KOSZORÚ


Százötven évvel ezelőtt született Mezőcsáton Kiss József, a 19. századvégi magyar líra egyik kiemelkedő alakja

KISS JÓZSEF

A gnóm

Gnómok fajából való vagyok én,
A gnómok furcsa, különös lények:
Nincs közte fiatal, nincs közte vén
S ameddig akarnak, addig élnek –
Addig élnek.
Gnómok fajából való vagyok én.

Nem is születnek: jönnek valahonnan,
Nagy távolakból, miket éj takar.
És köd előttük és köd a nyomukban,
Ahány gnóm, az mind mást és mást akar –
S tud és akar.
Gnómok fajából való vagyok én.

Ez gyúr és farag, sípol, hegedül,
De édes atyafi mind valamennyi;
Mikor gyalog jár, akkor is repül.
Ha tudnátok, milyen jó gnómnak lenni –
Gnómnak lenni!
Gnómok fajából való vagyok én.

Valami férfi-női keverék.
Meg nem magyarázza soha senki,
Örökké lángban, soha el nem ég,
S levegőjét is maga teremti –
Maga teremti.
Gnómok fajából való vagyok én.

A gnómok őrzik a szent tüzeket
És ápolják a mennyei lángot,
Mely nélkül a világok üresek,
S össze is omlanak a világok –
A világok.
Gnómok fajából való vagyok én.

Maholnap én innen már elmegyek.
Sebaj! majd jönnek utánam mások:
Más gnómok, más titkok, igézetek,
Egekbe csapkodó, szent látomások –
Látomások.
Gnómok fajából való vagyok én.

Ti azt mondjátok, halkitva a szót,
S egymásra néztek: Meghalt az öreg!
Mesebeszéd! – Mint tengeren hajók
Én csak elmentem, én csak elmegyek:
Köd előttem, köd utánam.
Köd az örökkévalóságban…

VISSZA

Száz éve született Jászfelsőszentgyörgyön Gaál Gábor, a kiváló publicista és irodalomkritikus, a két világháború közötti legjelentősebb magyar baloldali folyóirat, a Kolozsvárt kiadott, marxista szellemű „Korunk” (1926-1940) szerkesztője, a progresszív erdélyi magyar irodalom szellemi vezére. Itt közölt írása – mely a „Korunk” horthysta betiltásának előestjén jelent meg – címével ellentétben igencsak időszerű gondolatokat tartalmaz.

GAÁL GÁBOR

Időszerűtlen jegyzetek

Elsősorban időszerűtlen ma a művészet. Nem azért, mert senki sem beszél már róla, de mert már el is felejtették. Ki gondol ma arra, hogy mit jelent egy idegen írásmű, egy írói alkotás olvasása? S ismét nem azért, mintha nem olvasnának, de mert semmi sem idegenebb napjainktól, mint a formális elmél­kedés a csupa zárójelben elfogható, mélyen rejtett tudatmezőkre kiszigetelhető benyomá­sokról. A világ tényleges elváltozásának napjainkban mi sem lehet idegenebb, mint annak a megadásnak és behódolásnak az elemzése, amely elfogja az olvasót a művészi pillanatában az idegen individualitás varázsa és hatalma előtt, aki kitalált vagy kimódolt valamit, megmutatta, s kikerülhetetlenül hinni kell neki. A korban, mely a meghajlás és az engedelmesség kora, a művészi területe az, ahol igen jelentősnek kell annak a valakinek lennie, akinek örömmel vetjük alá magunk. Ez a vonás vezethette félre azokat, akik a művé­szetet a lét külön és autonóm tartományának vették, s annyi igyekezettel elkalauzolták a valóságtól. Holott – a legmélyebbre esett napokban látjuk – csak a valóság torzulhat el, de sohasem az értelme.

*

Az utolsó években sokat beszéltek azokról az írókról, akik azt mondták, illetve példázták, hogy az élet iszonyú. Felesleges itt nemzet­közi vagy hazai írónevek, jók és legjobbak emlegetése. Valamennyinél az élet minden keserűsége felhabzott, s még a jóhiszemű­ségüket sem lehetett kétségbe vonni. Mégis, csak az az író állhat az emberhez közel, aki azt mondja: öröm élni! Azt hisszük, csak az ilyen író a művész, a másik fajta pedig nem, még ha különben és általában véve jó író is.


Igen nagy írónak tartja például manapság minden hazai és európai entellektüel James Joyce-ot. Elfogadjuk. Tényleg, mindaz, amit Joyce ír, igen jelentős. Szerintünk azonban az írónak egy olyan világ, egy olyan második élet, második valóságteremtés a feladata, amelyik jobb a ténylegesnél.

Azzal az ellenvetéssel élhet valaki, hogy a mai európai élet feltételei között az író nem­igen hirdetheti azt, hogy az élet szép. Elis­merjük. íróink abszolút zömétől azonban nem tanulhatunk semmit. (A talentumokat ugya­nis, amivel rendelkeznek, semmiképp sem tanulhatjuk el!) Holott annyit legalább tudni akarunk tőlük, hogy az élet szép, miután nem akarunk kétségbeesni, s nem akarunk öngyil­kosok lenni. S bármennyire érdekes is for­mális szempontból például egy Joyce, bármi­lyen éles is a szeme és rafinált a lélektani elemzése – az élet legmélyebb vágyai szem­pontjából közömbös, ha nem visszataszító az olyan író, aki azt mondja a sajtról, hogy az a tej hullája.

A világ tényleg teli gyásszal, halállal, meg­alázással, elesettséggel. Az élet a planéták betegsége – mondja James Jeans angol csillagász. Jó. Elfogadjuk. De tudjuk, hogy ez a betegség – betegség, és semmi esetre sem vagyunk hajlandók kérkedni vele.

A világ tényleg teli gonddal, rosszal, beteg­séggel, csalódással – de mégis győz az em­ber, él és harcol a természettel és mindazzal a gonosszal, ami második természetként jelentkezik. Azt az áldatlanságot, hogy az ember az élet és a természet csomó jelen­ségével szemben tehetetlen, a művészet erejével felséges és csodálatos alakzatokba kell bűvölni A művészet erre a varázslatra való. A művészet híd az embernek a tökéle­tességről való álma és az élet tökéletlensége között.

Olvassuk Beethovent! Alig képzelhető el a világtörténelemben keserűbb Beethoven süketségénél. A természet közönyössége Beethoven fülében összezúzott egy csontocskát, s a nagy zeneteremtő megsiketült. Szellemének ereje azonban mégsem tört meg. Süketen és egyedül, a világ e szeren­csétlen embere mégis az élet szépségét dicsőítő muzsikát teremtett.

Beethoven mondotta: a művész sohasem sír. Vegyük tudomásul: a művész küzd.



VISSZA

ABLAK


Vojtech Kondrót, aki 1940-ben született Pozsonyban, a mai szlovák líra középnemzedékének egyik legjelesebbje. A déli szlovák alföldi táj költője, tömör, érzelemgazdag, baloldali fogantatású lírája ennek a tájnak a keretében, előterében jelenik meg. Életművében fontos szerepet tölt be a magyar költészet szlovákiai népszerűsítése. Babits Mihályt, Kassák Lajost, Weöres Sándort, Illyés Gyulát önálló műfordításkötetekben mutatta be, de számtalan klasszikus és kortárs lírikusunkat is fordította. Itt olvasható – jobbára magyar témájú – verseit 1990-ben kiadott Krajina za domami című kötetéből válogattuk. Ady című versének eredeti szövegét is leközöljük. A költemény ugyanis bravúros formai játék egyben, amely a szlovák nyelvnek arra a sajátosságára épül, hogy igen gyakori a szavak -ady, -adý, -adý végződése. A formahű magyar fordítás éppen ezért megoldhatatlan. Ámde a leleményes átköltés, mely az Ady nevével való játékot a sorok elejére helyezi, a magyar olvasó számára mégis „megmenti” a verset.

T. A.

VOJTECH KOINIDRÓT

Ady

Verš dävno vrytý do sčernetej hrady
Tajomný ako sedmohradské hrady
Sneh ktorý zavial rozkvitnuté sady
Krajina v ktorej zostal navždy mlady

Cintoriny – tie zimné vinohrady
Strom za ktorým sa ukryl v stromoradi
ked' chodil k Smrti tajne na vohl'ady
Krajina v ktorej zostal navždy mlady

Pohl'ady – hady L'ady kolonády
Sám s morom čo do oči priamo hl'adi
ktoré vie všetko a nič neprezradi
Krajina v ktorej zostal navždy mlady

Verš dávno vrytý do sčernetej hrady
Tajomný ako sedmohradské hrady
Sneh ktorý zavial rozkvitnuté sady
Krajina v ktorej zostal navždy mlady


       

„Ady”

A didergő gerendában a véset,
A diadalmas, dúlt erdélyi végek,
A diktátum, a hóé, kerteken,
A díj, az ország, ifjan-szertelen:

A dísztelen temetők, siratok,
A dicsőség-feledte fasorok,
A dióverés, mely a szemeké,
A díjnok bére, méltatlan hité:

A dinamikus, a lendületes,
A dirigens, az épp épületes,
A dilinyós égre-tárulkozás,
A dicstelen kétfelé-vallomás:

A dilettáns némaság talpköve,
A dikó, mely nem kérdi, alszol-e,
A dirr-durr, mely mégis csak ad a rendre –
Ady, egy sem te vagy, Egyetlen Endre!

TANDORI DEZSŐ ÁTKÖLTÉSE

Nyaralójelentés

Veress Miklósnak

Brékelő (sötét téli!) diszkógyakorlatok
miket már nem is értünk
s amelyek már nem utánozhatok:
ugrás – a földbe megcélozni mélyünk! –

lassú utazók megyünk – ha otthon csak dühönghetünk
Semmittevéstől tunyult férfiak
üres szatyrokat őrzők – hazamutat
egymással áruházi képjelünk
a tükörképmás torzalak

Elvált fecskék nincsenek
párok javítgatnak verandás fészkeket
megkésett fiókákat tanítva úsznak
szabadabbakkal titkon randevúznak

Parádés nyár tombol telje-évszak
Egynyári-virág kisasszony örökké élsz – azt hiszed?
Jön egy jövendöletlen földrengés és szétcsap:
tönkrelassít fontos sietéseket!

Ó nyár mint hajdani szünidei szerelmek almapaprikája
kígyó vagy magad farkába kapsz bolond-karikára
ismeretlen bolyongsz titkos csalánon
(csak ha magad kezével téped: rémálom)

Munkás szülők paraszt gyermekei
egy-egy tört kéz csak álmunk erezi
Ám a messzeség az otthontalanság
mind mohóbban áhítozná parancsát

Ó halász-kezek utolsót fogók
Szegek csónak-koporsón kopogók
Szemek – ó Badacsony (és szüret!)
Szeretkezés – szüret! (álomszünet)

Hál'istennek már vége a szezonnak
A sezlonok árvultan nyikorognak
A hű kutyák behúzódnak a kertből
Az öröm a falnak támasztva eldől

A vándorköszörűsnek
csorba nap nem örülhet
Vásári bugylibicskák
visszacsukják a nyitját

Étel-ital penderedik hideg szél is kerekedik
földrengető nyaralásra jő lapos pénztárca átka
öröm ha csak földerengesz nyomorult föld már de rengesz
Marad ami visszarettent – új csak a téli menetrend

Hortobágy

Hortobágy
Keresztben jegenyék
mezőn futamodók
hogy senki se látja
meghajnalodásra

Akácok
betyárok
belereszket a síkság
– foglárok

Tanya a tanyától
nem szabadulhat
(Egy-arc föld-mélye folyók)
Gémeskutak alusznak

Hajnali négykor
– akár az őskor
Megállt az óra
konyha szív-dobogója

Régóta
nem dohog
a dohos cserép
az istálló tetején

Az első bögre tejet
hajnalban jeltelen isszuk
A pusztai nap kel
– ez hát megint jut

Magyar este

Keleti naplemente csaknem
És Csontváry-cédrus akácok

(Szarvason ültette el
az elsőt
Tessedik Sámuel)

Ugarok – magyarok
(Zsombékok hova lettek
és a futóhomok történelem?
Ki tudja)

Macska nyalogatja cicáit
vén koca csöndesen túr

Magyar anyukák
és nagyik –
egy kicsit elüldögélnek
elálldogálnak
mint leült házak

Íme a szép emberállat
tehén – legel jóllakásig
madarak összebújnak
ami marad – idéz múltat

Csontváry-cédrus akácok
Hegyi-egyszerű napszállta

Egy jó nap Laco Novomeskýval

1
Nem csal emlékezésünk:
másfél év híján hatvanévesen
– szép ívet írván nyugdíjképesen –
1963. április 22-én hétfőn

a szlovák írók ismét
felvettek téged
szövetségükbe –
tiéidnek fogadtad el őket

A Dévény szálló
üléstermében
afféle új-dalos voltam
S a tükörablakon túl

az élet tükreképpen
képzavart döngött-dörgött
a légkalapács a betonban
mit derekas dolgozók napestig törtek

2
Írni ítélet
és elítéltetés ha nem lehet
(ha nincs-szék
nincs-asztal

nincs-fiók
az örök-helyed)
kriptába csempészett ceruzával
két költeményt amúgy memóriából

Az emlékezet költeményét mint a pillanat nyomban
széttép
(A megtanulhatatlant
a házi feladatból –
mi a költészet: arról)

A budapesti utca
(fázós március nyújtózni kuss)
rádideregtet a pontos lassú dalra –
az Internacionálé nem jön zavarba

3
Minden múlandó –
a mű maradandó
könyvekből újjáéled
tört tábláiból kőnek-jégnek

Leveted a szépség kabátját:
lehess a másság
Mondhasd ami kellve kell
Leonardo da Vincivel –

Akár egy jól megélt nap
után az álom:
egy jól megélt életre épp csak
így ér halálom

„Rossz embernek” kell lenni
hogy jó verset írhass?
„Rossz embernek” kell lenni
hogy jó vers tudj lenni!

