Irgalmatlan szívű volt-e, vagy sem?
Gázolt-e szűgyig a vérben, vagy sem?
Hívő volt-e, vagy még titkon pogány?
És övé-e valóban a „szent jobb”?
Ugyan ki mondhatná meg ezt ma már!
Amit tudunk, a lényeg azonban.
Országot teremtett, törvényt s hazát.
Mózese volt ő a magyaroknak.
1
Szeretnénk majdnem mindnyájan
– végre –
majdnem józanul
– végre –
beszélni
– majdnem –
egymással.
Hol itt a végre?
Az 1-gyel jelölt vers alkalmasint
rámutat a vállalkozás jellegére. Mégis:
2
Állandóan egy dokumentumfilm fut bennem
magamról.
Kivágni ennek egy részét, hirtelen ablakot
tárni
rá:
egész vállalkozás, akció, művelet,
szakszerűség kell
hozzá,
meg mindenféle.
És olyan lennék, mint egy akvárium,
netán egy műszerfal.
Holott
– és inkább a reklámszövegek hangsúlya jöjjön! –
minden verspublikáció,
minden prózai publikáció, minden esszé… etc.
kész ünnep.
Most akkor ezt,
hogyha publikálok,
megannyiszor bestsellert szeretnék,
igen, amit publikálok, a maga módján
legyen bestseller,
hogy akkor ezt:
és hogy akkor az igazság kedvéért
szakmunkákat kellene végezni rajtam,
kinyitni oldalam stb.
(már Kafkának ezeket a dolgait is megértem!).
avagy marad a barbár változat:
benyúlok magamba
– a dokumentumfilmnek olyan lehet lerágott, netán
koszos körmű, gyatrán szőrös mancsom,
tintafoltokkal, mondjuk, egy leukoplasztflekk
maradványaival, elmondani se tudom vagy merem,
milyen lehet abban a házban ahol
még a hetvenes években Mosztár
környékén nyaraltunk, ha
egy nap megvalósul, amit
tudni lehet, de mi az, „tudni”: konkrétan
belöki az ajtót két vigyorgó, szakállas
vagy jól borotvált, terepszín fegyveres –,
mondom, benyúlok magamba,
és kiszakítok valamit,
a hitelesség kedvéért,
a dokumentumfilmből.
„Tessék”, nyújtom át a
– még csak nem is világ –
sajtónak.
(Persze, világ.)
Mármost azt hittem, verspublikáció-folytatásosomhoz sokkal több prózaszöveg
kell. Ám a versek, talán mert meg akarják hálálni, hogy a.) napok óta
foglalkozom „gondolatukkal”, b.) netán mert egy még hűvös reggeli
órán kezdem valósítani őket 1993. május 22., hajnal –, tűrhetően adódnak
össze a célhoz. (Célhoz??)
3
Amikor el akarom mondani
– s ez már!: vajon alkalmas-e? épp akkor…? –
mennyire „nem bírom”, ha
valaki érezhetően azzal jön,
„neki nem alkalmas” stb., szóval,
nyavalyog, ezzel egyben
sért is, arra kell
gondolnom, mondom, mikor ezt, ezt, ezt
el akarom mondani valami gyakorlati
okból:
nem nagyon nyavalygós-e, nem kicsit sértő-e ez is.
Persze, eredeti tervem (kényszerterv!) oda; maguk a versszövegek tettek erről.
Nem kértek támaszt. Illetve: azt a képzetet támasztottam meg magamban
(velük) így, hogy valami kifejeződött. Mármost: ha ezzel vacakolnék (hogy „az-e” stb.),
nyavalygás lenne talán, és – a versekre – sértő).
Legközelebb, szeretném írni (Ígérni), másképp lesz. Rosszabbul, nehezebben.
Mintha ezt akarná segíteni, valaki máris szó!
hozzám (panaszkodik; nyavalyog, sért; jó, de hát baja van, kinek mondja; most nem
mondhatom: „Te mennyire szoktad unni, ha én mondom…”), és elrontom a mondatot.
Ne legyen semmi se olyan tökéletes már.
4
Ezek a kellemes kis dalok
– e világsikerek, 42 millió példány, mindegyik
énekesnek 4-5 gyár tulajdona, folyószámlák
kelet-ázsiai bankokban etc. – szólnak, szólnak, és
azt gondolom: mennyire pontatlanul
megy
minden a világon, soha senki se mondta meg
ezeknek a fiúknak, hogy ezek milyen
kellemes kis dalok, tényleg,
és hogy csak így tovább, egy-egy üres ötpercben
el lehet hallgatni őket.
Befejezésül pedig:
5
Ültem a Váci utcában
a Kígyó utca közeiében,
egy csavarintott vasú padon,
mögém egy szendvicsember telepedett.
Eszembe jutott Passy,
utolsó napom Párizsban,
mikor egy kihalt, hivatalnoknegyedi utcán
hamarabb hazaértem volna,
de nem bírtam elszakadni a világtól,
ez volt az, hogy a nagy forgalmú bevásárolóutcát választottam,
ez volt az, hogy az emberek sokasága a keskeny járdán
végül már idegesített,
ez volt az, hogy akkor meghallottam a vak ember
botjának kopogását,
jött, gyönyörű celofánban virággal,
és szétnyíltunk előtte, mint a Vörös-tenger.
Ez volt az, hogy koszvadt dzsekimben vigyorogva cigarettáztam
(már a 7000 napos nem ivás korszaka elkezdődött akkor)
egy padon, és örültem, hogy „ezen jelenség”
mellé nem ül le mégse senki, hát nyugton lehetek.
Akkor leült mellém egy csavargó. Vége, kész.
Ülök, díszes pad, szendvicsember, mögöttem csak-fix-áras taxik,
nézegetem a Guardianben a yorki galoppot, elvben,
kiszúrok egy futamot, megfelelő pénzzel,
két favorit egymás közt intézi el az első helyet,
ezt lehet tudni, csak másnap lep meg,
fél havi jövedelmem meg lehetett volna nyerni rajtuk,
vagy ily taxis jó egy napi jövedelmét.
Aztán megtérek haza és fordítom a klasszikus költőt.
Juadal és Gisbeta történetét.
Falvédő Forint Hatúszasvonat Fillér, mínusz
vagy plusz
gályahasználati díj, adózatok,
világpiaci helyzetek és kényszerítések,
más hosszan tartó idegen uralmak.
Este a Sky-on látom, Yorkban tényleg
bejött első-másodiknak Yawl és Gisarne.
Megint egy sikerült nap ért véget.
Szól az „elhagyott és vissza sose tért”, a
jó szövegű „Alice”.
Alisz, sánta madaram, most lesz 9 éves.
Ha elhagy és vissza sose tér.
Mégis jó lesz legalább Yorkban járkálni, mit
tudom én, nem itt, ahol
minden effélékre emlékeztet,
és nem remélek új fordulatot.
Az ember csak forog,
mint mondják, ma már ideológiai különbségek nélkül,
és csak szociális kérdésekért mennénk ki az utcára,
hallom a párizsi diáklázadás képviselőitől is
a rádióban.
Miután a foglalkozási ártalomtól bús tekintetű pénzbeszedő elment, feleségem hosszasan figyelt egy lyukra a levegőben, azután kijelentette: – Ez így nem folytatható. Mától kíméletlen spórolásba kezdünk.
– Hol akarod kezdeni? – kérdeztem a kezében szorongatott papírokra bökve, amelyeken precíz felsorolásban szerepelt, hogy mennyit kellett fizetnünk a lakásért, vízért, villanyért, gázért, szemételtakarításért, a lélegzetvételért, a szívdobogásért – egyszóval: egész létezésünkért.
Komoran végigpásztázta feleségem a tételeket, és azt mondta: – Mindenben kisebb lángra kell csavarni magunkat. Mindenekelőtt olcsóbbá kell tenni az étkezéseinket.
