KOPPINTÁSOK

ALFÖLDY JENŐ

Baranyi Ferenc: Rigoletto

OPERALIBRETTO

I.
Monterone (piano, andantino)

Mert szörnyű átkot szórt rám Monterone,
s az udvar népe rajtam nevetett,
többé ne induljak új csínyre, ó, ne,
már megbecsülöm a becsületet.

Így döntöttem, kárvallottan … De hallga,
fölcsendül ama férfikacagás,
melyre pályáztam mindig én, a balga,
s nálam jobb szolga nem volt soha más.

Fel hát, kalandra! – Bár az ész ma tiltja,
a vér ellent nem áll, ha int a herceg,
ó sebzett szívem, s benne drága Gilda,

maradj te rejtve! Az él, aki henceg,
vesszen, ki pórul jár és szarva nő!
Gildát kivéve – ingatag a nő.


II.
Marullo
(mezzo forte, allegretto)

Ó, micsoda bűn szállt szegény fejemre,
amelyre Monterone szórta átkát!
Szörnyű vétket segítettem sikerre:
meggyalázták az Egyetlent, a Lánykát!

Könyörgök néktek, drága cimborák,
kerítek úri dámát, grófi nőt,
csak őt hagyjátok, látva az apát,
ki itt vonaglik lábatok előtt.

Marullo, barátom, kit úgy szerettem,
Marullo, mondd, hogy adják vissza Gildát,
ó nézd a porba sújtott apa kínját,

kegyelmet az apának, ó, Marullo! –
Te sem segítsz, te átkozott, kegyetlen?
Hát vájja ki a szemedet a holló!


III.
A mantuai herceg helyett – Gilda
(presto, fortissimo)

A bosszú vágya éltet már csupán,
a bérgyilkossal megbeszéltem én,
s a herceg nem olyan kemény legény,
hogy áriázzon hurkommal nyakán.

Szpáráfucsíl este a fogadóban
húga nyoszolyáján megfojtja őt –
páráját kileheli, mielőtt
kedve telnék a gyönyörben s a borban.

Jó csíny ez is… De csitt, már itt a zsák …
egyet még tekerek gyűlölt nyakán …
de mik ezek a fürtök? e ruhák

oly ismerősek! Gilda! Jaj, anyám,
beteljesült a Monterone átka!
Egy álkurafit csempésztek a zsákba!

(Megőrül)

MEGMENTETT OLDALAK

Száz éve jelent meg Heltai Jenő Modern dalok című versenykönyve. „Huszonegy éves voltam, amikor első verseskönyvem megjelent, akkor bélyegeztek először erkölcstelennek és nemzetközinek” írta Heltai Jenő 1923-ban. Ezek a versek újat akarásukkal, az érzés és a forma szabadságára és játékosságára való törekvésükkel föllélegzésféle voltak a századvégi líra fojtó levegőjében. Ma is azok.

HELTAI JENŐ

Pro domo

Tisztelt vidéki kollégáim,
Kiket személyem érdekel,
Kik verseikkel Duna-Szekcsőn
Csinos eredményt értek el,
Szegény fejemnek nekiestek,
Mert nem vagyok elég magyar
S mert nem daloltam még a földről,
Mely ápol és mely eltakar.

S mert nem daloltam nagymamámról
És nagypapámról eleget,
Ellenben glóriába vontam
Könnyelmű „nőszemélyeket”:
Reám rohantak vad haraggal,
Hogy dalaimban nincs morál
S karakterem minden bizonnyal
Mesésen gyönge lábon áll.

És mert a múzsám nem magasztos,
Márványba vésett nőszemély,
Hanem egy pajkos, sikkes asszony,
Ki csókolózik, kacag, él,
A lakjegyzékből kikeresték,
Ki ő, mi ő és hol lakik?
S ha bekopogtat kis szobámba,
Hát ott marad-e hajnalig?

Tisztelt vidéki kollégáim,
Miért ez indiszkréció?
Önök is többízben megírták,
Hogy élni szép, szeretni jó.
Szép asszonyoknak udvarolni
Mégis csak inkább valami,
Mint elvonulni a világtól
És műszereimet gyártani.

Aztán hogy engem a múzsához
Plátói érzés kötöz-e,
Tisztelt vidéki kollégáim,
Ehhez nincs senkinek köze.
Én nem vagyok kíváncsi arra,
Hogy kik szerették önöket?
S ha önökhöz betért a múzsa,
Hát volt-e abba köszönet?

Ha kihűlőben lesz a szívem
S tisztelt agyam lágyulni fog,
Én is családi örömökről
S a nagymosásról dalolok.
Tisztelt vidéki kollégáim,
Majd akkor adjanak kezet
És iktassanak be a céhbe,
Ha én is impotens leszek.

HANS SACHS

A nagyorrú doktor

Fordította és „ utó-mottó”-val ellátta: Mann Lajos

Szereplők: A NAGYORRÚ DOKTOR
                  AZ URASÁG
                  FERI, a lovászinas
                  JANCSI, a bolond

(Jön az Uraság az Inasával, Ferivel)
URASÁG
     E percben kaptam meg a hírt:
     házamhoz vendég közelít.
     Művész. Előtte nincs határ,
     idézze száj, vagy kéz akár:
     az orvoslásnak doktora,
     alkémiában kész csoda;
     úr minden húros hangszeren,
     nincs párja céllövésbe’ sem;
     honszerte hírhedt nagy vadász,
     udvaroncok közt ő az ász;
     tréfa, komolyság néki egy,
     de társát sose sérti meg;
     szívesen látják mindenütt,
     grófi kupákból szí nedűt;
     minden ház nyitva áll neki,
     de véled nem érezteti. –
     Ő száll ma kastélyomba’ meg …
     Akárhány napra, egyre megy:
     eszmék közt késő esteiig,
     a nap rohanva eltelik.
     Traktálni úgy kívánom őt,
     töltsön itt mentül több időt.
     Te is szolgáld hát úgy, Feri,
     mint rangja megköveteli.
     S ne félj, hogy hálás nem leszek.
INAS
     Ténsur, én mindent megteszek.
     Tudom, hogy rangja mit kíván,
     buzgalomban itt nincs hiány:
     Zsebein lyukat nem hagyok,
     csizmája tündökölni fog;
     ragyog majd kardja és lova,
     – ily dolga nem volt még soha –
     lesz bőven abrak, víz, alom …
     De egyet meg kell mondanom:
     bolondunk nyers, és meglehet,
     szarba rántja a szekeret.
     Tudja, hogy esze mily csökött,
     s hányszor a levesünkbe köp. –
     Közelébe se menjen ő!



URASÁG (kiabál)
     Hé, Jancsi! Hol vagy? Jöjj elő!
     (Jancsi, a Bolond előrohan)
BOLOND
     Uracskám hívott. Mit kiván?
     Ebédet tálaltani tán?
     Éhes vagy, miként jómagam?
     S szomjas? No, biztos nem olyan …
URASÁG
     Jancsi, ma vendéget kapunk,
     ráncba kell szednünk hát magunk. –
     Nagy tudományú férfiú.
BOLOND
     Óh, mondd el, mire s mért hiú?
     Konyha művésze: nagy szakács?
     Többre tartom, mint bárki más.
     Főzzön aranyló húslevest,
     dicsérni nem lesz Jancsi rest.
     De sültért, pacalért sem ám,
     s ha mestersége pék talán,
     s hájastésztával megkínál,
     nincs különb híve Jancsinál.
     S ha netán pincék doktora,
     van muskotálya, óbora,
     vagy ád egy flaska rajnait,
     ki lenne buzgóbb híve itt?
     Csak aranyműves ne legyen,
     magamagát is lenyelem!
URASÁG
     Jancsi, te túl goromba vagy.
     Tiszteld az urat, híre nagy.
     Dicsérjed, ne faggasd, gyötörd,
     ki föl a Helikonra tört.
     De jő is: kengyelt tartsatok,
     s kapjon a lova abrakot.
     (Mindketten elmennek, az Uraság magában beszél)
URASÁG
     Hej, hogy az idő hogy lejár!
     Mióta nem járt erre már!
     Pedig, lám, most is hogy dobog
     szívem, ha arra gondolok,
     hogy, vagy tíz évvel ezelőtt,
     mily jól múlattuk az időt.
     (A Doktor jön be, mögötte a két fiú. Az Uraság kezet nyújt vendégének)
     Szívből köszönitek, Doktor úr!
     Orcámon öröm pírja gyúl.
     Ily kedves vendég, esküszöm,
     rég lépte által küszöböm.
     Remélem, szánsz rám egy hetet!?
DOKTOR
     Sajnos, barátom, nem lehet:
     reggelre Bamberg ura vár.
     De mégis rád nyitok, ha már
     erre vetődtem, mondok, így
     megújulhat a régi frigy. –
     Már amint két órába fér.
URASÁG
     Ugorj csak, Ferenc, óborér’!
     Te pedig ülj le, jó uram,
     élvezzük azt hát, ami van.
     Meséld el, mik az új hírek?
     honunkban mik történtének?
     (Az Inas behozza a boroskancsót, és a Doktor elé helyezi.)
URASÁG
     Doktor úr, tégy ki magadért,
     borocskám vérvörösre ért.
     (Iszik)
DOKTOR
     Isten éltessen, jó barát,
     s borodnak színét, illatát.
     (Iszik belőle)
     Úgy tűnik, olasz bor lehet:
     Korzika földje ád ilyet.
     (A Bolond melléje tipeg, nagyot nevet)
BOLOND
     Igyál, uracskám, jó a bor!
     Honnan e fejedelmi orr?
     Szép íve mily hosszan kitart,
     hét tyúk is megülhetne rajt!
     Anyakönyvedben, mondd, mi áll?
     Nemde te vagy az Orr király?
     Ha csak ránézek, szédülök,
     micsoda pompás, szép tülök!
     (A Doktor szégyenkezve mered maga elé)
URASÁG
     Hallgass, a nyű álljon beléd!
     Dobd ki az ajtón, hű cseléd!
     (Feri, az Inas kitaszigálja a Bolondot)
URASÁG
     Doktor úr, szívedre ne vedd,
     mit ez itt összecserregett.
     Jer inkább – bolondra ki ad? –
     tekintsd meg új kastélyomat.
     Ékes, de erős, mint a vár.
DOKTOR
     Igen, hallottam róla már.
     Híre – nem régen jártam ott –
     Itáliáig elhatott.
     (Mindhárman kimennek. A Bolond oson elő)



