KRAUSZ TAMÁS

A szélsõjobboldal globalizáció-kritikája Kelet-Európában és a rendszerkritikai baloldal*

Az új szélsõjobboldal megerõsödése világszerte az 1970-es évek ún. neoliberális gazdaságpolitikai fordulatának, illetve következményeinek terméke. Az új világrend a multinacionális tõkés társaságok és a nemzetközi pénzszervezetek dominanciája alatt formálódott meg, amely a bipoláris világrend lebontásához vezetett. Az új és még súlyosabb egyenlõtlenségeket életre hívó világrend keretei között ment végbe a kelet-európai rendszerváltás, illetve a térség nagyhatalmak általi újrafelosztása, ami egyébként megfelel a Nyugaton elfogadott mainstream demokrácia-felfogásnak. A demokrácia pusztán jogi-politikai fogalommá szûkült, amely igazolta az állami tulajdon kisajátítását éppen úgy, mit például Jugoszlávia lebombázását. De a liberális demokrácia-felfogás magában rejtette a feltámadó szélsõjobboldal legalizálását is. Liberálisok szálltak síkra     Magyarországon az 1990-es években a náci beszéd szabadságáért (Kis János kezdeményezése nyomán.)
    Mindez kifejezte azt a történelmi evolúciót, amelynek lényeges eleme volt, hogy a hagyományos és az 1968-as baloldal súlyos vereséget szenvedett, beleértve a kelet-európai államszocializmus összeomlását is. E nagy átalakulás során a baloldal döntõ erõi vagy a liberalizmus (pl. Magyarországon), vagy a nacionalizmus (pl. Oroszországban) segédcsapataivá váltak. Másfelõl azonban a jelzett társadalmi-gazdasági háttér új, civil formában jelentkezõ, rendszerellenes tiltakozási potenciál kikristályosodásához vezetett.
    Az utóbbi két évtizedben a baloldali eszmék helyét szerte a világon jelentõs részben olyan gondolkodásmód foglalta el, amely eltorzult formában tiltakozik a kapitalizmus globális kiterjedése, a totális piacosítás, a totális individualizálódás tendenciái ellen. A tiltakozás e torz formái Kelet-Európában a már régen elfelejtett szélsõjobboldali, nacionalista-rasszista, sõt: olykor fasiszta eszmék reneszánszában öltöttek testet.
A lényeg mindenütt ugyanaz. A "nemzeti magántulajdont" védelmezõ erõk foglalták el a hagyományos antikapitalista baloldali irányzatok helyét, jórészt a "nemzeti ellenállás" zászlaja alatt. Bevallott céljuk, hogy maguk mögé állítsák a vesztes tömegeket: a tönkrement kisvállalkozókat, a munkanélkülieket, a tradicionális értéket és társadalmi státuszukat féltõ kisembereket, a baloldali mozgalmakban csalódott politikai csoportosulásokat.
    Ily módon tehát a globális kapitalizmus Haidertõl és Le Pentõl a politikai iszlám emberellenes, fundamentalista irányzatain keresztül a kelet-európai újrasszizmusig megteremtette a maga hamis "nemzeti" alternatíváját.
    A kelet-európai helyzet alapvetõ sajátosságát mindenekelõtt az államszocialista rendszer összeomlása, illetve az állami tulajdon csaknem teljes privatizálása adja meg. Anyagi, szellemi és lelki értelemben is tíz- és tízmillió ember veszítette el egzisztenciáját anélkül, hogy jelentõs csoportok emelkedhettek volna fel az új uralkodó osztály státuszába.
    Az új szélsõjobboldal sajnálatosan jól érzékelte: a kommunizmus és a szocializmus korábbi befolyásának összeomlása után szellemi-politikai tér nyílik elõttük, amennyiben az ún. "új kelet-európai demokráciák" jobbra, a kapitalizmus irányába nyitott, balra, egy új demokratikus szocializmus irányába zárt politikai szisztémákként szilárdultak meg. A szélsõjobboldal kidolgozta a maga romantikus tõkekritikáját is, amelynek centrumában a pénztõke és a globalizáció elvont bírálata áll. A gonosz pénztõkével szemben a "jó" nemzeti termelõtõkét állítja és a kamat nélküli kapitalizmus utópiájával érvel. Tehát tévedés lenne azt hinni, hogy itt, Kelet-Európában a szélsõjobboldal pusztán a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus hagyományos fegyverével él.
    A kelet-európai új szélsõjobboldal megértéséhez a legfontosabb tudnivaló, hogy - különbözve a nyugat-európai vagy még inkább az amerikai fejleményektõl - a konzervatív jobboldal és szélsõjobboldal között sem társadalmilag-szociológiailag, sem politikailag-ideológiailag nincs világos határvonal. Kelet-Európa döntõ területein összefonódik a két irányzat. Így volt ez - Csehországot kivéve - a távolabbi történelmi idõkben is, amikor a jobboldal a maga tartalékseregeként szemlélte a szélsõjobboldal sokszor megvetett, de mindig támogatott, erkölcsileg lezüllött csoportjait. Nem téveszthet meg senkit az a tény, hogy például Magyarországon ma nincsen közvetlen parlamentáris képviselete a szélsõjobboldalnak, sõt Oroszországtól egészen Horvátországig a szélsõjobboldali pártoknak csekély a parlamenti befolyása. Ám a probléma éppen az, hogy a jobboldal mindenütt szélsõjobboldali ideológiai-mozgalmi vonásokkal rendelkezik.
