SIMOR ANDRÁS

Elégia

Halott barátném, terád gondolok,
s a tárnára s a tűzre, mely lobog,
mióta a vázazó oszlopok
mind beomlottak és a föld morog.

Megpróbálom hallani szavadat,
urna őrzi, nem barna földdarab,
belőle lobban égre a harag,
mert eltüntetted közülünk magad.

Amit jól tudtál, bekövetkezett,
a veszendő veszni hullt s elveszett,
lerogyni látok szolga-népeket,
szegényülnek a szegény emberek.

A hazugság, mint a hamueső,
halottnak hitt vulkánból tör elő,
a földgolyó hatalmas temető,
sárkányfog-veteménnyel telt mező.

Felidézlek, de mást nem mondhatok,
tudom, számodra ez sem új dolog,
halott barátném, terád gondolok,
s a tárnára s a tűzre, mely lobog.

Konszenzus

A halottat
halállista alapján
otthonából
az utcára cipelték,
majd
faág alá,
a faágra kötelet vetettek,
drótkötelet hurokkal,
és a hurokba
dugták
a nyakát.
„Ez persze sajnálatos – mondják,
és hozzáfűzik –
de azért halott és halott között
különbség van.”

Monarchikus idill

A cár atyuska visszajön,
Mihály királlyal parolázik,
szentpétervári lakomán
Ottó is velük vacsorázik.

Együtt ülik az ünnepet,
a legnagyobb alku utánit,
mi tengerentúlon terem,
egyetlen fűszer sem hiányzik.

Csak azt húzza a zenekar,
amit felséges fülük áhít,
s megáldják mind a népeket,
viseljék láncaik sokáig.

Őróla

Hiányzik Katalin,
nem pótolja senki,
nem idézheti r(m.

Haragja kellene,
mert nem lett belőle
megnyugtató zene.

Ő a hiány marad,
föld alatti forrás,
többé ki nem fakad,

többé pártot nem üt.
De hol munkás eszmél,
bujtogat mindenütt.

Az európai változásokra

A népek térdre hullnak,
és imádják a dollárt,
elfelejtik a múltat.

Berlintől Tiranáig
ünnepük az új bálványt,
széttörik kőtábláik.

Nem megy Jerikó ellen az
Úr választott népe, inkább
elpusztul csendben.

A földön jár a Téboly,
járom leszen a részünk
s átok a maradéktól.

BARÁTH LAJOS

Hét lövés

Különös legényke volt. Különös, bár ugyanolyan, mint a többi hasonló tizenhárom-tizennégy éves kamasz. Nem serdült nagyra Istyu, de jó izmú fiúcska volt, munkához és koplaláshoz edződött, jól tűrte a hideget és a meleget egyaránt. A falutól valamivel távolabb állt az a kis házacska, melyben édesanyjával és a húgával élt; apját frontra szólította egy parancs, s bizony már régen nem jött levél tőle, se hír róla. Talán az a tudat-s erre az anyja minden adandó alkalommal figyelmeztette is –, hogy egyedüli férfiember a portán, az átlagnál komolyabbá tette, igyekezett valamiféle koravén tartást erőszakolni arcára, mozdulataira. A háborút megért gyerekek különben is koráb­ban válnak felnőtté. S ha ehhez hozzávesszük, hogy Istyuék egy erdő alatt éltek, kilométernyire a falutól, magányosan, talán nem is szokatlan a fiú koravénülése.

Pedig lelke mélyén ugyanolyan vidám kamasz volt Istyu, mint azok, akik – ha tehették – csoportokba verődve játszottak, járták az erdőt és a falun túl elterülő mocsaras rétet. Ha ezt tette, az ő kezében kasza volt; szénát, friss füvet vágott valamelyik tisztáson, a rét szélén; a fűre, a gondosan szárított szénára nagy szüksége volt a Szélpál családnak. Kellett az egy szem tehénkének, mely jószerével egyedüli vagyona volt a családnak. Tej, tejföl, vaj így akadt minden nap az asztalra; s ha kevés kenyér is kerül hozzá – s falun kerül is – már nem panaszkodhatnak. Míg az apa be nem vonult, jobb módban éltek; vadőri minőségben rendes kenyér jutott a családnak, a húsról nem is szólva. Úgy mondják erre felé, bolond vadőr az, amelyik a mészárszék­ben vásárolja a húst... Szélpál István nem volt kelekótya ember, volt magához való esze, de tudott mértéket is tartani, ezért tűnt úgy, hogy a családját becsülettel felneveli, a legegyszerűbben ugyan, de eltartja őket.

Csak hát a háború közbeszólt.

Istyu legszívesebben az erdőt járta. Apjával vagy nélküle, ott érezte igazán magát otthon. Faragott magának játékpuskát, később nyilat, a láthatatlan ellenséggel viaskodhatott az erdei magányban. Akadt ugyan pajtása a falusi fiúk közül, nem is egy, de ez a barátság már csak a távolság miatt is – nem volt annyira mély és rendszeres, hogy a szabadidejében társait kereste volna meg játékra. Az erdő – ezt a fiú korán megtanulta – hűségesebb volt iskolatársainál, s több izgalmat tartogatott a számára még akkor is, ha korán kiismerte magát benne. Az erdőben lakó állatoktól nem félt, hiszen nagyon jól tudta apjától, hogy egyáltalán nem vadak. Talán ezért is tisztelte az erdő lakóit. A vaddisznócsaládokat messze elkerülte, az őzeket hagyta békén legelészni az erdei tisztásokon, s ha bevetették magukat a sűrűbe, nem zavarta pihenésüket. A szarvasok méltóságos vonulását csak csodálni tudta, a borzokat pedig a játékosságukért szerette, de persze meg nem közelítette őket soha. „A borz csendes állat, de ha megtámadják, még az emberre is veszélyes!” – oktatta az apja, aki önmagát látta fiában felnövekedni.

Míg az apa a vadőri hivatalát teljesítette, bővebben akadt állat a ház körül; megesett, hogy sérült őzzel tért haza az erdei útjáról. A sebesülteket felgyógyították, de aztán újra visszavezették a vadonba. „A vadat a vadsága, a félénksége védi” – mondogatta az apja, s neki még azt is megtiltotta, hogy az ismerős őzeket később föllelje az erdőben.

Apja már az első levelében megírta: jobban tennék, ha túladnának az állatokon, mert azzal gond van, nagyon sok gond, s hát Istyu mégsem felnőtt. S különösen javasolta, hogy az állatok nélkül vegyenek árendát a faluban, s húzzák meg ott magukat, jó emberek árnyékában. A két lovat még az apja leadta a vadásztársaságnak, amely talán nem tudta, vagy nem is nagyon akarta kimenteni a frontszolgálat alól Szélpál Istvánt.

Az édesanyja azt mondta az apa levelére: – A háború nem tarthat örökké. Ha itt hagyjuk a házat, belevetik magukat csavargó bitangok és azokat nem űzi ki a fészkükből még a hivatal se.

Meg aztán az anya nagyon bízott Istyuban, aki valóban sokat nyúlt egy óv alatt. No, langaléta azért nem lett, de arcának vonásai mind jobban hasonlítottak az apjáéra: orra megnyúlt, s mély udvar kerítette, szemöldöke sűrű, bozótos lett, mozgása méltóságosan mackós, tekintete pedig kutató-gyanakvó. Különösen a kutató-gyanakvó tekintet emlékeztetett apjára; az asszony, aki vidámabb természetű volt, beszédesebb is, ha férjét így elmerengeni látta, vagy ha megállított idegen embert, aki az erdőnek vette az irányt, meg is szidta érte.

– Te mindenkiben rapsicot látsz!

– Hát vannak elegen.

– Ha nem volnának, rád se lenne szükség – s telt arcán ravaszkás mosoly bújkált, miközben megjegyezte: ha az Isten adott verebet, ad hozzá lópiszkot is, és ha már került lópiszok, veréb is akadt hozzá elegendő.

A férj hallgatta a feleségét, mert nagytürelmű ember volt, aztán legyintett: – Bolond asszonyi beszéd!

Ilyen s hasonló évődés jelentette a leghangosabb szót a vadőri házban, a két ember igazán szerette egymást, s a keményebb napok sem tudták ellangyítani ezt a szeretetet. Meg hát ott volt a két gyerek! Szépek, egészségesek, nevelhetők. Olyan két ember, mint amilyen Szélpál István és felesége, született Kovács Regina, többre igazán nem vágyhatott.

Ha nem jön ez a háború.

De a háború itt volt, s bár nem az egyszerű emberek találják ki, őket ostorozta legerősebben.

Az asszony mindig is a dolgok könnyebben elviselhető oldalát látta, csak sóhajtozott. „Majd csak vége lesz ennek is egyszer...” S szinte vak hit uralkodott benne: a férje visszatér, baj nélkül. „Olyan talpraesett férfiember nincs ezen a világon, mint az ón uram, a ti apátok... Miért esne baja?” Bizakodását csak erősítette benne a fia, aki lám, mert így hozta a sors – férfiemberré vált hirtelen „Pedig még alig volt gyerek!”

Egyik reggelen idegen katonák érkeztek a faluba.

A falu túlirányából jöttek, hajnalban; a vadőr házáig elhallatszott a motorok dübörgése. Reginka, a kislány hozta a hírt az idegen katonákról.

– A templomtéren ütöttek tábort!

– Ha jöttek, akkor innen már csak mennek! – vette nyugodtan a hírt az anya.

Istyut izgatta a hír. Páncélozott járműveket, talán még tankokat, ágyúkat is láthat. Ebéd után vette a villát és a zsákot, s beindult a faluba.

– Kis friss füvet vágok! – közölte anyjával. – A Paraszt-réten szép zöldet láttam...

Kora tavasz volt, a széna fogytán, a tehénke csak sarjút szálazott, s olykor a szalmát is kiszedte maga alól.

A falusi pajtások már ott sündörögtek a katonák körül, akiket láthatóan nem zavart a kíváncsis­kodók sokadalma. Istyu nézelődött egy keveset, de valahogyan nem találta érdekesnek a látványt.

Az idegen nyelv furcsa, érthetetlen zengését egy idő után megszokta, a fegyver sem volt idegen a számára, hiszen apjának két puskája is volt, s korán megtanította a kezelésére. „Ritka jó a célzókészsége a fiadnak” – mondta egy alkalommal feleségének vacsora közben. A fiú büszke volt apja dicséretére, de ezt a családban nem illett kimutatni. Meg hát mi sem természetesebb, mint hogy egy vadőr fia korán megtanul a fegyverrel bánni.

Az apja a szolgálati fegyverét eladta, mielőtt bevonult a frontra, ám Istyu tudta: a csűrben, egy gerenda mögött van egy másik fegyver is. Rövid csövű golyós puska volt: bizonyára valamelyik rapsictól vette el, de az is lehet, hogy a puska rejtekére bukkant, s úgy vitte haza. A puska zsíros rongyba volt becsavarva, mellette lőszer bőségesen. Két-három alkalommal elővette a fegyvert, kilopta a kerten keresztül az erdőbe, s mélyen áfák között célba lőtt. Örömmel tapasztalta, hogy a fegyver engedelmeskedik neki. „Olyan ez – gondolta – mint a biciklizés! Aki egyszer megtanul pedálozni, már soha nem felejti el...” neki ugyan soha nem volt alkalma kerékpározni, de ismert fiúkat a faluban, akik prímán bicikliztek. Apjának említette is, hogy nekik is lehetne egy biciklijük, ha használt, az se számít.

– Vadőr akarsz lenni? Akkor a lovakkal tanulj meg bánni. Az erdei utakon a bicikli mit sem ér...

– Lehet, hogy pénze sincs rá az apádnak – vigasztalta az anyja.

– Lehet! – nyugodott bele; s hajói meggondolta, a falusi fiúk irigykedhetnek rá, hiszen ő már tud bánni a puskával, s ez csak ér annyit, mintha kerékpározni tudna. S még úgy okoskodott: biciklizni még a gyerekeknek is szabad, azért nem szólnak a csendőrök, de látna csak meg egy magaforma fiú kezében fegyvert, abból nagy ribillió származna. „A csendőrörs parancsnokának meg egyenesen tudomása van arról, hogy én milyen prímán célzok...” S ha visszaemlékezett a két évvel előbbi karácsonyra, amikor a csendőrparancsnok – szokása szerint – megjelent apja házában. „Lőne egy sutát az ünnepekre, Szélpál úr?” Ilyen kérést nem volt szabad visszautasítani. Meg apjában már az is büszkeséget keltett, hogy a csendőrparancsnok urazza. Ha máskor nem is, de kará­csony előtt az ő apja mindenki szemében úr volt. A jegyző úr szemében is, mert annak is kellett egy suta.

A csendőrnek azon az emlékezetes karácsonykor ő lőtt egy sutát.

– Bízzon benne, úgy bánik a fegyverrel, mint én magam! – nyugtatta meg a parancsnokot az apja, aki már a bakon ült; vadakat vitt be a városba a Társaság vezetőinek, s hát nem volt ideje vadra menni.

– A mindenedet, te fiúi – dicsérte meg Istyut, amikor az első lövéssel kedvére való vadat talált. – Ki hinnél Hiszen alig látszott ki a földből... De máskor puskát meg ne lássak a kezedben, mert abból nagy baj lehet!

„De karácsonykor, ha magának kell vad, akkor szabad!” – gondolta, de persze nem szólt semmit a csendőr előtt.

