Vörösmarty ódában köszöntötte Liszt Ferencet, Bartók Béla legpontosabb méltatása versben történt meg Illyés Gyula jóvoltából, Stendhal ragyogó könyvet írt Rossiniról, Franz Werfel lélektani tanulmánynak is beillő regényt Verdiről – és oldalak százain lehetne még sorolni az írói zászlóhajtás példáit a muzsika felkentjei előtt.
Nem véletlen ez a – gyakran szinte bénult – tisztelet. A szó mesterei nagyon is jól tudják, hogy többrendbéli dolgok vágynak földön és egen, amelyeknek kifejezésére a szavak kevésnek bizonyulnak, bármily mesterien forgatják is azokat. A lélek legtitkosabb tájairól már nem a Szó tudósít, hanem a Hang. Hogyan is írta Schopenhauer? „A zene éppen nem puszta segédeszköze a költészetnek, hanem önálló művészet, sőt mindezek leghatalmasabbja.” Igen, a zene „általában az a dallam, amelyhez a világ a szöveg”. A világot művészetté párálni a zeneszerzőnek van a legtöbb esélye, hiszen a világ legbelsőbb lényegét és a legmélyebb – azaz a szavakkal megfogalmazhatatlan – bölcsességet fejezi ki. A zene minden művészetek közül a legeredményesebb munkát végzi tehát az érzések világában, ugyanakkor a legtávolabb esik a tapasztalati világtól. Fejeljük meg mindezt egy Leibniz-idézettel: „A zene a metafizika titokzatos gyakorlása, anélkül, hogy a lélek a filozofálás tudatára ébredne.”
Kassai Franciska iránt hosszú évek óta hatalmas tiszteletet (is) érzek, hiszen én csak költő vagyok, aki ugyan a mindenséggel méri magát, de nem mérheti a mindenséget. Ő viszont zeneszerző is, tehát osztályrészül jutott neki a mindenség létezésének érzékelése.
Korántsem vagyok hivatott arra, hogy minősítsem dalszerzői tevékenységét. Meggátol ebben az a mérhetetlen szeretet, melyet iránta érzek. Elfogultságomat úgysem tudnám leplezni. Csak azt tudom, hogy az a műsoros kazetta, amellyel a napokban meglepett bennünket, sokunk számára a legszebb karácsonyi ajándék. Műsorán a hatvanas-hetvenes évek legemlékezetesebb dalai szerepelnek, valamint néhány saját sanzon-szerzemény. Előadóként és szerzőként egyaránt bemutatja őt a kiadvány.
Varázserőt kapunk tőle, amely szétárasztani képes idegeinkben a fehér tájak békességét és kifehéríti az indulatainkat is. Akármennyire anyagi is a létünk, a tiszta zengés tisztességesebbre mos egy kicsit bennünket, azaz olyan vegyi folyamatokat indít meg a szervezetünkben, amelyek kisimítani hivatottak a lélek gyűrődéseit.
S kell-e több a szeretet általános ünnepén?
Száz éve született Mao Ce-tung. Három, ősi klasszikus modorban írott versével emlékezünk rá.
I.
Állok, őszi bámészkodó,
északnak lejt a Hszjang folyó,
nézem a Narancs-szigetről
a tízezer vörös hegyet,
már az erdő átpiruló,
átderengő zöld a folyó,
tolong száz kis dzsunka, hajó,
hasít a sas messze tájig,
hal suhan a sekély partnál,
verseng a sok vízi-lakó.
Mily fenséges ez a tájék,
innen kérdd e tág világban:
fenn s lenn ki az uralkodó?
II.
Elhoztam száz Ifjú társam,
múltat idéz a hely, a szó.
Fiatal mind, tettre-való,
rokonok széllel, virággal,
szép emléket gyűjtögetnek,
tekintetük messze-ható.
Emez hegyre-nézegető,
amaz verset-szavalgató.
Lesznek, akik sokra viszik,
s tán e percet emlegetik:
csónak, habon átsuhanó,
sebesen rohan a folyó.
1945
I.
Magas égen ritkás felleg,
a vadludak délre tűnnek.
A Nagy Falon átkelünk mi,
innen oda húszezer li.
II.
Ljupan-hegynek magas orma,
szél fogódzik lobogónkba.
Hosszú pányvát tart a kezünk,
gonosz sárkány, megkötözünk.
1935
A Vörös Had nem retteg vonulni napról napra,
nem akadály előtte száz folyam, ezer szikla,
s mint fodrozó hullámok, az Öt Hegy minden orma:
Vumang hatalmas bérce szinte sárrá taposva.
Folyó arany homokja a szirteket csapdossa,
függőhíd jeges láncát a Tatu habja mossa.
Min-hegység haván átkel a hadsereg hatalma,
nincs akadály előtte, megy boldogan kacagva.
1935
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSAI
* Szülőföldjének, Hunan tartománynak a székhelye. [vissza]
Ötven éve végezték ki a hitleristák Julius Fučíkot, a kiváló írót, publicistát, esztétát, az illegális cseh kommunista párt egyik vezetőjét, az immár klasszikus, 76 (!) nyelvre lefordított börtönnapló, a Riport az akasztó fa tövéből (Üzenet az élőknek) szerzőjét. Neve az antifasiszta ellenállás és a megtörhetetlen emberi méltóság szinonimája azóta is.
Emlékét egyik 1932-ben írt elbeszélése közlésével idézzük.
A közhit azt tartja, hogy az irodalomtörténészek olyan emberek, akiket nevetséges kotnyelesség szállt meg. Egy szép napon beveszik magukat az egyetemi könyvtárakba, kötetet kötet után lapoznak végig, csupa tiszteletreméltó könyvet, csupa tiszteletreméltó folyóiratot, és figyelemre sem méltatva a történelem porát, amely igazságos egyenletességgel hull a fóliánsokra, híres költők szerelmei után kutatnak, vagy karácsonyesti versek s elbeszélések jegyzékét állítják össze arra törekedve, hogy feltárják eredetüket, keletkezésük motívumait és az alkotóikra ható tényezőket.
Semmi okunk arra, hogy ezt a közhitet helyesbítsük. S ha igazat mond, miért nehezítsük meg az irodalomtörténészek munkáját? Ha valakinek valaha szüksége lenne rá, íme, itt van a kartotéklapja egy békéről és jóakaratról szóló karácsonyi elbeszélésnek, amely a következő alkalomból született:
1932-t írtak. Közép-Európa egyik kis országában rendszeresen megjelent a „Lidové Noviny” című napilap. Kultúrlap, amely mindig hajlandó volt szóval pótolni a kenyeret, kultúrlap, amely éhségűző eszközként lelkesedéssel az írott szót használta, s amely Krisztus születésének ünnepén se feledkezett meg olvasóiról, és karácsonyfájuk alá az évszázad cseh karácsonyi elbeszéléseinek gyűjteményét helyezte el. Régi meg új nagyrabecsült hangok szólaltak itt meg s mondották el a maguk karácsonyi történetét hol szentimentálisán, hol ironikusan aszerint, hogy milyen kort és milyen szellemet képviseltek. A hangok aztán elhaltak száz évvel, ötven évvel, harminc évvel ezelőtt, és megszólalt a legfiatalabb, elmondván az utolsó, az ezerkilencszázharminckettedik évi karácsonyi elbeszélést. Ez a szép és örömteli történet egy gyárigazgatóról szólt (a hőst éppen a történet örömteli volta kötelezte erre a rangra, melynek minden kisebbítése a napsugaras tartalom rovására ment volna). A gyárigazgató a legjobb férfikorban volt, nem nagyon ismerte ki magát a világ dolgaiban, a gépírónőjével hált, és karácsony estéjén – elérzékenyülve a kölnivíz és a fenyőgallyak illatától – házasságot ígért a lánynak. És a szerelemnek ebből az értelmetlenségéből szerénység és igénytelenség virágzott ki.
A karácsonyi újságok a szentesti olvasmányok közé tartoznak, s ezért – talán ugyanabban az órában – elégítette ki velük szellemi étvágyát a gyárigazgató és – ezredparancsba foglalt engedély alapján – a didergő kályha mellett lábáján gubbasztó katona. És a katona felnevetett. Nevetése gorombaságnak minősíthető, ha meggondoljuk, hogy milyen nagy öröm érte a gépírónőt, s hogy milyen nemeslelkű volt a gyárigazgató. A katonának eszébe jutottak azok a karácsonyesti történetek, amelyeket valaha olvasott vagy hallott: a kétfelé vágott alma kereszt alakú magjairól szóló boldog történetek, amelyek az embereket örömmel töltötték el, a megfagyott csavargóról szóló szomorú történetek, amelyeket az emberek megkönnyeztek, mert rádöbbentek, hogy ők maguk milyen jószívűek és hogy a történet csak mese; eszébe jutottak azok a történetek is, amelyeket senki sem szeretett, mert éhező és fázó emberekről szóltak s mert igazak voltak. És ekkor a katona azt mondta magában, hogy az ezerkilencszázharminckettedik év karácsonyi története így nem teljes. Elhatározta, hogy elmondja azt, amit a gyárigazgató nem élt át, elhatározta, hogy ő, akinek még a nevét is elvették, kiegészíti a régi meg új nagyrabecsült nevek sorát, elhatározta, hogy elmondja a maga karácsonyi történetét, amelyre az újságokban már nem jutott kenyérpótló szó. És ekkor született meg a katona karácsonyi elbeszélése.
A hadgyakorlat néhány napja valahogy rosszul ment. Ár ellenében haladtunk a parton fölfelé, a zászlóalj a folyó másik oldalán keresett bennünket; jég kellett volna, de a folyó úgy rohant, mintha legalább két éve lenne még hátra karácsonyig. Semmi hideg, csak köd, amolyan csupa víz köd, amitől az ember egész teste megnáthásodik. Az Úristen bölcs és emberszerető. Tudja, hogy az embereknek nincs tüzelőjük, és ha fagyot küldene a földre, itt is, ott is megfagyna valaki – és ebből csak lárma meg szóbeszéd támadna. Meg aztán az ilyen köd a tüdővészre is jó; elkezdesz köhögni, köhögsz, és amikor elköhögted az utolsót is, mindenki örül, hogy végre csend van. Neked is nyugtod van már, és senkinek sem jut eszébe, hogy egy tüdővészes miatt szót vesztegessen.
Hát csak mentünk előre, szipákoltunk és krákogtunk, amíg egy kék meg egy sárga házas faluba nem értünk. A falu ott feküdt előttünk, de olyan volt, mintha meghalt volna. Senki sem fogadott bennünket, senki ránk se nézett. Az az idő, amikor a lányok még ránevettek a katonákra, régen elmúlt. Az már csak a nótákban van meg. Az életben a kisgyerek sem veti ránk a szemét
A falu közepén táboroztunk le – éppen a kocsma előtt. Ez jó alkalom, mondom, nem mintha sok krajcár nyomná a zsebement, de a kocsmában meleg szokott lenni. Hát elindultéunk a kocsma felé. De az alkalom mégsem volt jó. A kocsmaajtó bedeszkázva, a döngetésre sem felel senki. Talán felelne, ha szétvernénk az egészet, de mire való lenne az, ha idáig érezni, hogy odabent is hideg van.
No, de a pihenj az pihenj, hát csak nem fogunk kint ülni és a körmünket rágni, hogy a hidegnek rövidebb legyen az útja az ujjunk hegyéig. A kocsma mellett bolt van, az ajtaján írás:
HITEL NINCS!
Tudjuk, ez nem bennünket illet. Nekünk úgysem adnak hitelbe soha semmit mi magunk vagyunk a hitelezők, és törlesztési részletekre várunk. Mi készpénzzel fizetünk a munkáért, amit végzünk, a hidegért amit tűrünk, meg azért a kis kenyérért is, amit megeszünk. És kenyérre még jut, talán szalonnára is.
Benyitottunk. Megcsendült a csengő. A szatócsoknak talán külön csengőgyáruk van, és az ő csengőikből senki más nem kap – ha vak volnék, és meghallanék egy ilyen csengőt, tudnám, hogy szatócsboltban vagyok, és egy krajcárért prominclit kérnék, ahogy valaha anyám vagy nagyanyám mondta. De ez a csengő csak úgy félig csengett, mintha ellopták volna a szíve felét, és most nem tudja bemutatni az egész tudományát. Különben lehet, hogy nem a szívével volt baj, de valamije hiányzott, annyi szent.
– Mama – mondom –, szalonna kéne.
Nem láttam az asszonyt, de tudtam, hogy ott van valahol hátul a sötétben, szürke hajához nyúl, és sietősen izeg-mozog a pult előtti tolongás láttán, de haja szürkébb volt mint gondoltam, s az arca is szürke. És egyáltalán nem sietett, hanem megszólalt: – Szalonna? Az nincs.
– Hát akkor adjon kolbászt, mama – mondom békülékenyen.
– Kolbászt? Kolbász sincs.
– No, mama – mondom –, nem valami nagy a választék. Legalább nem sok időbe telik az étlapírás. Hát, akkor marad a harmadik fogás. Adjon egy fél kenyeret!
– Kenyeret? – kérdi és a sötét felé fordul. – Kenyér sincs.
Szeretem a tréfát és nem szívesen rontom el, de néhány perc múlva indulunk tovább, és a gyomrunk korog.
– Nézze, mama, mi sietünk. És éhgyomorra nem jó gyalogolni. Bemenjünk a konyhába a kenyérért?
– Menjenek – mondja és kinyitja az ajtót –, menjenek, de a konyhában sincs.
Elindulok. Még hogy a konyhában sincs!
Az ajtóban nagy szál ember jelenik meg.
– Kenyeret szeretnénk – magyarázom.
– Hitel nincs! – mered elém az ember, mint a törvény.
– Nem hitelbe kell, van pénzünk.
– De nekünk nincs.
– Majd adunk mi.
– Mit vesznek érte?
– Majd veszünk valamit, te furcsa boltos, majd…
Mit? Mit? Szétnézek a boltban, és már tudom, miért szóit a csengő csak félig; nem a szíve hiányzott, az illat hiányzott belőle, annak az árunak az illata, amit a cégtáblára szoktak festeni, ami a pultokról, a zsákokból és fiókokból szokott illatozni; már nincs sötét a szemem már lát; a bolt üres, egészen üres.
– Mama – csodálkozom –, hát ez hog/ lehet?
A szürke asszony hallgat; a férfi válaszol helyette Lehet, hogy káromkodik vagy valami borzalmas dalt énekel. A faluról, ahol már második éve nincs munka, az erdőkről, amelyekben már két éve nem döntöttek le egyetlen fát se, az éhező favágókról, akiknek utolsó adósságával együtt a sírfeliratukat is rárótta a rovásra, az elveszett hitelről, az adóról, a végrehajtásokról, a végességes végről. Hát mit akarunk venni – mondja –, mit akarunk kapni a pénzünkért?
Mintha megvadult volna, úgy rángatja ki a borzalmasan üres fiókokat, keze végigszalad a polcokon, és amit talál, azt a pultra dobja. Két tucat gyertya, egy csomag cikória, egy köszörűkő meg egy ostor. Kész. Aztán ráköp a deszkára, amely tele van írva apró adósságokkal és reménytelen reménységekkel, egyik köpés a másik után repül a fára, a szatócs keze dühödten ken szét mindent, amit a kréta egy éven át feljegyzett, s hirtelen minden olyan lesz a deszkán, mint a köd odakint, a csupa víz köd, amitől szipákol és krákog az ember; aztán nekilendül a szatócs lába, a deszka fölröpül, fordul egyet a levegőben, és megmutatja a hátát amelyre ez van írva;
VEGYESKERESKEDÉS
Két tucat gyertya, egy csomag cikória, köszörűkő, ostor…
Hirtelen elfogott a félelem; a markomban tartott koronát beleszoritottam a zsebem legaljába, és az ajtó felé igyekeztem.
És amikor a legjobban féltem, akkor jött be Rézinka.
Esküdni mertem volna rá: azért jött, hogy megmentsen bennünket attól a szorongástól, amit valami bolond dolog miatt éreztünk; attól a rémülettől, attól a csupa víz ködtől …A kis Rézinka,..Ahogy anyja kendőjébe bugyolálva bejött szipogó arcocskájával, örömtől sugárzó arcocskájával, olyan volt, mint valami jól sikerült kerti ünnepély, ha nem zavarja meg az eső.
– Elvisznek magukkal? – kérdi és ránk mereszti nagy szemét.
Ha egy lány tizennyolc éves, és hisz neked, be kell hunynod a szemed, hogy azt mondhasd neki: – Nem. – De ha egy lány nyolcéves, és ilyen bizalommal fordul hozzád, akkor nem tudsz előle menekülni, még ha sapkádat az álladig húzod is le, még ha füledet egész tenyereddel tömöd is be És Rézinka nyolcéves volt.
– Elviszünk – mondom –, persze hogy elviszünk. És hova akarsz menni?
– A városba.
– Elviszünk a városba. És mit akarsz a városban?
– Vásárolni akarok – mondja, s mindannyiunkra öröm derül ebben a kifosztott boltban.
– No nézd csak, megindul az üzlet!
A furcsa nagy ember is elmosolyodik a gyerekén, és a szürke asszony megdörzsöli tenyerével a könyökét.
Rézinka vásárolni megy. Rézinkának pénze van. Rézinka csak akkor gyermek, ha örül, de már elég nagy ahhoz, hogy tudja, milyen rossz világ járja. Tavasz óta arról álmodik, hogy az üresen tátongó bolt mögött fényes karácsonyestet rendez. Tavasz óta készíti elő ennek az álomnak a valóra váltását. A szegény gyerek is kap néha egy-egy krajcárt mézespogácsára, pár szem cukorkára; Rézinka is kapott néha egy-egy hatost, s ilyenkor sajnálkozás nélkül mondott le a pogácsáról s ment a tyúkól felé, ahol már régen nem keres tojást senki, és ahol egy üres cipőkrémes doboz, Rézinka páncélszekrénye van elrejtve.
– Tavasz óta… Rézinka, de sok pénzed lehet már!
Egy pillanatra elfogja a kétely, de valamennyiünk szemében annyi öröm van, hogy szinte világítani lehetne vele, így hát visszatér a bizalma. Meggondoltan húzza elő bal kezét, s tenyeréből egy csomóra kötött kiskendő csücske kandikál ki. A kendő másik csücske Rézinka csuklójára van csavarva. A kendőben ott van Rézinka kincse. Kibogozza a csomót, még egyszer körülnéz, nem nyúl-e a kincs után valami mohó kéz, aztán szép sorjában leszámolja a pénzt a pultra. Húsz, harminc, hatvan fillér, egy korona, kettő, három, nyolc, nyolc-harminc.
– Egész vagyon. Mire ez, Rézinka?
Dióra, cukorra, anyának harisnyára… a sor hosszabb, mint a húszfilléresek rendje a pulton.
A húszfilléresek ide-oda vándorolnak a pulton és halmokba gyűlnek. Ez a halom a harisnya, ez itt a cukor… a pulton megcsendül a pénz, és az ajtó fölött megcsendül a szatócscsengő.
Egy úr jön be kopott bundában, szinte szégyellj magát érte.
Igen, ezt az urat már ismerjük. Mindig a sarkunkban van, ha falvakon vonulunk keresztül, mint a hűséges kutya, szeret bennünket ez a simulékony úr, hatvanan vagyunk, katonáséit játszunk, puskánk van, szuronyunk van, és ha letáborozunk valahol a falu közepén, elkezd házról házra járni és elkéri, ami a házakban még megmaradt.
Ismerjük.
Ő a jóságos végrehajtó. A. szemét sose láttam, de le merném fogadni, hogy kék.
Mindjárt fölvidultunk. Jó móka lesz ez itt – mi a csudát tudna innen elvinni? Lehet, hogy kenyeret talál nekünk. Dehogyis, biztosan a gyertyát viszi majd. Vagy az ostort? Az ostorra fogadunk. A gyertya elég, aztán keresheted rajta a végrehajtópecsétet.
A végrehajtó szomorúan néz végig a bolton. – Semmi, ugye? Semmi!
