VISSZA

BÉKÉSI GYULA

Kódis Bódis

Falu végén a fa-Jézus
előtt megállt öreg Bódis,
levette a zsíros kucsmát
s égre vetett egy „kukucskál”:
– Uram-Teremtőm, mivégre
jön világra az eféle
kódis fajzat, kinek immár
se szüléje, se pujája,
csak az a csúf, istentelen,
embernyúvasztó keresztje …! –
Éj szállott a feszületre …
Katrancain öreg Bódis
nyugtalanul hánykolódik;
egyszer csak egy fényességes
égi Kéz nyúl a szívéhez,
és hangot hall, feje bong-zeng:
„Gyere velem öreg Bódis,
te anyátlan szegény kódis,
elviszlek egy kápolnába,
ott kereszt áll ezerszámra,
ott kedvedre valót lelhetsz,
s kedved szerint kitelelhetsz
Rá is állt az öreg Bódis.
Ment. Volt élő; meg volt hótt is.
Ment az Úristen nyomába’
a rejtelmes kápolnába …
„Hát itt volnánk, öreg Bódis” –
szólt az Isten … Becsukódott
a vasajtó. Korom-éj lett…
Sorakoztak a keresztek …
Bódis keresztjét letette;
a sötétben méregette-
emelgette – melyik könnyebb …
Nekivaló talán csak lesz …! –
Választott az öreg Bódis …
A vasajtó kicsukódik.
Fényben állnak mind a ketten.
Isten szeme meg se rebben …
Bódisnak a szája kékül,
ereiben a vér meghűl:
– Uram, ez az én keresztem!
az a kereszt, mit letettem …
„Látod-látod, öreg Bódis,
van tehát neked való is …” –
szólt az Isten, majd elillant…

Eloltották kinn a villanyt.

Újfehértó, 1943. január



Egy nyírségi parasztasszony fiához írt leveléből

Kedves, drága fiam!
levelem tanáljon
jó egiszsígben. Mink
jól vagyunk, csak annyi
baj ne vóna szegíny
apáddal. Ó, megin
beteg a lelkem! Jó,
ha megíri a jó
Isten kegyelmiből
a tavaszt… Bíz' megül
a tél bennünket is …
Igaz, hogy a vetís
mán nem a mi dógunk
vót; dehát… alólunk
csak nem viszik el a
fődet; meg a lila
eget felőlünk. Én
hiszem – hogyne hinném! –,
hogy segít a Minden-
ható Isten rajtunk,
és a mi kis ajtónk
is megnyílik.
Besüt hozzánk a Nap. A sut
katrancát madzagra
akaszthatjuk; ugrál-
hat majd a kiskutya
is – ha kedve tartya
– az üres udvaron;
hisz nincs mán se barom,
se koca, se apró
jószág itt. De arrul
mink nem tehetünk, hisz
tűlünk mindent elvisz
ez az új uraság;
jönnek mint a basák
pöffeszkedve, gúnyos
vigyorral… – Ó, Krisztus!
Atyám fia!: büntesd
meg ükét, mert itt rend
sohase lesz addig,
amíg ezek …
                 – „Hadd itt,
te, állat!” – hiába
bőgtem a kamrába’
meg a nagypadláson …
ütött, hogy ne lássam
(az a ragyás kípü,
tudod, az Alvígrül),
míg viszi a másik
még a szalonnát is,
azt a kapálásho’
eltett níhány kilót;
még a vetni való
tengerit is vittík,
még a rossz biciklit
se hatták a szinbe’ …
Ezenkívül nincsen
különösebb bajunk;
a mi öreg hajónk
majd lassan partho’ ír;
osztán … mehet a hír…
mehet majd a papho’
meg a rokonokho’…
De tevéled, fiam,
mi lesz, jó magzatom,
ha nem fordulsz apád,
anyád ellen, ki ád
falatra valót is,
hogy ne lehess kódis,
kapcája ezeknek
az idegeneknek …?!
Fiam, ídes fiam,
drága jó magzatom!
ha mán a jó Isten
minket ekípp büntet:
tagaggy meg bennünket…! –

1950

Évvégi kesergő

Faltövén görnyedő fenyőfagallyak
áznak a hideg esőben és nyálkás
az utcakő és oly vigasztalannak
érzem magam a csilingelő, lármás
Budapesten …! Nincs is az akaratnak
semmi támasza bennem, sem kilátás
a jobbra; a kínok mind megmaradtak
s velük együtt a rakoncátlan rángás
mindörökre; a gondok is ugatnak,
mint a kutyák; csaholva jön a holnap;
s valószínű, a szép holnapután is …
Semmi vigasz. Bolyongok éjféltájig
szédelegve; mert lám, akik becsaptak:
azt akarják, hogy veszítsek hazát is.

1957

Kifelé nézvést

(egy öreg koldus homloka alól)

Hűvösvölgy. Villamos-megálló.
A betonon drót-árnyék-háló,
papír-csomók, dinnyehéj, legyek.
Egy közeli padra lerogyok,

s azon tűnődöm, amin álló-
hétig rágódtam e zabáló
világban: legyek vagy ne legyek,
ha senkire semmit sem hagyok.

Meg-nem-mozdulnak erre a hegyek,
sem pedig a sétafikáló
némberek meg-nem-fordulnak. – Ó,

ürességes ég! … a szívem ketyeg,
vagy a könnyeit hullongtató
fákon szél rezegtet levél-szíveket…?

1986

VISSZA

ESZES MÁTÉ

A falugyűlés

Vallyon Kazi tanácselnök torkig volt az egésszel. Azt már megszokta, hogy a legfurcsább ügyekben fordulnak hozzá az emberek, Bagi Mari néni kérése mégis meglepte. Az öreg­asszony a kendője csücskét húzgálva, panaszos hangon mondta el, hogy az állatorvos harmadszorra sem tudta kivenni a Böske tehénből a borjút, mert állítólag angolkóros, és az „anyja tőgyibe lóg a feje”. Menjen azonnal, mielőtt megdöglik a tehén borjastul. Már csak ez hiányzott. Ma este hatkor, a falugyűlésen akar számot adni a tanács munkájáról, és egy kicsit a maga szolgálatban eltöltött negyven esztendejéről is. És most itt van: ellik a Mari néni tehene. Nem sokáig töprenghetett, ha valóban órák óta kínlódik az a szegény jószág, előbb-utóbb beledöglik.

Ahogy kerékpárjával bekanyarodott a Bagi Mariék portájára, a fiatal állatorvosba ütkö­zött, aki egy dézsa forró vízben mosogatta a kezét. Látszott rajta, hogy ő már feladta.

– Jó, hogy jössz, elnök elvtárs – mondta fakó hangon –, azt mondják itt az emberek, hogy te már vettél ki angolkóros borjút.

– Vettem, vettem. Téeszelnök koromban, amikor abból éltem. Gyere, dokikám, vesel­kedjünk neki közösen, hátha ketten többre megyünk.

A doki arcán csekély lelkesedés tükröződött.

– Elkéstünk, a borjúnak mindenképpen vége.

– Igen? Akkor mentsük meg a tehenet! Hány kötelet használtál?

– Kettőt, még rá van kötve a két mellső lábra.

Kazi megnézte a tehenet. Nekigyürkőzött, benyúlt és elégedetlenkedve csóválta a fejét.

– El sem tudom képzelni, hogy miért nem boldogultál. Hisz ennek a tehénnek olyan tág a szülőútja, mint az országút. Kérlek, hozzatok ide még egy kötelet.

Amikor megkapta, hurkot kötött rá, aztán újra benyúlt a tehénbe, kitapogatta a borjú kókadt fejét, és a szájába tette a hurkot.

– Segítsetek! – Az orvos és két bámészkodó szomszéd megragadta a kötélvégeket és óvatosan húzni kezdték, miközben Vallyon Kazi gyúrta, gyömöszölte a fáradtságtól alélt Böske tehén hasát.

Félórás küszködéssel sikerült kihúzni a borjút. Megviselt volt, de élt. Az örömtől még a nemét is majdnem elfelejtették megállapítani – jól fejlett üszőborjú volt.

Mire az áldomást megitták, már remegő hátsó lábain támaszkodott, az anyja meg nya­logatta szalmába bicsaklott, vértől iszamos fejét. Lehet, hogy tényleg angolkóros ez a borjú, mintha az egyik lába rövidebb lenne egy kicsit, de Kazi megvigasztalta az öregas­szonyt: – Ne féljen, Mari néni, majd kinövi. Lehet ebből még rekordtejelő is.

Kazi felült a kerékpárra és hazakarikázott. Útközben azon gondolkodott, hogy nem is emlékszik rá, mikor volt utoljára ilyen sikerült napja, mint ez a mai.

A tanácsháza tetején a négy égtáj felé irányított hangszórókból a kis tanácstitkárnő éneklő hangján ismétlődött vég nélkül a felhívás: „Értesítjük a falu lakosságát, hogy ma este, hat órakor, a művelődési ház nagytermében, falugyűlést tartunk. A gyűlés napirendi pontjai: egy, beszámoló a tanács munkájáról, kettő, pártok programjának ismertetése, helyi szervezetek megalakítása. Mindenkit szeretettel várunk!”

Annyi ideje maradt, hogy megmosakodjon és átöltözzön. Fél hatra ért a művelődési ház elé, ahová már megérkeztek a megyeszékhelyről a pártok propagandistái és szónokai. Az egyik helyi aktivista félrevonta és fontoskodva súgta a fülébe, hogy lecserélte a vörös dra­périát az elnökség asztaláról, mert az, ugyebár, különösen a mai alkalomra… Megnyug­tatta, hogy neki tökéletesen mindegy, mivel van leterítve az asztal. A teremben a hivatalos minőségben jelen levőkön kívül alig lézengett néhány helybeli lakos, azok is még a meg­szokottnál is nagyobb közönnyel tekingettek szét a sok idegen láttán.

Amikor fellépett az emelvényre, már tudta, hogy nem a napok óta fogalmazott beszédét fogja elmondani. Néhány száraz adattal ismertette a hallgatósággal a közpénzek felhasz­nálását, a szociális, kulturális és egészségügyi állapotot, azután pár szóval említést tett a vízműtársulás megalakulásáról. De mivel úgy látta, senkit nem érdekelnek túlságosan ezek a dolgok, belekezdett elbeszélni – a naturális részleteket sem mellőzve – Bagi Mari Böskéjének ellését. Mintha némi érdeklődést látott volna az arcokon. Belelendült. Amikor a végére ért, fordított egyet a szavain, és így folytatta:

– Tisztelt falugyűlés! Ehhez az elletéshez tudnám hasonlítani a falu elmúlt évtizedeinek históriáját. Olyan ez, mint a közösen világra hozott borjú, a Bagi Mari néni tehenéé; kicsit testi hibás, kicsit gyámoltalan, de él.

A képes beszédet hallván a pártok képviselői zavartan feszengtek a helyükön. Vallyon Kazi mély lélegzetet vett és még ennyit mondott:

– Itt a faluban, a közszolgálatban eltöltött negyven esztendő után átadom a helyem az új bábáknak – intett a pártok képviselői felé, és leballagott a pulpitusról.

VISSZA

CSANÁDY JÁNOS

Cserepeim a múltnak kútjából

A szótlan éhezések

Először csak a konyhához ragasztott kemence – mely valójában kinn a fal mögött púposodott, a szomszéd kertjébe könyökölve; szóval a kemence, s vasajtaja a falba süllyeszt­ve. Nagyanyám minden héten fényesre sikálta, mielőtt nekifogott volna a kenyérdagasztásnak; fényes csutaszárakat hordtam be, szárazon zörögtek és zizegtek s opálos láng­gal izzottak a kemence belsejében.

Először csak a kemence fényes vasajtaja jelenik meg az emlékekben, a dagasztott ke­nyértészta kovászos, savanykás illata, s felsajdulnak a szótlan éhezések egymásra gyűrű­ző évei, amikor táguló orrcimpával visszalebbent a múltból annak a pirosra sült, hatalmas kenyérnek s a teknővakarékból kisütött zsömleforma gyürkének illata; a városi esték elha­gyatott, füstszagú, savanyú levegőjében.

Visszalebbent különösen akkor, amikor már a sonkás-kenyeres-szalonnás csomagok is megszűntek, semmivé foszlottak a Bogárdi utcai régi otthonnal együtt. A halál elnyomta az illatukat, vers-sajdulássá változtatta az emléküket; a szótlan éhezések nem fájtak annyira, nem gyötörtek meg úgy, mint a régi kert, valahai kemence pusztulás-képe, s ebben a gyötrelemben fogant meg, terebélyesedett ki a költői elszántság, valami megfoghatatlan születés a lélek mélyén, verscsírák, költeménymagzatok életbe kapaszkodása: a csoda, hogy ami elmúlt, ősködbe burkolódzott, mégis új életre kelhet bármikor, mikor a régi ott­hont felidézem. Esküt tettem az emlékezetre: nem önmagam kimondása, sokkal inkább egy isten világteremtő erőfeszítése, képességének kimunkálása volt a célom, a múlhatat­lan nosztalgia, mely lényegében már megsemmisült világomat képes megidézni.

