SIMOR ANDRÁS

 Putyin távirata Bush-hoz

Moszkvában hány halott volt?
Sorry. Olykor hibázom.
Mi csecsent, ti muzulmánt.
Béke lesz a világon.
 

Halott spicli dala

Gábor Andor modorában

Hadd menjek le, Uram,
üres ott a helyem,
jelenteni fogom,
mi esik, és mi nem.

Költõ miképp dalol,
és író hogyan ír,
van-é var sebhelyen,
és rá kerül-e ír.

Kilencven éven át,
azt se tudom hova,
mindent besúgtam én,
Buddha vagy Jehova

lett légyen fõnököm,
a belminiszter úr,
oly spicli nem akadt,
ki engemet kitúr.

Vén tégla idefönt,
fülelek éberen,
hadd menjek le, Uram,
üres lent a helyem.
 

GYÖRE IMRE

 A szó

Ha elfogy a hangom,
folyóvíz kavicsából,
igen abból, kavicsból
rakom ki a szót, vagy
lábujjal kaparom
nedves agyagba,
ahol is megszilárdul,
megkövesül majd,
s lesz, ki kiássa,
s megtisztítja
késsel, vassal,
sörte-ecsettel,
elámul rajt,
s magasra fölmutatja
a tér közepén, ott, föl,
mindenki lássa, az is,
ki lábujjhegyen ágaskodik hátul,
s fölkiáltson meghökkent örömében:
ez az a szó, igen,
az egyszer már kimondott,
kimondott, mondhatatlan,
ez az a szó,
ez az a szó,
s nem másik...
 

 A nincs dicsérete

Nincs házam,
nincs mit bekerítenem,
ha eddig nem volt,
már ne is legyen,
senki se nézzen át
kerítésemen.

Nincs diófám, hát
diót nem terem,
szilvafám sincs, se
lekváros kenyerem.

És jó a semmi:
nincs mit féltenem,
éjjel szemembe
mécsem kiteszem,
(akár ablakba)
ide találjon,
mintha itt lakna,
minden barátom:
vándor idegen...
 

Kiment a ház...

Kiment a ház az ablakon, kiment.
Alapját hagyta, tornácát hagyta, kiment.
Tetõjét hagyta, tornácát hagyta, kiment.
Konyháját hagyta, kamráját hagyta, kiment.
Szobáját hagyta, tisztáját hagyta, kiment.
Kemencét hagyta, kenyerünk hagyta, kiment.
Kenyerünk szénné, hamuvá hamvadt,
mit eszünk most már?
 

Babér utca

Szemközt templom a tornyait
fáim még látni engedik
Nyárvég virágban mindenik
szirmukat nem láttam csak itt

Egy nap mikor a Hold kerek
közébük állok megered
tíz lábujjam s mint gyökerek
szétkúsznak mélyre nedveket
keresve szíva életet
bár másfélét és meglehet
kéreg vonja be törzsemet
ággá ágaznak karjaim
régi holló-barátaim
élezik rajtuk csõrüket

Tornyaikbõl ha éj vacog
vállamra ülnek megkopott
ritkás szakállú angyalok
 

Növekvés

A temetõkben, ahol
a virágok lefele
nõnek, ott növök én is,
néhány kis gyökér látszik,
akárha giz-gaz lenne,
én meg csak növök s egy nap
földmályi nagy parázsban
formából kipirultan
kibukkanok a földbõl,
ahogy a tûz-virágok,
a Föld túlfelén persze...
 

Élet

Szúr, száraz kukoricaszem,
ahogy a napot rágom és eszem,
hetet, hónapot is keservesen,
az évtõl pattog, ugrál két szemem,
mint kukoricaszem a tûzhelyen.

Reggeltõl estig keserül a lét,
akárha rágnám kínafa rügyét,
cseppek gurulnak (higany) szanaszét,
egybeterelni tudtam volna rég,
sõt fújni: szálljon, mint a buborék.

Nincs mit bánnom, hacsak nem kezem:
ritkán vált ököllé eresen,
oldott bogot hálószemeken,
vált lágy szirommá szerelmeimen.
Hát ég véletek, ahogy ég velem...
 