4
Nem csal emlékezésünk:
másfél év híján hatvanévesen
– szép ívet írván nyugdíj képesen –
1963. április 22-én hétfőn

a szlovák írók ismét
felvettek téged
szövetségükbe –
tiéidnek fogadtad el őket

A Dévény szálló
ülésterme ázsiai vendéglő ma
nem vagyok új-dalos rég
De a tükörablakon túl

az élet tükörképe
ma is a képzavar légkalapács
derék férfiak döngetik-dübörgetik
a betont napestelig!

TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSAI

VISSZA

FILMMŰVÉSZET


MAGYAROSY ZOLTÁN

Reisenbüchler Sándor animációs filmjei

Reisenbüchler Sándorral a Barbárok ideje című film felvétele közben találkoztam elő­ször, 1970-ben. Akkoriban – érezve a kor kihívását – sokat töprengtem a képzőművé­szet és a fotográfia egymást kiegészítő kap­csolatának lehetőségein. A filmhez készült kollázsok revelációként hatottak rám, mert konkrét példákat mutattak az általam keresett szintézisre.

Mitől különlegesek Reisenbüchler kompo­zíciói? Mi a titka szuggesztivitásuknak?



Két szembetűnő, nagyon fontos vonása van életművének: a kozmikus léptékű és film­szerű gondolkodás. Művészi fejlődésére meghatározó módon hatott a szovjet avant­gárd film, elsősorban Eisenstein munkás­sága. Az ő attrakciós montázsról kialakított elmélete – mint szerkesztési elv – izgalmas, egyéni módon érvényesül munkáiban. Leg­kisebb, legegyszerűbb rajzát is áthatja ez a fajta filmes gondolkodás. A képzőművészeti kompozícióiba applikált fotográfiai látvány­elemek „kvázidokumentummá” erősítik kollázs-világát.



Képei egyre gazdagabb és mégis kiüresedő, egyre épülő és mégis maga mögött sivatagot hátrahagyó, dekadens civilizációnk életéből sűrűsödnek elgondolkoztató, különös, nyo­masztó atmoszférát sugárzó víziókká. A Barbárok idejében materiális javakkal zsúfolt, technicivilizált világunk fegyveres \ és fehérgalléros „kiszolgáló személyzete” kíméletlenül leszámol a status quo ellen lázadókkal. A Pánik megalopoliszában olyan gátlástalanul kísérleteznek élőlényekkel a tudomány és a technika tojásfejű, beprogramozott agyú, robotszerű alakjai, mintha egy másik naprendszerből érkezett „felfedezők' lennének. Vagy talán az ősi eposzok szerint egykor elhamvadt prehisztorikus elődeink reinkarnációi foglalták el az irányító pultokat? Kollázsait alkotóelemeikre bontva döbbenünk rá arra, hogy a nemlétezőnek ítélt, fantasz­tikusnak, idegenszerűnek tűnő alakok, mes­terséges tájak, szerkezetek és szituációk tulajdonképpen már itt vannak körülöttünk, meghatározzák életünket. Jogos a Pánik, mert a Barbárok ideje saját lehetséges jö­vőnk, ha nem tudunk túllépni „előtörténetünk”-ön, miközben már a technoevolúció felső szintjeire érkeztünk.

Vajon meddig folytathatjuk az ember expanzív tevékenységét itt a Földön? Megépülnek-e valaha a szuperrakéták, hogy segítségükkel az emberiség kiterjessze létének határait? Egy külső hatás módosí­taná-e a Földön kialakított gondolkodásunkat? A földi lét adott kereteinek fokozódó szorítása kikényszerítheti-e az egyén belső forradal­mát?

A világűr meghódításának álmaira reflektáló Holdmese az emberiségnek a távoli múlt eseményeit őrző, kollektív emlékezetéből merít. A múlt titkait értelmező mai gondo­latok skálája azonban a jelenre utal. Felejt­hetetlen kozmikus utazásra hív bennünket ez a film. Az „időóceán mélyén” az univerzum távoli, fantasztikus tájain újra meg újra az emberekre emlékeztető különös lényekkel, a humanoid intelligencia ismerős produk­tumaival találkozunk. Fontos üzenetet közve­tít a Holdmese: a kozmosz él, a világegye­temben nem vagyunk egyedül, civilizációnk fennmaradásáért felelősséggel tartozunk.

Reisenbüchler Sándor mondta önmagáról: „…Minden filmem egyazon problémakörhöz kapcsolódik. A belső emberi minőségek, a szellemi, a kulturális értékek féltése fogal­mazódik meg bennük. Úgy érzem, hogy napjainkban, amikor világméretekben annyi a szorongató probléma, a művészetnek első­sorban azt a humanista életszemléletet kötelessége ébren tartani, amely minden civilizáció alappillére.” (Filmkultúra, 79/4)



VISSZA

MILLOK ÉVA

Wajda Danton-filmjéről – utólag

A magyar televízió az idén Andrzej Wajda Danton című filmjével emlékezett meg a Nagy Francia Forradalom évfordulójáról. Hónapok távolából látszólag nem érdemes egy televízióban sugárzott filmre szót veszte­getni, hiszen talán már nem is emlékeznek rá. Ebben az esetben azonban ez a feltevés bizonyosan téves. Egyrészt azért, mert a legnagyobb lengyel rendező neve és műve mindenképpen meg kellett, hogy maradjon a nézők emlékezetében, másrészt, és főleg azért, mert Danton neve és a róla általában alkotott kép már amúgyis a végtelenségig bevésődött mindazok fejébe, akik történelmi ügyekben valamennyire is járatosak. Harmad­részt pedig nemcsak érdemes, de egyenesen kötelező bármilyen időpontban is beszélni egy olyan műalkotásról, amely a vélt aktuali­zálás érdekében olyan fokú törté­nelemhamisítást követ el, mint ez a Wajda-film.

Történelmi alakokat és eseményeket csak szigorú konkrétságukban szabad vizsgálni, pláne ábrázolni. Volt idő, mikor Wajda ezt maga is tudta. A Csatorna, a Hamu és gyé­mánt, az Ígéret földje stb. nem példabeszéd volt, nem szándékos hangulatkeltés valami­lyen cél érdekében, hanem a valóságot vette alapul és lényegében igazságokat mondott el. De mire szolgálhat tanulságul a legjelleg­zetesebb, legdrámaibb és végső soron győ­zelmes francia polgári forradalom egy olyan történelmi helyzetben, amelyet előszeretettel a „szocializmus” bukásának, minden szocia­lista elképzelés, szándék, kísérlet csúfos meghiúsulásának neveznek és temetnek el – hitük szerint – örökre? Semmilyen tanulság nincs. Amit szocializmusnak neveznek – nem volt az. És ami megbukott, nem abba bukott bele, hogy terrort és diktatúrát alkalmazott. A nagy francia forradalom győzelmében viszont igencsak nagy és eredményes szerepet játszott a terror más-más pillanatban külön­böző változatú alkalmazása. Beleértve termé­szetesen Napóleont is, aki hadseregével és háborúival – tehát az erőszak ugyancsak látható megnyilvánulásaival – segítette elő a francia burzsoázia olyan mértékű megerősíté­sét, hogy azt többé semmi, a rövid életű királyi restaurációs próbálkozás (az egész feudális európai Szent Szövetség segítségé­vel) sem tudta többé megingatni.

No már most, mit akar Wajda filmje? Be­mutatni, milyen kiváló és rokonszenves figura volt Danton, akit az iszonyatos, kívül-belül taszító egyéniségű Robespierre elpusztított. Bemutatni, milyen borzalmasak voltak a forradalom börtönei, a guillotine, a rabságban sínylődök tömege, a Terreur. De arról vajon miért nem esik szó, hogy ez a Danton, sőt az érzékeny lelkű Desmoulins szintén forradal­márok, voltak akiknek nem volt ellenére a forradalmi erőszak számos formája sem, s akik minden erejükkel hozzájárultak a Bastille bevételéhez, a király kivégzéséhez, a girondisták felszámolásához. Az oly „szalonképes” girondistákéhoz, akik megölették Marat-t és más, nekik nem tetsző forradalmárokat, és akik Robespierre tiltakozása ellenére megindí­tották a háborút Európa ellen. Sőt, Dantonnak jelentős szerepe volt az 1793-as úgynevezett augusztus 10-i plebejus felkelésben, valamint a szeptember 4-6-i effektiv vérengzésben, amikor a párizsi nép – úgy találva, hogy a kormány erőtlen, a tábornokok árulók és a reakciós hadseregek betörése fenyeget – maga rohanta meg a börtönöket, hogy ártal­matlanná tegye ellenségeit. Miért nem esik szó arról, hogy 1793 nyarán a francia Köztár­saság a szó szoros értelmében az összeom­lás szélén állt, s ez az egész burzsoáziát fenyegette. Blokád alatt állt Franciaország, intervenció fenyegette, ellenforradalmi lázon­gások törtek ki mindenfelé, nem volt élelem, fegyver, lőszer, jól pénzelt angol ügynökök áskálódtak és uszítottak. A nép követelésére kerültek hatalomra a jakobinusok, a nép követelte tőlük a terror bevezetését (az általuk kidolgozott legdemokratikusabb alkot­mány átmeneti felfüggesztésével), és a nép ritkán látott széles, aktív támogatásával nekik sikerült megmenteniük a helyzetet. Tizen­négy hadsereget teremtettek hónapokon belül, korszerű fegyverekkel látták el, népi tábornokokat állítottak az élükre. Egy éven belül megszűnt az intervenció veszélye, a forradalmi seregek győzelmeket arattak, a belső ellenforradalom és a feudalizmus az adott lehetőségeken belül szét volt verve. Tanulságok? Boldog lehetett volna Lengyel- ország, ha vannak jakobinusai. Hibáikkal együtt.