    Az új szélsõjobboldal társadalmi háttere rendkívül heterogén, hiszen az antikommunista rendszerváltásban csalódott kisembertõl a multinacionális cégekkel vetélkedni nem tudó vagy azzal konkurenciában álló megvadult helyi vállalkozókig széles az elégedetlenek tömege.
    A mai szélsõjobboldal Kelet-Európában követeléseinek középpontjába a nemzeti sérelmeket állítja. A helyi újburzsoázia gyengének és kiszolgáltatottnak érzi magát a multinacionális társaságokkal szemben, kompenzálásképpen régi történelmi sérelmeket vet a nagyhatalmak és egymás szemére Magyarországtól Romániáig, Szerbiától Horvátországig, Litvániától Lengyelországig, sõt Oroszországig. A nemzeti sérelmek hangoztatása együtt jár reális problémák megfogalmazásával is. Õk is ismételgetik, hogy töröljék el a multinacionális cégek adókedvezményeit, vagy követelik a nemzeti kultúra védelmét. A nemzeti érzésre való apellálás mögött azonban mindig egy tekintélyelvû, kirekesztõ szemlélet húzódik meg, amely visszalép középkorias etnikai kiindulópontokhoz.
    A jobboldallal összefonódó szélsõjobboldal társadalmi hatása, kulturális környezete, beszédmódja éppen azokra a társadalmi csoportokra gyakorol jelentõs befolyást, amelyek a radikális baloldal társadalmi hátterét is képezhetnék (diákok, munkanélküliek, perspektívát nem látó fiatal nõk és férfiak). A szélsõjobboldal társadalmi veszélyessége döntõ mód abban rejlik, hogy a hatalom a rendszer ellenzékeként fellépõ baloldali csoportokkal szemben játssza ki. A szélsõjobboldal fiatalok egész nemzedékét rontja meg olyan kirekesztõ és idegenellenes kulturális mintákkal, amelyek könnyen elsajátíthatók - ellentétben a baloldal bonyolult szellemi poggyászával és múltjával. Olyan hatásos ez a szélsõjobboldali kultúra még ma is, hogy a demokratikus hagyományokkal rendelkezõ cseh társadalom jó részét is megfertõzte a cigánygyûlölettel.
    De ne felejtsük el: a politika etnicizálása nem Kelet-Európában született újjá, hanem az Európai Unió demokratikus mûhelyeiben. A konzervatív jogászok, liberális közgazdászok és szociáldemokrata politikusok dolgozták ki a politika etnicizálását Franciaországtól Koszovóig. Úgy tesznek, mintha a szegénységnek etnikai okai volnának, ennek következtében a cigányokat mint etnikai közösséget "gettósítják" a legszebb liberális ideológiák jegyében.
    A szélsõjobboldal készen kapja a gyúanyagot magától a rendszertõl. A szélsõjobboldal a maga érdekében használja fel a politika etnicizálását. Nem a korábbi állami tulajdon kisajátítását vagy az új globális tõkerendszert bírálja, hanem a "nemzeti magántulajdon" alapjáról új "nemzeti", etnikailag "tiszta" tõketulajdonosokat kíván a mostaniak helyébe. A szélsõjobb tehát csupán etnikai fordulatot sürget, s ez általában - mint például Oroszországban vagy Magyarországon - a nyílt, a konzervatív-nacionalista hatalom által eltûrt antiszemitizmusban fejezõdik ki a legegyértelmûbben.
Vagyis ez a szélsõjobboldal, a konzervatív jobboldallal összefonódva, a globális kapitalizmussal szembeni romantikus alternatíva kidolgozásán, a nemzeti kapitalizmus újjászületésén fáradozik. Ideológiai jellemzõje a tekintélyelvû nacionalizmus, az antiszemitizmus-rasszizmus és az etatizmus szentháromsága.
    Az etnikai-nemzeti-kulturális önvédelem ideológiája azért is lehet hatásos, mert a kelet-európai parlamenti baloldal egyik irányzata sem rendelkezik a globalizáció ember- és környezetellenes következményeinek adekvát bírálatával. Ezért õket is történelmi felelõsség terheli a szélsõjobboldal megerõsödéséért.
    A helyi és nemzetközi civil társadalom egyik feladata ma az, hogy olyan kapitalizmus-bírálattal lépjen fel, amely pozitív gazdasági és politikai alternatívát állít a globális tõkefolyamatok neoliberális menedzselésével szemben. Csakis egy ilyen életképes alternatíva szüntetheti meg a szélsõjobboldal társadalmi alapjait.
    A liberális hatalom egyenesen azt állítja, hogy a szélsõjobboldal és a radikális baloldal ugyanazon az állásponton van a globalizáció kérdésében. Másik kedvelt tézisük a kommunizmus és a fasizmus identifikálása. Úgy tesznek, mintha nem tudnák: a szélsõjobboldal a globális kapitalizmussal szemben a nemzeti kapitalizmus perspektíváját kínálja, míg a radikális baloldal a tõke, a piac korlátozásában, végsõ soron és nagy távlatokban a piaci termelõmódon túllépõ civil (társadalmi) önkormányzás programjában gondolkodik.
    Utasítsuk el a hatalom manipulációs kísérleteit, hogy a radikális baloldal globalizáció-bírálatát a szélsõjobboldali kritikára hivatkozva járassa le, miközben maga a tõkerendszer szüli újjá nap mint nap a fasizmus, a szélsõjobboldal életfeltételeit. Mi pedig tartsunk ki a nemzetközi szolidaritás, a társadalmi önvédelem értékei és eszményei mellett, utasítsuk el továbbra is a nacionalizmus és az erõszak minden formáját. Ez Seattle, Prága, Porto Alegre és Firenze egybehangzó és felemelõ üzenete.
 

