KOSZORÚ

Hatvan éve hunyt el Krúdy Gyula.
Egyik Szindbád-novellájával emlékezünk rá.

KRÚDY GYULA

Duna mentén

Szindbád egyszer magányosan, barát nélkül élt egy kis faluban a Duna mentén, és megbomlott agyvelejét, zúgva kalapálgató szívét gyógyította. Idegen embereknél lakott, és egy árnyékos veranda volt az a hely, ahol lábát kinyújthatta. (A parasztház szobájába szinte négykézláb kellett bemennie,) Itt élt elhagyatva, a verandáról a nagy Dunát nézte, amely olyan széles volt e helyen, mint egy tó. A túlsó parton esténként egy lámpa égett a víz felett, és fehér sugarakat küldött a fekete vízre. Nappal kormos vontatóhajók vonultak a nagy vízen, meg-megálltak, horgonyt vetettek, és a kis piros-fehér zászlócska olyanformán lengett Szindbád felé, mintha éppen az ő tiszteletére állottak volna meg a hajók a kis falu alatt. (Szindbád ilyenkor egy harcsabajuszú és hallgatag kormányosra gondolt, aki ott pipázik valahol az állati hangon bőgő vontatóhajó farán, míg a felesége az ingét mossa a csónakban.) Délután a bécsi hajó szelte át a vizet, és a potrohos hajó olyan méltóságteljesen éviekéit tova, mint egy kövér pap. A kémények gőgösen füstölögtek, a kerekek hűségesen és komolyan lapátolták a vizet, míg a fedélzeten fehérabroszos asztalok látszottak, ahol kövér idegenek sonkát esznek, és hozzá jégbehűtött sört isznak; a korlát mellett színesruhájú asszonyok és leányok állnak, nagy szalmakalappal a fejükön, és kis zsebkendőiket Szindbád felé lobogtatják. (Ilyenkor Szindbád fehér nadrágos és aranyos sapkájú hajóstiszt szeretett volna lenni. Hófehér cipőben ábrándos lépésekkel megy végig a fedélzeten, és hódító pillantásokat vet a nyersselyem ruhás, nagy­szemű román asszonyokra.) Aztán a bécsi hajó eltűnt a folyó kanyarulatánál, és Szindbáddal csak a romok maradtak, amelyek a túlsó part hegyeiről integettek. A hegyen hajdan királyok laktak, és a fák még nem nőtték be teljesen az utat, amerre a királyok (bíborpalástban és nagy sarkantyús csizmában) a lovagokkal és az udvarhölgyekkel a várba felmentek. A nők hosszúderekú ruhát és arannyal hímzett bársonyszoknyát viseltek. Csizmát hordtak, mert gyakran lóra ültek, és göndörhajú ifjakkal nyargalásztak a lapos partokon. Bár a Duna a hegy lábát nyaldossa, a nők nemigen fürödtek, mert az még nem volt divat abban az időben. (Szindbád gyóntatóbarát óhajtott lenni a vártemplomban, és fehér kendőt nyomva szemére, kihallgatni a nők gyónásait, amelyek bizonyára őszintébbek voltak akkoriban, mint manapság. Hisz a pokol sokkal közelebb esett a földhöz. A gyóntatóbarát csak egyet mordult, és már megjelent az ajtóban az ördög. Szindbád Nagy Lajos király nejét szerette volna gyóntatni nagyhétben a vár kápolnájában…)

Azután este lett.

A hegyek, erdők, régi királyi lakok és pirostetejű parasztházak eltünedeztek a leereszkedő sötétségben, egy csónak sokáig látszott a régi ezüsthöz hasonlatos Duna hátán, a csónakban fehérruhás nők ültek, és egy kibontott hosszú fehér fátyolt lebegtettek a víz felett, majd megjelent a rév lámpása a túlsó parti sötétségben, és erre csend lett a nagy Dunán. A habok láthatatlanul, álmodozva suhantak tova, és elvitték hírét Szindbádnak messzi tengerekre, amint búbánatosan üldögél egy kis faluban, egy rozzant verandán. (Mire a habok messzire érnek – gondolta Szindbád –, elérkeznek egy messzi tartományba, idegen országba, ahol egy kis falu alatt fekete szemű, domború keleti asszony füröszti fehér, gömbölyű térdeit a Duna hullámaiban. A hűs habokból egyszerre meleg áramlat támad, és a meleg hullámok körülfogják a fehér lábakat. Ezek azok a hullámok, amelyekre a hegyek között Szindbád vágyakozó szeme tapadt.) – Aztán éjszaka lett, és ekkor megérkeztek végre Szindbád barátai – a magas töltésen tovarohanó vonatok…

A magányosan, elhagyatottan élő Szindbád verandájáról arra a magas vasúti töltésre látott, amely ott húzódott keresztül a falucska közepén, és a töltésen naponta százötven vonat elrohant. Napközben a mozdonyok mulattatták Szindbádot. A nagy fekete gépek, amelyek gyors kerekeiken sietve gurultak tova, idővel élő lények alakjában jelentkeztek a Szindbád képzeletében. Voltak közöttük hatalmas, haragos és gőgös fajták, amelyek csupán kötelességtudásból vetődtek erre a tája. A gyorsvonatok amerikai típusú szörnyei egy-két füstfelhőt pöffentettek a kis falucskára, aztán eltűntek. A kis cilinderkalapok sebesen szaladtak el a fák teteje felett, a nagy kerekek olyan gyorsan forogtak, mintha ma volna az utolsó napjuk, és a vashíd tiszteletteljesen, röviden zörrent meg, mintha egy nagyon tisztelt, ismert, nagyra becsült látogató lépne a tájra, akit már nem szükséges hosszan bejelenteni. „I.e.” mondta a vashíd, és a Buffalo-mozdony átrepült a kis falun, hogy a következő percben már csak a hegyek közül hangozzék vissza lihegő futása. Nyurga távírópóznák ijedten, szinte csodálkozva bámultak a kocsisor után, ahol finom nők és urak állnak az ablakokban, az étkezőkocsi csillogó üvegtáblái mögött fehér abroszok és borospalackok villantak meg, a szakács fehér sapkában néz ki a tájra, és a mozdony hídján komolyan és megfontoltan áll a kormos fűtő. A hosszú kocsik sietve futnak céljaik felé, és egy úr a kezét fogja egy úrnőnek az utolsó kocsi folyosóján. (Szindbád természetesen nászutas szeretett volna lenni, aki a zöld pamlagon most néz először komolyan egy fiatal leány szemébe, de az ajtón diszkréten kopog a fehérkabátos pincér: az ebéd tálalva van…)

Majd köhögve és már messziről zörögve bukkan fel a kanyarulatnál a személyvonat vastag kéménye, és sűrűn ontja fekete füstjét a tájra. Hö-hö-hö… mondja a mozdony, amint átgurul a vashídon, és a mozdonyvezető kék zubbonyában, kormos sapkájában a mozdony ablakába könyökölve, elgondolkozva néz előre a síneken. A gőz fehéren, sisteregve repked a kerekeknél, és a mozdonynak olyan kürtője van, mint egy adóhivatalnoknak újév napján, midőn főnökéhez tisztelegni megy. A kopottas, poros személyszállító kocsik fáradt egykedvűséggel sorakoznak egymás után, de odabent az ablakok mögött víg élet van, kerekszemű gyerekek bámészkodnak a falura, a bőrkanapékon fűző nélkül ülnek kövérkés mamák, és kiterített szalvétán sonkacsontot esznek. A férfiak ingujjban és hangosan nevetgélve, vidám dolgokat mondogatnak az asszonyoknak, egy kopasz ember éppen a függönyt ereszti le gondosan, míg a vonat végéről víg énekszó hangzik. Fiatal parasztlányok énekelnek karban, és a legények félrecsapják virágos kalapjukat, a harmadik osztályú kocsik közepén álldogálva. A kalauzok kipedrett bajuszú, jókedvű szemű fiatalemberek, akik vidáman kiáltják az állomás nevét, miközben katonásan tisztelegnek egy fekete ruhás, fehér harisnyás és kövérkés özvegy­asszonyka felé, aki megelégedett mosolygással, lassan ereszkedik le a magas lépcsőkön. A széltől megborzolt hajú lányok – talán utazgató nevelőnők vagy tanítónők, akik végre kineveztetvén, messzi állomásukra igyekeznek – világos blúzban, könyökig meztelen karral kihajolnak az elmenő vonat ablakából, és kacéran forgatják vidor tekintetüket az állomáson ődöngő Szindbád felé. Egy kukoricanadrágos, izzadt férfi keresztülhajol a lányok gömbölykés vállán, mire egy sovány, magas leány a karjába csíp. A vonat tovább halad, egy pajkos parasztmenyecske felcsípi a szoknyáját, és úgy mutatkozik Szindbádnak a harmadik osztályról, és a vállas kalauzok hetykén állnak meg a lépcsőkön… (Szindbádunk vasúti kalauz szeretett volna ekkor lenni; midőn is fehér kesztyűben lépne a női osztályba, ahol a meleg miatt kibontott ruhában üldögél egy lesütött szemű menyecske, aki körülményesen tudakozódna a vonatok érkezéséről, indulásáról, és a kalauz csendesen bezárná az ajtót maga mögött…)

És éjjel, midőn halkan, szinte zajtalanul suhan át az expresszvonat a magas töltésen, a mozdony röpülni látszik jól megkent kerekein, míg a lámpások hosszú fénysávot vetnek előre a sínekre, a kocsik tompán görögnek, és a nyitott ablakok mögött sajátságos arcú és tekintetű külföldi nők vetkeződnek a hálófülkékben, és becsületrend jelvényes urak újságlepedőt olvasnak az étkezőkocsiban, a kőszénfüst szagán keresztül megérezni a havanna és parfüm illatát: ekkor Szindbád fekete hajú és Henry-szakállas hálókocsi-ellenőr volt, aki aranyos sapkában előkelő nyugalommal nyit be a hálófülkékbe, és a szundikáló szép román asszonytól hűvösen, de finomkodva megkérdezi: „Asszonyom, nem parancsol még valamit?” És az expresszvonat tompán gördül tova a síneken, míg az elmaradozó kis parasztházakban eloltják a mécsest, és nyugalomra tér a házigazda a feleségével…

Valahol messze, az éjben lámpácskáival haloványan pislogva húzódik tova egy bús tehervonat, a mozdonyon szemébe húzott sapkával ül a gépész, és hosszú füstöket szív pipájából…

Nem, a tehervonatra már nemigen gondolt Szindbád, midőn így élt egy nyáron a Duna mentén.

1911

ABLAK

BARANYI FERENC

A 2374-es számú bolygó

Moszkva „szent botrányhőse, első számú színművésze, gitáros költője” Vlagyimir Viszockij tizenhárom esztendővel ezelőtt halt meg. Negyvenkét éves volt mindössze. Ma afféle modern kobzosként emlegetjük el­sősorban. Furcsa, besorolhatatlan figura volt: színészként ünnepelték, költőként majd­hogynem üldözték, művei nagy része titok­ban terjedt szerte a Szovjetunióban. Ezek a művek leginkább énekelt versek voltak, amelyeket saját gitárkísérettel ő maga szólal­tatott meg. Előadásmódja megsokszorozta e különös dalköltemények erejét. Ha másvalaki adta elő a műveit, bizony erősen megsápad­tak azok. Ő ama elementáris ősidőket idézte vissza, amikor a versek egyszerre születtek a zenével. Lázadni pályafutása egyetlen szaka­szában sem szűnt meg. Érte – és nem ellene lázadt mindig annak, ami körülvette őt a hazájában. Az egykori hírneves szovjet új hullám karakteriksztikus jegyeit az ő jelleg­zetes vonásai nélkül aligha skiccelheti föl majd irodalomtörténész.

A krími csillagvizsgáló tudósai 1985-ben VLADVISZOCKIJ névvel ruháztak fel egy új bolygót, amerre a Mars és Jupiter között bukkantak. Ez a bolygó a nemzetközi kataló­gusban a 2374-es sorszám alatt lelhető fel.

Marina Vlady, az orosz származású, híres francia színésznő, Viszockij özvegye írja „Vladimír ou le vol arrété” című könyvében: „Gyakran nézem a csillagokat, és mosolygok, ha arra gondolok, hogy e csillagmiriád között egy parányi csillogó pont lebeg a végtelen­ben, és hogy ez az örökmozgó égitest egy­szer s mindenkorra férjem nevéhez kötődik. Jól van így”.

Hadd lepjem meg az Ezredvég olvasóit egy Viszockij-verssel, amely magyarul most jelenik meg először.

VLAGYIMIR VISZOCKIJ

Párbeszéd a tv előtt

– Vány, odanézz: micsoda bohócok!
Szájukon varrat a zsineg,
arcukon a festék összecsorgott,
a hangjuk dercésen recseg.

Ez milyen részeg, nézz oda, Vány!
Szakasztott a sógor, no lám!
Nem hasonlít másra, csupán
csak rája, Vány!

– Hallgass el, Zin, a sógort ne sértsd meg,
korhely, de mégis csak rokon,
te bagózol és fested a képed,
amíg egyszer meg nem unom.

Forog a nyelved egyre, Zin,
bevásárolhatnál, kicsim,
nem mégy? Rám hárul ez a kín?
Eressz hát, Zin.

– Micsoda gnóm – és ahogy povedál!
Dzsörzé takarja, nem szövet,
varrógéppel senkise produkál
ötös üzemünkben ilyet!

A haverod mind ilyen, Vány,
az ember tőlük szinte hány,
osztozna már reggel korán
olcsó pián.
– Barátom egy se ballonkabátos
s családot romba egy se dönt,
csak spórolásból isszák a gyászos
lőrét, de saját pénzükön!

Csak hallgass. Egy krapekod, Zin,
a vasgyárból kanalankint
hordott el több hordó benzint –
emlékszel, Zin?

– Nézd, Vány, milyen cifra papagájok!
Nyomban visítok egy nagyot!
Ilyen trikót még senki se látott –
Vány, én pont ilyet akarok!

A negyedév végére, Vány,
legyen ilyen csinos ruhám!
Mit? Hogy ne jártassam a szám?
Bocsáss meg, Vány!

– Ez a beszéd, a nő jobb, ha hallgat,
a prémium úgyis oda.
Ki panaszkodott a hivatalnak?
Nem tudod? Én tudom, Zina!