Robespierre a jakobinusok bálványa lett és a nép többsége fenntartás nélkül tisztelte. Nem úgy, mint Dantont, akit eszükbe se jutott volna Megvesztegethetetlennek nevez­ni, sőt jó párszor Robespierre-nek kellett őt megvédenie, mert a jakobinusoknak nem volt ínyére titokzatos meggazdagodása és szé­gyentelenül fényűző élete. (Albert Mathiez, a kiváló francia történész, aki a huszadik szá­zadban a legmélyebben tárta fel a francia forradalom dokumentumait, nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Danton perében az ellene felhozott vádak jórésze igaz volt). Az a harc, ami 1793-94 fordulóján a jakobinusok és más csoportok, a „veszettek” és „mérsékeltek” között dúlt, éles fényt vet arra, milyen bonyo­lult tud lenni társadalom és történelem. A „veszettek” a nép legszegényebbjeinek elégedetlenségét lovagolták meg, a „mér­sékeltek”, a dantonisták az újgazdagokat képviselték, akik hovatovább kényelmetlen­nek kezdték érezni a jakobinusok drákói intéz­kedéseit, a spekulánsok üldözését, az ármaxi­málást stb. A háborúból is kezdett elegük lenni, nem törekedtek a teljes győzelemre, beérték volna kompromisszumos békével. Mindkét csoport éles támadásokat intézett a jakobinus Közjóléti Bizottság és Robespierre ellen. Mindezt csak bonyolította, hogy olyan papíroknak jutottak birtokába, amelyekből egy egész angol kémhálózat tevékenységére derült fény, nemkülönben feltárult olyan külföldi bankároknak a machinációja, akik vesztegetésekkel, pénzrontással, mindenféle­fajta gazdasági szélhámossággal igyekeztek meggazdagodni, és egyúttal tudatos ártal­makat okozni. Semmiképp se vált Danton díszére, hogy ezeknek az embereknek egy részével legalábbis szívélyes viszonyban volt. Wajda filmje megtartóztatja magát attól, hogy történelmi és társadalmi ellentmon­dások bonyolult folyamataira utaljon. Szé­gyenletesen primitív eszközökhöz folyamodik – persze rendezői rutinjának hatásos fogásait felhasználva –, hogy a nézők érzelmeit minél egyoldalúbban befolyásolja. Danton termé­szetesen végtelenül rokonszenves és eredeti figura, az élet szerelmese, akiről tulajdonkép­pen semmi mást nem tudunk meg, mint hogy Robespierre gyűlöli őt. És Robespierre? Valóban rendezői és színészi bravúr egy nagy és tiszta történelmi figurát ilyen undorítónak ábrázolni. Vetekszik Madame de Stáel hírhedetten gyűlölködő leírásával még Robes­pierre külsejét illetően is. De még a kör­nyezete is! Szegény Eleonore Duplay, aki valószínűleg bájos fiatal lány volt – és egyet­len bűnének lehet felhozni Robespierre iránti szűzi szerelmét kemény arcú káderesnőként jelenik meg a szemünk előtt. És a barátok! Saint-Just, akitől még ellenségei se mindig tudják megtagadni az elbűvöltség jelzőit, és aki képek és szobrok tanúsága szerint az ifjúság, szépség és makulátlan jellem meg­testesítője volt, Wajda fantáziáját nem tudta lenyűgözni, hiszen jakobinus volt és Robes­pierre híve! Mit akar szolgálni Wajda ilyen mértékű torzításokkal? Kit akar szolgálni? Mire akarja buzdítani nézőit? Nem hihetem, hogy annak a burzsoáziának a megdicsőítésére, amely még a kétszázadik évfordulón sem bocsátott meg azoknak a bátor és meg­ingathatatlan férfiaknak, akik nem riadtak vissza a végsőkig való küzdelemtől és ezzel nagyban hozzájárultak ennek a nem éppen dicső osztálynak oly tartós fennmaradásához.

VISSZA

TÁNCMŰVÉSZET


KŐVÁGÓ ZSUZSA

Mágikus tánc – mágikus realizmus

A Veszprémi Táncműhely előadása

Gábriel García Márquez költői prózája lenyű­göző, s aki csak egyetlen művét is olvasta, nehezen szabadul az író bűvköréből. Két magyar alkotó Vedres Csaba zeneszerző és Lőrinc Katalin koreográfus „Volt egyszer… s megint” címmel a latin-amerikai író műveinek inspirációjára, kétrészes tánckölteményt alkotott a Veszprémi Táncműhelyben.

Az irodalmi szövet tér-idő szimbiózisa a táncművészet természetéből következően háromdimenzióssá (tér-idő-erő) tágulva liá­nokként tekeredő, egymásból fakadó gondo­latokban, mozdulatokban és szituációkban kel életre, elhalva ad helyet egy új dimenziónak és minőségnek. A latin muzsikával vagy épp fegyverzajjal komponált zenei térben lüktet a színpad, amelyben ott érezzük a föld nehéz kipárolgásaival telített őserdő rothasztó sza­gát, a magashegység kristálytiszta levegő­jét, a város kőporszagát, a gerillaharc lőpor­füstjét.

A gesztusok-mozdulatsorok, a kimerevedő pózok vagy a megfeszítő és megfeszített testek látványforgataga kiszakít a racionálist?) Európából, egy olyan világba ragad, amely tanúsítja a különböző kultúrák befogadását, de azt a maga ősiségéhez idomítva értékeli és értelmezi. A fényekben ott lapul a sötét­ség, a csendben meglapul a kiáltás, a har­mónia mögött félelmetes fegyverzaj készül, a vallásosan bigott szűziség elemi erejű erotikát takar. Mítoszokkal, titkokkal terhes világ, amelyben minden természetes, mint az élet és a halál.

Lehetséges-e prózai szöveg más műfajba történő transzponálása? Táncátiratok láttán sokszor támadt kétségem, mert több­ségében a narratív elemek győztek az eredeti mű gondolati mélységei felett. A koreográ­fus, a zeneszerző és a látványtervező Horgas Péter át tudta lépni azt az akadályt, amelyet „cselekménybonyolításnak” is nevezhet­nénk. De ehhez az a művészi érzékenység, háttérkultúra kell, valamint kivételes tehet­ség, amellyel az alkotók rendelkeznek. A befogadás, a lényeglátás és a jószemű elő­adóválasztás képessége tette lehetővé, hogy a nagyon is tradicionális szemléletű magyar közönség elfogadja és befogadja a Veszprémi Táncműhely produkcióját. Kényszer szülte felállásban stagione rendszerben dolgozott a tizenöt fős művészgárda, de ez a felállás adott arra lehetőséget, hogy a koreográfus eddigi munkásságának legérettebb és leghi­bátlanabb alkotását vihesse színre. A tánco­sok között szerepel Metzger Márta, az opera­házi vezető balettcsillagok egyike; a művészi pályafutás zenitjén álló pécsi Lovas Pál s mellettük tehetséges pályakezdők: Dózsa Mariann, László Kinga, Horváth Tamás és társaik. Mindegyikük egyéni habitusának megfelelő feladatban – ám elfogadott közös gondolkodással – közvetítette az alkotók köl­tészettel és realizmussal fogalmazott, varázsos sugárzású, végkicsengésében pedig hitet sugárzó látomását.

A táncműhely megálmodóját Krámer Györgynek hívják.



VISSZA

MÉRLEG


SALEH THAIER *

A mandeusok

Egy dél-mezopotámiai vallási közösség

A mai mandeus közösség létszáma néhány tízezerre tehető, Irakban és az iráni Khuzisztán tartományban találhatók. A mandeus szó a szír mand'a, mandeus manda vagy mand'a szóból ered, ami egyszerűen „gnózist” jelent. Igen kevesen ismerik a klasszikus mandeus nyelvet, a modern nyelv viszont kihalóban van. A mandeusokon hosszú asszimilációs folyamat nyomai figyelhetők meg, Iránban a perzsálódás, Irakban az arabizálás fenyegeti őket végzetesen, bár e szekta volt a térség őslakóinak egyike. Diszkriminációtól mindig is szenvedtek, ma főleg Iránban szenvednek a vallási intoleranciától. Rengeteg mandeus hagyta el őshazáját politikai vagy más okok miatt; jelentős csoportosulásaik az Egyesült Államokban, Svédországban és Ausztráliában találhatóak.

A közösséget arab és perzsa nyelven sabi'a-ként ismerik (egyesszám subbi, sabbi, sabi'i), a szó eredete szintén arámi, SBA vagy SB igéből származik, jelentése: „rituális fürdőt vesz”, ez a mandeusok egyik legjelleg­zetesebb vallási szertartása. A mandeusok önmagukat madayyi-nak nevezik, és létezik egy másik régi szó, a nasuryyi, amelyet a kiemelkedő tudású papokra használnak, ezzel a parszi mintához hasonlóan, a közösség mandayyi-ból (a parszi auditori-nak felel meg) és nasurayyi-ból (electi) áll.

A mandeusok eredete

Nagyon keveset tudunk a mandeusok erede­téről. A vallás rendszerében található elemek­ből ítélve, azt lehet mondani, hogy héber, iráni, késő babiloni, szír és más eredetű elemeket tartalmaz, pl. hellinisztikust is.

A mandeus hagyomány egyik legfontosabb forrása az a tekercs, amelynek a címe „Haran gauaitan”, ahol a mandeusok eredetéről megtudjuk azt, hogy a Jordán folyó mentén laktak, és onnan a zsidó elnyomás hatására a méd hegyekbe menekültek Ardban király vezetésével (Artabanus III., IV. vagy V. parszi királyok egyike), majd szétterjedtek Dél- Mezopotámiában.

Az elbeszélés zavaros, és sok tekintetben ellentmondásos, de ez nem meglepő, hisz megírásának időpontja az iszlám hódítás első évszázada; tehát 7-8 évszázaddal a feltéte­lezett események után készült. Minden­esetre egy ilyen migráció talán valóban vég­bement és az új honban hasonló elveket valló szektá(ka)t találtak, amellyel egybeolvadtak.

Ott alakult ki a mandeus vallás mai formá­jában.

Megjegyzendő, hogy az i.sz. I.-II. évszázadi zsidó, zsidó-keresztény szekták közül sok volt a dualisztikus, gnosztikus közösség mint pl. azesszénusok, aqumrániak, a „maszbótheusok”, a hemerobaptisták stb., akik sok tekin­tetben hasonló elveket vallottak, mint a mandeusok.

A filozófia, világnézet, kozmogónia, theogónia

A vallás alapjában véve erősen dualisztikus jellegű. A Fény Birodalmával szemben a Sötétség birodalma áll. Isten nevei közül hiia, hiia rba, mar d-rabuta, malka d-nhura, manda d-hiia stb. a legelterjedtebbek. A Teremtés lépcsőzetes, négy szintű volt, a mandeusok meg is személyesítették ezeket a szinteket (iosamin, abatur, ptahil és manda d-hiia), és ezért Isten nevét többes számban, hiia for­mában használják. Itt elmondjuk, hogy iosa­min eredetileg iahu-samin bál áamin kana- áni isten nevéből ered, ptahil pedig egyiptomi eredetre emlékeztet: Ptah-il, aki megterem­tette ugyan az emberi testet, de a test élet­telen maradt, lelketlen mivel ptahil a sötétség rabja lett; a valódi teremtés manda d-hiia hozta létre, tehát ő lett a Teremtő. A Sötét­ség Birodalma hasonlóképpen jött létre, autogén módon a fekete vizekből (= káosz tengere).

A fény birodalom lakóinak apostoli fela­datuk van: ők tanítják az embert, s e tanítás a szotériológia alapját képezi. A lélek (nišmta) a test rabságából való megválása után hazájá­ba, a Fény Világába kerül vissza. A új-platóni filozófia erősen hatott a mandeus vallásra, akárcsak a többi vallásra 2000 évvel ezelőtt, s a hellinisztikus filozófián keresztül a görög nyelvnek is sikerült teret hódítania a ter­minológiában.

Rituálé, vallási szertartások

A legjelentősebb szertartás a rituális fürdés (masbuta, kiejtve masfatta), amely kizárólag folyóvízben végezhető el. A fürdés megelőzi a legjelentősebb szertartásokat mint pl. a házasságkötést (Qabin), noviciusok papokká való avatási szertartásai stb. A fürdésnek jelentése a megtisztulás, a kapcsolattartás a Fény Világával. A mandeusok a legtöbb szertartást a zoroasztrizmusból vették át, még a rituális tárgyak neveinek jó része is iráni eredetű, az arámi, sémi nevek mellett: A szertartásokban használt ruha (fehér színű) is inkább iráni eredetű.

A tisztaság fogalma nagyon fontos a man­deusok számára. A jelentése: az anyag mint rossz, és a fény mint jó ellentétén alapul, ezért a halállal kapcsolatos ill. anyagból szár­mazó vagy ehhez kötődő dolgok tisztátlanok.

Emellett létezik még sémi eredetű tiltás: a sertéshús és a vér fogyasztása, a nőstény birka levágása, a gyümölcsöt termő fák kivá­gása stb.