Felhívás háború ellen

Európa minden állampolgárához
Akadályozzuk meg a háborút!

Mi, a szociális jogokért, a társadalmi igazságért, a demokráciáért küzdõ európai mozgalmak tagjai, kik az elnyomás minden formájával szemben állva a sokféleségen, a szabadságon és a kölcsönös tiszteleten alapuló világ hívei vagyunk, úgy hisszük, hogy ez a háború - kerüljön bár sor rá az ENSZ jóváhagyásával vagy anélkül - tragédiát jelent az embargó és Szaddám Husszein rendszerének csapásaitól szenvedõ iraki nép, valamint a Közel-Kelet valamennyi népe számára.
    Mindannyiunknak, kik a nemzetközi konfliktusok demokratikus és politikai rendezésében hiszünk, fel kell lépnünk ez ellen a háború ellen, mert olyan háború lesz ez, amely világkatasztrófához vezethet. Ma már tömeges ellenzéke van ennek a háborúnak az összes európai országban, százezrek lépnek fel a béke védelmében.
    Felhívunk minden mozgalmat és állampolgárt, hogy tevékenykedjenek összehangoltan a háború elleni kontinentális ellenállás létrehozásáért!
Mától kezdve szervezzenek tömegellenállást az Irakot fenyegetõ háború ellen!
    Irak megtámadása esetén szervezzenek azonnal mozgalmakat, akciókat és nemzeti tüntetéseket a támadást követõ elsõ szombaton!
    Kezdjék meg mától egész Európában a 2003. február 15-ére kitûzött háborúellenes tüntetések szervezését!

Megakadályozhatjuk ezt a háborút!

Európai Szociális Fórum
Firenze, 2002. november 12.
 