„Sose tudod meghálálni nekünk, hogy fölneveltünk” – hallom nagyanyám gyakran ismé­telt szemrehányását gyerekkoromból, s mintha csak fogadalmat tettem volna, Goriot apó­nál zsugoribban gyűjtögettem, tartottam számon emlékeim kincsestárában minden fel­fénylő apróságot.

Ezek az évek megismertettek egy másik, szellemibb éhséggel, mely a szív zsarátnoká­ból támadt, mivel nem csak a kenyerem, de a valamikori kenyérrel kapott szeretet is egyre égetőbben hiányzott, elkezdtem felidézni ennek a szeretetnek az emlékeit, hogy a múlt­ból merítve újból megajándékozhassam vele magamat. A szótlan éhezések éveiben nőtt és izmosodott bennem a világ, s új dimenziója, a negyedik, melyet a tudomány hasztalan keres, és ebben a térben csíráztak, értek meg aztán a versek a valóság vagy éppen az ál­mok megformált másaként.

S most elmondhatom-e, hogy a kollégiumban kapott feketekávé-löttyök, darab kenye­rek, a népkonyhán ingyen élvezett paradicsomos káposzták egy szem főtt tojással, vagy remeteségem idején, mikor főnököm jeges beton-irodájában vertem tanyát egy hosszú télen át, s újra csak a hazai csomag volt a menázsim; a Tűzoltó utcai szuterénben műkö­dő népkonyha meleg levese; – mindezek az emlékek még mindig melegítenek, hisz ők segítettek át a magam kenyeréhez, az otthontól való elszakadást velük vészeltem át, a sa­ját lábra állás nehéz hónapjait, éveit, és amikor már iparral a kézben felnőtt fejjel ismét vállaltam az iskolapadot, ők biztattak az újabb szótlan éhezések éveiben; a sivatagon bár­mily messzeségbe vesző út is elvezet egyszer a maga oázisához?!


A művelődő magánya

Az iskola intellektuális izgalmai betörtek az életembe, eleinte alig leküzdhető lámpalázzal; szorongásaimmal évek múltán is küzdöttem, ha az órákon meg kellett szólalnom, csak a módszeres tanulás csökkentette egy idő után a gyomorszorító magasfeszültséget. A helyzet, amíg magánúton végeztem a négy polgári iskolát, végül már kényelmesnek tűnt: mindennapi kötelezettségem az intellektuális erőfeszítésre szorítkozott, nyolc évig egyfolytában tanultam, feleltem, vizsgáztam. Ma is előttem van Mária néni napfényes tera­sza, ahol hatan-nyolcan körülültük a viaszosvászonnal leterített asztalt, s tanárnőnk mo­solytündöklésében megkezdtük az órát. Ahogy ma visszagondolok, egészen új világba vezetett át: megszűnt a merev, szigorú feleltetés, a porosz iskola, a mediterrán ég alatt a tananyagról csevegtünk, beszélgettünk.

Amikor aztán, 1946-ban, az első békeévben a háború után, a negyedik polgári záróvizs­gáival véget értek életem legszebb évei, a nyarat még kibírtam valahogy, mert az még a szokásos nyári szünetnek tűnt. A szeptemberi aranysugaras vagy éppen borongós reg­geleken azzal ugrottam ki az ágyból, hogy rohanni kell az iskolába, majd, kidörgölve az ál­mot a szememből, rádöbbentem, már nincs hova menni: úgy érezhettem magam, mint Ikarosz, mikor a Nap közeléből a tengerbe zuhant.

Ám szárnyaim mégsem viasszal voltak összeragasztva. Egyszerre szűk lett a ház, az udvar, a kert, a falu, a tágas határ, az egész Mezőföld. Irdatlan mehetnékem támadt. „Vi­lágrendítő nyugtalanság ütött tanyát a szívembe” – idéződik fel önkéntelenül első köte­tem egyik sora, de az utakat még nem találtam. Olvasmányok után kutattam fel a padlást, a szekrények polcait, a barátokat, a környéket – így akadtam rá például a KALOT kis könyvtárában az Illés szekerén című Ady-kötetre vagy Mark Twain „ifjúságinak” nevezett nagyszerű regényeire, otthon a Mikszáth-kötetekre, első elbeszéléseire a Jó palócokban és a Tót atyafiakban, Swen Hedin útirajzaira (pl. A vad Kurdisztánon át), megcsömörlöttem a ponyvától, a sárga fedelű egypengős füzetektől, melyeket Max Brand és P. Howard neve fémjelzett, átesve tehát a könyvfalás első gyermekbetegségén, mint hajdanán a ka­nyarón, diftérián, történelmi munkákat, lexikonokat kezdtem olvasni – egy félbetépett mű­szaki lexikon például a dégi Festetich-kastélyból került hozzám, elején mindjárt László László magyar feltaláló űrjáróművének leírásával s fényképével, a rakétamotor leírásával, mellyel majd a Holdba lehet menni. Az ötlet s a kaland megragadott már Verne regényé­ben is.

Mivel tudásom senki nem kérte már számon, s Reizinger Marci barátomon kívül beszél­ni is alig akadt róla kivel, egyre szorongatóbban éreztem magányomat a falu megszokott, hajdan oly színes, ma egyre fakuló napjaiban. Nagyanyám, Zsigabátyám nem nagyon értették nyugtalanságomat, az ő életük már rég megbékélt a napi robottal, s arra végleg nem gondoltak, hogy a polgári iskola négy éve nem múlt el nyomtalanul a lelkemből, hogy a tudás, mint magvetés után a búza, megfogant bennem, szinte hivatástudattá mélyült fo­kozódó szellemi éhségem, s bontakozó öntudatom egy inasgyerek látókörén messze túl­mutat már. Mindebben csak a csökönyös, könyvfaló kamaszt akarták látni, mert kereken megmondták, hogy bár tanáraim továbbtanulásomat szorgalmazták, ennek terheit ők már nem tudják vállalni, s rajtuk kívül nincs, aki vállalná. Otthon akartak asztalosinasnak szegődtetni, amit én kereken visszautasítottam, mondván, inkább világgá szököm.

Volt valami, ami még másfél évig helyben marasztott, a szombati, vasárnapi találkozá­sok barátaimmal, s a lányokkal, akiket szerettem. A vasárnap délutáni futballmeccsek s a vasárnap esti bálok, ahol a lányok derekára kapcsolhattam férfimunkához szokott ideges ujjaimat. Verseket írtam, hétfőn hajnalonként bódult fejjel ballagtam hazafelé, s közben népdalok s táncdalok zsongtak a fejemben. Aztán eljött az a bizonyos hajnal, amikor vo­natra szálltam Budapest felé.


A natúrbursság jogai

Visszagondolva arra a távoli múltba vesző időre, melyben töretlen bizalommal írtam verse­imet csak a kockás füzet számára – szorongás fog el: vajon az „idők vihara”, amely a má­sodik világháborúval lecsapott mindannyiunkra, s azóta is pusztít, nem sodorta, nem te­mette-e el a konokság éveit, melyekben a lélek épüléséhez oly szükséges örömszerzés a leghétköznapibb dolgokból táplálkozott: egy jó nap durva szavak nélkül, ahogy a Nap be­sütött az utcára néző műhelyudvarra s egy darázs dongó döngése az odahagyott méhkaptárakra emlékeztetett az orgonabokrok tövében, a régi udvaron; egy karéj jóízű sós-paprikás kenyér, egy lány suhanása a kerítés mögött, egy film az Üllői úti moziban, a Kis karmester, amelyben először hallottam viharzani Liszt Ferenc zenéjét; egy-egy délelőtt a Szondy utcai, később a Fiúméi úti tanonciskolában, mely ébren tartotta távolba vesző is­kolai emlékeimet; egy jól lecsavarozott, feszesre húzott, frissen köszörült hengerfej, egy sikerült versszak, mely a hétköznapok nyomása alatt formálódott ünnepet követelve: örö­me a napoknak, melyek az ifjúi fantáziával társulva ragyogó jövőt ígértek, melyben hat- és nyolchengeres motorok röpítenek a modern jövőbe; mindez a fényes szellők korszaká­ban nagyon jól összefért a történelmi idővel, a megígért jövővel, a hangulatos biztatások­kal, melyeket nyakló nélkül loccsantottak ránk.

Furcsa mód verseim mégis komorak voltak, köd gomolygott bennük, otthoni nosztalgi­ák sajgásával telten koccantak össze ferencvárosi hétköznapjaimmal, megidézték a fron­ton föltámadt foszforos csontvázak haláltáncát, de visszacsengtek bennük a gyermekkor népdalai is, felidézgettem kristálytiszta képeiket; a református iskolában és templomban énekelt, kórusban zengő zsoltárok is, melyek hajdan hetenként egyszer, vasárnap dél­előtt tisztára törölgették a szívemet-lelkemet. A fűzfapoéták programos témáitól ösztönö­sen tartózkodtam, olyan költői tájak után tapogatózva, melyekben, mint hajdan Thészeusz Ariadné fonalát követve, megtalálom a labirintus kijáratát.

Voltak költők és voltak költemények, amelyek eljutottak hozzám. József Attila üdítő ki­vétel a nagy csinnadrattával beharangozott új világban, melynek én épp hogy csak a pere­mére kapaszkodhattam azokban a lázas években. S eszembe sem jutott, hogy olajos gönceimben elmerészkedhetnék egy szerkesztőség bejáratáig. De legalább szabad va­gyok. S ez a magányos szabadság eltart még majd tíz esztendeig, míg a Színművészeti Főiskolán nem találom magamat, dramaturg hallgatóként. Innen kezdtem a szerkesztősé­gek ostromát, s miközben torkig töltekezem klasszikus drámairodalommal, „világiroda­lommal”, bonyolult szerelmes és gondolati verseimet vissza-visszataszítják azokból a bi­zonyos ajtókból.

Tanáraim, pályatársaim biztatása, a Sirály című kőnyomatosban publikált verseim, az in­tézmény remek légköre, az írószövetségi látogatások, V. P. elismerő szavai erősítenek, míg végre F. A. költővel és szerkesztővel, dunántúli szűkebb hazánkfiával való találkozá­saim idején, mintha napfény robbanna be egy kicsapódó ajtón, úgy világosodott meg előttem, hogy bonyolult mondanivalóimat egyszerű és kemény formákba kell szorítanom, mert egy lángolóhajú őstehetségtől a szabadverset nem fogadják el, előbb bizonyítanom kell. Megkaptam tehát a „naturbursch” jelzőt, s a kötött formáknak, melyekkel kitörtem, felszabadultam, félig-meddig azóta is foglya vagyok. Joggal mondhatom tehát – az őste­hetség lepkegubójából kiszabadulva a napra: van mire visszapillantanom, van hova visszatérnem a natúrbursság jogával élve, hogy, mint a legenda Anteusza, erőt merítsek újra és újra a Földből.

VISSZA

KÖVES ISTVÁN

Héphaisztosz az olvasótáborban

Gazdag vagyok!
Enyém itt
minden szó
a leírható
s a kimondható
s enyém itt
minden gondolat
az ismertek és
a titkosak
Gazdag vagyok!
Nem rettent
múlt jövő jelen
lábamnál hűsöl a
pulihűségű
történelem
s tenyerem
csillagábrabokrában
ezernyi élet
s egyetlen halál van

Custos, quid de nocte?

A zászlós várfalról
kihajló őrtiszt
ajkáról messzeröppent
a síkon a szó,
akár a kürtriadó:
Bikatenyésztők, figyelem,
Európa sárlik!
Barbárok, honfoglalók,
Európa kiadó!

Mi már csak mindig

A galamb jelkép
mint olyan tiszteletreméltó
sérthetetlen tabu
Ha éppen tollászkodik
még akkor is
No igaz a jelentése
némi irónia-gellert kap
ha teszem azt
egy ágyúcsövön begyeskedik
vagy ha ne adj isten
egy tévéantennára csücsül
De még ott is
Nézzük vad- vadász-
héja- vagy kukoricaszemmel
képzeljünk csőrébe
búzakalászt babérlevelet
bármit visszavonhatatlanul
jelkép a galamb
tiszteletreméltó
sérthetetlen tabu
Ha csapzott ha tetves
ha piszkos ha sánta
ha makacsul pimasz
ha erkélyedre fészkel
akkor is galamb
a jelkép mint olyan
s ettől itt
mitteleurópában
térdig a galambszarban
mi már csak
mindig meghatódunk
s csak álmunkban
surran galambászni
valamely pákosztos
vadmacska utódunk.

Fogadónapon szobraiknál a folyóparton

Néhány szó még ujjamon tapad
meghúzza magát tenyerem forró hajlatában
mint a műbútoroslegényén a
sárgásbarna és a terpentin
természetesen nem konkrétan csak úgy általában

Mi volt előbb, a kulcs vagy a lakat?

