Különös verseskönyvet tart kezében az olvasó. Tabák András maradandó értékű regényekkel, elbeszéléskötetekkel, időt álló próza- és versválogatásokkal, könyvsorozatokkal a háta mögött – verseket kezdett írni. Méghozzá nem keveset és nem akármilyeneket. Egy egész lényét átjáró érzés kényszerítette megszólalásra a költőt. Sajátos dolog történt: tökéletesebben ábrázolja önmagát versben, mint azokban a regényalakjaiban, amelyeket saját magáról mintázott. Tabák versbeszédének eredeti ritmusa van, az áradó érzelmek feszes szerkezetű kompozíciókban szólalnak meg. Kritikusok elemzik majd ezt a költői életművet, mértéktartó objektivitással. Én hadd adjak hangot elfogult örömömnek: a hazai költészet új, jelentős lírikussal gyarapodott.
SIMOR ANDRÁS
November Gályán
(Szemed alatt)
Szemed alatt
kékessötét,
finom árnyék.
Szeretheti-e
az ember ennyire
a fáradtságot?
(A fényképen árnyékban ülsz)
A fényképen árnyékban ülsz
a kert sarkában, egy kövön.
Szemed, szép ajkad, az arcod
halvány derűvel mosolyog.
És e tűnő, játszi mosoly
elsápaszt mindent körötted.
Titkodnak, tudd, ez a nyitja.
Ifjúnak, frissnek, feszesnek
ma is ez őriz meg. Sújtó
vonzerőd és varázsod ez.
Ez a bensődben kigyúló,
opálos, telt ragyogás.
(Boldoggá…)
Boldoggá, tudom, ő
már nem tehető,
s boldoggá tehető
már én se vagyok.
De szeretni egymást
mért ne szerethetnénk
boldogtalanéi?
(Apám egy sakter fia volt)
Apám egy sakter fia volt,
anyám keresztény úrilány –
valláson én nem tengődtem soha.
Mégis él bennem valami
kálvinhitéből anyámnak.
Egy jotta fatalizmus? Avagy hit
a predesztinációban?
Hit egy fölöttes törvényben,
hogy sorsomnak elrendelt útja van?
Mióta ismerlek,
erősen hiszem,
azért születtem én,
hogy szeresselek.
(Ha meg tudnám okolni!)
Ha meg tudnám okolni!
Ha ki tudnám fejezni!
Ha el tudnám mondani!
De elmondani nem tudom.
De kifejezni nem tudom.
De okát adni nem tudom.
Tényleg igaz!
A szerelemnek nincs oka.
Van.
(Nemet mondok)
Nemet mondok,
mondtad a kagylóba
meleg hangodon.
Hogy fájt!
S mégis arra vágytam,
ó, csak
halljam, hallhassam
még egy röpke percig
a hangodat.
(A józanság szép erény)
A józanság szép erény,
de nem a
szerelemben.
Szerelemben
ki józan,
nem, vagy kevésbé szeret.
(Tollamból kifolyt a tinta)
Tollamból kifolyt a tinta,
ceruzám hegye eltörött,
hogy dacból leírni megpróbáltam,
látni többé én nem akarlak már.
(Kiábránduljak…)
Kiábránduljak
az eszméből,
amelyben hiszek,
csak azért, mert
itt most épp elbukott?
Kiábránduljak
tebelőled,
kit úgy szeretek,
csak azért, mert
nem volt a válaszod?
(Ki a képzelet kenyerén él)
Ki a képzelet kenyerén él,
kínját kétszerte kínlódja meg.
(Kifordultam önmagamból)
Kifordultam önmagamból,
az nem vitás.
Ami vitás:
befordulni fogok-e még?
(A fekete betűs ünnepen)
A fekete betűs ünnepen
ünnepelni jöttem ím ide,
e lombja hullt két hegygerinc közé
bújt, világvégi faluba fel,
amelyet eső permetez, köd lep el,
s ahol egyéb jele-nesze életnek
nincs most, mint egy-egy kéményből
kiszivárgó, lomha füstcsík
és messziről konduló, komoly kutyaugatás.
Ülök a kopár kocsmasarokban
fázósan, szomorún, egymagám,
nézem a kemencetorokban a lángot,
de melege föl nem melegít. Az asztalon
előttem kormos, pisla lámpa
meg egy kancsó, amelyben pirosbor sötétlik –
a borból most töltök poharamba.
Elsuttogok ekkor néhány verssort
Eluard-tól, Attilától, Brechttől,
magam elé dúdolom a dalt
csillagosokról, katonákról,
s a poharamat megemelem rád,
így ünnepellek hát ezen az
ünneptelenített napon, forradalom.
Majd az ivó kicsinyke ablakából
elnézem bátor, szép röpülését
egy esti madárnak, mely a
mind szürkébb szürkületben,
szertelen szélben, kóválygó ködben
a magas gerinchez tart,
s magamban felsóhajtók, látván,
vergődve túljut fölötte
s útját folytatja tovább.
Mátraszentistván, 1989. XI. 7.
(A költő, aki egykor rég)
A költő, aki egykor rég
sikoltva, fel így kiálltott:
„…mi ne legyünk német gyarmat!” –
vajon most hogy jajdulna föl
hallván, hogy itt egy fél ország
azért esdekel esengve:
legyünk, csak legyünk szaporán!
(1989)
Rebesgetik, Kecskeméten
láttak kis zöld embereket.
Mi ebben a szenzáció?
Kis zöld embereket látok
országosan mindenfelé.
S nem potomszám, mondhatom én.
(Egy megjegyzésedre)
Hogy a férfiak mind kilövik magukat?
E kor lövi ki mind a férfiakat!
(A gályái kertben)
A gályái kertben,
az alkotóház udvarán,
sudár fenyők között,
két rozzant kisöreg
a pöcéből naphosszat szart mereget.
A bűz éktelen,
már nem is facsaró, maró,
de mondhatni:
orrszaggató,
mindent beleng,
befed, betölt.
A két kisöreg
(a kép mesebeli szinte)
komótosan vedrez,
lapátol, talicskáz,
néha bedönt
egy-egy felest,
amelyet én,
örök balek,
a szomszéd kocsmában
cehhelek nekik.
- Sose sajnálja,
művész úr, aranyos
- gazsulálnak ravaszul –,
mert szarral dolgozni
nem nagy öröm,
még csak tisztesség se,
habár a munka felelős,
senki helyettünk
el nem végzi,
szippantómasina
meg be nem gyön ide,
hacsak egy tucat fát
a népköztársasági alap
ki nem vág!”
S a pótolhatatlanok
csöndes önérzetével,
jó magyar mód,
így komótizálnak napokig.
Én meg csak ülök itt
az ország tetején,
kellős közepén
a merhetetlenül
mérhetetlen szarnak,
s még e bűztanyán is,
befogott orral bár,
mindegyre rád gondolok,
és ábrándozok, merészen
eleresztem képzeletem,
hogy mi mindent tehetnénk itt,
ha velem lennél te is, szivem.
Hiszen Illatos Kert ez is.
(Amint eszembe ötlesz)
Amint eszembe ötlesz,
a farkam menten-nyomban
kemény haptákba mered.
Hát kínosnak kínos szörnyen,
habár, mint mondják, emberi –
bússá nem is ez, ám az tesz:
pontosan tizenkettőt
már sehogyan se mutat.
Három-négy perc a híja,
de déli harangszó, tudom,
itt már soha meg nem kondul,
pedig hogy zúgott valaha!
(Der Torschlusspanik, mondja a német)
Der Torschlusspanik, mondja a német
szemléletesen s persze undokul.
Az volna hát? – töprengek el rajta,
ha eszembe hökkent már a dolog.
Marhaság, s elnevetem magamat,
hiszen nem az én kapum csukódik,
zárva tőlem te tartod kapudat!
Pánikra okot ez adhat csakis
(Itt most oly igen cudar zimankó járja)
Itt most oly igen cudar zimankó járja,
hogy napjában többször is leesik a fülem,
s fürge, víg lurkók futva-kacagva hozzák utánam,
mert hát én észre sem veszem,
amilyen szívenszúrt, szélütött, kottyant vagyok.
A lelkiállapotom kívánnivalót hagy hátra.
(1490)
Hiszen az történt,
amit az ország akart.
Szemfödő alatt végre,
ki erővel, csellel ült a trónra.
Nincs többé vajdafia Mátyás,
a nyúzó, az igaztalan.
Csak a lélegzetre nem vetett ki adót,
s csak a koldust nem sarcolta meg.
Ki pedig rázúgolódott,
sok jeles urunkat, papunkat
Torkonragadta és vártömlöcbe zárta,
kegyelmet nem ismert, csak kényúri haragot.
A magyari jó erkölcsöket naponta elhagyta,
olasz mód szerint élt
Pompának, vadnak, könyveknek, testi gyönyöröknek,
s hogy híre örökké megmaradjon,
Márványpalotákra, mulatóházakra, hitvány fényességre
hányta el az ország kincsét,
Visegrádra, Tatára és Budának várára, tálján cifraságra
meg a szűnetlen sok hadakozásra.
Háborút háborúra vívott,
mert nagyravágyó volt, telhetetlen és kevély.
A törökkel sosem is a békességet,
de az esztelen viszályt kereste.
Hogy töröknek írmagját, de még nevét is kioltsa,
ellene a harcot kész volt vívni holtig.
És mert hadakozásához
sléziaiaktól, morvától, csehtől, Bécsországtól
Pénzt, fegyvert, se frigyet nem nyert,
megrohanta s felprédálta mindet.
De bús serege, hollós zászlajával,
ím, végleg sárba-porba verve.
Szabad már Prága és Bécs és Boroszló,
és szabad a Magyarok Országa.
Zsarnokhitről megtért, vitéz nagy jó urak,
istápjaink: Kinizsi, Báthori, Zápolya
S ország ékessége, Tamás úr, az érsek
királyt koronáznak.
Vladiszláv úr jó király lesz,
istenfélő, kegyes és szelíd,
Nem zsarnoka, de fivére, atyja
nagyúmak, lovagnak, nemesnek.
A béke jött el vele, a bőség s az áldás kora,
becse lesz bornak, búzának, baromnak.
Ozmán népét nem ingerli
innét ugyan senki többé,
Ebvásár csak egyszer volt Budán,
tatári dúlás sem lesz még egy.
Ezért hát kincs, dénár és arany
fegyverre, hadra már el nem orozható.
Ezután mindenki azt aprít bátran a tejébe,
amije van, s amit el nem ivott
Akkor meg miért jajong
a rút, pokol pórnép?
Miért, hogy hol van, hova tűnt
Mátyás, az igazságos?
(Végül is lettem, aki lettem)
Végül is lettem, aki lettem,
mert voltak, akik voltak őseim,
halálig üldözött, okos, eretnek, jó chászidok
és göcsörtös szavú, zord, havasi kálvinisták,
kiknek vére bennem oly furán elegyedett,
hogy gyakorta már mosolyra fakaszt.
