STEVAN TONTIĆ

Szarajevói kéziratok

Stevan Tontić boszniai szerb költő elszántan szülőföldjén maradt, muzulmán barátai közt, az ostromlott Szarajevóban, igazának tudatára, istenhitére támaszkodva az életveszélyben. Sorsáért távolból aggódó ismerősei már halottnak hitték, amikor a belgrádi Književne Novine szerkesztőségébe szerencsésen eljutott verseivel hírt, életjelt adott magáról. Szarajevói kéziratok címmel mintegy két tucatnyi költeményét közölte a lap, ebből válogattunk.

Telefon

Némák a szarajevói telefonok.
Síri a csönd a kagylókban.
Senki senkinek nem szól oda,
hogy él még.

Fölégették a központot a város támadói.
Sok-sok, még élő vonalat a friss hatalom vágott át.
Veszedelmes eszköz a távbeszélő.
A telefonos polgár potenciális
cinkosa az ellenségnek.

Telefontelepítés: az ifjú állam kivételes
bizodalma a fecsegő, öreg állampolgárokban.
Egyik nap a lakótelepemen kegyeskedett
közzétenni a hírt, hogy minden lépcsőházba
bevezet egy-egy közös telefont,
valamennyi lakó üdvére,
aki már rég börtönlakónak érzi magát.

Megszabta a feltételeket is: egy füzetbe
ki-ki írja be a nevét, ha tárcsáz, s a hívott számát,
s hogy mi végett beszélt, és mettől meddig,
az ügyeletes személy föltétien fülehallatára;
valamint, hogy csakis helyben lakó használhatja
a lépcsőházi készüléket.

Lakótársaim megfontolták e követelményeket,
s röviden úgy döntöttek,
hogy emez alantas találmányt – a telefont –
egyáltalában nem is óhajtják ők,
s hogy valójában nincs semmi különös, rendkívül fontos
közölnivalójuk azokkal, akiktől el vannak vágva.

Irtózat

I.
Összetört utcák, összetört lépések.
Összetört kalitkái ember nevezetű madárkáknak s állatkáknak.
Összetört ifjak összetört autókban.
Összetört koponyák összetört kórházakban.
Összetört agyvelők összetört asztalon.
Összetört lányvihogások összetört pincékben.
Összetört magzatok összetört anyaméhekben.
Összetört anyák összetört sírhantokon.
Összetört lélegzet összetört állami légtérben.
Összetört szív összetört küszöbén a háznak.
Összetört gondolatok összetört szemeteskukákban.
Összetört Isten összetört templomban.
Összetört föld összetört égbolt alatt.
Összetört énem.

II.
Szétzúzott koponya szétzúzott gerincen.
Szétzúzott kulcscsont.
Szétzúzott medencecsontja gyermekágyas nőnek.
Szétzúzott zsenge csontocskák fiatal húsban.
Szétzúzott falak mentén szétzúzott lövedékek.
Szétzúzott magánhangzók szétzúzott sóhajokban.
Szétzúzott gyerektérdek szétzúzott apai karok közt.
Szétzúzott műszerek az orvos szétzúzott kezében.
Szétzúzott rózsaszirmok szétzúzott kerti cserepekben.
Szétzúzott imák szétzúzott nyelveken.
Szétzúzott énem.

III.
Rémült állatok rémült odúikban.
Rémült gyerekek rémült játékaikban.
Rémült kenyérvásárlók rémült piacon.
Rémült utasok rémült autóbuszon.
Rémült bemondóhang rémült hírekkel.
Rémült gyertyaláng rémült óvóhelyen.
Rémült tüdő rémült levegőben.
Rémült virágok rémült ágacskákon.
Rémült katonák rémült puskáikat csőre töltve.
Rémült újsütetű államférfiak rémült kabinetben.
Rémült cikkek rémült újságokban.
Rémült rokonhangok rémült szomszédállamokból.
Rémült teavíz rémült délutánon.
Rémült érzéstelenítők rémült kirakatokban.
Rémült emberhát rémült bot alatt.
Rémült diáklány rémült vaginája.
Rémült testben kuporgó, rémült lélek.
Rémült énem.

Eset

Az ostromlott városban,
a puszta életért rettegés, az ágyból óvóhelyre rohanás,
az éhezés három hónapja után
az asszony – talán a Magasságos sugallatára – előteremtette
egy éjjel, kora hajnal előtt, kakasszó táján
az öröm és a gyönyör sugarát férje testéből,
előteremtette villanyos ujjbegyével, s boldog álomba esett,
mint akit főbe vertek.

A férfi kikelt az ágyból,
ünnepélyesen megfürdött, gyertyafénynél,
ünnepélyesen rágyújtott utolsó szál cigarettájára,
s arra gondolt, nem minden lelkesültség nélkül,
hogy működik még testének gépezete,
s hogy anyaga tán nem teljesen porból vétetett,
így hát azt mondhatni, életének is van,
hellyel-közzel, némi értelme.

A pap és a hatalom

A körülzárt Szarajevóben maradt
utolsó pravoszláv papot,
Ubiparipovic esperest
letartóztatták néhányszor, s kihallgatták.

Egyszer túsznak fogták le
muzulmán foglyok kiváltására.
Elutasította, hogy emberkereskedés tárgya legyen,
követelte viszont, hogy nélküle is engedjék vissza a muzulmánokat.

Másszor azt akarták tőle, hogy papi palástja alatt
hordja ki a tűzvonalból az elesett muzulmánok tetemeit,
hisz tán csak nem fognak, ruhája láttán, rálőni amazok.

Ezek után egy ízben tüstént a szent liturgia után,
híveivel együtt gyűjtötték be,
s a hatóság azt kívánta tőle, nyilatkozzék: nyájastul
kinek a híve inkább –
a mennyek urának, vagy földi helytartójának,
akinek a trónja mind mélyebbre süpped a biztonságos
földalattiságba, az állami katakombák sötétjébe…

Párizsi utazás

Mi, néhány úgynevezett művész,
úgynevezett értelmiségi
az úgynevezett Bosznia-Hercegovinában,
az úgynevezett polgárháború poklának kellős közepében
egy úgynevezett szép – egészen fantasztikus – napon
meghívást kaptunk az úgynevezett Európai Polgári Fórumtól,
hogy utazzunk egy bizonyos fontos összejövetelre
az úgynevezett Franciaországba.

Elmenni innen Párizsba,
ez olyan volt nekem, mint kiruccanni a halhatatlanságba,
elutazni a paradicsomba.

Hétnapos közös várakozás, valamint
huzavona után az ENSZ úgynevezett békefenntartóival
meg az úgynevezett államhatósággal
közöltetett velünk, hogy utazásunkból
az úgynevezett Európába
nem lesz semmi.

Minthogy oly sokáig távol voltam,
feleségem, az egyetlen nem úgynevezett,
úgy fogadott, mint aki igazi
hosszú útról tért meg,
a szomszédok előtt viszont szinte szégyenkeztem,
hogy ilyen hamar odahagytam, lekicsinyelve, Párizst,
s visszatértem az elkerülhetetlen pusztulás városába.

Gyávák és hősök, levegő

Sokasodnak körülöttem
gyávák és hősök,
virul halál és hazugság.

A levegő
– a régi természetes lég az új állami légtérben –
friss sóvá kristályosodván januárban-februárban,
a haditavasz beköszöntével
tiszta emberszagot kezd árasztani,
de úgy, hogy a finnyásabb lelkeknek maga a lélegzetvétel is
terhes lett, és szinte elfogadhatatlan.

Lélegzés, rúdarany

Rúdarannyal fizetek
lélegzésemért itt,
rémült lélegzeteimet rúdjára rovom
az anyagnak, amiből vétettem.

Rúdarannyal, amivé szabdalom
e parányát a testnek,
rovom le árát valaki be- és kilégzésének,
akit már nem ismerek „én”-ként,
de még nem is másvalakiként.

Szagok, illatok

Azt mondják, világunk,
ami volt, bűzlött.

Azért indították el
ezt a jószagú háborút.

Milyen titkot illatozott vajon
véred, testvérem, Avelja?

Törpék a szarhegyen

Ezüstgerendák alatt,
aranyablakok tövén
szarhegyek buzognak föl,
zenitre masírozóban.

Tetejükben törpék szónokolnak
egészségről és jövendőről,
buzdítják az istenadta népet,
karnyújtásra a menny, föl
– örök dicsőségre!

Elfeketült hullák köröskörben.
Körkörös rettenet.

Sorbanállás gyertyáért a pravoszláv templom előtt

A halál és a sötétség városában
keveredve ezek meg amazok –
tolvajok és viszonteladók, kedvesnővérek,
gyilkosok, sorozástól rettegő ifjak, öregasszonyok,
eltörölt állam lefokozott tisztjei és új tisztségviselők,
két volt miniszter, a letűnt kor egyik enciklopedistája,
egy teoretikusa a szocializmusnak mint világfolyamatnak
s egyben a munkás önigazgatás bölcselője,
három rendőr a legeslegújabb zubbonyban,
katonák különféle egyenruhákban, friss sebesültek, százéves
hadirokkantak, megölt „mudzsaheddinek” és „szerb csetnikek” anyósai,
anyák karonülő kicsinyeikkel, külföldi újság tudósítója,
egy egész balsorsú nép,
mind békésen, minta bárányok, lesütött szemmel, a közeli szórványos lövöldözés közepette,
félve a gránátok becsapódásaitól,
mind itt állnak sorban gyertyáért
a pravoszláv Ótemplom előtt Szarajevóban.

Andrič emlékműve

Születésének 100. évfordulója táján

Ahol magányos homályban állott
Andrič emlékszobra,
míg vakhitű bunkó nem törte szét,
mostanában
– az üldözések és öldöklések éjein –
fehér láng csap föl,
láthatatlanul a sorsnak vélt gyűlölet
vak szolgái szemében.

Egyazon földnek másik pontjáról, egyazon vér sötétjében,
hallgatom Andrič lángjának beszélgetését
az elűzöttek és lemészároltak lelkeivel,
ezek olykor, ha vacogtató a magasban,
le-leszállnak a hazai kertbe,
a szülőföld kedves színeinél melegedni,
mint pernye a tűzben –
pernye-lelkecskék, kristálymaradékaikat
Bosznia bölcs dalosa aranyból-gyémántból való,
törhetetlen dobozocskába gyűjti.

Hála neked, halál

Hála neked, halál.
Egyedül te adsz erőt
elviselnem e csodaszörnyűség
betörését 'életembe',
Egyedül te, anyácskám.

Lelkem szilárd,
világos és elszánt,
izmaim senyvednek.

Ha te nem volnál,
mi lenne most, kedvesem,
énbelőlem?

Így most nyugodt vagyok,
végső fegyelemben,
magammal szemben, mint Isten színe előtt,
testem szkafanderébe zártan,
amit már-már eldobok magamtól,
én – a te fiad, halál,
aki téged kereslek születésem pillanatától,
a nemlét álmába merülve.

Határ

Nem mozdultam házam küszöbétől,
könyöknyire sem távolodtam
asszonyom ölétől,
más államban ébredtem mégis,
mondja ismerősöm.

A szív közepén
vonták meg a határt.

Az értelem kezdi már belátni,
a buta szív csak dong, és tagad.

Csak támolygok:
sem új lépéshez fölegyenesedni,
sem földre dőlni képes nem vagyok.

örvendetes angyal

örvendetes angyal –
fényesség vesszeje, tündöklő sugár,
igaz, emberi hús illatosába,
anyag kékségébe öltözötten,

lény, nemének gyönyörűséges,
éjszaka-mélységes parázstartójával,
benne világegyetem fészkelődésével,
lángos lény, kinek lángja kifürkészetlen,
itt lélegzik éjjelente silány fészkemen,
ledőlve vadak körében,
veszélynek kitetten.

Lélegzetem eláll –
érinteni nem merem én e lényt.

Csillagszekér robog, robog
szobámon át.

Lehet-e, Istenem,
bárki nálam boldogabb?

Fényesség és homály

Soha ily fényesség a levegőégben,
soha ennyi hőség a magasságos mennyben,
mint ezen a nyáron.

Soha ily tündöklése a Teremtőnek
minden kis teremtett állatban-növényben,
sok sugárban, tobzódó gyümölcsben.

Fényességtől érintve zuhan
esztelen szépségbe minden;
mennyei anyatejet szív magába
szédülten az út pora.

Soha ilyen szent tisztaság,
soha ilyen illatos délidő.

Soha, soha ekkora sötétség
terhe emberi hátakon.

Soha ekkora homályhegy
e vad és gyöngéd lángban,
végső ragyogásban, hóhullás előtt.

Fekete kutya

Egy menekült makedónnal házunkba
költözött fekete kutyája is,
tagbaszakadt, akár egy farkas,
kezes, akár egy bárány.

Míg köröskörül gránátok hullanak,
a fekete eb a bokrok közt rohangál,
szabadon és rettenthetetlenül, mint egy démon
s szolgálatkészen a beledöglésig:
akárhányszor rendjén visszahozza
a gazdája kezéből repített karikát,
meg még néhányunk kezéből,
akik nem kíméljük őt.

Mind messzebb és messzebb száll a karika,
mind gyorsabban rohan az eb,
mind erősebben liheg,
nyelve már földre lóg.

Elnézem e ziháló, fekete kutyát,
nézem e fekete szabadságot,
nézem, mikor rogy össze végre
előttünk, kik nem mozdulunk ki
védfalaink mögül.

Észrevételek az árulóról

I.
Őt, aki elismerten dús és adakozó lélek, akit ezerszer
mondtak a legjobbnak igaz tettek véghez vitelében,
a megvesztegethetetlen és pengeéles véleménymondót,
aki varázserővel nyitotta föl a nyelv és a lét bonyolult zárait –
árulóvá nyilvánították.

Árulónak lenni annyi talán, mint másoknál gazdagabb szellemnek lenni,
ámde kevésbé állhatatosnak,
gyöngén helytállónak a halál esztelen fogadójátékában?
S nem arról van-e szó, hogy az efféle bitang árulók köntöse túl bő
– mikor a nép összehúzza a nadrágszíját –,
hát nem ártana, kedves Fjodor, szűkíteni rajta?

Hiszen már kész a kés az efféle művelethez –
kitapogattam a mondatban:
'Az állam Isten fölött való!',
ezzel csábítgatott egy mogorva észlény,
aki aztán be is állt a szolgálatba.

Midőn az állam ily magasra hág,
könnyű mélyre zuhanni,
könnyű árulóvá lenni –
az egész nép árulóként viselkedik holnap.
Ha Isten fölött áll az állam,
mennyivel fölötte állhat az embereknek,
miben reménykedhetünk akkor?

Nem teheti-e meg az állam embere,
hogy bárkit fülöncsíp a téren,
vagy lefekszik a nejeddel, te áruló?

II.
A zord állami észlények mondatai egyszerűek és tompák,
élesen vágnak mégis, csontig –
az árulók csontjából lesz amúgy
liszt őrölve az éhes népnek.

Növekszik az éhesek
és vérszomjasok száma,
sokasodnak az árulások.

Akit pedig árulóvá nyilvánítottak,
hegyezi-élezi mondatait,
egy szál magában, egyetlen fegyverében bízik.

Elmeéle persze sokaknak rosszul esik,
megjegyzései olykor gyilkosak,
ő maga is nehezen viseli ezt,
de mivel „áruló”, hát naponta újra
érdemes tűzön edzenie igazságait.

Egy valamit tudok: az áruló gondolata gyengéd,
a lepke nyarával éppúgy törődik, mint angyal bukásával,
az önmegsemmisítésig hű önmagához,
s hogy az áruló mondatai néha bazsalikom- és mentaillatúak,
az áruló prózájának figyelmes olvasója pedig
föllelheti abban csipeteit és csöppjeit
Krisztus Urunk testének és vérének:
költészetre lelhet.