Szorongásaim és örömeim
ahogy mifelénk mondják
mint folt-hátán-folt

Az Emberiség Jövője Elleni Bűntetteket Vizsgáló Konferenciának
Két éve tíz
Tavaly tizennyolc
és idén már harminckét programpontja volt

A szellő Marx bal és Engels jobb füle között
könnyedén átbújva meglebbentett kezemben
egy papírlapot
utánakapok mielőtt röplappá válna

Nálunk Közép-Európában nyáron ritkán van mínusz
és a Dunában úgyszólván sohasem fröcsköl bálna

VISSZA

SIGMOND ISTVÁN

Énekelj boldogságos nótákat

Az öregasszony valamikor kijárta a középiskolát, aztán nekifogott főzni. Először csak a két testvérének főzött, majd a férjének is. Egy idő után megint csak a két testvérének fő­zött. Aztán csak az egyiknek. Végül csak saját magának. Teltek az évek, évtizedek. Főzni már nem főzött. Evett ezt-azt, valami harapnivaló mindig akadt a háznál. Amikor nem talált semmi kedvére valót, ivott egy-két pohár vizet, leült a konyhaasztal mögé, szemben az aj­tóval, és számba vette a múltját. Csakhogy alig jutott eszébe valami. A férjére például alig emlékezett. Mintha középtermetű lett volna, talán bajuszt viselt, de nem volt biztos ben­ne. Megpróbálta felidézni a szemét. Nem ment. Arra viszont jól emlékezett, hogy szeret­te. Úgy döntött, hogy ezt felírja. Ezután mindent felírok, ami eszembe jut, gondolta, aztán csak előveszem a papírt, elolvasom a feljegyzéseket, és máris összeállt a múltam. Előko­tort egy ceruzavéget, de papírt sehol sem talált. Akkor nem írom fel, határozta el, de meg­jegyzem. Egy-két dolgot észben tudok tartani. Ült, itta a vizet. Közben rájött arra, hogy behunyt szemmel jobban megy az emlékezés. Ha eszébe jutna a férje szemöldöke, vagy­is hogy vastag volt-e vagy vékony, és főleg milyen volt a görbülete, biztosan eszébe jutna a szeme is. Éppen azon töprengett, hogy kivel kellene beszélgetnie erről, valakinek csak eszébe jut, hogy milyen volt a férje szeme, amikor kopogtak a konyhaajtón.

– Tessék – mondta az öregasszony.

Középkorú asszony tolatott be a konyhába, semmi különös nem volt rajta, talán csak annyi, hogy púposnak látszott, de az is lehet, hogy a hátára emelt zsák miatt hajlott de­rékból előre.

– Na, mi van? – kérdezte az öregasszony.

– Semmi – válaszolt a jövevény. – Tulajdonképpen.

– Hogy jött be?

– A kapun.

– Nyitva volt?

– Nyitva.

– Persze, hogy nyitva volt – mondta az öregasszony keserűen. – Mindig úgy felejtem. Ez az én tragédiám.

– Leülhetek?

– Le – egyezett bele az öregasszony. – Csak ne üljön sokat.

– Dehogy – mondta a jövevény. – Isten őrizz.

– Sok a dolgom – mondta az öregasszony. – Még ki kell gondolnom egyet s mást. A férjem szemét, például. Hallott már ilyet? Nem jut eszembe, hogy milyen volt.

– A szeme?

– A szeme.

– Vajon milyen lehetett?

– Nahát, ez az, látja. Ha tudnám?!

– Nekem volt egy gyerekem – mondta a jövevény. – És nem emlékszem rá.

– Ne mondja.

– De. Olyan kicsike volt még. Egyszer elvágta az ujját. Arra emlékszem.

Egy ideig hallgattak. A szél nyikorgatta a kapu kilazult léceit. Az öregasszony látszólag elbóbiskolt, pedig csak azért eresztette le a pilláit, hogy eltompult emlékezetéből meg­próbálja előkotorni férje szemének emlékképét. Valami szemek felderengtek a sötétben, de amit látott, nem volt ismerős.

A jövevény mozdulatlanul várakozott egy ideig, aztán elkezdte berámolni a zsákjába a konyhakredencen talált holmikat. Az öregasszony felriadt a zörejre. Résnyire nyitotta sze­mét, éppen csak annyira, hogy körülnézhessen a konyhában, de valahogy megmaradjon az az érzése, hogy szemét még mindig csukva tartja. A jövevény az ajtó mellett ült, ölbe ejtett kézzel.

– Maga kicsoda? – kérdezte az öregasszony.

– Én? Hát nem mondtam? Én vagyok az, akinek volt egy gyereke. Egyszer elvágta az ujját.

– Melyik ujját?

A nő gondolkodott egy kicsit, cserepes szája nyitva maradt, és fájdalmasan butának tűnt az arca. Úgy döntött, hogy keresztet vet. Gyorsan csinálta, mintha ferde nyolcasokat rajzolt volna a levegőben.

– Ezt nem kérdezték meg tőlem soha – álmélkodott, miután temérdek nyolcassal bedelejezte a –felsőtestét.

– Pedig nem mindegy – mondta az öregasszony.

– A mutatóujját – mondta a jövevény bizonytalanul. – Azt hiszem. Igen. Most már bizto­san tudom. így mutatott vele. így! – Eltávolította bütykös mutatóujját a többiek mellől, s az öregasszonyra irányította. – Volt rajta egy vércsepp. Olyan piros.

– Minden vércsepp piros – mondta az öregasszony.

– Lehet. De az én kislányomé egészen biztos, hogy piros volt.

– Nekem is volt férjem – merengett el az öregasszony. – Itt ült – mutatott az egyik székre. – Itt szeretett ülni. Néha lógatta a széket. Hátraereszkedett, s a szék hátsó lábain hintázott.

– Miért? – kérdezte a jövevény.

– Nem tudom – mondta az öregasszony. – Ilyen volt. Tempós. Bezzeg a vörös nem volt az. S az óriás sem.

– Nem értem.

Az öregasszony közelebb intette a jövevényt. Egy kicsit halkabbra fogta a hangját, mintha attól tartott volna, hogy hallgatózik valaki, de az is lehet, hogy csak saját magától tartott.

– Úrinő maga? – kérdezte.

– Hát… – gondolkodott a kérdezett –, ha csak arról van szó, hogy tudom-e tartani a számat, akkor úrinő vagyok.

– Elmondom – döntött az öregasszony. – Magának elmondom. Csak egyszer mondja el maga is a titkát.

– Nekem nincs titkom – mondta a nő.

– Mindenkinek van – hajolt előre az öregasszony. – Nyugodtan elmondhatja.

– Lehet, hogy mindenkinek van, de nekem nincs – erősködött a nő. – Néha elmonda­nak ezt-azt, olyan kicsi titkokat, hogy továbbadni sem érdemes.

– A saját élete is tele van titkokkal – mondta az öregasszony. – Maga valamikor nagy­lány volt, aztán egyszer csak nem volt az. Igaz vagy nem igaz?

– Ja, a pintyőke-téma érdekli a nagyságát? Hát abban aztán igazán nincs titkolnivalóm.

– Akkor mesélje.

– Már nem is tudom, hogy történt. A pajtában? Vagy a csűrben? Nem. Valami zöldben. Persze. A lucernásban, a disznóól mellett. Nem emlékszem rá, hogy ki volt. Csak le­döntött.

– És maga mit csinált? Visított?

– Egyfolytában – mondta a nő. – A malacok visszavisítottak. Erre emlékszem. Ahogy visítottak a malacok.

– Én is visítottam – vette át a szót az öregasszony. – Egyet. Egy rövidet. A többit visszafojtottam. Húsz évig magamban tartottam, aztán egyszer csak újra kitört belőlem. Ép­pen a kályhánál álltam, háttal az ajtónak. Körülbelül itt, látja? És belépett a vörös. Akkor is nyitva felejtettem a kaput. Nem tudtam, hogy bejött, de bejött. Mert hogy apróhirdetést tettem fel. „Gyere haza, szerető feleséged visszavár. Utca. Házszám.” Akkor már nem bombáztak, jobban behallatszottak a külső zörejek. Mintha hallottam volna, hogy nyílik a kapu, de a konyhaajtó nem mozdult, azaz nem hallottam, hogy benyitott valaki, úgyhogy azt hittem, a szél nyikorgatja a léceket odakint. Mint most, hallja?

– Valaki jön – suttogta az asszony.

– Nem jön – nyugtatta meg az öregasszony. – Már nincs ki jöjjön. Az ilyesminek lejárt az ideje.

– És ha mégis?

– Ne féljen – mondta az öregasszony. – Senki sem látta, hogy megtömte a zsákját. Csak én. S én hallgatok.

A jövevény rámeredt az öregasszonyra.

– Miért? – kérdezte. – Miért hallgatna?

– Egyedül vagyok – mondta az öregasszony. – Egészen egyedül. Azért.

A nő megnyitotta a zsákját, belenyúlt, kotorászott benne egy kicsit, közben a konyhakredencre pillantott, mint aki az elemeit tárgyak valamikori helyét szeretné visszaidézni, aztán meggondolhatta magát, mert gyorsan visszakötötte a zsákját.

– Énekelek valamit magának – mondta. – Ha akarja.

– Nem akarom – válaszolt az öregasszony. – Több mulatás itt nem lesz.

– Nem a mulatásért – magyarázta a jövevény. – Hanem csak úgy.

– Úgy sem.

– Jól van – mondta a nő. – Ha nem akarja, nem akarja.

– Éneklés is volt itt valamikor – legyintett az öregasszony. – Nehogy azt gondolja, hogy … ah, mindegy. Szóval itt álltam a kályhánál. Mutattam magának, hogy hol álltam?

– Háttal az ajtónak. Itt, bal felől.

– Pontosan – emlékezett az öregasszony. – Egyszer csak, na, képzelje, érzem, hogy valaki megcsókolja a nyakamat.

– Jesszus! – A jövevény rácsapott a térdére.

– Itt, a fülem alatt. Mit szól? Szép nyakam volt, az igaz. Akkor. Rószaszínű és ránctalan.

– Jaj, én tudom, milyen az. Mint a malacok bőre. A lucernásban. Mert azok ott tébláboltak közben. A koca bent volt az ólban. Nekem más dolgom nem volt, csak visítottam és nézegettem a malacokat.

– Először azt hittem, hogy megöltek – folytatta az öregasszony. – Vagy ha nem is öltek meg, kést forgatnak a nyakamban. Az a visítás, amit húsz évig visszatartottam, újra elő­jött. De nem tartott sokáig. Megpróbáltam hátrafordítani a fejem, hogy szembe nézhes­sek vele, de csak annyit láttam, hogy vörös haja van, s tüskés frizurát visel. Borostás volt, azt éreztem. Nem volt ideje megborotválkozni szegénynek, gondoltam, s amikor erre rá­jöttem, egyszer csak hallom, hogy már nem visítok. Rég nem éreztem ekkora csendet magamban. Na, képzelje, ott álltam, háttal az ajtónak, s hallgattam. Vártam, mi lesz. Hát, gondolhatja. A vörös egyre jobban ölelt magához. Aztán éreztem a testét.

– Boldogságos Szűz Máriám, de szép lehetett – sóhajtott fel a jövevény.

– Ott álltam megkövülve egy ideig. Mit csinálhattam volna? A vörös leült az asztalhoz, arra a székre, ahol most maga ül. „Tedd ki a levest, szívem” – mondta. Nagyon távolról hallottam a szavakat, mintha valamilyen falat törtek volna át a hangok, hogy hozzám ér­kezzenek. Támolyogva léptem el a kályhától, olyan lehettem, mint egy alvajáró. Aztán a fe­jem fölé emeltem a karomat, s úgy keringtem az asztal körül, mint egy megszédült üstö­kös. Amikor elhaladtam mellette, minduntalan megérintettem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem álmodom. Boldog voltam.

– Hiszem – mondta a jövevény. – Egyszer én is reszkettem a boldogságtól. Amikor ki­vették a bogáncsot a seggemből.

Az öregasszony kinyitotta a szemét.

– Milyen bogáncsot? – kérdezte.

– Hát, olyan szamártövist. A lucernás széle tele van ilyesmivel.

– És mit csinált vele?

– Anyám egyenként kiszedte őket.

– Fájt?

– Fájt, mert közben ütött. Hogy így, meg úgy. Valamiért haragudott, de már nem emlék­szem, hogy miért. Rég volt.

Az öregasszony mereven nézte a nőt. Megint nyitva hagytam a kaput, gondolta, más­képp nem tudott volna bejönni. Elég nagy zsák van nála, vagy hozott valamit, vagy vinni akar.

– Amikor lesz egy kis ideje, megmutathatná, hogy mi van a zsákban – mondta az öreg­asszony.

– Most is lehet – mondta a jövevény, kibogozta a cukorspárgát, s a zsák szétnyitott száját az öregasszony felé fordította.

Az öregasszony számba vette a zsákban látott holmikat.

– A mákőrlőt nem tette be? – kérdezte.

– Messze volt – mondta a nő. – Ülve nem értem el.

– Álljon fel – mondta az öregasszony. – Úgy eléri.

– Jó – mondta a nő, felállt, s a mákőrlőt is elhelyezte a zsákban.