A mandeus nyelv és irodalom

A mandeusok egy sajátos, kelet-arámi dialek­tust használnak, amely rokon a szír nyelvvel, és leginkább a babiloni talmud nyelvével. Az írásrendszer valahol a nabateus és az elámi írásrendszer közt foglal helyet. A nyelvet igen kevesen beszélik, elsősorban a papok. Az egyszerű mandeusok közül ritka az, aki ismeri a klasszikus mandeus nyelvet, általában az arabot (Iránban a perzsát) használják.

A mandeus szövegek egy része az i. sz. Il.-lll.' századra datálható (egyes fejezetek a legszentebb könyvükből a ginza = a kincs, mágikus szövegek stb.). Ennek az volt az oka, hogy a manicheizmusban erős ellenfelet találtak, amely szükségessé tette a régebben szájhagyomány formában lévő irodalom lejegyzését (mellesleg Máni eredetileg man­deus volt, és tanításaiban sok mandeus etemet találhatunk). Az irodalom másik része az arab hódítás után keletkezett könyvek vagy tekercsek formájában, hogy a hódítók­nak bebizonyítsák Ahlkitáb (szent könyvvel rendelkezők) voltukat, és megnyerjék azok toleranciáját úgy, hogy bemutatják nekik szent könyveiket. Ez idő tájt mély polémiákba is bocsátkoztak a szír egyházzal védekezésül a szír egyházatyák támadásai ellen (Bar Choni 792-ben írt Scholeonja pl. valótlanságot állította mandeusokról).

A mandeus irodalom meglepően gazdag, E. S. Drower angol kutatónak sikerült felku­tatnia a legfontosabb mandeus kéziratokat; ezek jelenleg az oxfordi Bodleien Library-ban találhatók a Drower Collectionban (rövidítése: DC). Drower maga jónéhány szöveget és könyvet angolra is lefordított, ezek mellett még a német M. Lindbarski kitűnő Ginza-fordítását kell feltétlenül megemlítenünk.




* Írásunk szerzője hazánkban élő iraki mérnök. Cikkét magyar nyelven írta meg. [vissza]

VISSZA

MŰHELY


NAGY LÁSZLÓ

A rendszerváltás nemzetközi hátteréről

A „rendszerváltásról”, magyarán a még ki nem épült, meg nem szilárdult, torz vonáso­kat is tartalmazó, de mégiscsak szocialista társadalmi-gazdasági politikai berendezkedés – ha úgy tetszik: „modell” – bukásáról (megbukatásáról) ma már könyvtárnyi irodalom létezik. Ebben az irodalomban a durva jobbol­dali – és szélsőjobboldali – leegyszerűsítések­től a liberális, a marxizáló tudományos állás­pontokig sokféle értékelés fedezhető fel. A jobboldali és szélsőjobboldali publicisztika úgy véli, hogy a „diktatúráknak” – lett legyenek azok „kemények” vagy „puhák” – törvény­szerűen el kellett bukniuk, mert a „nép” nem fogadta el őket. Bizonyos körök úgy vélik, hogy egyszerűen „árulás” történt; a kommu­nista és a munkáspártok vezetésében döntő befolyásra jutott csoportok önös érdekből elárulták a szocializmust. A marxista megkö­zelítés igényével fellépő szerzők a bukás/megbuktatás okainak vizsgálata során a világgazdasági változásokat, az ú.n. adós­ságcsapdát, a kialakult szocializmusok vélt vagy valóságos legitimizációjának probléma­körét, a párt és állami bürokrácia szerepét és a tömegektől való elidegenülést vizsgálja. Korunk eme bonyolult folyamatának vizsgála­tában amelyet – igen leegyszerűsítve a dol­got – „rendszerváltás”-nak nevezünk, amely lényegében a tőkés, restaurácó fedőneve, minden megközelítésnek van, s lehet létjogo­sultsága.

E cikkben arra keresünk választ, milyen nemzetközi tényezők indokolták, vagy indo­kolták-e egyáltalán a „rendszerváltást”, hogyan alakultak a nemzetközi erőviszonyok, s az erőviszonyok változására adott szubjektív válaszok, mert a szerző ezeket tekinti a „rendszerváltás” döntő tényezőjének.

Elöljáróban a nemzetközi erőviszonyok fogal­mát, komponenseit is érinteni kell. Ez nem egyszerűen a katonai erőviszonyok kérdése, bárha, annak a kérdőmondatnak, hogy „hány hadosztálya van a pápának?” ott és akkor a háború kellős közepén volt értelme, sőt, ez volt az egyedüli értelmes kérdés.

Nem háborús körülmények között azonban a nemzetközi erőviszonyok fogalmát csak komplex módon lehet felfogni. E fogalom szerves alkotó elemei a katonai, gazdasági, morális, tehát ideológiai, világnézeti ténye­zők; továbbá a tudományos-technikai fejlett­ség, a termelő tevékenység hatékonysága s nem utolsó sorban a civilizáltság elért foka, az életminőség, az életszínvonal.

A komplex erőviszonyok különböző tényezői közül a történelmi folyamat menetében időről-időre egyik vagy másik alkotóelem előtérbe kerül, míg mások – megőrizvén potenciális szerepüket az erőviszonyok komp­lexumában – átmenetileg, vagy akár igen hosszú időre is, háttérbe szorulnak.

A nemzetközi erőviszonyok elemzésének szükégszerűsége egyenesen ered a szocialis­ta forradalom elméletének és gyakorlatának fejlődéséből.

Amennyiben az emberi történelem fejlő­dése azt a lehetőséget valósítja meg, ame­lyet 1848-50-ben Marx és Engels még konk­rétnak és reálisnak látott, s amely szerint a szocialista forradalmak többé-kevésbé egy­idejűleg győznek Európa legfejlettebb orszá­gaiban, úgy a nemzetközi erőviszonyok elem­zésének korántsem volna akkora jelentősége.

Köztudott, hogy nem így történt. Ebből eredően, a szocializmusnak 1917-től kezdve, eredendően mint gyengébb félnek, úgy kellett saját belső tevékenységét folytatnia, hogy arra mindvégig igen lényeges hatást gyakoroltak a nemzetközi erőviszonyok. A szocialista forradalom és az építőmunka, a gazdaság, a társadalom átalakulása két rend­szer harca közepette ment végbe.

A szocializmus-kapitalizmus viszony fejlő­dése sohasem volt egyenes vonalú, töretlen. Ez hullámvonalas fejlődés volt – és lesz is. Ma úgy tetszik, e fejlődés legmélyebb völ­gyében vagyunk. A szocializmus konkrét társadalmi gyakorlatból ismét követendő és követhető eszmévé és mozgalommá vált. Tehát: nem halt meg!

A nemzetközi politika legfontosabb fejleményei a hetvenes és nyolcvanas években

A.) 1968-tól kezdve világossá vált, hogy az USA a vietnami háborút elveszti; s rövidebb- hosszabb időre a nemzetközi tevékenysége korlátozott lesz. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy a Szovjetunió, a szocialista orszá­gok, más szocialista haladó erők a végleges rendezés igényével napirendre tűzzék a II. világháború után kialakult társadalmi, gazda­sági és politikai viszonyok jogilag és politi­kailag még nyitott kérdéseinek rendezését.


B.) A békés egymás mellett élés lenini kon­cepciójának megfelelően folytatott aktív külpolitika elvezetett a Berlinről szóló négy­hatalmi egyezményekhez; az NSZK-lengyel, az NSZK-csehszlovák egyezményekhez, amelyekben az NSZK arra kényszerült, hogy formálisan elismerje az Odera-Neisse határt, s semmisnek nyilvánítsa a müncheni diktá­tumot.


C.) Ezt követte a helsinki záróokmány 1975-ben. Ezt akkor úgy tekintettük, mint a II. világháború után kialakult európai helyzet német békeszerződés nélküli rögzítését, sőt véglegesítését. Ez azonban nem volt teljes értékelés. Két alapvető célt nem sikerült elérni:

– az USA és Kanada katonai kivonulását Európából;

– az európai határok érinthetetlenségének és megváltoztathatatlanságának kimondását.

Ebben a létfontosságú kérdésben csak annyit sikerült elérni, hogy a záróokmány rögzítette: az európai határok erőszakkal nem változtathatók meg. Mitterand nem sokkal a helsinki csúcs után nyilvánosan kijelentette: csak a határok erőszakos megváltoztatásának tilalmát fogadtuk el – nem pedig a határokon túl levő rendszerek örökérvényűségét.


D.) A helsinki záróokmány elfogadásával a szocialista országok javaslatára vette kezde­tét az ú.n. „helsinki folyamat”. A Szovjetunió és a szocialista országok arra számítottak, hogy intézményesíteni tudják az európai együttműködés – különösen a gazdasági és tudományos-technikai együttműködés rend­szerét –; a szembenálló felek pedig arra szá­mítottak, hogy a „harmadik kosár” (emberek, eszmék, információk szabad áramlása) ürü­gyén egyrészt „jó nagy lyukakat ütnek a vasfüggönyön”, másrészt legális lehetősége­ket teremtenek a szocializmus belső ellen­zéke számára, amely egyszerre a helsinki folyamat védelmezőjeként lépett fel. A belg­rádi, madridi, bécsi, stockholmi utókonferen­ciák azt igazolták, hogy ebben a harcban már a harmadik kosár kérdései kerültek előtérbe. A szocialista országok védekező pozícióba szorultak, az ideológiai fellazítási támadást nem tudták kivédeni.


E.) Az a feltételezés, hogy az USA viet­nami szindrómája hosszú életű lesz, nem bizonyult reálisnak. Az USA ugyan arra kény­szerült, hogy 1972-ben aláírja az ismert Salt I., majd később a Salt II. egyezményeket; terjedelmes szovjet-amerikai együttműködési egyezményeket és közös nyilatkozatokat fogadjon el a békés egymás mellett élés alapelveiről, de ügyesen kihasználva a szov­jet-kínai ellentéteket, a Kína irányában történő nyitással ezek értékét azonnal csökkentette; a szerződések lényeges elemeit a Kong­resszus elé sem terjesztette.


F.) A vietnami háború végleges lezárását (1972-es párizsi egyezmények) követő ese­mények – az észak-vietnami haderő bevonu­lása Dél-Vietnamba és Kambodzsába – tovább mérgezték a szovjet-kínai viszonyt, és lényegében csökkentették a Vietnamban aratott győzelem értékét, mert az nem veze­tett el a térségben a baloldali erők konszolidá­lásához, antiimperalista egységük megerősí­téséhez. Sőt, a kambodzsai „gennyes góc” kialakulása különböző erők – közöttük az USA – visszatérését is elősegítette a térségbe.


G.) Az 1973-75-ös világgazdasági válság lényeges hatást gyakorolt a világpolitikai térképre. Megszűntek az utolsó európai félfasiszta jellegű katonai diktatúrák (görög, portugál, spanyol), felbomlott a portugál gyarmatbirodalom. Feltételezhetővé vált, hogy Portugália kiválhat a nyugateurópai tőkés rendszerből, vagy legalábbis az 1944-48-as keleteurópai típusú népi demokratikus útra térhet. Feltételezhető volt, hogy a volt portugál gyarmatok – elsősorban Angola és Mozambique a szocialista országok segítsé­gével gyorsan a „nem kapitalista” majd a szocialista fejlődés útjára térnek. Másrészt – úgy vélték, hogy a válság – ugyanúgy, mint az 1929-32-es megállt a Szovjetunió határainál, úgy ez is „megáll” majd a „létező szocializ­mus” határainál. Mindez nem következett be. Mint annyiszor a nemzetközi kommunista mozgalom történetében, a kapitalizmus zavarait, átmeneti vereségeit most is csak­nem tényleges és végleges vereségként, vagy annak előjátékaként értékelték.


