ABLAK

BARANYI FERENC

Franco Ferrara

Milyen kicsi a világ: kiderült, hogy az egyik olasz költőbarátom igen jó barátja volt másik olasz költőbarátomnak… Pedig legalább ezer kilométernyire voltak egymástól. A szicíliai Rolando Certa – aki egyébként itt, Budapesten halt meg hat évvel ezelőtt-már 1962-ben egyengette fiatalabb költőtársa, az akkor huszonhét esztendős, római illetőségű Franco Ferrara útját. Az értékes emberek megtalálják egymást. Certa szerint Ferrara – aki akkoriban fejezte be politológiai és társadalomtudományi tanulmányait a római egyetemen – Dino Campanát idézi eszünkbe, elsősorban úgy, mint tökéletes ellentétét: Campana szidalmazott, átkozódott, kikelt minden ellen a divatok összezavaró és eredetieskedő kavargásában, míg Ferrara ünnepel, ujjong, magasztalja az életet.

Azóta Ferrara tónusa is sokat sötétült, de el is mélyült egyben. A hajdani heves fiatalember, aki egykor festészettel, építészettel, lakberendezéssel és reklámgrafikával is próbálkozott, az idők folyamán egyre inkább csak költő lett, rohamosan növekedve az időben. „Civilben” ma hírneves régészprofesszor is, ám elsősorban a kortárs olasz líra egyik kiemelkedő képviselője. Huszonhárom verseskötete közül az Imzad magyarul is megjelent 1990-ben. Az „imzad” tuareg szó, egy bizonyos népi hangszert jelöl, amely nem más, mintegy bőrhegedű, egyetlen húrral. Ferrara műve pedig nem más, mint egy hatalmas ívű, gyönyörű dallam, amely ennek a bőrhegedűnek az egyetlen húrjáról sír fel és a sívó homokvilágból vágyódva nyújtózik a távoli kedves felé. Az Afrika-kutató költőnek talán ez a legszebb műve.

Ferrara úgy modern, hogy közben egy pillanatig sem feledkezik meg érzelmesnek és indulatosnak lenni. Embereknek ír tehát – nemcsak a szakmának…

FRANCO FERRARA

Levelek Natasához

(Részlet)

:újraolvastam hímes szavaid egy
                              pálmalevél arany napfordulóján
    szeretném hogyha ajkam
                   hajadat harmatként inná magába.

Ne mondd hogy félsz sötétben
    csillagnak próbatét a gyászos éjjel elnézve téged
    a nap önlényegét megszégyeníti
s minden isten szemedben tükröződne hogy ismerjen magára

Történik valami nemsokára (s el kell utaznunk innen).
    Majd akkor érünk partot mikor minden
                   díjtalan és könnyen elérhető lesz
    s oázis virul ki a sivatagban vagy erdő belsejében.

Ennyit akartam mondani

(Részlet)

Mennydörgő madárdal muzsikált minékünk
Figyeltük a villám-szántotta barázdák
    feszes húrjait a gyöngykagyló-egekben
          küzdve aszály ellen

S – mint ki homlokára pírt lop ősatyáknak
          kő-kör közepében hagyva jó reményét
    tartós különbékét kötöttünk a kínnal
                 hogy húsunk beteljen
Emlékezetünknek széljárása hozta
                 minden nyelv zenéjét
Emlékezetünknek mosolya idézte
    értő mosolyát a homoknak amelyet
                 idő porhanyított

Emlékezetünknek neve hívta létre
    emlékteleneknek nevét akik régen
       elsirattak és megmosolyogtak mindent

Valaha fent voltunk
    emlékezet s álom csönd-magaslatán hol
       útrakeltünk hajdan
a fényért mi átsüt idők függönyén is valamint
a lelkünk izzó parazsáért amely nem csupán a
tükröt fényesíti ragyogást növelve

Nem ismeri álmunk idejét halálnak
Születés idejét ismeri csupán csak
Álmunk tudja jól a tartamát a csillám
       átváltozásának sugárzuhatagban
       s tudja jól a világ súlyát is a dalban

Imzad

(Részlet)

Most csend övez, némaság koszorúja,
       és a kő, melybe neved belevéstem:
    édességedtől olvad.

Hajadból szőtt muzulmán köntösömben
       bújok az éj kenguru-erszényébe.

Álmok szextánsán felejtem kezecskéd
    de még szeretném lelkemet kitárni
       legfőbb fennsíkján önvonulatának
s szólni hozzád szelekre felfeszített
       szívemben rejlő szétgurult szavakkal.

Szavakkal, melyek Ghana arányánál
    tisztábbak, izzóbbak Houssá rezénél
    s ősibbek, mint kanemi elefántcsont.

Szavakkal, melyek nem dicsérni téged,
       de elmerülni vágynak szép szemednek
    kék lagúnájában, szolgálatodra.

Szavakkal, melyektől kutak fakadnak
       eltikkadt karavánok
                                          örömére,

holdak gyúlnak
s márga, homokkő, jáspis
       sorjázik a sivatag csont-csapásán.

Szavakkal, melyek minden kivetettség
       lényegéből fogannak őrhelyünkön,
mintáz idők méhében szent ereklyék,
s miket begyűjt csillagszele Agolnak,
       Mizarnak, Acamernek,
vénám medréből hullámzón kicsapva.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

KÉPZŐMŰVÉSZET

REISENBÜCHLER SÁNDOR

Kimura apokalipszise

Márciusi számunk képeinek alkotója, a japán Tszunemisza Kimura, fotómontázs-művész, aki nyugtalanító gondolattársításaival hónapról-hónapra meglepi híveit és ellen­ségeit. Kimura a lézersebészek tizedmilliméteres pontosságával illeszti egymásba szürreális fotókompozícióinak alkatrészeit. Igazi megszállott alkotó, aki nem ismer elvarratlan képzőművészeti struktúrákat. Fantáziaképeinek léptékrendszere arról tanúskodik, hogy sokat tanult Rodcsenkótól és Liszickijtől, a hajdani orosz avantgarde éllovasaitól. Ők egy megálmodott új létforma eszményi összemontírozásán fáradoztak, Kimura viszont már egy bomló posztmodern civilizáció kulisszái között kutakodik. Nála is – akárcsak a középkor válságokkal küszködő látnokainál – meghökkentően keveredik a látható és a metafizikai valóság. Képein időben-térben távoli kultúrák kerülnek hagy- mázos kapcsolatba egymással. A néző ké­nyelmetlenül feszengve illeszkedik e vízió­rendszerbe, mert Kimura szemszögéből nézve úgy érezzük, hogy egy agonizáló földi világ tekint vissza hajdani önmagára.

Valóban ütött a Végső Visszaszámlálás órája? Vagy Kimura mögött már készülődik egy újabb japán művész, aki a zavaros szennyáradat utáni életről álmodik?

Egy Új Korszakról, amelyben halkan, sze­mérmesen ránk köszönt a több csend, a mélyebb gondolkodás, a valódi szeretet és az igazi megértés.

Létezik ilyen világ?

VOX HUMANA

RÉDEY PÁL

Gondolatok a vox humanáról

Különös, de mostanában a származásom foglalkoztat. No nem a közvetlen, inkább úgy az ezer emberöltőnyivel ezelőtti. Kínos érzés, de a tudománnyal együtt sűrű ködben botor­kálunk. Mindketten feltételezünk, kép­zeletünk csápjaival próbáljuk letapogatni a bizonytalan eredetet. Itt van például a vox humana, az emberi hang, illetőleg az ezen alapuló emberi szó, kifejezés kérdése. Elképzelni sem tudom, hogy a Homo Neanderthalensis hogyan beszélt. Makogott- e, vagy mély torokhangon, heves ökölrázás mellett hörögte ki akaratát, vagy fejezte ki indulatát? Milyen szókincse lehetett a Homo sapiensnek, mondjuk a crô-magnoni embernek úgy 30-35 ezer évvel ezelőtt? Káromkodott-e, amikor az ősmedvével bírókra kelt, s félelemtől nedves tenyerével tapogatta szíve tájékát, ahová a bordák közé szándékozta szúrni élesre pattintott kőkését? Nyilván vicsorított, miképpen vicsorított a közdelem hevében a fenevad is. Szemeik szikráztak, szívük vadul kalapált. De mit mondhatott ilyenkor az ősember? Vagy mikor kezdett el beszélni, emberi szavakat használni tűzre, primitív szerszámaira, égzengésre, hitvesére, gyermekére? Mikor és mitől vált dallamossá beszéde? Olyanná, hogy elviselhető legyen a fül számára? Egyáltalán, mikor mondhatta ki először, hogy „szeretlek”, „te az enyém vagy és én meghalnék érted”? Vagyis a legősibb ösztöneinek, érzelmeinek mikor adott hangot? Mikor mondhatta ki legelőször, hogy „félek”, félek a haláltól, a villámcsapástól, a körülöttem ólálkodó vadállatoktól.

Hát így vagyok őseimmel. Aztán úgy vélem, akkor kezdődött emberi mivoltjuk, amikor szavaik mögött először csillant meg az értelem, amikor érzelmeik elviselhető hangot kaptak, amikor a te és én, én és te viszonyát ki tudták fejezni. De mikor és hogyan mehe­tett ez végbe? Évezredek homálya fedi a vox humana fejlődését. Aztán tűnődhetünk azon, hogy egy-egy barlang közössége, vagy cölöp­település társadalma hogyan örökítette át nemzedékről nemzedékre szókincse vará­zsát, s hogyan jutott el a szó fájdalmas útján a soknyelvűséghez. Milyen mitikus mélysé­gekbe kellene hatolnunk, hogy nyomokat leljünk a nyelvmegoszlás bonyolult folyamatá­hoz. Mert bizonyára másként köszöntötte ősöm a felkelő Napot – miközben csontjait ropogtatva kilépett a nyirkos, füstös bar­langból Crô-Magnonban, és másként az Eufrátész partján. És talán érthették is egy­mást az egy vidéken vadászók, és közösen csaptak le az ősbölényre, ősmedvére.

Tűnődöm azon is, mikorra esik az a fele­melő pillanat, amikor utánozni kezdte a mada­rakat, és fütyülésbe fogott? Ha már repülés­ben nem kelhetett versenyre a madarakkal, megelégedett azzal, hogy hangjukat sajátítot­ta el. Nem lehetett könnyű dolga behatolni a madarak világába. Tolvajnyelv volt az, és csak az azonos fajtájúak értették egymást. Betola­kodni ebbe a világba különös, de felemelő vállalkozás volt. De mikor? Az azonban úgy áll képzeletemben, hogy őseim a madárvilágtól kölcsönözték a melódiát, a dallamot. Nincs kizárva, hogy értettek a sakálok és a hiénák nyelvén is, ám örökségül mégis a madarak dallamvilágát hagyták rám. Úgy tűnik szá­momra, hogy amikortól fütyülni tudott az ember, már énekszó is vidította a törzsek sivár életét.

Az is bizonyosnak látszik, hogy a szavak, kifejezések és azok dallama, melódiája árnyal­ta az ember érzelemvilágát. Ettől kezdve – de mikortól?! – már ténylegesen ember lehetett ősöm, kultúráltan, összefüggően beszélt, és hangsúlyozással tagolta mondanivalóját. S innen csupán egy lépés választotta el a világ legnagyobb felfedezésétől, az írástól. írás- tudományának kezdetét már nagyjából meg is tudjuk határozni. Alig 6-7 ezer esztendővel ezelőtt kezdődött. S mintha közöm lenne hozzá, mondom, hogy az első írásjelekkel köszöntöttük a történelem, de az emberi magasabbrendű kultúra hajnalán. Persze, ezek az első, kezdetleges botladozások, rovások és képjelek nem vethetők össze Hammurabi törvénykönyvével, vagy Dávid király zsoltáraival, sem Homérosz Iliászával, Vergilius AeneiséveI, Dante Divinájával, vagy Goethe lírájával. Ám egyre áradóbb, csil­logóbb, fényesebb lett a szó, a gondolat, amely napvilágra torta lélek börtönéből. Utat vágott magának, és behatolt a másik ember szívébe. Végül is a szavakkal győztük le a madárvilágot, a szavakhoz aggatott szárnyak­kal betörtünk az egek birodalmába is. Persze, hogy közben sárba tapostuk, töviskoronával láttuk el a szavakat, sőt nem egyszer megfe­szítettük. De a szavak, mint Krisztus, harmad­napra mindig feltámadtak. A szavak sorsa mindenkor halálmenet volt. Ezt tudtuk. Mint a lopakodó rakéta, titokban settenkedett a vox humana egyik szívből a másikba. Millió metamorfózison keresztül, hogy eljusson az igazság, a szépség, a jó, az emberi innen oda, onnan ide.

Tűnődöm, azon, mikor volt legnagyobb szükség a vox humanára. Nyilván akkor, amikor az ember kilátástalannak látta sorsát, amikor vész és háború csapásai alatt nyögődözött, amikor a lenni vagy nem lenni kér­dése elé állították, amikor a szegénység és létbizonytalanság áradatában fulladozott. Ilyenkor kellett igazán a vigasz, a megértés.

az együttérzés szava, a vox humana, ez az iszonytatóan megtaposott, arcul csapott szó, hogy az emberi nyomorúságon átsegít­se a vergődőket. Ez adott mindenkor re­ménységet a túlélésre. Ezért volt vox hu­mana a Názáreti rabbi szava, amely kétezer év óta vigasztal és erőt ad. S ezért tekinthe­tünk bizalommal a prófétákra, mert náluk is megcsillan valami a vigaszból és a remény­ségből.

Egy pillanatra azonban megtorpanok. Ezer esztendők óta számolunk a vox humánéval. Ezer esztendők óta tanítanak próféták és krisztusok, írók és költők a vox humánára. És szemembe kacagnak az eltorzult szavak, napjaink korbácsos, ólomfütykösú szavai. Mivé lettek az igék, a balzsamot permetező jó szavak? Mintha a barlang nyílásában liheg­nénk és hörögnénk, hogy elűzzük a reánk leselkedő gonoszt. Sokezer éves kultúránkat egyetlen tál szappanos vízzel lemostuk, és újra vicsorítunk, tapogatjuk az ellenfél szívét, hogy késünket – legalább a szavak tőrét – mélyen megforgassuk benne. Döbbenten kérdem: mivé tettük az emberiség legszebb, legfényesebb felismerését, a kiejtett vagy leírt szót?

Templomom orgonájának van egy sípsora. A regiszterére az van írva: Vox humana-emberi hang. Lehet, hogy sokáig csak az orgona hangjában kereshetem a vox humanát! Vagy tán közel az idő, amikor a szó és betű felava­tott papjai újra ízlelgetni kezdik ezt az elfelej­tett hangulatot, és újra regisztrálják kifejezése­iket és mondanivalójukat?

Reménykedem abban – miközben őseimre gondolok –, hogy nemcsak a templomok privilégiuma lesz a vox humana.

MŰHELY

Peter Glotz 1939-ben született a csehországi Chebben (Eger). Münchenben, Bécsben folytatott sajtótörténeti, germanisztikai és szociológiai stúdiumokat. Münchenben az egyetemen oktatott; 1976-77-ben az NSZK oktatás- és tudományügyi minisztere volt; 1981-ig ugyanezt a tisztet töltötte be szenátorként Nyugat-Berlinben. A Német Szociáldemokrata Párt vezető grémiumainak tagja, a párt egyik teoretikusának számít. Több műve közül kiemelhető: Der Weg der Sozialdemokratie (A szociáldemokrácia útja), 1975.; Manifest für eine neue europäische Linke (Kiáltvány egy új európai baloldalért), 1985. Peter Glotz jelen számunkban közölt cikke a Die Linke nach dem Sieg des Westens (A baloldal a Nyugat győzelme után, Deutsche Verlagsanstalt, Stuttgart, 1991) című könyve egyik fejezete, amely a Die Zeit 1992. április 17-i számában jelent meg Die Sieger in der Zwickmühle címmel.