– A férjem szerette a mákos bejglit – mondta az öregasszony. – Hintáztatta a széket, s ahogy evett, mákos volt a szája. Még az álián is szétkenődött egy kicsi. Látja, az áliára emlékszem. De a szemére nem. Arra egyáltalán nem emlékszem.

– S a vörös? Annak milyen volt a szeme?

– Nem tudom. De nem is volt fontos. A vörös evett. Szürcsölte a levest. Nem nézett reám, a levesbe nézett. Nemcsak a szájával evett, hanem az egész testével. Közben egy­folytában morgott, s mintha mondott is volna valamit, de a szavak belefulladtak a levesbe. Időnként letörtem egy-egy falás kenyeret, s belepottyantottam a tányérjába, mert a leves kenyérrel jó igazán. A második tányér vége fele kezdett megcsendesedni. Akkor vett ész­re ismét. Hátradőlt, behunyta a szemét. „Énekelj nekem boldogságos nótákat” mondta. És nem hintázott. Akkor már biztosan tudtam, hogy nem ő az. Ha ő volna, hintáztatná ma­gát a szék hátsó lábain. „Száz szál piros rózsát küldöttem tenéked”, énekeltem. „Hallgasd meg, hogy milyen szép meséket mesélnek …” Hallgatta. Aztán ette a harmadik tányér le­vest. Az az ötletem támadt, hogy nevet adok neki. De meggondoltam magam, már nem tudom, hogy miért. így maradt névtelen. Ő volt a vörös. Ennyi.

– Érthető – mondta a jövevény. – Egy ilyesmin én is átestem egyszer. A kislányom még egészen picike volt, futottam vele egyik háztól a másikig. „Miért futunk?”, kérdezte. „Nem hallod, hogy lőnek?!” Bumm, és összedőlt egy ház. Bumm, összedőlt egy másik. Mi meg futottunk. „Engem lőnek?”, kérdezte. Nem tudtam válaszolni. Lehet, hogy csak összevissza lőttek. Vagy tényleg őt lőtték? Ki tudta volna ezt megmondani? Aztán megcsendese­dett a világ. Csak mi ketten voltunk az utcán, s egy olyan kétöklömnyi patkány. Kiszaladt az egyik lebombázott házból, s utánunk jött. Mondtam neki, hogy menjen el, rákiáltottam, köveket dobáltam feléje, de nem mozdult. Amikor újra megindultunk, követett. Hogy lehet egy patkányt elkergetni? „Hogy hívják?”, kérdezte a kislányom, mert ő mindennek és min­denkinek nevet adott. Egy kicsit gondolkoztam, hogy milyen név illene egy patkányhoz, de idejében meggondoltam magam. Rájöttem, hogyha nevet adok neki, örökre velünk marad. így aztán megszabadultunk tőle valahogyan. A kislányom egy utcányit siratta, de hamar megfeledkeztünk róla, mert közrefogtak. Ketten voltak. Félig civilben, félig olyan szedett-vedett uniformisban. Megfogták kétfelől a karom. „Befelé! A kapu alá!” „A kislá­nyom!”, kiáltottam. „Nem látják, hogy itt van a kislányom?!” „Tubicám”, mondta egyikük a kislányomnak, „állj a kapu elé, és énekelj!” Viaskodtam velük, amennyire telt az erőmből, de csak belökdöstek a kapu alá. „Ne szakítsátok le a ruhámat!,” ordítottam. „Egyetlen ru­hám!” Nagy nehezen megértették, mert gyorsan vetkőztem, hogy megmentsem a ruhá­mat. A gyerek közben énekelt. „Mennyből az angyal, lejött hozzátok …” Tisztán, szépen énekelt, ahogy tanítottam. Igaz, a karácsony messze volt még, de csak erre az énekre emlékezett. Azok ketten részegek is voltak, azt hiszem, azért ütöttek közben. Pedig csendben vártam, amíg befejezik. Semmit sem éreztem, csak a hideget. Azok a hülye házmesterek lebetonoztatják a kapu mögött az udvart. Tudja, milyen hideg az, ha csórén fekszik rajta az ember?! Amikor kitámolyogtam a kapu alól, a kislányom sehol sem volt. Mindenütt kerestem, de nyoma veszett. Elvitték az angyalok? Lehet, elvitték az angyalok. Arra emlékszem, hogy aznap vágta el a mutatóujját. így mutatott vele reám, így! Mintha én lettem volna a hibás.

Az öregasszony felállt, kinyitotta a konyhakredenc ajtaját, kihúzta a fiókokat.

– Vegyen ezekből, amit akar – mondta. – Akármit. Mindent. És üljön át ide, közelebb a kályhához. A melegbe.

– Jól érzem magam ezen a széken. Itt ült a vörös is, nem?

– De. Azon ült.

– Akkor itt maradnék, ha lehetne.

– Jó – mondta az öregasszony. – Én meg átülök ide, magával szemközt. Ahol a férjem ült valamikor, és hintázott, (gy jó, látja?! Most maga a vörös, én meg a férjem. Szemtől szembe. Na, most mi lesz?

– Nem tudom – mondta a jövevény.

– Most az lesz, hogy maga azt mondja nekem: „Énekelj boldogságos nótákat!”

– Énekelj boldogságos nótákat – mondta a jövevény.

Az öregasszony megpróbált énekelni, de hangja nem engedelmeskedett a melódiának, nyikorogva, recsegve törtek elő belőle a hangok.

– Lehet, hogy akkor is csak így sikeredett, amikor bejött az óriás – mondta az öreg­asszony. – Úgyhogy én is kettővel viaskodtam. A vörös szürcsölte a levest. Már a harma­dik tányérnál tartott, és mégis olyan gyorsan evett, hogy a kanál állandóan a fogához koc­cant. Száz szál… kocc … piros rózsát… kocc … küldöttem … kocc. Hát, így voltam boldog. A kapu nyitva volt közben. Egyszer csak dörömböltek az ajtón. A vörös akkor sem mozdult, amikor az ajtó betört. Betörte az az ember. Az óriás. Először nem láttam rajta semmi különöset, kitárt karokkal jött befele, s egyenesen a szekrénynek esett. Azaz megölelte a szekrényt. Én folytattam azt a visítást, aminek egy része kiszakadt belőlem a vörös érkezésekor. Az óriás utánam kapott. A vörös nem nézett fel a tányérjából, de egy­re ritkábban koccant a fogához a kanál. Az az ember, az óriás meg akart enni. Érti ezt? Fel akart falni. Harapta a karomat, a hátamat, az oldalamat, felemelt a levegőbe, forgott velem körbe-körbe, félig levette a pongyolámat, és mégsem éreztem, hogy erőszakos lett volna. Kiemelte a mellemet, és úgy csókolta meg, mintha templomi kehelyhez ért volna úrvacsoraosztáskor. Akkor éreztem a nedvességet a bőrömön. Csörgött a víz a két mel­lem között. Annak az embernek a könnye volt. Tudja milyen az, amikor egy hegy sír?

– Igen – mondta a jövevény. – Egyszer láttam sírni egy papot. Körülbelül az olyan lehet.

– Kitapogatta a széket – folytatta az öregasszony –, és merev mozdulatokkal leült a vö­rös mellé. „Tedd ki a levest, szívem”, mondta. Olyan hangja volt, mintha harangoztak volna a konyhában. De nem ő volt. Nem ő volt a férjem. A vörös sem, ő sem. Ették a levest. Az óriás meghallotta a vörös kanalának a koccanását. „Van itt még valaki?” kérdezte. Akkor döbbentem rá, hogy nem lát. De már borult a tányér. A forró leves az ölébe csörgött.

A vörös támadott elsőre. Az óriás csak kaszált a levegőben. Aztán összekapaszkodtak.

Borult a szekrény, az asztal, a stelázsi, a kemencéről az ételek, szétzúztak mindent. Le­mentem a pincelejárón, megengedtem a vizet, s a csapra rácsavartam a gumislagot. Az arcukra irányítottam a vastag vízsugarat. Egyikük-másikuk megpróbált visszatántorogni az udvarról, de a vízsugártól nem lehetett. Aztán elkotródtak valamerre.

Az öregasszony újra behunyta a szemét. A jövevény felemelkedett, fogta a zsákját, s a hátára vette.

– Holnap jöhetek? – kérdezte.

– Jöhet – mondta az öregasszony. – Ha erre jár.

– Hát, akkor… – mondta a nő, s megindult kifele.

– Kikísérem – mondta az öregasszony.

– Nem kell – mondta a nő. – Egyedül jöttem, egyedül megyek.

– Kikísérem – erőszakoskodott az öregasszony.

– Nem akarom! – A nő sietve megindult a kapu felé.

Az öregasszony szedte a lábát, s hogy a zsák nehéz volt, egyszerre értek a kapuhoz. Az utcán, a kapu előtti sánc szélén ült egy kislány. Amikor meglátta a nőt, felállt, s bekö­tött mutatóujját felemelte.

– Né – mondta már nem vérzik.

Hallgattak.

– Előkerült – mondta az öregasszony. – Egyszer mindenki előkerül.

A nő nem köszönt. Sietve eltűnt a gyerekkel.

Az öregasszony megvárta, amíg a nő befordul a sarkon, aztán megindult az ellenkező irányba. Kicsit szemerkélt az eső, az emberek sietve haladtak el mellette. Az öregasszony nem sietett. Időnként ugyan meggyorsította lépteit, de csak azért, hogy bekémleljen az esernyők alá, s ilyenkor fel kellett vegye az esernyősök lépteinek a ritmusát. Meg-megállt az üzletek kirakata előtt, hogy az üvegen át szemügyre vegye a bentlévőket. Csak az állára emlékszem, gondolta, a szemére nem. S az állát is csak akkor tudnám felismerni, ha mákos volna. De itt senki sem eszik bejglit. Közben egyre jobban esett. Aztán hirtelen ki­ürültek az utcák, már nem lehetett haladni a tócsák miatt, s látni sem nagyon a zuhogásban. Az öregasszony megállt az egyik kapumélyedésben, onnan próbálta kémlelni az eget. Arca csatakos volt, ruhája átázott.

– Jöjjön be! – kiáltotta valaki.

Az öregasszony benyitott a kapun, végiglépett a ribizlibokrok közötti ösvényen, nem is lépett, inkább lassan sétálva tette meg az utat az ajtóig. Közben meg-megállt.

– Esik – mondta.

– Mi az, hogy esik? – fogadták odabent. – ítéletidő! Világvége! – szörnyülködött a kö­vérkés asszonyka, fázósan magára tekert sállal a nyakában. – S maga ilyenkor sétál?

A férfi nem szólt, bólintott az öregasszony felé, s tovább olvasta az újságot. Ahogy az asztalnál ült, székét hátrabillentette, s ütemesen hintáztatta magát.

Az öregasszony cipője körül apró kis tócsák képződtek. Az asszonyka besietett a szo­bába.

– Keresek valami száraz ruhát magának – kiáltott ki. – Jöjjön, öltözzön át.

Az öregasszony nézte a hintázó férfit egy ideig, aztán leereszkedett egy székre, a férfi­val szemközt.

– Gyere haza – mondta az öregasszony. – Elég volt.

– Tessék? – A férfi az újság mögül pillantott elő. – Nem értem.

– Felismertelek – mondta az öregasszony.

– Csőrepedés, vagy mi? – A férfi mosolygott. – így még nem hívtak házhoz soha.

– Hazaviszlek – mondta az öregasszony. – Öltözz.

– Nem jön be? – Az asszonyka odabent türelmetlenkedett.

Az öregasszony felállt, becsukta a szobaajtót, s ráfordította a kulcsot.

– Indulás – mondta.

– Nyisd ki! – dörömbölt az asszony. – Megőrültél?

– Mindjárt – kiáltotta a férfi. – Mindjárt visszajövök.

A férfi esernyőt vett magához, s szerszámostáskájával a hóna alatt megindult az öreg­asszonnyal a közben megcsendesedő, de még mindig szemerkélő esőben.

– Most is nyitva felejtettem a kaput – mondta az öregasszony.

Beléptek az udvarra, majd a konyhába.

– A főcsap a pincében van, biztosan – mondta a férfi, felemelte a pincelejáró csapóaj­taját, s leereszkedett a lépcsőkön.

Az öregasszony megvárta, amíg a férfi eltűnik a pince sötétjében, aztán visszaeresztet­te a csapóajtót, s a zárra rákattintotta a lakatot.

– Nem látok – kiáltott a férfi odalent.

Az öregasszony nekirugaszkodott a konyhaszekrénynek, s nagy nehezen rátolta a csa­póajtóra. Aztán leült a konyhaasztal mögé, az ajtóval szemközt.

– Hé! – kiáltotta a férfi. – Engedjen ki! – Hangja alig hallatszott a csapóajtóra rátolt szekrény alól.

– Énekelek neked boldogságos nótákat – mondta az öregasszony –, de innen nem mész el többet soha.

Énekében régen elnyílt rózsák meséltek valamit valakinek.

VISSZA

CSALA KÁROLY

Vigadó


1.