BOLOND
     Avagy nem az úr kívánta,
     legyek figyelmes iránta?
     S mi van rajta különb, mint e
     szörnyeteg orr, amely szinte
     egész képét elfedi?
     S bókom mégse kell neki! –
     Bárhogy zengett a dicséret,
     arca szégyenpírban égett,
     mint akit épp rágalmaznak.
     Vagy ne tartsam tán igaznak,
     hogy az orra oly alkotmány
     méretre is, mint a tokmány?
     Ám ha a valót nem bírja,
     meglesz annak is az írja:
     Hazugsággal élve, még
     visszanyerhetem kegyét.
     (Feri, az Inas jön be)
INAS
     Jancsi, lakatot a szádra!
     Urunk igen dühös rád ma.
     Vigyázz, kettéhasít téged,
     ha e nagybecsű vendéget
     szégyeníted, gúnyolod!
BOLOND
     A fenekem kinyalod!
     Ördögbe is, Ferikém,
     tiszta bolond vagyok én? –
     Mondd meg, nincs ennek az úrnak
     rőt és irgalmatlanul nagy
     orra, amiért kijár
     a dicső cím: Orr király?
     Nemde hosszú? Nemde vastag?
     S igazamért, mondd, mit adtak? –
     Kilöktek a küszöbön:
     Nagyon szépen köszönöm!
     De ha ide visszajönnek,
     ezt leszek én bolond többet:
     finom úrral finoman
     értetem meg, mije van.
     (Az Uraság és a Doktor jön vissza)
URASÁG
     Nos, hogy tetszett az épület?
DOKTOR
     Magam se láttam még ilyet!
     Mily ékes már a puszta fal:
     pompája Lucullusra vall!
     De meg kell néked mondanom;
     tékádra várok én nagyon,
     mert mi sem ékít úgy urat,
     mint a dús könyvszaporulat,
     és ez az elmúlt évtized
     bőven termett új könyveket.
     Talán akad pár nálad is.
URASÁG
     Sejtésed, uram, nem hamis:
     ami német könyv, s ami jó,
     tékámban megtalálható.
     Örömmel látod majd, mi kincs
     gyűlt egybe itt. Számomra nincs
     nagyobb öröm e földtekén,
     mint ha szép könyvet látok én.
     Mert aki könyv fölött virraszt,
     naponta merít új vigaszt,
     míveli szívét és eszét.
DOKTOR
     Fölöttéb bölcs tett s bölcs beszéd.
     Hadd lássam hát e kincseket!
URASÁG
     Jer, máris feltárom neked.
     (Jancsi, a Bolond lép elő, és meghajol a Doktor előtt)
BOLOND
     Óh, te hatalmas, szálfa úr!
     Áruld el, engem egyre fúr,
     honnan e kedves, csöppnyi orr,
     milyet nem láttam még sehol?
     Csak nem gyermektől csórtad el?
DOKTOR (dühösen)
     Hát itt örökké nyelni kell?
     Már másodszorra köt belém!
     Miféle helyre jöttem én,
     hol egy pojáca ezt meri?
URASÁG
     Vágd ki, és rúgj belé, Feri!
     Jól mondtad, hogy még szarba visz:
     nemcsak bolond ez, marha is!
     (Kiebrudalják a Bolondot)
     Örökké cserreg, bőg, brekeg,
     de mondom, szívedre ne vedd!
     Nékem is nagy terhemre van,
     megválnék tőle boldogan,
     de nem megy. Ám te jer velem:
     feledni fogod könnyeden,
     ha forgatsz széphistóriát,
     trufát és filozófiát,
     s üdvre vezérlő könyveket.
DOKTOR
     Feledni nem könnyen lehet
     e magáról feledkezőt,
     de mégse húzd deresre őt,
     ha többé nem merészeli.
URASÁG
     Dejszen majd adok én neki!
     Elég egy szónyi bántalom,
     s szolgámnak megparancsolom,
     kötözze kőoszlophoz őt,
     s vesszőzze, mígcsak nem üvölt,
     és gálád vére nem csorog.
     De gyerünk, vár ránk szebb dolog
     (Mindketten kimennek, Jancsi, a Bolond jön elő, és magában beszél)
BOLOND
     Nincs ma éppen nagy szerencsém,
     semmi sem megy, mint szeretném.
     Ha az igazat kimondom,
     nem hagynak meg a porondon.
     Ha meg űzök vele tréfát,
     ütnek-vágnak, mint a répát.
     Ez az úr is mily kis féreg,
     s mekkora benne a méreg!
     Igaz a mondás, velős:
     kicsi a bors, de erős.
     Ez is, néki bármit mondjak,
     tüstént vészharangot kongat.
     Teringettét! Mihez kezdjek?
     Tökmag úrba mi önt kedvet?
     Megvan: nem lesz többé szálfa,
     orrát meg az ördög bánja!
     (Feri, a lovászinas jön be)
INAS
     Ládd-e, Jancsi, hogy megjártad,
     amiért a szád csak kitártad?
     Ha még egy szót szólsz ez orra,
     a nádpálca kerül sorra:
     Úgy meg kell hogy verjelek,
     kirepedjen alfeled –
     minden bolondok bolondja!
BOLOND
     E doktornak, bárki mondja,
     egy kerékkel többje van,
     azért nem érti szavam.
     Én ebben a juhakolban
     egyetlenegy szót se szóltam,
     mely nem orrát magasztalta.
     Vagy tán nem maga a gazda
     kért, dicsérjem, ha tudom?
     Márpedig mily más úton
     tudhatnék kedvére tenni,
     mikor orrán kívül semmi
     nagy nincs rajta? – De már, öcskös,
     nékem orra is közömbös.
     Tudja meg az uraság …
INAS
     Drága Jancsim, tartsd a szád!
     Orráról meg egy kukkot se!
BOLOND
     Én úgy látom – figyelj, öccse! –
     hogy az úrnak nincs ínyére
     orra fölemlegetése,
     se nyíltan, se titkosan.
     Sejtem is, mi oka van:
     lopta tán – s most azért gyászol –
     valamilyen orr-kalmártól
     azt a két orrt, melyből ez lett.
INAS
     Szót se halljak róla többet!
     Maradjon békén az orr,
     mert még a torkodra forr!
BOLOND
     Poklot aggódsz te miattam!
     S mit rejtsem, mi mi miatt van?
     Lesz ez az úr még barátom!
     Szádat máris tátva látom.
     Végtére is nem lehet,
     hogy ekkora tisztelet
     ne érjen meg néhány batkát.
     Majd nézel még! – Adj utat hát,
     vidd el innen a karod!
INAS
     Legyen, ahogy akarod.
     De legjobb, ha nem szólsz többet.
     És vigyázz, mert máris jönnek!
     (Belép mind a kettő)
DOKTOR
     Hogy micsoda kincs van itten
     szép könyvekből, el se hittem!
     Én most már csak arra intlek,
     gyümölcsöztesd ezt a kincset:
     úgy irányítsd éltedet,
     mint ez sugallja neked.
     Úgy leendesz dús erényű,
     s házad népe is serény, hű.
     (Jancsi, a Bolond vállonveregeti a Doktort)
BOLOND
     Uracskám, már mitsem izgat,
     milyen az orrod: kicsiny, nagy,
     zsugorodott-é, vagy több lett,
     nem gágogok róla többet.
URASÁG
     Feri, kapd el a Bolondot,
     és kösd gúzsba, annyit mondok,
     kóckötéllel, mint a borját,
     s addig, de addig poroljad,
     kíméletlenül és zordul,
     míg a vére ki nem csordul!
DOKTOR
     Úgy találom, én e házban
     fölösleges lénnyé váltam.
     Már háromszor űztek csúfot
     orromból, s ez nékem túl sok.
     Szélsebesen indulok.
URASÁG
     Doktor úr, e rút dolog,
     kértelek már jó előre,
     ne izgasson föl. E dőre
     mondja, mi eszébe ötlik,
     nem érdekli, ki előtt s mit.
     Bármit mondasz, vagy teszesz,
     fejére állítja ez.
     S a büntetés is hiába,
     értelmét felfogni kába:
     bármennyit is verd, csiszold,
     marad bolond, aki volt.
     Ezért, uram, arra kérlek,
     ne ródd vétkemül e vétket,
     ne száradjon telkemen.
     Időzz kissé még velem:
     már rakottan vár az asztal,
     vaddal, szárnyassal marasztal
     s ráérsz még, hogy reggel ott légy.
DOKTOR
     No jó: kissé maradok még.
     De lovamat vakargasd meg
     Ferkó, s szíjazd rá a nyerget,
     hogy mielőtt reggeledne,
     elvágtathassak Forscheimbe.
     (Elmennek mind a ketten. Jancsi, a Bolond előbotorkál, és summázza a darabot)
BOLOND
     Látjátok-e, hölgyek, urak,
     hogy jár, aki mindig ugat?
     Mennyi szégyent és kárt szenved,
     ki a szófosásnak enged?
     Már azt vallom magam is,
     legyen igaz, vagy hamis,
     komoly a szándék, vagy tréfás,
     legjobb, hogyha hallgatsz, hékás!
     Ha mit szóval nyersz netán,
     el is veszted jobbadán,
     mert ugyan ki szereti,
     ha odamondasz neki?
     Ki másokat nem kímél,
     nem kedves az senkinél,
     és legtöbbször ráfizet:
     gyűjt haragost, irigyet.
     Nincsen is bölcsebb szavam,
     mint hogy hallgatni arany. –
     Lám, ha nem ütöm az orrom
     máséba, nem vágnak orron!
     Hallgatok hát, máris kezdem,
     nehogy elvegyék a kedvem,
     nem bír szóra fütty, vastaps,
     erre tanított Hans Sachs.

                         *

„Utó-mottó”: (A BOLOND kilopakodik a függöny elé)
     Hiszi nekem, vagy nem hiszi,
     nem az orr nagy, az úr pici.

MOHAI V. LAJOS

Szorgalmi feladatok Prágában

Úticédulák, 1986 októbere

Aki először utazik irodalmi ösztöndíjas­ként külföldre, mondjuk Prágába, ahova éppenséggel minden évben simán kijuthat – legalább egy sörre a Kisoldalon – a zsebpénzén is, annak illik valamit mondani arról, hogy ott mi volt másoknak is a bará­tain kívül (akik persze megkérdezik őt, mindjárt hazatértekor, amíg nem gyömö­szöli be magát itthoni dolgai közé, és még képes gördülékeny mondatokban fogal­mazni az élményről, első nekifutásra, teli tüdőből, mígnem lassacskán kifosztódik, és mintha egy félig üres fiókban kotorász­na azután). – Hónapok teltek el, hogy elő se vettem jegyzeteimet, ezeket legalábbis, amelyekből ez az írás még idejében összeállhatott volna. Az apró fecniket Zádor Margitkáék bzovái házából, a vendégnek kijáró hátsó (tágas) szobában összerótt sorokat, ahonnan a kert fái fölött Žebrák és Tocňík romfalaira látni; a kép óhatatla­nul is látomásszerűen hat rám a szelíd környezet hangulatában. Ez a szemléle­tesség azóta is vonz, magával ránt, hosszú útra visz, egymás mellé rakja azoknak a napoknak az emlékfoszlányait: Prága za­jos nappalait, amikor a város színültig nap­fénnyel volt tele októberben, és én gond­talannak éreztem az életet; s amit föltér­képezni lehetőségem se lett volna Jiří Da­něk nélkül, a prágai éjszakját a Příkopěn, csillogó mulatók helyett az örvénylő non­stop bárt, ahol közel lehet férkőzni az em­berekhez; „olyan helyet keresünk, ahol hi­ába is ravaszkodnál”, mondja Jiří, de sza­vaiban mintha valami szemérmesség fész­kelne, hogy ennek az éjszakának az értel­mét ne abban keressük, ami szépen kike­rekedik utólag belőle, egyszer, talán egy év múlva. Aminek csak halvány visszfénye marad meg, azért ne érezz restanciát, de ha van, ami letudhatatlan …

Prága az, mondom.

Másodszor voltam az I. P. Pavlov metróme­gálló fölötti kicsinyke téren, a Ječná utca folytatásában, ötpercnyire a Nemzeti Mú­zeumtól gyalog. Mert onnan gyalog jártam mindenhová. Finoman tartózkodó őszi nap fogad, tompább, mint a perifériákon; a szé­les homlokzatú házak közt szűrt fény, bé­kés magány Prágában, délután fél három tájt. Nagyon megmaradt bennem mindez. Ráérősen téblábolok, még túl korán van, de nem teszek szemrehányást magamnak. Jólesik, hogy elveszem a távolságokban, nem feszélyez semmi megszokott körül­mény; rábámulok az emberekre, zajosan és tolakodóan, mint valami kisgyerek. Bele­mászik az arcomba minden mozdulat, örü­lök, hogy itt vagyok. Egy drogéria fölött ezüstrajzolatú üveglap, széttöredezve, a betűk szélein fekete piszok, esőtől, hólétől elkenődött fölirat. Méltósággal eldöcög előttem egy villamoskocsi, a síneken ho­mok korcog, mintha a torkom kaparna ci­garetta és sör után. Előbukkan a szemközti kávéház lengőajtaja, ki-be csukódik, aztán megáll. Az élek között ujjnyi rés, innen is jól látszik. Kivehető minden: mozgás, fény, érzékeny vibrálás a tekintetekben.

Ami a halk morajlásból délután fél három tájt kivehető, az Prága, mondom.

ZÁDORÉK, BZOVÁ

Zádorékhoz ígérkeztem ezen a napon, 1984. október tizedikén, szerdán. Fontos, hogy a dátum stimmeljen, mivel a többin már mind átsüt a magam érzékenysége. így gondolkodom egy kicsit a műfordító mun­kájáról is: arról a művészi tevékenységről, amelyért nem lehetünk eléggé hálásak so­hasem, kiváltképp Kelet-Közép-Európában nem. Lemondást követel az egyéntől és tü­relmet, természetes arányérzéket és ízlést, ami persze bizonyos előföltétele az irodalmi aprómunkának is. Csakhogy itt másról is szó van. Szolgálatot, a szolgálat bennünk lévő képességét felszínre hozni, életünk szabad vegyértékeit fölhasználva megmu­tatni a körülöttünk élő emberek szomorúsá­gát és örömét, ami mégiscsak a művészet­ből, az irodalomból árad felénk a legőszin­tébben – ezt jelenti. Kenyérharc tehát, de nem triviális értelemben.

Zádorék mögött hosszú évtizedek műfor­dítói munkája áll, hozzáértéssel és szorga­lommal létrejött életművek ismertetőjegyé­vel. Sok általuk fordított szöveget pedig másként el se tudnék képzelni magyarul, csak így, Zádor Margit és Zádor András ne­vével. Ez nyilvánvaló elfogultság, belátom. De műfordítói szemléletük kötetlensége megfogott: valami módon mintha fölébe ke­rekednék minden külső körülménynek, ha­nyatló, visszahúzó erőnek éppúgy, mint lel­kesedésig fokozódó rövid pillanatnak; talán a horizont tágassága miatt, hiszen Prágá­ban élnek, két nagy írásos kultúra tradíció­jára építhették föl műveltségüket, s ez segí­tett az érzékenység tisztább hangjait is megtalálni; a cseh és a magyar irodalom szerves ismerete van meg bennük – konf­liktus nélkül.

