KÖVES ISTVÁN

Kocsma a levegõben

Hólyagos záporral jött meg a hajnal,
mégsem szomorkodtak a helybeliek,
Regéctõl Fonyig röppent a hír:
vadat ejtett a professzor úr!
Nagy az öröm, vidul a nép,
hisz megtapad erre, ha telik a kedve,
még talán házat is vesz a nõdoktor,
szárnyal a remény, egekig ér,
lesz tereprendezés, bontás, meg irtás,
új padló, kerítés, cserepezés,
van pénze biztos, drága puskákkal
érkezett most is, no meg az autója, Mitsubishi,
Misumisi, suttogja Kappan bárgyú mosollyal
s a stampó rum mögül a jövõt lesi,
õ már egész sor új nyaralót lát, menedzser-portát,

végig a Fõ úton tornácos házak, friss faragással,
csillogó eresz is kell az uraknak, meg dupla kereszt,
mert jönnek majd ide mind, csapatostul,
a többi doktor úr, meg a jogászok,
feleségek is, velük gyerekek,
ha van eszük, megvesznek itt mindent,
jó a levegõ, tiszta a nép,
Mogyoroskáról meg csak irigykedve
bámulhat erre a sok élhetetlen,
segélybõl élõ, rongy mocsadék.
Tibi helyesel, Doberdós kontráz.
Albert is számol, elég lesz-e a gép,
emelkedik a kocsma, alul a kor mocska,
homálylik sok álom, párás szemükben leng a siker,
jönnek a vevõk, gyorsan eladni,
pénzzé tenni, ki mit szeret
a múltat, a jelent, s az eztán jövõt,
az erdõt, a vadat, a falut, a rétet,
akár a kocsmát is, házõrzõt, asszonyt,
a napfényt, az esõt, amit csak lehet...
Táncol a falu bódult örömében,
csak Regéc vára komorlik a hegy tetején,
árnyékát rosszallón veti a tárja,
romfala félbeszegi a fellegeket.