PETER GLOTZ

Kutyaszorítóban a győztesek

A Nyugat győzött – a siker általa adott modellje azonban nem nyújt patent megoldásokat a jövőre. „Isten kegyelméből Amerika megnyerte a hidegháborút” – mondotta Bush elnök 1992-ben a nemzethez intézett üzenetében, majd így folytatta: „A két, felfegyverzett táborra osztott világ most elismeri az egyetlen kiemelkedő hatalmat, az Amerikai Egyesült Államokat. A világ félelem nélkül tekint Amerikára, mert hisz hatalmunk­ban – s a világnak igaza van ebben.” Nos, lehet, hogy így van.

Csakhogy a katonai mérlegkészítés mögött más problémák is meghúzódnak. Az Egyesült Államokat növekvő eladósodás szorongatja, a világpiaci újrafelosztásban veszteségek érik; itt is, ott is romlik az ország infrastruktúrája; ennek ellenére a nyugati világ legerősebb hatalma, azé a világé, amely többrétű strukturális dilemmában leledzik. Nem óhajtok oly ízléstelen lenni, hogy – mint az már annyiszor megtörtént – én is megjósol­jam a kapitalizmus újabb „nagy válságát”. De mégis azt tanácsolnám a baloldalnak: vizsgálja felül eszköztárát, és ne vesse el azt.

Szó sincs arról, mintha a Kelet a modellváltással, az alkalmazkodás némely krízisén átesve, egyből virágzó kapitalista tájjá változna. Az Egyesült Nemzeteknek a nyolc­vanas évek elejétől nagy propaganda-hadjá­rattal beharangozott segélyprogramjai a Dél sorsán mit sem javítottak, e népek helyzete lényegében még reménytelenebbé vált. Az ökológiai válságról már vagy két évtizede vitázunk, s noha közben kialakult egy új, hiteles tudományág, a „környezet-gazdaság­tan”, ennek ellenére nem sikerült a gazda­ságról folytatott gondolkodásunkba belevinni, elfogadtatni azt a felismerést (a gyakorlati tettekről nem is szólva), hogy a különböző energiaforrások végesek.

A mikroelektronikában végbement forra­dalom a racionalizálás és automatizálás telje­sen újszerű termelőerőivel szembesít ben­nünket; olyanannyira, hogy ezekkel szinte nem is tudunk még mit kezdeni; a bankszak­ma elemzői is különös, archaikus nyelvre váltanak át, ha ez a téma szóba kerül. Egyikük nemrégiben az USA gazdaságának állapotáról szólva, ilyesmiket írt a Die Zeit-ban; „A kapi­talizmust elszabadították láncairól, s az most megtámadta önmagát”.

Mindenekelőtt: a gazdaság radikális módon nemzetközi dimenziókba lépett át, a politika azonban minden abbeli igyekezetével, hogy kilépjen a nemzetállami keretekből, mindeddig csődöt mondott. Mindezt figyelembe véve, abszurd dolog lenne, ha az európai baloldal hagyná magát megfertőzni a neolibe­rális közgazdászok agresszív győzelmi illúziói­tól és a kelet-európai politikusok megindítóan naiv reményeitől.

Németország, Németország

Ha a nagypolitikusok Kelet-Németországot, Lengyelországot, Csehszlovákiát és a balti államokat illető terveiről hallok, mindig a saját hazám, Németország jut az eszembe, mivel Németország a világ egyik legsikeresebb népgazdaságával rendelkezik. De még maga ez az ország is már egy évtizede a „kéthar­mad társadalom” mintájára alakul át, azaz olyan dualista struktúrává, ahol az alsó har­mad vagy negyed népesség a politikát többé már nem befolyásolja, mivel a politikai elit egymással konkuráló csoportjai már nem merik ennek az alsó rétegnek a problémáit komolyan bevonni a társadalmi vitába. A kérdést, hogy ki nyeri meg a választásokat, a „felső világban” döntik el és nem az alsóban.

Mondjuk csak ki az igazságot: magában a kétségtelenül gazdag, fantasztikus infrastruk­túrával ellátott Szövetségi Köztársaságban, ahol a lakosság nyilvánvaló többségének – hozzájuk számítva a közigazgatás és az üze­mek törzsállományát is –, gazdaságilag jól megy a sora; nos, még itt is, csaknem hét millió szegény él, ezek jövedelme ötven százalékkal a statisztikai átlagé alatt van. Több mint három millió emberről tudunk, akik szociális segélyre szorulnak, jóllehet a segély­re jogosultaknak csupán 48 százaléka fordul a hatósághoz. A munkanélkülieknek csupán 35 százaléka kap ezen a címen segélyt, a többség már túlságosan hosszú ideje van munka nélkül ahhoz, hogy még jogosult legyen.

Mindez pedig azt jelenti: kiszámítható, hogy mikor tűnik el a mindennapi politikai realitás­ból ez a vegyes összetételű tömeg: a gyer­meküket egyedül nevelő nők, a sokgyer­mekes családok, a vendégmunkások, a menekültek, a mozgáskorlátozottak, a pszichikailag betegek, hajléktalanok, diákok, kisnyugdíjasok, a régóta munkanélküliek, a rendszeresen részmunkaidőben foglalkoz­tatottak. Ezek az emberek még feltűnnek a bevásárló központokban; többségük külleme nem üt el az átlagtól, az ember nem tudhatja, hogy aki csak margarint, kenyeret és joghur­tot tol a kasszához a bevásárló kosarában, vajon diétázik-e, nehogy elhízzon, vagy pedig nincs elég pénze, hogy rendesen bevásárol­jon. De a politikai találkozókon, a klubokban és gyűléseken, ott, ahol a döntéseket előké­szítik és meghozzák, ott, ahol a többség egy valóban demokratikus folyamatban alakítja a közéletet, a lakosságnak ezzel az alsó negye­dével vagy harmadával egyre kevésbé talál­kozunk.

De ha így áll a dolog a gazdag Németor­szágban, milyen képünk lehet akkor arról a valóságról, amely egy prágai külső negyed­ben, egy lengyel szénbányavidék ipar­városában, vagy egy román faluban vár ránk. A Világbank, amely igen óvatos intézmény, és antikapitalista mentalitással aligha gyanú­sítható, azt prognosztizálta, hogy egyetlen kelet-európai ország sem éri el 2000 előtt az 1989. évi életszínvonalat.

És hogy e társadalmak mindenkori alsó harmada számára mindez mit jelent, azt Németország, Franciaország vagy Hollandia társadalma felső kétharmada perspektívájából nagyon nehezen lehet megítélni. Vajon tudo­másul veszik-e a közép- és kelet-európai alsó rétegek, hogy feltehetően egy évtizeden át gyorsuló ütemben süllyed az életszínvonaluk? Vajon megingás nélkül fogják-e követni a demokrácia békét teremtő procedúráit, abban a reményben, hogy majd meglátják a fényt egyszer az alagút végén?

Egész életemben meggyőződéses híve voltam a piacgazdaság szabályozó szerepé­nek. Soha nem hittem a „reális szocializmus” hatékonyságában; ezért nem lepett meg Honecker NDK-jának összeomlása, legfeljebb annak mértéke. De nagy felületességnek tartom, ha nyugaton mostanában elfelejtik, hogy pl. Görögország, az Európai Közösség tagja, egyáltalán nem áll jobban, mint némelyik kelet-európai ország. Felületes az a kép­zelem, hogy a reálszocialista társadalmak modellváltása gyors prosperitást és sikert ígérő új piacokat garantál.

De ne üljünk fel banalitásoknak. Először is értelmetlen, sőt, erkölcstelen dolog absztrakt módon tagadni a gazdasági önzést. A piac a társadalmi felelősség szétosztásának csodá­latos eszköze. Ha a piacot politikai demok­ráciával kombinálják, kialakul egy olyan kész­ség, amely minden más rendszernél rugal­masabban reagál a kihívásokra. Másrészt viszont – erre tanít bennünket a szociális állam története – a piacgazdaság csak akkor kerül „fölénybe”, ha a politikai intézmény- rendszerben működését szabályozzák.

A győzelmi harsogás mindig veszélyes, a piacgazdasági harsogás is. Nem helyes, ha a gazdasági folyamatok szabályozásának minden „nem piacszerű” formáját gyanak­vással szemléljük. Az lenne az ideális, ha egy lehetőleg intelligens, a mindennapi helyzethez illeszkedő összefüggést teremte­nénk meg a piac, a demokrácia és a terve­zés között és ezt a „rendszert” sikerülne is életben tartani.

Három olyan strukturális dilemmát látok, amelybe a Nyugat most belebonyolódott. Nem állítom azt, hogy feloldhatatlan ellent­mondásokról lenne szó, s főleg nem olyanok­ról, amelyek többé-kevésbé automatikusan összeomláshoz vezetnének. De nem is egy­szerűen hibás fejlődésvonalakat látok, ame­lyeket elvi alapon és egy már ismert eszköz- rendszerrel korrigálni lehet, mint pl. a kon­junkturális válságokat. Nem, itt valóságos kutyaszorítóról van szó.

Szakítás az ökológiai tradícióval

Mindig utáltam az apokaliptikus ön- fellármázás tónusát. Mély rokonszenvvel kísérem azoknak a kompetens tudósoknak és szakértőknek a munkásságát, akik glo­bális végkövetkeztetéseiket óvatosan, minden hipotézist mérlegelve, realizálható ellenstratégiákat felmutatva dolgozzák ki. De ma már ők sem képesek megnyugtatni bennünket.

Terjedelmes kormányzati jelentéseket a World Watch Intézet évkönyveit, a Római Club által kibocsátott tanulmányokat, a Brundtland-jelentést gondosan végigolvasva az 1960-ban született filozófus, Vittorio Hösle, aki egy tipikus middle-of-the-road férfiú, arra a következtetésre jut, hogy „a föld türelme a végéhez közeledik”. Következtetése: „Lehet, hogy ezeknek az írásoknak vannak bizonyos hiányosságai, ez szinte elkerülhetetlen a világklíma, a népesség táplálásának alakulása, a természeti környezet megterhelésének bonyolult összefüggései elemzése során, de súlyos tévedés lenne, ha kételkednénk abban az alapvető megállapításukban, hogy a de­mográfiai fejlődés, az atmoszféra felmelege­dése, a mérgező kemikáliák növekvő mértéke a vizekben, a talajerózió, az ózonréteg elvékonyodása, az élelmiszerkészletek csökkenése, az állat- és növényvilág egész sor fajtájának kipusztulása olyan helyzetet fognak teremteni, amely ökológiai katasztrófához vezethet.” Hősiéhez hasonlóan fogalmaz ma gyakorlati­lag mindenki, aki komolyan tanulmányozta a rendelkezésre álló szakirodalmat.

A legaggasztóbb azonban tulajdonképpen az a felismerés, hogy nem rendelkezünk olyan politikai rendszerrel, amelyben egy karizmatikusan vezető kormányzat nagy elhatározása segítségével kiszabadulhatnánk a fent vázolt szorítóból. Ez egyrészt amiatt van, mivel a politikai rendszer meghatározott gazdasági rendszert igényel, ha ered­ményeket akar elérni. Ezenkívül egyetlen, mégoly hatalmas ország politikai és gazda­sági elitje sem elegendő egymagában ehhez a feladathoz, sokaknak kellene még csatla­kozniuk egymáshoz. S ha még megfeledkez­nénk is ezekről a nehézségekről, még akkor is adva vannak a csak igen hosszú időtartam során regenerálódó természet bonyolult összefüggései, és a pénzgazdálkodás dinami­kája, amely sokkal rövidebb ciklusokban működik.

Az entrópia törvényét szem előtt tartva, bizonyos, erős leegyszerűsítéssel azt mond­hatjuk: a probléma abban rejlik, hogy a gazdasági növekedés lefojtása, vagy a mennyi­ségi produkció minőségbe történő átveze­tése igen nagy nehézségekbe ütközik, mivel­hogy a növekedés korlátozása a modern financiális tőkegazdálkodásban nagyon gyor­san a redukálás általános tendenciájába csaphat át és gazdasági válsághoz vezethet.

A nyersanyagok értékesebbek mint a hulladékok; mennél több nyersanyagot bá­nyásznak ki, a természet annál inkább elér­téktelenedik. Mennél nagyobb mértékben állítjuk a természetes regeneráció helyébe a mesterséges másodlagos felhasználást, annál költségesebbé válik a gazdasági folya­mat. Ugyanakkor nagyon nehéz ezt a sort bármely tetszés szerinti ponton megszakítani. Pénzügy-politikai gazdálkodásunkban az elvárt növekvő hozadékok a jelen időszakban kell, hogy vagyoni értékké váljanak – a gazdaság éppen ezeknek a vagyoni értékeknek a fenn­maradásától függ.

Az ökológiai tradíció megtörése 400 évvel ezelőtt kezdődött, nyomában olyan helyzet állt elő, hogy az olajtartalékok a jelenlegi fogyasztási szint mellett még 28 évig tarta­nak, a földgázkészletek 48 évig, a széntar­talékok 260 évig. Az úgynevezett Back-Stop- technológiával azonban – vagyis a korlátozat­lan időtartamú energiaellátás ama formájával, amely elviselhető költségekkel jár és olyan méretű, hogy kielégíti a keresletet – úgy látszik, nem rendelkezünk. A szakértők azt mondják: a napenergia sem fogható fel ilyen Back-Stop-technológiának. A mi hazai irigy­lésre méltóan derék menedzserembe hely­zetben azt mondanák: „Valamit tenni kell.”

Az adósságválság

A harmadik világ fejlesztésével foglalkozó politikusok közt terjed egy szállóige, amely szerint a nyolcvanas évek az eladósodott országok szempontjából „elvesztegetett évtized” volt. Ez azért megrendítő, mert az „elvesztegetett évtized” megnevezés mö­gött egy elveszett nemzedék húzódik meg.

A fő probléma azonban ismét a mechaniz­musban rejlik és nem az erkölcsben. Min­denki tudja, hogy a fejlődő országok korrupt felső rétegei tőkéjüket Luganóba vagy Lu­xemburgba menekítik át. A fejlesztési segély folyósításának lehetnek dilettáns formái; megeshet, hogy kérdéses értékű és kímélet­len döntések születnek, mint például a petro-dollár visszaforgatásának esetében a het­venes években. De nem annyira egyes sze­mélyek erkölcsiségéről van szó, mint inkább arról: megoldhatók-e a harmadik világ gyenge országainak problémái a szabad világpiac mechanizmusán belül, ahogy az ma működik, és létezik-e valamilyen esély arra, hogy ezt a mechanizmust meg lehet változtatni oly mó­don, hogy ne kerüljön egyre több társadalom kilátástalan helyzetbe, amilyenben ma Bolívia, Argentína, Brazília és a legtöbb afrikai ország vegetál.

Az adósságválság 1981-ben tört ki. Azóta a harmadik világ szegény országai az első világ gazdag országainak nettó 336,2 milliárd dollár kamatot és adósságtörlesztést fizettek. Indiában 1988-ban a külföldi adósságok utáni kamatok nettó kifizetései egy milliárd dollárral haladták túl a fejlesztésre kapott segély összegét.