Zádor Margit nyit ajtót, szinte berobba­nok az előszobába, figyelmetlenségemet azonban elnézően kezeli, úgy látszik, nyur­gaságom előbb tűnik föl neki; néhány mon­dat után kér, hogy menjünk be a nappaliba. Lakásuk a Vítězného února és a Na bojíští sarkán található, negyedik emeleti, erkélyt nem látok. A környék gazdag irodalmi remi­niszcenciákban, alattunk kőhajításnyira a Kehely, ahonnan azonban jobbára kiszorul­nak a prágaiak esténként. Háttal ülök le az ablaknak, hogy a bútorok összhatása jelleg­zetesebben bontakozhasson ki. Az első, ami megmarad bennem: a nyugalom és de­rű képzete, olyanféle kiegyensúlyozottság, amit nem táplálhat közömbösség. Pedig az élet folyása nem volt mindig könyörületes irántuk sem. Később, bzovái meghívásuk­nak eleget téve, falusi házukban szóba ke­rülnek sorsuk megsűrűsödött pillanatai: ne­héz döntések túlfűtött időszakai, olyan élet­szakaszok, amikor puszta létüket fenyeget­te megsemmisülés a háború alatt. Ez az alapélmény is közrejátszott annak a barát­ságnak a szövődésében, amely Óta Pavel-hez fűzte őket. Bzová kiválasztása is tartal­maz paveli sugallatot, a Berounkával, a Felderítőhöz címzett fogadóval, amely az élet nyers töredékessége fölé emel hidat a cseh író világképében. Pavelt kitörülhetetlenül őrzi emlékezetük; egy autóúttal fölkerestük a fiatalon meghalt író szíve szerint való helyszíneit, s közben életrajzi elbeszélései­nek világából is átszűrt képekkel, utalások­kal tették plasztikusabbá számomra szívós alakját, szellemi erejét, amelyet olyan meg­magyarázhatatlanul aknázott alá a halál.

Ahhoz, hogy zökkenőmentesen feloldód­tam közelükben, az ő inspirációjuk kellett; figyelmük és kíváncsiságuk, amely teljesen egyenrangúnak fogadott el, és egy olyan vonás, amit csak Bzován fedezhettem fel, noha már a prágai lakásban sem maradt előttem homályban, igaz, hogy akkor kie­gyensúlyozó, ellenpontozó szerepét nem ismertem föl. Ez: a játékosságba öltöztetett életszeretet, az élet nagyszerűségében rögződött hit a mindennapokhoz, de sarkí­tottan a múló időhöz is.

Igyekeztem minél többet magamra szed­ni náluk, alkatom fölerősödő romantikus színeit sem véka alá rejtve. Kibeszélni von­zódásaimat és vágyaimat, szabadon, mint a madár. Az élet itteni rendjéből fölfejteni va­lami keveset – ami az élet, az atmoszféra. És erős telítettségű világgal találkoztam. Mi tölti meg az emberek életét, mik a cseh vi­lág normái városon és falun, Prágában és a parányi Bzován? Milyen a cseh mentalitás, melynek alapjellemzőiről az irodalomból már tudni véltem valamennyit; szóba került a Szeszélyes nyár Vančurától, Olbracht, Čapek, Hašek művei, költők, Jaroslav Seifert Nobel-díja, mint a kelet-európai irodalom nagy eseménye; éles villanófénybe kerültek a mai arcok is, a portrék azonosságát iga­zából csak idehaza tudtam lemérni. Fuksról némi keserűséggel beszéltünk: hogy a vi­lágméretekben elismert hatvanas évekbeli korszaka után az anyagát maradéktalanul birtokló alkotó fölény mintha meggyengült volna, válság és kimerültség kísérné ezt a nagy formátumú tehetséget mostani útján. Aztán Hrabalra terelődött a figyelem, amit egyáltalán nem bántam, hiszen keresztül-kasul bejártam Arany Prágát, bevallhatom, eléggé megszállottan, a nyomát kutatva, mint azok közül valaki, akiket mélyen érint a művészete hatszáz kilométer távolból is. Nyilvánvaló, hogy Hrabal izgalmas egyedi­ségét nehéz keretek közé fogni; ami ezzel óhatatlanul együtt jár: széltében-hosszában terjedő anekdoták főszereplője; ami viszont egyöntetű benne: megszentelt irodalomtör­téneti közhelyek estek szét föllépése nyo­mán. Kíméletlen realista. A legnagyobbak közül való. Szerencse, hogy ismerhetjük; eljárhatunk tanácsokért a könyveihez. Hoz­zátartozik a képhez, hogy szeret bennün­ket, magyarokat. Budapest lehetőséget adott neki arra, hogy Prágán kívül másutt is otthon érezze magát, persze, otthonosság­érzése Zágrábtól Krakkóig ível; Kelet-Európa kapui nyitva állnak előtte.

Jiří Daněkkel igyekeztem behatolni abba a közegbe, ahol a Hrabal-figurák alakmásai, előképei föllelhetők. Jiří személye biztosí­ték volt rá, hogy erőlködés nélkül, valamifé­le beleérzési ösztönnel a valódi arányok körvonalai felé tapogatózzunk, túlexponált helyszínek helyett az átlagos emberit céloz­va meg, irányítatlanul, szemlélődve csupán, magunknak. Játék volt, nem hozhatott átütő sikert, mégsem sajnáltuk az agyoncsapott órákat; ennek az éjszakának a jelenetei ve­lünk maradnak: a könnyű kézzel szórt élcek és anekdoták mögött valami tartalmasabb gazdagság sejlett föl, nem lebecsülendő nyereség – túl kávén, konyakon, cigaretta-füstön. Ami meghaladja az alkalomszerű ta­lálkozást.

Ez szorosan tartozik a történethez. Prá­gához.

Több képességgel kellene bírnom ahhoz, hogy a pillanatok egymástól távoli filmkoc­káit összefűzzem. De legalább hűvös józan­sággal. Ahogyan a fénylő képeslapokon összefűződik a város: a széles homlokzatú házak közt résnyi ég, résnyi kékség, hínárosan csillámló üzletsorok -

Hogy az élmény emléke egyidejűleg re­mény és oltalom lehessen.

ČINOHERNÍ KLUB, DANĚK

A prágai ember egy kicsit tartózkodóan vi­selkedik az idegennel szemben. Amikor ezt elmondtam Jiří Daněknek, a Činoherní Klub művészeti vezetőjének, első találkozásunk alkalmával, mindjárt az elején, azt felelte, hogy itt tűrhető emberek közé kerültem, majd aggályosság nélkül hozott két pohárka Stará mysliveckát (aztán még kettőt) és beültetett a nézőtérre, mert rövidesen el­kezdődött a Nőtlen urak panziójá-nak négy­századik előadása.

A következő este a nagyon feszes Gyöngéd barbár került színre, száznegyven-egyedszer.

Szemlátomást egymástól távoli játékstílu­sok kerültek szomszédságba – ami ebben a dramaturgiai műhelyben nem furcsa, sőt mintha ez lenne helyénvaló; észreveszem, hogy mérhetetlen bizalom nyilvánul meg a játék iránt, színésztől dramaturgig, rende­zőtől díszletmunkásig bezárólag (a műsor­füzetből tudom, hogy a díszletezők beszáll­tak a Hrabal-darabba.) Feltehetőleg ezért nem ötlik föl bennem, hogy arcokat látok-e vagy maszkot; a Činoherní színpadán nincs maszk; nincs passzivitás, semmi odabiggyesztett poén, lógó sallang, kitöltetlen idő – jó a nézőtéren, s bár a Hrabal-előadás rit­musa lassú, nem fészkelődik senki sem. Nemcsak a színpad hibájául rónám föl, ha másként volna: a játéktér külvárosi kocsma, sört mérnek, sört isznak. Még a Berounká-nál megfogalmazott bolondos mondás jut eszembe: „Szeretem a sört, a sörnél csak Prágát egy kicsivel jobban!” A műsorfüzet is rátesz egy szívlapáttal erre: a kékszürke, opálos belső borítón az író könyököl, állát két tenyerébe támasztva, előtte Ballantines és pilzenis üvegek megnyugtató ízlés sze­rint elrendezve; sokat hall az ember italozási szokásairól, de ez a kép pörölycsapás azoknak, akik vastagon lenézik Hrabalt a kocsmázásáért: szelíd és tiszta tekintet néz szembe linkségeinkkel, alkalmi ügyeskedé­seinkkel. Az előadás végeztével Daněk gesztusa, mielőtt a nyirkos és hideg estébe elszélednénk: egy csapolás a színpadi sör­ből – mintha valami írói elgondolás dolgoz­na benne. A Nőtlen urak panziójának négy­századik előadása egyúttal a szerény ün­neplés alkalma; ami a közönség előtt törté­nik, nem a tapsért van; egy-egy szál krizan­tém a szereplőknek Jiří Krejčíktől, a rende­zőtől. Másra nem telik, a költségvetés kö­zömbös az efféle jubileumot illetően. Per­sze a nézőtér nem firtat ilyen apróságot. Tapsol, ünnepel.

A külvárosi kultúrházban, ahol időlege­sen játszanak, a színházi kulisszák lármája is megérint. Ilyen közelről még nem volt módom megfigyelni színészeket, kiváltképp munka után, épp hogy a deszkákról lelépve. A művészi játék után a személyiség átválto­zásának egyedi pillanataiban, a lecsillapo­dástól, a kifosztottságtól a köznapi feltöltődés értelmes küszöbéig. Leckék és tanul­ságok, a hatvanas évek újhullámos filmjei­ből megismert színészek Jiří Menzellel, Jiřina Třebickával. A hely is kirívóan köznapi: a kultúrház portája. A lépcsőtől kétoldalt egy­szerűen kiképzett ruhatári boksz és büfé, ízléstelen típusasztalokkal, rendre és rang­ra való tekintet nélkül mindenkinek. Itt hosszabbítja meg színpad és nézőtér örök összetartozását színész és néző, önmaga örömére, de úgy, hogy másoknak is juttat belőle. A Činoherní nézőterén azt éreztem, hogy a színész a játék öröméből nem a fö­löslegeset, a másodlagosai adja tovább, hanem ami őt legkonkrétabban foglalkoz­tatja, ami lelkiségének legbelső körén mo­zog; az a dolga, hogy a színpadon megjele­nített élethelyzet erőterében kifejeződő igazságot képviselje.

Jiří társaságában az ember mintha valami ismeretlen érzékenységnek engedelmes­kedne: szívesen rábízva magát, még féltve őrzött titkaiból is – amelyet pedig mindnyá­jan gondosan elzárunk a külvilág figyelme elől – kiad egy keveset. A művészvilág egy csoportjának erős vonalakkal megrajzolha­tó életvitele terebélyesedett el rajta, ez első ránézésre szembeötlő: az állandó készen­lét, a kitartott feszültség – de megvan ben­ne a tehetség kivételes biztonságérzete, fe­gyelme. Úgy gondolom, ez az életfelfogás harmonizál az alkatával; ha beszélni kezd, nem fogy ki a történetekből, mesélőkedve fantasztikus, gesztusai, hanghordozása el­bűvölő. Impulzív egyéniség, az egész em­bert betöltő életlendülettel.

És ragyogóan megtanulta nyelvünket, amit tud és ahogy tudja, az szinte már szőröstül-bőröstül magyar.

NÉHÁNY SZÓ AZ ARANY TIGRISRŐL

Múlt az idő, egyre sebesebben repült, s az egyik reggel meghallottam az otthoni dol­gok surrogását a fülemben.

Mert a visszautazás hetében menthetet­lenül úgy éreztem, hogy lecsúsztam arról, hogy Hraballal találkozom. Már nem is nyüs­töltem magam annyira. Daněket elfoglalták a gondjai, ott volt neki a színház, tervbe vett külföldi út, jobb ilyenkor nem bolygatni a dolgokat, tapasztalatból tudom. Margitkáék szinte állandóan úton voltak Bzová és Prá­ga közt, kamrájuk az ősz érett gyümölcsei­vel telt napról napra. Hozzájuk persze még elmegyek, körtekompóttal kínálnak majd, mint Anyám teszi. (Ha külföldön járok, ér­zelgős leszek. Szeretem, ha a dolgok úgy találnak rám, ahogy ott vagyok. Egy kicsit készületlenül mindenre, hogy nagyjából be­leférjen az életembe, ami velem történik.) Gondoltam, körülnézek Novodvorskán, ezen a sivár peremkerületi lakótelepen, ami Prágához képest egyszerűen stílustörés­ként ért eddig is. Négy-öt hangulatos szál­lodai éjszaka után kerültem ide, a panelek közé, sorsüldözött hajótörött a kopár szik­lazátonyra. Azt hiszem, a hasonlat már ott is eszembe jutott, mint megőrizendő rész­lete az utazásnak.

Novodvorska üres volt, idegenkedtem tő­le, két buszmegállót mentem gyalog, töb­bet nem bírtam. Vadhajtás a város testén, ezt látnom kellett újólag, csúfság, szürke­ség, cement és kavics. Fájt, hogy a torony­házak négyszögében aprócska liget fuldoklik, nyeszlett bokrokkal, faiskolák növen­dékcserjéinek hegyes, cikcakkos csonkjai­val. Látnom kellett, hogy az ősz hervadása nem lángoló, szelíd és érzékeny. Fizikailag éreztem rosszul magam, mert ezek a fogal­mak, melyekből az évszak képére bárhol rá­ismertem volna, itt nem voltak meg, elfogy­tak, ki tudja mikor. El innen, haza, bárhová, ahogyan hazulról vágyakozom más váro­sokba ritkán.