CSÁK GYULA

Gyöngéden simogatni

Abban az idõben akármerre néztem, szomorúság nézett vissza rám. Noha titkolni próbálták anyukámék, tudomásomra jutott, hogy Benedeket, a kutyánkat el kell pusztítani, mert rosszindulatú daganat van a hasán.
    Kifelé készülõdött az életbõl Soma is, és ez még inkább növelte bánatomat. Vak tengerimalac volt Soma, egy biológia órán loptam az ápolónõképzõbõl. Két másik, hasonló állatkával kaptuk valami kísérleti gyûjtõhelyrõl, s az volt velük a cél, hogy felboncoljuk õket. Somát azonban hazacsempésztem, és egy fûrészporos ládába költöztettem. Négy éven át lakott ott. Nyáron szeretett napozni, télen meg Artúr mellé húzódott (a kályhánkat neveztük Artúrnak), de legboldogabb olyankor volt, ha az ölembe fészkelõdhetett. Dörmögött, és csókolgatta a kezemet. Idõközben azonban megöregedett s láthatóan a halált várta. Kuporgott a fûrészporos láda sarkában, és enni sem akart.
    Mindezek tetejébe jött az esemény, amit úgy könyveltem el: a "falevélügy". Postai boríték érkezett a címemre Németországból, s benne egy száraz, töredezett falevél. Egyetlen betû se volt mellette, de így is nagyon érthetõ volt a mondanivalója. A végsõ szakítást jelentette azzal a fiúval, akinek én adtam a falevelet, amikor elutazott vendégmunkásnak. Azt írta késõbb, hogy bekeretezte és a falra akasztotta, meg hogy mindennap nézegeti, mert most az a levél helyettesít engem is, a hazáját is, és mindent, amit szeret. Néhány korábbi levelünkben azonban vitatkozni kezdtünk valamin, és azzal fenyegetõzött, hogy visszaküldi nekem a falevelet, és azt majd úgy tekintsem, hogy mindennek vége köztünk. Be is következett.
    Akkor gondoltam elõször arra, hogy énnekem meg kell halnom. Meghal a kutyánk, meghal a malacom, a szerelem is meghalt számomra - nincs más menekülésem.
    Segédápolónõként dolgoztam egy olyan kórházi osztályon, ahol tíz-tizennégy éves nyomorék gyerekeket kellett kiszolgálnom. Szépnek találtam ezt a munkakört, de sokszor nagyon meggyötörtek a gyerekek. Vagy túlságosan szerettek, vagy túlságosan gyûlöltek, és egyik érzésüket sem tudtam jól kezelni. Felhalmozódott bánataimat erre a munkahelyi gondomra vezette vissza anyukám, és azt javasolta, hogy próbáljak más munkát keresni. S azon a napon, amelyen megérkezett a száraz falevél, meg is állapodtunk szüleimmel, hogy bejelentem a felmondásomat.
    Szüleim a konyhában ültek, én pedig a szobába húzódtam, hogy megírjam a felmondólevelet. Annyira rossznak éreztem azonban az idegállapotomat, hogy bevettem egy Belloidot. Bíztam nyugtató hatásában, ezért elhatároztam, hogy elõbb németországi barátomnak írok. A napok múltával ugyanis mindinkább elfogadhatatlannak éreztem, hogy végleges a szakításunk.
    Sehogyan se tudtam azonban elkezdeni az írást. Próbáltam a felmondólevelet fogalmazni, de az sem indult be. Csak néztem az üres papírt, aztán meg a falat bámultam. Egyszercsak észrevettem, hogy másznak a szögek a falon. Mind fölfelé mentek, azután hirtelen oldalt kanyarodtak.
    Annyira megijesztett a látvány, hogy bevettem újabb három Belloidot. Kisvártatva mohón kortyolni kezdtem a vizet, és még huszonöt darab tablettát lenyeltem. Gondoltam én arra, hogy ettõl talán meg is halok, de nem bántam. Szüleimet azonban óvni akartam, ezért elköszöntem tõlük, azt hazudva, hogy randim van egy barátnõmmel.
    Az utcára érve már nagyon elszerencsétlenedtem. Kiszáradt a szám, és óriásinak éreztem a nyelvemet. Sokfajta bölcsességet hallottam és olvastam a halálról, s most az a mondás jutott az eszembe, hogy a halál perceiben erõsödik az élnivágyás. Szó szerint ez történt velem. Riadtan villamosra kapaszkodtam, rohantam a körzeti orvoshoz, és elõadtam neki a történteket. Azonnal mentõt hívott, és beszállítottak az öngyilkosok kórházába.
    Középkorú, igen rosszkedvû, de még inkább rossz modorú doktornõhöz kerültem, aki utasított, hogy vetkõzzek le. Igen ám, de ott bámészkodott a mûtõsfiú meg két vihorászó medikus, ezért megtagadtam az orvosnõ utasítását. Erre azt kiabálta, hogy akik ostobának születnek, azok ostobaként halnak meg, végül azonban kiküldte a fiúkat. Miután megvizsgált, valami fekete folyadékot itatott velem, és befektetett egy olyan kórterembe, ahol rajtam kívül még tizenöt, aznap beszállított nõ feküdt.