Ám kételytelen, kemény hitük,
komoly konokságuk, az erélyes akarat
bennem már nincs meg, tudom,
lágyabb anyagú s törékenyebb vagyok náluk,
érzelmesebb is talán, és megértőbb.
De hát, én nem harcosnak álltam,
írni pedig kevésbé megértőn
hogyan is lehetne?
(Napos oldalon soha nem álltam)
Napos oldalon soha nem álltam,
nem mintha ellenében a napnak
az árnyékot kedvelném.
De a napos oldal elkápráztat
és vakít, míg az árnyékból minden
pontosan és jól látható.
(Szép vagy, szép vagy)
Szép vagy, szép vagy,
szép, mint egy vers.
És már tudom,
semmi sincsen,
mi egy versnél
szebb lehetne.
(Ha testedet megidézve)
Ha testedet megidézve
felizzom, s magamhoz nyúlok,
az nemcsak dicséreted ám,
kárhoztatásod is.
(Az erdőszéli pályán, a házzal szemben)
Az erdőszéli pályán, a házzal szemben,
ahol reggelente egy félórát futok,
az éjjel lehullt, szűz hóban kitaposva,
óriás betűkkel ez áll: Oroszi Pancsa.
Rovom a köröket, míg gondolok egyet,
s kicsit odébb, hol a hó még érintetlen,
kapom magam, s én is kigyaloglom hamar,
szép zsinorírással, csodaszép nevedet.
(Alkonyi órán)
Alkonyi órán,
a könnyű ködben
szán fut az úton,
surranva siklik
a fenyvesbe be.
Vén hajtó hajtja,
vén pejló húzza,
porzik patája,
hó száll nyomában,
hogy távolodik.
Nyakában csengő,
csöng-cseng a hangja,
amíg ezüstös
csengettyűzése
el nem hal végül.
Hirtelen ekkor,
ott a homályban,
fölrémlesz bennem,
s muszáj az ajkam
összeharapnom.
(Ábrándos Ábrándi téli útján)
Ábrándos Ábrándi téli útján
(Krúdy úrnál, ahogy olvasható),
hűvös csillagok alatt utaztam
kocsimon este vissza Gályára,
holdfényben, hóban, néma erdők közt,
át a kristályos, fagyos éjszakán.
Két szarvassal találkoztam, s arcod
egész utamon végig elkisért.
Mint egy pillán függő, meleg könnycsepp,
olyan szép voltál ott e délután.
(Olyan kemény most itt a tél)
Olyan kemény most itt a tél,
hogy didereg lelkem-testem.
És az egyetlen, amivel
megmelengethetem magam,
tüze egy csókodnak, amely
ajkamat soha nem érte.
(Teo, te drága beteg barátom)
Teofil Vălcu román színész súlyos műtétje elé, Iaşi-ba
Teo, te drága beteg barátom
s Any, a párod, drága barátnőm,
senki itt nincs tán nálunk, kire oly
melegen gondolnék, ahogy rátok.
S ha akad, alig egy vagy kettő.
(Nézem az ablakból a szertelen hófúvást)
Nézem az ablakból a szertetlen hófúvást,
a zord téli időt, mely reánk tört idefenn,
és eszembe ötlik, hogy egykor valaha rég
az ember hittel hitte, mint oly sok egyebet,
hogyha egyszer eljön majd netán a zimankó,
ez a förgeteges, kegyetlen téli idő,
a barátaival szorosan összebújhat,
hogy soha ki ne hűljön a szíve, a lelke.
A zimankó íme eljött,
itt van a dermesztő idő.
De hol vannak a barátok?
(Mi útamon idáig elkísért)
Mi útamon idáig elkisért,
meggyőződésem és hitem,
bizony azt soha el nem vetem én már,
s még e megtagadó időkben is
tagadni csak tagadását tudom.
(Meglehet, hogy megszokott, makacs magányom)
Meglehet, hogy megszokott, makacs magányom
már csak a menedékem és oltalmazom
e megtörő, komor, bukásos időkben,
meg egyetlen erőm is, mi megmaradt,
ez a didergős, dísztelen, kopár magány,
amelytől hogy tétova, félszeg szavamra
csak egy kurta nem volt a válaszod,
többé már, tudom, meg nem fosztatom.
(És mindenek felett a kezed)
És mindenek felett a kezed,
mely minduntalanul megigéz,
e nyughatatlan, tenni mindig kész,
érzékeny, lelkes, eleven lény,
amely egy külön életet él,
és jelenről, múltról, életedről,
egy sorsról, mi mindent elbeszél.
S amit rejtőző, titkos lényed,
természeted, a hét lakatra zárt,
és szemérmes, szelíd fegyelmed
kíváncsiságomtól megtagad,
s mit még sejteni is egy-egy fintor,
csüggedt mozdulat, mely elakad,
megrebbent szem s ajkad mi marja,
tépett kis nevetésed enged csak,
igéző, szép kezed sorra mind kivallja.
(Ha már arcodhoz)
Ha már arcodhoz
az arcomat sosem szoríthatom
Ha már álomra
a szemedet le nem csókolhatom
Ha már állatiról
a ráncaid el nem simíthatom
Ha már parazsad
parazsammal fel nem lobbanthatom
Ha már kenyéren
s boron veled meg nem osztozhatom
Ha már kötésed
kötésemmel fel nem oldozhatom
Azért itt éled
velem naphosszat másik életed
Amelyről nem tudsz
s amelyet ekképp meg sem is vonhatsz
(Bár álmaim is könnyűek mostanában)
Bár álmaim is könnyűek mostanában,
ami leginkább meggyötör, tudod,
a hosszú, hajnali félálom,
az a tehetetlen, köztes állapot
az alvás és ébrenlét határán,
mezsgyéjén az örvényes ösztönöknek,
amikor rémpofák, fantomok, torzszülöttek,
goyai szörnyek soijáznak elő,
hogy az ember csak szűköl és nyüszít,
s amikor – magam sem tudom, már mióta –
konokul visszatér néhány nyomasztó, baljós látomás:
félbemaradt ház, beomlott kút, toronyból zuhanás,
lázas keresése egy elveszett szónak,
melyet már soha meg nem lelek,
és a távolban ködlő, ismeretlen föld,
ahova útra kelek naponta,
de melyet elérni hasztalan igyekszem.
Ma arra gondoltam ébredéskor,
ez az el nem érhető föld te vagy.
(Kivéve igéző nagyanyám)
Kivéve igéző nagyanyám,
ki mindig lelkem párja volt,
a lelkemig soha senki nem került,
se anyám, apám és húgom,
se társ, barát és szerető,
de feleségem s még gyermekeim se,
mert hát nem ragaszkodás, szeretet
vagy hűség dolga ez,
még csak nem is a szívé,
csupán egy vékonyka, szép szavú húré,
mely lélek és lélek között
egyszer csak megpendül.
Galyatető, 1989. XI. 2 –30.
Decemberi strófák
(A csüggedés, ha elfogja az embert)
A csüggedés, ha elfogja az embert,
eső illik ahhoz, zegernye vagy köd, komisz,
de ilyen kristályos, fényes időben
alig kibírható.
(Délután meg este)
Délután meg este
kávéval, konyakkal
és suttogva skandált
újabb verssorokkal
kábítgatom magam,
hogy csak már múljék, csak
múljék tőlem végre
a keserű pohár.
(Estente, mikor sarát-gondját a napomnak)
Estente, mikor sarát-gondját a napomnak
lesikálván a kádban magamról,
egy-két korty levegőhöz jutok valahára,
az asztalhoz ülök a szobámban,
s akár egy föld alatt élő, hajdani harcos
lázítón gyújtogató röplapját,
megírok lopva-titokban neked egy verset,
lázasat, bújtogatót, amelyet
- bárha melengettem belül magamban egész nap –
te talán sosem is olvasol el.
(Odafönt Gályán naponta)
Odafönt Gályán naponta
futással sanyargattam magamat,
hogy a könnyem, verítékem egybefolyó« már.
Az öreg Csasziban itt most
magam távúszással gyötröm agyon,
legvégül alig bírva a partra kimászni.
Ha szőrével ebharapást,
hát kínt kínok kínjával, nem igaz?
(Kelteresz)
Kelteresz
Mióta rejtőzhetett már lelkemben
Azelőtt is rácsodálkoztam néha
Mi lehet ez s furcsállkodva tűnődtem
Mint egy halk hang úgy csendült meg-meg bennem
Kelteresz
Máskor éreztem dolgaimba vegyül
Gondolatomba furakszik és zavar
Elrévedtem percekre munka közben
És harapdáltam az ajkam töprengve
Kelteresz
Vagy csak álltam az utcán megmeredten
Elnézve a fényjátékát egy lombon
Vagy lassan ocsúdva ébredtem reggel
S kint a diófán rigó rikkantott
Kelteresz
Vagy földrajzot tanulva a fiammal
Egy ciklon nevén sokáig méláztam
Vagy mintha gépelés közben a gépem
Nékem azt kopogta volna ki egyre
Kelteresz
Vagy vendégeket várva a reptéren
Egy dús hajú nőt látva s megtorpanva
Vagy egy kisvároson áthajolva hóban
Télen belémhasított érthetetlen
Kelteresz
Vagy lemezt hallgatva s egy könyv olvastán
Mondjuk ott állván a Szent Lajos király hídján
Vagy az arany alkony láttán Prágában
a Letnán fölsajgott fájón egyszerre
Kelteresz
Hogy vele kell élnem lassan elfogadtam
Habár értelmét soha meg nem fejtem
Tán már hiányzott is volna ha nincs ott
Lelkem bugyrában sok más rejtély között
Kelteresz
És akkor egy október végi estén
Előestjén hogy utazni készültem
Beszélgetés közben a lámpafényben
Egy megtört-megfáradt kézmozdulattal
Kelteresz
Lecsukott fényes szemhéjadhoz nyúltál
Talán rövidke pillanat se volt az
De rád bámultam döbbent ámulattal
Odameredve finom ráncaidra
Kelteresz
A talányos és sejtelmes titoknak
Úgy nyílott meg tartalma-jelentése
Ahogy sudárba zsenge fa szökken
S mint feslő virág gyönyörűn kibomlott
Szeretlek
(Rokonszenvet, mondják…)
Rokonszenvet, mondják, gyakorta kelt a rokonszenv,
vonzalmat vonzalom s ragaszkodást ragaszkodás.
De szerelem miért nem ébreszt szerelmet?
(Az ablakomban állok)
Az ablakomban állok,
egy szeretkező kutyapárt figyelve.
És azon kapom magam,
hogy tüzes abroncsba szorul a szivem.
(Kettesben mosogattunk az este)
Kettesben mosogattunk az este,
a kezemből két tányér odalett.
No meg egy pohár is még, nemde?
„Mi van mostanában veled, apa?” –
kérdezte együttérzően Kata,
az éber, figyelmes szem maga.
„Hisz látod – feleltem –, öregszem ám!”
„Mondd csak, nem vagy te inkább szerelmes?” –
és hetven foggal nevetett rám.
(Kiheverlek majd, mondtam kis félmosolyommal)
Kiheverlek majd, mondtam kis félmosolyommal,
hisz mit is mondhattam volna más egyebet,
de belül közben rögtön rávágtam: soha én!