TUDÓSPORTRÉK
 

KARDOS ISTVÁN

Univerzális sokoldalúság

Marx György (1927-2002)

Fájdalmas veszteség érte a magyar tudományt, amikor 2002. december 2-án, hetvenhat esztendõs korában elhunyt Marx György, a magyar fizika nagy egyénisége.
    Amikor elõször jártam Lágymányos utcai lakásán, talán kissé neveletlenül is matatva a dolgozószoba polcain, asztalán heverõ feljegyzéseket, valósággal lenyûgözött az ott talált kéziratok, feljegyzések tematikai sokfélesége. Szépirodalmi stílusban megírt csillagászati cikkek, füzetek, irodalomelméleti megközelítések, a részecskefizika kutatandó problémáit taglaló feljegyzések lebilincselõen színes és bámulatosan széles skálája.
Marx György fizika terén elért eredményeirõl sok méltatás jelent meg életében, de ezt az univerzális sokoldalúságot senki sem hangsúlyozta eléggé.
Amikor megkérdeztem, hogy mi vezette a fizikusi pályára Richard Feynmant idézte, az amerikai Nobel-díjas fizikust: "Ha valaki mond bármit, ami érdekesebb a részecskefizikánál, akkor átnyergelek és azzal kezdek foglalkozni." Marx György rendkívül világosan látta és vallotta, hogy a 20. század és valószínûleg a 21. század is a tudományágak keveredésének százada volt, illetve lesz. Természetesnek tartotta, hogy a fizikusok jelentõs része a biológia felé fordul, hogy a kémikusok kvantumfizikát tanulnak, és hogy fizikus kap csillagászati eredményeiért Nobel-díjat. Werner Heisenberg, aki például a kvantummechanika alaptételeit állította fel, a modern kémia megalapozójának is tekinthetõ.
    Arra a kérdésemre, miért írta azt, hogy egy fadarab struktúrája nehezebben ismerhetõ meg, mint egy csillag, Marx György így válaszolt: "A fizikus olyan viszonyokat keres, amelyekben közvetlenebbül tanulmányozhatja a természet törvényeit. Az anyag bizonyos tulajdonságai csak nagyon magas hõmérsékleten tárulnak fel, vagyis a csillagokban..."
    Tudományos szemléletmódja talán éppen ebben a megállapításban nyilvánul meg a legtisztábban. A felfoghatatlanul kicsiny, de egyre több megismert részecskétõl a táguló kozmoszig - ez volt Marx György gondolatvilága. Egyetemes egészben gondolkodott, abban, ami alapvetõ. Abban, amibõl kinõ az emberiség minden elért eredménye: a kerék és az õt képernyõre átvivõ tévékamera.
    Számára az ismeretek bõvülése és a gyorsuló világ képe együvé tartozott. Egyetértett Einsteinnel, aki azt mondotta egyszer Szilárd Leónak:     "Istenem, ötven évvel ezelõtt mennyivel kevesebbet tudtunk, de mennyivel többet értettünk!" - ehhez hozzátette: "Éppen ez vonz egyre többeket a meg nem értett dolgok kutatására." A tudomány Marx György számára a romantika területe volt. Tanítványait nem tanítani akarta, hanem felfedezésre ösztönözni.
    Tudta, hogy a kutatásban és a tanításban is az ismeretlen olyan feszültségforrást hoz létre a kutatóban, illetve a tanulóban amely nélkülözhetetlen hajtóerõ. A tanszéken, ahol fiatal kutatóként dolgozni kezdett, Novobáczky Károly volt a professzora. Tõle gyakran hallhatta, hogy mestere tanulmányai kezdetén még csak öt anyagi részecskét ismertek, de a 20. század közepén már több százat. Marx György is történiségben gondolkodott.
    Tudta, hogy elõtte évszázadokkal felfedezték a gravitációt, késõbb az elektromosságot, majd az atommagokat stabilan összekötõ magerõt, de õt a negyedik kölcsönhatás érdekelte. A gyenge kölcsönhatás, melyrõl a rádióaktivitás felfedezése óta van tudomásunk. Ez lett elsõ, máig is jelentõs kutatási eredménye, amelyért nem egészen 28 esztendõs korában Kossuth-díjat kapott.
    Otthoni dolgozószobájának falán a diplomák, nemzetközi elismerések dokumentumainak tucatjai bizonyították, hogy Budapesttõl Hirosimáig nemzetközi hírnevet vívott ki. 1970-ben az Akadémia tagjául fogadta. Szabadegyetemi elõadásait tömegek látogatták. A Televízió, a Rádió felkéréseire sohasem mondott nemet. Igazi közéleti ember volt. Érdemeit messzemenõen elismerték, bár volt életének néhány éve, amikor érdemtelenül bántak vele.
    Könyvei, mint pl. A Marslakók érkezése és Wigner Jenõrõl írt munkája nagy sikert arattak. A Magyar Televízió két filmben is megörökítette életútjának emlékeit.
    Kiemelkedõen színvonalas ismeretterjesztõ munkát végzett. 2002. november 6-án a Magyar Tudomány Napján, Az Év Tudósa címmel tisztelte meg a Tudományos Újságírók Köre. Nevét azóta a nemzetközi csillagregiszterben a Szûz csillagrendszer egyik csillaga viseli.
Ekkor a MTA termében találkoztam vele utoljára. Egy vele készítendõ interjút akartam megbeszélni.
    Õ azt mondta: "Keress meg egy hét múlva."
    Egy héttel késõbb már csak e nekrológ megírására volt lehetõségem.