Vajon nem annak jele ez,
hogy az áruló nem árulta el
azt,
ami fontos?

Éji szállás

Rám alkonyult a város központjában
(városszéli lakásomra nem értem volna vissza már),
hát barátomhoz mentem éji szállást kérni,
egy muzulmánhoz.

A ház asszonya lányuk ágyát vetette meg nekem,
ő még a háborúzás kezdetén Belgrádba szökött
kedvesével,
onnan pedig gyorsan tovább, menedéket keresve
magának s szerelmesének.

Feküdni tértem –
szentségtörő borzongás futott át gerincemen s tagjaimon.

S akkor adta hírül a rádió,
hogy szülőföldemen barátom földijeit
gyilkolták le csapatostul –
fészkelődni, majd döngeni kezd a szív az ilyen hírtől.

Elgondoltam,
micsoda vad igazság is volna abban,
ha barátom valamely szomszédja itt,
valaki, akit ide, e fedél alá űztek hónából,
aki tudja, ki vagyok, mi vagyok,
leszúrna hajnal előtt, mint holmi áldozati állatot,
hogy késsel mellemben megjelentve,
véremmel úgy-ahogy kielégítse
az ősi emberi törvényt.

Rozsdálló sínek

Hogyha „még korán van e világon”,
miként egy görög költő mondja,
miért rozsdásodtak be máris
a villamossínek
Szarajevóban?

Méghozzá
tavasszal!

Képek

I.
Kékül a szerb a patakban.
Zöldül a horvát a fölperzselt tisztáson.
Feketül a levágott muzulmán alvadt vére a tanteremben.
Nap és Hold sötétül, fogyatkozva, violaszín délben.
Tavaszi virágfürtök fehérével, mint frissen meszelve,
vakít a Természet.
Elfehéredek a szégyentől, a szenvedéstől.

II.
Üregéből kifordult szemgolyón a világszellem ködlehelete.
Levágott balkéz gyűrűjéről a szerelem pillanata.
Ősz pap elmetszett hangszalagjáról Allah nevének szótagjai.

III.
Porba hullott szemek.
Szétzúzott koponya szétzúzott kövezeten.
Kar és láb hever egymás mellett, maga magában,
függetlenedve, lemetélve a hajdani egyazon lényről,
amely „ember” nevezettel hízelgett magának.
Vörös vértest elválasztva a fehér vérsejttől.
A polgár agyában rendben tartott gondolatok szétbomolnak
az acélszínű járdán.
Bőrdarabok mint zászlócskák lobognak.
Tömör hát tömege szaglik jelentékenyen.
Mellhártya tarka cafrangjaiból
oxigénhólyagocskák pukkannak ki, s térnek vissza
Teremtő Istenükhöz.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

RÉDEY PÁL

A menekültek

Ő pedig felkelvén, vevé a gyermeket és annak anyját éjjel és Egyiptomba távozók.

(Máté 3,14)

Abban az időben is napokig tartott az út gyalogszerrel Izraelből Egyiptomba, miként manapság. Csakhogy ma már alig jár valaki gyalog. A képzőművészet lefényképezte a szent családot, amint Egyiptom felé gyalogolt. Mária a kisded Jézussal ölében szamáron ült, József a jószágot kötőfékjénél fogva vezette. Az ősi karavánút nem volt kitaposva. A Sinai-félsziget pusztaságá­ban a hegyek közé ékelődött völgyekben és vádikban haladt a vándor. A Horeb égbeszökő szirtjei éjszakának idején körmölték a csillagokat, nappal a fehér karsztkövek irgalmatlan meleget sugároztak. Senki sem vállalkozott jókedvében erre az útra. A szent család is kényszerűségében tért rá. Heródes, az idumeai gyűlölte a zsidókat, kiváltképpen ha trónkövetelőt sejtett valamelyik fészekaljban. Ilyenkor eszét vesztette. Betlehemben is lemészároltatta a gyermekeket, közöttük sejtve trónja várományosát. Az arab dühe és bosszúja elől menekült József, Mária és a kisded.

Valami homályos prófécia alapján József abba az irányba indult, amerre a Nap leszáll. A keleti sivatag barátságosabb és járhatóbb volt, mint a nyugati. Kelet felé tartottak a pátriárkák is, Ábrahám és Jákob. Sőt, Keletre hurcolták a népet is fogságba, amikor Nabukodonozor erőt vett a szent városon. A Tigris partjai, Babilonia termékeny földje szinte második hazája lett a népnek, oly soká tartott fogsága. Sok rokon, leszármazott még élt a vidéken, amikor sor került a menekülésre. József mégsem ezt az utat választotta. Inkább a nehezebbet, a járhatatlanab­bat. Pedig mint jámbor, hívő izraelita pontosan tudta, hogy másfél ezer évvel korábban legalább negyven esztendőn keresztül bolyongtak itt ősei is.

Ellenség leselkedett rájuk minden kanyarulatnál, Nap heve tikkasztotta, éjszaka hidege verte őket. Se víz, se eledel az egész úton. Csak Isten irgalma és Mózes leleményessége. Különben soha se jutnak el a hazába.

Igen, a hazába. És ez az egyszerű szó most fennakadt lelkének hálóján. A menekülés barna éjszakáján úgy hasított az ácslegény szívébe, mint fejsze a fa gyökerébe. Haza-e az a rög, amelyet elhagyni rendeltetett? Haza-e az a föld, amelyet idegenek taposnak, s Róma vazallusa önkényesen zsarol? A zsidók vére úgy hullik, mint a manna, Heródes király nem takarékos­kodik vele. A haza csak volt, de most nincs. Ám lesz-e valaha? Názáret volt a szülőfalu, Betlehembe kellett jönnie Máriával a népszámlálásra. A haza még egy istállót is alig jelölt ki jegyese számára, hogy megszülje elsőszülöttjét. Talán vissza kellett volna mennie Názáretbe? Igen ám, de mit mondott volna a falu népének a kis jövevényről? Hogyan adta volna tudtára a csodálatos eseteket, amelyek születése körül adódtak? Ki hitte volna el az egyszerű, jószándékú ember meséit? Názárettől hosszú időre elvágták őt a karácsonyi események. Töprengett tehát, merre igazítsa lábait. Végül is Nyugatnak indult.

Napokig tartott az út. Karavánokkal alig találkoztak. Jóindulatú izmaeliták és arabok voltak azok is, vetettek számukra falat kenyeret, s inni adtak a pihegő asszonynak, s a fejét lógató jószágnak. Egyiptom messze volt. A Vörös tenger gázlóját is nagy nehézségekkel érték el. Csak amikor Afrika földjére tették lábukat, könnyebbültek meg. Ez már szabad föld volt. A homok elnyelte lábuk nyomát, hírüket is. A sivatag dűnéi betemették a múltat. Eltűntek, elvesztek. Senkinek sem fog eszébe jutni ujjal rájuk mutogatni, hogy íme, a názáreti ácslegény, s aki a szamáron ül elpilledve, az az 6 jegyese, s az a kétes származású gyermek pedig Jézus, aki miatt van az egész herce-hurca.

Elérték a Nílust is. Valaha nádasába rejtették a csecsemő Mózest. Az ősi történet mintha megismétlődött volna. József arra gondolt, ha most valaki rájuk ijesztene, egyből ugyanazt tenné, a Nílus nádasába rejtené a gyermeket. Mert valami megmagyarázhatatlan felelősséget kezdett érezni iránta. Apait? Szülőit? Szerelmes érzésűt? Nem tudná megmagyarázni. Halvány hit nyiladozott benne a titokzatos gyermek iránt. Amint meg-megálltak, hogy egy-egy tenyérnyi árnyékban megpihenjenek, hosszan elnézegette. Hozzáérni nem mert, csak szeme sugaraival simogatta. Ez lenne a zsidók királya? Ez a csöppség, aki erőszakos mohósággal csüng anyja emlőjén? Ki tudja, mi lehet a dolgok mélyén? Nyugtalansága eltökéltségbe, elszánásba hajlott és máris hinni kezdte mindazt, ami néhány napja történt. A pásztorok hódolatát, a bölcsek ajándékát, amelyből éppen az aranyak jöttek jól, hiszen szegénységükből semmire se tellett. Hinni kellett a dolgokban, mivel minden olyan pontosan egymásba illett, minta kövek, amikor házat raktak. Rátekintett az asszonyra, a gyönyörű, hallgatag hajadonra. Szerelme most úgy lángolt, mint az égő Nap. De hát közéjük ékelődött ez a gyermek, s ki tudja, átölelheti-e mégegyszer, mint valaha Názáretben? S ha ez tényleg királyfi, kicsodája akkor ő, József, az ácslegény? Szívébe nyílalt a gondolat, hogy neki kell őriznie a gyermeket, de annak anyját is.

Ebben megnyugodott, s a Nílus füzeseiben olyan büszkén lépdelt, mintha testőre lenne a királyfinak. Afrika folyója ilyen királyfit úgysem látott. Bandukoltak a folyam deltája felé. Valahol itt húzták meg magukat az ősök is, amikor a nép története kezdődött. Ott kell lennie a Gosen földjének, ahogyan otthon tanulta a rabbiktól. Csakhogy az ősök rabszolgák voltak, ő meg szabad, a családdal együtt. Egy sivár kis falut nézett ki maguknak. Alig laktak néhányan benne. Jámbor parasztok, akik földet műveltek és vályogot vetettek. Felváltva és aszerint, hogy hányszor áradt a Nílus, Kenyérnek tehát nem álltak szűkében. Szekerce is adódott, és folytatta megszakadt mesterségét. Mária a ház körül sürgölődött, gabonát őrölt és kenyeret sütött. Etette a szamarat, amely búsan tekintett rá, ha belépett az istállóba. A gyermek pedig növekedett. Rajta lehetett mérni az idők múlását.

Péntek este, csillaghasadáskor megtörték a kenyeret, szombaton kimosakodva, semmittevéssel ünnepeltek. A nisszan derekán kovásztalan kenyeret fogyasztottak, bárányt öltek, úgy ahogy az írások elrendelték. József tehát vigyázott a családra és végezte munkáját nap nap után. Egyiptom biztonságos otthont nyújtott, ablakukon nem zörgettek be Heródes titkos poroszlói.

Peregtek a napok, hetek, hónapok, évek. A Hold járásán morzsolgatták a vánszorgó időt, miközben félszemük a hazát fürkészte. Az otthonról jövő hírek úgy csaptak le a falura, mint a dögkeselyűk. Váratlanul és sötéten. Heródes betlehemi gyermekgyilkossága igazolta a menekülés szükségszerűségét. Az idumeai szörnyeteg a családját sem kímélte. Félté­kenységében kiirtotta fiait, lányait. Ellenben őt is utolérte az isteni igazságszolgáltatás. Szörnyű betegségbe esett. Elevenen rothadt meg. Se szolgái, se senki nem bírta elviselni testének bűzét. Az ételt hosszú nádszálra kötözve tolták ágya elé. Sok bűnét így torolta meg Jahve – áldassék szent neve –, mondta minden igazhitű Izráeiben. És itt Egyiptomban József, a gyermeket féltő nevelő apa.

Amikor megerősödött a hír, hogy Heródes meghalt, szent nyugtalanság vett erőt az ácsmesteren. A haza éjszaka kopogtatott ablakán. Vagy inkább szívén. Hívta. Názáret lankái, Galilea csudálatos, tarka rétjei, a szomszédok, ismerősök, testvérek és rokonok. A szőlőskertek, olajligetek, szérűk és a ház előtt kókadozó fügefa. Az otthon barátsága és melege. Egyiptom egyszerre sivár és idegen lett, jóléte talmi. Haza kell menniük. Egyebekben a „királyfinak” is otthon a helye. Nem itt, a Nílus parti számkivetettségben. Nyugtalan éjszakák után az egyik hajnalon odanyögte Máriának: hazamegyünk. Az asszony, a különben szótlan

anya orcájára halvány pír szökött, szemét lesütötte, pillái megremegtek, és csak annyit kérdezett: mikor?

Arra a napra felborult minden. A szamarat kivezették az istállóból, élelmet és vizestömlőt kötöttek a hátára. A gyermek felcseperedett, formás kis legényke lett, velük fog baktatni. Az út sem ígérkezett hosszúnak. József marokra fogta a kötőféket, s Isten nevében elindultak. A legényke vidáman tapodta mellettük a homokot, majd a sziklás ösvényeket. Amikor a Horeb alá értek éppen este lett. A csillagok úgy kacagtak alá, miképpen ők kacaráztak Názáretben egykor. Mária meg József.

A názáretiek úgy fogadták őket ahogy a tékozló gyermekeket szokás. Nagy-nagy örömmel. Nini, megjöttek Józsefék! Ki hitte volna, hogy még élnek? És ez a kis legényke? így fuldokoltak az örömben, végigmustrálva őket, ahogyan ez szokás faluhelyen. S mindenki hozta szíve kis darabját. Ki egy lócát, ki egy agyagfazekat, egy másik gödölyét, a gyermeknek kecsketejet meg kalácsot. Hiszen semmijük se volt. Csupán a fáradtságuk.

József munka után nézett, Mária ismét a ház körül tüsténkedett, Jézus pedig játszótársakat keresett. Arról pedig, hogy a legényke titokban királyfi, mélyen hallgattak. A békességes faluban ellibbentek a történetek is, mint a riasztott galambok. Ki törődött már karácsonnyal, meneküléssel, Egyiptommal és egyébbel? Eszükbe sem jutott. Legfőképpen a gyermekkel kapcsolatos dolgok. Az idő elmosta a történeteket, Názáret jól jött a feledéshez. Ám amikor a legényke felcseperedett, megférfiasodott, egy római arisztokrata, bizonyos Pilátus nevű, mégiscsak fölismerte benne a királyt. Amikor négyszemközé került vele, föl is tette a kérdést: csakugyan király vagy?

Úgy született, mint a koldusok királya, úgy is halt meg. Ám akik hittek benne, azoknak jászolbölcsője és keresztje a legszebb, legfényesebb trónus lett. És valljuk be, sokan hittek benne.

ALMÁSI KATALIN

A táncoló halak útja az ég felé

A halak táncolva haladtak az ég felé.
Farkukon állva ropták a táncot,
uszonyuk vadul csattogott.

Ekkor odaálltam a csapat elé,
és szóltam:

Hadd kísérjelek el
ég felé vezető úton
ó, halak,
hadd szóljak értetek!
S ha elérünk majd a nagy kapuhoz
ti, halak,
csak énekeljetek!

És elértünk a nagy kapu elé,
én térdrehulltam, szóra nyílt a szám.
A halak mind énekeltek,
belőlem meg feltört imám.

Ó, Uram,
vedd magadhoz
a táncoló halakat
s a halott kiskutyát…

A kapu kinyílt,
a halak mind átmentek,
a kutya
a rács mögül vakkantott reám.

Én intettem nekik,
az úton visszamentem,
a kövek éle
fölsértette bokám.

FUCHS KATALIN

Május-reggel, Amszterdam

Elkoptattunk mi már minden órát,
mellyel föleskettek a valóra.
Lealkudott esélyeink árán
koccintunk még e sarki ivóra,

hol mi vagyunk a kályha s hintaszék,
és van öt perc jól érezni magunk,
holott még annyi mindent mondanék…
Pórázon fut az idő s hallgatunk.

Odakint rendre indul az élet;
a nap árulja újból önmagát –
ki előbb hal, a profit azé lesz

s arcáról lehull majd a fegyelem,
mit ápolt s égre hányja aranyát,
akár e május Amszterdam felett.