M. SZÁNTÓ JUDIT

Várakozás

Elõvette a sarokból a szakajtót. A hajolásból nem tudott mindjárt kiegyenesedni, elébb meg kellett lapogatnia ökölbe szorított kezével a derekát. Így is csak a háta közepéig sikerült a mûvelet, mert a karja se igen hajlott már az akarata szerint. A másik kezével pedig nem segíthetett, hiszen abban a földrõl felemelt szakajtót tartotta. Amikor meg felállt, akkor is kénytelen volt abbahagyni a munkát mindaddig, míg a lihegése valamennyire el nem csitult.
    De hisz van ideje! Nem kergeti a tatár. Úgy, úgy. Nem sok minden van a kedvére, de ma aztán igazán nem szükséges hajszolnia magát. Tegnap mindent elrendezett a kertben. Igaz, hogy utána alig vonszolta magát, de megérte. Most nincs gondja rá. Meg aztán reggel jó korán felkelt. Alig múlott négy óra. Így az egész délelõtt a rendelkezésére áll, nem kell elkapkodnia az ebédkészítést. Mert ma egészen biztos, hogy eljönnek az Ilonék. Jó. Persze, hogy nem Ilont akart mondani, hanem Icut. Még így is szemrehányást kapott már nem egyszer a lányától, hogy erre a névre keresztelték, nem valami modernebbre. De ha egyszer nekik ez tetszett nagyon! Szép név is az Ilona. Ma is ezt adná. A tanító egyszer meg egyenesen azt mesélte, hogy még meg is verselték. Mondta is, hogy ki, de nem sikerült megjegyeznie. No, mindegy. Az a fõ, hogy ma nem kell nagyon sietnie.
    Itt van, ni, ez a kis csalán, amit reggel szedett. Megmetéli, ad hozzá egy kis darát, és megeteti a kiskacsákat. Aztán már csak kukoricát szór ki a tyúkoknak. Utána pedig nekifoghat a fõzésnek.
    Közben eljutott a konyhaasztalig, és kiborította a viaszosvászonra a harmattól még nedves csalánleveleket. Az üres, itt-ott már foszladozó, többé semmi másra, mint ilyesmire használható szakajtót az asztalra tette. A helye a tornác sarkában van, de ráér kivinni akkor, amikor amúgyis kimegy. Nem húszéves már, hogy feleslegesen járkáljon, hajlongjon.
    Deszkát akasztott le a szemközti falról, a fiókból kést vett elõ, és megvágta a leveleket. Megkeverte a kukoricadarával egy elõre odakészített pléhlábosban. Ezzel és a másik kezébe fogott szakajtóval aztán kivonult az udvarra. Ez utóbbit letette az ajtót elé, a lábossal meg kicsit elõrelépett, és hívogatni kezdte az kisrucákat.
    - Líílilili...li...li... li.
    Az öt sárga apróság kacsázva igyekezett a hang irányába. Egyikük kissé lemaradt, amikor tõle mintegy tíz centire egy legyet látott a földre repülni. Egy kicsit eltért az eredeti iránytól, és egyenesen az új cél felé tartott. Amikor odaért, a csõrével gyorsan odakapott. Csakhogy akkor már messze járt a légy. No, azért nem keseredett el. Hanem igyekezett a hívó szó felé, hogy még õ is idejében érkezzen a reggelihez. Ami ráadásul, el sem röpül elõle.
    Az éhes kis sereg hamar eltûntette az egészet.
    De az öregasszony már hozta is a kukoricát.
    - Pípipipipipipi...pipike...píípi...
    Ajjaj, melyikõtök kerüljön a fazékba? Tán te, kis kendermagos? Igen. Azt hiszem, te leszel az - csóválta sajnálkozóan, de határozottan a fejét.
    Másodjára erõlködésre sikerült is elkapni az ijedten kodácsoló jószágot. Mariska néni kicsit megkapaszkodott az ott álló szederfába, hogy kiadja a tyúkfogásba belesajdult derekából az éles hasogatást, aztán megint csak nyomkodva a megfájdult testrészt, bement a házba a nagykésért - amit még a fenõkõ oldalán végig is húzott néhányszor -, meg egy tálért, amiben majd felfogja a vért. A lábánál tartott tyúk közben kicsit megnyugodott, és csak akkor kárált egyet megint - egy utolsót -, amikor az öregasszony hátrafeszítette a nyakát.
    Nemsokára aztán tollaitól megfosztva hevert az asztalon. Lucóka cica pedig esdeklõn nyávogta körül gazdája lábikráját, egész testével a lábához tekeredve, nehogy megfeledkezzék az ilyenkor szokásos járandóságáról.
    Bodrit is a házhoz csalogatta a baromfivágás. Õ azonban tisztelettudóan megállt a bejárati küszöb elõtt, és hûséges szeme a finomság utáni vágyakozáson kívül azt is jelezte, hogy tudatában van annak, az õ része csak az ebéd után dukált neki.
    A húsok rendre belekerültek a fazékba, melléjük a megpucolt zöldség, ilyen meg amolyan hagyma, paprika, paradicsom meg fûszer, ami kell, felöntve a kellõ vízmennyiséggel, letakarva a födõvel. Az elõre bemelegített sparherden rövidesen rotyogni kezdett a vendégváró húsleves.