– Pompás! – villant a szemem lelkesülten. – Ez az, látod, ami az én területem lesz! Eddig csak bambán hallgatóztam, figyeltem, ami körülöttünk zajlik, és nem értettem semmit. Most viszont valami egyértelmű és világos tennivalóval kínált meg a sorsom. Végre én is tehetek valamit az emberiségért és magunkért. Nagyon kérlek, bízd rám új életvitelünk elméleti megalapozását!
Az utóbbi években hozzászokott a feleségem, hogy erősen leépülőben vagyok szellemileg, és bágyadtan sóhajtott. Úgy hagyott magamra a szoba közepén, mint akit nem kell komolyan venni.
Ezúttal azonban tévedett. Tévedés volt egész törekvése, hogy megkapaszkodjunk a meredély szélén, sőt: próbálkozzunk az eddigi életnívónkhoz ragaszkodni. Most már kezdi belátni, de még nem érlelődött meg benne teljesen a felismerés, hogy új pennával írunk, új időket élünk, amikor nem az élet javítgatásán kell fáradozni, ami gyermekded erőlködés, hanem azt kell megtanulnunk, miképpen éljünk rosszabbul.
S ehhez nekem kész receptem van.
Annyi a dolgom, hogy lajstromba vegyem a harmincas-negyvenes években megélt gyermekkoromat. Spongyát a későbbi valószínűtlen időszakra, amikor megszaladt velünk a szekér; amikor nem csupán kenyérgondoktól mentesültünk, hanem a korábbihoz képest rendesebben ruházkodtunk, sőt: olyan luxusnak is hódoltunk, mint a kultúra kóstolgatása. Feledni kell mindezt! Feledni, amikor a szocialista világtábor legvidámabb barakkjának lakóiként két pofára zabáltunk, pazaroltunk, pusztítottuk múltunkat, jelenünket és jövőnket.
Nix! Nyet! Vége! Miként sebre szorított zsebkendőn a vér, íme: átszivárog lassan tudatunkba, hogy bűnös és álságos valóságban éltünk, és most megjelent a valóságos valóság! Ehhez kell igazodnunk!
Akkor tehát hol is kezdjem például táplálkozási szokásaink átszerkesztését? Mindenekelőtt félre a Csemege-Meinl üzlethálózat cifra kínálataival, és irány a natura! Ámde nem az a fajta „természetes” étrend ajánlatos, amelyet méregdrága könyvekben ajánlgatnak méregdrága üzletekben, hanem az, mely gyermekkorom idején volt igazán természetes a szegények számára.
Máig emlékszem például a reggelire, ebédre, vacsorára egyaránt fogyasztott „pergelt” levesre, amelyben alig akadt néhány darab megpirított tarhonya, s amelybe úgy került zsír, hogy a fortyogó fazék fölé akasztott szalonnából izzadt ki néhány csepp. Víz volt a fő összetevője a – nevében is jelzett – víziciberének, ami abból állt, hogy száraz kenyeret aprítottunk hideg vízbe, ecetet, cukrot, paprikát adtunk hozzá, s amikor jól megdagadtak a kenyérdarabok, akkor faltuk be mohón az egészet. A bendőt is tömte, s nyáridőben hűsített is.
Ettünk agacsit, amely voltaképpen friss akácvirág, ettünk árokparton termett mályva levelei közül kicsipkedett, se-ízű bogyókat, ettünk útszéli fákról tépkedett szentjános-kenyeret, epret, ettünk föld alól kikapart csicsókát, édesgyökeret, ettünk zsombékok és fák töveiben föllelt madártojásokat. S mindezt nem egy természetjáró cserkészcsapat fölfedező örömével, hanem az éhségérzettől szabaduló ember, illetve gyerek örömével.
Mindent ettünk, amit a természet sűrűn váltakozó árcédulák nélkül adott. Kevesebbet adott persze a természet, mint eleinknek, akik egy érintetlenebb természetből lakmároztak. Mára még fukarabb lett a természet. Mert ami most van, az vegyszeres, benzingőzös, ilyen-olyan sugarakkal fertőzött, de mindezek még ma is ehetők, ha rákényszerít bennünket a sorsunk.
Miután újkeletű étrendi javaslataimat végiggondoltam, áttértem hosszú távú nyomorprogramunk más terepeire.
Nem kell vásárolni például cipőt, mert én még tudom a módját, miképpen kell a levált felsőrészt a talphoz dróttal visszaerősíteni. Nem veszünk új ruhát, hanem foldozgatjuk a régit. Máig égből sugárzó fényként ragyog emlékezetemben az elemi iskolás olvasókönyvünkben található – és szegények vigaszára szánt – gyönyörű ige: „Foltos ruha nem szégyen, csak rongyos, piszkos ne legyen!” Villany helyett petróleumlámpát, esetleg olaj-, vagy faggyúmécsest használunk, fűtés helyett minden föllelhető és meleget adó holmikba burkolózunk a tél hidege ellen s a sok francos, drága gyógyszer helyett lapulevelet vagy krumplilevelet szorítunk a szúrott-vágott sebre.
Végtelen tehát az én s a hozzám hasonló emberek emlékezete, amelyekben a fennmaradást biztosító módszerek halmozódnak és ezért optimizmust élesztőén láttatják a jövőt.
Külön ügyelnünk muszáj viszont arra, hogy takarékoskodjunk a sóval. Ennek módját még nagyapámtól tanultam. Lakomáink egyik csúcsa volt, amikor karácsonyeste óriási befőttes üveg került az asztal közepére, amely asztalt nyolcán ültük körül. A befőttes üvegben vízben főtt, morzsolt kukorica illatozott, és kéjjel markolásztuk elő a dunsztos üvegből s nagy érzésekkel tömtük a szánkba. Nagyapám nem találta elég sósnak, amit kimarkolt, de só helyett könnyeket hullatott rá kajla bajuszáról s így nem volt semmi hiba.
Sóbányákban ma is szegények vagyunk, könnyekben ellenben gazdagok s így hosszú távra biztosított számunkra az élet sója, vagy a lélek sója – ki miként gondolkozik róla.
Marad mi volt:
a puszta lég(telenül).
Honnan az ismeret
a buborékként eloszló világról,
okról ivásra?
(A másik út, mint tudjuk, járhatatlan.)
Te is tudtad, babértépett Mihály,
s még mennyi mindent borról, pártosokról,
még eljövendő ünnepet reméltél?
Szabad az amit lehet
nem szabad az amit nem lehet
tehát ami szabad
az a megengedett lehet
behatárolva a nem lehettel
s amit nem lehet azt nem szabad
vagy ha mégis akkor az lehetetlen
de hogy lehet az hogy a nem lehet
mégis lehet vagyis a szabad
nem szabad módon szabad
illetve hogy a lehet nem
szabad módon lehet
a szabad lehetetlen módon szabad
a nem szabad szabadon lehet
éppen ezért a sza…
A Hold meggyűlt az ég
fekete pofáján
szobám kulcsrazárva:
dolgozom –
mást mit is tehetnék.
Szépen akartak vigasztalni
Mondták jogom van éhenhalni
mondták minek is annyit falni
Minek is minek-is-minekis?
Buzdítani szépen akartak
Mondták mások is belehaltak
mondták ilyen nagy árat szabhat
a siker a-siker-asiker
Nyugtatgatni akartak szépen
Mondták éhezni nem is szégyen
sőt! igazi művésznek érdem
igazi-igazi-igazi
Mondták az író írjon! Mással
ne gondoljon! semmi sírással!
Veszkődjék csak a versírással
úgy legyen! bizony úgy legyen
Nem kell több vátesz aki sorsot
jövendöl nem kell ki csak borsot
tör és prüszköltet! Mondták olcsóbb
a népnek egy kereszt a hegyen
A tanyaközpont szélén azt a majd két futballpálya nagyságú, másfél-két méter mélységű vízfelületet kis jóindulattal nevezhették volna tónak is. De mert nem a természet alkotta, hanem emberkéz formálta, csak Nagygödörnek hívták a tanyasiak. A katonaviselt, világot járt férfiak meg lebecsülve a tanyasi fiúknak ezt a valóságos paradicsomi ajándékát, libaúsztatónak, disznófürösztőnek vagy piszkos pocsolyának titulálták.
