KUTAS JÓZSEF

Állítsd meg az idõt!

Egy tótágast álló világban megkondulnának a tulipánok fehér harangjai: de a mi világunk titkoktól s rejtélyektõl mentes, akár egy chip keresztmetszete vagy egy átvilágított mozijegy; itt csak szelíden hintáztatja õket az esti szél a tágas, végtelenbe nyúló verandán.
    A kisfiú megrémül a látványtól. A csendesen összeütõdõ, mégis hangtalan, sápadt virágok látványa sok az õ szívének, melynek annyi megismernivalója van még a földön.
    Mi mozgatja a növényeket? Miért elégedetlenkednek, és miért sírnak felettük a hatalmas sötét arcú felnõttek ezen az alkonyi órán, mely a nyár hangjait festi a falakra? Miért öltözött mindenki feketébe, még a rezes orrú Béla bácsi is, aki a múltkor megtekerte az õ orrát, hogy, úgymond, "beüzemelje"?
    Most viaszfehér, és remeg a keze, akár a kisfiú szíve.
    Nem érti az egészet, a tulipánok érthetetlen tánca éppúgy riasztja, mint a felnõttek mozdulatlansága a külsõ verandán, mely lucskos a szétöntözött -fényektõl.
    Egyáltalán, miért nem lehet bemenni a nagyszobába, a ragyogó tükörszekrények és árnyas zegzugok birodalmába, mint máskor?
    A kisfiú most lebiggyedõ, durcás szájszéllel gubbaszt a széle-alja nincs csendben, melyet az északi szél könnyû zúgása szakít ketté néha, és szeme a semmibe mered, de a tulipánokat látja mindenütt, a külvilág hófehér futárait, s gyûlölni fogja õket örök életére, mert erre a késõ délutánra fogják emlékeztetni, bárhová is veti majd a sors.
    Béla bácsi hiába is hajol le az õ magasságába, ebben a mélységben most csak a rémült és néma szomorúság növényei tenyésznek, hiába a furcsa alakú, metszett pohár, mely ezer szájával rávigyorog, és belõle hûs és vad illat árad, akár egy elátkozott tóból, hiába, hiába: nem verhetõ híd a kisfiú és Béla bácsi közé, mindketten megmaradnak saját magányukban.
    De hol vannak a szülei?
    Megint körülnéz, keresi szokásos helyén a vadonatúj terepjárójukat, s közben döbbenten állapítja meg, csak õ van a közönséges nyári, zöld kisnadrágjában, amit azért adott rá reggel Anyu-Apu, mert a fûben való hempergés után sem látszik rajta magának a hempergésnek a nyoma. A trikó kicsit szûk már, horzsolja felégett bõrét, a tornacipõbõl kikandikál a lábujja, akár egy agyagbarna kis manó, akinek éppen van egy kis ráérõ ideje... Anyu már rég megmosdatta, Apu már rég leszidta volna... de senki sem szól hozzá, kerülik a társaságát, ha nem is szándékosan.
    Érzi a számûzöttségét, mintha idegen galaxis levegõjét szívná... kolompolnak egyre a verandán és a kerti ágyásokat szegélyezõ ládákban a tulipánok, száll a vöröses por az udvaron, és bíbor fonalakat húz át az ágak tûfokain az alkony... sötét ruhás férfiak lépnek ki a fénybõl, ebbõl a sugárzó ûrhajóból.
    Béla bácsi, Anyu testvére viszi átöltözni, be a nagyszobába, miért éppen oda, gondolja a kisfiú kábultan... miért nem szól senki egy árva szót sem hozzá, és miért nem engedi Béla bácsi, hogy az ágyra nézzen, melyet most kibontottak, mintha vendéget várnának ezen a délutánon...
 
 
 



 
OLÁH ANDRÁS

Requiem

Madárcsontú öregember baktatott a sûrûn szitáló esõben. Sovány, beesett arcát hetes borosta fedte, ócska, feslett szövetkabátja - mely már teleszívta magát nedvességgel - esetlenül lógott rajta.
    A telefonfülkébe húzódott. Legalább nem ázik. Fázósan kucorodott össze. Kabátja csücskébõl egyenletesen csöpögött a víz. Szemével követte a vízcseppek irányát. Hirtelen földerült az arca: lehajolt, és egy félig égett cigarettát emelt fel a földrõl. Remegõ kézzel tisztogatta, majd könyékig nyúlva rongyaiba, gyufát halászott elõ. A doboz átázott, a nedves gyufa nem lobbant lángra. Kétségbeesetten próbálkozott újra és újra. Hiába. Bosszúsan dobta el az üres dobozt. Lekuporodott a földre, fejét a térdére hajtotta, s hallgatta az esõcseppek monoton kopogását a fülke tetején. Észre sem vette, elaludt...
    Arra riadt, hogy valaki erélyesen kocogtatja a fülke ajtaját. Az elsõ elállt, a nap kisütött, s az öregember hunyorogva nézett az üvegajtó mögötti középkorú nõre, aki megvetõ pillantással mérte végig.
    Nehézkesen tápászkodott föl, kicsit tántorgott is, mert szinte elzsibbadt minden tagja. Kabátja ujjával megtörölte nedves orrát, s akkor vette csak észre, hogy a cigarettát még mindig a kezében szorongatja.
    - Elnézést... - nyögte, mikor végre kilökte az ajtót. - Elnézést, asszonyom... Tudja, a cigarettám...
    A nõ megvonta a vállát, s kínosan ügyelve, hogy hozzá ne érjen, benyomult a fülkébe.
    Az öreg szomorú szemmel nézett utána.
    - Csak a cigarettám... csak tüzet akartam...
    Fáradtan, megalázottan fordult el a fülkétõl. Ekkor pillantotta meg a fehér, fodros szõrû kiskutyát, melynek tekintetébõl mintha csak saját szomorúsága tükrözõdött volna vissza. Póráza a fülke melletti padhoz volt erõsítve. Vinnyogva húzódott be a pad alá, mikor az öreg közelebb lépett hozzá. Szerette volna megsimogatni a kutyát, de nem tudta elérni, mert az szûkölve, nyüszítve húzódott hátra, mélyen a pad alá. Pedig de szeretett volna beletúrni bársonyos bundájába, rugalmas tincseibe.
    - Ne félj tõlem... Nekem is volt kutyám... Tudod?... Kedves, kis fekete puli...
    A kutya - mintha csak megértette volna az öreg szavait - végre elõmerészkedett a pad alól. Körbe vizsgálta-szaglászta, nyalogatta a sárban térdelõ idegent, s tûrte, hogy az végigsimítson rajta a kezével.
    - Szép kutya vagy... - mondta neki az öreg, s búcsúzásként még egyszer megpaskolta-simogatta a fejét, a hátát. Az pedig hálásan csóválta a farkát.
    A padba kapaszkodva tápászkodott fel, s már indult is, de pár lépés után megtorpant. Visszanézett, s most is ugyanazt a végtelen szomorúságot látta csillogni az állat szemében. A kutya - megérezve az öreg habozását - elindult feléje, de a póráz nem engedte. Nekirugaszkodott hát, hogy elszakítsa, de csak az lett a vége, hogy visszahuppant a földre. Fejét kissé félrebiccentve, bánatos szemekkel bámult az öregre.
    - Velem akarsz jönni? - kérdezte az.
    A kutya a hangra hálásan csóválni kezdte a farkát.
    Az öregnek könny szökött a szemébe. - De én nem tudok ám mindennap enni adni... Nem baj?
    Beleegyezõ vakkantás volt a válsz.
    - Te tudod... Én figyelmeztettelek - motyogta az öreg, s óvatosan a fülke felé sandított. Csak a nõ hátát látta, s azt, hogy élénk gesztusokkal magyaráz valamit. Tudta, hogy gyorsan kell cselekedni, hiszen a nõ bármikor arra fordulhat.
    Ügyetlen kezekkel, izgatottan kezdte bogozni a pad támlája köré tekert póráz csomóját. Végre sikerült!... A kutya boldog csaholással ugrálta körül.
    - Gyere, siessünk! - mondta az öreg, de a kutyával nem lehetett bírni: láthatóan élvezte a hirtelen jött szabadságot, ugrált, fickándozott.
    - Jaj nekem... Csöpikém! Mit csinál vele!? - hallatszott a sikoly a fülke felõl.
    A kutya a hang irányába nézett, majd hirtelen mozdulattal pórázostul kitépte magát az öreg erõtlen kezébõl, s kurta lábait fürgén kapkodva az utat szegélyezõ élõsövény felé vette útját.
    Fékcsikorgás, dühödt kiáltások, sikoly. Már késõ...
    Az öregember üveges szemmel roskad le a pad mellé. Kezébõl kihull a félig szívott cigaretta...