S ez nem szenvelgés, se férfi-kérkedés,
okom amelyre úgy se lehetne, hanem az,
mi tán az egyetlen, mi még szép bennem:
megtörhetetlen érzelem meg a halk hűség.
(Néha mikor fölveted tragikus fejedet)
Néha mikor fölveted tragikus fejedet,
arcodra lopakszik egy fájdalmas-szép vonás,
s olyan feszülten, merengve figyelsz belülre,
mintha valami hívó hang szólítana ott.
Majd egy rezdülés csupán, a varázsnak vége,
és már vissza is zökkensz szelíd közönyödbe.
(Aludni elfelejtettem)
Aludni elfelejtettem,
elloptad az álmom.
Szemmelverő vagy te,
réges-régente sejtettem.
(Járom a téli falut)
Járom a téli falut
e szeles, fagyos napon.
Sehol egy lélek. Csak én,
ki fázósan kutatom
lépteid lenyomatát
a sárgult, piszkos havon.
(Hogy rád döbbentem)
Hogy rád döbbentem
megélt életem
és ez nem véletlen
úgy olvad semmivé
szürkülő szememben
akár e frissen hullt
porhanyós hóból gyúrt
kicsinyke labda most
itt a tenyeremben
Hogy rád döbbentem
(Azért ez különös nagyon)
Azért ez különös nagyon.
Zaklatott, felcsukló hangod
hallgatva a hallgatóban
(a téma egy közömbös ügy),
a magam fuldoklására
ismerek rá egyszerre csak.
(Olykorta fölsejlik)
Olykorta fölsejlik
bennem egy ember,
aki meg nem szólal
többé soha már.
(Ki csak tehetetlenül szemléltem)
Ki csak tehetetlenül szemléltem,
hogyan épül le Katalin,
most tehetetlen-riadtan látom,
mint épülök le magam is.
(Hogy legjobban kiket utálok?)
Hogy legjobban kiket utálok?
A humortalan embereket.
S hogy humorom fogyva fogy egyre,
magam is mind jobban utálom.
(A barátságos, jó öregúr)
A barátságos, jó öregúr,
a községben egykor jegyző,
ki megőszült itt tiszteletben,
a kocsmában hozzám így szólt:
A zsidózást nem állhattam,
a cigányozást se bírom ma.
Úgyhogy én a faluban itt
mandinkának becézem mindet
(Kezdetben néptelenít)
Kezdetben néptelenít,
majd aztán népitlenít,
elnéptelenítve végül mindent
e nagyszerű népuralom,
amelyet épp megélünk,
ha megélünk.
(Demokrácia egyenlő népuralom)
Demokrácia egyenlő népuralom,
szavalja a szónok és hozzáteszi még:
a népuralom salakot is kitermel.
Hát a salakot látom.
De hol van a nép?
S hol uralma?
(Kicsinyke kis ember)
Kicsinyke kis ember,
kicsinyke dohányú,
kicsiny kicsi lelkű,
kicsinyke beszédű,
ám a hajtókáján
akkora a címer
(a kettőskeresztes,
koronával ékes),
hogy a kicsinysége
törpeségnek hat már.
(Gründolás a Zöld Hordóban)
„Más az üzlet és más a barátság!” –
harsogta a szájas, pénzes nyikhaj,
aki ott, a szomszédos asztalnál
éppen vegyes vállalatot gründolt
egy rózsálló képű német úrral,
s az kacagva felelte erre: „Hát
barátságról, uram, köztünk szó sincs!”
(Már csak böjtjét se kívánom)
Már csak böjtjét se kívánom
e bomlott farsangolásnak,
oly fásult és levert vagyok.
S úgyannyira undorodom.
(Az ember, mint tudjuk…)
Az ember, mint tudjuk, társadalmi termék.
A társadalom meg emberi mű, ugyebár?
Hát itt van a csapda!
És ettől érzem magam oly nyomorultul.
(Olyan énnekem ő…)
A.-ról
Olyan énnekem ő,
s ma már az egyetlen talán,
akiről tudom tudva,
soha számomra nem vész el.
Ő meg, azt remélem,
rólam gondolja és tudja,
hasonlóan tudván tudva,
ily rossz pénz vagyok magam is.
(A tanácskozó terem lambériás falán)
A tanácskozó terem lambériás falán
három üres fakeret. Vajh kik voltak volna
ők hárman ott a keretben, kiknek a képük
onnan most hiányzik? És vajh kik lesznek lészen,
akik fölkerülnek majd a keretbe oda,
ha képük leszen?
(Elszántan és szelíden…)
Elszántan és szelíden – ahogy
harmincnyolcban írta Zsigmond Ede,
az elhurcolt, az elfeledett.
Alkalmas ars poetica ma is.
Jobbat magamnak nem keresek.
(Tabák)
Egy bakafántoskodónak
Csehül dohányt jelent,
és trafikot is persze.
Magyarul meg többesszám,
nemdebár? Taba – Tabák.
S ki tabakolt, a tímárt
tabakosnak nevezték,
vagy tabáknak, akárcsak
azt, aki e sorokat
írja annak, ki el nem
gondolhatja, ily névvel
élni hogyan lehet.
(Okos vagyok, mondják)
Okos vagyok, mondják,
csak annyit okoskodom,
hogy az már nem okos.
Hát nem okos, kérdem,
csak annyit okoskodnom,
hogy ne legyen okos?
(Uram, ön tetves…)
Uram, ön tetves – szólt a doktornő
(s ez, szavamra, így történt még fent Gályán),
én meg hálát éreztem iránta,
hogy nem toldott hozzá főnevet semmit.
(Proteuszi ember)
Proteuszi ember vagyok,
ki folytonosan megújul –
nyilatkozta az államminiszter,
megkérdvén Párizsban tőle,
ha alig esztendeje még
magát kommunistának gerálta,
ma már vajon mért is nem az.
S ahogy itt most körülnézek,
ennyi proteuszi ember,
félek, még sok lesz e kis hazának.
(1793)
Hogy népfelkelés volt-e,
vagy sem?
Mellékes dolog.
Vendée-ban a nép kelt fel –
a Bourbonokért.
(1815)
Táncolt a kongresszus akkor,
megtáncoltatván a korzikait,
és Európa is táncolva táncolt
a csillagtalan évekbe át.
(Mint spirituszba dugandó…)
Mint spirituszba dugandó
különös csudabogárra
tekintenek rám legtöbben,
mikor az ügyért, mely ügyem,
szélmalomtusáim vívom,
nem értve meg sehogyan se:
ellenében a mának nem
a tegnapot védelmezem
(hisz ahhoz közöm sok nem volt),
hanem már azt a régmúltból
épülő jövendőt, melynek
megteremtése nélkül itt
az ember bár minden lehet,
gazdag, eszélyes, birtokló,
minden jókban dúslakodó
s kábító csodákra képes, –
de nagy és boldog sohasem.
(Úgy látom egyre inkább…)
Úgy látom egyre inkább, hogy a szép
morális kategória is. Már
persze úgy, ahogy Csehov megírta.
Legyen az ember hát szép mindenben:
arcban, lélekben, öltözetében,
gondolatokban s eszméiben is.
Meglehet, hogy ekképpen a szép még
vért a mezítelen szívüeknek.
(Hogy nekem úgy tetszik?)
Hogy nekem úgy tetszik?
Tetszik!
„Neki vezeted kocsidat a szakadéknak.”
Mert ez szuverén jog, a végső.
S mert ez szuverén jog, a végső,
nekivezetem kocsimat a szakadéknak,
ha nekem úgy tetszik.
Tetszik?
(Ez a lidérces Bosch-nyomat)
Ez a lidérces Bosch-nyomat
kiadói szobám falán,
mondhatatlan rettenetével,
azért megvigasztal néha.
Neki még rosszabb lehetett.
Ámbár hát vigaszom lehet ez?
(Már csak a versírás tart vissza)
Már csak a versírás tart vissza,
érzem, hogy időnek előtte
el ne emésszen még magamat.
S ha elemésztem még magamat,
érzem, hogy időnek előtte,
úgy hát a vers sem tartott vissza.
(Amikor még gyűlölt-zongorázni)
Amikor még gyűlölt-zongorázni
jártam hozzád, te drága Ella néni,
s utóbb hozzád, te szörnyeteg Hernádi,
legutolszor akkor voltam
ily elveszett.
Ily elveszett,
hogy vagyok ugyanúgy újra,
oka nem te vagy, drága Ella néni,
de még te sem, te szörnyeteg Hernádi,
kikhez jártam gyűlölt-zongorázni.
(A zene felettébb furcsa dolog)
A zene felettébb furcsa dolog.
Abbahagyván a zongoraleckéket
(s jó harmincöt éve is van már annak)
elnémultnak hittem magamban végleg.
És lám, most versként csendül fel bennem.
(Ma egy régi cipőmet pásztáztam, keféltem)
Ma egy régi cipőmet pásztáztam, keféltem,
de bármit is tettem, bőre matt-tompa maradt,
míg rá nem eszméltem végül, kifényesedni
nem fog már sohasem.
A lelke, mi kihunyt.
(Napjában nem is egyszer)
Napjában nem is egyszer
kocsiban, otthon, utcán
elered csak úgy
az orrom vére.
Hát állapotom most
ilyen orrvérzéses.
(Ha elnézhetlek, beszélgetve veled)
Ha elnézhetlek, beszélgetve veled
(már ahogy beszélgetni velem akarsz te),
az két napra italom, nedvem, életerőm.
Ha meg a hangodat hallom, amelytől
a torkom egyre csak, egyre összeszorul,
további egy nap tartalék még.
De a látványod meg a hangod híján,
ha napok hosszú sora múlik el közben,
csak szikkadok szikkadtan hő szomjúságomban.
És nedveim hogy elapadnak, les rám
a kiszáradt fák végzete, retteneté:
a roppanva derékba törés.
(Ha már szép vagy)
Ha már szép vagy,
legalább okos ne lennél,
ha már okos vagy,
legalább érzékeny ne lennél,
ha már érzékeny vagy,
legalább velem egy bordában szőtt ne lennél.
Túl sok ez így együtt!
(51)
Belül olyan vagyok én már, túl e koron,
mint egy város, amely leégett egészen,
merő pernye, üszők, hamu, füst és korom,
magam naponta úgy égetem, emésztem.
Félek, idegekkel bírni nem fogom.
XII. 15.
(Az esti programom)
Az esti programom ez:
mosok, fuldoklók, köpök.
(Tüzes billog)
Tüzes billog van
a szívemen, tudod?
Te sütötted rá.
Akaratlanul, tudom.
(Az éjjel egy hangra riadtam)
Az éjjel egy hangra riadtam.
Füleltem soká a sötétben.
Te szólítottál talán?
(Válságomnak, mely hármas)
Válságomnak, mely hármas
- írás, világ, szerelem –,
oka egyik vagy te csupán,
tán még nem is a legfájóbb,
és a legszemélyesebb se.
Ám a hiányod mégis
megháromszorosul.
