TOKAI ANDRÁS

Lehet

hogy nem is számít más, csak ez:
hogy déli szél fúj-e, vagy az, hogy
északi.
Ma déli szél dühöng. És jól van így.
.Aztán a Hold is épp teli.
(Kézcsókunk Füst Milánnak.)

Én épp halálomon vagyok, de hát
aki megszületett, az úgyis meghalik.
(Ezt meg Kisújon, avagy Törökszentmiklóson mondogatták.)

Meg hát az ember minek él?
.Annak, aminek a párducok?
Vagy a libák? – hogy a kúnsági
porbafekvésben maradjunk?
(Máskülönben igenis érdekes a libafos!
Ha belelépsz.) Meg érdekes a papsajt,
olyan hidegecske apró karfiol, miközben
egy traktoros nélküli óriás Zetor dübög,
fényeshasú halacskákat dobálva,
hajtva az elhibázott rizsföldre zúduló vizet.

Van úgy, hogy szomorú az ember.
Aztán van úgy, hogy élénk,
Így is lehet, meg úgy is. Szo-szo.

Aztán hol kivirágzanak a muskátlik,
amiket Eliot nagyképűen gerániumnak hívott,
hol meg nem virágzanak ki.
Annak ellenenére, hogy a klímától meg a téli
fejjel lefele lógatás szakszerűségétől függ vala-
melyest az eredmény, nem tök-e mindegy mégis?
Van annyi tanulság egy döglött gerániumban,
mint amennyi szépséget virít egy élő muskulátli.
Nem tök-e mindegy az egész? Nem-e összemosódott?

Azonban: Bosznia.
Itten foglalkozok én a jambusokkal,
mert
el vagyok tartva. Jó.
Ámde aki nincsen eltartva, az
mi a (bocsánat!) boszniát csinál?
Tűnődik? fázik? éhkoppon marad?
Bemegy egy elvonóba, – (ha beveszik?)

Sok itt a kérdőjel, apám!

Na, most a szélre visszatérünk:
mint említettem: déli az. Az Endümiónból
jut eszembe ez a szeles sor: „Peóna! Én
mindig vágytam a babért!” ^*
        Azok a furcsa babérfák Boszniában,
        amik meg voltak egészen dőlve a parti széltől,
        meg voltak egészen csupaszulva, annyira,
        hogy a babérra áhító
        térdig gázolhatott a poros és kellemetlen
        babér-avarban. Mennyi jambus
        díja ez, te jó ég? Menyit kell robotolnom?
        És hogy oldjuk meg azt, hogy
        ne legyünk libafos-szájúak, se ön-tömők?

        Sok itt a kérdőjel, anyám!
        Arról nem is beszélve, hogy ott maradt
        a parti szélnek,
        hogy fújja égnek,
        a babérlevél is tonnaszám.

^* Keats: Endümión (Somlyó György fordítása) [vissza]

Őszülőcske

Szépek az őszülőcske nők szeme körül
éppen sejleni kezdő szarkalábak,
szép a tavaszocskán rögtön megmutatkozó
kis fonnyadás a mellkivágatukban.

Mikor a harisnyát húzzák, szép az az egy-két
halványkék ér a vádlikon,
és páratlan az a motozás, ahogy
a melltartót kifordult kezekkel, hátul
magukra-ügyeskedik.
Szép elpusztíthatatlan memóriájuk,
ahogy a húsz-harminc év előtti
fiúkra ráismernek a metrón vagy a
127-es buszon, s szép erről való
mosolygó hallgatásuk.

Én szeretek az őszülőcske nőknek
tenyerével foglalatoskodni. Nem izzad
már, csak izzik mindenttudó kezük.
Ilyen tenyér, ilyen mindentudás
való az én
sópettyes homlokomra.

És

eldönt mindent a vakszerencse,
hogy meghaljál-e, vagy hogy élj,
tolvaj legyél-e, ki lopva, lesve
saját ajtajában késsel áll,
avagy…
hogy kihúzhassad magadat,
ha hitetlen is rég és hallgatag,
mégis szentostyát remél.
Avagy…
csak hallgass, deli legény!

94. II. 24.

Hisz annyi mindent nem tudunk.
Térjünk csak vissza fordításainkhoz,
de előttük csakazértis
említsük meg a hóesésbe kitett
kárpitozott díványt,
meg azt a két szárítócsipeszt,
amit olyan furcsa helyen találtunk.

Lehet, hogy így van így.

Amúgy se lehetne másképp.
Igaz-e ez, Hermipposzom?
Azért – belátod – eléggé furcsa ez a tájék?
És hogy kérdőjelet miért teszek,
azt csak te tudod,
                                meg csak én tudom…

RÉDEY PÁL

(1525)

Ott a közelben, a testvérországban, Türingiában még tombolt a vihar. Ott még rettegtek a városok polgárai és a kastélyok urai. Ott még lángokban állt a világ. S a lángnyelvek bele-belenyaldostak Szászországba, a békés Saxoniába is.

Perzselő hőség tikkasztotta Wittenberga polgárait, pedig csak május volt.

Türingia ura, György herceg kemény kézzel, kíméletet nem ismerve pró­bálta országában a rendet helyreállítani. Igen ám, csakhogy egy „prófétával”, Thomas Müntzerrel állt szemben, és nemcsak vele, de eszméivel is meg kellett mérkőznie.

A parasztok sorsa most már Müntzer kezében volt. O fanatizálta őket, követelve és felszólítva egész Németország elnyomottait, hogy szálljanak táborba a „szent ügyért”. A dél-németországi vereségek és kudarcok hírei azonban ide is eljutottak, a legtöbb parasztnak inába szállt a bátorsága. Kevesen gyülekeztek Müntzer zászlaja alatt. Még Mühlhausenből is, amely pedig eszméinek fellegvára volt, csak egy maroknyi csapat; talán háromszázan közeledtek a harminc rőf fehér selyemből készült, két rúdra erősített zászló alá, amelyre a szivárvány színeit festették. A többi város egyszerűen elutasította parancsát.

Gyülekezési helyül a Kyffháuser-hegység környékét jelölte meg, a Langenfeld magaslata és a Frankenhausen közötti széles völgyet, a Goldene Aue-t. Elgondolásában meghúzódott a német nemzeti gondolat, hogy Barbarossa, aki a legenda szerint a közeli barlangokban várja a nemzet újjászületését, segítségül lesz. De a Barbarossa-legendát György herceg is ismerte, ő is azzal biztatta katonáit. A langenfeldi magaslatot pedig, ezt az alig ötszáz méter magas hegyet a maga hadicéljaira használta fel. Néhány napba azért beletellett, amíg össze­gyülekezett a parasztok hat-nyolcezer főnyi serege. Ezalatt folyt a tanácskozás. A parasztsereg vezetői közül sokan jól emlékeztek a huszita Ziika vezér hadi módszerére, és azt ajánlották^ hogy szekérvár mögül várják be György herceg seregét. Csakhogy hiányzott Zizka, a félszemű, rettenthetetlen vezér szelleme, vasfegyelmű hada, s nem kevésbé hiányoztak buzogányos cséphadarói. Volt ugyan nyolc kis mozsaruk, de lőporuk már nem volt, hogy el is süthessék őket.

Minden jel arra vallott, hogy ez a csata lesz a végső. Május 15-öt írtak, s ez a szerdai nap baljós előjelekkel virradt fel. A nap vérvörösen kelt, a Goldene Aue fölötti ködpárában varjak károgtak, a hevenyészve összetákolt szekértábor felett kóvályogva. „Kár-kár” – rikácsolták a parasztok fülébe. A nyomorult „Konrádok” kezüket tördelték, és Müntzer minden tiltakozása ellenére, tárgyalásba akartak bocsátkozni az ellenséggel. Áruló is akadt, aki a hajnali derengésben „üzenetet” vitt az uraknak: „Nem akarunk vért ontani, csak az isteni igazságosság miatt vagyunk így egyben”. A fejedelmek pedig semmi mást, mint Müntzer kiadatását követelték.

Müntzer tajtékzott. „Nem azt mondtam néktek, hogy ketten százezer embert is levágtok!? Hogy veletek van az Isten, és rajtatok még a poklok kapui sem vehetnek diadalt! Hogy tiétek az ezeréves birodalom, és nem fogtok meghalni, mígnem betellik az ezer esztendő] Ennek most van itt az ideje! Csak rajta, rajta, ne kíméljétek az istenteleneket! És imádkozzatok!”

Ez utóbbi mondatokat már üvöltötte. A parasztok meg csak nézték.

Ha a hit meginog, nincs ereje az imádságnak. Márpedig a parasztok hite a sorozatos vereségek és kudarcok nyomán úgy megingott, mint a korhadt fa. Nem bíztak többé erejükben, félelem kerítette hatalmába őket. Kezüket tördelték, riadtan pillantottak egymásra, s az imádságtól semmiféle erő nem költözött szívükbe.

A fejedelmek ezzel szemben kiváló tüzérséget, háromezer lovast és fegyel­mezett gyalogságot vonultattak fel. Képzett és tapasztalt Landsknechtek népv szögei barnállottak mindenfelé. Lőporral is korlátlanul rendelkeztek. Sanda ne­mekkel lesték a parasztok a szekérvár palánkjai mögül, amint a reggeli verő­fényben lassan, komótosan felvontatták a hegy oldalába a csatakígyókat. A sorbaállított ágyútorkok farkasszemet néztek velük. Tüzérek tüsténkedtek az ágyúk körül, vödörszámra öntötték torkaikba a puskaport, fojtották, gyömöszölték a bronztestek feneketlen gyomrát, s végül hatalmas kőgolyóbisokat gurítottak a megmaradt helyre. A halál golyóbisait.

Az a nyolc ágyú, amellyel ők rendelkeztek, ott hevert mind bénán a szekerek mögött. Még arra sem tettek kísérletet, hogy szembefordítsák az ellenséggel. A lekonyult, földre szegezett csövek szinte átkiáltottak az ellenségnek: „Maroknyi lőporunk sincs”.

Némelyiknek, inkább a fiatalabbaknak addig terjedt a bátorsága, hogy a Goldene Aue közepén csordogáló patakban megmerítse csobolyóját, aztán gyor­san visszabújt a szekérvár palánkjai mögé. Az elszánt harci szellem tehát vég­képpen hiányzott a parasztokból. Ezért azután csak annyi ideig tartott a csata, amíg az urak serege a mészárosmunkát elvégezte. Erre pedig alig néhány órára volt szükség.

Délelőtt tíz órakor a tüzérség a magaslatról lőni kezdte a parasztok táborát. Már az első becsapódásoknál felbomlott a rend, a parasztok elhagyták biztos fedezéküket, a szekérvárat, s vad, rendetlen menekülésbe kezdtek. Némelyek a közeli Frankenhausenban kerestek menedéket, mások északra, Eisleben irányába futottak. Langenfeld erdőibe, amelyek ott ragyogtak szemük előtt, nem merték bevenni magukat, mert a lejtőn elhelyezkedő ágyúktól féltek.

A többi már a mészárosok dolga volt.

Frankenhausenban pincékbe, padlásokba, csűrökbe, szénakazlakba bújtak a megrettent menekülők. Ezért azután az egész falut kiirtotta az úri bosszú, mond­ván: „miért engedtétek házaitokba a nyomorult parasztokat”? A Goldene Aue mezején bokáig érő vérben tocsogtak a felbőszült Landsknechtek, egymásra hányva a megölt menekülőket. A lovasok lihegő vágtában az erdő irányába futó parasztok után vetették magukat, s szinte egyenként tűzték ládzsahegyre a le­vágott parasztfejeket. A magaslaton időző fejedelmek lélektelenül szemlélték a nagy mészárlást: „Ezek a patkányok tartották rettegésben egy éven keresztül az országot?” A helyszínen tartózkodó krónikások pedig számoltak. Több mint ötezer embert mészároltak le. Alig menekült valaki.

A Mühlhausenból Frankenhausenba siető Pfeiffert és Müntzert elfogták, megkínozták, majd kivégezték. A látnok, próféta, agitátor Thomas Müntzer 35 éves lehetett, amikor a hóhér pallosa lemetszette fejét. Keresztelő Jánosnak tartotta magát, ezért úgy kellett végeznie életét, mint a keresztelőnek, akinek a Holt-tenger melletti Macherus várában ugyancsak a fejét vették. Az övét ezüst­tálcán tálalták fel. Am itt Frankenhausenben, a füstölgő romok között nem találtak ezüst tálcát, ezért fejét lándzsára tűzték és így hordozták körül a győz­tesek táborában, hangos szóval hirdetvén: „így jár az, aki kezet emel Isten fennálló rendjére!”

Müntzerrel ugyan végeztek, de eszméjének nem lehetett fejét venni. A parasztok és a városok plebejusai elnémultak ugyan, elégedetlenségüknek hosszú időn keresztül nem akadt szószólója, de az eszme föld alá húzódva, onnan alulról biztatott. Mint anabaptisták, „újrakeresztelkedők”, vallásos köntösben hirdették politikai messianizmusukat, ezeréves birodalomról szóló tanaikat, és hogy ebben a birodalomban minden ember egyenlő lesz. Sem úr, sem paraszt, sem szolga, sem szabad között nem lesz különbség. Nos, ezzel a fej nélküli, arc nélküli tömeggel azután nem tudott elbánni az úri bosszú.

A május 15-én lezajlott frankenhauseni csatának óhatatlanul súlyos kihatása volt az országra, de különösen Wittenbergára, ahol több évet töltött Müntzer. Igaz, hogy ezzel a csatával befejeződött a polgárháború, megszűnt a város szo­rongatott helyzete. Fellélegezhetett a polgármester és a magisztrátus. Ki is tű­zették a várfokokra és városi templom tornyaira a címeres lobogókat.

Csodálatos lobogók voltak ezek. Sárga, piros, fekete selyemben ékeskedett a város büszke címere, a két zömök várbástya közé hímezett városi templom két karcsú tornya, előtte megdöntve egy ötsávos pajzs. Zsúfolt volt a címer rajzolata, mindent belesűrítettek, ami a szabad Wittenbergát jellemezte. De ki törődött ezzel? A szenátus elrendelte, hogy a háborútól szabadulás örömére lengjenek a lobogók, s óránként szólaljanak meg a harangok. Tartsanak tedeumot a templo­mokban, a diákok kapjanak szünetet.

S ekkor valami rendellenességet kellett tapasztalnia a rektornak, minden professzornak, sőt a városi tanácsnak. Mert amikor a parasztok és a városi plebejusok Frankenhausenba siettek Müntzer hívó szavára, jónéhány diák és céhlegény is elhagyta a várost. Táborba szálltak. A csatavesztés után, akik életben maradtak, visszaszivárogtak Wittenbergába és a „hős Müntzerről” kezdtek sut­togni. „Ő volt az egyetlen igaz ember, a nép ügyét szolgálta. A nép ugyan cserben hagyta, de szelleme itt marad közöttünk. Ezt megfogadjuk!”

A diákság egyre gyakrabban tüntetett Thomas Müntzer mellett. Hiába ta­nácsolták el a hangadókat az egyetemről és csaptak ki némelyeket a kollégiumból, vagy vonták meg a kedvezményeket tőlük, s a várost is el kellett hagyniuk, annál hangosabb lett a követelés: „Müntzert akarjuk!” „Müntzert akarjuk!”