Ez a trikó szűk volna, Zin,
belőled eltűnt már a csín,
hozzád e méret és e szín
nem illik, Zin.

– Vány, én bukók az akrobatákra!
Nézd a pimaszt: pörög-forog!
A főnökünk, Szatyikov elvtárs a
klubban épp így ugrándozott.

Te meg, mikor megjössz, Iván,
eldőlsz, csábít a vén dívány,
vagy ordibálsz velem csúnyán –
így van, Iván?

– Zin, kihívod a gorombaságot,
minden percben csak bántanál,
ücsörgők hát csak, mást se csinálok,
az egész estém ebből áll.

De így van ez jól, drága Zin,
a boltba én megyek megin' –
ott várnak rám barátaim
s berúgunk, Zin.

– A tornásznőcske! Nézz oda gyorsan!
Csöppet se mai csirke már!
Odalenn a Fecske tejivóban
a pincérlány épp így riszál.

– Barátnőid falkája, Zin,
kotlik téli pamutjain,
unalmuktól butulsz, kicsim –
mind rusnya, Zin.

– Vány, hogy van Lilka Fedoszejeva,
a kasszírnő a Kultúrparkban?
Farkoltál körülötte, nem csoda:
kihívó bája jóadag van.

Minek is civakodni, Vány?
Elutazunk, vár Jereván!
Mit? Hogy ne jártassam a szám?
Bocsáss meg, Vány.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

Az idegen ember

(avagy: A visszájára fordult világ)

„Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!”

JÓZSEF ATTILA

Hogyan igazodhatunk egy fejtetőre állt világ­hoz? Hogyan élhetünk benne végzetes sére­lem nélkül? Hogyan változtathatjuk végletes kiszolgáltatottságunkat – ami az ilyen világban természetes – legalább részlegesen erővé, tán épp a dolgok, történések feletti uralom­má? Aktuális kérdések, létkérdések. Kell bizonygatni?

Hajdanán, régmúlt időkben, a bűnbeesés kezdetén – a magántulajdon megjelenésének hajnalán – a veszély iszonyatos nagyságát érzékelve az ember leleményesen úgy dön­tött, hogy viszonyát a visszájára fordult, fejtetőre állt világhoz egyszerűen rendezi újjá: maga is kifordul önmagából, önnön visszá­jára, s fejreáll, hogy „szinkronba” kerüljön a világgal. A vallás volt ez a lelemény, az uni­verzális képességű lény, az ember zseniális találmánya, mellyel adott siralmas viszonyok közt az elviselhetetlent elviselhetővé, az életet élhetővé, az élethez szükséges mini­mális önbizalmat beszerezhetővé tette. Az addig normális (az ember természetével egyező) lét visszájára fordulása – az állapotok első tagadása. Az ember fejtetőre állása, amely mindenekelőtt a visszájára fordult világ visszájáról történt tükrözésében ölt testet – második tagadás. Valamint a nyelvtanban, úgy itt is: a kétszeres tagadás – állítás. Nyo­morúságszülte lelemény ez, de lelemény! A megsemmisülés réme a túlélés lehetőségé­vé változott általa. (Ez volt az ember első túlélési problematikája, nem a fasizmus!)

Mindezt csak ma láthatjuk így, ilyen tisztán. Akkoriban, a kezdeteknél, az embert egy­szerűen páni félelem fogta el, mert munkájá­nak egyre növekvő hatékonysága, a terme­lékenység állandó növekedése a szerszámok tökéletesedésének és tudása gyarapodásá­nak folyományaként nemhogy nem növelték erejét, hatalmát a világ felett, hanem – mivel volt elsajátítható felhalmozott fölösleg – őt magát is tárggyá degradálták, szubjektivitását megkérdőjelezték és tagadták, később pedig kifejlett durva formájában egyszerű „beszélő szerszám” lett belőle (a „néma” és „félig beszélő” szerszámok mellett), azaz rabszol­ga. Ez a sors bárkit, bármikor fenyegetett, s a félelmetes, a bénítóan rémületes az volt benne, hogy nem kívülről, a természettől eredt, mint az árvíz, vihar, fagy (ami a maga nemében természetes, érzelmeket nem keltő jelenségek csoportja csak, kellemetlen, de érthető), hanem belülről, az ember maga idézte fejére a bajt. Ahogy az állatok normális esetben egyáltalán nem félnek, legfeljebb a számukra rémületestől megijednek, ha aktuá­lisan van mitől megijedni, s a veszély múltá­val „feledik”, a természeti jelenségektől az ember sem félt kezdetben, legfeljebb alapo­san megijedt veszély idején. Félni a fejreállt világban kezdett, s annyira megtanulta, hogy máig sem tudja feledni, hisz az általa újrater­melt viszonyok állandóan újabb állandósult félnivalóval járnak, a félelem nem engedi ki karmaiból az embert. (Az ún. „természeti vallások” csak hiedelemviláguk tárgya szerint természetiek, okuk, előidézőjük a társadalmi félelmetesség.)

Ha máig tart, azt jelenti ez, hogy ugyanazt kell tennünk, mint bámulatosan leleményes őseink tették valaha, ugyanúgy – azaz fejre- állva – tudunk csak szinkronitást teremteni a visszájára fordult világgal? Nosza tehát „Győzelem Cerullóval” (mondhatnánk más mutat­ványosokat is), a szórakoztatóipar multinacio­nális nagyvállalatainak hálánkat lerovandó (minthogy a vallást és annak kultikus megnyil­vánulási lehetőségeit immáron nyíltan és sze­mérmetlenül a showbiznisz illetékességi körébe utalták ebben érdekelt külföldi profit- zabáló tényezők hazai fullajtárjaikkal karöltve) vonítsunk együtt az elkábítottakkal és tejel­jünk vég nélkül? Úristen! Hol van ez a sze­mérmetlen kábítástechnológiai nagyvállal­kozás nagymama tiszta hitétől, aki buzgó imáival úrrá lett – ha nem is a viharon – de saját rémületén és a hozzábújt unokák páni rettegésén és épp az ima monoton dallamára újjászervezte szubjektív erőit. Marxnak nem vele, az ő naiv hiedelmeivel volt baja, amikor a vallást nyíltan a nép ópiumának nevezte – tudott ui. az ópium gyógyászati felhasználási lehetőségeiről is –, hanem azzal, amit (ha nem is annyira szemérmetlenül, mint ma) már korábban is műveltek a vallással, az emberek hiszékenységével és állandósult illúziószükségleteivel visszaélő abban ér­dekelt erők. Nem kell ugyanazt az utat jár­nunk. Az elődeink által bejárt útnak minden mozzanatát, tanulságát leltárba kell vennünk, minden tisztességgel felhasználhatót fel is kell belőle használnunk – mert a Jézuskáról szóló történetek egyáltalán nem jobban a hamis tudat megnyilvánulásai, mint akár­milyen más szép mese –, márcsak azért is, hogy a vallásos keresztelőt nehogy még egyszer helyettesíteni próbáljuk primitív és szellemtelen, érzelmeket sértő „névadó ünnepségekkel”, az esküvőt világi jellegűvé formálva a menyasszonyokat nehogy meg­fosszuk újra attól a katartikus szuperél­ménytől, amit menyasszonyságuk tudata nekik és csakis nekik bizonyára jelent, s amit a vallási ceremónia ki is elégít nagyjából, s hogy a temetésnél a „fránya papot” mellő­zendő suta és hamisízű szónoklásokba, a tisztelni kívánt elhunythoz méltatlan hozsannázásokba véletlenül se bocsátkozzunk. Van megoldás mindezekben a dolgokban is, ha ismerjük magunkat (az embert), ha van törté­nelemtudásunk és történeti szemléletünk (azaz, ha tudjuk, hogy a „sors könyvét” magunk írjuk, és azt is, hogy hogyan tettük eddig), ha nincsenek illúzióink a világot ille­tően. Mert ez a világ fejtetőre állt világ – filozófiai terminológiával: elidegenült világ –, s mivel „az ember változása” és „a világ változása” egymást fedő fogalmak a szubjek­tivitás-objektivitás emberi dialektikájából kö­vetkezően, állapotaik kategóriái is egymást fedik. Az elidegenült világban az ember is idegen, elidegenült.

Mi már tudunk valamit: „Ki inti le-talán a földesúr? – / a juhász vad ebét? / Gyermek­kora gyermekkorunk. Velünk / nevelkedett a gép.” Most ugyan alaposan elvadult, de „Kezes állat. No, szóljatok rá! / Mi tudjuk a nevét.” Tudjuk, hogy úgy, ahogyan eddig tettük, nem lehet. Megtanultuk, hogy a szocializmust erőszakkal nem lehet megte­remteni, hogy a népet akarata és szándéka ellenére nem lehet boldogítani. Az már igazán kézenfekvő tanulság, hogy hiszékeny meg­szállottaknak és gátlástalan karrieristáknak nem lehet átengedni az ügyet. Mert ahogyan éjszaka után feltétlenül nappal jön, akkor is, ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk, a szocializ­mus is feltétlen szükségszerűség. A didergető éjszakában kell felkészülnünk arra, hogy ha jön, diadalmasan jöhessen; ha elérkezik, felkészülten találjon minket a konkrét tetteket illetően s szemléletünk megfeleljen a dolog valóságos természetének (azaz: ne dűljünk be még egyszer ellenőrizetlen hiedelmeknek mint állítólagos forradalmi eszméknek); ha sor kerül a forradalmi cselekvésre, véletlenül se a düh – vagy éppenséggel valami termé­ketlen bosszúvágy – és a szenvedés hatá­rozza meg tetteinket, hanem erőnk és lehető­ségeink, történelmi szükségszerűségek isme­retében a magabiztos célratörés az emberi nem minden osztagának lehetőséget adva emelkedésre, még a nyomorult tőkésnek és keretlegényeinek is legalább az elidegenedés nyűgétől való megszabadulásra, (mert őt is sújtja, csak a számára adódó valós és vélt előnyök kedvéért ragaszkodik hozzá, mint iszákos a szeszhez) ezáltal emberré-levésre.

Az elidegenedés természetét megérteni és felszámolásának módját, lehetőségeit meg­határozni csak az elidegenedés végletesen kifejlett formáját megismerve lehetett. Az első és legfontosabb felismerések egyike, hogy – ellentétben pl. Feuerbach hiedelmével – az elidegenedés felszámolása nem valami tiszta ősállapothoz való visszatérés, hanem az elidegenedés szülte tényezők felhasz­nálásával épp előretörés, eddig nem volt állapotok elérése, az ehhez szükséges felté­telek megteremtése. Nincs aranykor, mely­hez visszatérhetnénk. Minden eddigi kort-a történetiség dialektikai követelményeinek megfelelően – a maga nemében kell megér­teni, olyannak kell venni, amilyen valóban volt, a történelmet nem utólag kell csinálni (lásd: a többszörösen lyukas magyar nemzeti történelem). Minden korban volt áldás is, átok is, és nem biztos, hogy az áldásért kell szeretni, ha egyszer felismertük a történelmi rossz valós szerepét is Hegelnek köszön­hetően, s Marx által elemzett értékeivel.

A „kifejlett” elidegenedés hogyan kezdő­dik? Az első sík: a munkás elidegenedik saját munkája termékétől, mely termék, elkészülte pillanatában – bármennyire az ő kézjegyét viseli, az ő szubjektivitása alkotja tárgyiasult, objektivált formában a termék tartalmát, az ő tevékenységének és egész valójának tárgyia­sult meghosszabbodása stb. – vele szem- beáll, mint idegen termék, aminek nemhogy egyszerűen jellemzője az elkülönült szem­benállás és idegenség, hanem erőszakos ellenséges hatalom tárgyi megtestesítője, lévén a magántulajdon, a tőke, tehát a mun­kás kizsákmányolásának és elnyomási lehető­ségének bővített formában történt újjáteremtése. Ilyen lévén a termék, adódik szük­ségszerűen az elidegenedés második síkja: a munkás elidegenedik a terméket létrehozó folyamattól, magától a munkától, amely amellett, hogy ellenséget hoz létre a munkás számára, elveszi a kedvét mindentől, a mun­kafolyamat nem öröm forrása számára, amelyben gyönyörű képességei kibontakoz­nak, hanem kín és gyötrelem (s nemcsak az embertelenül rossz munkakörülmények miatt, hisz némely értelmes tőkés saját profitérdekében gondoskodik olykor meg­felelő, termelékenységet biztosító feltételek­ről). Hogy van kivétel jócskán? Nem tagadhat­juk. Hogy nemcsak a munkással eshet meg a verejtékes kín és gyötrelem a munkában, hanem pl. adóügyi előadóval és pedagógus­sal is? Ki vitatná. De a lényegen ez mit sem változtat. Legtisztábban a munkások töme­geinél látható, ezért az elidegenedés eme síkjának – és az elidegenedés teljes skálájá­nak – absztrakt, tehát tudományosan használ­ható képlete, mely a társadalmi folyamatok tényleges természetének kulcsa, itt alkotható meg. A megoldást nem a lélektani, s főleg nem a pszichiátriai gügyögések és szeánszok környékén kell keresnünk.

A munkás tehát elidegenült a munkától, emberi lényege legfontosabb megnyilvánu­lásától, azaz mind a munka termékétől, mind a munka folyamatától, mindkettő vele szem­beni idegen erő, mely többszörösen gúzsbaköti. „Az az idegen lény, akié a munka és a munka terméke, akinek a szolgálatában áll a munka és élvezetére szolgál a munka termé­ke, csak maga az ember lehet. Ha a munka terméke nem a munkásé, ha idegen hatalom vele szemben, ez csakis azáltal lehetséges, hogy a munkáson kívül egy másik emberé. Ha tevékenysége az ő számára kín, akkor másvalaki számára kell élvezetnek és más­valaki életörömének kell lennie. Nem az istenek, nem a természet, csak maga az ember lehet ez az idegen hatalom az ember felett.” (Marx: Gazd.Fil.Kéziratok – kieme­lések Marxtól.) Nem abban a primitív érte­lemben egyszerűen – bár természetesen úgy is –, hogy az egyik ember munkás, a másik tőkés, hanem itt az emberi nem olyan ketté- hasadottságáról van szó, amely elkülönült személyekben is megtestesül ugyan, de minden emberben, minden egyedi szubjek­tumban (egyénben) is jelen van. A tőkés is ismeri a „munkában” az örömtelenséget, a munkás is ismeri a munkán kívüli örömöket és kínjában, hogy némi öröme legyen elkölti pénzét „fröccsre, hogy csináljon ricsajt”, s folytathatnék. Mindenképpen igaz, hogy ami többlet az egyik oldalon, bárhol jelentkezzék, az hiány a másikon, a megmaradás törvé­nyének egyetemessége szerint.