Meghúzza az ostor végét – aha, nyertünk, alighanem még egy csomót akar rákötni, hogy jobban csattogjon. De a végrehajtó leteszi az ostort. Az ostort se viszi, fiúk, hogy is vihetné, hiszen akkor az a tábla, amelyikre rá van írva: vegyeskereskedés, tisztára nevetségessé válna.
– Semmi! No, hát akkor elmegyünk!
Rézinka ott áll a sarokban, és a zsebkendővégből kötött csomóval lelakatolja kincsét.
– No, akkor elmegyünk. Hát te Rézinka, hová készülsz ilyen díszben?
– A városba, végrehajtó úr. Vásárolni.
A jóságos végrehajtó lassan beszél, kedvesen: – Lám, lám! Vásárolni! És hol adnak neked valamit ingyen? Én is ott szeretnék vásárolni.
Rézinka megsértődött. Ingyen! Ki mondta, hogy neki ingyen kel! valami. Megint kibogozza a csomót, és a pulton megint megcsendülnek a hatosok. Rézinka nekünk már hisz, és ez az úr úgy tesz, mintha hozzánk tartozna. A jóságos végrehajtó hallgatja a pénzcsengést meg Rézinkát, aki elmeséli, hogyan gyűjtötte a pénzt, ki adott neki hatost mézespogácsára, ki adott pénzt cseresznyeszedésért – ha volna mennyország, ezeket az embereket halálos ágyukról egyenesen oda küldeném –, aztán megsimogatja Rézinka fejecskéjét, amiért olyan jó kislány, és csak legyen mindig ilyen jó, majd kihúz a zsebéből egy füzetet, újra megszámolja Rézinka pénzét, megint ír valamit a füzetbe, kitép egy lapot, és odaadja a szatócsnak:
– A múlt évihez írtam hozzá – mondja –, marad még százhatvannyolc korona, ha nem számítom a hatósági eljárás illetékét, de azt most valószínűleg csökkenteni fogják. Viszontlátásra!
És elindul az ajtó felé.
Útközben zsebre teszi Rézinka pénzét.
Nézem, nézem a végrehajtót és a fejem forog. Biztosan visszafordul, hiszen ezt nem teheti meg, csak tréfál, egy ilyen jó ember.
A szatócscsengő megcsendül. Egyszer. Másodszor nem.
A végrehajtó megáll a nyitott ajtóban, megfordul, jön visszafelé. Tudtuk, hogy így lesz. Csak tréfált.
Most benyúl a zsebébe – hopp –, kihúzza a pénzt – kihúzta –, odanyújtja Rézinkának, odanyújtja, odanyújt neki egy ötfillérest és megszólal: – Légy csak mindig ilyen jó, és szerezz sok örömöt a szüleidnek.
És a csengő másodszor is megcsendült, borzasztóan csengett, egész szívével csengett, riadót csengett, az egész falunak hallania kellett hangját, s kint a téren ott álltak a mieink, fegyvereiket szedegették és menni készültek.
Menetelünk tovább. Csupa víz volt a köd, még azt a hűséges kutyát sem láttuk magunk mögött.
És Rézinka?
Rézinka sírt.
ZÁDOR MARGIT FORDÍTÁSA
Karácsony, tudjuk, a szeretet ünnepe.
Bármily furcsa: ha a „szeretet” szót hallom, önkéntelenül szinte egyszerre villan át agyamon két arc. Az egyik – természetesen – a szegények pártján álló és a szelídség vallását meghirdető Jézusé, a másik egy kereken negyven éve halott magyar kisemberé, akit úgy hívtak, hogy Szép Ernő. Ez a párosítás, meglehet, sokak szemében blaszfémiának tűnik, holott hát – tessék nekem elhinni – a legkevésbé sem az. Szép Ernő magyar íróban ugyanis sok más, vallási hovatartozását illetően is keresztény embernél jóval mélyebben fogant meg a szeretet és a szelídség eszménye.
*
Nemcsak jellegzetes városi kisember volt, hanem a szó legszorosabb értelmében kis ember is, alacsony növésű. Emlékszem egy fényképre, melyen a legendás Nyugat folyóirat munkatársai örökíttettek meg. Mindenki rajta van, akit a lap – az utókor jóváhagyó ítéletétől igazoltan – fontos írónak tartott akkoriban. A fotón, ha memóriám nem csal, az apró termetű Szép Ernő egészen oldait, a társaság szélén áll. Vagy ha tévednék (ami nem zárható ki, de nem is valószínű), hát legalábbis úgy áll, mint aki szerényen és alázatosan az irodalom peremére húzódott. Ez a szerénység sokáig azzal járt, hogy a visszamenőleges irodalmi protokoll-listák készítői balga mód csakugyan elhitték Szép Ernőről, hogy ott a helye.
Tény, hogy akárcsak Weöres Sándor, mindhalálig meg tudott maradni gyereknek. Ezt már Karinthy is jól látta (mit nem látott ő jól?); erről tanúskodik nevezetes paródiaverse („Kérem, én még nem játszottam, nem játszottam, játszani szeretnék mostan”). De az irodalomtörténet sokáig – egy kissé tán e paródia nyomán is – a kor másodvonalbeli poétáinak kategóriájába sorolta. Nem egészen tévesen, utóvégre a Nyugat gárdájában olyan költőket találunk, mint amilyen Ady, Babits vagy Füst Milán volt (s még Füstöt is évtizedekig, tán egészen Illyés Hunok Párizsban-ja megjelenéséig alábecsülték a könnyen ítélkezők). Hanem arról méltatlanul kevés szó esett, hogy mekkora is ugyanez a Szép Ernő mint prózaíró. Pedig elég bárhol fölütni könyveit, két-három mondat után máris átvarázsol bennünket a maga csodavilágába, némileg úgy, mint Krúdy, s mégis másként, a saját, utánozhatatlanu! egyéni mondataival, szó- használatával. Az állítólagos értőknek még a Lila akác megérdemelten nagy sikere nyomán (kétszer is megfilmesítették!) sem akarózott fölébredniük. Csak az elmúlt hónapokban olvastam egy-két cikket (nyilván a kerek halálozási évfordulónak köszönhetően), amelyben ha tétován is, de mintha elindult volna a helyretétel, az irodalomtörténeti rehabilitáció folyamata.
*
Mostanában Október című könyvét lapozgatom.
A könyv 1919-ben jelent meg Rózsavölgyi és Társa kiadásában, s minden fejezete október egy-egy napjáról szóló lírai naplóföljegyzés. Fákról, falevelekről, vízről, virágokról, a levegőről, színekről, az őszbe fordulás apró természeti jeleiről. Nem tudom megállapítani, vajon 1919 októberében írta-e Szép Ernő, s a mű még amaz év karácsonyára megjelent-e, vagy pedig 1918 őszét örökíti-e így meg az író. Akárhogy is: mindkét október fölöttébb mozgalmas volt, tán ecsetelnem sem kell, miért. És lám csak, ez a Szép Ernő, ez csupán szépeleg: azon mereng el például, hogy egy lehulló sárga falevél éppen a szivarzsebébe pottyant. Hát hol élt ez az ember? – kérdeznők homlokráncolva és hitetlenkedve, ha nem világosodnék meg hirtelen a természeti jelenségek példázat mivolta: „Mi a leveleknek a nemzete, vagy társadalma? Egy leesik, a többi nem hederít rá? Nem is sejti?” A víz nála fényekért lelkesedik, meg virágokért, „azokért a gyönge kicsinyekért, amelyek lélegző teremtések felől vallanak, azokért az sivatagokért, búsakért és reménylőkért, azokért a virrasztókért és aggódókért, hívőkért, álmodozókért, azokért a pici kis kékekért fehérekért, vörösekért, zöldekért, lilákért”. A „virág” szót itt le sem írja, hiszen látnivaló, hogy úgysem virágokról beszél. Szecesszió, szimbolizmus és virágnyelv.
Néha meghökkenünk, mennyire túlzásba is látszik vinni az egész emberiség iránti szeretetét. „A fájdalommal áldozatot hozok azoknak akik élnek” – írja, holott hát miféle haszna volna az élők közül akár csak egynek is az író fájdalmából? És mégis: kiérezhető a mondatból a krisztusi magatartás lényege, a megváltó szándék. Ebből kiindulva aztán könnyen megértjük, miért tartja szánandónak mindazokat, akik nem szenvednek. Nemcsak általában, hanem akkor, ott, 1918 vagy 1919 őszi Magyarországán (figyeljük csak meg a mintegy mellékesen odavetett „itt” szócskát, a következő idézet második szavát!) „Akik itt nem szenvednek, azok olybá tűnnek mint azok akiknek a fél oldaluk érzéketlen, csüng egy karjuk, húzzák egy lábukat, csak a másik oldaluk él azoknak (…) Akik igaz élő szenvedést nem kaptak, azok talán illedelmesen kérhetnének az olyanoktól, akik sokat szenvednek.”
Ironizál? Szánakozik? Vagy mindkettőre egyszerre képes?
*
A hadak elültével, 1945-ben a nyomorgó Szép Ernő fölkereste azt a hivatalt, amely az írókon volt hivatva segíteni, s amely a sors tréfájaként éppen a Szép utcában rezideált egy írókolléga vezetése alatt. A hivatal – pontosabban az írókolléga – beérte azzal, ha a kérelmező valamely épkézláb témával áll elő; ennek alapján máris lehetett a pénztárhoz fáradni.
Szép Ernő is előadta régóta dédelgetett témáját.
A cselekmény a ligeti mutatványosok körében játszódik. A szakállas asszony és a hintáslegény egymásba szeretnek. Egy nap, nagy szerelmi föllángolásában és odaadásában a nő elhatározza, hogy a hintáslegény kedvéért leborotváltatja a szakállát; azt se bánja, ha ilyeténképpen elveszti a kenyerét. Az elhatározást tett követi, s másnap a nő sugárzó – és főleg kiborotvált – arccal jelenik meg a hintáslegény előtt. A legénynek azonban így, szakáll nélkül már nem kell.
Ne feledjük: a téma vázolásakor a főváros romokban hevert (mellesleg a ligeti vursli is), a hidak a Dunába roskadva, a lakosság melaszon és kukoricaprószán tengette ínséges életét, a Tabán (pardon: a Naphegy) felől émelyítő hullaszagot sodort erre-arra a szél.
– Nagyon szép, drága Emőkém – dadogta zavartan az írókolléga. – Igazán gyönyörű, direkte zseniális, kérlek. Csak hát… valahogy az az érzésem, hogy pillanatnyilag nem egészen aktuális.
*
Én magam életének utolsó éveiből, 1953-ból őrzök róla egy megrendítő emléket.
A Royal Szállóval szemben lévő Erzsébet étterembe, a hajdani Tarjánba mentem ebédelni. Ott láttam meg, nem messze ült tőlem. A Liberation című baloldali francia újságot olvasta, miközben székelygulyást evett.
Azazhogy … éppen az volt a szörnyű, hogy csak azt hitte, eszik.
Valójában az álla alá, valahová a mellére lapátolta az ételt, miközben a szájával úgy rágott és őrölt (időnkint nyelt is egyet-egyet), mintha csakugyan enne.
Nemsokára meghalt.
Aztán sokáig senki sem emlékezett rá.
Egy levél leesett, a többi nem hederített rá. Nem is sejtette.
Közeledett a karácsony, 1946 karácsonya.
Osztálytársaink nagy része már hazautazott szüleihez, hogy családi körben ünnepelje a szentestét, és a pesti, de nem kollégista osztálytársak se jártak már be az iskolába sem a színiakadémiára, sem a színiegyesületbe. És egyszercsak napnál világosabban kiderült, nekünk nincs hova mennünk. Ha mehetnénk is – valami miatt nem megyünk. És ez a „valami” olyan ok volt, amelyet nem akartunk föladni. Mert ha ebben engedünk, akkor jellemünket, önbecsülésünket veszítenénk el. Tehát csak egymásra számíthatunk, csak egymást segíthetjük. Mi, a legszegényebbek, s talán hitünkben, színházszeretetünkben a leggazdagabbak – összetartoztunk. Mi, a kollégisták, a Horváth Árpádosok. Nekünk kell a legjobbnak, a legszorgalmasabbnak s a leginkább segítőkészeknek lennünk.
És Gobbi Hilda bízik bennünk!
Miattunk kilincsel, veszekszik, dühöng, könyörög magyar és idegen hatóságoknál – oroszoknál, dánoknál, a Zsidó Világszövetség támogatta Jo/nfnál –, csakhogy nekünk valamelyest is jobb legyen. Tehetségesnek tart bennünket, mindent megtenne értünk.
A földszinti nagyteremben ültünk, én a zongorát pötyögtettem, alig-alig ütve mellé; a Csendes éjt játszottam egy ujjal, s nyilván a bensőséges dal keltette hangulatban egyszerre a karácsonyról kezdtünk beszélgetni. Megállapodtunk, hogy akik az ünnepre itt, az otthonban maradtunk, minden felhajtás nélkül közösen, mintegy „meghitt családilag” ünneplünk, s hogy erre a karácsonyunkra csak egyvalakit hívunk meg: Gobbi Hildát.
…És elérkezett az este.
Lala, Jocóval szerzett egy kis fenyőfát.
Hogy hol, melyik kertből lopták, arról nem beszéltek. Halda Aliz rejtélyes módon néhány gyertyát kerített. Szatyikáék félbevágott kockacukorból szaloncukrot varázsoltak. Feldíszítettük a kis fát, a fa alá névre szóló apró csomagokat tettünk. Hogy mit rejtettek a kis csomagok, az nem volt érdekes. Az ajándékozás ténye volt fontos. Az, hogy mindenki kapjon, s adjon is valamit ezen a szép napon.
És este lett.
És vártuk Hildát.
Egy autó állt meg a kollégium előtt. Hilda szállt ki belőle, de ahelyett hogy elindult volna a kapuhoz, a kocsi mellett állva integetni kezdett, mint aki tudja, hogy a kollégiumból figyelik.
Jocó, Laci és Lala szaladtak ki az udvarra, s rohantak az autó mellett álló Hildához, aki rendelkezett. Az autóból kosarak, demizsonok kerültek elő, és megpakolva jöttek be az épületbe valamennyien
Boldogok voltunk, az arcunk ragyogott. Az autóbóí hozott holmikat is a fa alá tettük. Hildának felkínáltuk a zongoraszéket, mi pedig körülálltuk a zongorát. Azon törtem a fejem, hogyan tudnánk örömet szerezni Hildának, s hirtelen nagyszerű ötletem támadt. Suttogva arra kértem Lalát, és azután már ketten a többieket, hogy ha Aliz meggyújtja a fán a gyertyákat, kezdjük dúdolni, halkan – nem énekelni csak dúdolni – a Csendes éjt, a többi már az én dolgom.
És amikor Aliz meghatottam szinte remegő kézzel meggyújtotta a gyertyákat s a lámpákat eloltottuk, Lala szinte észrevétlenül beintett, és elkezdtük dúdolni a szép karácsonyi dalt. Én pedig halkan mondani kezdtem Babits Csillag után című versét.
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
Ígéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynák,
mennék a csillag után
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind keli, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni”.
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsúszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád. Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hová a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat
megmaradt szegény mirrhámmal
keserűszagu mirrhámmal
kenném véres lábadat.
Még a vers felénél sem tartottam, amikor a dúdolok szemeiből már potyogott a könny, Hilda pedig hangosan zokogott. Ettől én is úgy elérzékenyültem, hogy az utolsó sorokat alig tudtam elmondani, annyira fojtogatott a sírás. „Megmaradt szegény mirrhámmal / keserűszagu mirrhámmal kenném véres lábadat”.
A versnek, az éneknek vége lett, s hogy odaférjünk a zongoraszéken ülő Hildához, körülálltuk, mellétérdepeltünk, s öleltük Hildát és egymást, most már hangosan sírva nem szégyellve könnyeinket, lélekben mégis mosolyogva, boldogan. Az elérhetetlen vágyak csodálatos kék madara kiterített szárnnyal lebegett felettünk, és könnyes szemmel ölelve egymást megtaláltuk az elérhetetlent, a teljes boldogságot! Hogy ez a boldogság csak órákig fog tartani, – s elmúlik mint minden ezen a földön, már nem keserített el bennünket.
Tudtuk, éreztük, hogy lehet még az életben gazdagabb karácsonyunk, de ennél a meg nem tervezett, spontán ünneplésnél meghittebb, szebb soha nem lesz, s ezért emléke a szívünkben megmarad, amíg csak élünk.
A könnyes arcok már mosolyogtak, egymást megcsókolva, boldog, sikeres életet kívántunk egymásnak, aztán a csomagok kibontására került sor. Az én csomagom feltűnően nagyobb volt a többinél, s mikor kibontottam meghatottan olvastam Klaus Mann Mephisto című könyvében Pándy Lala dedikációját: „Gyuszinak őszinte baráti szeretettel, 1946 karácsonyán: Lala”.
És a Hilda hozta kosarakból, demizsonokból olyan terülj-asztalkámat terítettünk a konyhában, hogy szinte jóllaktunk már a sok finomság láttán is. Puha kenyér, füstölt főtt csülök, főtt tojás, kolbász, csemege paprika és a kerek dobostorta. Úgy bámultuk, mint akik életünkben még ilyet nem is láttunk, nem is kóstoltunk.
Ha jól számolok – gondoltam – igazi tortát inaskorom óta nem ettem. Legalább négy éve.
És a demizsonokból poharakba öntött bor úgy csillogott, mint a színarany. És az íze! Az aromája! Ez nem pancsolt bor volt, amit a kocsmákban árultak, s ittunk. Azt a szőlőt amelyből ezt a mustot préselték és borrá érlelték, Tokaj-Hegyalján szüretelték. Ebben a borban a nap tüze csillogott, alvó vulkánok ereje érett, a tokaji-zempléni hegyek kristályos tiszta szellői adták az aromáját, melybe beleszagolni is részegítő érzés volt.
Hilda csak csipegetett és nézett minket; boldoggá tette, hogy gyerekei micsoda pusztítást végeznek ételben-italban. És gyerekei eltűntetve az ünnepi vacsora minden morzsáját, köréje gyűltek újra, mint kotlós köré a csibék, és kifényesedett szemmel várakozva néztek „anyjukra”. Most mi következik?
És Hilda hangosan felnevetve belevágott: „Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót,/amilyet sihedernyi koromban./A szívembe nyilai ez a bús régi dal,/s kicsordulnak a könnyeim nyomban./Hej, te bunkócska, te drága…”
Hilda nem énekelte, inkább hittel, átéléssel mondta a régi munkáséneket, akár egy verset. De a fiúk vigyáztak a dallamra is. A Bunkócska után jött a bécsi ifjúmunkások indulója: „Elől járunk a harcban és bátran támadunk…” Földes Gabi pedig, aki kimondottan rossz hallású volt, de imádta ezeket a dalokat nyilván a szövegük miatt, rázendített: „Fel vörösök, proletárok, / csillagosok, katonák…”
A konyha zengett az énektől és eszünkbe sem jutott, hogy ezek a dalok nem kimondottan illettek a szent karácsony napjához, békés estéjéhez. Magam is szerettem ezeket az indulókat, de valamennyi közül a legjobban azt, amit én kezdtem el. Ezt a dalt valaha a középkorban énekelték a lázadó német parasztok „A föld teremtésének kezdetén sej haj hahó,/nem volt akkor gazdag és szegény, sej haj hahó…”
Később valamennyire megcsendesedtünk, inkább eldúdoltunk, elénekeltünk néhány népdalt. Indulatainkat, érzelmeinket – mindennek megadva a módját – kiénekeltük magunkból, de még meg kellett adni a szellemnek is azt, ami jár. És amikor az utolsóként énekelt népdal szomorkás, tiszta dallamának elhangzottak az utolsó hangjai, a beállott csendben Hilda mondani kezdte Kiss József Tüzek című versét. „Ismeritek a vidám rőzselángot s pattogását a vályog tűzhelynek…” És Hilda után elmondta mindenki a kedvenc versét. Én Schillertől A föld szétosztását, és Halda Aliz nagyon stílusosan, mintegy a Schiller-verset folytatva, s mégis az ünnephez visszatérve, József Attila Betlehemi királyokéváI fejezte be rögtönzött irodalmi estünket.