Ha európai országok hiteleket nyújtanak szegény afrikai államoknak, akkor ez utóbbiak az összegnek több mint a felét kamattörlesz­tésre kell, hogy fordítsák. Ez azt jelenti: sza­bálynak lehet tekinteni, hogy az eladósodott országok exportból származó bevételeik jelentékeny részét adósságszolgálatként külföldre utalják át. Ez pedig oda vezet, hogy az ily módon hiányzó pénz az eladósodott országban csökkenti a keresletet, munkanél­küliség keletkezik, kevesebb beruházást eszközölnek, növelik az adókat, mérséklik a közkiadásokat, a belső államadósságot a bankóprés működtetésével próbálják eliminálni, és az egész kísérlet végül száguldó inflációba torkollik.

A latin-amerikai országokban 1989-ben átlagban 500 százalékos volt az infláció. Ennek következtében egész társadalmi cso­portokat a nyomorszintre taszítottak, a pénz- forgalom közvetítette csere helyébe a ter­mékcsere lép, a hivatalos gazdasággal párhuzamosan illegális gazdasági tevékenység keletkezik, például a kábítószer-kereskede­lem. Ezek a társadalmak egyre inkább kormányozhatatlanokká válnak. A politikai színtéren gyakran színjátékosok ágálnak, akik a hatal­mon marakodó csoportok közt táncolnak, amíg végül politikailag vagy akár fizikailag is nem likvidálják őket.

A kapitalizmus új arculata

A kapitalizmus új arculatát a közgazdászok „az akkumuláció új típusának” nevezik. Lé­nyegében a munka elvi formaváltozásáról van szó, ez a fejlett ipari társadalmakban, az USA- ban, Japánban vagy Németországban a hatvanas évek vége felé tűnt fel. E fejlődés okai igen bonyolultak: bizonyos övezetekben a piac telítődött, az embermilliók fogyasztásá­ban megváltozott preferenciák léptek fel (például a természetes eredetű áruk iránti kereslet fokozódása), nőtt a szabványosított termékekkel szembeni ellenérzés, méghozzá egyre nagyobb fogyasztói csoportoknál; mindenekelőtt pedig: a tömegpiacok 1973 után gazdaságpolitikai okokból (olajválság) összeomlottak, aztán felszabadították a devizák adás-vételi árfolyamait, felszámolták a Bretton Woods-rendszert.

A nemzeti valuták adás-vételi árfolyama felszabadításának jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. A piacgazdálkodási folyamat a reális termelés szülötte volt. Ez a szülemény ma egyeduralkodóvá vált. A kamatokat és a váltási kurzusokat egyre inkább a messzeme­nően spekulációs pénz- és tőkepiacokon alakítják ki, és egyre kevésbé a termelés, a beruházás és a világkereskedelem termé­szetes tranzakciói útján. A kamatok végülis átlagban magasabbak, mintáz indokolt lenne.

Mindez azonban azt jelenti, hogy az áruter­melési és szolgáltatási vállalkozói aktivitás helyét egyre inkább a pénzügyi intézmények foglalják el. Egy bizonyos „kaszinó-kapitaliz­mus” jön létre. A „nagy nemzetek” kormány­fői és pénzügyminiszterei figyelmet keltő világgazdasági csúcsértekezleteket szervez­nek. Ezeknek a konferenciáknak a média­hatása időközben sokkal nagyobb lett, minta mögöttük álló reális hatalom.

A Tymińskik szaporodnak

Teljesen félreértenének, ha a Nyugat dilem­máiról szóló elemzésemet úgy értelmeznék, mintha cinikus módon le akarnék számolni a kapitalizmussal, mintha az összeomlásra várva, szavain kárörömteli leszámolásra hívnának fel velünk magunkkal, akik azt hisszük, hogy győztünk. Nem, a piac a ter­melési szféra megújításának egyetlen bevált motorja, amit a történelem csak produkálni tudott; esztelen dolog lenne lemondani róla.

A kapitalista társadalmak pénzgaz­dálkodásának dinamikájával nemcsak konflik­tusokat váltanak ki, hanem egyúttal ezek kezelésének módszereit is nyújtják. Az ökoló­giai válság példájánál maradva: lehetséges a tartós gazdálkodás árrendszerének jobb alakítása, a természet teljesítményét lehetsé­ges ésszerűbben honorálni, az ökológiai károkat figyelembe lehet venni a gazdasági mérlegkészítésnél, lehet olyan energia- politikát folytatni, amely kikényszeríti a taka­rékosságot. Nem lehet csak úgy egyszerűen tudomásul venni azt a tényt, hogy pl. a nyu­gatnémet személyautó-forgalom évi energia­felhasználása mintegy negyven millió tonna kőszénegységnyi mértékével annyit tesz ki, mint a 300 milliós feketeafrikai lakosság összes energiafogyasztása. Amikor tehát elismerjük a piacot, egyidejűleg befolyásolá­sára is kell törekednünk, hatékony nemzet­közi szervezetek létrehozását kell szorgal­maznunk.

Nagy tévedés lenne ugyanakkor, ha to­vábbra is „perspektivikus beszédek” hangzanának el, ha némelyek a valóság ábrázolása helyett a saját vágyaik kiszínezésével foglal­koznának, hamis ígéreteket tennének, ame­lyek az érintetteknél már néhány év után keserű csalódást okoznának, ha a népek szövetségének légvárait konstruálnánk, alapításukat ismételten ünnepélyes keretek közt pecsételnénk meg, miközben a valóság­ban a nacionalizmus, a rasszizmus és a populizmus terjeszkednek.

Ugyanazok az emberek, akik ma pompásan restaurált rokokótermekben békedíjakat nyújtanak át korábbi kelet-európai disszidenseknek, (akikről tegnap még semmit sem akartak tudni), idehaza olyan menekültügyi jogszabályokon munkálkodnak, amelyeknek a mottója így hangzik: „A csónak tele van.” Nemsokára eljön az idő, hogy felismerik: a forradalom utáni színi mutatvány mint olyan, véget ért. Az európai lakosság nemsokára nagyon is közvetlenül fogja felismerni a színpadon az idillikus pásztorjátékok és a romantikus kísértettörténetek valódi hátterét.

A Tymińskiek családja ugyanis szaporodik.

Stanislaw Tymiński volt az az emigráns, egyidőben kanadai, perui és lengyel állampol­gár, aki az elnökválasztások idején Lech Walęsa ellen fellépve a szavazatok egyötödét szerezte meg, mielőtt eltűnt volna abból az országból, amelynek éppen elnöke akart lenni. Korábban is voltak ilyen széllelbélelt figurák a politikai életben, de inkább csak a svábföldi hegyvidék kisvárosainak pol­gármester-választásain, nem pedig egy euró­pai nemzeti állam elnökválasztásán. Tymiński – szimptóma. Ez a politikai család könnyen szaporodhat, ha Európa politikai elitje a válság-szimptómákra továbbra is ugyanolyan hanyag nemtörődömséggel reagál, mint eddig.

ILLÉS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

CSALA KÁROLY

A hullámvölgy marxistája

Gramsci és az európai baloldal

Antonio Gramsci, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója 1891-ben született, tehát születésének dátuma magában is alkalmat szolgáltatott volna ezekben az években a megemlékezésre életéről és művéről, a világ számos országában. Nem mindegyikben, tegyük hozzá tüstént. Gramsci elméleti munkássága eddig is csupán a nyugati orszá­gok marxistái számára volt eleven, használ­ható és használandó hagyaték, Keleten sosem volt „divatban”. S természetesen a hajdani vasfüggöny volta kelet-nyugati határ. Hogy világosabb legyen: Magyarország kelet­nek számított, e tekintetben is. Egy-két híve akadt azért erretájt, de ezzel kész. A többi: látszatkiadványok, obligát megemlékezések. Soha hivatkozási pont nem volt a politikában. Nem volt rá szükség. Nem volt rá szükség?

Gorombán kimondva: eretnekgyanús volt mindig Gramsci. S az igaz is, hogy nem is egyszer, hanem csaknem mindenkor politikai irányvonalak bírálatára, kiigazítására vagy legalább kiigazítási kísérleteire próbálták fölhasználni teoretikus hagyatékát Nyugaton is. De abban nem volt vita tőlünk nyugatabb­ra, hogy Antonio Gramsci hagyatéka megke­rülhetetlen az elméleti vitákban éppúgy, mint a gyakorlati politikáikban. Nálunk, ismételjük, megkerülhetőnek látszott.

Most azonban más a helyzet. Mások a határok, máris. A Gramsci-értés és -értékelés határai is. Ismét meg lehet kérdezni: nincs-e netán nekünk is szükségünk Gramscira?

Ami erre a kérdésre konkrét ürügyet ad: egy spanyol nyelvű tanulmánygyűjtemény Gramsci és az európai baloldal címmel (Gramsci y la izquierda europea). A madridi székhelyű Fundacion de Investigaciones Marxistas (Marxista Kutatások Alapítvány) egy „latin” Gramsci-képet prezentál ebben a könyvben, szerzői ugyanis spanyolok, latin-amerikaiak vagy olaszok és franciák mind- ahányan: Juan Ramón Capella, Rafael Díaz-Salazar, Francisco Fernández Buey, Iganacio Jardón, Jósé María Laso, Claudia Mancina, Joaquín Sempere, Jacques Texier, André Tosel, Giuseppe Vacca, Ramón Vargas Machuca. Természetesen a centenáriumra adták ki ezt a könyvet. De mára „fülszövege” is azzal kezdődik: „En un momento de crisis de la izquierda…”, vagyis: „A baloldal válságos időszakában…” Jó alkalomnak veszik Gram­sci születése századik évfordulóját ahhoz, hogy a mai nyugati – elsősorban európai – baloldal helyzetét, válságos helyzetét s a belőle való kilábalás esélyeit latolgatva, a nagy olasz gondolkodó politikai és filozófiai kérdésföltevéseit tegyék újra latra. Mert aktuálisak azok.

S mindinkább úgy alakul a helyzet, hogy a hajdani „kelet” európai országokban is ak­tuálisak máris, vagy aktuálissá lesznek hama- rost. Tehát nálunk is.

Már a kötet első tanulmányában, Rafael Díaz-Salazar professzor írásában hangsúlyo­san fogalmazódik meg az a tény, amit ismer­tető cikkem címében magam is hangsúlyozni szeretnék: Gramsci a történelmi hullámvölgy marxistája volt. Olyan történelmi helyzetben – s olyan személyes körülmények közt (aki esetleg nem tudná: Mussolini börtönében) – jegyezte le leginkább kiérlelt gondolatait, amelyek okvetlenül fölismerendő rokonságot mutatnak a marxista gondolkodás, a munkás- mozgalom, röviden a szocializmus mint történelmi áramlat jelenlegi válságos, apályos állapotával.

Vállalva a kurtára fogott ismertetés minden hátrányát, saját szavaimmal foglalom össze azt a – szerintem – leglényegesebb három dolgot, ami az említett kötetből is kitetszően, de ugyanakkor személyes véleményem szerint is a leginkább megfontolandó Gramsci politikai gondolatrendszeréből a mai európai baloldal számára.

1. „Amerikanizmus” címszó alatt vissza-visszatérő elemzéseket olvashatunk Gramsci Börtönfüzeteiben. Ezekben a gazdaság és a politikai irányítás terén éppúgy, mint a kultú­rában, a hétköznapi szokásokban, a tömegek eszményeiben azokat az Amerikában kialakult módszereket elemzi Gramsci, amelyek – miként többször írja – egy „szabályozott társadalom” felé mutatnak. Természetesen – ma már, nekünk, „természetes”, de akkor bizony még sokak számára egyáltalán nem volt természetes! – a kapitalista társadalom mindeddigi legnagyobb teljesítőképes­ségének kialakulását látja meg, sőt, veszi biztosra Gramsci az „amerikanizmus”, mód­szereinek elemzésekor. Magyarán szólva, tökéletesen meg van győződve arról, hogy hatalmas, még beláthatatlan tartalékok rejle­nek ebben a társadalmi formációban, s éppen Amerikához köti ezek kifejlesztését a jövő­ben. Számunkra, mondanom sem kell: mára jelenre is értendő ez a fejlemény. És ez annyit is jelent: Gramscinak egyebek közt az „amerikanizmusról” megfogalmazott jegyze­teiből bizonyíthatóan kivehető-kikövetkeztet- hető (azért kell ezt így fogalmaznunk, mert a börtönben egyáltalán nem volt abban a hely­zetben a jegyzetek papírra vetője, hogy mind­ent a nevén nevezzen!), hogy Gramsci az egész fasizmust pusztán átmeneti jelenség­nek tartotta, de – és itt a bökkenő, aminek megértéséhez némi elmélyedés, elfogadásá­hoz pedig esetleg némi önvizsgálat szüksé­geltetik – nem a szocializmus hamari rákövetkezését tartva szeme előtt, hanem kapitaliz­mus „amerikanizált” formájának a földteke jókora nagy részére kiterjedő, elkövetkezendő uralmát!

S ez nem holmi jóslat nála, hanem abból a Marxnál is világosan megfogalmazott tényből következik: a burzsoázia, ellentétben az összes korábbi uralkodó osztállyal, nem zárt „kaszt”, nem úgy törekszik fenntartani ural­mát, hogy lezárja sorait a társadalom többi részét kitevők elől, hanem épp ellenkezőleg, egy bizonyos értelemben ki akarja magát terjeszteni az egész társadalomra. Más szó­val, át akarja nevelni az egész társadalmat a maga képére és hasonlatosságára. A lovag­kor nem óhajtotta lovagiassá átnevelni a jobbágyokat. A burzsoázia viszont a maga életformáját, szokásait, kultúráját teszi mint­egy kötelezővé minden alávetettje számára.

Ez ma az „american way of life” diadalában észlelhető – s nacionalista elképzelések ide vagy oda, egész Európában s nálunk is egye­lőre föltartóztathatatlanul terjed a kapitaliz­mus „amerikanizált” formája.

2. Gramscinál központi fogalom a „hege­mónia”, s tarthatatlan az az igyekezet, ame­lyik – mintegy mentegetve „eltéve­lyedésében” az olasz politikai gondolkodót- a „diktatúra” szinonimájának tűntette ezt föl azért, hogy mindazt, ami Gramscinál az „új történelmi blokk”, és ennek „hegemóniája” azonosíthassa a megszokott ideológiai rend kedvéért a „proletárdiktatúra” fogalmával.

Gramsci pedig azért fogalmazott így, mert éppenséggel meg kívánta különböztetni a puszta „uralom” (= diktatúra) gyakorlati ügyét és elméleti fogalmát a „vezetés” dolgától és fogalmától, s ez utóbbira vonatkozik a „hege­mónia” kifejezés. Röviden: a proletariátusnak és szövetségeseinek nem egyszerűen és kizárólagosan uralniuk kell a társadalmat Gramsci szerint, hanem vezetniük. Ehhez azonban el kell fogadtatniuk – és nem csupán rákényszeríteniük – saját gondolatrendszerü­ket, céljaikat és eszközeiket azzal az egész társadalommal, amelyet át akarnak formálni. Ez a válasz baloldalról arra, amit a burzsoázia művel – egyre sikeresebben – a politikai jobboldal hegemóniája érdekében világmére­tekben, világpiacot, világkultúrát és – civilizá­ciót uraló és irányító természetének megfele­lően. A fegyveres erőszak, a diktatúra, per­sze, korántsem marad ki az imperializmus eszköztárából, ámde nem szabad elfelejteni, hogy az imperializmus korántsem csupán külországi agresszióból és hazai rendőrattak­ból áll.