Élő vadra nem szeretett lőni. Apró célpontokat tett ki százötven, kétszáz méterre, s azokra lőtt. Tobozokat, gallyakat vett célba, s ahogyan az irányzókra és a célgömbre ültette a tobozt, úgy érezte, ez a hármas egy nagy egységet képez addig a pillanatig, míg el nem húzta a ravaszt. Nem tudott téveszteni, amikor ez az érzés, ez a megfoghatatlan, felsőbbséges tudat a hatalmába kerítette. A vadakat sajnálta. Apja vigasztalta: „Én is sajnálom a szerencsétlen párát... De hát ez a sorsuk! Az, hogy az urak lelövik őket...” A nagy érzés csak akkor tette boldoggá, ha holt célpontra lőtt. Akkor igazán akarta, hogy az apró ólommag a kiválasztott pontba találjon bele. Legszívesebben egy szorosba tért be apja titkos fegyverével, s itt kedvére lőhetett. Ha felmászott a meredélyre, látta a falucskát, a falun túl – tudta – a fűzfasor apró patakot kísér. Az erdőből is futott egy erecske a patak irányába, ennek olyan hűs volt a vize, mint a jég. Ha a titkos fegyvert a kezében tudhatta, úgy érezte, még nyugalmasabb, még biztonságosabb ez a maréknyi világ, s hogy ez a mégoly kicsiny világ bizonyosan az övé. A fecsegő, szeplős kis húgocskájáé, az édesanyjáé, a pajtásaié. Mióta apja nem volt a portán, nem járta az erdőt, a völgyszorosokat, még jobban elhatalmasodott rajta az ösztön: ő vigyáz erre a kicsiny világra, egyedül és kizárólagosan rajta múlik e világ csöndje, békéje.

Délután – még azon a délutánon, amikor az idegen katonák beszállásolták magukat a faluba – két német tisztet kísért a házukhoz a falu kisbírója.

– A tiszt urak este vadast akarnak enni!

– Tudja nagyon jól, hogy a férjemet kivitték a frontra...

– Tudom. Azt is, hogy a fegyverét leadta... Van ezeknek fegyverük. Istyu elvezetné őket olyan helyre, ahol találnának vadat.

– A gyereknek dolga van! – s az örökkön jókedvű asszonyban valami dacos ellenségeskedés bújkált. Szerette az erdő vadjait, úgy érezte, ha elereszti a fiát az idegenekkel, a férjét is becsapja. Azzal, hogy elárulja a vadakat az idegeneknek.

– Ezekkel nem lehet kukoricázni, Regina. A jegyző úr is mondta...

– Akkor szegődjék el a jegyző úr hajtónak!

– Hogy beszélsz te egy hatósági emberrel?

– Amilyen az aggyonisten, olyan a fogadjistnen...

A kisbíró beletúrt a kalapja alá.

– A tiszturak nem mulatni jöttek ide, Regina...

– Akkor hozhattak volna elemózsiát is.

A tisztek türelmetlenek voltak, valamit mondtak a kisbírónak, aki csak sejtette, miről van szó.

– Azt mondják, a gyerekre szükségük van.

– A fiam pedig nem mehet!

Egy óra múltán a jegyző is megjött, ígért pénzt Istyunak, meg mézesmázoskodott az asszonnyal.

– Két katonát is hoztak magukkal, a gyereknek semmi dolga, csak elvezeti őket a megfelelő helyre... Sokat tud ám a község vezetősége tenni valakiért, ha akar... De ha nem akar, akkor...

– Fenyegetőzni, azt tudnak, jegyző úr! Hát most már ebek harmincadjára eresztik ezt az erdőt? Utána meg kit vonnak felelősségre? A Társaság nem ismeri a tréfát!

– A társasági urak már Németországban vannak.

– Majd visszajönnek.

– Vissza, vissza! De a háború – háború. Ezek a katonák pedig a szövetségeseink.

Az asszonynak már a nyelvén volt: lehet, hogy a maga szövetségesei ezek, de nem az enyémek. Senki se hívta őket ide. De aztán belátta, egyedül – és a két gyerekkel – hiába védené az erdőt, a vadakat, tehetetlen velük szemben.

– Készülj, fiam... Aztán tudod, hogy hová kell az urakat vinni! Sétáltasd meg őket, hogy megemlegessék!

Estére jöttek meg, mindössze egy koszos malacot lőttek.

Istyu éppen mesélte, merre sétáltatta az idegen katonákat: Körbe az Ártányos-dombot, ahol a buta malacot találták, kopár hegy, itt elfogy az erdő, ide vad nem húzódik fel, mert egy nyúlnak sincs búvóhelye, nemhogy őznek, szarvasnak. A forrásokat elkerülték, s ha tehette, jókora zajjal járt.

Az anya szorongást érzett.

– A jegyző gonosz ember. Emlékezz, ha apád nem a legszebbet adta neki, ha nem a legjobb részekből válogatott, mindig kitalált valamit. Még szerencse, hogy a Társaság urai szerették, becsülték...

– A tiszturaknak holnap aligha lesz kedvük vadászatra...

Még be sem fejezték a vacsorát, újra zörgetett a kisbíró. Két katonával jött.

– Mondtam én, Regina, hogy az urakkal nem szabad ujjat húzni. Most magadra vess! Elrekvirálják a tehenedet.

– Az én egyetlenem kell nekik?

– Éppen az!

– Kikaparom a szemüket! – s mint egy fúria szólította a kutyákat.

A komondor és a tacskó nekitámadt a katonáknak, akik éppen az istálló ajtaját feszegették.

Puska van náluk, asszony!

– Fogd, fogd! – kiáltotta Szélpálné.

A németek káromkodtak, az egyikbe belekapott a tacskó. Amikor a puskát levették a vállukról, a két eb visszahőkölt. Ismerték a fegyver természetét, különösen a tacskó.

Vonyítva futottak a pajta irányába.

A harmadik lövés eltalálta a komondort, de még sebesülten is bekúszott a pajtába.

– Vadállatok ezek, nem emberek! – sikoltozott az asszony. Istyu pedig sápadtan, némán ölelte a húgát. Ebben a pillanatban még jobban megértette, hogy miért jó az, ha valaki fegyverrel állhat a másikkal szemközt. Ebben a pillanatban gyengének és elesettnek érezte magát. Bár a félelem is feszítette, szerette volna elővenni azt a kurtacsővű puskát és a beidegzett mozdulatokkal célozni. Ráültetni ezt a két idegen katonát a célgömbre és meghúzni a ravaszt.

Tudta, erre most nincs lehetősége.

Az asszony a lövések után megértette: az idegenek nem tréfálnak; a tehenet elkötötték és elhajtották.

Szélpálné csendesen átkozódott.

– Látod, Regina, ide vezetett az önfejűséged... Mert nekem magyarázhatod, hogy a te fiad nem talált volna legalább egy sutát, vagy egy szarvast a tiszturaknak... A hivatallal pedig, tanuld meg, nem lehet packázni... A jegyző úr jóindulattal akart hozzád lenni...

Megkereste reggel a jegyzőt, de az kurtán elküldte. – Itt most ők az urak. Mi csak a parancsaikat teljesítjük.

– De mért éppen az én egyetlen tehenem kell nekik?

A jegyző savanykásan mosolygott. – Ha ezt az ujjam vágom meg, ez fáj. Ha a másikat, akkor meg az... És ne feledd, a fiad csúfot űzött a tisztekből. Ezért fizetned kellett... Ők akarták!

Az idegen katonák másnap egy falusi emberrel mentek ki az erdőbe vadászni. Egy őzet és két malackát hoztak haza.

A közkatonáknak hatalmas kondérokban főztek, a tiszteknek az egyik módosabb parasztem­ber házánál. Ebéd után – mely bőséges volt, hiszen a rekvirálással pótolták a vadhúst – sört és bort ittak. A nap ereje egyre nőtt, a katonák levetették a zubbonyukat. Páran elhúzódtak az erdő irányába és célba lőttek. Néhány dobozt karóra tűztek, és nagy hahotázás mellett verse­nyeztek.

Istyu, miután az anyja dolgavégezetlenül tért vissza a községházáról, felmászott a csűr padlására. Mint aki füvet megy szedni, a katonák irányába került. A vízmosás partjáról egyaránt belátta a célpontokat és a katonákat. Még mindig azt érezte, amit előző este, amikor a katona meglőtte a komondorukat, s anyja tehetetlenül sírt, a húga pedig reszketett. De e percben nyugodt volt, hiszen a kezében ott lapult a puska.

Egy ideig nézte a versenyző idegeneket, majd szép akkurátusán felemelte a fegyverét. Érezte, hogy az, amit tennie kell, már nem tilos játék. Elsőnek az egyik dobozt vette célba. Talált. Az üres konzerves doboz, a katonák meglepetésére, nem a marton irányába röpült. Közvetlenül ott pördült meg a lábuk előtt. A dörrenés is élesebb, másféle volt, mint a saját fegyverük hangja.

A második lövés után – a dobozt újra a lábuk előtt perdült meg – a zubbonyuk irányába futottak majd fedezéket kerestek.

Két katona még nem eszmélt, gondosan céloztak.

– Noch einmal! – kiáltotta az egyik.

A másik vidáman felelt rá: – Fort setzen!

„Noch einmal!” „Fort setzen!” Istyut az idegen szavak felháborították. Mintha rajta gúnyolód­nának, őt csúfolnák. Tiszta, békés hangja volt az ő világának ezideig. Az erdő is tudott beszélni s ő értette a szavakat. Az apró hegyi erecske is beszélt a kövekhez, a víz fölé hajló ágakkal, sőt az állatokkal is, akik Istyu barátai voltak, s akik a friss, hideg vizet itták. A Noch einmal! és a Fort setzen! úgy tört bele ebbe a tájba, s a táj által a fiúra, mint egy vészt jelző csengő. Noch einmal – Fort setzen! Nem értette, s félő volt, hogy nem értik az erdei vadak, sem az erecske jéghideg vize, se a fák, se a madarak, melyekkel annyit beszélgetett rövid élete során. A madarakkal füttynyelven beszélgetett. Értették, mit mond nekik, s ha válaszoltak, ő is megértette azokat. Olykor kedvesen évődött az erdő szárnyas lakóival, de ezt a madarak kedvesnek, bizalmasnak találták, viszonozták az élcelődését, sőt olykor rá is dupláztak az ő füttyjeleire. Noch einmall, Fort setzen! – ezeket a szavakat nem érthetik az ő madarai. Nem szabad, hogy megértsék, hiszen nyilván őrajta csúfolódnak, amiért még mindig a dobozokat lövöldözi, holott ő pontosan tudta, mit kellene ebben a percben tennie.

Hirtelen csönd lett körülötte.

Máskor, ha talált, egy fácán kurrogva gratulált sikeréhez. Negyedik dobozt lőtte le, de a fácánok némák.

Lövés csattant. Közvetlen közelében egy ág ketté tört. Csönd fogadta a lövést. Sem madárfütty, sem fácánkurrogás. Ez is a veszélyre figyelmeztette.

Letérdelt, óvatosan maga mellé tette a fegyverét.

A csöndet meg-megtörő csattanások figyelmeztették. Tekintetével végigpásztázott az alatta elterülő laposon. Két katona kúszott feléje. „Bizonyára ők lőnek rám!” Még várt egy rövidke időt, majd amikor a katona feje felbukkant, célzott és lőtt.

Villanásnyi idő elegendő volt rá, hogy felmérje: már csak egy katona kúszik tovább.

Újra a megfelelő pillanatban célzott és lőtt.

Ekkor megérezte, nem maradhat tovább ezen a helyen. A lövések egyre sűrűbben csapkodtak körülötte. Meg a két eltalált katona... Tegnap este, amikor a tehenüket elhajtották, megérezte; az idegen katonák nem tréfálnak. Sem akkor, amikor vadpecsenyét szeretnének enni, sem akkor, ha a szegény ember egyetlen tehénkéje kell nekik.

A lövések akkor már oldalirányból is becsapódtak. Megpróbált kijutni a gyűrűből. Ha mozgó célt látott, lőtt.

Azon a részen, ahol meglapult, még ritkás volt az erdő. Nem eléggé sűrű ahhoz, hogy elrejtse, megvédje. Különösen ritkás ahhoz, hogy megbújjon benne. A sűrűség távol volt, s hogy elérje, ahhoz egy félkaréjban futó tisztáson is át kellett jutnia.

A faluból újabb katonák érkeztek. A tisztek úgy vélték, hogy egész partizánalakulat támadta meg őket.

– Mit szól ehhez, jegyző úr? – kérdezte az egyik tiszt, akit tolmácsnak használtak társai.

A jegyző sápadt volt, s tanácstalan. – Biztosíthatom az urakat, hogy ilyen mozgalomról mi nem tudunk... Valami félreértésről lehet szó...

– A halottakat nem lehet félreérteni.

– Biztosíthatom az urakat... – kezdte újra.

A tiszt leintette. – Mi majd biztosítjuk magunkat... Ám ha mégis valamiféle akcióval állunk szemben, a falun toroljuk meg a veszteségeinket...

Egy páncélozott járművön a makadámút irányából kerítették az erdőt. A katonák óvatosan haladtak, bár a lövöldözés messziről hallatszott még.

... A fiú talpa alatt hersegett a friss fű, mintha óvnák. Ám a lövések több irányból is érkeztek, s egyre pontosabban céloztak az üldözők.

Az egyik katona egészen megközelítette. Közelről láthatta: egy fiúgyereket üldöznek. Egy kamaszt, aki kurta csövű puskájával éppen őt vette célba. Még szólni szeretett volna társainak a meglepetéséről. De a fiú ördögi ügyességgel célzott, majd lőtt.

Mikor társai beérték, megpróbálta mutatni az irányt és mondani valamit, de véres hab tódult ki a száján.