Ám mindez szükségszerűen vonja maga után az elidegenedés harmadik és negyedik síkjának megjelenését: a munkás elidegene­dik saját emberi lényegétől, hiszen gyönyörű készségei, univerzális képességei (minden species mértéke szerint tud „alakítani”) megélhetése, azaz alacsonyabbrendű, nem­emberi, vegetatív, állati léte puszta eszköze. A lényeg siralmas jelenség lett, a létszférából a jelenségszférába tevődött át. Gyilkossággal felérő bűn volna, ha találnánk „elkövetőt”. Csoda-e a negyed/kelidegenedési sík, amikor egyik ember a másik embertől, értsd: egyik egyén a másik egyéntől, egyik közösség a másik közösségtől stb. idegenedik el és áll szemben a másikkal (tehát önmagával végső soron) mint ellenség, s mindez saját ellen­kező szándékú tevékenysége nyomán. A nyomorult polgár – ahogyan a gazdasági érdeksíkoknál csak az elosztási érdek, a haszon-ügy tűnik fel neki – csak ezt az utolsót veszi észre, csak ezt tapasztalja a saját bőrén (lásd: családok felbomlása, barátságok felál­dozása a biznisz oltárán stb.), kizárólag ezt hiszi az elidegenedésnek, sivalkodik tehát: „Szeressük egymást gyerekek!” Dehát lehet?

Az „idegen ember” általunk van, azért félelmetesebb bármely idegenségnél. Az idegen ember bennünk van, azért oly bénító. Az idegen ember ellenünk való, ezért cselek­vésre késztet, legalább a puszta tagadás erejéig, azzal, hogy nemet mondunk, hogy nem békülünk meg ezzel az idegenséggel, s nem kívánjuk elviselni, a végtelenségig tűrni ittlétét. Az idegen ember értünkvaló, mert ez az idegenség az a könyörtelen tükör, amely­ben minden szeplőnk és fekélyünk pőrén megmutatkozik, s mert ez az elidegenült lény megteremtette már annak összes lényeges feltételét, hogy magára találjon, kikovácsolta a győzelemre vezető fegyvereket s a hozzá­való harcost kiképezte. Az első történelmi léptékű csata vereséggel végződött, mert fanatikus ügybuzgó „hívek” jégrevitték az ügyet; mert fogadatlan prókátorok ágáltak nevében és helyette saját szájízük szerint rangsorolva a fontosat és nem fontosat; mert gátlástalan karrieristák tapadtak rá lapostetvek gyanánt fertőzve, s elszívták erejét; mert a harcos ellenérdekelt és rosszul fizetett zsoldosai hálójába került; mert dühödten, őrjöngve, elkeseredve támadott a „gaz bi­tangra”, s vértől elborult tekintettel nem láthatott tisztán, a kín, gyötrelem motiválta tetteit. Ráadásul lehetséges fegyvertárának töredékét sem vette igénybe, amit mégis felhasznált, kontár módra rongálta s alacsony hatásfokon mozgatta. De hányszor szen­vedett vereséget nyílt ütközetben a polgár­ság, pedig a munkásosztálytól eltérően, amikor a politikai hatalom megragadását napirendre tűzte már hatalmon volt a gazda­ságban és a kultúrában. Épp a legnagyobbak egyike, Cromwell lehet a példa, hogyan kell mégis győzni reménytelen helyzetben is. Hány vesztes csata után követelték szégyen­től és dühtől égő arccal a hívei, hogy vesse be végre a „Vashadosztályt”, volt ereje és bátorsága nemet mondani, s a legalkalmasabb időt kivárni, amikor ez az osztag valóban nem­csak csatát, de hadjáratot dönthet. De hát tudjuk, Papp Laci is így lehetett világnagyság: bölcs mentorai akkor engedték össze „na­gyokkal”, amikor már győzte szuflával.

Cselekedni mindig lehet és kell, csak azt kell eldönteni, hogy mikor mit érdemes. Az elidegenedést felszámoló szocialista forra­dalom, a forradalmi helyzet nem állítható elő mesterségesen – ahogyan a napkelte sem –, de fel lehet készülni rá, hogy ha jő, teljes vértezetben találjon minket a feladat. Mert az elidegenedett világot tűrni csak addig és annyira kell, amíg és amennyire feltétlenül szükséges, amíg nem tehetünk mást. De a megoldás: fejetetejéről talpára állítani a vilá­got. Aki forradalmi helyzet – objektíve előálló szituáció – nélkül akar forradalmat, az ostoba, kalandor, közveszélyes. Aki elmulasztja a kínálkozó forradalmi helyzetből fakadó felada­tok korszerű, hatékony megoldását: közön­séges bűnöző. Aki akadályoz másokat e feladatok megoldásában, akár úgy, hogy folyton barikádra szaladgál „hősiesen”, akár úgy, hogy félelemből vagy ostobaságból makacsul keresztbefekszik az úton, akár illúzióktól üldözötten magát hiszi az emberi nem megmentőjének a forradalom ellenében(!) azt semmilyen nevezettel nem lehet illetni. Kis Senki.

„Várd ki ezt a éjszakát!
Úgysem tarthat már sokáig!”

Tán hamarabb, mint hinnők, mondhatjuk: Talpra! EMBER!

FÓRUM

RÉDEY PÁL

Eppur si muove?

Gondolatok a Galilei-rehabilitáció ürügyén

1983-ban, Luther Márton születésének ötszá­zadik évfordulóján egy szerény kis egyházi lapban megpróbáltam felhívni a figyelmet arra, hogy itt lenne az ideje – és a jubileumi évforduló kiváló alkalmat nyújtana – a nagy reformátor egyházi átok alóli feloldozásához. Tudtam, hogy a 20. századvég emberét – különösen a mi világunkban – nem igen érdeklik az ilyen kérdések; abban is biztos voltam, hogy halk szavamat alig hallotta meg valaki. írásomtól függetlenül azonban a világ lutheránussága önfeledten ünnepelt.

A jubileumi év kapcsán azután újra felfe­dezték Luthert, és állíthatjuk, hogy megter­mékenyítette mind a történelem, mind pedig a teológia tudományát.

1992-ben egy másik esetre figyelt fel a szellem világa. Az év második felében a Vatikán 360 esztendő hallgatás után rehabili­tálta Galileo Galilei olasz természettudóst, akit a Sacrum Officium 1633-ban elítélt. Inkvizíciós pere ismert, köztudomású, hogy tévedésen alapult. Minden gondolkodó em­ber kegyeibe fogadta az agg tudóst, akivel a szent officium ünnepélyes esküvel meg- tagadtatta tanait – mindazonáltal fogolyként kezelte, majd később internálta.

Az egyházi államban III. Pál pápa (1534- 1549) idején hívták létre az inkvizíciót spanyol mintára. Az intézmény az állami hatalom eszközeivel kívánta megakadályozni a heterodox eszmék terjedését. Eszerint Rómában nem akartak elmaradni a többi állam általános fejlődésétől, mert még nem ismerték fel, hogy például a spanyol centralizmus milyen súlyosan ártott a gazdaságnak, és mennyire gátolta a társadalmi fejlődést. A római inkvizí­ció bíborosi bizottságból, hittani törvényszék­ből állt, és ezekből nőtt ki a Sacrum Officium, a mai Hittani Kongregáció elődje. A spanyol inkvizíciótól eltérően, a római törvényszék munkája mindig a mindenkori pápa politiká­jától függött. Ez Galilei esetében sorsdöntő volt.

Ezek előrebocsátásával vessünk egy pillan­tást a Galilei-perre, amelynek igazságtalan ítéletét a múlt évben beismerte az egyház. Törvényszék elé állításának hosszú és körül­ményes előzménye volt, de ne vesszünk el a részletekben. Annyit emeljünk ki az előz­ményekből, hogy már két évtizeddel ítélete előtt kijelentette: a Biblia szövege nem lehet a fizikai világ kutatásának akadálya, a Bibliát bízzák a teológusokra, a természettudományt pedig a tudósokra. Legszerencsésebb az lenne, ha a megállapított természet- tudományos tényeket összhangba hozhatnák a Szentírással. Ez a korrekt felfogás és véle­mény képezte első feljelentésének alapját. De ekkor még Galilei a pápa kegyeit élvezte. Az igazi megbotránkozást és egyháza kegyei­nek elvesztését a kopernikuszi világkép vallása és védelme idézte elő, amely úgy tűnt, keresztül vihető okos és értelmes teoló­gus barátainál, akik között szerepelt Barberini bíboros is, a későbbi VIII. Orbán pápa. Nyilván másként alakul Galilei sorsa és az egyház dogmatikai felfogása, ha a kúria intrikái s az ellenséges érzületű bíborosok nem heccelik fel patronusát és barátját ellene. A botrányt a Simplicio néven ismert, párbeszéd for­májában közzétett vitairata okozta, amelyben az egyik negatív figurában VIII. Orbánt vélték felismerni. A pápát többé nem lehetett kien­gesztelni, Galilei menthetetlenül az inkvizíció markába került.

Az ítélet látszólag enyhe volt, hiszen csu­pán tanait kellett esküvel megtagadnia (lehetett volna életvesztés is, mint 1600-ban Giordano Bruno esetében), ám élete végéig az inkvizíció foglya maradt. Hogy esküje után felpattant és lábával dobbantott s bírái előtt kifakadva ezt kiáltotta volna: „Eppur si mouve”, valószínűleg legenda. De Galileiről ez a kép maradt az utókorra és az, hogy az agg tudóst internálták. Utolsó óhaja, hogy a Santa Croce-templomba temessék el, csak halála után mintegy száz esztendővel teljesült.

A Galilei-per nyilvánvalóan tévedésen és rosszindulaton alapult, s annak ellenére, hogy a római egyház, hierarchiája és hívő tömegei vallották természettudományos felisme­réseit, sőt a kopernikuszi világképet, mégis 360 esztendőt váratott magára rehabilitációja. Bizonyos vagyok abban, hogy a rehabilitáció­jában II. János Pál pápának rendkívüli szerepe volt. S ha más nem is, ez az egyetlen dön­tése is történelmi érdem lesz. Márpedig ez a liberális és toleráns pápa sok mindent tett ezenkívül is.

Nem sejtve, hogy a Galilei-ügy előkerül, és azt sem, hogy milyen óriási horderejű lesz, éppen tíz évvel korábban hozakodtam elő javaslatommal. Azzal persze tisztában voltam, hogy szerény hangom nemcsak hogy Rómá­ig, de Soroksárig sem hallatszik el, és aligha akad evangélikus Magyarországon, akinek szemet szúr „kiáltványom”. Pedig akkortájt már közismert volt a kúria állásfoglalása, hogy Luther hívei többé nem eretnekek, hanem „más hiten levő testvérek”. Az evangélikus egyház a hosszas ökumenikus tárgyalások eredményeként született engedményt is hálás szívvel fogadta, és nagy reményeket fűzött hozzá. A lengyel pápa a túlcsorduló hálát újabb, meg újabb gesztusokkal honorál­ta. Ó volt a történelemben az első pápa, aki lutheránus templomba tette a lábát, s amikor hazánkba látogatott, Debrecenben meg­koszorúzta a magyar gályarabok emlékművét; sőt, a római Szent Péter-katedrálisban közö­sen misézett a svéd és finn lutheránus érse­kekkel. Mindezek a látványos eredmények korábban elképzelhetetlenek lettek volna, talán csak XXIII. János, a „balkáni paraszt” pápa esetében. Ha tovább élt volna.

Arra viszont nem is mertem volna gondol­ni, hogy akár a magyarországi evangélikus egyház, akár a Lutheránus Világszövetség ilyen „perfid” javaslattal álljon elő. Nem is állt. Maradt tehát az én ügyem, az „alulról jövő kezdeményezés”, minden sikertelen­ségével együtt. Engedtessék meg azonban, hogy az Ezredvég hasábjain tíz év után újra meditáljak a kérdés felett. Teszem pedig ezt a Galilei-ügy kapcsán.

Előre bocsátom, tisztában vagyok azzal, hogy Luther és Galilei között óriási különbsé­gek vannak. Luther klerikus, Galilei világi elem volt. Luthert nem lehetett a római inkvizíció elé idézni, mert csak 1542-től szól­hatunk róla. A szent officium akkor még nem is létezett. Nyilvánvalóan az intézmény he­lyett a pápa döntésére volt szükség. Az inkvizíció figyelme kiterjedt az élet minden területére, hitbeli, etikai, morális, politikai, tudományos területekre. Luther viszont mint teológus szorosabb értelemben az egyház megítélése alá tartozott. Az egyház okkal vonta felelősségre hűtlen, lázadó, eretnek fiát. (Jogilag viszont megkérdőjelezhető a császár és a rendek ítélete, amelyet 1521-ben hoztak Wormsban felette.) Galilei csupán érintette az egyház tanítását, Luther azonban romba döntötte hierarchiájával egyetemben, és új alapokra fektette. Galilei nem támadta a pápát, elismerte az egyház kialakult rendjét. Luther szellemi pörölycsapásai viszont egye­nesen a pápai főre irányultak, s elvetette a pápai tekintélybe vetett hitet. Galilei nem nyúlt az egyház egységéhez, ám Luther megbontotta a törékeny egységet és valóban szétszakította az európai egyházat. Némi párhuzamot csupán abban fedezhetünk fel, hogy mindkét esetben az egyház megcsillog­tatta mindenek felett való hatalmát.

Ki kapott szigorúbb ítéletet? Természe­tesen Luther, akinek a nevére címezték az átokbullát, amely akkortájt felért egy halálos ítélettel. Galileinek a vétsége is kisebb volt, bár a korszak kegyetlensége elviselte volna a halálos ítéletet is. Azt a kérdést viszont újra felvetem, hogy közel félezer év nem volt-e elég, hogy levezekelje bűneit.