    - No, jöhet a rétes - dirigált magának az öregasszony.
    - Gondolkozott egy kicsit, leüljön-e elébb megpihentetni a fáradt csontokat, de végül aztán úgy döntött, nem pazarolja a drága idõt. Az egyre merevebb izületek lelassítják a munkát, a dél egy-kettõre itt van, jönnek a lányáék a nagyfiúval meg a kislánnyal, és õ még nincsen sehol. Azt a szégyent nem viselnie el!
    Egy szusszanás után dolgozik hát tovább. Nyújtja, egyre vékonyabbra, áttetszõre a tésztát, zsírozza, béleli almával és dióval, no meg természetesen szép aranybarnára dinsztelt káposztával - ami nem maradhat el! -, teszi a tepsibe, zárja a rerbe. Most jöhet a krumpli készítése, jó hagymásan, ahogyan a veje szereti! A levesbe fõtt mellét, combját megpirítja még egy kissé, mert mind a négyen úgy kedvelik. Õ úgyis csak a csontját szopogatja. Végül pedig nekifog a tésztagyúrásnak, hogy a finommetélt se hiányozzék a levesbõl.
    Féltizenkettõ van, mikor végez. Éppen ideje. Hisz minden pillanatban beállíthatnak, és még magát is rendbe kell szednie egy kicsit.
    Leveszi a kötényét, utána a fejkendõjét, és õszülõ, gyér kontyát megigazítja. Ruhát is cserél, nehogy restelkednie kelljen a munkához még jó, de már alaposan megkopott miatt. Azt úgysem árulna el nekik, hogy bizony csak akkor nyúl a tõlük kapott újhoz, amikor õket várja. Hanem az is igaz, hogy máskor mindig van mit tennie, ahhoz meg jó a régi is.
    Aztán végre leül. De csakhamar felpattan.
    - Egek! Hát az asztalt is meg kell teríteni! Ha jönnek is, nincsen sok idejük.
    Jó, ha ebéd után megvárják, amíg egy kis kolbászt meg sonkamaradékot csomagol nekik, amit még nem vittek magukkal a téli vágásból. Hát vigyék, csak vigyék! Õ amúgysem tudná elrágni, csak nyámmogna vele.
    Meg is csinál mindent rendre, ahogy elképzelte. Külön cseréptálba kerülnek a nagyobb húsok, a levesbõl kiszedett aprólék, külön a zöldség meg a tészta, és megint csak külön a sós meg az édes rétes. Mind ott sorakozik a még mindig meleg, de már nem forró tûzhely tetején, patyolat konyharuhával letakarva, hogy hozzá ne férjenek a legyek. Így melegen lehet tartani mindent, anélkül, hogy veszítene a frissességébõl. Legföljebb jó két óra múlva kezd töppedni. No, de addig semmiképp se kell várnia!
    Még egyszer végignéz mindent, mielõtt végleg leülne az egyetlen karosszékbe. Megnyugodva lazítja el magát: nem talált hibát semmiben.
    Az órára néz. Tizenkettõt mutat a harangszó is éppen megzendül. Szeme az ajtóra tapad, mint aki várja, hogy a következõ pillanatban megnyíljék. De senki se tûnik fel a horgolt függönnyel takart üveg mögött.
    Fáradtan húzza végig a kezét a haján, ellenõrizve, hogy elég sima-e.
    - És ha nem jönnek? - riad meg a gondolatra, de máris megnyugtatja magát: - Jönnek. Persze, hogy jönnek.
    Az nem létezik, hogy ma ne látogatnák meg! Hisz az elmúlt héten volt a születésnapja! Valami igen fontos dolognak kellett közbejönnie, hogy nem látogatták meg, valami halaszthatatlannak. Hajjaj! Olyan rohanós az életük... Hanem az elképzelhetetlen, hogy ma se jönnének el, felköszönteni õt. Az a két pulya is hogy csimpaszkodik belé, amikor itt van! Igaz, most már megnõttek, nem sok szórakozást találnak a falusi portán. Nemrég még maguk is kijöttek, ha a felnõttek nem értek rá. Nem nagy ügy. A falu már majdnem összenõtt a várossal, ahol laknak.
    Aztán igazán szép lakásuk van! Nyolcvanötben kapták. Akkor még élt a papa, õ is megcsodálta. Három szoba. Meg összkomfort. Nemcsak a víz van benn, hanem van még egy külön szoba is a mosdásnak. Nagy káddal és csillogó csapokkal. És gázzal fõznek, fûtenek. Nem kell fát cipelni, hasogatni! Csövön jön a meleg meg a láng.
    Hívták is, amikor egyedül maradt. Hogy legalább telente lakjon náluk. Próbálkozott is vele, de nem ment. Igaz, kényelmes volt, de nem bírta a bezártságot. Hiába, no, õt már csak lábbal elõre viszik ki innét!
    Közben nézi, nézi, bûvöli a bejáratot. De az ajtó csak nem akar nyílni.
    Lassanként elhatalmasodik rajta a fáradtság, lecsukódik a szeme. Keze az ölében, a feje lekonyul...

