TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
 
A szakszervezeti kérdés
a huszonegyedik században
 
1989-ben nemcsak az "államszocialistának" csúfolt államkapitalista, újraelosztó "jóléti" állam dõlt össze, hanem a nyugati szociáldemokrata, magántõkés-korporatista "jóléti" állam is. A "jóléti" diktatúra is összeomlott, a "jóléti" demokrácia is. A kikényszerített és a kiegyezéses osztálybéke, a kordában tartott egyenlõtlenség és a fokozatos kooptálás útján háziasított lázongás mérsékelt világa véget ért. A lengyelországi munkások levert sztrájkmozgalma a Szolidaritást, a brit bányászok levert sztrájkmozgalma a Labour Partyt kényszerítette kompromisszumra. A neokonzervatív/neoliberális fordulat fölszámolta még a reformista alternatívát is, a szovjet tömb politikai halála pedig módot nyújtott rá a nagytõkének, hogy az állam meggyöngítésével közvetlenül vegye át a hatalmat. Kibontakozott a tõkés glo-balizáció, amely - átgázolva a szociáldemokrata "jóléti" nemzetállamok határain - gyarmati csapatok beavatkozása nélkül terjesztette a liberális kapitalizmust és az ultramodern informatikai, távközlési és szórakoztatóipari forradalmat.
    Bár alighanem majd bolondnak néznek bennünket, mert Rosa Luxemburg régi írásai* alapján próbáljuk újra átgondolni, kidolgozni a szakszervezeti problematikát, evvel nem kell törõdnünk - ezen ma semmi sem segít -, csak arról kell bevezetõben pár szót ejteni, hogy csakugyan olyan sikeres-e a globalizációtól serkentett gazdasági növekedés, amilyennek a neoliberális propaganda állítja.
    Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) által kidolgozott standard fejlõdési index (human development index), amely a készpénzbevételeken kívül olyasmit is mér, mint a gyermekhalandóság, az írástudás, a nemek közötti egyenlõség stb., mást mutat. (Bár azt is tudjuk, hogy a volt keleti tömbben 1989 és 2000 között a hagyományosan mért életszínvonal is csökkent, de még az Egyesült Államokban is csökkent a reálbér az iparban, a közlekedésben és a kereskedelmi dolgozók körében.) Az UNDP-indexet használó washingtoni kutatóintézet, a Centre for Economic and Policy Research, bebizonyította, hogy a globalizáció 1980 és 2000 közötti szakaszában a fejlõdés lelassult. A közepes és szegény országokban a gyermekhalandóság csökkenése és az iskoláztatás szélesedése gyorsabb volt 1980 elõtt. (Jonathan Steele, The Guardian, 2001. augusztus 3.) Tehát - bár ilyesféle adatok nyilván más korsza-kokból is fölhozhatók - az az utópia, amely állítólag szükségtelenné teszi a dolgozók osztályharcos szervezeteit, nincs sehol. Ugyanakkor azonban azok az intézményes eszközök, amelyek a tõkés világgazdaság ciklikus ingadozásait és válságait legalább a rendszeren belül kiegyensúlyoznák, szintén nincsenek sehol.
    A "létezõ szocializmus" (diktatúrás államkapitalizmus) bukása ("the collapse of communism") és a neoliberális hegemónia kialakulása olyan elõre nem látott következménnyel járt, amelynek az elemzése lényegében még várat magára (bár kivételek akadnak: hazánkban az Eszmélet és Jemnitz János Évkönyve többször is foglalkozott a kérdéskörrel). A legfontosabb ezek közül a szociáldemokrácia de facto megszûnése, még fölhígult poszt-Bad Godesberg-i alakváltozatában is. Márpedig a szakszervezeti kérdést általában a szociáldemokráciával párban volt szokás vizsgálni mintegy másfél évszázadig, hiszen a szakszervezeti mozgalom a szociáldemokráciával egységben és harcban élt sokáig: a szervezeti, gazdasági és politikai összefüggés a munkásmozgalom-történet egyik fõ témája volt. Azok, akik el akarták választani a szakszervezeteket a szociáldemokráciától (a szindikalisták és a tanácskommunisták, a CNT és az AAUD), forradalmibb proletárpolitikát akartak folytatni, mint a szociáldemokrácia vagy a régi bolsevik pártok, de bár mást akartak, a szakszervezet és a politikai szervezet viszonyát õk is döntõnek tartották.
    Hogyan lehet azonban a munkásosztály politikai szervezete nélkül a szakszervezeti kérdést megközelíteni? Nézetem szerint ezt csak a szociáldemokrácia megszûnésébõl eredõ válság megértésével lehet megkísérelni.
    Korábban azt írtam (vö. T. G. M.: "Szocdemek", Népszabadság, 2000. április 8.), hogy a szociáldemokrácia történelmi veresége - "elvégre demokratikus szocializmus sehol sem létezik" - mellett fönnáll a szociáldemokrácia hatalmas civilizációs teljesítménye, a kitaszított és kisemmizett proletariátus "beépítése" a polgári államba, egyfajta ellenhatalom és ellenkultúra megteremtése a munkásotthonoktól és a munkássajtótól a betegpénztárakig, fogyasztási szövetkezetekig és sztrájkalapokig. Hibái ellenére mindez rendkívüli haladás volt az emberi emancipáció történetében. Az ortodox marxisták azt gondolták, a burzsoá ellenhatalom (gazdasági hatalom) létrejöhet a hûbéri társadalom "méhében", de a tõkés kizsákmányolás radikális természete miatt, a proletároknak a termelõeszközöktõl (stb.) való megfosztatása miatt ("...csak láncaikat veszthetik...") a kapitalizmusban nem jöhet létre proletár ellenhatalom, "a szocializmus szigete". A "reformista" (szociáldemokrata és szakszervezeti) mozgalom civilizációs (nem politikai) sikerei látszólag rácáfoltak az ortodox marxisták véleményére, ám ezeknek az eredményeknek a szinte nyomtalan eltûnése az ezerkilencszáznyolcvanas években mintha mégis nekik adna igazat. A kétségtelenül fönnmaradt hagyomány és emlékezés, bár valóságos erõ, mégsem tekinthetõ ellenhatalomnak.
    De mi is volt a szociáldemokrácia?
    A "revizionista" Bernsteinnal polemizáló Rosa Luxemburg a tizenkilencedik század legvégén nem ismerte föl, hogy Bernstein - éppen azért, mert, és nem annak ellenére, hogy eltért Marxtól - adta a szociáldemokrácia helyes leírását, ezért neki nem Bernstein õszinte leírásával, hanem pártja gyakorlatával kellett volna vitatkoznia, amit késõbb meg is tett. (Ez nem az én fölismerésem, hanem a szocialista munkásmozgalom-történetírás közhelye.)
    A szociáldemokrácia és a vele összefonódott szakszervezeti mozgalom béremelésért küzdött, nem a bérrendszer, a bérmunka megszüntetéséért, a munkaszervezésbe való beleszólásért, nem pedig a kisajátítók kisajátításáért, parlamenti pozíciók révén a nagytõke redisztributív célú megadóztatásáért, nem pedig a tõkeviszony fölszámolásáért, a felsõoktatás és a hivatali pálya megnyitásáért a munkásgyerekek elõtt, nem pedig a hierarchia lebontásáért, munkásrészvényért és családiház-tulajdonért, nem pedig a magántulajdon kiiktatásáért, fizetett szabadságért és nyugdíjért, nem pedig a munkaidõ és a szabadidõ közötti falak lebontásáért - és így tovább. A burzsoáziának mindez igen sokba került, ugyanakkor azonban az engedményekért cserébe nyugalom honolt az üzemcsarnokban, az óriási jóléti költségek ellenében, a társadalmi kontroll egy részének átengedése fejében, az állami tervezés okozta kellemetlenségek ellenére az alapvetõ hatalmi viszonyok - különösen a külpolitika (értsd: az imperialista terjeszkedés, a gyarmatosítás, a katonai erõszakrendszer) - érintetlenek maradtak. Ennek volt a következménye a szociáldemokrácia bukása 1914. augusztus 4-én annak ellenére, hogy vezetõi a bázeli harangok  zúgása közben megfogadták, hogy ellenállnak az imperialista világháborúnak, ezért szegült szembe az 1917 és 1923 közötti proletárforradalmakkal (az ellenforradalomhoz aztán a Kronstadt utáni Komintern is csatlakozott), ezért adta meg magát a hivatalos kommunista pártokkal együtt a fasizmusnak - és így tovább. Civilizációs hódítás és politikai vereség, sõt: gyalázat, a sztálinista pártokkal együtt belesüllyedés az ellenforradalmi mocsárba, iszonyú árulások sorozata. Mégis: mindennek ellenére, bár igaz, hogy a szociáldemokrácia és a szocdem szakszervezetek a burzsoázia és a polgári állam "szervei" maradtak - ahogyan Rosa Luxemburg ezt az elsõ világháború éveiben belátta -, a munkásosztály gazdasági, kulturális, szervezeti érdekeire a szó szûk, technikai értelmében tekintettel kellett lenni ("a proletár enklávé" érinthetetlen volt), és a szociáldemokrácia önmagáról alkotott "hamis tudata" sokáig lehetõvé tette a proletariátus forradalmi szocialista önnevelését, és ez az illúzió sokszor termékenynek bizonyult, nélküle nem lett volna baloldali mûvészet és társadalomtudomány. (A szociáldemokrácia szerepét Dél-Európában egy idõ után a "kommunista" pártok játszották, amelyek - a hivatalos szocdemekkel együtt - ma már szociálliberális, balliberális parlamenti csoportosulások.) Van szociáldemokrata stílus: a Bauhaus, Kassák tipográfiája - a puritán, szikár modernizmus, amelynek emlékmûvei "a vörös Bécs" erõdszerû szociális bérlakásai (a Karl-Marx-Hof és a többi), Glasgow vöröstéglás lakótelepei, Chandigarh és Brasilia. Mindez azonban nem akadályozta meg a szociáldemokráciát abban, hogy véresen leverje a németországi proletárforradalmat, illetve a kommunistákkal közösen a katalóniai proletárforradalmat -  bár abban sem, hogy ausztromarxista szárnya Bécsben ne szegüljön szembe (forradalmi módszerekkel egyetlenként) a fasiszta ellenforradalommal.
    Akárhogy is, a szociáldemokrácia megbukott, és egykori pártjai (különösen Németországban és Angliában) rendõrállami eszközökkel érvényesítik a tõkés munkakényszert, a segélyezés fölszámolásával, a létminimum alatti éhbérrel jutalmazott közmunkaprogramokkal és a többi ismert technikával. Eszményképük, Clinton "szocdem" dumákkal a neokonzervatív/neoliberális, halk "leépítési" ellenforradalom kíméletlenebb végrehajtója volt, mint Reagan vagy Mrs. Thatcher. Amint Loren Goldner kutatásaiból tudjuk, 1973 óta az amerikai munkásosztály életszínvonala 20%-kal csökkent, a munkahét 10-20%-kal hosszabbodott meg. 1989 és 1993 között az átlagos családi jövedelem évi 2737 dollárral csökkent (The Guardian, 1995. február 20.). Amikor Clinton átvette hivatalát, 14,1 millió ember részesült segélyben, mire elnöksége vége felé járt, csak 7,3 milliónyian (The Times, 1999. augusztus 4.). A termelékenység növekedése nem mûszaki fordulatnak köszönhetõ, hanem a hosszabbodó munkanapnak, a rövidebb szabadságnak és az egyre súlyosabb munkaföladatoknak. (Az egész problematikáról ld. "The Retreat of Social Democracy: Re-imposition of work...", Aufheben 8, 1999. õsz.) Mindeközben 2 millió amerikai ül a dutyiban (vö. Loïc Wacquant: A nyomor börtönei, Budapest: Helikon, 2001, T. G. M. elõszavával). Angliában és másutt a minimálbér közvetett bérplafonként mûködik.
    Ugyanakkor a volt szociáldemokrata pártok "a társadalmi tervezés" ("social engineering") fegyverét a kizsákmányoltak, elsõsorban a lázongó, integrálhatatlan, szubverzív kisebbségek, a proletárnegyedek fiatalsága ellen fordítják: minden segítséget, állami hozzájárulást csak annak fejében hajlandók nyújtani, hogy a segélyre szoruló kérelmezõk moralizáló agymosásnak vetik alá magukat ("családi nevelés" a leányanyáknak, fõzõ tanfolyamok, kábítószer-ellenes indoktrináció és egyéb megalázó, örömgyilkos stratégiák) vagy gyalázatosan fizetett, egészségre veszélyes rabszolgamunkát vállalnak (ahol a reálbér gyakran alacsonyabb, mint a munkanélküli segély), többnyire olyan vállalatoknál, ahol tilos a szervezkedés és gyakori a hét napos munkahét - túlórapénz nélkül.
    "A harmadik út" és "az új közép" egykori szociáldemokrata pártjai szítják a bevándorló-ellenes és menekültellenes sovinizmust, rasszizmust és idegengyûlöletet (különösen "Tory" Blair Angliájában), leépítik - teljes összhangban jobboldali kollégáikkal - a jogállami garanciákat (habeas corpus már csak volt), a liberális polgárság büszkeségeit (a magánélet és a magánügyek sérthetetlenségét, a toleranciát, a pluralizmust, a kegyetlenségtõl való idegenkedést;  nem beszélve a liberális polgárság hajdanvolt erényeirõl, az iróniáról és öngúnyról).
    A dologház logikája uralkodik. "Tory" Blair - aki megtartotta Mrs. Thatcher öszszes szakszervezet-ellenes, munkásellenes, antiszociális törvényét, rendeletét, intézkedését - mintaországában a "teljes foglalkoztatás" követelése azt jelenti, hogy nem óhajtják többé a polgárság adóiból, újraelosztott többletjövedelmébõl finanszírozni a magukról gondoskodni képtelen alattvalók túlélését, nem hajlandók biztosítani az eltartottak szabadságát és méltóságát, nem tûrik a munkanélküliek lázongását, mindenkit belesuvasztanak a legalacsonyrendûbb szolgamunka kalodájába, a segélyezés föltétele pedig az állandó ellenõrzés és a szüntelen zaklatás. Akit evvel pedig az alaktalan és céltalan lázadás (bûnözés, drog, huliganizmus, értelmetlen rombolás, bandatársadalom és bandaháborúk, neonácizmus és aszkétikus integrizmus/fundamentalizmus) karjába löknek, azokat várja a fegyház, egyre több, egyre nagyobb, egyre korszerûbb, egyre gyilkosabb fegyház. A szociáldemokrácia margóján eddig megtûrt baloldali radikalizmusnak, kisebbségi jogvédelemnek hagyományosan oda-odalökött alamizsna folyósítását is beszüntetik. A felsõoktatás üzemszerûsítése a bérmunka-logika ketrecébõl eddig úgy-ahogy kitüremkedõ szubkultúráknak is alighanem befellegzett. A szakszervezetek bevonása világszerte a minõségjavító és termelékenység-növelõ programokba a dolgozók érdekvédelmi egyesüléseit a munkaintenzitás fokozásának (értsd: a kizsákmányolás fokozásának) cinkosaivá teszi. Az ún. "protestáns" munkaetika ideologikus kiterjesztése a proletariátusra (vö. Orbán: "rend, munka, tanulás", vö. Pétain marsall: "család, munka, haza", famille, travail, patrie) a burzsoázia nyilvánvaló primér hasznától és a polgári osztályállam stabilitásától eltekintve is az elidegenedett munkának az eleven emberi élet fölötti növekvõ dominanciáját jelenti. Elveszni látszik az ún. "mérsékelt baloldalon" - a volt szociáldemokrata pártokban és a volt "kommunista" pártokban - az az elemi belátás, hogy a tõke javára végzett munka intenzitásának és idejének növelése nem hasznos a népnek. Mellesleg az elmebeteg munkakultusz még a burzsoázia meglevõ kiváltságait is kiüresíti, márpedig osztálytársadalomban az uralkodó osztály szabadideje a kultúra alapja és legfõbb biztosítéka.
Emberhez méltó élet eddig is csak a kapitalizmus réseiben (az epikureusok kifejezésével élve: intermundiumaiban) volt lehetséges. Ezek a rések azonban egyre szûkülnek. A szociáldemokrata munkásmozgalom ellenhatalmának és ellenkultúrájának fölszámolása, az újraelosztó-tervezõ szociális ("jóléti") állam megszüntetése betömi a réseket. Az egész társadalomra kiterjedõ polgári humanizmus is eltûnik, helyébe a rettegõ, agresszív és regresszív burzsoá osztályönzés lép. A polgárság jelszava többé nem az "érdekegyesítés", a "jogkiterjesztés" és a "közteherviselés", mint szabadelvû elõdeié volt a tizenkilencedik században, de nem is a "háború a szegénység ellen" (war on want), mint a huszadik század harmadik negyedében, hanem küzdelem a "segélyfüggõség" (benefit dependency) ellen, az "ingyenélés" ellen, tehát nem a szegénység, hanem a szegények ellen. Az új proletariátus hatóságai (rendõri, határrendészeti, katonai, adóhivatali, munkaügyi-népjóléti, járványügyi, mentálhigiéniai, titkosszolgálati) ellenõrzése a honpolgári emancipáció helyett. A javítóintézet-szerû gyermektárolási intézményektõl a kereskedelmi televízióig és szórakoztatóiparig, az ember alattian primitív új bulvárlapoktól (tabloids) terjesztett kõkorszaki babonától és idegengyûlölettõl a manipulált internetportálok százezreiig és a mindenünnen szivárgó silány popzenéig az alantas népbutítás már merénylet a szuverén személyes élet és az életöröm ellen.
    A régi szocialista ellenhatalom és ellenkultúra valamennyire megvédte a szervezett munkásságot a már a tizennyolcadik század óta a tömegkultúra-vállalkozók által a plebejusoknak szánt filléres szemétáradattól, és ez volt egyik halhatatlan civilizációtörténeti érdeme. (Saját árulásainak és megalkuvásainak erkölcsi következményeitõl persze már nem tudta megvédeni. Egyébként a magaskultúra - bár kissé szervetlen és idõleges, ám mégis valóságos - össztársadalmivá tétele a "létezõ szocializmus" kevés reális emancipáló teljesítményének egyike, a függõleges mobilitás fölgyorsítása és az antifeudális, kasztellenes egyenlõsítés mellett.)
    A volt szociáldemokrata és a volt "kommunista" pártokkal összefonódott nyugati szakszervezeti mozgalom és a keleten 1989-ben újjászületett, ám azonnal támadott és marginalizált, megosztott, szétaprózott szakszervezeti mozgalom gigantikus, szinte megvalósíthatatlan föladatok elõtt találja magát - az évszázados dilemmák még mindig eldöntetlenek, és az újak száma is szaporodik. Írni ezekrõl a dilemmákról azért is nehéz, mert bár Nyugaton föltámadóban van az intellektuális és politikai baloldal, amely immár teljesen független az egykori munkáspártoktól, de az új proletariátus általános mozgalmától (ezt nevezte volt Marx "szocializmus"-nak) nem - Keleten azonban ez a fordulat érthetõ történeti okokból várat magára; itt a különféle színárnyalatú és múltú, de elsõsorban a személyzetileg az 1989 elõtti rezsimhez kapcsolódó alakulatokat nevezik "baloldalnak", amely akár a volt nyugati szociáldemokrácia, ma a polgári liberalizmus rossz lelkiismeretû variánsa. Keleten a baloldali társadalomelmélet és fogalomkincs feledésbe merült, bár a "kigázolás" elsõ jelei tapasztalhatók, beleértve a marxizmus új recepcióját. Kelet-Európában, ahol tízmilliókat oktattak "marxizmus-leninizmusra", Marx tanairól - ellentmondás nélkül - olyasmiket lehet állítani, amik az ezernyolcszázhatvanas években is szégyenletes mûveletlenségnek számítottak volna. A félreértés tehát úgyszólván elkerülhetetlen.