De mi idézte elő Luther kiátkozását az egyházból? Amint közismert, a „szász pa­raszt” 1517-ben vitairatban támadta a bűn­bocsátó cédulák körüli visszásságokat. Talán ez a lépése nem keltett volna olyan eget- földet rázó vihart, ha tapintatos, toleráns és reformokra hajlamos teológusok kezébe kerül az ügy. De hát éppcsak az újkor hajnalán va­gyunk, s az Alpokon innen, a Tiberis partján éppen olyan állapotok uralkodtak, amelyek minden jó ízlésű ember felháborodását kivív­ták volna, nemhogy egy hívő teológusét. A vallástörténet ezt a korszakot „a reneszánsz pápák korszakában” nevezni, s egy cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy közülük a jámbor ágoston-rendi szerzetesnek éppen egy Medicivel, X. Leó pápával (1513-1521) kellett farkasszemet néznie. Ámbátor ebben a szerzetesben ekkor még tökéletes és megingathatatlan volt az egyházba vetett hite és a pápa tisztelete. De mint mondottam, az ügy a legavatatlanabb kezekbe került, s így óhatatlanul növekedett a szakadék Róma és Wittenberg, a pápaság és Luther között. A józanabb történelem gyakorta felvetette a kérdést: „ki volt a hibás a szakadásban”. Ne vállalkozzunk elemzésére! Minden józan érvelésre a vád elfogultság lenne. X. Leo híres mondásáról – ha ugyan mondta – „él­vezzük a pápaságot, amelyet Isten adott”, Luther mit sem tudott. Ám a vita hevében kölcsönösen vaskos sértések röpködtek Róma felől Wittenbergbe, és fordítva.

Bizonyos alapvető teológiai kérdésekben kétségkívül igaza volt Luthernek. Koncepciója szorosan a Szentírásra támaszkodott, s ebből fakadóan következtetett a középkori egyház torzulásaira. A Szentírás nem írt elő pápás egyházat, tehát az intézmény felépítettségével, csúcsán a pápával Szentírás-ellenes. A pápák és zsinatok tévedhetőségét minden­kor feltételezte, hiszen emberi intézmények voltak, s az emberek mindenkor önmagukban hordják a tévedés lehetőségét. Az „ex cat­hedra” dogmáját még nem ismerhette, hiszen azt csak 1870-ben vezették be. Az egyház vagyona és hatalma bibliaellenes, mivel sem Jézusnak, sem tanítványainak, sem az ősegyháznak vagyona, hatalma nem volt. Számos dogma, mint a papi nőtlenség, szerzetesi fogadalmak, a purgatórium, Szűz Mária és a szentek kultusza, a szentségek bő száma stb. történelmi fejlődés eredménye­képpen került az egyház tanrendszerébe, ergo ez is bibliaellenes. Luther vallási kultu­szának alapja a hit mint egyetlen üdvösségre jogosító tényező; a jócselekedetek ebben az összefüggésben nem jöhetnek számításba.

Ezek többsége mint reformgondolat már régtől fogva ott szunnyadt az egyházért felelősséget érző teológusok szívében, de a reform nagy megrázkódtatásával járó kocká­zatát a kúria nem merte vállalni. Sikerült is, mint azt Húsz János példája mutatja, tűzzel-vassal a reformtörekvéseket, kísérleteket visszaverni. Luther esetében sem ment robbanásszerűen végbe a reformáció. A tragédia abban rejlett, hogy az egyház – mint Galilei esetében – nem a józan észre hallga­tott és nem vállalta felülről a reformálást, hanem teret engedett a hiúságnak, a konokságnak, az elfogultságnak, majd az útszéli hangvételnek, amely azután végkép elmér­gesítette a helyzetet. S amikor már nem állt módjában „a wittenbergi csalogány” (Hans Sachs) elhallgattatása, az ultima ratiohoz, az átokbulla kibocsátásához folyamodott.

1520-ban, három évvel a tételek kiszögezése után visszavonhatatlanná vált a szakí­tás. Luther az átokbullát máglyára vetette, s ezzel felégette maga is a visszafele vezető út lehetőségét. De bátor tettével kivívta a német nép s Európa rebellis érzületű társa­dalmának osztatlan elismerését. A nép hős fiává vált.

Akkor már Róma is tudta, hogy túl nagy tűz lobbant a szérűskertek alján, s hogy ezt a tüzet egykönnyen nem lehet eloltani. Látva az átokbulla eredménytelenségét, politikai síkra terelte a Luther-ügyet. A birodalomnak is be kellett látnia, hogy az engedetlen barát nagy veszélyt jelent. így esett meg, hogy a szent német-római birodalom császára maga elé idézte az eretnek szerzetest tanai visszavoná­sára. A helyzet kezdett vészesen hasonlítani a Huszt megégető konstanzi zsinat körülményei­re. Ugyanakkor a wormsi birodalmi gyűlés, mint ítélőszék előképül szolgálhatott Galilei­nek. Rómát az a remény éltette, hogy Worms-ban vagy így vagy úgy, de végképp pontot tesznek a Luther-ügyre. Talán mint 1415-ben a Husz-ügyre. Mi történt ehelyett?

A wormsi birodalmi gyűlésen V. Károly 21 éves gyerekfejjel vett részt és olyan bölcsességről tanúskodott, amely 1415-ben Konstanzban hiányzott Zsigmondból vagy a Habs­burgok későbbi utódaiból. Mondom, 21 éves fiatalember ült a trónon, vele szemben egy 34 éves vékonydongájú, sápadt, feketecsuhás szerzetes állt, aki megilletődött a császár és a rendek, fejedelmek pompájától, s alig hallhatóan motyogta el híressé vált mondá­sát: „Itt állok, másként nem tehetek. Isten engem úgy segéljen!” De tanait nem vonta vissza. A császár hallgatta. Mi forgott a fejé­ben? Nem tudjuk. De nem kaszaboltatta le, se nem hurcoltatta a piactérre, hogy máglyát rakjanak alája. Szabadon elvonulhatott a történelem egyik legnagyobb „legszem­telenebb” heretikusa. Néhány nap múlva a császár megjelentette birodalmi átkát, a Wormsi Edictum néven ismert bullát.

Egyik átok sem fogant. Ezzel szemben a latin egyház szakadása tökéletes és vissza­vonhatatlan lett. Mondhatnám, igazán bekö­szöntött az újkor, szabaddá vált a kritika, a gondolkodás zászlót bontott s Európa északi fele, a protestáló Észak függetlenítette magát a pápás egyháztól. Luthernek ez a lázadó magatartása, a tiarás fő többszöri megalá­zása, az egyház szakadásának előidézése az átok jogosságát látszott igazolni. Követői a nagy eretnek büntetését századokon keresz­tül nyögték.

A pápai átkot, amely ott éktelenkedik a hereticus homlokán, csaknem félezer esz­tendő sem tudta lemosni. Kegyetlenségében szinte példátlan, konokságában pedig feltűnő ez az átok.

Ám engem mégis ismételten lenyűgözött V. Károly, a világ ura magatartása. A törté­nelem során ugyanis ez a császár kétszer találkozott Lutherrel. Először egészen fiata­lon, másodszor már meglett férfi korában. A reformátor pedig halott volt. 1546-ban hunyta le szemét az „egyház és a világ átka”. Elte­mették annak a vártemplomnak a kriptájába, amelynek kapujára szegezte egykor vitatéte­leit. Még halála évében kitört az ún. schmalkaldeni (vallás?) háború. Váltakozó sikerű volt ez a háború. A lutheránus rendek leverése ugyan nem sikerült, de 1547-ben Mühlberg-nél győzelmet arattak a császári seregek, s bevonulhattak Wittenbergbe is, a reformáció darázsfészkébe. S itt találkozott a világ ura másodszor a reformátorral. Haló poraiban.

A császár hadvezérei azt tanácsolták, emel­jék ki Luthert sírjából, és ahogy egykor a firenzei Girolamo Savonarola porait az Arnóba, úgy Luther hamvait az Elbába szórják. A bölcs császár, aki Wormsban nem hallatta hangját, itt megszólalt: „Én élők ellen harco­lok, nem pedig halottak ellen”. Híres mondá­sa fennmaradt, s Luther sírja azóta is érintet­len. Ám V. Károly eme kijelentése ugyancsak izzítja bennem a kérdést: nem lehetne végté­re már megbocsátani a holtaknak? Húsznak, Savonarolának, Giordano Brúnónak s netán Luthernek? Valahogy úgy, mint a múlt évben Galileo Galileinek. Nem vezekelték-e le a máglyákon, vagy évszázados kirekesztettsé­gükben vétküket? S egyáltalában vétkeztek- e? Az egyház erejét végtére is a megbocsá­tás hitelesíti, vagy ha kimondaná, amit Galilei mondott: eppur si mouve! Akkor is, most is azért történnek törések, támadnak nézetkü­lönbségek, mert mozog a Föld. És talán elnézhető annak is a vétke, aki hittel, jó lelkiismerettel és szent meggyőződéssel vallotta: „másként nem tehetek”.

Egyszer talán elgondolkodik mindezeken a lelki világ ura, a római pápa.

PETŐ GÁBOR PÁL

Az ateisták becsületének védelmében

Ötven éve vagyok ateista.

Természetesen nem emiatt a – teljesen magánjellegű – évforduló miatt „ragadtam tollat”, ez nem volna sem érdekes, sem illendő. Többről van itt szó.

Tiltakozni akarok határozottan, hangosan és keményen az ellen a folyamatos, hazug sértegetés és rágalmazás ellen, amely a legnagyobb nyilvánosság előtt ér engem és legalább négyszázezer hozzám hasonló világ­nézetű magyar embert. (Hogy honnan van ez a szám, majd elmondom alább.)

Hogy hol és kik gyaláznak és rágalmaznak bennünket? Ugyan már, t. Olvasó, ne le­gyen naív! Naponta hallja és olvassa, hogy ezt az országot nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi válság is sújtja, amiért az elmúlt negyven (olykor már negyvenöt – 1945-től számított) év „ateista nevelése” a felelős és – itt következik a lényeg – csak a hit, a vallás révén – egyebek között az iskolákban folyó hitoktatással – lehet helyreállítani az erkölcs, a tisztesség, a becsület uralmát az országban. Ebben viszont, bár kimondatla­nul, de félreérthetetlenül benne van az az állítás, hogy az ateisták – hogy félreértés ne essék: azok, akik tagadják Isten létét – eleve nem lehetnek tisztességes, erköl­csös, becsületes emberek, mivel erkölcs csak istenhiten alapulhat!

Hagyjuk most az elmúlt negyven (I. fent) év elfogult és tényekkel kellően meg nem alapo­zott megítélését, és azt, hogy valóban ateista nevelés folyt-e ebben a korszakban. (Ha igen, honnan pattant elő hirtelen az a sok állítóla­gos hívő, akik közül sok politikai karrierjét is erre alapozza?!) Mint említettem, jómagam ötven éve vagyok ateista, vagyis e meggyő­ződésem nem ebben a korszakban (népies szóhasználattal: „az átkos”-ban) alakult ki, hanem az azt megelőzőben (amely tényleg átkos volt: lásd Orgoványtól a Donig és a Duna-partig), abban, amelyben még az iskolá­ban, sőt azon kívül is (kötelező – és írással igazolandó – templombajárással) erőteljesen próbálták elültetni bennünk az istenhitet. És egy bizonyos életkoron felül így vannak vele a többi ateisták is – azok, akiknek a számát fentebb négyszázezerre tettem.

Ez a szám – amelyet, sietek leszögezni, nem tartok teljesen meggyőzőnek – egy kis kitérőre kényszerít. Egy, az iskolai vallásokta­tással kapcsolatos közvélemény-kutatásról beszámoló újságcikkben olvastam a követ­kező mondatot: „Azoknak az aránya, akik a vallásoktatás minden formáját elutasítják, akikből tehát egy harcos ateista tábor toborzódhatna, igen alacsony: kevesebb, mint négy százalék.” (Népszabadság, 1992. május 23.11. old.) A „tehát” szót én emeltem ki: ez ugyanis egyáltalán nem logikus összekapcso­lása két dolognak, és már csak ezért sem érzem egészen meggyőzőnek a következ­tetést (a 4%-ot.) Nem mindenki ateista ugyanis, aki ellenzi az iskolai vallásoktatást (lásd pl. az USA Alkotmányát), sőt, tovább­megyek és állítom, hogy nem minden ateista ellenzi a vallásoktatást. Jómagam például, ha volna iskoláskorú gyermekem, nem ellenez­ném, hogy megismerje a vallások tanításait, sőt, ezt nagyon kívánatosnak tartom: hozzá­tartozik az általános műveltséghez, s nélküle az emberi kultúra számos alkotása (épületek, szobrok, festmények, irodalmi és zeneművek stb.) nem érthető meg. Tehát ateista létemre is óhajtanám, hogy gyermekem ne csak az egyiptomi, a görög, a római, a germán stb. hitregét (mitológiát) ismerje meg, hanem a legfontosabb mai világvallások tanításait is, elsősorban az országunkban legelterjedtebb (vagyis a keresztyén) vallásokét, habár ma az emberiség minden tíz tagja közül csak három keresztyén. Más kérdés, hogy ezeket ismere­teknek tekintem és nem hit tárgyának. Egyébként az idézett – nem a vallásosságra, hanem kizárólag az iskolai vallásoktatásra vonatkozó – közvélemény-kutatás tanúsága szerint a magyar lakosság túlnyomó több­sége nem tartja szükségesnek a vallások­tatást, bár nem utasítja el.

Ismétlem tehát: az idézett azonosítást („tehát”) ugyan nem fogadom el, mégis durva becslésként talán felhasználhatjuk, és megállapíthatjuk, hogy legalább négyszázezer felnőtt magyar férfi és nő van, aki tudatosan istentagadó, ateista. Vajon ki meri komolyan állítani, hogy ez a 400 ezer ember kivétel nélkül erkölcstelen, nem tartja meg az er­kölcsnek azokat az alapvető szabályait, amelyeket a hívő számára – mondjuk így némi leegyszerűsítéssel – a Tízparancsolat foglal össze?!