S szól a zengzet:
jót haladtunk!
Tovább, tovább!
A sarkon túl
jobbra fordulva
vár reánk immár
a netovább!

2.

Államcsínyszerződéssel lép tovább
egyetlen ujjunkon is kiszámítható
valószínűséggel
a történelmi
hallgatag háború.
Bennünk hallgat.
Nem ránk.

3.

Valami mindig vissza akar térni.
Csakhogy az nem olyan egyszerű.
Még nem találták föl
a csereszabatos társadalmat.

4.

Annyi hanyattesés és hányattatás
után
Pökhend szülötte szól hozzád,
magyar!
(A lelkesedés, mit mondjunk, leírható.)
Kegytisztító és hajmeresztő
szereket kínál kínjaidra.

5.

Légy büszke rá s vele,
vagy egyen fene,
marcangold magad.
Ő békebalt nyújt
minden szófogadónak,
ő,
a haladás és fejlődés
össznépileg választott kerékkötője.
(Tükörben próbálta, nyilván, föllépését,
s megtréfálta a felbőszült szimmetria.)

6.

Nem törvény –,
csupán fülsértés történik néhol,
míg új országnagyok és országkicsik
hangos huzakodása zajlik.
A konc: az exportmúlt,
az érdemként kiárusítható.
A szegényember pedig
immár az importjövőbe néz.

7.

Lánglelkek és lángnyelvek,
arconnyalt arcátlanok,
tűztréfa, hordóricsaj,
ököljog a biztonságra,
forgatja a szemét a szemét.
(Nem szólom én le,
sőt felszólom.
Ennyi nagy mellett
készségesen eltörpülök.)

8.

Történnek, csak úgy, az események.
Itt ma rekord- és szobordöntés lesz.
Az országot film- és szemforgatás okán
mozgáskorlátozzuk.
Itt egyébként is körülmények vannak.
A főigazgatók köldök- és városnéző
programja ma országjárással folytatódik.
De határozottan cáfoljuk a hírt
– melyet a liberális-bolsevik sajtó terjeszt –,

miszerint kiürítenék Európát,
csak azért,
mert mi oda tartunk.

VISSZA

ROZSNYAI ERVIN

Öt kis mese

Optimizmus

Futott az egér a macska elől, és úgy érezte, nincs tovább. Igen rossz kondícióban volt: egy falat nem sok, de napok óta annyit se nyelt, mivel éhkopp járta Egérföldön, részint a kedvezőtlen külső viszonyok, részint a helytelen gazdálkodás miatt. Nyomában a forró lehelletű fenevaddal, az egér zihálva, fulladozva már-már arra gondolt, hogy feladja. Akkor pillantotta meg az egérfogót, benne egy darab sajttal. Maradék erejét összeszedve, be­ugrott. Amikor az ajtó lecsapódott mögötte, boldogan fújta ki magát: „Megmenekültem!”


Birkasztori

Gondtalanul éldegéltek a birkák pásztoruk uralma alatt. Összebújtak, legelésztek, kövéredtek. Időnként eltűnt egy-egy társuk, nem is látták többé viszont: pörköltként végezte, de a lelke, úgy hírlett, a mennyekbe szállt. Ebben aztán megnyugodott a maradék birka­nép, és jámboran tovább legelészett. Történt egy napon, hogy farkas ereszkedett le a he­gyekből. Megállt a nyáj előtt, csendet kért, és rekedtes hangon beszélni kezdett.

– Ostoba birkák, ti kés alá szánt szerencsétlenek! Hát arra vártok, hogy valamennyien bográcsba kerüljetek? Meddig tűritek még elvetemült pásztorotok garázdálkodását? Quo usque tandem?

– Mit mondott? – néztek össze tanácstalanul a birkák.

– Láthatjátok, hogy a klasszikusokban sem vagyok járatlan – folytatta oktatólag a far­kas. – Műveltségemnél fogva jobb az áttekintésem, mint a tiétek. Azt tanácsolom, váltsá­tok le az eddigi pásztort, aki méltatlannak bizonyult, és állítsatok engem a helyébe. Eskü­szöm mindenre, ami szent, hogy lovagias természet lévén, sohasem fogok pörköltet főzni belőletek. Nos, rendben?

– Reeeee – felelték a birkák.

(gy foglalta el a farkas a birkapásztori tisztet. A régi pásztort megette, subáját magára terítette, és mohó pillantást vetett frissen szerzett nyájára. Szája szélén kicsurrant a nyál.


Demokrácia

Az egerek felkérték a macskát, hogy kössön velük egyezséget egymás jogainak kölcsö­nös tiszteletben tartására. A macska aláírta az okmányt. Az egerek képviselője ugyanezt cselekedte, majd poharat emelt, hogy szónoklattal köszöntse az ünnepi eseményt. Mielőtt azonban egyetlen hangot is elcincoghatott volna, a macska se szó, se beszéd, átha­rapta a torkát, és cuppogva hozzálátott a mostoha sorsú szónokjelölt elfogyasztásához. Az egerek méltatlankodtak. „Mit akartok? – kérdezte erre a macska. – Nekünk, állatok­nak, elidegeníthetetlen jogunk, hogy felfaljuk egymást. A növényevőket és egyéb konzer­vatív elemeket leszámítva, ebben egyenlők vagyunk, az egyenlőség pedig közismerten a demokrácia talpköve. Vagy talán valakinek más a véleménye?”


Még szélesebb demokrácia

Az oroszlán magához rendelte a macskát. „Hallom, kioktattad az egereket a demokráciá­ról. Megdicsérlek érte, mivel magam is demokrata vagyok.” „Nagyon köszönöm, kegyel­mes uram.” „Bizony, ritkaság a mai világban szót érteni valakivel. Nincs meg a szükséges identitástudat. Mintha félrebillent volna az állatok morális orientációja, nem találod?” „De­hogynem, kegyelmes uram. Pontosan.” „Na, ugye. Ezért azt mondom neked, legyünk ba­rátok.” „Ó, kegyelmes uram …” „Csak semmi szerénység. Itt a mancsom, nem disznóláb, csapj bele, pajtás!” „Kegyelmes uram, méltatlan vagyok én …” „Ugyan, ugyan. Az érde­met nem kell szégyellni.” – Az oroszlán biztatóan kivillantotta fogait, és nagy jóindulattal hátba veregette a macskát.


Felzárkózás Európához

„Fáradjon be, helyezze magát kényelembe” – mondta nyájasan a diónak a diótörő.

VISSZA

BISTEY ANDRÁS

Jász adomák

A Jász dekameron című gyűjteményből

Hosszú várakozás

Kemény, hideg, havas tél volt, amikor egyszer hajnalban a jászszentandrási Faragó Lajos gyalog igyekezett egyedül a jászdózsai vásárra. Útja Guba Mátyás tanyája mellett veze­tett, s odaérve látta, hogy Gubáék már fenn vannak, égett a mécses az istállóban.

Benézek hozzájuk egy kis időre – gondolta magában –, megmelegszem, mielőtt meg­vesz az isten hidege.

Abban is reménykedett, hogy talán egy-két pohár bor is kerül az asztalra, s nem számí­tott rosszul. Egy lopónyi bor elfogyott a konyhában, amikor Faragó Lajos megkérdezte: – Nem jön kend véletlenül a vásárba?

– Megyek én – válaszolta nagy nyugodtan Guba Mátyás, azzal otthagyta a vendéget, és bement a szobába.

Faragó Lajos megörült, hogy nem kell egyedül mennie a hajnali dermesztő hidegben Dózsáig, várt hát türelmesen, hogy majd csak felkészül az útra Guba Mátyás, de hiába tel­tek a negyedórák, a gazda nem került elő.

Egy jó óra elmúltával nem bírta tovább a várakozást, benyitott hát a szobába, hogy megnézze, mit csinál a gazda, s hogy megsürgesse.

A lecsavart petróleumlámpa derengő fényénél látta, hogy Guba Mátyás békésen fek­szik az asszony mellett.

– Hát nem jön kend? – kérdezte ingerülten.

– Megyek én – válaszolta a gazda teljes nyugalommal –, de nem most, hanem majd a tavaszon, ha már nem lesz ilyen hideg.

Faragó Lajos nagyot káromkodott, becsapta maga mögött az ajtót, és egyedül folytatta az utat Dózsára.


Csík János panorámája

Az 1920-as évek elején Jászapátin nyaranta művésztelep működött, ahol fiatal, kezdő mű­vészek dolgoztak az igen nagy tekintélynek örvendő Vágó Pál irányításával. A sok jóképű, bohém fiatalembert szívesen látták a lányos házaknál, csak éppen a szomszédban lakó szíjgyártómester szépséges unokájának nem tudtak a közelébe férkőzni a művészek. Ahogy ez lenni szokott, a tiltott gyümölcs mindig édesebb, végül már másról se beszéltek a fiatalemberek, csak Szabari Rózsika szépségéről, és arról, hogyan lehetne megismer­kedni vele.

Erre azonban remény sem volt, mert a lányt elzárták a külvilágtól, vasárnapi korzóra, bálba nem vitték, csak a templomba járhatott el, oda is csak a nagyanyja kíséretében.

A művészek végül kitalálták, hogy szerenádot adnak Rózsikának. Az ötletet tett követ­te, és egy meleg nyári éjszakán, amikor a hold hol elbújt a felhők mögött, hol újra kibuk­kant, megszólalt a szívhez szóló muzsika a főutcán álló ház ablaka alatt.

Egymás után hangzottak fel a cigány vonója alól az érzelmes vallomások, de az ifjú titá­nok hiába várták szívrepesve a boldogító pillanatot, amikor kigyúl a gyertyaláng a függöny mögött.

Aztán egyszerre mégis… mintha meglebbent volna a függöny. Gyertyaláng ugyan nem gyúlt, de még annál is ígéretesebb esemény következett: nyílt az ablakszárny, a hold éppen elbújt egy felhő mögé, az ablakban megjelent egy világosan derengő, bizonytalan folt.

Nem lehet más, csakis Rózsika hófehér arca – gondolták az ifjú művészek, s egyikük már ugrott is, a rácsba kapaszkodva felhúzódzkodott, benyúlt, hogy megsimogassa, talán csókot is leheljen rá, hanem ekkor meghallották az öreg Csík hangját:

– No, a seggemnek még húzathatjátok!

A festők hökkenten hátráltak az ablaktól, s egyikük némi higgadt, kesernyés bölcses­séggel megállapította:

– Brávó! Ecsetre való panoráma!


Pesti utazás

Az első nemzetközi vásárok valamelyike volt éppen, amikor Bathó Márton, a jászberényi anyakönyvvezető Budapesten járt hivatalos ügyben. Közben persze kiment a vásárba, és valahol útközben látott egy nyilvánosházat is. Nem ment be, de jól megjegyezte a címét.

Késő este ért haza, de még aznap elment a kaszinóba, ahol az aranyifjúság gyüleke­zett. Rögtön körbekapták, csak úgy röpködtek a kérdések:

– Voltál-e a vásárban?

– Miket láttál?

– Érdemes-e fölmenni?

– De még mennyire érdemes! – mondta Bathó kacsintva. – A vásár még csak hagyján, hanem tőle nem messze találtam egy igen előkelő helyet. Szép berendezés, gyönyörű lá­nyok, még külföldi is van közöttük. Csak a vásár idején tart nyitva, viszont ingyen lehet bemenni.

Ezzel jó felcsigázta az aranyifjak fantáziáját. Kérdezgették, faggatták volna, de Bathó nem nagyon beszélt többet erről, csak a címet árulta el nagy nehezen.

Ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani! – gondolták a fiatalemberek, és vagy tízen összebeszéltek, hogy Pestre utaznak, kerül, amibe kerül.

Úgy is történt, egy-két nap múlva szerét ejtették az utazásnak, de a vásár nem nagyon érdekelte őket, már késő délután a kupleráj keresésére indultak. Meg is találták annak rendje és módja szerint, ott volt, ahol Marci mondta. Ám ahogy bezúdultak az ajtón, elébük állt két markos portás és egy idősebb, testes nő, és kérték az antrét.

A fiatalemberek értetlenül néztek egymásra, azután egyikük szabadkozva megszólalt: – De kérem, nekünk azt mondták, hogy ingyen lehet bemenni!

– Ja, úgy! – mondta a madám. – Bemenni éppen ingyen is lehet, de baszni csak pén­zért, méghozzá öt koronáért.

Ennyi pénzük azonban már nem volt a fiatalembereknek, nem volt mit tenni, leforrázva kioldalogtak.

VISSZA

ZALKA MIKLÓS

Irodalmi lakomák

Ladányi Mihály paprikása

A kultúrpolitika természetszerűen Ladányi Mihályt sem kerülte el. Halála után mindjárt ki­derült róla, hogy nagy költő volt. Életében erről jóval kevesebben vettek tudomást.