    Órák teltek el, míg felriad.
    Ijedten, csodálkozva néz maga elé. Az óra kismutatója már a négyes felé közeleg.
    - Hát nem jöttek - állapítja meg.
    Könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában, de nyomban kirángatja magát a búslakodásból.
    - Á, szegényeknek megint csak közbejöhetett valami. No, sebaj. Fogjuk a húst és leeresztjük a kútba. Ott még eláll néhány napig. Hátha addig beállítanak...
    De legbévül tudja, hogy arra nemigen számíthat. Felrémlik neki, hogy még a múlt heti vendégváró is ott fagyoskodik kendõbe tekerve a kút vízbe félig leeresztett vödörben.
    Valami neszt hall. A hang irányába fordul.
    A sparherd mellett Lucóka ráncigálja, harapdálja le a tyúkocska egyik combjáról az utolsó húscafatot. Láthatóan a cserépedénybõl ráncigálta a földre az étvágyingerlõ finomságot. A megkopaszodott csont mellett néhány pehelyszerû morzsa és egy-két káposzta szál.
    Ezeket Lucóka még gondosan felnyalja, majd alapos tisztálkodásba fog. Fekete szõre csak úgy csillog a már ferdén beáramló napfényben. Mosakodása végeztével még egyszer megnyalja a szája szélét, és nagyot nyújtózik bal elsõ mancsával. Még a karmait is kiengedi. De csak egy pillanatra, máris visszahúzza, hiszen nincs most ki ellen harcolnia. Mindeközben elégedetten dorombol.
    Zöld szeme még körbevillan, azután lustán lecsukódik, miközben testét kéjes kényelembe gombolyítja.


 
LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA
 

holdnagyanyám

kötésig ér a sár
csizmataposta mocsok -
sár
kötésig érõ
medárd nap éjjelén

fenn csillag ragyog
szépen
csillagfehér arca van az éjnek!

lenn nagyanyám
suhogó nád hajlékában fátyolt szõ
 a holdnak
s ingatja fejét jobbra-balra
mint aki a fiát siratja
 

álomkeresõk

talán egy álom
talán egy graffitivel díszített metróalagútban
 elhalkuló
rabbi-ének
egy utolsó vacsora az empire state building
égi teraszán:
egy meztelen csavargó kinek szívét a kábítószer
 erõsíti
bátorrá
s aki a fénymadaraktól várja a megváltást:
talán egy csendes hóesés
egy kabát szárnya alá rejtett kõtábla:
talán fájdalom-arcod
s gaudí kõcsipkés arca spanyolország ág-könnyû
kéményei felett
 