A kérdés szónoki: sokan merészelik ezt tenni, hiszen abból indultam ki, hogy nap mint nap, beszédekben és írásokban azt hirdetik: csak a hiten, a valláson alapulhat igazi erkölcs, erkölcsösség.

De mi ennek a bizonyítéka?

Semmi. Már csak azért sem, mert mi, ateisták, nem hordunk hivalkodóan pl. a nyakláncunkon valami jelvényt, amellyel megkülönböztetjük magunkat a többiektől. A mi világnézetünk ennél szerényebb. „Har­cos” ateizmusról pedig – amennyire az idé­zett cikk utalt – aligha lehet beszélni ma Magyarországon: az ateisták legföljebb filozó­fiai írásokban fejtik ki világnézetüket, a hét­köznapi életben nemigen hangoztatják és nem próbálnak „téríteni”. Elfogadjuk a – mellesleg nem ateista – Robespierre vélemé­nyét (szélesebb értelmezésben): „Aki meg­zavar egy misét – mondta a Meg­vesztegethetetlen –, az bigottabb annál, mint aki részt vesz rajta.”

Vagyis: egyáltalán nem bizonyított, hogy az ateisták erkölcstelen emberek. Viszont néz­zük meg az érem másik oldalát: bizonyítható- e, hogy a hívők, a vallásos emberek erkölcsö­sebbek, mint mások?

Minden börtönlelkész bizonyíthatja, hogy számtalan bűnöst vigasztalt, gyóntatott, aki hívő, sőt vallásos volt, s ennek ellenére elkövette esetleg igen súlyos bűnét.

Nem szeretném megbántani a hívőket, de tények bizonyítják, hogy éppen a hit, a vallás(ok) nevében évezredek óta szörnyű bűnök sorozatát követték el, és éppen azok, akik a legbuzgóbban tartották, hirdették a vallást. Vajon például III. Ince római pápa nem volt buzgó keresztény hívő? Nevetséges kérdés. És mégis: a ciszterciták generálisának, Arnald Amalricnak a vezetésével fegyveres had­sereget küldött az albigensek ellen, akiknek az volt a „bűnük”, hogy másképp hitték és dicsérték Istent, mint Péter apostol utóda Rómában. A lovagok és zsoldosok azután a franciaországi Béziersben – egy keresztény történetíró szavai szerint – több keresztényt öltek meg, mind Diocletianus, a nagy keresz­tényüldöző római császár: egyedül – és ez a hadjáratnak csak egyetlen mozzanata volt! – a Magdaléna-templomban kétezer albigenst gyilkoltak le, főleg nőket, öregeket, gyerme­keket, köztük csecsemőket is – az utolsó két személy, akit megöltek, két pap volt, közülük az egyik egy feszületet tartott a magasba, a másik egy kelyhet. Vagy emlékezzünk a Sacrum Officium embereinek, az inkvizitoroknak a működésére! Ezek a mélyen vallá­sos papok emberek százezreit küldték a máglyára vagy sújtották súlyos büntetéssel: csak a spanyolországi Sevillában 1480 és 1520 között négyezer nőt és férfit égettek el elevenen,további harmincezret gályarabságra, börtönre és nyilvános megbélyegzésre ítél­tek. És mindezt sokszor még csak azért sem, mert másként hitték az istent, hanem névte­len följelentések nyomán kínzással kicsikart „beismerő vallomás” alapján. Megemlíthet­ném Kun pátert, aki reverendáján a régi párttagságot igazoló Árpád-sávos nyilas­keresztes karszalaggal, övében kézigránátok­kal garázdálkodott Budapesten 1944 véres őszén és telén. De nincs olyan egyház, ame­lyet ne szennyeznének be hasonló, a hit, a vallás nevében elkövetett bűnük. Például Kálvin János, aki Genfben teokratikus (egy­házuralmi) rendszert teremtett, szintén mág­lyára küldte Miguel Servetet, a jeles spanyol orvost és természettudóst, aki a spanyol Inkvizíció halálos ítélete elől menekült hozzá. A hollandiai zsidó közösség Baruch Spinozát, a nagy – és nem ateista! – filozófust kiközösí­tette megalázó szertartás keretében…

Nem sorolom tovább, mert nem a vádolás a célom. De az ilyen és hasonló tények tömegei bizonyítják, hogy a hit, a vallás egyál­talában nem biztosíték az erkölcsös, ember­szerető életmódra. Természetesen tudjuk: sokkal nagyobb azoknak a száma, akik vallá­sos hitük hatása alatt távol maradtak a bűnök­től; ezt a történelem ugyanúgy bizonyítja, mint a hétköznapi tapasztalat. De a következ­tetés mégis elkerülhetetlenül az, hogy hívő és istentagadó egyformán lehet erkölcsös és erkölcstelen.

Megvallom: nem sokra becsülöm azoknak a tisztességességét, akiket csak a túlvilági büntetéstől való félelem tart vissza a bűnök­től. Ellenben aki saját erkölcsi normái alapján él erkölcsös, tisztességes életet a maga és embertársai javára, az az igazán erkölcsös. És az ateisták többsége ilyen. Becsületünkbe tiporni, rágalmazni bennünket nem méltó – éppen a hívők részéről.

A hívők érzelmeit megsérteni nem szándé­kuk az ateistáknak. De vajon gondoltak-e a hívők és papjaik valaha arra, hogy bizonyos jelképek, események, amelyek tökéletesen a helyükön vannak a templomban, a hívők körében, bánthatják a nemhívők érzé­kenységét, ha útszéli feszület vagy ünnepi körmenet formájában, a templomból kilépve elébük kerülnek? Mindig csak a hívők érzé­kenységét kell szem előtt tartani, a hitet­lenekét soha?

Ezt szolgálja, hogy a legtöbb modern állam­ban az állam és az egyházak el vannak vá­lasztva egymástól: az USA-ban például, amely kifejezetten hívő ország, az állami iskolákban nem szabad hittant tanítani, imát mondani, de még egy feszületet kitenni sem. Míg nálunk, az „Európához felzárkózni kívánó” országban már odajutottunk, hogy nemcsak templomo­kat szentelnek fel papok, hanem az állami honvédség alakulatainak zászlóját, sőt, sok­szor pl. gyárakat, mezőgazdasági gépet is, ami még a hívőkben is viszolygást kelt.

Szabadságot az ateizmusnak – mert csak ez biztosítja az igazi szabadságot a hitnek is!

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Vajon mi lesz az ítélet?

Marxot nem szokás a különösebben élve­zetes szövegek szerzői közé sorolni, amint­hogy a közgazdasági elemzések általában igen kevéssé alkalmasak arra, hogy szórakoz­tató olvasmányokként hasznosítsuk őket. Pedig valójában vérbeli esszéista is volt, s ha alkalma nyílott rá, fel-felcsillantotta tehet­ségét, miként az alábbi – az Értéktöbblet-elméletekben olvasható – tündöklőén ironikus fejtegetésben is:

„A filozófus eszméket termel, a költő költeményeket, a lelkész prédikációkat, a professzor kézikönyveket stb. A bűnöző bűntettet termel. Ha közelebbről szemügyre vesszük ez utóbb termelési ág összefüggését a társadalom egészével, sok előítélettel szakítunk. A bűnöző nemcsak bűntettet termel, hanem büntetőjogot is, és ezáltal a professzort is, aki előadásokat tart a büntető­jogról, és azonfelül az elmaradhatatlan kézi­könyvet, amelyben ugyanez a professzor az előadásait mint »árut« az általános piacra dobja. Ezzel gyarapodik a nemzeti gazdaság, nem is beszélve arról a magánélvezetről, amelyet (…) a kézikönyv kézirata magának a szerzőjének nyújt.

A bűnöző termeli továbbá az egész rendőr­séget és büntetőbíróságot, fogdmegeket, bírákat, hóhérokat, esküdteket stb.; és mind­ezek a különböző iparágak, amelyek a tár­sadalmi munkamegosztás megannyi kategó­riái, kifejlesztik az emberi szellem különféle képességeit, új szükségleteket hoznak létre és kielégítésük új módjait. A kínvallatás egy­maga is a legelmésebb mechanikai talál­mányokra adott indítékot, és szerszámainak termelésében tisztes kézművesek tömegét foglalkoztatta.

A bűnöző benyomást termel, részben erkölcsi, részben tragikus benyomást, mikor hogy, és ily módon »szolgálatot« tesz a közösség erkölcsi és esztétikai érzései moz­gásának. Nemcsak büntetőjogi kézikönyveket termel, nemcsak büntető törvénykönyveket és ezzel büntető-törvényhozókat, hanem művészetet is, szépirodalmat, regényeket, sőt tragédiákat” – írja Marx, s még hosszan folytathatnám ezt a pompás idézetet, meg is érné, de eszembe jut egy párhuzama, s inkább annak szentelem a sajtóban mindig oly szűkre szabott terjedelmet.

Valamikor, az 1950-es évek elején, úttörő korunkban úgy tudtuk, mire benő a fejünk lágya, mi már a kommunizmus paradicsomi viszonyai között fogunk élni. Gyanakvóbb emberekben némi kételyt ébreszthetett ugyan, hogy ezzel egyidejűleg újra bevezet­ték a kenyérjegyet, s az élelmiszerboltok üres kirakatait Sztálin- és Rákosi-képekkel dekorál­ták ki, de az ideológiában járatosak tudhatták, hogy ez csak dialektikus ellentmondás: az osztálynélküli társadalom boldog béjékéhez közeledvén is egyre élesedik az osztályharc. A felnőttéválás küszöbét átlépvén, ha jól emlékszem, Nyikita Hruscsov még meglepett bennünket azzal, hogy nemsokára – pontos dátumot is mondott – felépül a kommuniz­mus, de ezt már nemigen vettük komolyan.

Valahogy elillant a szocializmus rohamos fejlődésébe vetett hit, s a nyolcvanas évti­zedet már az a – legjobb pártkörökben is szájról-szájra szálló – pesti vicc jellemezte, miszerint „A kapitalizmus haldoklik. De mi­lyen szép halála van!” Bizony, egyre kevésbé tűntek bolondoknak azok, akik a kommuniz­mus holnapi túzokjának reményét szívesen elcserélték volna egy közepesen fejlett kapi­talizmus mai verebére. S akikkel madarat lehetett volna fogatni, amikor végre bekövet­kezett a rendszerváltás. Manapság viszont egyre többen vannak, akik úgy vélik: őket nézik madaraknak a rendszerváltók.

Példátlan volt a szocializmus eszméjének összeomlása: 1989 őszén az MSZMP hétszá­zezres taglétszáma egyik napról a másikra a húszadéra zsugorodott, Politikai Bizottsá­gának tagjairól kiderült, hogy titokban mindig is utálták az általuk vezetett pártot és mélyen vallásosak voltak, a rendszer által a Munka Érdemrend arany fokozatával kitüntetett férfiak pedig büszkén elárulták, hogy egész életükben a rendszer ellen munkálkodtak. Ugyanilyen példátlan viszont az, ahogyan az új parlament szétfoszlatta a kapitalista restau­rációba vetett hitet: az ötvenes évekbeli vasárnapi népnevelők légióinak kommunista háziagitációja sem lett volna képes arra, hogy ilyen rövid idő alatt visszájára fordítsa a köz­hangulatot.

„Nem tudják, de teszik” – ezt a Marx- idézetet illesztette esztétikai főművének élére Lukács György. Nos, ha mai honatyáink tudatosan törekednének erre, bizonyosan nem munkálkodhatnának ilyen hatékonyan azon, hogy csúffá tegyék azokat a történelmi erőket, amelyek magasba emelték őket. Éjt nappá téve, teljes erőbedobással termelnek – ahogyan a bűnözők termelik a büntetőjogot, a bírákat és esküdteket. Vajon mi lesz az ítélet?

SIMOR ANDRÁS

Közhelygyártás és memóriazavar

Vita folyik a hatvanas évekről, megszólalnak a résztvevők. Cohn-Bendit szerint 1968 má­jusa nem kerül be a történelemkönyvekbe, Haraszti Miklós szerint „68 világszerte véget vetett az ideológiáknak, jelesül nálunk a marxizmusnak”.

Mi az oka annak, hogy a hatvanas évek Marxot, Lenint, Maót, Guevarát tanulmá­nyozó hajdani fiataljai ma éppen olyan köz­helyeket gyártanak, mint amilyenek ellen egykor felléptek? Elvégre például a „hivatá­sos marxizmus” (Haraszti) semmivel sem hitelesebb kitaláció, mint mondjuk a „fejlett szocializmus” volt.

Továbbá: miért emlékeznek ennyire rosszul? Ugyanis annak idején éppen az ellen léptek fel, amit most dicsérnek: „az utolérés elmélete” ellen (lásd Hruscsov, XX. kong­resszus), az „egyéni és családi fogyasztásra alapozott” álszocializmus („létező”, újabb jelző) ellen, amelyet most szintén dicsérnek, mi több, éppen azt emelik ki pozitívumként a Kádár-rendszerből, „a gondosan tervezett reformmal létrehozott szocialista burzsoá­ziát”, amely ellen egykor hol Marxra, hol Maóra hivatkozva harcolni szándékoztak. A memóriazavar párosul a „csúsztatás”-sal: a trikontinentális neomilitánsok Haraszti szerint a forradalom paródiáit, mozgalomdivatokat adhattak csak elő. Hol és mikor? Európában vagy Latin-Amerikában? Nem ártana a tetsze­tős esszéfordulatokat konkretizálni. A sandi­nisták például 1979-ben jutnak hatalomra Nicaraguában. (Tegyük hozzá: 68, például Haraszti számára, nem Prágát jelentette, hanem Párizst. A memóriazavar egyik tünete a helyek és évszámok könnyed kezelése.)

Más: „Az 50-es évek óta kettős, összefüg­gő konzervatizmus uralta a világot s összees­küvésük a vietnami háború képében minden képernyőn véresen megjelent.” (Haraszti) A szovjet-kínai ellentét dacára Ho Si Minh, például a Lenin-rendet is visszaküldve, nagyonis megzavarja az Egyesült Államokkal való összeesküvés híveit, Guevara pedig a „crear dós, trés, cuatro Viet-Nam”-elvével olyan stratégiát hirdet meg, amely minden­nek nevezhető, csak paródiának nem. Vagy a vietnami háborút is bele kell gyömöszölni egy leegyszerűsített, a liberalizmus nevében a vulgármarxizmussal vetekedő történelem- képbe?