H.) A helytelen helyzetértékelés következ­tében, továbbá abból a koncepcióból kiindul­va, hogy a Szovjetunió és a szocialista orszá­gok segítségével a szocializmus további térnyerése mindenekelőtt a gyarmati rend­szerből kiszakadt elmaradott országokban, vagy közepesen fejlett országokban történ­het, a Szovjetunió s más szocialista országok is, erőiket messze meghaladó nemzetközi katonai, politikai és gazdasági kötelezett­ségeket vállaltak el. Mindez párosult a Szovjetunió katonai-stratégiai érdekeinek megva­lósításával, azzal a törekvéssel, hogy a 70-es években kialakított, a stratégiai jellegű, zöm­mel a szovjet nagy tolóerejű rakétákra épülő paritást kiegészítsék általános, globális, a világ minden részére – a tengerekre is kiter­jedő paritással. így került sor a mennyiségé­ben és minőségében jóval kisebb szovjet hadiflotta egységeinek „kivonulására” az Indiai Óceán s az Atlanti Óceán térségébe, s ehhez Angola-i, Mozambiqui-i, Dél-Jemen-i támaszpontok biztosítására. Ezért értéke­lődött fel ezen, és más afrikai országok „szo­cialista orientációjú” fejlődésének lehetősége olyan országok esetében, ahol még jórészt törzsi-feudális gazdasági és társadalmi viszo­nyok voltak túlnyomóak.

A Szovjetunió nagyhatalmi érdekeiből eredt az afganisztáni beavatkozás; közelebb kerülni az arab félsziget olajához; megóvni a szovjet muzulmán közép-Ázsiát Pakisztán, Kína és Irán növekvő befolyásától. Az afganisztáni háború – ugyanúgy, mint az USA-t a vietnami háború – a Szovjetuniót belpolitikai válságba és nemzetközi elszigeteltségbe sodorta.


I.) Az Egyesült Államok – lassan kikerülve a vietnami szindrómából – „sajátnak” minősí­tett területeken határozott ellenlépésekkel válaszolt. 1973-ban közvetlen közre­működésével Chilében megdöntötték Allende népi demokratikus rendszerét. Az 1973. évi ú.n. Yom-Kippuri arab-izraeli háborúban elszenvedett egyiptomi vereség után Egyip­tomban direkt beavatkozással Amerika-barát rendszert hoztak létre. Növelték Izrael csa­pásméretű erejét, s befolyásukat Szaud- Arábiában.


J.) A hatvanas évek végétől Európában is lassú jobbratolódás figyelhető meg. Portugá­liában, Görög- és Spanyolországban nem sikerült az áttörés a népi demokratikus irány­ban. Ezt megakadályozta az NSZK-szociáldemokrácia s a Közös Piac „segítsége”. Ezt követően az NSZK-ban a Kereszténydemok­rata-liberális Unió, Nagy-Britanniában a Kon­zervatív Párt került uralomra. Nemcsak Euró­pa szélein – Görögországban és Portugáliá­ban-vált lehetetlenné az „áttörés”, de korlá­tozottak maradtak az ú.n. tiszta polgári de­mokrácia megvalósításának lehetőségei is.


K.) A hetvenes évek végére a nemzetközi erőviszonyokban balról jobbfelé lezajlott fordulat lehetővé tette az USA vezette fejlett tőkés koalíció átfogó támadását a szocializmus és a nemzeti felszabadító mozgalom ellen. Ennek nyitányát még Carter demokrata elnök 1978-ban meghirdetett emberi jogok kampánya jelentette. Teljes kibontakozását Reagan elnök neokonzervatív bel- és külpo­litikája eredményezte. Az 1980-ban hivatalba lépő új amerikai elnök hű szövetségese, az angol Vaslady parlamentjében kijelentette: a kommunizmus – gonosz, a kommunizmus az a sátán, amelyet a „szabad világ” és a „de­mokrácia” köteles elpusztítani. E kijelentések morálisan, politikailag elítélhetők, de a reális politikának tudnia kellett volna már akkor, hogy mögöttük a gazdasági-társadalmi és politikai erőviszonyok a tőkés társadalmi rend javára történt megváltozása rejlik. A Reagan- kormányzat ebben az időszakban a katonai erőviszonyok tudatos, tervszerű átalakítására, a „paritás” megbontására törekedve újabb fegyverkezési hajszát indított el, főleg a fegyverzetek minőségi fejlesztése révén. A friedmanista „monetarizmus”, a jóléti állam szociális kiadásainak megnyirbálásával 4 év alatt közel 80 milliárd dollárt költött pótló­lagosan el fegyverekre.

A nemzetközi erőviszonyok átalakulása a hetvenes-nyolcvanas években

A.) A hetvenes-nyolcvanas években felgyor­sult a tudományos-technikai forradalom a legfejlettebb tőkés országokban. Ennek magvában a számítógépipar, általában a számítástechnika, s annak a termelés és tudomány legkülönbözőbb és elsősorban a haditechnika területein történő alkalmazása állt. A gazdasági és társadalmi struktúra a számítástechnika, a számítástechnikára épülő informatika és a szolgáltatási szféra óriási növekedése nyomán megváltozott. Míg a termelés számára elengedhetetlenül szük­séges anyagtermelés, anyagfeldolgozás, számos gépipari ágazat, nehézvegyipar stb. folyamatosan átkerült és átkerül a korábban „fejletlennek” minősített régiókba, részben ugyanazon országokban (lásd USA – Észak- Dél), részben harmadik, fejletlenebb orszá­gokba, amelyekben a munkabérköltségek jóval alacsonyabbak, esetenként 10-20 %-át sem érik el a fejlett országokénak. Ennek nyomán a 70-es, 80-as években tanúi va­gyunk a kapitalizmus újabb, tényleges térbeli kiterjedésének és megerősödésének. Ez a legfontosabb latin-amerikai országokat (Brazí­lia, Argentina), de főleg Óceánia és Ázsia egyes területeit, az ú.n. kis tigrisek térségét érinti. Ez a terjeszkedés az Egyesült Államok és Japán legnagyobb tőkés csoportjai által vezérelt multinacionális konszernek égisze alatt történik.


B.) A tudományos-technikai, számító­gépipari fejlődés jóval kisebb mértékű volt a Szovjetúnióban és a szocialista országokban. Kibontakozását gátolták: külső nyomás (CO-COM-lista) a szocializmus addig kialakult struktúrájának merevsége, az új befogadá­sára való korlátozott képessége, az a tény, hogy a megelőző technikai-tudományos fejlődés elért szintje (hacsak a hadiipar rakéta- és kozmikus technikáját nem tekint­jük) kicsinynek bizonyult a legmodernebb technika befogadására. Ehhez hozzájárult az is, hogy elvi- és gyakorlati okokból nem volt „hová” kihelyezni a hagyományos termelést. 1983-as adatok szerint egymillió lakosra eső nagy és közepes szintű számítógépek száma az USA-ban 412, a Közös Piac országaiban 1.387, Japánban 588, a Szovjetúnióban 80.Az ipari robotok száma ugyanilyen megoszlás­ban: USA 196, Közös Piac 201, Japán 571, Szovjetúnió 11.


C.) Az előzőekben vázoltak miatt a het­venes évek végére, a nyolcvanas évek ele­jére a Szovjetúnió hátrányba került a legfon­tosabb gazdasági, tudományos területeken, sőt az alkalmazható katonai eszközök tekin­tetében is. Ezt számos, helyi háború tapaszta­latai mutatták – mindenekelőtt az 1973-as izraeli-arab háború, majd az izraeliek libanoni háborúja – amelyekben az amerikai elektroni­kai hadieszközök megsemmisítették az ara­bok által kezeit szovjet rakétákat és harc­kocsikat. Döntőnek bizonyul az SDI-terv, amelynek megvalósítását máig sem sikerült semmiféle kompromisszummal megakadályozni. Bár az USA kongresszusa a „rendszer- váltás” láttán csökkentette a ráfordítható költségvetési összegeket; a megvalósítására irányuló munkálatok folytatódnak, s s bennük kiemelkedő szerepet játszik Teller Ede híres­hírhedt chicagói kutató központja. Jelcin ama próbálkozása, hogy az űrvédelmi pajzsot közös orosz-amerikai erőfeszítéssel hozzák létre, felhasználva a korábbi szovjet tapaszta­latokat az űrállomások és nagy tolóerejű rakéták építésében – csek.éiy eredménnyel kecsegtetnek. Az SDI-terv megvalósításával az USA szeretné a negyvenes-ötvenes évek helyzetét – (azaz az USA területének katonai sebezhetetlenségét helyreállítani), – s ehhez a lakosságának támogatására is számíthat.


D.) Mindezek következtében a gorbacsovi érában lefolytatott leszerelési tárgyalások-a brezsnyevi-nixoni-fordi érával ellentétben – látható amerikai fölény és nyomás alatt foly­tak, amelyben a Szovjetúnió és utódja, Orosz­ország, sorozatos engedményekre kénysze­rült. Ezek az engedmények végül a Jelcin- Busch megállapodáshoz vezettek, amelyben az amerikai fél lényeges haladást ért el az alapvető amerikai cél, a földi telepítésű, mozgatható kilövőállású szovjet interkon­tinentális rakéták és robbanófejek lényeges csökkentésében, miközben az SDI-terv ko­rántsem került le napirendről, s a nagyrakétá­kért cserébe kért, a tengeralattjárókról indít­ható rakéták s repülőgépről indítható „szárnyas”-rakéták terén az előírt csökkentések ellenére megmaradt az amerikai fölény.


E.) A hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének gazdasági pangása a Szov­jetunióban – amelyre hivatkozva a „pereszt­rojka” elmélete megszületett-lényegében a világ többi – zömében a fejlett, s a fejlődő világ egyes régiói, közöttük Kína fejlődési üteméhez, különösen a mezőgazdasági termelése fejlődési üteméhez viszonyított elmaradás volt. A CIA által közzétett statisz­tikai adatok azt igazolják, hogy a hatvanas évek közepétől az egymással párba állított „szocialista” és „kapitalista” országok fejlő­désének (Szovjetunió – Egyesült Államok – Japán; Csehszlovákia – Kelet-Németország – Nyugat-Németország; Lengyelország – Spa­nyolország; Magyarország-Ausztria) mutatói, amelyek kezdetben még igen közeliek voltak, minden statisztikailag mért területen (nemzeti jövedelem; gyermekhalandóság; egy főre jutó gépkocsi, lakás, telefon, úthálózat, élelmiszer­fogyasztás, stb.) a nyolcvanas évek elejére erőteljes „tőkés” fölényt mutattak. Ez alól csak egyedül Kína kivétel, amely megelőzi a vele párba állított Indiát, s tartja a szocialista rendszer kiaknázott lehetőségeiből és a kínaiak természetes szorgalmából eredő előnyét.


F.) A peresztrojka létrehívója az a megala­pozott félelem volt, hogy e tendencia állan­dósulása esetén a SZU a „harmadik”, sőt a „negyedik” világ kategóriájába zuhan. A pe­resztrojka azonban – feltételezhetően a belső politikai erőviszonyok, a 20 milliónyi „appa­rátus”, múltba tekintő részének ellenállása, a gorbacsovi koncepció gazdasági részének teljes kidolgozatlansága és az apparátus, a párttagság megnyerhető részének teljes elidegenítése miatt, amely főleg a múlt totális tagadásában nyilvánult meg, továbbá az USA és az NSZK le nem becsülhető direkt beavat­kozása és fenyegetései következtében – a gazdaság és társadalom megújításától igen gyorsan a szocializmus létéért vagy nemlétéért folytatott politikai harc irányába fejlődött. Ebben a harcban lényegében megszűnt a korábban mégiscsak funkcionáló tervgazdaság, de nem állott a helyére működő piac. A belső és külső gazdasági kapcsolatok súlyos károkat szenvedtek. Eluralkodott az anarchia, a káosz; mindez felerősítette a korábban egységes szovjet gazdaság objektív bajait. Mik is voltak ezek a bajok? A korábban kimeríthetetlennek hitt, a Szovjetunió európai területén levő nyersanyag-, és energiaforrások fokozatos elapadása; az a tény, hogy a szibériai, távol­keleti, közép-ázsiai források kitermelése nagy­ságrendekkel többe kerül; a tudományigényes termelési ágak lemaradása; a szolgáltatások és a szociális szféra elmaradása s végezetül, elsősorban a megfelelő agrár-infrastruktúra híján, az élelmiszerellátás katasztrófája.