    Ez a társaság minden addigi kínjaimat újabbakkal tetézte. Iszonyú éjszakám volt velük. Szemernyit nem aludtam, ugyanis szünet nélkül magyarázott, vitázott, siránkozott három-négy szobatársam. Többen mesélni kezdték szánalmas történeteiket. Most fogtam fel annak az apukámtól hallott mondatnak az értelmét, hogy a titkolt fájdalmak nem olyan szörnyûek, mint a közös nyomorúságok. Meg az is eszembe jutott, hogy jobb lett volna meghalnom, az állítólagos túlvilágra menekülnöm, ahová nem követtek volna ezek a népek. S mindennek tetejébe egyik öregaszszony szidalmazni kezdett, mert szerinte mi, húszévesek lejáratjuk az öngyilkosság tekintélyét. Divatnak tekintjük és minden apró szeszélytõl vezérelve rögtön eljátszszuk az öngyilkolósdit, ezért azokat sem tekintik "valódiak"-nak az orvosok, akik pedig komolyan gondolták.
    Attól kezdtem félni, hogy élve maradok ugyan, de megbolondulok.
    Reggel végre elbocsátottak, de elõbb alá kellett írnom egy papírt, melyen a hivatalnok szerint az állt, hogy lemondtam az öngyilkossági szándékomról. Azért kértem a hivatalnokot, hogy mondja meg: mit írok alá, mert csak odafirkantottam a nevem, hogy minél hamarabb kívülre kerüljek. Erre azonban még jóval késõbben kerülhetett sor.
    A kórház pszichológusnõjéhez küldtek, aki mindenáron különleges magyarázatokat igyekezett föllelni a tudatomban. Amikor közöltem vele, hogy szerelmi bánatból tettem, gúnyosan mosolygott és tagadóan ingatta a fejét. Azt mondta, nem hiszi, mert ennél intelligensebbnek lát. Õneki is volt már szerelmi bánata, nem is egy, de nem gondolt öngyilkosságra. Elmúlt már negyven, de bízik egy jó házasság lehetõségében. Ezt a fejtegetését azzal hárítottam el, hogy nem akarok tájékozott lenni az õ magánügyeiben, viszont az enyéimet hagyja meg nekem. Ezután hosszasan firtatta, hogy milyen a családi környezetem. Rögeszméje lett ugyanis, hogy ott a bajok forrása. Hiába bizonygattam, hogy az én szüleim a legjobb szülõk a világon, be akarta magyarázni, hogy a tudatom alatt igenis a szüleimmel van a bajom. Olyan méregbe gurultam, hogy azt kiáltottam: õvele van bajom, mivel olyan ostoba, hogy agyáig ér a talajvíz! Ekkor végre kizavart a szobából.
    Repültem haza. Azt hazudtam otthon, hogy a barátnõméknél aludtam, de nagyon keveset, és most szeretnék lefeküdni. Somát és a kutyánkat kerestem, és szegény anyukám némi tusakodás után megvallotta, hogy elpusztultak az éjjel. Ekkor olyan  zuhatagban szakadt rám a sírás, ahogyan legszeretettebb embertársait gyászolja valaki. Anyukám is pityeregni kezdett, de erõs a gyanúm, hogy õ nem kedvenc állatainkat siratta, hanem engem sajnált. És ez így volt rendjén, mert egy anyának mindig van könnye...
    Kábultam ébredtem, és értetlenül bámultam az udvarra, ahol egy idegen férfi dolgozott apukámmal. Úgy mondta anyukám, hogy vízvezeték-szerelõ a fiatalember, és azért van itt, mert bevezetjük végre a vizet a lakásba. Valamilyen motorra spóroltak anyukámék, és azt szerelik most a férfiak.
    Pár napig otthon maradtam, ámbár csöppet sem éreztem betegnek magam, de szívesen segédkeztem anyukámnak a háztartásban, leginkább a fõzésben, tálalásban. Nálunk étkezett a szerelõ is, és harmadik napon félig tréfásan megkérdeztem tõle: vajon a vízvezeték-szerelés lenne az a munka, ami hosszabb ideig tart bárminél? Erre komoly arccal azt válaszolta, hogy az õ elve szerint mindent alaposan kell csinálni, ha már felvállalta az ember. Aztán máig szó szerint emlékezetembe véste, amit hozzáfûzött: "Nem elég akarni a jót, hanem azt is kell tudni, hogy mi a  jó! Nagy hibájuk az embereknek, hogy nem ügyelnek erre, ezért olykor a jót is rosszul csinálják."
    Nemcsak ezek a szavak, de az õket megszólaltató hang is kellemesen visszhangzik bennem.
    Pontosabban: inkább a hang tett rám nagyobb hatást, mert a mondottak értelme homályos maradt elõttem. Azonkívül azt sem egészen értem, hogy olyan durvára dolgozott kezekkel, mint amilyen ennek a fiatalembernek van, miképpen lehet a karomat és a hajamat olyan gyöngéden simogatni...