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Albatrosz

Egy vén viharmadár balladája

Egy nagy madár,
    egy vén albatrosz lebben íme,
roppant szárnyait szélesre tárva,
    a félárnyékba merült délutánba,
s mint az óceán poétája,
    összecsendítve eget, vizet, földet,
hatalmas, dörgő hullámokat görget
    a viharba szédült parti tájra, –

majd cikázó villámok közt szállva,
    utolsó szép nagy balladáját írja
a végtelen, szabad láthatárra,
    s alázuhan a zajló óceánba…

CSÁK GYULA

Mennyeknek országa

Azt úgy kell elképzelni, mint egy nagy szappanbuborékot, melyet a gyerekek fújnak ki szalmaszálon. Csakhogy ez – irdatlan nagy buborék volt. Akár egy teherautó elfért volna benne.

A csillagok szépen ragyogtak, mint csendes, nyári éjszakákon szoktak, de minthogyha mindegyikük ezt a buborékot nézte volna, ahogy ott lebegett a kert felett, karnyújtásnyira tőlem.

Egyedül pipázgattam a tornácon, ahogyan számos nyári éjszakán szoktam s kicsit bizony megborzongatott a látvány. Mert hol fújhatták fel ezt a buborékot, s honnan került ez ide? Éjnek évadján? És azt is hamarosan felfogtam, hogy nem akármilyen buborék ez, nem olyan mint a közönséges szappanbuborék.

De hát akkor micsoda?

Arrafelé fújtam a füstöt, hogy attól majd széjjelpukkan, de akár egy gyárkémény füstjét is ráereszthettem volna. Megrázkódott kissé, aztán arrébb libbent, de különben nem mozdult a virágágyások tetejéről.

Két kis ablak fénylett rajta, ám ez nem a sajátja volt; a szomszédék ablakainak a világa verődött vissza róla.

Ha előbb a hideg borzongatott, mosta melegtől kezdett nyirkosodni az ingem. Hetvenhét évet megértem, ám ilyen csudával még soha nem találkoztam. Füleltem, hogy nem jár-e valaki erre, de csendes volt a falu, csupán egy-két kutya vakkantott valamerre.

„Nahát, én próbára teszlek tégedet” – gondoltam magamban és indultam az ajtó felé. Közben pedig a gömbre lestem félszemmel, azt vizsgálva: miképpen fogadja szándékomat?

Csak annyit tett, hogy feljebb emelkedett a fejem fölé és jött velem a konyhaajtó irányába. Ha megálltam, ő is megállt, mint hogyha egy láthatatlan fonállal hozzám kötődött volna.

Szempillantás alatt benyomultam a konyhába és magamra zártam az ajtót, aztán hallgatóztam. Hát egyszercsak azt látom, hogy amiképpen a füst szokott, folyik befelé az én gömböm az ajtó hasadékán. Mikor pedig beérkezett, újra buborékalakot öltött, csak éppen feleakkorát, mint odakint volt.

– Nem lesz ez így jó, cimbora! – mondtam neki. Kinyitottam az ajtót és mutattam, hogy induljon csak kifelé, mert felébreszti a feleségemet. Én is kiléptem az ajtó elébe, hogy mutassam a példát. Ekkor már sejtettem, hogy ennek a Valaminek mániája lett a hozzám való ragaszkodás, és egykönnyen nem rázhatom le.

Engedelmesnek mutatkozott; zokszó nélkül kilebegett a tornácra. Közben meg is növekedett, ismét akkorára, mint kezdetben volt. Úgy látszott, ezt az állapotot kedvelte leginkább.

Egy szúette lóca volt a gangon, arra telepedtem vissza, aztán szíttam a pipámat, abban a reményben, hogy majd csak kiszívok belőle valami okosságot. Pipaszó mellett mindig jobban fog az eszem.

– Nahát akkor – néztem a gömbre –, halljam: mi járatban?

Azt mondja erre: – Krrzzttyblmblütty…

– Na, ebből nem sokat értettem, cimbora – feleltem és vártam, hogy újra megszólaljon. – De magyarul beszélgessünk, mert én csak azt a nyelvet értem.

– Sskrrmmzzltbon… Pardon… Jó estét…

– Nocsak… – bámultam rá. – Egyenesbe jövünk már…

Igen, igen, azt mondja, csak az imént elfelejtett gégét csinálni magának, márpedig, ahogy énnálam megfigyelte, onnan jön a beszéd.

Takarosán formálta most már a szavakat, csak egy kicsit szuszkán beszélt, ezen azonban nem akadtam fenn, mert ettől azért jól megértettem.

– Belátom, bizonyos magyarázattal tartozom – szólalt meg ismét a gömb.

– Hát bizony: tisztázni kéne egyet-mást – bólogattam és megpróbáltam kifigyelni, hogy hol van a gömbnek a szája, de semerre se láttam semmi mozgást, csupán a hangot hallottam. „Mégsem a gégédből beszélsz te, hanem hasbeszélő vagy” – gondoltam magamban.

– Mindenekelőtt el kell mondanom – folytatta a gömb –, hogy én vagyok a legmagasabb- rendű élőlény a világon.

– Na, itt mindjárt megállhatnánk! – vágtam közbe gyorsan. – Hogyha egyszer arra adtuk a fejünket, hogy tisztázzuk a helyzetet, akkor legjobb az egyenes beszéd! Ne próbáljuk bemagyarázni egymásnak, hogy ki a magasabbrendű, mert az itten vitán felül áll.

– Na jó – mondja erre a buborék –, hát akkor tegyünk néhány próbát. Vessük össze az erőnket, aztán lássuk: ki tud többet? Itt van mindjárt a beszéd. Én, ugye, jól beszélek magyarul, de tud-e maga gömbül? Szólaljon meg csak gömb nyelven!

Elismertem, hogy itt alulmaradok. Erre a gömb növekedni kezdett, hogy már akkora lett, akár a polgármesteri hivatal és azt kérdezi: – Tud-e maga így tágulni?

Aztán a gömbalakból négyszögletűvé, meg háromszögletűvé változott, végül pedig elnyúlt, mint egy nudli.

Nem fért hozzá kétség; ezekben a mutatványokban nem tudhattam véle versenyezni. Ellenben énnekem is támadt egy jó gondolatom. – Ha ilyen sokféle alakzatba át tud rendeződni az úr, meg tudná-e azt is tenni, hogy emberalakot öltsön?

– Annál aztán mi sem könnyebb – felelte hetykén a gömb. Pillanatok alatt dugóhúzóvá változott és egy perdüléssel bele is fúródott a földbe.

– Hát ez még nem az igazi – csóváltam a fejemet. – ebből is látszik: minő balga az a hiedelem, amely szerint könnyű dolog emberré lenni. Azért ne keseredjen el – vigasztaltam a gömbtársat –, mert másokkal is megesik ez. Vannak, akik egész életükön át próbálgatják, mégsem sikerül emberré lenniük.

Kitekeredett a földből az én dugóhúzó gömböm, aztán úgy csinált néhányszor, mintha harmonika lenne, majd pedig egy pók alakját öltötte. Végül addig mesterkedett, amíg szabályos két lábat, meg két kezet növesztett, ám egyik lába a hóna alól nőtt ki, a másik meg a köldöke tájékáról bújt elő. Feje is lett, de az meg a lábfeje helyén.

– Ne szeleskedjünk, barátom, ne szeleskedjünk- intettem nyugalomra, s mivel megszán­tam, hogy ilyen meddőn buzgólkodik, hozzáléptem, aztán helyükre raktam a testrészeit.

– Miután így embert csináltam belőle, körüljártam, hogy elgyönyörködjek kevéssé a művemben. Azt találtam azonban, hogy túlontúl hasonlít egy haragosomra, akit pedig akkor se szívesen látok, amikor muszáj – ezért igazítottam valamit a ködalakon. Olyan volt ugyanis, mintha ködből készült volna. Akkurátus emberformává lett, de anyagában ugyanaz maradt, mint gömbkorában volt. Tapintásra úgy tűnt, mintha aludttejet markolnék és teljesen átlátszó volt. Sőt, nemcsak átlátni, de áthatolni is lehetett rajta, mert például úgy vakarta meg a hátát, hogy keresztül nyúlt a tüdején –, ha ugyan volt neki tüdeje. Mert átlátni átláttam rajta, de belelátni nem tudhattam.

– Eddig eljutottunk volna – mondom neki. – Ez már tárgyalóképesebb helyzet. Még így is műrostosnak látszik az úr, de azért ebbe már kiegyezhetünk. Nagyot lépett előre a fejlődés útján; közelebb került az emberhez, akinél fejlettebb élőlény pedig nincsen, mert az embert saját képmására formálta az Isten. Nem haragból mondtam én ezt, csupán miheztartás végett, az aludttej-ember mégis megsértődött. Nagyot toppantott és rámkiáltott: – Nem látta, mit műveltem ón itt? Nem volt mindez eléggé meggyőző magának? Odáig elmentem, hogy a legtökéletesebb gömbformából kivetkőzve ezt a lehetetlen alakot vettem fel, pusztán azért, hogy lejjebb ereszkedjek magához, és érthetőbbé tegyem magam. Vegye tudomásul: én vagyok a legmagasabbrendű, mert gömb az alapja mindennek és gömb a teteje is! Nézze csak meg, hogy minden valamirevaló égitest gömbalakú s még ennek a vacak űrgöröngynek, amit Földnek titulálnak, ennek is gömb az alakja – nagyjából… Gömbalakú a világmindenség is. És amit a maga istene az emberekkel csinált, arról, jobb nem beszélnünk. Szégyene a világnak!

Miközben ezt a sok esztelenséget ordibálta, folytonosan hadonászott meg a levegőbe rúgdosott, miáltal a jobb keze meg a bal iába levált a testéről és elrepült a kiskert irányába.

– Csiba, csiba – intettem a heveskedőt. – Ne ilyen hányavetin… Szedje össze magát az úr, és ne illetienkedjék itt!

Ekkorra már ő is észrevette a hiányt, s dohogva felkapkodta végtagjait, de idegességében fordítva akasztotta vissza a helyükre. Mivel nem állhatom a rendetlenséget, megint segítettem neki, aztán a magam csendességében újfent figyelmeztettem: – Ha öregember vagyok is, nem vagyok süket. Soha nem viseltem el, ha kiabáltak velem, és az ilyen hangot nem tűröm, főképpen a saját portám előtt! Moderálja magát az úr, vagy különben sose látjuk egymást!

Hatott rá a lecke, mert megjuhászkodott és szelídebben szólott.

Mellém telepedett a lócára s már-már könyörgőre fogta a hangot; valósággal kérlelni kezdett, hogy higgyem el az ő igazát. Nem akar ő megbántani, meg az én istenemet sem, csupán azt szeretné, ha meghajolnék a tények előtt. A legfőbb tény pedig az, hogy a világmindenség a gömbség jegyében áll. Gömbalakú az Igazi isten is. Az a szakállas, akiről mi tudunk, az csak egy kisisten. igaz, ő az emberfelelős, de ez nem valami nagy rang, mivel sokfajta más élőlény is van a Mindenségben, s ezek között egyáltalán nem első az ember, hanem inkább hátul kullog, egészen az állatok közelében. És az a szomorú igazság, hogy a felsőbbségek előtt nincs is valami nagy becsülete az emberek istenének, mivelhogy vajmi keveset produkált eddig. Vagy a képességeivel van baj, vagy a vezetési módszerei helytelenek, mert hol nagyon elnéző és megbocsátó, hol meg hisztériába esik és tűzzel-vassal pusztítja saját embereit. Mindenesetre tény, hogy ötszázmillió év alatt, amióta ezen a poszton áll, alig jutott ötről hatra. A jószándékát persze nem lehet elvitatni, mert már egy szem fiát is feláldozta, meg egyéb módokon is sokat strapálja magát, de a lemaradást nem tudta behozni. A legutóbbi gömbértekezleten hétszáz évig hengergőzött a Főgömb a méregtől, és azt követelte, hogy le kell váltani az istent. A Gömbök Gömbje azonban ezt nem engedte, csupán abba egyezett bele, hogy ellenőrt kell meneszteni a helyzet kivizsgálása és rendbetétele végett.

– Ezért vagyok én itt – mondta búsan a gömb. – Szabadságomról rendeltek vissza; elképzelheti, milyen lelkesedéssel jöttem. Megvallom ráadásul, hogy szerintem nem sok jót remélhetünk. Úgy el van itt rontva minden, hogy nemcsak az isten, de már én sem hozhatom helyre.

– Szóval maga ellenőr – pillantottam rá oldalvást, – vagyis afféle kutyaütő. Az ellenőrök nem valami rendes népek. Mindenbe belebeszélnek, okoskodnak, amiközben semmihez sem értenek, legfeljebb a banketteken való szórakozáshoz.

Ne úgy értsem én azt, mondta a gömb. Már engedelmet kér, de mégse vessem össze őtet egy közönséges, földi kiküldöttel. Ő az Idők Országútján érkezett, a Legmagasabb Helyről, a Legmagasabb Paranccsal. És ő itten semmibe nem akar belebeszélni, nem akar okoskodni. Ami pedig az ételpusztítást illeti, beláthatom, hogy ő nem vágyakozik potya bankettekre, mivelhogy egyáltalán nem eszik. Nagyon jóllakott egyszer – akkor, amikor két marka közt gömbbé sodorta az apja –, s azóta sem érez éhséget. Akkor úgy betáplálták, hogy éppen négymilliárd-nyolcszáztizenhétmillió-kilencszázharmincezer-ötszázhuszonhat fényévig elegendő a beletáplált táplálék. Majd ha ez az idő lejár, akkor megint csipeget egy keveset.

Kialudt a pipám, de rögtön újratömtem, mivel megsejtettem, hogy nagy szükség lesz most itt az eszemre.

– Szóval – dörmögtem magam elé –, bajok vannak a mi istenünkkel?

– Nagy bajok – bólogatott a gömb.

– Csakhogy én ezt nem hiszem – jelentettem ki, – Szó se róla, nem állítom, hogy úgy halad az élet sorja, ahogy kellene, de én azt egyáltalán nem helyeslem, hogy most aztán mindenért az Istent hibáztassuk. Nekem is volt bajom vele, mégis a pártjára állok, mert az nem igazság, hogy valaki ötszázmillió évig jó volt, most meg ilyen csúnyán lekritizálják. Nem szeretem az ilyesmit itt, a földi életben sem. Más eljárás is van, nem csupán az, hogy valakit egyvégtében magasztaljunk, aztán minden átmenet nélkül lebunkózzunk. Hebehurgyaság és végered­ményben ártalmas dolog az ilyesmi. Ha egyszer az öregisten ötszázmillió évig velünk volt, mellettünk állt jóban-rosszban, akkor annak másképpen kell igazságot szolgáltatnunk még akkor is, ha hibázott hébe-hóba.

„Elvégre ő is csak ember…” – akartam még hozzátenni, de időben meggondoltam magam.

Szép, szép ez az együttérzés, mondta a gömb, csakhogy az én pártfogásom nem sokat ér, mert alulról jön. A bírálat viszont fentről érkezett, s – mint tudhatom – az mindig nagyobb súllyal esik latba.

– Márpedig én nem hagyom az én istenemet! – fakadt ki belőlem a méreg. – Elmegyek, ha kell, akár az….

Azt akartam mondani: akár az Úristenhez is, de megint jókor visszakoztam. Nekinyomtam hátamat a fainak, karba tettem a kezemet és fujkáltam a füstöt a gömbrevizor orra alá. Mindenáron ki akartam mutatni, hogy ellenemre van a zagyva beszéde, s felőlem akár be is fejezhetjük a barátkozást.

Ezúttal azonban nem mutatkozott érzékenykedőnek. Kissé tekergette ugyan a fejét a füst miatt-éppen hármat tekert a nyakán, s úgy nézett ki, akár egy kicsavart vizeslepedő, de most nem igazítottam helyre –, egyebekben viszont figyelmen kívül hagyta sértő magatartásomat. Sőt, közelebb húzódott hozzám s mintha közös anya dajkált volna bennünket, vállamra tette a kezét és azt kezdte magyarázni: higgyem el, ő mint magánember, illetve mint magángömb, teljes mértékben egyetért velem, ám ezt hivatalosan nem nyilváníthatja. Nagy hajlamot érez ellenben, hogy mégis mellém álljon az én istenmentésemben. Mi több; kifejezetten célja a velem való összefogás. Utólag most már bevallja: tulajdonképpen ezért is keresett fel. Szövetséget, együttműködést ajánl, és nagyon reméli, hogy ebbe én bele is megyek. Hiszen most már végképpen nyilvánvaló, hogy egy akaraton vagyunk.