GYÖRE IMRE

Árnyak

Fölöttünk lengnek
barna vásznak,
igaziak
meg kitaláltak,
árnyékként
homlokunkra festve
reggel, miként ha
volna este,
s miattunk dõlne
ránk a vájat,
amit körmünkkel
kikapartunk.
Senki se mondja:
ó, bocsánat,
ön megdöglik majd,
s ez a lényeg,
véget érnek
a nehézségek,
a lövések, a lövészárkok,
repülõk s majd
az egész század.

Szent Antalban is
ott az állat,
ne lássuk: növeszt
szép szakállat.
Szent Ferenc,
szegény, jó barátunk,
akit magunknak
kitaláltunk,
imádkozik és tétovázik:
esõ esik, a farkas ázik,
megy és egy ernyõt
tart fölébe:
jótett lesz majd.
Kinek? Mivégre?
Bár homlokom
vállára hajtva
mondom, ó,
bár követném, s vajha
ne égne bennem
düh és átka,
s szeretném, aki
szétzilálta
vetéseim
varacskos széllel,
s vaddisznóval
taposta széjjel...
Nem szeretem,
látom, hiába,
és élek csak,
habár öregszem
s ha már meguntam
és aludnék:
kenyérkosár
ölébe fekszem.
 

Táncféle

Víg táncot járjunk, komák,
lehet az csárdás, gopák,
az ember addig él csak,
míg meg nem hal. A csélcsap
népek tán tovább élnek:
nem mindig egy asszonynak
szoknyája alá nyúlnak,
nem mindig egy legénynek
mutatják meg a drágát,
liliomuk virágát.
Reggel csak most volt éppen,
alig haraptunk délben,
s lám csak már itt az éjjel
fénnyel, feketeséggel,
szénapadlással szalma
akad minden kazalba,
nem kell most tût keresni.
Élet, mi az? Csak semmi,
jobb lenne elfeledni
s azokat is, kik csöndben
éhenhalnak az estben
mért kéne nékik enni?

Ifjú fasiszták gyûlnek
véneket nem feledni,
szabad: hát nincs mit tenni.
Világmegváltó lekvár
pöfög a fazekakban,
az Úr kavarja most már
minden nap másik ujjal.
 
 



 

KÉPES GÁBOR

Szeretet

Adj tüzet mondom és óvatosan
Megfogom a kezed
Védem a lángot
A galambokat kieresztik
Az egyik keresztülszáll a tûzön
És lángolva az öledbe hull
 

Lósirató

Viszik a lovat
Viszik az öreg lovat.
Viszik az öreg lovat az utolsó útjára.
Még utoljára jóllakhatott.
Sokáig kell vele gyalogolni, mert
Trója területe elképzelhetetlenül óriási,
Legalább 15520 hexameter.