A tüntetéseken egyre gyakrabban bukkantak fel a céhlegények is. Egymásra talált az ifjúság. Az ifjúság valamit megsejtett Müntzer politikai programjából, amelyet a forradalmár így fejezett ki: „A szegényeké az igazság”, és a „szegényeké lesz az ország”, amint azt Jézus Krisztus is hirdette.

Drákói szigorral léptek fel az ifjúság ellen. Ha eddig nem ült senki a kalodában, most egy-egy diák vagy céhlegény csuklójára, bokájára csapódott a vastag fabilincs. A kalodában szenvedőt körülállták, éltették, és a diákság hőse lett. A város ugyan kivezényelte poroszlóit, hogy szétverjék a csoportosulásokat, de azok elhúzódtak a tér másik sarkába, s ott szidták a magisztrátust. Néhány erőteljes hang már magát Luther Mártont is.

S ami még különösebb volt, a tarka, címeres lobogók, amelyeket Hohndorf polgármester tűzetett ki a város tornyaira, koromfeketére változtak. Hohndorf a haját tépte dühében. Kiadta a rendelkezést, azonnal cseréljék ki győzelmi lobogókra.

Kicserélték.

De mire leértek az emberek a tornyokból és visszapillantottak, a májusi szellő ismét fekete, gyászlobogókat lengetett. Újra parancs, újra csere. S íme, újra meg újra fekete lobogók lobogtak mindenütt. A polgármester elrendelte, hogy az emberek maradjanak a zászlók mellett. Tartsák erősen kézben a zászlórudakat. És ennek ellenére, aki csak ránézett a zászlókra, feketének látta. Megesküdtek a wittenbergaiak, hogy így volt.

Csodáról beszéltek, holott semmi más nem történt, mint hogy Faust doktor, a diákok nagy barátja elváltoztatta a zászlók színét. Ez volt különben Faust utolsó varázslata Wittenbergában.

Egy hónappal a frankenhauseni csata után a diákok gyertyát gyújtottak, és a gyertyákat az ablakokba helyezték. Megfogadták, hogy egy kerek órán keresztül egyetlen szót sem szólnak. Ez volt Wittenbergában az első néma tüntetés.

Hosszú ideig tartott, amíg a városban elcsitultak a kedélyek. Sok víz folyt le az Elbán, amíg a diákokat újra padokba lehetett parancsolni, s míg a céhle­gények felkötötték kötényeiket. És a polgárok nem zúgtak-búgtak. S Thomas Müntzer nevét nem plakátozták ki.

Konrad Hohndorf polgármester újabb kölcsönöket vett fel az augsburgi Fuggerektől, hogy egy-két kommunális dolgot a város polgárságának üdvére megvalósítson. Amnesztiát hirdetett mindazoknak, akik részt vettek a paraszt­forradalomban, egyszóval mindent elkövetett, hogy a közhangulat javuljon. Frankenhausen és Müntzer nevét egyébként igyekeztek tudatosan elhallgatni. A vá­rosatyák úgy gondolták, ha nem említik, előbb-utóbb feledésbe merül a két baljós fogalom.

De mind az ifjúság, mind a polgárság körében mindig akadtak olyanok, akik vissza-visszatértek a parasztforradalom kérdéséhez és Thomas Müntzer sze­mélyéhez. Elemezték, hogy miért lázadtak fel a parasztok, hogy milyen szerepet töltött be Müntzer, és legfőképpen: milyen igazságtalan és kegyetlen volt a hatalom bosszúja.

A forradalom kisebb vezetőire is hullott a dicsőség babérleveleiből. Flórian Geyer és fekete serege körül legendák születtek, nemkülönben rendkívül színes mítosz közepette találta magát Götz von Berlichingen. A nép előbb-utóbb besze­rezte arcuk kőnyomatos vagy rézmetszetbeli másolatát, s mint korábban a szentek képeire, olyan tisztelettel tekintettek rájuk. A népnek mindenkor szentekre vagy hősökre van szüksége. A nép bálványok nélkül nem tud élni.

Aztán lassan lekoptak Müntzerről a klerikális túlkapásokból ráhalmozott hibák és torzulások. Ahogy múlt az idő, úgy tisztult a képe, s lett belőle egy paraszthős, Húsz Jánosnak és Zizkának német ötvözete, aki csatába szólította népét új igazságokért, egy távoli, de ragyogó országért, az ezeréves birodalomért, amelyben a paraszt nincsen kiszolgáltatva urai önzésének, amelyben újfajta kö­zösség, azaz „testvériség” van, és a vagyon is közös lesz, mint ahogyan a Biblia tanítja.

Ezeket a tanokat üldözték, föld alá kényszerítették, de a szegény néposztá­lyoknak ez lett a reménysége.

És egyre többen vitatkoztak Márton doktor tanai fölött. Miért nem mondja ki a végső igazságot? Hogy a hit által történő üdvözülés egyaránt szól grófnak és parasztnak. Ha pedig egyaránt, akkor testvérek vagyunk, és ha testvérek, akkor nem lehet szolgája a paraszt az úrnak és akkor Isten az anyagi javakat is egyformán osztotta szét.

Luther doktor nem akart változtatni sorsukon. És miért nem? Talán lepak- tált az urakkal? Néma, megválaszolatlan kérdések. Müntzer viszont kimondta a feleletet. Müntzer bátrabb volt Luthernél!

Egyebekben a nagy parasztforradalom után mindenkiben, egyfajta kiábrán­dulás vett erőt. Az urak kiábrándultak a parasztokból, s legszívesebben odakö­tözték volna őket a jászlakhoz, hogy szénát zabáljanak, mint a barmok, és zabot ropogtassanak, mint a lovak. A parasztok is kiábrándultak az urakból. Minden joguk megvolt hozzá. Mert a finom kelmékben, gyönyörű ruházatokban pom­pázó urak kegyetlenebbek voltak a sivatag hiénáinál. A polgárok kiábrándultak az urakból és a parasztokból egyaránt. Nyomorba döntötték az országot, s ennek árát velük fogják megfizettetni. Sokan kiábrándultak a vallásból, mert nem segített megoldani a szociális igazságtalanság kérdéseit. A diákok kiábrándultak a tanárokból. Nem hittek őszinteségükben. A tanárok a diákokból, mert azok keblük mélyén forradalmi hagyományokat ápoltak, és tanulás helyett politi­záltak.

Aztán volt még egy keservesebb kiábrándulás. Kiábrándultak az emberek Márton doktorból. Felülről lefelé a néposztályok, és alulról fölfelé. Márton dok­tor, aki Európa oszlopait rázta meg, mint a bibliai Sámson Dágon templomáét, mostanra egy kicsiny szász város egyetemének egyszerű professzora lett, akinek hősiessége már csak a mondákban és legendákban lelhető fel. A forradalom az ő tekintélyét tépázta meg leginkább.

A kiábrándulás egy nép legádázabb betegsége. És Wittenberga népe ilyen betegségben szenvedett. Mert nincs csüggesztőbb dolog annál, mint kiábrándult embereket látni, akiknek se mosolyuk, se életkedvük, se reményük, se bizodalmuk többé. Wittenberga polgársága ugyan nem öltözött gyászba, de a szívekre és lelkekre vastagon rátelepedett a csalódás korma. Fekete lett a szívük és a lelkűk e koromtól.

Ebben a fekete csöndben azért az élet nem szűnt meg. Sem a városban, sem Saxoniában nem állhatott meg az élet, de még a szent német-római biro­dalomban sem, csak mert százezer parasztot kivégeztek, vagy mert legalább ugyanannyi otthagyta fogát a csatamezőkön. A cinikusok azt mondták: „Úgy kellett nekik, miért nem maradtak nyugton”. A megfontoltabbak pedig: „Valami nincs rendben országunkban, ha ilyen dolgok történhetnek”. S a többiek vérző szívvel hallgatták a mesterdalnokok új hőseiről szóló énekeket. A költészetet mindenesetre megtermékenyítette Flórian Geyer és Götz von Berlichingen se­regnyi hőstette. Es Müntzer bátorsága Frankenhausennál.

Persze óvatosan körülnéztek a csapszékekben, vendégfogadókban, amikor egy-egy dalnok lantjába vágott, s a húrok mélabús zengése mellett szavalták vagy énekelték a parasztok és vezéreik hőstetteit. A hatalom is éberebb lett, kopói ott lebzseltek a söröskupák körül, lesve, hogy kire lehet vagy kell lecsapni. A bizalom mindenesetre megrendült. Még ott, Wittenbergában is, amelyet szerencsésen elkerült az ostrom és a háború. De Wittenberga mást is láthatott.

A hozzá tartozó másfél tucatnyi faluban is parasztok éltek, akik szégyenkezve takargatták megcsonkított testrészeiket, büntetésük sajgó sebeit. Már büszkébbek voltak azok, akik csatákban szerezték sérüléseiket, noha tanácsos volt hallgatni a „régi dicsőségről”, amely az idők múlásával egyre rózsaszínűbbé szépült nyo­morúságos álmaikban. A parasztok között alig akadt család, ahonnan ne hiányzott volna férfiember, apa vagy fiútestvér. Valamelyik jeltelen sír mélyén aludták örök álmukat.

Az üldözött, földönfutókká tett parasztok koldusokká lettek. Iszonyatosan megnőtt a koldusok hada, amely a forradalom előtt is nyomasztó jelensége volt az országnak. Akadozott a termelés, a beszolgáltatás, az úrbér, a robot. Nem tudták megművelni a földeket, az állatok nem szaporodtak, csak a tetvek meg a férgek. Hiányok mutatkoztak az élelmiszer-ellátásban, az élet csikorgott, mint a szekerek kerekei. Az uzsorásoknak viszont feljött a csillaguk. Zugban és nyíltan kölcsönözték pénzeiket félelmetesen magas kamatláb mellett.

Hohndorf polgármester is sürgősen egybehívta a szenátorokat: „Valamit tenni kell, mert erősödik a nyugtalanság. Nehogy most meg a polgárság lázadjon fel!” Sürgősen meg kellett szervezni a közellátást. Eltörölték a vámokat, a pa­rasztok szabadon vihették vásárra termékeiket. A piacokon cserekereskedelem folyt, mivel a pénzbe vetett bizalom ugyancsak megrendült. Súlyos infláció elé tekintettek. .Az árak máris háromszorosára, ötszörösére rúgtak a forradalom előttinek. Ez különösen a diákságot és a város szegényebb rétegeit sújtotta. Számukra ingyenes konyhát állítottak fel, a város készleteiből biztosítottak hozzá nyersanyagot. Kiváltképp felment a sör ára, mivel nem számíthattak árpater­mésre. Számos serfőzdét kellett bezárni, elbocsátották a szolgaszemélyzetet, az üstök, kádak, hordók, tartályok fenekén egerek futkostak. Egyszóval zavar tá­madt mindenütt a mindennapi életben.

Hohndorf alkalmasnak látta az időt arra, hogy megnyissák a városi kórházat. A város tulajdonába vette a franciskánus kolostort, s berendeztette a szegény lakosság részére szükségkórháznak. Szegényház és kórház lett egyszerre, s ezzel az öregek, árvák és betegek gondját a város kezébe tette. Schurff doktort bízták meg a vezetésével.

De igazán korszakalkotó gondolata csak ezután következett.

Közmunkákat szerveztetett a magisztrátussal. Régóta vajúdó kérdést vett elő. Az ősszel, tavasszal sáros, nyáron pedig elviselhetetlenül poros utcákat ki- köveztette. Ehhez rengeteg anyagra, kőre, s még több munkáskézre volt szükség. Frigyes, a megboldogult fejedelem tíz éve flaszteroztatta kastélya udvarát. Cso­dálkoztak is a jámbor polgárok a különös anyagon, amelyen megállt ugyan a víz, de lábbelijük nem lett sáros. És mint Lipcsében vagy Nürnbergben, most Wittengbergában is sor került az utcák burkolására.

Megindult a tutaj- és hajóforgalom, hordták a hegyekből a köveket, ame­lyeket gúlákba raktak a házak elé. Ügyes kezek illesztették, ragasztották egybe a macskaköveket, és az emberek mint a „forradalom vívmányáról” szóltak a kövezett utcákról.

A polgármester tanácsára a közrendet, a közbiztonságot is megerősítették. Szigorították a kapuk őrzését, a börtönök új lakókat kaptak. Nem sok kellett ahhoz, hogy lakat alá kerüljön valaki. Működésbe lépett újra a kaloda is, amely­ben általában diákok és céhlegények sínylődtek.

„No, de egyszer majd csak rend lesz Wittenbergában” – hangzott derűlátó kijelentése éppen akkor, amikor' az emberek szívében és fejében még irtózatos zavar tombolt.

Még a legszilárdabb erkölcsi talajon állók is meginogtak. Itt volt példának okáért Franz Luchsinger, a város írnoka, krónikása. „Sus édessel”, vagyis Susannával, a feleségével mélységesen aggódtak Martinért, a fiukért, aki Hans Sachsnál, a nürnbergi mesterdalnoknál tanult.

„Jó kezekben van – mondogatta Franz a kétségbeesett anyának. – Sachs mester vigyáz rá, és nem engedi, hogy valami bolondságba keveredjék.”

.Ám Sachsot is meglepte és váratlanul érte az a hangvétel, amely Witten­bergában támadt. A „wittenbergai csalogány”, ahogyan korábban Luther doktort nevezte, valami olyan kellemetlen és hamis hangon fütyült, amely sértette a költő dobhártyáját. Az ő szemében Martinus barát hosszú időn keresztül a „német nép hős fia” volt. És most csüggedten tapasztalta, hogy olyan ingoványos talajra kalandozott a barát, ahol elveszítette egyensúlyát, elbizonytalanodott és hibát hibára halmozott. A hős egy csapásra nagyon is szürke átlagember lett, aki ódákhoz szokott lelkében megfagyasztotta az ihletet.

Sachs mester előtt is új ideálok bukkantak fel. Geyer és fekete serege, vagy Berlichingen, a vaskezű lovag tettei ihlették meg. Egész iskolája, a mesterdalno­kok iskolája válságba került. A fiatal poétanövendékeket nem a rímek és a verselés szabályai izgatták', hanem a nemzet és a parasztok sorsa. Martin Luchsinger, a Wittenbergából jött költőnövendék is otthagyta mesterét, letette pennáját. He­lyette kardot kötött és Berlichingen seregébe kérte felvételét. Nem is kellett túlságosan kérnie! Berlichingen ránézett a tejfeles szájú ifjúra és azt mondta: „Na, öcskös! Elbírod-e a kardot? Ha bírod, markolatig döfd az urakba!”

Martin megrázkódott. Poézishez szokott lelke előtt ismeretlen volt a vér, de különösen a szaga. Odahaza még csirkevágásnál is elájult, amikor a baromfi vére sugárban fecskendezett. Összeszorította ajkát, s iszonyodva gondolt az ember­vérre. A piros, ragacsos, gőzölgő friss vérre, amely majd bemocskolja ruházatát, hófehér ingét, s legfőképpen kezét és ártatlan lelkét.