Ugyanakkor Gramsci világosan látta, és meg is fogalmazta, hogy a Lenin vezette oroszországiak „mozgóháborúja” az osztály­ellenség ellen, csakis a diktatúra eszközeivel vezethetett a burzsoázia hatalmának letöré­séhez. De – s itt kezdődött Gramsci „eret­neksége” – ezt az utat nem fogadta el a fejlettebb Nyugat számára. Nyugaton a „he­gemónia” megszerzése nélkül lehetetlennek látta a kapitalista politikai hatalomnak már a megdöntését is, nem csupán a társadalom későbbi átformálást. Nyugaton nincs esélye – fogalmazta meg – az oroszhoz hasonló „mozgóháborúnak”, itt csakis egy hosszú „állóháború” vezethet majd sikerre.

3. Mindebből következőleg azt jósolta, majd bizonyos idő elteltével azt állapította meg tényként, hogy a szovjet gazdaságfej­lesztés – lényegében véve: iparosítás – kato­nai módszerei, amelyek a diktatúra jegyében alakultak ki és kanonizálódtak, elkerülhetetle­nül bonapartizmust szülnek. Hegemónia, vagyis a társadalom tényleges vezetése helyett katonai jellegű, diktatórikus uralmat. Egy képmutató bürokrácia uralmát és élősködését a társadalomátalakítás egyetlen járható útja és egyben biztosítéka: a termelés valódi modernizációja helyett. A szocialista „bonapartizmushoz” – történelmi elemzések sorá­val-az általa „passzív forradalomnak” neve­zett jelenséget kapcsolta hozzá: egy kisebb­ség idealista meggyőződésből s a többség meggyőzése nélkül végrehajtott forradalmát, annak minden történelmi törékenységével: az előbb-utóbb biztos kudarccal. Ami talán csak akkor következik be, amikor a folyamat részt­vevői már örökkévalónak kezdik hinni állapo­tukat.

Soroljuk még az érveket, miért is aktuális ma Gramsci mifelénk is?

A szocializmus kellő választ volt képes adni az európai fasizmusra. Saját eszközeivel – erőszakra erőszak – győzte le. De nem tudott választ adni az amerikai kapitalizmusra. Vá­laszt? Egyelőre még a kérdést sem fogta föl egész jelentőségében!

SZIGETI JÓZSEF

Egy ideológiátlan kor ideológiája

Elhangzott a Haladó Erők Fórumának 1992. november 13-i ülésén

A „post”-ok kora?

Ha hihetünk a jelenkorra vonatkozó nemzet­közi társadalomtudományi irodalomnak és a részben ezt visszhangzó napi sajtónak, akkor a post-ok korát éljük. Utána vagyunk minden­nek, hovatovább úgy tűnik már önmagunknak is. Post-szocializmus, post-kapitalizmus, post-indusztrializmus, post-strukturalizmus, post-modernizmus, és egy egész sereg más post. Kitölthetném puszta felsorolásukkal felszóla­lásomat. Félő azonban, hogy bármihez il­lesszük is, a „post” prefixum, az angolból vett előképző, vagy magyar megfelelője az „után” szuffixum, a képző, utóképző éppoly semmitmondó, mint annak idején a művé­szetben divatos post-impresszionizmus megjelölés, amelyet később a mindenféle „után”-képző nélkül önmagukat megnevező izmusok versenye váltott le. A futurizmusé, konstruktivizmusé, dadaizmusé, szürrealiz­musé stb. Más kérdés, minta puszta időbeli egymásutániság, hogy azt az újat, ami rá­következik a régire, miben és mennyiben befolyásolja a régi, az ami után következik, mert ez már nem az időbeli sorrendiség kérdése csupán, hanem reális feltételezettségi viszony.

A sok post egyike, az ideológia-utáni kor­szak, amit az amerikai szociológus Dániel Bell fedezett fel az emberiség számára a The End of Ideology (1965) című a reklám szárnyaira kapva világsikert aratott könyvében. Nos, az után-okkal kapcsolatos kritikai álláspon­tunkhoz híven fel kell tennünk a reális feltételezettségi viszony kérdését: valóban vége van az ideológiának, vagy éppenséggel új, azaz ma uralkodó meghatározott csoportok érde­keit és szükségleteit kifejező nézeteket a tegnapi és tegnapelőtti nézetekkel vegyítő ideológiák hatalmával találjuk magunkat szemben? De tartalmatlan, jelentésükben meghatározatlan fogalmakról hasonló üres fogalmakon át ugyanilyen fogalomtalan fogal­makig jutni, annyi minta semmitől a semmin át a semmibe érkezni, akkor is, ha adott esetben ez a semmitmondás a mélyértelműség és mindentelmondás nimbuszába öltözködik.

Ideológia és világnézet.

Adjuk ezért legalább vázlatos meghatározá­sát az ideológia fogalmának. Nem meghatáro­zás az, amit a fogalom kitalálója Destutt de Tracy ad: ideológia = az eszmékről szóló tudomány. Ez tautológia vagy még az sem, hiszen a definiáló nem más szavakkal mondja ki a definiáltat, mint a tautológia, hanem egyszerűen lefordítja görögről franciára. (He idea = eszme, ho logos = a beszédtől és nyelvtől a törvényen és észen keresztül a tudományig terjedő sokjelentésű szó.) Ezért teszik ki közszemlére teljes készületlenségük képét azok, akik azt állítják, hogy Marx tőle vette át az ideológia fogalmát. A szót igen, de a fogalmat, azaz jelentéstartalmát és a köré­be eső jelenségek elméletét maga dolgozta ki.

Az ideológia: nem bármiféle eszme, hanem a világnézeti eszmék összessége, illetve a róluk szóló tudomány. A világnézet pedig, hogy egyszerűen szóljak, a régi műszavakkal: a nézetek összessége Istenről, Világról, Emberről. Ez ma is. Függetlenül attól, hogy az isten-fogalmat a hívő ember áhítatával koncipiálják-e, vagy a nem hívő kritikus-ateista felfogásával. Hogy a világot, azaz a termé­szetet transzcendens teremtményként, vagy az anyag immanens természettörténeti alakulataként tekintik. Hogy az embert biológiai-antropologiko-etikai lényként, vagy saját munkája társadalmiasult, értékteremtő termékeként fogják-e fel. Mégpedig – Marx óta tudjuk igazán különböző embercsoportok, végső soron ellentétes létű osztályok, érde­keik kondicionálta álláspontjáról. A polgári világnézetek pluralizmusa, sokfélesége csak megjelenési formája az osztálytartalomból következő – minden esetben a legnagyobb tudományos szabatossággal kimutatható, sőt, számtalanszor ki is mutatott – monizmusuknak, egyneműségüknek. Közösen elismert értékek azonban lehetnek és vannak is az ellentétes társadalmi osztályok és osztá­lyon belüli csoportok esetében is, mégpedig a humanisztikus jellegű nézetekben. Ilyen mondjuk az élet értéke, a béke vagy a társa­dalmi igazság. Akkor is ha ezeket az értéke­ket különbözőképpen interpretálják. Valódi humanizmusuk nem pusztán a szavakban, hanem gyakorlati, problémamegoldás-segítő társadalmi vonatkozásukban mutatkozik meg, belterjesen is, meg külterjesen is. Végső egyszerűségében kimondva: az ideológia, minta döntő társadalmi tagozódásnak megfe­lelő világnézet, elméleti és gyakorlati, tehát cselekvő válaszadási kísérlet, azon egyetlen egységet adó három nagy kérdésre, amelyet Paul Gaugin, kora művészetének helyzetét elemezve klasszikus tömörséggel fogal­mazott:

a.) honnan jövünk?
b.) hol vagyunk?
c.) hová tartunk?

A három kérdés egysége a világnézet társadalom- illetve embercentrikus jellegében fogant. A mi sorskérdéseink ezek. A társadalmiasult embereké és az emberi társadalomé.

Ha így fogjuk fel az ideológiát, mint a legkülönbözőbb eszmei szférákban a vallástól a művészeten át a filozófiáig és a szaktudo­mányokig s a közmorálig, jogig, a politikáig és egyéb gyakorlati társadalmi területekig felme­rülő, a gyakorlaton orientált és a gyakorlatot orientáló világnézeti eszméket, amelyek egybeolvadhatnak az adott terület specifiku­maival, akkor egyszerűen nevetséges az ideológiák vagy pláne csak úgy általában az ideológia végéről beszélni. Teljesen hamis még a szaktudományok vonatkozásában is. Jóllehet az utóbbiak világnézeti kérdésekben nem egyenlőképpen érintettek. De érintet­tek, mint Hobbes paradoxona mutatja. Ez azt állítja, hogy ha egy geometriai tétel, mondjuk az, hogy bármely háromszög szögeinek összege egyenlő két derékszög összegével „bárkinek uralmi jogát vagy az uralmon lévők érdekeit sértené, akkor ha ennek igazságát nem is vitatnák, de amint az érintetteknek erre lehetőségük volna, az összes geometriai könyvek elégetésével elnémítanák.” Szemlé­letesen igazolják állítását kora és a későbbi korok nagy természettudományi felfe­dezéseivel kapcsolatos világnézeti viták, amelyek egyikére a pápa éppen ma, több mint 400 évvel a sérelem után igyekszik pontot tenni, amihez képest a genetikaelle­nes álláspont 15-20 év utáni felszámolása a Szovjetunióban, bármily szégyenletesen antimarxista ügy is ez egy szocialista állam­ban a maga tudományellenességével, gyors­vonat sebességnek látszik. Igaz, hogy olyan korban, amelyben a hangsebességen túli repülőgépek váltak már a távolsági közle­kedés fő eszközévé.

Az egyes ember megszabadulhat világné­zetétől. Pláne ha csak farsangi jelmezként vette fel, és új farsangi maskarába öltözhet, mint ahogyan napjaink rendszerváltásában ez a nem éppen épületes és ízléses mutatvány bizonyos körökben – biztos, hogy nem az „egyszerűnek” nevezett emberek között – tömegesen végbement. De itt is ideológiavál­tás történt csak, és maga a társadalom nem szabadult meg világnézet-szükségletétől. Ezért próbálkoznak az ebben érdekelt erők azzal a technika legfrissebb eredményeit felhasználó radikális kúrával, hogy töreksze­nek az emberi tudat teljes atomizálására. Összefüggéstelen mozaik-tudatot hoznak létre, amelyben az egymást követő pillanatok és az egymáshoz kapcsolódó helyek között semmi belső összefüggés nincs. Még kevés­bé van a mondanivaló és a tartalom között. Legeredményesebbek e téren talán a video- klipek, amelyekhez képest az ébrenálmodás, a Tagestraum, avagy daydreaming már-mára racionális képzetvilág netovábbjaként hat. A frakcionált mozaik tudattal ugyanis a világon bármit el lehet hitetni és – Émile Coué mód­szerével – a kívánt irányba terelni, ha elégszer ismétlik különböző változataiban is jól elhelyezett kulcsszavak formájában a „kívánatos” irányt. De vessünk egy pillantást a rendel­kezésünkre álló szűkös időkeretek között a három gaugini kérdésre.

a.) Honnan jöttünk?

Megnehezíti az objektivitásra igényt tartó választ az a számháború, amely nemcsak elhallgat adatokat, de új csillagászati adatok­kal áll elő a szocializmus katasztrófája előtti múlt megítéléséhez szükséges statisztikai mérőszámok tekintetében. Az utóbbi időben azonban tapasztalható már a valódi tények igazabb ismeretére való törekvés. Ebből is láthatni, hogy a statisztika nem Narrenspiegel, nem egyszerűen a bolondok tükre, mint a két világháború közötti neves egye­temi tanár, Waagemann, a német konjunk­túrakutató intézet igazgatója könyvének címe: Statistik – ein Narrenspiegel hirdeti, amely a tényszámok meghamisításának gazdag esz­köztárát mutatja be, s egyben illusztrálja is, amikor olyan szovjet adatokat tekint Patyomkin falvaknak, amelyek valódiságát a háború­ban a keletre átvitt ipari létesítmények ter­melése tökéletesen hitelesített. Waagemann könyve ezeken a lapokon maga válik a bo­londság, vagy inkább az elvakultság (hiszen szerző felkészült és gondolkodni tudó ember) tükrévé.

A statisztikai elvakultság példája a gorbacsovi szovjet „reformtörténészek” produkálta adat, amely túltett Goebbels doktor propa­ganda minisztériumának híresztelésein is: negyvenmillió ember meggyilkolását írták Sztálin számlájára.

A volt szovjet kutatók egy része is komo­lyan foglalkozik ezzel a kérdéssel nem szépít­ve, de nem is a Hruscsov kezdte 5-szörös és a Szolzsenyicin (az egykori számtantanár!) folytatta 7-10-szeres szorzószámmal dolgoz­va. Egyikük, Brezsnyev idején az USA-ba (Brookline) telepedett neves demográfus, Szergej Makszudov, a Münchenben megje­lenő, Sztrana i Mir 1992-es első számában még figyelemreméltó általánosításig is eljut a GULAG leginkább hiteles adatait kimutató Zemszkov számait vitátokat bírálva. Annak-idején az uralkodó „ideológia fojtogató nyo­másával a józan ész erejét, a logikát és a saját, esetenként hiányos tapasztalatunkat szegeztük szembe. Hruscsov alatt ezek a magánvélemények kikerültek a közélet ára­mába, egy szovjetellenes nézetrendszerben konszolidálódtak, egy ellenmitoiógia, ellen­ideológia rendszerévé álltak össze. Az ellen­zéki meggyőződés, a szembenállás évtizedei az állam összeomlásához vezettek. A szovjet­hatalom összeomlott, mítoszai bekerültek a történelmi archívumokba. Csakhogy mára a szovjetértelmiség dédelgetett ellenmitoszai is észrevehetően megfakultak. Azt hittük, hogy a szovjetbürokrácia… egyedülálló mons­trum. Most pedig itt van előttünk egy olyan bürokrácia, amelynek élén demokratikus vezetők állnak, és még kevésbé hatékony, viszont sokkal felelőtlenebb. Azt hajtogattuk: a kolhozrendszer nem termelékeny, a magán- gazdálkodás viszont csodákra képes, a ter­mőföld 3 %-áról a termés egyharmadát adja. És már előre vártuk, ha a föld magánkézbe jut, elárasztja az országot a jólét. Aztán kide­rült, hogy a paraszt már nem akarja, hogy földje legyen, és a háztáji gazdaságok egyre kevesebbet termelnek. Úgy gondoltuk, hogy a piaci viszonyok bevezetése meghozza majd a bőséget, valójában pedig itt állunk a nyomor és az éhezés szélén, és úgy emlékezünk vissza a brezsnyevi időkre, mint egy régvolt és sajnos örökre elveszett paradicsomra. Biztosak voltunk benne, hogy csakis a párt­maffia az oka annak, hogy az ország népei nem tudnak boldogan és szabadon élni, és most azt kell látnunk, hogy kiújulnak a nem­zetek közötti évszázados ellentétek, hogy a feudális önkényurak a szuverenitás jelszavá­val a kezükbe kaparintják a hatalmat és az emberek gyilkolják egymást. A párt többé nem létezik, de az országban mindenütt vér folyik. A tbiliszi kormányépület előtt tüntetők hátán csattanó gyalogsági ásók gyerek­játéknak tűnnek immár azokhoz a rakétákhoz képest, amelyek ugyanerre a kormány­épületre zuhannak a grúz »demokrácia« védőinek fegyvereiből. Szaharov az emberek mozgásszabadságáért küzdött, most pedig Bush és Jelcin arról tárgyalnak, hogyan aka­dályozzák meg a szovjet tudósok kivándor­lását, nehogy tudásukat nemkívánatos országok hadiiparában kamatoztassák” és így tovább. Szergej Makszudov nem áll egyedül a volt ellenzéken belül – hogy Platón műsza­vait használjam – a maga doxájával, azaz vélekedésével, amely még nem episztené, nem tudományos igazság, csak alulról közelíti azt. Nem folytatom, jóllehet folytathatnám a saját nézőpontjaim kifejtésével. Ám: sapienti sat. A komolyan gondolkodónak ezúttal ennyi is elég, hiszen az idézett sorok a volt ellenzék liberális, Szolzsenyicin-ellenes, antimonarchista szárnyának önkritikája, amely nem tagadhatja és ma már nem is tagadja szovjet eredetét.

b.) Hol vagyunk?