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

Való világ

A levelesládámba bedobott hirdetéstömkelegben egy idõ óta megjelent egy nagyon elegáns, fényezett papírra nyomtatott, színes képekkel teli folyóirat. A címét nem írom ide, nem tartozik a mondandóm lényegéhez, de impreszszumának szövege igen: "Az elsõ villanegyedekben, lakóparkokban, kastélyszállókban, külképviseleteken, hotelekben, magánklinikákon, repülõtéri VIP-várókban, kaszinókban, elegáns klubokban, golfpályákon, tenisz- és sportcentrumokban, fitneszklubokban, színvonalas szépségszalonokban és nívós rendezvényeken terjesztett ingyenes, havonta megjelenõ információs magazin."
    Milliókért megvásárolható autókat, áruk feltüntetése nélkül bemutatott - de számomra nyilvánvalóan meg nem vásárolható - ruhákat, különleges fehérarany és platina ékszereket, lézeres szõrtelenítést és 59 millióért megvehetõ lakást hirdet, s arról értesít, hogy Dennis Quiad filmet akar forgatni Meg Rayntõl való válásáról, Arnold Schwarzenegger pedig nem szeretné, ha szülõvárosában felállítanák 25 méteres fémszobrát.
Nagyon szeretném, ha olvasóim éreznék: mindezt a lehetõ legszenvtelenebb modorban, puszta ismertetésként írom. Villanegyedben lakom (nyilván ezért kaphatom ezt a lapot is), voltam kastélyszállóban (igaz, akkor éppen szakszervezeti üdülõ volt), vizsgáltak magánklinikán (miután a közgyógyellátásos vizsgálatok teljesen megbízhatatlanoknak bizonyultak), kétszáz frankot nyertem a montecarlói kaszinóban és a hatalom olykor még a repülõtéri VIP-várókba is bejuttatott, arról nem szólva, hogy bizonyos nívós rendezvényeken szereplõként is felléphettem. A többi helyre pedig lustaságom okán nemhogy nem vágyom, hanem a fitneszkluboktól kifejezetten irtózom is.
    A hirdetések sem váltanak ki belõlem ellenérzéseket. Ha valaki tisztességes úton - ami ugyan az én ismereteim szerint egyedül a lottófõnyeremény eltalálásával azonos - rengeteg pénzhez jut, ugyan miért nem szõrteleníttethetné magát lézerrel. S bár Dennis Quiad és Meg Ryan nevét még ezek után sem találtam megjegyzésre méltónak, hazudnék, ha azt mondanám, hogy Schwarzenegger 25 méteres fémszobrának ügye nem érte meg azt az idõt, amíg a híradáson átfutottam.
    A lap "Érdekességek" rovata sem mutatkozik kevesebb figyelemre méltónak. A tudósok olyan söröskorsót alkottak, amely egy drót nélküli elektronikus rendszer részeként magától jelzi a pincérnek, mikor jöhet az újabb rund. Egy négyéves kisfiú telefonon rendõri segítséget kért a nagymamája fõztje ellen. S harmadikként az alábbi, teljes szövegével ide másolt hír:
    "VALÓ VILÁG. Ha a Föld lakosságát levetítenénk egy pontosan 100 fõs kis falura, fenntartva a ma érvényes statisztikai arányokat, akkor a következõ eredményre jutnánk: a faluban 57 ázsiai, 21 európai, 14 fõ nyugati, északi és déli féltekérõl való és 8 afrikai lenne. A lakosság 52 nõbõl és 48 férfiból állna. Közülük 30 lenne fehér bõrû, 70 pedig más bõrszínû. 30 fõ lenne keresztény, 70 pedig valamilyen más nézetet vallana. 89 lenne heteroszexuális és 11 homoszexuális. 6 fõ birtokolná az egész világ gazdaságának 59%-át és ez a 6 fõ észak-amerikai lenne. 80 fõ embertelen körülmények között, viskókban élne, 70 fõ analfabéta, 50 fõ alultáplált lenne. Az éves élelmiszer mennyiségnek 70%-án 5% osztozna. 1 ember éppen meghalna, 1 gyermek pedig éppen megszületne. Csak 1 embernek lenne egyetemi végzettsége, 2 embernek számítógépe (az egyik amerikai). Ha van étel a hûtõszekrényben, ruha a szekrényben, fedél a feje fölött, ha van egy hely, ahol lehajthatja a fejét, akkor Ön gazdagabb, mint a föld lakosságának 75%-a."
    Nos, ezek az adatok valamiképpen inkább megmozgatják a fantáziámat, mint a nagymamát feljelentõ kisfiú esete. Van étel a hûtõszekrényemben, ruha a szekrényemben, fedél a fejem fölött, van hely, ahol lehajthatom a fejem, gazdagabb vagyok, mint a föld lakosságának 75%-a. Még egyetemi diplomám és számítógépem is van, noha nem vagyok amerikai. Megnyugodhatnék a sorsomban, lelki békében élhetnék, míg be nem jutok abba az 1 százalékba, amelyik éppen meghal.
    Ami töprengésre késztet, az, hogy tudnék-e békében élni, ha ahhoz a 6%-hoz tartoznék, amelyik amerikai és - noha a számokból kitûnõen túlnyomóan diplomanélküli, de - az egész világ gazdaságának 59%-át birtokolja, tudva, hogy az emberiség 80%-a embertelen körülmények között, viskókban él, 70%-a analfabéta, 50%-a pedig alultáplált.
    Aligha, hiszen jóllehet semmi közöm a fenti 6%-hoz, ezek az adatok az én lelki nyugalmamat zavarják. Bizonyára nem vagyok normális.
    Jó lenne tudni, hogy az emberiségnek hány százaléka normális, és hogyan képes az lenni.