A panelváros kimódoltnak érzett közön­ségessége rövid időre elrontotta a hangula­tomat. Mintha kibillentett volna annak az él­ménynek az egyneműségéből, ami az uta­zás értelmét jelentette nekem. Ezt az ér­zést nem engedhettem szabadjára, hiszen amihez úgy éreztem, közöm van, néhány metróállomás után előttem állt, kőcsipkés házaival, kecses, árkádos átjáróival, szinte személyes ismerősként: az Óváros. Megke­restem az Arany Tigrist, s szerencsémre várva sört rendeltem.

Aki Hrabal-prózát olvasott, gondolhatja, hogy ennek a kocsmának a bemutatásához csak igen kevéssé lehet fölhasználni a sza­vak jelentését; egy-egy sikerült jelző hasz­nálatával se biztos a pontos közelítés. Az olvasónak egyszer el kell ide jönnie ahhoz, hogy az Arany Tigris hangulatáról meggyő­ződjék. Ahol Hrabal a keddi délutánokat, estéket rendszerint eltölti.

Haszna és értelme lehet annak, hogy ott van, ehhez semmilyen visszajelzés vagy igazolás nem szükséges külön. Jelenléte ott áramlik a kocsma falai között.

A harmadik korsónál tarthattam, amikor megjött. Csupán szemvillanásnyi időbe telt, amíg áthaladt a kocsmán, a mosdókra nyí­ló szűk folyosóval szemközti kisterembe, ahol – sarokba ékelt padnál – a fönntartott asztalok közül az egyik őt illette meg; a háromnegyedes, kék felöltő szinte beleú­szott a levegőbe. Elképzelem, Pepin-bácsi vonulhatott így a szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kis­asszonyokhoz igyekezett megjátszani va­lamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vi­téz újból győzelmet arat. Becsapnám vele a világot, ha akkori megindultságomat veszni hagyom; Hrabal közelében az em­ber másként tud elszámolni az életével, érződik rajta, hogy birtokon belül van, iro­dalom előtti világba érkezik meg, így gon­dolkodik, bár nem boldog, de nem is bol­dogtalan, és megnyilatkozhat számára a megrendülés pillanata. – Hát ennyi. Lám­paláz nélkül, levetett saruk nélkül az Arany Tigrisben, Hrabal keddi környezetében. A többi már csak szószaporítás volna; mindenesetre úgy tetszik, hogy valami elvehetetlen történik, aminek megvan a ma­ga indítéka: „Hű, te aranyszívű, hát te sze­reted az eltemetett emlékeket? Hát akkor én majd elviszlek egyszer, de csak ha al­kalmas lesz az idő, s én jelt adok ne­ked …”

1984-1985

MŰHELY

TÓTH GYULA

Devecseri Gábor portréja az ezredvégen

Takáts Gyula dokumentumkötetében (Köl­tők levelei 1934-1949) Devecseri Gábor a helyét kereső nemzedék legjobbjai között szerepelt, a huszadik századi magyar líra harmadik nemzedékének a tagjai sorában. Devecseri Gábor 1917. február 27-én szü­letett Budapesten, és 1971. július 31-én hunyt el. Korán, 54 évesen bekövetkezett kegyetlen halála után nyolc évvel Rónay László az Arcok és Vallomások Illés Endre-i sorozatában Devecserit alkotásai és vallomásai tükrében mutatta be. Rónay László jó könyve első mondatában beval­lotta, hogy nem ismerte személyesen a költőt, csak egyszer beszélt vele telefo­non. 1974-ben megkezdődött összes műveinek bizonyára befejezetlen, soro­zatszerű kiadása. Pesti Ernő 1977-ben művei addigi teljes bibliográfiáját publikál­ta. Azután eljött az irodalomra nézve már kegyetlen kor, amely gyorsan akart elfe­lejtkezni hamis tudatát zavaró legkitű­nőbb kortársairól. Devecseri 70. születés­napjáról az Állami Gorkij Könyvtár és a Magyar Bibliofil Társaság emlékezett meg. Felesége, Huszár Klára rendezte meg, tanította be a Devecseri-művekből összeállított műsoros estet. Egykori ba­rátai közül Csernus Mariann színészi tel­jesítménye, versmondása aratta a legna­gyobb sikert. Az est meghívóját Szántó Tibor tervezte és nyomatta ki a Kner Nyomdában. A meghívó címlapján Deve­cseri 1971-es, Csak című versének alábbi sorai tündököltek:

Ha csak egy szőlőlevelet
sikerül megörökítened,
ha egyetlen sorod is odaérez
a feszes fürtszemek fényköréhez,
vagy ha, csak vágyad támad a délutáni
tóra kitekintve, hozzá szót is találni,
vagy ha szépre nézve, hozzátenni
semmit sem áhítsz, csak belémérülni,
mint lelked otthonába:
már nem éltél hiába.

Az estén Devecseri Gábor életének, művének néhány pillanatát, mozzanatát mutattam be.

Devecseri 1935-ben iratkozott be a Páz­mány Péter Tudományegyetem görög-la ­tin szakára, és ott Kerényi Károly, Huszti József, Moravcsik Gyula tanítványaként, Dömötör Tekla, Dobrovits Aladár, Honti Já­nos, Szilágyi János György baráti körében lett tanár. Kerényi Károly gyakorolta rá vi­lágnézetileg is a legnagyobb hatást, és amikor, alig húszévesen lefordította Catul­lus összes költeményeit, kötetéhez Keré­nyi Károly írt bevezetőt. A Kerényihez, a Kerényi-iskolához való vonzódás életre szólóan befolyásolta, meghatározta Deve­cseri humanista-antifasiszta világszemlé­letét. Ennek az iskolának kiváló tanárai a felszabadulás után, 1946-ban jórészt az én tanáraim is lettek. Az 1947-es tanrend sze­rint az egyetem görög-latin tanszékén volt professzor Huszti József, s ott görög-latin metrikát Devecseri Gábor tanított heti egy órában. A bölcsészkar ekkor még a Múzeum körúton tanyázott, a hallgató szabadon közlekedhetett a tanári, intézeti szobák­ban. Egy tanórán találkoztam először, és aztán többször is, egyetemi éveim, 1946-1950 között Devecseri Gáborral. A tanrend szerint Kerényi Károly ekkori­ban magántanárrá szorult vissza. Padtár­sam volt Kerényi lánya, Kerényi Grácia, akinek életét, sorsát mindvégig, haláláig követhettem. Grácia katolikus létére Auschwitz gázkamrájából csak véletlenül menekült meg. Teoretikus igénnyel Gábor padtársa, Szilágyi János György írt tudós társairól Mi, filológusok című tanulmányá­ban (Antik tanulmányok, Studia antiqua, XXXI. kötet, 2. szám 1984). Devecseri a tu­dást tartotta legtöbbre minden tulajdo­nunk közül, és ezt az emberi eszményét már egyetemi tanulmányai végén disszer­tációjában is megfogalmazta címével is árulkodó tanulmányában: A művészi tuda­tosság Kallimachos költészetében. S Kallimachosról szólva a tudóst így minősítette: Kallimachos „ma is benne van az irodalom vérkeringésében, olyan művekben is, me­lyeknek szerzői talán nem is ismerik. Sza­va a római irodalmon át az egész nyugat­európai költészetben és ezen keresztül a magyar versekben is fölhangzik. »Tudós költőnek« nevezték. Az európai irodalom­ban ő az első, akit ez a kétes értékű meg­tiszteltetés ért. Mert ez az epitheton ornans (díszítő jelző) kétféleképpen hangozhatik, aszerint, hogy ki mondja ki. Van­nak, akik egyenesen vádnak szánják. A poéta doctus »száraz« és »játékosan hi­deg« … a szárazságot és hidegséget ép­pen a játékosság zárja ki. Külön kell vá­lasztanunk költészetét tudományos mun­kásságától. De követnünk kell a verseiben fel-felbukkanó tudós-színt: nem azért po­éta doctus, mert tudós volt, aki verseket is írt, hanem mert költő volt, aki tudós tevé­kenységét is arra használta fel, hogy költé­szetét gazdagítsa.” Devecseri Gábor is vágyottan, megvalósítottan a poéta doctus-ok, a tudós költők rendjébe tartozott.

A tudós költő emberi csodát teremtett, amikor Baumgarten-díjas, József Attila-díjas, Kossuth-díjas íróként önálló törekvé­seit is gályapadra kényszerítő műfordítás­ra vállalkozott. Magyar költőnek, tehát poéta hungaricusnak kellett lennie, hogy Ho­mérosz, Catullus, Plautus, Platón, Hérodo­tosz, Arisztophanész, Firdauszi, Ovidius verseit magyarra fordítsa, mintegy újraver­selje.

Tudott Homérosz művei csodájáról: Ho­mérosz valamennyi „csodátlan csodája” között maga a két költemény (az Iliász és az Odüsszeia) a legnagyobb. Egymást tükröző, egymást vonzó, egymásnak felelő sok kristálylapja, kristálylaprendszere szö­veg fölötti beszédességgel csillog. E rend­szerben minden sor tízszer, százszor, vég­telenszer többet mond, mind egymagá­ban. Pedig egymagában is – csaknem mindegyik – gyönyörű. És egymagában is – mindegyik életteli. Devecseri Gábor fe­dezte fel például, hogy Róbert Graves an­gol költő, az ő legjobb külföldi barátja, Ili­ász fordításában az elkoptatott jelzőkről szándékosan éppen akkor mond le, ami­kor régészek, nyelvészek irodalomtörténé­szek a homéroszi nagyobb és apróbb szimmetriákban e geometrikus kor váza­festészetének ikerpárját kezdik felfedezni. A világ, az élet, a természet, az emberi ter­mészet szimmetriáinak felismeréséről van itt szó, mondta. Gravesről tudnunk kell, hogy 1971-ben a Magyar Pen Club vendé­geként járt hazánkban, és nemcsak azért járt itt újra, hogy lássa Magyarországot, de hogy meglátogassa barátait, Huszár Kárát és az akkor már súlyosan beteg Devecseri Gábort. Bizonyára még sokan emlékeznek arra, hogy Graves 1970-ben a Nemzetközi Költőtalálkozón itteni honoráriumaiból dí­jat alapított, amelyet a 70-es évek első fel­ében Kálnoky László, Zelk Zoltán, Tandori Dezső, Székely Magda, Orbán Ottó, Si­mon István és György Gábor kapott. A zsűri döntésénél hivatalból voltam jelen. Devecseri ajándékát 1970-1971-tői két megindítóan szép kötet őrzi könyveim so­rában, 1970-ből Graves: Salamon pecsét­je, amelynek első versszaka Devecseri for­dításában így hangzik:

Végül itt van szilárddá-tett békénk:
a kettős áldás. Roppant ára volt.
Úgy nyertük vissza, hogy megújítottuk
szűz szívünket csak mi-tudjuk varázsban.
Véd bősz tévedés-áradat s magukat
cokolra-rúgók gúnykeserve ellen.

1971-ben pedig Devecseri Gabi dedikációjával, „a régi barát: szeretettel” küldve Kaptam meg a harcot, a háborút elparentáló csodálatos Bikasiratót, amelynek 33. strófája így összegezi az emberiség legna­gyobb vágyát:

Az egyes emberek dala együtt

Megszülettünk hirtelen
egyikünk se kérte.
Kérve kérünk, szép jelen:
meg ne büntess érte.

Kérünk, kurta pillanat,
ne vess tűzre, lángra,
szép olajfa-lomb alatt
várhassunk halálra.

Hadd teljék az életünk
– mint lehet – szelíden,
gyolcsban zengjük énekünk,
nem csalános ingben.

A második világháború után rövidesen újabb háborús fenyegetés született, az úgynevezett hidegháború éveiben mindannyiunkat, az akkor élőket a korszak politi­kai urai percről-percre a harmadik világhá­ború rémével fenyegették. Szinte köteles­ségüknek érezték még szelíd lelkű költők is, hogy hazaszeretetből, igaz hazafiságból korparancsra mundért öltsenek. így járt az ötvenes években költőnk is, s lett 1953. február 1-jén a Magyar Néphadsereg irodalmi és művészeti folyóiratának szer­kesztő bizottságában vezető. Ekkor sze­mélyesen nem találkoztunk, tőlem Zalka Miklós szerkesztő kért és fogadott íráso­kat. Az első évfolyam első számában Rá­kóczi népi hadvezérei alcím alatt Balogh Ádám brigadérosról, a 4. számba A nagy fejedelem főcímmel II. Rákóczi Ferencről írtam. A korszak erőszaka, kíméletlensége e lapot sem kerülhette el, de a szerkesz­tés magas színvonala az értékeket, az ér­tékes műveket is felmutatta. Ma is időtálló poémával szerepelt az említett 1. számban Devecseri: A győzelem emlékművénél-Treptow; Tvardovszkij: Vaszilij Tyorkin poémájának A harmonika című részlete, Illés Béla Tüzek című partizánnovellája, Kónya Lajos: Katonák között című verse jelent meg benne. És 1953-ban a korszakra jel­lemző publicisztikával volt jelen a lapban Aczél Tamás Sztálin-díjas és Kossuth-díjas író: Nagy feladat előtt, Vásárhelyi Mik­lós: „Vak tyúk is talál szemet…” Méray Tibor: Rendületlenül. Akkor még nem hu­morosnak látszó tanulmánnyal jelentke­zett Porpáczy Aladár Kossuth-díjas, a me­zőgazdasági tudományok doktora: Na­rancs és citrom a Balaton partján. A 4. számban Devecseri Finnországi jegyzeteit publikálta.