A vezér hahotázott és vaskezét csikorogva felemelte. „Ide nézz öcskös! Ezt a kezet ágyúgolyó vitte le! Ez már többé nem fáj! De akit megsimogatok vele, annak Isten irgalmazzon!”

Martint beosztotta tábori írnoknak.

De hogyan tudósítsa Sachs a szülőket, hogy Martin táborba szállt, méghozzá a parasztok oldalán? Megmaradhat-e ezek után apja, Franz Luchsinger városi alkalmazásban? Hiszen a város csak politikailag és erkölcsileg feddhetetlen em­bereket foglalkoztatott! Mit fog szólni a kényes szenátus Luchsingernek fia „bal­lépéséért”? Egyáltalában, ballépés volt-e, hogy Martin a parasztok közé állt? Nem mondta-e Martinus Luther barát is korábban, hogy az urak nyúzzák a népet, s itt az ideje, hogy jogot kapjon? A jogért és igazságért síkra szállni szabad, sőt kötelesség! így gyötrődött a mester Nürnbergben.

Végül is meg kellett írnia az igazságot: „Barátom! Martin fiad elhagyta az iskolát és a forradalmárok között van valahol”.

Sus édes a hírre majdnem összeesett. Franz homlokán mély barázdák je­lentek meg. Él-e, hal-e a gyerek? Hol lehet és mi van vele? Kétség és reménység között hányódtak. Georg, az idősebbik fiuk, kézműves lett, fegyvereket gyártott az uraknak. A parasztok ellen. Martin a parasztseregben van, s tán éppen Georg fegyvere oltja ki életét. Testvér testvér ellen! Milyen szörnyű világ a mienk? Mindketten buzgón imádkoztak Martin életéért.

És május végén, amikor minden elcsendesetett már, s amikor sűrű, fekete csönd ülte meg a szíveket, fél lábára erősen sántikálva, szőlőkaróra támaszkodva hazabicegett Martin. Combján lucskos, gennyes kötés. Sebláztól gyötörve került ágyba.

„Uram, Isten! – kapott szívéhez Sus édes. – Mi történt veled, kicsi fiam?”

Martin ajka cserepes, arca borostás, fakó és forró, szeme homályos volt. Szó nélkül tűrte anyja jajveszékelését.

„Orvost, orvost! Fuss orvosért, Franz! Ne állj olyan bárgyún, mint borjú az új kapu előtt!”

Agyat vetett, lefejtette a gennyes rongyokat. Hűs vízzel lemosta az üszkös seb köryékét és lefektette Martint. Doktor Schurff késekkel, kötözőszerekkel nem sokkal ezután megérkezett.

Martin élet és halál között hányódott hónapokon át.

És milyen sok családnál történt hasonlóképpen! Christian Döringéknél sem különben. Amióta Lisie, a tündérszép leányka vízbe ölte magát, s csillogó, arany­sár haja, mint a napkorong lebegett a szennyes Elba vizén, s Thomas, a bátyja, szelíden kihozta a partra, az aranyműves búskomorságba zuhant. A családi tragédia úgy megviselte, hogy Thomas Hamburgba indulásakor egy szava sem volt. Ha Liesl, az anyja nem csomagol számára némi elemózsiát, tán éhen vághatott volna szegény a hosszú útnak.

Thomas mindig is hajósnak készült A hajókról pedig ritkán futnak be hírek. Ha Thomas tengerre szállhatott, hetekbe, hónapokba telhet, míg ismét visszakerül az indulás kikötőjébe.

Jó ideig a búskomor apa tudni se akart Thomasról. Nem látott mást, mint kibomlott hajú, csodálatosan szép leánykáját, Lisiet. „Hogy tehettél ilyet? Ho­gyan?” – s átkozta a diákot, aki megrontotta leányát.

Az ahogy teltek-múltak a hónapok, lelke mélyén Thomas alakja is egyre gyakrabban kiábrázolódott. Látta fiát, aki hatalmas tengerjáró vitorláson kötelek között matat, amint árbockosárból a vihart kémleli, amely akkora hullámokat korbácsol, mint a kéttornyú városi templom. Vagy a szirteket, zátonyokat für­készi, hogy meg ne fenekeljen, léket ne kapjon hajójuk. Látta őt nedvesen, csapzottan, amint kötelekbe kapaszkodik, hogy a szél és a hajóra zúduló víz bele ne sodorja a zöldszínű, haragos habokba. Látta napsütésben kókadozni a kor­mányos mellett, s csatakosan, amint matróztársaival küzd az elemekkel.

„Mi lehet Thomasszal? Ha baja lenne, annak már hírét vettük volna” – ábrándozott legkisebb fiáról, aki még gyerekszámba is alig vehető. Liesl, az elhízott asszony ide-oda gurult, tett-vett, keveset beszélt, de szíve annál inkább tele volt félelemmel. „A tenger előbb-utóbb felfalja gyermekeit” – hajtogatta a régi közmondást.

Arra viszont senki sem számított, hogy derült égből is lecsaphat a villám. Hogy Frankenhausennál látták a gyereket. Ezt többen is állították. Olyanok, akik a Kyffhauser-hegység lábánál gyülekeztek, részt vettek a csatában, s valamikép­pen megmenekültek. Némelyek a szekérvárban találkoztak vele. Mások mene­külés közben kiáltottak rá: „Vigyázz, kölyök! Ne arra fuss, ott épp a Landknechtek kardjába szaladsz!” Ismét mások látták, hogy amikor összeszedték a holttes­teket, köztük volt a Döring gyerek is. Az irdatlan tömegsírba dobált, megcson­kított holttestek között, megesküdtek rá, ott volt a fiú, fején óriási seb tátongott és vére velejével csörgött az arcába.

Meszet, oltott meszet csorgattak a holttestekre, azután az életben maradt parasztoknak kellett behantolniuk a sokszáz, sokezer tetemet: „Porból vétettetek, porrá kell lennetek!”

Pap nélkül temették őket.

Ez a hír agyoncsapta Döringet és feleségét. A legtisztesebb polgár leánya öngyilkos lett, a fia Müntzer parasztseregében, a lázadók között leli halálát.

Milyen világban élünk? Hová lettek a régi erkölcsök?

Döring, aki eddig a diákok lázongását nem értette, sőt minden gondolatával tiltakozott ellene, és szigorú büntetést javasolt a hangadók számára, most egy­szeriben beleakadt a tulajdon családja által szőtt hálóba. Thomas a forradalmárok oldalán harcolt és elesett.

Hol van hát az igazság?

A kérdést akkortájt sokan vetették fel. Még a fejedelmek közül is jónéhá- nyan, mert egycsapásra vitássá vált mindaz, amit Martinus barát mondott, írt és cselekedett. Hát nem ő mondta? „Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!” S kinek mondta? A császárnak, Károlynak. Meg a rendeknek, a birodalom rendjeinek! Szemük közé vágta, hogy nem lesz engedelmes kapcájuk, nem kényszeríthetik térdre mindenféle ócska, elavult mesékkel és dekrétumok­kal. Hogy ezt meg azt mondta a pápa! Hát kicsoda az a pápa? O megmutatta

1520-ban, amikor úgy elégette átokbulláját, mint a rongyot! És lett belőle valami? Rómában köpködtek, szitkozódtak, sziszegtek, mint a kígyók, s neki hajaszála se görbült. Egy újjal sem mertek hozzányúlni.

És amikor az emberek úgy síkra szálltak a jogért, igazságért, ahogyan ő, akkor ez bűnük? Hiszen ugyanazt tették a parasztok, amit ő. O fellázadt a császár és pápa ellen, a tomboló erőszak ellen. Azok ellen, akik őt lelkileg nyúzták, akik elviselhetetlen terheket raktak rá, akik bilincsbe verték még a gondolatát is. No, és a parasztok? Ők is fellázadtak uraik ellen. Szóról szóra azt művelték, amit Luther doktor. A különbség talán csak abban állt, hogy fegyvert ragadtak.

Másrészt Márton doktor sem nélkülözte a fegyvert. Az ő fegyvere a szó, a beszéd, az írás, meg a töméntelen argumentum volt. De a parasztok nem tudtak írni, a szónak sem voltak mesterei, ezért kaszát, cséphadarót, szőlőkarót hasz­náltak érv gyanánt. Legalább olyan nyomatékosnak látszott ez a megoldás, mint a barát szócséplése. Egyebekben ugyanabból az érzelmi talajból táplálkoztak mindannyian. A reformátorok is, a parasztok is.

Az aranyműves előtt derengeni kezdett az igazság. Döring felkészítette sze­kerét, ponyvát húzott a tetejére. Most úgy festett a batár, mint négy évvel korábban, amikor Márton barátot vitte Wormsba. Befogott és elindult Türingiába, a Kyffháuser-hegység felé, Frankenhausenba. Látni akarta a tömegsírt, amelyben Thomas alussza sokezernyi paraszttal együtt örök álmát. A hosszú úton gondolatban feltúrta a tömegsírt, s bizonyos volt abban, hogy a sokezer halott között is megtalálná fiacskáját, a szelídlelkű Thomast. S ha megtalálná, kocsijára helyezné és meg sem állna Wittenbergáig. Oda temetné Lisie mellé, a városi templom mögötti temetőbe. Pihenjenek együtt.

De nem tehetett mást, csak egy kis keresztet tűzött a hatalmas halomra, s ráírta: „Itt nyugszik Thomas Döring, élt 18 évet, meghalt 1525. május 15-én”. Elmondott egy Miatyánkot, s még akkor is könnycseppek gördültek le a bajuszán és a szakállán, amikor hazaindult.

Már értette a parasztok igazát. Már értette, miért is áldozta életét a fia a parasztok forradalmáért.

Az ekhós szekér mintha csak a bánat súlya alatt nyikorgott volna.

ÁGAI ÁGNES

Egy kiállítás képei

                                                            Ki itt belépsz,
                                                            ne hagyj fel a reménnyel.
                                                            A történelem nem ismétlődik,
                                                            csak figyelmeztet.

Fogj kézen, vezess!
Gyermekkorom sötét termei visszhangoznak.
Mindig van áthallás a múltból,
pedig a kísértetek hangtalan repülnek.
Ha leszállók az alvilágba, félek:
szembetalálkozom velük és önmagammal.

Már kiállíthatok. Közszemlére tehetők.
Már tárgyakká jegecesedtek.
.Az imáik. A sóhajaik.
A reszkető könyörgéseik.
.Az engedelmes csoszogásaik.
A halálhörgéseik.

Egyre sötétebb bugyrokba érünk.
A falakon emberarcú szörnyek,
gyáva Vitézek, kegyetlen Kegyelmesek,
méltatlan Méltóságosok.
Üveglapok között végrendeletek,
határozatok, parancsok.
Ne ölj! – jogszerűtlenül
és szabályozatlanul.
Teremtsél hozzá paragrafust!
Tisztelt Ház! Tekintetes Bíróság!
Tisztelt Atyaúristen! Óvást emelek!
Fellebbezek!

Ez egy kiállítás, kérem!
Egy performance.
Tessék szíves, csendben maradni!
Abszurd drámát mutatunk be,
a szereplők nem élők,
a képek kasírozottak,
a vagon nem indul, mozdulatlan,
a szögesdrótban nincs áram,
a kémény nem okád füstöt.
Ezek csak kellékek,
egy történelmi horror,
egy pszicho-dráma kulisszái.

Lidércnyomás három felvonásban.
Rémkép-album.
Egy hagymázas elme klipjei.
Semmi közük az Ön gyerekkorához!
Nem is volt gyerekkora!
A jegyek árát nem adjuk vissza.
Forduljon az Igazgatósághoz!

Nem látok tisztán
a párás félhomályban.
Kivehetetlenek a formák.
Elúsznak az arcok.
Testek testetlen testközelben.
Megragadhatatlanul.

Csak a tárgyak. Látod?
A fecnik, a kacatok,
a fésű, a cipő, a csat, a púderes doboz.
A tartozékok.
Az élet mesterséges elemi részecskéi.
Kiválnak belőlünk, túlnőnek rajtunk.
Jelek és jelbeszédek.

A teremőrök védelmében és jóváhagyásával,
a néma statisztéria
tudtával és engedelmével,
talán közreműködésével?
itt minden megtörténhet, ami megtörtént.
De hát mondd, miért nem kiabálnak?

Már csak neveik vannak,
ahogy valaha szólították őket,
amire válaszolnak,
amivel azonosíthatók,
amivel visszahívhatók,
amivel számonkérhetők.

Vissza. A holttesteket a Duna visszasodorja.
A füstöt a kémény visszafújja.
A gettó falai visszahullnak.
Visszafelé megyünk,
akár a Tórában az írás.

Látod a fényt? Kijárat.
A szellemvasút végállomása.
Kint süt a nap. Hány évet öregedtünk?
Zsebünkben a gyűrött belépő.
Saját halálunk többletével élünk.

Vers a versről

Nincs értelme úgy. Csak úgy.
Leírni a szavakat. Egymás után. Ahogy jön.
Tépett sorokban. Szaggatottan. Néha kipontozva.
Hogy oda bármit. Rövidzárlatos gondolatokat.
Gondolat nélküli zárlatokat.
Aztán legépelni mint verset.
A vers más. A vers nem termék.
A vers biológiai lény.
Eleven, önálló élet.
A vers organikus egész.
Nem leszaggatott fül,
kócolt haj, bandzsa szem.

Pedig jó összevissza beszélni. Úgy. Csak úgy.
Lazán. Keresetlenül.
Fék, korlát, szabály és értelem nélkül.
Az értelem összeáll. Minden leírt szó értelmezhető.
Az értelem nem a szavakban van. Mögöttük.
Ott tornyosul, mint egy behemót, barna szekrény.
Minden belefér. Hinnénk.
A bedobált szavak kipotyognak
és szétgurulnak.
A szétszórt szó-tagok bénák. Kezelhetetlenek.

No és a szilánkká zúzott világkép?
Az egymás mellé rántott képsorok?
A pulzáló nyugtalanság?
Amikor a szavak nem jelenteni akarnak,
csak jelentkezni?
Amikor felcsuklanak, mert telítettek?
Amikor hasadnak, mint az uránmag?
Amikor a vers önmaga metaforája?

Mivégre írsz? Letépett bőröd cafatokban.
De azt nem lehet vásárra vinni.
Verssel nem lehet kereskedni.
A vers pontos és diagnosztizálható.
Egy lelkiállapot látlelete.
A szövetburjánzás is lehet szép.
Szép az, ami önmaga kritériumainak
maradéktalanul megfelel.
Szép az, amiből nem lehet elvenni,
és amihez nem lehet hozzáadni.

A vers természeti jelenség. Keletkezik.
A mindenség és az Én becsapódási pontján.
Ha ez nem következik be,
akkor a vers, nem vers.
Leírt szavak sorjáztatása.
Egymás után. Úgy. Csak úgy. Ahogy jön.
Barkácsolás vagy szemfényvesztés.