    Amint a munkásmozgalom egész története, de Nyugat-Európában különösen az utóbbi negyedszázadé, világosan bizonyítja, hogy a kapitalizmussal szembeni politikai alternatíva megléte szükséges, bár nem elégséges föltétele még a látszatra tisztán érdekvédelmi küzdelmeknek is. Merõ lélektani képtelenség volna, hogy a munkásosztály pusztán azért folytassa sziszifuszi küzdelmét az õt megnyomorító tõkés gazdaság és az ellene fölszerelt polgári osztályállam keretei között, hogy idõleges és ideiglenes elõnyöket harcoljon ki (pontosabban: hátrányokat ellensúlyozzon), amelyekért majd újra és újra meg kell vívni, anélkül hogy tartós sikerekre bármikor számítani lehessen. A hetvenes-nyolcvanas években mind Nyugat-Európában, mind Latin-Amerikában, mind Lengyelországban "a rendszer" ellen folytak a sztrájkharcok, amelyet a (magántõkés és államkapitalista) uralkodó osztály csak úgy tudott leszerelni, hogy kooptálta, "befogta" a poszt-Bad Godesberg-i szociáldemokrata és az "eurokommunista" pártokat, amelyeket csak azon az áron engedtek parlamenti többséghez jutni, hogy - mint már annyiszor - elvégezték a burzsoázia helyett a piszkos munkát. De a korábbiakhoz képest jelentõs különbséggel: a régi szociáldemokrácia annak idején magas árat követelt a polgári társadalom stabilitásának megteremtéséért vagy visszaállításáért, mindenekelõtt magas adókat újraelosztási célokra, állások százezreit az állami szektorban, egyenlõsítõ szociális, egészségügyi és mûvelõdési-oktatási politikát. A burzsoáziának mélyen a pénztárcájába kellett nyúlnia, ha nem akarta, hogy elkergessék, és még a fölbátorodott (és itt-ott a pénzhez jutott szakszervezetek által meg is fizetett) baloldali radikálisok kulturális befolyásának növekedését is el kellett viselnie.
    Ma errõl szó sincs.
    A volt szociáldemokrata/"eurokommunista" pártok, kormányok vezetik - méghozzá militáns hévvel és gátlástalansággal - a végsõ rohamot az új proletariátus, a faji-etnikai kisebbségek, az alkalmazhatatlanok és a beilleszkedésre képtelenek ellen, a "szociálliberális" álbaloldal állítja föl a posztmodernizált Nagy Testvér digitális rendõrállamát, miközben a szponzorok, program és szavazók nélkül maradt hagyományos jobboldal csöndben fasizálódik.
    A szakszervezetek a parlamenti (reformista, gradualista) szociáldemokráciával folytatott összjátékának az volt a középponti mondanivalója: "háziasítjuk a kapitalizmust", míg a szociáldemokraták "parlamenti kretenizmusát" a saját stratégiai játszmájába illesztõ polgárság szándéka vele párhuzamos volt: "háziasítjuk a szocializmust". Szemben minden ellenkezõ híreszteléssel, a kapitalizmust nem sikerült háziasítani - a jogállamot és a szociális államot kiiktatva, a globális nagytõke immár közvetlenül kormányon van, senki által meg nem választott nemzetközi intézményei és "független jegybankjai" (stb. stb.) révén, míg az évszázados emancipációs vívmányokat vagy nyíltan visszaveszik, vagy kiüresítik (mint pl. az egyéni szabadságjogokat és a parlamentarizmust); a szocializmus mint szervezett tömegmozgalom, mint intézményes realitás, mint szimbolikus fenyegetés egyszerûen fölszívódott.
    Miközben a tõke  globalizálódik, a munka nem globalizálódik, a proletariátus nemzetközi szolidaritása a múlté; az antiglobalizációs-antikapitalista, tiltakozó világmozgalom csak azt jelzi, hogy ez kibírhatatlan, de ellenszerét (még) nem találta meg. Ez olyan furcsa világmozgalom (én "forradalmi reformizmusnak" kereszteltem el), amelynek van minimális programja (a Porto Alegre-i Szociális Világfórum anyaga), de - részben a szociáldemokrácia halálára való reakcióképpen - nincs szervezete. Más formában ugyan, de megismétlõdik a múlt századforduló szindikalizmus-vitája. Ám a tanulságok radikálisabbak.
    A tizenkilencedik század végi forradalmi szindikalizmus attól tartott, hogy a szociáldemokráciának a hatalom parlamenti úton való meghódítására irányuló politikája megszünteti a proletariátust mint önálló politikai szubjektumot, a szociáldemokrácia (bár még munkáspártként) a polgári rendszer alkatrészévé válik, pl. azért is, mert az imperialista-militarista nemzetállamot gazdaságilag kihasználva (pl. munkahelyek a hadiiparban) kénytelen lesz föladni az internacionalizmust.
    A szindikalistáknak igazuk volt, ez megtörtént. (Ezt olyan különbözõ beállítottságú marxisták látták elõre, mint Rosa Luxemburg, Szabó Ervin, Georges Sorel, Robert Michels, Werner Sombart.)
    Pedig akkor még nem lehetett tudni a tõke közvetlen, nemzetállamok fölötti, államon túli kormányzásának korszakáról ("globalizáció"), amelyben a volt szociáldemokrata pártok által irányított kormányzatok és többoldalú hatalmi szervezetek pusztán az elnyomó (csendõri, katonai és indoktrinációs/ideológiai), tehát vegytisztán negatív állami funkciókat töltik be.
    A szindikalista hipotézis szerint a pártszervezet kiiktatásával, a pusztán "gazdasági" harcokkal, a saját bürokratikus oligarchia kialakításának elkerülésével vagy megelõzésével, az általános sztrájkkal kell majd "megdönteni" a kapitalizmust - anélkül, hogy az elkülönült állami hierarchia újjáéledne, ezúttal "forradalmi" álruhában. A "mozgalom" maga a munkásosztály, amelynek nincs és nem is lehet elidegenült "vezetése". A "szocializmus" nem lehet a valóságos proletariátustól megkülönböztethetõ mozgalom, kormányrendszer, párt vagy világnézet. A politikailag aktív, kezdeményezõ csoportok nem lehetnek a munkástömegek "vezetõi", elöljárói, fölöttesei.
    Mint köztudomású, sem a forradalmi szindikalizmus, sem a munkástanács-mozgalom nem vitte sokra, legalábbis külsõdleges értelemben, bár ezek az eszmék, gondolatok, követelések mindig és mindenütt szóhoz jutottak, ahol és amikor a dolgozó tömegek (egy-egy pillanatra) szabadon kifejezhették akaratukat.
    A szociáldemokráciának és az ún. "kommunistáknak" mindaddig tûrhetõ érveik lehettek a szakszervezetek és a "gazdasági" harc önállósága ellen (ne feledjük, hogy a szakszervezeti tagság és a szociáldemokrata párttagság valaha a szó szoros értelmében azonos volt), ameddig a liberális kapitalizmus keretein belül egzisztenciális elõnyöket csikartak ki a dolgozóknak. Ezek az érvek ma jórészt érvénytelenek - hiszen a szociáldemokrácia már csak nevében létezik, és már retorikája is alig különbözteti meg a neoliberális/neokonzervatív jobboldaltól, bár megtartja a hagyomány néhány szimbolikus elemét -, a szakszervezetek egyedül maradtak a páston, mint a régi "osztály-együttmûködés" és "reform" partner és szövetséges nélkül maradt elemei.
    A szakszervezetek maguk is a legjobb úton haladnak afelé, hogy a tõkés vállalati adminisztráció egyik ügyosztályává váljanak, és/vagy afelé, hogy pótolják a "jóléti", polgári-újraelosztó nemzetállam megszûnõfélben lévõ funkcióit, s evvel - korlátozva a munka (labour) globális mozgásszabadságát - akaratlanul is kiszolgálják a tõkés globalizációt. A régi "gazdasági nacionalizmus" a tõke érdekei mellett valamelyest a munka érdekeit is képviselte a maga protekcionizmusával, ma azonban csak arra jó, hogy alacsonyan tartsa a szegény országok "szubproletariátusának" (underclass) a munkabérét, megakadályozza a nemzetközi "szubproletariátus" spontán vándorlását a magasabb bérek, a nagyobb létbiztonság és a nagyobb szabadság irányában, és evvel - sajnos - elõmozdítsa az egyre intenzívebbé váló, egyetemes fasizálódást.
    Nem lenne szabad, hogy a szakszervezetek kiszolgálják ezt a vészterhes tendenciát. (A probléma nem új, vö. Rosa Luxemburg: A tõkefelhalmozás [1913], Budapest: Kossuth, 1979.) A szakszervezetek elõtt még mindig nyitva áll az út, hogy megjelenítsék a munka és tõke ellentétének az egyik oldalát, hogy ne adják föl - elnézést a kifejezésért - az osztályharcot.
    A jelenlegi körülmények között a szakszervezetek világszerte defenzívában vannak, ha olykor ki is tombolják elfojtott forradalmi energiáikat a seattle-i, prágai, genovai tüntetéseken. Dilemmájuk ugyanakkor a következõ: mivel eddigi (olyan, amilyen) politikai képviseletük nem létezik többé, törekedniük kell-e önálló szocialista politika kialakítására (természetesen az egyre jelentéktelenebb polgári parlamenteken kívül), esetleg a parlamenten kívüli radikális baloldali áramlatokkal együttmûködve. Ha így döntenek, számíthatnak a gazdasági bázisuk, függetlenített tisztségviselõik, sajtójuk elleni támadásokra, a "sárga" szakszervezetek álságos konkurenciájára, rendszeres és módszeres sztrájktörésre, a médiák ellenséges propagandakampányaira, a befektetõk menekülésére. A kereskedelmi televízió és az üzleti tömegsajtó, a zenés szennyrádió és az internetes álhírkáosz korában egyre illuzórikusabbnak tetszik az, amit valaha "osztálytudatnak" neveztek.
    Mi volna az "osztálytudat" jelentõsége?
    Az uralkodó polgári ideológia hatása alatt az emberek hajlamosak arra, hogy saját bajaikat ügyetlenségnek, balszerencsének, az alkalmazkodási készség, a szaktudás, a tehetség, az állóképesség, a szorgalom, a "kapcsolati tõke" és a "kulturális tagság" hiányosságainak vagy génhibának tulajdonítsák, nem pedig - ami a lényeg - az adott társadalmi rend mélyszerkezeti tulajdonságának. Csak világtól elzárt elmebeteg állíthatja, hogy az elõnyöket érdem és kivételes adottság szerint osztják.
    Az emberi szerencsétlenség és szenvedés azonban megint, mint a fölvilágosodás elõtt, a predesztináció (eleve elrendelés) kifürkészhetetlen titkának tetszik. Annak a fölismerése azonban, hogy szerencsétlenségünk és szolgaságunk többnyire független személyes vonásainktól, és ebben a balsorsban az emberek túlnyomó többségével osztozunk, mégpedig nem valamely embercsoport elõre megfontolt, szubjektív rosszindulatának következtében (a kizsákmányolás nem összeesküvés), hanem a tulajdonnal szemben és a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt véletlenszerû pozíciónk folyományaképpen - ez egyrészt gyógyír az irracionális szégyenre és bûntudatra, amely a szegénységgel és az alárendeltséggel jár, másrészt azonban érvényes tudást nyújt a társadalomról, és erkölcsi ösztönzést jelent a fölszabadító kollektív cselekvésre.
    Ezért az "osztálytudat" már önmagában is jó; a munkásmozgalom történetébõl számtalan tanúságtételt ismerünk, amely szerint ez a belátás heves boldogságérzést okozott - a Franz Kafka mûveibõl ismert hamis vád alóli fölmentés eksztázisát -, amely azonban csak látszólag hasonlít a vallási megtérésre, amelynek folytán Valaki Másnak ajánljuk föl és adjuk át életünket. "Az ügy" és "a párt" iránti - a munkásmozgalomban nem ismeretlen - vak, kvázi-vallásos lelkesedés és önföláldozó önátadás, szépségei ellenére, csak "a proletár osztálytudat" dekadenciája, érthetõ önvédelem az altruista kollektív cselekvés veresége (vagy ellentétébe fordulása) láttán. A racionális "osztálytudat" önmagában is elegendõ alap az áldozatkészségre, a gyakran szükséges aszkézisre és önfegyelemre, amely - ahogy Rosa Luxemburg és Szabó Ervin áldozatos élete is bizonyítja - nem áll ellentétben a kritikai érzékkel és szellemi önállósággal.
    A szakszervezeteknek az a képessége, hogy kollektív akcióval megjavítsák a dolgozók életkörülményeit, már önmagában is lélektani és erkölcsi javulást okoz, túl azon a pár forinton: éppen a javulás mutatja meg, hogy a korábbi, épp fölszámolt hátrány társadalmi eredetû, s evvel csökkenti a szerencsétlenségbõl eredõ önkéntelen bûntudat és szégyenkezés erkölcsi súlyát. Mindig megvisel, ha azt hallom valakitõl, ami sajnos sûrûn elõfordul, hogy "én, kérem, kisember vagyok" (nem beszélve a "Mari nénirõl" és "Józsi bácsiról" szóló undorító burzsoá fecsegésrõl, amelybõl süt a nép megvetése); a szomorú belenyugvás az elfogadhatatlanba, ami látszólag megváltoztathatatlan, részvétet és haragot vált ki az emberbõl, amely talán nem jó tanácsadó. Az "osztálytudat" elemi tényeire sajátos módon csak az altruista kollektív cselekvés szolgáltat bizonyítékot; ha csak egy kicsit megingatjuk a társadalmi rendet, látszik, hogy valami inog: kiderül, hogy a társadalmi rendszer nem elvontság, hanem valóságos oksági összefüggések bonyolult láncolata, amelyek eredõje a kizsákmányolás, a munkamegosztás, az elnyomás, az egyenlõtlenség, a hierarchia, a mindent átható láthatatlan kényszer. Az egyéni szerencsétlenség röstellni való leprából közüggyé válik, amelyet társainkkal együtt lehet és kell orvosolnunk.
    A liberális kapitalizmus, a polgári demokrácia szûnni nem akaró válsága (a válságelmélet jelenlegi állásáról ld. a Historical Materialism [5:2000] különszámát) a védelmére hivatott szokásos intézmények hanyatlásával párosul; a szakszervezeteknek azt is el kell majd dönteniük, hogy megvédik-e az alkotmányos-szabadelvû jogállamot, amely eddigi - pusztán szûk értelemben vett érdekvédelmi - tevékenységüket lehetõvé tette, avagy elfordulnak tõle, és megpróbálják létrehozni az új proletariátus autonómiáját - azaz a nemzetközi munkásszolidaritás rögös, kockázatos útjára lépnek-e, harcba szállnak-e a közvetlen tõkés világkormányzás laza globális hálózatával (vö. Michael Hardt, Antonio Negri: Empire, Cambridge, Mass./London: Harvard University Press, 2000; franciául: Párizs: Exils, 2000).
    A szakszervezeteknek majd azt is el kell dönteniük, hogy harcba szállnak-e a konföderációktól elszakadt, a vállalati igazgatástól irányított kollaboráns szakszervezetekkel és az üzleties érdekképviselettel (business unionism). Tudomásul kell majd venniük, hogy a béralku, a döntõbíráskodás, a szociális partnerség - különösen Kelet-Európában - gyöngíti az ellenállást, csökkenti a szakszervezet ún. "károkozó képességét", elõsegíti a kiszámíthatatlan következményekkel járó szabotázs, vadsztrájk, rombolás terjedését. (Vö. David Mandel: "Why Is There No Revolt?", Socialist Register, 2001, 171-196.)
    A szakszervezeteknek azt is el kell majd dönteniük, hogy befogadják-e a szociáldemokrácia és az "eurokommunizmus" végromlása elõl menekülõ baloldali csoportokat, hogy hajlandók-e és képesek-e szövetséget kötni az antiglobalista-antikapitalista áramlatokkal, a feminista nõmozgalmakkal, a zöld pártok züllöttségétõl elszakadó környezetvédõkkel, a kisebbségvédelem, emberijog-védelem, fogyasztóvédelem, antirasszizmus/antifasizmus képviselõivel, vagy különbékére törekszenek a tõkével. (A nyugati szakszervezetek problémáiról ld. Hugo Radice, Theo Nichols, Gregor Gall, John McIlroy cikkeit: Capital & Class 75, 2001. õsz.) Kérdés, mi a teendõje a szakszervezeteknek a technikai és munkaszervezési változások és reformok veszedelmeivel szemben (errõl jó áttekintés: Tamás Pál: "Posztfordizmus...", in: A globalizáció kihívásai és Magyarország, szerk. Földes György, Inotai András, Budapest: Napvilág, é.n. [2001], 73-110; Kelet-Európa, elsõsorban Lengyelország vonatkozásában ld. még a következõ tanulmányokat: Jane Hardy, Labour Focus on Eastern Europe 67, 2000. õsz, Andrew Kilmister, Labour Focus 68, 2001. tavasz, Guglielmo Meardi, Labour Focus 69, 2001. õsz, vö. Thoma László: "A baloldal dilemmája: a szakszervezet", Mozgó Világ, 2002/1).
    A legnehezebb kérdés azonban politikai természetû. A szakszervezetek - másfél évszázad óta elõször - politikai képviselet és támogatás nélkül maradtak (nem beszélve a közkeletû médiaideológiáról, amely az osztályok és az osztályharc puszta létezését is tagadja, és csak "csoportkultúrákról", "értékvilágokról" stb. értekezik). A szakszervezeti mozgalom vagy a tõke munkaszervezési és bérfejlesztési igazgatósága lesz, az osztálybéke, a kooperáció, a stabilitás, a belenyugvás és a reményvesztés "jó rendõre" (ahol a "rossz rendõr" az állam hivatali és erõszak-apparátusa), vagy új fókusza lesz az antikapitalista politikának, immár véglegesen és illúziók nélkül a parlamenten kívül.
    Kelet-Európában az ellenállásnak néhol van élõ hagyománya (mint Lengyelországban, Romániában, Szerbiában, Bulgáriában, Albániában, Görögországban), másutt (mint Magyarországon) nincs, ami befolyásolja azt, mit gondolhatunk értelmesen a népi politikáról, hagyományosabban kifejezve: a proletariátus osztálypolitikájáról. A népszerûségi listákkal, médiabotrányokkal és klientélizmussal foglalkozó "hivatalos" polgári politikától nincs mit várni, bár a diktatúra veszedelmével szemben - némi osztály-együttmûködéssel, de megint csak illúziók nélkül - alkalmasint meg kell védeni a polgári demokrácia szánalmas maradványait. Az általános demokratikus önvédelem, a defenzív népfrontpolitika persze nem helyettesíti a Kelet-Európában csak nyomokban létezõ baloldalt. A baloldal a következõ periódusban vagy a szakszervezetekben lesz, vagy sehol sem lesz.
    Magyarországon a valódi szakszervezetek egységének megteremtése, a túlságos ágazati szétaprózottság fölszámolása, az autonóm munkáspolitika önérzetes vállalása a legfõbb remény az egész társadalom számára, amely attól szenved, hogy a kizsákmányolás és az emberi erõtlenség új világában még az alternatíva látszata is megszûnni látszik.
    Nem titok, hogy a 125 esztendõs Vasasszakszervezethez sokak - nemcsak vasasok, nemcsak munkások - nagy várakozásai fûzõdnek. A Vasasszakszervezet hagyományai megszégyenítõen, zavarba ejtõen nagyszerûek, és helyénvaló most fölidézni, hogy ez a hagyomány a kompromisszum nélküli osztályharc és a munkásautonómia hagyománya. Mindaz, amit leírtam, nem divatos - a munkásosztály nincs divatban -, sõt: sok tekintetben bántóan régimódi. Annyira régimódi, mint maga az igazságtalanság.
    A magyarországi szakszervezeti mozgalom föladata nehezebb és fontosabb, mint bármikor. A másfélszáz éves dilemma - szocializmus vagy barbárság - a megoldásához közeledik.
 