G.) A peresztrojka 5 éve alatt a viszonyított elmaradás a nemzeti össztermék folyamatosan növekvő abszolút elmaradásává vált a fejlett tőkés országokétól. Egy, 1990. áprilisá­ban Washingtonban megrendezett szovjet­amerikai közgazdász-konferencián az előadó szovjet tudósok úgy vélték, hogy a Szov­jetunió évi össznemzeti terméke az amerikai 14 %-a (ez körülbelül az USA-India megfelelő arányai), a SZU nemzeti jövedelme az ameri­kai 20%-a, s a szovjet termési alapok összességében az amerikai 23%-át teszik ki. A mezőgazdasági évi termése az amerikai 52-53%-a, s a mezőgazdasági munka termelé­kenysége az amerikai 1/7-e! Erről a résztvevő amerikai tudósok – különösen a CIA-t hivata­losan is képviselők – erős kételyeiket fejezték ki. A kérdésről szovjet sajtóban kibontakozott vita alapján úgy vélik, hogy ma az össznem­zeti termék kb. 35-40 %-a az amerikainak. Ennél súlyosabb az elmaradás (2-3 szoros) az ú.n. „tudományigényes” ágakban és a szol­gáltatások terén. Ez lényeges hanyatlás a hat­vanas évek elejéhez képest, amikor a szovjet évi nemzeti össztermék még az amerikai 2/3- át alkotta, s a szovjet fejlődési ütem még kétszerese volt az amerikainak; s a katonai terület leginkább lényeges területén, a raké­tatechnikában a Szovjetunió volt határozott előnyben.

A CIA mértékadónak tekintett számításai szerint a Szovjetunió 1980-ra elvesztette a világ második ipari hatalma szerepét, helyére Japán került, s ha a jelenlegi trendek fenn­maradnak, 1995-re a FÁK ötödik helyre zu­hanhat az évi össznemzeti termék terén – oda, ahol a cári Oroszország állott; sőt lehet, hogy a hatodikra, mert Kína is megelőzheti.


H.) A szovjet gazdaság összeomlása ka­tasztrofális következményekkel járt a kelet­európai országok gazdaságára – s így társa­dalmi-politikai helyzetére. Lényegében elve­szett az olcsó nyersanyag- és energiaforrás s a viszonylag jól fizető, a közepes színvonalú gépipari és élelmiszeripari termékeket nagy tömegben fogyasztó szovjet piac. A kelet­európai szocialista országok vezetése – külö­nösen az iparilag fejlettebbek (NDK, Csehsz­lovákia és Magyarország) elutasították a hetvenes években felvetett ú.n. Koszigin- tervet, amelynek értelmében távolabbi, zömében szibériai nyersanyagok kitermelését közös erővel, „hozd a munkaerőt és a tőkét – s vidd a nyersanyagot” elv alapján kellett volna megvalósítani. Ragaszkodtak a „kész- áru-nyersanyag-energia” cseréhez. A Szovjet­unió területén megvalósított kollektív beruhá­zások (Orenburg, stb.) jelképesek maradtak. A KGST ú.n. sugaras szerkezete összeomlott. Helyette az egyes országok közötti közvetlen kapcsolatok rendszere kevésbé épült ki.

Az új nemzetközi helyzetet az európai szocialista országok vezetői félreértették. Úgy vélték, hogy a szocialista rendszer tartó­oszlopainak veszélyeztetése nélkül elfordul­hatnak a szovjet piactól, s Nyugatra nyithat­nak technikáért, technológiáért, piacért, cserébe nyersanyagért, olcsó, félkésztermé­kért, bérmunkáért, bedolgozásért, miközben változatlanul megkapják a szovjet energiahor­dozókat és nyersanyagokat, cserébe a köze­pes minőségű gépipari, textilipari, élelmiszer- ipari termékekért. Hazánkban ezt a nézetet a kelet-nyugat közötti „gazdasági híd” elmélete játszotta, amelyben centrális szerepet kapott volna Magyarország. Mindez tovább erősí­tette a széthúzó erőket az ú.n. szocialista világban.


I.) A szocialista országok vezetői és a kínaiak, talán Fidel Castro kivételével, nem ismerték fel a gorbacsovi váltás lényegét, nevezetesen azt, hogy az SZKP – keserű kényszerből ugyan, de – egész politikájának folyamatos megváltoztatására készül és a stratégia középpontjába az Egyesült Államok­kal s a fejlett tőkés országokkal kiépítendő olyan viszonyt állítja, amely biztosítja a hitele­ket és a modern technikát a Szovjetunió „túlélésére”, nagyhatalmi szerepének megőr­zésére, s ezért cserébe áldozatul eshetnek a kelet-európai szocialista országok is, nem is beszélve a harmadik világbeli bizonytalan szövetségesekről. Ilyen körülmények között indított az USA vezérelte nemzetközi imperia­lizmus frontális támadást a szocializmus és a nemzeti felszabadító mozgalmak ellen.

Talán időszerű, az imperializmus stratégiá­jának és taktikájának fő állomásait is röviden felidézni.

(A befejező részt decemberi számunkban közöljük)

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

Hegyeshalom

Jövök hazafelé Németországból, autón. Utunk sietős, 160 kilométeres sebességgel zúdulnak mögénk a tájak, Európa kulisszái. A képeslap-tájakon átvezető, turistacsalogató kényelmi berendezésekkel ellátott autópályák világa Bécs alatt véget ér. Magyarország felé Burgenland kopottas-földszintes falvain átkanyargó utak vezetnek, s ahogy közele­dünk a határhoz, a békés német cégérek között egyre sűrűbben bukkannak fel a ri­asztó magyar feliratok: „Fegyverkereske­dés”, „Gázpisztoly kapható”, „Puska, lőszer nagy választékban”.

Mintha a polgárháborús Balkánhoz vagy valami maffiafészekhez, gengszterbirodalom­hoz közelednénk, amelynek lakói azért ruccan­nak át a határon, hogy gyilkoló eszközökkel kellően felszerelkezve térhessenek vissza csatazajtól visszhangzó hazájukba. Bizony, ha nem tudtam volna, hogy távollétem alatt a tévék és rádiók még egy parlamenti pofoz­kodásról vagy figyelemreméltóbb postarablás­ról sem adtak hírt, igencsak szorongó szívvel köszöntöttem volna szülőföldemet.

Ahol annál meglepőbb volt számomra – autón még sosem jöttem haza Hegyeshal­mon át – a táj újbóli átváltozása. Visszatértek a képeslap-látványok és a korszerű autó­pályák, sőt, addig sehol nem tapasztalt, szívderítő benyomások bukkantak fel az utak mentén. Többnyelvű üdvözlő feliratok fogad­ták a Magyarországra érkezőket, s az idegen nemzetek zászlói sorában még az egyebütt nemigen szeretett törökök lobogója is ott lengett. A gyümölcsökkel, szőrmékkel, szőt­tesekkel, fonott-faragott tárgyakkal teli, ízlé­ses népi stílusban felépített pavilonsorok az amerikai farmer's marketekkel vetekedtek.

Látszat mindez? Persze, hogy az. Aki letér arról a pompás autópályáról, nyaktörően gidres-gödrös utakon zötykölődhet, aszály­égette, műveletlen földek és szemétkupacok között. A farmer's markete két formázó pavi­lonok pompája mögött a tönkretett magyar mezőgazdaság csődje, a létbizonytalanságba taszított parasztság reménytelensége rejlik, s ki ne tudná, hogy a többnyelvű üdvözletek plakátvilága miféle idegengyűlölő indulatokat takar azóta, hogy a kocsmák és lóver­senypályák szellemisége s a hajdani ellenzéki rendőrspiclik bosszúszomjas skizofréniája átszivárgóit közéletünk és sajtónyilvános­ságunk hivatalos régióiba is.

S én mégis szeretem ezeket a látszatokat. Az egyszerű emberek heroikus erőfeszítéseit, akik még mindig adnak arra, hogy a határon túlról érkezők első benyomásai kedvezőek legyenek. Akik élni akarnak, és nem adják fel a hitet, hogy az oly hamar megszakadó autó­pálya egyszer tovább épül, s lesz, aki megvá­sárolja a mosolygós gyümölcsöket, nedvdús zöldségeket, kézzel fonott kosarakat és szemet gyönyörködtető szőtteseket. Akik nem fegyverért, lőszerért utaznak át Burgenlandba, s akik a török zászlót is kitűzik az osztrák, német, amerikai lobogó mellé. Talán – remélem – azért is, mert tudják, másutt mi­lyen otthonokat lángra lobbantó gyűlölet izzik a hazájukból idegenbe vándorló törökök ellen. S mert emlékeznek még, hogyan tántorogtak ki saját nagyapáik is Amerikába. S mert remé­lik, hogyha erőfeszítéseik kudarcba fulladnak, és mi is csak vándormunkásokként csatlakoz­hatunk ahhoz az annyira áhított Európához, valamelyik határon, amelyen a mi fiainkat űzi át a nagyobb szelet kenyér reménye, valakik majd csak kitűznek a török mellé egy magyar lobogót is.

VISSZA

SZEPES ERIKA

A kasszánál

Többfordulós újpalotai bevásárlókörutam utolsó állomásához érkeztem, a telep egyik ábécéjébe. Július eleji hőség, az üzletben a légkondicionálásról még nem is hallottak, de nyitható ablak és ventillátor sincsen. Félájultan lökődünk egyik pulttól a másikig, toljuk a ferdén guruló kocsikat, rettegve, nehogy valamit leverjünk a polcokról. Végre kipipál­tam listámon az utolsó tételt – mióta közép- osztályból értelmiségivé süllyedtem, csak kottából vásárolok, nehogy fölöslegesen költsék – és beálltam a kassza előtt kanyargó, végeláthatatlan sorba. Hőség. Rosszul érzem magam, s hogy eltereljem erről figyelmemet, a mögöttem álló asszonyhoz fordultam: – Igazán nagyon szép nyaklánca van. Még sosem láttam ekkora gyémántot.

– Hát még ha a történetét tetszene tudni! – csillan fel az asszony szeme az agyonmo­sott, divatjamúlt kartonruha fölött. Talán éppen a kontraszt miatt tűnt fel nekem az ékszer, amiről a kartonruha ellenére is lát­szott, hogy nem vásári portéka. És az asszony amúgy melegében (mint mondtam, nagyon meleg volt) előadta a nyaklánc törté­netét.

– Még valamikor 1944-ben a húgom – akkor tizenhat éves volt, tetszik tudni – a Blau méltóságoséknál szolgált. A Blauék zsidó emberek voltak, tudta azt róluk mindenki. Övéké volt az összes szövőgyár Mosonmagyaróvárott és egész környékén. Aztán egy­szer csak jött az a csillag-ügy – és itt az asszony a szíve fölé bökött kidolgozott, repe­dezett, bütykös mutatóujjával –, és mindenki tudta, hogy a Blauékat el fogják vinni. Ők könyörögtek a húgomnak, aki ott volt amo­lyan dajka vagy pesztonkaféle a kislányuk mellett, hogy mentse meg a gyereket, neki adják minden aranyukat. A húgom még igen fiatal volt, rémülten azt felelte, hogy ö a sajátjaként nem nevelhet fel egy tizenkét éves kislányt, mindenki tudja róla, hogy nem az övé, meg mit is kezdene ő annyi arannyal, el nem fogadhatja. Akkor a méltóságos asszony, a Blauné, csak úgy belemarkolt az aranyékszerek közé, és azt mondta: fogadja el legalább ezt ajándékba, és vigyázzon a kislányra. A húgom kiemelte ezt a nyakláncot, ami itt lóg a nyakamban, és nekem adta, mert öregesnek találta, meg hát nem is volt arany a színe. Aztán elvitték a Blauékat, tudja, oda abba a táborba, ahol kemencébe tették őket. Aztán vége lett a háborúnak, és én felkerültem Pestre. Évek múltán egyszer csak kivel találkozom? Jön a húgom a Blauék kislányával, meg annak a férjével, mert úgy látszik, közben férjhez ment. Ezek a húgom által nekik visszaadott aranyból lakást vettek itt Pesten, és itt élnek együtt a húgommal. Hát ez lett az aranyékszerek vége. Csak ez az egy gyémánt, a nagyszemű lánc pedig, amin lóg, fehérarany, ami értékesebb a sárgánál. El is akarta lopni tőlem egyszer a Honvéd Kór­házban egy szobatársam, de amikor látta, hogy milyen kétségbeesetten keresem, úgy tett, mintha segítene keresni, és a saját szekrényének a polcáról lecsúsztatta a földre, és mutatta, hogy lám, ott van. De közben a sámli, amire felmászott, mert a vállamig sem ért az a kopasz nő, kicsúszott alóla, ő meg magára rántotta szekrényt. Hát így állt bosszút a Blauék istene a tolvajon.