 
VEREB MARA

Özönvíz

Ezerkilencszázkilencvenkilenc nyarának egyik éjjelén, két óra leforgása alatt, egész évi csapadéknak megfelelõ, özönvízszerû esõ zúdult az Alföld több településére.
    Az alacsonyabban fekvõ területeken utcákat árasztott el a lezúduló áldás, sík vizet alkotva olyan volt, mint a folyó, s benne a házak átokként állva a vízben. Egy helyben hömpölygött a házak között, a kertek alatt, kimosva a szennyet, amelyet portáról portára sodort magával a víz.
    Az emberek elsõ dolga volt, hogy a lakások ajtaját eltorlaszolják a tél végérõl itt maradt homokzsákokkal, már amelyik portán akadt. Ahol nem volt, pokrócokkal, paplannal, dunnával tömték el a nyílásokat, több-kevesebb sikerrel a víz útját állták.
    Egy szál gatyában, felhúzott nadrágszárral, vállvetve vívták harcukat a természet csapásával az emberek. Ha még ezt is elviselik, akkor már mindent elviselnek életük hátralevõ éveiben. A ház legtöbbje vályogépület, mert ezeket a területeket mindig is a legszegényebbek lakták, s ezt ha elveszítik, kiszolgáltatottabbak lesznek, a legnagyobb nyomorba süllyednek. Munkanélküliek, kis nyugdíjból tengõdõ öregek. A portákon pár baromfi az ólakban, egy-egy süldõ, ami a nyomort felszabadítja arra az idõre, míg hús kerül az asztalra.
    Az emberek az ólakban megfulladt jószágokat találtak, itt-ott malacvisítás, mindent kimosott a víz, több melléképületet meg sem lehetett közelíteni, az udvar ama részét, ahol azok az élõlények voltak, akik a gazdától vártak segítséget.
    Többen szaladtak a polgármesteri hivatalba: hozzák már a szivattyúkat, mentsék, ami menthetõ! Jött két vállalkozó kora reggel, kis teljesítményû -szivattyúkkal. Partnak felfelé szivattyúzták a vizet. Ahol eddig nem volt víz - most lett. Jött a Rába a szövetkezettõl, mély árkot próbált vájni a házak elõtt, amibõl semmi nem látszott, mert a mélybõl is víz tört elõ. Elvezetõ csatorna nincsen, illetve már nincs. A tavaszi nagy vizek után behúzták, most újra árkolnak. Fent a partról egy dölyfös vállalkozó, a behemót nagy kocsijában ülve, szandálos lábát a nyitott ablakon keresztül lógázva, azt vetette oda az embereknek:
    - Miért nem születtek kacsának? Most úszhatnának! - és emelgette két karját az oldala mellett.
    Meggyötört, álmos emberek merednek rá. Mezítlábasak. Hiába a gumicsizma, a félcombig érõ vízben megbuggyan. Egy ember kapával a kezében szalad a dölyfös felé, s közben szitkozódik.
    - Te, szemét! Már a tavaszon is hatmillió forintot vittél el innét - s hajítja felé a kapát. Pár centire áll meg a szélvédõtõl, s bevágódik a motorház tetején.
    - Nyugalom, emberek! Nyugalom! - Most érkezett a polgármester, s inti békességre a szitkozódó embereket. Társaságában egy negyvenes éveit taposó égimeszelõ.
    - Amit odaadtatok ennek az ingyenélõnek pénzt, azon inkább a szennyvízcsatornát csináltátok volna meg, rohadékok!
    - Körbe vagy véve kövesúttal, meghíztál a zsírunkon. Mibõl lettél, ha nem abból, milliomos?...
    Ki is tudná azt a sok szitkot megjegyezni, amit az emberek rázúdítottak dühükben a méltóságosra. Nõk, férfiak egyszerre. A csendesebbjei hátul biztatják a szószólókat.
    - De hát, emberek! Itt is leraktuk kövesútnak a zúzott követ... - makogná a polgármester, de túlkiabálják. Az oldalán álló égimeszelõ nem szól, nem mozdul, egy helyben áll, mióta csak a dzsipbõl kiszállt.
    - Velünk fizettettétek meg, a tiétekkel együtt hozattátok és a ránk esõ részt is beledolgoztattátok a vállalkozásotokba! Egy kis záportól aztán már nem is volt kövesút! - Kaszás Margit hangja süvít a levegõbe.
    Erre nincs mit válaszolni.
    Az emberek hallgatnak. Szomorúan, csendesen figyelik a vízen úszkáló baromfitetemeket. Találgatják, melyik ház portájáról sodorta ki a víz...
    Csuha Pálnak elege lett ezen az éjjelen. Már a tavaszon is baj volt, a ház fele megroggyant, s abban reménykedtek, talán száraz lesz a nyár. Miután megtámogatta kisházának falát, lement a hátsó udvarra. Az ól sarkában egyetlen süldõje, felemelt fejjel. Látszott, mint küszködött életéért a betörõ vízzel szemben, szeme üvegesen meredt gazdájára.
    Csuha Pál nem bírta tovább. Kabátja zsebébe tett vagy három méter hosszú kötelet, hóna alá csapta gumicsizmáját. Az ajtóból szólt vissza a feleségének, aki azzal kínlódott, hogy a víz elõl a szekrény tetejére pakolja, ami odafér.
    - Szervusz, anyjukom! Egyetlen oldalbordám! Ki jóban-rosszban mellettem álltál negyven évig, most látsz az életben utoljára.
    -Ha bolond vagy, csak akaszd fel magad! - mondja az asszony, kézfejével törli meg szemébõl kibuggyanó könnyét, s rakosgat tovább. Nem erõlködik a lebeszéléssel, ismeri makacs urát, már csak azért is megtenné, de talán így észhez tér.
    Csuha Pál visszanéz a kapuból. Jobb is, ha elmegy ebbõl az árnyékvilágból. Mindig tartotta a szavát. Nincs már disznaja, amit karácsonykor levágjon, amit egyik unokájának ígért: õ szúrhatja le, s nála élete elsõ disznaját, mint ahogy annak idején jómaga a nagyapjánál.
    Csuha Pál így emlékezik a múltra.
    - Mikor leöltem a disznót, s bementünk a konyhába, hogy lehajtsunk még egy kupicával, a nagyapám és a keresztapám dicsérõen veregette a hátamat. Keresztapám akkora nagyokat vert rám a tenyerével, hogy úgy éreztem, a tenyere nagyobb annál a szív alakú lapátnál, amivel a vagonból a szenet lapátolja. "Helyre egy legény vagy, öcskös! Számtalanszor szúrtad meg a nyakán, s egyszer sem sikerült elvágnod a gigáját, a disznó mégis megdöglött." Csak fél óráig szenvedett, szegény feje. Hanem mikor kimentünk az udvarra, s a disznónak kedve szottyant sétálni a kertek alatt, a nagyapám megjegyezte: "Mégse kellett volna annyira dicsérni ezt a kölyköt."
    Úgy gondolná az ember, a régi emlékek is hozhatnak valami színt, jókedvet az életben. Csuha Pál nem így gondolta.
    - Hát, nem isten verése az, ami ránk szakadt? Én már a kilencven évemet taposom, de ilyet még nem értem meg. Cudar egy idõ jár az emberiségre. Ilyen idõben még meghalni sem volna jó - szól át az utca túloldaláról Csuha Pálnak a vénséges vén Topri anyó.
    Seprûjével szaporán söpri a vizet a járdáról. Tízszer annyi zúdul a tetõrõl, az ereszcsatornát, ami falevél eldugította, most kapott szabad utat, poshadt szagával szaporítja a bûzt, ami kezd elviselhetetlen lenni, a sok szennytõl ami az emésztõkbõl kiszabadult.
    Az utca végén hirtelen megszakad a víz. Ez a rész itt már parton fekszik. Az utca végén összeverõdve tíz ember szidja a sarkon lakó embert, mert az udvarán álló emésztõbõl az utcára szivattyúzta a vizet. Gyomorforgató szennyét az emberek lába elé zúdította. Az emberek az öklüket rázzák. Kettõt rúg a kapujába Gõre Jóska, még a kaput is le akarja szakítani, de az erõsnek bizonyul.
    Függöny lebben. A tulajdonos, feleségével és lányával, a szoba biztonságából figyeli a felháborodott embereket. Kárörvendezik a három ember. Most legalább megadja a mocskoknak! Tavaly május elsején úgyis rajtuk röhögtek, mikor a részeg feleségét és a lányát talicskán tolta hazafelé. Egymás tetejébe téve a két nõt. És mikor a kettõ nehéznek bizonyult, a talicskát megbillentette oldalra, s a lány az anyjáról úgy zuhant az árok partjára, mint egy teli zsák búza.
    Két asszony beszéli a dolgot jó hangosan, úgy, hogy még bent is hallják a csukott ablakon keresztül.