* "Tömegsztrájk, párt és szakszervezetek" (1906), in: Rosa Luxemburg: A szakszervezetek és a tömegsztrájk, szerk. Hamburger Mihály, h. n. [Budapest]: Táncsics, 1976, 124-189; "Társadalmi reform vagy forradalom?" (1899/1906), in: Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, szerk. Vörös Gyula, Budapest: Gondolat, 1983, 104-195; Junius: "A szociáldemokrácia válsága" (1916), in: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások, I. köt., Budapest: Kossuth, 1958, 92-198. (vissza)
 

FÓRUM   

 
SZÕKE KÁROLY*

Születésnapi töprengések

125 éves a vasasszakszervezet

A vas- és ércmunkások szakegylet elõkészítõ munkáját egy 1877. februári újságfelhívásból ismerjük: "nyilvánosság elé terjesztjük mindazt, ami eddig az ügyben tétetett", hogy tanácsokozásokat folytattak, melyek végeredménye, hogy "itt az ideje egy szaktársulat alakításának". A szaktársulat teendõirõl így szóltak: "elsõ feladata tagjait az elnyomóktól és kizsákmányolóktól jöhetõ minden eshetõség ellen megvédeni". Folytatása egy vendéglõben, a Kerepesi úti Beleznay-kertben március 4-én tartott vas- és ércmunkás gyûlés volt, amely támogatta a szakegylet létrehozását. Állást foglalt a Munkás Heti-Krónika címû újság és annak szerkesztõje, az akkoriban hazatért Frankel Leó mellett.
    Bár a gyûlés hivatalosan nem hozta létre a szakegyletet, mégis az osztályharcos szakmozgalom megalakításáért folyó küzdelem nyitányának tekinthetõ, amelyet késõbb eredménnyel végzõdõ egyletalakítás követett.
 
* A szerzõ a Vasas Szakszervezeti Szövetség elnöke.
 
 
Az 1877. március 4-ei gyûlés óta eltelt öt negyedszázad története magában rejti a VASAS küzdelmeit, üldöztetéseit és sikereit. A vasasok szakszervezete átélt számos rendszerváltozást, de tagjainak és tisztségviselõinek köszönhetõen minden alkalommal - igaz sokszor nagy (vér)vesztességgel - talpon maradt. Így történt ez az 1988-90-es éveket követõen is, annak ellenére, hogy 1990-ben az elsõ szabadon választott parlament nem egy pártja "agyagba kívánta döngölni", illetve az 1991-93-as évek folyamán az MDF vezette koalíció, az SZDSZ hathatós támogatásával, a tagság által ez évszázad alatt felhalmozott vagyonától kívánta megfosztani. A VASAS a legutóbbi rendszerváltozást is túlélte. Napjainkban változatlanul a magyar szakszervezeti mozgalom meghatározó szakszervezete. Politikailag sokszínû, de - anyagi és szervezeti függetlenségét megtartva - elkötelezett híve a szociáldemokrata modernizációnak. Ez azt jelenti, hogy a VASAS politikailag független, de nem semleges. Tevékenységét, ahogy azt a rendszerváltozás óta tartott négy kongresszus programjai is tartalmazzák, a szolidaritás, az igazságosság, az egyenlõség és a szociális biztonság megteremtése határozzák meg A VASAS nélkül nincs modernizáció, és nem létezhet politikai baloldal.
 
Szakszervezeti helyzetkép

    A rendszerváltozás óta eltelt több mint egy évtized alatt a magyar szakszervezeti mozgalom kritikus helyzetbe került. Természetesen ez az állapot a mûködés különbözõ szintjein - munkahelyek, ágazatok-szakmák, makroszint - igen eltérõ.
    A munkahelyeken több jól mûködõ szervezet tud felmutatni tartalmas kollektív megállapodásokat, míg az ágazati szakmai kollektív szerzõdés, bérmegállapodás "ritka, mint a fehér holló". Országos, "tripartit" (kormány, munkaadók, munkavállalók) megállapodás az Orbán-kormány hivatali idejében pedig gyakorlatilag nem született. Ez az állapot elsõsorban a szakszervezetek szintenként eltérõ erejére vezethetõ vissza. A szakszervezetek fõ tevékenysége a piacgazdaságban hídteremtés a tõke és a munka között. Ez a jelképes híd nem más, mint a tárgyalóasztal, ahol a megállapodások születnek. Ennél az asztalnál folyik a szociális dialógus (párbeszéd), amely - sport nyelven szólva - olyan mérkõzésnek kell lennie, amelynek végeztével nincsenek gyõztesek, de vesztesnek sem érzi magát senki. Ahol a megállapodásokat a GDP (termelékenység) és a bérek növekedése (változása) generálja.
    Annak, hogy Magyarországon makro- és ágazati szinten a munkavállalók képviselõi csaknem minden esetben vesztesként állnak fel az asztaltól, oka elsõsorban a szakszervezetek megosztottságában keresendõ. A szakszervezetek ereje a világban mindenütt a taglétszámuk, az anyagi erõforrásaik és a károkozó (sztrájk) képességük együttes függvénye. Ha ezek bármelyike jelentõsen gyengül, vagy nem áll rendelkezése, akkor nem beszélhetünk igazi szakszervezetrõl.
    A magyar szakszervezeti mozgalomról elmondható, hogy mindhárom tényezõt tekintve legyengült állapotban van. (Ez alól csak néhány, nagy hagyományú szakmai-ágazati szakszervezet kivétel.)
    Az aktív munkavállalók közötti taglétszám 800-850 ezer fõre zsugorodott. Az anyagi erõforrások, a szétaprózódás, a párhuzamos tevékenységek, az amatõr vagyonkezelés, az egzisztenciális túlélés, stb. miatt jelentõsen megcsappantak. A legfontosabb nyomásgyakorló eszköz, a sztrájkképesség önmagában sem, de az elõzõekben felsoroltak miatt is kevés helyen létezik. Kétségtelen tény, hogy a világ szakszervezeti mozgalmát is tagvesztés jellemzi. Ennek a szubjektív okok mellett olyan okai is vannak, mint a terjeszkedõ szabadkereskedelem, az információs-kommunikációs technológia (IKT) gyors térnyerése, a vállalatok nemzetközivé válásának folyamata, a tõkekoncentráció és a szervezhetõ munkavállalók számának csökkenése.
    Erre a kihívásra a világ szakszervezetei egyesüléssel, fúzióval reagálnak. (IGM, IGBC, VERDI, GMT, svájci, dán, angol, amerikai szakszervezetek stb.)
    Ezzel szemben nálunk továbbra is az atomizált állapot jellemzõ. Közel két év elteltével - a 2000. november 11-ei, valamint a tavaly március 24-ei demonstrációkon kívül - semmi jele a hat konföderáció együttmûködésének.
    A magát "ágazati szakszervezetnek" nevezõ szakszervezetek száma meghaladja a százat. Igen sok üzemben három konföderációhoz tartozó, egymással versengõ szakszervezet mûködik. Társadalmi megítéltségük vetekszik a politikai pártokról kialakult negatív véleménnyel. Politikai kapcsolataik, tartalmi kérdések helyett személyfüggõek, amely tovább rontja társadalmi presztízsüket.
    A jelenlegi helyzethez vezetõ út
    Szakszervezeti berkekben igen gyakran hivatkozási alap, hogy a kialakult helyzetért az okok elsõsorban szakszervezeteken kívül keresendõk. Ebben természetesen van igazság, de a probléma gyökere másutt található. Reálisabb képet mutat az elmúlt évtized külsõ (politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális), illetve a szakszervezetek belsõ környezetének számbavétele.
    Kétségtelen, hogy a politika, illetve a rendszerváltozás egyetlen kormánya sem volt "szakszervezet-barát". Sõt! A Fidesz-MPP vezette kormány kimondottan szakszervezet-ellenes. Rontotta a szakszervezetek helyzetét a magyar gazdaság teljesítõképességének jelentõs visszaesése, a szakszervezetekrõl saját maguk és a társadalom által kialakított negatív kép is. A magyar értelmiség sem állt ki mellettük, eltekintve mintegy negyven baloldali értelmiségi 2001 áprilisában, a Munka Törvénykönyve módosítása kapcsán tett nyilatkozatától. A felsoroltak mellett viszont nagyobb probléma, hogy a belsõ környezetben versengõ szakszervezetek mûködtek a szervezkedõ, szervezetépítõ szervezetek helyett. Az egymás közötti versengésnek az 1993-as és 1995-ös üzemi- és közalkalmazotti tanács választás esetében még talán lehettek objektív okai (vagyonosztozkodás, reprezentativitás), azóta viszont érthetetlen, hogy a konföderációk, ágazatok, üzemi szervezetek miért nem azt keresik, ami összeköti õket. (Klaus Zwickel, a német IGM (vasasok) elnöke, a magyar szakszervezeti mozgalom megosztottságát tapasztalván azt mondta: "Ha én munkaadó lennék, még fizetnék is ennek az állapotnak a fenntartásáért.") Ebben a versenyben - egy-két ágazati szakszervezettõl eltekintve - elfogyott, illetve amortizálódott a szakértõi állomány, szétforgácsolódott a képzés és az azt szolgáló infrastruktúra, az informatika terén pedig már-már behozhatatlan a szakszervezetek lemaradása.

A jelen kihívásai

A szakszervezetekkel szembeni kihívások négy fõ csoportban összegezhetõk. A munkaadók (tõke), a munkavállalók, a politika és az uniós csatlakozás kihívásai.
 
    1. A munkaadói kihívások
    Mára megtapasztalható a kapitalista gazdaság alapvetõ képlete:
 
    (max.) árbevétel - (min.) ráfordítás = (max.) profit
 
    Mivel gyengék a szakszervezetek, a rövidlátó munkaadói szemlélet pedig az emberi erõforrást (a munkaerõt) költségnek, ráfordításnak tekinti, a magyar munkabérek vásárlóértéke még mindig nem éri el az 1989. évi szintet. (Eközben a gazdaság teljesítõ képessége lényegesen meghaladja azt.) Elkeserítõ, hogy a visegrádi országokban és Szlovéniában - Szlovákia kivételével - mindenütt nagyobb a bérek vásárlóértéke, mint nálunk. (1993-ban még csak Szlovénia járt Magyarország elõtt!)
    Egyre több magyarországi munkaadó él a munkakihelyezéssel, ma már sokszor nálunk is követhetetlen a cégek nemzetköziesedése, adás-vétele. Megjelent az információs-kommunikációs technológia természetes velejárója, a távmunka, amikor is a munkavállalónak az eddig tapasztaltaknál is nagyobb kényszer alatt kell eladnia munkaerejét.
 
    2. A munkavállalói kihívás
    A munkavállalók szakszervezetekkel szembeni kihívásai kormányzati és munkaadói intézkedésekbõl táplálkoznak, s valójában a munkavállalói érdekek jobb érdekérvényesítését követelik meg. Ezek ma már korántsem szakmaspecifikusak, mint voltak a szakszervezetek "hõskorszakában". Napjaink munkavállalója elsõsorban a foglalkoztatás-biztonságban érdekelt. Elvárja szakszervezetétõl ennek javulását. Hasonló elvárás reálpozícióinak (bérek, jövedelmek, szociális járandóságok stb.) növelése.
    A monoton, idegölõ szalagmunka és a növekvõ pszichés terhelés okozta egészségkárosodás, néhány szakmában pedig a munkabiztonság romlása olyan kihívás, amelyre elsõsorban a szakszervezeteknek kell megadniuk a választ. Így van ez a fejlett szakszervezeti kultúrájú országok valamennyiében.
    A munkavállalók - ha nem is mindig nyíltan - azt akarják és azt várják, hogy a munkaviszonyhoz tartozó jogokat és kötelességeket kollektív megállapodások rögzítsék. A rendszerváltozás eltelt éveiben tömegesen tapasztalták meg, hogy néhány kivételtõl eltekintve, egyénileg képtelenek gazdasági és szociális jogaik érvényesítésére. Az egyéni "ÉN"-érdek vesztes a munkaadói integrált érdekekkel szemben. A német, osztrák, skandináv stb. munkavállalók ötször-tízszer magasabb életnívóját, a magasabb termelékenység mellett az erõs szakszervezeti mozgalom teremtette meg. A példaként felsorolt országokban a munkaviszonyban állókat preferáló munkajog sem a törvényhozás ajándéka. A szervezett munkások harcos kiállásának eredménye, hogy "jobb" feltételek mellett végezhetik munkájukat. A felsorolt témáknak történõ megfelelés a "szervezett" munkavállalók integrálásával és jelentõs növelésével érhetõ el. A megoldás egyik útja a szakszervezetek szervezetépítõ tevékenységének javítása.

    3. Politikai kihívások
    A szakszervezetnek céljaik elérése érdekében szükségük van politikai szövetségesekre. Ez a szövetségi politika akkor szolgálja a szakszervezetek érdekeit, ha érdek- és értékalapú. A szakszervezetek a munkavállalói érdekek politikai integrálásában, törvényerõre emelésében keresik a politikai szövetségeseket s számukra nem vezetõik parlamentbe juttatása az elsõrendû érték. Sokkal inkább az, hogy a politika növelje a szakszervezetek presztízsét, társadalmi elismertségét.
    Ilyen megközelítésbõl a rendszerváltozás korányai nem nevezhetõk szakszervezet-barátnak, sõt a Fidesz-MPP vezette kormány kimondottan szakszervezet-ellenes. (Magam Pokorni Zoltán Fidesz-pártenököt és Õry Csaba politikai államtitkárt a szakszervezetek árulójának tartom. A kormányban betöltött szerepük és tevékenységük jelentõsen rontott a magyar szakszervezeti mozgalom helyzetén, nyilvános közszereplésükben pedig rendre meghazudtolják korábbi szakszervezet-vezetõi mivoltukat.) A pártokhoz fûzõdõ szövetségi politika nem a választások elõtti kampányra és a választásokra kell hogy koncentrálódjon. Ennek inkább a két választás közötti ciklusban kell érvényesülnie. Ilyenkor van reális lehetõsége a kormánynak és az azt támogató politikai erõknek olyan intézkedéseket, törvényeket, jogszabályokat alkotni, amelyek javítják a gazdasági kényszer alatt levõ munkavállalók helyzetét, és alkalmas környezetet teremtenek a tartalmas szociális párbeszédhez. A politika "hozzáállása" a társadalmi párbeszédhez leképzõdik a munka világa valamennyi szereplõje részére. Ha a hatalom (kormány) lekezeli szociális partnereit, akkor ez a magatartás - tisztelet a kivételnek - a szociális párbeszéd minden szintjén tapasztalható. A diktátum érvényesítése nem hozhat olyan eredményt, mint amilyen egymás érveinek meghallgatása, a kölcsönös kompromisszumok mellett megszülethet. "Amikor nincsenek gyõztesek, de vesztesnek sem érzi magát senki."
 