Ennek a Nagygödörnek sarából, agyagjából dagasztották, taposták a törekkel kevert masszát, és vetették a sok tízezernyi vályogtéglát, melyekből felépítették a tanyát. A hosszú cselédházakat, melyekben egy közös konyhára jutott négy család. Az iskolát. A ló- és ököristállókat, darálót, kismagtárt, talán még az intéző és a segédtisztek lakta „kastélyt” is. Az egyetlen, téglából készült épület az emeletes, nagy magtár volt a tanyán, Laci nagyapjának mint kulcsárgazdának az állandó rezidenciája.
A tanyaközpont közepén bővizű artézi kutat fúrtak, melyből télen-nyáron ömlött a langyos víz a csap nélküli csövön; amit nem fogtak fel lajtokkal vagy kannákkal a tanyasiak, az a víz táplálta a Nagygödröt. Gondoskodott arról, hogy a legforróbb nyarakon sem száradt ki, apadt el a mesterséges tó. A nagy vízfelület fehérlett a libáktól, kacsáktól, s ha alkonyaikor sem akaródzott nekik hazamenni, az intéző úr szakácsnőjétől elkérték a fiúk a tanyán található egyetlen esernyőt, s a nyitott ernyővel fel-le szaladgálva a parton fütyültek, sikongattak. A vízben tanyázó liba-ruca sereg sasnál, vércsénél is iszonyúbb ragadozómaradat gyanítva az ernyőben, pánikszerűen menekült. Hangos szárnycsattogással szinte futottak a vízen a túlpart felé, ki a tóból hápogva, gágogva, csak minél messzebb a nagy, ismeretlen madártól.
Nyári záporok után vagy esős őszben a kocsisok is itt fürösztötték a sáros, csatakos lovakat. A lóúsztatás ünnep volt a tanyasi fiúknak, különösen nyáron, mert a kocsisok csak a partig vezették lovaikat. Ott átadták Laciéknak, s kényelmesen cigarettázva, a partról nézték, hogy a gyerekek hogyan mossák, úsztatják a lovakat, az úszó lovak sörényébe kapaszkodva, vontatva magukat a vízben.
A meglett emberek ugyan a lábukat sem mosták volna meg ebben a piszkos, sárgásbarna lében, de a fiúkat nem zavarta, hogy rucák, disznók, lovak, kutyák között élvezzék a vizet, pancsoljanak bemerészkedve nyakig, ameddig talpuk érintette még a talajt. Fröcskölték egymást sikongva, s olykor egyik-másikukat meg is buktatták a víz alá nyomva. Ilyenkor ugyan jókat kortyoltak a vízből, mégsem lett egyiküknek sem soha semmi baja. Bőrükön nem nőttek fertőző pattanások, kelések, nem kaptak tífuszt, vérhast a szennyezett víztől. A fiúk, ha tiltották őket a fürdéstől, nem a szegények istenének csodatevő erejéről beszéltek, de állították egyöntetűen, hogy nem is lehetnek betegek a fürdéstől, mert a víz fertőtlenítve van. A bivalyok fertőtlenítették a Nagygödröt mésszel. S ebben lehetett is némi igazság.
Ez a fertőtlenítés pedig a következőképpen történt.
Azon a júliusi napon rekkenő volt a hőség. A bivalyos a maga szekerével meg két csavaros szarvú fekete ősállatjával éppen egy jól megrakott szekérderéknyi oltatlan meszet szállított a kismagtártól, s útja a Nagygödör mellett kanyarodott Káposztás felé. A két bivalyt csípték a legyek, bögölyök, rühellték a meleget is, s a bivalyos hiába ordította káromkodva, hogy cselő Fattyú, hó Rozi, és göcsörtös kötélostorával hiába verte az állatokat, azok letérve az útról, szekerestül belegázoltak a vízbe. Szaladgált a parton a bivalyos, de már nem volt segítség. A bivalyok elhevertek kényelmesen, a szekérderékban meg forrni kezdett a mész! Már zubogott, bugyborékolt a víz a szekér mellett, s mikor a két bivaly hátsó fertályát a forró meszes víz égetni kezdte, beljebb vontatták a szekeret a gödör közepe felé. És mintha a játék szórakoztatta volna őket, a rövid előregyaloglást és hosszú pihenést addig ismételték, míg a szekérderékban el nem olvadt teljesen a mész. Akkor már szinte fehérlett a Nagygödör vize. Menekültek is a kacsák, libák a szokatlan színű közegből, a bivalyok meg talán szundítva is egy sort, délután biztatás nélkül is kijöttek a vízből, az üres szekeret maguk után húzva.
Másnapra a mész leülepedett a víz fenekére, beleolvadt az iszapba, s a víz piszkos sárgásbarnává vált megint. Hogy az általános „fertőtlenítésnek” volt-e szerepe abban, hogy a fiúk soha nem lettek betegek, azt nem lehetett kideríteni, de hivatkozási alapnak bevált, s ők fürödhettek tovább.
Csak hát ennek a fürdésnek, locsi-pocsi virgonckodásnak volt egy szépséghibája. Úszni nem tudott senki a tanyán. Nem tudtak hát a fiúk sem. Úszó embert nem láttak soha, s el sem tudták képzelni milyen mozdulatokkal lehet fennmaradni a víz tetején. A meglett férfiak ugyan beszéltek arról, hogy annak idején egy katonakomájuk átúszta a Berettyót a másik meg, hogy nagyobbat mondjon a Tiszát emlegette, s esküdött rá, hogy minden szava igaz, de ettől a fiúk nem lettek okosabbak. Élvezték a vizet, a hancúrozást, de a másik part elérhetetlen volt számukra a vízen keresztül. És féltek is. Ami játék, öröm volt a partközeiben, beljebb, a mélyben halál lehetett. Nem kellett tiltani, mondani, ismerték a törvényt, s még a bátrabbak is hirtelen hallgataggá váltak, és sápadtan igyekeztek a part felé, ha leállva már nyakukig, állukig ért a víz.
Pedig a titok, a kíváncsiság meg valami kimondhatatlan belső ösztön, hogy megkísértsék a lehetetlent, állandóan izgatta őket.
Kaszni, Laciék korcs kutyája, a messzire dobott fadarabért félelem nélkül ugrott a vízbe. Orrát magasan feltartva úszott a lebegő fáig, s már vissza. A partra kapaszkodva megrázta bundáját, esőpermetet spriccelve rájuk, s már csaholt, hogy dobják megint a fadarabot, mert ő ugyan nem fél, ő tud úszni. Laci figyelte a kutyát. Az két első lábával kaparta maga alá a vizet, két hátsó lába megy úgy mozgott, mintha biciklizne. Ha majd elmennek a fiúk, ő ezt partközeiben kipróbálja.
És kipróbálta egyszer, kétszer, tízszer, de ha ment is előre egy-két métert, bicikliző lába négy-öt pedálozó mozdulat után már leért az iszapos fenékre. Ha beljebb próbálná meg… de már el is dobta a hirtelen jött ötletet, mert lehet ugyan, hogy később érné el a lába a fenékiszapot, de vissza tudna-e jönni? A megerőltető próbálkozástól és a félelemtől vacogni kezdett a foga. Ekkor már esteledett, a levegő is lehűlt, abbahagyta hát a kísérletezést azzal, hogy holnap újra megpróbálja, s tán másképp.