Még egyszer rápillantottam a valóban feltűnően szép nyakékre, de már rám került a sor a kasszánál. És amíg rémülten turkál­tam az erszényemben, hogy elég lesz e a pénz az összeszedett ennivalókhoz – mosta­nában kivétel nélkül mindig vissza kell ten­nem valamit, annyira nem tudok előre kalku­lálni az árakkal –, egy másfajta rémület is végigborzolta a hátamat.

Úgy éreztem, hogy utánam nyúlt a történe­lem, ide, ebbe a forró, lakótelepi ábécébe. És beláttam, hogy a múltnak sohasem lesz vége. A múlt egyre csak gyarapszik, és külön­féle szeletei a legváratlanabb pillanatokban nehezednek rá az emberre. Elég hozzá annyi, hogy sorbanállás közben megdicsérjünk egy nyakláncot.

VISSZA

OLVASÓLÁMPA


TABÁK ANDRÁS

Ne félj sógor…

Cigányballadák és dalok

A kötetben szereplő huszonkét ballada és dal az 1962-ben elhuny neves etnográfus. Erdős Kamill ötvenes-hatvanas évekbeli gyűjtéséből származik, s a nagyközönség számára először válik hozzáférhetővé Bede Anna fordításában, a dallamokat lejegyző Végvári Rezső kottáival, eligazító előszavával. Jóllehet az előszó „régi-régi cigány dallamokat” említ, aligha kétsé­ges, hogy a ballada- és dalszövegek bizonyos része értelemszerűen újabb keltű („A cigány csendőr balladája”, „Hitler-ballada” stb.), de ez a körülmény a szövegeket talán még becsesebbekké teszi. Ritka élmény tanúi lehetünk. Arról van szó ugyanis, hogy él közöttünk egy etnikum, mely – a kötet bi­zonysága szerint – még a közvetlen tegna­pokban is balladákat és dalokat költött (s bizonyára költ ma is); tehát szinte élő organiz­musában érhetjük tetten egy kései naiv epika és dalköltészet igéző szépségű virágzását.

Mert valóban kincseket tartalmaz a kis gyűjtemény. Olyan népi remekeket, mint például „A mérges kígyó balladája”, „Az üldö­zött cigány”, a már föntebb említett csendőr­ballada, vagy a cigányság holocaustjáról megrendítően szóló Hitler-ballada és Hitler- dal. De olvassuk bármelyik darabját is a kötetnek, valamennyit gond, gyötrelem, szomorúság s valami alig megnevezhető, fojtó fájdalom hatja át hol harsányan lobbanó színekkel, indulatokkal, hol benső tüzű, opálos ragyogással, belenyugvó olthatatlan bánattal. Bede Anna fordítása éppen azért kiváló, mert jószerével minden rezdülését érzékeltetni tudja ennek a megejtően gazdag érzelmi szárnyalásnak és hangulati ingadozás­nak a hetykeségtől az elborulásig, a szabad­ság szenvedélyes gyönyörű óhajtásától a tragédiákat sejtető fájdalom sötét bugyraiig. És ugyanezért oly megragadóak Koszta Rozália kísérő grafikái és olajfestményei is – belülről, nagyon belülről érzi e különös nép- költészet világát, sőt ha szabad így mondani: lelkét.

Öröm és meglepetés olvasni, lapozgatni ezt a kötetet.

S örömünket még az sem ronthatja meg, ami szeplőt ejt rajta. Az alcíme. Cigánybal­ladák – így, egybeírva. Nyílván a cigányem­ber, négerfiú, zsidóasszony analógiájára. Mert hát leírnánk e ilyet: magyargyerek, magyar­ballada? Lám, még legszebb, legtisztább igyekezetünkbe is miként csúszik be alatto­mosan az, amit a könyv magával a létével tagad: a szegregáció.

Végezetül pedig méltán idekívánkozik a nagy műgonddal s érezhető szeretettel ké­szült, pompás kiállítású könyv tervezőjének, Kállai Júliának és fotósának, Puy Lászlónak a neve.

(Tevan Kiadó)

VISSZA

Fönt és lent

Kántor Péter új kötetéről

Kántor Péter új kötetének címe: Fönt lomb, lent avar. A versek az 1990-től 1992-ig ter­jedő időszakból valók.

Kántor Péter néha arra gondol, hogy ő már a világ vége után született, és „ez már a világ vége utáni világ”. Máskor viszont azt álmod­ja, hogy sós tenger ringatja őt, az oldalán fekszik félkönyéken, és még csak be sem süpped alatta a víz.

Fönt és lent dialektikája teszi verseit két­ségbeesetté, haragossá, és furcsa módon olykor vidorrá. Pontosan tudja, hogy mi van lent. Lent van az ember, aki „már rég nem tudja, mi a természetes”. Lent van önmaga, amikor azt kérdezi önmagától: „Hogy akinek nincs hol laknia / lakjon, // nincs kihez szólnia / szóljon, // nincs egy váltás ruhája, meg ne tetvesedjen // hol lakjon? kihez szóljon? mit vegyen magára?” Lent van a béke csúcsa a koncertteremben, ahonnan kisétál, hogy rágyújthasson büdös cigarettájára. Lent van ma József Attila, aki megint fázik, guberál, és még mindig a vasútnál lakik. Lent vagyunk mi, akik tapsolhatunk, „hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk, / nekünk legaláb­bis nem, / nem igaz, hogy lehet másképp is, / velünk legalábbis aligha…” Lent van a ma­gyar ősz, amikor „megérik a magyar dió / szedi sok igaz magyar magyar, / meg a többi liberális kozmopolita”.

S mi van fent? Fent van a gyönyörű vers, a reggel, „a déli verő! / Apró pöttynyi sirály­szigetek / úsznak a víz tetején megigézve”. Fent van a költő kedvese, aki őtőle várja, hogy naponta új világot fedezzen fel, „egy olyan Amerikát, vagy Indiát, ami az övé is, amiből neki is jut”. Fent van London anyó telexe, aki azt kéri tőle: „Súgd a fülembe, hogy szeretsz”.

Irigylésre méltó költő Kántor Péter azért a megátalkodott kíváncsiságért, amellyel a világra figyel, és együtt fut a többiekkel, mialatt lüktet a jobb lába bütyke, és aggódik magáért, de az Urat arra kéri: „szánj meg, ijedj meg, / honoráld igyekvésemet”. Hálót kér tőle: „terítsd ki a kártyáidat, / mutass valami újat”. Mert Kántor Péter nem nyugszik bele a lentbe, újra meg újra nekivág az ízlelni valóknak, a látni valóknak, a fölfedezni valók­nak. Ezért írtam le haragos, fanyar, kétségbe­esett verseiről azt is, hogy vidorak. Talán ez különbözteti meg leginkább hasonlóképpen megrendült kortársaitól. Ő ugyanis nem akar meghalni, nem búcsúzik: „Most már nem halogathatom tovább” / most már igazán meg kel! tanulnom élni, / hát nem?” A két- szótagos, rövid, haragos kérdésben egyszer­re van elszántság és számonkérés.

Mindenestül a mában él ez a költő, versei olyanok, mintha naplót írna. Ebből adódik a természetes versbeszéd, ahogyan elbeszél­get az olvasóval, szembeülteti önmagával, akinek az írásból kell megélnie, mint az autó­javítónak az autójavításból. Itt nincs helye ünnepélyességnek, ez nem szavalni való „költemény”. Kántor Péter verse közlő-vers, beszámoló a külső és belső világról, nyug­talan, ideges, aztán hirtelen grimaszt vágó üzenet. Palackból vagy bugyorból, egy olyan világból, ahol „milliók kérdik, miként köszönt­senek és kit”. Jó volna, ha minél több olvasó ülne szembe vele ( ezért született az a mel­lette szóló írás is), és segítenének neki, hogy újra meg újra elkészülhessen a gyönyörű vers. (Cserépfalvi Kiadó)

S. A.

VISSZA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

José Lins do Rego: Pokoli Paradicsom

Brazília egyre fontosabb a világban. Fontossá teszik mérhetetlen kincsei, melyek között a Föld tüdejéül szolgáló (ám mindinkább össze­húzódó) őserdeje a legfontosabb; növekvő termelése, óriási paraszti és proletár tömegei s vékony, de nagyon gazdag uralkodó rétegei, melyekben a művelt értelmiségnek is meg­van a helye. Utóbbi hozta létre a modern építészet páratlan produktumát: az ország közepébe telepített új fővárost, és azt az irodalmat is, amely részese a mai világiroda­lomban élen járó latin-amerikai regényírásnak. Ez az alig ötvenéves új irodalom nem a semmiből jött létre: megvannak az úttörői, köztük világirodalmi szinten olykor közepes alkotók, de ezek sem elhanyagolhatóak. Annál kevésbé, mert a szintén hatalmas brazil filmipar szívesen fordul műveikhez s ügyesen elkészített, látványos filmsorozataival a tele­vízió révén százmilliókat igéz meg. Mint nálunk is a Pokoli Paradicsommal.

Amely a csodálatos tájak, tenger, napsugár és őserdő bemutatásával és egy nagy szere­lemnek kitűnő színészek révén történő meg- elevenítésével közvetlenebbül is hatott, mint az a regény, melyből készült, amely azonban még azok számára is vonzó olvasmány, akik a sokban eltérő tévé sorozatot látták. José Lins do Rego nem nagy író, de nem is csak best­seller szerző, és mint a latin-amerikai irodal­mak tipikus jelensége megérdemli figyelmün­ket. 1957-ben, ötvenhat évesen halt meg, s nála különb írók – pl. Amado – előkészítőjének tekinthető. Afféle brazíliai népi író; leginkább a fiatal Kodolányira emlékeztet, származását tekintve is, mert deklasszált ”gentry” család sarja, aki a népéletet közvetlenül ismerte, ha nem is élte, s azt nem lehajló, hanem a brazil regionalizmus képviselőjeként teljes azonosu­lással, mintegy belülről mutatta meg.

Ám a Pokoli Paradicsom nem (pusztán) brazil népi tárgyú, hanem – és ezért foglalko­zunk vele! –, két világ ütközését és (az eroti­kában való) feloldódását ábrázolja, szinte jelképesen érzékeltetve korunk mind fon­tosabb politikai konfliktusát: Észak és Dél feszültségeit… A hideg-rideg hazájából szinte elmenekülő svéd asszonynak a brazil világban való „melegedését” s az ebből következő nagy megrendüléseket ábrázolja a szerző, s épp az eltérő emberfajták sajátos találkozása az, amely művét felemelővé teszi.

Az érzékeny lelkületű hősnőnek már pro­testáns hazájában „nem tipikus módon” másféle emberek: egy zsidó tanítónő s katolikus férjének szintén zsidó barátja hozzák el a szép (pl. Chopin zenéje) szeretetét; már házassága is lázadás, mert át kell térnie a katolikus vallásra (nem „kikeresztel­kednie”, mint Dobos Éva megnyerő fordítá­sának alighanem egyetlen tévedése mond­ja), s a mesztic szeretővel megtalált nemi kielégülés aztán csakugyan megrendítő általános tanulsággal szolgál Észak és Dél, jómódúak és szegény embereknek a könyv­ben nagyon is konkrét „viszonyát” tekintve. Ez a hősnő persze olykor a kelleténél is hisztériásabb (noha korántsem neurotikus vagy éppenséggel pszichopata), az őt körül­vevő kis- és nagypolgári korlátozottságok ellen lázadó valaki, aki a brazil népiségben viszont a babonával kellene hogy megküzd­jön.

Olvasmányosságában is tisztes alkotás, mely a minden tekintetben túlságosan tetsze­tős – bár nem ízléstelen, „amerikanizált” – filmsorozaton lélektani tekintetben s a min­denféle társadalmi szabállyal szembeszegülő nagy szerelem tragikumának érzékeltetésé­ben is túlmutató. (Videovox Stúdió)

VISSZA

CSIBRA ISTVÁN

A toleranciától a szabadságig! És vissza az intoleranciáig?