    - A szégyentelen! Mikor párttitkár volt, még a gatyája is vörös vászonból volt, mégis elsõnek állt oda, hogy szétverjék a téeszt. A szegény parasztok egy fillért nem kaptak, ez meg milliókat nyalt fel végkielégítés gyanánt.
    Csuha Pál megy tovább. Emberek állnak minden sarkon. Beszélik a bajt, mert lehet, hogy holnap rajtuk a sor.
    - Kint a földeken a búzatáblák vízben álnak. Nem lesz kenyér.
    - Tavaly annyi termett, hogy ott rohadt. Nekem is tonnaszámra penészedett be - vágja rá keserûen az egyik gazda.
    - Mégis drága a kenyér - kesereg a most odaérõ asszony.
    Kerékpárjáról ugrik le egy alacsony, idõs, sovány ember. Mezítláb van, combközépig felgyûrt nadrágszárral. Hátán az ing szinte gõzölög a forró, tûzõ napon, noha még kora délelõtt van. Összetapadt, csapzott haja a szemébe lóg, mit sem törõdik véres kézfejével, letörli az arcáról patakban ömlõ verejtékét.
    Arcán egy vércsík indul el homlokából felnyílt sebbõl.
    - Segítenének nekem? Megfizetem, ha még marad valamim - mondja elhomályosodó szemmel.
    Az emberek összenéznek. Ez jó ember. Mindig segít a bajbajutókon. A téli nagy vizek idején senki annyit nem segített, mint ez az ember másokon.
    - Megyünk, hogyne segítenénk! - Az egyik ember már el is indult.
    - Az egész istálló vízben áll. Két borjúm odaveszett. A házba bemenni nem tudok. A vihart az istállóban vészeltem át, a jószágokat menekítve a partra.
    - Gyerünk! Ne késlekedjünk! - lódult meg Házi Jóska, nagy testét meg-hazudtolva fürge kocogásba kezdett.
    Csuha Pál odaér a félnótás Geremi háza elé. Geremi csupaszra vetkõzve balhézik az udvarán. Két rendõr a kapun kívül rimánkodik, engedje már be õket, beszéljék meg értelmes ember módjára a dolgot. Geremi fügét mutat nekik. Tûz a nap. Az egyik rendõr leveszi a tányérsapkáját, zubbonya ujjával megtörli a homlokát, a másik két ujjával feljebb tolja a sapkáját, s egész tenyerével törli arcáról a verítéket. Három tizenéves oldalról figyeli õket, majd kiesik a szemük a röhögéstõl. A rendõr gyanúsan a levegõbe szippant, s undorodva mossa kezét, arcát az árokban, a vízben.
    Itt már nyoma sincs a nyomornak, a piszoknak. Ez a rész már nagyon parton van. Suttogják, nem bolond ez a Geremi, a gyerekek jöttek rá. Tíz-tizenöt gyerek is ül és beszélget vele az árokparton így nyár idején. A szülõk is nyugodtak, legalább nem csavarog a gyerek. A balhé is azért megy, mert ideiglenesen van leszázalékolva, a jövõ héten véglegesítik. A megélhetése nem kerül veszélybe, még ha annyi pénzt kap is, hogy megélni kevés, éhen halni sok - de minden hónapban megkapja. Szociális támogatásra nem számíthat a szegény ember, itt az dukál, inkább ide a pénzt jutalomként, mint oda a rászorulóknak...
    Csuha Pál megáll pillanatra Geremi háza elõtt. Ide már csak a bûz jut el, s az megállíthatatlanul tör elõ. Geremi anyaszült meztelen járkál az udvarán, s teli torokból énekeli: "Falu végén kurta kocsma, oda rúg ki a szagosra!" Ami azt jelenti, a kocsma azon a részén áll a településnek, ahol a legnagyobb a baj.
    A körjegyzõ fülébe eljutott a cirkusz híre, jön a kocsiján. Geremi haragszik rá a bírság miatt, amit tavaly rótt rá ki, mikor szidta az önkormányzatot. Akkor is Geremi nyert, mert húsz cigány családot bolondított be segélyért a polgármesteri hivatalba. A romák, családostul el nem mozdultak a folyosóról, míg rendkívüli segélyt nem kaptak.
    A körjegyzõ nem száll ki a kocsiból. Kinyitja ugyan az ajtót, de a kocsi mozgásban marad.
    - Látná magát vízbe benne, ha nem a szar közelegne - üvöltötte tovább Geremi, az emberek õszinte derûjére.
    - Jegyzõkönyvezzék az eseményt, és tanúkkal írassák alá - mondja a körjegyzõ, s már ott sincs.
    Geremi azon nyomban öltözni kezd. Az egyik rendõr az öklét mutatja felé.
    A tömegbõl egy asszony megjegyzi: - Mit ingerli?
    Geremi szid rendõrt, ügyészt, bírót, polgármestert, mind a jó anyjukat basszák meg, ne e jó népet háborgassák, a szegényeket... Kis szünet csend következik. Akkor Geremi a kormányt kezdi szidni. Az emberek szétszéledtek. Ez már nem érdekes mûsor. A kormányt mindenki szidja. Ki tiszta szívébõl, ki meg azért, hogy ki ne lógjon a sorból.
    Csuha Pál felhúzta gumicsizmáját a lábára, s útját a temetõ felé vette. A temetõkertben találkozott Rozi nénivel, de most észre sem vette, úgy haladt el mellette, mint a holdkóros.
    Az öregasszony egyetlen jószágát, a nõstény kecskét, akit Zsigának nevezett, pórázon húzta maga után, s közben megállás nélkül beszélt hozzá: - Gyerünk, Zsiga! Gyerünk, Zsiga! Láttad, Zsiga? Annak a piszok Búzásnak is vízben áll a földje. Úgy kell neki! Az elszegényedett gazdáktól garasért vásárolta fel a földet, némelyiket még ki sem fizette a csaló. Úgy kell neki! Most megemlegeti a magyarok istenit!...
    Csuha Pál azt sem hallja, hogy régi iskolatársa kiáltja felé: - Mit sietsz úgy, Pali! Eljön az idõ akkor is, ha nem siettetjük...
    Megáll a szülei sírja elõtt, kik a nagyszülõk tetejére lettek temetve. A sírt újból megváltotta, így olcsóbb, mert a temetkezés manapság már egy vagyonba kerül.
    A családi sír egy hatalmas akácfa alatt van. Erre a részre csak a szegények temetkeznek. Hatalmas a temetõkert is, alig jár erre valaki.
    Csuha Pál úgy mászik az akácfa törzsén felfelé, akár a macska. Felköti a kötelet az alsó ágra, csinál egy hurkot, s beledugja a fejét.
    - Itt vagyok, drága szüleim! Jövök mellétek! - és ugrik.
    Varjú apó, az aggastyán az akácfa mélyedésében durmol, mert a temetõúton a kocsma ma zárva van. (Már az én gyerekkoromban is vén volt, annak pedig már több évtizede.)
    Csuha Pállal hatalmas reccsenéssel letörik az ág, és a földön találja magát, Varjú apó mellett. Az aggastyán pislog párat, majd felül.
    - Mi van már megint! Látom, ezen a héten is lesz megint egy öngyilkolás! Díjazom a szorgalmadat, fiacskám! A hullaszállító fuvardíjat megspórolod a családodnak...
    Másik oldalára fordul, s azzal alszik tovább.
*
Egy hónap múlt el azóta már. Csuha Pál meggondolta magát, mégsem lesz öngyilkos. A határba veszi útját. Ballag, két kezét hátrakulcsolva. Nagy bajusza két oldalt csüng az arcán lefelé, mókásan mozog, ahogy arcizmai ránganak. Lekonyult bajuszánál csak õ maga búsabb.
    Amerre a szem ellát, mindenütt víz a földeken, benne állva elsárgult kukoricatáblák, búzatáblák. Megmûveletlen földeken még a tavalyról itt maradt gyomos föld, ökörkóró, parlagfû több évtizedre szaporodással; nem kell tõle tartani, hogy kipusztul. Ahogy a közmondás errefelé tartja. "Kárnak, szarnak nincs gazdája."
    Bujdosó hold van. Csuha Pál céljának éppen megfelelõ. Nyugaton, az ég alján villámok cikáznak. Vihar készülõdik. Csuha Pál kilép. Kerülgeti a dûlõút mentén álló pocsolyákat. Békák zenekara koncertezik az estében, noha itt csak a földeken, a dûlõutak mentén van víz, rendes folyónak nyoma nincs.
    Egy jó óra elteltével egy jól megtermett disznót hajt maga elõtt Csuha Pál.
    Az egyik bokor takarásából kilép elébe egy ember. - Jó estét! - köszön rá Csuha Pálra.
    Méregeti egymást a két férfi. Csuha Pál felkap a földrõl egy suhángot, melyet a vihar tört le a fáról.
    - Szarka Pál vagyok - nyújt kezet a hirtelen felbukkant ember.
    - Modern Rózsa Sándor - szorítja meg a kezét Csuha Pál.