Másnap kora délelőtt egy alig húsz-huszonöt centi széles, vagy két méter hosszú tyúklétrával jelent meg a parton. Kiskomái madárfészket rabolni jártak vagy gyümölcsöt lopni mentek, s csak akkor jönnek, ha már jól felmelegszik a levegő. A ruháit lerakta a parton, majd a sekély vízben alaposan lemosta a létrát, aztán hosszában a létrára hasalt. És a kis létra fenntartotta a víz tetején. Nem süllyedt el. Órákig fekhetne így, akkor sem. Aztán óvatosan elengedte a létrát és megpróbált két karjával evezni. A hirtelen mozdulattól megbillenve lefordult a létráról, de lába még talajt ért, hát megnyugodott. Még a létrán hasalva is egyensúlyozni kell, s kapkodás nélkül egyenletesen húzni mind a két kezével, gondolta, és megpróbálta újra. A létra meg-megbillent alatta, de már nem fordult le róla, s türelmesen evezve a part mellett, megtett vagy húsz métert. Na, ez már valami, biztatta magát. Most megpróbálja másképpen. Keresztbe fordította a létrát a hasa alá szorítva, s ahogy elrúgta magát a talajtól, fejjel mindjárt előre is bukfencezett, jó nagyot kortyolva az ijedtségtől. Most melle alá tette a keresztbe fordított létrát, de hiába rugdosta a vizet, a lába nem akart feljönni a talajról. Végre aztán sikerült, megtalálta azt az egyensúlyi pontot, hogy nem bukfencezett előre, és a lábát is fel tudta emelni. Fránya dolog ez, bosszankodott magában ügyetlensége miatt, s aztán két kézzel, ahogy a kutyánál megfigyelte, kaparta maga alá a vizet, lábával meg biciklizett. Az eredmény: semmi! így órákig vacakolhat, akkor is egy helyben marad.
Pihent egy minutányit, összegezte az eddig tapasztaltakat, aztán mint legelőször, hosszában feküdt a létrára, előrenyújtott két karral félkört rajzolva húzta meg a vizet két oldala mellett, és mozdult a létra, siklott a vízen.
Eddig rendben van, morfondírozott magában, de ez nem úszás. Azt kellene kipróbálni, hogy fenntartja-e a létra akkor is, ha csak megkapaszkodik benne, de nerp fekszik rá? Óvatosan belecsúszott a vízbe, fél kézzel erősen kapaszkodva a létrába, másik kezével meg evezni próbált, s összeszorított lábbal, térdét behajtva rúgta a vizet. Ez a próbálkozás hozta meg számára az első igazi felfedezést. A pancsolásnál csak az derült ki, hogy a víz híg folyékony valami, most meg, hogy kapaszkodva ugyan, de másik kezével evezett, csukott tenyere beleakadt a vízbe, érezte a víz ellenállását, s minél erősebben húzott, annál gyorsabban kezdett forogni egy helyben a létrával együtt. Ha pedig zárt, páros lábbal hátrafelé rúgott, szinte megemelkedett a felső teste, a feje magasan a víz fölé került.
Ahogy melegedett az idő, abbahagyta a próbálkozást, és hazavitte a létrát. Nem akarta, hogy a fiúk kinevessék. De a felfedezés nem hagyta nyugodni. Bement a kertbe, és az ágyások között hasra feküdt a fűben. A keskeny létrát maga alá képzelte, s próbálta a kézmozdulatokat. Emlékezett rá, hogy ha így csinálja, a létra szépen siklik a vízen. Csak hát az a bökkenő, hogy a létrán nem tudja használni a lábait. Gondolatban félretette hát a létrát, feküdt a fűben, mintha a vízen feküdne, s kezével húzta, páros lábbal meg rúgta a képzeletbeli vizet. Most megint! Most megint! Húzott és rúgott! Húzott és rúgott! A kéz- és lábmozdulatokat valami módon össze akarta hangolni, a kétféle mozgás ritmusát megtalálni.
Másnap még levitte a létrát, de a harmadikon már nem. Akkor járt le a Nagygödörhöz, mikor a fiúknak még eszébe sem jutott a fürdés. És négy-öt nap múlva a part közelében már megtett leállás nélkül negyven-ötven métert. De a szíve úgy kalapált, hogy dobogása láthatóvá vált a bordák között, a tüdejéből meg elfogyott a levegő, s a kisvízben leülve alig győzte zihálva kapkodni.
Titokban gyakorolt tovább. És ha lassan tette is meg a kijelölt távolságot, arra rájött, hogyha nem teljes erőből, lassabban húz és rúg, kevésbé fárad el. A lassú haladásnak nyilván valami olyan oka lehet, amit nem tud megfejteni. De már annak is örült, hogy a tó belseje, a mély víz felé kanyarodva növelte a távolságot, és nem fáradt el, bírta. Nem siklott, inkább fel-le emelkedett-süllyedt, de azért már úszott.
Aztán egy szép, napos délelőttön megvárta, amíg jól felmelegszik az idő, s mikor úgy gondolta, hogy a fiúk már ott hancuroznak a vízben, akkor indult a Nagygödörhöz. Már messziről hallotta a zsivajgást. Társai, ahogy meglátták, visongva, nevetve hívták, s még a parton vetkőzött, már fröcskölték jókedvűen.
Bement a vízbe. Mókáztak, pacskoltak vidáman, s néhány perces játék után, mikor már nem feléje, az újonnan jött felé irányult minden figyelem, odavetette a fiúknak: ti csak pancsoljatok, én átúszok a túlsó partra! A bejelentést nagy hahota fogadta, de Laci nem is figyelve rájuk, lassan tempózni kezdett befelé. A társai nevetve gyalogoltak utána, de mikor a fenék mélyülni kezdett a talpuk alatt, hirtelen megtorpantak. Kikerekedő, ijedt szemmel bámultak Laci után, aki akkor már a láthatatlan tiltó vonalon túl volt vagy tíz méterrel, és úszott tovább.
Gyere vissza! Megfúlsz, te bolond! A fiúk már összevissza ordítoztak félelmükben, egyik-másik segítségért sivalkodott, de Laci nem fordult meg. A hirtelen felcsapó ijedt hangzavart félelmetes csend követte. A szemüket nem merték levenni Laciról, csak tátott szájjal, lihegve kapkodták a levegőt. Aztán Balogh Sanyi kimászott a partra, s futott a part ívét követve, hogy legalább egy vonalba érjen Lacival, aki már a tó közepén úszott.
Laci akkor már nem a fiúkra figyelt, hanem önmagára, a mozdulataira. Már nem jutott ideje arra sem, hogy azon meditáljon, nem elhamarkodottan, buta kivagyiságból vállalta-e ezt a kockázatot. De ha akarta volna, sem másíthatott a dolgokon. A két part egyformán messze volt tőle, s ha visszafordul, sem rövidíti meg a távolságot. És most kezdett fáradni, és a fáradság növekedésével egyre jobban félni. A félelemtől mozdulatai kapkodóvá, rendszertelenné váltak. Csak csapkodta a vizet, rúgkapált, de nem ment előre. Aztán úgy érezte, hogy nem bírja tovább. A lába egyre mélyebbre került, már szinte állt a vízben, s abban reménykedett, hogy talán lefeszített lábfejjel a lába ujja eléri a talajt. De nem érte el! Csak a víz ölelte körül, süllyedt egyre lejjebb, s érezte, hogy a kétségbeesett kapálózástól maga keltette hullámok átcsapnak a feje felett.
Egy fél percig tartott vagy csak másodpercekig, míg a halálfélelem bénító szorításából kiszabadította a felismerés: itt pusztul el, ha a félelmét nem győzi le!
Egy kétségbeesett rúgással a víz fölé került. Pattanásig szívta a tüdejébe a levegőt, s ha fáradtan is, ha fogcsikorgatva is, de magára kényszerítette azokat a mozdulatokat, melyeket napok óta titokban gyakorolt. Húzni, rúgni! Húzni, rúgni! Egy-kettő, egy-kettő! Tartotta a tempót, s ahogy lassan előre haladt, félelme is egyre szűnt. Húzni, rúgni, nem erőlködni! Átér, amikorra átér, nem űzi a tatár!