A válasz az, hogy a rendszerváltás lényegé­ben megtörtént, (akkor is, ha a privatizáció még nem fejeződött be), hiszen a piacgaz­daságban vagyunk, amely egyelőre igen kevéssé bizonyul „szociálisnak”, noha széltében-hosszában ezt hirdették róla. Nem bizonyul azonban csak így egyszerűen piac- gazdaságnak sem. Nem kell ennek megállapí­tásához a Tőkét író Marx követőjének len­nünk, bár mi azok vagyunk. Elég, ha becsü­letes keyneisánus ökonomus valaki. J. K. Galbraithe – vezető egyéniségük – kitűnően írja önéletrajzában: nálunk Amerikában „senki sem vette észre, hogy az óriási részvénytár­saságok gazdagsága maga a gazdagság… Márpedig, aki képes elhinni, hogy a sarki újságárus, illetve a General Motors tulajdon­képpen tejtestvérek, s mindketten egyfor­mán vannak alávetve a piacon uralkodó erők­nek, amelyek fölött semmiféle hatalmuk nincs, továbbá, hogy mindketten passzívan viselkednek, eltekintve attól, hogy szavaza­tukkal részt vesznek az állam irányításában – nos, aki ezt képes elhinni, az képes elhinni bármit”. Ennek elhitetésében játszik oly nagy szerepet a frakcionált mozaik-tudat, amelybe könnyű beleilleszteni a néhány alapvető és alapvetően hamis tőkés hiedelmet. Elég, ha Galbraithet csak azzal egészítjük ki, hogy piacgazdaság a legtöbb társadalmi-történeti alakulatban létezik, az alakulat alapvető tulaj­donformáinak megfelelő sajátosságokkal, továbbá, hogy éppen ezért elégtelen a forgal­mi folyamat és a technikai-technológiai viszo­nyok oldaláról megközelíteni a problémát. A termelés viszonyai és ennek értékformája a voltaképpeni meghatározó erő.

Az így felfogott tőkés piacgazdaságnak megvannak a maga súlyos tehertételei, még a világ termelésének 80%-át centralizáló 6-8 vezető, tőkés államban is. S ez napnál világo­sabban mutatkozik meg napjainkban. Az emberek, úgy látszik, „hálátlanok”. A hideg­vérű angolok nem méltányolták Thatcher asszonynál többek között azt, hogy a tengeré­szek munkáját évi 50 nappal kívánta meg­hosszabbítani, sőt, még a vaslédi hősi tetteit a Falkland-i háborúban sem. Az amerikaiak meg Bush elnök panamai és öbölbeli győzel­meit. Kettőjük Gorbacsovval közös erőfeszíté­seit sem a Szovjetunió felbomlasztásában. Pedig erről azt hirdették, hogy háború nélkül nyerték meg a harmadik világháborút. (A valóság sokkal inkább az, hogy a Szovjetunió veszítette el a negyven évvel azelőtt meg­nyert második világháborút.) „A népek” szigorúan megbuktatták őket. Belpolitikájuk eredményein mérve le valódi súlyukat. Az amerikai nép előnyben részesítette azt a Clintont, aki legalább választási kampányában kifejezte, hogy nincsenek kedvére azok a USA-beli állapotok, amelyeknek közepette a lakosság 1%-a nagyobb jövedelemmel rendelkezik, mint a lakosság 50-nél nagyobb százaléka.

Nálunk a nehézségek – amelyek koránt­sem csupán az átmenet nehézségei, bár ilyenek is vannak – még nagyobbak. Hiszen nem tartozunk és a jövőben sem fogunk azon vezető tőkés államok sorába, amelyek ered­ményeihez mérték, minden realitástól elru­gaszkodva a negyven év valóságos ered­ményeit, csak azért, hogy minél könnyebb­nek találhassák. Abban azonban példát vehe­tünk az említett népektől, hogy a belső viszo­nyokat, az egyszerűség kedvéért mondjuk így, a „belpolitikát” tekintik a perdöntő mér­téknek, nem a külpolitikát, mint úgyszólván mindenkori uraik, akik elméleti tételként is felállítottak egy nagyon is megkérdőjelezhető aksziómata külpolitika primátusáról, abszolút elsődlegességéről.

Roppant egyszerű, ősi, de korántsem mindig bevált módszere ez a belső társadal­mi-strukturális problémák háttérbe szorításá­nak. A különböző népek és nemzetek valósá­gos nemzeti érdekeit nem az a nacionalizmus védelmezi meg és fejezi ki, amely a sacro egoismo-nak hódol, esetenként ennek legdühödtebb, antihumánus változatát, a fajelméle­tet állítva az előtérbe. A fajelmélet a nemze­tet a biológiai fajjal azonosítja. És reakciós politikai céljai érdekében igyekszik a külön­böző fajú nemzeteket fiktív értékhierarchiába állítani, hogy ennek minél magasabb, lehető­leg a legmagasabb pontjára kerüljön a magáé. Mégpedig az állítólag közös vérségi leszárma­zás alapján. Vagy ha a modern biológia foga­lomkészletével dolgoznak, hogy a tudomány tekintélyének tógájába rejtsék ferde szándé­kaikat, a genetikai öröklődés alapján. Mint ahogy a német fasiszták hirdették nemzeti azonosságukat a tiszta északi fajjal, amely kreativitásával világuralomra hivatott. Ám ha az északiak elterjedt öröklődő fajmorfológiai jellegzetességeit vesszük, például a koponya­alkatot, amely esetükben hosszú és nem kerek, akkor kiderül, hogy a német kultúra legnagyobbjai, Goethe, Schiller, Kant vagy Beethoven, hogy csak egy pár nevet említsek a sok közül, mérsékelten vagy szinte teljesen kerekfejűek voltak, mint ahogyan a velük ellentétes póluson Hitler alkata sem felelt meg a falrapingált faji ideálnak.

A mai emberi nem, a homo sapiens többtí­pusú faj. Számos geográfiai rasszra („nagy- rasszok”) oszlik, szinte kezdeteitől fogva. Egységét biológiailag az egymással való korlátozatlan termékenységű keveredés bizonyítja. Ezért az eredeti génállomány kombinációiból és rekombinációiból nemcsak kevert, de új fajták is létrejönnek. A modern nemzetek egyik történelmi előfeltételét képező etnikumok, népcsoportok is több, geográfiai faj tekintetében különböző népcso­port keveredéséből alakultak ki, mint ahogy finn-ugor eleink egy csoportja – nyelvtör­ténetünk tanúsága szerint, amely persze nem indikátora minden esetben a keveredésnek – bolgár-törökökkel olvadt részlegesen össze. A modern nemzetek viszont még sokkal erősebb olvasztó tégelyei voltak különféle etnikumoknak és nemzetiségeknek, újrafor­málva és történelmileg jól megragadható új alakulattá, nemzetté téve ezeket. Szó sem lehet tehát nemzet és biológiai faj azonosítá­sáról. Társadalmi-történeti képződmény ez.

Még kevésbé lehet szó a nagyrasszok (geográfiai fajok) képességeinek, teremtő­erejének egyenlőtlenségéről, hierarchiájáról, értékrangsoráról, uralkodásra és alárendelt­ségre ítélt fajokról. A tudományos biológiai és a szociális antropológia ilyet nem ismer. A kulturális teljesítmények népcsoportonkénti értékkülönbségeit, amelyek változó időbeli fejlődésszakaszaikban nagyon különbözők lehetnek közelítőleg azonos etnikai összetétel mellett is – gondoljunk az ó- és újkori Egyip­tomra – kizárólag történelmi és társadalmi életfeltételeik alakulásával magyarázza. Az egyénre nézve azt jelenti ez, egy egyszerű, ma naponként igazolódó ténnyel szólva, hogy a legsötétebb Afrikából idejekorán Európába került néger gyerek, mondjuk iskolai teljesít­ményeiben éppoly szintet képes elérni, mint kis fehér társai.

Nem nehéz belátni, hogy miért. Éppen a génelmélet alapján nem. Amire a rasszizmus képviselői oly szívesen hivatkoznak. A mo­dern tudomány visszajutott a morfológiai fajmegkülönböztető jegyektől a fizikai-bioló­giai tulajdonságok öröklését szabályozó kromoszómákig és génekig. Minden ember 46 kromoszómával rendelkezik. Ezek 20.000- 40.000 génpárt tartalmaznak. A különböző fajokat megközelítőleg egy tucat génpár választja el egymástól, mint mondjuk az európaiakat és a negroidokat. Viszont egy­azon faj egyedi között alkalmasint több ezer génpár a különbség. Az azonos fajtán belüli különbség és változékonyság tehát összeha­sonlíthatatlanul nagyobb, minta fajták között. Ha valaki netán ellenvetné, hogy a fajmegkü­lönböztető 12 génpár minőségi súlya sokkal nagyobb, minta fajon belüli egyedmegkülönböztető több ezeré, akkor csak azt mutatná meg, hogy nincs tisztában az előbbiek rendel­tetésével. Az európai faj fehérbőrűsége, „depigmentációja” annak következménye, hogy földrajzi elhelyezkedése következtében csak korlátolt mennyiségű, magasfrekven­ciájú ibolyántúli sugárzás éri, míg a sugárin­tenzitás adott magasabb fokán a negroidok esetében éppen a fekete pigmentáció szűri ki a lehetséges károkat.

Faji jellegzetességek annál jobban kifejődhetnek minél tartósabb elszigeteltségben él egyik embercsoport a másiktól. Ám a termé­keny keveredés és a kereszteződés lehetősé­ge a más fajtájúakkal ezeknél is megvan. Nem jelentenek ez alól kivételt az antikvitás­ban is kevert fajú zsidók sem, akik a diaspora után még sokszoros keveredésen mentek át és korántsem éltek olyan zárt gettó-egzisztenciát, mint ezt sokszor célzatosan rajzolják. Antropológiailag a rendszerint házasságon kívüli gyakori nemi érintkezés befelé és kifelé egyaránt gondoskodott erről. Ha az egymás­sal való keveredés, egyéni és csoportos asszimiláció és disszimiláció szempontjából nézzük Közép-Európa népeit, akkor különö­sen nevetséges bármiféle tiszta fajról vagy nemzet és fajiság azonosíthatóságáról beszél­ni. Sokkal több joggal az ellenkezőjéről, annyi­ra egymáshoz kötötte őket történelmi sor­suk. Aki vérségi okokkal próbálja magyaráz­ni, hogy Zrínyi Miklós, a „kard és lant hőse” magyar költő és főúr lett, öccse Péter vi­szont horvát, aki horvát nyelvre fordította bátyja csodálatos eposzát, az éppúgy szel­lemi szegénységének adja bizonyítékát, mint az, aki a mai délszláv ellentétekért a géneket „tenné felelőssé” (hogy a szaktu­dományos irodalomban is sokat használt antropomorf frázist idézzem).

c.) Hová tartunk?

Reméljük a mainál demokratikusabb – a szót a polgári demokrácia értelmében véve – és konszolidáltabb állapotok felé. Anélkül per­sze, hogy lemondanánk a tudományos szo­cializmus ma távolabbra szökött távlatáról. De nem olyan konszolidációt kívánunk, amilyet azok a nem polgári demokratikus szellemben gondolkodó politikusok, akik a Horthy kor­szakba fordulnak vissza ideáljaikért azaz ideológiájukért. Nem olyat, amilyen a Bethlen-féle konszolidáció volt. Hadd hívjam segítségül nehézkes fogalmi leírás helyett ennek a konszolidációnak illusztrálására a még kritikusan gondolkodó Szabó Lőrinc, a fiatal szemtanú, szatirikus bírálatát.

Meghaltak a hajdani istenek,
hit, hóbort, ifjúság! – A francia forradalom
csúfosan megbukott, a népjóléti miniszter
másnak ad lakást, szent a béke az atyák pájesze
meg az új borbélylegények között, és minden oly
tündéri, oly csodás, színházban rotyog a
szórakozás, örül a gazdag, örül a szegény, egy
rongy van, egy rongy van a szíve helyén, cini-cini,
kontra kézből: kétségtelenül jólét fakad a
kapitalista termelésből.

Szabó Lőrinc mintegy az utcán rekedten kiáltozó rikkancs szerepébe lépve, hatalmas költői erővel tördeli a prózát, az újságok szenzációhajhász cikk- és szalagcímeit, a tartalom valótlanságáról árulkodó, kihívó és kényszerítő erejű, erőszakolt ritmusú versbe. Az állítások durva hazugságát hirdeti a tömeg­nek a sok élesen megszakító sortagolás, a megbicsakló enjambementok – céltudatos – használata. Egy egész korszak kör- és kór­képe ez, egyetlen pillanatfelvételben rögzít­ve!

Tetszik, nem tetszik, ma a kapitalista be­rendezkedést el kell fogadnunk kiindulási alapként. De nem mindegy, hogy a dolgozó tömegek milyen, a szocialista útból örökölt vívmányaikat tudják megvédeni és hogyan lesznek képesek mai, újonnan felmerülő érdekeink és értékeink legalább részleges érvényesítésére.

Ennek ma talán legfontosabb útja a dolgo­zók fokozott aktivizálódása – aminek immár számos tünetével találkozni – a társadalmi ellenőrzés kibontakoztatása révén. De mit értsünk ezen? Mindenekelőtt a saját létfelté­teleik kedvező és kedvezőtlen alakulásának ellenőrzését, tehát megismerését és az adott viszonyok között lehetséges kedvező megol­dásért folytatott harcot. Ami nem megy a dolgozó emberek – fizikai és szellemi munká­sok, önálló kis és közép egzisztenciák – önszerveződő mozgása és mozgalma nélkül. Ennek során kell keresni és megtalálni a kapcsolatot a különböző politikai pártok de­mokratikus képviselőivel és – ott ahol van ilyen – ezek csoportjaival. És persze az érdekvédelmi szervekkel, főleg a szakszervezetek­kel. Nem a kormányintézkedések utólagos ellenőrzése, jó és rossz oldalaik s ezek ará­nyai és viszonyai népi feltárása az ilyen moz­gás egyedüli célja, hanem a kezdeményezés olyan társadalmi jelentőségűvé váló kérdé­sekben, amelyek vagy nem jutottak még el a politikai tudat küszöbéig, vagy megoldásra törő akarat helyett jogi huzavonák tárgyaivá váltak, vagy már bekerültek az invenciótlan és elfogadhatatlan kezelési sémák egyikébe, mert kész sémák mindenütt vannak. Ha netán a jövőben felülről, a politikai intézmény- rendszer, illetve egyes egységei részéről érkeznek pozitív kezdemények, ezeket kriti­kailag kell támogatni előre látható negatív következményeik lehetséges korrigálásával. A civilizatorikus társadalmakban a végső soron túlnyomó ellentmondások és ellen­tétek talaján van rendszerint valami egység is, amelynek felismerése és pozitív kezelése előbbre vihet, vagy legalább enyhítheti a kikerülhetetlen nehézségeket. Keresni kell ezeket az előrevivő mozzanatokat. Ám az érdekek teljes egyezésének hamis illúziója nélkül, amely illúzió – évszázadok politikai tapasztalata igazolja ezt – a munkavállalókat jobban fenyegeti, mint a munkáltatókat, az „egyszerű embereket” (akik szerencsére korántsem olyan egyszerűek, ahogy az őket megnevező frázis sejteti), mint a politikuso­kat.