D. NAGY LAJOS

Évaság

A holnap? Százkezű óriás.
Őszi levelek csöndje körülölel
száz kezével nevetve játszik veled,
te parány istenség, oldalbordacsont,
a szél kukoricahajadba csimpaszkodik,
s föl-fölröpít, ellököd magad.
E földből gyúrták arcodat, melleid,
s szétfeszített combocskáidat,
melyek még csapkodnak, mint a víz,
de végül lehanyatlanak,
azokat is e földből gyúrták.
S a kéz, mely alkotott a sárból,
már nem figyel, már nem simogat,
nem gyámolít.
                           Mert méltó vagy a bűnhöz,
s méltatlan a szenvedésre, mit rád mértek,
s szenvedsz évezredek óta már.
Látod, a holnap is új tüzet ígér,
s az öledben most megbillen valami,
újra szenvedsz.
                           Mert az egyensúlyod
mindig az egyensúlytalanság.
                                                   Mert az igazad
mindig a csókod.
                              Mert ha szerető vagy,
hát szeress, de vigyázz, bele ne halj.
Kárhozz el százszor inkább,
nyisd meg remegő öledet százszor,
de vigyázz asszony, bele ne halj!

A szél dallamai

Eb csahol a kert alatt,
ében árnyak dongának,
kormos vízcsepp arcomon,
hajamban csípős szél szalad.

Hajamban csípős szél szalad.

Engedd, engedd el kezem!
Zárd le, zárd le a szemem.
Csókjainkat lopjuk el,
ha szeretsz, én sem vétkezem.

Ha szeretsz, én sem vétkezem.

Nem, nem, nem engedlek el,
ott a sűrű éj hever
lombok alatt lapulva
csókszagú éles késivel.

Csókszagú éles késivel.

Vedd fel szépen a ruhád,
búzaszínű pántlikád,
cipőd, szoknyád, blúzodat
álmaim holdja szabta rád.

Almaim holdja szabta rád.

Piros vérbe ajkamat
mártsd be, tegyél rá havat,
csókod surran szememen
hajamban csípős szél szalad.

Hajamban csípős szél szalad.

ANTALFY ISTVÁN

Valaki fél…

Valaki fut az utcán.
Valaki talán menekül.
Valaki fél
– vagy csak elkésett valahonnan,
de éjszaka van,
késő éjszaka, fénytelen,
és talán kegyetlen is,

valaki fél,
valaki elfutott az utcán,
éji sötét van,
és menekül valaki
– talán mint én,
csak önmaga elől…?

Hetvenedik

Jön már a hetvenedik ősz,
lelkem kissé megrebben.
Aztán elméláz, elidőz
ebben az új szerepben…

ZÁGONI FERENC

Létérzés

Fiatalon
Csodálatos
légvárakat
építettem.

Ma
romjai közt
bolyongok
merengve.

BARÁTH LAJOS

Bálvány fa

Az új elnök autója tizenegy óra után pár perccel érkezett meg, de az emberek nem hagyták abba a munkát. Rövidesen delet kongatnak, minek félbeszakítani?

– Legalább megtudja, hogy hol élünk! – jegyezte meg Tiber Imre.

– Azzal jobb lesz nekünk?

– Itt ugyan nem! De máshol… Ahova megyünk majd.

A többiek hümmögtek.

Tulajdonképpen hozzászoktak a mostoha helyzetükhöz. Bárhová mennek, kis időre maradnak. Amíg a munka el nem fogy. Aztán veszik a sátorfájukat, mennek tovább. Mindig olyan helyre, ahol ember alig jár; jó, ha a közelükben egy-két falut találnak. Ha találnak! Mert már az is jó. A fiatalabbak bejárnak a kocsmába. Ha mozit találnak, akkor megnéznek egy előadást. Persze, csak ha érdemes, ha nem ugyanazt látták tíz faluval arrább, két hete. Ilyenkor károm­kodnak és marad a kocsma.

Látták a sziklákról, hogy két irodista besiet a kalyibába, de öt percig sem maradtak ott, már siettek is kifelé Kasper kíséretében. A fiú ezután kongatott.

– Baj van… – káromkodott Szepesi. – De hát ki az Isten bír ennyi földdel? Mert ha még kő lenne…

– Gyerünk, emberek! – vette a kabátját Éder.

Indult előre.

– Fiúk, ebből nem lesz nyereség! – keseregtek. – Megkapjuk a magunkét… aztán nyelhetjük a nyálunkat.

– Vagy elzavarnak a fenébe!

– No, nem éppen úgy van az! Szepesinek igaza van. A földet nem viszi az ekrazit. Meg az átkozott eső…

Az esőre még többet káromkodtak, mint a földre. Napok óta neki-neki indul, meglassul s újrakezdi. Ezek az istenverte erdőségek vonzzák a felhőket magukhoz, úgy mondta az egyik geológus.

Kasper és a két központis ott állt a kovácsműhely féleresze alatt. Az egyik hosszú, sárgabőrű, száraz ember, hatalmas ádámcsutkája alatt passzentos fehér ing és nyakkendő virított. A másik, az alacsonyabb, a köpcösebb barátságosabbnak látszott. Ez köszönt rájuk, amikor gyülekezni kezdtek a fészer alatt.

– Jónapot, emberek!

Mindenki mormogott valamit az orra alatt.

– Hátul hallották a kongatást? – kérdezte Kasper.

– Jönnek már… Lassú a járás arra, a sár miatt.

– Sok van még nekik?

– Azt csak ők tudják… Rövidesen robbantanak. Ha igaz.

Többen magukra borították a kabátot. Hűvös az ősz, mert esővel jön.

– Emberek! Figyeljenek ide. A központból jöttek ide az urak. Ez itt – mutatott a köpcösre – az útépítés új főmérnöke: O pedig vállalkozó úr, Pestről. Örülnek, hogy jól halad a munka; én már elmondtam nekik mindent. Hogy az eső nehezíti a helyzetünket, meg hogy sok a föld. De azért a hét végére át­adjuk…

Az emberek elégedetten morogtak. Dicséretet nem vártak.

– Szaktársak – emelte fel a kezét a főmérnök. – Az útnak maguk törnek helyet a hegyen keresztül. Addig, amíg át nem robbantanak, sok száz ember jóformán áll. És fizetni kell őket. És a gépek is állnak… Nekünk minden óra pénzt visz. Most ne kíméljék magukat…

– Hiszen, nem is kímélésről van szó – állt előbbre Tiber Imre. – Az eső, meg a föld is baj. De a nagyobb baj ott van, hogy az emberek nem tudják magukat kipihenni. A kalyiba beázik, a takarók nedvesek… Tüzet is magunk rakunk, ha lejövünk a sziklákról. Az ember keze-lába dermedt…

– Tudjuk mi, hogy nehéz a helyzetük. De mit tehetünk? Vállalták! Jó pénzt keresnek.

– Jó sok adót!

– Mindenki adózik.

– Ebédeljenek meg – vágta el a vitát Kasper. – Időt nyernek ezzel is.

A művezető irodáját a kalyibához ragasztották. Nem nézett ki jobbnak, mint a behemót testvére, de legalább nem ázott be a tető. A két idegen úr és a művezető bementek még egy fél órára. A sofőr ott téblábolt a bányában és a kovácsműhely környékén. Látta, amint Kasper kijön az irodából és megkérdezte az egyik munkást, nem látta-e lejönni Bednareket.

– Dagadtak már a lábai. Az ebédet is magával viszi, fel a sziklákra.

A kovácsműhelynél járt, nézegette, amint a stangákat felhevítik az apró tűzön, újra és újra élezik és edzik. A hátsó fal, mely a hegynek támaszkodott, sűrű bokrokkal volt benőve. A bokrokon túl kivágták az apró fákat, azok közt kutatott. A rövid törzsek közt talált megfelelő vastagságút, ám a göcsörtös részek miatt kiesett belőle sok hasznos rész.

– Nem láttak itt olyan fát, amit könnyen lehet faragni? – kérdezte a kovácsot.

– Milyen fára gondol?

– Ecetfa… azt mondják, errefelé találni. Meg hogy azt lehet vésni, mint a hársat.

– A cigányok nyárfából csinálják a teknőt. Azt keressen. De ne erre! A falukban van; frissiben, amíg nedves…

Újra esni kezdett. Közben a szél is felélénkült s a sűrű, apró esőcseppeket virgácsnak összefogva, verte a kalyiba tetejét és az embereket.

Kasper bezárta az iroda ablakát.

– Ez a legnagyobb ellenségünk – mondta. Nagydarab, gutaütésre hajlamos ember volt a művezető. A maga nemében szótlan is; csak akkor beszélt, ha utasításokat adott a munkásoknak.

– Veszélyes ilyen időben a sziklákon mászkálni? – kérdezte a pesti ember.

– Veszélyesnek veszélyes. De eddig még nem történt baj, hálistennek.

– Történhet? Az nagy baj lenne! Bíróság, ügyvédek!

– Erre nem számíthatunk. A kőbányásznak száraz időben is veszedelmes és nehéz a munkája. De akkor mi lesz az úttal? – kérdezte a főmérnök.

– Én is az útról beszéltem. Meg az esőről. Meg arról, hogy a munka lassú ilyen időben.

– Bednarek vállalta… Öreg melós, tudja, hogy mit tesz; mert azt is tudja, mit lehet tenni.

– No-no! Az ilyen öreg szakik véleménye aranyat ér. Csakhogy más az arany, megint más a határidő.

A tetőzetre sűrű kopogással hullott az eső.

– Talán már nem is eső ez, hanem jég… Hideg volt délelőtt. Szokatlanul hideg. Teát akartam felküldeni az embereknek a fiúval. De hát, nincs!

– Ha dolgoznak, nem fázhatnak… A gépek itt rostokolnak maguk mögött, talán egy kilométerre… Nincs most erre idő. Teázni! Tudják, hogy mi pénzembe van ez nekem? Súlyos százezrekbe. De ha még teázni kezdenek, milliókat veszí­tünk. Kidobjuk az ablakon, így ni! Huss!

– A kötelekkel baj lehet. Szétázik… De ha nem is ázik szét, csúszik… Itt még bunkóval vernek rá a stangára. Igaz, szaki? No, csak egy kis csúszás, már baj van.

Sem a művezető, sem pedig a főmérnök nem válaszol erre semmit. Nézték az erdőt az ablakon át.

– Milyen erdők vannak erre? – kérdezte a főmérnök. – Úgy értem, milyen fákat lehet erre találni?

– Sokfélét. Fenyőből és bükkből van a legtöbb. De találni gyertyánt is. Régebben, amíg a kaolint nem találták meg Bénye előtt, akkor falopásból éltek az emberek.

– Falopásból?

– Persze! Pár éve is még. Holnap, lehet, újra kezdődik.

– Ecetfát nem találtak erre? Amerre robbantottak.

– Ecetfát? Nem tudom. Mi nem vágjuk a fát. Robbantjuk… Nincs rá időnk. Meg nem is érdemes. Ezen a szoroson fiatal fák voltak… Fiatalok, meg bokrok.

– Barbárság… A fákat robbantani? Barbárság! – mondta a főmérnök és kopaszodó fejét simogatta. – Ecetfa kellene nekem. Rátkán hallottam, hogy az jó fafaragásra. Szép szobrokat lehet belőle faragni. Nem ismeri ezt a fát, Kasper?

– Soha se hallottam. Majd megkérdem a munkásokat. Talán az öreg Bed­narek… Az ismeri a vidéket, mint a tenyerét. Itt született a közeli faluk vala­melyikében.

– Bednarek… ismerős nekem ez a név. Ismertem egy dunántúli Bednareket. Az is bányász volt. Kőbányász. Emlékszem jól az öregre. Magával vitte az ételt is a sziklára, robbantó mester volt… Jó bányász, és jó ember… Ott halt meg a sziklák tetején. A szívével volt baj.

– Ez itt lakik a közelben. Egyedül ő jár haza esténként. Biciklivel. A többiek a kalyibában alszanak. Láthatták, nem a legjobb körülmények közt.

– Ő talán tudna nekem szerezni ecetfát?

– Lehet. Csak nem magának kell?

– Nem. A fiam farigcsál… Meglehet, hogy bolondság az egész… Nem tudom. Azt mondja a rajztanára, hogy tehetséges.

– A művészek nagy emberek – gondolkodott el Kasper; bár ha erősen rágondolt, milyen is lehet egy művész, nem tudta elképzelni. Különösen azért nem, mert ha a mérnök gyereke is… – Üzenjek az öregért?

– Ha megtenné…

Az öreg Bednarek nehézkes mozgású ember volt. Maga a teste is hatalmas, hízásra hajlamos. Lábát nehezen emelte s még helyet sem mutattak neki, már leült.

– Elnézést kérek – mondta. – A lábamban hasogat. Megérzi az időt. Külö­nösen, ha változik.

– Pali bácsi, látott a hegyen, ahol robbantottak, ecetfát?

– Ecetfát? Nem! Bálványfa van ezen a környéken. Azt mondják mifelénk ecetfának. De semmire nem jó. Tüzelni különösen.

– Faragni lehet? – kérdezte a főmérnök.

– Faragni? Nem próbáltam én. De tudom, hogy a som és a körte faragható. Meg talán a kőrisfa is jó arra.

– A gyerekeknek ecetfát ígértem…

– Nem ecetfa az, hanem bálványfa. Csak úgy mondják.

– Mindegy, Bednarek bácsi. Tudnak nekem keríteni?

– Talán… Csak nyirkos a szikla, meg laza is lehet ilyenkor.

– Csak nem fél? – nevetett Kasper.

– Félni nem szoktam. Aki csalánba mászik, ne féljen a csípéstől…

A mérnök és a művezető nevettek. Az úr az ablakon kifelé bámult.

– Okos ember maga, Bednarek. Kár, hogy nem fiatal.

Végül is megegyeztek. Az eső újra elcsöndesedett, meg lehet mászni azt a sziklát. Meg kerülni is lehet, akkor pedig mászni sem kell; csakhogy az időbe telik.

– Ahogy jobbnak látja, Pali bácsi – mondta Kasper.

– Egyszerű ember, mégis okos. Tudja, hogy az ecetfa nem ecetfa, hanem… micsoda is?

– Bálványfát mondott a szaki…

– Úgy van. Bálványfa! – Láthatóan örült a mérnök. Kövérkés arcára elé­gedett mosoly ült s ok nélkül is nevetett. – Ezek közt az egyszerű emberek közt sok az őstehetség. Nem tanult iskolában, mégis rengeteget tud. Lehet, hogy az öreg még a fák latin nevét is megmondaná. Az egyetemen ismertem egy tili-toli emberkét, aki az ásványtant kívülről fújta. Még a szigorlókat is kisegítette, egy doboz cigarettáért. Hát nem érdekes?

– A főmérnök úrnak kellett ilyen segítség? – kajánkodott a művezető.

– Hát, ilyesmi minden diákkal előfordulhat. Velem is, mással is. A diák már csak olyan!

A bánya irányából, ahol a magas sziklafalak északi irányba terelik a völgyet, kiáltás hallatszott. A fiú, aki a kovács mellett segédkezett, vette észre elsőnek s már szaladt is az irodához.

– Valaki leesett a sziklákról – ordította, s már rohant is vissza a bányához.

– Ne bolondulj, fiú! – kiáltott utána Kasper, de mert a kamasz nem állt meg, utánasietett.