Istyu most már nem is a golyóktól félt. Mind jobban tudatosodott benne: üldözik, s ő a katonákból immár legalább ötöt eltalált. „Bizonyára meg is öltem közülük néhányat!” Sajnálkozó szégyenérzet kerítette hatalmába, de ez csak múló hányingerként jelentkezett. Mint amikor vadat ejtett el apja biztatására és engedélyével. Sajnálta az elejtett párát, de tudta, hogy ennek meg kell történnie, hiszen ő maga is vadőrnek készül, ha nem is iskolában, ha nem is hivatalosan, de az apja mellett annál szorgalmasabban. A szégyenérzetet újra a harag váltotta fel. Az a fajta harag, amit este érzett, mikor a tehenüket két idegen elhajtotta. S mintha ettől a perctől kezdve kiszakadt belőle az a nagy nyugalom és béke, amit érzett, mikor az erdőt járta, különösen pedig azokban a röpke órákban, amikor a tilos fegyvert kilopta a csűrből.

Egy katona (látta, hogy egy fa mögött áll) rákiáltott. „Nyilván azt mondja, hogy álljak meg. Majd bolond leszek” – gondolta.

Hirtelen egy fa mögé ugrott és lőtt.

A golyó – ezt tisztán látta – a fa testébe fúródott. A katona is tüzelt, de a lövedék még a fát is, mely mögött Istyu lapult, elkerülte.

A katona ki akart ugrani a rejtekhelyéről, de az ólomdarab a fába fúródott. Másodszor már nem próbálkozott. Mint aki csapdába esett, várta az alkalmas pillanatot. Ám Istyu pontosan célzott, s tudta, ha kilép a fa mögül, eltalálja.

– Fiú nem lőni! Fiú elmehet, de nem lőni – hallotta Istyu. „hát mégis tudsz valamit a nyelvünkön?” – s legszívesebben nevetett volna. Mintha játék lenne ez az egész kergetőzés, melyből az egyik félnek győztesen illik kikerülni. Vagy azzal, hogy gyorsabban fut, s a méta mögé ér, vagy mert utoléri az elől haladót és a vállára csap. „Te vagy a fogó!” S ekkor kezdődik minden elölről. Ám a fiúban csak villanásnyi időre vetődhetett fel a gondolat. Immáron megértette, hogy a játék nagyon is komoly, sőt véres játék. Hat idegen katonának az utolsó fogócskázása volt ez délután. S bár még nem gondolt rá pontosan, értelme legmélyén maga is megsejtette, hogy az ő fogócskázása is éppen erre a napra esik...

Még három, legfeljebb négy tölténye lehetett. Nem elég ahhoz, hogy a támadóival egyenként leszámoljon. Az erdő pedig ott volt előtte. Talán harminc, talán negyven lépésnyire. Most immár még erősebben fogta el a vágy: elérni, bemenekedni oda, ahol leginkább jól érezte magát.

„Ha elérem az erdőt, megmenekülök!” De már ebben sem reménykedett. Egyáltalán nem reménykedhetett semmiben. Csak a kényszer űzte, hajtotta. Amikor a német katona teljes testével kilépett a fa mögül, megcélozta. A golyó puffanásából, egy jajdintásból még megtudta, hogy talált. „Én mindig jól céloztam, ezt apám is mondta...” Ezek a gondolatok még tisztán és világosan megfogalmazódtak benne. Ám érezte, hogy valami súlyos tárgy eltalálja, s már soha nem fog a elérni az erdőt.

Még egy arc rémlett fel előtte. Anyjáé? Kishúgáé? Vagy talán a szótlan, szigorú apáé? Talár mindhárom egyszerre, csakhát ő a hármat egynek hitte?

Harmadnap egy drótostót jött át az erdőn, ő talált rá a fiú holttestére. Behozták a faluba. Hét lövés érte a gyerek testét. Hét idegen fegyver golyója. A férfiak megállapították, mindegyik halálos lehetett volna.

– De így együtt, a hét...

Még a falu jegyzője sem akarta kimondani a fiú nevét.

Eltemették.

Közel ahhoz a sírhoz, ahová hét idegen katonát földeltek el az előző napon.

ÁGAI ÁGNES

Magyarok

Magyarország területe 93,031 km2.
Most ennyi.
Itt az emberek magyarul beszélnek.
Ók magyarok.
A magyar nyelvet nehéz megtanulni.
De lehet.
A magyarok őshazája bizonytalan.
A jelenlegi is.
A magyarok sokat vitatkoznak.
Például arról, hogy ki a magyar.
Mitől magyar a magyar?
Mitől magyarabb az egyik magyar
a másik magyarnál?
Két magyar csak külföldön örül egymásnak.
Néhány óráig.
A magyarokat általában szeretik külföldön.
Kivéve, ha nemzetiségek.
A magyarok nem bántják a nemzetiségieket.
Most nem.
Vannak, akiket most is bántanak.
A nagy országok elviselik a különböző
                                            népcsoportokat.

Magyarország nem nagy ország.
A bajban az emberek összetartanak.
A nagy bajban.
Árvíz, földrengés, forradalom, stb.
Árvíz, földrengés, forradalom stb. ritkán van,
és rövid ideig tart.
Kis bajban az emberek egymásnak ugranak.
Kis baj gyakran van és sokáig tart.
A magyar ember egyszer születik,
de többször hal meg.
Ahányszor eltemetik.
A magyar ember többnyire külföldön lesz
                                                       naggyá.

De halottként hazakéredzkedik.
A magyarok megbecsülik
nagy magyar halottaikat.
A nagy magyar halottak
mindig magyarok.
A magyarok történelme szomorú.
A dicsőségek régiek,
és az éji homályban késnek.
Sokszor van éji homály.
A magyarok nem csinálnak történelmet.
Ők kötnek vagy köttetnek.
Békét, alkut, kompromisszumot.
A magyarokat sok minden köti:
kötél és kötelezettség.
Aztán egyszercsak eltépik és felrúgják.
Később ezekből lesznek a pirosbetűs ünnepek.

A költő és pora

Megdobták csenddel, leírták.
Szívót felverte a gaz,
szőlejét elverte a jég,
pénzét – sosem volt – elverte ő maga.

Ködös időben közlekedjél
tompított fényű osztályöntudattal,
mit ér egy vagabund forradalmár,
amikor forr a bor és forr a dal már,
ő Marxot citál egy kocsmapultnál?

                      *

Ne félj, lesz még pocakos köteteden slejfni,
a halál után már nem szoktak feledni.
Ha minden jól megy, ott leszel a listán,
tételként húznak az érettségi vizsgán,
így verik el a port jó Ladányi Miskán.

CSANÁDY JÁNOS

Kaland

Amikor kihúztak anyámból, a halastóból egy sűrű szemű hálóval – már nem volt menekülés. Gumicsizmás emberek kezdték visszadobálni társaimat, a kis pontyokat, de én véletlenül a nagyok közé keveredtem, s engem is becsúsztattak a „konténerbe”. Víz volt elég, annyi, hogy éppen meg nem fulladtunk; hosszas zakatolás és zörgés, csikorgás eddig soha nem hallott hangok után átsuhintottak egy üvegfalú, gyanús színű vízzel telt kis halastóba – különös rémek tolongtak a tartály körül, a falra nyomták arcukat, békakezekkel mutogattak ránk, s ilyenkor mindig benyúlt egy merítőháló, végén egy csupamocsok kézzel s kiemelte nagyobb társaimat – egyre kevesebben úszkáltunk, forgolódtunk az üvegfalú halastóban. Egyszer engem halászott ki, meglepetten kezdtem fuldokolni egy szatyor fenekén, fölöttem paprikával, meztelen paradicsom­mal. Aztán elsötétült előttem minden, míg végül egy fürdőkádban arra ébredtem, hogy megint mozognak a kopoltyúim.

Megmenekültem! – döbbent belém, s boldogan úszkálni kezdtem. Hiányzott ugyan a vizek zöldje, a hínár simogató szára, ahol régen megbújhattam, ha rabló csuka elől menekültem, s mint egy anyai ölben, kialhattam magamat. Eszembe jutott: rettentő szívós kis tükörponty lehetek, ha ennyi kaland után mégis életben maradtam – s boldogan úszkáltam az ismeretien, színtelen-szagtalan, hideg vízben, egy lassan csordogáló csap alatt.

Mosolygó lányarc hajolt a fürdőkád fölé, néha megfogta, megsimogatta a kis pontyot, kenyér-galacsinokat dobált be neki, de a halacska nem volt hajlandó elfogadni, ha beszívta, mindjárt ki is lökte. – „Éhen halsz, ha nem eszel – biztatta a mentőangyal –, pedig én ki akarlak vinni a Dunára, hogy tovább élj, úszkálj, növekedj; túl kicsi vagy te, méreten aluli, majdhogynem csecsemő, téged én nem akarlak megenni.”

Egy délután és egy éjszaka úszkált a kis ponty a fürdőkádban, s nem hallotta a szobában folyó heves vitát, amely eldöntötte a sorsát. „Huszonhat forintért vettem, bekerül ez a serpenyőbe!” „Anyu, engedjük szabadon!” „Kérdés, kibírja-e az utat a Dunáig?” „Majd vizet teszek egy nejlon-zacskóba, és úgy viszem le!”

A sorsom betelt: a fürdőkád vizében szemem forgatva kis, homorú eget láttam, amikor benyúlt értem egy kéz, sebesen forgolódtam, megfogott és egy újságpapírba csavarva deszkára fektetett. Aztán már csak egy vaspengéjű, hosszú kés villanására emlékszem. Nem tudom, mi történt ebben a rövid létezésben; fejem levágva hagyma- és krumplihéj-párnán hever egy kosárban, kopoltyúim mozdulatlanok, mint az Isten köldöke.

RIGÓ BÉLA

Láthattad volna, Oidipusz

Láthattad volna, Oidipusz király!
A szűk útból véresen kilökted apádat.
Szembejött kapzsi, reszkető örömmel,
te élni akartál, ami fáj.

Megölted. Ö mindig megölt.
Könyörtelen lefelé mutatott a földnek,
s az átizzadt, gyűrött porondra ömöltek
lehetőségeid kikerülve az ölt.
Rohantál tombolva gumicella falának,
ecetes víz mosott, keserű vegyszerek,
becsapott hormonok...
Míg ő a teremtést játszotta magának,
bebiztosítottan nélküled.
Jött, gyanakvón emelgette
indulatba vérmesült fejét.
Fáradt estéken sem feledte,
maga a szűk út volt a tét!
Még szembeköpte végzetét.

Üvegből szoptad a tejet.
Üveges homokba fúrtad
bömbölve vágyódó fejed.
Kínlódva kutattad a testet,
amely magától ellökött:
s egy nap sikerült megkeresned
hova vezet a köldököd.
Hitted, hogy többé nem vagy árva,
ölében ringatott a hit,
de a harmadik nincs kizárva,
így hát kizárt egy harmadik.

S jött, aki szégyellj arcát, csak hátulról merész,
jött, aki mindig gyanakszik és menekülni kész
jött, aki végül kiáltoz, míg hozzá nem szokik,
jött, aki fuldokolva némán kapaszkodik...

A lényeget lepárlód
bárgyún és boldogan:
jó fekve, ülve, állva,
és nem jó sehogyan;
háromszor egy az három,
a többi egyre megy;
mind csak pár percre tárul,
többet nem bír a láb,
többet nem őriz,
                      Oidipuszának
őrzi tovább magát.

S te mindig újra kezded. Makacs, aki él.
Vagy él, mert makacs. Mi ebben a rossz?
Csak mindig egy öllel mélyebben lesz a cél.
Láthattad volna, Oidipusz!

Már arcodat is visszamártod...
Talán az arc tud emlékezni még,
ízlelsz, szimatolsz: így csak egy állat
nyalja soha nem gyógyuló sebét.
Egy keskeny útban, lehet, már megöltek
és érted már, hogy miért nem találsz,
nem is kutatsz már, csupán lefekszel csendben,
ha eljön a láz.
Egyszer majd föl se állsz.
Az évek emlékekre ziláltak,
szemeden fátyol, egyre véresebb,
járnak a combok, ritmust kaszálnak,
amelyre minden szétesett.

Mit vártál, mikor a génekig
magára ismert két anyag?
Nógattad volna térdeid,
futni keli, itt a pillanat,
amellyel hurokba rándul az út,
innen csak önmagadba jutsz.
Láthattad volna Oidipusz!

De te őt nézted,
és hazudozó vágyad
azt mondta, vedd el!
Most magadat látod
mindörökre
belédfordult tekinteteddel.

SIGMOND ISTVÁN

Megnyertem a játékot, Gyula

Örömmel közöljük az Erdélyben élő magyar író
folyóiratunknak felajánlott írását.