1997

LADÁNYI MIHÁLY

Munkások

Este van.
Ülünk egy kocsmában,
s megéljenezzük e fáradt napot,
megéljenezzük a földet:
verejtékünk vasporával lett ma is teli.
Azt mondjuk:
bármilyen is, jó ez az élet,
bizalommal vagyunk iránta -
De holnap megint kalapáljuk és fényesítjük,
s egyszer majd tényleg
ragyogni kezd.
Hisz felegyenesedünk mindig, mint a fû,
ha végigmásznak rajtunk a napok tankjai -
Bármi történik is:
minden hazugságtól
a mi igazságunk lesz fényesebb.
S mialatt a világ
tele van cifra mutatványosokkal,
akik szomorúságot prédikálnak,
mi olajos rongyainkban,
verejtékezve,
vagy asszonyt ölelve,
vagy mint most, kocsmában iszogatva

megéljenezzük a fáradt napot.

1967

GARAI GÁBOR

Koránkelõk

Kérdezd meg egyszer:
hánykor kelnek õk,
akik hajnali hatkor érkeznek Kelenföldre?

Alig különböznek egymástól,
itt nincs nemzedéki ellentét,
nincs nemek harca sem;
fiatalnak, öregnek egyformán karikás a szeme,
a férfiak és a nõk szája szélén
egyforma mély a barázda.
Valamikor - még kakasszó elõtt -
fölkukorékolt az ébresztõóra;
- reggel van - súgta rekedten egy hang
a vaksötétnek;
s egy ember elindult gyalog a vasúthoz,
botorkált órahosszat, aztán
a vagonokban tolongó
társaival megszázszorozódott...

Õk azok, akikkel mindig
meg lehet menteni a hazát,
õk, akik sötétben kelnek, sötétben térnek haza,
s az életükbe mindig belefér még
Vietnámért egy vasárnapi mûszak;
õk, akik homokzsákot hordanak, ha kell
a megroggyant, derékig sáros töltéseken,
õk, akik nemigen szólnak hozzá a gyûléseken,
sõt, többnyire olyankor szundikálnak;
aztán jószívvel elvállalnak még egy
álmatlan éjszakát az árvizes gyerekekért.
Õk azok, akik nem olvasnak engem,
arcom sem ismerik a képernyõrõl,
s általában is rontják a százalékarányt
az Olvasó Népért-mozgalomban;
és méltán dorgálják meg õket a sok
frontátvonulástól ideges illetékesek.

Megiszom velük ezt a hajnali féldecit
a pályaudvar mellett, a topogóban;
alighanem a szabadidõ kultúrált
felhasználásáról illenék pedig
csevegnem inkább, -
de hiába,
sietnek.

Hát én is útrakészen nézek utánuk.
Velük elmennék - egy közös kulaccsal -
akár a sivatagba is.

1970

SOÓS ZOLTÁN

Gorombakovácsok

Részlet

"Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szívünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erõs csak az lehet,
ki velünk van teli."
(József Attila)

- Szigetek, öblök vas-szagú világa,
hajók bölcsõje, külvárosi táj.
Ki hû hozzá: biztonságát kínálja
annak a parton, üzemben, szikár
darui alatt, s kint a sólya-téren,
hajó-csontvázak állványos tövén,
hol a munkások teremtõ kezében
okos formát ölt, domborul a fém.
Ki hû hozzá, csodáit néki tárja:
az öblön épp egy gyors rocsó fut át,
s a rajt didergõ költõ, íme, látja
a vén dajkává szelídült Dunát.
Betonfalak uralkodnak szeszélyén,
lilás szeplõket festett az olaj
bõrére és örvény kavarta mélyén
egyre csak épül a szerszám-korall;
szerszámok, miket fagyos szél csavart ki
a kezekbõl és vert a mélybe, le,
s egymás hátára nõve lettek holmi
eltévedt halak vízi dzsungele.
A dokkok mellett nagy utakra épült
hajók várják, hogy útra keljenek,
s a Duna - karcsú testük alá békült -
hátán vigye õket, hogy tengerek
s óceánok adják majd kézrõl kézre:
- a nagy hajók közt bár ha csemeték -
de elvihessék végül, célhoz érve,
e külvárosi táj üzenetét.
Szigetek, öblök vas-szagú hatalma,
szigora - ívfénnyel szemez a Nap -:
itt nincs halandzsa, álszent makogások,
és reng a föld a gorombakovácsok
gólem-lábú gõz-pörölye alatt. - -

1966
 

Itt állok

Itt állok ötvenévesen
gyerekem kinõtt cipõjében,
sírig becsapva.
Azt lesem,
mint foszlik szét rejtelmesen
kamasz-álmom: a Marxi Éden.