FEKETE JÁNOS

Csoda a hármas blokkban

Isten jóságával a hitetlen is gyakran találkozik,
csak akkor még Szerencsés Véletlennek nevezi.

Hadd idézzem föl, ötvenöt év messzi távlatából ezerkilencszáznegyvenöt fagyos márciusát.
    A betájoláshoz talán elég annyi, hogy: Morvaország, Leitmeritz és Häftlingek. A hegy gyomrában ott a rosszul szellõzõ Tunell, ahol nyújtott mûszakban végezzük rabszolgamunkánkat, a Messerschmitt egyik titkos motorblokkgyárában. Esténként hajtanak vissza bennünket a völgybe telepített lágerbe. A rabok többsége Dávid-csillagos zsidó, de az éhségtõl, botos ûzöttségtõl és láztól-tífusztól havonta megnegyedelt ötezernyi kényszermunkás között akad mindenféle náció, még politikai fogoly meg köztörvényes bûnözõ is. A bábeli nyelvzavar csak ilyenkor, éjszakára ül el. A mi alvóhelyünk a hírhedt hármas blokk, valóságos jégverem. A hideg csontig hasít a velõnk is reszket. Én meg, balszerencsémre éppen itt kell, hogy búcsúztassam a tizenhatodik születésnapomat. Nem csoda, hogy sajog a szívem, mert a jövõm olyan, de olyan sötét, mint a ványadt körte sápadt fénykörén túl megbúvó hitleri éjszaka. A szél pedig kegyetlenül sziszeg, szinte sípolva süvít és csördít havat a nyakunkba a korhadt faldeszkák hézagos résein át. Hát már sosem akar kitavaszodni? Brrr, a koncentrációs táborok típuságya ez a háromemeletes priccs-sor. Legfölül, a barakk sarkában, ott szorong a mi ifjú triumvirátusunk is, váradi kenyeres pajtásunk külön bejáratú, ki tudja, hol szerzett, foszladozó pokrócába szorosan beletekerõdzve. A fogunk versenyt vacog, és SS-t görbedve melengetjük a fenekünket a másik ölében, de a kevéske hõt igencsak óvjuk, ezért mindig egyszerre fordulunk vézna, ugyancsak bökõs tagjainkkal. És szót szóba öltünk közben, bele-belevágunk egymás mondatába, ki folyékonyan, ki meg dadogva, mintha mindegyikünk bizonyítani akarná, hogy még van élet benne. Én a legutolsó, békebeli, pesti születésnapomat ecsetelem. Jó szaftosan, akárha étlapról olvasnám. Örökös éhségünket s félelmeinket próbáljuk elûzni így. Három karattyoló, semmit sem érõ, neve-sincs, csak egy-egy rávarrt hatjegyû számmal jelölt, nyavalyás fogoly húzkodja tehát a maga toprongy fegyenc-zsávolyát, s rejtegeti, babusgatja a közösen szerzett darabka kenyerét - a túlélés reálszimbólumát - az idõnkénti forduláskor meg-megránduló kacat-kupac alatt... És ha összeszámolom megélt esztendeinket - mint az odahagyott pesti Barcsay Gimnázium hajdani házi költõje és hitvány matematikusa, aki ijedtében nagy hirtelen kikeresztelkedett -, ezzel a két, egymástól is igencsak különbözõ, már-már velem összenõtt emberi lénnyel együtt sem vagyunk még összesen ötvenévesek.
    Mojzesre (akire a Mózsi becenév sokkal jobban illik) a göndörödni próbáló tüskehaja meg a szúrós bogárszeme a legjellemzõbb. A mitugrász kis erdélyi bóher alig van túl a zsidó fiút férfivé avató bar-micvóján. Szüleit és testvéreit még szülõvárosából hurcolták el tavasszal. Csak neki sikerült kiszöknie a nagyváradi gettóból. Hiába kuporgott azonban három napon és éjen át, étlen-szomjan a célfuvarával Pest felé zötyögõ lisztesvagonban. A rakodáskor, pechére, éppen elnyomta az álom. A Józsefvárosi pályaudvaron kotorta ki a bekötözött zsákok mögül a jóindulatból odacitált fegyveres õrség. A nevét meg származását nem volt nehéz kiverni belõle. A kistarcsai internálótábor e kemény kezeléshez képest már szanatóriumnak számított. A Szálasi-puccs után azonban már Mojzes sem kerülhette el a bevagonírozást, ha az auschwitzi gázkamrát ügyes kitérõjével megúszta is.
    Stefi viszont - akit én következetesen csak Istinek szólítok - csak a véletlen balsorsának és a kivárhatatlan hebegésének köszönheti, hogy ok nélkül, echte volksdeutsch árjaként penderítették be a téglagyári transzportba. A Bécsi úton, misérõl jövet, hazaútban, a járdaszegélyrõl bámészta éppen az emberi formájából kivetkõztetett, riadtan igyekvõ zsidó  menetet, amikor az óbudai temetõ sarkánál nagy ribillió támadt. Valaki megszökhetett a sorból. A parancsnokság dühöngött. Joggal izzadt hát a tarkója a kalpagja alatt a terelteket kísérõ, puskatussal tüsténkedõ kakastollasnak, amikor a feltámadást hirdetõ, otromba vaskapu elõtt hetedszer is hiába számlálta át a megzavarodottan kiáltozó, összekuszált oszlopot. Minthogy odabentrõl nem számíthatott eleven pótlásra, Isti vesztére, éppen az õ bricseszes, langaléta figuráján akadt meg vizslató tekintete s pofonra lendülõ, lapát tenyere. Akadozó beszéde miatt Istinek sem akkor, sem azóta nem sikerült kimagyarázkodnia. Békásmegyeri sváb, özvegy édesanyja nyilván azóta sem tudja, haragudjon-e egy szem szökevény fiára, hogy az se szó, se beszéd, ne adj' isten, fölcsapott SS-nek, vagy úgy sirassa el, mint akinek egyszer s mindenkorra nyoma veszett.
    A szokvány kajanosztalgia azonban csakhamar kifúj. Nálam is, náluk is. Érzem, váltanom kell, mert lappadt hasamba már éles késként mar a gyomorsavam. A magam számára is váratlan ötletem támad. - Ide figyeljetek, haverok! Mondok én nektek most egy igaz mesét. A saját bibliámból. Ha még nem vagytok álmosak.
    - Melyikbõl? - kérdi Mózsi, és zsebkendõ híján gépiesen szippant néhányat, hogy el ne csöppenjen az orra. - A Tekercsekbõl, amiket a jó Öreg Druszám meg a hajdani próféták vetettek pergamenre?
    - Azz-tatat ta-tartsd meg mmm-magadnak! - tiltakozik Stefi a maga kacifántos módján, és még bokán is rúg. - Jjj-jézusról mes-mes-mes-mesélj nnkább... Nn-ne rrökké azz-zokról a zsid-zsid-zsid-zsidókról!
    - Ádám és Éva meg a Hatalmas Úristen - kezdek hozzá hol volt, hol nem volt tónusban, mintegy a gyerekkorunkat idézve -, tudjátok, hármasban föl-le sétafikáltak abban az Édenkertben. Mint ahogy hárman vagyunk, Isti és Mojzes most mi is, ebben az Antiparadicsomban... Szóval árnyas fák, hûs szellõ, illatos virágok meg ami kell, a zamatos gyümölcsökrõl most engedelmetekkel nem beszélek, tehát minden úgy, ahogyan az az Ószövetségben, vagyis a Tórában olvasható. A legbiztonságosabb vállhoz kétfelõl simultak, s az Úr karjába kétfelõl kapaszkodtak.
    - Isteni soruk lehetett - sóhajt rá az én Mózsim. - Micsoda pech, hogy errõl már végleg lecsúsztam!
    - Gondolhatjátok, hogy azok ott mennyire élvezték. Nem gyõztek ujjongani. Örömkurjantásaik egymásba fonódtak, s ez volt talán az elsõ kánon a világon, amitõl még az Ifjú Nap is elandalodott. Lecsukódó hunyori szeme, hanyatlóban még vörösre festette a fák vastag törzsét, majd végül néhány parázsszikrát szórt az elsõ emberpár meg az Úristen elégedett és diadalmas arcára, a teremtett világ dicsõséges harmóniájára.