– Szeretném tudni – pöffentettem újra képébe a füstöt –, hogy miben lehetnénk mi közös akaraton?

Fuldokolt és csalapált, miközben ismét elöntötte a méreg. – Meg akarja menteni az istent, vagy nem akarja megmenteni?!

Igen csúffá lett a hangja. Ezt meg is mondtam neki: – Ne vartyogjon itt az úr, hanem igazítson a gégéjén, hogy emberinek hangozzék az a beszéd.

Olyanféle mozdulatot tett, mintáz úriemberek, amikor a nyakkendőjüket igazítják. Mozdított a gégéjén, miáltal tűrhetőbbé lett a szava. – Értse meg, jóember, felül kell vizsgálnunk az Isten működését, és el kell tüntetnünk a szarvashibák nyomait. Csak ez a módja az Isten megmentésének. Máskülönben idezúdul a Gömbharag és percek alatt hűlt helye lesz ennek a Földnek keresztelt, rosszul sikerült kísérleti telepnek. Ez a legutolsó lehetőség, amit az emberiség és istene kapott a megmaradásra.

Láttam, hogy nem tréfából mondja, ezért erősen gondolkodóba estem.

– Na és – tudakoltam óvatosan –, miért kellek én ehhez? Miért nem vizsgálódik az úr egymagában?

Azt felelte erre, hogy 5 nem elég tájékozottá helyi ügyekben. Mégiscsak gömbszemmel nézi ezt a világot s esetleg – szándéka ellenére – igazságtalanul ítélkezne. Szüksége van egy emberi szemre is.

– Hát, jó – bólintottam helybenhagyólag. – Működjünk együtt. Csakhogy én az én Istenem háta megett egy tapodtat se mozdulok. Csak az 5 tudtával és beleegyezésével kontárkodok a dolgába. Járuljunk elébe és adjuk elő nyíltan, hogy mi a titkos szándékunk.

Úgy láttam, nem nagyon tetszik a gömbnek az akadékoskodásom, de rövid hallgatás után mégis ráállt. – Indulhatunk.

– Nem egészen úgy van az – intettem nyugalomra – Engem itt majd kereshet a feleségem, azonkívül valami ennivalót is kéne tenni, mert sejtésem szerint hosszú lesz az út odáig. Egyszóval, készülni kell az ilyen hosszú utazáshoz. Tisztát is kéne vennem, hogy mégse háromnapos ingben járuljak az Úr elébe.

Azt felelte erre a gömb, hogy az ilyen technikai problémákat csak bízzam őrá. Azonnal indulhatunk, s mivel a gondolatnál is gyorsabban száguldunk majd, senki nem veszi észre itt a hiányomat. Úgyszólván már akkor visszaérkezünk, amikor elindultunk, és a közbeeső időben mégis elvégezzük a dolgunkat. A főidőn kívül ugyanis másmilyen az időszámítás.

Beszippantotta gyorsan kezét-lábát meg a fejét is, miáltal újra gömbbé formálódott, s a továbbiakban megint a hasából beszélt.

– Hunyja be a szemét – utasított, aztán úgy éreztem, mintha ledobott volna a ló. – Kinyithatja – mondta a gömb. – Megérkeztünk.

Kevés olyan csalódás ért életemben, mint amikor megálltunk az Isten háza előtt. Mondhatom: akármelyik földi háza különbül fest, mint ez a menyországi. Nyomát sem láttam én a hírből hallott fényességnek, hanem inkább a szegénység szaga áradt. Amolyan tisztes szegénység volt ez persze, mert eléggé takarosán mutatott a porta, és rendbentartott is volt, de olyan kicsinek látszott, mint egy kisnyugdíjas háza itt, a Földön. L-alakban építették, jó nagy udvara volt, de rögtön láttam, hogy nem parasztudvar, itt nem gazdálkodás folyik, hanem inkább iparosember lakja a portát. Nagy halom nyers deszka meg rönk halmozódott az udvaron, és gyantaillat érződött a levegőben.

– Hé, valaki! – rikkantott be a gömb a kerítés tetején, mire előtűnt a műhelyből egy csodálkozó arcú, szekercés ember. – Ne álldogáljon ott – kiáltott rá a gömb –, hanem nyissa már ezt a kaput!

Úgy láttam, megszeppent a hangtól az ember, mert igen iparkodott, hogy mielőbb utat nyithasson a türelmetlen vendégeknek.

– Csak evvel a kallantyúval szoktuk beakasztani – mondta mentegetőzve. – Aki ismerős, az tudja a járást, idegen meg nemigen szokott erre vetődni.

– Ugyebár… Szent Józsefhez van szerencsém? – akadt fel a szemem, amikor belülre kerültünk.

– Az vagyok-bólintott és láttam rajta: erősen tűnődik, hogy honnan ismerhetjük egymást?

Bizony mondom, nagyon megilletődtem és készülődtem, hogy annak rendje és módja szerint előadom, ki vagyok és mi járatban – a gömbrevizor azonban közénk gördült, és megint ráförmedt a Szentre: – Azonnal vezessen a gazdához!

– Igenis kérem – hajtott fejet készségesen a Szent. Nagyon elkeserített evvel az alázatossággal, a szövetségesem pökhendisége viszont felforralta bennem a vért. Ha el tudtam volna dönteni ott hirtelenében, hogy melyik a gömb eleje és melyik a hátulja, bizony fenékbe billentettem volna.

Bement József a házba, mi pedig a tornác előtt várakoztunk. Egyszercsak egy asszony jött ki. Ez is ijedt és zavart volt: tétován törülgette kezeit a kötényébe, miközben a gömbhöz fordult: –Örvendek… Éppen szunyókál édesapám… Tetszenének talán harapni valamit, amíg felébred…

– Nincs időnk – mordult nyersen a gömb, és már ott tartottam, hogy majdnem rákiabáltam.

Fékeztem azonban magam, mert kímélni akartam az égieket egy földi jelenettől. Torkomon rekedt a szó azért is, mert a kötényes asszonyban meg Szűz Máriát ismertem.

Valami olyat szerettem volna mondani, amellyel minden iránta érzett jóindulatomat kimutathatom, s amellyel enyhíthetem valamelyest a gömb által felidézett ellenséges légkört – ám akkor megjelent a tornácon az Isten.

Bizony, meglátszott rajta az ötszázmillió esztendő. Fenséges volt ugyan, olyan fenséges, amilyennek korábban sokszor elképzeltem, de fáradtság ütött át ezen a fenségen. Olyan volt, mint a nagyon öreg emberek, akik már nemigen törődnek magukkal; szélnek eresztik belső erőiket és a sorsra bízzák, hogy miképpen alakuljon további életük.

Egyszínű, lenvászonból készült, talpig érő ing volt rajta, ezen egy kis ködmön, csak úgy panyókán a vállára vetve, ahogy felkelés után hirtelen magára kanyaríthatta. Foszlott bocskor látszott ki az ing alól – s nem is volt más öltözéke. Fehér haja és szakálla borzas volt, itt-ott tyúktoll virított közte. Bizonyosan kiszakadt az öregnek a párnája…

Elszorult a szívem. Jobban is gondját viselhetnék. De amint Máriára pillantottam, elszégyelltem magamat ezért a gondolatért. Őróla igazán nem tételezhettem fel semmiféle hanyagságot. Beláttam vádoló gondolatom ostoba voltát azért is, mert eszembe jutott, hogy ha az Isten a legfőbb gondviselő, akkor ki viselhetné őneki a gondját?

– Elnézésüket kérem – szólalt meg az Úr, enyhén a gömb felé görnyedve, – Ledőltem egy cseppet, mert bizsergett a derekam… Tessék, fáradjanak beljebb. Mária-fordult az áhítattal rátekintő Szűz felé –, hozzál egy kis itókát nekünk, abból a jobbikból.

A gömb erre szó nélkül belibbent, én pedig – kihasználva az alkalmat, hogy magunk között maradtunk – egy grimaszt vágtam utána. így akartam kifejezni az égieknek, hogy haragszom a gömbre és az égiekhez húzok.

Ezek után magam is beléptem. Egy hosszú folyosón követtem a gömböt, aki orsóalakba sodródva suhant előre. A folyosó végén szárnyas ajtó nyílott és ezen át hatalmas terembe léphettünk. Igazán elámultam, mert kívülről nézve nem látszott, hogy ekkora helyiségek is létezhetnek a házban. A méreteknek megfelelő kerek asztal állott a terem közepén, körülötte székek sorakoztak, s egyéb tárgyat nem is láthattam semerre, illetőleg: még valamit felfedeztem a távoli sarokban, de nem tudtam kivenni, hogy mi lehet az?

– A Mindenségek Ura, a Gömbök Gömbje – szólalt meg mögöttem az Isten, amikor észrevette kíváncsi álmélkodásomat. Amint ezt kimondta, meg is hajolt kevéssé a háromszögletű állványra szerelt gömbszobor felé.

„Ne csinálj magadnak faragott képeket, ne imádd és ne tisztelt azokat” – jutott eszembe a bibliai intelem. Hát itt jói betartják a Szentírást, mondhatom… Lám, a felsőbbségek mindig megtalálják a kiutat a törvények alól. A törvények és a szabályok csak alullevőkre érvényesek… Mindenre igaz, amit a katonai szabályzatról mondanak, hogy tudniillik nagyon okos emberek csinálják, nagyon buta emberek számára…

A gömb ekkor már egy székbe libbent, amely szék olyan alakú volt, mint egy tojásnak a nagyobbik fele. Éppen beléilleszkedett. „Na végre-gondoltam-, most legalább megtudhat­tam, hogy neked is van üleped, amit majd alkalomadtán alapos rúgással illethetek… hacsak nem fejjel lefelé ültél le, mert nálatok így szokás…”

Mi is elhelyezkedtünk az öreg-istennel, s a gömb azonnal megszólalt: – Rövid tanácskozást javaslok. Javaslom továbbá, hogy magyarul beszéljünk, mert igen tisztelt vendégünk csak ezt a nyelvet érti.

Magamon éreztem az Úr tekintetét. Ebben a pillanatban nagyon szerettem volna, ha az otthonvalók is megláthatnak bennünket.

– Térjünk tehát a tárgyra – folytatta a gömb. – Az én szolgálatom nem ismeretlen ön előtt.

Az Isten aprót biccentett. – Úgy gondoltam – folytatta a gömb –, jól teszem, ha segítséget veszek magam mellé. íme-mutatott rám. – Barátunknak azonban az volta követelése, hogy az ő közreműködéséről önt is tájékoztassuk, és kérjük hozzájárulását.

– Mi sem természetesebb, mint az, hogy hozzájárulok – bólintott az Isten. – És szívemből sikert kívánok. Járjanak nagyobb eredménnyel, mint én jártam.

– Ezt nem lesz nehéz elérnünk-jelentette ki a gömb. – Nem állított magas mércéket nekünk.

Lehajtotta szép fejét az Úr, és nem felelt. Mit is mondhatott volna erre a nyegle beszédre?

Bennem viszont lüktetett a méreg: kegyetlenül fájdalmas volt látnom a megalázott Istent. Megértettem azonban, hogy tehetetlen a felsőbbségek megbízottjával szemben, s azt is beláttam: csak ártalmára lennék, ha most szembeszállnék a gömbbel.

– Azt gondolom ezek után – mondtam legyűrt indulatomtól fuldokolva –, hogy ennyivel be is érhetjük. Nincs értelme több beszédnek, ha egyszer az Úr bizalmát magaménak mondhatom.

– Egyetértek – küldte a szót a gömb a hasából. – És most szeretnék egy kissé magamra maradni.

Bent hagytuk a gömböt, és örömmel fedeztem fel az istenen, hogy nagy megkönnyeb­bülést jelent neki a revizortól való szabadulás. Nekem is jobb kedvem lett.

– Hadd hengergőzzék ott gusztusa szerint – intettem a hátunk mögé, miután becsuktuk a nagy ajtót s a folyosóra léptünk. – Nélküle nyugodtabban megbeszélhetjük, ami még hátra van.

Megtorpant az Isten, és öreg szemével rám tekintett. – Nem tudok róla, hogy nekünk valamilyen külön beszédünk lehetne…

– Van pedig – mondtam ellent egy nagy sóhaj kíséretében. – És nagyon szeretném, ha módot adna énnekem, Uram.

Láttam, hogy bizonytalankodik kevéssé, de aztán megnyitott egy oldalajtót és betessékelt.

Ez már emberibb, illetőleg istenibb helyiség volt, vagy hogy is mondjam… Takaros bútorzatú, csendes szobába léptünk s láttam a sarokban lévő hencseren, hogy onnan kelhetett fel az imént az Isten. Ez tehát az ő belső szobája…

Hellyel kínált, maga is letelepedett és várakozóan pillantott rám.

– Mindenekelőtt azt szeretném kinyilvánítani – szóltam némi megfontolás után –, hogy én tiszta szándékkal és alázatos szívvel jöttem az én istenemhez.

– Nem kétlem, fiam – bólintott az Úr, de láttam rajta, hogy továbbra is várakozik, mintha ezután hallhatná meg a lényeget. Holott az én legfontosabb közlendőm éppen az volt, amit most mondtam. Ezért még egyszer megerősítettem szavaimat.

– Ha úgy hozta is a sorsom, hogy valamiféle gömbbel kellett szövetségre lépnem, azért én továbbra is az én Uramat szolgálom, és azon leszek, hogy Neki szerezzek dicsőséget minden cselekedetemmel.

Tenyerébe temette homlokát az Isten, megnyomogatta néhányszor a halántékát, és azt mondta: – Nézd csak, kedves fiam. Te megfeledkezel arról, hogy én belelátok a lelkedbe. S ott azt látom, hogy te réges-régen elfordultál tőlem, istentagadókhoz pártoltál, hát akkor mire jó most ez a színjáték?

Ezúttal rajtam volt a hosszú hallgatás sora. Nem mintha híján lettem volna a mondani­valónak, de a mérhetetlen keserűség belém fojtotta a szót. Jó ideig ültem leszegett fejjel, s csak nagysokára tudtam annyi erőt gyűjteni, hogy szívem szerint megfeleljek.

– Tudom, Uram, hogy te vagy az Isten s azt is tudom, hogy Te megláthatod mindazt, ami a lelkemben van. Nem feledkeztem el erről. Te viszont elfelejted, hogy igen magas kort értél meg, és úgy tűnik: gyengül a látásod. Ne haragudj az őszinte szóért, de úgy lehet: ez a mostani az egyetlen alkalom, amikor ennyire magunk között lehetünk, hát én is azt mondom: ne fecséreljük színházasdira az időt. Azzal vádolsz, hogy elfordultam tőled, és az istentagadók közé álltam. Hát igen. Uram. Csakhogy vessünk egy tekintetet a sorrendre! Ki pártolt el előbb a másiktól? Vajon nem te voltál-e az, aki sorsomra hagytál, aki megfeledkeztél rólam, s ezáltal kiszolgáltattál mindenfajta aljanépnek, akik a Te palástod védelme alá húzódtak és Rád hivatkozva követték el rajtam szörnyű cselekedeteiket. Vajon akkor merre kalandozott a Te mindentlátó tekinteted?

– Ne hozz ki a béketűrésből! – förmedt rám a haragvó Isten. – Láttam a földiek szenve­dését, és egy szem fiamat is odaadtam értetek.