(Amit Karinthy írt)
Amit Karinthy írt
a szerelemről, hogy
nem vágy, se nem gyönyör,
és erotikához
meg érzékiséghez
köze szinte nincs is,
úgy hittem, meg sosem értem.
De beleszeretvén
két ráncba s egy fáradt
kéz megtört-elakadt
mozdulatába, meg
egy mondhatatlanul
szép tűzü mosolyba,
most már megérteni vélem.
(Egy pillantásodból láttam az este)
Egy pillantásodból láttam az este,
melyet nem én rám, de másra vetettél,
hogy milyen is lehet az, amikor te szeretsz.
Az a pillantás olyan édes volt,
hogy beleremegtél még magad is.
(Megpirongattál kedvesen legutóbb)
Megpirongattál kedvesen legutóbb,
hogy mások előtt s társaságban
túlontúl is sűrűn pillantok reád,
és az gyakorta már feszélyez.
Még hogy feszélyez?! Szép csöndben pusztulok
miattad naphosszat napra nap,
s lám, még a halálnemet sem engeded,
hogy megválaszthassam magamnak.
(Befordulok a térről az Irányi utcába)
K.-nak
Befordulok a térről az Irányi utcába,
és… te vagy az, tényleg te? Alig hiszek szememnek.
Megvan az már húsz éve, hogy láttalak legutóbb,
de ki másé is lehetne e könnyed, elegáns
alak, a világító, szürke szempár és ez a
remegő cimpájú, érzékeny orr, melyet egykor,
még bölcsészkoromban, alig győztem bámulni is.
„Eldobom magamat azonnal – kacagsz rám teli
fogsorral fiatalabb vagy, mint valaha voltál!”
„Hát még te! Egy kész nagylány! Udvarlód, mondd, van-e már?”
És úgy nevetünk ott, a parkírozó kocsiktól
ösvénnyé elszűkült járdán, szorosan egymásba
fogódzva, hogy lám, még a szemünk is könnyben úszik.
Ám alig öt perc múltán már loholunk is tovább.
Három gyerek itt, s tudom, ott kettő, nagy a család,
a rokonság kitexjedt, a karácsony pedig már
a nyakunkon, rohangálás ajándékok után,
bevásárlás, – de egész életünk lótás-futás
amúgyis, soha még egy óránk se jutna arra,
hogy kibeszélgessük magunkat egy kávé mellett,
s a múltat idézve, elmerengjünk rajta csöndben.
Holott emlékszel? Két dögunalmas speckoll helyett,
vagy a Füst-előadást ellógva szombat este
egy ismerős, védett zugban, szörnyű nagy titokban
(hisz te jegyben jártál, én meg szamár, nős voltam már)
elüldögéltünk órákig együtt a még roncs híd
tövében, a lépcsőkön odalenn, beszélgetve
világról, önmagunkról, ezer titkos vágyunkról,
miközben a Dunába kavicsokat dobáltunk.
S de jó is volt kavicsot dobálni a Dunába!
(Úgy szenvedek, mint egy kutya…)
Úgy szenvedek, mint egy kutya, gondolom
naponta,
de múltkor
eltűnődtem rajta, egy lerágott hasonlatot
használok,
holott tulajdonképp még csak azt se tudom, mit is
jelentsen.
Újabban figyelem tehát az utcán kódorgó
kutyákat.
Egyike-másika, szavamra, tényleg úgy szenved,
ahogy én.
(Megpróbáltam…)
Megpróbáltam, megvallom, tényleg.
Verseket írni épp azért kezdtem,
ki verssorokat soha le nem írtam,
hogy kiírjam magamból mindazt,
ami megnyúvaszt már lassacskán,
és ami úgy szakadt nyakamba,
mint jégverés, förgeteg, orkán,
s amit – tudom, nem nagy dicsőség –
idáig nem éltem át sosem.
S míg hályogkovácsként írtam, a
toluló sorokat skandáltam,
róttam, arra kellett eszmélnem:
az, mit teszek, a tűzre olaj.
(Romániáról beszélgettünk)
Romániáról beszélgettünk,
emlékszel? Majd jelenről, múltról,
csalódásokról és sorsunkról,
mely nemzedékünk sorsa is itt,
elorzott szép reményeinkről
meg füstbe ment illúziókról
s jövőtlen jövőről, aminek
gyerekeink néznek elébe,
kikért aggódva kelünk-fekszünk
olykor álmokat látva,
hogy fulladozva rettenünk föl.
Mert hisz nem az a baj, hogy megdőlt,
mi megdőlt, a nagy baj az, ami
visszatér és helyébe kerül, –
közös nagy álmunk, a közösség
testvéri világa pedig oly
messzinél messzebb van még, hogy azt
fáradt szemünk már nem is látja.
S ekkor, mint aki tükörbe néz,
arcod vonásain a saját
megrendülésem láttam viszont
XII. 27.
(Pusztító, végzetes…)
Pusztító, végzetes drámák árnyékában
lepereg egy kis dráma is közben emitt,
nem kevésbé pusztítón és végzetesen.
(Itt most a Zöld Hordóban…)
Itt most a Zöld Hordóban
egy verset írok éppen
és hallgatom rádión
a híreket Erdélyről.
Negyvenben Radnóti is
így írt egy kávéházban
és hallgatta rádión
a híreket Erdélyről.
(Székelyföldi emlék)
„Szentem, lelkem, szép szerelmem!” –
hallottam egyszer rég Etéden,
végighallgatván akaratlan
egy hűvös-szép nyárvégi estén
a pitvarban egy pitvarolást.
Azóta se botlott eszembe.
De most ím odasúgom néked:
„Szentem, lelkem, szép szerelmem!”
(Világgá-csalogató)
Gyere, egyszer menjünk világgá egy-két napra!
Nem esik ki még attól a világ feneke,
ha olykor-néha világod énvelem éled,
mert csak tudd meg: azóta, hogy világ a világ,
a világon téged senki így nem szeretett.
Menjünk világgá egyszer egy-két napra, gyere!
(Ha valaha is…)
Ha valaha is szánalommal néznél rám,
nagyon megaláznál.
Ha valaha is értetlenül néznél rám,
nagyon meggyaláznál.
(Naponként…)
Naponként
csak azért
élni hát,
hogy legyünk?
Hiszen ez
iszonyúbb,
mint akár
a halál!
(Megtörhető már nem leszek)
Megtörhető már nem leszek,
csak éppen összetörhető,
ugyanúgy összezúzható,
mint minden finom szerkezet.
(Év végi zárójelentés magamról)
Ez se nem depresszió
és se nem összeomlás,
csak kóros éleslátás,
mit örök vakság követ.
(Tőlem te bármikor megszabadulhatsz)
Tőlem te bármikor megszabadulhatsz,
hiszen egyetlen szavadba kerül csak,
vagy még annyi fáradságodba se tán:
megvonod pusztán az alkalmát annak,
hogy lássalak olykor, – s azzal már kész is.
De én nem szabadulhatok meg tőled,
szemed, az arcod, a lépted kisér el
most már mindenüvé, s ártó tündérként
nyargalsz át agyamon álmatlan-ébren
áthánykolódott, kínzó éjeimen,
s olyan krátereket vágsz a szivembe,
mint akármely buroktalan bolygóra
az izzón becsapódó vasmeteor,
ó, én átkos-imádott-áldott Máb királyném!
(E két hónap alatt, mely elviharzott)
E két hónap alatt, mely elviharzott,
oly sürítve éltem magamban belül,
hogy egész életem lepergett bennem,
és mint napfényes, hímes, tarka mező
tündöklik elő csúf, sárgás ködömből
három élményem: hitem, te s nagyanyám.
Nagyanyám halott régóta, hitemre
szükség nincsen (más most a társadalmi
megrendelés), te pedig szép tenyered
elibém tiltóan emeled… Értem.
Te is érts meg hát, de istenigazán!
Ki a jó fenének kellek én itt még?
(Nem múló, szörnyű látvány volt az)
Nem múló, szörnyű látvány volt az
(sokáig fog még kísérteni)
Szilveszter késő délutánján,
pezsgőért futkosva hasztalan,
ahogy a tengődés határán,
mezsgyéjén az állati létnek
a tehetetlen tetemhalmaz,
mint megannyi bűzlő rongycsomó,
a budai szép pályaudvar
pénztárcsarnokában ott feküdt
zsákon, papíroson, padon.
Elbukott gyöngék tucatjai.
És szégyen-e, vagy sem, éreztem,
hogy egy csepp könny pereg le hosszú
és mély keserűráncom árkán
e borzalom láttán, amelyet
nem láttam itt már negyven éve.
S mi nem volt kevésbé borzalom,
egy pillanatra vágy fogott el,
sóvár kívánság: milyen jó is
volna melléjük lefeküdni
s köztük maradni mindörökre!
(Oly hevesen, kínzón…)
Oly hevesen, kínzón kívántalak ma éjjel,
mint soha tán.
Fölkeltem a közös ágyból, hol maradásom nem
lehetett,
a lakásban bolyongtam mezítláb, és eközben
a Szívem
úgy vert-kalapált, hogy tátott szájjal kapkodtam
levegőért.
A fürdőszobába húzódtam be végül, és ülve a kád
peremén izzadtan, ledöfötten s rád gondolva
hallgattam
– míg csak egészen meg nem virradt – az éj
iszonyú neszeit.
Ilyen közel a halált még sosem éreztem magamhoz.
(Költészet és valóság)
Hogy veleje a szerkezet prózának és versnek,
azt mindenkor jól tudtam.
Hogy a való élet leglényege is a szerkezet,
nem gondoltam idáig.
De fölismervén s már tudva, végezetül még meg kell
szerkesztenem magamat.
(Furcsa dolog így élni…)
Furcsa dolog így élni, lélekben már holtan
(érezve bár egy szép affinitást),
éles, idegen szemmel vizsgálva már mindent,
s készülve arra, mi hátra van még.
(Messziről jöttem s messze megyek)
Messziről jöttem s messze megyek,
az most már bizonyos.
Jöttem Galícia kushadt falvaiból
és fagyos csöndjéből Udvarhelynek,
s megyek magányos, hosszú utamra,
egész a csillagomig, melyet még
fiúcska koromban
nagyanyám választott ki nekem.
(Hacsak még kéziratként…)
Hacsak még kéziratként meg nem semmisülnek,
ezek a versek, hiszem, fennmaradnak,
hiszen a mese nem enyészik el sohase.
Amit a kötet elbeszél, szomorú-
szép mese: hogy e meséden, rút világban
volt egyszer egy férfi, ki szerelemmel
szeretni csak ötvenegyévesen tanult meg,
és hogy élt egyszer itt egy asszony, akit
érdemes volt teljesűletlen is szeretni.
Budapest, 1989. XII. 1.-1990.1.3.
A tél vizei
Januári szmog
(Bennem azért kelt fájdalmat szépséged)
Bennem azért kelt fájdalmat szépséged,
mert fájdalmas szépséged nemes.
Vagyis: ellenszépség ebben a korban.