    Az uniós csatlakozás kihívásai
    Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz egyre inkább tényként kezelhetõ. Nagy probléma azonban az ország lakosságának hiányos ismerete az Európai Unióról. Az ismerethiányért egyaránt hibás a kormányzati, a munkaadói és a munkavállalói oldal. A csatlakozás ügyét nem kíséri nemzeti összefogás, mindhárom szereplõ önállóan lobbizik Brüsszelben. Ebben nem a lobbizás a megvetendõ, hanem sokkal inkább az, hogy egyes kérdésekben az érdekérvényesítés egymás ellen hat.
    A Vasasszakszervezet a személyek szabad áramlásának bármiféle korlátozását elfogadhatatlannak tartotta. (Tudniillik nehezen magyarázható, hogy a tõke szabadon "mehet" az olcsó bérû országokba, a munkaerõt viszont megállítják a közös Európa magyar határán.) Nemzetközi szervezetében, az Európai Fémipari Szövetségben is keményen védte ezt az álláspontját. Össz-szak-szervezeti elvárást képviselt és ezzel az Integrációs Államtitkári Hivatal is egyetértett. Hasonló megítélésének adott hangot a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének tisztségviselõje is a témáról rendezett, 2001. májusi nemzetközi szakszervezeti konferencián.
    A magyar kormány ennek ellenére átmenetileg (összesen 7 évre) feladta a személyek szabad áramlásának lehetõségét. Mindazonáltal nem a negyedik szabadságjog átmeneti feladása a probléma. Már csak azért sem, mert térségünkben a magyar lakosság migrációs hajlandósága a legkisebb, s erre tárgyalásai során a VASAS hivatkozott is. Az az elfogadhatatlan - amelyre újabb példa a kedvezménytörvény kapcsán aláírt román-magyar egyezmény -, hogy ezekben a fontos kérdésekben a kormány nem, illetve csak utólag egyeztette stratégiáját a szociális partnerekkel. A Civil Országjelentés címet viselõ, a hazai szakszervezetek által magukénak érzett, valójában az MSZOSZ által készített tanulmány valóságos képet ad a magyarországi szociális dimenzióról. Sokszori tanulmányozása után azonban felvetõdik a kérdés: nem terheli-e felelõsség a kialakult állapotokért a magyarországi szakszervezeteket? Igenis felelõsek! A helyzetelemzés tényszerû, a munka világának állapota lehangoló, nincs valódi szociális védelem, kiürült a társadalmi párbeszéd intézménye. A szakszervezetek nem itt tartanának, ha nem lennének atomizált állapotban, ha a konföderációk vezetõi a külvilágnak tett üzenetek helyett inkább öszszefognának.
    A nemzeti bérfelzárkóztatás programjáról, az aktivitási ráta várható mértékérõl, a munkavállalók kollektív szerzõdéssel való lefedettségének alacsony voltáról stb. nemcsak beszélni kell. Ezek megoldásának, megvalósításának, elõsegítésének érdekében legalább a tagsággal meg kell ismertetni az Európai Unióban honos gyakorlatot, össze kell hangolni a tervezett lépéseket. Egyazon kérdésrõl három homlokegyenest eltérõ nézetet valló szakszervezeti magatartás rontja a munkavállalók pozícióit.
    Van-e a szakszervezeteknek elképzelésük, hogy miként készítsék fel a munkavállalókat a számukra várhatóan tovább romló foglalkoztatási szerkezetre? Mit kívánnak tenni a csatlakozásból kifolyólag vesztes helyzetbe kerülõ munkavállalók érdekében?
    S még sok megválaszolatlan kérdés.
    A hazai szakszervezeti mozgalom a huszonnegyedik órában van, ami azonnali összefogást sürget. És az összefogásnak rövid idõn belül el kell vezetnie a szakszervezeti fúziókhoz a munkahelyi szervezetektõl kezdve a konföderációig.

    Történelmi felelõsség
    és szükségszerûség

    A hazai szakszervezeti mozgalom a saját dokumentumaiban felvállalt feladatainak jelenlegi állapotában nem képes eleget tenni. A megoldás az ágazati szakszervezetek gyors fúziója, amelyet az eddig leírtak mellett más szempontok is indokolnak. A professzionális érdekvédelmi munka elengedhetetlen feltétele a jól felkészült szakértõi háttér (kutatóintézet!), a tisztségviselõk új kihívásoknak megfelelõ felkészítése, képzése. Létre kell hozni a szolgáltatások (informatika, képzés, nyomda, újság stb.) közös infrastrukturális hátterét. Az erõforrásokat, elsõsorban szakmai, informatikai és személyi szinten a regionális-területi munkához kell igazítani.
    A ma és a holnap szakszervezetének elengedhetetlen feladata a tagmegtartó, tagszervezõ tevékenység. A "szociális" piacgazdaság megteremtésének fontos feltétele a "jogfosztott" munkavállalók szakszerû és gyors jogsegélyszolgálattal való ellátása s az ehhez szükséges hálózat biztosítása. Be kell fejezni az elõdök felhalmozta vagyon felélését.
    A felsorolt problémákra és kihívásokra adandó válaszoknak nincs alternatívája. Az egész világon, így Magyarországon is eltûnnek az egyes szakmák közötti különbségek, és csökken az eddigi "szakmákban" a foglalkoztatottak száma. Ez is megköveteli új ágazati-szakmai szövetségek létrehozását.
    A tévedés lehetõségét fenntartva, ezek a következõk lehetnek: 1. egységes közalkalmazotti-közszolgálati szakszervezet; 2. a szolgáltatásban (kereskedelem, posta, városgazdálkodás, stb.) dolgozók szakmai szövetsége; 3. a közlekedési (közút, vasút, légi- és vízi út) ágazat szervezete; 4. a mezõgazdasági és élelmiszeripari munkavállalók érdekvédelmi szövetsége; 5. az ipari és az ipari szolgáltatásban dolgozók szakszervezete.
    Elérkezik majd az idõ, amikor szakszervezetek helyett csak a szakszervezetrõl beszélnek. A globalizálódás szociális deficitje és a világ szakszervezeti mozgalmában tapasztalható tendenciák ezt vetítik elõre. Történelmi lemaradásban vagyunk a nemzetközi szakszervezeti mozgalomban elkezdõdött folyamatoktól. Ezért a VASAS és az ÉFÉDOSZSZ elnöksége által elhatározott egyesülés arra a startvonalra kívánja állítani a magyar szakszervezeteket, mindenekelõtt azok vezetését, ahonnan gyorsan elérhetõ a cél. Taglétszámában, anyagi erõforrásaiban, szakértõi hátterében erõs magyar szakszervezeti mozgalom megteremtése.
    Ez nem kihívás, ez történelmi felelõsség és szükségszerûség. Felelõsség a szakmai szakszervezetek alapítói és a jövõ munkás nemzedékei iránt. Szükségszerûség a ma munkavállalói életnívójának gyors - a gazdasági teljesítményekkel összhangban álló - növelése érdekében.
    Napjaink vasasszakszervezete ezért nyújtja összefogásra kezét a bányász, vegyész, ruhás, textiles, erdész, villa-mosipari és minden iparban mûködõ szakszervezetnek.
    A VASAS 125. születésnapjára emlékezve ma is aktuális az alapítók kitûzte feladat: a szakszervezet tagjait, a munkavállalókat az õket semmibe vevõktõl, a kizsákmányolóktól megvédeni.
    Egység, összefogás, szolidaritás! Csak ez vezethet eredményre!
 

CSALA KÁROLY
 
Kis beszélgetés Jancsó Miklóssal
a szolidaritásról
 
Jancsó Miklós filmrendezõrõl köztudomású, hogy néhány neves értelmiségi emberrel együtt részt szokott venni különbözõ tiltakozó társadalmi megmozdulásokon, afféle lelkiismeret-ébresztõ megnyilatkozások sem idegenek tõle. Miért is?
    - Mondhatjuk úgy, hogy szolidaritásból.
    - Nem mondhatjuk viszont el, hogy mindenki elsõre ugyanazt szokta érteni ezen a szón. Utoljára itt volt ez az eset a fõvárosi hetedik kerületi kilakoltatással, ahonnnan végül bilincsben vitték el néhány tiltakozó társadat. De azért, ha visszatekintünk régebbi eseményekre, például a Demokratikus Charta idejére akár, bizonyos, hogy elég sokféleképpen vehetõk szemügyre azok a társadalmi konfliktusok, amelyek bizonyos szereplõi szolidaritásra tarthatnak igényt a társadalom más területein mozgolódóktól, s természetes, hogy idõrõl idõre más-más árnyalatot kap maga a "szolidaritás" szó is.
    - Persze. Nem is nagyon régóta van Európában az, amit szolidaritásnak lehet nevezni. Azt hiszem, a francia forradalom egyik jelszava tartalmazott elõször ilyesmit, éspedig a "testvériség", amit mostanában már a franciák sem igen emlegetnek.
    - Véleményed szerint mi hát a szolidaritás?
    - Csakugyan több oldalról lehet ránézni, kezdjük elõször is azzal, ami nem. Bizonyosan nem azonos a jótékonysággal, ami fõleg karácsony táján jön rá az emberekre - no, nem mindenkire, a gazdagokra nem szokott rájönni karácsony tájban sem -, amikor arra gondolnak, hogy utcán hevernek emberek fedél nélkül, hidegben. Ami azt illeti, a karitász - mert a szolidaritás helyett ez a latin szó illik ide - nem okvetlenül elvetendõ, sok tisztességes ember és szervezet foglalkozik hasznosan is ezzel, például a Máltai Szeretetszolgálat és mások; de a jótékonyság, az egyoldalú adományozás, a szolidaritás pedig valami kölcsönös. Ez a lényeg. Ha úgy tetszik, én azért vagyok szolidáris veled, hogy te is szolidáris legyél velem.
    - Hogy ez mennyire nem ilyen egyszerû, az azért kitetszik abból, ha rámutatunk, hogy ez a bizonyos "veled", akivel szolidáris vagyok: ez a nép egyre nagyobb tömegû lecsúszott szegényeire vonatkozik, akiknek korántsem ugyanolyan eszközei vannak a "velem" való szolidaritás kinyilvánítására, mint megfordítva.
    - Igen. Ebben a mai társadalmi helyzetben én azokkal az emberekkel vagyok szolidáris, akik állandó fenyegetettségben élnek. Akiket minden további nélkül kirúghatnak a helyükrõl, kitehetnek az utcára, akár még beléjük is rúghatnak. Azért vagyok velük szolidáris, mert szüksége van rájuk az országnak. Szükségünk van a munkájukra is, még akkor is, ha most épp nincs munkájuk. Azért vagyok szolidáris az ilyen emberekkel, mert hogyha õk nem tudják fölnevelni a gyerekeiket, ha nem tudják taníttatni õket, sõt, ha az õ gyerekeik nem juthatnak hozzá az internethez meg más ilyen hülyeséghez, akkor mi lesz? Mi lesz ebbõl az országból? És egyáltalán, mi lesz a világban? No, tudjuk mi lesz, látjuk, hogy mi van.
    És ez ellen tiltakozni mostanában már nem teljesen kockázatmentes. Amióta a "ki kit gyõz le" elve alapján nem kormányoz, hanem hatalmat gyakorol mindenki más felett az alcsúti gyerek csapata, és úgy gondolkozik, és úgy cselekszik, hogy akit le kell gyõzni, az neki nem ellenfél, hanem ellenség... Végül is, mondjuk ki, ilyesmi már elég régen nem volt a magyar társadalomban. Mert tudniillik Kádárék a hatvanas évek közepétõl megértették, hogy nekik is jobb, ha nem rugdalnak folyamatosan bele az emberekbe, és meglehet, akikbe belerúgtak, azok így majd talán hajlandók lesznek egy idõ után elfelejteni a bántást (nem mondom, a súlyosakat nem lehet elfelejteni, az igaz). Tény, hogy megpróbáltak létrehozni egyfajta társadalmi békét. Sokan persze épp ezt róják föl nekik. Hogy egy idõ után igyekeztek elkerülni a nagyobb konfrontációt, azt szerették volna, ha megnyugszik a társadalom.
    Ezzel szemben most mi van? Hogy is mondjam, nem egyszerûen arról van szó, hogy az embernek lesül a bõr a pofájáról, hogy milyen szegénység van az országban, meg hogy mekkora a szakadék... Nézd, én persze tudtam ezt, ismertem ezt, mert én éltem korábban is kapitalizmusban. Majdnem tíz évig éltem Itáliában, ahol ha nem is egészen ugyanilyen, de majdnem ugyanilyen helyzetekkel találkozhattam. Arról nem is szólva, amit még gyerekkoromban ismertem meg: az egyenesen feudalizmus, sõt szuperfeudalizmus volt, az úr és a paraszt viszonya. Hát az szavakkal elmondhatatlan, az leírhatatlan volt... Talán egy-két Móricz-novellából, Ady Endrének nem is annyira a verseibõl, mint inkább néhány újságírói szösszenetébõl süt ki pontosan... Mások írásaiból is kitetszik, persze; de a lényeg az, hogy más dolog ám megélni, a saját bõrödön tapasztalni, mint olvasmányélményként átélni.
    No, mindegy, kanyarodjunk vissza a szolidaritáshoz. Hogy minek járok én ilyen helyekre, tiltakozni? A fene tudja! Több okból. Elõször is: mindig ilyen voltam. Másfelõl meg, keresetlenül kimondva: ezek le vannak szarva. Engem nem érdekelnek a fenyegetéseik. Én már csak a láncaimat veszthetem, hogy klasszikust idézzek. Azért járok ilyen helyekre, mert fölháborít, hogy lassan már az ország lakosságának kétharmada méltatlan helyzetbe süllyed le. És nem jogi értelemben, természetesen, hiszen jogi értelemben véve szabadság van. Csakhogy... Lehet ám a szabadság helyzetében is egészen mássá formálni egy országot. Láttuk, sikerült már ilyesmi, például a Weimari Köztársaságban.
    - No meg ha formálisan léteznek is szabadságjogok, elég talán arra gondolnunk: a legszegényebb romák, mondjuk: a keleti határvidéken, ugyan mit tudnak kezdeni szabadsággal és jogokkal? Márpedig akkor az õ számukra egész egyszerûen nem létezik jog és szabadság.
    - Éppen ezért szól a szoldaritás arról is, hogy kinyilváníthatjuk: egyenlõek vagyunk.
    - Jól mondod, hogy kinyilváníthatjuk: ha meg is valósulna, akkor nem lenne már szükség szolidaritásra.
    - De akkor is fontos kinyilvánítani. Fontos, hogy ezt közöld azokkal, akikre vonatkozik. Fontos, hogy próbáld rábeszélni õket: gondolkodjanak el a helyzetükön. Ez nagyon nehéz dolog, mert õk állandóan fenyegetett helyzetben élnek. Csakhogy amit az elõbb félig tréfásan magamra vonatkoztatva idéztem, rájuk aztán a legkomolyabban érvényes: nem veszíthetnek mást, csak a láncaikat. Az éhezésüket, a szegénységüket. Fontos, hogy a belátására jussanak: nem tûrhetik tovább, hogy állandóan sárba tapossák õket. Mert itt sárba tapossák. Szemtelenül sárba tapossák õket. Ezért a szolidaritás nem egyszerûen annyi, hogy lesütöm a szememet, hogy szégyenlem magamat amiatt, amivé válik körülöttem a világ. Meg kell mutatni, vállalni kell azt, hogy én nem tartom nem-embernek azokat, akiket az ún. sikeresek nem-embernek tartanak!
    - Varga Mihály pénzügyminiszter meglehetõsen nyiltan és cinikusan kifejtette a Népszabadságnak adott, karácsony elõtti nyilatkozatában, hogy csakis a jövedelemmel bírókat akarják támogatni, ezért ötölték ki a családi adókedvezményeket. Mert a hatalmon levõk álszent módon azonosítják a jövedelmet a munkával, szerintük, akinek nincs jövedelme, nem gazdagodik, nem sikeres, az csakis azért van ilyen helyzetben, mert rühell dolgozni...Magyarán, aki szegény, aki nem tud nekik adót fizetni, akinek nincs semmije, az nem ember.
    - A mostani miniszterelnök, Orbán Viktor kerek-perec megmondta - megvan idézetben, félretettem -, hogy neki bizony meg kell alapoznia a saját, a családja, a gyerekei jövõjét, ez a kötelessége, meg talán azt gondolja: aki nem sikeres, azaz nem milliomos, annak vége. Az talán nem is ember, ugye? Már sokszor, sokan megkérdezték - akadémikus kérdés, persze - ugyan hol lenne most Orbán és nemzedéke, ha korábban nem lett volna fölfelé kiegyenlítõ társadalmi mozgás? Hol végeztek volna egyetemet? Például. Manapság persze, aki "sikeres" az elküldheti a gyerekét tanulni bárhová, Pestre vagy külföldre. Nem? Egyenlõségrõl, testvériség-rõl szó sincs - keresztény-nemzeti értelemben sem, ugye?
    Hát például ezért kell megkérdezni - merõ szolidaritásból - mi lesz a roma gyerekekkel, a kelet-magyarországiakkal, akik soha a büdös életben nem gondolhatnak arra, hogy külföldi egyetemen diplomázhassanak. Azokkal mi legyen? Azt kellene kitalálni, mi legyen a hátrányos helyzetû honfitársakkal, nem? Persze, egyszerû a válasz: a társadalmi egyenlõséget nem lehet megvalósítani. Talán így van. De tételezni kell. Meg kell közelíteni. A társadalomnak, az államnak. A mostani kormány állama nem a kiegyenlítést szolgálja. Szakadékot ás. Nincs egyedül. A volt szovjet blokkban nagyon sok ilyen állam van. Maffia jellegû. Ezt nem én mondom; hanem Václav Havel. Tudják, ki az? Nemrégiben mondta, és az egész mifelénkre értette - itt most maffiakapitalizmus van.
    A magyar történelemben már volt ilyesmi. Például a török kiverése után. Akkor jött a Neoacquistica Commissio (azaz országvagyon rabló módon való újrafelosztása). Meg Kollonich Lipót gróf, esztergomi érsek, államminiszter, az udvari kamara elnöke és társai, hogy ne mondjam, bandája. Most mintha megint hasonló idõket élnénk. Nem? És ha még mindig azt kérdezed, mért vagyok a szolidaritás híve: hát ezért. Nincs igazam?
    Kollonich aranymondása egyébként így hangzott: "Magyarországot elõbb rabbá, aztán koldussá, végül katolikussá teszem." Jó, ugye? Be kell iktatni keresztény-nemzeti múltunk dokumentumai közé. Nem? Esetleg lehetne filmet csinálni az érsekrõl. Orbán Viktor finanszírozhatná. Mit neki tíz-húszmillió dollár! Én felvállalom, megcsinálom. Jó film lesz!
 