A Szovjetuniót a hatvanas években Hruscsovért elmarasztalók miért lettek a nyolcva­nas években Gorbacsov szimpatizánsai? Netán észrevették, hogy „hősi harcuk”-at Moszkván keresztül támogatja leghaté­konyabban Washington?

Rút dolog az ilyesmit kimondani. Illőbb nosztalgiázni, és úgy harcolni a jelenlegi restauráció ellen, hogy közben a XX. kong­resszus köldökzsinórjára tapadva még mindig nem néznek szembe azzal, hogy a mai res­taurációhoz vezető úton az első lépéseket a Hruscsov névvel jelzett korszak tette meg.

A világ soha nem látott mélységekbe zuhan. Ilyenkor célszerű egyenlőségi jelet tenni a kommunizmus (ami még nem volt) és a fasizmus (ami már volt) közé, és liberális alapról elmondani marxizmusról és szocializ­musról többé-kevésbé ugyanazt, amit előad a maga otrombaságával a szélsőjobboldal.

Sokféleképpen lehet támogatni a Szabó Dezsőtől kölcsönvett ideológiákat, amelyek, úgy látszik, nem tűntek el, mint 68-ban a marxizmus, jelesül.

„A hivatásos ideológia ellen jobbról és balról lázadók egyszerre és együtt ismerték fel, hogy valójában már csak egyetlen dolog érdekli őket: hogyan lehetnének szabadok” – írja Haraszti.

Kár, hogy a „hogyan”-ra adandó válasszal a magát „szabad”-nak vélő szerző adós marad. Mert mi kell a szabadsághoz? Mond­juk, ellenzéki értelmiségi találkozó 1984-ben a budapesti Hotel Hiltonban (Amerika fizet, magyar belügy tudomásul vesz, „a régi dal, a régi dal”.), és így tovább.

Tegyünk hozzá végezetül mindehhez még valamit. A forradalmi apály idején a forradal­márok magányos, elszigetelt figurákká válnak (lásd Vajda vagy Táncsics), akikből nem lesz sem szóvivő, sem alpolgármester, és ha véletlenül Orosháza meg is választja őket követnek, hamarosan kibuknak a parla­mentből.

A mai „szabadság” hívei viszont nem ilyen szerepekre vágynak.

OLVASÓLÁMPA

CSALA KÁROLY

Burgerné Gimes Anna: A világ mezőgazdasága

Nem hivatalos egyetemi tankönyv (az ilyes­mit bevett szokás kézikönyvnek titulálni) a szegedi József Attila Tudományegyetem tanárának gazdaságföldrajzi áttekintése. Máris fölvetődik a kérdés: érdemes-e ilyet kezébe vennie annak, aki sem a mezőgaz­dasággal, sem a tudománnyal nem foglalko­zik, esetleg nem is „főállású értelmiségi”, hanem csak afféle „részidős”, a maga érdek­lődését kielégíteni akaró olvasó? A válasz: érdemes. Azért a pár tanulságos összefüg­gésért, amelyet elég könnyen kiszemelgethet magának a többé-kevésbé gyakorlott olvasó. Természetesen, ki-ki mást és mást találhat benne újnak, érdekesnek; olyannak, ami esetleg változtat valamit eddigi elképzelésein a világról, vagy ellenkezőleg, ami netán meg- erőstheti – tényanyagával! – eddigi gyanúját a világ működéséről.

A könyv öt része nem egyformán érdekes, annyi biztos. De az első és az utolsó rész, vagyis a Gazdasági fejlettség, gazdasági növekedés, valamint a Földtulajdon és földhasználat című, roppant tanulságos lehet-a politika iránt érdeklődő laikusnak is.

Hogy miért politika, s miért nem gazdaság? Azért mondom így, mert úgy gondolom: ilyen a világ. A politikát nem árt a gazdaság felől megcsáklyázni, hogy érdemlegesen birto­kunkba vehessük, a gazdaságot meg fordítva, a politika felől.

Naiv gazdászok azt hitték századunkban, hogy a modern iparosítással csökken a mező- gazdaság szerepe. Nos, elég arra a tényre látni rá, amit e könyv már Bevezetésének elején leszögez: „A világ 4/5-én, a kevéssé fejlett és fejlődő országokban az élelmiszer-szükséglet megtermelése alapvetőbb kérdés, mint valaha. A világnak a FAO által regisztrált mintegy 100 fejlődő országából mindössze 10 képes ellátni magát az alapvető élelmi­szerek közül gabonából. A kevéssé fejlett országok többségében az élelmiszer-termelés még mindig, sőt mindinkább lét vagy nemlét, jóllakás vagy tömeges éhenhalás kérdése.” (A FAO: az Egyesült Nemzetek Szer­vezetének mezőgazdasági és élelmiszer-ipari szervezete.)

Még egy FAO-adatidézés: „A FAO 2000-re készített prognózisa (…) 90 fejlődő és 34 fejlett ország 1974-76-os kiinduló adataira támaszkodva megállapította, hogy 435 millió a gyengén táplált ember a világon. Évente 13-18 millióan halnak éhen. (…) A FAO sze­rint az emberiség 1/5-e él abszolút szegény­ségben.”

Hát így állunk – egy közép-európai farmer- gazdaság illúziójával bátorított (hogy más szót ne mondjak), kis országból figyelve vagy nem figyelve saját gazdálkodóinkra és nyomor­góinkra, figyelve vagy nem figyelve a világ még jobban gazdagodóira és méginkább nyomorgóira. Ez a könyv is – egy helyén – mintha a családi gazdálkodás győzelmében láttatná a világ mezőgazdaságának történelmi hepiendjét. Van erre érv, kétségtelenül, hatályos és hatékony: azokban a volt „tele­pes országokban” (igen csúnyán hangoznék, hogy az USA egykor közönséges gyarmata volt Angliának, legyen volt hát inkább telepes országa), ahol eleve családi gazdálkodás alakult ki a meghódított földeken, nem kellett küszködni a feudális nagybirtokkal és marad­ványaival a bevándorlóknak, így aztán „ők teremtették meg a vállalkozó farmer típusát, amely a világ legtermelékenyebb mezőgaz­daságainak kialakulásához vezetett”. Ez igaz, pillanatnyilag. Csak minden történelmi tapasztalat arra vall, hogy a világ változik. A jelen még sohasem volt a súlyos tévedés követ­kezményei nélkül kiterjeszthető – vágyban, gondolatban és gyakorlati politikában egy­aránt- a jövőre.

Könyvünk – más helyén – nem hajlamos elkövetni efféle műveletet. Befejező szavai, amelyekkel a földtulajdon és földhasználat globális – földgolyónyi – áttekintését zárja le, legalábbis másfajta továbbgondolásra kész­tetik az olvasót. „A tömeges földreformok ideje – úgy tűnik – lejárt. Ezek a dominánsan nagybirtokos országokban még számot­tevően enyhíthetnek a gazdasági és szociális bajokon. A kisbirtokos országokban azonban – a meg-megújuló követelések ellenére – nem oldhatják meg azokat, csak a birtokok további elaprózódásához vezethetnek. Ez pedig tovább csökkenti a mezőgazdaság modernizálási esélyeit.” Nemde valami más­fajta nagybirtokra lehetne szüksége a világ­nak?…

(Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó)

GALLÓ BÉLA

A kapitalizmusról másképp, de ismerősen

Szigeti Péter: Szervezett kapitalizmus

A szervezetlen kapitalizmus magyarországi sodrában marxista művet olvasni a szervezett kapitalizmusról meglehetősen pikáns befoga­dói helyzet. Divatkövető olvasó nyilván nem is kerül ilyen gyanús szituációba, hiszen már a tartalomjegyzék átfutásakor becsukja a könyvet. Szigeti Péter tudniillik kétségkívül marxista társadalomtudós. A Kiválasztott Kevesek Klubjába tartozik, abba a klubba, amelynek tagjai tételesen és módszertanilag is magukénak vallják a marxi tradíciót. Az előbbi sine qua nonja, ki ne tudná, a kommu­nizmusba torkolló emberi előtörténelem, amelynek a kapitalizmus döntő, de minden­képp meghaladandó etapját képezi, és erről a fontos szakaszról csakis a teoretikus végcél felől, vagy legalábbis menetközben lehet autentikusan ítélni, nyilatkozni. (Vagyis szociá­lis és nem antropológiai értelemben mind­annyian előemberek vagyunk, ami, ugye, a világ állapotát tekintve, a marxi teória nélkül is eszébe juthat az embernek…)

A Kiválaszott Kevesek Klubjának exkluzivi­tása abban rejlik, hogy a klubtagok e történet­filozófiai konstrukció határain belül maradva, (ez különbözteti meg őket a „gyanús marxizálóktól”), a marxi terminológiák rigorózus mozgósításával, valamint a marxi módszer színvonalas alkalmazásával valóban egyfajta tudományt művelnek (amivel például a vulgármarxisták, s tegyük hozzá rögtön, a vulgárantimarxisták nemigen vádolhatók). Tudo­mányos érdeklődésük éle, a dolog termé­szetéből fakadóan, mindenekelőtt a kapita­lizmus ellen van kifenve, von Haus aus ez az igazi terepük.

Szigeti Péter témaválasztása sem cáfolja ezt a megállapítást. A szervezett kapitalizmus mint kutatási és elméleti téma a szervezett kapitalizmus észlelése óta jelen van a marxis­ta (és marxizáló) társadalomtudományban, s a könyv egyik számottevő teljesítménye, hogy a szerző, saját szuverén gondolat- menetébe ágyazva, magyarul első ízben foglalja össze e téma huszadik századi vonu­latának elmélet-és hatástörténetét, ráadásul úgy, hogy vizsgálódása kiterjed a későkapita­lizmus-teóriákra, és arra a történészvitára is, amely az 1970-es években zajlott le az NSZK-ban a szervezett kapitalizmus modelljéről.

Mi ennek a szuverén látásmódnak és gondolatmenetnek a megkülönböztető saját­ja, a már fentebb említett hiánypótló teljesít­ményen túl? A szerző erre az „Előszó”-bán előzékenyen felhívja a figyelmünket, amikor így ír: „az elméletalkotás kétségkívül meg­lévő belső történetiségét nem lehet azon a módon abszolutizálni, hogy jórészt a szellemi, hatástörténeti összefüggések síkján mara­dunk meg, mert a „külső” társadalomtör­ténet legalább olyan jelentős elméletképző faktor, mint az előző.” S dicséretére legyen mondva, a könyv eleget is tesz ennek az ígéretének; az elméleti érettségről és napra­készségről tanúskodó első két fejezetet – a teóriák konkrét ellenőrzésének marxi szelle­mében – egy harmadik-negyedik fejezet követi, amely a szervezett kapitalizmus talán két legsikeresebb de facto megvalósulását szembesíti a teóriák és a marxi történet­filozófia – még egyszer: ab ovo kritikai – implikációival. Szándékát illetően tehát hibát­lan a könyv szerkezete, a megvalósítás során azonban kiütközött a szerző eredendően teoretikus beállítódása, amely végül is azt eredményezte, hogy – legalábbis a recenzens szerint – mind mennyiségileg, mind minősé­gileg, az első két fejezet sikerült meggyő­zőbbre. Igaz, Szigeti Péter a harmadik és negyedik fejezeteket maga is „politikatör­téneti vizsgálódások”-ra redukálja, vagyis a korlátokat önmaga állítja fel, de az olvasó szempontjából mégis csak a könyv egészé­nek kontójára. (Ezt a hiányosságot azonban nem muszáj egyedül a szerző szemére hány­ni: még nem született meg a huszadik szá­zadi „Tőke”, amely marxi tudományos kímé­letlenséggel, vagyis meggyőzően analizálná századunk kapitalizmusának – s benne a szervezett kapitalizmusnak – gazdasági fej­leményeit…) Egy olyan kijelentés, amely például az amerikai egyesült államokbeli New Deal-t vizsgáló fejezet végén íródik le, mint­egy konklúzióként, hogy tudniillik „A burzsoá individualizmus világnézeti axiómaként anyagi erő a szervezett kapitalizmus üzemszerű igazságtalanságának legitimálásában”, csak egy meghatározott értékalapállásból fogad­ható el szcientikus tényként – ha nem tá­masztja alá más, mint politikatörténeti ana­lízis, illetve érvelés. (Rendben van, elfogadjuk az állítást, de hiányérzetünket mégiscsak jelezni kell. Teszem azt, a tulajdonosi tudat gazdaságilag releváns és szívós funkcionalizálásának konkrét – társadalomlélektanilag is konkrét – elméleti és történeti elemzését hiányolhatjuk – megint nem csupán csak a szerzőnek címezve a kritikát.)