Ez a lány ígért valamit nekem. Kezemben tartom arcképét, megpróbálom felidézni mozdulatait, hangja színét, de még a nevét sem tudom előkotorni emlékezetemből. Talán már nincs is emlékezetem. Lehet, hogy sűrű pókháló fogta körül agysejtjeimet, s a pókot, amely fekete hálóját szövögeti bennem, öregségnek becézik az emberek, holott halálos betegség az igazi neve. Nem panaszkodom, ez a dolgok rendje. A pókommal jó barátságban élek, olyannyira, hogy néha kedvem volna játszani vele. Például azt a játékot szívesen játszanám, hogy a pókom zihálva menekül, én meg üldözőbe veszem. A szegőléc mentén tipegnék utána, s ha felfele szaladna a falon, megpróbálnék a közelébe kerülni valahogyan, csakhogy a kezembe kapjam. Egy ideig élvezném, ahogy vergődő lábacskáival bizalmasan csiklandozza tenyeremet, aztán – Istenem, milyen a játszó ember: győzelemre áhítozó, gyarló, önző, gyermek – összeszorítanám ujjaimat, s azon mulatnék, hogy valami alaktalan plecsni lett belőle. De ez csak dőre álom, a pókomnak esze ágában sincs előjönni a külvilágra, makacsul végzi a dolgát: kriptába zárja egyre ellustuló agysejtjeimet. Igyekeznem kell, mert ha emlékezet-koporsómra rákerül a fedő, sosem tudom meg, hogy mit ígért nekem valamikor ez a lány, akinek arcképét a kezemben tartom. S noha most az volna a legfontosabb, hogy magam elé idézzem a lányt, nem hagy nyugton a képzeletbeli játék, valahogy meg kellene tudnom, volna-e hozzá elég erőm, hogy győzedelmeskedjek pókom fölött, Ehhez egyszer mindenképpen fel kellene állni. A felállás igen gyötrelmes tevékenység, rájöttem, hogyha kizárólag erre koncentrálok, semmiképpen sem sikerül felállnom. Valamilyen csalafinta módszert kellene kidolgoznom, hogy ilyen irányú igyekezetem sikerrel járjon, Először is el kellett felejtenem, hogy fel akarok állni, Aztán arra kellett gondolnom, hogy ülök egy cseresznyefa alatt, áfáról már leszüretelték a gyümölcsöt, egyetlen cseresznye maradt az egyik, talán legmagasabb ágon. Gyula megszólal: „Tedd azt a cseresznyét a számba.” Felpattanok, karomat kinyújtom, fölötte ott tátong a kopott, repedezett plafon. Szebb látvány volna a lekopaszított cseresznyefa, fölötte a bárányfelhős égboltozat, az az egy szem cseresznye a legmagasabb ágon, s Gyula elnyúlva egy kockás pokrócon. Mindez már régen nincsen, viszont állok. S ez az én koromban igen figyelemre méltó teljesítmény. Itt volna már az ideje, hogy nekifogjak üldözni a pókot, csakhogy a cseresznye még mindig kelleti magát fölöttem, nem tudok szabadulni a képtől, Gyula már régen eltűnt a homályban, a bárányfelhők méltósággal lebegnek az ágon, aztán a fával együtt nyoma veszett a látomásnak, most már csak ez az egy szem cseresznye himbálódzik a plafonon. De nem, ez már nem a cseresznye, ez az én képzeletbeli pókom. A játékszabályokat be kellett volna tartania, arról volt szó, hogy a szegőléc mentén fogom öldözőbe venni, ő meg a lámpaernyő fölött terpeszkedik. A karom szerencsére kinyújtva maradt, ehhez most nem kellett külön erőfeszítéseket tennem, a nyitott ablak közelében lábujhegyre állva csimpaszkodom: próbálok felmászni a falon. Különös érzés lehet eltávolodni a földtől, nyújtom a karom, nyújtom, már-már érzem a póklábak csiklintó buzgólkodását a markomban, de hiába erőlködöm, egyetlen centinyit sem sikerült feljebb kerülnöm. Közben mintha bejött volna valaki az ablakon. Látogatóim az ajtó­ét szoktak közlekedni, igaz, ennek nincsen emberformája, valami fuvallatszerűségnek látom, vág., inkább érzékelem, végigsimítja homlokomat, sorban megérinti a szobában lévő tárgyakat, meg­megmozdítja őket, konok arcát is látom már a homályban, elterpeszkedik a díványon, keze folyondárokban végződnek, libbenő indák, levegő-csápok, egyikük beköltözik a homlokom mögé talán ettől érzem ezt a sejtelmes bizsergést, ami egyáltalán nem zavar, inkább megnyugtató volna, ha látogatóm szavai nem váltanának ki ellenkezést belőlem.

– Menjünk – mondja. – Fogódzók belém.

– Nem megyek – mondom. – dolgom van.

– Muszáj – mondja. – Lejárt az idő.

– Hogyhogy lejárt az idő? – kérdem. – Az idő sosem jár le, az időnek nincsen kezdete és nincsen vége, az idő maga az örökkévalóság.

– Adhatok még egy órát – mondja –, ha már ilyen nagyon akarja.

Az ismeretlen látogatókkal szemben általában bizalmatlan vagyok, de most megtelik hálával a lelkem, szeretném megölelni ezt a szomorú arcú idegent, mert eszembe juttatta, hogy mit ígért nekem ez a lány valamikor. Tétován ismétlem a régen hallott szavakat: örök élet, örök ifjúság.

A fényképeket észrevétlenül csúsztatom a pongyolám zsebébe, semmi másra nincs szüksé­gem, egy ideig még elnézem a díványomon elnyúló idegent, aztán lassan megindulok kifelé. Papucsom agyonkoptatott talpa hangosan súrlódik a padlón, magasabbra kellene emelnem a Iábam, ez a visszhangzó csoszogás elárulhatja szándékomat. Visszatartott lélegzettel kerülök ki a szobából, ajtaját nem tudom kulcsra zárni, de az előszobáét igen. S hogy biztos legyek a dolgomban – nem tudom, honnan vettem ennyi erőt –, az előszobafogast odahúzom az ajtó elé, hogy teljesen elbarikádozzam a kijáratot. Szabad vagyok. Istenem, de boldogságos érzés itt állni a szürkületben, egyedül, szabadon, ha szárnyaim volnának, örömömben céltalan cikkcakkban röpködnék az emberek feje fölött. Persze ez nem volna olyan könnyű, mert senkit sem látok magam körül, egy-egy szemétkupac éktelenkedik a házak előtt, egyéb semmi. Hogyhogy semmi? Miket beszélek? Itt vannak a kövek, melyeken Gyula is számtalanszor végiglépkedett, a villanyoszlopok sora, a házak, kerítések, kapuk, maga az anyag, a kő, a vas, a fa, érintésük borzongó örömérzetet vált ki belőlem, no, és itt van a lány arcképe a pongyolám zsebében. Mindez maga a biztonság, az örökélet záloga, maga az örökkévalóság.

Elérkezem a házhoz, anyámék családi házához, ide kellett jönnöm, titkaimat belesuttogtam valamikor az ágyam melletti falba, ott kell lenniük azóta is, de vajon hogyan fogom kicsalogatni őket a téglák közül, hogy a lány kilétére is fény derüljön, valamilyen fondorlathoz kell majd folyamodom, s ettől az elhatározástól elönti arcomat a derű, szinte tapintható a fény, amely kisugárzik belőlem, vigyáznom kell, sugaraim nehogy megolvasszák a követ, a vasat, az aszfaltot, s ezt a kaput, mely zárva van. Csengessek? Anyámékat idegesítette a csengetés, nálunk mindig nyitva volt a kapu, de most csengetnem kell, ha be akarok kerülni.

Mosolygós férfiarc szemben velem.

– Eljöttem – mondom tétován.

– Csak nincs valami baj, hogy ilyen későn érkezett?

Nem hiszem, hogy késő volna, gondolom, igaz, eltelt ötven év, de ez a zöldre festett kapu megvan százötven éves is, s a háznak kétszáz éve rakták le az alapjait, hat szemmel nézi a múló időt, minden szemében elférne egy-egy emberöltő.

– Messziről jövök – szabadkozom.

– Tessék hátramenni a konyhába – mondja. – A második ajtó balra.

– Tudom – mondom. – De miért a konyhába? – Előremegy, nem hallja a kérdést, a kaput becsukom, de a kulcsot nem fordítom rá a zárra, így kell annak maradnia, hogy bárki bejöhessen, aki akar.

A konyhában ég a villany. A szekrény a régi. A kályha is. Az asztalt valaki eltolta az ablak mellől, nem olyan nehéz, megfogom s a helyére húzom. Leülök a helyemre, az ablakkal szemközt. Anyám tőlem jobbra ül, onnan tálalja ki az első fogást, pongyolája ujja meg-meglibben az aranysárga húsleves fölött, de csak a kezét látom, az arca valahogy elmosódik, elalaktalanodik ebben a homályszerüségben. Mintha valaki egy hol ritkuló, hol sűrűsödő felhőfoszlányt rajzolt volna körénk, amely minduntalan megváltoztatja a formáját, fel-alá lebegünk ebben a foszlányokból álló fehérségben, apám újságot tart maga előtt, egészen eltűnt mögötte, mintha beleveszett volna a hírek közé. „Életcélt kell találnod magadnak, kislányom, ez a legfontosabb” – mondta anyám, s a fényevesztett merítőkanállal tányéromba önti a hullámzó csillagterítővel bevont húslevest. Nézem, ahogy levesem felszínén megállapodnak a zsír-csillagok, anyám keze eltűnik a felhőfosz­lányok között. „Az a Gyula megint itt ólálkodott a ház körül.”-jön elő apám hangja az újság mögül. „Gyula nem életcél!” – mondja anyám szigorúan, a zsíros levestől felfordul a gyomrom, kilépek a ködből, hogy könnyítsék magamon, lehet, valóban terhes vagyok, „Elveszlek feleségül, ha akarod.” – mondta Gyula azon a teliholdas éjszakán, mikor kiszöktem hozzá a nyárikonyhán keresztül, álltunk a szőlősben, a tőkék között, jó nagy keze volt, elfért benne az arcom. „Akarom, Gyula, nagyon akarom!” – mondtam, azóta nap mint nap itt settenkedik a ház előtt, de nincs bátorsága becsengetni hozzánk.” „Akkor ezt megbeszéltük” – mondta Gyula, és csak úgy általában beleharapott egy magasan nőtt szőlőgerezdbe, arcán csörgött a szőlőlé, kezét a vállamra tette, kicsit fájt a kulcscsontom az ujjak szorításától. „Egyél te is szőlőt” – mondta Gyula. „Jó?” – kérdeztem. „Jó édes” – mondta Gyula, de aztán mégsem merte megkérni a kezem. Ha most visszalépnék a ködbe, valami nagyon csúnyát hallanék, itt, a ködön kívül csak az átszűrődő hangfoszlányokat hallani, mintha egy távolodó vonat lassan elhaló zakatolása volna a szavak kattogása. Rosszullétem elmúlt, a kíváncsiság visszamozdít, de csak a fejemet hajtom be a foszlányba, anyám ujja mered reám, mozgatja fel-alá. „Mond meg neki, hogy...”, arca vöröses, a méreg piros rózsákat festett reá. Visszahúzom a fejem, sosem tudom meg, hogy mit kellene mondjak „neki”, az a bizonyos vonat magával vitte a mondat fontosabbik felét. Sírok. Azért sírok, mert gyáva vagyok. És azért sírok, mert anyám is gyáva. Apám a hírek mentén gyalogol, lassan, ráérősen, balról jobbra, balról jobbra, valaki szürcsöli a levest, én meg visszaszólnék, hogy „Sosem ettetek szőlőt éjfélkor!”, de úgysem hallanák, inkább kirohanok a konyhából, végig a folyosón, végre a szobámban vagyok, ahol várnak a titokőrző, malterral álcázott piros téglasorok.

Az ágyon egy asszony, fején borogatás, lábán magassarkú cipő.

– Kicsoda maga? – kérdezi, s felkönyököl. – Ja, maga az?! – hanyatlik vissza. – Hallottam, hogy elég sokára érkezett. Bevitte a kávét a vendégeknek?

– A kávét? – kérdezem.

– A nagyszoba: az utolsó ajtó balra. Oda vigye. És a hamutartókat ürítse ki. Aztán hozzon friss borogatást. Iszonyúan fáj a fejem.

– Dohányoznak a nagyszobában? – kérdem elhűlve, ha anyám tudná, szívszélhűdést kapna a kétségbeeséstől.

Hirtelen roskadásig megtelek a rámszakadó döbbenettől, ágyam mellől hiányzik a kiugró falrész, amely alkóvszerűen körbefogja fekhelyemet.

– Hol a fal? – kérdem. – Lebontották a falat?

– Maga még itt van? – Az asszony kinyitja szemét, báván néz maga elé. – Bevitte a kávét?

– Itt volt egy fal – mondom.

– Mi van? – kérdi. – Milyen fal?

– A titkaimat szerettem volna előkotorni – mondom csüggedten.

– Egy részüket ide rejtettem valamikor, többségüket magukkal vitték a halottaim.

– Nem értek semmit -mondja az asszony. – És nem nagyon szeretem a művelt bejárónőket. Mondtam már, hogy hozzon friss borogatást?!

A folyosó a régi. Most is tapogatózni kell az ajtók között, világítás nincs, még nappal is beszorul ide a sötét. Ebben a házi alagútban néha összeütköztünk, most üres a tér, akadálytalanul jutok előre, a fordulóban ott kell lennie az állványnak, rajta csipketerítő, egyéb semmi. Kitapogatom, itt van, mint egy négy lábon álló, lapos fejű szfinx, őrzi a folyosót, a házat, a családot, és csendben pihen rajta az idő. A „mindig volt és mindig lesz”. Mintha már mondta volna valaki, hogy időnek nincsen kezdete és nincsen vége. Ez a polc tanúsíthatja az illető igazát.

Újra a konyhában vagyok. Már érkezésem előtt megfőzték a kávét, még mindig ott gőzölög a kályhán, választanom kell, vagy beviszem a kávét, vagy belépek ismét a ködbe burkolt konyhai ebédlőasztal mellé, ez utóbbit választom, ülök a helyemen, az ablakkal szemközt, anyám kitálalja az első fogást, pongyolájának meg-meglibbenő ujja végigszánt a húsleves felszínén, az anyagba préselt virágok mégiscsak megfürödnek a zsíros lében. „Életcélt kell találnod magadnak, kis­lányom, ez a legfontosabb” – mondja anyám. „Ez a Gyula már megint itt ólálkodott a ház körül.” Apám rosszallóan csóválja a fejét, közben szürcsöli a levest. „Gyula nem életcél!” – közli anyám. „Azt hiszem, terhes vagyok” – mondom csendben. Anyám kezében megáll a kanál, apám még szürcsöl egyet, aztán csendben marad. Állókép vagyunk. Ha most itt volna Gyula, biztosan rámszólna, hogy egyem a levest. „Jó?” – kérdezném. „Jó zsíros” – mondaná, álla fénylene az ajka mellett kipergő csepptől, közben mintha érezném ujjai szorítását a vállamon. Anyám most áll, haja felborzolódott, vörös lángcsóvaként izzik a fején, s úgy hullámzik, fel-alá, mint a bohócnak, aki mozdulatlanul állva tudja mozgatni a haját. Kilépek a ködből, félek, hogy megperzselődöm. A kávé ott vár a kályhán, elindulok vele a nagyszoba felé. Kinyitom az ajtót, a dohányfüst az arcomnak rohan, köhécselve lépek a vendégek közelébe, négy férfi römizik a zöld posztóval bevont játékasztalon, mindenki egyszerre beszél, a szavak egymásba olvadva zsibonganak körös-körül, nem értek belőlük semmit, az egyik vendég dühösen csapkodja a térdét, kirobban a nevetés, zörögnek a leborított kövek, s a négy üres tábla sorban csattan az asztalon.