KÁRPÁTI SÁNDOR - LADÁNYI ANDRÁS

Gazdaság, elit, szakszervezet

Beszélgetés Szalai Erzsébettel
 
Abból az alkalomból beszélgettünk az ismert kutató szociológussal budapesti lakásán, hogy nemrég jelent meg legújabb könyve: Gazdasági elit és a társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Arra kértük Szalai Erzsébetet, hogy avassa be olvasóinkat a kötet címben jelzett tartalmába, mutassa föl a tíz éves kutatómunka eredményének legfontosabb összefüggéseit, beleértve annak a megválaszolását is, miért és hogyan került érdeklõdésének középpontjába az elitek problémaköre.
    - Úgy láttam 1988-89-ben - indította gondolatmenetét -, hogy a rendszerváltás folyamatának alakításában a széles társadalmi rétegek nem vesznek részt. Olyan alapvetõ kérdések eldöntésébõl, hogy milyenek legyenek a tulajdonviszonyok, milyen legyen a társadalom részvétele a különbözõ gazdasági, politikai és kulturális keretek alakításában, a társadalom túlnyomó többségét, a munkavállalókat kizárták.
    - Mondana konkrét példát?
    - Errõl szól a munkástanács-mozgalom történetérõl írott könyvem. A munkástanácsok ugyanis olyan mozgalom volt, amely abból a célból szervezõdött, hogy érdemben befolyásolja a rendszerváltás irányát. Ezzel szemben azt láttuk, hogy miként került fokozatosan a politikai paletta jobboldalára, vagyis hogyan változtatja meg eredeti baloldali identitását. Azt feltételeztem - amit késõbb tapasztaltam is -, hogy a társadalmi struktúra alapvonalainak kialakításából a társadalom ki lesz rekesztve, és a politikai, gazdasági és kulturális elit fogja a fõszerepet eljátszani. Ezen belül a gazdasági elit lesz a döntõ elit csoport.
    - Minek az alapján feltételezte ezt?
    - Marxista tradíciójú társadalomkutató vagyok, bár számos ponton kritika tárgyává teszem a marxizmust. Marxista attitûdjeim megerõsödtek azon tapasztalatom alapján, hogy a magyar társadalom strukturálódását elsõsorban a különbözõ társadalmi csoportoknak a gazdasági elithez való viszonya határozza meg. Ennek alapján a társadalmat három részre osztom. Az elsõ csoportba azok a középrétegek tartoznak, akik közvetlenül a gazdasági elithez tudnak kapcsolódni, az általuk teremtett munkahelyeken dolgoznak, vagy kisvállalkozókként nekik szállítanak. Azok a társadalmi középrétegek tartoznak a második csoportba, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a gazdasági elithez. Ilyenek az önálló egzisztenciával rendelkezõ kisiparosok, kisvállalkozók és a magasan kvalifikált és többé-kevésbé független értelmiség. A harmadik csoportot az alullevõk társadalmi csoportja, egy széles réteg alkotja, amely tehát még a középrétegekhez sem illeszkedik. Ezeknek nincs önálló egzisztenciájuk ahhoz, hogy a lábukat meg tudnák vetni a társadalomban.
    - Ezek a csoportok milyen arányt képviselnek egymáshoz viszonyítva?
    - Becslésem szerint mindegyik egyharmadot. Meg kell jegyeznem, hogy még egy tényezõ utal arra, hogy a gazdasági elit döntõ szerepet játszik a magyar társadalom alapstruktúrájának az alakításában. Nevezetesen az, hogy ez az elit képes arra, hogy fel- vagy leértékelje a társadalmi szereplõk politikai és kulturális tõkéjét.
    - Ez mit jelent?
    - Azok a tudások számítanak értékes tudásnak, amelyek a gazdasági elit szûken vett érdekeit szolgálják. Az állampolgári autonómiát szolgáló tudás, a civil mozgalmakat teremtõ tudás például nem fontos a gazdasági elitnek. Ugyancsak nem fontos számukra a gyermekek oktatására fordított tudás, így a pedagógusoké sem, vagy az emberek egészségének megõrzésébe fektetett tudás, vagyis az orvosok és az egészségügyi dolgozók tudása sem. Ezek közvetlenül nem használhatók fel a gazdasági elit számára, ezért leértékelõdnek és alulfizetett foglalkozásokká válnak.
    - A gazdasági elitnek ez a meghatározó szerepe hosszú távon is tartósnak látszik-e?
    - Magyarország kis és gazdaságilag nyitott társadalom, és még inkább azzá vált annak következményeképp, hogy a  külföldi tõkebefektetés aránya nálunk világviszonylatban is kiemelkedõen magas lett. A magyar politikai elitnek nincs meg a lehetõsége, hogy autonóm módon befolyást gyakoroljon arra, milyen gazdasági elit-frakciók kerülnek elõtérbe. Ez nagymértékben attól függ, hogy a világban a globalizáció milyen irányt vesz. A globalizáció egyik fontos jellegzetessége a gazdasági elit dominanciája a politikai és a kulturális elit fölött. Amennyiben a globalizáció-kritikai mozgalmak - amelyek egyre-másra születnek szerte a világon - valamilyen kontroll-funkciót lesznek képesek gyakorolni a nemzetközi nagytõke felett, akkor elképzelhetõ, hogy a gazdasági elit szerepe gyengül.
    - Melyek a fõbb jellemzõi a gazdasági elitnek?
    - Nem jó a kérdés.
    - Miért?
    - Túl általános.
    - Akkor pontosítsunk. Melyek a fõbb csoportjai?
    - A gazdasági elit rendkívül szeg-regált képzõdmény. Sok csoportból áll. A legjelentõsebbjét alkotják a külföldi befektetõk és azok menedzserei. További fontos csoportok a nagyvállalkozók, az állami vállalatok vezetõi, a vezetõ állami gazdasági bürokrácia. Részben a külföldi befektetõkhöz kapcsolódik, de önálló szociológiai csoportként jelenik meg az egész pénzvilág, ám ezek közül csak domináns csoportjukat, a bankárokat tudtam vizsgálni. Ide tartoznak még az önkormányzatok gazdasági ügyekért felelõs szakemberei, valamint a parlament gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó bizottságai is. Vagyis a gazdasági elitbe azok tartoznak, akik országos jelentõségû gazdasági döntésekben vesznek részt. Ezek között találunk olyan csoportokat, amelyek közvetlenül és klasszikus értelemben vett tulajdonosi pozícióban vannak, mint például a magánvállalkozók, de olyanok is, akik döntõen rendelkezési jogokkal bírnak, ilyenek többek között a külföldi tulajdonban lévõ vállalatok, bankok vezetõi, akik menedzseri pozíciót látnak el.
    - Erre gondoltunk, amikor azt kérdeztük, hogy melyek a gazdasági elit fõbb jellemzõi, mert az eliten belül ezek a csoportok sajátos jegyekkel rendelkeznek.
    - Önálló arculatuk van, amely elsõsorban abban nyilvánul meg, hogy a tõkekonvertáló képességük mekkora és hogyan változott. De ennek kifejtésére hosszabb idõre volna szükség. Még egy fontos gazdasági elitcsoportot nem említettem: a késõ-kádári technokráciát.
    - Ez a könyvében mindenütt az elsõ helyen szerepel.
    - Eddig azért nem említettem, mert amelyeket felsoroltam, azok alapvetõen pozicionális elitek, a késõ-kádári technokrácia pedig funkcionális elit.
    - Mit kell ezen értenünk?
    - A késõ-kádári technokrácia a gazdasági, a politikai és a kulturális élet legkülönbözõbb szegmensében megtalálható. Ezek azok a szakemberek, akik az 1980-as évek elejétõl a hatalom sáncain belül jelentek meg. A korábbinál jóval magasabb szaktudással és nemzetközi referenciával rendelkeztek. Õk azok, akik elsõként szorgalmazták - az 1980-as években - a piaci viszonyok kiterjesztését. Ez a csoport rendkívül bonyolult tõkekonvertálási folyamatot hajtott végre a gazdasági rendszerváltás folyamatában. Ennek az a lényege, hogy a nemzetközi geopolitikai és gazdasági viszonyokkal összefüggésben a késõ-kádári technokráciának a társadalmi tõkéje - a szociális, kulturális és gazdasági - felértékelõdött a rendszerváltás folyamatában. A késõ-kádári technokrácia azt tette, hogy az állami nagyvállalatoktól és a vezetõ állami gazdasági bürokráciától átszivattyúzta a tõkét a külföldi befektetõk számára. A saját tõkéjét is - részben - átadta a külföldi befektetõknek cserébe azért, hogy õ maga a nemzetközi pénzügyi szuperstruktúra részévé válhasson.
    - Külön jelentõséget tulajdonít a bankároknak. Ez azzal függ össze, hogy a pénz rendkívül fontossá válik?
    - A bankárok a gazdasági elit domináns csoportja. A bankszféra technikai jellemzõibõl adódóan, viszonylag kis gazdasági erõforrásokkal, nagy horderejû gazdasági döntéseket képes befolyásolni.
    - Beszéljünk a kettõs gazdaság és kettõs társadalom problémakörérõl.
    - Magyarországon kettõs gazdasági és kettõs társadalmi struktúra alakult ki a rendszerváltás folyamatában. Szemben áll egymással egy alapvetõen külföldi tulajdonban levõ, külföldi piacokhoz kötõdõ nyugati termelési és társadalomszervezési modellel leírható, nyugati életstílussal jellemezhetõ szektor és egy hazai. Ahol a hazai tulajdon domináns, és az értékesítés iránya alapvetõen hazai, ott jórészt rendies jegyekkel írhatóak le a gazdaság- és termelésszervezési modellek.
    - Miben nyilvánul meg ez a rendiesség?
    - Abban, hogy a munkavállalók a hazai szektorban jóval kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint a külföldi tulajdonban. Minél feljebb haladunk a vállalati nagyságban, annál nagyobb gyakorisággal jönnek létre szakszervezetek. A nagyvállalatok viszont Magyarországon jórészt külföldi tulajdonban vannak. A hazai közép és kisvállalkozói szférában nincsen, vagy nagyon kevés a szakszervezet, és magas a feketemunka aránya. Ennek pedig az a sajátossága, hogy nem védik jogi intézmények az így dolgozó munkavállalókat. Nem tudnak például betegállományba menni - nagyon kevés táppénzt kapnak -, vagyis kikerülnek a szociális jogvédelem hálózatából. Az önkényesség a rendiségnek egyik fontos sajátossága, s ez a hazai szektorban erõteljesen jelen van.
    Ennek a kettõs társadalomnak történelmi hagyományai vannak a magyar kapitalizmus történetében a kiegyezéstõl kezdve a két világháború közötti idõkön át a jelenlegi helyzetig. A magyar társadalomnak geopolitikai és geogazdasági helyzetébõl adódóan soha nem volt lehetõsége és ideje arra, hogy az alapvetõ társadalom és termelésrendezési modelljét - alulról induló szerves fejlõdés folyamán - önmaga szülje meg. A magyar társadalom önmegvalósítási és önérvényesítési kísérleteit mindig leverték. Ennek következtében az uralkodó termelési és társadalomszervezési modelleket mindig kívülrõl kaptuk.
    - Ez a magyarázata a kettõs szerkezetnek?
    - Ma a kettõs szerkezet azt is jelenti - többek között -, hogy a külföldi tulajdonban levõ szektor az állami redisz-tribúción keresztül folyamatosan jövedelmeket szivattyúz át a hazai szektortól. Az állami redisztribúció a külföldi szektor felé részrehajló.
    - Hogyan ítéli meg a mai magyar szakszervezetek helyét és szerepét?
    - Vannak bíztató jelek. Fõként az, hogy a szakszervezetek között megindult egy erõteljesebb együttgondolkodás, cselekvés.
    - ... ami sajnos, az utóbbi idõben lelassult.
    - Részben azért, mert a szakszervezetek között hatalmi harcok folynak. Döntõen azért lassultak le ezek a közeledések, mert vannak olyan problémák, amelyeket a szõnyeg alá söpörtek.
    - Mire gondol?
    - A különbözõ szakszervezetek az eltérõ helyzetû munkavállalókat képviselik, akiknek az érdekei között éles ellentétek húzódnak. Kutatásaim során - a multinacionális szektorban - háromfajta munkavállalói státuszt tudtam megkülönböztetni. Az ezekhez rendelhetõ csoportok tagjai között - rövid távon - semmiféle érdekazonosságot nem lehet felfedezni. Az egyik a fiatal, nagyon képzett munkaerõ, akinek a multi részt vesz oktatásában, jól megfizeti munkáját, többször külföldre utaztatja, s ezt az általa alkalmazott munkaerõt a világ munkavállalói élvonalába emeli. Ilyen például az elektronika, ahol a fiatal informatikai mérnökök világkarriert tudnak befutni. A másik típus az a fiatal, de abszolút szakképzetlen, fõleg nõi munkaerõ, akit elsõsorban szalagmunkára alkalmaznak. Nem nehéz belátni, hogy egy fiatal informatikus mérnök és egy fiatal, faluról autóbusszal beszállított munkavállaló között nehéz érdekközösséget találni. Egyiknek érdeke a globális tõke terjeszkedése, a másiknak meg nem.
    - A harmadik típus?
    - Az a munkaerõ, amelyik magasan kvalifikált, de akit a tudásánál jóval alacsonyabb feladattal bíznak meg.
    - Térjünk vissza a szakszervezethez.
    - A különbözõ szakszervezetek eltérõ szociológiai sajátosságokkal rendelkezõ munkavállalókat képviselnek. Ezt még igazán nem vitatták meg a szakszervezeteken belül. Nem dolgoztak ki egy olyan stratégiát, amely differenciáltan is tudná képviselni a különbözõ munkavállalói csoportok érdekeit. Miután ez elmaradt, nem tud egy olyan egységes szakszervezet-politika kialakulni, amely képes lenne a társadalom munkavállalóinak mindegyik csoportját megszólítani.
    - Mi lehet ennek a megoldása?
    - A különbözõ érdekeltségû és státuszú munkavállalói csoportokban differenciált szakszervezeti tevékenységet kellene kifejteni. Megkeresni, hogy mi a közös bennük, de tudomásul kell venni a sajátosságaikat. Szerintem az egyes szakszervezetek ma még nem látják pontosan a saját bázisukat.
    - E fontos tényezõk mellett ugyanakkor közrejátszanak más hazai és nemzetközi körülmények is. Mit gondol errõl?
    - Szerte a világban hanyatlik a szakszervezeti mozgalom. Ennek az az oka, hogy a munkafolyamat individualizálódik. Különbözõ új munkaformák jelennek meg, például a távmunka, az otthoni munka, részmunkaidõ stb. Atomizálódik a munkafolyamat. A klasszikus munkásmozgalom otthona és bázisa a hatalmas nagyvállalat volt. Ezek a nagyüzemek egyre inkább felbomlanak és laza konglomerátummá alakulnak át. Ennek következtében nehéz szakszervezeti mozgalmat szervezni. Ez összefüggésben van a társadalom általános polarizációjával is. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a jelenlegi kormány mindent megtesz azért, hogy gyengítse a szakszervezeteket. De ettõl függetlenül is, ezek munkavállalói bázisa erõsen beszûkült, így a szakszervezetek rákényszerülnek arra, hogy valamely párthoz csatlakozzanak.
    - Kifejtené ezt egy kicsit bõvebben?
    - Nem tartom szerencsésnek azt a szoros kapcsolatot, amely a szocialista párt és fõként az MSZOSZ-hez tartozó szakszervezetek között létrejött. Ez csorbítja a szakszervezetek civil társadalmi vonásait. Azért alakult ki ez az erõs kapcsolat, mert a szakszervezetek önmagukban gyengének érzik magukat - mint ahogy azok is -, és védelemért, támogatásokért a különbözõ pártokhoz fordulnak.
    - A magyar szakszervezeti mozgalom gyökerei - a kezdetektõl - mind a baloldali pártokhoz kötõdtek.
    - Igen, csakhogy ez a mostani baloldali párt, az MSZP 1995-ben végrehajtotta a Bokros-csomagot, amivel óriási károkat okozott a szakszervezeteknek és önmagának is, hiszen fontos szociális vívmányokat vettek vissza. Az MSZP ezzel legalább annyira gyengítette saját szakszervezeti bázisát, mint amennyire a Fidesz most szét akarja verni a szakszervezeteket.
    - Az MSZP ugyan nem volt szakszervezet-barát, de a Fidesz-kormány kifejezetten szakszervezet-ellenes. Ezért a két párt és kormány között van különbség a szakszervezetekhez való viszonyukban.
    - Ez talán igaz. El kell mondanom azt is, hogy vannak biztató kezdeményezések. Ilyen például a Közmûvelõdési és Közgyûjteményi Dolgozók Szakszervezete által nemrég szervezett kétórás figyelmeztetõ sztrájk. Ebben a dolgozói részvétel kilencven százaléka részt vett. Ennek nagy jelentõsége volt.
    - Könyve olvasása közben meglepett e szóhasználat: kizsákmányolás. Tíz év óta ez a fogalom tabunak számít.
    - Könyvemben megfogalmaztam azt a tételt, hogy 1997-ig zsugorodó, majd lassan növekedésnek induló nemzeti termék mellett és a gazdaságpolitikai vezetés által szabadon felhasználható források hiányában az elitek felhalmozása, meggazdagodása csakis úgy mehetett végbe, hogy más társadalmi csoportoktól jövedelmeket szivattyúztak át. Az analitikus marxisták értelmezése szerint olyan helyzet alakult ki, amikor bizonyítható, hogy egyes csoportok felhalmozása, meggazdagodása mások elszegényedése árán valósult meg. Ez az egyik lehetséges megközelítés. A másiknál a baloldali liberális Kis János gondolatmenetébõl indultam ki. Ennek a lényege: akkor van speciális kizsákmányolás, amikor bizonyítható, hogy a tõke és a munka viszonyában a tõke erõfölényben van a munkával szemben.
    - Ez annyira egyértelmû, hogy bizonyítani sem kell.
    - Mind a két kritérium alapján az eredeti tõkeátcsoportosítás során - ez nem eredeti tõkefelhalmozás! - kizsákmányoló viszonyon keresztül valósult meg egyes csoportok felhalmozása, meggazdagodása. Ennek alapján az, hogy a társadalom nem szervezõdik osztályokká. Mert ha azzá szervezõdne, akkor az alul levõ osztályok képesek lennének alkupozíciót kiharcolni önmaguk számára.
    - Vagyis az Ön véleménye az, hogy nincs munkásosztály?
    - Munkások vannak, de a munkások helyzete és a gazdasági elithez való viszonya rendkívül differenciált. Van a munkásoknak egy olyan része, amely érdekelt a globális tõke terjeszkedésében, egy másik része viszont nem érdekelt. Nagyon erõs az érdekellentét munkásságon belül. Ha a hagyományos munkásosztály fogalmából indulok ki, akkor a menedzsereket is a munkásosztály tagjainak kellene tekintenünk, minthogy alapvetõen õk is a munkaerejüket bocsátják áruba. Nem tudom, hogyan lehet közös nevezõre hozni egy multi menedzserét -, akinek ötven-hatvanmillió forint az éves jövedelme - azzal a munkással, aki havi negyvenezer forintot keres.
    - Váltsunk szót a sokat emlegetett középosztályról.
    - Nem létezik középosztály.
    - Akkor a jelenlegi hatalom mirõl beszél?
     - A mai hatalomnak van egy víziója arról, hogy neki mi lenne a politikai bázisa, és ezt a középosztályban véli felfedezni. Én azt mondom, nincs középosztály, inkább ellentmondásos helyzetû középrétegekrõl beszélhetünk.
    - Melyek ezek?
    - Számosan vannak, például az elõbb említett informatikai mérnök, aki az egyik középrétegbe tartozik. Ez azt jelenti, hogy abból a szempontból kedvezõ a helyzete, hogy a hazai átlagnál jóval magasabb a fizetése. Tudjuk azonban, hogy a magyar munka bérszínvonala az európainak a tíz százaléka. Így a magyar informatikai mérnöknek is jóval alacsonyabb a fizetése, mint az európai informatikusé. Ugyanakkor ez a magyar informatikus európai termelékenységgel dolgozik, és így, ebbõl a szempontból õ abszolút kizsákmányolt. Vagy beszéljünk az önálló kisvállalkozóról, akinek vannak alkalmazottjai és ezekkel, tegyük fel, roszszul bánik - feketén dolgoztat, alacsony bérért stb. -, ezért õ, ebbõl a szempontból kizsákmányoló. A külföldi tõke viszont folyamatosan az õ profitját is megcsapolja az állami redisz-tribúció csatornáin keresztül, így másik szempontot tekintve kizsákmányolt helyzetben van.
    - Könyvének az utolsó fejezete a legrövidebb, ahol alternatívákat vázol fel.
    - Van egy optimista és egy pesszimista elõrejelzésem. Az, hogy melyik válik valóra, alapvetõen három tényezõtõl függ. Az elsõ az, hogy Európában mi történik a jóléti államokkal. A második az, hogyan alakul a nemzetállamok és a nemzetközi nagytõke viszonya. A harmadik: miként alakul a szakszervezeti mozgalom.
    Optimista elõrejelzésem szerint marad a jóléti állam Európában, a nemzetállam meg tudja õrizni alkupozícióját a nemzetközi nagytõkével szemben és erõs szakszervezeti mozgalom fejlõdik ki. Ennek bázisán Magyarországon kiépülnek a jóléti állam intézményei, az egyenlõtlenségek növekedése megáll, erõsödik a hazai szektor, gyengül a gazdaság és a társadalom kettõs jellege.
    A pesszimista elõrejelzés szerint az történik, hogy gyõznek azok az erõk, amelyek azt állítják: ahhoz hogy az EU versenyképes legyen az Egyesült Államokkal szemben, le kell építeni az állam jóléti intézményeit. A nemzetközi nagytõke tovább erõsödik a nemzetállamokkal szemben, a szakszervezeti mozgalmak tovább gyengülnek. Ebben az esetben Magyarországon nem épül ki a jóléti állam, növekednek az egyenlõtlenségek, a hazai szektor tovább zsugorodik, erõsödik a hazai és a külföldi szektor elkülönülése, markánsabbá válik a gazdaság és társadalom kettõs jellege.
    - Melyik változat lehet a "befutó"?
    - Erre jelenleg nem tudok válaszolni. Lehet, hogy a kettõnek valamilyen kombinációja válik valósággá. De a szakszervezeti mozgalom alakulása mindenképpen fontos tényezõ lesz.
 