Szepesi és még két munkás hozták az öreg Bednareket, két munkás­zubbonyra fektetve. A vásznat mocskos vér itatta át.

– Mászott fel a sziklára… – magyarázta az egyik. – Mászott, csak mászott. Én meg utána is kiabáltam: „Ne bolonduljon, Pali bácsi! Nem a maga lábának való az…” De nem hallhatta, mert vissza se nézett.

Mire a kalyibába értek, már alig volt benne élet. A főmérnöknek úgy rémlett, mintha egyszer még rávetette volna a tekintetét, s mintha valamit mondani akarna. Erőlködött, hogy megszólaljon, de akkor egy keskeny vércsík futott le a szája szegletéből, és az a csík szivárgott az állán keresztül a nyakáig, s ott eltűnt az inge alatt. Ekkor lehunyta a szemét is, és többet ki sem nyitotta.

TABÁK ANDRÁS

(Példázat)

Színházi közhely ma már, hogy a legtöbb színész
Bevallva bár, vagy sem – kiszemel a nézőtér
Első soraiból valakit, és az egész
Előadás folyamán csakis annak játszik.
Mármost képzeljük el, hogy színészünk, a szegény
Éppen olyasvalakit választott ki, aki
Játékát rezzenetlen arccal, azaz egy maszk
Értő érzékenységével nézi mindvégig.

(A múzsa halála)

Aznap, mikor a költő valahára rádöbbent, hogy
kit szerelemmel szeretve múzsájául választott,
nem az, akinek látta, hitte, álmodta, remélte,
s hogy csupán a saját képzeletében ruházta föl
olyan kivételes és vonzó tulajdonságokkal,
amelyekkel alkalmasint sosem is rendelkezett, –
az a nap nemcsak a múzsa halálának napja volt,
de bizony a költőé is. Elnémult benne a vers.

(Örök Vadászmezők)

Milyen szép ez a csöndes indián dal
Amelyet itthon hallgatok magamban
Elbűvöl, megráz, fölbolydít, földre sújt
Az ellökött, szerelmes harcos álma
Hogy odaát, az Örök Vadászmezőn
Szerelmével találkozik majd újra
Aki ott már szeretni fogja őt.

És amint hallgatom a fájdalmas dalt
Mely elbűvöl, megráz, fölbolydít, lesújt
Rádöbbenek egyszerre, hogy mennyire
Nincsen közöm itt többé semmihez se
Hogy életemnek jószerével vége
S tán magam is már ott szeretnék lenni
Odaát, az Örök Vadászmezőn.

(Ráncoktól szabdalt tenyerem)

Ráncoktól szabdalt tenyerem,
akár a pókháló ma már.
E kisze-kusza ráncokból
nincs ki sem, ki jósolhatna.
Bár magam épp azt kutatom,
hol is fogok e ráncok közt,
tőrbeejtett légy módjára,
elpusztulni már hamarost.

(Haiku)

Deres, kopár kert.
Szívemen a tél köde.
Múltam keresem.

LABANCZ GYULA

Költözés

Csárdaasztal, feszesen
könyököl a híd. Két
azonos erejű matróz,
kidomborodik mederből
az izmos mozgás,
nem bír egymással.
Fifikás lakáscserék.
Még gyerekkor, alvó
szobából kipattanó
parketta-labda,
egykapus játék. Aztán
az ébredés: ablakon
pára ismer magára,
szemed – leves-
tészták közt forgó
zsírkarika – leeszi
magát a nézés. Mindenkit
verssel követtem,
mindent elkövettem
a verssel, de egy falban
maradt szöghelyre
– mögöttem néhány halállal –
milyen képpen felelhetnék?
Bévül hang, kívül
utcai zaj szorít ki
magából, ám éneklés
előtt megnő a tér –
hangszálak jógája.

Hangya

Cipő-szoros,
kiáltja el magát
a hangya, aki
kenyérmorzsát látva
nem ismerte fel
a visszavezető utat.

Pergamen­levélen

Parlament
ózonpajzsot veszélyeztető
csillag-sprés kupoláját
akár az égről is letilthatjátok,
pergamen-levélen kukac-paragrafus.
Éppúgy taszít, mint vonz
Károlyi Mihály küszöb nélküli
– se kinn, se benn – mágnespatkós
szobor-kapujában a szó.
Ady, József, Radnóti,
természetesen:
ember-védelem.
Őszi szirom, izzó cigarettaparázs,
havas tél, fehérterror.
S újra megannyi rangkórság.
Bárminek keresztelhetitek
e népnek méltó
maroknyi hazát,
ugyanaz a kar ölel,
taszít vagy véd meg.
A remény – hogy élek –
nem vak vállalkozás,
nem temetünk – minden
szerelmek egy szerelme – hazát,
eső, hó, csönd, nagy sötét.
Megvillan a tubusköpenyes esőkabát,
eláraszt belülről a fény.
Adja az ég csillagát.

                              1989-93

KOCSIS PÉTER

Színmesék

A Halál és a festők

Történt egyszer, hogy a városba három festőhöz egyazon éjszaka kopogtatott a Halál. Amikor az első meglátta, rémülten felkiáltott, de a látogató nyugodt hangon csak ennyit mondott: – Ha kitalálod, melyik a kedvelt színem, elmegyek innét.

A szerencsétlen festő gondolkodás nélkül rávágta: – A fekete!

A Halál felsóhajtott, suhintott egyet kaszájával és továbbindult. A második festő még ébren volt, dolgozott éppen. A Halál neki is feltette a kérdést, és a festőnek hang sem jött ki a torkán, reszketeg kézzel mártotta az ecsetjét a fekete dobozkába. A következő pillanatban kilehelte lelkét.

Harmadik társuk, amint meghallotta a különös kérdést, a Halál szemébe nézett.

– Nem a fekete… – szólt végül.

– De akkor melyik? – sürgette a Halál, és a festő fellélegzett.

– A fehér – bökte ki végül, de látva a kaszás felvillanó szemét, gyorsan kijavította magát: – A vér színe! A vörös!

Mindhiába: ő sem érte meg a másnapot.

A Halál ekkor kisétált a városból, és gúnyosan sziszegte: – O, az ostobák… Hát senki sem tudja, hogy gyűlölöm a színeket?

A temil

Ma már senki sem emlékszik azokra az időkre, amikor minden ember ismerte a temilt. Nehéz, sőt lehetetlen feladat lenne elmagyarázni, hogyan is nézett ki ez a szín, de akkoriban, ha valaki azt mondta, temil, rögtön értették, mintha ma azt mondanánk, hogy kék vagy piros.

Festők ezrei hiába próbálják kikeverni vásznaikon, és ez nem is csoda, hiszen ez a szín épp oly egyszerűen létezett, mint a fehér vagy a fekete. Ám hogy mégis megkíséreljük magunk elé idézni, nos, temil volt például a karati. De most jut eszembe, karatik sem élnek már a földön, kihaltak régesrégen, mint a dinoszau­ruszok. De temil színe volt minden pentének. A pente pedig… Nos, a pente olyan volt, mint a folyó vagy a patak, esetleg a forrás, egy vízforma, de pente sincsen már, mind kiszáradt… Akkor hát: ez az! Hiszen temil volt Kaimon köpönyege!

De attól félek, hogy ez sem mond már semmit… Pedig a temil létezett, léteznie kellett, hiszen azt mégsem tagadhatjuk, hogy éltek egykoron karatik, hogy voltak penték, és Kaimon köpönyegét sem űzhetjük a mesék birodalmába! Igen, a temil valamikor éppen úgy velünk volt a földön, mint a kék vagy a piros, a fehér vagy a fekete…

Az ecsetvonás

Meghalt a Kanári-szigetek egyetlen festője. Különös ember volt: állandó kétely mardosta, mely színeket is használhatná fel képeihez. Műtermében ezer és ezer tubus és tégely gyűlt össze, ám ő nem mert hozzájuk nyúlni, csak fogta kezében az ecsetet és tétován szemlélte készletét. Azután felsóhajtott, felállt, körbe-körbe járkált, majd sétára indult, beült egy kávéházba, esetleg megmártózott a tenger­ben, de mindhiába, tanácstalanságán semmi sem segített. Fel s alá járkált a papírok, vásznak és állványok között, tekintete egyik színről a másikra ugrált, de legvégül csak újra felsóhajtott és nyugovóra tért.

Amikor már túlontúl öregnek érezte magát, tanítványokat fogadott: messzeföldről vándoroltak hozzá az ifjak, és valami megmagyarázhatatlan varázs­latként rájuk is átragadt az öreg mester örök tétovasága. A helybéliek szerint az elmúlt héten új tanítvány érkezett a szigetre, és ez a legény feltűnően beképzelt és nagyszájú volt – ez azonban amolyan pletykaféleség inkább. Tény azonban, hogy amikor a mestert halva találták saját műtermében, a nemrég felfeszített vásznat egy rikító, sárga csík szelte ketté, az ecseten pedig az új tanítvány ujjlenyomatát azonosította a rendőrség…

A Hundertwasser-ház asszonya

Rosszkedvű. Minden nap és minden éjjel. Szürke ruhában jár, haja ápolatlan, körmei tövig rágva. A legolcsóbb szappant használja, és soha eszébe sem jut, hogy kifesse magát. Van még egy kopott, ócska szatyra s egy lehetetlenül ké­nyelmetlen és divatjamúlt cipője. Nemrégiben költözött ide: azelőtt megfordultak utána az utcán a férfiak, mindennap fodrászhoz járt és szolid, mégis csodálatos ékszereket viselt. A szomszédok alig-alig látják: munkahelyére hajnalban indul és mindig négykor érkezik haza, mindössze ennyit tudnak róla. No, és a szür­kesége.

Ablakaink éppen egymással szemben vannak: így aztán esténként látom, amint sokáig áll a függöny mögött, majd az ablakhoz lép és kinyitja, a párkányra könyököl és elmereng. Ha észrevesz, száján apró, szégyenlős mosoly fut végig, széttárja kezét, az ablakot becsukja és elhúzza a szakadt függönyt.

Én még sokáig bámulom hűlt helyét, míg végül megfeledkezem róla és újra gyönyörködhetek a tarkára festett falakban, a csillogó és ezerformájú ablakokban, az aranyszínűre festett csempékben és a szabálytalanul szerteszétszórt ötletekben. De amikor lefekszem, még egyszer eszembe jut az a furcsa, szürke asszony a Hundertwasser-ház ablakában…

Az Alkony Temploma

Valahol az óceán végtelen vizében, amikor a Nap vöröslőn bukik alá, amikor alulmaradni látszik a sötétséggel vívott csöndes csatában, a víz felett feldereng egy torony csúcsa.

Kevés földi halandó pillanthatja meg e különös varázslatot, és még kevesebb azok száma, akik visszatérnek, hogy elmeséljék e csodát: mert ez a sötéten sejlő torony az Alkony Bíbortengerének temploma. Azt beszélik, a legvénebb tengerészek minden kilencedik esztendőben hajóra szállnak, iránytű és kormányos nélkül, és az óceán áramlása arra a helyre sodorja őket – kilenc esztendeig tart az útjuk, és a kilencedik esztendő legutolsó napján pillantják meg a továbbiakat.

Az óceán vize izzón vörösük körülötte, és a látvány még a legtapasztaltabb, mindent megélt tengeri utazókat is elbűvöli: mintha rőzsetüzek lobognának a tenger fenekén, mintha a lemenő nap zuhant volna a vízbe, olyan az a hely, és oly titokzatos az a pillanat, ahogyan a legvénebb tengerészek hajója méltóság­teljesen siklik felé, az öregemberek pedig egymásra néznek és elmosolyodnak, valami megmagyarázhatatlan boldogság költözik szívükbe, az óceán csöndesen ringatja a rozoga hajót, egyre közelebb csalja az Alkony Bíbortengerének temp­lomához, ahol annak a csodálatos órának elmúltával mindannyian eltűnnek…

De ekkor hajóra szállnak a messzi szárazföldön társaik, hogy kövessék őket a legvénebb tengerészek örök nyugvóhelyére, az óceán végtelen vizére, ahol egy torony csúcsa dereng a vöröslő mélységek felett…

Pasztell

Ott állsz, kezedben kalapod, törékeny és megtört tested az ajtónak támasztod, repkény futja be a sárga ház falát, én az ócska padon ülve pipázgatok és figyelem ezt a már soha véget nem érő mozdulatodat, lám, nyár van még talán, vagy inkább amolyan őszbeforduló augusztusvég, hiába, sokat dolgoztunk és még több volt az elfecsérelt, szétfolyt idő, pihenni kellene, igen, így élhetnénk most vala­hogy, de harmincegy éve nem is láttalak, ugyanaz a ruha van rajtad, ködfehéren simul testeden a sápadó napfényben, körülötted még nyílnak a virágok, ame­lyeket közös álmainkban ültettünk a nemlétező ház köré, nem kívánsz már senkit és semmit, lemondó már minden mozdulatod, éjjeli álmok hiánya ébreszt és nappali csodák nélkül hajtod álomra fejed, lám, egy pillanatra még visszanézel a kis ház ajtajából, ez volt hát a napunk, ennyi volt az élet, vagy ennyi sem, kezedben meggyűrt kalapoddal tétován az ócska padra nézel és beleszagolsz a levegőbe, elmosolyodsz, lágyan és lemondón, gyere, nemsokára itt az ősz, men­jünk be inkább, ez is véget ért, és mindketten elfáradtunk már…

TANDORI DEZSŐ

Lóvers

Ugye, szép? hát ha ez nem szép, semmi nem szép.
És szinte mind ilyen, mindig ilyen! Ezt edd meg, Halász Petár.
Megvallom, írom Kálnoky modorában,
nekem Sponsor Light lenne a lovam igazából.
De hát hogy versem bárkinek is bevilágít-e:
bízzon rám X-ezer frankot, megduplázni, a pluszt
megtartani… és ő maga eközben
– mindeközben! – ne legyen kétes
múltú, jövőjű, jelenű stb. –, igen
nagy követelmény. Maradok inkább
Lingfieldnél: El Capistrano, Frans
Girl, Edward Seymour, Szpéróm nevében
High Galaxy, magam hülyeségére Oxbow,
meg a London Dry Gin ez Agatha-Christie-
– városka főterén a vadnyugatias-boltból,
hogy aztán egy saroknyival arrébb
egy saroknyi sajttal összecsócsálva
az üdvös levet, elámuldozzam Sir Henry
és Lady Ocephalia sírkövén, a papiak és
a templom közt – Church Warden, igaz?! –,
és megátalkodott kelet-európaiként,
még ötszáz hozzám hasonló madárral
együtt, belopjam táskámban, Kazinczkáék
mellé préselve, a fiaskót, holott ez
tilos, elkobozzák, ez még a verseny-
programba is be van nyomtatva! már ha lebukom.
Csak a helyi, lóversenytéri kocsmák
pártolandók. Lingfield, ó, all-weather-pálya,
pálya minden időkre! Nekem a jelek
szerint nincs elegendő mindenidejűségem,
a legszebb lóneveket sorolhatnám –
Cristigri, Sam da Vinci, Da Capo Romeo,
Villasey, Hipsexy, Mouthcherry – helyette
visszazuhanok a magam csip-csup ügyeibe,
és már megint csak a gyakorlatiasságon
jár az eszem, de hát, ha valaki nem vette
volna észre, mindig is valamelyest
azon járt. A lóvers/eny is azért
…hogy ennyire, ugye… de hát hogy
ennyire, hm?… azért ennyire, nekem, mert:
hogy akkor hetven frankra lehet-e nyerni
száznegyvenhatot, abból kijön már
két sült krumpli, két üveg vacak bor,
két pohár sör, egy könyv az antikvárium-
ból, buszjegy – camet! –, na, ennyiből
az nem, de mégis…
                                    A jövő: pénz! És
meg kell nyernem egy zugkvártélyra
valót, mondom, ha nem szponzorál valaki.
A fentiekkel ezt a kegyes
jóindulatot – nem – kívántam elérni.