– A kávé – mondom.

– Itt a kíbicem! – kiált fel a térdót csapkodó. – Üljön mellém, öreganyám, gyorsan, gyorsan, ha nyerek, elveszem feleségül, Isten engem úgy segéljen.

Röhögnek. Ülök mellette, nézem a táblákat, a köveket.

– Lennie kell még egy táblának – súgom a térdét csapkodó fülébe. – A póttábla. A lila.

– Van még egy tábla? – kérdezi hangosan.

– Van – mondja valaki. – A lila.

– Játsszék a lilával – mondom. – Apám minden partit megnyert vele.

– Akkor a lilával játszom – mondja vidáman. – Isten éltesse a kedves apukát.

Táblacsere. Folyik a játék. Rossz kibic lehetek, veszítünk.

– Valami varázsigét nem tudott apuka? – kérdezi gúnyosan.

Koccannak a poharak, ital csorog, nevetés, aztán egymás szavába vágva vitatkoznak valami felett, felállók, nem veszik észre, „Kislányom, mondd el a vazázsversikét” – kérlel apám, kör­benézek a szobában, a zongoraszékre szoktam felállni, csak arról mondva érvényes a varázslat, valaki benyomta a zongora alá, nehezemre esik bemászni utána, de valahogy sikerül, már rajta állok, behunyom a szemem, anyám, apám, nagyanyám, nagyapám asztal körül ülő képét őrzöm a szememben, valaki pisszegve csendre inti a minduntalan krákogó nagyapát, karba teszem a kezem, arcomon felháborodás, mert a versike szövegét megjátszva kell előadnom, jó hangosan, ahogy tanított anyám.

– „Ejh, mi a kő! tyúkanyó, kend / A szobában lakik itt bent? / Lám, csak jó az Isten, jót ád; / Hogy fölvitte a kend dolgát”. – Mondanám tovább, de valami őrjöngő nyerítés szakítja meg a szavalást, kinyitom a szemem, a römizők közül ketten becsúsztak az asztal alá, s ott hemperegnek a szőnyegen, a harmadiknak nyitva maradt a szája, hang nem jön ki rajta, csak a feje vörösödik, vagy inkább lilul, lassan-lassan olyan lesz, mint a lila póttábla, a negyedik a leghangosabb, nyerítve ugrál az asztal mellett, s karját lengeti, mintha röpülni akarna körös-körül.

Apámék mindig megdicsértek, lehet, most nem sikerült elég meggyőzően elszavalnom az első szakaszt, a második szakasznál jobban ügyelek, kicsit még hangosabban mondom, hogy minden egyes szó érthető legyen.

–”Itt szaladgál föl és alá” – kiáltom, s ujjammal megfenyegettem a tyúkocskát. – „Még a ládára is fölszáll” – Itt abbahagyom mert egyikük rosszul lett, az asztal mellett fekszik, mozdulatlanul. Valahogy lekecmergek a székről, aztán kimegyek a szobából, nem hiszem, hogy szükség lenne rám továbbra is.

A konyhába érve leülök a helyemre, az ablakkal szemközt, anyám kitálalja az első fogást, rövid ujjú ruha van rajta, most látom csak, hogy mennyire megöregedett a keze. „Életcélt kell találod magadnak, kislányom, ez a legfontosabb” – mondja anyám. „Gyulától kaptál levelet?” – kérdezi apám. „Csak egy tábori lap érkezett” – mondom. „Hazasegíti az Isten” – mondja anyám. Szürcsöljük a levest. Apám hangosan olvassa a gyászkeretben közölt neveket. Minden név után roppan egyet az újságlap a kezében. Félek, nehogy a Gyula nevét is kimondja apám, inkább kilépek a ködből, a konyhaajtóban ott áll az asszony, fején a borogatás.

– Meddig várjak még? – kérdezi szemrehányóan.

– Hozom – mondom. – Bocsánat.

A fehér zsebkendőt bevizezem, egy kicsit megnyomkodom a homlokát, s amikor ismét vissza­fekszik az ágyba, elhelyezem rajta a borogatást.

– Megnyomkodja egy kicsit a lábamat is?

– Megnyomkodom – mondom. – Csak jó lazán kell tartani.

Masszázs. Délutánonként átjöttem anyámhoz, visszeres lábát nyomkodtam egy-egy fél óráig. Itt, közvetlenül a bokája fölött dudorodtak ki a mogyorónyi göcsök, s láncként húzódtak fel a térdéig.

– Fáj – mondja az asszony.

– Nem baj – nyugtatom meg. – Tűrni kell.

– Ne nyomja olyan nagyon!

– Muszáj – mondom. – A visszerek miatt.

– Visszeres a maga jó édesanyja! – emelkedik fel. – Mit képzel maga rólam? Na, hagyjuk abba. És milyen falról beszólt az előbb? – kérdezi gyanakodva.

– Én itt születtem – mondom.

– Hol?

– Ebben az ágyban.

Az asszony felül, felhúzza a lábát, fejéről leesik a borogatás. Egy ideig néz merően, aztán csendesen így szól: – Megtenne valamit nekem?

– Persze – mondom.

– Menjen ki!

Felállók. Hallom, ahogy utánam kiáltja: „A pénze ott van a kredencen. Fogja, és menjen innen!” Végigtapogatózom a folyosón, a konyhaajtót becsukom magam után, leülök az asztalhoz, az ablakkal szemközt, anyám kitálalja az első fogást. „Életcélt kell találnod magadnak, kislányom, ez a legfontosabb.” Pongyolám zsebéből előveszem a fényképet, nézegetem. „Jól tetted, hogy csináltattál magadról fényképet, Gyula nagyon fog örvendeni neki.” Apám lassan olvassa a neveket, minden név után zörög az újságpapír. Egyszer, kétszer, aztán egy folytában. Felnézek a fényképről, apám döbbenten mered reám, kezében táncot jár a papír, aztán kiesik ráncos, öreg kezéből s elterül az konyhaasztalon, gyűrötten, élettelenül. Szemem az újságra réved, az egyik sarka belóg a tálba, lassan terjed rajta a folt, ahogy a húslevest magába szívja. Anyám sem mozdul, csendben nézzük a szemmel láthatóan apadó levest. Felállók, s kilépek a fehéren gomolygó ködfoszlányból a kivilágított konyhába. Kezemben még mindig ott van a fénykép. Én vagyok ez a lány? Én vagyok a szószegő? Én ígértem magamnak örök életet, örök ifjúságot? Nem sírnék, ha lehetne. De nem lehet. Gyulának már csak a nevét tudom, arca rég elmosódott valahol emlékezetemben. Indulok vissza, a kapu nyitva, az utca csendjében csoszogva lépegetek hazafelé.

Nyitom az előszobajtót, a fogast valaki a szobám a szobám ajtaja elé tolta, valahogy elhúzom onnan. Belépek. Az ablak nyitva van. Fáradt vagyok, már-már leülnék, hogy kipihenjem magam, amikor meglátom a pókomat a falon, Közvetlenül a szegőléc mellett várja, hogy megkezdődjék a játék. Közelebb settenkedem, nyúlnék utána, elszalad. De nem hagyom magam, megyek utána. Amikor úgy érzi, veszve van, megpróbál irányt változtam, s felfele szalad a falon. De én csalafintább vagyok, arra nem számított, hogy nem reá, hanem eléje csapok. Közben beszalad a tenyerem alá. Egy kicsit élvezem, ahogy csiklandozza a markomat, aztán, aztán – Istenem, milyen az ember! – szétnyomom a falon. Ahogy álmaimban előre láttam, alaktalan plecsni lett belőle. Testemet birtokba veszi az öröm bizsergése, „Megnyertem a játékot, Gyula!” – kiáltom, az öröm felszalad az agyamra, tüzes karikák ugrándoznak a szemem előtt, már nem látom a plecsnit a falon, az idegen közelségét érzem, ahogy fuvallatszerűségében körülölel, levegő-csápjai befurakodnak a halántékom mögé, hirtelen vakító fények vesznek körül, mintha Gyula arca közeledne felém, egyre nagyobb lesz, már akkora, mint én magam, már betölti az egész szobát, aztán csak azt érzem, hogy belemerülök az arcába, s mintha Gyula kezének a szorítását érezném a vállamon.

DOBOS ÉVA

Orient Expressz

A hercegi pár
leszáll az Orient Expresszről
(valaha luxuskupleráj volt
a német tisztek számára,
ám ma ismét közlekedik
Budapest és London között)
a hercegnőn hófehér kosztüm,
kicsit snassz, már Afrikában
is volt rajta egyszer, de ide pont jó,
a pályaudvart ez alkalomra
hajléktalantalanították,
tetűtlenítették
(sosem bocsátaná meg a herceg,
ha bodros ferencjóska-szakálla
viszketni kezdene)
s hogy milyen árnyalatú
kocsik várják a hercegi párt,
ez volt a ceremóniamester dolga,
mert az nem mindegy
pihegi a szőke riporternő
szintén fehér kiskosztümben
(biztos szólt neki a ceremóniamester)
csak ő nem járt Afrikában

Útközben

Utazom
Letargiából Apátiába
szép sivatagos vidék
még néha utánam nyúl
emez amaz
de én már megyek
a sehovába
ha csöng a telefon
még le tudok folytatni egy szép kerek
beszélgetést akárkivel
ismerem a kérdéseket
meg a válaszokat
figyelni sem kell
lassan beszitál
a sivatag pora

BISTEY ANDRÁS

Egy téli éjszakán

Haza kellett volna küldenem Járvás Vincét, amikor láttam, hogy részeg, de megsajnáltam. Hideg volt, mínusz öt fokot mutatott a hőmérő otthon az ablakban, Járvás meg a temetőn túlról jött, nyilván azért ivott, hogy ne fázzon útközben annyira.

A községháza tornácán találkoztunk este tízkor, Cseh István volt a harmadik a csapatban, ő ért oda először, egy oszlop mellett topogott, amikor megérkeztem. Éppen csak váltottunk néhány szót, és befutott Járvás is. Nem volt nagyon részeg, csak sokat beszélt, és pálinkaszag terjengett körülötte.

Nemrégen szervezték meg nálunk a faluőrséget, egy csapat este tíztől egyig járkál a faluban, persze jó lenne, ha egy másik, mondjuk, egytől négyig járna, de nincs elég ember, három­naponként kerülne ránk a sor, azt meg ki bírná?

Amikor szólt a polgármester, hogy megbízna egy csapat vezetésével mint volt tiszthelyettest, megörültem, jólesett, hogy számítanak rám. Aztán kiderült, hogy ez mégsem katonaság, sok mindent el kell nézni, mert ha keményebben szólok valakire, megsértődik, és nem jön többet.

Járvás Vincének is azért néztem el a pálinkázást, mert sajnáltam, de nem is akartam, hogy felkapja a vizet, és otthagyjon bennünket.

Ahogy megjött, indultunk nyomban, a kiskapu nem volt bezárva, azt sose zárják be, mert a tűzoltószertár ott van az udvaron, ha sürgősen menni kell, nem érnek rá a kulcsot keresgetni.

Átvágtunk a piactéren, először a Bem utca felé mentünk, arra van a cigánytelep. Járvás egyfolytában beszélt Cseh Istvánnak, valami baja volt a Vasipari Szövetkezetben, azt magyarázta.

Egyszer hirtelen elhallgatott. Csend volt a környéken. Persze csalóka is lehet az ilyen csendesség, hát megmarkoltam a botomat.

Fegyvert nem szabad hordani, de azért mindenkinél van valami. Nálam bot, Cseh Istvánnál biciklilánc, Járvás meg szintén botot hord magánál, a végét kivájta, és ólmot öntött bele. És nem is szegjük meg a szabályt, hiszen a bot nem fegyver, a biciklilánc sem, ha mondjuk, pisztoly volna nálunk, az más, a pisztoly komoly dolog.

Csak a keményre fagyott hó ropogását hallottuk. Kevés helyen takarították el a havat a házak előtt meg a kerítések mellett, vigyázni kellett, hova lépünk, mert néhol úgy csúszott a járda, mint a korcsolyapálya az iskola udvarán.

Kiértünk az utca végére. A putrikhoz nem vezetett csinált út, úgy gubbasztottak összevissza építve a kinyíló mezőn, mintha sárba süppedtek volna. Tanácstalanul álldogáltunk egy darabig, aztán Cseh István megkérdezte:

– Most merre?

– Menjünk a hobbikhoz) – mondta Járvás Vince.

– Miért pont a hobbikhoz? – kérdeztem. Arrafelé sem volt rendes járda, csak valami lapos köveket raktak le, hogy eső után az emberek ne süllyedjenek el a sárban. Igaz, most fagyos a föld, de a hó belepte az utat, arrafelé meg még úgy sem takarítják el, mint a faluban.