DOBOS ÉVA

Ópusztaszer a hálózat csapdájában

Ma egy szép, színes levelezõlap-félét találtam a postaládámban, rajta Árpád apánk az õ szép fehér lován, aranyozott vértezetben, egyenest Feszty Árpád híres-neves A magyarok bejövetele címû óriási körképébõl, amelynek mérete: 120 m x 15 m. Ezt az információt az "ÓPUSZTASZER. Csak a velünk utazóknak: kedvezményes belépõjegy" feliratú képeslapból lehet megtudni (a T nagyon dizájnos, feszület alakú, hogy tudjuk: e helyt áhítat szükségeltetik).
    Árpád apánk mellett egy tál étel fotója látható Ebéd felirattal, valamint a csábító ajánlat: Délelõtti reklámbemutató vásárlási lehetõséggel! Mindez csak 1390. - ebben már az útiköltség is benne van.
    Vajon mit árukapcsolnak Árpád apánkkal? Krómacél étkészletet vagy valamilyen súrolószert? A Honfoglalás és a Sacra Corona "hazapuffogtatása" lép itt frigyre a "network"-kel, az Amway-hez, Sunrider-hez és társaihoz hasonló, Amerikából Közép-Kelet-Európára dobott hálóval, amelynek színes önreklámjaink többnyire horvát, szlovák és magyar sikeres hálózatépítõ házaspárok vigyorognak üdvözülten.
Nekik jól bejött ez az üzlet, mert mind hozott magával - ahogy egy neves multilevel marketing szakértõ mondta - még egy embert.
 