HÁMORI ISTVÁN PÉTER - KÁRPÁTI SÁNDOR

Semmi nacionalizmust, semmi rasszizmust

Beszélgetés Krausz Tamással
 
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Russzisztikai Központjában kerestük fel az ismert történészt és közéleti személyiséget. A decemberi vizsgáztatások szünetében, egy külföldi utazás elõtt, készségesen állt rendelkezésünkre.
 
    - Válasszuk kiindulópontul a globális problémákat. Miért éppen most került elõtérbe a globalizáció, amelynek egyébként mindmáig nincs általánosan elfogadott definíciója. Meghatározható, körülírható-e ez a fogalom?
    - A globalizáció divatfogalom, ami az utóbbi tíz-tizenöt évben került elõtérbe. Használják unos-untalan minden olyan jelenségre is, amelyhez nem biztos, hogy köze van. Én úgy fogom fel, hogy a globalizáció a kapitalizmus létmódja, a kapitalista világrend mûködési formája. A tõkefelhalmozás a globalizáció mozgatórugója. Az elmúlt fél évtized arról szól, hogy a tõke egyetemleges kiterjedése maga alá gyûri a Föld legkülönbözõbb történelmi régióit, amelyet a marxizmus hagyományosan az egyenlõtlen fejlõdés problémakörén át közelített meg. Ezt Marxtól Leninen át Rosa Luxemburgig határokra való tekintet nélkül sokan leírták, s ehhez a modern közgazdaságtan is sok mindent hozzátett. Az alapvetõ kiindulópontot Marx a Kommunista Kiáltványban tisztázta. Azóta is arról szól a kapitalista globalizáció története, hogy miképpen zajlik a tõke felhalmozása, hogyan formálja a burzsoázia saját arculatára a világot.
    Ezt az "örök" folyamatot korszakokra lehet bontani. Az elmúlt félévezredes globalizációs folyamatban döntõ szerepe volt a gyarmatosításnak mint a tõkés viszonyok egyetemes kiterjedésének. Jól ismerjük ennek a folyamatnak a sajátosságait, következményeit. Csak a felidézés kedvéért mondom: egyes helyeken óriási gazdagság halmozódik fel, mely régiók kiemelkednek, centrumokká alakulnak, és maguk alá gyûrik a perifériát és a félperifériát. Immanuel Wallerstein és köre, ez az egész gondolkodói iskola, ezt a folyamatot differenciáltan leírja, már évtizedek óta. De természetesen a neoliberális szellemi-politikai irányzat kiszorítja ezt a szellemi vonulatot a világ "hivatalos" uralkodó diskurzusai közül. (Magyarországon is csak az Eszmélet címû folyóiratban jelenik meg ez a szemlélet.)
    A globalizációs folyamat újabb momentumai a következõkben foglalhatók össze: 1. Létrejöttek a nagy multinacionális társaságok, amelyek a centrum kiterjesztésének a részei, s ennek az alávetésnek a fontos mozzanatai. 2. Kiderül az új folyamatban, hogy a polgári demokratikus intézményrendszerrel is lehetséges ezeknek a kizsákmányolási viszonyoknak a konzerválása és fenntartása, szerte a világon. Tehát nem feltétlenül szükségesek a Pinochetek - ez a Szovjetunió összeomlása után különösen igaz -, nem kellenek az egypártrendszerek, nincs többé szükség hagyományos értelemben, sok területen a közvetlen fegyveres elnyomásra. Ahol pedig a tõkének szüksége van az erõszakos, fegyveres elnyomásra, ott is az emberjogi probléma mögé bújva intézi el a "szabadpiac" és a szabadkereskedelem (értsd a tõke korlátlan uralma) fenntartásával járó feladatokat. Erre sok példát lehet hozni. Amerika "demokratikus" háborúi (micsoda képmutatás és eufemizmus!) nem érthetõk meg e folyamaton kívül. Az egész rendszerváltás története jórészt arról szólt, hogy a volt Szovjetuniót és a korábban általa ellenõrzött régiót, hogyan lehet betagolni a világgazdaságba, alárendelni a világgazdaság centrumának.
    - Sokan vélekednek úgy, hogy a globalizáció nem oldaná meg az emberiség problémáit, ellenkezõleg: maga a globalizáció a probléma. Egyszerre áldás és átok. Mi benne az áldás és mi az átok?
    - Ebben a kérdésben nem tudok állást foglalni, mert az, hogy mi a jó és mi a rossz, eléggé megfoghatatlan valami. Mihez képest? Úgy látom, a tõkés világrendszer új folyamatai már olyan problémákat vetnek fel - ellentétben az ötvenes-hatvanas évekkel -, amelyeket nem tudnak megoldani. Az ötvenes-hetvenes évekig úgy tûnt, hogy egy csomó probléma megoldható a jóléti állam keretei között. Mára világossá vált, hogy a tõkerendszer sok problémát már nem képes kezelni, vagy nem is akar kezelni. Lehet példaként utalni a környezeti gondokra, vagy a világszegénységre. De sokáig lehetett hivatkozni arra, hogy a Szovjetunió léte föltételezi a fegyverkezési versenyt. A Szovjetunió már rég nem létezik, miközben az Amerikai Egyesült Államok elképesztõ méretû új fegyverkezési kampányba kezdett (lásd: rakétavédelmi rendszer). Tehát nem megoldja, hanem elõidézi, generálja, egyre jobban elmélyíti a problémákat, fegyverekre milliárdok jutnak, míg az írástudatlanság vagy az egészségügyi ellátásból kiszorulók száma növekszik. Másfelõl a látszat az emberekben azt az érzést keltheti, hogy mennyi a pozitívum,  hiszen például nincsenek politikai perek, Kelet-Európában megszûnt az egypártrendszer, a sajtószabadsággal, az emberi jogok védelmével mintha több szabadság lenne a világban. Én ebbõl a "szabadság" és a "demokrácia" fogalmaival operáló rendkívül primitív világmagyarázatból, pontosabban e pusztán legitimációs funkciókat betöltõ terminológiai körbõl kilépnék. Azt mondom: a tõke, a tõkerendszer mindent megvásárolhatóvá tett. A sajtószabadságot, az emberi jogokat, az embereket, a kormányokat, az emberi testrészeket és amit akartok. A globalizáció új szakaszának az a döntõ specifikuma, hogy mindent képes piacosítani, a demokráciát is. Privatizálja még a demokratikus intézményeket is. Például védelem a fizetõképes gazdagoknak, leszakadás, pusztulás, kifosztottság a fizetésre képtelenek számára.
    - Érezhetõ, hogy a globalizáció folyamata gyengíti a nemzetállamok, a nemzetkormányok szuverenitását. Mire számíthatunk a nemzeti tudat, a hazafiság, a szülõföld szeretete, a nemzeti kultúra, a hagyományok ápolásában?
    - A tõke, a tõkés viszony, a tõkerendszer mûködtetésének a két világháború közötti szakaszára az volt a jellemzõ, hogy a tõke és hatalmi apparátusai merev nemzetállamok közé zárkóztak. A globalizáció, bizonyos szempontból nem más, mint a piacokért, a nyersanyagforrásokért folytatott harc. Ilyen értelemben az elsõ világháború normális folytatása volt a második, mert arról szólt, hogy az elsõ után nem jutott nyugvópontra a világ új gazdasági, területi, politikai felosztása. A két háború között a tõke normális mûködési módja a magába zárkózott nemzetállam volt, ami egyfajta reakciónak tekinthetõ az I. világháborút megelõzõ liberális világrend felbomlására. Csak a II. világháború után jött létre a blokkosodási folyamat, amelyben a nemzetállamok már nem önmagukban léptek csak fel, hanem ezeknek bizonyos gazdaságilag (és politikailag) megalapozott szövetségei jöttek létre. Ebbe a keretbe illeszthetõ be az államszocialista blokk (KGST, Varsói Szerzõdés) - a Szovjetunió vezetésével -, az európai centrumú gazdaságok gazdálkodási formáinak a létrejötte (EU), az amerikai világgazdasági befolyás megnövekedése, a délkelet-ázsiai régió stb. A II. világháború után jól láthatóan regionalizálódik és blokkosodik a világ. A hetvenes-nyolcvanas években aztán végképp nyilvánvalóvá válik, hogy a nemzetállamoknak - gazdasági értelemben - befellegzett. A helyüket mindenütt a nagy multinacionális cégek veszik át, és a nemzetállamok e cégek függvényeivé válnak.
    Ezért is helytelenítem én Amerikának az örökös, absztrakt bírálatát. A szovjet bukás után Amerika világhegemóniája és az ennek megfelelõ csendõri szerep nemcsak Amerikán, pontosabban az amerikai uralkodó osztályon múlott. A különbözõ régiókban a helyi elitek maguk is kiszolgálják a Nemzetközi Valutaalap, a WTO, sõt magának az amerikai világhatalomnak a politikai törekvéseit, háborúit és gazdasági-regionális döntéseit. Ez nem úgy van, hogy a nemzetközi pénzszervezetek és vállalatok absztrakt módon szembenállnak a nemzetállammal vagy a világgal. Hanem arról van szó, hogy mennyire részesei a helyi nemzetállami elitek és uralkodó osztályok, csoportok, a nemzetállam gazdasági értelmû felszámolásának. Persze az embereket megzavarja, hogy a nemzetállam gazdasági leépülése élénkülõ nacionalizmus keretei között megy végbe. Ez a helyi elitek normális létezésébõl fakad. Hogy úgy tudják a hatalmukat az új világrendszerben, az új szakaszban fenntartani, hogy becsatlakoznak ezekhez a nemzetközi központokhoz, gazdasági érdekeltségekhez. (Van olyan értelmezés, amely Kelet-Európa "centrum-európai gleichschaltolását" újfajta gyarmatosításként írja le.) Ezáltal az említett intézményeknek, gazdasági érdekeltségeknek a helyi elitek maguk lesznek a helyi reprezentánsai, a menedzserei, a képviselõi, egyszerû ügynökei, de hát sokakat megtéveszt, hogy éppen õk emelik legmagasabbra a nemzeti zászlót. Tehát én az egész szembenállást - ilyen értelemben - elvetem. Nem hiszem, hogy a nemzetállam és a globális folyamatok állnak egymással szemben.
    - Kétségbe vonod, hogy csökken a nemzeti szuverenitás?
    - Nem, éppen ellenkezõleg. Hiszen éppen azt mondom, hogy gazdasági értelemben megszûnik a nemzetállam. Kis nemzetek esetében már meg is szûnt. Ha Magyarországból indulunk ki, a parlamentnek és a kormánynak az alapvetõ gazdasági kérdésekben gyakorlatilag elég jelentéktelen szerepe van már. A multik és a nemzetközi intézmények ad acta teszik ezt a dolgot, hiszen az EU-ba való belépés eleve elveszi a gazdasági szuverenitás utolsó elemeit is. De ezt én nem a jó meg a rossz kategóriájába illesztem, bár mint látható, polemizálok vele.
    - Mi lesz a nemzeti jelleggel?
    - A politika és a kultúra nem mindig jár feltétlenül összhangban a gazdasággal. Ha nemzetrõl van szó, és nemcsak gazdasági közösségrõl - amely gyakorlatilag megszûnõben van -, hanem mint kulturális, nyelvi közösségrõl, akkor azt kell mondjam, hogy ez is jelentõs csapásokat szenvedett el. Ha az államszocia-lista régióban maradunk, akkor ennek az új gazdasági fejlõdési szakasznak teljesen nyilvánvaló következménye, hogy a régi nemzetállami kultúrának befellegzett. Az államszocialista rendszer hivatalból elõírta, hogy a klasszikus kultúrát az emberi létezés lényeges elemének kell tekinteni. Már az általános iskolában is kötelezõen tanították Tolsztojt, Solohovot, a világirodalom klasszikusait. A média, az elektronikus és az írott sajtónak is lényegi feladata volt e kultúra kiterjesztése, s a mindennapi szellemi fogyasztás centrumába állítása. Ez megszûnt. Az amerikai eredetû piaci reklámkultúra lett a tömegkultúra, ebben már a Beatles is csak egy mellékes reklámzene, jobb esetben szalonzene. A régi, klasszikus kultúra egy nagyon szûk elitnek a "bizniszévé" válik. A lakosságot az új rendszer meg is fosztja a régi kulturális kényszerektõl, amelyekben - tetszik nem tetszik -, mégiscsak megvolt az a lehetõség, hogy nagy tömegek juthattak hozzá a kulturális termékekhez. Ennek vége. Ez a totális, mindenre kiterjedõ privatizáció olyan típusú negatívum és katasztrófa, aminek a következményei tisztán még nem is láthatóak. Az emberekben az éberség huny ki. Az emberek milliói, észrevétlenül, olyanfajta kulturális termékeknek lettek a hordozóivá és fogyasztóivá, amelyek az elembertelenedést szolgálják. Kulturális téren is az erõszak apoteózisának vagyunk tanúi.
    Azt lehet mondani, hogy a régi nemzetállamban nagyon erõteljes volt a nemzeti elzárkózás, a nacionalizmus és a rasszizmus. Ki állítaná, hogy az új szituációban ezek a jelenségek megszûntek volna? Ellenkezõleg: bizonyos szempontból felerõsödtek. Különösképpen Kelet-Európában. Az államszocializmusnak a történelmi megítélését is ezeknek a "neoglobalizációs" tendenciáknak a tükrében lehet elvégezni. Megengednék még egy olyan megfogalmazást is, hogy éppen ez a piaci és reklámkultúra kedvez az erõszaknak. Kedvez - ha nem is a polgári demokrácia teljes leépítésének -, de az erõszak kultuszának, a sportos kultúrának, minden olyasminek, ami a gazdagoknak és az erõseknek a pozícióját emeli piedesztálra. Ez lesz az alapvetõ mozgatórugó, s ez van benne a piaci versenyben és vetélkedésben. Ez fontos dolog, mert nem a nemzetet és a globalizációt kell szembeállítani, hanem a globális folyamatokban kell megnézni a munkavállalók, a munkanélküliek, a bérbõl és fizetésbõl élõk, a kisvállalkozók és a nemzetiségtõl független nagy tõkéstársaságok ellentétét.
    A kulturális kérdésekben is tettenérhetõk ezek az ellentétek. Nem jó nyomon mennek, akik a nemzetben mint végsõ kategóriában gondolkodnak, mert az végsõ soron egy MIÉP-es gondolatkör, s egy intellektuális és politikai lezüllés lehetõségét is magában foglalja. A nemzeti létezéssel kapcsolatos problematika is más kérdésekkel függ össze. A tõke-munka ellentétnek a problémáit kell az új helyzetben újragondolni. Ha ezt az ellentétet nem  ismerem el alapvetõnek, akkor utat nyitok mindenféle szélsõjobboldali globali-záció-kritikának. Az alapvetõ probléma az: valami miatt nem akarjuk észrevenni, hogy a szélsõjobboldali gondolkodásmód, a globalizáció szélsõjobboldali bírálata tulajdonképpen - bármilyen ellentmondásosnak is tûnik - a globalizáció fenntartását célozza. Ugyanis õk akarják ezeket a globalizációs folyamatokat menedzselni saját janicsárjaikon keresztül. Ennek érdekében újra "kitalálták" az antiszemitizmust Kelet-Európában, amelyrõl korábban már azt hittük, szinte nem is létezik. Ebbõl a szempontból például igen tanulságos az osztrák Haider pártjának és az ottani konzervatív pártnak az összefogása. Ahol a szélsõjobboldal jut hatalomra, ott nem állítják le a privatizációt, a nemzeti vagyon kiárusítását, sõt bizonyos értelemben fokozzák. Még a szociálliberális korszakhoz képest is. Tehát egy dolog, hogy mennyi nemzetiszínû zászlót tartanak a kezükben, és mennyi nacionalista propaganda és milyen ostoba romantikus múltbafordulás zajlik, miközben gazdaságilag a multinacionális tõke korlátlan kiszolgálása folyik.
    - Mégsem mondhatunk le teljesen a nemzeti jellegrõl, a nemzeti kultúráról, ezt nem adhatjuk teljesen át a szélsõjobboldalnak.
    - A baloldal ne a nemzeti és nacionalista propagandában akarjon túllépni a szélsõjobboldalon, abban azt úgysem tudja megelõzni. Értelmezze újra a problémát. Van éppen elegendõ progresszív örökségünk. A dolog arról szól, hogy mi a nemzeti államból ab ovo azt a nemzeti kultúrát akarjuk megõrizni, amely mindig a társadalom többségének a szellemi tápláléka volt (vagy amirõl azt gondoltuk, hogy jó lenne, ha valóban a szellemi tápláléka lenne) és amit most a szélsõjobboldal semmisít meg, nemzeti zászlókkal a kezében. Kérdezem: ki az, aki megõrzi Magyarországon a nemzeti kultúrának legfontosabb elemeit; olyanokat, mint Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, de Déry Tiboron át egészen Nagy Lászlóig? Kérdezem: nem a baloldali volt-e az, amely ezt az egész kultúrát az elmúlt fél évszázadban piedesztálra emelte? Ez a nemzetállam is egy korszak volt. Ebbõl a korszakból minden, ami egyetemes emberi érték, s ezáltal a nemzet számára is legfontosabb kulturális hagyomány, azt a baloldal éppen a saját érdekeinél fogva viszi tovább magával. Ebbõl táplálkozik. Nem lehet úgy tenni, hogy a nemzetállam kora, az elmúlt kétszáz év nem létezik. Ilyen alapon a németek talán majd kidobják Heinét vagy Goethét, Brechtet vagy Rosa Luxemburgot? Nem, nem fogják kidobni, hanem egy új korszakba kerül a nemzetállamból mindaz, ami progresszív volt.
    Meggyõzõdésem szerint kétféle nemzeti kultúra van. Az egyik egy múltba forduló, giccses, álromantikus, nótázó-nacionalista manipuláció, s ehhez válogatják a nemzeti kultúra gazdag történetébõl a számukra felhasználható elemeket, a korszak piaci szellemiségének megfelelõen. Ez a hatalmi elitek, az uralkodó osztályok adekvát kultúrája. A másik nemzeti kultúra, melyet mindig a baloldal képviselt, mindig szociális, minõségi kiindulópontú, a nagy kulturális hagyományokra, nagy mûvészeti teljesítményekre, a nagy kulturális és tudományos értékekre koncentrálódó beállítás, s ennek a társadalmi hasznosítása. Ez a humanista kulturális örökség az, ami a baloldal számára fontos.
    - Ha mindent jól csinálunk, akkor az MSZP miért kényszerült arra a felismerésre, hogy a nemzeti tudatot erõsíteni kell?
    - Ezzel nem értek egyet. Elõször is egyáltalán nem állítottam, hogy a baloldal ezen a téren mindent jól tett. De az MSZP-nek attól nem kell félnie, hogy nemzetietlen benyomást kelt.
    - De a jobboldalnak miért adnak talajt?
    - Ez nem talaj, mivel a jobboldalnak nem kell a nemzeti kultúra. Õ csak csemegézik a nemzeti kultúrából, megrontja azt, eltorzítja és beszennyezi.
    - Jó, de mirõl szól akkor a millennium?
    - A millennium a hatalmi elitnek egy konzervatív, múltbanézõ, lényegét tekintve az igazi nemzeti fejlõdéssel nem is érintkezõ ünneplése volt. És tegyük hozzá, kitûnõ üzleti haszonnal is járt számukra. Sokan megszedték rajta magukat.
    - Mondjuk mi. De az emberek egy része nem így éli meg.
    - Ezt nem tudjuk. Én nem látom, hogy az emberekre ez különösebben nagy befolyással lenne. Ez a saját szavazóbázisukban számít. Ne akarjuk ami a "keresztény nemzeti" szavazóréteget megnyerni nacionalista szlogenekkel. Mi ezzel nem tudunk mit kezdeni. Nekünk egészen más problémákat kell felvetnünk. Azt kell mondanunk, hogy kérem, ezek likvidálni akarják a nemzeti kultúra olyan fontos elemeit, amit korábban felsoroltam. Itt gyakorlatilag létrejött egy új réteg, amelyik már írni sem tud. Magyarországon állítólag a funkcionális és a nem funkcionális analfabétizmus a lakosság tíz százalékát veszélyezteti. A nemzet embereket jelent, az emberek túlélését, emberekhez méltó kulturált életet. Ezeken vitatkozni csacsiság.
    - Milyen hatással van a globalizáció a munkavállalói érdekvédelem lehetõségeire, a szakszervezetek tevékenységére? Hogyan válaszoljanak az érdekvédelmi szervezetek a globális kihívásokra?
    - A legnagyobb baj az, hogy a szakszervezetekben két rossz tendencia van jelen. Az egyik, hogy még ma is úgy politizálnak a szakszervezetek fõnökei - ha nem is mindegyik -, mint a régi rendszerben. Van, aki úgy képzeli el, hogy az állam majd megadja, amit negyven év alatt megszoktak, hogy az állam ki fogja elégíteni a dolgozók követeléseit. Én nem akarom védeni egyik kormányt, államot sem, de már egyik sincs abban a helyzetben, hogy a dolgozóknak azokat a jogaikat realitásként meg tudja adni, amit a szakszervezet követel. A szakszervezet azért él a múltban, mert még mindig nem érzékelik sokan, hogy már nemzetközi konstellációban kell végiggondolni a feladataikat és követeléseiket. Sokan leragadtak a bérpolitizálás egyszeregyénél.
    - Ez miféle szakszervezeti magatartást igényelne?
    - Az egész európai szakszervezeti mozgalom érdekelt abban, hogy Magyarországon minden multinacionális cégnél legyenek szakszervezetek. Ez minimális feladatnak látszik, de nálunk még ez sincs megoldva. Erre vonatkozóan kellene nemzetközi háttérrel olyan tömegmozgalmat létrehozni és demonstrációkat rendezni, amely arról szól, hogy multinacionális cégeknél engedélyezni kell, s létre kell hozni a szakszervezeteket. A munkások persze félnek. Ha egy munkás ma egyedül elkezdi alulról követelni az érdekképviselet megalakítását, akkor holnap kirúgják az állásából. Ezért a szakszervezetek felelõssége, hogy alkalmazkodjanak az új rendszerhez. Viszont ez csak nemzetközi támogatással lehetséges. A kormány is csak a közös nemzetközi fellépéstõl fél. Egy magányos szakszervezetet könnyen ledarál.
    A szakszervezeti vezetõ akkor is hibázik, amikor azt gondolja, hogy neki a tõke fejével is kell gondolkodnia. Ha a helyi tõkés érdekekhez akar alkalmazkodni, a piacgazdaságra hivatkozik, meg hogy mi piackompatibilis, mi nem, s ezen filozofál. A szakszervezeti vezetõnek meg kell értenie, hogy a tõke-munka ellentétes küzdelmében õ a munka oldalán áll, s ne próbáljon a tõke fejével gondolkodni. Azt bízza a kapitalistákra. A tõkés se kezd a munkás fejével gondolkodni. Profitban, nyereségben, értéktöbbletben gondolkodik. Miben kell a szakszervezetnek gondolkodnia? A teljes foglalkoztatottságban, szociális és egészségügyi létbiztonságban, kulturális igényekben, szociális jogokban stb. Meg abban, hogy miként lehet elérni az EU-s csatlakozásnak megfelelõ bérszínvonalat, szociális ellátást. Nekünk az emberbõl, a munkásból, a munkanélkülibõl, a kényszervállalkozóból stb. kell kiindulni: hogyan lehet életfeltételeiket a kapitalista, globális fejlõdésnek az adott szakaszán javítani? Ma már nem minden a tagság. A szakszervezetek akkor lehetnek sikeresek, ha a fentebbi törekvésekben a hagyományos eszközökön túl új szférákban, a politikában is ki tudják fejteni hatásukat. De ehhez nem a parlamentbe, hanem a társadalmi fórumokhoz kell menni.
    Azoknak a szakszervezeti vezetõknek, akik ezt felismerik olyan nemzetközi szervezetekkel kell együttmûködniük, amelyek a globalizáció emlegetett következményeit kritika tárgyává teszik. Ilyen szervezet például a francia kiindulópontú (már Magyarországon is létrejött egy csírája) ATTAC-mozgalom. Ez olyan szervezet, amelyik a multinacionális pénztõkének a nagy pénzügyi tranzakcióit akarja megadóztatni, illetve a termelési folyamatba visszaterelni. Nyugat-Európában ezt már komolyan latolgatják, nálunk még gyermekcipõben jár, de ez nagyon fontos törekvés. El kell kezdeni. Azt hiszem, a belga parlament elõtt van egy ilyesfajta törvény. Szóval, ezekre oda kellene figyelni. Nem a szakszervezeteknek kell a baloldali pártokat keresni, a baloldali pártok lesznek rászorulva a szakszervezetekre. Persze, csak akkor, ha a szakszervezetek azokat a kérdéseket vetik fel, amelyekrõl beszéltem. Ne a szakszervezet udvaroljon. A szakszervezet hibája, hogy nem tudja a munkavállalók körében megfogalmazni az alapvetõ problémákat.
    - Nagyon nehéz a szakszervezetek mai tekintélye, társadalmi elismertségének mélypontján olyan pozícióra szert tenni, hogy a baloldali párt jelentkezzen be náluk.
    - Így is lehet fogalmazni, de úgyis, hogy már nincs vesztenivalójuk; ennél mélyebbre már nem mehetnek, innen már csak felfelé vezet az út. Ott, ahol nincs igazi baloldali párt, mint Magyarországon, ott a szakszervezeteknek túlságosan is sok feladatuk marad.
    - Ha már nemzetközi összefüggésekrõl beszélünk, mi a véleményed arról, hogy maga a szociáldemokrácia is jobbra tolódik.
    - Én is úgy látom - mint sokan mások -, hogy ami eredetileg a kommunista örökség volt, az szociáldemokratizálódott. Ami eredetileg itt Kelet-Európában szociáldemokrácia volt, az liberalizálódott, ami liberalizmus-szerû volt, az ma már konzervatív irányba tolódik el. Sok liberális még mindig a baloldalt tartja fõ ellenfelének, tehát konzervatívok. Tehát itt minden jobbra tolódott. Nem véletlen, hogy Magyarország Európa egyik legjobboldalibb országa, ha ugyan nem a legjobboldalibb. Ebbõl megint az fakad, hogy a szakszervezeteknek kulcsszerepe lenne: szociális irányba vigye ezeket a dolgokat.
    - A nemzetközi globalizáció-ellenes, antikapitalista tömegmozgalmaktól várhatunk-e olyan segítséget, amely a magyar szakszervezetek számára is irányadó lehet a globalizáció szabályozásában, ellenõrzésében?
    - Nyilvánvaló, hogy a valóban baloldali vezetõk Magyarországon is az élére állnak a globalizmust bíráló tömegmozgalmaknak. Seattle, Prága, Genova után elõbb-utóbb Budapest is. Ezt persze szimbolikusan kell érteni. A szakszervezeteknek azonban meg kell érteniük, hogy ez csak nemzetközi síkon megy, mert nemzeti keretek között nem lehet hatékonyan mûködni. Mondok egy példát. Nagy számú munkaerõ kerül be a magyar munkaerõ-piacra a státusztörvénnyel, vagy anélkül. Most az, hogy milyen nyelven beszél, pastuul vagy magyarul, az a multinacionális tõkés szempontjából mindegy. Neki az a fontos, hogy milyen olcsó. Sõt, az fontos szempont, hogy öntudatlan, mindent kiszolgáló munkaerõ legyen, aki bármit eltûr. Ez a menekült kategória. Ezért minden szakszervezetnek, amely perspektívában gondolkodik, azt kell követelnie, hogy minden magyarországi munkavállaló ugyanazokkal a jogokkal rendelkezzen, mint a menekült, a külföldi. Ha nem így cselekszik, akkor saját eredeti társadalmi bázisának a munkaerejét is lenyomja és még inkább kiszolgáltatottá válik minden munkavállaló. Ezért semmi engedményt a rasszizmusnak, a nacionalizmusnak, mert akármilyen multinacionális a tõke, azért neki az a jó, ha a helyi munkaerõ etnikai alapon hadakozik egymással, mert addig se vele foglalkoznak. Ez az utóbbi százötven évben mit sem változott.
    - Mindenesetre a státusztörvény konfliktusforrás hordozója, mert szembeállítja a magyart a magyarral.
    - Így van, s mindezt azért, hogy az emberek ne az alapvetõ munka-tõke ellentétben gondolkodjanak. A jobboldali kormány és a munkaadók célja tehát egybevág: minél több munkást a munkaerõpiacra, élezõdjön a verseny, a "férgese hulljon el". Ne feledjük, a Benetton-reklám "közelebb" áll hozzánk, mint a miépes, magyarkodó antiszemitizmus, de valahol a kettõ mégis összefügg, mint fentebb próbáltam érzékeltetni.
    - Prognosztizálnád-e azt, hogy valamiféle ellensúly létrejön a nemzetközi mezõnyben?
    - Történész ne jósoljon, mert abból semmi jó nem származik. Annyit azonban lehet mondani: olyan mértékû gazdasági, szociális, környezetvédelmi problémák tömege van az emberiség elõtt, hogy ezt a rendszert stabilizálni nem lehet. Azzal kell számolni, hogy a nagy antiglobalista mozgalmak meg fognak jelenni. Ide azonban semmi nacionalizmust, semmi rasszizmust nem szabad beengedni. Ugyanis ennek a mozgalomnak - a bõrszínétõl, nyelvétõl, vallási hovatartozásától, mindentõl függetlenül - csak az ember lehet a kiindulópontja.
 