Tempózott a maga kitalálta mozdulatokat ismételve. Észrevette, hogy a fiúk követik a parton, s egyik-másik egészen előreszaladva onnan kiabál, ahol majd partot kell érnie. És az a part közeledett, egyre közeledett. Most már tudta: ez az őselem neki már nem ellensége, őt már nem fenyegeti. Felszabadultan tempózott a közeledő part felé, a fáradtságról is megfeledkezve. És tisztán látta a csodálkozó, mégis örömtől ragyogó arcokat.
Mikor talajt ért a lába, s egyre jobban kiemelkedve a vízből azt a néhány lépést a partig megtette, nyújtották feléje kezüket, ölelték boldogan nevetve, ugrándozva. Szavakkal nem tudták kifejezni érzéseiket, csak azt tudták, hogy egy közülük való, egy éppolyan tanyasi fiú, mint ők, legyőzte a vizet.
És Lacinak, aki fáradtan ült a parton, nem is fájt, hogy igazából nem őt ünnepük, nem őt dicsérik. Néhány pillanat múlva már róla meg is feledkezve, szélvészként rohanva, kezüket madárszárnyként kifeszítve, száguldottak a part átellenes oldalára, Lacit magára hagyva. A reménység piros rózsákat csókolt az arcukra, s hitték, ami egynek sikerült, sikerülhet egyszer majd nekik is.
Laci nézte a tükörsima, szellő sem borzolta, széles vizet, mely barátjává fogadta. Most még szikrázik a napfényben, de éjfélkor ide tér a Hold is arcát megmosni, hogy fényesebben ragyogjon, hogy lássák a messzire csatangoló csillagok is őrzőjüket, ezüstpalástos juhászukat a végtelen égi mezőn. És ha majd jönnek a dühös novemberi szelek, a fagyos éjszakák, a csillogó víz behúnyja szemét, jégpáncélja mögé húzódik, nekik új örömöt kínálva. Akkor majd jó lendülettel nekifutva, patkós csizmájuk sarkára állva, szép rajzú hatvanhatosokat kanyarítva, csúszkálnak a jégen. Ha nyár, ha tél – ez a Nagygödör az ő keserves világuk megédesítője, kimeríthetetlen örömmagtára, s neki ennél is több. Sokkal, de sokkal több!
Legendák mondják: valahol Bugac
tájékán bujdosott egy ál-Petőfi,
pedig már hervadt három rossz tavasz,
de mégis, mégis hátha az Igaz,
leveseit maga a kántor főzi.
Emlékek üszkén egyszer összecsap
a levest hordó kántor és amaz,
meglehet éppen tavasz idusán,
és szól a kántor, foghegyről, furán:
nem emlegeted Júliát és Zoltánt,
csak Bécset és a vad kozákokat,
leveseimet, galuskáimat,
szíved helyén is gyomrod van, komám!
Farkamat hogy behúztam,
s fülem felcsaptam magasra,
azt hittem, már megúsztam,
s vén kutyának csont a haszna.
Gazda nélkül élek itt,
immár fülelvén e földön:
nehogy mész-gödörbe öljön,
kiért tettem valamit.
De ha mégis halál lennék,
fűnek, fának nekimennék.
Először is: kaszát fennék,
s ellenségem talpa alatt
suhogna az ősi szerszám,
de a nyakát el nem szegném.
Ugrándozzon, minta medve,
s majd brummogjon szégyenkezve!
Ásómat is kézbe venném,
kedvesemnek ágyát vetném,
ágyát csakis azért vetném,
hogy feküdjön mindig mellém,
s feltámadásig szeretném!
Éreztem a kanyargó Tiszát
duzzadó kézfej-ereimben,
ahogy lehajoltam az ösvény
szélén és egy árva fűszálat téptem.
Csak folyt, csak folyt vad erdei között,
ki is öntött, ha belevágtam,
nádasaiba kócsag költözött,
a kezemen öt sebet láttam.
Ballagtam, a fűszálat rágtam
Nagy-Alföld sűrű közepében,
kukoricásban hetedhét-határban,
mint János vitéz a mesében.
Egyedül voltam már két hete,
de nem jöttek a sűrű álmok,
a Tiszát sejtettem kezemben,
partján egy ősöm tán csikász volt,
országolt a holt-ág világban
laposfenekű ladikjában,
aztán – elunva a vizet –
átbotladozott dombos Dunántúlra
a földet túrni, amely megigézte –
de nem feledte a régi folyót,
ha duzzadt erű, nehéz öklét nézte.
Simán kering az alkonyat,
mint sólyom, ha nincs áldozat,
kiegyensúlyozott, szabad
kitárt-szárnyú keresztje –
kereng a kerek láthatár
fölött és elível nyugat
felé, úgy siklik el
vadnyugat felé, mint a nap,
csak növeli, csak növeli
az árnyakat.
Kedveszegett madár a nyár,
ül, csak ül egy csonka ágon,
a víz fölött a lomb sugárzik
zölden, ahogy a partot járom,
nem is a nyár, talán magam
vagyok – ahogy vagyok oly szomorú,
a közelben elhúz egy néma,
ladikforma szurkos hajó,
a nádas mentén pillangózik
egy pár csillogó evező,
néha a zöld sulyom-ba botlik,
a levelek rendje megbomlik,
de aztán viszi utasát
új, kalandos horgász-vizekre,
hallgatózom, akár az őzek,
őzek az ártér vadonán,
avar roppan, a puha kőzet,
meg-megsüpped közte bokám,
s ezer év csöndje ül nyomasztón
azon a csonka ágú fán.
Palkó Imre sekrestyés a karzatra könyökölve figyeli a vasárnapi nagymisére érkezőket.
– Na, az öreg Kalapkötőnek se sok van hátra-súgja halkan a harmóniumnál ülő kántor felé.
Odalent, a padsorok között Kalapkötő Ernő cigányvajda ténfereg előre az első padsorig, ott illendően, ahogy kell, féltérdre ereszkedik, keresztet vet, imára kulcsolja a kezét, s előregörnyedve elmormol egy Miatyánkot. Amíg imádkozik, a sekrestyés tekintete inas-sovány nyakán, kiugró nyakszirtjén állapodik meg.
– Rossz bőrben van az öreg, lehet, hogy nem éri meg a jövő hónapot. – Ezeket a télutolja-tavaszelő hónapokat „bőrszedő”-nek hívják a falunkban, a hajlott korú, idős emberek ekkor költöznek ki az élők sorából, mintha összebeszélnének. Palkónak elegendő egyetlen pillantást vetnie a kihegyesedett nyakszirtre, hibátlanul megállapítja a diagnózist.
Kalapkötő Ernő tavalyelőtt ősszel kezdett betegeskedni és lassan elgyámoltalanodni,
– Szét akar szakadni az egész belsejem – panaszolta Rozi néninek az öreg. – Fáj a torkom, mintha tűz égetne belül minden nyelésnél.
Hosszas tanakodás után úgy döntött a család, hogy beviszik az öreget a városi kórházba, kivizsgálásra. Ernőre, az elsőszülöttre, meg a legkisebb fiúra, Norbira várt a rábeszélés és a beszállítás feladata, mert rájuk hallgatott apjuk leginkább.
Két hét múlva, amikor Etel, a kis menye – gangos, faros menyecske –, a Norbi felesége, elutazott a városba a leletek felől érdeklődni, közölték vele, hogy tüdő- és gégerákja van az öregnek, s készüljenek fel a legrosszabbra. Ennek már idestova két esztendeje. Azóta menekül Kalapkötő Ernő a kaszás elől, ma például ide a templomba, Istenhez. Templomkerülőből templomjáró lett az elmúlt esztendőkben. Mintha kicserélték volna. Gyakran látni céltalanul bolyongani a határban. Befogja csontos gebéjét a szekér elé, csak hajtja, csépeli az ostorral, amíg habos nem lesz a ló szügye és háta a hám alatt. Rozi, a felesége, mindig korholta a ló miatt, hogy mi a fészkes fenének kell tartani, amikor semmi haszon nincs belőle. Neki kellett a ló, de méginkább az a gúzsoldozó remény, hogy bármikor befoghatja és szabadon mehet vele amerre lát.