– Én három fiút adtam, Uram! Ha nem voltak is istenek, de jó gyerekek voltak, angyali jó gyerekek, tiszták és ártatlanok, akiknek könnyeimmel sóztam minden étel sorján a száraz kenyeret, mert nem tudhattam nekik egyebet adni, úgy neveltem fel őket – s mind a háromnak áldozati báránnyá kellett lenni egy borzalmas háborúban, az emberiség üdvéért, Isten szent nevében! Ezt mondták legalábbis a Te papjaid. így küldték őket a halálba, és úgy pusztultak, hogy sírjuk helyét sem ismerem. Te feláldoztad fiadat, de aztán visszakaptad, mert olyan hatalmas vagy, hogy fel tudtad támasztani, és ide emelhetted trónusod zsámolyához. De én miképpen kaphatom vissza gyermekeimnek legalább haló porait? S ha már elnézted, hogy barmokként kellett pusztulniuk a Te állítólagos óhajodra, miért nem pusztítottál el engem is, hogy ne kelljen ennyi értelmetlen gyötrelmet szenvednem? Nem tudom, és nem is értem, hogy ez miért nem következett be; nem tudom és nem ismerem szándékaidat, csak azt tudom, hogy pokollá lett számomra a világ, amelyet a Te mennyei nevedben szónokolva kormányoztak a Te helytartóid. Nem maradt számomra hely. Uram. Nem, egy talpalatnyi sem, ahová lerogyhattam volna, hogy békét és nyugodalmat leljek! Nem volt számomra egy szavad, egy tekinteted, hogy vigasztalást nyerjek. Eltűntél előlem, Uram. Végül is nem maradt számomra más, mint az, hogy megtagadjam azt, aki engem megtagadott, s beálljak a hasonlóan megtagadott és kitagadott sokaság seregébe… így tettem, ezt jói láthattad, ám azt is látnod kellett volna, hogy maradt hely számodra a lelkemben. Kivetettem magamból a hamis papok istenét, mert nem hittem, hogy azonos lehet Veled, de megőriztem a Tisztaság, Szépség és Jóság szentháromságába vetett hitemet, mert úgy gondolom az én balga fejemmel, hogy ez a szentháromság Te benned egyesül. Tebenned ölt testet és Te általad fejeződik ki. így hát amennyire elpártoltam tőled, annyira hű is maradtam, s amennyire most bocsánatodat kérem, annyira kész vagyok neked megbocsátani. Megbékéltem veled az én lelkemben, miután nekem tetszővé formáltam a képedet. Békét leltem magamnak, értelmet kapott az életem, s amikor rámrontott ez a kuglitestű gumiszörnyeteg, aki feletteseid büntető kezeként érkezett, azonnal a pártodra álltam, és ügyed képviselőjéül szegődtem. így kerültem ide, ezért vagyok itt, és várom szavaidat, az én istenem szavát: a Tisztaság, Szépség és Jóság szentháromságának megnyilatkozását. Várom jóváhagyásodat, várom áldásodat, hogy nyugodt szívvel állhassak munkába a Te birodalmad megmentése érdekében. Öregek vagyunk már mind a ketten. Békét ajánlok hát közöttünk és szövetséget, aztán: lássuk Uramisten, mire megyünk ketten…

Méltósággal ült a Mindenható, és megint hosszas hallgatásba burkolózott.

– Nehéz idők járnak rám, fiam – mondta aztán elgyötörtén. – Vádolnak a fentvalók, és vádakkal illetsz te is. idejutottam öregségemre… Ne szólj közbe – intett le-, tudom, hogy ezt a sorsot az érdemem szerint kaptam. Mulasztások terhelnek, amelyekért vállalnom kell a felelősséget és a következményeket. Nincs más út számomra. íme, magad előtt láthatod a bűnbánó Istent. Ezért hát ne kérd az én bocsánatomat, mert nem vagy rászorulva, ellenben fogadd áldásomat és őszinte jókívánságaimat. Méltónak talállak arra az ellenőrző munkára, amelyhez most hozzákezdesz.

– Halálomig híven szolgállak, Uram! – kiáltottam csordultig telt lélekkel és leborultam az aggastyán elé. Fejemre tette kezét, megáldott, majd felemelt s magához ölelt. Jó ideig szótlanul álltunk a meghatottságtól.

– Na, most aztán dologra! – kiáltotta váratlan jókedvűséggel az Isten. – Azaz: előbb egy áldomást! Mária! – szólt ki az ajtón, de már akkor ott is volt Mária egy tálcával.

– Jajj, jajj – sóhajtozott bocsánatkérően –, az étellel még nem vagyok készen. Krumplis pogácsát sütnék, de az első transzport odaégett ebben a nagy izgalomban… Kortyintanának talán egyet, amíg kisül a többi.

– Semmi baj – legyintett az Úr változatlan kedvvel. – Annál jobban esik majd az a pogácsa, ha előkészítjük a helyét. Úgy nézz erre az emberre, Máriám, hogy ez az én leghívebb hívem a Föld kerekén, mert a legigazabb ember, ő az első, aki a szemembe mondta az igazságot.

– Érezze otthon magát nálunk – mondta kissé meghajolva Mária, aztán kisietett.

– Kóstoljuk – emelte fel poharát az Isten. – Lássuk, mit szólsz az italomhoz.

– Fölséges! – bólintottam elismerően, miután kortyoltam egyet. Újra ittam és megint dicsérőleg nyilatkoztam, mert láttam, hogy jólesik az Úrnak a dicséretem.

Ekkor kopogtatás hallatszott és egy fiatalember lépett be. – Nem zavarok?

– Gyere csak, gyere! – tárta szét karjait az Úr, majd hozzám fordult. – Íme, ez az én szerelmetes fiam, kiben gyönyörködöm… Gyere fiam, ismerkedjetek össze. Szoríts kezet az én legderekabb földi emberemmel.

– Jézus vagyok-nyújtotta kezét az ifjú, noha bemutatkozás nélkül is azonnal felismertem, mégpedig a keze fejéről, amelyen ott látszott a szög ütötte seb helye.

– Ülj ide közénk – szíveskedett az Isten, és fiának is megtöltött egy poharat. – Koccints evvel a csodálatos emberrel, aki úgy hagyott el engem, hogy hívebb hívemmé lett, mint akik szüntelenül kiáltozzák a nevemet.

Kicsit sokallottam most már a dicséretet és gyanakodtam, hogy mégiscsak színházasdit játszik velem az Isten, de elhessentettem ezt az aggodalmat, mert minden figyelmemet lekötötte a Fiú.

Rajta is talpig érő, bő lebernyeg volt, de testalkatra sokkal véznábbnak tűnt atyjánál, aki öregen, roggyantan is óriásnak tetszett mellette. Azonkívül nagy különbséget mutatott arcuk berendezése és színe is. Az öregnek széles járomcsontja volt, erős orra, bozontos szemöldöke és oroszlánéval vetekedő sörénye, míg Jézus puhább, lágyabb, lányosabb hatást tett. Halovány is volt, s örökkön szomorkás, szemben apjával, akinek arcszíne mindinkább rezesre váltott a vidám kedvvel fogyasztott italtól, meg – vélekedtem – sűrűbb vére okán is.

Jézus éppen csak belekóstolt a pohárba, az Öreg viszont megint fenékig itta, aztán azt mondta: – Látod-e fiam, most másoknak kell elvégezni azt, amit te nem végeztél el… Most ez a jóember próbálkozik majd és reméljük nagyobb sikerrel jár, mint ahogyan te jártál a Földön.

– Mindent megpróbáltam – suttogta halkan Jézus, és úgy éreztem; megbántottság van a hangjában.

Megdöbbentett a jelenet, mert arra igazán nem számítottam, hogy még szemrehányást is tesz az Isten a fiának. Főképp az hozott zavarba, hogy mindez előttem játszódik. Hát mit akar ez a vén zsarnok? Miért elégedetlenkedik? Mit várt volna ettől a gyönge fiútól? Mi egyebet végeztetett volna, mint amit elvégzett?!

– Nehezen hinném – fordultam csillapítóan az Öreghez –, hogy bárki is jobban képviselhette volna azt az ügyet, amelyet Krisztus Urunk fölvállalt.

Láttam Jézuson, hogy jólesik neki a szavam. Ezúttal őhozzá fordultam: Talán egyvalamiben hibázott. Rosszul tette, hogy zsidónak adta ki magát. Ha esetleg magyar emberként jelenik meg a földön, talán minden másképpen alakul.

Az Isten újra töltögetett és közben harsányan felnevetett.

– Nagyon okos ember vagy te, cimborám! Ugyanakkor nagyon buta is. Hát mit képzelsz te? Azt hiszed, ha magyarnak adja ki magát, megéri a harminckét évet? Sokkal hamarabb eltették volna láb alól az irigyei. Nekem te csak ne protezsáld a magyarokat! Azonkívül: ha magyarnak születik, akkor mostanra a magyarok szórattak volna szét. Jobb lenne az neked?

– A szétszóratás anélkül is zajlik – legyintettem búsan, de nem akartam tovább vitatkozni.

– Javasolnám – szólalt meg most Jézus –, hogy vezessük körül kicsit a vendégünket. Evés előtt hasznos lehet egy kis mozgás és egy kis friss levegő.

– Örömmel venném – készülődtem azonnal. Részint őszintén vágyakoztam a mozgásra, másrészt elértettem a fiatalember szándékát, és szívesen segítettem megvalósítani. Magam is úgy véltem, hogy elég az italozásból, és főképpen az öregurat kellene távolabb vinni a boroskancsótól.

Kimentünk az udvarra, ahol Jézus kérésére befogta Illés próféta a Fiastyúkot a Göncöl-szekérbe, aztán nekivágtunk a határnak. Illés mellett ült Jézus a bakon, mi meg hátul az öreggel.

Gyönyörű tájakon utaztunk. Amikor már kellőképpen kibámultam magam, eszembe jutott valami, és odafordultam a mellettem ülő Istenhez.

– Volna egy kérdésem, Uram. Tulajdonképpen hogy is állunk ezzel a gömbformájú illetővel? Olyasmit magyarázott nekem, hogy ő a világ legmagasabbrendű lénye…

– Igazat beszélt – bólintott az Isten. – Láthatod, hogy én is alárendeltje vagyok.

– No de miért? Mitől olyan csodalény ez?

– Hogy is magyarázzam neked? – tűnődött el az Úr. – Tudod-e, hogy mi van a te fejedben?

– Hát… velő – feleltem kissé bizonytalanul, mert attól tartottam, hogy valami viccet akar velem csinálni az Isten.

– Na, kérlek szépen! Hát ennek a gömbnek meg minden porcikája merevül velőből van. Méghozzá minőségi velőből, amilyet én nem kaptam, amikor benneteket formáltalak. Eredetileg arról volt szó, hogy olyat utalnak ki nekem is, de elsinkófálták valahol, s a végén csak harmadosztályú velőhöz jutottam. És abból is csak annyit adtak, hogy mindössze félmaréknyi jutott egy-egy embernek. Ez az igazság. Mégis úgy követelőznek rajtam, mintha én lennék az oka, hogy ti olyan gyengére sikerültetek. Láttam én a bajt előre, de hát mit tehettem? Volt egy speciális újításom, nevezetesen az, hogy lelket leheltem belétek, de kitűnt az idők folyamán, hogy semmiféle lélekkel nem pótolhatom a velőt. Egyszóval, ha jói meggondolod, magad is láthatod, hogy olyasmit követelnek tőlem, amit nem áll módomban megadni. Kíváncsi leszek azért, hogy mi módon végzitek el ti ketten azt, amit nekem és a fiamnak nem sikerült elvégeznünk.

Keserűség volt a hangjában. Kifújta már fejéből a szél a bor hatását, és ismét visszazökkent a kíméletlen valóságba.

Megértettem bánatát, és szigorúan elhatároztam, hogy ezentúl még inkább Isten dicsőségére használom azt a kis velőt, amit kaptam tőle.

GYÖRE IMRE

Apollinaire-körüljárás

1.
Mondod: jóságból, szenvedésből
lesz az a szépség,
amely már hajszál híján
tökéletes, mindenesetre
tökéletesebb
az azt megelőző szépségeknél.
Hát a harc hol van?
Könnyek
gyűlnek patakba,
ahol alkonyi fényben,
(vagy hajnaliban)
teljesen mindegy,
lótusz kinyílt virágán
vitorlát bont az a szépség?
Szíven lőtt ingén vércsepp,
csillag alakba gyűlve,
vagy egy zászlón,
mit egykor magára
tekert a viselője?
Az nem szép, Guillaume?
Nem ám, nem az.
De mégis közelebb visz
ahhoz a bizonytalan valamihez,
mit szépségnek hívsz
egyszerűség okából.
Sőt, közelebb visz ahhoz is,
ami úgyszólván tökéletes,
mindenesetre
tökéletesebb
az azt megelőző
szépségek
valaha-volt
formáinál is jóval.

2.
„Ó, én elhagyott ifjúságom”
tapadok rajta, körbejárom.
Körbejárások, istenem,
két hal táncol
a kék vizen,
akárha káposztát taposnék
savanyításra, őszidőben,
Smajdáné gyalulgatja szépen,
s járom a hordót körbe, körbe,
réteg káposzta, só, s a többi,
bors és babérlevél, körömnyi,
közte birsalma, szép szeletre
vágva, paprika, sőt, cseresznye,
ki fogja átal-élni újra,
hol a kor, hol leég az ujja,
vagy lefagy, egyértelműen,
míg a barackfán odafenn
rózsaszín méhek döngicsélnek,
s kiben-kiben főikéi a lélek,
tohonyán, avagy könnyedébben,
táncolva, négyszögletesen,
és tapogatja lakhelyét,
ki felsóhajt: ne még, ne még,
kisujjnyi gyertya végigég,
sötéten bólogat az ág,
ez semmi csak, tovább, tovább,
műanyagban a délibáb,
ha akarom, most talpra áll,
ha oka van, most visszabillen,
gémeskút lóg
fejjel az égből,
onnan meríti vizét, s kél föl
a gulyás, reggel, délben, este,
a táj gatyája leeresztve,
s alatta bíz pucér, pucér,
bőrén átvérzik már az ér,
kiáltok én, más is kiáltoz,
amíg kiáltoz, ki is átkoz,
hogy jövök játékhoz, hazához,
és végképp hogy jövök magamhoz,
és legfőképpen, mi az osztály,
ha fogam fáj, az éppen ott fáj,
ha hátam fáj, az nemkülönben,
fölöttünk angyal szárnya lebben,
megfoghatatlan pillanatnak
apró szilánkjai ragyognak,
ragyognak, mintha vízfenéken,
melyre iszap rakódik szépen.

3.
„Az izzó malaszt kora ez” –
mondanám:
aludj, révedezz, –
néztük egymást
egy rossz tükörben,
s akár a rabok,
körben, körben
járkáltunk
börtön-udvarunkon,
hol mögöttem,
hol épp előttem
egy akna robbant fel
a földben,
s végig,
a gőzölgő mocsárban,
buborékokra
állt a lábam,
malaszt se volt,
nem izzott az se,
csak párolgott,
mint rét az estbe,
kivédhetetlen
minden szó, mit
valaki szól,
valakit szólít,
„munkás’’ például,
társát hívja,
se bunkeré,
se alagútja,
csak amit elád,
az a munka-
erő, és mindezt

ő is tudja –
költőietlen
lett a tárgy ma,
zümmög a szó,
dobozba zárva,
nekiütődik
fémfalának,
kopog, kopog,
kinn föl-lejárnak,
hol semmi
nem áll már, mozog,
lábukat vesztett
bútorok,
álmok, a szárnyuk
körbenyesve,
buggyan még
a hűlő kemence,
s mélyén a vas,
és szürkül egyre,
felszíne csak,
mert sugaras
középen
és a földre vetve
lángot vetne,
az ég magas,
tappog a vak,
béna kezével
fényt keresve.