(Hm-hm, hm-hm, nem kívántam elérni?!)

ALMÁSI KATALIN

Kérdések

Visszatérnek újra meg újra
titokban, az erdőben megbújva,
fák mögé lapulva,
a seregélyek.
Ülnek a sötétben, félnek,
beszélnének is,
ha lehetne és ha még mernének.
A pettyes kígyó szisszenve visszafordul
és saját farkába fájón beleharap.
Maradt-e még számunkra rejtély,
vagy csak halad a döccenő szekér tovább a láthatár felé?

Hol vannak a régi fájdalmak?
És hol van a felhő,
ahonnan lábát lógatja lefelé a bánat
és fülét meg-megvakarva nagyokat sóhajt?
Fehér hattyúk már nem halásznak
a fekete tóból ezüstruhájú halat?
Jut-e még néhány jó falat a tiszta hívők asztalára?
Nem!
De az éhezőknek már nincs is étvágya!

Párbeszéd I.

Sötétben repülök és keresek valakit,
ki szürke köpenyét majd fölibém vonja,
idegen bársony csiklandja bőröm
s arcom a felhő párával borítja.
De bárhol is keresem,
én őt soha meg nem találom,
mert csak ő kereshet meg engem,
lombok közt rejtőző
fekete barátom!

                            Jaj, a fakír párnán fekszik,
                            jaj, a szögre más telepszik,
                            jaj, visszasírt gyötrelmek kora,
                            visszahozni nem tudja senki
                            már soha.

Gyűljön hát szikra végre
és legyen fény, mert a függöny már lebben és mozog.
De nincsen levegő.
És igaz hit sem sugárzik,
csak pereg és pereg folyvást a homok.

                            Jaj, gyönggyel hímzett terítő,
                            jaj, díszes, megterített asztal,
                            jaj, édes, illatos levegő,
                            engem ugyan ki vigasztal,
                            felébreszteni nem tud senki
                            már soha.

Csupán egy félénk kis gyertyafény
az, ami még bágyadtan lobog.
Fellebbentené a sötétet szegény,
de hiába ropog a régi selyem,
a láng megfullad, nem ég,
egyedül vihog a sötét!

                            Jaj, előre elvágott fonál,
                            jaj, felszabdalt füzérek sora,
                            jaj, sorba fektetett sok egyforma szál,
                            összekötni nem tudja senki
                            már soha!

Nézz!

                            De nincs már mit látnom!

Halld!

                            De nincs már mit hallani!

       Mint jósoló inga
       leng felettünk a kard,
       sápadt kezével
       himbálja valaki.

Párbeszéd II.

Mentem utána lopva, titokban,
mégis a hátam mögé került,
ha a fa mögül lestem bújva, hogy hol van,
ő fölöttem már az ágon ült.

                            Nézd, a madár csőrét szárnya alá rejti,
                            őseinek tetemét karmával ronggyá szedi!

Ha követ görgettem föl a hegynek,
a kavicsok piszka rám visszahullt,
ő eltűnt néha s én megörültem,
de a szikla mögött már új szöveget tanult.

                            Nézd a madár fiait, csőrük hatszögre kitárva,
                            hatszögű lyukakon szívedből ömlik a vér.

És bármily szépen táncoltam is
a hold kegyes fénye alatt,
a bokrok között, vékonyan röhögve,
az ő árnyéka mindig velem szaladt.

                            Nézd a madár társát, emeli fejét ki a sárból,
                            csőrén habzik a nyál, vérrel keverve csorog.

De hiába csapkodtam kezemmel
szárnyának súlya fejemre zuhant.
A kopasznyakú, béna madár előttem
vagy utánam, de mindig ott suhant!

                            Csend! A madár szárnyát föléd kiteríti,
                            csőrével vájja szemed. Érted ki lesz szomorú?

Párbeszéd III.

Szüntelen forgás, kúszó, sikoltó, szörnyű enyészet,
eldugult forrás, égig kiáltó, hangtalan ének!
Hideg kéz szorítja szájam.
Most hogyan beszéljek?

                            Hallgasd a harangot!
                            A harangok nem konganak,
                            a harangok csilingelnek,
                            a madarak sem énekelnek,
                            csak ájtatos meséket mondanak.

Gyere hát vissza! Ne bontsd meg az út tekergő folyamát,
a végén úgyis átölel a fűzfák csapkodó karja.

                            Ament suttogva a kert befogad,
                            víz tölti föl a kiszáradt kutat.

Át kéne törni a tükörfalon,
ahonnan minket néznek,
de mi benne csak magunkat látjuk.

                            Ha az üvegcserepek közt egymást átöleljük,
                            visszasírunk-e még a ragadós agyaghoz,
                            vagy áthullunk együtt a tükörfal mögé?
                            Könnyben mosdunk,
                            sóhajjal törülközünk,
                            és örökké élünk,
                            mert éltet az emlékezet.

SZIGETI JÓZSEF

Trudi

Egy „frontszerelem” két napja

Amit elmondok, csak idézőjelben nevezhető frontszerelemnek, mert nem a fron­ton történt. Viszont idézőjel nélküli, igazi szerelem volt – a front árnyékában. Ez tette tragikusan tiszavirág életűvé. Nemcsak a szerelem volt igaz. Igaz a története is, az első szótól az utolsóig.

*

1943 augusztusában nyári ösztöndíjjal Bécsbe utaztam. Nem ismertem még az egykori császárvárost, amely erősen vonzott. Nem voltak ugyan illúzióim, nem hittem, hogy békebeli fényességében és teljességében láthatom, de tudtam, leg­alább nem egy bombázások tépte városba megyek.

Bécsi lakhelyem a Burg Ring közelében levő, a magyar szellemi életben nevezetes szerepet játszó Museum Strasse 7., a Collegium Hungaricum volt, Fischer von Erlach, Trautson bankár részére épített, pompázatos barokk palotája, amely Mária Terézia idején a magyar testőrség otthona lett.

A kötelező tisztelgő látogatást téve a kollégium igazgatójánál, előszobájában megismerkedtem egy nálam néhány évvel idősebb fiatalemberrel. Feltűnően hasonlított az ifjú Kierkegaardra, mintha annak esztétikai életstádiumában rög­zült volna meg. Rosdy László történész volt, a Collegium tagja. Hamar összeba­rátkoztunk. Kalauzolásával – igazi tudora volt Bécsnek – gyorsan és alaposan megismertem a Hofburgot, a Helden és a Maria Theresien Platzot, a K. u. K. Bécsének kemény magvát, s a magot körülvevő édes húsú gyümölcsöt, az Auers­perg palotától Jenő herceg nyári lakáig, a Belvederéig, amely a másik nagy barokk mester, Lucas von Hildebrandt kőben testet öltött zenei álma volt. De megismertem az elővárosok nevezetességeit is. Beethoven heiligenstadti lakásaitól a grinzingi Heurigerekig, ahol volt még tánc, bor és lármás schrammli-zene, csak éppen igazi jókedv, echt w(e)anerische G(e)mütlichkeit nem akadt. Laci fontos titkokat is feltárt előttem: egyenként megnevezte azokat a kollégiumi alkalma­zottakat, elsőnek a kollégium gazdasági igazgatóját, dr. Csőkét, akik a Gestapo megbízásából szaglásznak a tagság és a vezetőség körül.

Nemsokára – váratlan örömünkre – régi barát tűnt fel az ősi falak között, Király Pista, szintén ösztöndíjjal. Sok közös programot csináltunk. Neki régebbről voltak már osztrák ismerősei, s fiatal lányok és fiúk társaságában járogattunk ki egy Bécs környéki dombon levő strandfürdőbe. Engem nem a szép kilátás, még csak nem is az a szép fiatal lány érdekelt, akinek Pista hevesen udvarolt. Leg­inkább a társaságban folyó élénk társalgás vonzott, német beszédkészségem, Sprachgeldufigkeit-em fokozása miatt. Viszont társak nélkül, meghitt kettesben Pistával, ruccantunk ki közös Dosztojevszkij kultuszunk „jegyében” a Wiener Wald melletti pompás fürdőhelyre, Baden bei Wienbe, amelyről tudtuk ugyan, nem azonos Dosztojevszkij (Wies)Badenével, de biztosra vettük, hogy híres já­tékkaszinója hamisítatlan kóstolót ad a szerencsejátéknak a nagy oroszt annyira lekötő izgalmaiból. Én csak rulettre gondoltam, Pista chemin de fer-re is. Szerencse istenasszonya hozzánk nem volt olyan kegyes, mint nagy példaképünkhöz, aki első badeni játékánál 40 frankkal több mint 10 000-et nyert, bár későbbi pró­bálkozásaival anyagi csődbe jutott. Mi szerény tétekkel és rögtöni veszteséggel kezdtük. Nem is volt kedvünk további kockázatra, mert a játék, várakozásunkkal és vágyakozásainkkal ellentétben, gépiesen sima, izgalommentes megkopasztásunknak tűnt. Az izgalmat csak nagyobb tét hozhatta volna meg. Ehhez túl józanok voltunk. Átmentünk hát a városka ama házához, amelyben Beethoven a IX. szimfónia befejezésén, végső simítás előtti formáján dolgozott. Aztán fel a vonatra, s vissza Bécsbe.

Viszonyunk Pistával zavartalannak tűnt, Vajda János Társaság-beli példás titkári együttműködésünk után. Apróbb nézeteltéréseink sem váltak vitákká. Aztán valami mégiscsak zavart okozott.

Verőfényes nyári napon, hármasban Rosdyval, beültünk a kollégium mellett húzódó Neustift Gasse apró, tisztességesen vezetett vendéglőjébe ebédelni. Telt ház volt már. Így egy hosszú asztalhoz telepedtünk le, amelynek túlsó végén három fiatal osztrák lány ült, gondtalanul csivitelve és kacarászva. Nem zavartuk egymást asztal társainkkal, érdekes témáról beszélgettünk elmélyültebben. Ám oda-odapillantgattunk a lányokra – egyszerűen a vidám hangzatok zenéjének engedve. Egy idő után fokozatosan érzékeltem magamon valami határozott irányba húzó erőtér hatását, s a kellő vonalba kerülve egyetlen szemvillanással felfedeztem a túlsó asztalfőn ülő kislány tökéletes báját és páratlan kedvességét. Szavam is elakadt, szemem is rátapadt, s attól kezdve lopva, belső jóérzéstől és boldogságtól somolyogva csak őt néztem és láttam. Szinte egész lényem az ő tükrévé vált. Pista és Laci csak rajtam át, megváltozott viselkedésem jelein keresztül fedezték fel csodás valóját, s ez már magában is azt mutatta, hogy igazából fel se fogták. Nem értették meg, hogy Tündér Ilona szállt közénk, egyszerű nyári, kék dirndli ruhában, amely szabadon engedte érvényesülni légies, törékeny szépségét, formás karjának, finom metszésű arcának napsütötte pírját, lenszőke haja királynői glóriáját. Valóban királynő volt, az ifjúság és született báj koronázatlan királynője, két kedves udvarhölgye társaságában, akiket ő tartott szóval. Aztán elült a hangja, szórakozottan átengedte a beszédet társ­nőinek. Rám nézett s tekintetünk egy pillanatra összefonódott. Felrebbenő ér­deklődést láttam a szemében. Semmi kétség, finom női ösztönével megérezte rám gyakorolt bűvös hatását, s most röpke pillantásokkal azt fürkészi, kire és mire hatott voltaképpen. Néhány perc múlva felriadva órájára pillantott, s mint­ha sürgős dolgot mulaszthatna el, gyors búcsút vett társnőitől és kilibbent az utcára.

Nem késlekedtem, felpattantam az asztal mellől. Fizessetek helyettem, me­gyek, meg kell ismerkednem Vele. Kivágódtam az ajtón és szapora léptekkel a Neustift Gassén felfelé menő lány után eredtem. Utolérve habozás nélkül mellé­csapódtam. Ne haragudjon. Nem vagyok híve az utcai ismerkedéseknek. De magát már az asztalnál – talán észrevette? – megismerni véltem, megértettem, úgy érzem egész lényét felfogtam és megszerettem. S tudom, ó! de mennyire tudom, hogy életem sajgó sebe maradna, ha elszalasztanám azt a lányt, akinek képe vágyból és ábrándokból szőtt platoni ősképként, vagy itt Bécsben, Freud városában, inkább azt mondanám, spitteleri imago-ként bennem élt. Bocsásson meg tolakodásomért, de megjelenése egyszerűen ellenállhatatlan erővel ragadott meg.

Rám nézett és megértette: a színigazat mondtam, jóllehet talán túlzott, fellengzően irodalmias stílusban. De mert semmi meglepetést nem mutatott, alighanem várta már, hogy az a feszültség, amit ő keltett bennem, eltökélt szavakban és cselekvésben fog kipattanni. Nos jó – mondotta azzal a jótékony egyértelműséggel, amivel azok a nők rendelkeznek csak, akik ismerik és elisme­rik, s a maguk helyére téve tudják értékelni a tényeket, a meglepőeket és bonyolultakat is. Ha magának valóban örömet okoz kettőnk kapcsolata – sokat- mondóan így fejezte ki magát! – akkor én is szívből örülök. Csak ritkán akad férfi és nő között olyan bensőséges viszony, amilyenről maga beszél. S ha egy érzés megvan az egyikben, akkor az az érintettből sem hiányozhat teljesen. Próbáljuk hát együtt tölteni a rendelkezésemre álló rövid időt. De még egy fontos elintéznivalóm van. Most csak röviden ismerkedhetünk meg. Trudi va­gyok, tanítónő. Én Josef, magyar ösztöndíjas. Ebben a kollégiumban lakom. Rendben van, egy óra múlva találkozzunk a kollégium vesztibulumában, javasolta Trudi, és menjünk ki a dunai Gánseháufelre fürdeni egyet – gondolom nem ismeri –, ez olcsó és kellemes szórakozás ebben a melegben.