hazám és szerelmem

most szép verset kellene írni neked
hogy szétfolyó betûimbõl kiolvasd milyen is az a hajnal
amely nélküled lopódzik be észrevétlen a szobámba
milyen az ég színe
a tengermély tó ablakom alatt
a kockás sál vállamon
s milyenek a dacosan éneklõ fák
a fák törzsére csavarodott növények:
valahol fugát játszik a szél
s kisimítja ráncait a földnek és kifésüli hajad melybe
 belebolondult
az õsz

itt most üresek az utcák
a terek
egy lapuló macska szeme balatonzöld
s valahol itt járhattál te is
valahol nekivetetted hátad a platánfának
és arcod vonásait bazaltsziklába rajzolta egy ismeretlen
 kéz
most szép verset kellene írni neked
s a harangzúgásba kapaszkodó nagyanyám szavát
 nyelvét
országom nyelvét
- hogy tó és a tavon halászó sirály
és templomok az õrtüzes dombokon hogy kövek és nevetések
és félelmeik az éjszakáktól mikor táncol
 a hold
s megtérnek a tenger hullámai
s a sziklák üregeiben fény támad
és vállad rázkódik ha súlyos esõ veri
 fájó hátad
és föld - rúnákba foglalva ékesen kellene megírni
 a világnak
hogy elveszítjük nyelvünket
és nem mondhatom többé neked sem:
hosszú hajad befonja a szél
s szemedben galambok vigyázzák a békét
hogy egy vagy nekem:
 hazám és szerelmem

BORSOS ROLAND

Valcer egy istennel

Felhõk csúsznak le a hegyrõl,
halk pusztulás, csend, alvás,
szél cikáz a cövekek közt,
rózsaszín derû a föld maga,
csend, alvás, pusztulás-derû,

keserû góc megnyílni színrõl - színre elõtted,
vagy tünde szeméremmel bujkálni elõled,
mert mindenhol ott vagy, mint föld a kenyérben,
mint gyöngyözõ borban a szüreti ének,
bennem is itt bújsz, ahogy én rejtõzöm elõled,
kenyér vagy, bor vagy, nem tudom mi még,

hegyrõl csúsznak le a felhõk,
cövekek közt cikáz a szél,
csend, alvás, halk pusztulás,
rózsaszín derû a föld maga,
csend, alvás, pusztulás-derû.

HORVÁTH EÖ TAMÁS

Az országút

Jobb lett volna tán eldobni a lantot, hegedõt. Elhallgatni, mielõtt a gonosz, agyafúrt énekek elszabadulván a fejünkre telepednek. Békében hagyni a zöldarany mezõket liliom s tulipánttal, megannyi gerlicemadárral, hogy senki se tudjon a csontokról, mik alant rothadnak. Senki ne is sejtse: vért s nyálkát isznak a liliomok, holt húst a dalos madárkák.
    Nem Isten vetése, Sátán magja az!
    Nemes férfiú, ha zörgeti a lantot: trubadúr. Pór ivadék, ha gajdol: bohóc, pako-csás. Ganajjal meghajigálható, alfele megrugdosható, kornyikálása elfeledhetõ.
    Szerelemrõl dalol a trubadúr, párzásról, ágyékról a bohóc. Kristálytükröket zúz diribdarabra, varacskot igéz tiszta szüzek orcájára, kettõs értelmû szavakat szõ az ékes beszédbe. S bár szenved, öklendezik, míg kloáka-énekét a gyanútlan hallgató képibe vágja, mégsem hághat hegyibe önnön gyalázatának. Felszabadult ujjbegyétõl vérzik a húr, de a szennyes, szemérmetlen nótát nem lehet visszaparancsolni.
    Nem Isten vetése...

    A hajnali zöldarany mezõ, a rózsa, a gilicemadár, jaj, nem az a szép! A nemes kisasszonyok õziketermete, sárarany haja mind semmi!
    A por, ahogy felkavarodik, mikor a hatalmas, fényes páncélba öltözött test elzuhan. A vérvirág, amint napvilágra nyílik a tõrrel ütött hasadékon át. A csillaggal-faggyal vacogó téli éjszakák, mikor már a lehelet is hópiheként hull a földre. A másnapos, üres gyomorfájás, miközben kénytelenek vagyunk beismerni: valamiért mégis nagyon szép.
    Bizony, mikor két bolond rádöbben: ugyanazt tévedték. Semmi értelme bölcsnek lenni, mert nevetni igazán csak a közös tévedéseken lehet.