Ludassy Mária, az angol és francia polgári fejlődés eszmetörténetének jeles tudósa nem nagyon örülne annak, ha A toleranciától a szabadságig című, 1987-ben született, s nemrég könyv alakban megjelentetett – Anglia 1530-től 1858-ig lezajlott eszmetör­téneti fejlődését alig száz oldalon bravúrosan kivonatoló és summázó – tanulmányának manapság „aktuálpolitikai” kicsengései lehetnének. Márpedig, mint a címhez illesztett kérdőmondattal máris jelezni kíván­tam, ez utóbbi elkerülhetetlen. Az előszóban Ludassy utal rá, hogy mostanában nálunk mintha megint az intolerancia kerekedne felül: a háromszáz éves polgári fejlődésből leszűrt érvrendszerrel ismét államegyházi, kizárólagosságra törekvő ideológiai ambíciók­tól kell megvédeni a születőfélben lévő civil társadalom autonómiáját.

Államok és egyházak, illetve egyházak és egyházak több évszázados párviadalában a legjobb gondolkodók, akik a kizárólagosság és kíméletlenség ellen, a toleranciáért, majd pedig a teljes lelkiismereti és szellemi, poli­tikai szabadságért harcoltak, tudták, hogy józanul szét kell választani államot és egyhá­zat, vallást és politikát, sőt – ami az angli­kánoknál külön hangsúlyozandó – nemzetet és egyházat is. Ha ez nem történik meg, akkora mindenkori hatalom marad az igazság letéteményese, amely mindig azt tekinti igazságnak, ami éppen neki hasznos. Nem is szólva arról a történelmi fordulatok után gyak­ran tapasztalt – netán „szociálpszichológiai” – tényről, hogy a szabadságról ékesen szónokló másként gondolkodók, amint kezükbe veszik a hatalmat, éppúgy korlátozni kezdik mások szabadságát és nonkonformizmusát, mint a zsarnoki vagy intoleráns hatalom, amely ellen egykor küzdöttek – miként azt Cromwell jóslata nyomán Ludassy kristálytisztán kifejti, így válhatnak a tegnap üldözött eretnekjeiből a holnap üldöző ortodoxai.

Ludassy szerint az angolszász liberális tradíció lényege „a vallásszabadság és a polgári szabadságjogok felbonthatatlan politi­kai-filozófiai frigye”. így harmonizálhat az autonómia elve az önkormányzat elvével, a szerződéselv a közösségek, egyesületek elvével, a polgári jogok az emberi jogokkal, az általános emberi emancipációval. így függhet össze liberális demokrácia és radikális re­formpolitika, így válhatnak valóban szabaddá nemzetek és nemzetiségek, egyházak és felekezetek, közösségek és egyének. így lehet egy szabad országban éppen a különvé­lemények, az életformák sokfélesége igazi érték, s válik óhatatlanul minden uniformizá­lás elszegényedéssé. Az egyén szellemi és politikai szabadsága nevében így lehet fellép­ni nemcsak mindenfajta parancsuralmi politi­kai rendszerrel és intoleráns egyházi, ideoló­giai intézménnyel szemben, hanem akár a közvélemény nyers indulataival, intoleranciá­jával szemben is.

Tagadhatatlan, hogy ilyesfajta hagyomány­hoz kell folyamodnia az újra polgárosulni akaró Magyarországnak, ha szellemi fogódzókat keres, nempedig az állam és az egyház össze­fonódásától és a rendiségtől szabadulni nem tudó Horthy-korszakhoz, vagy pláne – (mert ilyen hagyománykeresők is vannak) – az „egyértelműen” kérlelhetetlen középkorhoz, „megfeledkezve” a reformáció, a felvilágoso­dás, a polgári forradalmak eszmei, politikai és gazdasági harcairól és ezek eredményeiről. (Kossuth)

VISSZA

KÖNYVAJÁNLAT


Kortársai „lábakon járó könyvtartó polc”-nak nevezték a XVIII. századi Erdély szellemi életének egyik kiemelkedő személyiségét, a magyar irodalom kedvelt műfajának, az anek­dotában jeles művelőjét akinek a „Nagy Enyedi síró Heráklitus és „Hol mosolygós hol kaczagó Demokritus” című anekdotagyűj­teménye műfajtörténeti jelentőségű volt az akkor uralkodó memoárirodalom mellett, írója, Hermányi Dienes József nagy művelt­ségű református pap volt, aki egyházi beszé­deivel Erdély-szerte ismertté vált. Rettegi György 1761-ben hallotta őt prédikálni, s így örökítette meg ezt az élményét emlék­iratában: „…mostan leghíresebb pap… Igaz is, hogy ennek az embernek mását soha nem láttam, mert Szent Pál csak annyival volt elébb való, hogy az harmadik égben tanult. Foly ennek szájából az ige, s olyanokat hall tőle (az ember), melyeket mástól nem, Az ő predicatioja között sokszor oly tréfákat ejt szóval, hogy eleget lehet nevetni rajta, de az is mind tudomány. Pedig soha akadémián nem volt. „Enyedi évtizedeit nagyműveltségű apjától is örökölt könyvei és kéziratai között töltötte, feljegyzések szerint 158 kézirat maradt írói hagyatékában. Műveiben, főleg anekdotáiban ott kavarog a korabeli Erdély minden társadalmi osztályának képviselője, papok, tanárok, diákok, arisztokraták, férfiak és nők egyaránt. Hiteles ábrázolásra törek­szik, akárcsak emlékíró elődjei, konkrét körül­mények, helyszínek között ábrázolja a gyak­ran közismert szereplőket. Éles és kíméletlen társadalomkritikája, közismerten csípős hangvétele miatt nem is gondolhatott művei­nek nyomtatásban való megjelentetésére, a nyilvánosságot a barátok és ismerősök által készített kéziratos másolatok jelentették. Az anekdoták első nyomtatott kiadása csak 1943-ban a Magvető Kiadónál látott napvi­lágot. A másolatoknak köszönhető, hogy szétszóródott s máig elveszettnek tekintett kéziratos anyagának egy része irodalmi köz­kinccsé lehet, bár ma ismert kéziratai, s az említett kéziratos másolatok a Román Tudo­mányos Akadémia különböző levéltáraiban találhatóak. Ezeknek az MTA birtokában levő mikrofilm-másolatai szolgáltak alapul Her­mányi Dienes József szépprózai munkái kiadásához, mely a „Nagyenyedi Demokrituson” és másik jelentős művén, az „Emlék­iratokon” kívül a „Püspök élete” című s né­hány más kisebb terjedelmű prózai művét tartalmazza. A Régi magyar prózai emlékek 9. kötetenként az Akadémiai és a Balassi Kiadó közös gondozásában megjelent gyűjteményt S. Sárdi Margit rendezte sajtó alá, s ő készí­tette a hatalmas jegyzetanyagot is az író irodalomtörténeti jelentőségét méltató elő­szóval együtt.

„Harmincnégy éves volt, mikor 1902-ben fölfedezték mint újságírót, s a Tammúz, második novelláskötete, honnan írói jelentke­zését igazában számíthatni, csak 1910-ben jelent meg. „Negyvennégy éves volt, amikor meghalt, betegségektől elgyöngülve, végki­merülésben. Hajszolt, eltékozolt, apró mámo­rokra felváltott élet ért vele véget, de Koszto­lányi, aki látta őt a Szvetenay utcai hullaház bádogasztalán, azt írja: »itt egy modern hős esett el«. S a kor hétköznapi mitológiája felől szemlélve a dolgot, Cholnoky Viktor valóban korának hőse volt. Azé a magyar századfordu­lós nemzedéké, amely egyszerre újító és konzervatív, amely láthatatlan, de eltéphetetlen szálakkal fonódik szorosan össze a múlt­tal, s figyel előre is, a jövő megfejtésre váró üzenete felé.” Mindössze jó tíz év kellett tehát ahhoz, hogy Cholnoky Viktor kivívja kivételes helyét a századelő magyar irodalmi életében, s művészetével olyan tekintélyt és elismerést szerezzen, mellyel neves kortársai közül is csak kevesen rendelkeztek. A három rendkívül művelt, tehetséges Cholnoky-fivér közül László volt a legifjabb, aki rövid jogi tanulmányok után bohém életű újságíró lett, de jelentős irodalmi sikerei ellenére sem tudott egzisztenciát teremteni, s öngyilkos­ságba menekült. Jenő, a középső fivér, mint az egyik legkiválóbb földrajztudós, világutazó és tudománytörténész írta be nevét a magyar tudomány történetébe. „A legidősebb, Viktor – írja Hegedűs Géza – … ifjan nagy sikerű novellista, szinte látnoki publicista, kitűnő tudományos ismeretterjesztő, Kiss József akkor legmodernebb lapjának, A Hétnek nélkülözhetetlen mindenese, már korai halála percében nemzeti klasszikus – talán ő volt a legnagyobb magyar novellista, bár… a leges- legnagyobb jelzőt némi latolgatással legalább fél tucat írásművésznek is odaítélhetjük, de ezek közt az egyik okvetlenül Cholnoky Vik­tor. „Elbeszéléskötetei egymás után jelentek meg, s újságok és folyóiratok sora, a Pesti Napló, a Magyar Géniusz, A Hét, a Jövendő, a Vasárnapi Újság, a Nyugat is előszeretettel közölte irodalmi műveltsége, politikai éles­látása, ismeretterjesztő szándéka jegyeit. Neves szülöttének állít emléket Veszprém városa a Vár ucca tizenhét című negyedév­könyv első számával, mely Válogatás Chol­noky Viktor kevésbé ismert írásaiból. Ezek a csodálatos könnyedségű, mulatságos-anekdotikus, vagy szatirikus hangvételű írások veszprémi és budapesti újságokban vagy folyóiratokban, illetve a két publicisztikai írásait tartalmazó kötetében jelentek meg. A kiadvány nagyobbik része új vagy már koráb­ban megjelent esszéket és tanulmányokat közöl Cholnoky Viktorról. Válogatott bibliog­ráfia egészíti ki a Fenyvesi Ottó, Géczi János és Mátis Livia által szerkesztett kiadványt.

„– Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Švejk úrnak, aki évekkel azelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katona­orvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította; – Melyik Ferdinándot, Müllerné? – kérdezte Švejk, tovább masszírozva a tér­dét. – Két Ferdinándot ismerek.”

„– Hát megölték a Clementist, nagyságos út. – Hát meg – fordult Švejk, a derék elvtárs munkatársnőjéhez, Müllerné elvtársnőhöz, akivel éppen egy saskeselyű nagyságú.

gigantikus fehér galambot festett egy béke­transzparensre. – Én két Clementist ismertem.” Az első párbeszéd minden bizonnyal ismerős Jaroslav Hašek regényéből, a Švejkből. Ám Hašek 1923-ban meghalt, a kalandok könyve befejezetlen maradt, s egészen eddig nem tudtuk, mi történt a derék katonával, miután az orosz hadifogoly-transzportból szerencsésen visszakerült menetszázadához. Mivel a másik párbeszéd ugyanazon Švejk és ugyanazon Müllerné között hangzott el, örömmel állapíthatjuk meg, hogy hősünk a második világháborút is túlélte, sőt nemcsak ők ketten, hanem a tisztaságszerető vendég­lős, Palivec, az aknászból immár nagykövetté lett Vodička, aki ugyan nem volt képes egyet­len idegen nyelvet sem megtanulni (igaz, ez a cseh diplomaták fantasztikus fegyvere volt, nem lehetett őket képmutató szavakkal becsapni), sőt Dub hadnagy is, aki vezető ideológusként definíciókat gyárt, amilyet pl. a „Hogyan neveljük szocializmusra a serdülő könyvtárosokat?” című művéből olvas fel Švejk: „Könyv: veszélyes tárgy, melyet bőr­kötés vagy keménykötés, esetleg papírkötés borít, előre meg nem határozott számú lap­jaira általában betűk vannak nyomtatva, éspedig orosz betűk csakúgy, mint nem oroszok. A könyvvel való manipulálásnál fokozott óvatosság szükségeltetik, „ávejk további kalandjait Marék egyéves önkéntes barátjának mesélte el, aki elhatározta, hogy ezeket lejegyzi, s gyűjtött is harmincegy kiló jegyzetet, de alapossága miatt ő sem tudta befejezni a művet. Hagyatékában bukkant rá Josef (Švejk után) Jaroslav (Hašek után) Marek. Könyvét-e mulatságos misztifikációt Körtvélyessy Klára fordításában a Holnap Kiadó adta közre A derék Švejk kalandjai a második világháború után címmel.

(emmi)

VISSZA