Szinte alig vettük észre, hogy ránk virradt. Órája persze csak Hildának volt (hol volt már akkor Szatyika féltett, sokáig őrzött arany zsebórája?!), s Hilda rápillantva az órára felkiáltott: – Jézusom! Már elmúlt három óra. És nekem reggel hétkor…
Végig sem engedtük mondani.
Lala, mint egy parancsnok, intézkedett:
– Aliz őrzésére itt marad Varga Bandi és Garai Jocó, mi pedig hazakísérjük a művésznőt a Hársfa utcába a lakásáig. Ha ennyien megyünk, csak nem támadnak meg bennünket a vetkőztetők.
A Rákóczi-szabadságharc és a külföld
Kis népek sorsát még inkább befolyásolják a nemzetközi viszonyok mint a nagyokét. Ezt az igazságot példázza a magyar történelem egésze, de különösen a Rákóczi-szabadságharc, amelynek kirobbanása szorosan összefüggött a spanyol örökösödési háborúval. A Habsburg-Bourbon ellentéte megnyilvánulása nélkül Rákóczi és hívei nem gondolhattak a Béccsel való szembeszállásra: számításuk kiinduló pontja az a remény volt, hogy XIV. Lajos és szövetségese, a bajor választó fejedelem segítséget nyújthat a felkelő magyaroknak. 1704 augusztusáig ez a remény reálisnak is látszott annak ellenére, hogy a császáriak hatalmas szövetségesekre tettek szert Anglia és Hollandia megnyerésével.
A höchstádt-blenheimi csata után azonban a francia támogatásra egyre kevésbé lehetett számítani s ekkor Rákóczi egyre inkább a svédek felé orientálódott, majd 1707 után I. Péter orosz cár felé, aki kész is volt szerződést kötni vele. De az Ottomán Birodalom Oroszország ellen indított háborúja a keleti segítség reményét is eloszlatta.
Maradt a kompromisszum keresése, a Habsburgokkal való kiegyezés angol-holland-porosz közvetítéssel. A Habsburg-király elismerése fejében Rákóczi Erdély önálló fejedelemségkénti birtoklását kérte az utrechti és a rastatti béketárgyalásokon, de hiába. Protektora, XIV. Lajos sem volt abban a helyzetben, hogy ezt biztosítsa számára. 1
Bujdosás vagy meghódolás – e kettő között lehetett választani, a fejedelem és néhány társa az előbbit választotta.
A nemzetközi tényezők nagy súlya felértékelte a diplomácia jelentőségét, amelyet Rákóczi maga irányított, orosz vonatkozásban Bercsényi közreműködésével. A diplomácia intézményrendszerét a semmiből kellett megteremteni s ebből a szempontból alapvető volt a személyek jó kiválasztása. A fejedelem olyan férfiakat keresett, akik nyelveket tudtak, rendelkeztek valamelyes külföldi tapasztalattal és természetesen vállalták a kuruc szabadságharc programját. Ilyen volt Brenner Domokos 2, aki Széchenyi Pál kalocsai érsek titkáraként résztvett az 1705-ös szécsényi béketárgyalásokon és ott Bercsényi közvetítésével ajánlotta fel szolgálatait a konföderációnak.
Mozgalmas kezdő évek
Brenner ezt megelőző életútjától keveset tudunk. A párizsi Archives Nationales megőrizte francia állampolgársági okmányának imporumát, amely megbízható adatokat tartalmaz, de bizonyos elhallgatásokkal és szépítésekkel. Ezek szerint a németországi Brenner von Wangen bárók családjából származott, nagyapja, aki a császári hadseregben szolgált, kapta meg a magyar indigenatust. Apja Moson vármegye alispánja volt, anyja Tisch Zsuzsanna. Nezsiderben született, de születési dátumát nem árulja el. Elmondása szerint a császári hadseregben szolgáit mint tiszt 1696-ig. Arról semmit sem mond, hogy ezután mi történt vele, A kortársak úgy tudják, hogy a nantes-i oratóriunásoknál tanult, s egy holland hajón érkezett oda. Tanulmányai során felhívta magára a figyelmet, különösen disszertációjával, amelyet Soissons-ban védett meg, de amelynek tárgyát nem ismerjük. Feltehető, hogy az közel állhatott ama publikációjához, amelyet 1713-ban Párizsban adott ki latin nyelven.
A ryswicki béke után, amely az ún. augsburgi liga háborújának vetett végett, hazatért s itthon elismerték teológiai tanulmányait. Csak így érthető, hogy veszprémi kanonoknak, és hantai apátnak nevezték ki. Megnyerte Széchenyi érsek bizalmát és 1703-tól titkára lett. Résztvett annak a békeközvetítésnek bonyolításában, amellyel a bécsi udvar bízta meg az érseket s amely oly nagy gyanakvást váltott ki az ottani háborús párt képviselőiben. Jellemző, hogy még egy olasz nyelvű kiadványt is megjelentettek, amely a kurucokkal tárgyaló Széchenyit lényegében véve árulással vádolta.
Amikor 1705 áprilisában Brenner átállt magával víve a közvetítés iratainak másolatát, először, amint azt Bercsényinek egyik leveléből tudjuk, valami egyházi javadalmat kért, de mint történetíró is felhívta magára a figyelmet. Rákóczi előbb lőcsei plébánosnak, majd 1706-ban a szepesi prépostság adminisztrátorának, később prépostjának nevezte ki az elmenekült labanc Sigray János helyére. A prépostság néhány tagja tiltakozik, de tiltakozik az esztergomi érsek, sőt a pápa is. Brenner nyomtatásban védi meg Rákóczinak a magyar királyok számára biztosított kegyúri jogából levezetett kinevezési jogát.
A pápai udvarban
Az egyházi karrier azonban nem sokáig tart. Rákóczi megbízza egy kisebb jelentőségű diplomáciai küldetéssel, azzal, hogy Lubomirski szepesi sztarosztával, aki sok borsot tört a kurucok orra alá, tárgyaljon a kapcsolatok javításáról. Ennél sokkal jelentősebb volt azonban az a megbízatás, amellyel Rómába küldte, ahol az volt a feladata, hogy bizonyítsa a magyar szövetkezett rendek igazát a császári udvarral szemben, kérje a pápától a szécsényi országgyűlés határozatainak, és ezzel együtt a kegyúri jogok Rákóczi által gyakorlásának elismerését, s azt, hogy intse a papságot, ismerje el a konföderációt, bizonyítsa a fejedelemnek a katolikus egyház iránti hűségét a protestánsoknak tett engedmények ellenére, magyarázza meg, miért került sor a jezsuita rend kiűzésére, ígérje a katolikus eg/ház helyzetének javítását Erdélyben önálló püspökség alapításával. Furcsa, hogy a fejedelem éppen a szepesi prépostság általa kinevezett/ vitatott birtokosát küldte Rómába, lehet, hogy ekkor még nem ismerté a pápai udvar elítélését, de lehet, hogy szándékosan tette ezt, feltételezve, hogy Brenner méltóságának elismertetése érdekében is hatékonyan fogja szolgálni érdekeit.
Kalandos utazás után az apát – mert szívesebben abbénak neveztette magát – 1707 júliusában érkezik Rómába, ahol veszélyes helyzetet talál. A pápa és a császár között feszült a viszony, mert a császári hadak a pápai állam területén vonulnak és az a lehetőség is fennáll, hogy a francia-barát politikát folytató Rómát elfoglalják. Ilyen körülmények között Rákóczi követét fogadni egyenesen kihívás lett volna. Nem volt szerencsésebb a helyzet a római francia diplomáciai képviselet esetében sem: Rákóczi arra számított, hogy akcióját a versailles-i udvar támogatja s ilyen irányú utasítást ad La Trémoille követnek. Ez azonban nem történt meg, főleg nem anyagi vonatkozásban, a pénztelenség pedig lehetetlenné tette Brenner hosszabb római tartózkodását. Mindennek ellenére francia ajánlásra a pápa titokban fogadta az apátot, aki részletes memorandumban adta elő Rákóczi kéréseit. A válasz halogató, majd negatív volt.
A bécsi udvar a pápát nyílt színvallásra szólította fel, amint értesült Brenner küldetéséről. XI. Kelemen szeptember 3.-án, tehát Brenner római tartózkodásának idején, egy brevét adott ki a magyar hercegprímás kérésére, amelyben felszólította a magyarországi papságot, hogy maradjon meg a császár hűségén. Brenner beadványai, amelyeket a Vatikán Levéltárában megtaláltam, s amelyekről hírt adtam a Történelmi Szemle 1982. évi 2. számában, azt bizonyítják, hogy nagy erudícióval igyekezett képviselni a magyar szabadságharc igazát, felhasználva mindazokat a történeti és jogi érveket, amelyek ezt illusztrálhatták.
Nem kétséges, hogy ez a diplomáciai akció nem járhatott eredménnyel az adott körülmények között. Mégis Rákóczit politikai és személyes érdekek egyaránt arra indították, hogy megkísérelje. A szécsényi országgyűlés után, amely rendezte a vallási kérdéseket, de a protestánsok javára, meg akarta nyugtatni a katolikusokat. Erre a jezsuiták kiűzése még inkább okot adott, akik ország-világ előtt tiltakoztak az őket ért sérelem ellen. Emellett benső vallásossága is arra ösztönözte, hogy megnyerje a pápa támogatását. Mindenesetre nem Brenneren múlott, hogy az akció nem sikerült, őmaga nagyon is kritikus jelentésekben számolt be missziója kudarcáról.
A propagandista
Hazatérése után újabb megbízatást kapott most már Lengyelországba, hogy ott a lengyel és a cári diplomáciával tartsa a kapcsolatokat. Legnagyobb teljesítménye az 1710-ben francia nyelven kiadott Lettre d'un ministre de Pologne á un seigneur de l'Empire surles affaires de Hongrie című irata, amely a magyar szabadságharc igazolását szolgálta jogi és történeti érvekkel, és a megindult béketárgyalásokat akarta befolyásolni. Brenner ebben felhasználja a Veracius Constantius álnéven kiadott Ráday Pál által fogalmazott Animadversiones apologeticae című iratot, amely válasz volt a császáriaknak a magyarok követeléseit elutasító manifestumára, de felhasználja saját külföldi forrásokra hivatkozó domumentációjátis. Munkája kiindulópontul szolgált ama mémoire számára is, amelyet Klement János Mihály szerkesztett és adott ki 1712-ben Utrechtben, s amely a Déduction des droits de la Principauté de Transylvaniae címet viselte. Nem kétséges, hogy a Levél egy lengyel tanácsostól (a magyar történetíró ezt a címet fogadta el) európai színvonalon fogalmazta meg a magyar szabadságharc követeléseit, nemcsak a hazai történelemből és törvényekből, hanem a természeti jogokból is merítve.
Brenner lengyelországi tartózkodásának egy másik eddig kevéssé figyelemre méltatott epizódja, hogy 1711 elején Talman konstantinápolyi császári követ nevében olyan levelet hamisít, amely azt akarja bizonyítani, hogy Bécs ingerli a Portát Oroszország ellen. A hamisítvány olyan jól sikerült, hogy sokan elhiszik az abban foglaltakat. Maga a cári udvar is hitelt ad annak, és ez nem kis mértékben járul hozzá a két ország közötti feszültség fokozásához. Rákóczi azt reméli, hogy a két udvar között amúgyis meglévő ellentétek e híresztelés nyomán növekednek és a cár hajlandó lesz a neki oly sokszor ígért segítséget megadni. Hamarosan kiderül azonban, hogy az Oroszország elleni háborút a Törökországba menekült svéd király, XII. Károly szorgalmazza, s őt a hagyományosan svédbarát francia diplomácia támogatja. A háború kitör, s a fejedelem elveszti minden reményét az orosz segítségre.
Franciaországi követség
Rákóczi és Bercsényi már a nyugati béketárgyalások megindulása után gondolnak arra, hogy Brennert a francia békedelegáció mellé küldjék, ott képviselendő a konföderáció érdekeit. A küldetésre csak 1711 októberében kerül sor, amikor az apát a fejedelem részletes instrukciójával Párizsba megy. A francia udvar azonban nem hajlandó Utrecht- be küldeni annak ellenére sem, hogy a francia küldöttek utasításában szerepel Rákóczi kéréseinek támogatása – igaz nem a békekötés feltételeként.
Az apát Párizsban felveszi a kapcsolatot az oratoriánusokkal, a Saint Magloire szemináriumban lakik s amikor látja, hogy küldetését nem tudja teljesíteni, abban reménykedik, hogy valamilyen egyházi javadalomhoz juthat, és teológiai tanulmányokat folytathat. Ellentétek alakulnak ki közte és vetési Kökényesi László, Rákóczinak a versailles-i udvarhoz küldött követe között, akiről nem éppen hízelgő jelentéseket küld az ekkor Danckában tartózkodó fejedelemnek.
Amikor Rákóczi felszólítja Kökényesdit, hogy adja át tanárának a spanyol királytól kapott aranygyapjas rend ékszereit s ez azzal válaszol, hogy a szolgálatban kényszerűségből vállalt adósságai miatt elzálogosította azokat, a fejedelem Brennert nevezi ki helyébe. Az apát 1712. március 18-án jelenik meg kihallgatáson XIV. Lajos előtt, mint envoyé extraordinaire de Transyivanie és kéri Rákóczi érdekeinek képviseletét az általános béketárgyalásokon s mindenekelőtt az erdélyi fejedelemség biztosítását az ő számára. Ezzel kapcsolatban sürgeti formális szerződés megkötését is a fejedelemmel és az elmaradt segélypénzek folyósítását.
Hamarosan kiderül, hogy a követ nem tud eredményt elérni s ezért sürgeti a fejedelmet, hogy jöjjön Franciaországba s maga próbálja meg érdekei érvényesítését úgy, ahogy azt Miksa Emmanuel bajor választó-fejedelem teszi.
Rákóczi Danckában szorult helyzetben volt részben az anyagi nehézségek miatt – hiszen a segélypénzek csak vékonyan és lassan folydogáltak s egyéb forrásai elapadtak, már feleségén és bujdosótársain sem tudott segíteni –, részben a császári diplomácia miatt, amely már egyszer megkísérelte eltenni láb alól, s amely újabb merénylettel fenyegetőzött, II. Ágost lengyel király és a lengyel urak viszont nem vállalták védelmét.
Szívesen hajlott tehát a javaslat elfogadására, a francia diplomácia viszont igyekezett rábírni maradásra politikai érdekekre hivatkozva, de lényegében azért, mert kellemetlen lett volna jelenléte a versailles-i udvarban, legalábbis Torcy külügyi államtitkár és diplomatái így gondolták. Brenner azonban állhatatosan kitartott most már Rákóczi kérése mellett, s végül a király megengedte, hogy a fejedelem inkognitóban Franciaországba utazzék.
Rákóczi közvetlen szolgálatában
XIV. Lajos 1713. február 13-án megánkihallgatáson fogadta Sáros grófját, tehát Rákóczit, aki ezt a nevet vette fel, s még hozzá a kortársak tanúsága szerint „trés favorablement”, nagyon kedvezően. A fogadást Brenner készítette elő s amint az eredmény mutatta, sikeresen. Rákóczit befogadta a versailles-i udvar, és a király kitüntette őt kedvezéseivel. Mindez nem jelentette azt, hogy érdekeit a francia diplomácia képviselte volna, legfeljebb azt érhette el, hogy megállapították járadékait és azokat, míg Franciaországban tartózkodott folyósították is. A rastatti békét a franciák végül is úgy kötötték meg, hogy Erdély és a magyar bujdosók ügye nem szerepelt a szerződésben. Villars márki és Savoyai Jenő a katalánok és Erdély kérdését állították szembe egymással s végül mind a két fél elállt egykori szövetségesének támogatásától.
A kudarc és a vallásos befele fordulás igénye arra késztették Rákóczit, hogy még XIV. Lajos halála előtt visszavonuljon az udvari élettől: az Yerres melletti Grosbois kamalduli kolostorában talált menedéket.
Brenner a fejedelem franciaországi tartózkodásának idején intézte a diplomáciai és gazdasági ügyeket és kereste a megoldásokat a kíséret sok gondjára. Legkellemetlenebbek az anyagi problémák voltak, amelyek arra késztették a fejedelmet is, hogy a korban megengedett, de sokak által mégis elítélt eszközökhöz folyamodjék. A kíséret és maga Brenner is az ún. Hôtel de Transylvanie-nak nevezett, ma is létező Szajna-parti XIII. Lajos stílusban épült palotában lakott, ahol francia tisztek kártyabarlangot rendeztek be. Az ottani tiltott kártyajátéknak nagy sikere volt (Prevost abbé is megemlékezik róla a Manón Lescaut-ban), olyannyira, hogy a rendőrség megsokallta és megszüntetését követelte. Az ügyben Brennernek kellett eljárnia, s az végül a külügyi államtitkár elé került, aki a szokásjogra hivatkozva – amely idegen előkelők számára engedélyezte a házukban rendezett kártyajátékot – azt ajánlotta a rendőrminiszternek, hogy hunyjon szemet a dolgok felett. Rákóczinak ez a játék és a körülötte kialakult közvélemény terhes lett, s amikor visszavonult a kamalduliakhoz, elrendelte megszüntetését. Jellemző, hogy még a jámbor szerzetesek is nagy áldozatnak tartották az erről való lemondást, mert a fejedelem jelentős bevételektől esett el.
Brenner mindamellett, hogy intézte az ügyes-bajos dolgokat, nem szűnt meg erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy francia egyházi javadalomhoz jusson. Ennek érdekében már 1712 májusában naturalizáltatta magát, ami azt is jelentette, hogy jogot formálhatott, éppúgy minta francia állampolgárok, egyházi funkciók betöltésére. 1713-ban egy latin nyelvű disszertációt adott ki Selectae assertiones theologicae címen, amelyben a protestánsok hittételeit vitatja és a katolikus dogmákat védi a Biblia, Augustinus, Aquinói Tamás és Szentiványi István munkái alapján. Ezzel sem tudja azonban felhívni magára a figyelmet. A fejedelem közbelépésére számít, de közvetlenül is fordul a francia illetékesekhez az egyházi javadalom ügyében. így 1716 áprilisában Torcy külügyi államtitkárhoz, akinek ezt írja: „Mindigabban reménykedtem, hogy Francia- országban találok menedéket.” Legfeljebb azt érte el, hogy valamelyes pénzbeli gratifikációt kapott.
A törökországi terv és Brenner részvéteié
Meglepetést jelentett a békekötések utáni reménytelennek tűnő helyzetben a szultán meghívó levele, amely hatalmas támogatást ígérve a fejedelmet arra szólította, hogy vegyen részt a Velence és a Habsburg-birodalom ellen folyó háborúban, természetesen a Porta oldalán. A levéllel 1717 márciusában érkezik Pápai János Párizsba s Rákóczi ennek alapján intenzív diplomáciai tevékenységbe kezd. Mindenekelőtt a régens véleményét kéri ki, aki óvja ugyan a veszélyektől, de végül is helyesli azt, hogy elfogadja a szultán ajánlatát, a francia diplomácia ekkor még nem adta fel teljesen Habsburg-ellenességét.
Felveszi a kapcsolatot a franciaországi spanyol követtel, aki királya nevében ígéri, hogy támogatást nyújt, kész megbízottját Törökországba is elküldeni jóindulatának bizonyítására. Brennert a fejedelem elküldi a pápai nunciushoz, hogy kérje ki a véleményét vallási szempontból is tervéről, és adja elő döntése melletti érveit. Az apát természetesen részt vesz a többi diplomáciai akcióban is, bár később azt állítja, hogy fenntartásai voltak a török szövetséggel szemben.