(Mik is ezek a versek)
Mik is ezek a versek,
ha ugyan versek ezek?
Üzenetek, jelzések,
megannyi beszámoló,
rögzítés és jelentés.
Szemérmes hívójelek.
(Januári szmog)
E fullasztó, légritka világban
levegőt kap az ember azonnal,
amikor csak meglát s teveled van.
(Szanszkrit szerzőket lapozgattam)
Szanszkrit szerzőket lapozgattam
megírandó egy lábjegyzetet,
s mibe nem ütközik a szemem.
A bölcs Kaljánamalla írja:
Sárgásbarna- vagy aranyszemű
nőket messze kerülj, náluknál
még tűztől se óvakodj inkább.
Csak nézek, s mosolygok fanyarul.
Jókor mondja, tudós szahibom!
(Incselkedő)
„Hiszen nem is ismerlek” –
mondtad, emlékszem jól rá,
a fejedet ingatva.
Mi sem egyszerűbb ennél,
gyere hát, ismerjél meg!
Nosza, kapd magad, rajta!
(Ingerkedő)
Olyan, mint te, csak egy van: a finn nyelv.
Nem, nem, nem! – mondod és feleled,
rázod a fejedet mindegyre.
A finnben sincs arra szó, hogy igen.
(Egy vallomásra)
„Kiábrándultam – vallotta be tegnap
egy régi ismerősöm, akit
eszmetársamnak tudtam egykor –,
nem hiszek többé semmiben én.
Az ember alakíthatatlan,
hisz természete és jelleme
eredendő, meg nem változik.”
„És te miképp változtál meg?” – kérdeztem.
(Egy engesztelő kéznyújtásra)
Én nem bocsátók meg annak, aki csak egyszer
is megbánt,
és éppen olyan vagyok, mint az elefánt, nem
felejtek.
De bosszút még soha senkin nem álltam –
s a lényeges ez.
(EKG)
A szíved, akár egy bivalyé,
szólt unokafivérem, az orvos,
a kardiogram szalagját böngészve.
Elmosolyodtam szórakozottan,
szánakozva szegény bivalyon.
(Étvágyam nincsen)
„Meggyötört testnek kell a földbe kerülni”
Hrabal
Étvágyam nincsen,
álmatlanság gebeszt,
az idegeim
oly csupaszok, nyűttek,
mint falból kicsüngő
áramzsinórok,
s nyakló nélkül iszom,
mint egy szeszkazán már,
álló nap, estig.
A leleteim meg
mindegyre csak jobbak,
ilyen erőben,
amilyenben most épp,
réges-rég nem voltam.
Szervezetemnek
ám ez nem csodája,
de bizony hitszegő,
rút árulása.
(Hajnali fél négy vagy négy óra már)
Hajnali fél négy vagy négy óra már.
Fölriadok, s megkezdem – magamban
elbeszélgetve veled – szokásos,
kósza, álmatlan bolyongásomat,
oly nesztelenül, mint egy kisértet,
aki nemsokára leszek is talán.
(Ne légy már papzsák, telhetetlen)
Ne légy már papzsák, telhetetlen
- szóltam magamhoz legutóbb
örülhetnél is még, meglehet,
hogy ily csóvás szenvedéllyel,
el nem fojtható lobogással
magad emésztve-égetve
szeretsz, viszonzatlanul is bár.
A legtöbbeknek csak ennyi
sem adatik egy életen át.
(Elsodorlak…)
Elsodorlak magammal úgyis,
de magam se tudom, hogy hová.
(Néha félek tőled…)
Néha félek tőled, megvallom.
Máskor, látom, tőlem te szorongsz.
Hát van ennél butább döntetlen?
(Mivel immár…)
Mivel immár bőrükre ment a dolog,
Radnótiék nemzedéke ismerte,
mi is az a szorongás szülte idill,
a túlélés tán egyetlen esélye.
Én csak most kezdem lassacskán fölfogni.
Mivel immár bőrünkre megy a dolog.
(Szerettem, szerettek)
Szerettem, szerettek.
Nem szerettek, nem szerettem,
így ment ez idáig.
Hol emígyen, hol amúgyan.
De hát a szerelem…
A földindulás maga az!
(Hogy a szerelem)
Hogy a szerelem,
ha az valóban,
szerelem, s nem más,
boldogság lenne?
Ahogy az agybaj,
a szenvedés az,
s minden betegség,
amely halált hoz!
(Autóbusz 6.50-kor X.-be)
Mikor a még sötét, reggeli órán
az autóbuszállomás peronján előtűnt
elegáns, kalapos, Lédás alakod,
megdobbant bennem: e perc az, mely megállhatna!
A perc tovapergett, – egy elbocsátó
kézszorítás, és a busz veled elrobogott.
(Már elhagyott stílusom is)
Már elhagyott stílusom is,
amely gondos, megbízható
őröm volt mindig a bajban.
Önmagam alá kerültem.
Túlontúl szerettem volna
magam fölébe kerülni.
(Ez most már vérre megy…)
Ez most már vérre megy, érzem,
vagy ahogy mondani szokták,
kopoltyúra bizony!
(„Nem segíthetek rajtad”)
,,Nem segíthetek rajtad” –
ezt mondtad egyszer nekem.
De amit én szeretnék:
magadon segítsél, én
meg segíthessek neked;
nekem így segítenél te.
(Almaimban gyakran látlak újabban)
Álmaimban gyakran látlak újabban,
azonban köszönet nincs benne semmi:
látlak roncsolt arccal, látlak megégve,
s láttalak egyszer… az maga volt az iszony!
Hogy valami szépet álmodnék rólad, –
látod, nekem még csak ennyi se jut ki.
(Néha oly kevéssel beérném)
Néha oly kevéssel beérném,
hogy szégyellem, ha mondom:
parányi hellyel szívedben,
hogy ott elkuporogjak,
mint konyhádban olykor a sámlin.
(Önéletrajz)
Fölszegett fővel, feszes vállal,
egyenes derékkal szerettem
volna megjárni végig utam.
Azonban gondoktól horgadtan,
kínlódva, szenvedve, roskadtan,
csalódva, csüggedt-elhízottan,
bágyadtan s nyűgeimtől nyűtten
botorkáltam a kátyúk között.
(Hunyadi tér)
Magam is meglepődtem, hogy
milyen régen nem jártam itt
a téren, a csarnok előtt.
Bősz harcok dúltak itt egykor! –
és révedező mosollyal
megnéztem a csatamezőt.
Mert egyszer e téren, mikor
a vad ellenbanda elől
kamaszcsapatunk meghátrált
gyáván, az irháját szedve,
egyedül én, a legkisebb,
a tízéves elemista,
védtem végsőkig a zászlót
harapva, körömmel, könnyel,
míg el nem döngettek végül,
de úgy, hogy a bordám repedt
Hol is az a régi fiú,
az a bátor?
S hol a zászló?
(„Összetörsz engem…”)
„Összetörsz engem” – mondtam nemrég
lenyelvén egy újabb nemedet,
és e bizarr históriában
- melyet kezdettől fogva úgyis
a tragikum árnyéka kisér
a legbizarabb, hogy e dolgot
megtenni egyedül te tudod.
(Legutóbbi találkozásunkra)
Talán egy megmentő mondat
lett volna ott az akkor,
volt légyen bármi, ajkad
mi csaknem fölsebezte,
de amit mégse mondtál ki.
Hédervár
(Hédervár)
Az okból jöttem ide el,
hogy magamban eldöntsem,
visszatérek-e még valaha.
1990.1. 26.
(Elmegyek…)
messze
messze
messze
messze
Elmegyek
hogy már senki senki el ne el ne éljen
Még te sem
bár
hiszen
úgysem
akarnál
(Point of No Return)
Csak a pilóták ismeri
még jól ezt az érzést,
mikor a gépük túlrepül
ama döntő ponton,
ahonnan – mert kerozinjuk
a tartályban fogytán –
visszatérés többé már nincs
fölszállóhelyükre,
s csak szállnak, szállnak, repülnek
át a néma, fagyos
csillagtalan éjen, maguk
se tudva, látják-e
újra, akiket szeretnek,
s hogy landolnak-e még.
(Katalinra emlékezve)
Mindenkinek joga van
a tiltakozáshoz.
De van, ki tiltakozni
csak a halálával tud.
(Nem biztos…)
Nem biztos, hogy mindig azok a bátrak,
akik élnek.
Most már látom, mekkora bátorság kell
a halálhoz.
(Megrökönyödve jövök rá)
Megrökönyödve jövök rá,
hogy az öngyilkosság egy tőről
fakad az onániával.
Szenvedés, vágy, reménytelenség
az indítékuk, vagy a szív
nyomasztó és fagyos magánya.
(Nemezis)
Hajlíthatatlanság, beilleszkedni nem tudás,
félrehúzódás mindenki mástól, benső magány,
tán parányi megvetés is a köznapok iránt,
s mindig, ha lehet, külön út, egy partizánösvény,
amelyre mindre mint föltétien jellemerőre
oly büszke voltam titokban soká, az zúdul itt
nagy védtelenségemben mind-mind most
vissza reám.
(Szerettem volna…)
Szerettem volna túlnőni magamon.
De magamat túlélni nem akarom.
(Van, akit ajz…)
Van, akit ajz, hogy mindhalálig
megvívjon azzal, ami itt készül.
Én már csak magam ajzom föl, hogy
nyilvesszőként röppenjek a semmibe át.
(A kisértést)
A kisértést gyakran
oly nehéz legyűrni,
hogy a szemből felém
rohanó kamion
elébe vezessem
Trabantomat.
(Érdekel, szavamra)
Érdekel szavamra:
innen, ahova
eljuttattam magam,
visszafordulni
lehetséges-e még?
(„Nem is rendes ember az a költő”)
„Nem is rendes ember az a költő –
fakadt ki Boros tanár úr profánul,
alkalmasint épp Adyt tanítva
aki halálverseket ontva nem ír!”
Hát, hogy költőnek költő vagyok-e.
De rendes ember legalább eszerint.
(Attól, hogy…)
Attól, hogy én eltűnök csöndben,
boldogabb te aligha leszel.
(Az vonz úgy oly hozzád)
Az vonz úgy oly hozzád,
mi bolygót a Naphoz,
az életet termő,
éltető meleg.
(Redivivus)
Látom benned bizony én
a régi-régi leányt,
azt az életörömtől
szép, sugaras, üde-víg,
eleven ifjú leányt,
ki jövője elébe
bizakodva tekintett
- bár a jövő nem tálcán
kínálta magát oda épp
s kinek halk hangja, lénye,
nézése, mosolya, lépte
egy gyöngéd Schubert-dal volt,
míg csak megcsalódva,
tűzforró szívé-lángja
jégpáncélba nem dermedt.
De jégburokján, mikor
egy kis rianás támad –
pillantásod ködében,
szemed bűvös tükrében
s ráncaid mosolyában
látom a régi leányt,
azt az életörömtől
szép, sugaras, üde-víg,
eleven ifjú leányt,
kinek halk hangja, lénye,
nézése, mosolya, lépte
egy gyöngéd Schubert-dal volt,
és akinek tűzforró
szívé-lángja ma is még
gyújtón s perzselve éget.