– Megint feltörtek néhány házat – mondta Járvás Vince. – Találkoztam a pajzsoki orvossal, éppen a rendőröktől jött, bejelentette, hogy feltörték a víkendházát. Úgy káromkodott, mint a záporeső, elvitték a hétezer forintos japán permetezőjét.

– Megérdemli, ha kint hagyta a kertben – vélte Cseh István. – Tudhatta volna, hogy onnan ellopják.

– Nem úgy van az! – csattant föl Járvás. – Nehogy már az legyen a hibás, akitől ellopnak vala­mit! – De bizony, az is hibás! – Cseh is fölemelte a hangját. – Ha mindenki vigyázna a holmijára, nem lenne lopás.

Járvás válaszolni akart, de közbevágtam, nem akartam, hogy összevesszenek.

– Menjünk a hobbik felé.

Csendben elindultunk. Most ők mentek elöl.

– Én tudom, hogy miért olyan fontos neked a doktor úr permetezője – mondta Cseh István csúfondárosan.

– Ha tudod, örülj neki!

– Mert megegyeztetek, hogy te műveled a telkét. Persze nem ingyen. És permetezned is kell majd, azért fáj a permetező...

– Hát aztán? Mi rossz van abban, ha megegyeztünk?

Járvás hangja ingerültebb lett, mintha valami szégyellnivaló cselekedeten kapták volna.

– Nincs abban semmi rossz – jegyeztem meg békítőén. – A doktor megvette azt a telket a gyógyvíz miatt, házat is épített rá, de nincs ideje a kert gondozására. Inkább mással műveltesse, mint hogy felverje a gaz.

Szól fújt szembe, nem nagyon erős, mégis fázott tőle az arcom, egyszer a könny is kicsordult a szememből, amikor egy kicsit megerősödött.

A többiek is fáztak, Cseh felhajtotta a kabátgallérját, Járvás meg elővett egy lapos üveget, és felém nyújtotta. – Húzza meg, főnök, mert befagy a lyukunk ebben a hidegben!

Nem vettem el tőle az üveget.

– Majd ha végeztünk, meghúzom szívesen. – Morgott valamit, és a szájához akarta emelni az üveget, de még mielőtt beleivott volna, rászóltam: – Szolgálatban magának sem szabad!

Megállt a keze a levegőben, olyan csodálkozva nézett rám, mintha nem hinne a fülének.

– Kinek lesz attól gyereke, ha iszok egy nyeletet? – kérdezte foghegyről, és közelebb vitte a szájához az üveget.

Elöntött a méreg, szórakozik velem ez a részeges disznó, és még neki áll följebb.

– Úgy igyon belőle – mondtam, és a dühtől elfúlt a hangom –, hogy azonnal mehet is haza!

Visszahúzta az üveget a szájától, rácsavarta a kupakot, és csak azután szólalt meg: – Nem kell engem hazaküldeni, megyek magamtól is. Szabályos hátraarcot csinált, és elindult visszafelé.

– Hé! Mit csinálsz? – kiáltott utána Cseh, de Járvás meg sem fordult, ment tovább.

– Hagyja csak! – mondtam Csehnek félhangosan. – Jobb, ha hazamegy, majd mi ketten befejezzük az őrséget.

Némán jött mellettem egészen a strandig. Ott van egy vendéglő, télen is nyitva szokott lenni, de most biztosan szünnapja volt, az egész épület sötétségbe borult.

– A francba! – fakadt ki Cseh. – Ez a hülye is pont most zár be! Megmelegedhettünk volna.

Nem feleltem, álldogáltunk egy darabig a vendéglőnél, csend volt, csak messze, az állomás felé ugattak a kutyák.

– Menjünk a hobbikhoz! – mondtam végül, és elindultam a kádfürdő meg a strand kerítése között lévő keskeny út felé, amely egyenesen a hobbitelkekhez vezetett. Cseh buzgón jött mellettem, vigyázott, nehogy egy fél lépéssel is elmaradjon. Az volt az érzésem, fél egy kicsit, hogy csak ketten maradtunk. És mintha neheztelt volna, amiért Járvást hazaküldtem.

Amikor túljutottunk a kádfürdő sarkán, s már láttuk a hosszan elnyúló hobbitelkeket, hirtelen egy alakot vettünk észre a sötétben.

– Ki az? – kérdezte Cseh riadtan, és közelebb húzódott hozzám. Közben a zsebéhez nyúlt, ahol a bicikliláncot tartotta. Az alak nem válaszolt, nem is jött közelebb.

– Ki maga? – kérdeztem én is. Azt hittem, erős és csengő lesz a hangom, de volt benne egy kis tétova bizonytalanság.

Közben Cseh elővette a bicikliláncot, és megsuhogtatta a levegőben.

– Nehogy agyonüssenek már! – mondta nevetve az ember a sötétben. – Én vagyok, visszajöt­tem, ha kellek.

Járvás közelebb lépett, az utcai lámpa fénye megvilágította az arcát. Gondolom, egy másik utcán sietve került elénk, amíg álldogáltunk a vendéglőnél.

– Ne legyen rám mérges, főnöki – mondta bűnbánóan, és még közelebb lépett. – Isten bizony nem húztam meg az üveget. – Magára is lehelhetek, ha akarja.

Még csak az kéne, hogy rám leheljen, ha nem ivott is közben, még lehetett érezni rajta a korábban beszopott pálinka szagát. Nem tudom, miből főzte a pálinkát, mert hogy maga főzte, az biztos, a boltban nem mernek ilyen törteimet árulni.

– Ha itt van, hát jöjjön velünk! – mondtam, mintha szívességet tennék, hogy visszaenge­dem. Némán mentünk tovább. A hó le volt taposva a gyalogúton, ugyan kik járkálhatnak most erre? Mentünk a sötétbe borult házak között, van itt mindenfajta épület, deszkából összetákolt sufnitól meg rossz autóbusztól kezdve emeletes házig, amelyikkel a falu közepén sem vallana szégyent a gazdája.

Valahogy rossz érzésem támadt a sok sötét épülettől, mintha kihalt kísértetvárosban jártam volna, csak az utcai lámpák mutatták, hogy nem egészen elhagyatott vidék ez, a lámpák télen-nyáron világítottak, akár volt kint valaki, akár nem.

A többieknek is hasonló érzése lehetett, mert ők is némán jöttek, a csend kísérteties volt, erre már kutyák sem ugattak, csak a talpunk alatt ropogó hó keltett egy kis zajt.

Egyszerre éreztük meg a füstöt. Mire én kimondtam, hogy „Itt füstöl valami.”, már a többiek is szaglásztak. Keserű füst volt, mintha nedves gaz égett volna valahol, őszi estéken lehet ilyet érezni, amikor a kertekben ásáskor égetik a füvet.

Megálltunk, tanácstalanul forgattuk a fejünket, de a tüzet sehol sem láttuk.

– Valami ég – mormolta Cseh István.

Járvás fölnevetett. – Az már igaz, ha füst van, tűznek is kell lenni!

– Talán egy ház ég – felelte Cseh.

De hiába néztünk körül újra, nem láttuk, hogy ház égett vona valahol. Nem nagy az egész hobbitelep, négy rövid utca, egy égő házat vagy akár sufnit akárhonnan meg lehet látni.

A szél megerősödött, sűrűbb füstöt kavart körénk.

– Arról jön – mutatott balra Cseh. – Onnan hozza a szél.

Magam is láttam, hogy a baloldalon lévő emeletes ház mögül jön a füst, de nem fentről ereszkedett le, hanem szinte a hó fölött terjedt, mintha a földön égne valami.

– Lehet, hogy meggyulladt a ház mögött valami farakás – mondtam. – Menjünk, mielőtt továbbterjed!

De ez nem volt olyan egyszerű, mert az utcán végig magas drótkerítések húzódtak a telek­határokon, némelyiken még szögesdrót is feszült, azon nem ugorhattunk át, hogy hamarabb a tűzhöz érjünk. Persze igazából átugorhattuk volna akárhol, még a szögesdrót sem igazi akadály, ha nagyon kell sietni, de nem akartam, hogy a tulajdonosok majd panaszt tegyenek ránk, ha a sötétben kitaposunk egy kisfát, vagy valami más kárt okozunk. A sógoromnak is van itt egy kis kertje a másik oldalon, ő szokta mondani, hogy milyen furcsa emberek vannak, egyik-másik már azért is káromkodni kezd, ha valaki megáll a háza előtt nézelődni, nemhogy még be is ugorna a kerítésen.

Úgy gondoltam, jobb, ha körbe megyünk, a füst nem lett sűrűbb, ez megnyugtatott egy kicsit. Cseh ott ügetett mellettem, Járvás lemaradt, nehezen sípolva kapkodta a levegőt. Valamit kiáltott utánunk, talán azt, hogy várjuk meg, de nem értettük a zihálásától, meg különben sem értünk volna rá, hogy várakozzunk.

Ahogy befordultunk a keresztutcába, észrevettem, hogy egy kis tűz ég, jó messze a ház mögött, a lángja egy fél méternél nem csapott magasabbra, és vastag, fehér füstfüggönyt világított meg.

Az utcának azon a végén még nem mindenki kerítette be a földjét, az egyik ilyen kerítetlen telken égett a tűz, és láttuk, hogy egy alak is mozdul mellette, rádob valamit, amitől a láng szinte eltűnt, a füst viszont még sűrűbben gomolyodott elő.

Megálltam, Cseh is lefékezett mellettem. Valaki melegedett a tűznél a bódé előtt.

– Ki lehet az? – kérdezte Cseh. Suttogott, pedig még vagy nyolcvan méterre voltunk a tűztől.

– Nem tudom.

– Az biztos, hogy idegen!

Ennek a megállapításához nem kellett valami nagy ész, nem is válaszoltam neki. Közben Járvás utolér bennünket, és ő is meglátta a tüzet.

– Mi az? – kérdezte, és ő is suttogott, bár lehet, hogy csak azért, mert nem kapott levegőt a futás után.

– Valaki tüzet gyújtott, és melegszik mellette – felelte Cseh.

– A Borbás Lajos földjén? Az ő házában?

Hát elég nagy túlzás volt, hogy háznak nevezte azt a sufnit. Inkább szerszámos kamra volt, meg arra is szolgált, hogy legyen hová beállni, ha elered az eső.

Járvás egyre dühösebb lett, talán még a pálinka hatása sem múlt el nála egészen. – Beköltözik a más házába! Tüzet gyújt, mintha otthon lenne! Na, de majd megmutatjuk neki, hol lakik a Jóisten!

Megemelte a botját, és elindult a tűz felé, de alig tett néhány lépést, Cseh súgva utána szólt:

– Hátha többen vannak?

Járvás elbizonytalanodott, tett még néhány tétova lépést, azután megállt, és visszajött hozzánk.

– Mi hárman vagyunk – mondta rábeszélően. – Ők se lehetnek többen.

– Az nem biztos – vágta rá Cseh. – És ha nincsenek is többen, lehet náluk kés vagy ilyesmi... felkaphatják a bódéban lévő szerszámokat, ásót, kapát...

Láttam rajta, hogy fél, és esze ágában sincs odamenni a tűzhöz.

– Mi különben sem intézkedhetünk – folytatta. – Megmondta a rendőr, hogy nem igazoltatha­tunk, senkit sem állíthatunk elő. Odamégy azokhoz – Járvásra nézett, és a tűz felé mutatott –, azután mi lesz? – Egy darabig egyikünk sem szólt, hát még rábeszélően hozzátette: – Szólni kell a rendőrnek.

Az órámra néztem, tizenegy óra volt. Fél tizenkettőre esetleg beérnénk a káembés lakására. Ha már ágyban van, és onnan ugrasztjuk ki, hogy jöjjön, mert tábortüzet láttunk, a hobbiknál az egyik fabódé előtt, szétrúgja a seggünket. Úgyis neheztel ezért a faluőrségért, úgy gondolja, elégedet­lenek a munkájával, ezért szervezték meg. Egyszer tartott egy felkészítést, félóra alatt eldarált egy csomó tudnivalót meg jogszabályokat, senki sem tudta követni, még jegyzetelni sem, úgy hadart.

Szóval a káembéshez nem megyünk, azt eldöntöttem, de akkor mit csináljunk? Járvás és Cseh várakozóan nézett rám, hiába, én voltam a parancsnok.

– Menjünk közelebb. De óvatosan!

Hirtelen jobb nem jutott az eszembe. Ha a kunyhó háta mögé kerülünk, nem vesznek észre, különben is, ezen a részen még nem állították föl a villanyoszlopokat, nem volt világítás.

Felcsapott a láng. Ültem már sötétben tűz mellett, tudom, hogy a lángok csak kis kört világítan­ak meg, azon túl még a holdvilágos éjszaka is koromfeketének látszik.

Közelebb mentünk hát, de nem egyenesen, hanem széles félkörben, s csak akkor közeledtünk a bódéhoz, amikor már a háta mögött voltunk. Megmarkoltam a botomat, a tenyerem megizzadt, beletöröltem a nagykabátomba. Járvás is csendben markolászta a botját, Cseh meg a biciklilánc végét fogta, csak a hó roppant meg néha a lábunk alatt, de a tűz is ropogott, az ember, aki mellette ült, nem hallotta, hogy közeledünk.

– Ez egyedül van – suttogtam a mögöttem jövőknek. Most már tényleg suttogni kellett, a hangos szóra felfigyelhetett volna.

– A többiek a bódéban lehetnek – súgta vissza Cseh. – Akár tízen isi

Ez erős túlzás volt; a szűk sufniban legföljebb még két ember fér el, de már ők is aligha tudják kinyújtani a lábukat.

A bódé hátuljához értünk. Nekitámaszkodtam a gyalulatlan léceknek, amelyekről még a kérget sem szedték le, hulladékfaként vette a gazdája a fatelepen.

– És most? – kérdezte Cseh suttogva, az izgalomtól remegő hangon.