Devecseri filozófiai, etikai tudása önma­gában is iskolateremtő lehetne. Pornográ­fiába züllő szabados korunk újraolvashat­ná a szemérmességről és sokak szemér­metlenségéről írt tanulmányát:

„… Karinthy Frigyes mesélte, hogy az ő elemi iskolai hittan-könyvükben a hatodik parancsolat így szerepelt: Ne garázdál­kodj! Nem is rossz. Ezt legalább értették a gyerekek. S ennek a tiltásnak talán volt va­lami gyakorlati eredménye is.

De a felnőtteknek szánt irodalmi művek olvasói többnyire felnőttek.

Ezért fölösleges – szerencsére egyre ritkábban történik meg egy-egy antik vers­sor vagy Petronius-, Apuleius-mondat fö­lött töprengő összehajlása lektoroknak, fordítóknak: mit írjanak a haragosan nyers, az akár szemléltetően erotikus, vagy az egyszerűen csak természetesen tényközlő kifejezés helyett.

Semmit helyette. Azt. És lehetőleg pon­tosan. Mert író csak akkor sért illemet, ha a maga élményétől, fordító csak akkor, ha a maga szöveg-élményétől oktalanul el­tér …

Az erotika nem trágárság. A pontosság pedig még csak nem is erotika…

De hát kik, vagy méginkább mi írja az íratlan törvényeket? A prüdériáét az el­maradottság, a tájékozatlanság, a rossz­hiszeműség és a képmutatás. Egyes sza­vak használatán, de még inkább egyes tárgykörök érintésén, költői taglalásán felháborodó olvasókról rendszerint két perc alatt kiderül, hogy nem tesznek mást, mint felháborodás ürügyén kikéjelgik magukat. Mondanom se kell: színvo­nalas és magasrendűen költői írások al­kalmából színvonaltalanul és nem egy­szer trágárul. Nem feltevés ez, hanem bi­zonyosság.

… Arisztophanész … igenis trágár. De ez a trágárság elfogadható és elfogadan­dó, mert mint trágárságnak funkciója van. Korántsem csak leleplező és csúfondáros. Hanem a túlpezsdülő, feszítő életörömet sajátosan és túlfeszítetten éreztető is. A »Lüszisztraté« különben sem a »bujasá­got és zabálást« leplezi le és rója meg, ha­nem a háborút. Amivel szemben tréfás for­mában, de komoly tartalommal csalétekül-fegyverül használja fel a szerelmi sztrájk­kal felfokozott szerelmi vágyat, melynek kielégítését a – sóvárgott és elképzelt, a komédiában megvalósított – békekötési ünnepi lakmározásával köti össze. Az óko­média törvényei szerint. Vagyis: Arisztophanész komédiáiban még szakrális szere­pe is van a trágárságnak.”

1971, március 4-én ezt írtam naplómba:

„Devecseri Gábornál a Kútvölgyiben: G. arca, mint két üreg, lángoló szemek, kopo­nyája izzott (utoljára akkor találkoztam ve­le, mikor Várnai Zsenit köszöntötte.) Négyszemközt maradtunk. Homéroszt ja­vítja: több új sort talált – érdekes, mind Hádésszel, halállal kapcsolatos. – Dicsé­rem versmondó memóriáját. G.: új szava­kat teszek a sorokba – a ritmus, rím nem változik. Magyarázatul: Jékely azt mondta egy idézett soráról: így is jó, de nem az övé, azaz Jékelyé. Somlyó nézi meg az eredetit, és aszerint javítják ki a Hasfelmetszés-ben. – A H-t folytatásokban köz­ük majd. A kiadók mind nagyon figyelme­sek, Kardos György kérte a Hasfelmetszést. Szántó Tibor és ő fogják dedikálni a Bikasiratót. Emlékszik, hogy hárman együtt kaptunk obsitot a hadból, Siklósi Norbert volt a harmadik. Zsenire is emlék­szik, akinek azóta kislánya meghalt. »Láto­gass többször meg, ha a jövő héten nem érsz rá, majd a következőn. Olyan fiatal vagy« – mondta, és cinkosan megvereget­te szemével arcomat.”

Július 31. még elég távol esett 1971. március 4-étől. Gáborról több naplójegy­zetet már nem találtam.

FILMMŰVÉSZET

DOBOS ÉVA

A megújult argentin film

Argentína a világ egyik első országa volt, ahol megismerték a Lumiére fivérek talál­mányát. Az első nyilvános mozielőadást 1896 júliusában tartották a Buenos Aires-i Odéon Színházban, ahol is A vonat érkezé­se című Lumiére-film olyan pánikot keltett, hogy a korabeli leírások tanúsága szerint , némely emeleten ülő nézők, a közeledő mozdony láttán, leugrottak a földszintre, s összevissza törték magukat”.

A következő évben azonban már meg is érkeztek Buenos Airesbe a León Gaumont gyártotta első felvevőgépek, s Eugenio Py, fotográfus, kísérletképpen elkészítette Az argentin zászló (La bandera argentina) cí­mű filmet. Ettől az 1897-es dátumtól szá­mítják annak az argentin filmművészetnek a megszületését, amely az utóbbi években egyre többet hallat magáról, s amely Luis Puenzo A hivatalos változat (La história oficial) című filmjének 1985-ös Oscar-díjával gén erőteljesen felhívta magára a világ fi­gyelmét.

Idézzük fel egy kicsit azt a filmes hagyo­mányt, amely nélkül az utóbbi évek filmjei­nek robbanásszerű térhódítására sohasem került volna sor. Argentínában a század második felében kezdődik a film nagy kor­szaka, hanem azért ne feledkezzünk meg az elődökről sem! Federico Valiéról példá­ul, aki 1916 és 1931 között olyan újszerű, újságírómódra kommentált és riportokkal fűszerezett dokumentumfilmeket és hír­adókat készít, melyeknek a későbbi nem­zedékek is sokat köszönhetnek. Vagy a „Néger” Ferreyráról, aki nem használt for­gatókönyvet, hanem a forgatás során alakí­totta, rögtönözte húszas évekbeli, nagy si­kerű filmjeit, s ez az intuitív módszer – me­lyet természetadta tehetsége és anarchista szelleme meg a szűkös anyagi körülmé­nyek alakítottak ki – kritikusai szerint egyaránt eredményezett otromba szarvashibá­kat és nagyszerű telitalálatokat.

A nagy fordulatot azonban mind Argentí­nában, mind Mexikóban, mind Brazíliában az ötvenes évek hozzák meg. A szokvá­nyos filmalkotásokkal egy időben egyre-másra születnek szokatlan, egy nemzeti filmművészet megteremtésének igényével fellépő, újfajta alkotások is: Mexikóban Benito Alazraki elkészíti a Gyökereket (Raíces), mely szakít a mexikói filmek hagyo­mányos indiánszemléletével; Brazíliában Nelson Pereira dós Santos nyit az 1955-ben készült Rio 40 fokkal (Rio 40 grados), ezzel az olasz neorealizmus talajából kinőtt, ám már mélységesen brazil filmmel új távlatokat a brazil filmművészet előtt, a „Cinema Novo” nagy korszakának előfutá­raként.

Argentínában a Nemzeti Filmintézet 1957-es megalapítása két idős, nagy tekin­télyű mester nevéhez fűződik, Leopoldo Torre Nilsson nevéhez, akinek igen jelentős filmje Az angyal háza (La casa del ángel) és A mulatság vége (Fin de fiesta), vala­mint Fernando Ayala nevéhez, akinek legis­mertebb alkotásai A főnök (El jefe) és A je­lölt (El candidato). A friss levegőt azonban nem ők hozzák az argentin filmművészet­be, hanem egy filmklubokon nevelkedett új nemzedék, az úgynevezett „új argentin film” képviselői: Rodolfo Kuhn, Lautaro Murúa, Dávid Kohon, Gerardo Vallejos, Ju­an Berend, Ramiro Tamayo és mások. Az európai filmek túlságosan nagy hatása, a cenzúra és a szűkös anyagi feltételek végül befullasztják ezt az első kísérletet egy jel­legzetesen argentin filmművészet létreho­zására, mely legmarkánsabban a rövidfil­mekben nyilvánult meg.

1956-ban megalakul Argentínában a kontinens első dokumentarista filmfőisko­lája, a Litorali Egyetem Filmművészeti Főis­kolája, más néven a Santa Fe-i Iskola, Fer­nando Birri vezetése alatt. 1956 és 1958 között Fernando Birri, a főiskola hallgatói­nak közreműködésével, megrendezte első filmjét, a Dobjon le egy tízest (Tire dié) cí­mű filmet, mely iskolát teremtett Latin-Amerikában.

Talán érdemes egy kicsit bemutatni a ná­lunk kevéssé ismert Fernando Birrit, az Új Latin-amerikai Filmmozgalom egyik mega­lapítóját, annak egyik legjelentősebb teore­tikusát és alkotó résztvevőjét, akinek alakja ma már szinte élő legenda. Birri a Római Kísérleti Filmközpontban végezte tanulmá­nyait, majd 1956-ban hazájába visszatérve, megalapította a már említett filmfőiskolát. Elméleti és gyakorlati munkásságát az el­múlt harminc év során mindvégig egy nem­zeti, kritikai és népi hangvételű, a latin-amerikai valóságot tükröző filmművészet megteremtésének igénye jellemzi, szem­befordulva a kommersz film sablonjaival. Számos könyv, tanulmány és kiáltvány szerzője, fáradhatatlan szervező, tanár, a Kubában megalakult Nemzetközi Film- és Televíziós Iskola, az úgynevezett „Harma­dik Világ Iskolájáénak igazgatója, nem utol­sósorban pedig nagyszerű filmrendező. A Dobjon le egy tízest megrendítő film azokról a gyerekekről, akik a híd alól kiabál­nak fel a hídon áthaladó vonat utasaihoz, tíz fillért koldulva. Soha eddig argentin film­ben nem látott képsorok jelentek meg a filmvásznon Birri első játékfilmjében is, az 1961-es Árvízsújtottakban (Los inundados), amely 1962-ben Velencében Arany Oroszlán-díjat nyert.

1958 és 1963 között tehát valóságos robbanás következik be az argentin dokumentumfilm-gyártásban, melyet egyrészt az „új argentin film” már említett képviselő­inek filmjei fémjeleznek, másrészt a Birri képviselte irányzat elkötelezett, az ország valóságát kemény realizmussal ábrázoló dokumentumfilmjei: Humberto Ríos Robot-ja, (Faena), Ricardo Alventosa Fekete tör­ténete (História negra), Guillermo F. Jurado filmje, A múlt képei (Imagenes del pasado), hogy végül Fernando Solanas és Octavio Getino nagyszabású, sok vihart kavart poli­tikai dokumentumfilmje, A kohók órája (La hora de los hornos) zárja le ezt a korszakot 1969-ben, s jelölje egyszersmind egy új rányzat, a Felszabadító Film (Ciné Liberación) születését.

Ez az immár minden üzleti szempontot sutba dobó, leleplező szándékú, a filmmű­vészet eszközeivel nyílt, aktív politizálást vállaló irányzat olyan alkotásokat hozott lét­re. mint Ricardo Wulicher nálunk is bemu­tatott Quebrachója, vagy Raymundo Gleyzer Mexikó, a befagyasztott forradalom (México, la revolución congelada) című filmje. Az azóta „eltűntnek nyilvánított” Raymundo Gleyzer a Juan Carlos Ongania diktatúrája elleni népi megmozdulások he­gében született Bázisfilm (Ciné de la Base) mozgalom megalapítója volt, s Árulók (Los traidores) című filmje, elkötelezett politikai állásfoglalása miatt heves vitákat kavart mind az országon belül, mind azon kívül.

Vannak filmek, melyek csak illegális kö­rülmények között készülhetnek el, mint például a Már ideje az erőszaknak (Ya es tiempo de violencia), s a rendező igazát, mi­szerint ideje volna a diktatúrával a forradal­mi erőszaknak szembeszegülnie, az a tra­gikus tény bizonyítja, hogy a diktatúra meggyilkoltatta a film rendezőjét, Enrique Juárezt. Hasonló körülmények között ké­szült el a neves argentin író, Rodolfo Walsh riportkönyve, a Mészárlás hadművelet (Operación masacre) alapján készült azo­nos című film. Rodolfo Walsh könyve külö­nös tanúvallomás: a diktatúra egyik áldoza­ta, aki csodával határos módon túléli a cso­portos kivégzést, és sikerül elmenekülnie, beszéli el a mészárlás történetét. A dikta­túra az írón áll bosszút: Rodolfo Walsh a számtalan „eltűntnek nyilvánított” argentin listájára került, csakúgy, mint a könyvéből filmet készítő Jorge Cedrón.