Trudi katonás pontossággal érkezett. Biztos kalauzolásával gyorsan a hely­színre értünk. A Gänsehäufel – mondjuk: libafalka – strand a Duna bal oldalán volt, a folyó holtágának egyik kis szigetén. A túlpartra átnézve a Práter híres Óriáskereke látható. Felfrissülve a Duna kristályosán tiszta, medrének kavicsos fenekét is feltáró hullámaiban, félárnyékba húzódva ismerkedtünk a hellyel és főleg egymással. Kedvelt fürdőhelye ez az elővárosok népének, de azoknak a gazdagoknak is, akik partmenti villájukhoz magánstrandot csatolhatnak, magya­rázta a lány, aki most sokkal érettebbnek és erősebbnek, meggondoltabbnak és komolyabbnak látszott, mint a vendéglői asztalnál. Egyébként már búcsúzásunk óta. Csak akkor még nem rögzítettem újabb vonzó vonását. Én is ebben a kerületben lakom, a balparton, Floridsdorfban. Apám gyári munkás, itt dolgozik. Nemrég fejeztem be a tanítónőképzőt. Alig tanítottam még, de bevonultattak katonalánynak. Most a hadseregben tanítok. – Remélem Bécsben? – Ó, koránt­sem… megszállott országban! Leesett az állam. Rátalálok valakire, akire régen várok hasztalan, s most a kegyetlen háború elragadja tőlem alighogy megleltem! Akkor hát ezért mondtad – fordítottam tegezőre a szót –, hogy csak rövid idő áll a rendelkezésedre? Biccentve hagyta helyben, s fázósan, a jövőtől kissé meg­borzongva, húzódott közelebb hozzám. Nem akarta, hogy a jövő zordon képe gyötörjön bennünket. Szinte áhítatos tisztelettel csókoltam meg a szegény, ki­szolgáltatott és szenvedő kislány kezét, egyét a sok megalázotté és megszomorítotté közül. Említettem már, mennyire Dosztojevszkij hatása alatt álltam akkori­ban. De hideg kis kezéről – és ez már nem Dosztojevszkij hatás volt; hiszen minden idegszálammal éreztem és tudtam, hogy nincs időnk szenvelegni, siet­nünk kell! – áttértem napmelengette gömbölyű karjára, vállára és nyakára, aztán most már mélyebb egybetartozásunk biztos tudatában meleg száját kerestem meg. Nem vonakodott. Úgy csókolt meg, hogy ellenkezés nélkül átadva magát ő is birtokába vett engem. Összetartoztunk. A bennünk égő nap heve felszip­pantotta a ránk súlyosodó sötét felhőt és tudtuk, hogy boldogok vagyunk – mindennek ellenére. De mindennek (és mindenkinek) ellenére nem lehet tar­tósan boldognak lenni – az ellenséges külvilág a legmeghittebb idillbe is betör.

Be is tört, ezúttal barátom, Király Pista képében. Amilyen váratlanul jelent meg Bécsben, éppoly váratlanul bukott be ide a strandra is. Mondhatom, nem éppen örömömre. Trudi ki is fejezte meglepetését és nem-tetszését. Hát magát hogyan fújta ide a szél? – kérdezte alig titkolt nehezteléssel a hangjában. Petrovics bácsitól, a portásunktól (ő volt az egyik titkos denunciáns) megtudtam az elő- csarnoki találkát, és azt, hogy talán idejöttek. Gondoltam, nekem is jót tesz a strandolás. Nem veszi rossz néven, ha idetelepszem és bemutatkozom? Trudi nem mondott sem igent, sem nemet, csak azt jegyezte meg: Jó megfigyelő ez a maguk Petrovics bácsija, igaz, most nálunk minden portás és házmester ilyen. Pista nem zavartatta magát. Ismerni vélte a női szívet. Azt gondolhatta, egy fiatal lánynak csak érdekesebb és hízelgőbb, ha ketten versengenek érte. Valójában – bármennyire mutatós fiú volt Pista, Adys hullámos hajával és nagy, dióbarna szemével – Trudi is, én is, úgy tekintettünk rá most, mint valami csúf fekete bogárra, amely otrombán-érzéketlenül esett bele pezsgő, aranyló italunkba. Pedig milyen szívesen szürcsöltük volna tovább kettesben. Ezenkívül Trudi tudta és lelkében számontartotta, nem egyszerűen azért fedeztem fel őt én, mert jobb volt a szemem, mint a másik két magyar fiúé, hanem a bennem élő, preformáltan „őt” – azaz az ő lényét, típusát – idéző „imago” miatt. Sokat olvasott, ismerte Spitteler regényét, az Imago-t is, éppoly jól értette azt, amit ismerkedésünknél mondtam neki, mint én magam, ahogyan ez később kiderült. Elevenen élt már benne is az egészséges vágy, hogy valami ilyesmit halljon és kapjon. Unta a banális udvarló szavakat és gesztusokat. Pistától pedig ezúttal csak effélét kap­hatott, barátom alapvetően téves elgondolása és erőszakos szituáció teremtése miatt.

A szituáció egyre félszegebbé és kényelmetlenebbé vált, csakhogy lassan már számomra. Mert Trudi egy idő után kezdett zavar nélkül viselkedni. Meglátszott rajta, tud bánni a férfitársasággal. Annyira, hogy meg-megcsiklandozott a félté­kenység irigy kis ördöge. És mégis Trudi volt az, aki felkerekedett, éppen akkor, amikor Pista már azt hihette, nyugodt vizeken evez. Most már várnak otthon, mennem kell, találkozzunk holnap ugyanitt tíz órakor – ígyen Trudi. Elképed­tem. Trudi tehát nem rázza le Pistát, pedig most könnyedén megtehette volna. Nem azt mondta, amit ekkor mondania kellett és lehetett, hogy találkozzunk Józsi holnap 10-kor a Kärntneren ilyen és ilyen üzletnél, ami barátunkat hall­gatólag kizárja, vagy legalábbis jogalapot teremt számomra kimondott kizárására kettőnk társaságából.

Elváltunk. Ő a balparton maradt, gyalog ment el közeli otthonához, mi vissza a Duna jobbpartjára villamossal. Kezdett megsavanyodni számban az üdí­tő pezsgő, ami félig már megrészegített. Arra gondoltam, Trudi talán mégsem az, akinek vélem. Persze nem mondtam le róla. Töprengve vártam, mit hoz fel Pista a saját mentségére. Nem kellett soká várnom, mert mentegetőzés helyett villámló szemekkel nekem támadt. Indulattól el-elfúló hangon. Ez éppenséggel nem volt szokása, hiszen későbbi, másokkal szembeni nagy kipakolásaiban (ma­ga gyártotta hapeningek voltak ezek, amiket igazándiból szeretett és amelyek­nek katartikus hatást tulajdonított) bámulatosan őrizte belső nyugalmát, s gerjedelmében és hangerejében csak addig ment, ameddig a cél érdekében szük­ségesnek tartotta. Hogy lehetek képes ilyen barátságtalan gesztusra? Miért va­gyok illojális vele szemben?! Bezzeg ő azonnal bevezetett fiatal osztrák barátai társaságába, csinos lányok közé. Miért nem vittem magammal a Trudival való ismerkedés után a dunai libaúsztatóra? – Talán azért, mert Trudi számomra nem liba, akit mindannyian megúsztathatunk, vágtam közbe, hogy véget vessek a zaklatott kérdések áradatának. Hiszen nemcsak a támadási irányok, a vissza- csapás pozíciói is kialakultak már, teljesen fölösleges volt, hogy jobban belelo­valja magát vélt sérelmeibe. Pistám, te most megfeledkezel a valóságos helyzet­ről, meg magadról is. Bemutattál barátaidnak, így igaz. De vetted-e észre, csak egyetlen egyszer is, hogy zavarom vonzalmad fejlődését és kifejezését, pedig igen csinos teremtésre találtál? Milyen jogot formálsz te Trudira? Hiszen von­zása meg sem érintett. Hiába ült veled szemben az asztalfőn, nem láttad, hogy Tündér Ilonával találkoztál! Semmit nem értettetek meg belőle mindaddig, amíg az én viselkedésem ki nem nyitotta a szemeteket!… Még csak fel sem keltél a vendéglői asztaltól, amikor én már futottam utána, hogy el ne veszít­sem, te meg többre becsülted a sörödet. Mit akarsz hát?! Ilyen jogon Rosdy Laci is kijöhetett volna a strandra. Őt miért nem hívtad magaddal, úgy na­gyobb lenne a versengés és jobban kereszteznénk egymás útjait. Legokosabban tennéd, hidd el, ha kilépnél a körből. Jelents holnap beteget. Majd én indok­lom hiányzásodat, ha ugyan valakinek is hiányozni fogsz…

Filippikám némileg lecsendesítette barátomat. De makacsul kijelentette, akárhogy s mint történt, esze ágában sincs javaslatomat elfogadni. Igenis ott leszek a reggeli találkozón, hiszen a kezdeti idegenkedés után Trudi kedvesebb lett hozzám. Biztos, hogy lépéselőnyöd volt, de holnap már egyenlő esélyekkel indulunk. Érzelmeid nem hathatnak meg, mert most már én is tudom, nem lehet ezt a lányt nem szeretni! Nos, jó! – mondottam. Ha te ott leszel, én nem leszek ott. Mondj a lánynak, amit akarsz. Mondd, hogy meghűltem és otthon fekszem kollégiumi szobámban.

Meglehet, engem is váratlanul ért saját javaslatom. Alapjában véve azonban minden vagy semmi hazárdjáték volt ez, komolyabb és izgalmasabb, mint a badeni, s a kockázat vállalását több motívum indokolta. Nem akartam, hogy valami, ami kettesben megragadóan indult, most hármasban elposványosodjon. Ez tönkretenné a kezdet derűjének, majd a rendelkezésünkre álló rövid idő, a végzetes határhelyzet tragikus melankóliájának még az emlékét is. Akartam viszont, nagyon is akartam látni, hogy hogyan dönt Trudi nélkülem, jelenlétem személyes befolyásoló súlya nélkül. Én már harcoltam érte, de ő akar és tud-e harcolni értem? A búcsúzásnál, amikor módjában állt megszabadulni a hívatlan vendégtől, nem tette – bár ez sokféleképpen magyarázható, többek között az ő javára is. Vagy mégis van valami igaza Pistának (ezt lelkem mélyén egyáltalán nem hittem) hogy holnap már egyenlő esélyekkel indulunk? De ha a mai napot feledve Trudi holnap mellette dönt, történjék az ő akarata szerint. Így a mindent vagy semmit szerencsejátékban én leszek ugyan a vesztes fél, de Trudi azért nyerhet. Ilyen gondolatok hullámoztak bennem, s végül a motívumok megfontolása is megerősítette elsietve megfogant és kimondott elhatározásomat. Pedig Pista már kérlelt, hogy ne tegyem ezt, Trudi majd félreérti. De aztán biztosra véve győzelmét, titkolt elégtétellel belenyugodott abba, hogy saját magam üssem ki a ringből önmagamat.

Trudit másnap kellemetlenül lepte meg elmaradásom. Ő éjszaka a helyzet más kibonyolítását eszelte ki. Mi van Józsival? – kérdezte nyugtalanul. (Josefből már előző délután Józsi lettem.) Pista sugalmazásomnak megfelelően mondta el, hogy meghűltem és ágynak dőltem kollégiumi szobámban. Pedig volt ebben az üzenetben – ez nem tűnt fel neki – egy kis kétségbeesett és naiv ravaszkodás, annak a lehetetlennek tetsző lehetőség megjátszása, hogy a lány hozzám szalad beteglátogatóba, vagy – ki tudja? – betegápolásra. Nem hittem vakon ebben a lehetőségben, de mégsem vetettem el teljesen, bármennyit problémáztam rajta, és kudarc esetén további teendőimen az éjszaka. S most, íme, a „csoda” valósult meg. Józsi beteg? Szaladok hozzá, biztosan szüksége van orvosságra és ápolásra. Maga Pista csak egész nyugodtan maradjon itt, és fürödjön kedve szerint, én eltalálok a kollégiumba egyedül is, és feljutok Józsi szobájába, ő mondta, hogy fogadhatnak látogatókat. S már indult volna sietve, ha Pista vissza nem tartja, hogy kettőnk viszonyát a szinte felhőtlen barátság magaslatáról lerántsa a mély­pontra, olyan illojális gesztussal, amelynek árnyékától még a későbbi, kommunistaként közösen vívott, kölcsönös megbecsülést és fegyvertársi barátságot érlelő politikai harcok sem szabadítottak meg teljesen bennünket. Igaz, főleg olyan időszakokban nem, amikor hiányzott a valódi politikai egyetértés közöttünk.

Nézze Trudi, lehet, hogy Jóska valóban beteg, de nem ez a főoka annak, hogy nem kíván találkozni magával. O szigorú katolikus neveltségű ember, merev valláserkölccsel, mondta (tudva tudván, hiszen eleget beszélgettünk arról, hogy már rég Nicolai Hartmann etikai ateizmusa alapján állok, amely az erkölcs autonómiája okán még isten létét is kizárja, hát még a vallás befolyását). Maga Trudi pedig olyan, alig megnevezhető szabadosságokat (,,gewisse Freiheiten”) en­gedett meg neki és magának, amelyek az ő katolikus érzületét mélyen sértették. Nos, így annál inkább szaladnom kell, hiszen itt a becsületem forog kockán! – mondotta Trudi. Szavait tett követte, köszönés nélkül hagyta faképnél Pistát. Pár lépés után mégis visszafordult: Mondja, mindezt Józsi mondotta magának? Pista ekkor – kettejük utólagos, egybehangzó előadása szerint – kissé bizonytalanul bólintott.

Trudi, mint aki végleg tisztába jött a helyzettel, elrohant hozzám. Itt van hát a nagy beteg, grippédhez képest egészen jól vagy, konstatálta örömmel, engesztelődésre kész, enyhén harcias hangon. Voltaképpen miért maradtál el? Én az éjjel egészen csinos kis tervet eszeltem ki, hogy hogyan szabaduljunk meg Pistától. Mert kíváncsi voltam, eljössz-e értem, válaszoltam, vagy beéred a kávé­pótlékkal. Te csacsi, te talán nem szaladtál volna utánam, ha azt hallod, hogy beteg vagyok? Vagy talán te érted volna be pótlékkal? Az után, ami kettőnk között tegnap megpecsételődött?! Ilyen könnyen elfelejtetted, hogy összetarto­zunk? Talán azt hitted, amit ez a te Pista barátod képzelhetett, hogy nekem, egy katonalánynak mindegy, kivel barátkozom?!

Nem ismered ezeket a dolgokat! Te szerencsére nem élsz állandóan a halál árnyékában. És előadta először és utoljára, hogy Szlovéniában Laibach, helye­sebben Ljubljana mellett van az az iskola, ahol ő az ott állomásozó magasabb rangú német tisztek gyermekeit tanítja. A jugoszláv partizánok erős osztagai bármely pillanatban rájuk törhetnek, megerőszakolják és agyonlövik őket, egyál­talán mindenkit, felnőtteket és gyerekeket, mint ez másutt már nem egyszer megesett. Egy ízben ők is csak a véletlen szeszélyéből kerülték el teljes pusztu­lásukat, valóban a legutolsó pillanatban, akkor, amikor a halál fagyos keze már torkon ragadta őket. S még csak nem is csodálkozhatok és átkozódhatok bar­bárságuk miatt mindazok után, amit a mieink szörnytettekben elkövettek és elkövetnek, hogy a lakosságot a szervezett és alkalmi, tömeges és egyéni véreng­zések, kényszermunkák, áttelepítések és koncentrációs táborok terroreszközeivel megfélemlítsék. Kimerültén elhallgatott. Lélegzethez jutva, nyugalmát visszanyer­ve megbékélten megszólalt.