Valóban nagy költő volt. És csudajó cimbora, barát – igazi garabonciás. Nem vetette meg a kenyeret. Gyakran tengődött csupasz kenyéren, s mivel a költészetből olykor annyira se futotta, hogy csupasz kenyérre teljen, élete utolsó szakában időnként borból csi­nált pénzt magának. Ezt sokan felrótták neki. Egy alkalommal arra kért, ha már nem tudok pénzt adni, vállaljak érte kezességet az OTP-nél, mert személyi kölcsönt kell felvennie. Éppenséggel nem lehettem a kezese, mert ezt a becses tisztet már betöltöttem egy pró­zaíró esetében, akinek még nem járt le a tartozása. így aztán a feleségem ballagott el Miskával kezesként a nagy hatalmú takarékpénztárba.

Miska gálánsán viszonozta a gesztust. Néhány hét múlva beállított, megajándékozott a saját kiadásában megjelent kötetével.

– Nem kerül bolti forgalomba. Végigjártam a korifeusokat, és mindenkit megajándé­koztam dedikált példánnyal – kétszáz forintért. Aczél atyánkon is bevasaltam. Aki minisz­terelnök-helyettes, fizessen! Tartottam tőle, hogy megsértődik, de jó képet vágott hozzá…

Széttártam a karom. – Nem vagyok miniszterelnök-helyettes, de ha célzásnak szántad, akkor hitelezned kell. Miskám, fizetés előtti napon …

Megütődve felkapta a fejét.

– A korifeusokról beszéltem! A barátaimat nem vágom le! Miket feltételezel rólam? Most különben is vastag vagyok, a héten szállítottam egy termelői borkimérésnek. Meg­vettem egy csomó vinkót, hitelbe, bagóért…

Kuncogva mondta el, milyen kezeléssel fejleszti a lőrét „nemes” itallá.

– Csak cukor kérdése …

Vajmi keveset konyítok a bor készítéséhez, a metódus azonban nem nyerte meg a tet­szésem. Miska a vállát vonogatta.

– Gondolod, hogy mások nem így csinálják? Mindenütt így csinálják …

Megfogadtam, többé soha nem térek be termelői borkimérésbe. Miska szeme helyes­lőén felcsillant.

– Én már rég csak akkor járok efféle helyekre, amikor szállítok. Három-négy havon­ként. Egy szállítással keresek annyit, hogy három-négy hónapig kihúzom belőle, és írha­tok nyugodtan. Versírásból nálunk nem lehet megélni, te is tudod …

Sohasem is lehetett. Prózaírásból se, fordításból se. A magyar írók, költők, műfordítók közül legfeljebb tucatnyi érte el azt, hogy kizárólag az írásaiból tartsa fenn magát. Nem is a legjobbak. Némi nosztalgiával gondoltam vissza arra az időszakra, amikor Miska is, én is átmenetileg nőtlen állapotban leledztünk, s valami belvárosi borkóstolóban rolóhúzásig tárgyalgattuk a világ megváltásának módozatait. Szerencsére korán zártak – nyolc órakor. Miska egy spanyol grand mozdulatával nyúlt a zsebébe, tízforintost vett elő.

– Uram, fogadja szerény hozzájárulásom jeléül!

Elő kellett guberálnia az aprópénzét, együtt is alig tudtuk kifizetni a cehhet. Az utcára lépve Miska felsóhajtott: – Pocsék lebuj! Jobb helyeken hatvan forintért már berúg az em­ber … És rettenetesen éhes vagyok!

Én is éhes voltam. Arról, hogy étteremben együnk, szó sem lehetett, mindössze hatvan fillér csörgött kettőnk zsebében. Meghívtam, jöjjön fel hozzám.

– Hús van otthon, csinálok pörköltet. Fél óra alatt megvan …

– A paprikást jobban szeretem. Egyszer ettem egy paprikást, borban főzték …

– Ha szerzel tejfölt, olyan paprikást csinálok. Borom van, tejfölöm nincs.

– Szerzek! Itt lakik egy ugrásra a grafikus Vera, neki van. Miért ne volna tejfölje? Éppen tejfölje ne volna? Egy úri nőnek? Annak mindene van! Tedd fel a húst. Tíz perc múlva jö­vök.

Feltettem a húst. Meg is főtt, le is vettem a tűzről, meg is ettem, de Miska nem került elő. Hetek múltán botlottam bele a Szent István körúton. Rendkívül jó alakú, szép arcú, fekete hajú lánnyal andalgott, kis bőröndöt lóbált a kezében. Rám meredt.

– A tejföl! Emlékeztem, hogy valamit ígértem, de kiment a fejemből. — Elhallgatott, a lányra tekintett. – Összeakadtam vele, és … Ismerkedjetek meg.

Nem tudtam haragudni rá.

Kevéssel azután végképp kiengesztelt. Az írószövetség közgyűlésén remek kis karika­túrát rajzolt Aczél Györgyről, tábornoki gallérral. így írta alá: Ladányi elvt., pajkos mosollyal csúsztatta elém.

– Tejföl helyett…

Eltettem a rajzot, azóta is őrzöm.

Évek múltán felelevenítve az esetet, Miska elhúzta a száját.

– Inkább a tejfölt vittem volna el! Tudod, mi gyerektartást fizetek?

– Azt a paprikást azért végre megehetnénk …

Úgy egyeztünk meg, egy hónap múlva esszük meg. A második paprikás immár papri­kásnak készült el, édesség is készült a paprikás után, de Miska helyett a postás érkezett, Miska táviratával: meghalt a fia, nem tud jönni.

Jó idő múlva akadtunk össze ismét. Miska Csemőn tanyázott, ritkán járt fel Budapest­re. Heherészve mesélte, hogy egyik barátnője a legrosszabb időben látogatta meg: ami­kor másik nő volt nála.

– Öregem, taxival jött le hozzám, és nemcsak megúsztam cirkusz nélkül, de sikerült suttyomban visszaküldenem a másik nőt avval a taxival, amelyikkel ez a nő jött. És mondd, hogy nincsenek örömök az életben …

Szívszorítóan tette magát, de a szeme árulkodott. Pillantása fáradtan kalandozott. „Vi­dámságba menekülsz?” Nem kérdeztem meg. Megbeszéltük a harmadik paprikás idő­pontját. Az a harmadik paprikás azonban már nem került asztalra. Miskát holtan találták a düledező présházban, Csemőn, halomnyi kiadatlan verse társaságában.



Ladányi Mihály paprikása


Hozzávalók: 60 dkg sovány sertéshús, 5 dkg füstölt szalonna, 10 dkg lángolt kolbász, 1 fej vöröshagy­ma, 1 zöldpaprika, 1 paradicsom, 1 csokor fodros petrezselyem, 1 teáskanál pirospaprika, csipet bors, csipet só, 2 dl tejföl, 1 üveg száraz fehérbor, csapott evőkanál liszt.

Elkészítés: A szalonnát kockára vágjuk, kiolvaszt­juk, félretesszük. A szalonnazsírban megfonnyasztjuk az apróra vágott vöröshagymát, belerakjuk a jó­kora kockákra vágott sertéshúst, kanálnyi borral meglocsoljuk, lefedve főzzük. Amikor a hús kien­gedte saját levét, belekeverjük a pirospaprikát, a kockákra vágott zöldpaprikát, a feldarabolt paradi­csomot (a paradicsomot kevés sűrített paradi­csommal helyettesíthetjük). Fedő alatt, kis lángon főzzük, az elfőtt levet borral pótoljuk. Amikor a hús majdnem puha, belevetjük az apró darabokra csip­kedett lángolt kolbászt (héját előtte húzzuk le), és tovább főzzük. Ha a hús megpuhult, belekeverjük a félretett szalonnát, megborsozzuk, ha szükséges, sózzuk. Besűrítjük a liszttel, majd belekeverjük a tejfölt, és tálaljuk. A tálalóedényben szórjuk meg a finomra vágott petrezselyemmel. Galuskával vagy főtt rizzsel körítjük.




Piskótás édesség


Hozzávalók: 20 dkg babapiskóta, 10 dkg mazsola, 10 dkg durván megtört dió, 1 dl rum, 2,5 dl tej, 3 evőkanál kakaó, 3 evőkanál porcukor, három evő­kanál víz, diónyi vaj, 3 dl tejszín, 3 dkg tortadara (vagy reszelt csokoládé).

Elkészítés: A mazsolát egy éjszakán át áztatjuk az egyik 1/2 dl rumban. A babapiskótát felébe-harmadába tördeljük, ráöntjük a 2,5 dl tejbe kevert másik ’/2 dl rumot, hagyjuk, hogy a piskóta jól megszívja magát. Rászórjuk a durvára tört diót és a rumos mazsolát. A kakaót, porcukrot és a vizet kis láng fe­lett állandóan kavargatva öntetet készítünk, amikor teljesen sima, levesszük a tűzről, beletesszük a va­jat, s tovább kevergetjük, amíg a vaj elolvad. Az ön­tetet egyenletesen öntjük szét a piskótás keveré­ken, megvárjuk, amíg kihűl. Ekkor halmozzuk rá a 3 dl tejszínből felvert habot, s tortadarával vagy re­szelt csokoládéval díszítjük. Tálalás előtt legalább egy órára hűtőszekrénybe tesszük.

VISSZA

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Küzdelem a madárral

E. A. Poe szellemét idézve

              1.

Az Éj: nagy fekete madár.
              Suhogva a vállamra száll.
Szárnyát szívemre lebbenti,
              csőrét rajtam köszörüli.
Állok jeges dombhajlaton:
              – Hess madár! Hess! – riogatom.
Meg sem mozdul. Éles karma,
              gúnyámat vállamhoz varrja.
Csőre – iszonyatos szerszám –
              izzó csillagokat ver rám.
Hess madár! Hess! – megmarkolom,
              s a Hold szarvaira dobom,
Ó, de nézd, a gonosz árnyék,
              visszacsap rám. Karmol. Vág. Tép.
– Hess madár! Hess! – térdre esek,
              arcomból véreső csepeg.
– Hess madár! Hess! – mit tehetek?
              Élet-halál harcra kelek.
Karjaim nagy, görcsös ágak,
              meglendülnek, visszavágnak:
– Hess madár! Hess! – homlokomba
              csőre úgy vág, mint a bomba.
– Hess madár! Hess! – már nem félek,
              nekifeszülök a szélnek,
s kínjaink forgatagában,
              táncba kezdünk óriásán,
              én és félelmetes árnyam, –
mígnem végre, amikor már
              csaknem feladom a harcot,
érzem, hogy a szörnyű madár
              egyre fáradtabban csapkod,
s látom, hogy vad szárnya alatt
              lassan felparázslik a Nap,
s Ő károgva, megriadtan,
              eltűnik a pirkadatban …


              2.

Állok, állok és borongó,
              lázas, fátylas szemeiből
végre eltebben az álom,
              s a csapzott fekete holló
              szétfoszlik a láthatáron …
Szertefoszlik? Vagy tán mégsem?
              Kábán nézek szét a fényben,
s a hajnali ég odvából,
              mint nagy, fenyegető árnyék,
füstölögve, tollászkodva,
              néz, néz vissza rám a táj…
Igen! Ő az! Semmi kétség! –
              ismerem fel fuldokolva,
Ő az a nagy vadmadár,
              aki minden baljós éjjel,
              visszatér hozzám a széllel,
s szárnya szörnyű fellegével
              homlokom dombjára száll,
s nem hagy nyugton –
              soha már…



Ó, szép kis Vesta-szűz…

Míg hűvös este óceánja
              mossa a város tetejét,
s a kerti szélből görbe fácska
              verdesi ablakom sötét,
              tompán csillámló üvegét,
bent, magányom áttetsző homályán,
              melegfényű parányi tűz,
egy kis terrakotta „Vesta-szűz”
              ölelgeti a szívemet,
              s teremt fejem felett
néhány tenyérnyi felhőtlen eget…
– Ó, lámpácskám, csöpp meztelen,
              megbabonázó nőalak,
köszönöm, hogy segítesz nekem,
s a sötétségből fényre vezeted
              araszolgató tollamat, –
              nézek rá kedvesen,
s úgy érzem, látom, hogy létezésünk
              közös áramkörében,
fémszálacskát rejtő mellkasában
s égő napocskát felmutató tágas
              ég-ernyője alatt,
a holt anyag csendes válaszaként,
derűsebb fényt teremtő
              égi ragyogással
              izzik fel benne,
a belőlem elindult élő
              emberi indulat,
              és – Gondolat…

VISSZA

SZEGŐ LÁSZLÓ

Rudi

Annak idején híres ember volt a Rudi. Nemcsak a mi telepünkön ismerték, de a szomszéd falvakban is, sőt úgy hírlett, a csabai meg a gyulai cigányoknak is mond valamit a neve.

Rudinak lovai voltak. Nem ám úgy, ahogy manapság van a lókereskedéssel foglalkozó cigányoknak: hogy van olykor-olykor két-három gebéjük, aztán túladnak rajtuk a vásár­ban, elisszák az árát, és hetekig vagy hónapokig semmijük sincsen, mehetnek dolgozni téeszbe, építkezésre, akárhová. Ha azt mondom, hogy Rudinak lovai voltak, azon nagy­üzemet kell érteni: ha a Rudi lóvásárba ment, megesett, hogy két nap alatt nyolcvan, száz ló is megfordult a keze alatt.