Mindaz, amit – vázlatosan – mondottam a társadalmi ellenőrzés kibontakozásának szükségességéről, az adott parlamentáris demokrácia demokratikusabbá tételét jelenti. És nem feltétlenül polgári engedetlenségi mozgalmat, olyat, amilyen az angolszász világban több téren is kifejlődött. Csak akkor lesz azzá, akár akarják, akár nem. – mégpedig előzetes, a közéleti tárgyalóképességet kifejlesztő mozgások nélkül csak annál elke­seredettebb és durvább formában, – ha a mindenkori kormányzatnál éppen a leg­égetőbb kérdésekben süket fülekre talál. Pedig jól megfontolva, a mai gazdasági-társa­dalmi élet szerkezete olyan komplex képződ­mény, hogy az egy ponton támadt zűrzavar könnyen terjed át más pontokra, így hát a kormányzatnak és az üzleti köröknek is ko­moly anyagi és erkölcsi-politikai érdeke a járható utak meglelése. Különben többet veszíthet a réven, mint amennyit nyerhet a vámon. A társadalom égető szükségleteit kifejező tudatos mozgásból a tárgyalóképes kormányzat és vezető körök, sőt, maga a parlamentarizmus is segítséget és támaszt kaphat igazi rendeltetésének megvalósítá­sához, a valóságos alapvető nemzeti fela­datok megoldásához. Megelevenítheti a parlamentet, megóvhatja a merőben jogi kérdések útvesztőiben való eltévelyedés veszélyétől, valamint pártpolitikák pusztán taktikai húzásainak elburjánzásától, s ezekkel együtt egy egész sereg olyan más betegség­től is, amelyet immár több mint egy évszázad óta tisztes konzervatív és még tisztesebb progresszív bírálói egyaránt életveszélyes jelenségként diagnosztizálnak.

Ha ez az alulról fölfelé és felülről lefelé hatoló, korántsem súrlódásmentes körmoz­gás nem jön létre itt és most, ahol bizonyos értelemben nagyobb szükség van rá, mint bárhol másutt, teszem Nyugat-Európában, akkor az „Európához való felzárkózás” törek­vése formalitásokba ragad, és sokkal inkább az oly inadekvátan harmadik világnak neve­zett társadalmak szintje felé mozgunk vissza. A polgári demokrácia pedig, Arisztotelésszel szólva, oligarchikussá fajul.

VIPEOSZEMLE

PÉK BÉLA

Két siker

TŐZSDECÁPÁK. Oliver Stone (egyebek között a vietnami háborúról elmélkedő A szakasz, az amerikai hétköznapi rasszizmus­ról töprengő Hívd a rádiót!, legújabban pedig a Kennedy-gyilkosság körüli, logikus kételyeket fölélesztő J. F. K. rendezője), vitatható filmeket csinált ugyan, de unalmasat soha. Szemlélete a tisztes liberális demokratáé. Sorra kikezdi filmjeiben az amerikai közélet nagy hazugságait. A kicsiket maga is táplálja illúzióival.

A Tőzsdecápák – eredeti címén: Wall Street – egy fiatal tőzsdealkusz története, aki mindent meg akar tenni, hogy gátlástalanul sikeres példaképéhez hasonlatos legyen. A végén börtönbe kerül, mert abban a világban, amelyikben „aki nem tud eleget, annak vége”, törvénybe ütköző módon szerez és ad tovább információkat, s lebukik. Rádöbben, hogy tévútra vitte a féktelen karriervágy. „Aki kutyával hál, bolhával kél” – amint a filmben is elhangzik.

Igaz, némileg csökkenti felismerése súlyát, hogy nem annyira elvi, mint inkább személyes motívum hajtja végül a jó irányba. Saját apját – aki a „cápáknak” tízmilliókat hozó tőzsdeüzlet szenvedő alanyaként kiszemelt vállalat szakszervezeti vezetője – kellett volna sárba tipornia.

Apát és fiát csakugyan apa és fia játssza a filmben: Martin Sheen és Charlie Sheen. A „nagy” Gekkót pedig, aki a fiú baljóslatú példaképe és mentora: Michael Douglas. Oscar-díjat kapott ezért az alakításáért 1987-ben.

Érdemes idézni a föltörekvő és a már befutott „cápa” összecsapásának jelenetéből az utóbbi oktató szavait ifjú kollégájához: „A lakosság 1/3-ának a kezében van a nemzeti vagyon fele, 5 milliárd dollár. 1/3-a munkából származik, 2/3-a örökségekből, idióta utódok­hoz kerülő kamatos kamatokból. És amit én csinálok: tőzsde- és ingatlanspekulációkból… Az amerikaiak 90%-ának nincs említésre méltó vagyona. Én semmit sem alkotok. Birtoklók. Mi döntünk, kispajtás. A hírekről, háborúról, békéről, éhínségről, egy gemka­pocs áráról. Elővarázsoltuk a nyulat a kalap­ból, miközben a többiek szájtátva bámulnak. Nem vagy olyan naív, Buddy, hogy azt hidd, demokráciában élünk, ugye, Buddy? A sza­badpiac diktál.” (Guild)

A BAL LÁBAM. Az utóbbi időben hirtelen megeredt azoknak a filmeknek az áradata, amelyekben valami furcsa betegségben szenvedő emberről, vagy közönséges beteg­ről, ámde különcül tehetséges lélekről van szó. A legnagyobb hírű talán a Rain Man, Az esőember ezek közül, Dustin Hoffman csak­ugyan pompás alakításával a középpontjában.

És akkor jött 1989-ben egy brit film, de ír történettel és ír szereplőkkel, s a kritikusok hökkenten állapították meg, hogy ez a film fölöttébb egyszerű és kétségbevonhatatlan hitelű életrajzi film, a valóságosan létező Christy Brown története alighanem minden hasonlót fölülmúl.

Egy szegény s persze sokgyermekes ír munkáscsaládban agykárosodással születik a nevezett, kizárólag csak a bal lába egészsé­ges, egész teste nyomorék máskülönben. S egyszerű emberi szolidaritással a gyengék iránt: nemcsak elviselik, hanem emberszám­ba veszik. Anyja, apja, testvérei, ismerősei, akiknél nagyobb terhet csak saját magára nézve jelent a fiú. Érdes, izgága természetű ráadásul. Ez azonban a szenvedélyek lángolását, s a tehetséget takarja. Christy Brown végül megtanul írni, festeni a bal lábával. S megírja élete történetét. Ebből a könyvből lett a film, Jim Sheridan rendezése.

A nagy reklámértékű Oscar-díjakról sokszor joggal leszedték már a keresztvizet; de nem mindig a pőre üzleti megfontolás osztogattat- ja azt sem a hollywoodi filmakadémia tagjai­val. Legalábbis a „legjobb mellékszereplő” kategóriájában szinte sosem (ez ugyanis voltaképp senkinek sem jó üzlet, a kitünte­tettnek fölveri az árát, s nem merik őt na­gyobb szerepekre hívni, sztárnak pedig nem szokott sztár lenni az ilyen színészi). Nos, Brenda Fricker ír színésznő az anya szerepé­ben nyújtott alakításáért annyira megér­demelte ezt a díjat, mint más még talán sosem. (InterCom)

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Ejtőernyősök és emelőernyősök

Valamikor régen a bukott rendszer idején „ejtőernyősök” csúfnéven emlegettük azokat a párt-vagy KISZ-funkcionáriusokat, akiket – valamilyen balfogásuk miatt – menesztettek eredeti pozíciójukból, de nem szabadeséssel hagyták el a politikai élet felhőrégióit, hanem – képzettségüktől, jártasságuktól meglehe­tősen függetlenül – szakmai területeken kerültek vezető állásokba.

„A káder nem vész el, csak átalakul” – tartotta a gunyoros mondás, és mi tagadás, az ejtőernyősökként érkező „tanulóvezetők” meglehetősen sok gondot okoztak az általuk vezetett szakembereknek, míg ez az átalakulási folyamat úgy-ahogy végbement, azaz a tejhatalmú főnök legalább annyira tájékozódott teendői felől, hogy rájött: jobb, ha semmit nem csinál.

Az effajta ügyleteket a „K-telefonokon” intézték el a hatalom akkori birtokosai. Ez a hétköznapi halandók vonalaitól elkülönített, s így a telefonhálózat nálunk megszokott tor­túráitól mentesített hálózat volt, amely köz­vetlen összeköttetést biztosított a fontosabb káderek számára. Egyben státusszimbólum is lévén, az állásügyek elintézésére kiválóan alkalmasnak bizonyult.

A rendszerváltás óta ejtőernyősök már nincsenek, s ennek több oka is van. Az egyik az, hogy a mai politikusok akármilyen balfo­gásokat csinálnak, ezek miatt nem pottyan­hatnak le a parlamenti vagy miniszteriális felhőrégiókból: ott manapság már a leg­nagyobb marhaságok sem tűnnek fel senki­nek. Másrészt pedig a mai politikusok a következő választásig visszahívhatatlanok; ha sokkal több nem is, de annyi eszük volt a népakarat által magasba emelt honatyáknak, hogy gyorsan törvénybe iktassák: akit egy­szer a népakarat magasba emelt, azt már a népakarat se válthassa le.

Az ejtőernyősök eltűnésével azonban nem maradtak üresek honunk egei, hanem meg­jelentek az emelőernyősök. Ékes példájaként annak, hogy a demokrácia mennyire ellentéte a diktatúrának, az ellenkező irányból, társadal­munk mélyrétegeiből, az ismeretlenség homályából libegnek fölfelé, igazgatótanácsi székekbe, államtitkári posztokba, tanszék-vezetői katedrákra, mindenhová.

Populista demagógia lenne, ha valaki arra hivatkoznék, hogy szakértelem, képzettség tekintetében semmiben nem különböznek a hajdani ejtőernyősöktől. S hasonló elva­kultság azt mondani, hogy ugyanolyan me­chanizmus irányítja a mozgásukat, mint a rendszerváltás előtti időkben. Jóllehet tény, hogy a hajdani főkáderek „K-telefonjait” nem sikerült mindmáig leszereltetni, e tekintetben figyelembe veendő az is, hogy a demok­ratikus elvek valóraváltása nem megy egyik napról a másikra, továbbá egy ilyen hálózat lebontása költséges dolog, s a demokráciák­ban spórolni kell az adófizetők garasaival. Ha pedig egyszer ott van az a telefon, ostobaság és pazarlás lenne használatlanul hevertetni a kagylóját.

Az emelőernyősök esetében az a döntő szempont, hogy ezek egytől-egyig igen derék emberek. Valamennyien meggyőződéses hívei a rendszerváltásnak, ami abból is kivilág­lik, hogy most vállalják a vezető tisztséggel járó gondok terhét, amikor a nemzetnek legnagyobb szüksége van az áldozatokra. Éjt nappallá téve munkálkodnak értünk, s nem rettennek vissza a felemelkedéssel járó tériszonytól, a szédület idegi megpróbál­tatásaitól. Aki magasba jutásuk ernyős módozatát firtatja, nem tud különbséget tenni egy ejtőernyő és egy emelőernyő között, s szem elől téveszti a döntő tényt, miszerint szakmai grádicsokon nem is kapaszkodhattak volna magasba, hiszen az állampárti karrier a rend­szer kiszolgálásához kötődött, s így manapság nemhogy érdem lenne, hanem éppenséggel súlyosan kompromittáló életrajzi adalék.

Az ejtőernyő a nemzet süllyedésének átkos jelképe, az emelőernyő felemelkedé­sünk szimbóluma. Ha az emelőernyősök ma még nem is tudják az előző rendszer bűnei­nek sötét örökségeként ránk szakadt gon­dokat olyan hatékonyan eloszlatni, ahogyan kívánatos lenne és ahogyan szeretnék, ez csupán azért van, mert az előző rendszerben nem tudták képességeiket kibontakoztatni, de történelmi szerepüket elszántan vállalják, s annak bízvást és hamarosan meg is felel­nek majd. Hinnünk kell ebben, mert hit nélkül nincsen jövő: függesszük szemeinket rájuk, s képzeletben máris velük libeghetünk föl­felé, az egekbe, ahol már minden csillag ötnél kevesebb vagy több ágú.

FEKETE SÁNDOR

Eseteim Petőfivel

Ha egykor az emberiségnek lesz ereje arra – írja Petőfi-könyvében Illyés –, hogy a gyalázat helyén is emlékművet emeljen, „az országban az egyik legmagasabb oszlop Szabadszállásnak jut”. Természetesen a virityöléses-vasvillás válasz okán… Legnagyobb forradalmár költőnk majdnem agyonveretése miatt… Eme oszlopot persze azóta sem emelték fel. Sőt, újabban ilyen­olyan gyalázatot dicsőítő emlékművek restauráltalak, kultusza támad nem egy történelmi szégyenünknek, az ősi magyarúri konzervativizmusnak, melyet Petőfi úgy gyűlölt. S amely, ne áltassuk magunkat, irtózott Az apostol költőjétől – még jeles tudósok is elfeledkeztek a kötelező tárgyilagosság minimumáról, amikor Szilveszter sorsával kellett szembenézniük…

A Petőfi-kultusz egyébként is sokban művi és hazug szertartás hazánkban. Még azok sem ismerik mindannyian az igazi Petőfit, akik tisztelik őt, s nem kevesen vannak, akik „modernségük” magaslatairól éppenséggel lenézik az „elavult” poétát, vagy éppenség­gel gyűlölik is kibékíthetetlen forradalmisága miatt. S ez utóbbiak sorait nemcsak a magyar ősreakció vitézei dúsítják, hanem a forradalmakat véteknek bélyegző látszat-liberálisok is, miként 1848-ban sem pusztán egy leitatott tömeg üldözte Petőfit Szabad- szálláson, hanem a nemzetgyűlésben, az egész politikai vezérkarban akadtak az elkábított-elaljasult vasvillásoknak cinkos szövet­ségesei a Petőfi-ellenességben. Ama szé­gyenoszlopot éppen ezért Szabadszállásnál jelentékenyebb helyeken is fel lehetne állíta­ni…

Mindezt pedig azért említem, mert engem nemcsak a Petőfi-élet és mű tett a költő rajongójává, hanem legalább ennyire ellen­ségeinek tajtékzó dühe. Amikor először olvastam Haynald Lajos érsek úrról, a külön­ben művelt férfiúról, aki azzal utasította el a Petőfi-szoborra gyűjtő gróf Károlyi Istvánt, hogy „egy krajcárt sem” ad „ennek a hitvány firkásznak az emlékére”, mert Isten szolgáit „oly aljas módon támadta meg”, csak még jobban erősödött lelkemben a költő iránti odaadásom – ha ezek így gyűlölik, még híveb­ben kell állnom seregében.