Hetven esztendő. Ritka magas kort ért meg cigányember létére.
Szó, ami szó, keserves hetven esztendő volt. Akadt ugyan jó is benne, de még több rossz. Csak a gyerekeknek tudtak igazán örülni Rozival. Tizennégy született házasságuk ötven esztendeje alatt. Nemrég az asszonnyal számadást készítettek; hatvanhárom unokát számoltak össze. Fiaik és lányaik, akárcsak ők maguk, nagy gyerekbolondok lettek. Született kilenc dédunokájuk, ezeknek még a nevét is tudják, névszerint emlegetik őket korukra büszkén.
A vasárnapi böjtös mise már az áldozás utáni könyörgésnél tart. Kalapkötő Ernő nem nagyon figyeli a szertartást, élvezettel szívja be a gyertya és a tömjén szagát. Azt is szereti, ahogyan a kántor a harmóniumon előjátssza a dallamot a közös énekléshez. A hátsó padban ül, imára kulcsolt kezét homlokához támasztja.
Mereng a múlton.
Megáldotta az Isten ezzel a jó asszonnyal, a Rozival. Küszködtek együtt eleget. Amíg bírták, elvállaltak minden aljamunkát, semmi bérért, bagóért. Az asszonyt a parasztok télidőben nap mint nap hívták disznóöléshez. Tiszta asszony volt a Rozi. Nagy felelősséggel járó munkával bízták meg. A házaknál vele mosatták a belet a trágyadombon lábakon álló fateknőben. Azt még a falu bolondja, Dohonyi Jóska is tudta, hogyha a béltartalomtól cseppet is szaglik a bőr, pocsékba megy a töltelék, a hurka meg a kolbásznemű. Rozi fáradhatatlanul kaparta és öblögette a gőzölgő teknő végén a leölt állat belét. Utána megszagolhatta a gazdaasszony a belet, még a trágyadomb felcsapó bűzében is makulátlanul tiszta szaga volt. Csak akkor panaszkodott otthon, ha azoknál az úrhatnám Csajbók Kláriéknál segédkezett, mert a sápkóros finnyás fiatalasszony legutóbb is azt mondta kényeskedve az anyósának: „Még egy fazék forróvízben megmosom a belet a Rozi után, nem állhatom, hogy összefogdosta”.
Kalapkötő fát vágni járt házakhoz. Neki nem kellett a tűzrevalót az ajtó előtt letennie, mint a többi cigánynak. A kreolbőrű, szép szál cigány férfit szívesen behívták a parasztasszonyok a konyhába. Esténként a család apraja-nagyja kosarat font. Az ártéri és parti fűzesek hajlékony vesszeje avatott kezekben aranyat ért. Ernőnek pedig ügyes keze volt, egyaránt jól bánt a durva héjas vesszővel és a lehántolt, vékonyra hasított fonóvesszővel. Tetszetős és díszes piaci kosarait szívesen vásárolták az asszonyok a faluban. Kosarai, üvegfonatai versenyre keltek a legszebb szőttesekkel. Szalmából is tudott nagykarimájú szalmakalapot készíteni.
Nem riadt vissza a durva munkáktól sem. Ha árnyékszék pucolásra hívták, akkor se mondott nemet. Hessz Fercsi, a kovács, egyenest neki készített merőalkalmatosságot egy háborús rohamsisakból. Amikor pedig a pestis megtizedelte a Pázmándyék birkanyáját, őt hívták nyúzni, hogy legalább a bőrt megmentsék.
Adott munkát a vályogvető gödör is bőven. A háza ma is ott áll a gödör partján. Tavasszal, mihelyt a föld fagya kiengedett, a cigányság bányászni kezdte az agyagos földet. Az asszonynép locsolta, sárrá puhította a kemény rögöket. A rászórt töreket a rajkók taposták, dagasztották a tégla anyagába. Közben visongtak, bele-belehuppantak az agyagos masszába. A vályogtéglák megformálása szakértelmet igényelt, fogós férfimunka volt. Fakerettel vetett soraik úgy álltak glédában a makkosalji réten, mint a frissen szaggatott pogácsák a gyúródeszkán. Akkoriban, a templomon kívül, talán ha három kőház volt a faluban, a községháza, a posta és a patika. Még a nagygazdák is vályogból építkeztek, közülük is csak a módosabbaknak telt terméskő- vagy téglaalapzatra.
Vége szakadt ennek is.
Megszűnt a idénymunka, megszűnt a napszám, a parasztportákat felverte a gaz. Elszegényedett a falu. Jobb elfelejteni azokat az éveket neki is, másnak is. Mikorra jobb szelek kezdtek fújni, végre fölemelt fejjel járhatott a csóró cigány is, volt munka, volt mit enni, Kalapkötő Ernőből elszállt az erő, mint a madár, megöregedett. Amióta nyugdíjazták – az erdőgazdaságnál dolgozott – ideje nagyrészt unokái sorsának egyengetésével telik. Elkel a segítség a gyermekeinél is, közülük már csak a legidősebbnek, Ernőnek van munkahelye. Szélnek eresztették a romákat a városi üzemekből. Először azzal indokolták elbocsátásukat, hogy csökkenteni kell a létszámot, s előbb a vidékiektől válnak meg. Azután képzettségüket kifogásolták; félanalfabéta roma még hórukk melóra sem alkalmas, ők úgy érezték, hogy a fekete bőrszínük miatt szenvednek hátrányt. Itthon teng-leng a sok életerős férfi. Némelyiknek még jár a munkanélküli segély, egy részük közmunkát végez, és a polgármesteri hivataltól kap éhbért. A többiek meg élnek, ahogy tudnak. Pedig a tétlenség könnyen rossz útra vezeti a reménytelenségbe taszítottakat…
Bernát atya befejezi a könyörgést, kiterjesztett kézzel üdvözli az egybegyűlteket: – Az Úr legyen veletek!
– És a te lelkeddel – válaszol kórusban a nép.
A pap folytatja.
– Áldjon meg benneteket a mindenható Isten. – Stólája széttárt karján, vállán leffeg, mintha szárnyai verdesnének a levegőben.
Keresztet vet rájuk.
– Ámen! – felel rá a nép.
– A szentmise véget ért. Menjetek békével! – bocsátja el végül imára kulcsolt kézzel a híveket.
Kalapkötő Ernő hátrál az ajtó felé, belemártja ujja hegyét a szenteltvíztartóba, keresztet vet. A templomajtó előtt Rozi várja. Odaadja neki cseréppipáját meg a marhahólyagból készült dohányzacskót – a templomba mégsem vihette be –, és elindulnak haza. Akinek szeme van, az láthatja, hogy a cigányvajda megy hazafelé a nagymiséről. Rozi négy-öt lépéssel mögötte követi, ez így dukál. Kalapkötő Ernő kihúzva magát, peckesen lépdel, nem néz se jobbra, se balra. Mire a Fő út derekáig, az artézi kúthoz érnek, pipájából bodor füstöt ereget.
Enyhe ívvel kanyarodik a kövesút a faluvégen a makkosalji erdő felé; az erdőn túl terpeszkedik a vályogvető gödör. Partján vedlett viskók sorakoznak, olyan közel a vízhez, hogy a békák az ajtóig ugrálnak. A telepen egyetlen emberi hajlék áll elsatnyult akácfák között – ez Kalapkötő Ernő cigányvajda háza. A két öreg közeledtére, derekát egyengetve, fölegyenesedik és megfordul egy harmincév körüli, jóhúsú cigányasszony, aki lábasokat súrol hamuval az udvaron.
– Itt járt Tolka Pityu, a rendőr, nagyapát kereste! – kiált az asszony az érkezőknek. De Kalapkötő Ernő szóra se méltatja.