1985
 

Vagyok, mint rég

Vagyok, mint rég: magyar ajkú,
szabadelvû szabad hajdú.
Tömjénszagtól hányó, cifra
feszületnek: kálvinista.
Csillagok közt az ötágút
kedveltem, ám - az elárult.
Ismét folytatom a nótát,
hisz tegnapi idióták
helyén már itt dúl, dobog vad
lármával az új baromhad!

1990

TABÁK ANDRÁS

(Öreg munkás)

Pókhálók a szeme körül.
Fáradt és gyanakvó mosoly,
keserûn tiszta tekintet
s érdes-erõs kézszoritás.
Feledhetetlen éveket,
a városszéli telepet,
kiskamaszkorom idézi.
És az elorzott szép reményt.

1993
 

(B. utca)

Akik ezt akarták, s akarják ma is,
akik ezt tették, s teszik majd holnap is
velünk legutolsó évtizedében
e siralmas ezredvégnek, s akik mind
olyan természetesnek tekintik ezt,
akár egy Istentõl eredõ örök,
õsi törvényt, vagy a természet bármely
csapását: jégverést, földrengést, aszályt,
mi ellen kelni hasztalan botorság,
s akik úgy tüntetik fel ezt szemünkben,
mint az Európa-házba vivõ utunk
szükséges hajtûkanyarját, amelyet
ha dicsérni nem is, köszönteni kell
üdvözülésünk föltétlen jeleként, -
nos õket, kik ezt vallják, mondják s teszik,
õket nem látom-lelem sehol se most
a hosszú, néma sorban állva, állást,
segélyt vagy tanácsot várva a bûzös,
sötét és szûk folyosón e télvégi
esten a munkaközvetitõben itt.

1992
 

(Egy akasztásról)

Marx nyakára kötelet hurkoltak,
Amikor Engelsszel együtt szobrát
Rendeletileg ledöntötték Budapesten
A Margit híd tövében, a pesti oldalon.
A drótkötelet munkanélküliségtõl rettegõ
Munkások vetették engedelmesen a munkásság
Tanítójának és fölszabadítójának a nyakába.
Képletesen felakasztották tehát.
S tenni kényszerültek mindezt
A "kereszténység kétezer éves értékeinek
Nevében, érdekében és védelmében" -
Ahogy egy kormánypárti szónok másnap
Napirend elõtt a parlamentben kifejtette.
A marxisták soha sehol a világon
Nem döntötték le a Názáreti útmenti feszületeit,
És nem vetettek hurkot szobrai nyakába se.
Igaz, hogy mindig is tudták:
Az Ács fia leginkább hozzájuk tartozik.