Szívem felmelegszik akkor is, amikor sokadszor újra eltűnődöm Deme Lászlóról, a Legitimista királyság című röpirat szerzőjéről – ostoba a cím, mert a szent tan szerint minden királyi hatalom eleve legitim, lévén isten akaratának földi megtestesülése (e jelszóval védték XVI. Lajost is.) Deme úr legitimizmusát még Horthyék is sokallták egy kicsit, s ezért 1936-ban bíróság elé állították, ahol a kvietált katonatiszt dühödten szidal­mazta Petőfit, mint „az urak, a papok és a királyság” gyalázóját. Lelki szemeimmel olykor már látom az új deméket, amint ál­maikban kacagányt öltve a Bazilikában érzik magukat (vagy inkább a pozsonyi Királydom­bon), amint éppen egy „legitim” király koro­názása közben könnyben úszik a rájuk nehe­zedő történelmi felelősség súlya alatt meg­őszült szempillájuk….

Deme úr mellett szól, hogy ő legalább őszinte volt. Petőfi legveszélyesebb ellen­ségei nem őszinték – úgy tesznek, mintha nagyrabecsülnék a jeles hazafias költőt, csak éppen rostára teszik az életművét, s azt engedik (engednék) a nép elé, ami számukra elviselhető. Épp 1936-ban, vagyis amikor ődemesége a bíróság előtt mennydörgött Petőfi ellen, én is kaptam egy pofont Petőfi­ért, mert a Leganda című szatirikus köl­teményt elszavaltam a hejőcsabai állami elemi népiskola negyedik osztályának kun­cogó nebulói előtt. (E történetet már több­ször írtam, hiába, a pofon egy életre szólt, s ezt illik újra meg újra meghálálnom.) A bűnös költemény ugyanis a Jóistennek ama rezig­nált megállapításával ér véget, hogy a pokol fele, „Sőt több felénél, pappal van tele”. Mire a végszóra érkező Sz. tisztelendő úrtól meg­kaptam művészi teljesítményemért a bért.

Eltérően Deme úrtól, aki e vers ellen is mennydörgött a jog felkent tudorai előtt, a tisztelendő úr okosabb volt, kijelentette, hogy a derék hazafias költő sosem írt ilyesmit, s valóban talált egy Petőfi „összest”, melyet elejétől-végéig nyálaztam, de az ominózus verset nem lelém. Akkor értettem meg, hogy két Petőfi van – egy a miénk, s egy az övék… (Fejlődésünk irányát jól jelzi, hogy az Európa Diákkönyvtár 330 oldalas Petőfijébe a Legen­da már nem fért be. Óvjuk az ifjúságot!)

Élményeim e vonatkozásban csak gyara­podtak az idők folyamán. E sorok írásakor épp félszázada van annak, hogy a miskolci királyi katholikus gimnázium hetedikes tanulójaként Balassitól Petőfiig címen írt dolgozatomért tanáromat büntették meg, a boldog em­lékezetű Ádám Jánost, mert hogy ő idejében nem dorgálta ki belőlem szörnyű el­tévelyedésemet.

Aztán következtek a nyilasok… Kiírták a miskolci paloták falára: „Jön az orosz! Petőfi” Ez volt az egyetlen igaz mondatuk rövid, de nemzetvesztő kormányzásuk idején – az orosz valóban jött. Csak azt fejeltették el kiírni, hogy előzőleg a magyar honvédség ment oda, a nácikkal együtt. De nem ró- hatom fel túlzottan a nyilasok feledékenységét, hiszen ma már nem kótyagos gyilkosok, hanem komoly tudományos férfiak is kezdik elfelejteni, hogy Magyarország szovjet meg­szállása Ukrajna német-magyar megszál­lásával kezdődött… A nyilasok ostobasága – szörnyűségeikről akkor még csak keveset tudtam – annyira felháborított, hogy ifjú diákként magam is kipingáltam Miskolcot némely ellenjelszavakkal.

Ez után egy kurta korszakra szabadon írhattam Petőfiről és márciusi társairól, cik­keket komoly folyóiratokba, egy-két füzetet, huszonegy évesen egy könyvet is, mellyel elnyertem a Magyar Történelmi Társulat centenáriumi pályázatának első díját (gon­dolom, részben kamaszos túlzásaimmal arattam le a babért. De kezdték sötét fellegek beborítani a fényes szellők korszakát, utam magától értetődően vezetett a Petőfi-körbe, majd hamarosan a börtönbe. Ahol is újra Vele kezdtem foglalkozni, amikor ceruzához, papírhoz jutottam, a Gyűjtőben fejeztem be a vívódó költőről szóló félszáz flekkes dol­gozatomat.

Szabadulásom után öt évig hiába kísér­leteztem a vívódó Petőfi megjelentetésével, de 1968 márciusában Simon István vállal­kozott a némelyeket fölöttébb bántó írás közlésére. Már korábban újra visszakerülhet­tem az irodalomtudományi intézetbe, ha nem is kutatóként, de „ügyintézőként”, havi 500, majd 1000 forintért, sőt később még többért. Mintegy tíz kötetet adhattam ki költőmről, ha jól számolom, tíz nyelven szólhattam Róla, köztük törökül és japánul is, de ha mondjuk színpadi szatírát írtam Az összeférhetetlen címmel Petőfi-kultuszunk álságos őszintétlenségéről, azt természetesen betiltották. (Egyéb sérelmeimet azért nem sorolom, mert a magyar nép már feltehetően unja a sokezernyi értelmiségi Jób panaszait.)

De azért ez volt életem legnyugodtabb időszaka, 1973 táján, a – jellemző módon – „centenáriumnak” kikiáltott 150. születési évforduló körül. Petőfi-írásaimért még egy díjat is kaptam. E sebre enyhítőleg hatott az a körülmény, hogy a díjat másik legked­vesebb poétámról nevezték el – József Attilá­ról. S én voltam, valószínűleg máig is én vagyok az egyetlen díjazott, aki nem voltam állampolgár a kitüntetés átvételekor – ugyanis még nem járt le az a tíz esztendő, melynek tartamára megfosztottak állampolgári jogaim­tól. (Ami mulatságos ítélet volt a Legfelsőbb Bíróság részéről, mert miként lehet valakit megfosztani attól, amije nincs is?)

Intézetem vezetői feszengtek egy kicsit – nekik ugyanis megtiltotta az állam vagy in­kább annak egy hivatala, hogy szabadulásom után engem munkatársnak vegyenek vissza, csak „ügyintéző” lehettem, s lám, most az állam egy másik keze egy irodalmi díjat nyom a markomba. El is határozták, hogy bokros tudományos érdemeimért kandidátussá avanzsáltatnak: vizsgát sem kellett tennem, benyújtom Petőfi-életrajzom I. kötetét, Király István barátilag elbeszélget velem, a vita problémát nem okozhat stb, stb. Több oknál fogva sem fűlött a fogam az egész procedú­rához, levelet írtam hát Sőtér Istvánnak, kedves igazgatómnak, 1974. március 1-jei keltezéssel: „…47 éves múltam, és sem időm, sem energiám nincs arra, hogy a szá­momra semmit sem jelentő kandidátusi fokozatra heteket, idegerőt stb fordítsak. Nagyon kérlek, mentsetek fel ettől, s lehes­sek egyszerűen munkatárs, vagy ha ennek akadálya van, maradjak csak egyszerűen ügyintéző.” S úgy lőn.

Később Aczél is ösztökélt a kanditátusságra mint további tudományos karrierem indító fokozatának meghódítására. Neki is hasonlóképpen érveltem: ha X (itt egy név állt) kandidátus lehetett jelentéktelen házi feladatai elvégzéséért, és Y (itt egy másik, az egyensúly kedvéért népiesch név állt) az irodalomtudományok doktorává avanzsál­hatott, akkor ezek a címek engem nem ér­dekelnek…

Mivel a fenti levelek egyszer előkerülhet­nek az archívumok poros kriptáiból, el kell árulnom, nem voltam elég őszinte… Elsősor­ban azért kapálóztam kézzel-lábbal a kandidátusság ellen, mert ennek a nagy-nagy tudományosság mellett volt egy másik fel­tétele is: akit kandidátusságra kandidálnak, annak erkölcsi bizonyítvánnyal kell rendelkez­nie. Ez pedig nem volt nekem, kérvényeznem kellett volna, hogy mentesítsenek „a bün­tetett előélettel járó hátrányok alól.” Ami ugyebár némileg abszurd követelmény, mert valaki vagy tud valamit vagy nem, megbízha­tóságáért kapjon vörös csillagot vagy nagyke­resztet. Egyébként pedig: ha négy és fél esztendei tettleges börtönéveim alatt sosem írtam kegyelmi kérvényt, „szabadon” vég­képp nem fogok kérvényekkel kilincselni az „igazságszolgáltatásnál”, mert Petőfi esetleg megjelenne álmaimban és szemen köpne, így azután megúsztam a kandidátusságot és az összes többi, erre aggatható gyönyörű rangot.

Közben persze halmozódtak egyéb intézeti ügyeim, főleg amiatt, hogy a Petőfi világ­nézete körül felizzó vitában épp közvetlen főnökömmel, osztályvezetőmmel akadt össze a (nemlétező) bajszunk. így megint Petőfi határozott a sorsom felől – amikor Benjámin László és Csanádi Imre a régi Tükörből, mely belpolitikai lap volt, kulturális Új Tükör-t csi­nálhatott, hívásukra odahagytam az intézetet. Aki persze zsurnaliszta, azt lassan kinézik a szakmai folyóiratból (ez be is következett, kivált amikor szinte naponta kellett hadakoz­nom a barguzini kísértet lanszírozói el­lenében).

Szerencsére az Új Tükör lett a rendszervál­tás első tömegkommunikációs halottja, s így végképp felszabadulván egyéb terheim nyo­mása alól, újra Petőfi biográfiájába vethettem maradék erőimet, ha régen voltak címzetes egyetemi tanárok, én abszolút címtelen maszek-kutatóvá lényegülhettem vissza, majdnem úgy, mint a gyűjtőfogházban. Hála a Z-füzeteknek, aránylag nem túl vaskos költségek fejében, szerzői kiadásban kétszer is megjelentethettem Petőfi-dolgozataimat.

Sajna a szabadság önmagában kevés, némely anyagiak nélkül. Két füzet után nem bírtam tovább az önfinanszírozást, különös tekintettei általában a kulturális csődre, s az inflációra (mely a magabiztos kormányzati deklarációk szerint az idén nem fogja túl­haladni a 13 százalékot, de már az 1993-as esztendő első napjaiban létszükségleti fizet­nivalókban húsz százalékos emelések cáfol­ták meg a miniszteriális optimizmust).

Koldusbot és függetlenség – hirdette a legigazabb magyar forradalmár, s nem koldult a kiadó uraknál, még kevésbé „a banki világ” nagyurainál. Hadd próbáljak hozzá hasonlítani legalább ebben az egyben – én sem kérege­tek. Akad még (pillanatnyilag?) egy-két folyó­irat, ahol házalhatok Petőfivel, nekem ennyi elég. Ha e kapuk is bezárulnak, írok az íróasz­talomnak.

Voltak már ilyen éveim.

KÁNTOR ZSUZSA

Túlszárnyalás

Volt egyszer ilyen célunk, az idősebbek emlékezhetnek rá: utolérni és túlszárnyalni a művelt nyugatot. És akkoriban még sokan hittek is benne, hogy ez ukmukfukk megtörténik, csak akarni kell. Mostani kételkedő világunkban ilyesmikre csak legyintenek. Ugyan-ugyan, hogy áll a gazdaság, hol vannak a kulturális csúcsok? Pedig hát van ez utóbbinak kiemelkedő vonulata is.

Valamikor lenézően beszéltünk róla, hogy odaát mi megy, hogy Amerikában például művészfilmeket szakítanak félbe reklámokkal a tévében. Nahát, ez nálunk nem történt meg soha, és ma sincsen így. Nálunk a dús folyammá nőtt reklámáradatot szakítják meg olykor más műsorok. Új művészet van alakulóban szakmai mélypontokkal- magaslatokkal, zúdul-árad a honi csatornákon a reklám, benne marad a fülben, az agresszívebbje tapad, mint két jókora pofon: „FOGYNI AKAR? HÁT AKKOR EGYEN!”, a szelídebbje muzsikál, akár egy verssor: „NA NE MONDJA, HOGY CSAK AZ OOOOTÓL VAN” (A gyártmány neve ferdített; nem csinálunk reklámot a reklámnak.)

Hát igen, a verssorok. Minden családban felbukkan néha egy-egy kedves idézet, a mindenkori jelenbe helyezhetően. És feltűnnek olykor rég zajlott események fél­mondatai, mint pl. a „Hol lennénk már…!?” (Tíz percet késett valaki induláskor), vagy a „Már megérte!…”, mikor egy utazás elején kihajolva a vonatablakon, megláttuk a szom­széd fülkéből a szél szárnyán viliággá repülő kalapot.

S íme itt van most, s máris meghonoso­dott köreinkben ez a „NA NE MONDJA, HOGY CSAK AZ OOOO…” Ehhez persze pazarul kell előadni a kis sztorit, ehhez kiváló szereplők kellenek, egy szép hölgy oldalt hajtott feje, az az őszinte kételkedés az alulról felfele vetett pillantásban: NA NE MONDJA, HOGY… – és a másik kitűnő színész szerény, de magabiztos válasza: DE IGEN, ASSZO­NYOM! S ha volt kétség – elfújta a szél. Nem lehet elfelejteni. Hát még, ha naponta tanúi lehetünk, miként sodródik a színre szép asszonyok körében az az egy szem férfi, középmagas, egy kicsit kancsi, nem az a szívrabló típus, de lelke tiszta és nemes, így aztán igaza tudatában csatát nyer; az imént még hevesen kételkedő, bájos hölgy ismét oldalra fordítja fejét, s pillantás alulról felfele, nyomatékosan kijelenti: „ÉÉÉÉÉN BIZTOS kipróbálom!” – s ezt úgy, hogy semmi két­ség, meg is teszi. S így vannak evvel mind a többi szépasszonyok is; ki az elején még csúfolkodva jegyezte meg: „UGYAN, MIT TUDHAT EGY FÉRFI A MOSÁSRÓL!?”, az is feladta minden előítéletét. Egyszer csak rajtakapom magam, hogy én is használom ezt a „NA NE MONDJA, HOGY…”-ot; nem én dobtam ki a kárpótlási igazolást, nem én öntöttem a sóba cukrot, s pillan­tás alulról felfelé; ki merne visszapofázni nekem? Senki se.

Hacsak az a kis kancsi férfi nem. Mert ha ő kellemes hangján csak ennyit szólna: „DE IGEN, ASSZONYOM!”-, menten elolvadnék. Mert ő úgy tudja mondani, hogy neki hinni kell. Biztonság a kétkedés tengerében. Ka­paszkodó. Kanalas orvosság. Hit-remény. Szemléletalkotó. Jobb, mint egy optimista hős a nyolc húszas filmben a sport után. Előre is sajnálom, hogy majd egyszer letűnik a képernyőről kultúránk izmosodó műfajának e gyöngyszeme. De úgy hiszem, nemesítve lelkünket, a mindenkori jelenben kísérteni visszajár, mint kedves emlékeink szavai, szeretett verssorok, édes-bús melódiák. „Na ne mondja, hogy túlszárnyaltuk!” „DE IGEN, ASSZONYOM!” És ez így is van. Bizonyos vonatkozásokban feltétlenül.