Érezhetően jobban szimpatizál a szerző a szervezett kapitalizmus – azóta már politikai értelemben leváltott – „népileg ellenőrzött” modelljével, értsd a svéd szociáldemokrácia történelmi teljesítményével, noha nem hagy kétséget afelől, hogy ezt a teljesítményt is a marxi intenciók felől értelmezi: „…látszólag teljes fegyverszünet a munka és a tőke között. Valójában azonban a harc új formája, amennyiben mindkét fél állig felfegyver­kezve, csőre töltött fegyverekkel (szakértőik, demonstrációik, mobilizációs erejük révén), de lövés nélkül érvényesíti érdekeit.” To­vábbá: „A társadalmiság két alapkategóriája, az együttműködés és a harc egymást kölcsö­nösen feltételező és kizáró viszonyában minden mozgalomnak, társadalmi cselek­vőnek el kell döntenie, hogy cselekvéseit egy pozitivista valóság fogalomhoz szabja-e, melyből hiányoznak a lehetőségekre vonat­kozó tételezések, vagy ellenkezőleg, a fennál­ló tényuniverzumot transzcendálni szán­dékozik. Nem mellőzhető, hogy mindkét esetben létrejöhet és létre is jön az előzetes szándékoktól független eredmény. Az erős svéd szociáldemokrácia és munkásmozgalom uralkodó szándékai szerint nem transzcendálta a tőke univerzumát. Reformkészségével és képességeivel azonban előidézett olyan eredményeket, amelyek a tőkés rendszerben végbemenő objektív társadalmasodási folya­matokat segítették és segítik elő. Mind ez ideig anélkül, hogy áttörték volna az osztály­uralmi viszonyoktól mentes társadalomszer­veződés – a termelési tényezők tulajdonához kötött társadalmi struktúra, az életlehető­ségek közösségének és a szükségleteket dinamikájának – osztály- és rétegspecifikus határait.” Amint már említettük, a svéd mo­dell azóta méginkább eltávolodott az említett határ áttörésének lehetőségétől – már ami a politikai dimenziót illeti. Ki fogja tehát a „pozi­tivista valóság”-ot, a „fennálló tényuniver- zumot” végűi is transzcendálni? – tehetjük fel a kellemetlen kérdést nemcsak a svéd (át­meneti?) fiaskó kapcsán, és nemcsak Szigeti­nek. Mi több, bármily lehangoló és szomorú is a kérdés, biztos, hogy a pozitivista valóság társadalmi értelemben transzcendálandó? Biztos, hogy a szervezett, illetve a későkapi­talizmust a szocializmus, sőt a kommunizmus követi? A recenzens fejében erre vonat­kozóan a szerzőénél zűrzavarosabb feleletek sorjáznak, igaz, a kételkedés nem csupán a marxista válaszokat érinti, hanem a liberális és konzervatív „megoldásokat” is. Ebben az értelemben mélységes irigység tölti el mind­azok iránt, akik mentesek az efféle kételyek­től, s tudják, merre van előre. Szimpátiáját ugyanakkor nem tudja megtagadni azoktól, akik a kapitalizmus ájult tisztelete helyett, annak színvonalas kritikáját gyakorlolják, jóllehet az előzőekben említett-érintett elő­feltevések között. Ezzel a művével Szigeti is az ilyen szerzők sorába lépett: a kapitaliz­musról másképp ír, mint ahogyan az manap­ság divat, manapság szokás – másképp, de azért ismerősen.

(Mediant Kiadó)

ROZSNYAI ERVIN

Marxizmus és opportunizmus ^*

A fiatal, 22 éves szerzőnő cikkét, amelynek néhány gondolatát az alábbi beszámoló ismerteti, egy vallásos berlini munkáskör („Egyházi Testvériesület” – Kirchliche Bruder­schaft) lapja tette közzé. Egyházi és teológiai kérdések mellett a lap a szocialista elmélet, különösen a történelemszemlélet problémái­val foglalkozik, és az NDK összeomlása után vitát indított a bukás okairól. A kiadó, Hanfried Müller, úgy véli, hogy a szocializmust ellenforradalmi agresszió döntötte meg, amelyben a külső támadók közös frontot alkottak a rendszert belülről aláaknázó oppor­tunistákkal, valamint a Gorbacsov- és Modrow-féle árulókkal. A vita résztvevői egyetér­tenek abban, hogy a bomlás az SZKP XX. kongresszusával és a Sztálin elleni kam­pánnyal kezdődött.

A vitába kapcsolódva, Sarah Wagenknecht a megszokottól erősen eltérő felfogásban tárgyalja az utóbbi évtizedek történetének fontos politikai folyamatait, így többek közt az enyhülés politikáját. E politika célját dicsé­retes nyíltsággal fogalmazta meg Brzezinski 1965-ben megjelent könyve – mondja a cikkíró. – A könyv zárófejezete azt indítvá­nyozza, hogy az összes európai országok üljenek össze rendszeres időközönként amerikai részvétellel, szervezzék meg a gazdasági együttműködést, a kulturális cserét stb., és a nyugati demokráciák szerezzenek ezen az úton előbb ideológiai, majd politikai befolyást a szocialista országokban. Alig egy év múlva, 1966 júliusában, a Varsói Szerző­dés Politikai Tanácskozó Testületének buka­resti ülése javasolta: hívjanak egybe össz­európai értekezletet az európai biztonsági és együttműködési kérdések megvitatására. „Nem arról van szó, mintha Brzezinski abban az időben a Kreml tanácsadójává lépett volna elő. A szovjet elgondolás különbözött az övétől, főleg abban, hogy az együttműködés helyett a biztonság mozzanatára helyezte a hangsúlyt. … Nem véletlen azonban, hogy az értekezlet, amely később valóban összeült Helsinkiben, pontosan a Brzezinski által felvázolt forgatókönyvhöz igazodott, és ennek megfelelő következményeket vont maga után.”

Ulbricht előre látta a fejleményeket, ezért tagadta meg következetesen a csatlakozást – folytatja a cikk. – Vitái Brezsnyevvel és a saját pártja vezetőségében kialakult Moszkva- hű frakcióval nem részletkérdésekre vonat­kozó nézetkülönbségekből vagy személyek hatalmi harcából adódtak, hanem a lényeges kérdések ellentétes megválaszolásából. Az új irányvonal ugyanis, amely ellen Ulbricht öt éven át harcolt – írja Wagenknecht –, csak az opportunizmus fogalmával jelölhető. Az opportunizmus lemond a világszocializmusról mint végcélról, szorosabb együttműködést keres az imperializmussal, és végered­ményben fokozatosan kiszolgáltatja a szocia­lista országokat a nemzetközi finánctőkének.

Ulbricht az ellenkezőjére törekedett. A szocialista Németországot, illetve távlatilag a világszocializmust tekintette cselekvése végcéljának és mércéjének, politikája arra irányult, hogy megteremtse ehhez a felté­teleket. Nem egyszer hangsúlyozta: az NDK-nak „nemzeti küldetése”, hogy gazdasági és társadalmi fejlődésével növekvő vonzerőt gyakoroljon, előkészítse az egységes szocia­lista Németországot. Ez a politika termé­szetes .módon együtt járt az NSZK-tól való eltávolodással, az imperialista befolyás maxi­mális korlátozásával mind gazdasági és politi­kai, mind ideológiai téren, mivel az erővi­szonyok a '60-as években olyanok voltak, hogy az NSZK és az NDK közeledése csak hátrányos lehetett a szocializmusra. Ulbricht konföderációs terve egyáltalán nem állt ellentétben általános politikájával: mindkét német állam semlegességét javasolta, és meghatározott módosulásokat a nyugat­német tulajdonviszonyokban. Ezzel elejét vette annak, hogy az egységről szóló nyugati propaganda defenzívába szorítsa őt.

Ulbricht leváltása után a pártvezetőség a „két nemzet” elméletével állt elő, lemondott tehát az egységes szocialista Németország perspektívájáról – folytatta a szerzőnő. Az ideológiai osztályharcot gyakorlatilag szinte teljesen megszüntette – nem is folytathatott offenzív szocialista propagandát a polgári ideológia és a nyugati politikai mesterkedé­sek ellen, hiszen egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait az NSZK-beli állami és gazdasági csúcsokkal. A Fal napról napra átjárhatóbbá vált a polgári eszmék, a nyugatnémet tőke és nem utolsósorban a nyugati ügynökök („új­ságírók”) számára. „A bizonytalan helyzetben egyfelől a bőséges szociális juttatásokra, másfelől a biztonsági szervekre hárult a belső stabilitás fenntartásának feladata.” „A hivata­los ideológia bomlása és elpolgáriasulása miatt elmosódott a lakosság tudatában a társadalmi cél, amelyet az itt és most végzett munkának szolgálnia kellett volna. Ráadásul a szociálpolitika hatálytalanította a teljesít­ményelvet, így óhatatlanul süllyedt a munka színvonala, terjedt a lógás, a gondatlanság, a klikkezés. És minél kevésbé volt képes az NDK ilyen állapotban az emberek szükség­leteit kielégíteni, annál inkább nőtt az elidegenülés a nép és állama között.”

Értelmetlenség volna a romlást teljesség­gel a pártvezetőség hibás politikájából szár­maztatni. Ez a vezetőség még Ulbricht meg­buktatása után is csak vonakodva és szovjet nyomásra hajtotta végre a külpolitikai nyitást. A berlini egyezmény tárgyalásakor egyébként az NDK nem is ült az asztalnál, az alapszer­ződésről folytatott 1972-es tárgyalásokba pedig Moszkva többször is beavatkozott, nagyobb kompromisszumkészségre buzdítva az NDK-t. így kívánta a Brezsnyev-féle enyhü­lési politika, amely a status quo megőrzése érdekében elfordult a szocializmus távlati feladataitól.

Nyilvánvaló, hogy amikor a „világszocializ­mus vagy status quo”, illetve az „egységes szocialista Németország vagy permanens német kétállamiság” kérdésében folyik a vita, akkor nem a távoli jövőről tett elvont elméleti deklarációkról van szó, hanem a jelenben megoldandó, nagyon is reális és konkrét feladatokról. A kompromisszumokkal a Szov­jetuniónak láthatólag az volta szándéka, hogy az imperializmust is a status quo elfo­gadására bírja, és vállalva az engedmények negatív ideológiai, gazdaságpolitikai stb. következményeit, elhárítsa a harmadik világ­háború veszélyét. Érthető: a szocialista álla­moknak kötelességük minden lehetséges erőfeszítéssel óvni a világbékét. Csupán az a kérdés, hogy az opportunista enyhülési poli­tika alkalmas volt-e erre. „Ma már tudjuk, hogy az enyhülés semmivel sem tette bizton­ságosabbá a világot, ellenkezőleg, sokkal nagyobb veszélybe sodorta.” Első szakasza a ’80-as évek kezdetén a hidegháború újjá­éledésével végződött, amely erőltetett fegy­verkezési versenyt kényszerített a már meg­gyengült szocializmusra; második szakasza, az előző szakasz elvtelen elveit követ­kezetesen folytató „új gondolkodás” idő­szaka, a szocialista világrendszer összeom­lásához s ezzel a nemzetközi erőegyensúly felborulásához vezetett, előkészítette az Öböl-háborút és a mai polgárháborúkat.

A szerzőnő szerint tudatos offenzív politi­kával a szocialista rendszer engedményekre szoríthatta volna a világimperializmust. Ehe­lyett meghátrált, meghunyászkodott, hozzá­idomult a nemzetközi finánctőke érdekeihez, így akarta elnyerni ellenségeinek jóindulatát. Nem volt ez a taktika új, és az is ismeretes, hogy a szocialista mozgalom még sohasem jutott vele messzire. Bernstein ajánlotta: „Ha el akarunk érni valamit, szövetkeznünk kell a burzsoáziával.” Ilyen szövetség azonban csak akkor köthető, ha elbúcsúzunk a „forradalmi frazeológiától”, magyarán, a szocialista célok­tól. Ennek az útnak a vége – egyre több hadállás feladása után – a fegyverletétel. „A Brezsnyev-vonal ugyanazzal a következetes­séggel vezetett el Gorbacsovhoz és az Öböl­háború támogatásához, mint Bernstein vona­la a '20-as évek Németországában az ellen- forradalom győzelméhez és Noskéhoz.”

„Helsinki után egyetlen elméleti tételt sem ismételtek nyomatékosabban a történelem­ről, mint azt, hogy a globális problémáknak elsőbbségük van az osztályjellegűekkel szem­ben. A '70-es évek enyhülés-politikusai hall­gatólag már azt a gorbacsovi nézetet vallot­ták, hogy a békés együttélést elválaszthatjuk, sőt el is kell választanunk az osztályharc kérdéseitől” Ám az imperialista külpolitika agresszivitása – csakúgy, mint a „harmadik világ” kifosztása, a természeti környezet roncsolása és bármely más ún. globális probléma – közvetlenül vagy közvetve a tőke értékesülésének és felhalmozásának törvé­nyeiből ered, tehát politikai osztályharc nélkül nincs mód tenni ellene. „Nem is különöseb­ben új felismerés az, hogy bizonyos felada­toknak a végrehajtásához, amelyek elvont elméleti tartalmukat illetően nem szocialista jellegűek, a szocialista erők osztályharca szükséges.” Már Lenin rámutatott erre a cári Oroszország polgári forradalmával, később pedig a béke, a föld és a kenyér kérdésével kapcsolatban. A békekötés vagy a földosztás, bár egyik sem tipikusan proletár követelés, csak a tőkésosztály elleni harcban valósítható meg, nem a burzsoáziának tett enged­ményekkel. Ulbricht ilyen szellemben tevé­kenykedett. Határozott imperialistaellenes külpolitikája támogatásra talált Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában, sőt Európa töm­bön kívüli országaiban is: 1966 és 1970 kö­zött számos ország elismerte az NDK-t. Ez és nem az enyhülési politika késztette Bonnt a Hallstein-doktrina feladására. (Walter Hallstein bonni külügyi államtitkár hirdette meg azt a külpolitikai alapelvet, hogy az NSZK a német nép egyetlen jogos képviselője, és Bonn barátságtalan lépésnek tekinti, ha egy vele diplomáciai kapcsolatban álló ország az NDK-val is diplomáciai kapcsolatot létesít. Emiatt szakította meg diplomáciai kapcsola­tait az NSZK 1957-ben Jugoszláviával, 1963-ban Kubával. – R. E.)

Miért fogadták el a szocialista országok az enyhülési hazugságot? – kérdezi a szerző.

Az első oka ennek kétségkívül biztonsági természetű. A háború utáni időkben a szocia­lista világrendszer külpolitikája arra számított, hogy az imperialista tömböt előbb-utóbb szétrobbantják belső ellentmondásai. Ezt a reményt táplálta az európai-amerikai feszült­ség a '60-as évek közepén; nem véletlenül került De Gaulle Franciaországa a szovjet külpolitikai érdeklődés középpontjába. Végül azonban az imperialista világrendszer képes volt szocialistaellenes koalíciót szervezni, a szocialista államközösség viszont elvesztette kulcsfontosságú tagját, Kínát. A kínai-szovjet konfliktus elmérgesedése után Kína igyekezett kitörni elszigeteltségéből, és offenzív módon fellépni a nemzetközi színtéren. „Így éppen az észak-amerikaiak szerezték meg azt a lehetőséget, hogy egymás ellen játsszák ki az ellenfél egymással szemben ellenségessé vált tömbjeit. Derekasan ki is használták ezt. Kissinger úgy intézte, hogy a berlini egyez­ményről folyó tárgyalásokkal egyidejűleg erősödjenek az USA és Peking kapcsolatai.”