Histoire des Révoiutions de Hongrie
Rákóczi még a szultán meghívása előtt gondolt arra, hogy Franciaország egy nagy európai koalíció tagjaként újra indíthatná a háborút a Habsburg-birodalom ellen, 1716 őszén e tárgyban javaslatot is tett a régensnek. Maga is ajánlkozott a részvételre, s feltehető, hogy céljainak megvilágítása érdekében már ekkor megkezdte Emlékiratainak írását a Vallomások első könyvével párhuzamosan, amelyről biztosan tudjuk, hogy azt 1716 karácsonya előtt kezdte fogalmazni.
Brenner együttműködött a fejedelemmel elsősorban az Emlékiratok szerkesztésében, de olvasta a Vallomások első könyvét is. Ezt bizonyítja az 1739-ben Hágában névtelenül megjelent, de általa szerzett Histoire des Révoiutions de Hongrie, amely a kezdetektől a szabadságharcig mondja el a magyarok, és főleg a magyar alkotmány történetét. Ebben többször utal az Emlékiratokra és a Vallomásokra, utóbbira főleg a fejedelem ifjúkorát, az elsőre pedig a szabadságharcot illetően. Az Emlékiratok ugyanakkor hivatkozik arra az okmánygyűjteményre, amelyet Brenner állított össze és csatolt az Histoire-hoz a császáriakkal folytatott béketárgyalásokról, s amely nem kis részben a Széchényi-féle békeközvetítés anyagát tartalmazza.
Az Histoire sokáig volt a külföldi és a magyar történetírás forrása, magyarul azonban mind a mai napig nem jelent meg. Pedig érdemes volna lefordítani és kiadni, mert a magyar történeti és politikai irodalom nagyon is jellegzetes terméke: A Rákóczi-szabadságharc igazát igyekszik alátámasztani elsősorban jogi szempontból, ismertetve a magyar törvényeket, országgyűlési határozatokat, és azokat az állásfoglalásokat, amelyek a szabad királyválasztás és az ellenállás jogát támasztják alá bizonyítva, hogy a magyarok nem rebellisek, hanem törvényben lefektetett és a gyakorlatban sokáig érvényesült, de a Habsburgok által megsértett jogaikért keltek fel. Szekfű szerint a könyv a „legtisztább rendiség” kifejezője, én azt mondanám, hogy a rendiséget valamelyest „humanizálja” a Szent István Intelmeihez visszavezetett és Rákóczi politikai írásaiban részletesen kifejtett keresztény paternalizmus szellemében.
Mindenesetre Rákóczi 1717 augusztusában úgy hagyta ott Franciaországot, hogy a gyűjtemény nem jelent meg, ennek okát nem ismerjük. Elutazása előtt a császári diplomácia most mára hajdani kuruc követ, Köké- nyesdy útján akarja megöletni. A fejedelemnek sikerül azonban útját titokban tartani, s az Avignonban tervezett merényletet elkerülni. A francia udvar hírt kap erről a tervről s Brenner is gyanúba keveredik, hogy emberei révén szivárogtak ki egyes információk. A Rákóczi támogatása ellen tiltakozó császári diplomácia őt is vádolja, hogy a spanyol követtel együttműködött az elutazás szervezésében. Még nagyobb skandalumot jelentett, hogy a spanyol király megbízottja egy Boissiméne nevű tiszt, megjelenik Rákóczinál Törökországban, sőt a Portán is, ezzel bizonyítva, hogy a spanyol külügyeket. intéző Aiberoni bíboros kész még a „hitetlenekkel” is együttműködni a császár ellen. A római császári követ a pápánál tiltakozik s ezenközben szól a francia diplomácia és Brenner „intrikáiról” is.
A tragikus vég
Pedig az apát Rákóczi törökországi tervének kudarca után egyre inkább elhatárolja magát a fejedelemtől. Ebben szerepet játszik a francia udvar megváltozott külpolitikája is, amely Dubois kardinális irányítása alatt közeledik a Habsburgokhoz. Ebbe a politikába nem illett bele Rákóczi támogatása, sőt még az sem, hogy kérésének eleget téve, visszatérhessen a kamalduli szerzetesekhez, „kedves magányába”.
A magára maradt Brenner úgy gondolta, hogy a megváltozott helyzetben jó pontokat szerezhet, ha a régensnek bebizonyítja: a fejedelem gyakran változtatta politikai nézeteit, Franciaország iránt sem volt mindig hűséges, sőt a magyarokat és erdélyieket is magukra hagyta. Ezt bizonyítandó összeállított Rákóczi 1717 és 1720 között írt leveleiből egy kivonatgyűjteményt, amely eljutott Bécsbe is (a régens szerint egyenesen ez volt az apát célja, ami nem valószínű a tartalmi elemzést figyelembevéve). Erre azonban már akkor került sor, amikor nagy bajba jutott.
Az történt ugyanis, hogy Rákóczinak a párizsi Hôtel de Ville-re szóló kötvényei egy részét a hírhedt Law-bankház részvényeire írta a jutalékok reményében, de a fejedelem tudta nélkül. A bankház csődbe ment és a részvények odavesztek. Amikor Rákóczi ezt megtudta, kérte a régenstől és Dubois kardinálistól Brenner letartóztatását. Az apátot a Bastilie-ba zárják, ahol elvágja a torkát 1721. szeptember 25-én. Az öngyilkosság nagy feltűnést keltett, némelyek az Hôtel de Transylvanie-ban Rákóczi távozása után újra indult játékkal hozták kapcsolatba, a többség azonban tudta, hogy a fejedelem kötvényeinek legalábbis hűtlen kezeléséről volt szó, s hogy bűnösségének tudata magyarázta az apát elhatározását.
Maga Rákóczi az Orléansi hercegnének 1722 augusztusában vagy szeptemberében írt levelében igyekszik magyarázatot adni. Elmondja, hogy az apát már régebben is megkísérelt öngyilkosságot, tehát erre hajlama volt. „Nem hiszem – írja –, hogy a játéknak szerepe lett volna ebben, hanem sokkal inkább mérhetetlen becsvágyának, és a Gondviselésbe vetett hit hiányának.” A becsvágy abban jelentkezett, hogy egyházi beneficiumot kívánt kapni s alkalmasnak tartotta magát a püspöki vagy érseki kalap viselésére is. Ilyen lehetőséget azonban sem XIV, Lajos, sem a régens nem ajánlott fel. A fejedelem azt nem tagadja, hogy „Brenner tudós és szellemes ember volt, de szerinte mindez nem párosult igazi hittel. Miután a szomorú jövő elképzelése erősen befolyásolta, amelyet becsvágyó szelleme annál is inkább élénkké tett, minthogy teljesen emberi tudományából hiányzott minden kegyesség, nem vagyok meglepődve azon, hogy annyi pogány filozófus példáját követte.” Az egyre inkább janzenista vallásosságot követő és a sztoikus morált választó fejedelem ítélete végül is a következő: „Ez, Asszonyom, az emberi szellem gyengeségének és a balsorssal szembeni ellenállás tehetetlenségének érzékeny példája.” Bár lényegében elítéli, nem tagad meg Brennertől bizonyos tartást, s ez magyarázza az összehasonlítást a „nagy pogány filozófusokkal.”
Ez a kétértelmű vég különös fényt vet Brenner egész életútjára, amelyben a körülmények hatalma éppúgy szerepet játszott mint a személyes választás. Fénypontja diplomáciai tevékenysége, amelyet nagy hozzáértéssel és megfelelő felkészültséggel látott el. Maradandó emléket hagyott propaganda-írásaival és főleg az Histoire des Révolutions de Hongrie-val. Sorsa példázza azt az erőfeszítést, amelyet a magyar felkelés kifejtett, hogy kitörjön elszigeteltségéből, és külföldi támogatásra tegyen szert, s példázza a bukás utáni reménytelen kísérletezést majd végül a csalódást és a teljes meghasonlást is. A pénzügyi tranzakció sikertelensége és a felelősségrevonástól való félelem bizonyosan szerepet játszott az öngyilkosság elkövetésében, de talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a válság általánosabb okokkal magyarázható: az általa hosszú éveken át hozzáértéssel és sokáig hűséggel képviselt ügy bukásával. Iratainak kiszolgáltatása jelzi a kétség- beesett kapkodást és keresést nemcsak a magánéletben, hanem a politikában is.
Brennernek emléket nem a magyar történetírás állított, amely különösen romantikus változatában kerülte az apát tragikus sorsának bemutatását, henem Prévost abbé, aki dicsérte az Histoire des Révoiutions de Hongrie-t, amelyről kimutatta, hogy Brenner műve, s aki róla regényt írt Le monde morál ou Mémoires pour servir l'histoire du coeur humain, magyarul: Az erkölcsi világ vagy az emberi szív történetét szolgáló emlékiratok címmel. Benne Thököly állítólagos unokahúgának érzelmes kalandjait adja elő, amelyeknek főszereplője az őt imádó apát. A Manón Lescaut szerzője jót mond mások véleménye alapján is Brenner „jelleméről” és „szelleméről” rossz sorsát hűtlenségnek vagy a szerencse forgandóságának tulajdonítja, írásművészetét külön is kiemeli: „Stílusa, anélkül, hogy nagyon pontos lenne, kitűnik erejével és melegségével, amelyek megakadályozzák a figyelem lankadását. Egyenesen meglepő, hogy egy idegen, méghozzá egy erdélyi, aki Franciaországba előrehaladott korában jött, képes volt franciául ezzel az energiával írni,”
Ha valaki ilyen emléket hagyott magáról Franciaországban, talán megérdemli, hogy Magyarországon is megismerjék.
1 Erről most megjelenő Restitutio Transylvaniae, 1712 című kiadványomban írok részletesebben. [vissza]
2 Brenner munkásságáról részletes tájékoztatást nyújt, a kor körülményei közé helyezve, A bujdosó Rákóczi című könyvem, amely 1991-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál. [vissza]
„Az utcalány, a huligán, a mérnök és a költő, a filozófus és a szociológus számára egyaránt fontosabb kezd lenni, hogy modern legyen, mint az, hogy utcalány, művész, vagy tudós stb. Nem újtípusú művész, új eszméket hozó filozófus akar lenni, hanem modern! Nem az igazságot akarja megtalálni, hanem kizárólag azt, amit mások még nem találtak meg… Akinek nincs megváltó szava, elvontan a modernségről magyaráz, mert nem látja a valódi, tartalmi modernséget.”
HERMANN ISTVÁN
A kék sakálról szóló szanszkrit mese tanulsága szerint „senki övéit büntetlenül meg nem tagadhatja”. Aki elfelejti, honnan vétetett s mivel tartozik azoknak, akik közül való, tehát egyúttal önmagának, egy szép napon – s ez a nap feltétlenül eljő – üvölteni kényszerül. Mint a kék sakál.
Történt pedig-a mese szerint-, hogy egy sakál módfelett megéhezett s kínjában beólálkodott a faluba, hogy élelmet szerezzen, dacolva a reá leselkedő veszélyekkel. Az első udvaron váratlanul felugattak a kutyák, amitől megijedt, s nagyot ugorván, feldöntött egy ottfelejtett festékes vödröt. A vödörből a kék festék ráömlött és befestette. A patakhoz érve ijedten észlelte, hogy tetőtől talpig kékszínű. Hiába próbálta lemosni, a festék rajta maradt. Szégyenében, s félelmében elbujdosott, nem mert a többi állat szeme elé kerülni. Ám egy napon mégis találkozott a tigrissel, s már leszámolt az életével, amikor meglepetve kellett tapasztalnia, hogy a tigris ahelyett, hogy széttépné, félelemtől reszketve hódol neki, s kegyeiért esedez. Jött a többi állat, és ugyanúgy tettek. Rendkívüli színe miatt istennek hitték. Trónra ültették, lesték minden kívánságát, hűségesen szolgálták. A sakál eleinte félt, de hamar belejött az uralkodásba. Övéivel, a többi sakállal – akik látták, ki ő valójában – szóba sem állt. Ekkor így szólt egy öreg sakál a többihez: ezt a gőgös pojácát, mihaszna széltolót meg kell büntetnünk, amiért megtagadott minket. Ha intek majd, amikor hódolói körében tetszeleg, egyszerre üvöltsünk fel. Neki erre természete szerint felelnie kell. Úgy tettek. Üvöltésükre a kék sakál felüvöltött velük együtt, mire a hódolók – tigrisek, oroszlánok, s más nemes ragadozók – felismervén, haragjukban s szégyenükben, hogy ilyennek hódoltak, széttépték „őfelségét”.
Valljuk szilárd hittel, hogy minden látszat ellenére a tőkés is ember. Nyomorult, elidegenült lény, mint mi, csak más úton-módon szerezte be eme jellemzőit, mint mi, többiek, Együgyű profithívő, eme monoteizmusában végtelenül beképzelt, s hiszi, hogy ő és csakis ő az ember, hogy birtokában van az igazság, szabadsága a szabadság, másoktól szerzett értesülésekből formált tájékozottsága (főként pénzügyekben) – amit gyakorta hisz műveltségnek – a kultúra stb. Az exkluzivitás lételeme. Amúgy rendes. Félő, hogy egy napon – minthogy mégiscsak ember – velünk együtt üvöltenie kell. Neki is fontos, nekünk is kifizetődőbb, ha erre nem kerül sor, mert megeshet, hogy széttépik a rázúduló, haragvó becsapottak. A történelmi kompromisszum még mindig járható út.
Mindez a polgár számára hihetetlen, hisz szerinte a szocializmus épp most szenvedett végleges vereséget. A szükségszerűség azonban nem semmisülhet meg, csak a világgal együtt, ami képtelenség önmagában véve, hisz a világ megsemmisíthetetlen. A szocialista forradalomban „fölvállalt” feladatok, társadalmi ellentmondások még mindig nincsenek megoldva, s a restaurált félkapitalizmus és „egész” kapitalizmus kereteiben nem is oldhatók meg. A szükség- szerűség „veresége” – társadalmi ügyről lévén szó ezúttal – a mi vereségünk, embereké, mert a szükségszerűség kibontakozása hozzánemértés és sok egyéb ok miatt nem nekünk való, hanem ellenünk való erő gyanánt történt, ahogyan az minden (természeti és társadalmi) törvény esetében megtörténik. „Egész szabadságunk abban áll, hogy hozzáértéssel dönthetünk” (Engels).
Nem voltunk szabadok, mert nem állt módunkban hozzáértéssel dönteni, de tanulunk. Kudarcokból leginkább – egyelőre. Az ellenforradalom nem győzött. Mi buktunk bele a történelmi vállalkozásba. Innen a látszat, mintha a kapitalizmus végleg diadalmaskodna. Érezvén maguk is, mennyire nem maguknak köszönhetik a „győzedelmet”, s tudván lelkük mélyén, hogy ölükbe hullott a hatalom anélkül, hogy figyelemre méltó erőfeszítést tettek volna, megpróbálják „megmagyarázni”. Maguk sem értik, de sikeresen megmagyarázzák. A magyarázat és a magyarázat sikerének biztosítéka: a ködösítés. Semmit sem neveznek nevén. A megtorlás: jogrend. A kisemmizés: történelmi és aktuális jóvátétel, kárpótlás. A létbizonytalanság állandósulása: a szabadság kiteljesedése. A haza javainak árulása magánemberi és intézményesített akciósorozatban „kemény konvertibilis arany dukátokért”: modernizálás, felzárkózás Európához. Sorolhatnánk. Csöppet sem meglepő, ha a munkanélküliség e felfogás szerint nem sorscsapás és a tönkre- menés, nem az emberi megsemmisülés esete, hanem gazdasági racionalitás, amúgy végtelen szabadidő a „kedvezményezettnek”, mit ugrál.
A pazarlás társadalma – amely mindig csak azt a veszteséget, költséget számolja, amit ő maga áldoz konkrét ügyletben, sohasem azt a sokszoros kárt, ami egy-egy biznisz össztársadalmi következménye (elvégre azt nem ő fizeti a saját zsebéből) – önmagát a megtestesült racionalitásnak állítja be. Hiába a közismert igazság: „Mi egy bank kirablása egy bank alapításához képest” (bűn! bűn! – de micsoda különbség!)-a sorozatos bankalapítások, fuzionálások, újrabomlások, e folyamatok során a milliárdok elolvadása, működés közben a már csak nem is meglepő tömeges sikkasztások stb. történelmi diadalmenetként és össznemzeti felemelkedésként aposztrofálódnak. Mindez úgy, hogy van benne mindig csipetnyi igazság. Nehezen volna hihető olyan hazugság, amelyből hiányzik az alaposan megmutogatható igazságmozzanat, aminek a kedvéért az egész hazugságot igazságnak lehet elfogadtatni. A ködösítésre legalkalmasabbnak tetsző forgalom manapság a modernség. Ennek jegyében adják el a legnagyobb ócskaságokat. így minden „modern” újság testreszabott – mi több: „hiteles” – horoszkópokat közöl rendszeresen, elvégre ez a „modern ember” mindennapi szükséglete. A nagyvállalatok, termelőszövetkezetek tönkretevése útján az ország kiiktatása a lehetséges konkurencia sorából s az ország puszta felvevő piaccá és nyersanyagforrássá, olcsó munkaerő-piaccá züllesztése: a régi áhított gazdasági „felzárkózás”. A nyíltszíni politikai intrika, mocskolódás, személyekre szóló köpdösés és mindezek arcrándulás nélküli tudomásulvétele: jogállamiság és demokrácia modern módra, pokolba a mucsaisággal, mely mindezt nem tűrte. Egyszóval, semmit se nevezzünk nevén, ártsunk, ahol tudunk, vagy modernnek, vagy egyszerűen csak másnak hazudva mindent. így lehet a zavarosban halászni.
Abban a társadalomban – s világszerte ilyen a kapitalista társadalom –, melyben a manipuláció vagy közvetlenül profitforrás, vagy legalábbis a profit beszerezhetőségének állandósult biztosítéka, ott természetes a titkolózás, az álcázás; ott elemi szükséglet, hogy semmi ne mutatkozzék meg a maga valóságában. Senki, semmi nem vállalhatja önmagát. Aki megmutatja igazi karakterét, ami elárulja mégis igazi természetét: az gyanús. Elvégre púposok közt egyenes- derekú a nyomorék. Ahol minden tábornok lop – mint Hašek szerint a „Svejk”-ben ott az a gyanús, aki mégsem lop, „mert már biztosan megszedte magát s most minket kárhoztat”. A fiúnak látszó lányok, a lánynak látszó fiúk, az irodalomnak látszó szennyözön (micsoda technikai kivitelezésű szentek történetei és vadkrimik, miközben Móricz Zsigmondot nem lehet kiadni pénz híján); Váci Mihályt nem-költővé degradálja (van képe nyíltan a szegények, meghurcoltak, becsapottak, vesztes ügyek mellé állni), mivel nem az egyedi csipkézett bakfis-lélek és macskajajos ficsúr közérzete a tematikája.
Irodalomnál maradva épp József Attila, nagy elődje és harcostársa sorsát siratandó írta s írhatná ma magáról: „Meghalt? Hát akkor miért ölik naponta / szóval, tettel és hallgatással is / Miért békítik a sírnák alattomba / lány-duzzogássá haragvásait?” Talán mert Ady Lajos filiszteri buzgalma nem volt elegendő a megöléséhez, s mert más lajosok hiába szidták ezt a „komcsi” költőt? József Attilát viszont pisis idegbajos ápolttá lehet silányítani, ettől állítólag oly „emberi”, hogy most már aztán „igazán mindannyian szeretjük őtet”. Szeretve, simogatva, „helyesen” magyarázva jobban lehet meggyilkolni őket? Valószínű különben nem csinálnák. De mégsem lehet, hisz ők – halhatatlanok.
A minél teljesebb jellegtelenedés – az abszolút modernség, nem lehet „überolni”. így lehet félénk halbiológusokból történelmi hősöket faragni, csipogó filiszterből „költőfejedelmet” egyenesen, elvégre „utánunk az özönvíz”, ez az állapot úgysem tart sokáig Ezt érzik zsigereikben, bár természetesen szeretnék-s mondják is-, ha sokáig, örökké tartana. Addig kell lejáratni minden magasztos fogalmat, míg lehet. Akkor az ezután jövők hősei legalább annyira gyanúsak lesznek eleve, mint emezek, a levitézlettek, A nagy költők (akik „fejedelmi” rangra maguk soha nem tartottak és tartanak igényt, hisz önmagukban nagyok) ugyanolyan szánalmas figurák lesznek talán, amilyenek a fejdelemnek kikiáltott félénk, ravaszkodó emberkék, akik, ráérvén, esetleg rímfaragással ütötték el idejük jórészét, merthogy lelkük volt nekik, jókora. Kifizetődőnek látszik az ilyen eljárás mindenkinek s régóta, de leginkább irracionális történések olyan özönében, mint ma.