1992

BARANYI FERENC

Vizafogó

A Duna széle itt ma is családias:
pecázók arctalan hada lepi a partot,
a nap a füstködön mindegyre átnyilaz -
s azt éri, aki már megadón elhanyatlott.
A kutyafuttatók nem ápolt ebeket
biztatnak: pár kuvasz, puli és korcs szaladgál
csupán a kavicson, nyomukban száz gyerek -
tizenegy óra múlt. Magasan áll a nap már.
Nincs szó, nincs indulat, amely békét sebez,
vasárnap délelõtt a szúnyograj se számít,
oly monoton a csönd, mint hibás hanglemez,
mely elakadt sorát szajkózza-nyúzza váltig.
Immár ez a hazám: kavicsbányák ürült
helyén e dísztelen, poros bokrokkal ékes
paradicsom, hová hajókról száll a kürt
rekedt üzenete napfürdõzõk füléhez.
Nem vágyom innen el. Hányatott életem
itt ért végtére is valamiféle révbe,
a városszéli lét felfedezés nekem:
nem tudtam, hogy ilyen víz-illatú a béke.
És víz-természetû! Azonnal háborog,
ha szûk gátak közé szorítja száraz érdek,
olyankor a folyó pattani kész burok,
hasadó rügy, mitõl a lét áradva éled,
olyankor fénylenek a rozsdatemetõk,
gyárak kopott falát befutja zöld folyondár,
bolygókat rúgnak át a lábteniszezõk
a dróthálók felett - s a kocsmaasztaloknál
sirályszárnyon repül a buggyant, sörhabos
keserû álom is a kormos végtelenbe -
ez történik, mikor szörnyû s csodálatos
zúdulás fészke lesz a jámbor béke medre.
Hát jól vigyázzatok, újmódi gát-szabók:
a béke még ma sem tunya zavartalanság,
a hallgatag pecás csapat elõbb-utóbb
hirtelen hátranéz, hogy megmutassa arcát.

1993
 

A kérdések folytatása

"S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költõ s fél és így dalol"
(József Attila: Mondd, mit érlel)

És annak a sorsa mit érlel,
aki már mindent feladott,
kiegyezett a szenvedéssel
s szíve megtörve sem sajog?
Már azt se bánja, ha reményét
vesztegetik a Halleron,
egyetlen kincse a szegénység -
és el se rejti már nagyon.

És annak a sorsa mit érlel,
akit nem véd szakszervezet,
beéri szárazabb kenyérrel
s betegen is dolgozni megy?
Asztalra még akkor se verhet,
ha igaza nyilvánvaló,
szótlanul cipeli a terhet
s futtában székel, mint a ló.

És annak a sorsa mit érlel,
aki máról holnapra él,
ritkán kerül gyomrába étel
s feje fölött már nincs fedél?
Bûzlik a metróállomáson,
szánalmat kelt s orrot facsar,
neki nem ünnep a Karácsony
s nem büszke arra, hogy magyar.

És annak a sorsa mit érlel,
kit éhe a szépnek, meg egy
bizonyos fajta lelki kényszer
verset olvasni késztetett?
Költõk siralmas árulása
úgy döf szívébe, mint a tõr,
mert mind a múltját magyarázza
s nem a jövendõért pöröl.

És annak a sorsa mit érlel,
ki komolyan lelkesedett
a proletár utókorért, mely
mára nevetség tárgya lett?
Vigasza, hogy e kacagásnak
hideglelõs felhangja van...
Akit riasztanak az árnyak -
az nevet ilyen hangosan.

1996
 

Két akárki golyóváltása

Balakárki:   "Ma Magyarországon az állam aktív és sunyi szereplõjévé vált a civil gondolkodás irányításának."
Jobbakárki: "Ez [...] még a történelem szemétdombjára került kommunistáknak sem sikerült."

(Népszava, 2002. január 3.)

Világos?
Már nem a kommunizmus, hanem maguk a kommunisták.
Szemétdombon Majakovszkij, Aragon, Pasolini.
S ha belegondolok a megbélyegzõ jelzõ
eredeti jelentésébe,
akkor Petõfi és Jézus Krisztus is.
Szemétdombon ma élõ kis- és nagyemberek milliói,
akik - pápai megfogalmazással -
életük értelmének változatlanul
a szegénység elleni harcot tekintik.
Ám most azoké a pálya,
akik nem a szegénység, hanem a szegények ellen
folytatnak harcot.
Akik a civil gondolkodás irányításával
aktív és sunyi szereplõjévé váltak
annak a felújított komédiának,
amit már a két világháború között
kifütyült itt a közönség.
Amúgy a szemétdomb sem mindig végállomás.
Például az is visszaemelhetõ onnan,
ami még negyvenötben került oda.
S még csak reparálni se kell,
mert a koronaúsztatós, tûzijátékos káprázatban
kincsnek látszhat,
ami már újkorában is kacat volt.