DOKUMENTUM

 
A nemzetközi ATTAC mozgalom állásfoglalása a pénzügyi piacok és a pénzügyi intézmények demokratikus ellenõrzésének ügyében*

A pénzügyi globalizáció elmélyíti a gazdasági bizonytalanságot és társadalmi egyenlõtlenségeket. Megkerüli és gyengíti a népek választási lehetõségeit, a demokratikus intézményeket és a közérdek képviseletére hivatott államok szuverenitását. Eme intézmények logikájával szemben a spekuláció kizárólagos logikáját teszi általánossá, amely egyedül a transznacionális vállalatok és pénzpiacok érdekeit érvényesíti.
    A nemzetekfeletti vállalatok és pénzpiacok, egy természeti törvénynek beállított világátalakulás nevében, elvitatják az állampolgároktól és képviselõiktõl a sorsuk feletti döntések lehetõségét, ami az antidemokratikus pártok térnyerését erõsíti. Sürgõs ennek a folyamatnak a megállítása, új nemzeti, európai és nemzetközi szintû szabályozási és ellenõrzési eszközök megteremtése. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kormányok nem teljesítik ezt a feladatot, ha nem kapnak ilyen irányú ösztönzést. A társadalmi összeomlás és a politikai reményvesztés kettõs kihívása felhívás egy új civil és militáns ellenállásra.
    A tõkeáramlás teljes szabadsága, az adóparadicsomok és spekulatív tranzakciók méretének és hatásának robbanásszerû növekedése az államokat reménytelen versenyre kényszeríti a nagy befektetõkkel. Naponta több, mint 100 milliárd dollárnyi összeg cserél gazdát a devizapiacokon a gyors haszonszerzés céljából, anélkül, hogy ez a típusú haszonszerzés bármilyen kapcsolatban lenne az árutermeléssel valamint az áru- és szolgáltatás-kereskedelemmel. Ennek a jelenségnek a következménye a tõkejövedelem állandó növekedése a munkajövedelem kárára, és a bizonytalanság valamint a szegénység terjedésének általánosság válása.
    E jelenség társadalmi következményei még súlyosabbak a függõ országokban, amelyeket teljes erõvel érint a pénzügyi válság és amelyekre az IMF ráerõszakolja a szerkezetátalakítási programot. Az államadósság visszatérítése a kormányokat a közszolgáltatások minimumra csökkentésére kényszeríti, és az érintett társadalmakat hosszútávon az alulfejlettség állapotára ítéli. Az északi országokban alkalmazott magas kamatlábak hozzájárulnak a hazai vállalatok tönkretételéhez és a privatizációs intézkedések ugyanakkor az államosítások felszámolásával a befektetõk forrásigényeinek kielégítésére szolgálnak.
    A szociális vívmányok mindenütt támadások tárgyát képezik. Ahol (felosztó-kirovó) nyugdíjrendszerek mûködnek, ott a munkabérbõl élõknek javasolják, hogy cseréljék fel azt a nyugdíjalapok mechanizmusaira, ami ahhoz vezet, hogy vállalatuk fokozatosan a rövidtávú kötelezõ profitszerzési küszöböknek lesz alárendelve, hogy a pénzügyi szféra hatása tovább szélesedik, és hogy az állampolgárokat sikerül meggyõzni a nemzetek, a népek és nemzedékek közötti szolidaritás elavultságáról. A dereguláció a munkapiac egészét érinti, mindazzal, ami ezzel együtt jár: a munkafeltételek romlása, a bizonytalanság és a munkanélküliség növekedése valamint a társadalombiztosítás szétdarabolása.
    A gazdasági fejlõdéssel és az alkalmazóképességgel érvelve a fejlett országok nem mondtak le a Multilaterális Befektetési Egyezmény (Multilateral Agreement on Investments [MAI]) aláírásáról, amely a befektetõknek korlátlan jogokat hivatott biztosítani, ezzel szemben az államoknak kötelességek tömegét írná elõ. A közvélemény nyomására és a militáns mobilizáció hatására (1998-ban) ugyan kénytelenek voltak lemondani a MAI megvitatásáról az OECD keretében, de napirenden van a tárgyalások felújítása, ezúttal a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) égisze alatt. Ezzel egyidõben az Egyesült Államok és az Európai Közösség Bizottsága folytatják szabadkereskedelmi hadjáratukat, újabb és újabb deregulált zónák kialakítását sürgetik kontinentális és interkontinentális szinten (lásd: a Transzkontinentális Gazdasági Együttmûködés terve Európa és Észak-Amerika között).
    Az északi és déli országok között, valamint magukban a fejlett országokban is létrejött egyenlõtlenségi gépezet kerekeinek nagy része kicserélhetõ. Túlságosan gyakran a sorsszerûség érve az alternatívákról szóló információk cenzúrájából táplálkozik. A nemzetközi pénzintézmények és a fõ médiák (amelyek tulajdonosai több esetben a globalizáció haszonélvezõi) mélyen hallgatnak James Tobin Nobel-díjas amerikai közgazdász javaslatáról, mely szerint meg kellene adóztatni a devizapiacokon folytatott spekulatív tranzakciókat. Még egy rendkívül alacsony, 1%-os szinten megállapított adó esetében is a Tobin-féle adó évi közel 100 milliárd dolláros bevételt jelentene. Ezt az összeget, mely elsõsorban az ipari országokban, a nagyszabású pénzügyi mûveletek színterein kerülne behajtásra, az egyenlõtlenségek elleni harcra, a szegény országok közmûvelõdésügyének, közegészségügyének, a táplálkozási biztonság fejlesztésére és a hosszú távú fejlõdés elõmozdítására lehetne fordítani. Egy ilyen intézkedés egy nyíltan spekuláció-ellenes társadalomkép részét képezné, és az ellenállás logikáját helyezné elõtérbe, mozgási szabadságot teremtene az állampolgárok és az államok számára, és mindenekelõtt azt jelentené, hogy a Politika visszanyerné domináns szerepét.
    E célból az aláírók elhatározzák, hogy részt vesznek a nemzetközi ATTAC mozgalomban vagy együttmûködnek vele az információk feltárásában és terjesztésében, a közös cselekvésben, úgy saját országuk, mint kontinentális és interkontinentális szinten. Ezek a közös akciók a következõ célokra irányulnak:
    - a nemzetközi spekuláció megfékezése,
    - az adóparadicsomok elleni szankciók életbe léptetése,
    - a nyugdíjalapok általánossá válásának megakadályozása,
    - a függõ országokban történõ befektetéseket illetõen az átlátszóság támogatása,
    - a törvényes keret megszabása a bank- és pénzügyi mûveleteket illetõen, azért, hogy a fogyasztók és általában az állampolgárok (különös tekintettel a pénzügyi intézetek alkalmazottaira, akik fontos szerepet játszanának e mûveletek ellenõrzésében) ne szenvedhessenek megtorlást,
    - a függõ országok államadósságának általános eltörlésére irányuló követelés támogatása, és a felszabadult forrásoknak a lakosság és a hosszú távú fejlõdés érdekében való felhasználása, amit sokan "a szociális és ökológiai adósság" rendezésének neveznek.
    Általános értelemben arról van szó, hogy
    - vissza kell nyerni a pénzügyi szféra által elfoglalt s így a demokrácia számára elveszett tereket,
    - szembe kell szegülni az állami szuverenitásról való lemondás minden újabb tünetével, melyeket a befektetõk és kereskedõk feltételezett "joga" látszik igazolni,
    - létre kell hozni világszinten egy demokratikus teret.
Összefoglalva, meg kell szereznünk együtt a jövõnk és a világ fölötti rendelkezés lehetõségét, nemzetközi mozgalomra van szükség a pénzügyi piacok és a pénzügyi intézmények demokratikus ellenõrzéséért, a neoliberalizmussal szemben kialakult ellenállások egyesítéséért.
    Az 1998 decemberi találkozó három fõ célt határozott meg.