Ez rendjén való is volna, tudomásul kel! venni s küzdeni ellene, „erőnk szerint a legnemesbekért”. De mi a magyarázata annak, hogy a nép valódi ügye, a szocializmus 40, illetve 70 éven át ugyanígy ködösített, titokzatos fátyolba burkolózott, ahol a történelmet állítólag tudatosan csináló, erre szerveződött párttagság is – (azaz a látszólag legbeavatottabb) – mindig utólag értesült lényeges dolgokról, amit érte, helyette, de tudta és beleegyezése nélkül követtek el mások? Miért nem lehettek nyilvánosak a taggyűlések, a párttagfelvételek, hiszen gyakorlatilag semmi titkolnivaló nem történt soha? (Az akkor is szokásos intrika, besúgás, cselszövés stb. viszont természete szerint rejtőzködő, soha nem volt és lehetett pártügy.) Az ellenség által egykor ránk kényszerített illegalitás, az ebből szükségszerűen fakadó, a létkérdés szintjén jelentkező titkolózás a legalitás viszonyai között is változatlanul továbbélt, s a legutóbbi időkig még a pártszervezetek szervezeti felépítésében is kifejeződött (mert pl. miért volt szükség még alapszervezeti szinten is ún. szervezőtitkárokra). Az ellenfél által évszázada ránk kényszerített munkastílus – tehát nem a sajátunk, ahogy az természetes volna – kötött gúzsba minket, s ezt, bármennyire sírnivaló, mint emelkedést, képességfejlődést stb. éltük át. E hasonulásban különösképpen a szocdemek jeleskedtek. Az újtípusú forradalmi párt Lenin által felismert szükséglete, többek közt. ezen arculatnélküliség felszámolásának történelmi követelménye volt. De Lenin által indítva, általa sem teljesen tisztázva (lásd: ún. lenini normák) s főként nélküle, ami lett végül a pártból és a benne szerveződő kommunisták közösségéből, az nem siralmas, nem nevetséges, maga a téboly. Még csak nem is polgár-utánzat, hanem feudális, paternalisztikus, nepotista, a demokráciát és követelményeit hírből ismerő, a kommunisták tiszta hitével visszaélő és kíméletlen vagy langyos, de diktátori gyakorlatot megvalósító frívatál lett pártból, eleven mozgalomból. Balta, mely a fa helyett a favágó lábát vágta el.
Így – nem csoda – a szocializmust nem saját jellemzői vitték sírba, nem saját munkastílusa tette tönkre, hanem a kívülről vett és rögzült, történelmileg rég leszerepelt ócskaságok, az ellenfél által ránk kényszerített és megmaradt munkastílus, önmaga állandósult tagadása. Az ellenségnek ezek után semmit nem kellett már tennie, hogy megbuktassa. Elhullott magától. De mi – a leginkább épp mi –lehetünk nyíltak, mert tiszták vagyunk, mert történelmi szükségszerűség hívott minket életre, mert az emberi történelem fővonulatában cselekszünk, mert bárki, tehát minden valóságos humanista erő (kereszténydemokratáktól a környezetvédőkig) szövetségesünk lehet a világ tényleges humanizálásában, ámde mi máig sem akarunk tudni e páratlan adottságainkról, saját arcunk vonásait, kezünk bütykeit, erezetét s erejét, szellemünk világbíró hatalmát nem ismerjük. Mindenben beérjük kevéssel. Sorsunkat megérdemeljük.
A világ olyan, amilyen. Ahhoz is, hogy tagadhassuk, legalább ezt tudomásul kell vennünk, bármilyen a tagadási lehetőség foka. Mert ma igen csekély. De kettőt tudni kell: kik vagyunk mi, akik tagadunk, s milyen a világ természete, jelene, amit tagadunk. Enélkül a már ismert vagdalkozás lesz osztályrészünk, ahol vétkesek és vétlenek értelmetlenül pusztulnak, kilyukad a történelem s nincs tényleges folytatás! lehetőség, melyből élet, ti. emberhez méltó élet fakadhat. Mert az „igazi”, dialektikus tagadás nem egyszerűen „nemet mondás” valamire, hanem olyan előrelépés a „megszüntetve megtartás” objektív követelményei és szubjektív akarása jegyében, amiből fejlődés származik.
Az idült pazarlás és szubjektív gátlástalanság társadalmának haszonélvezői számára a mimikri, az álcázás, rejtőzködés (épp a be nem vallható érdekek és azokhoz igazodó célok miatt) létkérdés, a titkolózás természetes. Ha az ellenforradalmat nem hazudnék forradalomnak, a kialakulóban levő bérrabszolgaságot szabadságnak, a tönkremenést modernizálódásnak, a manipulációs kábítást művelődésnek, a babonát (horoszkóp stb.) tudásnak, az együgyű profithajszát, dézsmaszedést, koncszerzést a vállalkozásnak – ugyan meddig tűrné őket a haragvó nép? De épp a tőlük tanult, s ostobán megvalósított hasonló (szocialistának semmiképp nem nevezhető) általános mimikri, rejtőzködés stb. példája mutatja, hogy a rejtőzködő, a titkolózó nem azért rejtőzködik, titkolózik, mert gonosz, hanem azért gonosz, mert rejtőzködik, titkolózik. Lehet ráadásul ostoba is, magunkról szólván. Az aztán már a történelem igazi fintora, hogy mostani hazai „burzsoáziánk” (azaz: komprádor-burzsoázia, félpolgár, sunyivá nyomorított kispolgár) a képmutató tőkésre akar hasonlítani, annak akar látszani, az önmagát rejtő álcájára akar szert tenni. Az árnyékok árnyéka. Platón sem gondolhatta volna ki jobban.
Mint mondám, a tőkés is ember. Tán még az a karikatúrája is annak tekinthető végső soron, ami hazai tájakon ezt a tőkést helyettesíti igen alacsony hatásfokon. Ezért mondhatjuk nekik s magunknak, mi, kikben Werbőczy és Dózsa, sőt Árpád és Zalán együtt munkái a jövő okán tagadván múltat – amit végre csakugyan be kéne vallani: térjünk észre emberek! Mindannyian, kikre ráfröccsent a történelem festékpöttye, kék vagy zöld, narancsszínű vagy piros, szürke vagy tarka sakálok, vigyázzatok! Egyszer még-bizonyosan – felüvöltünk! Jó lenne oldószert találni, hogy a festéket idejében lemoshassuk, s minden és mindenki annak látszódhassék, ami. Akkor megeshet majd az is, hogy valóban az lesz, aminek hívják. Vagy Hegelül: megfelel az ő fogalmának.
Tanulságos cikket közölt a Streitbarer Materialismus (Harcos Materializmus) 1992. szeptemberi száma Robert Schumann sinoiógus és filozófus tollából, címe: „Miért lehetetlen az önálló tőkés fejlődés az egykori proletár-diktatúra, illetve népi demokratikus diktatúra országaiban?” Bár a cikk több mint egy éve jelent meg, és a tőkés restaurációra vonakozőlag olyan elképzeléseket közöl, amelyeket szerzőik – a restauráció hívei – még a Szovjetunió végnapjaiban gyártottak, számunkra ezek a korai elképzelések már csak azért is érdekesek lehetnek, mert realizálásukat immár saját tapasztalataink fényében tudjuk ellenőrizni.
A tőkés restauráció a Szovjetunióban – írja Schumann – nem Gorbacsov hatalomra lépésével vagy lelépésév. kezdődött, hanem három évtizedre tekinthet vissza. Már Hruscsov idejében megteremtődtek a feltételek a polgári elemek létrejöttéhez; ezek azután fokról fokra újburzsoáziává szerveződtek, megragadták az államhatalmat, gyakorlatilag kezükbe kerítették a rendelkezést a termelés és a megélhetés eszközei felett, és a megszerzett pozíciókat saját személyes vagy csoportérdekeik érvényesítésére használták fel. A „szocialista” burzsoázia azonban különbözik a klasszikustól: általában magántőke nélkül lépett színre. Ahogy a nyugati szerző, Bruno Dallago 1991-ben megírta, a keleti gazdaságok privatizálásának egyik legnagyobb akadálya a tőkehiány: nagyon valószínűtlen például, hogy a hazai lakosok közül bárki is meg tudná vásárolni az Uralmast, a Kamazt vagy a varsói Traktorgyárat. A termelés társadalmasultságának rendkívül magas foka, amely valaha történelmileg példátlan növekedést tett lehetővé, felülmúlja az egyéni tőke által kezelhető dimenziókat. A hagyományos burzsoázia az eredeti felhalmozás, a konkurrencia, a tőkekoncentráció és –centralizáció útján jutott el a monopóliumokig, az egykori szocialista országok újburzsoáziája viszont eleve hatalmas monopóliumokkal találja szembe magát. Amilyen lehetetlen, hogy egy tőkés gazdaságban szocialista termelési formák bontakozhassanak ki, éppoly kevéssé látszik lehetségesnek, hogy a társadalmasult termelés, amely régóta áttörte a tőke határait, az imperializmus szakaszában önmagából hozhatna létre önálló hazai imperialista burzsoáziát. A volt szovjet gazdaság tőkés gazdasággá való átalakulása egyrészt visszafordíthatatlan folyamat – annál is inkább, mert a Szovjetunió már jó ideje tőkés úton fejlődött –, másrészt mégsem visszafordíthatatlan, mert a tőkés fejlődés az utódállamokban nem juthat el többé a teljes érettségig.
Térjünk vissza a szovjet vállalati arányokhoz. A gépgyártás bruttó termelési értékének 90 százalékát három óriásvállalat állította elő: ezzel szemben az ország összes üzemeinek a fele, ahol a létszám vállalatonként legfeljebb 200 fő volt, a teljes ipari termelés 5,3 százalékát adta. 1991-ben az összes állami vállalatok aktíváinak nettó értékét 760-780 milliárd rubelre becsülték (a pénz akkori vásárlóereje szerint). Ez az összeg a következőképpen oszlott meg: 600 nagyvállalat, nettó értéke mindegyiküknek több mint 200 millió; 1600 középvállalat, 50 és 200 millió közti aktívával; 6000 kisvállalat, összesen 147 md aktívával; végül több mint 38000 törpevállalat 95 md-dal. Nyugati és „szovjet” közgazdászok részéről elhangzott olyan tanács, hogy az óriási egységeket alakítsák „kezelhető” nagyságúakra – ami valójában annyit jelent, hogy kapitalizálás címén dekapitalizálják, sőt dekapitálják, lefejezik a vállalatokat demonopolizálnak és decentralizálnak akkor, amikor a tőke centralizálódik, és minden tőkés monopóliumnak létfeltétele, hogy még nagyobb legyen.
Némelyik közgazdász a tőkésítésnek azt a módját javasolta, hogy vásárolja meg a nép a vállalatok részvényeit. Más szóval: vásárolja meg a saját üzemeit. Ez az átalakulási folyamat egyébként, Pasaver ukrán közgazdász számításai szerint, röpke 500 évig tartana: ennyi idő alatt vehetné tulajdonába a nép azt, amit néhány évtized alatt saját tulajdonaként felépített. „Az októberi forradalom jegyében a nép gyárakat és mezőgazdasági nagyüzemeket, bányákat és laboratóriumokat, iskolákat és rakétákat, műveltséget és békét alkotott. Mindezt újjá kellene teremtenie pusztán azért, hogy a meglévőbe tőkés lelket leheljen” – értékeli a javaslatot Schumann.
A szociálisabb érzületű Zajcsenko közgazdász helyesebbnek látná, ha az üzemekben való részesedést nem adják el, hanem ingyen vagy jelképes hozzájárulás fejében a lakosság rendelkezésére bocsátják. Más szakértők – amerikaiak – lottón vélik megoldhatónak a tulajdon kérdését. A korábbiakban már említett Dallago nem bocsátkozik ilyen komolytalanságokba, és a következő fő tőkeforrásokat jelöli meg: 1. a háztartások és a magán- vállalkozások megtakarításai; 2. hazai intézmények (bankok, biztosító- és egyéb társaságok) tőkéje; 3. külső források. Az utóbbiakat illetően Schumann megjegyzi, hogy Németország is külső forrásból alapozta meg saját kapitalizmusát, nevezetesen abból az 5 md aranyfrankból, amelyet a francia dolgozók verejtékeztek ki az 1871-es katonai vereség után. De a volt szocialista országok nem idegen országok kirablása révén jutnak a privatizáció örömeihez, hanem úgy, hogy őket rabolják ki más országok.
A külföldi tőkével való együttműködés nagy szerepet játszott a „szocialista” burzsoázia felső rétegeinek létrejöttében és megerősödésében. Erre vonatkozólag Schumann a Die Zeit 1989/51. számának és két szovjet lapnak a közléseire hivatkozik. A lapok szerint az 1989-ben létesített, 400 000 alkalmazottal dolgozó Gazprom (szovjet óriásvállalat, élén a nem ismeretlen nevű Viktor Csernomirgyin vezérigazgatóval) nevetséges áron kótyavetyélte el a földgázt nyugati partnerének. A Ruhrgas AG, a szovjet gáz átvevője, a régi NSZK-ban viszonteladóként 250- 450 márkát kapott 1 m3-ért, a kitermelő vállalatnak ellenben, amely a gázt Nyugat-Szibériában rendkívül kedvezőtlen munkafeltételek között 300-1300 m mélységből hozta (hozatta munkásaival) felszínre, és 5000 km távolságra szállította, csupán 160-170 márkát fizetett, végül még a piacairól is kitúrta. És az ilyen eset korántsem volt egyedülálló. A Nyezaviszimaja gazeta arról számolt be, hogy a „reformpolitikusok” külföldi üzleteikkel milliárdos veszteségeket okoztak az országnak; ha Gorbacsov legalább a protekcionista és monopolista korlátok lebontását követelte volna a német egység áraként, ha a szovjet áruk szabadon juthatnának be a német piacra, a „könyörületes németeknek” nem kellene élelmiszercsomagokat küldeniük az orosz lakosság részére a Bundeswehr készleteiből. Egyébként – írja a lap – 60 md német márka folyt be a Szovjetunióba ismeretlen csatornákon, és szivárgott el nyomtalanul – vajon hová? A témához kapcsolódik a Lityeraturnaja Rosszija 1989. szeptember 29-i cikke is, amely közli különböző orosz társadalmi szervezetek és mozgalmak közös koordinációs szervének azt a véleményét, hogy a nyersanyagok és más meg nem újítható erőforrások állandó kiszállítása a nyugati tőkés gazdaság függvényévé tette az országot, a szabadkereskedelmi övezetek, a koncessziók és a gyorsan szaporodó közös vállalkozás pedig gyarmati státusszá változtatják a gazdasági és politikai függetlenséget.
A „szabad piacgazdaság” ma ezt jelenti: „én megnyitom a te piacodat, és bezárom a magamét” – vonja le a következtetést Schumann. – A Szovjetuniót vágóhídra hurcolták, utódállamai pontosan annyira fognak fejlődni, amennyire kirablóik számára hasznos; önálló kapitalizmusról sem most, sem a jövőben nem lehet szó.
Schumann cikkében körvonalazódnak az újburzsoázia által végrehajtott eredeti felhalmozás bizonyos módjai – nekünk, magyaroknak, ezekről a folyamatokról már bőséges tapasztalataink vannak –, valamint az „Európához való felzárkózás” reális esélyei. Nézzünk most néhány információt arról, hogy hová is akarunk tulajdonképpen felzárkózni.
A fiatalon elhúnyt Peter Scheinost matematikus nem valami rózsás színekkel ábrázolja felzárkózásunk célállomását Gondolatok az irracionalizmus járványának eredetéről és jelentőségéről című cikkében. „Az észt és a tudományt ritkán vetették meg nálunk annyira, mint ma.” Németországban, a költők és gondolkodók hazájában, terjednek az irracionalista áramlatok, köztük az egyik legszámottevőbb, a „New Age” vagy „Ezoterika” nevű mozgalom. Székhelye München, ahol több mint száz intézet és központ foglalkozik a modern mágia különböző üzletágaival, és a kártyavetők, szellemlátók, bioenergiamérők, boszorkányok, csillag- és tenyérjósok tízezrei űzik kétes, de jövedelmező mesterségüket. Az ezoterikus könyvkiadók és könyvkereskedések meghódították a piac jó 15 százalékát, a kereslet a „komoly” kiadókat és üzleteket is arra késztette, hogy okkultista irodalommal bővítsék választékukat Egy felmérés során minden hatodik megkérdezett elismerte, hogy hisz a boszorkányok létezésében és mágikus képességeiben; a statisztikusok szerint különösen nagy az arány a zöldek fiatal hívei között. Hogyan lehetséges mindez a 20. század végén, a világ egyik legmodernebb ipari államában?
Pusztulnak az erdők, az Északi-tenger elszennyeződik, rádióaktív sugárzás fertőzi a vizeket, a levegőt, az élelmiszereket, a tömegpusztító fegyverek az egész emberiség létét fenyegetik – és a közvélemény mindezért a tudományt teszi felelőssé. Egy nyilvános tv-vitában megtámadtak egy csillagjóst: mágiája tudományellenes. „Tudomány? – húzta el a száját gúnyosan a csillagjós. – Ellentétben a mágiával, a tudománynak Hirosima és Csernobil terheli a lelkiismeretét!” A közönség kitörő tapssal jutalmazta a választ.
Az az érzés, hogy megfékezhetetlen hatalmaknak vagyunk kiszolgáltatva, mindig táplálta a mágikus és vallásos képzeteket. Fritjof Capra, a „New Age” szellemi atyja írja: „…mélyreható világválságban vagyunk. Sokrétű, sokfelé ágazó válság ez, mely életünk minden oldalát érinti: egészségünket és életvitelünket, társadalmi viszonyainkat, gazdaságunkat, technológiánkat és politikánkat. Az intellektuális, erkölcsi és szellemi dimenziók válsága ez, kiterjedését és hatóerejét tekintve példátlan az emberiség feljegyzett történelmében.” Világéhség, olajválság, reaktorszerencsétlenségek, dühöngő járványok, ragályos betegségek-a közhangulattal és a mai kispolgári baloldal többségével egyezően, Capra is a tudomány számlájára írja ezeket a szörnyűségeket. A baloldali, ún. „alternatív” és „autonóm” körök még tovább mennek, és a társadalmi elnyomást is a tudománytól kérik számon. Hans-Peter Dürr azt ajánlja kiútként, hogy térjünk vissza a régi ázsiai vallások hagyományaihoz. Dürr kiváló fizikus, akárcsak Capra; táboruk nagy része természettudósokból áll, köztük találjuk pl. a Nobel-díjas llya Prigogine-t. Igaza van Lukács Györgynek, amikor azt mondja, hogy a babona, a csodavárás, az irracionalista hiszékenység bizonyos korokban nem szellemi színvonal kérdése, hanem a társadalom állapotáé.
A tudósok döbbenetes fogékonyságát a babonákra Scheinost – mint annak idején Engels – a pozitivista gondolkodással magyarázza. A pozitivista antifilozófia olyan szélsőséges objektivizmust hirdet, amely egybeesik a nem kevésbé szélsőséges szubjektivizmussal: a tudomány kimerül a megfigyelési és mérési adatok leírásában, azt pedig, hogy ki milyen magyarázó elvet választ, magánügynek tekinti. (Közömbös pl., hogy a kopernikuszi vagy a ptolemaioszi világkép alapján magyarázzuk-e nappalok és éjszakák váltakozását a Földön.) A 19. század utolsó negyedében ennek az irányzatnak kedvezett a kispolgárság gyarapodása (azé a rétegé, amely kívül áll a közvetlen termelésen, de a kizsákmányolókhoz sem tartozik, és osztályfelettinek képzeli magát), valamint a szociáldemokrácia térhódítása (a reformizmusé, amely a kapitalizmusnak nem a lényegén, csupán bizonyos „kirívó” tünetein óhajt változtatni).