4.
Egy pillanatra
összefogni
mindazt, mi régen
szétesett,
hajtőként ülni
fel a bakra,
kurjongatni,
mint részegek,
a láppá züllött
faluvégen,
szemünk mélyén
aranyszüzek
csapdosnak,
közben
este lett,
vergődnek,
lámpák
felé törnek,
hol elégnének
persze. Mégis
túl nagy
a fény felé
kísértés.

5.
Guillaume, vágyom
kísérni téged,
de unlak is,
mint fán a kérget,
mely eltakar
férget és méhet,
– bár, mit tehetnél
lőtt fejeddel,
mit tányér mellé
raksz le néha,
kis szalvétával
betakarva,
s jelzed:
az élet tartozéka,
megvan, kár is
törődni ezzel,
kis potrohodon
lóg a rendjel,
levesedben
zsírcseppként
fénylik –
csak vársz, csak vársz
az alkalomra,
két abszint közt,
hogy mint a bomba,
robbanj. Látják,
kik majd megérik,
sőt emellett
még meg is értik,
hogy mért épp most,
és mért épp itt,
holott a világ
ritka tágas,
sivatagok vannak,
hol hálhatsz
nyakig felhúzott
hálózsákban,
sőt, úszkálhatsz
a tengerekben,
csónakkal
és gumiruhában,
én hallgatok most,
nem beszélek,
mert számon lóg ki
már a lélek.

6.
Ó, régi holtak
mit üzentek,
ti, földdel eggyé
kavarultak,
s minden élővel
egyek, egyek,
Guillaume,
turbánod
szárad szépen,
a láthatatlan
vízfenéken,
ki mondja azt,
hogy rossz a paplan,
jobb pucér seggel
virradatban,
deres füvön
csak elheverni,
hol nincs kenyér,
s nincs semmi, semmi,
rég volt,
mikor rostált
a rosta,
s börtönét is
kiválasztotta
magának az,
ki élni készült,
nagy kedvek vannak
most a rosszra,
mikor vasunk
zabálja rozsda,
nehézség ez is,
mindhiába,
nem pók az ember,
nincs hat lába,
hogy azzal fusson
fel s alá a
horizonttól
a horizontig,
száz szemmel
nézzen csillagára,
míg égre kúszik,
és kibomlik,
estéiig rejtőző
sugára,
ó, szó, megint szó,
s összeomlik.

7.
Apollinaire,
költészet bokra,
elteszlek most már
jobb napokra,
mikor melegebb
lesz a nyár,
kinek a lét fáj,
nem nyafogna,
piros vagy zöld táj
ránk csorogna,
dőlne a vidám
sátorokra,
hol a vendégség
kiabál,
hússal és borral
teli gyomra,
szóval, reggelig
áll a bál,
részegek dőlnek
kinn halomra,
s rájuk egy más
részeg pisál,
holtak néznek
körben, szorongva,
kerítéslécek,
fejükön glória
a tál.

KÁLNAY ADÉL

Jelek a múló időben

Nem szerette a disznóölést. Minden évben megfogadta, hogy nem adja be a derekát, de családja mindig erősebb volt. Szinte ez az egyetlen alkalom, amikor mindnyájan együtt vagyunk, könyörgött a felesége, aki valamennyire ismerte irtózatát, bár meg nem értette. Fogalmam nincs, miért csinálsz ebből olyan nagy ügyet, mondta már a kocsiban, s bosszankodva nézett rá, barbár szokás tudom, de hát istenem, vedd úgy, hogy ilyenek vagyunk. Nem válaszolt, mert veszekedés szagot érzett a levegőben, másrészt nem látta értelmét, hogy bármit mondjon. Inkább a tájat nézte, milyen gyönyörű errefelé, lassan elfogta az a kellemes izgatottság, ami mindig meglepte, ahogy közeledett a faluhoz. Most még semmit sem látott, csak kétoldalt a kis erdősávot, s néhány száz métert az útból, de nemsokára egy kanyar után elétárult a tágas medence, szétszórtan álldogáltak benne a hegyek, ősidők tanúi mind, hajdanvolt vulkánok. Fiatalon vadak voltak és szertelenek, nem tűrtek senkit és semmit maguk körül, de még magukban sem, öregségükre szelídek lettek, a termőföld úgy rakódott rájuk, mint öregemberre a bölcsesség, erdeiket büszkén mutatták az ég felé, így lett minden régi bűnük megbocsátva. Soha nem tudott meghatottság nélkül nézni rájuk, szerette volna átölelni őket, ahogy álmaiban megtörtént nem egyszer. A kis falu ott lapult a hegy lábánál, az anyja szoknyájába kapaszkodik, mint ahogy a gyermek szokott, mondták erre a falusiak.

Igazán magadra erőltethetnél valami jókedvet, mondta elkeseredve a felesége, nem volt már kedve neki sem veszekedni, inkább meg volt ijedve, milyen hétvégének néznek így elébe. Átölelte, aztán megfricskázta az orrát, a kocsiból nevetve szálltak ki, s mire kipakolták, amit hoztak a sógora már ott állt előttük a pálinkásüveggel. Egész este érkeztek a rokonok, folytak az előkészületek, fényárban úszott az udvar. Vacsoránál már sűrűn csendültek a poharak, két koccintás között elkapta felesége tekintetét, látta, hogy hálásan néz rá, amiért ilyen jói viselkedik, még azt is elnézi cserébe, ha egy kicsit többet iszik a szokásosnál. Sajnálta feleségét, szegény azt hiszi, hogy a rokonok zavarják igazából, csak nem meri bevallani. Hiába bizonygatta, hogy ez nem így van, érezte, nem hisz neki. Hamar elálmosodtak, a kinti hideg kicsípte mindnyájukat, bent pedig az erős ételek és az ital végképp megtette hatását. Korán is kellett másnap kelni, hát mindenki aludni tért, ki hová tudott, még a szomszédba is jutott a rokonságból. Nem tudott aludni, zavarta, hogy sokan vannak a szobában, kényelmetlen volt az ágy, a sok italtól meg fájt a feje. Örült ennek a kínzó fájdalomnak, talán elég ürügy lesz ágyban maradni legalább addig, amíg leölik az állatot. Hajnali háromkor a pálinkás talpraugrasztás idején behunyt szemmel hárította el a poharat. De szép zöld vagy öreg, mondta elismerően sógora. Mindenem fáj, suttogta, s valóban sajgott minden porcikája, biztos influenza, termett ott felesége, maradj csak ágyban, kínálta fel ő a megoldást, sógora buzgón helyeselt. Boldogan süppedt vissza néhány percre a meleg ágyba, de aztán csak nem találta rendjén valónak, hogy így feküdjön. Összeszedte magát és felöltözött. Kint nagy nyüzsgés fogadta, mindenki csinált valamit, felesége éppen vízért futott, tekintetében nem volt szemrehányás, inkább aggodalom. Tényleg rondán nézhetek ki, gondolta. Lassan kiment a kapu elé, úgy ment, mint aki csak éppen sétál, pedig futni szeretett volna, már hallotta a disznó gyanakvó röfögését, tudta, hogy most vonszolják a súlyos testet ki az ólból, hogy anyósa már ott áll a böllér mellett a nagy tállal, amibe felfogja majd a vért, hogy mindenki saját posztján feszült figyelemmel a feladatra koncentrál. Csak ő futamodott meg gyáván, nevetséges, mondaná anyósa, ha látná, egy felnőtt, egy férfi; és legyintene, mint aki nem is csodálkozik, hisz megszokta már, hogy egész életében mindent, amit elért saját erejéből érte el. Apátok arra volt jó, mondta mindig, hogy mellettem álljon, igaz apus, hajolt hozzá, megpaskolta a kezét, ezt fogadtad, s ezt tartottad is! – és sosem lehetett tudni gúnyolódik, vagy komolyan beszél.

Ahogy szeme hozzászokott a sötétséghez, szétnézett az alvó falun. Nem is volt igazán sötét, telihold volt, a hó vakított, csupán a templom mögött feketéllett a hegy, de nem fenyegető volt ez a feketeség, inkább őriző, elrejtő, oltalmazó. Végigment a kis utcán, ami levitt egészen a patakig, gyorsuló léptei alatt csikorgott a hó. A patak vize befagyott, de a jég még vékony lehetett, mert halk csobogást vélt hallani. A híd korlátjára támaszkodott és szorosan befogta a fülét. Úgy szorította, hogy szinte zsibbadt a keze, mégis úgy érezte, hallja a visítást, hallja a végső sikolyt, ami kiszakad a nyomorult állatból, a hörgést, mely után előbugyog a gőzölgő vér.

Könnyű kis kéz érintésére riadt. Sógora kislánya állt mögötte, egyetlen hatalmas batyu volt az egész gyerek, nagyanyja téli vállkendőjébe csomagolva, csak hatalmas szemei, piros orrahegye és csöpp szája maradt szabadon. Amilyen csöpp a szája, nevetett rá az apja, olyan nagy, ha kinyitja. Szerette ezt a kislányt, olyan szelídség áradt belőle, ami mindenkit megkapott, ha egyszer lesz gyerekük ők is ilyet szeretnének.

Te is félsz, kérdezte a kislány és a szemében riadt fények villantak. Tiltakozhatott volna, de ahogy a kislány szemeit nézte, tudta, hogy teljesen fölösleges. Bólintott hát, aztán sokáig álltak így egymással szemben, két furcsa teremtménye a világnak, mintha teljesen egyedül lennének az egész földön. Már vége van, szólalt meg csendesen, hat éve minden komolyságá­val a kislány. Én megvártam, amíg vége, pedig, és itt elakadt a hangja, pedig nagyon nehéz volt. Tudod annyiszor megetettem és emlékszem, mikor hozták, olyan, olyan kis butuska volt. Aztán eljöttem, de nem azért, amiért te, tette hozzá gyorsan. Nehezen találta a szavakat. Olyan rossz ilyenkor apát látni. Nem tudom, de más, mint tegnap, vagy azelőtt, érted?

Megsimogatta a kislány arcát, hát persze hogy értette, emlékeiben felbukkant saját apja, akire alig ismert rá azon a hajnalon, amikor hatalmas hujjogásra és ordítozásra ébredt. Neki senki nem szólt a disznóölésről, pizsamában, papucsban állt a dermesztő hidegben, elszörnyedve nézte, hogy rohangál a félig leölt állat, vérével SOS-jeleket hagyva a friss havon, hogy szaladnak utána ordítozva a férfiak, legelői apja, akit egyszerűen nem tudott azonosítani azzal az emberrel, aki sétálni vitte, az ölébe ültette, aki mesélt neki.

Elhessentette a képet és a kislányhoz hajolt. Gyere, menjünk vissza, megfázol! De a kislány megfogta a kezét és húzni kezdte a patakon túl, az erdő felé. Mutatok valamit, súgta, de csak neked, tette hozzá. Nemsokára bent jártak az erdőben. Jól ismerte ezt a helyet, sokat játszottak itt gyermekkorukban, később meg itt találkozott mindig feleségével, amíg nem merték bevallani egymást otthon. Ez félúton volt a két falu között, bár neki még egy mocsaras réten is át kellett menni, de egy férfinek illik több áldozatot vállalni, vigasztalta magát, valahányszor térdig süppedt a sáros vízbe.

Most a hóban jártak térdig, a szél befújta a fák közé és felhalmozta a kis ösvényen. Ölbevette a kislányt, így csikorogtak tovább, talpa alatt recsegve szakadt be a hó, fagyos volt az éjjel. Éppen kérdezni akarta meddig mennek még, amikor a kislány megszólalt, Itt vagyunk, tegyél le, és ne gyere tovább! A kendőből néhány répát és más zöldséget szedett elő és hatalmasakat lépve megindult a fák közé. A telihold fényénél jól lehetett látni, amikor a halk hívó szóra megmozdult a bozót és előjött egy őz, megállt közvetlen a kislány előtt. A nagy csendben élesen hallatszott, hogy ropogtatja a zöldségeket, aztán hagyta, hogy a kislány megsimogassa és lehúzza magához a fejét, végül egy szökkenéssel eltűnt a bozótban. A

kislány büszkén lépegetett vissza előbbi lábnyomaiban. Nem is gondoltam, hogy ébren van ilyen korán. Láttad, mennyire szereti a répát, akár egy nyuszi, nevetett elnézően, ahogy csak saját gyerekéről beszél az ember.

A pataknál hirtelen megállt és nagyon komolyan mondta, nem szeretném, ha elmesélnéd, féltem őt nagyon. Nem járhat úgy, és kezével felfelé, a házuk felé intett. Nem szólok senkinek, bennem megbízhatsz! Tudom, bólintotta kislány, aztán már nem beszéltek többet. A falu lassan ébredezett. A kéményekből keskeny füstcsíkok szálltak, vizesvödrök csörömpöltek, a kút pereméhez ütődtek, loccsanta víz. A hegy kezdett elválni az égtől, a tájon végiggurult az első harangszó.

Öt óra, mindjárt jön az első busz is. A kislányra nézett. Úgy bandukolt mellette, hogy szeme le-lecsukódott, s olyan érzése támadt, mintha mindig így mentek volna ők ketten kéz a kézben, át végtelen életeken szeretetet és békét hordozva magukban. Nagyon álmos lehet, gondolta, beviszem és lefektetem.

A sápadó hold kirajzolta árnyékukat a hóra, hogy jelek legyenek ők a múló időben.

CSANÁDY JÁNOS

Két nap a téli Tiszán

Már karácsony elő-hava leesett az úton, amerre mentünk. Nadrágszaggató fagy merevítette az utakat a Nagy Alföldön át, a kocsi meg-megcsúszott a kanyarokban az aszfaltra fagyott jég és hófoltokon; az útmenti ligetekben fácánok tollászkodtak csapatostul, s a tél fekete madarai, a varjak is seregestül keringtek a szürke égen. Mindenütt hófoltok, zúzmara, zúzmarás, rég lombjukat vesztett fák.

Egy árva légpuskával műveltünk útközben tiltott vadászatot, ki-kidugtuk csövét az ablakon, s suttyogtattunk a fácánokra. Szerencsére, egyet sem sikerült eltalálnunk, így tiszta kézzel érkeztünk meg a hóba dermedt Mártélyra, felzörgettük Terikét, a művésztelep gazda- asszonyát, majd bevettük magunkat a telep jéghideg betonfalai közé. A víz régen el volt már zárva, de szerencsére az egyik artézi kút még működött, gyorsan teát kezdtünk forralni a villanyrezsón, ez volt egyetlen fűtőeszközünk, mert – mint csakhamar kiderült – az olajkályhákat nem lehetett begyújtani. Káromkodtunk, szívtuk a fogunkat; Pista bácsi a szomszédból kisüstit hozott s székelyes jókedélyét; így aztán lassan fölmelegedtünk.

Valami szelíd ünnepélyesség lebegett két napig nomád életünk s az ártéri fák fölött, amerre kószáltunk. Tudtuk, ez az utolsó kirándulásunk az idén, vége az évnek, csakhamar itt van a szenteste, békés karácsonyfáival. Bennünket azonban még tavasz, nyár, ősz feszített. Irigykedtünk, akik a lékeknél halásztak most is. Csukáztak; a csuka még állítólag zsákmányol ilyenkor, A partok összeszűkültek, közelebb kerültek egymáshoz; a fagy, a hótól fehér jég, mint jótékony keresztyéni kéz, fogta össze őket. De a szigeten, a rengeteg varjútrágya közt a fák alatt vérnyomokra találtunk; sokáig követtük őket, orvvadászt gyanítottunk a vércsík végénél. Addig azonban nem jutottunk el, a nyomok egyszer csak megszakadtak.