Mi csak bámultuk a Rudit. Mert az anyja annak is csóró asszony volt; nyolcán testvé­rek, egyikből se lett semmi. Csak a Rudi, annak vitte föl az Isten a dolgát – senki sem tud­ta, honnan szorult belé az a nagy kereskedői érzék. El kell még mondanom ugyanis, hogy a Rudi nem csupán ahhoz értett, miképp lehet olcsón megszerezni a lovat, de mestere volt annak is, hogyan javítsa föl a kehes gebét, hogy ifjítsa meg a kivénhedt csődöröket, kancákat. Volt idő állítólag, amikor – még talán ötvenhat előtt – sűrűn eljárt a Dunántúlra, s az ottani vásárokban ismerkedett össze azokkal az öreg kupecokkal, akik kitanították a maguk fortélyaira.

Hogy mi igaz mindebből, mi nem, azt a fene se tudja – ámbár amikor egyszer vagy hú­szán elindultunk világot látni, Sárbogárdon a vén Rostás úgy üdvözölte a Rudit, mintha édes fia volna: szóval kitetszett, hogy ismerik egymást.

Nem szóltam még arról (pedig bizonyára sejtitek), hogy miként is élt a Rudi. No, hát nem túlzók, ha azt mondom: fejedelmi módon. Volt neki a sok lovához kocsija, kettő; utóbb meg már egyenesen arról beszélt, hogy megtanul írni-olvasni, megszerzi a jogsiját is, és autót vesz magának. A háza – hát az egy palota volt, legalábbis a mi telepünk vi­szonylatában. Mert mink ott senyvedtünk a magunk egy-két helyiségből álló, százhetven centis vályogviskóinkban – az ő házában viszont volt négy szoba, úgy, mint a jómódú pa­rasztokéban. Az épületet téglából húzták föl neki, terméskő lábazattal, s a kertkapuja … hát, az valami csodás volt. Zöldre mázolt betonvas, villanycsengő rajta – benn a házban is volt villany természetesen, direkt a fővezetékről kapta a Rudi az áramot.

A ház bútorzata se volt akármilyen. Feljött egyszer a Rudi Pestre, harmadnapra pótko­csis teherautó állt meg a háza előtt, pakolták le nála a bútorokat. Azon az egy napon be­bútorozta mind a négy szobáját – mondtuk is neki „Na, Rudi, most már csak valami jóféle asszony kéne neked ebbe a nagy gazdagságba”.

Mert úgy volt ott a Rudi lovastul, tévéstül, kocsistul, szőnyegestül abban a kacsalábon forgóban, hogy nőre az emberemlékezet óta nem nézett; ha a telepen mulatság volt, ab­ba a Rudi el nem ment volna – egyesek szerint azért nem, merthogy nem tudott volna táncolni; dehát hol és mikor tanult is volna meg, ha egyszer nem érdekelte őt az ilyesmi. Min­dig csak a lovain jártatta az eszét, azon, hogy mint lehetne még több pénzt keresni rajtuk. Hozzátartozik egyébként a történethez az is, hogy a Rudi a szó szoros értelmében meg­vetette a bort; nem mintha mi többiek valami igen nagy ivók lettünk volna – hol is akadt ilyesmire akkoriban pénz –, dehát a kocsma csak ott volt a falu szélén, a telep közelében, s ha tehettük, be-benéztünk olykor egy fröccsre vagy, különöst fizetésnapon, hogy be­csapjunk egy-két felest. Aztán ha meg ünnep volt, mondjuk szilveszter vagy húsvét, avagy a lagziját tartottuk valakinek, akkor persze összedobtuk a pénzt, ládaszámra vettük a söröket, és olcsón hozzájutottunk a parasztoktól pár demizson pálinkához is. No, mon­dom, a Rudi ki nem vette volna a részét ebből: mink mulattunk, ő meg tüntetőleg kivonult az istállója elé, és napszállatig csak annyit láttunk, hogy elszánt képpel csutakolja a lovait.

Ami meg a nősülést illeti, még a Rudi testvérei is azt mondogatták, hogy ember legyen a talpán, aki olyan lány állít elő, hogy azt a Rudi mellé lehessen tenni; én szerintem még az ótépé elnöke se lett volna elég jó após neki.

Szóval, így folyt a Rudi gyerek élete, amikor mi a Gyurival felköltöztünk Pestre.

Jópár éve már ennek, ha utánaszámolok, megvan vagy huszonöt is.

Ülünk ellenben a napokban a Gyurival a kocsmában, isszuk a kőbányait, s egyszerre megbök a Gyuri.

– Te, nem ismerős neked az a roma? – kérdi egy ágrólszakadt manusra mutatva, aki épp ebben a pillanatban tántorog befelé.

– Nekem ugyan nem – válaszolom, s hörpintek egyet a poharamból.

– Nézzed csak meg jobban – unszol a Gyuri. Nézem, nézem a fickót, s ahogy bámu­lom, valóban-mintha ismerős vonásokat fedeznék föl az arcán.

– Mondasz valamit, de haljak meg, ha tudom, kicsoda – morfondírozok, ám most már le nem veszem a tekintetemet arról a kolduskülsejűről. Egyszerre összeakad a pillantá­sunk, s látom az emberen: úgy tesz ő is, mintha megismerne.

– Húzd ide azt a széket, idejön mindjárt – mormogja & fülembe a Gyuri, s a rongyos, így igaz, errefelé tart. Én meg csak vonogatom a vállam: ismerős ide, ismerős oda, a jófe­ne tudja, kicsoda lehet. Ráadásul szemmel látható, hogy mátós, mint az albán csacsi. Ki­szolgálni úgyse fogják, nem tudom, minek erőlteti a Gyuri a dolgot. De hát az ő ügye, nem az enyém. A csávó se szó, se beszéd, lezökken a székre, s a részegekre jellemző bamba pillantással méreget bennünket.

– Isten hozott – mosolyog rá a Gyuri, s ahogy megszólal, a fickó arcán megvillan valami különös fény. A hangjáról megismeri őt is.

– Jaj, testvérek, de jó, hogy találkoztunk – nyekergi a sokat, s régóta piálók ismerős, recsegő hangján. A szájával alig artikulálja a hangokat, inkább a magánhangzókról ismer­ni föl, mit is akar mondani. – Nem adtok egy bartókot holnaputánig?

Ekkor nyilallik belém a bizonyosság: ez a Rudi. Vagy inkább, jobban mondva: ez volt va­lamikor a Rudi. Több mint két évtizeddel ezelőtt.

– Ajaj, Rudi, aztán minek neked az a sok lóvé? – kérdez vissza a Gyuri, akit most őszintén irigylek, hogy az idők ilyen távolából is azon nyomban fölismerte az egykori híres lócsiszárt.

– Testvérek, haza kéne menni, vonatjegy kéne – nyöszörgi a Rudi.

– Aj, testvér, hát adjad el a csikódat, menj haza az árán – évődik Gyuri koma, bár tu­dom róla: elébb vagy utóbb a bukszájába nyúl majd mégis.

– Édes jó Istenem, Gyurikám, ne beszélj már így – fogja könyörgőre a megtoprongyult Rudi legény. – Hol vannak már azok a csikók …

Valóban messzi lehetnek. Mert akkoriban a Rudi mindig úgy öltözött, mintha divatlapból lépett volna ki: még nyakkendőt is hordott – most meg zsírfoltos, ujjafeslett, szakadt ódi­vatú kabátot visel, legalább egy számmal nagyobbat, mint az ő mérete – a Jóisten tudja, hol tehetett rá szert. Lepillantok az asztal alatt a lábára: félretaposott, pecsétes, koszos vászoncipő van rajta, s pedig még csak március végét jelez a naptár, ahol felhúzódik a nadrágja szára, látni lehet, hogy zoknira nem tellett neki.

– Mért, mi lett velük? – kapcsolódom én is a beszélgetésbe.

– Jaj, te gyerek, elfújta azokat a szél már… – panaszolja a Rudi, s hirtelen látom rajta, szeretné, ha tovább érdeklődnénk a sorsa felől.

– Hát mégis, mi van tevéled? – kérdi Gyuri.

– Na most meséljem sorjába, vagy elég, ha csak azt mondom, ami épp most van?

– Mondjad csak, ahogy jól esik – felelem, mert tudom: ilyen állapotban úgyse tudná egybefüggően előadni a maga történetét.

– Hát, testvérek, én mostan már dolgozok, tudjátok. Itten vagyok az esztergályosok mellett.

– Segédmunkás? – vág közbe Gyuri.

– Igen, az. És én nem keresek többet havi kilencnél. És az el is megy nekem.

– Na jó, Rudi, de hát miért hagytad oda a gebéidet?

– Ajaj, testvérek, azok a csikók … – Látom, könnyek szöknek a Rudi szemébe; le is törli a keze fejével őket. – Azok a csikók. Mert amikor tik eljöttetek tőlünk, utána való nyá­ron nékem megvolt a lakadalmam.

Nekünk erre elhűl az ereinkben a vér. Hogy a Rudi megnősült volna? Vajon ki hálózta be a szerencsétlent? Mert csak valami asszonyféle lehetett az, aki miatt idáig süllyedt – gondoltuk mi azt már mind a ketten előbb is. De hát hogy lehet, hogy a Rudi egyáltalán hagyta magát elvenni?

– Összeálltam, tudjátok, a tanácselnök lányával. Azzal a büdös kurvával – teszi hozzá, és elhallgat egy percre, hogy időt adjon nekünk, amíg megemésztjük a hírt.

– És aztán akkor úgy lett, hogy el is köllöt venni a csajt, hivatalosan, úgy, hogy anya­könyvvezető előtt a tanácsban, hogy a rák egye ki a belit. Mert a csaj akkor hasas lett, és az apja, meg az anyja, meg az egész famíliája azon rágta a fülemet, hogy vegyem el, azt mondják, törvényesen. Én meg … – megint csupa könny a szeme, mintha a tanácselnök lánya után szomorkodnék – én meg hát.elvettem. Törvényesen.

– Akkor aztán jön az apósom, mondja, na fiam, most már a vejem vagy, most már meg­mondom neked őszintén, nem jó az, hogy te csak itt a lovakat kaparászod. Adok én ne­ked egy rendes tanácsi lakást, három szoba … nem, úgyis megjön a gyereketek, négy szoba, összkomfortosat benn Csabán, de akkorra te hagyjál is föl az egész lovakkal, menjél el dolgozni rendesen valahová. Ezt mondja nekem az apósom, a tanácselnök. Én meg amilyen egy állat vagyok, csapok bele a kezébe, áll a bőt, adjad a lakást, én meg me­gyek dolgozni. Meg hogy, azt mondja, tanuljál, fiam, legalább a betűvetést, ne kölljön én­nekem szégyenkeznem temiattad.

– Én meg, szamár, eladtam a házamat, el a lovaimat… Jaj, azok a csikók … És me­gyek be dolgozni Csabára, meg megyek be az iskolára, hogy engem az első osztályba ve­gyenek föl. Hát föl is vettek, oda jártam két esztendőt a dolgozók iskolájára. És beköltözök abba a tanácsi lakásba. Mintha azelőtt nekem nem lett volna meg a magam lakása. Na, pénzem az volt, akkor volt még bőviben, vettem megint négy szobabútort: mondok, legyen meg annak a csajnak mindene, ami csak köll neki, énmellettem ne nézzen ki úgy, hogy azt mondják róla: ne lám, ez az, aki ahhoz a tetves romához ment…

– Na, és mért nem laksz akkor most is ott abban az összkomfortos csabaiban? – kérdi megint tréfálkozva a Gyuri. – Gyünnék én le hozzád minden héten egy kis csabaiért…

– Mondom, testvér, beköltöztem én abba … Rá nemsokára meglett a gyerek is. Gyün föl hozzánk látogatóba az apósom, a tanácselnök, az anyósom, az egész rokonság. Na, szóval az asszony rokonsága. Mert az én anyám azon az őszön meghalt szegény, az Isten nyugosztalja, az se hitte volna, hogy ez lesz a fiából. Mert nézzetek rám – mondja, és ki­húzza magát, amennyire ültében meg részegségében tőle tellik –, hát ez lett énbelőlem. Ötvennégyben a forint nagy pénz volt, én meg akkor hétezret vágtam össze egy hét alatt, volt olyan, hogy egy hónapban begyütt harminc rongy is … Ezt csinálta belőlem az a ro­hadt kurva…

– Na, de folytassad, Rudi, ahol abbahagytad – próbálom visszatéríteni a szavai medré­be.

– Na, mondom, meghalt a szegény anyám, a testvéreim meg akkor már rám se hederí­tettek. Azt mondják, úr lett belőlem, haverkodjak csak a párttitkárokkal meg a miniszte­rekkel. Addig jó voltam nekik, amíg én voltam a leggazdagabb ember a vármegyében, amikor meg segédmunkás lettem havi kettőért, akkor már úrnak néztek.