A pozitivizmus világnézeti űrt teremtett, ezt töltötték ki az irracionalista ideológiák. A versailles-i békével megalázott Németország tartós válsága közepette az értelmiség és a kispolgárság nem látott, semmilyen reális politikai, nemzeti és egyéni távlatot; a létbizonytalanság, az egzisztenciális félelem kétségbeesést szült és misztikus hitet a megmentő csodákban. (A német értelmiség zöme 1918 nyaráig hitte, hogy közel a végső győzelem.) Ebben a légkörben virágzott fel a kvantummechanika Heisenbergtől kezdeményezett akauzális (okságot elutasító) értelmezése, H.Weyl matematikai intuicionizmusa, a biológiában a „totalitásra” törekvő neovitalizmus. Einstein kénytelen volt felszólalni azok ellen, akik „azt hiszik, hogy a relativitáselméletben támaszt találhatnak napjaink antiracionalista tendenciái számára”. (Vossische Zeitung, 1921. jul. 10.)
A mai irracionalizmust is az egzisztenciát fenyegető válság, az illúziók szertefoszlása hívta életre. De a helyzet különbözik az első világháború utánitól: az értelmiség ma távolról sincs olyan nyomorban, mint akkor, a kispolgárság tömegeinek a többmilliós munkanélküliség ellenére sincs okuk aggódni fizikai létfenntartásukért. A mai irracionalizmus legfőbb alapja a munkásmozgalom rendkívüli gyengesége, vereségeinek sorozata, Kelet-Európa alárendelődése a Nyugatnak. A 68-as örökség, a többé vagy kevésbé szocialista színezetű, de mindenesetre racionális társadalmi perspektíva a kispolgárság számára a 80-as években összeomlott, a haladás fogalmát elmosta a rezignáció. A kapitalizmus aljasságai felháborodást keltenek, minthogy azonban a társadalom megváltoztatására nincs remény, úrrá lett a bármely irracionalista üdvtan befogadására hajlamos civilizációellenesség. Jellemző példa erre az amerikai egyetemek diákjainak 1989-90-es tiltakozási hulláma, amely az elitegyetemekre, így a Stanfordra is kiterjedt. A diákok a tananyag ellen tiltakoztak, különösen a Nyugati kultúra, eszmék és értékek című hagyományos kötelező kurzus ellen, amely többek közt a Biblia, Platón, Homérosz, Dante, Machiavelli, Morus, Galilei, Voltaire, Marx, Darwin és Freud tanulmányozását foglalta magába. A diákok ezt a tananyagot „az imperializmus, a nyugati elnyomás és a férfiuralom hagyományának” minősítették, és kulturális pluralizmust követeltek: a felsorolt szerzők mellett vagy helyett oktassák az egyetemek az afrikai Voodo-kultuszt és az indián mítoszokat. Az imperializmus elleni harc összekeveredett ebben a mozgalomban a nyugati civilizáció és kultúra egyetemes értékei elleni harccal.
A Szovjetunió összeomlása után a kispolgárság szociális érzékenységű elemei tömegesen fordultak az irracionalizmus felé. A tömeghatás forrása a romantikus antikapitalizmus, amely az észre alapozott civilizációval az ösztönöket állítja szembe. Erre az útra tért a fizikus David Bohm is (aki valamikor Magyar- országon és világszerte a kvantummechanika oksági értelmezésével vált ismertté). A „New Age”-hez megtért Bohm azt hirdeti, hogy a megismerés kevés számú „megvilágosodottnak” a kiváltsága. „Véleményem szerint a misztika pozitív jelentése abban rejlik, hogy a világ ősoka egy misztérium… úgy vélem, misztikusnak azt a személyt keli neveznünk, aki valóban közvetlen tapasztalatot szerzett a misztériumról, amely meghaladja a leírás lehetőségét. A probléma a többi ember számára az, hogy felfogják, mit is jelent ez… Az ilyen párbeszéd elindítása azért problematikus, mert a misztikusnak nehézségei támadnak, ha közönséges emberekkel akar beszélgetni: kénytelen ugyanis olyan nyelvet használni, amely nem alkalmas erre a feladatra. Az anyag leírásához szükséges mechanikus nyelv az ő szemében egy alantas tapasztalati sík számára van meghatározva.” Ez az ismeretelméleti arisztokratizmus – fűzi hozzá Lukács György nyomán Scheinost – széttöri a demokratikus emberképet.
A bárgyúságok propagálásából természetesen sem a zsurnalisztika, sem a hivatalos obskurantizmus nem maradhat ki. Heinz Jacobi, a folyóirat munkatársa, kommentárok kíséretében ismertet e tárgyban néhány jellegzetes beszámolót; mi helyszűke miatta puszta tényközlésre, illetve annak is csupán a legvelősebb részleteire szorítkozunk.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung, a német sajtó egyik legelőkelőbb reprezentánsa, hiedelmet pöcköli le a tudomány szőtteséről, 1992. március 13-i számában hosszan magasztalta a csillagjóslás tudományát. „Persze, a számítógép is készíthet horoszkópot, kérdés azonban, kifejeződik-e ebben az igazi divináció, vagyis a jövendölés művészete. Helyesebb a horoszkópkészítést képzett szakemberre bízni. Az asztrológia egyébként ma már a műveltség tartozéka. Ha valaki tüzetesebben foglalkozik vele, igen hamar érezni fogja, hogy igazi tudománnyal van dolga.” Méghozzá újtípusú tudománnyal. Manapság ugyanis „gyökeres paradigmaváltás rajzolódik ki, amely röviden így fogalmazható meg: a természet több puszta anyagnál és mechanikánál. A természetben a legtöbb dolog nem írható le az ok-okozat elvével, tehát nem-lineáris, kaotikus, esetleges.”
Egy másik cikk (Süddeutsche Zeitung, 1991. november 19.) a Repubblica című olasz lap tudósítása nyomán arról tájékoztat, hogy az olaszok körében nő azoknak a száma, akik úgy érzik, megszállta őket az ördög. Maga Gábrielé atya, a katolikus egyház fő ördögűzője nyilatkozta, hogy a gonosz ma sokkal inkább kísért, mint bármikor azelőtt. Ő és két római kollégája túl vannak terhelve, lassan képtelenek lesznek eleget tenni a torlódó segélykéréseknek. A hatvanhat éves Gábrielé atya, akinek Egy ördögűző meséli… című könyve bestseller lett, Rómában egymaga napi hatszáz hívást kap, és a kereslet, mint mondja, nőttön nő: „valósággal sátáni szükségállapotról kell beszélnünk”. Még szerencse, hogy az ördögűzés nem túlságosan bonyolult, hiszen az ősi formula („Krisztus nevében, távozz, Sátán”) az atya szerint ma is hatásos. Padre Gábrielé emellett szenteltvizet és extrafinom olívaolajat is bevet az ördög ellen, továbbá sót, amelyet előzőleg ördögtelenített. A Repubblica arról is hírt ad, hogy az ördögűzők beadvánnyal fordultak az olasz püspöki értekezlethez: létesítsen több ördögűző státuszt, és képezzen ördögűzőket a katolikus egyház védnöksége alatt. A növekvő kereslet, mint a lapból megtudható, összefügg Olaszországban az okkultizmus és ezoterika két évtizede tartó virágzásával. Becslések szerint kb. 12 millió olasz jár mágusokhoz, jövendőmondókhoz, kártyavetőkhöz, vagy foglalkozik szellemidézéssel – olyan ismert személyiségek is, mint Gianni Agnelli (a Fiat-vezér), Feilini, Andreotti. Sohasem jövedelmezett jobban a varázsszerek kereskedelme, mint ma: szemmelveréstől óvó amuletteké stb.
Mit szóljuk a fentiekhez mi, Európához felzárkózni kívánó magyarok? Úgy vélem, szerénytelenség nélkül leszögezhetjük, hogy ha gazdaságilag nem is, de babonákban, bűnözésben, kulturális süllyedésben máris sikerült feltornászni – vagy ahogy P. Howard (Rejtő Jenő) mondaná, „leküzdeni” – magunkat Európához, amely a maga részéről ezer évvel ezelőtti önmagához van felzárkózóban. Ennek örömére engedtessék meg e sorok írójának, hogy egy jelentős keleti eseményről tudósítsa a nyájas olvasót (ha netán nem hallott volna még róla); a színhely Szentpétervár, a cárok nagy múltú és elidegeníthetetlen városa. Nos tehát Alekszandr Zinovijevics Vasziljev a filozófiai tudomány kandidátusa, a Herzen Orosz Állami Tanárképző Főiskola tanára, megnyitotta a vezetése alatt álló, Krisztus és szent Szófia oltalmába ajánlott lelki intézményt, amely „A Személyiség Szellemi Fejlődésének Iskolája” nevet viseli, és hallgatóit arra neveli, hogy a kereszténység tanai alapján foglalkozzanak önmaguk tudatával és a világegyetemmel.
Tisztelt Olvasók! Nem akarnak beiratkozni? Csak siessenek, mert bizonyára sok a jelentkező.
Az imperialista stratégia és taktika módosulásai
1945-től kezdve az imperialista stratégia alapvető célja a Szovjetunió „visszakergetése” volt 1939-es határai mögé – azaz a második világháború következményeinek megváltoztatása, a kelet-európai társadalmi-politikai változások „visszafordítása”. Ezt az alapvető célt takarták különböző elnevezések: „feltartóztatás”, „felgöngyölítés”, „felszabadítás”, fellazítás stb.
E stratégia keretében egészen a hetvenes évekig arra törekedtek, hogy a világháborús összeütközés kockázata nélkül – de adott esetben annak lehetőségével is fenyegetőzve – egyenként – s viszonylag rövid idő alatt szakítsák le az egyes kelet-európai országokat a Szovjetunió szövetségi rendszeréből, s térítsék vissza azokat a kapitalista útra, a fejlett tőkés országokkal kötött katonai-politikai szövetségbe. Alapvető taktikai eszközök voltak a katona-politikai nyomás; a gazdasági embargó, a belső diverziós cselekmények elősegítése, az ideológiai-lélektani háború, a legreakciósabb emigráns csoportok nyílt támogatása. Az 1953-as berlini, az 1956-os lengyel és magyar események, továbbá az 1968-as prágai fejleményekből azonban azt a következtetést vonták le, hogy ez a stratégia az adott katonai erőviszonyok mellett alapvetően rossz, nem vezet célra, mert a Szovjetunió – szilárd hátországának tudatában – katonai erő alkalmazásával is védi szövetségi rendszerét s szövetségesei általa elképzelt szocialista rendjét.
A hetvenes évek elejétől kialakuló stratégia és taktika főbb vonásai:
A., A leszerelésről folytatott tárgyalásokkal együtt fenn kell tartani, sőt, az USA számára előnyös területeken (elektronika, stb.) növelni kell a fegyverkezési versenyt, amelyet a Szovjetunió gyengébb gazdasága tartósan képtelen elviselni:
B., Fenntartani a szocialista országokra nehezedő katonapolitikai nyomást, de a külpolitika hangsúlyát és fő eszköztárát át kell helyezni nem katonai eszközökre. Ezek között is első helyre kell állítani a gazdasági, s az azokat alátámasztó ideológiai eszközöket. így – különösen Helsinki után – előtérbe kerültek az életminőség, életszínvonal, technikai-tudományos színvonal, emberi jogok, a demokrácia-diktatúra kérdései, s a békés egymás mellett élés viszonylag liberális körülményei között a „nyugati világ” szép oldalainak (árubőség, látszólagos gazdagság, jobb technikai színvonal, stb.) látványos bemutatása.
C., Az egyes szocialista országok differenciált megközelítése, belső problémák tudatos felhasználása mellett valamennyi szocialista ország, sőt a Szovjetunió vonatkozásában is egységes elvek alapján kísérletet tenni egy tudatosan nyugatbarát belső ellenzék létrehozására, s mint jövendő „káderbázisra”, elsősorban ezekre támaszkodni, háttérbe szorítva, illetve más szerepet adva az emigrációs politikusoknak. Ez a folyamat elsősorban az ún. „emberi jogok” vonalán történt. Az emberi jogok védelmére alakult különböző bizottságokat sikerült egységes, kívülről vezérelt nemzetközi hálózattá szervezniük, legalábbis a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország vonatkozásában. Ebben a vonatkozásban döntő jelentőségűvé vált az a törekvés, hogy megteremtsék a kelet-európai országok belső ellenzékének politikai és ideológiai kapcsolatait és lehetséges együttműködését egymással és a Szovjetunióban kialakuló embrionális ellenzékkel. Bármilyen fellépés ellenük növelte a hivatkozási alapot a tőkés országok számára ahhoz a vádhoz, hogy a szocialista országok megsértik a helsinki egyezményt.
Fontos tény volt az egységes antiszocialis- ta ellenzéki tömb létrehozásában a csehszlovákiai „Charta 77” kibocsátása; ez azonnal nemzetközi támogatást kapott, s valamennyi kelet-európai szocialista országban gerjesztője lett az antiszocialista mozgalmaknak. Ennél is nagyobb hatást gyakoroltak Kelet- Európára az 1980-tól bekövetkezett lengyel események.
Ebben a helyzetben a legnagyobb nyugati hatalmak nyíltan törekedtek legális kapcsolatok létrehozására, nyílt „káderkiválasztásra” nemcsak az akkor még illegális ellenzék, hanem az uralkodó pártelit „reformista” és egyéb vezető értelmiségi köreiben is. Szélesítették és növelték a különböző alapítványok ösztöndíjait, nyugati tanulmányútjait, számos alapítvány tevékenységét, pl. a Soros-Alapítványt az érintett kormányok egyetértésével legalizálták. Megnyitották a korábban elzárt hiteleket, növelték a technikai engedményeket, szűkítették a COCOM-listát, érthetővé tették, hogy „érdekeltek” a szocialista gazdaság, a termelési eljárások, stb. megjavításában, s gyorsan a szocializmus megreformálásának hívei lettek. Ez az amerikai és nyugatnémet politikai befolyás növelésének alapvető eszköze lett, legalábbis Magyarországon – mert egy idő után olyan mélyre másztunk az adósságcsapdába, hogy ezzel legális lehetőséget teremtettünk közvetlen politikai beavatkozásra, amelyet azonnal kihasználtak, hangoztatva, hogy ha nem lesz reform és piac – vagy ha akárcsak politikai eszközökkel is fellépünk a különböző, akkor még lényegtelen tömegbefolyást képviselő csoportok ellen, sőt, ha nem legalizáljuk őket, elmaradnak a nyugati hitelek. Ezt csaknem minden szocialista országban úgy értékelték, hogy azonnali életszínvonal-romlást és gazdasági-technikai pangást eredményez, végső soron társadalmi feszültségekhez, sőt robbanáshoz is vezethet. Említésre méltó, hogy Kádár János 1983-ban ezzel az „üzenettel” ment el Andropovhoz, de segítséget nem kapott. Ezt követte Magyarország teljes gazdasági és pénzügyi alávetése az IMF-nek és a Világbanknak. Hasonló volt a helyzet a többi kelet-európai szocialista országban is, Románia kivételével, amely az életszínvonal további drasztikus csökkentésével átmenetileg kiutat talált az adósságcsapdából.
A nyolcvanas évek közepétől a kelet-európai szocialista országok helyzete kezdett kritikussá válni. Rendkívüli mértékben felerősödtek a hatalomban lévők között a széthúzó, egységbontó erők. Ki-ki a maga módján igyekezett szabadulni a csőd felé menetelő Szovjetuniótól s gazdasági-társadalmi rendje további liberalizálásával igyekezett anyagi-technikai segítséget nyerni a nyugati hatalmaktól. 1985 áprilisától a Szovjetunióból kifejezetten „szirénhangok” érkeztek. Gorbacsov és köre joggal, jogtalanul, úgy vélte, hogy a kelet-európai szocialista országok politikai vezetése és vezetői tehertételt jelentenek a peresztrojka számára.
És miért? Mert a „peresztrojka” alapvető célja a „felzárkózás” a világcivilizációhoz, a gorbacsovi felfogásban nem azt jelentette, amit a korai bolsevikok és Lenin számára jelentett, hogy t.i. a felzárkózást csakis a szocializmus útján, a fejlett tőkés országokkal kiépített, egyenrangú, a békés egymás mellett élés elveire alapozott kölcsönösen előnyös jó viszony keretében kell megvalósítani, hanem a legfejlettebb tőkés országokkal kiépítendő szövetség, sőt a velük való integráció, egyfajta konvergenciát jelent, amelynek nem lehet kisebb ára, mint a régi szövetségi rendszer felbomlása. A várt „haszon” pedig a nyugati, elsősorban az NSZK-tól s az USA- tól eredő növekvő tőkebefektetések, technikai tudományos „segély”.
V.L.Muszatov, az SZKP nemzetközi osztályának magyar és román ügyekkel foglalkozó szakértője szerint Gorbacsov leplezetlen kíméletlenséggel tájékoztatta az 1986. november 7-i moszkvai ünnepségek alkalmából Moszkvába érkező szocialista párt- és állami vezetőket az új stratégiai irányvonalról. Gorbacsov közölte; a szocialista országokkal fennálló gazdasági kapcsolatokat dollár-elszámolás alapjára helyezik; megvalósítják a „teljes be nem avatkozás” elvét az egyes szocialista országok belügyeibe, belátható időn belül kivonják a szovjet csapatokat az érintett országokból, minden egyes szocialista ország önmaga viseli a teljes felelősséget saját sorsáért; jobb sorsuk érdekében helyes lenne, ha rendszerük megreformálásának útjára térnének. (Lásd: Muszatov: Vosztocsnaja Evropa. Processz peremen. Novaja i Novejsaja Isztoríja, 1991/2.) A gyökeres stratégiai irányváltást ezek a vezetők vagy nem érzékelték, vagy nem akartak róla tudomást venni, holott ebben az időszakban még voltak lehetőségeik mind szocialista rendszerük megújítására, mind pedig a szovjetúnióbeli egészségesebb erők támogatására. Egyikkel sem éltek.
Nem a dollárelszámolásra való áttérés, nem a szovjet csapatok kivonásának bejelentése okozott gondot a kelet-európai szocialista országoknak. A dollárelszámolásra való áttérést a hetvenes évek közepe óta maguk is szorgalmazták. A területükön állomásozó, lényegében kaszárnyáikba zárt szovjet csapatok nem töltöttek be semmiféle belpolitikai funkciót, A lényeges dolog az 1986 őszétől reájuk nehezedő erkölcsi-politikai nyomás volt a „reformok” érdekében; továbbá az a nyílt és burkolt támogatás, amelyet a gorbacsovi vezetés az egyes országok „reformereinek” adott, pedig nem is ismerte őket.
Mindez természetesen nem maradta „gonosz birodalmának” megsemmisítését célul kitűző amerikai vezetés és szövetségeseinek figyelmén kívül. Az amerikai külpolitikai, tudományos és napi sajtó rendre cikkeket kezd közölni a „feltartóztatás” politikájának időszerűtlenségéről, a hatékonyabb – magyarul a direkt – kelet-európai beavatkozás politikájának szükségességéről. 1989 januárjában Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter azt mondta Bushnak, eljött az ideje annak, hogy az Egyesült Államok megegyezést kössön a Szovjetunióval a kelet-európai országok függetlenségéről, s cserébe ajánlja fel, hogy a NATO nem fog ezeknek az országoknak az ügyeibe beavatkozni. A javaslatot elfogadták. Ennek nyomán került sor 1989 júliusában Bush lengyelországi és magyarországi látogatására. Ezt követően vetette fel Bush Gorbacsovnak, hogy egy úgynevezett „informális”, tehát nem hivatalos találkozón beszéljék meg Kelet-Európa sorsát. így került sor 1989. december 1-3-án Máltán Bush és Gorbacsov találkozójára.