Doch lieber Freund jetzt nicht diese Töne, sondern lass mich angenehmere und freudenvollere anstimmen (De hát, kedves barátom, most ne ezeket a hangokat, engedd inkább, hogy kellemesebbeket és örömtelibbeket zengedezzek) – alkal­mazta a tanítóképzők énekkarának volt tagja, kettőnk helyzetére, szabad variá­cióval, a Beethoven költötte sort, azokat a szavakat, amelyek átvezetik a kilen­cedik megelőző hangszeres ütemeinek tragikusan komor, disszonáns akkordokból szétbomló dallamát és tépetten torlódó ritmusát a kórus zengette felszabadult Örömóda Schiller-idézeteibe, először engedve szabad utat a vokális zenének az immár végleg emberi szó után kívánkozó hatalmas instrumentális szimfóniában. Trudi nem beszélt az említett szörnyűségek részleteiről. Én meg – bármennyire érdekeltek a zord tények – nem kérdeztem, mert valóságos gaztettnek éreztem volna, hogy kérdéseimmel visszavessem őt a véres kegyetlenségek pokoli világá­nak légkörébe, amelynek gyalázatos realitása néhány nap múlva ismét lételeme lesz. De Trudi tett még egy megjegyzést, mert észrevette a „mieinkről” adott távolságtartó, kritikai jellemzésén érzett egyetértő meglepetésemet. Ne csodálkozz Józsi, mi floridsdorfiak még tudjuk – amit Freud Bécsét emlegetve te is elárultál magadról –, hogy mit jelent és milyen értékek megmentését szolgálja a Festung Europa, Hitler rendszere és háborúja. Ebben is összetartozunk. Tegyük mi ketten azt, amit az Örömóda tanácsol. Ketten, milliók helyett, öleljük át egymást. Szebben és jobban már nem is mondhatta volna! Szerelmünk ott és akkor konszumálódott.

Miután magunkhoz tértünk, Trudi még félig bágyadtan, csendesen, huncutkásan idézte most még egyszer Beethoven-Schillert. Azokat a hangokat, ame­lyekkel a szopránok – mint ő – először lépnek a kórusba, fényes, szívrepeső boldogsággal, magasan szárnyalva: Wer ein holdes Weib errungen, / mische seinen Jubel ein! (Ki egy bájos nőt kivívott, / vélünk ujjongja dalát!) Ám ott és akkor tudtam meg azt is, hogy örömujjongó boldogságunk tiszavirág életű. Tartamát tragikusan rövidre szabta a külső kényszer, az életünket durván fogvatartó és éppen nem névtelen, nagyon is megnevezhető korlát. Sokkal rövidebbre a vártnál. Én egy hétre gondoltam. Kiderült, hogy már a következő nap éjfél körül vissza kell utaznia állomáshelyére. Így hát elhatároztuk, végig együtt maradunk, hogy egyetlen további percet se veszítsünk el.

A változatosság kedvéért aznap a közeli Zipfer Bräu-ban ebédeltünk. Ebéd közben Trudi Pistára terelte a szót. Azt hiszed Józsi, elhittem neki, amit rólad gurított? Nem. Nem állt összhangban azzal, ahogyan te beszéltél rólam, magad­ról, bármiről. Torz és zavaros lélek az, aki maga kezdeményezi a „szabadossá­gokat”, viszont a másikat ítéli el értük. Nem ez történt közöttünk. Mi valódi szabadságunkkal éltünk, azt éltük meg. Milyen csodálatos ez a szabad önátadás, amelyben cserében önmagáért mindegyikünk elnyeri a másikat! Mennyire kü­lönbözik attól, amelyben az ember csak menekülésszerűen adja oda magát más­nak. Bár akkor se pusztán az élvezetért, kéjért, sokkal inkább azért, mert másba kapaszkodva, egy az átlagosnál emberformájúbb lénybe, akivel legalább szót tud váltani, hamarabb beleélheti magát a túlélés, s egy emberibb világba való eljutás talán túlontúl is csalóka – reményébe. Azoknak a frontszerelmeknek, amiket láttam, és időnként magam is átéltem, ez volt a igazi tartalma és jelentősége: menekülés a halál elől, pillanatnyi ízelítő egy emberibb életből. Persze ez vi­szonylag ritka jelenség. Sok esetben a frontszerelem második tagját nyugodtan idézőjelbe tehetjük… bár ennek az okai végtelenül sokfélék. Talán mesélhetek még erről egyet és mást.

De hogy lehet, hogy Pista ilyen logikátlan képtelenségeket fecsegett rólad, noha a barátod? – Hát igen. Pistának nem erőssége a logika. Nem tud gondol­kodni, csak szimata van, mint az állatoknak! – tört ki belőlem igaztalanul az erős, pillanatnyi ellenszenv. Hiszen barátom egy estét, egy éjszakát, s egy reggelt mindezt hajlandó voltam akkor drágán fizetett percekre átszámítani – rabolt el tőlünk esztelen és értelmetlen, irracionális mohóságában. Trudi, akit éppúgy bántott az elveszett idő, napszak és perc, mint engem, ám ezért részben magát okolta, most csak kuncogott. Úgy látszik, Pista szimata nem olyan csalhatatlan, mint az állatoké, bennem határozottan mást szimatolt annál, ami vagyok. A szimat gyakran szorul korrekcióra, vélekedtem. Könnyen kaphat rossz nyomra. De ha jó nyomot fog, akkor sem elegendő önmagában a dolgok átlátása és végiggondolása nélkül.

Aztán kissé mentegetni kezdtem barátomat. Rámutattam tehetségére és szorgalmára, problémalátása sokszor valóban meglepő gyorsaságára és élességére, széles körű műveltségére. Jó tulajdonságai összefüggenek a kálvinizmus indivi­dualista etikájával. Apja, falusi tiszteletes, a hivatásetika idealizáló vallás-erkölcsi szellemében nevelte. Csakhogy a „falu romlatlan gyermekeként” – ezt csak az egyszerűség kedvéért mondom így! – találkozott, talán már az ősi pataki kollé­giumban, de brutális formáiban a nagyvárosban a „valódi élettel”, amelyben a puritánság rendszerint csak rút egyéni érdekek leplének bizonyul. Így olyan dezillúziós romantikába esett, amely egy esztétizáló bohém életforma felé vitte őt, anarchisztikus zsákutcába. Duhaj társaitól azonban két lényeges vonása vá­lasztja el és emeli fölébük. Tud dolgozni. Képtelen meglenni szellemi munka nélkül, míg bohém barátai csak imitálják a munkát és az alkotást. S legalább ő maga – alighanem egyedül – még duhajkodásaikban is azt képzeli Dosztojevszkij nagy regényeposzainak igézetében, hogy amikor alantas dolgokkal szórakoznak, akkor valójában az emberi lélek mélyére akarnak nézni, megtalálható-e benne, amit Dosztojevszkij keres: az alantasban a fenséges, a félelmetesen torzban és groteszkben a megejtően szép. A közönségesben az emelkedett, az ocsmányban a gyönyörű, igaz és jó keresésének, s mindezek fordítottjai – a fennköltben a rút és útszéli – leleplezésének Dosztojevszkijtől eredő, gyengébb lapjain már-már rituálissá váló kultusza, ami az orosz íróóriás nagy műveiben olyan megrendítően hat ránk, a szenvedély és szenvedés uralkodó humanista felfogása miatt, náluk elidegenedve önmagától, saját ellentétébe megy át. Talán nem függetlenül Dosz­tojevszkij belső ellentmondásaitól.

Mi a véleményed erről? Emberszeretet vagy pokoli hidegség nyilvánul-e meg Pista társaságának ebben a gesztusában? Egy szerencsétlen, csúf vénlányt ünneplő szavakkal vesznek körül, biztosítják, hogy ő a világ legvonzóbb terem­tése. Mindegyikük az ő kegyeiért eseng. Mi lehet az ilyenfajta pszichológiai kísérlet – és ez nem pusztán gondolatkísérlet volt – eredménye? Szerintem: vagy elhiszi a hazugságot és boldogtalanabb lesz, vagy nem hiszi el, és boldogtalanabb lesz akkor is. Akár elhiszi, akár nem, mindenképpen boldogtalanabb lesz. Ha elhiszi, azért, mert elhitte és semmi nem következik be abból, ami várakozásaiban és vágyakozásaiban titkon ott élt, s most váratlan megerősítést kapott. Remények ébredtek benne. De nem történt semmi, a kegyetlen csalódáson kívül. Ha nem hiszi el, azért lesz boldogtalanabb, mert nem hitte, s nem is hihette el. A heves közeledést kegyetlen gúnyként élte át, s még fájóbban kellett éreznie nő-létének terméketlenségét, örök magányra ítéltségét. – Pedig normális társadalmi feltéte­lek és őszinte, tevékeny segítség esetén – válaszolta, egyetértve és hallgatólag helyesbítve „örök magányt” említő szavaimat Trudi – szunnyadó szociális érzékét felébresztve, megbecsült és szeretett tagja lehet a saját hivatás és életkörének, mint betegápolónő, szociális gondozónő, akármi.

Még azt az érzésemet is kimondtam, hogy Pista talán velünk is pszichológiai kísérletre készült. Ezt csak azért nem veszem biztosra, mert bájos lényed, s persze erélyed – bár képtelen volt saját maga felfedezni értékeidet – kétségtelenül hatott rá. S alighanem sejthette azt is, hogy nem vagyunk megfelelő kísérleti nyulak az ilyesmihez. Ám ha gyanúm helytáll, kísérlete bizonyára fordított irányú lett volna. Benned azt fürkészhette, hogy a szépből és megejtőből nem a rút és visszataszító ugrik-e ki? Nem közönséges Mädchen für alles vagy-e? Bennem azt, hogy nő-ügyekben számára szokatlan rámenősségem, nem egy nyámnyila intellektuel pillanatnyi fellobbanása-e? Gyufaláng, melyet egyetlen kósza szellő kiolt. Nincs ugyan bennem semmiféle „keresztényi” szeretet és megbocsátás az ilyesmivel szemben, sőt… de azért Pista esetében, remélem, bármilyen harag tölt el most iránta, hogy az előttünk álló háború végi kataklizmák olyan helyzetekbe hozzák, amelyek ráébresztik önmagára és hivatására. Trudit meglepte és meg­döbbentette ez a saját visszájára forduló, humánumellenessé vált dosztojevszkijes humanizmus, amelybe – mindketten éreztük – Nietzsche legrosszabb elemei keveredtek bele. Nem folytatta a témát, látszott rajta, hogy más időkre teszi el átgondolás végett.

Az éjszakát együtt töltöttük a kollégiumban, szinte alvás nélkül, annyi mon­danivalónk volt, s boldogságunkban még a közeledő elválásról is megfeledkez­tünk. Trudi egyéniségének gazdagságával, kislányos bájában benne rejlő, érlelődő asszonyiságával, s határozott jellemvonásainak finom árnyalataival, (Dilthey-jel, egy ezúttal bizonyára jótékony szellemtörténeti általánosságban szólva) olyan „megértő pszichológiai” élmény és tanulmány tárgya lett számomra, mint soha senki őelőtte, ami az újdonság és ismeretlenség varázserejével kötött. Hiszen e Trudi nevezetű „fizikai, pszichikai és szellemi életegység” minden egyes része: törékeny testének egymással vetekedő szebbnél szebb formái, s feltárt és feltá­rulkozó rejtekei, érzelmi életének, kedélyvilágának apró megnyilatkozásaiban is erőteljes sodra, hol lassan, hol hirtelen fodrozódó s csillapuló hullámverése, elméjének játékos-csapongó fordulataiban jelenvaló konszisztenciája, viszonylagos önállóságában is kimeríthetetlennek látszó, imádásra és tanulmányozásra méltó eleme volt ennek az egységnek. Akkor is odaadó figyelmünkre méltóak e rész­letek, ha viszonyuk harmonikus egymáshoz képest s nem mutatnak olyan meg­lepően változatos eltolódásokat és diszkrepanciát, mint teszem a jólformált kül­sővel párosuló belső formahiány, vagy fordítottja; akkor is, ha a részek elfedik az egység mozzanatai egymáshoz viszonyulása szinte végtelen számosságú árnya­latnyi ellentmondásokban mozgó – főként az újkor igazi nagy, realista művészeti vonulataiban ábrázolt – tipikáját.

Trudi sajátos ízletei feszült, mozgásba oldódó harmóniába simultak. Külső szépsége lelke belsejébe ment át, lelki érzékenysége intellektusa kiteljesítése felé hajtotta, nem érhette be a sok figyelemre méltó asszonyban meglévő, saját fogékonyságukat kielégítő, nem-tudatosított, ösztönös-intuitív tapasztalattal. Eh­hez járult – vagy talán ezt alapozta meg – egy nehéz emberi sorsban a mun­kásemberek életének békében és háborúban felmerülő szélsőséges helyzeteiben szerzett emberismerete. S mert valóban érzékeny és egyszersmind mértékekkel rendelkező megfigyelője lett önmagának és másoknak, akik a tények ismeretét ösztönösen és tudatosan az állásfoglalás, az értékítéletek szintjére tudta felemelni, azért ezen az éjszakán pedagógizálás nélkül is, a boldog szerelem feledhetetlen leckéibe beleszövődő tanítást kaptam tőle gyakorlati emberismeretből.

A szerelem, s a bizalmas vallomásos beszélgetések végül testileg és szellemileg mégis kifárasztottak bennünket. Hiába voltunk még „mindent kibíró” fiatalok. Hajnalban, pirkadatkor aludtunk el, s déli verőfényben ébredtünk.

A következő órákban az elválás közeledésének arányában üröm vegyült örömünkbe. Trudi azt kívánta, kísérjem el őt az apjától való búcsúzáshoz is, ne veszítsük el ezt a percet se. Ki tudja, látjuk-e még valaha egymást? Éjfélkor a pályaudvaron, miközben fel-feltoluló hullámokban ölelkeztünk, megállapodtunk, ha jövőre, ősszel Bécsbe megyek, keressük egymást. Levelet nem váltunk. Ne bolygassuk fel érzelmeinket fölöslegesen. Hiszen ha valamilyen külső, véletlen okból megszakad a levelezés, a legrosszabbtól félünk majd, ő attól, hogy nekem bombát pottyantottak a fejemre, én attól, hogy az a sors érte utol, amitől nem alaptalanul tartott. Bevallom, a „ne levelezzünk” ostobasága tőlem származott.

Csak a háború végén döbbentem rá, milyen végtelenül sokat jelentenek a sze­retteinkkel váltott, mégoly szaggatott – sorsformáló – híradások.

A búcsú pillanata szörnyű trauma volt. Trudi sírt, én könnyeztem. Úgy csókolt meg, mintha a lelkét akarná belém lehelni. Aztán a vonat kipöfögött a pályaudvarról. Soha többé nem láttam őt, nem találkoztam vele. Ahogyan a háború hozta, úgy el is vitte.

Örökre.