E filmekkel zárul az argentin filmművé­szetnek ez a felfelé ívelő korszaka; a hala­dó törekvéseket a szó szoros értelmében vérbe fojtó diktatúra megingatja a hitet a nemzeti filmművészet létrehozásának lehe­tőségében.

A nemzeti identitás keresésének másik útja a játékfilm területén a nemzeti irodalmi alkotások megfilmesítése volt. A hatvanas években egy sor irodalmi alapanyagú film készült, a filmes formanyelv megújításának igényével. Manuel Antin a nagy argentin író, Julio Cortázar világának filmnyelvre va­ló átírásával kísérletezik, s elkészíti a Párat­lan számot (Cifra impar) (1961), Az üldözőt (El persegvidor) (1962), a Kirkét (Circe) (1963), A parkok bensőségességét (Intimidad de los parques) (1964). Lautaro Murúa, akit a magyar néző filmszínészként a Quebrachóból s jó pár, Spanyolországban – emigráns évei alatt – készült filmből és té­véjátékból ismerhet, két regényt filmesít meg, a Shunkót (1960), és a Bernardo Kor­don regényéből készült Alias Gardelitót (1961) melynek címe a híres tangóénekes­re, Gardelre utal. További adaptációk is ké­szülnek, ám ezekben egyre inkább a kifára­dás jelei mutatkoznak, mind kevesebb ma­rad a korábbi évek megújító lendületéből.

Sokan kerültek az „eltűntek” listájára, sokan emigráltak, sokakat pedig – az ön­cenzúrával súlyosbított – hivatalos cenzúra bénított meg az alkotásban, nem véletlen hát, hogy az argentin kritikusok a diktatúra időszakát a „kulturális áramszünet” megje­löléssel illetik.

1980-tól kezdve bizonyos mértékig eny­hül a cenzúra. Egy sor argentin rendező arat sikert mind Argentínában, mind az or­szágon kívül, s ebben része van az Aries Cinematografica Argentína produkciós vál­lalatnak is, amely kasszasikert biztosító, ám ugyanakkor a művészi útkeresést sem kizáró filmek készítésére biztosít lehetősé­get. A körülötte csoportosuló rendezők – Juan Jósé Jusid, Raúl de la Torre, Alejandro Doria, Adolfo Aristaraín, Sergio Renán, Néstor Pasternostro, Dávid Lipszyc, Fernando Ayala, Ricardo Wullicher, Bebé Ka­min és mások nevében Ricardo Wullicher így foglalja össze törekvéseik lényegét: „Nem alkotunk a szó szoros értelmében vett mozgalmat, noha elképzeléseink talán sok mindenben egybeesnek. Olyan filme­sek vagyunk, akik szeretik, amit csinálnak, és akik mellesleg ugyanarra törekszenek: emberhez méltó filmet csinálni, kommuni­kálni az emberekkel művünkön keresztül, harcolni, hogy kitágítsuk a cenzúra határa­it. Azt hiszem, ezenkívül még az az elgon­dolás is egyesít bennünket, hogy szakít­sunk azzal a nagyot mondani akarással, ami két évtizeden keresztül zsákutcába ve­zette filmművészetünket. Ez a filmművé­szet, éppen finomkodó volta miatt, igen szűkös nyelvezeten, mindent együtt akart elmesélni, a Bibliát, a Tőkét és Freud há­rom kötetét. Mi más javaslattal álltunk elő: könnyedén mesélni, és mély dolgokat mon­dani.”

E filmek közül nem egy foglalkozik a dik­tatúra éveinek erkölcsi és gazdasági csőd­jével, így Adolfo Aristaraín 1981-es A bosszú ideje (Tiempo de revancha) című filmje, mely amellett, hogy az év legnagyobb kasszasikere volt Argentínában, egy sor nemzetközi díjat is nyert. Fernando Ayala hasonló témájú filmje, az Édes ezüst (Plata dulce) és Dávid Lipszyc alkotása, a Vissza­térni (Volver) szintén nézők sok ezreit vonzza a mozikba, és sorra nyeri a nemzet­közi díjakat mind a rendezésért, mind a szí­nészi játékért. Nagy elismerést arat Juan José Jusid Várj reám (Esperame mucho) című filmje, melynek főszereplője, Victor Laplace a legjobb színésznek járó díjat nyeri el a IX. huelvai fesztiválon, Maria Luísa Bemberg rendezőnő Camilája pedig 1984-ben 2 117 706 nézővel megdönti a ha­zai nézettségi rekordot. A film megtörtént eseményt dolgoz fel, Juan Manuel de Rosas múlt századi diktatúrája idejéből. Egy jezsuita pap (a spanyolok férfisztárja, Imanol Arias játssza), beleszeret egy gazdag, konzervatív katolikus család leányába (Susu Pecoraro). Büntetésük meghurcoltatás és halál. A rendezőnő másik filmje, az 1981-es Pillanatok (Momentos) is figyelem­re méltó alkotás: egy házasságtörés ter­mészetrajza. A Malvin-szigeteki háború fil­mes lecsapódása Bebé Kamin szép filmje, a Srácok a háborúban (Los chicos de la guerra), amely a gimnázium padjaiból s az első félszeg ölelésekből a hadszíntérre kül­dött fiúk sorsáról fest fájdalmas, kegyetlen képet. Juan Jósé Jusid filmje, a Gyilkosság a Nemzeti Szenátusban (Asesinato en el Senado de la Nación) szintén megtörtént eseményt beszél el: Enzo Borcabehere po­litikus meggyilkolásának történetét, Miguel Ángel Solá nagyszerű színészi alakításával. A száműzetés témáját feldolgozó, Fernan­do Solanas rendezte francia-argentin film, a Tangók, Gardel száműzetése (Tangos, el exilio de Gardel) nyolc nemzetközi díj nyer­tese.

Két nagy sikerű irodalmi adaptáció is ké­szül, mindkettő a kitűnő argentin író, Osvaldo Soriano regényéből: Héctor Olivera a könyv alakban nálunk is megjelent Nem lesz többé gyötrelem, sem feledést. (No habrá penas ni olvido) filmesíti meg, ezt a szatirikus kisregényt, mely egy kisváros belháborúin keresztül fest véresen gro­teszk képet a peronizmus éveiről. Soriano Téli szállások (Cuarteles de invierno) című regényéből Lautaro Murúa készít igen szép filmet. (Megjegyzendő, hogy a cím kétértel­mű, van egy olyan jelentése is, amit talán így fordíthatnánk: „Süllyesztőben” fősze­replői ugyanis – egy bokszbajnok és egy tangóénekes – olyan fővárosi hírességek, akiknek csillaga immár leáldozóban van.) Kettejük sok humorral átszőtt, megrendítő, halálig tartó barátságának története a regény és a film, a katonai diktatúra vérfa­gyasztó légkörében.

És hadd írjak végezetül egy személyes edényemről, Eliseo Subiela A délkelet felé néző ember (Hombre mirando al sudeste) című filmje kapcsán. A filmet (mely a ren­dező második játékfilmje) a Latin-amerikai Film 1986-os Fesztiválján mutatták be Ha­vannában. Különös, hihetetlenül szuggesztív alkotás egy Rantés nevű fiatalemberről, aki egy szép napon megérkezik egy Bue­nos Aires-i elmegyógyintézetbe. Rantés földönkívüli lénynek mondja magát, s okos szemével figyel bennünket, kissé csodálkozva cselekedeteinken, valami tűnődő és aggodalmas gyöngédséggel. Beszélgetőtársához, a jobb sorsra érdemes, fáradt arcú pszichológushoz hasonlóan, mi sem tudjuk meg soha, vajon tényleg egy másik galaxisból érkezett-e hozzánk Rantés, de annyi bizonyos, hogy Subiela és hőse ritka katartikus élményhez juttatja a nézőt ezzel a mélységesen humanista mondanivalójú filmmel. Van egy pillanata a filmnek, amikor Rantés karmesteri pálcát ragad a kezébe, s elvezényli Beethoven „Örömódá”-ját. Az el­mebetegek, a város másik végében, mintha meghallanák ezt a diadalmas zenét, s vala­mi féktelen szabadságvágy tör ki rajtuk, tombolva, ujjongva tépik le magukról a kényszerzubbonyt, az eltompult tekintetek életörömtől ragyognak fel. A közönség, melyre szinte átragadt a felszabadultságnak ez a mámora, a jelenet elejétől végéig perceken át, szűnni nem akaró tapssal kí­sérte a vetítést. A filmet egyébként abban a bizonyos „Borda Kórházban” forgatták, amely Subiela egy másik filmjében is szere­pel, s amelynek embertelen körülményeiről Marcelo Céspedes Hospital Borda, un llamado a la razón (Borda Kórház, felhívás a józan észhez) címmel nagy viharokat ka­vart, leleplező dokumentumfilmet készített.

Az említett filmek közül néhányat nálunk is vetítettek. Láthattuk például Luis Puenzo Hivatalos változat-át (La historia oficial), s hogy ez a film – bár Oscar díja talán sokak­nak meglepetést okozott – nem a semmi­ből bukkant elő, arra az argentin film törté­nete a bizonyság.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Egységmozgalmak évadján

Potyognak postaládámba a meghívók, mint a fagyos szélben a fákról a levelek. Der­mesztő hírek sodorják őket. A rendszervál­tás véletlenei s a választási propaganda trükkjei révén parlamenti tényezővé vált ki­sebbség jobboldali diktatúrával fenyegeti az országot. Szét akarja verni mindazokat a szociális vívmányokat, amelyek a baloldaliság jegyében jöttek létre: a korszerűtlen, de mégis általános egészségügyi ellátást, a gyatra, de valamelyes esélyegyenlőséget legalább ígérő iskolarendszert, a szűkmar­kú, de némi megélhetést biztosító nyugdí­jat, mindent. Napról napra növekszik az egyik oldalon a munkanélküliség, az inflá­ció, a nyomor, a másik oldalon pedig a kardcsörtetés, handabandázás, pökhendiség.

A teendőket a vak is látja. Össze kell fogniuk a baloldali gondolkodás elkötele­zettjeinek, a haladás, a társadalmi szolidari­tás híveinek, s mozgósítaniuk kell a becsa­pott és egyelőre csak választási közönyé­vel tüntető többséget. Nincsen is hiány egységre felhívó nyilatkozatokban; gyűlé­seket tartanak itt, beszédeket mondanak ott, mélyenszántó helyzetelemzések vilá­gítják meg, miféle alternatívák mutatkoz­nak.

Azon töprengek, hogy ez az óriási buz­galom voltaképpen túlméretezett, hiszen az egység létezik. Mindegyik mozgalom ezt akarja, hirdeti. Csak az elnevezéseik má­sok, s a gyűlések helyszínei és a résztve­vők arcai különböznek. A beszédekben ugyanazok a szavak visszhangoznak, a helyzetelemzések ugyanazokra a tényekre hivatkoznak és egyformák a következteté­sek is. A probléma ott kezdődik, hógy e mozgalmak hangadóinak véleménye még egy ponton egyöntetűnek mutatkozik: mind azt vallják, hogy az egységet nekik kell létrehozniuk, s nem másoknak. S ha azt hallják, hogy egyebütt is a baloldal összefogásának eszméjét hirdetik, ugyan­olyan összeráncolt homlokkal, ugyanazt mondják: „bárkivel összefogunk, de velük nem”. S így áll elő az a furcsa helyzet, hogy e sok-sok meghívó, gyűlés, beszéd mind hiábavaló: minthogy a baloldali összefogás hívei csak bárkivel hajlamosak összefogni, de a baloldali összefogás más híveivel nem, azokkal aztán soha, azok viszont, akik nem hívei a baloldali összefogásnak, természetesen nem fognak össze velük, így nincs kivel összefogni. A mozgalmak gyűlésein ugyanazok buzdítják egymást az összefogásra, míg meg nem unják, s általá­ban elég hamar megunják. Ilyenkor egy idő után ugyanazok más néven szoktak egy új összefogási mozgalmat indítani, s ismét el­mondják egymásnak ugyanazt, amit már korábban elmondtak, s amit az összes töb­bi összefogási mozgalom gyűlésein is mondanak, majd újra elunják, abbahagyják és egy harmadik, negyedik néven újrakez­dik stb.

Gondoltam egyszer már arra is, hogy va­lamelyik mozgalom vezetőjének figyelmét felhívom arra a lehetőségre: szervezze meg a Baloldali Összefogási Mozgalmakat Összefogó Mozgalmat. De hamar rájöttem, hogy ennek se lenne sok értelme. Nyilván­való, hogy valamennyi baloldali összefogási mozgalom azonnal átalakulna a baloldali összefogási mozgalmakat összefogó moz­galommá, s lehetne mindent újrakezdeni, megalapítani a baloldali összefogási moz­galmakat összefogó mozgalmak összefo­gására törekvő mozgalmat – és így tovább.