A három célkitûzés

1. Nemzetközi ATTAC mozgalom megalakítása: "Nemzetközi mozgalom a pénzügyi piacok és a pénzügyi intézmények demokratikus ellenõrzéséért."
2. A már megkezdett politika kiszélesítése a neoliberális politikával és következményeivel szembenálló hálózatok akcióinak egyeztetése céljából.
3. Igény a kollektív vitára és a hatékonyabb tájékoztatásra.

A nemzetközi mozgalom

Az 1998 decemberében tartott találkozó megerõsítette a mozgalmak nemzetközi szintû dinamikáját. Számos országban a francia ATTAC-hoz hasonló szervezetek vannak alakulóban, mindegyik a maga nemzeti sajátosságaival. Másfelõl rendszeres együttmûködés jön létre más, a neoliberális politikával és ennek társadalmi és ökológiai következményeivel szembenálló mozgalmakkal.
A "nemzetközi mozgalom a pénzügyi piacok és a pénzügyi intézmények demokratikus ellenõrzéséért" erre a dinamikára épül. Bármilyen "hierarchikus" rendszer vagy földrajzi "központ" nélkül hálózatot alakít a fenti platform alapján. Pluralista mozgalom lévén, a résztvevõk különbözõségébõl táplálkozik, és a közös akciókat támogatja, anélkül, hogy korlátozná a résztvevõ mozgalmak tevékenységi szabadságát. A cél a platformot elfogadó partnermozgalmak tevékenységének nemzetközi szintû megerõsítése és koordinálása, valamint a többi, céljaiban egyfelé mutató hálózattal való együttmûködés szorosabbá tétele.
Nemzetközi mozgalmunknak képesnek kell lennie kapcsolatot teremteni nagyon különbözõ és változatos, a világ különbözõ területein, különbözõ országaiban mûködõ partnermozgalmak tevékenysége között: koordinációkat és koalíciókat, szakszervezeteket, szolidaritási bizottságokat, társulatokat, civil szervezeteket, szervezetek hálózatait, sajtó-orgánumokat, kutatóintézeteket kell egymás mellé állítania. Ezt a feladatot nem tudja ellátni egyetlen központi titkárság (amihez jelentõs költségvetésre lenne szükség egyrészt, másrészt ellentmondana az általunk képviselt demokratikus logikának), és a sok idõt igénylõ és magas költségekkel járó klasszikus kommunikációs eszközök nem alkalmasak rá.
Következésképpen, és az említett gyakorlati meggondolásokból adódóan, az elektronikus posta és az Internet által kínált lehetõségekhez kell folyamodnunk. Tudjuk, hogy több partnerünknek nincs közvetlen Internet-kapcsolata, így mindent megteszünk, hogy a csiga-postán elérjük õket, noha e pillanatban e postaküldemények rendszerességét nem tudjuk garantálni. Arra van szükség, hogy minden országban Internetre kapcsolt partnereink segítsék azokat, akiknek még nem adatott meg ez a kommunikációs lehetõség.

A hálózatok együttmûködése

A tõke-adó és a pénzügyi piacok demokratikus ellenõrzésének kérdése az 1997-es válság óta ismét jelentõs mértékben elõtérbe került. De mint ahogy az a 1998 decemberében megtartott találkozón megállapítottuk, a világ különbözõ részein, országaiban, a neoliberális politikával szembeni ellenállás más-más célpontokra összpontosul, nem ugyanazok a problémák kerülnek a figyelem központjába: az IMF szerkezetátalakítási programja, az állami adósság terhe, a magáncégekkel szembeni eladósodás, a nemzetközi egyezmények az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény, a Multinacionális Befektetési Egyezmény, a WTO, az Észak és Dél közötti egyenlõtlen csere stb. gyakorlatba helyezése.
Nemzetközi mozgalmunknak nincs szándékában korlátozni ezt a sokoldalúságot. A cél a meglevõ hálózatokkal való együttmûködés, a népi, civil és demokratikus mobilizációk közös nevezõjének keresése. E konvergenciának köszönhetõen képesek leszünk kifejezni az ellenállási mozgalmak és alternatívák erejét a neoliberális globalizációval szemben, és megváltoztatni ez utóbbi irányát.

Kollektív gondolkodás és aktív tájékoztatás

Szélesebb tájékoztatás és a tervek kollektívabb kidolgozása - ez a kettõs igény hangsúlyozódott az 1998 decemberi találkozón. Hatékonyabbnak kell lennünk úgy a jelenségek elemzésének (pl. nemzetközi pénzügyi struktúrák alakulása), mint az alternatívák meghatározása terén. Hasonló módon erõteljesebben hozzá kell járulnunk a közvélemény tájékoztatásához és a társadalmi mozgalmak jobb eszközökkel való ellátásához. A találkozón az elkövetkezendõ idõszakban vitát érdemlõ témák hosszú sora merült fel, amelyekre vissza kell majd térnünk.
Tájékoztatás és a tervek kidolgozása: a francia ATTAC fokozottan érdekelt ebben a tevékenységben, annál is inkább, mert több sajtóorgánum részt vett a mozgalom alapításában, és mert létrehozott egy (közgazdászokból és társadalom-kutatókból álló) tudományos bizottságot, melynek feladata egy ellen-szakvélemény szembeállítása az uralkodó diskurzussal.
Több országban kapcsolatok jönnek létre egyetemi oktatókkal és egyetemeken kívülálló kutatóintézetekkel, akik és amelyek a kutatást és az ismereteket a társadalmi mozgalmak szolgálatába kívánják állítani. Ez a nemzetközi hálózat és az Internet használata megkönnyíti a tájékoztatási feladatot.
Az 1998-as decemberi találkozó lehetõvé tette új perspektívák nyitását. A "nemzetközi mozgalom a pénzügyi piacok és a pénzügyi intézmények demokratikus ellenõrzéséért" jövõje tõlünk, mindannyiunktól függ.

KÕRÖSI ZSUZSA FORDÍTÁSA
 

* Az állásfoglalást az 1998. december 11-12-én tartott nemzetközi találkozón fogadták el. (vissza)
 

MORFONDÍROZÁS

 
SZERDAHELYI ISTVÁN

Munkások

Különös élmény, ha az ember a saját emlékeit egybeveti azokkal a költõi látomásokkal, amelyeket az egykorú versek tükröznek. Vegyük például József Attilát:

De - elvtársaim! - ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.
A történelem futószallagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegzi az Ember vörös csillagát!

Akkoriban én is a munkásosztály soraiban cseperedtem fel. Úgy értve, hogy a villánk házmesterlakásában élõ Mónus fiúkkal egy sorban ülve, a kert végén, a szilvafák alatt, ahol órákon át versenyeztünk, ki tud messzebb köpni. Az idõsebbik Mónus fiú velem egyidõs volt, olyan öt esztendõs, a fiatalabbik valamivel kisebb.
    A távköpésben nagyjából egyenlõek voltunk, s ez volt számunkra a lényeges, az olyasféle különbségek nem nagyon számítottak, hogy én narancsot kaptam tízóraira, õk viszont kristálycukorral megszórt zsíroskenyeret. Kivételt ez alól csak az képezett, hogy az én rendbontásaimat anyám korholó simogatással igazította el, az õ ricsajozásuknak viszont az apjuk azzal vetett véget, hogy közébük csapott egy gombos végû bõrkorbáccsal. Ez az elõkelõ küllemû eszköz nekem is nagyon imponált, máig pontosan emlékszem rá, anyámat viszont rendkívüli indulatba hozta, olyannyira, hogy a gyerekek apját lekommunistázta. A férfi azzal tromfolt vissza, hogy ezért feljelenti anyámat a rendõrségen. Szájtátva hallgattuk a patáliát és nem értettünk semmit, de a felnõttek végül megbékültek, s mi továbbra is ott ültünk egy sorban minden délután a lassanként beérõ, illatos szilvák alatt, és azon erõlködtünk, hogy minél messzebb köpjünk.
    Késõbb is mindig munkásemberek laktak abban a szuterén lakásban, de azoknak nem voltak gyerekeik, s én is kinõttem a távköpdösést. Felnõtt koromban viszont a házkezelõség egy kõmûvest költöztetett oda családostul, s azzal - Ferencnek hívták - igen nagy barátságba keveredtem. Ez azokban az idõkben történt, amikor másik klasszikusunk, Ladányi Mihály arról írt, hogy a munkásosztály mennyire szereti "a borsó-fõzeléket és az ingyenes ideggyógykezelést" s egyébként a "söntésben ácsorog, vagy pálya szélén ácsorog, vagy ajtó elõtt ácsorog" és csak "legyint s legénykedik, de szédül, hogyha szédítik, s lehúz rá néhány féldecit", hogy részegen így énekelgessen:

Az asszony kerek fenekét
simogatjuk az ágyban este,
lealkudjuk a konyhapénzt,
s fütyülünk a történelemre.

    Ferenc is gyakran kinyújtott karral elõredõlve és harsány énekszóval érkezett haza a söntésekbõl, de csak az alkoholtól hagyta magát szédíteni. Társadalompolitikai eszmecseréinkben nemcsak éles szemrõl tett tanúságot, hanem ilyen költõien szentenciózus tételeket tudott megfogalmazni:
    - Ez csak hasonlít a kommunizmusra meg a demokráciára. Mint a lopomizmus és marokrácia.
    Remekül kiegészítettük egymást. Neki már volt televíziója - szorgalmas ember lévén, derekasan keresett -, s esténként hozzá jártunk megnézni az Alfa holdbázis vagy a Kloss kapitány folytatásait, és megreparálta a csöpögõ csapjaimat, lötyögõ ajtózáraimat. Ha viszont hozzám jöttek vendégek, magától értetõdõ volt, hogy feljön egy-két pohár borra. Sose felejtem el, egyszer bedöglött a rádióm, s minthogy aznap este hozzánk látogató barátaim között három-négy távközlési kutató mérnök is akadt - egytõl-egyig kandidátusok és nagydoktorok -, megkértem õket, segítsenek rajtam. Elkérték a masina kapcsolási rajzát, s összeráncolt homlokkal belemerültek valamiféle bonyolult szakmai vitába. Ferenc akkor állított be a boráért, s felmérve a helyzetet, elõvette a bicskáját és belekotort a rádió belsejébe, mire az rögtön bömbölni kezdett.
Én is megtettem neki, ami tõlem tellett, magyarra fordítottam a különféle intézményektõl kapott hivatalos leveleit, s ha szüksége volt ilyesmikre, "Alulírott ezmegaz" kezdetû beadványokat, kérvényeket, egyebeket gépeltem neki, indigóval, fórsriftosan. Furcsálkodva böngészte a szövegeimet, s elismerõen bólogatott:
    - Dõl magából az intelligencia, mint ökörbõl a trágyalé.
    Egyszóval váll váll mellett, egymás biztonságában éltünk, míg el nem költöztek innen, s aztán csak a hírét hallottam, hogy meghalt. Azóta sem érzek ilyen vállat a vállam mellett, s erõt, amilyen József Attila soraiból sugárzik:

A tömeg
járó erdõ-rengeteg,
ha megáll, vér a gyökere.
Termõföld talpa, tenyere.

Csak az intelligencia dõl belõlem, mint ökörbõl a trágyalé.
 

OLVASÓLÁMPA

 
KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Egy kiváló munkásregény

Uwe Johnson: Hogyan halt meg Jakob
 
Az Ezredvég 2001. novemberi számában eléggé merészen az elõzõ év legjobb kiadványának mondottam Csányi Vilmos Van ott valaki? címû mûvét, most pedig a 2001. évi legjobb könyvnek merem kikiáltani Uwe Johnson: Hogyan halt meg Jakob címû munkásregényét. (Ez a kiválasztás persze esetleges, hiszen nincs az a kritikus, aki minden fontos mûrõl akárcsak tudomást is szerezhetne - de azért vannak bizonyos "bemérési lehetõségek" - pl. világhírnév stb.) Johnson mûve 1956 októberében játszódik, amikor is az NDK-ban is megtudják: "Budapesten felkelés van" - mire egy (részeg) belügyes rögtön felkiált: "Mért nem lövik halomra az egész bagázst!" A könyv 1959-ben (tehát eléggé frissen) látott napvilágot, akár a német irodalom háború utáni másik remeklése, Günter Grass Bádogdobja is, mely negyven évvel késõbb Nobel-díjhoz juttatta a szerzõt. Johnson azonban ezt már semmiképp nem érte volna meg, mert 1984-ben meghalt. (Itt jegyzem meg, hogy az NDK belsõ problémáit, majd a rendszerváltozás visszásságait megítélõ hatalmas Grass regényt - Ein weites Feld - nálunk máig sem adták ki.)
"Munkásregény" - írtam föntebb s ha meggondoljuk, hogy a mi irodalmunkban ez mennyire "hiánycikk" - eltekintve Sándor Kálmán 1930-as regényétõl, A legsoványabb tehén esztendejétõl és a szocialista idõszakból Kertész Ákos Makrájától - akkor a témaválasztást külön is méltányolhatjuk. Node a német munkásosztály régibb is és máig hatalmas, nem csoda, ha a vele foglalkozó irodalomnak nagyobb hagyományai vannak. Két példa: Turek szintén 1930-as derûs vagabund-vagány önéletírása (Ein Prolet erzählt), mely nálunk szintén megjelent ugyan, de teljesen észrevétlen maradt (Egy proli mesél), azután Hermann Kant Der Aufenhaltja (Futásod véget ér), és a listát tucatnyi kiváló mûvel egészíthetném ki. De ami a szocialista korszak életkörülményeit és problémáit illeti, azt bizony az NDK írói tartózkodóbban közelíthették meg, mint magyar kollégáik, utóvégre nálunk a már említett Kertész-mûvön kívül e tárgykörhöz sorolható Fejes Endre Rozsdatemetõje és Sánta Ferenc Húsz órája, mely utóbbi persze csak a mezõgazdaságban dolgozókkal foglalkozik, de igazán szembenéz a fejlõdés és zsákutcák körülményeivel.
Johnson regénye láthatólag ugyanerre törekszik, mégpedig magasabb mûvészi színvonalon, a modern regény nézõpont váltásainak, szakadozottságának, belsõ monológjainak megannyi, s a szocialista irodalmakban ritka módszereivel. Nagyszerû munkás hõsei közül az egyik, a címszereplõ ugyan vasutas, de valódi munkásöntudattal, munkája igazi szakértõjeként. E tekintetben a regény valóságos vasúti enciklopédia, a forgalomirányítás sokféle feladatának pontos ábrázolásával: mit kell tudnia s miként kell, felelõsséggel döntenie egy nagyforgalmú csomópont diszpécserének, aki szereti munkáját - nem is enged az akkor még könnyen kivitelezhetõ nyugatra disszidálás csábításának, pedig szerelme, Gesine, sõt saját anyja (meglehetõsen oktalanul) ezt az utat választotta.
A másik munkás fõhõs Gesine apja, egy idõs mûbútor-asztalos, mondhatni hatalmas figura: egy osztály minden erényével. Mert a munka s a hûség határozza meg egész létét, szemérmesen ábrázolt hazaszeretettel, ami a regényben minduntalan felbukkanó gyönyörû tájábrázolások háttereként tûnik fel. A szöveg különben szinte szárazan tárgyias, mondhatni neorealista, Grass áradó, már szinte mágikus realista tombolásával szemben visszafogott, pusztán részletesen leíró, mely a lelki jelenségeket is kívülrõl, a magatartáson át, "behaviorista" pedantériával tükrözteti s a szereplõk sorában egy macskának éppúgy megvan a hiteles helye, mint a már említett Gesinének, aki egy másik férfi szerelmének (is) tárgya, egy tanársegédé. Ez afféle Petõfi-kör részese, és átfogó tanulmányt ír a rendszer ellentmondásairól. Ám míg a magyar mûvelõdéspolitika lehetõvé tette az ellentmondásokkal való - noha korlátozott - szembenézést, az NDK-ban ez nem történhetett meg, s hiába ábrázolja Johnson még az elhárítás (államvédelem?) tisztjét is teljes megértéssel, humánus figuraként, a marxi eszmének szinte rabjaként - ez a (csaknem?) remekmû otthon nem jelenhetett meg, az író pedig (maga hangsúlyozta) nem disszidált, csak "átköltözött" az NSZK-ba, s ott élt ötvenéves korában bekövetkezett haláláig.
Grass Bádogdobját 1973-ban elsõként tettük közzé a szocialista táborban, míg Johnson mûve csak most jelent meg a veszprémi Új Horizont jóvoltából. A hol végletekig szakszerû, hol elvont szöveget (amely nálunk a sokkal késõbbi Nádas Péterével állítható párhuzamba) Ircsik Vilmos bravúrosan fordította le. Csak a címet érzem túl "direktnek" - az eredetiben ugyanis nincs kimondva Jakob halála, csak a vele való találgatásokról (Mutmassungen) van szó.
Igaz, hogy a Nyugatra szökött Gesine merész (és céltalan) hazalátogatása végzetes helyzetbe hozza Jakobot, halála mégsem szükségszerû, semmiesetre sem a leányt és a tanársegédet figyelõ elhárító százados kergeti pusztulásba. Nem is biztos, hogy öngyilkos lett - ez megint az író finom mûvészi megoldása. (Új Horizont)