    - Be szépen beszélsz! - suttogja Stefi, és észre sem veszi, hogy ezúttal elfelejtett hebegni.
    - A megilletõdött ...Ádám szólalt meg elõször. Emígy: Jó Uram! Látod, tele vagyok örömmel meg bizakodással, de a kíváncsiság is szorongat. A leginkább az izgat, hogy miféle ránk hasonlító utódokkal áldasz meg majd bennünket, ahogyan ígérted, az idõk során? Büszke lehetek-e majd rájuk, vagy szégyenkeznem kell netán miattuk? - s megint csak én csodálkozom legjobban a fantáziám diktálta váratlan fordulaton.
    - Ezt merte kérdezni az Adonájtól? - álmélkodik Mózsi, s szinte hallom, hogy legszívesebben köpne egyet. - Micsoda egy hücpe, egy szemtelen azesz pónem!
    - Évának sem kellett több, hiszen a téma az Ígéret elhangzása óta lázasan foglalkoztatta. Mint akinek elevenére tapintottak, úgy sikkantott fel: - Hiszitek-e, testvéreim?
    Az igenlõ csönd mindkét oldalról egyszerre buzdít. Jó úton vagyok. Most már Évát is meg merem szólaltatni: - Juj, Nagyuram, nem is tudom, mit képzeljek! Ha mindahányan hasonmásaink lesznek, akikben megsokasítod nemzetségünket, Szent Abba-Atyánk, ugyan mirõl tudom majd megkülönböztetni gyönyörûséges fiókáimat? Jaj, de várom, hogy mit mondasz, Urunk-Istenünk! Ugye, lerajzolod, tövirõl hegyire elmagyarázod nekem a jövendõ gyerekeimet?
    - Csuti! - csóválta a fejét Ádám rosszallóan, és egy rejtett tomporbökéssel intette hallgatásra asszonyát. Még szerencse, hogy a rájuk borult alkonyat elfedezte illetlen hevességét. A Fénylõ Úr azonban a sötétben is mindent látott, és elnézõen derült kedvelt hebrencsein, akiket Egyszülött Fiára nézve formált egyetlen teremtõ szavával...
    - Végre Jézusról is hallok már valamit - engesztelõdik Stefi-Isti, s valósággal átmelegszik ettõl, a lágerban tán még sohasem érzett örömtõl.
    - Hogy ezek a csudás, eleven képmások, tapasztalatlanságukban miféle csacska kérdésekkel ostromolnak! - hümmögte az Alkotó, de esze ágában sem volt, hogy megkerülje a választ. Két tenyerét Mózes kõtáblájaként a majdan Törvényt adó Szinaj-hegynél följebb, csaknem a Holdsarló magasságába emelte, úgy fordult szembe gyermekeivel: Látjátok szerteágazó, izzó ujjaim különféleségét? A tiéteket is ezekrõl mintáztam! Úgy ám, kedvenckéim, eljövendõ utódaitok végtelen sora is, biza, így fog különbözni egymástól. Mert nincsen ám két egyforma közöttük, akárhogy méricskélitek... A bal meg a jobb - egymás tükörképei, nemde? Mégis fölcserélhetetlenek... A hüvelykujjak - próbálgassátok bátran ti is! -, ugye, a fogáshoz, a markoló megkapaszkodáshoz lesznek nélkülözhetetlenek? A mutatóujjak pedig majd az irányt jelzik, hogy honnan meg hová. A gyûrûsujjatokról viszont azt kell tudnotok, hogy az az együvé tartozásotokat jelképezõ kis abroncs hordozására lesz alkalmas mindenekelõtt. Aztán nézzetek csak ide, erre a leghosszabbra! A középsõre... A legrangosabb - jól figyeljetek! - mindig azért emelkedik ki a többi közül, mert arra van hivatva s kiszemelve Örök Tervem szerint, hogy majd az egyensúlyt gondozza és tartsa fenn szorgos testvérei között. Értitek szavam?!
    Az isteni érvek harangzúgásként visszhangzottak az éjszaka édeni ámulatában. Meg a barakkban, ahol a hideg ellenére, négy eleven, hajlékony csigaszarv kandikált ki egyszeriben a takaró alól: a Mózsi meg Isti pajtásom önállósult kezei.
    - Atyánk! Kedves, jó Abba! Dicsõség Néked okításunkért, de meg ne haragudj már, hogy figyelmeztetni merlek - szakította félbe a tûnõdés pillanatait Ádám -, de még nem szóltál a legkisebbjeinkrõl, ezekrõl a csenevészekrõl, ládd, itt a széleken, amelyekben a legvékonyabb a csont, a porc meg az erõ. Ugyan, miféle gyermekeket nemzhetek majd én, még oly szent indulattal, is ezen semmire valók mintázatára?
    - Én bugyuta fiam! - fúlt a dörgedelmes válasz harsány hahotába. - Hiszen a Teremtés csodáját éppen abba rejtettem el!
    - Ebbe a kis vacakba? Bocsánat, szeretve tisztelt Apámuram! Örök igazmondóként ugyan hogy mondhatsz már ilyet?
    - Fogd fel végre, akarom, hogy tudd a Titkot! A magba zárt végtelen fejlõdés minden egyes kódját, a dús koronát bontó, égre törõ fától a tenger és a vadon nyüzsgõ világáig, az egész diadalmas életet, a szeretetet csakúgy, mint a türelmet és a bölcsességet, a mindenséget tehát s annak összes zegzugát meg a mindezek felett uralkodóvá tett minden leszármazottadat: az emberiség teljességét mind-mind ezekre a kicsinyekre bíztam...
    - A s-svábokat m-meg a, mm-magyarokat is? - hebegi félénken Stefi.
    - Hát persze - torkollom le az újra dadogót. - Úgy kell legyen, hát úgy is lesz, szólt az Úr, idejében kinyilatkoztatom majd, ha erre jelölt ivadékaitok olykor nehezen hordozzák is el a csekélységükhöz és szerénységükhöz aránytalanul súlyos, már-már gigászi terhet! Az õrálló gyengék és kicsinyek felelõsségét a többiekért...
    - Az Elsõ Férfinak a szája is tátva maradt erre a furcsa isteni logikára. Éva, aki nem kis erõfeszítéssel, szájára tapasztott kézzel hallgatott megintése óta, az Elsõ Nõ csapott a homlokára most. A szeme elé holló fátyolként boruló fürtjei sem gátolták abban, hogy az éjszaka sötétjét áttörve, egyenest a szívébe világítson az isteni szikra, egy váratlan, forró dobbanással: - Teremtõ Atyám! - sikkantott fel ismét, de bugyborékoló kacagásán percekig nem volt képes úrrá lenni aztán. - Abba! Abba! Csak nem? Csak nem ezek lesznek majd "a választottaid" - a zsidók?
    Nagy-nagy csönd fogadja ezt a szellemi sugallatot a hármas blokk harmadik emeleti priccsén, ahol ennél képtelenebb dolgot tényleg nem hallhatnánk. Beleborzongok a számomra is döbbenetes kijelentésbe, mégsem érzem már a bennünket körülvevõ fenyegetést olyan jegesnek, olyan végzetesnek. Lám, két társamat, a kenyeres pajtásaimat álomba ringattam fantasztikus biblikus mesémmel. Ha gyorstalpaló kényszerûkikeresztelkedésem mást nem is eredményezett volna, már ez is csoda lenne. Dájénu - "már az is elég lenne!" -, tanított a rituális refrénkérdésre ortodox sipkás nagyapám, amikor az Egyiptomból történt kivonulás csudáit egyenként soroltuk a gyerekkorom széder estéinek ünnepi, gyertyafényes asztalánál. Bevallom, nagy a kísértés, mégsem eszem meg a takaró alatti közös kenyérsarkunkat. És derûs mosollyal szenderedem el - elõször sikerül így elaludnom a láger halálos szorításában -, mert a szívemben feltétlen bizonyosságot érzek, hogy igenis túl fogom élni a borzalmakat.
    Emlékszem, attól a pillanattól kezdtem szentül hinni benne, hogy biztosan megérem a hazatérést, és az otthon újra otthonom, Magyarország pedig újra a hazám lesz, ahol még sok-sok feladat vár majd rám.
    Ez volt az én csodám a hármas barakkban, ezt kaptam születésnapi ajándékul - Odaföntrõl.