Ki kell vallatni – mondta már majdnem hangosan Járvás. – Ilyen csavargók lophatták el a doktor úr permetezőjét is. Lehet, hogy éppen ez a szarházi!

– Nem kell heveskedni! – néztem Járvásra.

Hirtelen léptünk ki a kunyhó két végénél, és közrefogtuk a csavargót.

– Jóestét! – köszöntöttem rá nyomatékosan.

Fölnézett a tűz mellett ültéből. Nem látszott, hogy meglepődött, vagy pláne megijedt volna. Koszos kalap volt a fején, megbökte a szélét a mutatóujjával.

– Jóestét!

Egy konzervdobozban valami kotyvalékot főzött a tűzön, amely már hamvadni kezdett, csak a parazsa világított.

– Mit csinál itt?

Hülye kérdés volt, a vak is láthatta, hogy főz és melegszik.

– Főzök – mondta. – Nem látja?

Járvás hirtelen kiugrott a sötétből.

– Beszélj tisztességesen a parancsnok úrral! – kiáltotta. – Hogy merted feltörni ezt a házat? Hogy mertél tüzet gyújtani a más telkén? Kitől loptad a tűzrevalót?

Fölnézett újra, először Járvásra, azután rám, mintha arra lett volna kíváncsi, egyetértek-e a kiabálásával. Idősebb, borostás, sovány arcú ember volt. Szótlanul visszahajolt a konzervdoboz fölé. Járvás közelebb lépett. Nem rúgott bele, csak megbökte a lábát a bakancs orrával. – No, feleljen csak arra, amit kérdeztem!

– Nyitva volt az ajtó – morogta az öreg. – Nem én törtem fel.

– Haha! És ezt el is higgyük, mi? Azt szeretnéd?

Az öreg vállat vont. Piszkos, szürke nagykabát volt rajta.

– Ne vonogasd a vállad, te! – Járvás fenyegetően közelebb lépett, attól féltem, megüti, mert dühösen hadonászott a botjával.

Félretoltam hát egy lépésnyit, és beálltam közéjük.

– Megfagy itt, jóember – mondtam. – Nem fél? Leég a tűz, aztán megfagy. Nem rakhatja egész éjjel. – Betakarózok. – Az öreg a háta mögé mutatott a bódéba. – Van egy meleg takaróm.

– A más házában! – kiáltotta Járvás, és előre akart rontani, de visszatoltam. Cseh szótlanul

álldogált a tűz mellett, mintha semmi köze nem lenne az egészhez.

– Nyitva volt az ajtó – ismételte makacsul az öreg.

– És ha nyitva volt, akkor be lehet telepedni? Lehet lopni?

– Én nem lopok! – Az öreg hirtelen kikapta a konzervdobozt a parázsból, és letette egy kissé távolabb a tűztől, ahol már elolvadt a hó.

– És a tűzrevalót sem loptad?

– Az a kukoricaszár már nem kell senkinek. – Oldalra mutatott, ahol a sötétben behavazott szárkúpok sorakoztak, az első kettőt halványan megvilágította a tűz.

– Honnan tudod, hogy már nem kell?

Járvás ismét előbbre akart lépni, de elálltam az útját, majdnem belelökött a tűzbe.

Az öreg erre nem válaszolt, azt próbálgatta, meghűlt-e már annyira a konzervdoboz, hogy kézbe vehesse, és igyon belőle.

– Bevisszük, a rendőr majd ellátja a baját! – mondta Járvás.

– Nem vihetjük be – súgtam neki, hogy az öreg ne hallja meg, de mégis meghallotta.

– Pedig jó lenne, ha bevinnének – mondta, és elmosolyodott. – A zárkában legalább meleg van, és adnak enni.

– Szórakozol velünk? A börtönben is az én pénzemből, az én adómból tartanának, te szeméti Én dolgozom, hogy beledöglök, te meg szeretnél börtönbe kerülni, mert ott eltartanak, ott ajnároznak, jaj, nehogy megsértsük szegény csavargó, tolvaj, betörő urak jogait! Hát nem mégy börtönbe, de itt se fogsz zabálni, te szarházi!

Félretaszított, hogy csak vagy két lépés után nyertem vissza az egyensúlyomat, és felrúgta az öreg konzervdobozát.

– Rohadt söpredék, koldus, cigányfajzat! – üvöltötte teli torokból. – Vége annak a világnak, amelyikben tutujgattak benneteket. Vért fogtok pisálni, ha megismeritek a magyarok istenét!

Az öreg néhány pillanatig döbbenten nézte a felborult konzervdobozt, amelyben valami leves­féle főhetett, és mind kifolyt, amikor Járvás felrúgta. Azután hirtelen fölállt, és szembefordult Járvással. Magasabb volt mindnyájunknál, amíg ült, ez nem látszott, valóságos óriás.

– Ez volt a vacsorám – mondta csendesen. – Miért...?

Járvás hirtelen lesújtott a fejére a botjával. A kalap messzire repült. Az öreg döbbenten állt egy pillanatig, mintha nem akarta volna elhinni, hogy mi történt vele. Két kezét a fejéhez akarta emelni, de erre már nem volt ideje, mert lassan térdre rogyott, azután ledőlt a földre.

Döbbent csend volt egy pillanatig, majd Járvás felkiáltott: – Szimulál a disznó!

Emelte a lábát, mintha bele akarna rúgni, de azután mégis visszahúzta.

Lehajoltam az öreghez, a hátára fordítottam és odahúztam a tűzhöz. A szeme nyitva volt, a lángok fénye tükröződött benne. Az orrából folyt a vér.

Fölegyenesedtem, Cseh is közelebb jött, és szótlanul Járvásra néztünk. Egy darabig állta a tekintetünket, azután elfordult, és elvékonyodott hangon kiabálni kezdett:

– Meg akart támadni! Láttátok ti is... láttátok... én csak önvédelemből... ti is tanúsíthat­játok...

SOÓS ZOLTÁN

Békés bökések I.

„Kis pulykám, légy biztos ebben:
Fölnyársal vasdarabom!
Nemsokára véred cseppen.
Készen áll már a csapom!
Melleden vagy hasadon
Fúrjalak ki? Nem tom' még én,
Ámde szentül fogadom:
Megdöflek a versem végén!”

                                        Rostand: Cyrano


Vagyok, mint rég: magyar ajkú
szabadelvű szabad hajdú.
Tömjénszagtól hányó, cifra
feszületnek: kálvinista.
Csillagok közt az ötágút
kedveltem, ám – az elárult.
– Ismét folytatom a nótát,
hisz tegnapi idióták
helyén már is dúl, dobog vad
lármával az új baromhad!

                    *

Elszakadván a régi nagy valagtól
kedves koszorús szerzőim egy cseppet
betojtak! Ám, hogy elszenderült János:
hipp-hopp, meglelték az új, tulipános,
MA MÉG szabódó állampárti segget!

                    *

Tévedés? Ábrándok vége?
Sunyi urak cselvetése,
hogy „független révbe” érve
ötvenhat-od öröksége
mindösszesen ennyi:
piros-fehér-zöld mezőben
a nagy kerek semmi?!
Bazár. Betörők. Rablók a körúton.
Zsebesek. Kurvák. Cigánymaffiák.
Már-már pofádba lépő fekete-
barna-sárga seftelők-valutázók.
Korrupt kiberek. Idétlen rendőrök.
Plakát-kloáka. Járdatorlaszok.
Kéregető koldus s kulturális
intézmények. Döglődő oktatás.
Mocskos mozikban idióta filmek.
Ócskapiaccá züllött aluljárók.
Politikusok csaló pereputtyát
óvó-leplező hivatalnokok.
Hivalkodó porschés senkik. Gyerek helyett
hizlalt kutyák szarával kicifrázott
utcák, terek, s jaj, satöbbi, satöbbi...
Cidriző lakók, ha kihúnyt a fény.

A főváros nem stencilgép, öcsém!

                    *

Felkerestem a masszázsszalonom,
hogy masszak egy jót s ha megvolt, azon-
nyomban versekbe szedjem a gyönyört,
hogy parlamenti dumáktól gyötört
hű nemzetemnek eladjam e versek
buja füzérét s profitot zsebeljek!
Ez a menő, ezt javalIják, mivel
állás nincs: tanács van csak dögivel!
Így vállalkozom és (ki mit szeret):
áruba fektetem testrészemet,
ne csak rímeljen: legyen rajt’ haszon!

DE BE VOLT ZÁRVA A MASSZÁZSSZALON!

Bezáratta pár fatökű – mit ad
Isten, na, mit? –: egy jogszabály miatt,
egy PÁRTÁLLAMI SZABÁLYt rázva ráztak!
Részemről vége a vállalkozásnak!
Az ember néz és áll, csak egyre áll!
Majd vigyorog bután:
sok új törvény után
országa lészen már-már kupleráj!

                    *

Hogy vagyok – kérded szemlélve e buzgón
balkánosodó hazát. – Ver a bánat:
(vajh, kitől idézek?)
„Nem tudok annyit enni, hogy eleget okádjak!”

                    *

Istenkém, mennyi ragyogó jogász,
mennyi tündöklő ügyvéd, mennyi büszke,
törvényteremtő szózseni; minő
magasztos, nemes érzemény hevíti
méltatlan, póri lelkünket, midőn
méltóságos, édes körmondatokban
hömpölyögtetik elébünk a semmit!

Küszködő hajdú őseim penészes,
gyűlölve-őrzött árkusait látom
szavukat hallva:
hogyan taszították
nyomorúságba véreimet! Hosszú,
emberöltőkön átcammogó, rothadt
perek során hogy forgatták ki őket
mindenükből sakál fiskálisok!

                    *

„Lehet a diktatúra személyi vagy
csoportdiktatúra...
A csoportdiktatúra általában immorá-
lisabb és pusztítóbb: mert a felelős-
ség mindig letagadható ebben a formá-
ban. A csoportdiktatúrák közt is
a legerkölcstelenebb, legveszélyesebb,
a Nemzet erőit leginkább széternyesztő:
a parlamentáris diktatúra.
Ez a rendes álarcos, magát meg nem
nevező diktatúra abból áll, hogy egy
többségi parlamenti csoport az alkotmá-
nyosság formáiban és mókáival gyakorol
diktatórikus hatalmat. Ez a minden
felelősségtől megszökő bastard diktatúra
gyökeréig átrohasztja a nemzeti élet
minden folyamatát s a nemzet legpiszkosabb,
leglelkiismeretlenebb, legértéktelenebb
vadzsákmányos elemeit juttatja a
kitermelő érdekszövetségekbe.”
(Szabó Dezső: Az egész látóhatár.
Püski. 1991. I. köt. 45. old. 2. bek.)

GALABÁRDI ZOLTÁN

Egy tál dödölle

(Zsánerkép a régmúltból – a közeljövőből)

Arra a réges-régi történetre csak a nagyon öreg emberek emlékeznek a faluban, de ők is bizonytalankodnak, melyik évben is eshetett. Kilencszázharminchatban? Harminchétben?

– Akkortájt – mondják, ha szóba kerül. – De hát nem is az a valami, hogy mikori Hanem hogy megesett. Megesett másokkal is. Előtte is, és még egy darabig utána is...

Kilencszázharminchat? Harminchét?

A végét szemlélgette már az arany ősz. Gere Mihály hazafelé tartott a mezőről. Lassan, sietés nélkül ballagott a port pipáló út közepén, a kezében céltalanul bóklászott az ostor. Mögötte egykedvűen neszezett a szekér. A szekéren kukoricaszár.

A két tehén szaporázta volna a lépést – az út hajlatán túl a szalmaüstökű ház várta őket, az istálló langymeleg békessége, szénaillatú homálya; talán azt is érezték, hogy hamarosan megjön a tél kegyes ajándékával, a végtelennek tetsző nyugalommal. A teher nemigen lohaszotta volna igyekezetüket – mi az a semmi-súlyú kukoricaszár? – csak hát ott lépked előttük a gazda, igazodni kell hozzá.

Gere érezte a nyakában a fújtatást, egyszer-egyszer kicsi, nógató lökés is érte a vállát. Megint a Zsömle! Annak mindig sietős hazafelé. Mutatósán nekifeszül az igának, szuszog, rá-rápislog a másikra, böködi a gazda vállát. A másik, a Csákó nem vesz tudomást róla. Tempósan lépked, magasan a feje, mutogatja híresen szép, gyönyörűen ívelő szarvát a világnak.

Túlértek az út kanyarulatán, odalátszott már a kopott faluvég. A legszélső ház mohaülte kéményéből szürke füst szivárgott, kóválygott egy darabig, aztán belefoszlott a színtelenedé levegőbe.

– Megállunk – mondta Gere. Szembefordult az állatokkal, ráveregetett a Zsömle homlokára. – Nyugszunk egyet...

Kicsiny halom domborodott az út szélén, rajta sötét ölű kökénybokor. Gere a bokor aljába telepedett. Előszedte a dózniját, vékony cigarettát pödört. Lassan, takarékosan fújta maga elé a füstöt.

A Zsömle szemrehányón bámult, szusszant, konya szarvát hozzá koppantotta az igához. Aztán hátralesett, s ölhosszan kinyújtott nyelvével próbálta elkanyarítani azt a fényes-zöld kukoricalevelet, amely a szekér elején lógott. Utóbb feküdt volna, be is görbítette az első lábait, csakhogy Csákó nem mutatott hajlandóságot. Visszaegyenesedett, felböffentett egy porciót a bendőjéből, s lassan tűnődve kérődzött rajta.

Gere jókat szívott a cigarettájából, a füstöt most fölfelé terelte, neki a színeit mélyítő égnek. Nagy békesség boltozódott a táj fölé. A szőlőhegy mézízű sóhajokat lehelt, szemközt a borzas erdő taraján bíbor tüzet lobbantott a lehanyatló nap.