OLVASÓLÁMPA
 

GYIMESI LÁSZLÓ

Homokba rajzolt térkép

Varga Rudolf: Okulásul, Frédinek

Bevezetõ, kutyák ürügyén

Tudni kell: Frédi kutya. Pontosabban: farkaskutya. Pillanatnyilag a Kutya Varga Rudolf életében, s mint ilyen, minden egyéb hétköznapi dolognál fontosabb.
    Nem csoda hát, hogy a költõ új verseskötetét (okulásul) ennek a kivételezett lénynek ajánlja, hiszen mi - a többi ember, költõk és parasztok, írástudók és analfabéták - nem okultunk az elõzõ tízenegynéhány Varga Rudolf-könyvbõl, a többszáz Varga Rudolf-versbõl. Nem okultunk mi, lélektelen olvasók, emberszabásúak, hátha eztán tényleg a lelkes állatoké a tanulság... Keserû fordulat ez egy közéleti költõ életében, a tollat markoló kéz görcse elõtti másodpercé, a torokba forradt kiáltás fullasztó pillanata. Túr a kéz öntudatlan a kedves jószág bundájába, mintha a megtörõ tekintet utoljára fürödhetne meg a feltétlen hûséget tükrözõ mély, tiszta kutyaszemekben.
    Nem ismeretlen ez a gesztus a magyar irodalomban, sokszor fordultak az írók, költõk dühbe fulladt, vagy a szemérem rostáján fennakadt szavaikkal az örök barátokhoz. Tréfába ágyazottan, mint Petõfi Sándor, iróniába burkoltan, mint Bónus István (Rossz kutya), a végsõ sorskérdések válaszaiba bevonva, mint Áprily Lajos (Intés kutyámnak), szimbólumnak tekintvén az állatot, mint annyian mások. A világlíra párhuzamaira csak utalnék: Byron Egy újfundlandi kutya síremlékére írott sorai, Tudor Arghezi Gyászos kapuja véletlenszerû példák csupán.
    A kutyáknak címzett szó más, mint az emberekhez intézett: nem vár választ, nem gerjeszt vitát, valamiképpen végérvényes, mint a kinyilatkoztatás. Olyan tartalmak burkolhatók mondataiba, amiket mással, emberrel, baráttal sem osztanánk meg. Kívülrõl szemlélhetõ (egy lelkes állatban tárgyiasult) önmagunkhoz, önmagunk letisztult modelljéhez szólunk, így e mûvek az önmegszólító-önfelszólító költemények sajátos válfajává lesznek.
    Hiszen ki akarna a kutyától ezeréves panaszaira valódi vigaszt, tízezeréves kérdéseire választ? Áprily a méltósággal várt halálról beszél, Petõfi a szemérmes férfi ragaszkodását testálja Morzsára, Varga Rudolf a szilánkokra tört jelen szegényeinek, megalázottjainak (civilizációs szemétté züllesztett) illúziócserepeibõl épít eleve roncsolt szó-kutyaólakat (a kutyák ember istenének: alkalmi katedrálisokat).
Hol van már a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" kétségbeesett optimizmusa? Nem mondhatom el mindenkinek, magamnak meg miért mondanám, a siket világegyetembe hiába ordítottam bele: marad a védtelen kutyafül. Mögötte a sanda remény: hátha hallgatózik még Valaki.