OLVASÓLÁMPA

SIMOR ANDRÁS

Nyári László: Ének a XXL századból

Ady Endre prológusként költőtársa A XXX-ik századból című könyvébe azt írta, hogy élni csakis „a nekünk régen parancsolódott kínságos és mégis szent, mai Mával” szabad. Nyári Lászlót nem kell erre figyelmeztetni, a XXI. századból való éneke nagyon is huszadik századi, mai Mából szóló. Anti líra című ciklusában például a reklám, nikotin, alkohol rabjainak, a hitelekkel megnyomorítottaknak, a politikától megcsömörlötteknek, a szeretette éhezőknek azt üzeni

Ennek a harcnak soha nem lesz vége,
de azért küzdjetek nap mint nap tovább,
tudva ha megálltok akkor
nemzetközi hullaházzá válik a világ!

(Internacionálé áramvonalasított 1986-os modell)

Kétségbeesett, haragos, fanyar költészet Nyári László lírája, és számomra éppen ezért hiteles. Csak a megrendült, tiltakozó költők verseit tudom napjainkban korszerű költé­szetként elfogadni. A Tejútrendszer Köz­egészségügyi Hivatalához küldött jelentésé­ben például Halley egészségügyi ellenőr arra figyelmeztet, hogy „a Naprendszer harmadik / bolygóját, a Földet / eddig nem ismert / kártékony vírus támadta meg.” Ez a vírus, „az ember / olyan kórokozó / mely nem csak a Tejutat / de elterjedve / az egész világegye­temet elpusztíthatja.” „Ember – ez büszkén hangzik!” – írta Gorkij, de ki tudja, nem tenne-e ma legalábbis kérdőjelet a felkiáltójel helyébe. Az emberért aggódó költő nevezi az embert veszedelmes kórokozónak. Nyári László jóistene a fogyó folyószámlát nézve mereng, és nehéz helyzetben van, „mert hiába túlórázik osztja a megbocsátást / a szeretetet dupla órabérért este nyolcig / a számlák és csekkek egyre kifizethetetlenebbül sorakoznak a kredencfiókba”, és egyre nehezebb „mindenhová vinnie egy kis bé­két”. Szűkösen, éhesen, de még él az Úr, mondja Nyári László. Csak reménykedni tudunk, hogy igaza van, és hogy azt a kis békét mindenhová elviszi.

(Orpheusz Kiadó Kft.)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Költői kísérletek

Korunkban az új mondanivaló s az emberi psziché mélyebb tartalmainak (freudi, jungi stb. lélektannak megfelelő) föltárása új meg új próbálkozásra késztette a költőket, akik közül jópáran tudatosan kezdtek kísérletezni a kifejezésmód új lehetőségeivel (experimentelle Lyrik), felhasználva a korábbi francia, angol vagy német eredményeket is, elsősor­ban a dadaizmusét (Arp, Schwitters, Tzara). Ezek közé tartozott a képvers, vagy más grafikai eszközökkel, illetve vizuális hatások­kal kombinált kifejezés, amelynek hagyománya egészen a hellenizmus korára megy vissza, csak (az ugyanakkor „felfedezett”) rímes verselés teljesen kiszorította. A nagy kísérletező, Apollinaire már az első világhábo­rú előtt és alatt írt képverseket; a legszebbet (grafikai tekintetben is) tökéletesen lefordítot­ta Radnóti Miklós (A megsebzett galamb és a szökőkút). A grafikai sőt számítógéppel készített versek azonban csak tíz-tizenöt éve terjedtek el.

A kísérleti líra mind általánosabban haszno­sítja a Joyce által prózában már előbb megho­nosított tudatáram visszatükrözési, belső monológot, s egyre gyakoribb a minden műfaji kötöttség nélküli „szövegek” alkotása, melyek olykor a befogadó által tetszőlegesen értelmezhető hangzásokra épülnek. Alkotói a nyelv elemeit hangokra bontják s e hang­elemek ötletszerű összekapcsolásai hoznak létre új hangzásokat. Az „ötlet” szónak a kísérleti líra értelmezésében s értékelésé­ben kulcsszerepe van, éppúgy mint a struk­túrák szétbontásának és – többé-kevésbé önkényes – sokszor groteszk újra fölépítésé­nek. E tekintetben főként a francia Tel Quel csoport hatása a meghatározó. A német nyelvterületen a kísérleti líra kiemelkedő kezdeményezői s egyben teoretikusai az ötvenes évektől: Artmann, Aichinger, Bense, Gomringer, Heissenbüttel, Jandl, Mon, Weryrauch. Egyéb irányzatok mellett ők hozták létre a szemantikus-, akusztikus-, vizuális konkrét költészetet. Mindezek vagy végletesen szubjektív, vagy akár „mágikus”, akár politikailag lázadó módon: közösséget kereső tartalmak kifejezését célozzák. Utób­bi típusnak egyetlen, ad absurdum sürített példájaként idézzük Gomringer fordíthatatlan, gorombán amerikaellenes „versét”, amely egyszerre politikum, konstrukció és játék:

S A U
A U S
U S A

– ahol az első szó tudvalevőleg „mocskos disznót” jelent…

Mexikó nagy költője, Octavio Paz élet­művében sem képek és hasonlatok teszik a verset, hanem az szinte „magától” nő ki a nyelv szerkezetéből. Különben is „a művé­szet célja nem a mű, hanem a szabadság”, íme egyetlen verse, melyhez hozzátartozik a címe is: A szabadság ideogramja (Ideogramma de libertad, 1971). Ez a cím értel­mezi a „verset”. Az utóbbi szót pedig azért tettem idézőjelbe, mert ennyi:

SORS
NEM       IGEN

Magyarul persze sután hat, de ha az ere­detit nézzük (nemcsak olvassuk), máris meghökkenünk, mert így fest:

SINO
NO      SI

A Sors szó két szótagra bomlik, az egyik (megcserélve a két szótagot) no=nem, a másik si=igen. A szabadság tehát abban áll, hogy az ember sorsát a tagadás és vállalás közötti választás dönti el. Amihez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a spanyol Sino a latin Signumból származik s ennek a jel-nek az értelme is – mondhatni – „jelen van”, belejátszik a költemény felfogásába…

A kísérleti líra magyar úttörője (persze az immár klasszikus Weöres után) Tandori Dezső: példaként ide iktatjuk egy mélyértelmű versét, amelynek hosszú címe szintén része az „üzenetnek”, amely csakugyan üzenet a szónak vallásos értelmében. És épp a cím készíti elő és magyarázza is a „verset”.

A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz
He3

A három betűből álló „szöveg” sakk meg­nyitás: a ló kilép, azaz – kinéz. És minthogy a betlehemi istálló lovacskájáról van szó, ez azt jelenti, hogy karácsony éjjelén Betlehemben Krisztus születésével elkezdődött, megnyílt valami az emberiség számára…

Példáink csak jelzésül szolgálnak; rengeteg ilyesmi jön létre világszerte, de sajnos kevés frappáns új vers születik, legtöbbször csak ötletről vagy éppen blöffről van szó.

KÖNYVAJÁNLAT

Nemeskürty István arra vállalkozott, hogy a magyar művelődés évezredes történetét egy karcsú kis kötetben összefoglalja. Rendhagyó vállalkozásnak tekinthetjük a hatalmas és szinte áttekinthetetlennek tűnő téma ilyen rövidre zárt, esszészerű feldolgozását, amely alkalmas a laikus olvasót is végigkalauzolni a művelődés történetének szövevényes útvesztőin. Ezúttal sem csalódunk a szer­zőben, aki eredeti stílusban, lenyűgöző tudásanyag birtokában, értő gondossággal avatja be az olvasót az 1000-1945 közötti hazai művelődés történetébe. Eközben megtalálja az alkalmat, hogy az egyes korsza­kokat átgondolva-átértékelve megfogalmazza, esetleg aktualizálja az eseményeket, rávilágít­son új dolgokra, nyomatékosítsa az összefüg­géseket. A Kis magyar művelődéstörténet a Pannon Könyvkiadónál látott napvilágot.

Lakható hazát címmel adta közre legújabb verseit Szarka István, s mint előző három kötetében, ebben is száz olvasható, elsősor­ban az 1986 óta született költeményekből. Lírája híven tükrözi zaklatott korunk életér­zését, s összetört világunk cserepei között kutatva, sajátos hangulatú, a világ dolgait új összefüggésekben is megnevezni tudó költé­szete tükrében újra rácsodálkozhatunk min­dennapi dolgainkra, más szemmel látva a szerelmet, a barátságot, az emberi kapcsola­tokat. Ám a játékos és érzékeny lírai hang indulatossá és keménnyé válik, amikorra kötő a napjaink változásait kísérő jelenségeket veszi számba, az „és most? labanccá?” etikai kérdését veti fel. A kritikus hang is a jobbat akarás szándékával, a „jó halálig értelmes élet” lehetőségéért szól, egy lakható hazáért.

Biálik, Hájji Néhmár – született 1873, Oroszország; Fihmán, Jáákov – 1881, Bessz- arábia; Háméiri (Feuerstein) Ávígdór – 1890, Kárpátalja; Grinberg, Úri Cvó – 894, Galícia; Avi-Shul, Mordechay – 1898, Magyarország; Ráb, Esztér – 1899, Palesztina; Sálom, Sápiró – 1904, Lengyelország; Goldberg, Léa – 1911, Litvánia; Prájl, Gávriél – 1911, Észtor­szág; Rábin, Ózér – 1921, Majna-Frankfurt; Guri, Hájjim – 1922, Tel Aviv; RivnerTuvijá – 1924, Csehszlovákia; Kármi, Tét -1925, New York; Págisz, Dán – 1930, Bukovina; Pinkász, Jiszráél – 1935, Bulgária; Szverdlik, Ódéd – 1938, Argentina; Bitón, Erez – 1942 Algéria; Rácábi, Sálom – 1915, Izrael. Ők, még sok társukkal együtt, valamennyien a Dávid tor­nya című modern héber költők antológiájának szerzői, melyet az 1934-ben Magyarországon született, majd 1951 óta Izraelben élő neves műfordító Itámár Jáoz-Keszt válogatott. A tartalomjegyzékből kiragadott néhány név és születési adat sokatmondóan jelzi azt a tör­ténelmi hátteret, s a kulturális örökségnek azt a sokszínűségét, melyet ez a különleges verseskötet felmutat. A születési évek egyút­tal jelzik, hogy mintegy száz esztendő költé­szeti terméséből, az új és modern héber költészet legkiválóbb alkotóinak műveiből gyűjtötték egybe az antológiát; azokéból, akik „…mind valamennyien annak a nagy és nyomasztó költészeti örökségnek az árnyé­kában dolgoznak, amely háromezer évet számlál. Vannak közöttük olyanok, akik zsidó sorsukat tudatosan megélve alkotnak, azzal a szándékkal, hogy modern és eleven folytatói legyenek az ősi, régi hagyománynak, és vannak, akik ennek a sorsnak ellene akarnak szegülni, sőt a múltnak néha egyenest hátat akarnának fordítani. És vannak megint olya­nok, akik azért írják verseiket, mert izraeli realitásukat úgy fogadják el, ami teljesen magától értetődik”. Jáoz-Kesztnek a héber költészetről, s a kötet költőit bemutató utó­szavából való idézet, melyet életrajzi és irodalomtörténeti vonatkozású tudnivalók egészítenek ki. A Belvárosi Könyvkiadó szép újdonsága a Kner Nyomda munkája.

A Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Tár­saság újabb anatológiája jelent meg a Z- könyvek sorozatában, Kristó Nagy István szerkesztésében. A karcsú kis kötetet a közelmúltban elhunyt Tamás Aladár Honnan, hová? című verse nyitja, s ezt a címet kapta az antológia is, mely „műhelymunka termé­ke… megannyi olvasmányos elbeszéléssel, szép verssel, s egy-két egyéb írással. Az írói együttesnek neved adó, nemcsak nevében Nagy írót követve: a társadalmi tényekkel való hiteles, hogy tárgyias, hol ironikus, de mindig bizakodó szembenézéssel.”

A Móra Kiadó Diákkönyvtár sorozatában először jelent meg antológia a határokon túl élő magyar írók, költők műveiből, szerves részeiként annak a szellemi kincsnek, ame­lyet magyar irodalomnak nevezünk. A romá­niai magyar irodalomból többek között Bajor Andor, Sütő András, Deák Tamás, Szabó Gyula prózával, Székely János, Szilágyi Do­mokos, Balla Zsófia, Markó Béla versekkel szerepel a kötetben. A szlovákiai magyar irodalmat Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Cselé- nyi László és mások, a vajdasági magyar irodalmat Ács Károly, Tolnai Ottó, Gion Nán­dor, Ladik Katalin, Sziveri János s még sok ismert író és költő reprezentálja. Először válogattak diákok számára a kárpátaljai ma­gyar írók és költők, Kovács Vilmos, Vári Fá­bián László, Füzesi Magda, Balla D. Károly műveiből. A legnagyobb fejezet az antológiá­ban a nyugati magyar íróké: az Angliában élő Határ Győző, Sárközi Mátyás, a franciaországi költő, Nagy Pál, az Egyesült Államokban élő Mózsi Ferenc, a németországi Tollas Tibor, a kanadai Tűz Tamás, a Puerto Ricó-i Ferdinandy György, vagy a hollandiai Dedinszky Erika műveit is olvashatjuk. A határainkon túli magyar irodalom kínálatából azoknak a művei kerültek a kötetbe, akiknek alkotói pályája 1945 után kezdődött. Róluk a kötet végén rövid életrajzi kalauz olvasható.

Az Ötágú síp című antológiát Pomogáts Béla válogatta.

A körút szót körútnak, és nem kőrútnak kell ejteni, valaminek az útja pedig kiejtve: Úttya. Nyelvünk írott és beszélt változata közötti eltéréseket, a helyes kiejtés módját van hivatva bemutatni Fekete László Magyar kiejtési szótára, mely a Gondolat Kiadónál jelent meg. A helyes, szép magyar beszéd, az igényes kiejtés magától értetődő követel­mény a nagyközönség előtt megszólalókkal szemben, de minden művelt ember szívügyé­nek tekintheti anyanyelve ápolását és óvását. A 10 800 szót és szókapcsolatot tartalmazó szótár segítséget nyújt a különböző hasonulá­sok, egyes idegen szavak és rövidítések helyes kiejtéséhez, de felsorol olyan szavakat is, melyeknek írásképe és helyes kiejtése azonos, a köznyelvben mégis hibás alakban terjedtek el. A bemutatott szókincset böngé­sző hazai vagy külföldi magyar a vidám nyelv- művelés perceit is élvezheti, ha rátalál olyan fölöttébb gyakran használt szóra s helyes kiejtésükre mint például aminoplasztgyanta, ausgetippelt, enyvesszegfű, fészekbacilus, hordalékgarmada, rezeztet, no – nono – nonono, gipszsalakcement, kreppnejlon, szarvasszar, tarackdörgés, utószülöttség, visszleszámítol s hasonlók. Nem találja vi­szont például a biztonságérzet, a rendszervál­tás, s nem a szakszervezet kiejtését – pedig az utóbbinak micsoda gyönyörű változatait hallani ma is!

(emmi)