(Nem, kedves nem vagy…)
Nem, kevdes nem vagy, bár az tudsz lenni,
ha akarsz, s kedves nem vagyok én se,
mímelem jobbára, amikor kell.
És nem kedvelem a kedveseket.
Mi okuk ugyan a kedvességre,
mikor kedvességre semmi okunk?
A gondoktól és gondolatoktól
gyűrötteket szeretem csakis én
- így téged is ezért –, csakis bennük
bízom, csupán rájuk nem gyanakszom,
csak az ő kezükbe tenném magam.
Mert kit gondjai űznek, terhelnek,
bővében van a gondolatoknak,
és gondoskodása el nem apad.
(Neked megvan a saját világod)
Neked megvan a saját világod.
Nekem megvan a saját világom.
Olykor ugyan miért
ne léphetnénk be a másikéba?
Az enyém nem túl nagy,
de kettőnknek azért elég tágas.
(Mikor csak…)
Mikor csak behunyom szomorú szememet,
elnézem magamban szomorú szemedet.
(Miért nem tud elbánni…)
Miért nem tud elbánni az agy a szenvedéllyel?
És a szerelemmel az értelem miért nem bír?
Ámde talán így van ez jól, így gyönyörű ez!
(Megvallván…)
Megvallván, hogy beléd szerettem,
széthánytam oltalmas falaim,
és kimerészkedtem mögülük.
Itt állok most kudarcot valltan,
csupaszon, védtelenül, törött
cserepein önérzetemnek.
S ím mégis, három hónap múltán
itt állván önérzetem törött
cserepein, csupasz-védtelen,
s már tudván, hogy kudarcot valltam,
hogy jövőm, reményem mind odavan,
újra megvallanám: szeretlek!
(A kis fojtott, csöndes hisztérikusság)
A kis fojtott, csöndes hisztérikusság,
amikor ott bujkál benned némelykor,
jele egy titkos, másik életednek,
egy szenvedélyesebbnek, mit egészen
legbelül élsz meg, kizárva belőle
mindenkit, még tenmagad is talán.
(Reich und Krieg)
Az újraegyesítés elé
Nyáron atyás-elnézőn mosolygott
még énrajtam írótársam, Erich,
a türingiai Gerából,
mikor valami vita hevében
meglovagoltam vesszőparipám:
a háború már a nyakunkon.
Keserű levél jött nemrég tőle,
s ez benne: „Igaz, a Negyedikre
bizony már a Harmadik készül.”
(Úgy tisztítja meg a lelket)
Úgy tisztítja meg a lelket
egy igaz indulat néha,
ahogy a szél a városból
a fojtó szmogot kisöpri.
(Nem, azért ez mégsem…)
Nem, azért ez mégsem egészen olyan,
mint Karinthy fordított filmszüzséje.
Pergünk, pergünk hátra az időben, igaz
- és egyre sebesebben, veszett iramban –,
de nem ifjabbak, mind öregebbek leszünk.
(Ami volt…)
Ami volt,
nem volt
sohasem
az én világom.
Ami lesz,
nem lesz
sohasem
az én világom.
Itt nincs,
és nem lesz
már sosem
világom nekem?
(„Hisz nem veszett el…”)
„Hisz nem veszett el, ami elveszett!” –
kiáltott a költő egykor régen.
De én tudom, hogy ami elveszett
- bár el nem veszett valóban végleg –,
az életemben már meg nem kerül.
(Hogy én megrendítő volnék?)
Hogy én megrendítő volnék? – mint
ahogy volt feleségem mondja.
Ó, csak annyira, amennyire
az egész korszak megrendített
s a megrendültségem tetézte
a te rendíthetetlenséged.
(Olyan jó dolog itt is…)
Olyan jó dolog itt is
verseket írni rólad,
udvarolgatni rímmel,
verslábbal, forma szerint,
és elképzelni közben,
mit is szólnál hozzájuk,
vagy megírni valamit,
amit fontosnak érzek
a világról, magamról
vallani, szólni neked,
s minduntalanul látni
magam előtt az arcod,
melyen hol dúlt-viharzó,
hol csöndesült érzelmek
egymással váltakoznak,
kergetőzve, csitulva.
Naponta egy kis öröm,
élethosszabbítás ez.
Aztán mi marad végül?
Szóvakság, kimerültség,
egy lázasan égő szempár,
a szobában pedig a
széles, üres, hideg ágy,
az átvirrasztandó éj
lidérces retteneté
s a kopár, gyilkos magány.
(Mindig többet akartam)
Mindig többet akartam,
sokkal szebbet, nagyobbat,
mint amennyi adatott,
s amennyi erőmből telt.
Sokszor csak egy hajszállal,
egy paraszthajszállal, de
az áhított-remélttől
elmaradoztam rendre.
Kudarcaim meggyűltek,
és most elmérgesedve
gyulladt, gennyes kelésként
buggyanva fölfakadnak.
Kisebbre venni magam,
hiába, mégse tudom.
És születnem még egyszer,
másodszor kéne ahhoz,
hogy ne azt kísértsem, mi
a több, a szebb, a nagyobb.
(Borotválkozáskor a tükör előtt)
Nem vitás,
most már csakugyan úgy festek,
mint akit
többször megrágtak s kiköptek.
De hiszen
többször megrágtak s kiköptek!
(Bölcselkedés hajnalban álmatlanul)
fedele
van-e
emelkedésnek
az
tudom
Nem
Azt
tudom
hogy
a hanyatlásnak
nincsen
fe
ne
ke
(Miközben most már…)
Miközben most már nagyon is
tudom, hogyan tegyem meg, ha
megteszem,
idült álmatlanságomra
nincs merszem három altatót
bevenni.
(Hommage)
„Talán eltűnők hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom..-
idézem magamban egyre.
Szebb sora ennél számomra nincs.
(Érzékeim ahogyan túlfinomultak)
Érzékeim ahogyan túlfinomultak,
kész zendülés, merő dekadencia az.
Szemem ég, szúr, tör és lázas, a szűrt fény
is sérti, és folyton csak könnybelábad,
tapintásomnak a tárgyak már fájnak,
a borotvát a bőröm alig állja,
ízlelésem ismeretlen ízektől
szenved, s szimatom egy kóbor kutyáé,
mindenütt már csak facsaró bűzt érzek.
A hallásommal vallatni lehetne,
minden zörejre-zajra oly érzékeny,
pokloknak pokla egy becsapott ajtó,
a zeneszobából kihangzó kürtszó,
odafönn a tévé dübögő hangja,
vagy az autóbusz motorja, amint a
sarki kanyarban gázt kap és fölbődül.
Vajon mi lappang e kínzó zendülésben?
Már a tehetségem is ellenem fordul?
(A macskák vonulnak el így a magányba)
A macskák vonulnak el így a magányba,
no meg a farkas és a megsebzett vadak,
amikor ekkora nagy vesztüket érzik.
Most hát velük vagyok egy.
(Ahogy közeleg…)
Ahogy közeleg,
amit végnapul kitűztem,
a pénteki est,
mikor is eldöntők mindent,
mindjobban félek.
Még soha tán így nem féltem
senkitől mástól,
ahogy magamtól félek itt.
(Iszom, csak iszom…)
Iszom, csak iszom, átiszom az éjjel felét,
hogy a félelmem magamtól elűzzem.
Hogy a félelmem magamtól elűzzem,
bármennyit is ihatok, az már rég nem elég.
(Elgyötrődtem)
Elgyötrődtem,
el, végtelenül,
nyughatatlan
lényemnek most már
pihenés kell.
Amitől félek,
csak az örök
fagy, a didergés.
A halál is
tán éppen olyan,
mint az élet?
(Ilyet már átéltem egyszer)
Ilyet már átéltem egyszer
még kisgyerekként egészen.
Akkor éreztem ezt az érzést
egy páncél-vasajtó előtt,
amely az óvóhelyünkről
a fáspincébe vezetett át.
„Ha kinyitnám, mögötte ott
a halál” – gondoltam, hiszen
a halálról már én is tudtam,
csak úgy hittem, a pincében
lakik. Most itt állok újra
a vasajtó előtt.
Nyissam-e ki?
(A kastély boltíves kapujában)
A kastély boltíves kapujában,
mintegy fenyegetőn védve-óva,
két márványból faragott, nagy szfinx hasal.
Az egyik nő, férfi a másik, bár
férfiszfinxről nem tudtam idáig.
Döntésem döntő estjén, amikor is
a zordsötét parkból, ahol hosszan
csatangoltam a szitáló ködben,
a kivilágított kapuhoz értem,
a szfinxférfi halkan így szólt hozzám:
„Hallod-e, már nehogy sültbolond légy!”
A szfinxasszony hidegen hallgatott csak.
(A megkorosodott költő, Eugene Marchbanks
utolsó levele a kortalan Candida Morell asszonyhoz)
Búcsúzom ímhol, szép Candidám!
Az ábrándozásnak hát vége,
befellegzett az álmoknak is.
Toliamból ezután a tinta
kifolyhat, nem töltöm meg újra,
és nem hegyezem ki még egyszer
ceruzám kitörött hegyét se.
Ó, drága, tragikus Candidám,
lelkem egyetlen élő párja!
Engem, mondd, miért nem akartál?
(A krízis éje volt az)
A krízis éje volt az
- hacsak másnap jöttem rá is –,
mikor számba véve mindent,
elszámoltam magammal.
Megmentő érvem nem volt,
várakozásom még úgy se,
a leszámolás maradt csak
e reményvesztettségben.
Mi mentett hát meg mégis?
Félelmem vagy gyávaságom?
Önvédő ösztön? A végső?
Csak áldott fáradtságom.
Délben ébredtem másnap
írógépemre borulva,
s ami nem esett velem rég,
épp nyolc órát aludtam.
A gépből kicsavartam
tanúját majd-önvesztemnek,
levelem, mit néked írtam,
s széttéptem elborzadva.
II. 2.
(Sose hittem volna, de igaz)
Sose hittem volna, de igaz.
Egyetlenegy áttépelődött,
virrasztva virrasztott, gyötrelmes
éjjel, mikor végigondoltam-
-éltem-szenvedtem-haltam mindazt,
ami végett épp idejöttem,
megritkult s őszebb lett a hajam.
(Krízis után)
Hogy amit brávók és bitangok,
zsoldosok s garasos árulók
előbb elloptak, majd eladtak,
elorozva egy nagy, szép álmot, –
hogy abba pusztuljak bele én?
Hát nem, abba már sohase!
Vagy amit új brávók, bitangok,
panoptikumos szömyfigurák
a sírból életre kaparnak,
egy ugaros, balkáni hazát, –
hogy abba pusztuljak bele én?
Hát nem, abba csakazért se!
Avagy ki igen nagy bajomban,
miről holott még jókor tudott,
cserbenhagy oly hidegen, némán,
mint egy kőszent, mely mozdulni rest, –
hogy ebbe pusztuljak bele én?
Hát nem, ebbe meg még úgyse!