Megcsomósodott ökörnyál libegett elő a szekér mögül, rátapadt a Zsömle szarvára. Az mindjárt lenyelte rágományát, rázta, kapkodta a fejét, fújt is egy haragosat.

Gere beletaposta a porba a cigaretta maradékát, odaállt a tehenek elé, pattintott egy pösszenésnyit az ostorral.

– No, ballagjunk...

Susogva zsolozsmázott a szekéren a kukoricaszár, a kerekek percegve feleseltek az út döccentőivel – ember, állat, szekér bizakodva, a remény ösztökéjétől nógatva igyekezett a nyugalom meleg odva felé.

Elmaradt mögöttük a falu végét vigyázó kőfeszület. A szélső ház udvarán embert látott Gere, nyúlt volna a kalapjához, de az az ember behátrált a szalmakazal mögé. Odább is támadt olyan érzése, mintha lesnének rá a kút mögül, ól mögül, meg-megmozdult a keze, köszönni illenék, jónapot, adjon Isten vagy inkább jó estét, aztán arra gondolt, csak a szeme csalja, a szürkület játszik vele, s nagy nevetség volna valami csalóka látszat előtt kalapot emelni.

Ahogy befordította a szekeret az udvarba, sült hagyma szaga tolakodott az orrába. Szimatolt. Hagymaszag... Bő zsírban pirított hagyma szaga. Az...

Tulajdonképpen számíthatott volna rá.

Tulajdonképpen számított is rá. Gyanította. A bajt félő sejtelem állította meg arra a kis időre. Nem a fáradtságot – a sorsát akarta volna kérlelni a hallgatag, hamvaskék kökényszemeket rejtegető bokor tövében...

Kifogott. A tehenek biztatás nélkül, sietve törtettek az istállóba, elöl Csákó, mögötte szuszogva, sürgölődve a Zsömle. Beálltak a helyükre s mindjárt az ajtónak fordították a fejüket.

A konyhában égett már a lámpa. Sápadt-sárga fény szivárgott ki az ajtó üvegén, s beleveszett a fekete zsúptető kócos üstökébe.

Gere répát darált, jóval többet, mint máskor. Megszórta bőven búzapelyvával, darát is hintett rá három egész marékkal. Az állatok valósággal rágyönyörködtek a szokatlan bőségre, beletúrták az orrukat, s attól kezdve csak a beteljesüléssel törődtek.

Gere benyitott a konyhába. Morgott két félszót köszönésképpen. A sparheltre pillantott. Igen, onnan, a kék öntöttvas lábasból száll az a nagyon jó illat, száll, árad, együtt a liszttel kevert krumpli párájával.

Az asszony a sparheltnéi állt, hátát a falnak döntötte, Az arca árnyékba mosódott, a feje fölött közönyösen kattogott a falióra.

– Dödölle? – kérdezte Gere. Nagyot nyelt a szó után, s megint érzett a mellében valami csomósodó hidegséget.

Az asszony levette a lábast a tűzről, az asztalra koppantottá,fanyelű villát tett mellé. Vöröslött a szeme alja, a szája széle reszketett.

– Egyél. Edd meg. Én már...

Gere szó nélkül nyerte a ritka jó ételt, nem akart volna gondolni semmire, csak arra a krumpliból, lisztből, hagymából szerkesztett, bő zsírban pirított ennivalóra. Előbb a puhábbját szedte a tetejéről, aztán nekibökte a villát a lábas aljának, fölkaparta, és megint próbált semmi másra nem gondolni, páratlanul jó az az étel, mennyei még a gőze is, rózsaszín ízek koccannak a fogához, az eledel lelke átjárja az egész valóját... – de hasztalan húzta volna maga mögé a gyönyörűség falát, az pillanatonként aláomlott.

A lábas kiürült. Gere észrevett a fenekén egy üvegesen fénylő hagymakockát, fölcsippentette a körmével, nézte, bámult rá egy darabig – éppen rásüt a lámpa fénye, mintha csillag gyúlt volna az ujhja hegyén...

Az asszony üveget tett a lábas helyére.

– Egy kis bor...

Gere ivott gyorsan egy pohárral, aztán még eggyel.

– Hát aztán?

Az asszony a köténye alól vette elő a borítékot, letette Gere elé, aztán ráborította két tenyerét az arcára, s már nem akarta visszatartani a könnyeit, potyogtak az ujjai közül, mint a kósza gyémántszemek, estükben megcsillantak a lámpavilág pászmájában.

– Holnap lesz a licita. Nem vár tovább a bank... Ki is dobolták, alighogy elmentél... Holnap, mise után...

Gere olyasmit érzett, hogy az a jóízű dödölle mind vissza akarna tódulni a gyomrából... Pedig hát tudhatta volna. Tudta. Már a szag eligazította, ahogy befordította a szekeret a kapun...

– A csendőr megjött már – nyöszörögte az asszony. – Ott van a tartózkodóban. A végrehajtó reggel jön...

Gere mondani akart volna valamit, de szétröppentek a gondolatai, egyet se bírt megragadni közülük.

– Itt járt a Tévő Takács Imre...

– Mit akart?

– Hogy ő a Csákót okvetlenül megveszi. Jó helye lesz nála. Ráígér akármeddig... Meg ha tud valamit segíteni...

– A Csákót... ráígér... azt elhiszem... – Gere körülnézett, mintha keresne valamit. – A gyerekek?

– Elküldtem őket anyámékhoz. Ne legyenek itt...

– Jól van. Menj oda te is. Úrangyala előtt még odaérsz...

– De... ugye, Mihály, azután te is...

– Mondom, hogy menj – nógatta Gere. – Fektesd le a gyerekeket, feküdj le te is. Majd aztán meglátjuk holnap...

Az asszony szorosabbra kötötte a fejkendőjét, indult volna, de kibicsaklottak a lábai, térdre esett, jajongott, tépte a mellén a színe hagyott réklit.

– De hát ez a mienk! A mi kezünk munkája. Az életünket dobolják...

– Eredj! – szisszent rá Gere. Fölugrott, a hóna alá kapta a reszkető asszonyt, s mint valami batyut, az ajtóhoz vitte. – Menjél szépen – mondta megcsendesedve. Melegség költözött a hangjába, s amit talán még soha nem tett, megsimogatta az asszony szétázott arcát. – A gyerekeket csókold meg. Kétszer is... Én majd intézek itt mindent...

Alig enyészett bele az asszony hüppögése a bolyhos sötétségbe, rákezdett a templomtorony­ban a nagyharang. Az Úrangyalát verte, utána a rikácsoló lélekharang borzolta meg a falura borult csöndet. Amint elhalt a harangszó utolsó foszlánya, tűnődő némaság vonta hatalma alá az egész világot.

Gere feljebb csavarta a lámpa imbolygó lángját. Belepislogott a borosüvegbe, lenne-e még benne, akárcsak az alján is, annyi, amennyi megcsipegetné vastagra duzzadt nyelvét. Az üveg üres volt, Gere a konyha közepére dobta.

Szétterítette az asztalon a hivatalos iratot. Nyomtatott szöveg között pontozott vonalakra vetett kézírás, kék tintával, lent kusza aláírás, királyi bírósági végrehajtó, kunkorodik, ívelődik az az aláírás, mint egy csapásra lendített ostor. Az aláírás mellett pecsét... Amúgy semmi az egész, papír, ha meggyújtaná, pillanat alatt pernyévé égne, egy szusszanással világgá fújhatná. Csakhogy hiába kicsi, hiába égne el, mögötte a csendőr... S holnap, mise után a kisbíró egykedvűen veri majd a dobját, elnéz a messzeségbe, a magasságba, persze, hogy elnéz, az arca halotti lárva, hogy hát ugye ő nem, nem ő, neki semmi köze hozzá, ő csak a kötelességét... A többi is, mindenki csak a kötelességét teljesíti. A királyi bírósági végrehajtó, a bank, a törvény,a csendőr... s talán azok is valamiféle, soha ki nem mondott, de létező kötelességet teljesítenek, akik a földnek sütik a szemüket, de konokul szegeznek számot számmal szembe, ez ennyi, az annyi, ki ígér többet, na még egy pengőt rá, senki többet – puffan a dob, s minden puffanás, mint gyilkos gránát letép egy-egy darabot az élő létezőről, míg végül semmivé foszlik az egész, szétszivárog a szélrózsa minden irányába, annyi felé, ahány ház a faluban van.

Tévő Kovács megvenné a Csákót. Az megvenné... Jó helye lesz nála. A Csákónak jó helye lesz.

Nehezeket lélegzett Gere, s már nem bánta, hogy könnycseppek bújnak elő az ő szeméből is, lecsorognak a bajusza két végére, s onnan peregnek suta sóhajtással a hivatalos papírra.

Vissza... valami holnap a végéhez ér, visszahull oda, ahonnan nekiindult jó két emberöltővel előbb. A cselédházba. A közös, örökké nyirkos, pállott szagokat böfögő konyhába, a hályogos ablakú szobába, ahol a nincs és a mások uralta gond megeszi a lelket, ahol az embert csak az emlékezteti embervoltára, hogy mindene fáj, s nincs menekvés, nem szabadulhat a fájdalomtól, mert nem szállhat szembe a fájdalom okával. Onnan indult neki az apja, a cselédházból, s teremtett isteneknek feszülő akarattal valamit. Belepusztult a teremtés dicsőségébe, belepusztult ő, a felesége – az a négy hold, meg az állatok, meg a ház fölfalta az életüket. S most ő, Gere Mihály, mehet vissza kifosztva, kővé merevült szívvel a cselédházba, ha ugyan irgalmasok lesznek hozzá valamelyik uradalomban.

Hát miért vette őket szárnyai alá a fondor szerencse? Hogy nagyúri kedve szerint neki bíztasson embereket a reménységnek, aztán a maga szeszélye szerint visszatiporja őket a mélységbe, s még annál is mélyebbre...?

Vagy ez lenne a megváltás? Hiszen örömük eddig is csak abban telhetett, hogy immár megvan az, ami miatt rettegni kell. íme: nem lesz többé rettegés – nem lesz már mit félteni. Beteljesedik a megváltás műve, ám feltámadás semerre nem ígérkezik... De hát ő, Gere Mihály is fonta, sodorta a kötelet, melyet holnap a nyakára vetnek. Miért nem akart nyugton megmaradni abban a gödörben, amit a való világ neki rendelt? Miért akart nagyobbra látni? Miért hitte, hogy kettő lesz abból, ami egynek is oly ingatag volt? A csapodár remény. Egy kis kölcsön a mézesszavú banktól, méltányos kamat, kedvező törlesztési feltételek, sok munka, és még több, és még több munka, s talán megfényesedik kicsit az ég. Talán...

Belekotort a zsebébe, a dózniját kereste. Sokáig erőlködve tűnődött, hol is lehet. Aztán meglátta az asztalon. Üres. Üres hát – a sparhelt hamufiókján maréknyi cigarettavég, egyik még füstöl. Úgy látszik, magától járt a keze, amíg csak el nem fogyott az utolsó szál dohány is... Odadobta a dóznit a konyha közepére, az üveg mellé.

Megint a papírra esett a tekintete, az alján az éles körvonalú pecsétre. A büszkén felkanyarodó betűk koszorújában a címer, tetején a szent korona. A Korona. Milyen büszkén viselte annak idején, katonakorában: csillogón, fényesen, a legkisebb gombján is. Háborgó keserűség marta a szívét, az eszét mindig, ha okos emberek megmagyarázták, mit is testesít meg az a jelkép. Hogy egy jobb sorsra Istentől kijelölt nép, egy egész nemzet elmondhatatlan fájdalma, kínja, gyötrelme, fenyegetettsége, dacos, törhetetlen élni akarása kifejeződik abban a meghajlott keresztben a tetején. Olyankor a sajátjának, a maga lelkéből riadónak érezte a harci dal minden szavát: „...bárhol marja országunkat zordon ellenség...”

És? Végzés... terhére... foganatosítás... végrehajtás... – az ítélet nyomatékaként kérkedik, kérlelést se tűrő kevélységgel az a jelkép, s úgy akasztanak rá életeket arra a lenyaklott kampóra, mint mészárosnál a leölt állatok húsát...

Hol hát az ellenség? És hol van a haza?

Piros hajnalban lobbant föl Gere Mihályék háza, mintha a kelő nap bíborvörös előőrsei vetettek volna csóvát a sistergő levegőben – a pusztulás könnyen pernyévé semmisítette a zsúptetőt, a padlás leszakadt, s végül engedelmesen egymásba dőltek a falak. Csak a kémény maradt állva pőrén, értelmét vesztetten. Mire a helybéli önkéntes tűzoltók odaértek, már nem volt mit oltani, a szomszédoknál locsolgatták a kazlakat, a tetőket.

Azt a tartózkodóból riasztott csendőr vette észre, hogy a kéményen emberi test függ, a nyakán marhakötél – s lám, mily furcsa, a test egészen összeégett, a ruha lesemmisült róla, ám a kötél, amire fölakasztotta magát, az teljesen ép maradt... Tűnődött a csendőr, csipkedte a bajusza hegyét, fülelte a kalpagján lebegő kakastoll cirmogását, sóhajtott is – tudta, jelentést kell írnia, s kérdéses, melyik is lenne az előírásos kifejezés: sajátkezűség vagy önkezűség vezetett a tűzeset, egyben a halál bekövetkezéséhez...

A Csákó ott pusztult az istálló összerogyott falai alatt. A Zsömle megszabadult valahogy, némelyek látták, amint a kertek alatt vágtat loboncos farkát magasra emelve, s szuszogott, bőgött, szikrázott körötte a levegő. – Olyan volt, mint a regék táltosa. Hová futott, meddig? Soha többé nem látta senki...