Derűs kis játékok lennének ezek egy napsütötte történelmi pillanatban. Csak­hogy mostanság, mint említettem, egyre keményebb szelek járnak. A becsapott és egyelőre csak választási közönyével tünte­tő többség másfajta tüntetésekre is hajla­mos lesz, ha tovább nő a munkanélküliség, ez infláció, a nyomor. S radikalizálódásának korántsem egyetlen útja lehetséges. Ha a baloldali összefogási mozgalmakat össze­fogó mozgalmak csődje miatt ez az oldal nem képes eljuttatni hozzá a maga érveit, eljut hozzá a jobboldali kardcsörtetés, handabandázás, és indulatai ilyen irányban tör­nek ki.

Lesznek érvek arra, hogy mindenért a baloldal felelős. Az egészségügy korsze­rűtlen volt, az iskolarendszer gyatra, a nyugdíj szűkmarkú, Nagy Imre mártírhalált halt, s már Batu kán is kelet felől tört be az országba: nemzeti történelmünk minden ténye egyetlen vádló újjá egyesülve mutat majd a baloldalra. S a ma bárkivel, csak egymással össze nem fogó baloldali egy­ségmozgalmak vezetőit bármennyire sérte­ni fogja ez, e vádló ujj nem tesz majd kö­zöttük különbséget.

Volt ez már így a történelemben, tudhat­ják, akik nem felejtették el a középiskolai tananyagot. A szállóige szerint a történe­lem sosem ismétli önmagát. Attól tartok, hogy ez a mi oldalunk, ha másra nem is, e tekintetben a csodára is képes: igenis megismétli a történelmet.

PETŐ GÁBOR PÁL

Rég volt…

Az alábbiakban egy olyan – sajnos csak tö­redékes – dokumentummal ismerkedhet­nek meg az olvasók, amely titokzatos és érthetetlen módon több mint kilenc és fél évszázadon át rejtőzött, és most ugyan­olyan titokzatos módon bukkant fel egy ré­gi kódex kötésében a miesbachi kolostor könyvtárában.

Ez az eredetileg pergamenre, lúdtollal, latin nyelven írott beszámoló kétségtele­nül István (később Szent István) király ud­vari kancelláriájában készült, mégpedig – bár töredékessége miatt a keltezés hiányzik róla, néhány utalásból kitűnik – István király uralkodásának utolsó éveiben, vagy­is 935 körül. Az írás bizonyos jelek tanúsá­ga szerint ama német kancelláriai hivatal­nokok, írnokok egyikének (de nem az is­mert Heribert C. – III. Ottó kancellárja – egyik névtelen, de jól azonosítható mun­katársának) a tollából származik. Őket Ist­ván király akkor fogadta szolgálatába – s ezek a művelt, feltehetőleg papi szemé­lyek lettek a magyarországi latin írásbeli­ség megteremtői –, amikor III. Ottó halála után Henrik bajor herceg elbocsátotta őket, főnökükkel, a kancellárral együtt, szolgálatából.

Ezek a német igazgatási-adminisztrációs szakemberek szervezték meg frank mintá­ra a királyi kancelláriát, alakították ki annak szervezetét, osztályait stb. Egy – a megma­radt töredék második oldalának alján látha­tó, a kutatók által vitatott – jelzés arra utal, hogy ez az irat a kancellária lll/lll. osztályán készült, a király tájékoztatására, ő azonban akkoriban már nem sok figyelmet szentelt az efféle ügyeknek.

E szükséges bevezető tájékoztatás után lássuk a – könnyebb olvashatóság érdeké­ben nem archaizáló, hanem mai – magyar nyelvre fordított szöveget. Mint említettük, töredékes: eleje – ahol pedig, mint egy uta­lásából kiderül, fel voltak sorolva a találko­zón részt vett urak nevei – és a vége is hi­ányzik.

*

… második napon hajnalban az említett urak vadászni mentek számos kutyával és hajtóval, majd míg a szakácsok elkészítet­ték a zsákmányt ebédre, folytatták tanács­kozásukat. A legkeresztényibb király (vagy­is István, akit a „christianissimus” jelzővel illettek – A ford.) ama hűséges híve, aki je­len volt, és a király és katolikus hitünk iránti kötelességének érezte, hogy beszámoljon a hallottakról, elmondotta: a szervezkedő lázadók nem pogányok, mert tanácskozá­suk kezdetén csakúgy, mint ebédjük előtt és után, majd később is, többször áhítatosan imádkoztak hitünk előírásai szerint, ám keserűen beszéltek legkeresztényibb kirá­lyunkról és tetteiről, amelyeket hosszú és dicsőséges, áldásos uralkodása alatt tett. Egyikük például a lázadó Koppány vezért a keresztény mártírokhoz merészelte hason­lítani: azt mondta, hogy Géza nagyfejede­lem halála után neki járt volna a szép király­né, Sarolt keze és a hatalom: István király – káromolta – az ősi rendet megszegve lett nagyfejedelem. Sarolt nagyasszonyunkról egy másik úr – kinek neve előbb említve volt – nem átallotta fölemlíteni, hogy szer­fölött ivott, a lovat vitézek módjára ülte meg, egy embert pedig haragjában fölhevülve meg is ölt. Koppány vezér – úgymond ez az úr – szégyenszemre idegen kéztől esett el a csatamezőn, mert a király Vecelin sváb „vendéget” állította serege élére, s ő ölte meg Koppányt. A lázadó vezér felnégyelését, amit királyunk nagy bölcsesség­gel elrendelni méltóztatott, olyan szavakkal illették, amelyeket tollunk nem tud perga­menre vetni: a tetem részeinek Esztergom­ban, Veszprémben, a győri várkapura és Erdélyben való kitűzését „megfélemlí­tésének nevezték.

Sok szó esett az urak tanácskozásán az idegenekről, akiket a király részint Gizella királyné kíséretével, részint azután hívott az országba: ezek befolyására honosítot­ták meg az új, mai rendet, amely – és ez volt a tanácskozás vissza-visszatérő gon­dolata – idegen a magyar nép lelkétől, gon­dolkodásától és ősei hagyományaitól”. Azt, hogy Pázmány, Orci és Vecelin sváb lova­gokat a magyar urakat mellőzve és mege­lőzve duxi méltóságba emelte a király, hogy testőrsége, melynek élére a néhai Heinrich (Imre) herceget állította, idegenekből áll, csak kisebb jelentőségű bűnnek ítélték, ám nagyon nehezményezték, hogy az ide­gen Anasztáz (irodalmunkban általában Asztrik néven ismert – A ford.) érseket küldte koronát kérni a római pápához, s a mondott érsek koronázta meg legkereszté­nyibb királyunkat a Krisztus urunk születé­se utáni második évezred első napján, amely nap e célra választását hivalkodás­nak ítélték. Felidézték ama régi intézke­dést, amikor a legkeresztényibb király nagybátyja, Gyula és Zsombor helyébe unokaöccsét, Erdőelvi Zoltánt és Dobokát iktatta hatalomba, utóbb Ajtony helyébe Csanádot, de még azt is, hogy a somlóvásárhelyi Szent Lambert apácakolostor első apát nőjévé is atyafiját, Skolasztikát, a sán­tát tette meg.

Szándékaikkal ellentmondóan – vagy talán sejtve, hogy a királyhoz hű ember is akadhat közöttük? – nagy elismeréssel említették, hogy a legkeresztényibb király reményen térítette a magyarokat az igaz hitre. Sokan a szenátus (akkor: a főurak és a püspökök ”tanácsa – A ford.) tagjai lévén tájékozottak voltak arról, hogy Gizella királynénak a jámbor Henrik bajor herceg nő­dének egyik fivére, Brúnó, pap lett, s a királyné is arra készült, hogy Krisztus meny­asszonya (= apáca – A ford.) legyen, mielőtt a keresztségben István nagyfejedelem (= Géza – A ford.) megkérte fia, Vajk, a keresztségben szintén István, a mi dicső­séges urunk feleségének, hogy ezzel a két birodalom szövetsége is megerősödjön.

Ami a legkeresztényibb király által teremtett új rendben az urak keserűségének fő tárgya volt, az egyrészt az ősi, nagycsalád birtoklás megszüntetéséről szóló törvény. amely szerint javait mindenki tetszé­se szerint hagyhatja gyermekeire, rokonai­ba vagy az egyházra, másrészt az, hogy az, hogy a kegyes uralkodó az általa szervezett tíz püspökségnek a néptől dézsmát, a termés tizedét adni rendelte, sőt Koppány úr Somogyországában a bor, az állatszaporulat mellett minden tizedik gyermeket is az apátságnak kellett adni. A vásár napján, a dénárok beváltása után a harangszóra templomba menés és a munka tiltása szin­tén az urak elégedetlenségének tárgya. A böjt megszegésének egyheti elzárással és koplalással büntetését is szigorúnak találták, holott az egyik, külföldi követségben járt úr elmondotta, hogy Boleszló lengyel fejedelem ugyanezért a bűnért a vétkes fo­gainak kitörését írta elő. Egy úr akadt csu­pán, aki emlékeztetett arra, hogy Koppány lázadásának leverése után a kegyes király keményen megtorolta a bűnt, ám utána bo­csánatot gyakorolt, de ezt az urat letorkol­ták.

Az, hogy Istenben boldogult Imre herceg nevét német rokona, Gizella királyné bátyja után kapta, szálka az urak szemében. Bár sajnálták, hogy a derék, bátor herceget va­dászaton a vadkan halálosan' megsebezte (ez 831-ben történt – A ford.), úgy vélték, nevelője, Gellért püspök hatására ő csak még inkább az idegen szokásokat terjesz­tette volna. Hogy azonban az Imre herceg halála után az ősi magyar szokás szerint az uralkodásra jogosult Árpád-házi Vazult mellőzve, a király nővérének fiát, a velencei Pietro Orseolót nevezte ki trónja örökösé­vé és példátlan módon a seregek parancs­nokává tette, a jogaiért felkelő Vazult pedig megvakítatta, nem tudták eleget emleget­ni. Máskülönben is Gizella királynét és ro­konságát, akik idegenek a magyarok ősi szokásaival szemben, sok olyan szó érte, amelyet a tiszteletteljes toll nem örökíthet meg. Még arról is szó esett, hogy a bűneit megbánva lovagból Günther szerzetessé vált rokona, aki gyakran látogat el a király udvarába, amikor is István királyunk rábízza kamaráját alamizsnaosztásra, olyan bőkezű és kegyes, hogy valahányszor csak itt jár, a kincstár távoztakor üresen ásít.

A vármegyék kiépítését, a várak felépíté­sét méltánytalanságnak mondották, ami – úgymond a legidősebb úr – már minden ősi hagyomány felrúgását jelenti: István király megszüntette a még Géza nagyfejedelem alatt létrehozott udvarhelyeket, amiket az uralkodók (fejedelmek) nevével illettek, s a várnépeket – akárcsak a várak szolgálóné­peit a várakhoz – az udvarhelyekhez kötöt­te. A király pedig nagyszámú előkelő udvarnokkal és szolgasereggel udvarházról ud­varházra megy és feléli az oda összegyűj­tött gabonát, ökröket, bort, miegyebet.

Sajnálkozva említették, hogy Imre her­ceg halála óta az idős király megtört ember lett, már-már nem is király, csak utolsó gyermekét is vesztett atya, aki csak imád­kozik és jótékonykodik, az állam ügyeivel nem foglalkozik (a bajor Gizella királyné ebben a néhai Sarolt nagyfejedelem-asszonynak, az erdélyi Gyula leányának pél­dáját követve kézbe vette a dolgokat, vél­ték az urak), sőt úgy tudják, hogy a legke­resztényibb király a kolostorba vonulás gondolatát is megpendítette legbelsőbb hí­vei előtt, s ettől csak a trónöröklés rende­zetlensége tartja vissza.

Mindezen aggasztó jelek arra indították a titkos gyűlésen együtt volt urakat, hogy terveket…

*

Sajnos, itt – egy lap alján – megszakad a szöveg: a folytatást nem kímélte meg az idő, habár az István király halála után tör­téntekből a történelemkutatás talán követ­keztetni tud arra, kik voltak e „titkos gyű­lés” résztvevői és milyen terveket ková­csoltak.