(Lelkem Oroszhona)
Visszavonulok hát Kutuzovként,
vissza, csak vissza, hátrálok mindegyre,
mert lelkem fölégett, letarolt bár,
s nem biztos, hogy akad még benne hajlék,
hol álomra hajthatom a fejem,
azért az én lelkem ez, Bonaparte,
s míg élek, örökre az is marad,
hiszen én élek benne, nem pedig te.
(Nagyon kell ezután vigyáznom)
Nagyon kell ezután vigyáznom,
mert visszafordulni onnan,
ahonnan most visszatértem,
még egyszer már nem lehetséges.
(Apmcetorokból…)
A pincetorokból fordultam
vissza, ahol már a dermesztő,
nyirkos hideg áradt, a dohos,
denevéres, pókhálós iszony,
s most oly furcsa dolog pislogni
az üde-friss reggeli fényben,
és úgy bámulni meg itt mindent,
mintha akár először lámám,
egy fát, egy bokrot, a fenyőről
a párkányomra hullt csereklyét,
a csuklós autóbuszt, amint a
kastély szegletén elfordul, egy
biciklin karikázó kislányt,
a földekre pöfögő traktort,
a kerékvetőnél vizelő
vizslát és a Nap szűrt sugarát
a dunyhás felhőkön át, meg a
fény-árny szép játékát odalenn
a gyepen, és egy fürge-lassan
igyekvő csigát itt, a kőfal
százados sebű hasadékán,
a vaijak károgó, fekete
seregét, amikor egyszer csak
hirtelen ellepik a parkot,
s egy kis poszátát, ki előlük
riadt-fölröppenve menekül, –
megbámulnom, néznem most mindezt
csupa megejtő fölfedezés,
külön kis csoda mind-mind, csak mint
meglátnom magamat megint majd
egy aranyló szempár tükrében.
(Oly féltő-gondosán gyűjtögettem)
Oly féltő gondosan gyűjtögettem
minden meleg szavadat, mosolyod,
pillantásod s gyöngéd gesztusodat,
akár az aranymosó a patak
fövenyéből a csillámló ércet,
hogy eltegyem hidegebb napokra,
amikor egynémely emlék, ha már
nagyon hiányzol, fölmelegít majd.
Elővettem itt most iszákom, hogy
lássam, mi is van benne.
Hát nem sok.
(Álom)
Gyakran álmodozom rólad,
sarkig tárt szívvel fordulva
feléd, mert makacsul hiszem:
mindent, ami szép és fontos,
álomból szőttek meg előbb.
(Nem merültem el végül)
Nem merültem el végül
a tél vizében mégsem.
Mi volt, mi visszatartott?
Hogy rólad nem mondtam le.
Világos már előttem,
hogy aznap ama percben,
mikor lemondok rólad,
magamról is lemondtam.
(Zúgott, zúgott a szél…)
Zúgott, zúgott a szél, zenélt
a fák tar ágain játszva.
Éjfél volt tán vagy éjfél tájt,
mikor az írástól nyűtten
az ablakot megnyitottam.
Csillagfényes, hűvös, holdas
éjszaka volt. Lent, előttem
a murvás sétány fehérlett,
szeszélyes ívben övezve
a sötétlő, nagy zöld gyepet,
a tölgycsoporttal közepén,
távol a kis fahíd villant
a kiszáradt árok felett,
s a rejtelmes, régi szobor,
melyről nem tudom, mi lehet,
a park legtulsó végében,
a kerekded, csöpp szigeten,
a két kőamfora itt meg,
puszpángoktól közrefogva
a kocsifelhajtó szélén,
éppen lent az ablak alatt.
Fönt a csillagok ragyogtak.
Elnéztem a telő holdat
a bakacsinsötét égen,
az égaljára tótágast
lecsúszott göncölszekeret,
s csak álltam ott, az ablakban
epedten, a hiányodtól
megmeredten.
Mert bárhova
néztem, az arcodat láttam.
S zúgott, zúgott a szél, zenélt
a fák tar ágain játszva.
Budapest-Hédervár,
1990. I. 4-II. 7.
Negyedik füzet
(Mint egy régtől keresett…)
Mint egy régtől keresett, meglelt rímnek,
mint egy elveszett szónak, mely megkerült,
minden mosolyodnak úgy örvendek meg.
(Téli pillanatkép)
Szép megtermettség,
s mégis oly könnyű léptek.
Ős-asszonyiság,
s elegancia – mai.
(Gályái emlék)
Nevetnem kellett magamon,
bár szorongva néztem, ahogy
a piros láda a postán
a borítékom elnyeli,
írtak-e már ilyen későn
„első szerelmeslevelet”?
(Együttléteink)
Nekem újra meg újra
élmény és megrendülés
minden találkozásunk,
lett-légyen bár percnyi csak,
gyötrelmes fölbolydulás,
szorongás, félszeg remény,
összeomlás és bukás,
sőt megannyi kis halál,
amikor búcsúzni kell.
S mégis csak ez, úgy érzem,
csupán ez, ez egyedül,
ami megtart.
Ha megtart.
(Kígyószem)
Némelykor oly ádázul meredsz rám,
hogy már szinte azt kell hinnem: gyűlölsz.
S ki tudja? Tán gyűlölsz is valóban.
Mert e verseket én írom neked,
és szeretni se más, én szeretlek.
(Sosem akartam más lenni)
Sosem akartam más lenni,
mint aki vagyok.
De látva vergődésedet,
kész volnék lenni most
valaki más, – és szeretni,
ahogyan szeretlek.
(Emlékezés egy téli beszélgetésre)
Tudtomra adtad magyarán,
rossz helyt kereskedek.
Pedig egész életemben
téged kerestelek.
(Ébredéseim)
A szívem dübörög, zakatol,
akár a váltókon a vonat,
s elrémülten hagyom abba, hogy
megolvassam a pulzusomat.
(Szívem az ultrahangos képernyőn)
Mint egy tátongó, nyílt seb,
mely soha be nem heged –
olyannak láttam a szívem.
Mire való hát borssal,
sóval, mérges paprikával
dörzsölnöd be gyakorta?
Hidd el, hitemre mondom,
karmos-gyötrelmesen fáj
anélkül is épp eléggé.
(Megbántottál…)
Megbántottál oktalanul,
feléd sem néztem hat hétig.
Ezzel büntettem meg – magam.
(Szerelmes panasz)
Úgyannyira becsavarodtam,
én, szegény,
én, szegény,
hogy kicsavarodásomra
nincs remény
nincs remény.
(Feketeleves)
Valaha régen
szerettek a nők.
Én csak kívántam,
de nem szerettem
s becsültem őket.
Ennek iszom most
keserű levét?
(Szintoly sokáig…)
Szintoly sokáig élnék, mint anyám s apám?
Kötve hiszem – és ezt az ember megérzi.
Milyen jó volt volna szeretni még egyszer!
De csak téged, nem mást, csak téged egyedül.
(Olyan magadnak való vagy)
Olyan magadnak való vagy!
Oly magamnak való vagyok!
Magányainkat miért nem
tehettük közös magánnyá?
(Ó, de szeretem a nyughatatlánságod!)
Ó, de szeretem a nyughatatlanságod!
Hogy valami mindig vibrál körülötted,
s jösz-mégy, teszel-veszel, felugrálsz szüntelen,
nincs percnyi békéd, s azt: „veszteg”, nem ismered,
hogy a kezedet tördeled, gyűröd, gyötrőd,
s hogy ádáz pofákat vágsz, már épp csak szinte
nem vicsorogsz, és hisztéria környékez,
majdhogynem az epe önt el tehetetlen
mérgedben. Eltűnődöm néha. Vajon a
boldogtalanságodba szerettem bele?
(Igazolványkép)
Magam is visszahőköltem
új fényképem megpillantva:
ideje előtt hogy megkoptam!
Elhasználódtam, megfáradtam,
ki örökifjuságomban
mindenkor oly hetykén hittem.
Most hát e hitem is odavan.
(Korvin Ottó)
Egy utca s egy tér őrizte nevem.
Most már egyik sem. Az új uralom
sietett vérbírám igazolni.
(1920)
Ők bezzeg büszke-egyenest vállalták akkor ügyüket:
keresztény kurzus, restauráció, ellenforradalom!
Kalapom, mely nincs, hadd billentsem meg utólag előttük.
(1938)
Az utolsó békeév.
Az volt, tudjuk, no persze!
Anschluss, Nanking és München.
Csehföld, Spanyolhon veszte.
Emitt a zsidótörvény,
amott a Kristály Éje.
„Szálasi Éve! Igaz
Magyar Senki Se Félje!”
Hófehér lovát Kassán
a kormányzó megüli.
S anyám egyetlen fiát
decemberben megszüli.
(Szvjataja Rosszija)
Soha ki nem mondom a szót én többé:
Szovjetunió. Oroszország ez már, a szent,
ami volt: pópák és pogromlovagok,
Raszputyinok és fehérpribékek hazája.
Ez lett nagy reményedből, emberiség.
(Vigasz)
Azért a század forradalmai
eldicsekedhetnek valamivel.
Ellenforradalom, mely magát ma
forradalomnak ne nevezné – nincs.
(Egy interjúra)
„Kommunista értékek nincsenek” –
nyilatkozott Párizsban a héten
a menekült magyar mandarin,
ki József Attiláról könyvet írt.
S hogy interjúja még cifrább legyen,
a legvégén Gramscit idézte.
(Ny.-ről, kancsalrímben)
Bár tavaly ő vetette el a férges magvat,
félrerúgták. Most mindenkit mártír mód megvet.
(Az „új Dózsa”)
Ugyan vajon sejti-e az okát:
miért is, ha szól, az ember okád?
(Kedvencem, P.)
Mint egy gólem, oly tohonya termet,
bárhol betölt bármekkora termet,
s zsíros hangját rotyogtatva elvet
minden igaz, tisztességes elvet.
(1871)
Courbet a Sainte Pélagie-börtönben
Arra bíztatlak, akik aggódnak értem,
hogy ne szégyelljem, fordítsak köpenyeget.
No, s ha úgy tennék? Hiszen mi haszna volna?
Kívül-belül vörös az én köpenyegem.
(Gramsci)
„A tisztánlátás pesszimizmusa
vegyüljön bennünk
az akarat optimizmusával.”
így írtál börtönödben,
melynél sötétebb
akkor csak Itália
azúr ege volt.
(Brecht)
Akár a szegény a garast kezében,
úgy forgatom meg tízszer is mások szavait.
Nem bizalmatlanság vagy gyanakvás ez,
csupán kétely és latra vetés.
(Sartre)
Bár az ember korát
nem haladhatja meg,
nem is a kor bábja,
ha önérzete van.
(Az elsőt leverték)
Az elsőt leverték,
elárulták a másodikat
(s még jóval előtte,
hogy megbukott volna),
az eljövő harmadikat már
nem fogom megérni.
(Vita – magammal)
Elmenned innen? Hová! Emigrálnod? Minek?!
Itt sem adnak majd ki. Itt sem kell, amit írsz.