Átvág az udvaron, benyit a füstös konyhába. Barna faládán gyerekek viháncolnak a sparhelt mellett. Norbi gyerekei. Ők még itthon laknak a konyhából nyíló kamrában, nyolcán. Igaz, a konyha is az övék, mert Etel, Norbi felesége főz és mos az öregekre is.
Az utcai szobában két támlás ikerágy foglal el majd minden helyet. Baloldalon, a fal mellett, öntöttvas kályha áll, az ágy végénél alacsony asztalka, két székkel. A maradék helyen, a padlón újságpapíron gomba szárad. Kalapkötő leül a vetetlen ágyra, Rozi lehúzza lábáról a csizmát és a kályha mellé állítja. Megpaskolja a párnákat, odaigazítja az öregember dereka alá, aki félig ülő, félig fekvő helyzetben hanyatlik az ágyba.
Rozi már a konyhában pöröl a gyerekekkel: – Csendesen, nagyapátok pihenni szeretne!
– Mesélj nekünk, Rozika, mesélj, mesélj – csimpaszkodnak a szoknyájába.
És Rozika mesél. Meséjében az öreg király putriban lakik, nem három fia van, hanem tizenhárom. A gonoszok, a rosszak – semmirekellők és naplopók – az út mellett, az árokparton ülve henyélnek, görögdinnyét esznek, s közben „dongatják magukat a legyekkel”. A tizenharmadik fiú, a legkisebb királyfi – aki dolgos és igaz szívü – rozzant gebén száll szembe a sötétség hatalmával.
– Nagyapa, nagyapa győjjön ki, keresik – kiabál be Etel az udvarról. Az öreg hallja, de nem mozdul, kiküldi Rozit, hogy hívja be a jövevényt, ha Tolka az.
Tolka Pityu a kerítéshez támasztja a kerékpárját és elindul a házba. Felkészült rá, hogy nehezen boldogul az öreggel, de ezt az invitálást szíves-örömest mellőzte volna. Savanyú ábrázata csak attól derül fel kicsit, amint végiglegelteti szemét Etel széles csípőjén, erős mellein.
– Gyere be holnap az őrsre ablakot tisztítani, majd fogom alattad a létrát – szól oda halkan az asszonynak.
– A rossebb, az megy magához! Hívja a saját feleségit – fizeti ki Etel.
Tolkát a nyitott konyhaajtóban füst és állott ételszag csapja meg. Kutyája, Hektor, a nagy húszabáló befurakszik mellette az ajtó résén, bent körülszimatol, undorral elfordul a macskák tányérján talált gyanús maradéktól, azután magától kisomfordál az udvarra. A vajda, mire Tolka belépett a szobába, elrendezte a dunyha redőit, kihűlt cseréppipáját, mint hatalmának jelvényét, kezébe vette.
– Adj isten, Ernő bátyám – köszön rá az őrmester. – Már két alkalommal is kerestem.
– Aztán mi jóval akartál traktálni, Pityukám? – kérdezi az öreg tegezve; ő mindenkit tegez a faluban.
– Kinek jó, kinek nem. Betörtek az öregek otthonába.
– Oszt mit vittek el, Pityukám?
– Főleg élelmiszert, kiürítettek három hűtőládát. Hatvan kiló sertéshús, három rúd olaszszalámi, két egész rúd parizer és legalább száz konzerv tűnt el. De nyakon csíptem őket! Itt van a kezemben a bűnjel – lóbál meg egy reklámszatyrot.
– Szóval, már el is kaptad őket… no hallod, ronda egy mesterség – dünnyögi Kalapkötő, és komótosan lekászálódik az ágyról. – Hogyan akadtál a nyomukra?
– Az nyomozati titok – fontoskodik Tolka. – Jegyzőkönyvet kell felvennem, a bizonyítékok láttán vallani fognak. Kiszedem belőlük a beismerő vallomást. Velem kell jönnie Bangóékhoz, hogy a jegyzőnővel együtt aláírásukkal hitelesítsék a tényálladékot – mondja hivataloskodva.
– Veled?… Nem tehetem, Pityukám. Én nem kísérhetlek végig a cigánysoron. Menj csak előre, végezd a dolgodat, majd utánad megyek.
– És, ha azt mondom, hogy most jöjjön kend?
– Lehetetlent kérsz, Pityukám. Nekem most mennem kell hátra, a budira, vagy oda is elkísérsz?
Tolka elfojtja mérgét. Mit huzakodik ezzel a vén cigánnyal? Épphogy hálni jár belé a lélek. De most rajta veszt, most nem húzza ki a csávából a két tolvaj fattyát! Már tegnap az óvodában biztos volt benne, hogy a markában vannak.
– Nem hagyom zaklatni a gyerekeket! Nem hagyom! – ismételgette Sárika, a nádszál- termetű kis óvónő, a betörés másnapján Tolkának.
– Ez, hölgyem, bűnpártolás, aminek következményei lehetnek! – makacskodott Tolka. – Csak kicsit elbeszélgetek velük. Azt sem szabad? Hoztam cukrot is. Mire elszopogatják, már itt sem vagyok. – Az őrmester aktatáskájából két zacskó savanyúcukrot emelt ki, amelyet hirtelen mozdulattal, dühösen dobott vissza a vedlett táskába.
– Halálra rémíti őket… Tessék. Magáé a felelősség – adta meg magát Sárika.
– Adjisten, gyerekek! – nyitott be Tolka a foglalkoztató terembe.
A papírhajtogatással foglalatoskodó apróságok kíváncsian néztek rá.
– Adjonisten, rendőr Pityu bácsi – válaszolt cérnahangon egy kis szőke fiú, s erre a többiek is köszöntek.
– Ügyesek vagytok. Ez a csákó még nekem is jó lenne – illesztett a feje búbjára egy körömnyi papírcsücsköt. – Hát repülőt tudtok-e hajtogatni?
– Nem, még nem! – mondták kórusban a gyerekek.
– Na, én megtanítalak benneteket. Amíg elkészülök vele, mondjátok meg, mi volt a reggeli ?
– Kakaó és dzsem – felelte egy copfos kislány.
– Nem is igaz. Lekvár volt – nyelvelt egy kék köpenyes, kis cserfes a hátsó asztalnál.
Körben, a falakon, még a szekrény oldalán is, gyermekrajzok függtek. Az őrmester már gyermeksereg közepén állt, kezében az elkészült repülővel.
– Kész! Start! – kurjantotta, s lendülettel eldobta a formás repülőt. A papírszárnyas félig körbe lebegett a teremben, a kályha fölött megbillent és az asztalok alá siklott.
– Hát tegnap, otthon mit vacsoráztatok? – kérdezte az őrmester.
Vagy negyven torok mondta a választ.
– Így nem értem. Egyszerre csak egy beszéljen. Na kezdjed, te – mutatott rá az egyik fekete hajú, fekete szemű cigány lányra.
– Szalámit meg kolbászt.
– Az finom lehetett – mondta az őrmester tettetett kedvességgel. – És maradt-e belőle?
– Maradt bizony. Másfél rúd – mondta a Tolka közelébe furakodó göndör hajú legényke, a kislány testvére.
– A maradékot hova tettétek?
– Apa leengedte madzagon a kútba, hogy meg ne romoljon.
– Aztán hogy hívnak?
– Bangó Elemérnek – felelte hetykén a kisfiú. – Öt meg Szilvikének – mutatott a testvérére.
– Apátoknak Gyungyi a csúfneve, ugye?
– Igen – válaszolta készségesen a két gyerek.
Tolka gyorsan szedelőzködött. Faképnél hagyta az óvónőt, foghegyről „szervusztok”-ot köszönt a gyerekeknek, és már kívül is volt a kapun. Átvágott a Templom téren, s közben zsebkendővel törölgette gyöngyöző homlokát. – A cél szentesíti az eszközt – dünnyögte magában.