    Árnyékotokat verem hát meg, mert orcátokat nem illethetem.
    Ütlegelhettek, rugdoshattok, el nem rejtõzhetem. Árva fejemet két kezem közé be nem szoríthatom. Ha pökdöstök, le nem törölhetem a nyálat, mert közületek való vagyok.
    El nem hagytalak volna benneteket, ha nem mondjátok: eredj! Ti maradhattok. Nyakamba vertétek ezt a rettenetes országutat faggyal és délibábbal. Az éhséget s a megcsúfoltatást. Feszülnék szivárványnak közétek s az ég közé, de lássátok: túl nehéz a talpatok. Nincs híd, ami be ne roppanna lépteitek alatt.
    Nyugodt lelkiismerettel csapd meg hát orcámat, lovag úr, jó szívvel töröld belém lábadat, polgár úr! A Semmit taposod. Orrlikambul vér szivárog. A Semmi vérzik így.
    Laposra verem hát árnyékotokat, mert a pofátokat sehol sem lelem. Díszes ládikák mélyire rejtettétek liliomos forintok képeiben. Kelmék közé, bolthajtások alá, sutyorgásnak. Békén szunnyadj, lovag úr, a holtak s megraboltak nem vicsorítanak fel álmodba!
    A pofonok s rugdosások elõl nem lehet elfutni. Ne fogd be hát a füledet! A Semmi üvölt.

    Láttad-e, mondd, a trubadúrt öklendezni, borgõzös lakomák hajnalán reménytelenül kaparászni a lanton, hegedõn hasztalan kutatni a rímet, hogy a számolhatatlan, megmagyarázhatatlan félelmek nevet adjon?
    "Én is dalnok vagyok - nyöszörgi -, én is poéta, holdvilágzabáló! Segíts rajtam, köpd el nekem, igaz-e a barnásfeketére fonnyadt tulipán, a kiégett mezõ?"
    "Bökd ki hát végre, te szarházi, sohase voltál még úgy, hogy a mézes bor is megsavanyodott a szádban, s kedvesed szembogarán felfedezted a névtelen, idõtlen tunyaságot, s a zöldarany mezõk felett oly fényesen tûzött a nap, hogy egészen biztos voltál benne: felültél saját magadnak?"
    Hallottad-e hát a trubadúrt üvölteni a félelemtõl? Kétségbeesetten zokogni, mert elvérzett a dal, az ige a bolthajtások kõcsipkéi között, a liliomkisasszonyok selyemfürtjei között? Láttad eszeveszetten keresgélni önmagát a szavak virágoskertjében?

    Íme, a szennyes, a galád ének. Ostorral sem lehet már visszazavarni a húrok közé. Nyakunkra telepedett, s kerget, hajt minket: cipelj!
    Mert tévedés a rózsa, tévedés a füleimbe. Kinek az ablaka alatt énekelhetni harmadnapos gyomorkorgásról? Dalnok nem dalolhat gyanútlan. Istent kellene kihazudnia a Teremtésbõl.
    Új neve legyen hát mindennek! A Tavaszt ezentúl Tavasznak fogjuk nevezni, a Folyót Folyónak, Békének a Békét.
    A félalkonyatnak fogunk énekelni, hogy megbékéljenek a csontok a zöldarany mezõk alatt, hogy ne fájjon a galamboknak a torkukból kifreccsenõ vér.
    Száj a Szájnak, Lélek a Léleknek.

RUDNAI GÁBOR

 Vitorlás

A vászonrolók mind kifeszítve,
ajtó, ablak kitárva.
Ó jöjjetek, ti rég eltávozottak!
Felvonom a lábtörlõ kikötõhídját.
Jó széllel
- hova is? -
utazunk.

DIENES ESZTER

Nem hiszek

Százezer évre innen,
százezer évre onnan,
felkelek reggel,
semmi sehonnan.

Máma nem jön a postás,
máma nem jön levél,
máma tegnapot írnak,
tegnap sem jön levél.

Szólni kéne, írni kéne,
hogy válaszoljanak,
de nem hiszek tollban,
papírban, szívben -
magányos sas vagyok
órabérben egy szirten.
 

Esti játék

Most este van, meg csillagok,
s míg árnyékommal játszom,
a szomszéd ég-bolt kinyitott,
s az angyalokra látok.

Az angyalok csak néznek rám,
ezt az felkinálnak;
itt a piros, hol a piros?
melyikükkel háljak?