– Akkor lett az, elkurvult a romnyim. Hogy a rák rohassza el. Hát én meg, amikor egy­szer rajtakaptam azzal a szar senki villanyszerelővel vagy ki az istennyilával, hát lekever­tem neki párat. Beesett az ajtó mögé, becsapta a fejét valahová, be is tört neki – úgy vit­ték el hazulról, be egyenest a kórházba. Ászt akkor beadta a válópert, és amikor minket a bíróság elválasztott – testvérek, én sose hittem volna, hogy nekem egyszer a bírósággal is dolgom lesz –, akkor gyün megint az apósom, a tanácselnök. Azt mondja, te Rudi – már akkor nem voltam a „fia” –, ezt a lakást te tőlem kaptad, de most már innét elmész vagy a rendőrökkel vitetlek el. Hát én meg elgyüttem, mondok, nem akarom, hogy engem a jagellók megcsípjenek. Gyüttem föl Pestre, laktam tíz évig a munkásszállón. Azóta én egy­folytában ott lakok, keresek havi hetet-nyócat, testvérek, én odahaza tíz esztendeje nem voltam.

– Na, de rászoktál a piára is rendesen – veti közbe a Gyuri.

– Hát mit csináljak? Testvérek, keresem a hét rongyot, abból elmegy bőven a szállóra is; a bérlet, az is öt kiló vagy majd annyi, a kaját befizetem, amim marad, azzal mit csinál­jak?

– Aztán most mi állt beléd, hogy haza akarsz utazni? – kérdem a Ruditól.

– Testvérek, most vasárnap tizenöt éve, hogy az édesanyám szegény meghalt. Jaj, hogy vártam én már ezt a napot! Hogy viszek neki virágot a sírjára, mondok.

– De ha a vonatra sincs lóvéd, virágot miből veszel neki? – érdeklődik Gyuri koma.

– Hát azt mondom, testvérek, éppen azt. Hogy adnátok egy kis lóvét nekem virágra is, na, egy adyt még, áldjon meg a Jóisten benneteket…

VISSZA

CSÁK GYULA

A legmodernebb színház

Hangjáték


Ünnepélyes, reszketeg, öblös hang
SZERZŐ Tekints le rám, ó, Uram és add áldásodat. Amint látod, itt állok a színház előcsarnokában, és szorongó lélekkel várom legújabb színdarabom premierjének nyitó perceit. Te tudod, ó, Uram, hogy szerénytelenség nélkül Madách Imrével mondhatom: Én végtelen időktől tervezem … S már bennem élt, miközben létesült… Jó, mondjuk nem végtelen időktől, de három évet bizonyosan adtam az életemből, hogy létrehoz­zam. Elhagytak a barátaim, elhagyott a feleségem csak azért, mert min­den időmet és erőmet annak a célnak szenteltem, hogy szárnyaló esz­méket adjak ebben a lélektelen vásárban bolyongó, vak tömegnek. Se­gíts, ó, Uram, hogy szép szavaimat s igaz gondolataimat mindenki értse s majdan kövesse, és ezáltal egy boldogabb kor hajnala pirkadjon re­ánk.

Rövid átkötő zene
ELSŐ FÉRJ Mi a francnak jöttünk ilyen korán? Még húsz perc van hátra a kezdésig.
ELSŐ FELESÉG Nyugi apukám. Ez nem olyan, mint a munkahely, ahová undorral megy az ember. Itt kellemes a várakozás ebben a rigyegés-ragyogásban.
FIATALEMBER Szia, Manci! Te még otthon vagy? Húsz perc múlva kezdődik az előadás! Mi!? Hogy-hogy nem akarsz jönni, hiszen megbeszéltük? … Azonnal kapj fel valami übercuccot és indíts! A Sárival?! Méghogy én lefeküdtem a Sárival?! Fogalmam sincs miről beszélsz! Halló!… (A te­lefon szétkapcsol, a fiatalember újra tárcsáz, majd a kijelzés után) Te vagy az, Sári? Találd ki, hogy itt ki beszél? … Klassz vagy, elsőre bejött. Mit szólnál egy színházi estéhez? Most, most! Ránts fel valami über­cuccot és indíts! Éppen erre jártam és láttam a tömeget a pénztárnál, és azt beszélték, hogy isteni lesz az előadás. Rögtön rád gondoltam és kiverekedtem két jegyet. Jó hallottam: Bözsit mondtál, és hogy én lefe­küdtem volna vele?! Azzal a zsírpacnival? Biztos forrásból? … Na ne … Te nem akarsz többé látni? Oké! Ez kölcsönös! Vége! (Kattanás, majd újra tárcsázás. Továbbra is a fiatalember hangja) Helló Bözsi! Mekkora szerencse, hogy otthon vagy! Nincs idő a magyarázkodásra, a lényeg, hogy bújj valami übercuccba és tűzz ide a Nemzeti elé. Az a hí­re, hogy valami olasz írta és betegre röhögheted magad. Mért nem akarsz röhögni? Mi az, hogy rajtad röhögnek? Nem tudom, ki az a Violetta. Ja, hogy a kolléganőd!… ő dicsekszik, hogy lefeküdtem vele?! Halló! Ne tedd még le! Mondd meg legalább a telefonszámát, hogy a szemébe vághassam a magamét! (A vonal megszakad. Olyan háttérzaj erősödik, mint amikor színházi közönség gyülekezik. Fiatalember dü­hös, kikiáltó jellegű hangja) Eladó két jegy! Van két eladó jegyem!

A hang elúszik
FELESÉG Az az előérzetem, hogy unalmas lesz az előadás.
FÉRJ Miből gondolod, mikor még el sem kezdődött?
FELESÉG (Szuszogva-lihegve, mint aki a kabátját veti) Éppen ez az. Egy modern előadásnak már itt, a ruhatárnál el kell kezdődnie. Sőt, már a bejáratnál. A múltkor, tudod, amikor nem értél rá, a barátnőmmel voltunk egy öt­venhatról szóló előadáson. A bejáratnál orosz katonák igazoltattak ben­nünket, a ruhatárnál reformkommunisták vették el a kabátjainkat, a je­gyeinket karszalagos Corvin-köziek pisztolyokkal lyukasztották át, a né­zőtéren pedig mindenki verekedett mindenkivel, hogy helyet kapjon.
FÉRJ Iszonyú lehetett!
FELESÉG Ellenkezőleg! Úgy feldobott ez a mozgalmasság, hogy a darabra már alig emlékszem. Kérdezd meg a barátnőmet. Gyere be velem holnap a kórházba, ahová azért került, mert azon az előadáson megsérült.
FÉRJ Én inkább attól tartok, hogy nem lesznek szép kosztümök. Néhány hónapja, amikor viszont neked volt más elfoglaltságod és egyedül néztem meg a Csárdáskirálynőt, felháborítónak találtam, hogy mindenki farmer­ben volt. Képzelj el egy színpadot, ahol mindennek vakítóan tündöklő­nek kellene lennie, ott milliomosok, főurak és főpincérek egyaránt far­merben nyargalásznak!
FELESÉG A csárdáskirálynő is farmerben volt?
FÉRJ Az is, de az legalább miniben.
FELESÉG A többi női szereplő is?
FÉRJ Azok is.
FELESÉG Akkor már értem, hogy mért nézted meg kétszer az előadást.
FÉRJ Csakis a zene miatt. És hagyd a sanda célzásaidat. Inkább azokra a célzásokra figyelj majd, amik ebben a darabban lesznek. Azt hallottam, hogy ez lesz az első és utolsó előadás.
FELESÉG Honnan veszed?
FÉRJ Emlékszem, hogy négy évvel ezelőtt is betiltották ennek a hapsinak a darabját.
FELESÉG Miért?
FÉRJ Sok volt benne az úgynevezett áthallás. Rafináltan csinálta, de a hivatal emberei kihallották az áthallást.
FELESÉG Miféle áthallást?
FÉRJ Azt mondja például egyik szereplő a másiknak: „Az időjárás-jelentés szerint nagy vihar közeledik!”
FELESÉG És?
FÉRJ Nyilvánvaló volt, hogy társadalmi vihar közeledtéről beszélnek.

Első csengetés
FELESÉG Marhaság! Négy évvel ezelőtt még előfordulhatott ilyesmi, de azóta mindenki mond, amit akar. Éppen attól félek, hogy az általános igaz­mondáshoz képest ez majd nem mond semmit. Gyerünk, mert elhang­zott az első csengetés.
FÉRJ Remélem: lövöldözéses lyukasztás nélkül a helyünkre kerülünk.

A hang elúszik, a háttérzsivaj erősödik
ELSŐ NŐ (súgva) Hol adják itt a banánt?
MÁSODIK NŐ Itt nem banánt adnak.
ELSŐ NŐ Akkor magának hogy került oda, a szatyrába?
MÁSODIK NŐ Az Operában vettem. Ide azért jöttem, mert az mondták, hogy itt narancsot adnak.
ELSŐ NŐ Azt a Madách Kamarában adják. Én is ott vettem. Nézzen bele a szatyromba, milyen szépek.
MÁSODIK NŐ Hát akkor ide potyára jöttem.
ELSŐ NŐ Ezek szerint én is. így bolondítják, látja az embert ezek a színházak. Nem írják ki pontosan, hogy hol, mit adnak, aztán rohanhatunk egyik helyről a másikra.
MÁSODIK NŐ Jó, hogy mondja! Rohanjunk is, mert azt biztosan tudom, hogy a Zene-akadémián krimplit adnak, állítólag leszállított áron.

Második csöngetés. Mérséklődő zsivaj. Fiatalember hangja beúszik.
FIATALEMBER Jegyet tessék! Kinek van szüksége két jegyre? Oldalpáholy! Nem veszel két jegyet, Szöszike?
LÁNY Ne tegezzen!
FIATALEMBER Akkor magázlak. Meg is érdemled, mert minden irányban jók a kiterjedéseid. Mit bűvölöd úgy azokat a képeket? Nem lépnek le a falról, ne reméld.
LÁNY Ezek színészportrék, ugye?
FIATALEMBER Nem ismered fel őket?
LÁNY Maga talán tudja, hogy ki kicsoda?
FIATALEMBER Mindet ismerem.
LÁNY És tud valami pikánsát róluk?
FIATALEMBER Annak a nagyorrúnak mindig lemerül az akuja, mert csóró, hogy újat vegyen. Annak a selyempincsinek túl hangos a kipufogója. A mellette lévő rosszul használja a sebváltót.
LÁNY Honnan tudja mindezeket?
FIATALEMBER Abba a szervizbe hordják a kocsijukat, ahol én szerelő vagyok. Na, kell a két jegy?
LÁNY És … amúgy, abból a szempontból, hogy … mondjuk: melyik a legtehetségesebb?
FIATALEMBER Nyilván az a szélső. Annak sport-Mercije van és jó borravalókat ad. Kell a két jegy?
LÁNY Egyedül vagyok.
FIATALEMBER Akkor egyet vegyél.
LÁNY Nincsen annyi pénzem. Különben már vettem volna, csakis azért, hogy ezt a sport-Mercist lássam a színpadon. A plakát szerint benne van a darabban. Bőven van még jegy a pénztárban, mert az a hír, hogy unalmas az előadás.
FIATALEMBER Majd mi érdekessé tesszük. Gyere, beviszlek ingyen.
LÁNY Légy szíves, ne fogdoss! Legalább addig türtőztesd magad, amíg a villanyokat eloltják.

Hosszú, harmadik csöngetés, amely elúszik a háttérbe, és beúszik az öregember hangja.
ÖREGEMBER Segítene kérem elolvasni, hogy hová szól ez a jegy?
SZERZŐ Hetedik sor, tizes szék.
ÖREGEMBER Hogy mondta?
SZERZŐ (hangosabban) Hetedik sor, tíz!
ÖREGEMBER Bocsásson meg: hagyadik sort mondott?
SZERZŐ (ordít) Hetedik!
ÖREGEMBER És melyik oldal?
SZERZŐ (dühös) Ott áll öklömnyi betűkkel, hogy bal!
ÖREGEMBER Tehát az a zöld ajtó?
SZERZŐ Az nem zöld, hanem barna! De mondja, bácsikám, ha maga se nem lát, se nem hall, akkor mért jön színházba?!
ÖREGEMBER Színikritikus vagyok, és a mi lapunkba én írok a darabról.

Harsány átkötő zene, utána a szerző ugyanolyan öblös, ünnepélyes hangja
SZERZŐ Felséges Uram, Te, aki mindent hallasz és látsz, feltehetően láttad és hallottad mindazt, amit én is láttam és hallottam itt a színház előcsarno­kában. Alázatos lélekkel megvallom Uram, hogy miközben ezt a most színre kerülő darabomat írtam, gyakran beleestem a gőg és a hiúság bűnébe, ámuldozván saját képzelőerőmön, holott mindaz kismiska ah­hoz képest, ami itt lezajlott. Ez igazán minden képzeletet felülmúlt. Bi­zonyság arra, hogy maga az élet a legnagyobb író. S ezen a ponton megszakítom, ó, Uram Veled a társalgást, mert arra érzek indíttatást, hogy hazarohanjak és lejegyezzem, amit a Nagy Élet diktált. Ígérem, hogy majd bemutatom. A viszontlátásra!
VISSZA