Az idő nem töprengésre való volt, hanem vikinges, gyors cselekvésre. Lementünk a Élő-Tiszta menti öreg halásztanyához, de csak eldobott, nyári sörösüvegeket, foszladozó hálókat s befagyott ladikokat találtunk. A folyó jégtáblákat sodort, s mintha vize meleg lenne most is, lustán párolgott. Elmentünk a Fokra, itt akasztotta meg Sándor villantóval tavaly nyáron a közel öt kilós balint, a hal sokáig úszkált még egy öreg fa gyökeréhez bilincselve. Tavasz, nyár, ősz feszített bennünket a jégbe dermedt tájban, s ezt az örökös feszültséget karácsony közeledő szelídsége sem tudta teljesen feloldani. Miután végignéztük, az útmenti fiatal tölgyesbe húzódva, tízezernyi varjú esti sereglését, (a szigeti erdőbe mentek éjszakai szállásra), a sötétben zseblámpás cserkészésre indultunk. Áfák lombjai közé húzódott fácánok azonban elég elővigyázatosak voltak – hangos suhogással rebbentek fel óvatos lépteink zajára.

Két napig szívtuk a téli Tisza illatát; a jég- és avarszagot, kószáltunk a megfagyott földeken, őseink igaz birtokán, s birtokba vettünk a nyáron nyüzsgő holdág csendes, fehér jégtakaróját. Mint egy ős-szertartást, eljátszottuk a vadászatot is, de egyetlen csepp vér nélkül, s e nomád pogánykodásnak mintegy ellentéteként induláskor, ahogy nekivágtunk a haza-útnak, egy régi zsoltár zümmögött fel gyermekkorom mélyvilágából: „Minta szép, híves patakra…”

KÁNTOR ZSUZSA

Szelíd motorosok

Ül egy ember a körúton egy házfal tövében, s papírzacskóból eszeget. Már elmentem mellette, aztán odalépek egy bolt kirakatához, mintha csak a cipőket nézegetném s visszalesek rá, hogy miért a flaszteron, s mit eszik ott. Akkor látom, a földön előtte kis papondekli, rajta szűkszavú üzenet: Segítsenek, éhezek. Jól sejtettem, koldus ez itt, és éhezik, vagyishogy nem éhezik, mert éppenhogy eszik, ami éles ellentétben áll a cégtáblával, s ezáltal szerfölött humoros. Persze lehet, hogy valaki épp az imént nyújtotta át neki a zacskót, és csak tökmag van benne, oly csekélység, hogy arra a kis időre, míg elfogyasztja, nem érdemes a hirdetményt bevenni.

Múltkorában is láttam valakit az Oktogonon, a valamikori Abbázia előtt. Tolókocsiban ült, inkább hevert, szájában pipa, kalap a fején, egy másik kalap a szék karfájáról lecsüngő kezében kinyújtva az arrajárók felé. Mintha külön életet élne: ő kéregét, a gazdájának ehhez semmi köze.

Én kéregetek, igen – mondja a kalap –, miért ne, egy kalappal minden megeshet, ez is. De a gazdám nem akárki, ő ember, önérzetes. Nem utazik gorombán a hatásra, nem dramatizálja, mondhatni, pocsék helyzetét. Van aki nem szereti az ilyet, van aki dühös ránk ezért: mit úrizál ez itt, sütteti a Nappal a hasát. Nincs ennek semmi baja, jól meg kéne verni, rajta, essünk neki! így igaz, rajtunk verik el a port, ha dühbe jönnek, rajtunk, szelíd motorosokon. Na, de jön még kutyára dér, megkapják a magukét, figyeljék csak, mi lesz itt télvíz idején, metrók lépcsői alatt, a mocskos, pocsolyás flaszterokon. Kereszttel a kézben, gyerekkel az ölben, talpig rongyban támadnak egyesek, de úgy, hogy belesárgul, aki odanéz, látja a kicsi lányt, ahogy álmában a szája lekonyul, két kis copf kétfelé, csak felébredni ne kelljen, mi leszel, ha megnősz, koldus, aranyos kicsike, koldus magad is: tedd szépen össze a kezed, tanulj: dicsérd Istent és a jótevőt, akkor hullik a pénz; hát nem, az én gazdám sose tenne ilyet, nem támad a könyörület nevében, hogy az is restellje, aki ad és az is, aki nem: én teljesen az ő pártján állok, egyetértek vele abban, hogy koldulni nem embernek való; ő csak védi az emberi öntudatát, úgyhogy átveszem tőle ezt a dolgot, mellékessé teszem, hogy senki se restellje magát, ha lehet, senki se, mert kérni is, adni is kínos így kicsit, ugye? Nekem szánta ezt az ötöst, uram? ó, de kedves! tetszettem önnek? Valószínű. Szó, ami szó, én még eléggé szemrevaló kalap vagyok, bárha eljárt felettem az idő, és a bélésem csupa rongy, de mi azt nem fordítjuk annyira kifelé, nem támadunk, nem, ha az életünkbe kerül is, a magunk meg az önök kedvéért, nemdebár; érti, mire gondolok, uram!?

GULYÁS-ZANA LÁSZLÓ

roncskagyló, opus 8.

azzal a nagyon erős,
ideges-szaggatott
lendülettől elbukó
tollvonással,

tolla útjának azzal
az el-nem-véthető,
félre nem érthető
elvékonyodásával,

a boríték címének
azzal a kuszán
cikázó áthúzásával
mindent, többet,

mint szavaival,
mint szemével valaha is – –

Amit gondolok

Somlyó György vendéggondolatai

Nem elmondhatatlan
és nem elmondani nehéz.
Nem szóba önthetetlen
és nem megrázó Egész.

Nem arcpirítóan nyers
és nem is szelíd.
Nem a fokozhatatlan vágy
és nem ezerszer megírt.

Nem döbbennél meg,
s nem is példa nélküli.
Nem mintha nem mondtam volna már el,
s talán megsúgtam neked is.

S nem mintha újdonság volna
neked vagy nekem.
Az igazság az, hogy csak
épp most nem merem

elmondani.

TOKAI ANDRÁS

A pálya-őr 4.50-kor kinéz

November.
                    Hajnali ég
fagyos síkja, vagy tere,
az a hátrahúzódó,
deresen, görbe síkként szikrázó,
kiürült korcsolyapálya.

Csak a Hold meg a Vénusz.
Csak a Hold ezüstpapírból,
az indigókék csomagolópapírra
odaragasztott
görbe korcsolyája.
Csak a Hajnalcsillag:
tűhegynyi rés valami ismeretlen
izzó fényességben.

Még hetven perc van hátra fölkelésig.
Kipöcköli a csikket, behúzza
szorosra a korcsolyapálya
gondnoki melegedőjének
megereszkedett, recsegő, koszos ablakát.

Tíz perc múlva a rádió a szomszéd országbeli háborús
hírekkel kezdi. Kinéz: nincs ott az égen a rézszínű Mars.
Csak a Hold meg a Vénusz. Reggel hétkor nyitás.
Készülődni kezd a pálya-locsoláshoz.

ESZES MÁTÉ

A gyanú

Zsíros Gyula szatócsboltja a Fő út 23. szám alatt, Daku Flóri mészárszéke mellett áll. Az út és a ház mögött széles vizesárok húzódik, rajta keskeny fahíddal. Félig az úttesten, félig az árokban tekintélyes csődület, férfiak, asszonyok, hátul a felnőttek mögött gyerekek. Az elől állókat Bagi Gyula vadőr, Sári Antal kisbíró és a híd karfáiba kapaszkodó Daku Flóri igyekszik visszatartani. A legkíváncsiabbak Flóri vérpöttyös kötényének préselődnek, de behemót alakja minden rohamnak ellenáll.

Amint Vörös Mihály csendőr őrmester és járőrtársa, Zana József tizedes a jegyző kíséretében rákanyarodnak a Fő útra, a falubeliek között az eddiginél is hevesebb nyugtalanság támad. Most már senki sem kételkedik benne, hogy a résnyire kinyílt boltajtó mögött szörnyűség történt. A tompa zsivaj fölerősödik, lármás találgatások hangoznak mindenfelől, amit csak Vörös csendőr őrmester és kíséretének érkezése csendesít le.

– Nyugalom, emberek! Húzódjanak félre! – kiált bele a sűrűsödő csöndbe. Tekintélye van a faluban, nyugalmával, határozottságával, szigorúan igazságos intézkedéseivel teremtette meg magának a respektust. Legutóbb is ott volt a két Korsós testvér esete. Három szekér ölfát tolvajlottak a Csengey-féle erdőből, de rajtavesztettek, mert nem vették észre, hogy az egyik hasábfa kérgébe bicskával bele volt vésve, hogy „Szeretlek Emike!” A jegyző a városi bíróságra akarta adni a két Korsós ügyét, de Vörös helyben elintézte. A két öreglegénnyel a községháza udvarára hordatta háton a fát, ott felfűrészeltette, felaprítatta velük a fél falu szemeláttára, és még ki is fizettette velük a fa árát a Csengey-uradalomnak. Evvel fűtik télen a községháza cserépkályháit.

Szétnyílik a tömeg, az őrmester nyugodt, kimért léptekkel előremegy az üvegezett boltajtóig, szélesre tárja, de vállas alakja betölti az ajtónyílást, eltakarva a látványt a kíváncsi tekintetek elől. Odabent iszonyatos kép tárul Vörös szeme elé. Az öreg szatócs hálóköntösbe burkolt, esetlen kis teste vérbefagyva hever az olajos padlón. Akkora csak az egész ember, mint egy gyűrött kis rongycsomó. Pipaszárlábai kifordulva, oldalra bicsaklott fején, a nyakszirt fölött, tojásnyi duzzanat. Az álla alatt, egész a füléig, vágott seb húzódik Az őrmester kutató szemmel vizsgálódik, egyetlen apró részlet sem kerüli el a figyelmét. Előbb tompa tárggyal leütötték, azután, hogy örökre elnémítsák, a tettes, vagy a tettesek elmetszették az áldozat nyakát. A pénztárgép fiókja kifeszítve, a pult mögötti polcokról az áru lesöpörve a földre. Rekeszes faláda hever a sarokban, különös, nincs belőle kiborulva a bontott cigaretta, ebből árulta darabonként az öreg boltos a szivarkát. Az áporodott levegőben a dohány illata petróleum és szappan szagával keveredik.

Vörös Mihály nem nyúl semmihez, eleget látott. Még az ő edzett gyomra is felkavarodik, kihátrál a boltból. Óvatosan zsebkendőjébe fogja az ajtókulcsot, kívülről a zárba illeszti, és bezárja maga után az ajtót.

– Figyelem! Zsíros Gyula halott. Megölték. Rablógyilkosság történt. Amíg a nyomozó alosztálytól megérkeznek a városi kollégák, magam vezetem a nyomozást.

Döbbent csönd fogadja az őrmester szavait. Ilyen közelsége az erőszakos halálnak elborzasztja a lelkeket. Pedig a háború hatodik esztendejében, egészen a legutóbbi hónapig, iszonyatos hírek érkeztek a frontokról, ide az Isten háta mögé is. Alig van egy jó hónapja annak, hogy újra elkezdték küldözgetni a SAS-behívókat, s erre Matildka, a besavanyodott vénkisasszony ágynak dőlt. A szomszédasszonya, Kun Mari fülehallatára kijelentette, hogy amíg ő a postáskisasszony a faluban, nem lesz több behívóparancs, nem lesz több kényszermunka, mert ő maga ugyan egyetlen levelet sem fog kézbesíteni. Azóta a távolsági autóbusz kalauza a posta bukóablakán bezúdítja a postazsákból a leveleket, és kész. Ha pipiskedve benéz az ember az épület túloldalán a rácsos ablakon, láthatja, hogy hatalmas vesszőkosárban gyűlnek a levelek. Ha pedig ellenzőt formál a kezével, és jobban meregeti a szemét, a távíró vevőkészüléke mellett felfedezheti a tekintélyes papírhalmot, amelyet Matildka szerint éppen jókor lesz a háború után elolvasni.

A hosszúra nyúlt csöndet az őrmester erélyes hangja töri meg: – Zana tizedes, hozzám! – kiáltja parancsolóan, miközben vigyázzba merevedik és magasba emeli jobb kezét.

A tizedes pirospozsgás, megtermett legény, a sietségtől előregörnyedve nyomakszik át a tömegen és cövekeli magát az őrmester elé.

– Őrmester úr, alázatosan jelentkezem! – Rossz szokás, minden szó után rág egyet a bajuszán.

– Jóska fiam, végigjárod a házakat és megtudakolod, járt-e idegen tegnap, tegnapelőtt, mára virradóra a faluban. Mindenféle házaló érdekel: drótostót, ószeres, tollszedő, köszörűs. Kérdezd a kocsmárost, a révészt, beszélj az útkaparóval. Faggassad a vénasszonyokat, gondod legyen kecskés Marcsára, ott a faluvégen. Egész nap az ablak előtt ül és lesekszik a függöny mögül. Hátha láttak idegent erre ténferegni. Az ittenieket magam kérdezem ki.

– Igenis, őrmester úr! – engedelmeskedik habozás nélkül Zana, majd kemény hátraarc után döngöl egyet a földön a csizmájával, és futólépésben eliramodik.

– Emberek! Magukon is múlik, hogy kézre kerítjük-e a tettest. Ha az éjjel valami szokatlant tapasztaltak, ki vele, mondják el!

Tompa moraj fut át a tömegen, mozgolódás támad, előlép Bagi Gyula vadőr.

– Én leltem rá reggel, amikor szolgálatba indultam – igazít egyet a hátán átvetett sörétes puskáján. – Elfogyott a pipadohányom. Mindig nála vásárolok.

– Szóval maga fedezte fel a gyilkosságot. Szólt valakinek?

– Hát hogyne. Dörömböltem a mészárszék redőnyén, mire előjött Daku Flóri. Vele még egyszer megnéztük, de nem nyúltunk semmihez.

– Azt jól tették. Másnak nem szóltak?

– Dehogynem, szóltunk biza mindenkinek, aki erre jött: Sárossy Gyulának, a borbélynak, Palkó Imre harangozónak, Peszeki Sándornak, a kondásnak, ő aztán bekiáltott minden portára, ahonnan kicsapták a disznót a kondába. Gyülekeztek is szépen a népek, de senkit nem engedtünk a halott közelébe. Ennyit tudok mondani.

– Köszönöm – int az őrmester rövid hallgatás után. – Magának a községházán, a pihenőszobán is jelentkeznie kell, Czakó alhadnagy úrnál. – Vörös őrmester már ismerte a csendőr nyomozó-alosztály vezetőjének a szeszélyeit: a bűntett felfedezőjét előbb kívánja látni, mint a helyszínt.

– Kinek van még mondanivalója? Minden apróság fontos lehet – szól komor arccal az őrmester. Az emberek elbátortalanodva toporognak, mintha a szörnyű bűntény terhe megbénította volna őket.

– Ma éccaka ordított a Pelyhe Jani szamara – mondja fennhangon egy magas, szikár, borostás arcú paraszt, kilépve a tömegből.

– Magát hogy hívják? – kérdezi az őrmester.

– Sértő Ábel a becsületes nevem – mondja öntudattal a megkérdezett. Tudálékos beszédéért, folytonos okoskodásáért furmányos Sértőnek csúfolják a faluban.

– Ez a szamár-ügy hogy kerül ide? – A hang egyszerre rendreutasító és erélyes. De Sértő nem zavartatja magát.

– Nagyon egyszerűen, őrmester úr. Furcsa szerzet a Pelyhe Jani cipészmester szamara. Soha nem eső előtt ordít, ahogyan ez a tiszte lenne, hanem mindig akkor, amikor nagy baj szakad a falura. Legutóbb akkor ordított, amikor a Géza tanító úr fölakasztotta magát. Előtte meg tavaly, mikor a Pázmándyék hodálya leégett. Két éve ropogós lóherével se lehetett lecsillapítani, mielőtt a Tisza átszakította a nyúlgátat, és elvitte a termést. Ezt itt akárki megtanúsíthatja – suhint hosszú karjával Sértő a mögötte állók feje fölé –, előérzete van ennek a szamárnak, kérem.