A biztonsági szempontok mellett és nekik alárendelten gazdasági kérdések is motiválták a politikai útvesztést. A szocialista közösség rendkívül előnytelen pozíciókból kezdte a versenyt a tudományos és technikai forra­dalom korában a vezető tőkés országokkal. Nem kétséges, hogy a szocialista gazdaságok összehangolt erőfeszítéseivel meg lehetett volna szüntetni az elmaradottságot. De a KGST-országok közötti hatékony munkameg­osztást újra meg újra meghiúsította azoknak a szocialista országoknak a vonakodása, amelyek felültek a nyugati ígéreteknek, és a finánctőke hiteleivel, a tőle remélt gazdasági támogatással akarták enyhíteni gondjaikat. A versenyhez szükséges feszített növekedési ütem kétségkívül bizonyos belpolitikai kocká­zatokkal járt volna, az imperialista enyhülési propaganda ellenben azzal biztatott, hogy hamarosan megindulhat a nyugati tőke és technológia beáramlása. Csábító kilátás volt ez, és a legkényelmesebbnek ígérkezett. Csak éppen nem valósulhatott meg, nem egyezett az imperializmus logikájával. – Vége­zetül ki kell még emelni, hogy az erősen bürokratizált államok hajlamosak egyre inkább a fennálló viszonyok tartósítására koncent­rálni, kiejtve látókörükből a jövőt. A Szovjet­unióban kialakult hatalmas, kiterjedt appa­rátus kedvezett ennek a – korántsem a szo­cializmus eredeti adottságaiból következő – megmerevedésnek.

Bár a cikkíró nem hallgatja el a bürokratiz­mus felelősségét, nincs szándékában a '30- as és '40-es évek példátlan lendülettel fejlődő Szovjetunióját, a világháború győztesét okolni a '90-es évek Szovjetuniójának összeom­lásáért. „Tagadhatatlan – írja –, hogy Sztálin politikája a lenini politika elvhű folytatása volt. Sem Buharin, sem Trockij nem kínált megva­lósítható alternatívát a sztálini vonallal szem­ben. És bármit hozzanak is fel – joggal vagy jogtalanul – a sztálini korszak ellen, min­denesetre nem hanyatlás és bomlás volt az eredménye, hanem egy évszázadokkal elma­radt ország felemelkedése modern nagyhata­lommá, történelmileg hihetetlenül rövid idő alatt. … A '20-as és az '50-es évek között a szovjet társadalomban egyetlen olyan válság­tünet sem jelentkezett, mint a szocializmus utolsó szakaszában: nincs gazdasági pangás, nem nő a lemaradás a kapitalizmus technikai szintjétől, nem hanyagolják el a tudományt és a kultúrát; nem mutatkozik céltalanság és koncepciótlanság a cselekvésben, tehetetlen ingadozás, a legközvetlenebb napi célokra korlátozódó lavírozás. Nem észlelhető, hogy a szocialista célok és eszmék eltűntek volna a társadalmi tudatból, hogy a lakosság mind­inkább elidegenülne saját államától. Az ország iparosításának lenyűgöző teljesítményei sohasem valósulhattak volna meg, ha a nép nagyobbik része nem támogatja és helyesli ezt a politikát” – mondja a fiatal szerzőnő.

^* Sarah Wagenknecht: Marxizmus und Opportunis­mus. „Weissenseer Blätter”, 1992/4. szám. [vissza]

ROZSNYAI ERVIN

Bujdosó Dezső: Zombik kora

A szerző kiadásában megjelent, mai politikai viszonyainkat elemző, füzetvastagságú – viszont potom 119 forintért kapható – könyv jellemzésére a legalkalmasabb módszer az, ha néhány idézettel illusztrálom mondani­valójának központi vízióját.

E vízió egy nagyszabású építkezés idilli ké­peivel kezdődik: „Kitépik a fákat a földgyaluk.

Fölhasítják és elegyengetik a talajt a munkagé­pek. Leverik az első cölöpöket, építik a házakat. Állnak a falak, kész a tető, csillognak a napfény­ben az ablaküvegek. Lassan vége a felfordulás­nak. Elhordják a törmeléket füvesítenek, aszfal­toznak. Jönnek az első lakók. (…) Még minden friss, minden sarok meglepetést tartogat. Jó belakni az újat.”

Ebbe az idillbe azonban csakhamar ijesztő, megmagyarázhatatlan jelenségek kevered­nek, mígnem egyszercsak „meghasad a föld. Előbb egy, aztán még egy, aztán egyre több üreges koponya bukkan föl. Az iszamos csontvázak betörnek a lakásokba, megérintik az embereket, beléjük harapnak. Koponya a koponyába. Kiszívják az agyvelőt. Ők a zombik. Az életre kelt halottak. Akit megérintett a zombi, maga is zombivá változik. Egy idő után nem tudni, ki élő, ki halott.”

„E több meséből kreált történet – állítja a szerző –, akár metaforája is lehetne az új magyar demokráciának. Nemcsak a magyar­nak, hanem az 1989 forradalmait, eufóriáját átélt legtöbb közép-európai országnak. A fiatal rendszerváltó demokráciák kijelölték maguknak az utat Európába – és elkezdtek csúszni Kelet felé: a Balkán, Bizánc, Libanon felé. (A nevek nem földrajzi tájakat, hanem történelmi metaforát jelölnek.) Célul túzték ki a Nyugathoz való visszatérést (fölzárkózást), és tehetetlenül szemlélik, mint lesz belőlük vadkeleti Mexikó vagy Venezuela.” Mert mi is „tele vagyunk zombival”, akik „ma már mindenfelé vannak, szétáradtak a városok­ban, a falvakban. Betörtek a közhivatalokba, a lakásokba. Beköltözött a félelem a falak mögé: nem érintem meg, nem szólok hozzá, hess, hátha ő is az.”

E szörnyűség forrása – állítja Bujdosó Dezső – az, hogy meséjében „a mohó építke­zési vállalkozók temetőre építették a házakat. Nem tudták, vagy nem akarták tudni, hogy ez tilos. Tiszteletben kell tartani az ősök nyughe­lyét. (…) Tisztelni kell a múltat, hogy tiszteljen bennünket a jövő.” Ami – a metaforát reali­tásba fordítva – azt jelenti, hogy „a történel­met nem érdeklik a jelszavak. Nem érdekli a negyven év, a komcsi meg a bolsi múlt meg­tagadása. A történelemnek kultúrája van, melyet évszázadok alakítottak ki”, s a rend­szerváltás mohó vállalkozói megsértették ezt a kultúrát. Ezért következett be „a zombik kora”.

Így van, vagy nincsen így? Érdemes eltöp­rengenünk e metaforán, s a könyv többi, hasonló meghökkentő állításán. S ha nem is találjuk a helyzetelemzést mindenben el­fogadhatónak, a problémák, amelyeket felvet, mindenképp napjaink legégetőbb, sürgős válaszokat igénylő kérdései közé tartoznak.

KÖNYVAJÁNLAT

Tudja-e Ön, hogy hány szó van a magyar nyelvben? A legújabb kutatások, számítások szerint egymillió körül van a számuk, amely­ből egy átlagember a köznapi beszédben csak kb. három-négyezer szót használ. Az meg szinte hihetetlennek látszik, hogy a magyar nyelv egyik legnagyobb mesterének, Arany Jánosnak a szókincse műveiben húsz­ezerre tehető. Szavaink eredetéről, a nyel­vünket gazdagító jövevényszavakról, a nyelv­újítás furcsaságairól, tévedésből világra jött szavainkról, szóvá dermedt mondatokról s anyanyelvünk számtalan más érdekességéről olvashatunk Szilágyi Ferenc A magyar szó­kincs regénye című művében, mely a debre­ceni Csokonai Kiadónál látott napvilágot immár harmadik, bővített, javított kiadásban. A bővítés révén nyílt lehetősége a szerzőnek felhívni a figyelmet „az angol szavak régeb­ben szerényebb, újabban már szinte vesze­delmes behatolására anyanyelvűnkbe”.

„De hát mit tehetett az az író, aki nem akart többé idegen szavakat használni az új fogalmakra?” – teszi fel a kérdést még Szi­lágyi Ferenc, így vezetve át az olvasót a nyelvújítás korába, s idézi Csokonai Vitéz Mihályt, a kor nagy költőjét, aki az új magyar szavak szükségességéről ekképpen elmél­kedett: „Csak tudni való dolog, hogy nékünk mind a mesterségbeli dolgokban, mind gon­dolkodásunkban több ideáink vannak, mint a dentumogereknek [=etelközi őseinknek], idea pedig szóval, szó meg ideával jár: hogy ne lehetne hát, sőt hogy ne volna szükség a szavainknak számát szaporítani?… Aki az új szókat nem tűrheti, mondjon le az új ideákról is. Elég tágas a Caspium homokpusztája! Ott életében sem hall egy új szót is!” Debreczeni Attila Csokonai, az újrakezdések költője című művében nem a költői nyelv, hanem Csoko­nai költői világképe egészének feltárására, egy mai Csokonai-portré megrajzolására vállalkozott. Az alcím (A felvilágosult szem­léletmód fordulata az életműben) egyértel­műen eligazít a szerző szándékát illetően, aki a mű három nagy fejezetében három alap­vető eszmetörténeti szempont szerint vizs­gálja Csokonai költészetét: a boldogság és erkölcs összefüggését, a nemzetről és a kultúráról alkotott elképzelésének változását, végül a természet és ember fogalmainak viszonyában végbement átalakulást. A Csoko­nai Kiadó e szép nyomdai kivitelű könyvvel új sorozatot indított: a Csokonai Könyvtár a tervek szerint évente két-három irodalom- tudományi művet ad majd közre, melyek a magyar irodalom valamennyi korszakának értékeit igyekeznek új megvilágításba helyez­ni.

Shakespeare írói szókincsének „felszótározása” nyomán megállapították, hogy mintegy huszonnégyezer szó felhasználásával írta meg műveit, amelyek közül legköltőibbnek tartott darabja a Szentivánéji álom. Sokak szerint a mű szépséges zenei hangzásában és ritmusában azok is gyönyörűségüket lelhetik, akik nem értik Shakespeare nyelvét. De gyönyörködhetnek az ifjú olvasók a Hol­nap Kiadó újdonságát lapozva is, mely a Shakespeare mindenkinek című sorozat első köteteként jelent meg. Jennifer Mulherin könyve először Shakespeare életét, költői nagyságát mutatja be röviden, majd a darab cselekményét beszéli el, fölvonultatja a szereplőket, s a történet, a színpadképek, a jelmezek elemzésével a diákszínjátszóknak is tanácsot ad. Az angol kiadás eredeti illuszt­rációit felhasználó, Shakespeare színházához kedvet csináló szép diákkönyv a Kner nyom­dában készült. A magyar kiadás egyetlen hiányosságát pótlandó megjegyzés, hogy a színműből idézett részletek Arany János fordításából valók, melynek szépségét az olyan, már szólássá, közmondássá nemese­dett sorok is bizonyítják, mint a darabbeli Heléna vallomása a szerelemről: „Sok tár­gyat, ami hitvány, nemtelen, / Naggyá, dicső­vé tesz a szerelem.”

Kosztolányi szerint a tíz legszebb magyar szó: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. E szavak csaknem mindegyike föllelhető abban a néhány versben is, melyet a Szerelmeink című antológiában olvashatunk tőle. A Liget könyvek sorozatának új darabját a magyar irodalom legszebb szerelmes ver­seiből, klasszikus és kortárs költők műveiből válogatta Bohus Magda, Horgas Béla és Levendel Júlia. Az összeállítást egy-egy szerelmeslevél és jeles művészek grafikáiból válogatott illusztrációk teszik változatossá.

Két kard, keresztben. Az elsősorban köl­tőként és műfordítóként ismert, nagy művelt­ségű és kitűnő formakultúrájú Jékely Zoltán novellái jelentek meg e címmel a Szépirodal­mi Könyvkiadónál Győri János válogatásában. Jékely Zoltán a Nyugat harmadik nemzedé­kének tagja volt, Áprily Lajos költő fia, aki az irodalom szinte minden műfajában tevékeny­kedett. Számos regényt és színdarabot is írt, első novelláskötete 1946-ban jelent meg Marosvásárhelyt. A magyar irodalom legjobb műfordítói között tartjuk számon, román és más nemzetiségű költők verseinek tolmácso­lása mellett Dante, Racine és Shakespeare műveit, Goethe Faustját is átültette magyarra. Hogy a prózaírás alkotóművészetében mily szorosan kapcsolódott versíráshoz, mennyire egy tőről fakadó ihletből születtek a művek, erről maga Jékely így vallott: „… egy-egy novellát akár versbetétekkel is fűszerezhet­nék, vagy megfordítva: egy-egy novellarész­letet csak versbe kellene szednem”. A kötet az író születésének 80. évfordulóját köszönti.

Kiss Benedek válogatott verseinek gyűjte­ménye A világ örökbefogadása címmel az Anonymus Kiadónál jelent meg. A kötet az 1968-1988 közötti húsz év verstermését reprezentálja, az 1970-ben megjelent Gazdát­lan évszak című kötettől az 1989-es Március perzselt mezőin verseiig. Természet és ember vágyott és megvalósult harmóniája csendül ki a költeményekből, beavatott tanúi lehetünk egy érzékeny, etikus és humánus ember titkos lelki rezdüléseinek; régóta ismerős barátunkra találunk rá újra verseit olvasván. Ha Kiss Benedektől kérdezné meg valaki, szerinte melyek a legszebb magyar szavak, biztosan a fák, bokrok, madarak és virágok neveit sorolná. Különös érzés keríti hatalmába e verseskötet olvasóját: régi-új ismerőse lesz egy férfi, a Zöld birodalom ura, aki áll egy csodaszép tájban, feje fölött Nap, Hold és csillagok, mellette jegenyék sora, lába körül hóvirág, bodzavirág, tulipán, reze­da, viola, törökszekfű, liliom, vadrózsa, pipacs és százszorszép, margaréta, nárcisz, tavi­rózsa, orgona. Az a világ, melyet ő innen lát, s olyan a világ, ahogyan ő látja. Mindent ő nevez meg, minden kissbenedekivé válik körülötte, ő maga is átlényegül, feloldódik a tájban:

Bodzavirágos szeleket érzek,
bodzafaillatos nyarat várok –
te boldog Isten:
alighogy élek
s teremtő Isten:
virágban állok!

(emmi)