Asztalfióknak firkálnod meg itt is lehet.
S még honvágyad is támadhat éppenséggel.
Vagy nem lettél talán a hazádban hontalan?
(Amitől féltem…)
Amitől féltem, ím, itt van, elérkezett,
nem lelem magam e régi-új világban,
hol nekem nincs is tán helyem a nap alatt.
S ahogy távolodom, érzem, mindenkitől,
úgy szakadok el lassanként magamtól is.
(Mi gyökeret eresztett bennem)
Mi gyökeret eresztett bennem,
e szomorú, szelíd, szemérmes,
senkinek sem ártó szerelem,
e lelkemből lelkedzett, tudom,
már csak egyedül rám tartozik.
Örömöm, ihletőm, megtipróm,
gyámolítóm és menedékem,
legbensőbb ügyem és titkom ez.
Nincs többé hozzá semmi közöd.
(Suttogás, félálomban)
Nem hívlak nem nézlek
Hisz már alig látlak
Fegyelmezem magam
Mindez férfidolog
A halál is az
(Mikor már nem leszek)
Mikor már nem leszek s ki tudja nincs is talán túl messze az
álmaidban azért meglásd még fel-felbukkanok
s tudom emlékeztetni fog egykor volt voltomra
a viharvert kert-sarki kő is meg a sámli konyhádban
ahová néha leültem hogy elnézzem sürgés-forgásodat
és emlékeztem fog a fagyos hajnali autóbuszállomás
vagy a nyári kertbe beomló forró déli napnyaláb
mely a zöldellő lombok közt ritkás hajamra tűzött
s meglehet egy elmaradt csók egy el nem mondott mondat
meg nem válaszolt levél sőt még két-három kósza verssor is
ahogy agyad rejtekében hányt-vetetten megragadt
és ekkor egy mélázó búskomoly alkonyi percben
vagy ébredéskor kábult-nehéz félálomban még
ha szánni-bánni nem is de sajdulón sajnálni fogod
hogy könnyed szép mozgásoddal kitértél előlem
s meg sem próbáltad hogy kézenfogva velem jöjj
a nyílt utca során legalább néhány saroknyit
(Mint felsült szerelmes…)
Mint felsült szerelmes (kinél kómikusabb
figurát gondolni se lehet) haragot
cseppnyi cseppet sem érzek irántad, hiszen
kínos-szégyenkezve épp azon nevetek
hirtelen egy-egy tükör elé kerülve,
hogy mit is képzeltem én ugyan magamról,
mikor azt reméltem: talán viszontszeretsz.
(Egy régi pillanat)
Két éve vagy három már magam se tudom
ott álltái kiadói szobám sarkig tárt
ajtajában kívül a széles folyosón
s vártad mosolyogva mikor neszelek föl
szöszmötölésemből a tekintetedre
és veszlek végre észre Nyár volt Csak álltái
még hosszú gyönyörű éjsötét hajaddal
napbarnultan vállpántos könnyű ruhában
szandálban és én elnyílt szájjal meglepetten
mafla ámulattal meredtem oda rád
Milyen szép ez a nő gondoltam s megzendült-
zajdult. sóváran fájón valami bennem
Tökéletes pillanat volt Egy fél tucat
ha akad ilyen az ember életében
Holott még csak ösztöneimben léteztél
semmint szívemben lelkemben tudatomban
S érzékeimben se keltél életre még
(Nocturne)
D., a színész megvallotta:
éjjel, ha aludni nem tud,
mindig Istennel beszélget.
Én teveled.
(Megkettőződtél)
Megkettőződtél te bizony bennem,
énbennem élsz egy másik életet,
s nincs olyan óra, de olyan perc sem,
szavamra, mikor titkos életed
lelkemben megszűnne-megszakadna.
(Nyári pillanatkép)
Milyen szép vagy, és milyen szomorú!
A szomorúság tesz ilyen széppé?
Szomorúvá meg meddő szépséged?
(Iaşi-ba? Miért?)
Mikor a barátod szólít,
ki megvakult, nem mennél hát
Patagóniába akár
árkon-vizen, hét mezsgyén át?
(Moldvából)
A napjaim még itt is veled telnek,
de meg-megjelensz álmaimban is, –
a messzeség megkettőzi hiányod.
Iaşi, Vin. 6.
(A Szeret-folyónál, rád gondolva)
Mikor áthajtottam a hosszú tahidon,
és megláttam a táblán a folyó nevét,
hirtelen fölötlött bennem ingerkedve:
„Hátha szeretnél
itt, a Szereméi!”
Iaşi
(A vak színésznek…)
A vak színésznek
egyebe se maradt,
csupán a gesztus.
És a gesztusai
megnemesedtek,
finomabbak s szebbek,
kifejezőbbek,
akár valaha is.
Iaşi, VIII. 8.
(Honvágy)
Fél öt volt Hőség Álmos délután
A kóborlástól lankadtan álltam
Iaşi-ban a Ştefan cél Maré körút
és a Cuza vodá utca sarkán
a szálloda előtt a kis téren
ahol a villamosmegállóban
mindig tülekszik tolong a tömeg
És akkor tört rám hirtelen orvul
mint egy szívgörcs megbénítva szinte
az amit azelőtt régebben még
idegenben sohasem éreztem
s arra eszméltem s csak azt gondoltam
tudtam hittem hogy maradásom itt
már nincsen mennem kell haza Pestre
S indultam volna is akár nyomban
oly hevesen-sóváran hajtott űzött
a vágyam hogy megint egy országban
s ugyanegy városban legyek veled
(Gurov tűnődése Anna Szergejevnáról, a „kutyás hölgy”-ről)
Azóta, hogy szeretíek
- milyen furcsa is ez!
mintha mindenüvé
árnyékként követnél,
és esténként minden
sarokból te néznél rám;
magamat meg – bárha
öregszem – különbnek,
igazabbnak érzem,
mint amilyen voltam
régebben bármikor is.
(Csehov)
Tisztaságban
és tisztesség
dolgában ki
felülmúlná
önt, nem volt s nincs.
Ma már tudom,
minden sora
épp emiatt
oly szomorú.
S ezért olyan
szemérmesen
magányos ön
még most, haló
porában is.
(Morus)
Kérded, királyom, hogy hitemhez
mért is vagyok oly ragaszkodó.
Azért, mert hitem, felséges úr,
nem kígyóbőr, mely levethető.
(Mocsáry)
Egy egész nemzet gyűlölt holtomiglan azért,
mert holtomiglan gyűlöltem a gyűlöletet.
(Móricz)
Egy novellaválogatásra
Egy asszony fölfedte titkodat.
Nem csupán ismerted, értetted
és faltad, de lágyan, gyöngéden,
féltőn, fivérként elfogultan
szeretted is az asszonyokat.
(Ő meg én)
Mórát olvasva
Ő a kiskún nemzetbe született
Félegyházán a Daru utcában
Én itt születtem a Nagykörúton
a semmiden semmibe csöppenve
Ő egészen halálos holtáig
– bús-büszkén vallotta – paraszt maradt
Én már egész halálos holtomig
nem tudom ki is vagyok igazán
És mégis egyek vagyunk mi ketten
közös bordában szőttek rokonok
Bánat megalázás ínség láttán
lázas-megrendülten megindulok
Törékeny lelkű örökké vesztes
szódán szemérmes félszeg férfiak
Hetedíziglen megsebzett ősök
szelíd szomorú ivadékai
Kik csöndben fűzik a szót s ha sírnak
a könnyük mindig befele csorog
(X.-ben)
Ez itt a ház, ahol éltél
fiatal lányként évekig.
Sárszínü, csúf, vedlett, kopár.
Mit is bámulok rajta úgy?
Hát újra megkamaszodtam?
(Mikor látlak…)
Mikor látlak, láthatlak,
én mindig úgy nézek rád
boldogtalan szememmel,
mintha már ezer éve,
hogy nem láttalak volna.
És ha csak nézlek némán,
szólni nem tudóan, vagy
a semmiről makogva,
ha nézlek megrendültén,
bénult-zavartan, kábán,
lesújtva, remény híján,
tehetetlen, kínlódva,
kis, bárgyú, bús mosollyal, –
azért még azt ne hidd, hogy
bolond vagyok vagy gyáva.
Csupán a lelkem reszket.
(Tíz hónap, szerelem)
A szenvedés, tudom, valóban összemérhetetlen.
Nem panasz tehát, megvallva most, nem
kérkedés, se vád
a tény: tíz hónapja, hogy gyötrődöm, de
mérhetetlen.
VIII. 31.
(A melankólia órái)
Mikor a szokottnál is jobban
bemocskol a nap sara-szennye,
a sok bamba, kicsiny pimaszság
és búskomor gondolatoktól
tiportan, csak ülök magamban
törődött-tehetetlen, tétlen,
önkételyekkel színig telten,
a kezedet szeretném fogni
hunyt szemmel egy csöndes szobában
vagy egy őszi, alkonyi kertben,
s nem szólnék, látnék, tudnék semmit,
nem figyelnék semmire másra,
csak arra, mint zubog, áramlik,
lüktet ereidben az élet.
(Te mondod)
Úgy kell nekem ez, mint akár egy púp hátamra!
Hát talán nem elég a napi munka nekem,
s otthon, család, férj, gyerekek, százféle dolog,
teendő, csata és vesződség, megannyi gond,
tépettség meg hajsza s mindig a pénznek híja,
szűnetlen aggodalom, nem múló szorongás,
hogy mit hoz vajon a holnap, s holnap lesz-e még,
ha nem számomra, gyermekeimnek legalább?
Avagy talán nem elég sokknak, kínzatásnak
körülöttem e szörny világ itt, amely olyan
idegen, hogy benne helyem sehogyse lelem,
vagy a vissza-visszatérő, terhes betegség,
mely roncsol roncsolva, ha szívósan tűröm is, –
s hát egyáltalában maga a telő idő?
Mindez, nos, nem elég? Most a tetejében még
akad itt valaki mindegyre hajtogatva
állhatatos-kitartóan, s megbolygatva: szeret!
Miért is teszi ezt? Miért nem tágít s hagy békén?
Hiszen én már talán egyebet se szeretnék,
mint megbújni néha egy rövidke időre
egy elhagyott, békés sarokban, s ott magamban
üldögélni, tűnődni meghitten a csendben,
pihentetni behunyva megfáradt szememet,
s elszopogatni közben egy jó mézcukorkát.
(Zokszó)
Mikor neked írt verseim elolvasását
megtagadtad,
napjaimban ami csak szép s öröm akadt még,
eltemetted.
IX. 22.
(Egy évforduló elé)
Az a nap, amelyen rádöbbentem, szeretlek,
s melyről sokáig reméltem: megifjodásom
napja lesz, másodszületésemé; az a nap,
tudom ma már, hogy csak közelgő vénülésem
s önkínzó, hosszú haldoklásom kezdete volt.
(kisbetűkkel)
már semmi se vár
már semmi se kell
már semmi se vonz
csak az ami vonz
csak az ami kell
csak az ami vár
a csend
Budapest – Iaşi,
1990. II. 16.-X. 11.