MAGYAR SORSOK
 

WIRTH ÁDÁM

Az én kutyabõröm

Emlékezés apámra

Az újmódi magyar neobarokk címû és rangkórsággal divatba jött a családfakutatás. Státuszszimbólummá vált, ki tudja messzebbre visszavezetni családfáját, ki büszkélkedhet elõkelõbb õsökkel. Elõkerültek a régi adománylevelek, nemesi kutyabõrök, családi címerek. Az õskutatás, családfaszerkesztés a mi családunkban sose volt divat. Nem voltak elõkelõ õsök, akiknek címét, rangját régi oklevelekkel lehetne igazolni. Legfeljebb a nagyszülõk keresztlevele van meg valahol egy fiók mélyén. Beszerzésük egykor, a faji és vallási diszkriminációk idején, elengedhetetlen volt. Felmenõimrõl azt tudom, amit személyesen ismerhettem meg, illetve amit a családi szájhagyomány róluk megõrzött.
    Tudom, hogy apai ágon õseim a 18. század elején valahonnan a Fekete-erdõ (Schwarzwald) környékérõl települtek át Magyarországra, a Tolna megyei Völgységbe. Csak egy régi kopott fényképrõl ismerem atyai nagyapámat. Nagyanyám nem mozdult ki szülõfalujából, ott szoktuk meglátogatni apámmal, de igazán kommunikálni vele nem tudtam - a Grossmutter nem beszélt magyarul, én pedig nem értettem németül. Anyai ágon nagyanyám keresztlevele tanúsága szerint a székelyföldi Olasztelken született, s egy jászsági csizmadiához ment férjhez. Az utóbbiról nincs semmilyen emlékem. Életem során az embereket saját életük és munkájuk, nem pedig származásuk és családfájuk alapján tanultam meg tisztelni és becsülni.
    Mégis nemrég váratlanul én is "kutyabõrhöz" jutottam. Családunk régi kedves ismerõse ajándékozott meg vele. Május elsején a Városligetben futottunk össze, ahol egy vastagabb, fekete fedelû könyvet adott át. "Biztosan örülni fogsz neki, az öreg is benne van" - mondotta. Az "öreg" édesapám volt, akit akkor én életkorban már túléltem, de számunkra - közös emlékeink alapján - továbbra is õ maradt az "öreg". Amennyire emlékszem, elvtársai körében már akkor is így szólították, amikor éveinek száma ezt egyáltalán nem indokolta.
    A fekete fedelõ, vastag könyv, mint kiderült, a Horthy-rendõrség kézikönyvének 764. sorszámú példánya volt. Apró betûkkel, ábécérendben mintegy 40 ezer nevet tartalmazott. A 943. oldalon megtaláltam apám nevét: "Wirth Ádám rk., 1900. III. 31., Tevel, szabó." A végén vastagon szedett K betû. A könyv utolsó lapján található jelmagyarázatból kiderült, azt jelentette: kommunistagyanús. Más nevek után voltak egyéb betûk is. K. B. = kommunista bûncselekmény miatt büntetett, A = antihungarista, N = nemzetiségi agitátor, M = megbízhatatlan magyar kalandor, U = kiutasított. Az elõállítandókat, õrizetbe veendõket, letartóztatandókat külön jelekkel látták el. Több tízezer politikailag gyanús, a rendõrség által nyilvántartott, szemmel kísért személy neve sorjázott egymás után, akik nem sejtették, hogy az õket igazoló, intézkedésre mindig kész rend-õrnél, csendõrnél ott van ez a fekete könyv, benne az õ nevükkel. József Attila sorai jutnak eszembe: "Aktába írják, mirõl álmodoztam, / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz rá elég ok, elõkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg."
    Forgatom, böngészgetem ezt a - nemcsak fedele színében - fekete könyvet. Sok név ismerõs benne. A történész számára talán csupán kiegészítõ forrásadalék egy letûnt korszak kutatásához, amelyet azonban egyesek szeretnének feltámasztani. Nekem apám emlékét idézi fel, gyökereimre emlékeztet. Mintha a Horthy-korszak politikai üldözöttjeinek gothai almanachját tartanám kezemben.
    Vajon apám mivel érdemelte ki, hogy bekerült ebbe a különös almamachba? Emlékeimen pergetem át életét. Száz éve, a 20. századdal egy idõben született. Szegény, föld nélküli napszámos család gyermekeként, a napszámossors elõl menekülve, indul el falujából Budapestre szakmát tanulni és munkát keresni. A szorító gazdasági-szociális helyzeten kívül tudásszomja is hajtja. A fõvárosban szervezett munkások közé kerül, érdeklõdéssel hallgatja idõsebb szaktársainak politikai vitáit, majd hamarosan maga is bekapcsolódik azokba. Lelkesen üdvözli az õszirózsás forradalmat. A parlament elõtti tömeggyûlésen jelen van a Népköztársaság kikiáltásánál. A Tanácsköztársaság idején önkéntesként a Vörös Hadseregbe jelentkezik.
    A forradalom bukása után új tapasztalatok gyûjtésének, kitartó önképzésnek, szívós politikai aprómunkának az idõszaka kezdõdik számára. A szakszervezeti munkába kapcsolódik be. Társai-val közösen részt vesz a Magyarországi Szocialista Munkáspárt szervezésében. Ennek betiltása és feloszlatása után a Szociáldemokrata Párt keretében, annak balszárnyán kezdenek tevékenykedni. Stromfeld Aurél erre a célra felajánlott könyveibõl munkáskönyvtárat szerveznek, amelyet a könyvek adományozójáról neveznek el.
    A Magdolna utcai Vasas-székház egyik alagsori szobájában mûködõ kis könyvtár célja az volt, hogy tartalmas olvasnivalóval, megfelelõ könyvekkel lássa el az olvasni vágyó munkásokat. A könyvtárosi munkát Mezõ Gyula famunkás és apám végezték, társadalmi munkában. Afféle elõolvasók voltak, akik a többieknek is ajánlották a könyveket, s az olvasottakat megbeszélték, megvitatták velük. Fokozatosan haladtak a könnyedebb, olvasmányosabb könyvektõl az igényesebb, nehezebb könyvek felé. A könyvtár körül olvasó, olvasva tanuló és egymást is tanító munkások növekvõ csoportja alakult ki.
    A könyvállományt könyvtári díjakból és adományokból bõvítették, frissítették. Mezõ Gyula és apám járták az antikváriumokat. Figyelemmel kísérték a megjelenõ baloldali irodalmat. Személyes kapcsolatba léptek munkás és paraszt írókkal, akik közül többen a könyvtárban is megfordultak. Akikre én is emlékszem: Péter bácsi (Veres Péter), õ az asszonyok és a gyerekek között is népszerû volt, a fiatal Darvas József, Nagy István Erdélybõl, Rideg Sándor. Szovjet írók (Gorkij, Solohov, Ehrenburg, Gladkov) magyarul megjelent könyveit is felkutatták. Szépirodalmon kívül voltak elméleti és ismeretterjesztõ munkák is, Szabó Ervin válogatása Marx és Engels írásaiból, Bebel, Kautsky, Mehring, a folyóiratok közül a 100%, a Szocializmus, a Társadalmi Szemle, a Gondolat, a kolozsvári Korunk. A megbízhatóak pult alól illegális irodalomhoz, az emigráció-ban megjelent vagy a Tanácsköztársaság alatt kiadott anyagokhoz is hozzájuthattak.
    Könyvtári napokon apám gyakran magával vitt. Szoba-konyhás, komfort nélküli, petróleumlámpás lakásunkban könyvszekrénynek, könyvespolcnak nem akadt hely, otthon nemigen voltak könyvek, legfeljebb egy-kettõ, melyeket apám olvasni hozott haza. A könyvekkel telezsúfolt, kis könyvtárszobában számomra új, felfedezésre váró világ tárult fel. Valahol itt kezdõdött tartósnak bizonyult ösztönös vonzódásom a könyvekhez, amelyek számomra nem üveges könyvszekrénybe való dísztárgyak voltak, hanem a tudás megszerzésének forrásai és eszközei. Ezt is apámtól tanultam.
    Szüleim társaságában néhányszor ott lehettem a Vasas-székházban rendezett irodalmi matinékon. Emlékszem milyen nagy hatással volt rám a szavalókórus, amely Petõfitõl egymás után elszavalta A kutyák dalát, majd A farkasok dalát. Természetesen, én farkasnak, nem pedig kutyának képzeltem magam.
    Apámnak köszönhetõen fiatalkori -olvasmányaim sorában - Verne, Jókai, Cooper, Mark Twain, Kipling, May Károly, P. Howard-Rejtõ mellett - ott volt Jack London, Traven, Dickens, Anatole France, Nexö és Makszim Gorkij, A gondolat hõsei, Giordano Bruno életrajza, A nagy francia forradalom története. Emlékszem, az általa hazahozott Népszava-kalendáriumban olvastam elõször József Attila versét: Mondd, mit érlel annak a sorsa?. Ugyanitt nézegettem Brueghel képeirõl készült reprodukciókat ("soványok" és "kövérek"), Hogarth és Daumier karikatúráit. Szobánkban egyetlen bekeretezett képzõmûvészeti alkotás függött a falon. Derkovits Gyula 1514 címû fametszetsorozata zárójelenetének lenyomata, a festõ dedikálásával. A képen a parasztfelkelés eszmei vezérét, Lõrinc papot szimbolizáló hatalmas alak széttépi a börtönrácsot, és új harcokra vezeti a börtönbõl kitörõ parasztokat (és munkásokat). A kép szimbóluma volt annak a szellemi rácstépésnek is, amelyre saját korukban apámék vállalkoztak.
    Nemcsak hirdették az eszmét, vállalták a harcot is. A munkások amúgy sem könnyû helyzete a gazdasági válság évei-ben tovább romlott. Egymást követték a leépítések és elbocsátások. Egyre több volt a "sétáló" munkás, ahogy némi eufémiával a munkanélkülieket nevezték. A béreket a munkaadók leszorították. Tömegessé váltak a kilakoltatások. A szervezett munkások határozottabb fellépést vártak a szakszervezetektõl. Azok vezetõi azonban kivártak, a legalitás megõrzésére hivatkozva óvatoskodtak. A szakszervezeti tagság véleménye szerint jól fizetett állásaikat féltették. Az elégedetlenség és elkeseredettség növekedésével erõsödött a "szakszervezeti ellenzék" befolyása a szabómunkások szakszervezetében is. Különösen a munkanélküliek és a fiatalok körében. A munkanélküliek ügyének felkarolását, a dolgozók és munkanélküliek szolidaritásának erõsítését, a szakszervezetekbõl korábban kizártak visszavételét, a fizetett szakszervezeti alkalmazottak számának csökkentését, sztrájkalap létesítését, a munkanélküliek támogatására külön alap létrehozását követelték. A vezetés ezeket teljesíthetetlen követeléseknek minõsítette, és újabb kizárásokkal fenyegetõzött. Ez olaj volt a tûzre, a tagság egyre türelmetlenebbül a vezetésben személyi változásokat követelt. A szabómunkások budapesti csoportjának közgyûlése 1933. februárban a hivatalos jelöltekkel szemben titkos szavazással - 181 szavazat 159 ellenében - új vezetést választott, amelyben helyet kaptak az ellenzék képviselõi is. A budapesti csoport elnöke apám lett.