E találkozóra Bush egyetlen céllal érkezett: hogy végleges és meggyőző választ kapjon arra a kérdésre, vajon a Szovjetunió bármi módon – s különösen az 1953-as, 1956-os, s 1968-as években Berlinben, Budapesten, s Prágában alkalmazott módszerekkel – akadályozni fogja-e a kelet-európai átalakulást, amely egyébként erre az időre igencsak előrehaladt minden országban. Gorbacsov válasza teljesen egyértelmű volt: nem, semmilyen eszközzel, különösképp nem katonai eszközökkel. Gorbacsov maga viszont előterjesztette a szovjet-amerikai viszony megjavítására vonatkozó tervet, amely a leszerelési kérdéseket, a legnagyobb kedvezmény megadását, főleg a tudományos és technikai fejlődést elősegítő amerikai hitelek nyújtását szorgalmazta. Bár nem került még nyilvánosságra minden dokumentum – ha egyáltalán készült a máltai találkozóról –, az kétségtelen, hogy remélt gazdasági előnyök fejében Máltán Gorbacsov és társai – a jelenlévő Sevardnadze és Jakovlev – szabad kezet adtak a kelet-európai kapitalista restaurációs folyamatok befejezésére. Don Oberdörfer, amerikai külpolitikai szakíró, aki csaknem minden csúcstalálkozóra elkísérte Reagant és Busht, s közvetlen kapcsolatokat teremthetett a szovjet vezetőkkel is, ezt írja: „A máltai természeti viharokkal tarkított december eleji találkozó idején… Gorbacsov már országán belül s azon kívül is elvesztette a politikai kezdeményezést… A Kelet-Európa feletti szovjet dominancia ledőlése, amely ellen Moszkva nem lépett fel, nem avatkozott be, sőt maga Gorbacsov küldte burkolt figyelmeztetéseit és ösztönözte a változtatásokat, azt igazolták, hogy a Szovjetunió alapvetően megváltoztatta… a II. világháború óta folytatott politikáját… Hogyan történt az 1989. évi forradalom – s miért történt ilyen hirtelen és gyorsan, az további évtizedek történelmi elemzéseinek tárgya lesz… Kétségtelen azonban, hogy Gorbacsov és segítőtársai a Szovjetunióban saját számításuk, avagy téves számításuk miatt mindebben döntő szerepet játszottak, s hozzájárultak ahhoz, hogy mindez ilyen gyorsan és békésen menjen végbe. A Bush-adminisztráció a legkevésbé jelentős szerepet játszotta ebben, fenntartva a dialógust Moszkvával és az érintett nemzetekkel (Don Oberdorfer: The Turn. From Cold War to a New Éra. New York, 1991. 353-354.0.).
Ma még nem deríthető fel teljes konkrétságában, hogy mi is történt Máltában. A kiadott közös közlemény szerint azonosan és pozitívan ítélték meg a kelet-európai változásokat, amelyek a demokráciához és az összeurópai együttműködéshez vezetnek. Más, elsősorban francia sajtóforrások szerint – szemben Jaltával – itt történt meg a tényleges „világ-felosztás”, amelynek értelmében Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, no meg a dolgok színe-java, az NDK „újraegyesül” az NSZK-ba, s visszatér a kapitalizmus táborába, az „Egyesült Európába”, míg Románia, Bulgária és a Baltikum – tehát a szovjet birodalom tengeri kijáratai – érintetlenül maradnak a „szovjet hazában”. Erre ma még nincs nyilvánosságra került dokumentum. De figyelemre méltó Gorbacsov egyik „szokásos” utcai beszéde a Máltát követő, 1990 májusában lezajlott amerikai útján, amelyet az amerikai tv-társaságok Magyarországon is fogható adásukban közvetítettek, s amely szerint ha Máltán nem egyeznek meg, akkor Kelet-Európában a szovjet-amerikai érdekek ütközése katasztrófával járhatott volna.
Figyelemre méltóak Sevardnadze szavai is, angol nyelven kiadott emlékirataiban.
„Mikor döntötte el, hogy Németország újraegyesítése elkerülhetetlen? Hans Dietrich Genscher kérdezte tőlem. Már a lemondásom után beszélgettünk moszkvai otthonomban… körülbelül 1986-ban. A német szakértőimmel folytatott legtöbb beszélgetésben azt sugalltam nekik, hogy ez a kérdés igen gyorsan, felszínre kerül… Két Németország létezése Európa közepén veszélyes anomália lett, amely súlyosan fenyegeti a biztonságot… Az a beidegződés, hogy a két Németország létezése tartotta fenn a Szovjetunió és az egész Európa biztonságát, akkorra már túlságosan mélyen alá volt ásva. Elképesztő árat fizettünk ezért a koncepcióért. De ezt a költséget leírni akkor még elképzelhetetlen volt. A háború emléke erősebb volt, mint az új koncepció a biztonság határairól.” (Eduard Sevardnadze: The Future Belongs to Freedom. New York, Maxwell/Macmillan International, 131-132.0.)
Túl sok kommentár ehhez nem szükségeltetik – talán csak annyi: nem az volt a fontos és a döntő a kelet-európai változásokban, hogy ki vágta el a határzárat jelentő drótot 1989 őszén. A kérdések hamarabb, s másutt dőltek el!
Természetesen Obendorfernek is igaza lehet alapvető kérdésben, de lényeges momentumokat elhallgat. A korábban kialakított amerikai stratégiát és taktikát folytatva a fejlett tőkés országok – Málta előkészítése alatt és után – a lehetséges maximumra fokozták a direkt beavatkozást az egyes szocialista országokban a lábrakapott és legalizált, de még viszonylag csekély tömegbefolyást élvező ellenzéki, vagy már párttá alakult csoportok érdekében. Ennek klasszikus példáját mutatta Magyarországon Mark Palmer amerikai nagykövet, aki – sutba vágva a diplomaták tevékenységére vonatkozó bécsi konvenciót – legális, nagyköveti minőségében járt az ellenzéki csoportoknál, pártoknál, amelyeknek egy része még 1990. elején sem volt legitimált, s pénzzel, tanácsadással, erkölcsi és politikai támogatással bátorította őket.
E kettős nyomást a szocialista országokban uralkodó pártelitek nem tudták elviselni. Ez a magyarázata a hatalom békés átadásának, a „bársonyos forradalomnak.” Ceausescu Securitatéjának ellenállása értelmetlen véráldozatokhoz vezetett, mivel a szocialista rendszerek korábbi nagyhatalmi katonai garantálója – a Szovjetunió, illetve annak vezetése – maga is úgy vélekedett, hogy a rendszereknek pusztulni kell a saját „peresztrojkája” érdekében.
Brzezinski véleménye szerint a teljesen megfélemlített pártelit csak a maga jövőbeli sorsával törődött. A nemzetközi nyomást oly nagymértékűnek vélte, hogy önként átadta a hatalmat a tömegek számára alig ismert, s a nyugati hatalmak által sebtében összekovácsolt ellenzéknek. Rólunk így ír: „Magyarországon a reformok legfőbb ösztönzője a növekvő mértékben demoralizált és ideológiai téren megosztott, de még uralkodó kommunista elit volt. Ebben az országban nem létezett olyan nagyságrendű ellenzéki mozgalom, amely olyan nemzeti támogatást élvezett volna, minta lengyel Szolidaritás. De a magyar kommunisták olyan mértékben csalódtak, hogy 1S89-ben elkötelezték magukat a teljesen szabad választások mellett, megváltoztatták pártjuk nevét, gyakorlatilag szakítottak nemcsak a sztálini- de a teljes lenini örökséggel. Sőt, éppen ők kezdeményezték a szovjetek által valamikor sugallt Népköztársaság elnevezés likvidálását” (Zbigniew Brzezinski: The Grarid Failure. New York, 1990. p.XIII.).
Bár, ha az ú.n. kerékasztal-tárgyalások dokumentumai még nem is nyilvánosak (lám, a hatalomátadásnak is vannak fel nem fedhető titkai), a politikai harcok logikája olyan, hogy ezekről is egyre több kerül napvilágra. A Pesti Hírlap 1993. január 22-i számában Antall József emígyen nyilatkozik: „…az ellenzékben részben adva volt egy hatalmát vesztett korábbi állampárti maradvány, amelyik úgy érezte, hogy mint az átalakítás egyik előkészítője kevesebbet kapott, mint amit erkölcsileg és politikailag megérdemelt volna, hiszen részesei voltak az átalakulásnak… Azóta számos megnyilatkozásból következtethető, hogy egyes volt reformkommunista politikusok azt hitték, hogy szakértőként – innen van a szakértő-mítosz – helyet kaphatnak a kormányban még az átalakulás után is. Ennek nemzetközi alapot is akartak adni, külső támogatásokat akartak szerezni, hogy a kormányban maradhassanak… Volt kommunista politikusok azért fogadták olyan megdöbbenéssel, amikor én elvi politikát csináltam abból, hogy ne lehessen olyan tagja a kormánynak, aki korábban az MSZMP-nek tagja volt…” Eddig a Brzezinski álláspontjával összecsengő magyar miniszterelnöki álláspont, amely az MDF tisztújító közgyűlése előestéjén született.
Ami pedig az „árulás” olykor leegyszerűsített vádját illeti, a tények arra utalnak, hogy a kialakult objektív helyzetre adott helytelen, szubjektív válaszokat előidéző tényezők közül valóban nem lehet kizárni az ösztönös vagy a tudatos árulás faktorát sem.
Álljon itt Sevardnadze 1992. június 30-án a La Stampa című olasz lapban megjelent interjújából egy részlet, amelyet a Magyar Hírlap is közölt:
„…nem hiszem, hogy a peresztrojka sikertelen volt, hiszen olyan történelmi eredményeket produkált, mint 15 új állam születése… a konzervatívok azzal vádoltak, hogy segítettem a Szovjetunió felbomlását, s … igazat beszéltek. Úgy hiszem hogy a birodalom bukása komoly haladást jelent.” Ha ez az ember a saját soknemzetiségű hazáját, amelyben persze végleg nem tűntek el a cári Oroszországból örökölt, s a későbbi torzulások tehertételeivel súlyosbított nemzeti-etnikai ellentétek, ahelyett, hogy azok megoldására törekedett volna, ilyen könnyű szívvel adta el a máig sem megkapott egy tál lencséért, nem csoda, hogy Kelet-Európáért, annak baloldali erőiért egyáltalán nem fájt a szíve; a „gonosz birodalmát” felszámolni kívánó nagyhatalmak vezetőivel folytatott sorozatos megbeszélésein százmilliónyi ember sorsa számára egyszerű alkudozási tétel volt.
A rendszerváltás nemzetközi következményeiről
A szovjet-amerikai tárgyalásokon, különösen 1985 után az alapvető ideológiai-világnézeti érv mindkét részről az volt, hogy a megegyezések az emberiség fennmaradását szolgálják. Ennek az érvelésnek igen erőteljes és meggyőző hátteret adtak a kísérleti atomrobbantások során a légtérbe jutott sugárzó anyagok, a különböző amerikai és nyugatnémet atomerőművekben bekövetkezett üzemzavarok, az amerikai repülőgépekről sorozatban elvesztett atombombák, s különösen a csernobili atomkatasztrófa. Ezért ebben a vonatkozásban is időszerű azt a kérdést feltenni, hogy az európai szocialista típusú politikai, gazdasági rendszerek megszűntével – Vörösmarty után szabadon – „ment-é a világ, az emberiség előbbre” a legfontosabb, legnagyobb gondjának megoldásában, azaz megszűnt-e az elpusztításának veszélye, beköszöntött-e a világbéke?
Sajnos, nem! Az emberiség ebben a vonatkozásban is hátrafelé ment.
A kétpólusú katonai-politikai világrend megszűnt. Helyette egypólusú katonai-politikai világrend alakult ki, s ebben az USA által vezetett NATO, s az egyre inkább amerikai irányítás alá kerülő ENSZ a döntő politikai erő. Tagadjuk, vagy sem, de tényként kell tudomásul vennünk, hogy az ENSZ égisze alatt kialakulóban van az USA világcsendőri szerepe. Ezt még Roosevelt „álmodta” meg – és terjesztette elő Jaltában, de sem Sztálin, sem Churchill nem lelkesedett az álomért, s nem óhajtották valóra válását.
Megszűnt a fejlett tőkés országokat korábban katonai-politikai téren egybentartó tényező, a Szovjetunió. Ez szabaddá tette a legfejlettebb tőkés országok hatalmi vetélkedését – egyelőre még a létező együttműködési keretek között. A korábban is többpólusú gazdasági világrendben erősödik az Egyesült Államok, az egységesedni kívánó és német vezetésű Európa, és Japán gazdasági vetélkedése, amely idővel politikai és katonai vetélkedéssé is válhat.
Megkérdezhetjük, hogy csökkent-e a nukleáris világégés veszélye? A Szovjetunió felbomlásával új, legális atomhatalmak keletkeztek, amelyek vezetői nemigen iparkodnak korábbi ígéreteiket gyorsan megvalósítani, s nem nagyon törekednek a területükön lévő atomfegyverek gyors megsemmisítésére. Ennek tudatában a korábbi „illegális” kisebb atomhatalmak nyíltan is „bejelentkezhetnek” az atomnagyhatalmak eddig zárt klubjába.
A jelenlegi legnagyobb veszély azonban az, hogy világszerte dúlnak a hagyományos, de modernizált fegyverzetekkel vívott lokális – vagy a korábbi amerikai nyelvezetet használva – a „korlátozott és ellenőrzött intenzitású” háborúk. A korábbi szovjet-amerikai tanácskozásokon hozott döntések a helyi háborúk megszüntetéséről a nagyhatalmak kivonulásáról e háborúkból, nem valósultak meg. Újra harcok dúlnak Afganisztánban, Angolában, Szomáliában. S ami a leginkább keserű, a lokális háborúk lángja már elérte Európát – hisz a Balkán is Európa, s a fegyveres küzdelmek változatlan hevességgel dúlnak a volt Szovjetunió számos európai és ázsiai területén. A „békéltetések” bár azokat több tízezer „kéksisakos” támogatja, mindeddig nem vezettek eredményre. E háborúk okát etnikai, nemzetiségi konfliktusokban jelölik meg, de nem nehéz felfedezni e konfliktusokban két tényezőt: a különböző nemzetekben és etnikumokban az utóbbi évtizedben kialakult és megerősödött kis- és nagypolgárságot s az érdekeiket képviselő új politikai elitet, valamint a nagyhatalmak egyre inkább körvonalazódó egymás közötti vetélkedését. Nem túlzás azt állítani, hogy a szocialista világrendszer nélkül maradt világban megindult a harc annak újrafelosztásáért.
A világ baloldali erőinek ezzel a kihívással kell szembenézniük.
Jóllehet már gyerekfejjel – még 1944-ben, jóval azelőtt, hogy bármiféle tételes materializmusról akár hallottam volna – „úgy döntöttem”, hogy se Isten, se túlvilág nincs, sosem tartoztam azok közé, akik „csuhásgyűlöletet” tápláltak magukban a papok ellen. Iskolás korom legkellemesebb emlékei az Érseki Katolikus Gimnázium minden tiszteletre méltó tisztelendő uraihoz fűződtek, költői pályafutásomat a Vigiliában kezdtem (képversekkel, amelyek akkoriban, az 1950-es évek derekán egyebütt aligha találhattak volna megértésre), s esztétikatörténészként is a hazai csúcsteljesítmények egyikeként kellett regisztrálnom Sík Sándor kézikönyvét. A vallásos hitben rejlő értéklehetőségeket sem tagadtam soha, sőt, a nyilvánosság előtt is hangot adtam azon – az 1980-as évek végéig még igen eretnek – nézetemnek, miszerint aligha bölcs dolog, ha a párt kirekeszti tagjainak sorából azokat, akik egyébként minden evilági kérdésben egyetértenének vele, csak éppen a síron túli lét ügyében dédelgetnek magukban annál reménytelibb elképzeléseket, mint amilyeneket a párt szervezeti szabályzata kilátásba helyez számukra. S bizony, a beatmisék, az egyházak által szervezett nyári táborozások sikereit látva igencsak bosszantott, miért tudnak a papok kevésbé dogmatikusak lenni, mint a KISZ vezetői.
A rendszenváltás óta azonban egyre aggodalmasabban figyelem e hajdan oly szimpatikus tisztelendő urak utódainak ügyködését. Viszolygásom okait szemléletesen példázhatja az a „Tanúim lesztek!” című műsor, amelyet ez év augusztus 24-én mint hangsúlyozta, a kommunisták is engedélyeztek a vallásszabadsághoz az iskolai hitoktatás rendszere is hozzá tartozik. E felfogásban persze erősen megkérdőjeleződik az a jelszó is, hogy mielőbb igyekezzünk felzárkózni a fejlett nyugati demokráciákhoz: azoknak többségében ugyanis ilyen iskolai hitoktatás nincsen.
Végezetül a főtisztelendő úr még arra is felszólította a Kossuth Rádió hallgatóit, hogy a közelgő választáskor ne szavazzanak olyan pártokra, amelyek nem a keresztény ideológiát képviselik. E ponton hitbuzgalmi előadása már közvetlen politizálásba csapott át, ami az utóbbi évtizedek egyházi megnyilvánulásaiban szintén eléggé szokatlan. Korábban, a szigorúbb állampárti időkben voltak persze effajta tevékenységet folytató, ún. „békepapok”. S ha a béke ellentéte a háború, gondolom, logikus, hogy a fenti – a korábbival ellentétes-tevékenységet „háborúpapi”-nak nevezzük. (E terminus mellett szólhat, hogy a vele megjelölt egyházi férfiak ügyködése mind stílusában, mind tartalmában meglehetősen agresszíven militáns is.)
Ez a háborúpapi agresszivitás annál alantasabb, minthogy az ellenfél ma is olyan védtelen-kiszolgáltatott, mint a középkori inkvizítorok boszorkányperei és eretnekégetései idején. A rendszerváltás nagy alkotmányossága és lelkiismereti szabadsága ugyanis arra nem terjedt ki, hogy a különféle vallásos (vagy éppen misztikus-„paratudományos”) propagandaműsorok mellett az ateista-materialista világnézet híveinek is megfelelő műsoridőket biztosítsanak. Méghozzá többfélét, hiszen ha a római és a görög katolikus, a kálvinista és a lutheránus vagy az izraelita stb. egyház külön programokkal rendelkezhet, akkor – hogy csak a főbb irányzatokat említsem – a materialistától különböző ateista, valamint a mechanikus és dialektikus materialista világnézetnek is ugyanilyen elbánás járna.
Kíváncsi lennék, milyen képet vágnának tömegkommunikációs intézményeink mai vezetői, ha valakinek eszébe jutna, hogy a magyar nemzet e többségi jogait érvényesítse a vallási kisebbségek (a „marxizmus hegemóniájánál” semmivel nem kevésbé intenzív) hegemóniájával szemben. A „háborúpapok” világnézeti kereszteshadjárataiért ugyanis elsősorban ők felelősek, akik eldöntik, mikor kit szólaltassanak meg az egyházak nevében. Biztos vagyok abban, hogy Sík Sándor s az emlékeimben őrzött többi szelíden bölcs egyházi személyiség szellemi öröksége ma is eleven, mégha egyre ritkábban jut is a mikrofonok közelébe.
A szerző Diák, írj magyar éneket (Gondolat Kiadó, 1983.) című munkájának átdolgozott változata. A két variáns között a cezúra nemcsak tíz esztendő, hanem egy történelmi korszakváltás is. Az olvasó, aki hozzászokott, hogy korunk magyar értelmiségének mily nagy része lenne hajlamos e társadalmi változások hatására hirtelenjében egész életét – mintegy „a talpáról a fejére állítva” – átdolgozni, nem minden ok nélkül gyanakodhatnék arra, hogy Nemeskürty módosításait is ilyen szándékok vezérelték.