Ezen túlmenően azonban a ma számára különösen tanulságos a nagyurak titkos ta­nácskozásáról szóló beszámolóból, hogy az az új, korszerű, Magyarországot Európa akkor uralkodó nagyhatalmaihoz kapcsoló politika, amelyet István már apja kezdemé­nyezését folytatva követett, „a magyar nép lelkétől idegenének bélyegeztetett azok ál­tal, akiknek hatalmát megnyirbálta, és akik a régihez kívántak visszatérni, abban a meggyőződésben, hogy a régi a jó, sőt a régit hitték újnak. Rég volt, talán igaz sem volt…

OLVASÓLÁMPA

MILLŐK ÉVA

Két könyvről

Rigó Béla: így élt Katona József

1791. november 11-én született Katona József tehát éppen kettőszáz éve. Nem lehet art mondani, hogy nemzete túlzásba vitte volna a megemlékezést erről az évfordulóról. Mint ahogy Kölcsey tavalyi úgyszintén kétszáz éves születésnapját se ünnepelték agyon. A nemzet ezekben az években másra figyel és jelenlegi hangadói nem ezen fiakban fedezték fel igazi elődeiket, ti különösen megbecsülendő, hogy Rigó Béla és a kiadó figyelt erre a dátumra. És Rigó nem éppen megszokott alapossággal látott neki, hogy utánajárjon minden olyan előzménynek, adatnak, eseménynek, amely Katona alakját és életét meghatározta. Vol­taképpen három élete volt ennek a fiatalon meghalt, a felszínen semmi rendkívülit nem mutató férfinak – mondja Rigó –, akit arra télt a sorsa és egyénisége, hogy csöndben, fegyelmezetten, rendszerető hivatal­nokként viselje saját zsenialitását, amely­nek nemcsak környezete, de talán még önnönmaga se volt tudatában. Főügyész Kecskeméten, ifjan amatőr színész, színházrajongó, darabokat fordítgató és dara­bok írásával maga is kísérletezgető ember, akit külső adottságai, cingár alakja, nem kellemes hangja a színészségre eleve al­kalmatlanná tesz. Szerelme Széppataki Ró­za. a későbbi Déryné iránt valószínűleg sa­ját félszeg ügyetlensége miatt maradt re­ménytelen. Harmadik élete: az irodalom, fantasztikus eredményt hozott a Bánk bán megírásával, de sikert, elismerést, akár­csak fölfedeztetést jottányit sem. Katoná­nak fegyelmezett volt a természete, de a szíve gyönge, nem tartott ki, amíg kortársai kegyeskedtek felismerni, hogy a Bánk bán nagy mű, mi több: nagy dráma. Három év­vel halála után ugyan színpadra került, de igazi értékét majd csak évtizedek múlva Arany János ismerte föl: „Különös teremtő tehetség volt azé a Katonáé, bámulatos, hogy tudta a nagy szenvedélyeknek olyan megragadó kifejezéseit olyan gondos be­osztással elrendezni, hogyan tudott annyi számítással költeni.” Rigó jóvoltából Kato­na József megkapta az őt megillető világí­tósugarat. Már csak azt adná a sors, hogy a Bánk bán színpadi előadása egyszer iga­zán méltó lenne a dráma nagyságához. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó)

Jean Paul Sartre: Exiztencializmus

1947-ben jelent meg ennek a reprint kiadá­sú műnek az eredeti változata. Amikor megpillantottam, hirtelen nosztalgia fogott el. Nem azért, mintha az egzisztencializ­mus bármely irányzatához érzelmi szálak fűznének. Nem, engem ahhoz az időszak­hoz fűznek nosztalgikus szálak, amikor sürgős teendő volt, hogy Sartre frissiben megjelent kis művét magyarul is kiadják. Amikor a magyar szellemi életet foglalkoz­tatta az a kérdés, hogy helyes filozófia-e az egzisztencializmus, és annak melyik is­kolája, a keresztény (Jaspers, Gábriel Marcel) vagy az ateista (Heidegger, Sartre stb.) tekinthető-e elfogadhatóbbnak. Ami­kor sokan nagy érdeklődéssel figyelték a Párizsban folyó vitákat, és itthon Lukács György a marxizmus jegyében foglalkozott a polgári filozófia válságával, többek közt az egzisztencializmussal; és Lukács mint marxista filozófus szerzett tekintélyt a vi­lágban. És aki vitatkozott vele, mint pl. Sartre, annak érvei voltak és nem szidal­mai, becsmérlései. Ez az időszak tehát nosztalgiát keltett bennem. Mint ahogy azt kelt J. P. Sartre személye is, akinél tisztes­ségesebb nem-marxista aligha élt ebben a században. Kispolgárnak tartotta és ne­vezte magát – a legkevésbé se megbocsátóan –, ő volt az az ember, aki élete során többször képes volt túllépni előző nézete­in, és nem óhajtotta semmibe venni a mar­xizmust azért, mert nem mindenben értett egyet vele. Hülyeségeket se beszélt róla. Megpróbálta a maga egzisztencializmusát egybeötvözni a marxizmussal, nagyon is megőrizve ennek lényeges elemeit, pl. az értéktöbblet és az osztályharc elméletét. A politikában ez a „kispolgár” a forradalmi morál tökéletes megtestesítője volt. Nem adva fel saját nézeteit, a kommunisták szövetségese a hidegháború idején, részt vesz az akkori békeharcban, az amerikai imperializmus elleni tevékenységben, fel­lép az algériai és a vietnami háború ellen. Kiáll a kubai forradalom mellett. Egyik leg­emlékezetesebb cselekedete, hogy 1964-ben visszautasítja az irodalmi Nobel-díjat, mondván: ha Solohovnak nem adták, ő nem fogadja el. (Solohov egy későbbi időpontban megkapta, és át is vette a dí­jat.) Az 1968-as párizsi „kis forradalom­ban” Sartre a diákok és munkások mellé áll, és ezt követően haláláig az úgyneve­zett „ultrabalos” „maoista” sajtót patronál­ja.

Soha nem felejtem el a temetését, amelynek egy részletét a televízióban látni lehetett. Hatalmas tömeg hömpölygött a koporsó után Párizs utcáin mélységes csöndben, se zene, se ének, csak a közle­kedésnek kellett leállnia. Semmiféle cere­mónia, hivatalos különösen nem. A francia állam nem óhajtotta gyászolni ezt a francia férfit, aki szellemével és erkölcsi tisztasá­gával gyarapította ugyan a francia dicsősé­get, de de Gaulle-t is zsarnoknak tartotta, és saját maga jelentette ki, hogy gyűlöli a burzsoáziát.

A kiadó jól tette, hogy ennek a füzetké­nek az újramegjelentetésével felidézte J. P. Sartre emlékét. (Hatágú Síp Alapítvány kiadója)

KÖNYVAJÁNLAT

Az utóbbi hónapok egyik sikerét Horn Gyula Cölöpök című könyve aratta. Az ol­vasmányos, mozgalmas emlékirat husza­dik századi történelmünk sorsdöntő ese­ményei mellett egy politikusi életpálya ala­kulásának rajza is. A Móra jelentette meg Zenit könyvek című sorozatában.

Nyilván a könyvkiadók nehéz gazdasági helyzetével is magyarázhatjuk azt a végül is örvendetes tényt, hogy a biztos siker re­ményében sorra jelentetik meg az elmúlt évtizedek értékes alkotásait, vagy a világ-irodalom maradandó, nagy műveit új ki­adásban. Egész könyvespolcnyi ajánlatom van ezekből a régi-új könyvekből, remélem sokan találnak kedvükre valót köztük.

Esődért századunk világirodalmának agpk legnagyobb művét, a Száz év ma­gányt ajánlom olvasásra, újraolvasásra. A kolumbiai Gábriel Garcia Marquez huszonöt éve írta meg ezt a mágikus, lenyűgöző regényt a képzeletbeli Macondo falu­ra- e ő Buendía család száz évéről. Magyarul ez a hatodik kiadása a Magvetőnél, Székács Vera fordításában.

A XIX. század nagy regénye, A pármai kolostor. Stendhal utolsó, legérettebb remekműve. Az Európa Kiadó sorozatában, A világirodalom klasszikusaiban jelent meg új kiadása, melyet Illés Endre fordított.

Arthur Millernek, az amerikai irodalom kiemelkedő drámaírójának Gyújtópont című regényét 1961-ben ismerhették meg a magyar olvasók Szinnai Tivadar tolmácsolásában. Mint legtöbb alkotását, Millernek ezt a regényét is nemes veretű humanizmus hatja át, ahogyan az egyszerű amerikai kisember küzdelmét ábrázolja önbecsülésének visszaszerzéséért, a félelemtől való megszabadulásért. A Pán Könyvkiadó jegyzi a mű második kiadását.

Az eljövendő évezredeket számtalan tu­dományos-fantasztikus könyv jósolja meg. Ezek közül kiemelkedőnek számít a sci-fi irodalom klasszikusának, Isaac Asimovnak Én, a robot című könyve, mely a robot­technika lenyűgöző fejlődéséről mesél. A sci-fi mesterei című sorozatban a Móránál megjelent könyv külön érdekessége, hogy első megjelenésekor, 1966-ban csak a ké­nyesnek ítélt zárófejezet nélkül adhatták ki. Most a teljes művet olvashatjuk Bara­nyai Gyula és Vámosi Pál fordításában.

Jó tíz évvel ezelőtt vásárolhattuk meg utoljára Babits Mihály Az európai irodalom története című művét. A mostani kiadás különlegessége az, hogy a Nyugat háború előtt megjelent, gazdagon illusztrált köte­tének hasonmás kiadása, s 1000 számo­zott példány is készült belőle gyűjtők szá­mára. Az Auktor könyvkiadó gondozásá­ban látott napvilágot.

Az Akadémiai Kiadó is különös művet adott közre második, bővített és átdolgo­zott kiadásban. Németh Gyula tudomá­nyos műve, A honfoglaló magyarság kiala­kulása ugyanis 1930-ban látott napvilágot először. Ezután negyvenöt éven keresztül dolgozott a második kiadás előkészítésén a szerző, s a kézirat jó részével el is ké­szült, de végső formát már nem tudott ad­ni az anyagnak. Ezt a munkát a közreadó Berta Árpád végezte el, s így jelent meg a mű Németh Gyula emlékének tisztelegve, születésének századik évfordulóján.

Az Európa Kiadó külföldi klasszikusok új kiadásait jelentette meg Diákkönyvtár-sorozatában. Balzac Goriot apó; Gogol A köpönyeg, Az orr, A revizor; Ibsen Há­rom dráma; Shakespeare Öt dráma; Molière Hat színmű; Homérosz Odüsszeia és végül a Görög drámák a frissen megjelent világirodalmi remekművek listája.

Diákoknak való a tanulást, a régebben olvasott művek tartalmának felidézését se­gítő, a Móra kiadónál megjelent 66 híres magyar regény című gyűjtemény, mely az első magyar regény, az Etelka szerzőjétől, Dugonics Andrástól Ottlik Gézáig 54 híres magyar író regényeinek bő kivonatát, és a szerzők munkásságának rövid méltatását is tartalmazza.

Anyanyelvünk ápolásához, a magyar nyelv megismeréséhez, tudatos használa­tához fontos kalauz Rácz Endre és Takács Etel Kis magyar nyelvtana, mely új és új ki­adásaiban nyelvünk változásait is követő meghatározások, szabályok, értelmező elemzések, nyelvi példák gyűjteménye. 9. kiadása a Gondolat Kiadó újdonsága.

Nélkülözhetetlen segédkönyv a diákok számára is a Deme László és Fábián Pál által szerkesztett Helyesírási kéziszótár, hiszen a legújabb helyesírási szabályzat biztos ismeretében is szükség van a gyakorlati útmutatásra, a részletkérdésekben is eligazító, a magyar köznyelv alapszókin­csét tartalmazó helyesírási szótárral. Má­sodik kiadásával az Akadémiai Kiadó je­lentkezett.

A Kossuth Kiadónál először 1986-ban látott napvilágot A világ fővárosai című munka. Az azóta történt változások szük­ségessé tették a mű átdolgozását, hiszen ma már pl. Namíbia függetlenné válásával az új főváros, Windhoek került a kötetbe, s az első kiadásban Jeruzsálem mint Izrael fővárosa nem szerepelhetett. A színes vá­rosfotókkal illusztrált második, átdolgozott kiadást is Próbáld Ferenc és Szegedi Nán­dor szerkesztette.

Akit a filozófia, a bölcselet története ér­dekel, az tudja, hogy a magyar könyvki­adásnak milyen sivatagos területe ez. Hi­ányt pótol hát a Szent István Társulat kiad­ványa, Nyíri Tamás A filozófiai gondolko­dás fejlődése című, 3. javított és bővített kiadású könyve. A mű az első kiadás óta eltelt húsz év kutatásainak eredményeivel, a modern gondolkodók bemutatásával bő­vült.

Újdonságismertetőmet egy régen elindí­tott mű folytatásának ajánlásával zárom. Az 1981-ben megjelent első kötet után végre napvilágot látott a Romániai magyar irodalmi lexikon második kötete. (Szépiro­dalom, közírás, tudományos irodalom, mű­velődés. II. G-Ke, Bukarest, 1991. Kriterion.) A romániai magyarság önismeretét szolgáló, írásbeliségük szinte minden te­rületéről számot adó mű főszerkesztője az erdélyi magyar irodalom nagy öregje, Ba­logh Edgár. A most megjelent kötet elő­szavában olvashatjuk a kiadás történetét: „Hetedik éve várja megjelentetését a Ro­mániai magyar irodalmi lexikon II. (G-Ke) kötete.” A cenzurális okok miatt az I. kö­tetből kimaradt címszavak egy részét most függelékben közreadják, a többi a IlI. és a IV. kötetben szerepei majd, melyekre reméljük, nem kell újabb évtizedet várni. E kötet fölött pedig örvendjünk!

(emmi)