De a kényszerűség szülte szégyenérzetét nem tudta elhessegetni. Harminc esztendeje igyekszik megfelelni a szolgálatnak, de az utóbbi időben meggyűlt a baja. A falu lakossága, legtöbbjük paraszt, jóban-rosszban összetartott. Velük könnyen boldogult. Parasztszülők fia volt maga is. A Felső-kocsmában, Marcinál, nagyokat ivott, a jó bor megoldotta az atyafiak nyelvét, mindenkiről mindent tudott. Az erdőgazdaságtól lopták a fát, a vadorzástól sem riadtak vissza. Hébe-hóba fülön csípett egyet közülük, de csak azért, hogy kordában tartsa azokat, akik túl messzire merészkedtek. Amellett tudott nagyvonalúan elnéző is lenni. Nyugalom volt a faluban. Újabban fellendült a turistaforgalom, akadt néhány hétvégi lakos, két- három kerámikus, festő, egy író, de nekik nem volt szavuk a faluban. Igazán a hirtelen felduzzadt cigány lakosság okozott gondot, bűnlajstromuk a garázdaságtól, a rabláson, súlyos testi sértésen át, az élet elleni erőszakig terjedt. Ezeket a bűntetteket már nem lehetett elnézni…
Kalapkötő Ernőt már nincs emberfia, aki sietségre tudná nógatni. Kényelmesen lekászálódik az ágyról, az ágy alól kitaposott kérgű bakancsot kotor elő, belelép és a kályha mellé kuporodik. Itt jutnak eszébe fénylő gondolatok. Eltűnődik ezen a sarkaiból kifordult világon. A gyerekek együtt járnak betörni az apjukkal! Régen, ha valamelyik roma elemeit valamit, ő volt az első, aki megtudta. Odajutott, hogy a rendőrtől kell értesülnie a telepiek gazságairól. Hol van már neki, a vajdának, a régi tekintélye?!
– Ernő bácsi, Ernő bácsi, tessék jönni azonnal, Tolka hivatja – mutáló kamaszhang zökkenti ki az öreget gondolataiból.
A küldönc Bangóék Sanyi fia, nyakigláb kölyök, élénk arca kipirult a nagy iramban.
Elindulnak a sáros, szalmával, hamuval felszórt gyalogúton.
– Halljam, melyikőtök volt? – kérdezi a vajda a fiút.
– A Lóri meg a Zoli, csak ők képesek ilyesmire.
– Hát az apátok?
– Ö nem ment be. Kint állt a kertben, az ablak alatt, Lóriék meg kiadogatták az élelmet.
– Hallani akarom elejétől végig!
A fiú zavartan nyeldekel, de azután nekiveselkedik és belekezd, olyan telt hangon, ahogy még soha életében nem szólalt meg.
– Tegnapelőtt hajnalban mentek be a Lóriék az otthon kamrájába, hátul, a bukóablakon át. Amit találtak húst, szalámit, sajtot mindent kiadogattak apámnak.
– Konzervet nem?
– De azt is. A húsból a kolbász már délre elkészült, a kis Ernő, az unokája töltötte.
– Pofa be! – csattan fel az öreg. Csak most eszmél rá, hogy csütörtökön reggel találkozott az Ernő gyerekkel. Kérdezte is tőle hová megy. Disznót ölni, volt a felelet. Gyékény hentesszatyrában vitte a szerszámait. Késeit, bárdjait gonddal élesíti naphosszat, reménykedve, hátra hívják böllérkedni. Állástalan ő is, a húskombinát felmondott neki. Falun pedig nem kell a cigányhentes. Még furcsállotta is, hogy egész reggel nem hallott malacsivalkodást a faluban. – Tovább, járjon a szád!
– A konzerveket elástuk a kertben. A kolbászt meg átvittük Farkasékhoz. Náluk füstölődik a kéményben. Keresheti Tolka!
– Hogy akadt mégis a nyomukra?
Tanácstalan, értetlenkedő arcot vág a gyerek.
– Azt senki sem tudja. Tegnap megjelent nálunk. Egyenesen a kúthoz ment és húzni kezdte föl a fazekat, amit apám leeresztett a maradékkal. Bele se nézett, előre megmondta, mit talál benne. Aztán megfenyegetett bennünket; kezében van a bűnjel és emberölési kísérlettel vádol mindnyájunkat, mondta, mert elloptuk a cukorbetegek diétáját.
– Ennek esze ment. Hiába viteti el őket, úgyis kiengedik mindkettőjüket, kiskorúak – mondta meggyőződéssel Kalapkötő.
Bangóék házánál tekintélyes csődület van. Ott kíváncsiskodik, zsivajog az egész telep. Odabent, a levegőtlen helyiségben a családtagokon kívül ott szorong a rokonság is. Tolka őrmester az asztalnál ülve folytatja a kihallgatást. Kutyája, Hektor, a nagy zabáló, a konyhaszekrény előtt ül teljes érdektelenséget tanúsítva a tülekedő tömeg iránt.
Kalapkötő Ernő megáll a ház előtt és rekedtes hangján elkiáltja magát:
– Oszolni!
Kint senki nem mozdul. Belépve a szobába, utat nyitnak neki. Tágul a kör kissé az asztalnál is, de maradnak odabent.
– Ernő bátyám, úgy szólok magához, mint vajdához – zengeti meg öblös hangját Tolka. – Elfogtam az Öregek Otthonának betörőit, egyszóval a gyanúsítottakat. Tettüket elismerték, tehát nevezhetem tettesnek is őket. Itt van a bűnjel, tekintse meg. – Széke karfájáról reklámszatyrot akaszt le és nyújt át Kalapkötőnek, aki fél szemmel belekukucskál, arca se rezdül, majd átnyújtja a tárgyi bizonyítékot Bangó Sanyinak. A szatyor kézről kézre jár, többen hosszan nézegetik, végül Hektornál állapodik meg.
Tolka folytatja a kihallgatást.
– Hátra van még az indítóok kiderítése. Bangó Lóránt, feleljen! Mi volt tettének indoka?
– Éhesek voltunk – feleli harapós hangon a vézna legény.
– A kicsik is éheztek – toldja meg öccse, Zoli.
Az őrmester zavartan pillant a jegyzőnőre, majd újra a két fiúra. A jegyzőkönyvben féloldalnyi hely van hagyva a válasznak.
– Ez nekem kevés! – csap az asztalra Tolka a fölerősödő lármában.
Kalapkötő Ernő magasba emeli csontos öklét, alábbhagy a zsivaj.
– A tűz égessen meg benneteket, hát ezt tanuljátok itthon? Mit szól apátok, ha hazajön? – Itt halványan elbizonytalanodik a hangja, de erőre kapva folytatja. – Az őrmester úr lecsukathat benneteket, hogy ott rohadjatok el a börtönben. A kezében van a tárgyi bizonyíték…
Kalapkötő kifullad a számára szokatlanul hosszú szónoklattól, elhallgat.
Tolka őrmester a széke karfájához nyúl a szatyorért, de hiába kotorászik, nem leli.
Dermedt csend támad, csak Hektor kaffogása hallatszik. Az őrmester feláll, kifut a fejéből a vér. Mindnyájan a szoba sarkára merednek, ahol Hektor épp most zabálja fel a bűnjelként lefoglalt szalámi maradékát.
Szitál a pék,
szitál az ősz,
míg kenyér lesz
a ködből,
krumpliszárat
kerget a szél,
míg szépapánk
dörömböl
ott kinn.
Ki tudja,
mit akar,
lehet az is,
hogy nem magyar,
hogyan beszélünk
véle?
És hogyan beszél
vélünk?
Legjobb,
ha kiköpünk
az éjbe
(lehet, hogy oláh,
vagy tót),
és becsapjuk
az ajtót.
Átmegyek,
átjövök,
mint hegyek,
mint völgyek
között
átjár a köd,
itt vagyok,
eltűnök,
nem ragyog
két szemem,
sűrűlök,
mint a rög,
görgők
és sebesen,
föld-porrá
szétdűlök,
éltem,
de miért is,
mért halok
meg mégis,
Gábor,
s az angyalok
kürtje
az enyém is,
láttok majd,
jó vakok,
sötét lesz
az ég is.