A gyanú azonban ez esetben alaptalan. Nemeskürtynek ugyanis nem volt oka arra, hogy Saulus irodalomtörténetét sebbel-lobbal Paulusévá dolgozza át. Aki azelőtt sem a politikai divat tetszéséhez igazította mondanivalóját, hanem saját tudományos meggyőződéséhez, annak ma sem kell az új divatdiktátorok ízlésnormáit követnie. Az átdolgozás ebben az esetben a tisztességes szakmai szempontok érvényesítését jelenti: a kiegészítést, pontosítást, a mű továbbfejlesztését.
Az itt adott terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé, hogy e megállapítást részletesebb elemzéssel támasszam alá. Valószínűsítse hát – a történészként is neves – Nemeskürty könyvének néhány, a Horthy-korszakra vonatkozó idézete. Ezek számára különös (bár nyilván véletlen) aktualitást biztosított az, hogy e mű Horthy Miklós hazai földbe való temetésével egyidejűleg jelent meg. „A Tanácsköztársaság ellen katonailag fellépő győztes hatalmak erőszaka – írja Nemeskürty –, majd az általuk hatalomra segített Horthy tengernagy szinte lehetetlenné tette, hogy a békeszerződés miatt amúgyis zavart magyar országlakosság jövőbe néző, okosan mérlegelő, a nemzet érdekeit szem előtt tartó politikusokat »neveljen ki«.” Jóllehet a nemzetközi helyzet kedvezőbb választási lehetőségeket kínált, „a jelentékeny államfői és fővezéri hatalommal rendelkező Horthy (…) egyetlen lapra tett: a német birodalom feltétlennek vélt győzelmére.” Ezért aztán hiába voltak ellenkező irányú gesztusai, „a képzelt király helyett ideiglenesen kormányzó Horthy és politikusai még a kevés mozgási lehetőséget kínáló adott földrajzi-politikai helyzetben is a legrosszabb utat választották, s így ők maguk véglegesítették azt az 1920-as állapotot, amiért pedig a győztes hatalmaknak is lelkiismeretfurdalásuk volt”, azaz: a trianoni határok 1945-ös visszaállításáért Horthy volt a felelős.
Aki ezeket a mondatokat 1993-ban meg merte jelentetni, annak természetesen ahhoz is volt bátorsága, hogy – példának okáért – Petőfi, Ady vagy József Attila forradalmi költészetét ne stilizálja át úgy, ahogyan ezt egyesek (jó időérzékkel) már az „átkos” korszak vége felé megjelentetett tankönyvekben megtették.
Nemeskürty irodalomtörténetének tankönyvként való használatát a miniszter az 1993/94-es tanévtől kezdve a középiskolák I- IV osztálya számára engedélyezte. Remélem, használni fogják. (Akadémiai Kiadó)
Személyes emlékkel kezdem. Tíz éves lehettem, amikor Karinthy irodalmi paródiáira rátaláltam s abból ismerkedtem a modern irodalommal. Bármily abszurdum, előbb ismertem meg ezekből Adyt, Babitsot, Móriczot, de Ibsent és Meyrinket (!) is, csak azután olvastam műveiket (köztük utóbbitól a Gólem-et, mint az első szűrrealista –?– könyvet, ami kezembe került). Szóval Karinthy remek jellemzései vezettek be századunk irodalmába.
És most így vagyok Alföldy Jenő könyvecskéjével: nem egy szerzőről többet mond az ő karikatúrája, mint az eredetiek vagy a kritikusi-irodalomtörténeti elemzés. Úgy olvasható ez a füzet, mint egy antológia, irodalmi körkép!
Az aztán különösen mulatságos, hogy amikor a finoman kifigurázott, vagy mondjuk „jellemzett” szerző eredeti művei is eleve ironikusak, groteszkek, akkor a nyomukban készült Alföldy-féle paródia teljesértékű, eredeti vers benyomását kelti – nyugodtan beleilleszthető lenne az illető költő köteteibe. Ez azt mutatja, hogy Alföldy maga is jó költő lehetett volna, ha nincs kritikai érzéke s beéri a másodrendűséggel. Ám nyilván úgy érezte, hogy tán nem lehet eléggé eredeti, igazán nagy s ezért nem lett saját személyében költővé. Magyarországon, ahol kutyát akarsz ütni, költőt találsz, igazából csak legnagyobbnak érdemes lenni. Ha sok költőcske mind legnagyobbnak hiszi is magát – ide felsorakozni nem érdemes. Viszont érdemes jó kritikussá, népszerűsítővé válni, mégpedig humorral élve, mulattatva…
Alföldy paródia gyűjteménye tehát a mai irodalom jórészének modorbeli kötöttségein keresztül jelenti be igényét~a még különbre.
Egy másik szerző viszont remekműveken át vizsgálja évszázadok, s mondhatni az örök emberi problémák, hogyanját. Mert a remekmű noha a való élet sűrített modellálása, épp mert remekmű: ugyanolyan gazdag, sokoldalú, mint a történelmi-társadalmi valóság. Azt hihetnők, hogy a legkülönb világirodalmi remekek közé tartozó Hamlet esztétikai- értelmezési tekintetben „lerágott csont”, hiszen ennek az egyetlen műnek könyvtárnyi irodalma van; a legfrissebbek egyikét éppenséggel e sorok írója szerkesztette: Kéry László Talán álmodni című kitűnő esszéjét a Gyorsuló idő sorozatban. Rozsnyai Ervin most közreadott könyvecskéje még Kérynek (az életében legújabbként hozzáférhető angol filológiai kutatásokat is felhasználó) művéhez képest is tud újat mondani, az oly hirtelen eltávozott tudós anglicistánál is tömörebben, de más, mondhatni társadalmi, vagy méginkább: filozófiai megközelítéssel. És ez a vizsgálódás azért párját ritkító, a remekműhöz méltó remeklés, mert az egyéni (pszichológiai) jegyeket összekapcsolja az általánosnak közösségi s ugyanakkor (előbbiek következményeként is) bölcseleti boncolgatásával.
Mert mi a titka Hamletnak, a középkorból épp kilépő, Wittenbergában (!) már tán a reformációval is találkozott korai nemes „polgárnak”? Az, hogy az udvar minden mocskát fölismerve nem tud cselekedni, mert egy koronás gazfickó megölése nem állítaná helyre a „kizökkent időt”. Abban a lealjasult társadalomban, mely a középkorinak s „felszabadult” reneszánsznak minden rosszától egyaránt bűzlik, lehetetlen tiszta ésszel s lelkiismerettel uralkodnia. Mert ha Claudiust megöli, neki kell a helyére lépni – de minek? Változtatni úgysem lenne képes…
Kantig, sőt az egzisztencialistákig tekint előre Hamlet shakespeare-i dilemmája… Mint ahogy aztán a romantika válság-visszatükrözése egészen az „izmusokig” nyilvánul meg új meg új „avantgarde” formákban. (Erről is van Rozsnyainak egy tanulmánya a kötetkében.)
Igen, az irodalom (már ha ti. remekműről van szó) úgy tükrözi vissza a társadalmi valóságot s veti fel az erkölcs alapvető kérdéseit, hogy előtte jár a legkülönb etikai elemzésnek is. Itt van az Antigoné-komplexum. A régi nemzetségi hagyomány szerint a halottat el kell temetni. Az újabb (tehát a haladásnak megfelelő!) uralkodói állásfoglalás az államérdeket a múltbeli fölé emeli s az ettől való eltérést megtorolja. De a zsarnokian képviselt újjal szemben Antigoné erkölcsi tekintetben – ha a régihez ragaszkodnék is – sokkal magasebbrendűen emberi, mert (és ez a döntő!) az elvont, merev és korlátolt (és ezért eleve embertelen) állami – közösségivel szemben önálló, egyéni elöntésre képes személyiségként nyilvánul meg – ebben modern.
És azóta is: erkölcs és haladás örök konfliktusban van, a civilizáció szükségképpen ütközik a beidegződéssé (tehát „ösztönössé”) vált, öröknek számító (hajdani) közerkölccsel. Mi segíthet? A ráció – amely azonban épp őszintén önkényes önérvényesítő voltában szembekerül a társadalom kialakult rendjével, mint Moliére Don Juan-ja, aki úgy képviseli az egyéni szabadság szellemét, hogy közösségellenessé, ezért erkölcstelenné lesz… A fejlődéssel ugyanis addig nem ismert érdekellentétek jelentkeznek s velük a kapcsolatok teljes széthullása következik be. így hiába tudjuk: „pozitív értékű mindaz, ami megegyezik az önkéntesen együttműködő emberek szabad közösségének szükségleteivel és érdekeivel, negatív pedig az ellenkezője”. Mindennek ugyanis osztálytartalma van s megoldása csak egy távoli (utópisztikus?) jövőben: az osztályok megszűntével, az érdekek egységében valósulhat meg. Addig pedig „a haladó erkölcs a haladó osztály erkölcse” – a polgáré, majd a munkásé.
Rozsnyai irodalmi modellek felhasználásával egy új etika törvényszerűségeit fogalmazza meg, melynek föntebb csak egykét motívumát érintettük, azt is szimplifikálva. Pedig a szimplifikált filozófia megint csak zsákutca. Műveket kell tehát olvasni és persze gondolkodni rajtuk…
Melyik a legjobb magyar regény? A Rajongók? Az Erdély? Az Iszony? A befejezetlen mondat? Egyik jobb, mint a másik; mind európai rangú, de tán mindnél különb (hiszen a legkésőbbi is) az Iskola a határon. Folytatását a szerző haláláig egyre vártuk – és most itt van, posztumusz könyvként: a Buda. De hiába tekintik Lengyel Péter kitűnő szerkesztői tevékenysége révén teljes műnek, még sincs igazán befejezve, amiről itt-ott szinte szó szerinti ismétlések árulkodnak, – Ottlik ezeket minden bizonnyal elhagyta volna. Baj ez? Nem, inkább törvényszerű, hogy századunk kelet-közép-európai regény-főművei majd mind befejezetlenek: a három Kafka regény, A tulajdonságok nélküli ember, Svejk, Németh László Utolsó kísérlete. Lehet-e manapság, itt, teljes világképet adó nagyregényt létrehozni?
Nyilván nem, és ez Ottlik Géza „új” regényének nemcsak meghatározója, hanem – témája is: mármint a kifejezés nehézségei, a pontosságra való törekvés, a legteljesebb realizmus igénye. Annak felismerése, mennyire esetleges, hogy mire emlékszik az ember. Ettől lesz, befejezetlenségében is (csaknem?) remekművé. – A másik tényező: végtelen egyszerűsége abban, ami pedig megint csak „manapság” szentimentális közhelynek tűnik: a társak keresése, bajtársiasságban (iskolában), szeretetben, szerelemben, családban. Megható, amit például anyjáról ír (pedig anya-fiú viszonyról szólni is afféle múltszázadi giccs lehetne – tartózkodik is tőle mindenki). Ottlik nagyságát mutatja, hogy meg meri írni, miszerint „Komoly arcából a világ legédesebb arca lett”. De nemcsak a legintimebb szférában érvényesül ez a szeretet-szellem: „Tudod, hogy lehet biztosan ártalmatlanná tenni a ronda ellenséget? Ha megszereted.”
És ez nem valami vallási malaszt – nagyon is közösségi tartalmú humánum, amelynek mélységét látszólag nem eléggé „szellemi” szférák mutatják meg, hanem például a sport követelte összetartozás, a szabályokhoz való önkéntes, önbecsüléssel összefüggő alkalmazkodás, amely „sportszerűség” végül is szinte a demokratikus társadalmi programnak lehet a modellje. Amely korántsem zárja ki, utasítja el a versengést, a harcot. És a sporttal együtt még valami, ami emberibbé teszi s ízesíti, élvezettel telíti a létet: a játék, ez az ősi trükk a fölösleges energiáknak derűs felhasználására.
Nem folytatom. Ottlik régi-új könyvével még sokat kell foglalkoznunk. (Európa Könyvkiadó)
Járt-kelt Csehországban Isten angyala,
ama hosszú borongós ádventi napokban.
Szelek hangversenye kísérte,
vándorolt láthatatlan kórusok énekére,
maguktól nyíltak minden otthonok…
És megáldotta Isten angyala
erővel az erőtleneket.
Higgyetek, legyetek bátrak.
Sorsuk, öröklétük kegyelmét elnyerik,
kikben a türelem, a hit meg nem szűnik.
A kemény hitűekre
megváltó virradat messzi pírja süt le.
Karel Toman „Advent” című versével nyitja a Vigilia Kiadó Hang szólít című antológiáját, mely istenkereső versek gyűjteménye a huszadik század világirodalmából, Ferencz Győző szerkesztésében. A nagyvonalú, tartalmas válogatás közel másfélszáz költő több száz versét sorakoztatja fel e témakörben. A kötet költői a bizonyosságot keresve a kétely, a vívódás, az elfordulás, a bűn, a lelkifurdalás, a megigazulás, a megvilágosodás útját járják végig, küzdve a magánnyal, a fenyegetettséggel, a szorongással, zaklatott századunk minden zűrzavarával. A keresztény szellemiség, az európai irodalomban és kultúrában fellelhető keresztény eszmerendszer a kötet egyik-másik ciklusában hangsúlyosan jelen van, de az esztétikai mércét magasra állították a kötet válogatói és a szerkesztő, s felemelően szép versgyűjteményt nyújtanak át az olvasóknak a huszadik századi költészet reprezentánsainak alkotásaiból. Három nagy ciklusba, ezeken belül külön tematikus csoportokba rendezték az anyagot, mely a naptári ünnepkörökön is végigvezet. Az európai jelenlét mellett észak- és dél-amerikai országok alkotói is szerepelnek a kötetben.
Bamber Gascoigne A keresztények című műve nem hagyományos értelemben vett egyháztörténet, hanem egy hatalmas tudásanyag birtokában megírt, gyönyörű képanyaggal illusztrált ismeretterjesztő könyv. Kereteit egy tizenhárom részes televíziósorozat adta, s a filmbeli feldolgozásnak megfelelően hatásos, érdekes, szellemes a könyv is. Ugyanakkor nyilván a filmfeldolgozáshoz való igazodásból származnak a mű hiányosságai is, például az, hogy hiányzik a reformáció, az unitarizmus egyik fellegvára, Erdély, ahol Európában elsőként hirdették ki, hogy a hit és a vallás mindenkinek személyes ügye, de még a kálvinista lengyel egyház is kimarad az írásból, a görögkeletiek közül pedig csak az oroszok szerepelnek. Németországról is csak a reformációval kapcsolatban ír. Ugyanakkor, bár sajátosan angolszász szemléletű s angol- francia-amerikai központú a feldolgozás, a szerző nem vádolható elfogultsággal egyetlen felekezet javára sem. Egyébként bőven kárpótolja az olvasót a szerző a rengeteg ismeretlen művelődéstörténeti érdekesség előadásával, könnyed és szellemes stílusával. A könyv szerkezete a filmsorozat fejezeteihez igazodik, s úgy dolgozza fel e korlátok között a kereszténység történetét, hogy „inkább emberekről, eseményekről és helyekről szól, mintsem eszmékről és teológiai nézetekről.” A magyar olvasót Szabó András értő kalauza vezeti be a könyvvel kapcsolatos tudnivalókba. A Kossuth Könyvkiadó és a Kossuth Nyomda jegyzi a reprezentatív kiállítású, míves kivitelű könyvet.
Katolikus, református, evangélikus, görögkeleti, unitárius, zsidó, mohamedán – hét vallás és felekezet negyvenkilenc templomának történetével, építészeti, művészeti jellegzetességeivel ismerkedhet meg az olvasó a Corvina Kiadó Budapesti templomok című kis kalauzából, mely K. Pintér Tamás és Kaiser Anna munkája. A városkép meghatározó épületei, a templomok magukon hordozzák a változó idők – árvizek, tűzvészek, háborúk – nyomát, elpusztulnak, újjáépülnek, átalakulnak, sokszor fennmaradnak ugyan, de elveszítik eredeti egyházi rendeltetésüket, mint sok zsinagóga, minta pesti német és szlovák evangélikus vagy az újlipótvárosi református templom. A könyvben bemutatott templomok mindegyike ma is vallási célokat szolgál, a műemlékvédelem jóvoltából legtöbbjük méltón őrzi eredeti szépségét. Csak sajnálhatjuk, hogy a leírások mellett nem mindegyiknek találjuk meg a rajzát az igényes kivitelű kis kötetben, mely – olvasható az utolsó oldalon – a Gyomai Kner Nyomdában, 1993-ban, a nyomda fennállásának 77 7. esztendejében készült.
Értékes tankönyv-kézikönyv jelent meg az Editio Musica kiadásában: Dobszay László A gregorián ének kézikönyve, melynek egyik fejezete Szendrei Janka munkája. Magyar nyelven hasonló mű nem létezik, a külföldön megjelentek többsége pedig vagy egyházi szerzők tollából származó gyakorlati célú, vagy tudományos jellegű munka. Dobszay László elsősorban a gyakorló zenészek számára foglalta össze a gregorián énekről való elméleti ismereteket, összekötve gyakorlati eligazításokkal, s mindezt korszerű tudományos háttérrel. A gregorián a római egyháznak legrégebbi (8-11. századi) énekkönyvekben található hivatalos, egyszólamú, latin nyelvű liturgikus énekrepertoárja, de a gregorián ugyanakkor stílus is. A mű első fejezetében a gregorián ének és a liturgia kapcsolatáról olvashatunk, majd a gregorián ének története, a gregorián hangjegyírás története, a gregorián ének stilisztikája című fejezetek következnek. Ezután a gregorián műfajok tárgyalása, majd „A gregorián a huszadik században” című rész olvasható, melyben a szerző a gregorián mai helyzetét elemzi. A bibliográfiai tájékoztató után nagy terjedelmű, teljes darabokat felsorakoztató példatár kapcsolódik az elméleti-történeti részhez.
Romániai magyar költők istenes verseit, hatvanhárom költő háromszáztizenöt versét gyűjtötték össze az Isten kezében című antológiába, mely a sepsiszentgyörgyi Castrum Könyvkiadónál immár másodszor jelent meg, az idei karácsonyra javított „és tovább csinosított” kiadásban. Több költőnemzedék ismert vagy mellőzött, sőt: elfelejtett alkotója került egy kötetbe azokkal a versekkel, melyekben a kételyek és tévelygések útvesztőiben bolyongó ember keresi a hitet, a lelki vigaszt, s elviselni mindahhoz az erőt, melyhez a ráció kevés. Az elmúlt négy és fél évtized terméséből válogatott az antológia szerkesztője, Lisztóczky László, tizenkét ciklusba rendezve a költeményeket. S mennyivel ismerősebb istenélményt közvetítenek ezek a versek, mint az elsőként ismertetett antológia költeményei. Krúdy hősét, Krisztus komáját juttatják eszünkbe, aki nap nap után megsüvegeli a faluszéli keresztet s elbeszélget vele mindennapi dolgairól. (Ez az elbeszélés az Argumentum Kiadó újdonságában, a Kisvárosi bohémek és más figurák című Krúdy novelláskötetben is olvasható.) Emberarcú Istenhez szólnak ezek a versek, akivel vitázni lehet, akitől számon lehet kérni, akit eltaszítani és hívni egyaránt lehet, káromolni is, aki süllyedő sziget-létükben mégis az ígéret és a Remény. Ha a világirodalmi antológiát felemelően szép kötetnek neveztem, ezt megrendítően szépnek mondom. Zárja ez évi könyvajánlatunkat Egyed Emese modern imája a versgyűjteményből:
Könyörgés
a gyarlót aki újabb mérget forral
a nem levőket és az elmenőket
a letarolt a kifosztott erdőket
a sárkányoktól lankadó erőket
az ittfelejtett szikkadt nagyszülőket
a templom fele vivő kisutcákat
a szélbélelte aggó iskolákat
az aprópénzen megvett kenyeret
a kormosodó levegőeget
az otthoni vizek legédesebbjét
kétségbe esettek örök keresztjét
az elpusztult s születő könyveket
az álmot amit lát a kisgyerek
a hajót amely zátony fele fut
a félelmébe horgonyzott falut
botló beszédünk sáppadó reményünk
a jót a rosszat amit meg kell érnünk
áldd meg Isten karácsonyoddal
(emmi)