Az őrmester szemügyre veszi Sértő Ábelt, nem tudja eldönteni, hogy bolonddal van-e dolga, vagy belőle akar hülyét csinálni ez az égimeszelő. Ázután egyenként ráemeli tekintetét az előlállókra, de az emberek olyan rezzenéstelen arccal néznek rá vissza, hogy megnyugszik. Vörös őrmester belátja, hogy hiába vesztegeti az idejét. Használható bejelentést aligha várhat ezektől a megszeppent népektől. Meg kell nyugtatnia őket, de hosszú töprengésre nincs idő.

– Figyeljenek ide, emberek! Most menjenek szépen haza. Ha bármi eszükbe jut, ami kapcsolatba hozható a bűnténnyel, keressenek meg a községházán. Hamarosan megérkeznek a nyomozó alosztálytól is, meghallgatunk mindenkit. ígérem, minden gyanús körülményt és gyanús személyt tüzetesen megvizsgálunk. Követünk minden nyomot, tűnjön ez bármennyire hihetetlennek is.

Lassan oszladozni kezd a tömeg. Az őrmester, mielőtt elindulna a községházára, megbízza Bagi Gyulát, hogy amíg érte nem küldi a tizedest, őrködjék a bolt előtt. A vadőr örömest vállalja a megbízást, tudja, hogy ezt a tettét időtlen időkig számontartják majd a faluban.

A községháza udvarán már ott állt Czakó alhadnagy fekete DKW-je, amikor az őrmester megérkezett. Vörös közvetlenül indul a csendőr pihenőszobába, nem állhatja ezt a rókamosolyú alhadnagyot. Ellenszenves neki a fölényes viselkedése, a puhány kézfogása és a pisze orra alatt ugrándozó kefebajsza. Különben is, milyen csendőr nyomozó az, aki sohasem néz az áldozatra, aki csak a kihallgatásokon buzgó, a nyomok pedig hidegen hagyják.

– Hol a jelentése, őrmester úr? – kérdezi Czakó köszönés helyett, amint az őrmester belép a kis agyonfüstölt helyiségbe.

– Két órája érkeztünk a helyettesemmel lóháton a ladányi őrsről. Zana tizedes most kérdezi ki az embereket afelől, hogy járt-e idegen a faluban.

– Nocsak, Vörös, magának helybeli tettes nem is jó?

Az őrmester elengedi a füle mellett a kötekedő hangot.

– Járt már a helyszínen?

– Igenis, én jártam!

– Ki fedezte fel a bűntényt?

– Bagi Gyula vadőr. Ő vigyázza most a helyszínt.

– Kéki, ugorjon, kísérje elém azt az embert – rendelkezik Czakó. A gyakornok szempillantás alatt kívül van az ajtón. – Maga meg, őrmester, rajta, mesélje el, mire jutott.

Vörös Mihály sorjában elbeszél mindent. A közben megérkező Zana tizedes szóra nyitná párszor a száját, hogy a frissen hallottakkal kiegészítse parancsnoka előadását, de Czakó mindannyiszor beléfojtja a szót.

– Délután négyig írásban kérem a jelentésüket – zárja le végül a hallottakat Czakó. A végszavára megérkezik Kéki gyakornok a vadőrrel. Bagi Gyula vadőr alacsony, mozgékony kis ember, a szeme kutatón villog, mint az erdőjáró embereké. Ültében fészkelődik a csendőrtiszt előtt.

– Szóval, maga talált rá Zsíros Gyulára – mondja az alhadnagy, székén hátradőlve.

– Igenis, én. Már halott volt.

– Honnan tudta olyan biztosan, hogy halott? Megfogta a pulzusát, hallgatózott a mellkasán?

– kérdi a szakember fölényével Czakó.

– Nem kellett nekem, kérem, hozzá se nyúlnom. Láttam én már vadat számtalanszor tűzbe rogyva kimúlni, meg láttam ám sebágyban kiszenvedni. Nincs ez különbül az embernél sem. Már a végtagok állásából megállapítottam, hogy halott a Gyula. No, meg ott volt a nyakán az elmetszett ütőér. Azonkívül az alvadt vér színéből is láttam, hogy órák óta halott. Mondtam is Daku Flórinak, a hentesnek, hogy ennek a Gyulának olyan előírásosan metszették el a nyakát, mint ahogy Spritzer Náci szokta a kakasnak.

– Ki ez a Spritzer Náci, jó ember? – kérdezi az alhadnagy.

– Hát ki lenne más, mint a zsidó sakter – feleli a vadőr. – Ott lakik a tejcsarnok mellett.

Az alhadnagynak szederjesre változik a feje. Nem is tagolja a szavakat, hanem egy szuszra horkantja: – Vörös őrmester, egy zsidó sakter a maga körzetében? Mit állnak itt még mindig, mint szamár a hegyen? Kerítsék elő nekem a föld alól is azt a zsidót!

Zana tizedes megint szólni szeretne, de az alhadnagy kituszkolja őket a szobából.

Csak kint a kövesúton van alkalma megszólalni. – Őrmester úr! Már bent mondani akartam, hogy Spritzer Ignác már tegnapelőtt elhagyta a falut. Kecskés Marcsa néni újságolta. Amikor kérdeztem, látott-e idegent bejönni a faluba, akkor azt mondta, hogy bejönni nem látott senkit, csak kimenni: a Spritzer Nácit, hátán nagy batyuval. Ott várt rá a faluvégen a Végessy méltóságos kocsisa hintóval. Érdeklődtem a kastélyban, de csak a tiszttartóval tudtam beszélni. Ő azt mondta, hogy a méltóságos asszony utasítására vitette Spritzert a ladányi vasútállomásra, mert utazott Pestre a lányához.

Az őrmestert a hallottak sem hangolták derűs kedvre, ösztönei azt súgták, hogy rossz vágányra csúsznak a dolgok. Bosszús volt fiatal járőrtársára is, meg kellett dorgálnia.

– Jegyezze meg: maga testületbeli magyar királyi csendőr tizedes. Ha mondanivalója van, az atyaúristen előtt is elmondja azt. Ha nem akar hóhéra lenni ártatlan embernek. Megértette?

Spritzer Ignác végezte a hitközségben az állatok vágását. Mármint a kétlábúakét, mert nem volt tudós vizsgálósakter, csak kis sakter, aki csupán szárnyas jószágok vágására jogosult. Az utóbbi időben nem sok dolga akadt, mivel a négy zsidó családból három, a Hofferék, a Mandelák és a Hirschék ezek előtt a nyugtalan idők előtt elköltöztek a faluból. Steineréket itt marasztalta a föld, ők gazdálkodtak. Balsorsuk úgy hozta, hogy az idén nyáron innen hurcolták el őket a faluból.

Amikor kis cókmókjukkal kocsira rakták a családot a főtéren, Kecske Etel, a falu egyetlen koldusasszonya így jajveszékelt: – Szűzanyám! Szűzanyám! Hová viszik azokat a jóságos bides zsidókat?

Spritzer Ignác maradt. A Futura Gabona Rt. megbízottjaként felvásárolta még az idei termést is a parasztoktól és az uradalomtól. Akadt ellensége is a faluban, mert mindenki jó áron akarta eladni a termést, akármilyen konkolyos volt. Ám ha az öreg a Tárház sarkában levő kis laboratóriumában elvégezte a méréseket, és megállapította a gabona fajsúlyát és fehérjetartalmát, nem volt vitának helye. Elismerte mindenki, tisztességesen végzi a dolgát a futurás. Nem gyűjtött vagyont, úgy élt, mint bárki más a faluban. Arra nagyon büszke volt az öreg, hogy Pesten járt egyetemre a lánya, a Végessy Picivel. Mondogatta is gyakran: „Az én vagyonom a lányom orvosi diplomája”.

De a falu ragaszkodásának más oka is volt. Hozzáfutottak a keresztény szülők, ha fityma­szűkülettel született a gyerek. Spritzer Náci nagy hozzáértéssel végezte el a műtéteket. A fiúk között jó páran futkároztak a faluban az általa agyusztált fütykössel. A legelső páciensek már legénysorba cseperedtek és gyakorlatban is kipróbálták Náci bácsi művét, reklamáció pedig nem történt.

– A törvény nevében! – kiáltotta Vörös őrmester előírásszerűen. – Nyissák ki! Magyar Királyi Csendőrség! – Hosszan dörömbölt az őrmester a bejárati ajtón. Kihalt volt a ház, egy lélek nem mutatkozott. A két csendőr körüljárta a házat, az élet semmi jelét nem észlelték.

Sápi Mari néni a szomszédból kiabált át éles, dobhártyarepesztő hangon, jól elnyújtva a szavakat, ahogyan a templomban az éneket szokta: – Spritzer úr nincs itthon. Tegnapelőtt Pestre utazott a lányához!

Vörösék visszaballagtak a községházára. Jelentették Czakó alhadnagynak, hogy nem találták otthon a saktert.

– Miért? Mit gondolt, őrmester? Hogy ölbe tett kézzel várja magukat? – Az alhadnagy szépen felépített elméletét, amelybe Spritzer sakter úgy beleillett, mint üvegbe a dugó, csak az a hír ingatta meg, hogy két napja elutazott Pestre, és éppen a Végessy méltóságosék hintója vitte ki a vasútállomásra.

– Ez semmit nem bizonyít, őrmester. Hacsak azt nem hogy ravasz ember ez a sakter. Megvan a sziklaszilárd alibije, azután az éj leple alatt visszalopózik és véghezviszi a gaztettet. Nekem jó a szimatom. Nem véletlenül terelődött rá a gyanú.

– Nem hiszem, hogy Spritzernek köze van a gyilkossághoz. Inkább arról van szó, hogy egyeseknek ellenszenves. – Lett volna még mondanivalója az őrmesternek, de Csörögi János halász robban be lélekszakadva az ajtón.

– Nyomozó urak, bejelentést akarok tenni – mondja elfúló hangon.

– Kezdjen hozzá, jóember, hallgatjuk – adja meg az engedélyt nyájasan Czakó.

– Az éjszaka elkötötték a bolyáról a ladikom. A gazember átevezett rajta a folyó túloldalára, és otthagyta kivonszolva a homokparton.

Beletelt három hétbe, amíg a nyomozócsoport, Czakó vezetésével, módszeresen megvizsgált minden gyanús nyomot. Kihallgatták mindazokat, akik szorosabb kapcsolatot tartottak az áldozattal. Sorra vették a barátait, az ellenségeit, üzleti kapcsolatait, de sem sikerrel kecsegtető kiindulási pontra, sem bizonyítékra nem bukkantak.

Már jól benne voltunk a télben, amikor egy Tiszán-túli falu vendégfogadójának éléskam­rájában betörésen értek egy szökött katonát. A hátizsákjában talált tárgyak – metszőolló, különféle méretű gyalukés, fenőkő – eredetét kutatva jutottak el a nyomozók a falunkban történt rablógyilkossághoz, amelyet a katona, kihallgatói szívósságának köszönhetően, végül bevallott.

Kézre került tehát a tettes, de hiába jutott el hozzánk a híre, már késő volt. Befészkelte magát az emberek agyába a gyilkos sakter képe. Akadtak, akik bő, fekete köpenybe burkolózó alakját, ősz szakállal keretezett arcát évek múltán is látták felbukkanni a Végessy-kastély elvadult ősparkjában.

TABÁK ANDRÁS

(A jászberényi Öregerdő)

Ennek a tanyatájnak nincsen hagyománya,
nincs nótája, se meséje, költészete sincs, –
néprajzilag fehér folt; közömbös, holt vidék.
Itt mindig csak dolgoztak (mert azt nagyon tudtak),
földet túrtak, erdőt, szőlőt s barmot neveltek,
termő tájat teremtettek szorgos, őshonos
jászok, „jött-ment” palócok, tótok valaha rég
a semmiből. És az egyetlen néphagyomány:
a táj ajkán mindüknek fönnmaradt a neve.

(Kafkához)

„Engedd csak be a Gonoszt a házadba,
többé már nem kéri, hogy higgy is neki.”
Mi azonban mind a Gonosznak hittünk,
neki csak, s nem Magának, a prágai
zsidónak, bár tudtuk ugyan, Magánál
senki a Gonoszt jobban nem ismeri.
Ma már nem hiszünk persze a Gonosznak,
s többé ő se vágyja, hogy higgyünk neki.
Hiszen itt ül a házunkban, és dölyföl.

(Hainburgi táblák)

Kis zománctáblák, névvel s mesterséggel,
az ódon házfalakon. „Peter Finckl pék”,
„Martin Weygandt bodnár”, „Johann-Adam Grimm
írnok” – és még vagy két tucatnyi tábla,
megannyi név, a városban szerteszét.
S legfölül ott komorlik valamennyin
az évszám: „Ezerhatszáznyolcvanhárom”.
Akkor vívta meg a várost a török.
Kardhegyre került ott minden eleven.
Ám az emléktáblák nem a megöltek,
hanem a túlélők neveit őrzik.

(Alkony egy balatoni állomáson)

Ülök az ódon restiben
(ahol már gulyást se tudnak
főzni, Krúdy úri), pirosbor
előttem, és az ablakból
nézem jövés-menését a
lomha, téli vonatoknak
feszült figyelemmel, mintha
várnék várva valakire.
S várok is mindig valakit.
És nemcsak itt, de minden más
állomásokon is, lopva,
remélve, epedve azt az
egyvalakit, aki hozzám
– hiszen tudom régóta már –
nem érkezik meg sohasem.
Esteledik. Havazni kezd.
Hó lepi be a síneket.

(Kilenc sor)

Az a döbbenetes,
hogy körömhasadtig
senki se tiltakozott.
„Neki is elvégre
joga, hogy a haza
földjében megpihenjen…”
Joga! Neki! Akit
milliónyi magyar
kihunyt élete terhel!

(Jókai Füreden)

A villa akkor még a Balatonra nyílt
(Az aranyembert írta meg egy télen itt),
s asztalától híres-szép, tiszta, kék szeme
szabadon kalandozott el a somogyi
part fele, gyakran álmodozva közben el:
ó, hogyha most Ó is itt lehetne! hogyha
együtt ámulhatnák itt e téli csodát,
a szemhatárig beállott, óriás tavat,
a vakítón szikrázó, fehér világot
s amott, Tihanynál a sötétlő rianást,
a hullámok jég-taraját, a megdermedt
hullámverést! ó, hogyha egyszer Ő is itt
lehetne! este a kandallótűz elé
telepedve, pipaszó s borocska mellett
csevegve, emlékeznének a tűnt, régi
időkre, diákévekre, Pápára, Kecskemétre,
no meg a színészetre s Pestre, az első
író-léptekre, könyvekre, sikerekre
s a főszerepre, ama örök nemzeti
napra, a nagy forradalomra – hogy aztán
fölszakadjon végül egy öreges sóhaj:
„Megvénültünk, haj, Sándor!”
                                          „Meg ám, Móricom!'
– és merengenének ott tovább a csöndben…
       Ám a híres-szép, tiszta, kék szempár lassan
könnybelábadt. Mert fájt, fájt lélekbe marón
a tudat: hogy Ő, ha túlélte volna is,
ha el nem esik, a kies csendillába,
ide a lábát sose tette volna be.

(Krúdyt olvasva)

Végül is egyremegy, hogy az ember sorokba
szedi bújában, ami kifejezhetetlen,
avagy cigányokkal huzatja el ugyanazt
teliholdas éjen egy asszony ablakánál:
„Ahogyan én szeretlek, nem szeret úgy senki” –,
ha a firhangos, sötét ablak nem nyílik meg,
s még csak gyertyavilág se lobban föl odabenn.

(Egy sárgult jászberényi képeslapra)

Nézem a képen az ó zsinagógát
a büszke-komoly két gömbsüvegével
Eltűnt, mára csupán már híre-pora
És akik véle tűntek: füstté lettek
füstté a hívek, ó jaj, valahányan