    A budapesti közgyûlésen megbukott régi vezetõk nem nyugodtak bele a vereségbe, és ellentámadást indítottak. Az új budapesti vezetést a nyilvánosság elõtt - azaz a politikai rendõrség tudomására hozva - azzal vádolták meg, hogy megválasztásuk külsõ (értsd: kommunista) agitáció eredménye. A régi vezetõk által uralt központi vezetõség 20 "ellenzéki" kizárását határozta el, arra hivatkozva, hogy tevékenységük megzavarja a szakegylet rendjét és mûködését. A felforrósodott légkörben összeütközésekre került sor. Amikor a budapesti vezetés tagjai és támogatói a budapesti csoportnak az -Almássy téri székházban található helyiségeibe be akartak menni, ezt a központi vezetés emberei erõszakkal, rendõri segítséget is kérve, megakadályozták. Pár nappal késõbb a központi vezetõség -néhány tagját az utcán ismeretlenek megdobálták.
    A megdobáltak nyolc napon belül gyógyuló testi sértés címén feljelentést tettek a rendõrségen. Formálisan a feljelentést ismeretlen tettesek ellen tették, de azt sugallták, hogy a szakszervezetbõl kizárt ellenzékiek voltak az elkö-vetõk. Listát juttattak el a politikai -rendõrséghez 20 ellenzéki nevével. A rendõrség valamennyit azonnal begyûjtötte. Lakásunkon két detektív jelent meg, kompromittáló anyagok - nyilván kommunista röpcédulák - után kutattak, majd, miután ilyeneket nem találtak, elvitték apámat. Gyermekfejjel nem értettem, az idegen bácsik hova és miért vitték el. Csak ösztönösen éreztem anyám sírásából, valami rossz történt. Több napig folytak a kihallgatások a rendõrségen. Miután azonban bebizonyítani sem azt nem tudták, hogy az ellenzéki mozgalmat a szakszervezetben kommunisták szervezték, sem azt, hogy az ellenzéki mozgalom tagjai voltak a dobálók, kénytelenek voltak az eljárást beszüntetni, a letartóztatottakat pedig - köztük apámat - szabadon engedni. A közjáték azonban apám helyzetét illetõen nem múlt el nyomtalanul. Tartósan a rendõrség látókörébe került. A munkahelyén is feketelistára került.
    A szociáldemokrata párton belül ebben az idõben a baloldal egyik bázisa a VIII. kerületben volt, ahol a Stromfeld könyvtár mûködött, s a 30-as évek elején baloldali kezdeményezésre megalakult a propaganda bizottság, amely a szocialista eszmék terjesztését, elméleti oktatás, elõadások, szemináriumok, politikai viták szervezését tekintette feladatának. Ebbe a munkába emigrációból hazatért értelmiségiek (Ágoston -Péterné, Gárdos Mariska) is aktívan bekapcsolódtak. A viták elsõsorban a politikai helyzet értékelésérõl és a munkásmozgalom idõszerû feladatairól folytak. A Gömbös-kormány megalakulása, Hitler hatalomra kerülése után egyre sürgetõbben fogalmazódott meg a tanulságok levonásának igénye. A vitákban egyre többen sürgették, hogy a párt "a Gömbös-diktatúra és a fasizmus elleni harcban bátrabban támaszkodjon a tömegekre", a pártvezetés hagyjon fel az addigi defenzív politikájával, a "fal mellett kullogással", a szakadatlan visszavonulással. A baloldal követelései között szerepelt az is, hogy "az 1918-19-es forradalmak emlékét meg kell tisztítani az ellenforradalmi rágalmak sarától", "harcolni kell a bebörtönzöttek kiszabadításáért és az emigránsok haza-téréséért". Baloldali egységpolitika mellett foglaltak állást.
    A VIII. kerületi pártszervezetek az SZDP 1933. évi kongresszusára nagy számban delegáltak baloldali küldötteket, akik álláspontjukat, követeléseiket és a pártvezetés kritikáját a kongresszuson is kifejtették. Baloldali szellemben szólalt fel többek között Gárdos Mariska, Mezõ Gyula és apám is. Határozott fellépésük nagy visszhangot keltett. A helyszínen részletes jegyzeteket készítõ rendõrtisztviselõ beszámolója szerint felszólalásaik alatt a karzat zajos tetszésnyilvánítással, feltûnõen nagy tapssal, "úgy van", "halljuk" felkiáltásokkal fejezte ki egyetértését. A Népszava a felszólalásokat elõször meghamisítva, élüket erõsen letompítva ismertette. Csak helyreigazítás követelése után kezdett a kongresszusi vitáról tárgyilagosan beszámolni.
A párt politikai irányvonalának lényegi módosítását a kongresszuson nem sikerült elérni. A baloldal nyílt fellépése nyomán azonban a baloldal álláspontja szélesebb körben terjedt és hatott. A következõ években választmányi ülésen, összbizalmi értekezleten, titkársági értekezleten gyakran hangzottak el baloldali felszólalások, fogalmazódott meg baloldali kritika, ismétlõdtek meg baloldali követelések. A pártvezetés, miután elnémítani a baloldalt nem tudta, megpróbálta elszigetelni, és szalámi taktikával megosztani. A végsõ eszköz, ultima ráció, a leghangosabbak, a "fõ renitenskedõk" kizárása és denunciálása volt. 1939-ben újabb 20 "kriptokommunista" - kizárását hozták nyilvánosságra. Apám feltehetõen ekkor került be a rendõri fekete könyvbe.
Emlékeztetõül, ugyanebben az évben a magyar parlament elfogadta a második zsidótörvényt, a szociáldemokrata parlamenti képviselõk száma 11-rõl 5-re csökkent, miközben a szélsõjobboldali (nyilas) képviselõk száma 13-ról 49-re emelkedett. Egy esztendõvel vagyunk az Anschluss és München után. 1939 tavaszán szállja meg Németország Cseh- és Morvaországot, szeptemberben megtámadja Lengyelországot. Elkezdõdik a második világháború, amelybe hamarosan a náci Németország oldalán Magyarország is belép. A baloldali és antifasiszta egységpolitika még idõszerûbbé vált, mint korábban.
    A Stromfeld könyvtárban és a propaganda bizottságban végzett munkájának folytatása apám számára, kizárásával, -lehetetlenné vált. Elvtársai azonban továbbra is tájékoztatják az ottani munkáról, kikérik véleményét, javaslatait. Az irodalommal sem szakad meg kapcsolata. Továbbra is figyelemmel követi és olvassa az újabb baloldali irodalmat, a -falukutatók munkáit. A szovjet-magyar diplomáciai kapcsolat helyreállítása után egy ideig több lehetõség nyílik a szovjet fejlõdés gazdasági és kulturális eredményeinek megismerésére. Emlékszem, együtt álltunk sorban a Budapesti Nemzetközi Vásár szovjet pavilonjánál, együtt próbáltunk a szovjet filmek vetítésére bejutni a Royal Apollo moziban. Eljutott hozzánk a Csendes Don magyar fordítása - igaz, jelentõs elhagyásokkal. A háborús években apám legfontosabbnak a háborúellenes agitációt és a függetlenségi harc támogatását tartotta. Személyes helyzete és adottságai nem tették lehetõvé, hogy részt vegyen az illegális munkában és bekapcsolódjon fegyveres ellen-állásba, inkább a tömegpolitikai munkában vesz részt. Üdvözli és terjeszti a Népszava 1941-es karácsonyi számát. Részt vesz a Történelmi Emlékbizottság programjaiban. Sokáig én is viseltem kabátomon Pátzay Pál, apámtól kapott, Petõfi-jelvényét.
    A 30-as évek végén Budapestrõl, ahol a politikai rendõrség jobban szemmel tudta tartani, a fõváros közigazgatási határain kívülre, Rákoskertre költöztünk. Innen járt be vonattal munkahelyére, a Divatcsarnok konfekciós mûhelyébe, én pedig a kõbányai Szent László gimnáziumba. Új környezetében is minden lehetõséget (önsegélyezõ pénztár, sportegyesület, színjátszó csoport) megragad, hogy tömegkapcsolatokat létesítsen, s azokat politikai munkára használja fel. Baloldali gondolkodású emberek gyülekeznek körülötte. Már a háború utáni jövõre készülõdnek. Közben arra is volt gondja apámnak, hogy gimnazista fiát folyamatosan ellássa marxista irodalommal, Marx gazdasági elméletét, a dialektikus materializmus alaptételeit ismertetõ munkákkal. Ez azonban már egy másik történet.
    Apám életét felidézve Illyés Gyula 1936-ban írt Nem menekülhetsz címû verse jut eszembe, melyet annak idején Illyés Puszták népével és Petõfijével együtt apám adott kezembe. Hajón utazva a költõ lenéz a gépházba, ahol zakatoló gépek között a forróságban -izzadva dolgoznak a fûtõk:

A korlátnak dõlve vívódtam
s úgy éreztem, mintha apám
fûtene lent, mint rég fûtött is
napszámra a gróf birtokán.
Mintha apám és minden õsöm
Dohogott volna ott alant,
Jajongott volna föl a sírból, -
Verte a rengõ padló talpamat.

Néztem kapkodva a vizet, a
futó tájat, mintha velem
már nem is ez a hajó futna,
hanem a dohogó történelem.
Mintha dühöngve, hányingerlõn
az rázna, könyörtelenül
tagolva a szót: nem feledhetsz,
nem menekülhetsz, - bárhova kerülj!

    Nem feledhetek, apám emlékétõl nem menekülhetek én sem. Az õ élete az én örökségem. Ha úgy tetszik, eredetemet igazoló "kutyabõr", amely ma is kötelez.