A vers mint cimbora

Varga Rudolf új verseskötete egyszerre jelent visszatérést, folytatást és megújulást az egyre karakteresebb költõi pályán. Aki megismerte az elõzõ köteteket, az örvendetesen gyarapodó lírai életmû korábbi állomásait, könnyedén megtalálja a fenti megállapítást igazoló kapcsolódási pontokat. Bár bõségesebb bemutatásukra nincs helyünk, mégis azoknak, akik elõször találkoznak a költõ munkáival, néhánymondatos visszapillantásra szükségük lehet ahhoz, hogy igazamat belássák.
    Varga Rudolf elsõ két verseskönyve hosszú évek alatt érlelõdött anyagot mutatott be (Az utolsó vers, MÉGSE), a sors, a kiadói politikai kényszere miatt afféle összegyûjtött versek voltak ezek, a történelem nyomása alatt született sûrítmények, a mindent most vagy soha kimondaniakarás kényszerével megterhelve. Ehhez alakította ki az író sajátos lírai nyelvét (és helyesírását), jel- és jelentés-összevonásokkal zsúfolt senki mással össze nem keverhetõ stílusát.
    Eleinte rövid, röntgenkép-szerû versek jelölik ki a költõ tájékozódási pontjait a világban, majd eljön a hosszúversek ideje, az alaposabb, lényegi megragadás lírai-epikai rögzítéseként.
    Az elsõ verstõl nyilvánvaló Varga Rudolf elkötelezettsége: a történelem, a társadalom vesztesei melletti feltétlen (de nem kritikátlan) kiállás.
Hosszúverseinek sorát legutóbbi verseskötete koronázta meg: az Álomforgatás egyetlen hosszú költeményt tartalmaz, amelyben a szerzõ mintegy összefoglalja addigi költõi eredményeit. A tudatossá vált, gondolatilag megalapozott elkötelezettség mint közérdekû, önvizsgálatra késztetõ üzenet olyan megformáltsággal döbben elénk, amelyben a kiküzdött nyelvi lelemények, formai bravúrok nem gátolják, hanem határozottan segítik mind a versértõ, mind a laikus befogadást. (A kötetrõl részletesen írtam a lap egyik korábbi számában.)
    Ezt a fejezetet azzal indítottam, hogy az új könyv egyszerre visszatérés, folytatás és megújulás a költõ pályáján.
    Visszatérés: újra megjelennek a rövid versek, az érzelmi motívumokból építkezõ lírai pillanatképek. Ismét élvezhetjük a szerzõ - bármily keserû - humorát, a jól ismert rozsdazónában botladozó kényszer-kalandor hetyke, önbiztató fütyörészését. Felbukkannak a hosszú versek is, magukban foglalva mindazokat az eredményeket, amelyek folytathatóvá teszik ezt a lírai-epikai vonulatot, végül a kötetzáró ciklusokban olvashatók a megújulás legszebb dokumentumai, a Che címû hosszúversben a költõ izgalmas kísérletet tesz eddigi eredményei meghaladására, mégpedig úgy, hogy módszerét csak a megszüntetve megõrzés kényszerûen korszerûtlenné tett kategóriájával jellemezhetjük.
    De ne tévedjünk el az elméleti megközelítés aszú-mocsárban! A befogadó elme - tudjuk - a mûalkotásban az érzékek szintjén ragadja meg a világot. A befogadó - az érzéki ráhangolódás mértékében - társa, alkotótársa lesz a szerzõnek. Ám Varga Rudolf nem számol ezzel a befogadóval. Kutyájának (lásd fenn: önmagának) mondja a verset, így fura módon maga a tárgyiasult érzékiség, maga a vers válik társává. Nem öntudatlan költõi magatartás (pláne nem kritikusi belemagyarázás) ez: a szerzõ többször szinte szánkba rágja ezt a szándékát! Cimborává lesz a vers, hajnali hazadöcögõ poharas szesztestvérré, világmegváltó hablatyolásoktól macskajajos, belénk kapaszkodó segítõtárssá (Danolj! A vers, megaztán én, stb.). A vak vezet világtalant mákonyos állapotából azonban hamar kilendíti magát a szerzõ: a vers alkalmi társból valódi pajtássá, egyre inkább fegyvertárssá válik - valódi ember-cimborákat toborzó humanizált eszközzé.

Pózok helyett valódi szerepet

A kötet nem oszlik ciklusokra, mégis a figyelmes olvasó három jelentõs tartalmi egységet különböztethet meg a könyvben. Az elsõ egység a már említett módon megjelenõ önmegszólító-önfelszólító versekbõl áll. Önnön igazságai megerõsítésére készteti magát a költõ: hiszen nem talált új igazságokat, az igaznak vélt eszmék, gondolatok avasak, alvadtak, használhatatlanok. Keresi a segítséget, Istenhez, ördöghöz fordulna, hogy eldönthesse, valójában dárda vagy vándorbot az a csonk, amit a kezében szorongat (Ha másodszor is, Úgy lesem, A pokol elõszobája, stb.). Egyre erõsödik a nagytakarítás igénye, a nekifutások, csalódások, kialkudott vagy kikövetelt remények végsõ megrostálásának kényszere, hogy az elfuserált (önmagunknak adott) ajándék ne csupán por és hamu legyen, hanem valami több, valami más - ha hamu, akkor a fõnix újjászületési esélyt hordozó hamuja.
    A második "ciklus" a nagytakarítás igényét és kíméletlen leltár elrendezésével váltja fel. A kitakarított két uralkodó élményei, a hallgatás és a választ nem váró kérdések helyett a katonás rovancsot választja a költõ, a férfikor delén kötelezõ önelszámolást. De nem a megszokott módon fekteti fel a hagyományos nyilvántartó-verskartonokat! Abban a tudatban, hogy a végcél már régesrég elcsatangolt valahova, nem a célszerûség racionális elvei szerint veszi számba javait, hanem a rámoló öreg paraszt gesztusával: ez a semmirevaló hitványság egyszer még jó lesz valamire. Így ment valódi értékeket, így menti át a megszenvedett tudást, a majdnem kõbefaragott fél-válaszokat. Már-már patetikussá válik (a kötetet példás empátiával szerkesztõ Szepes Erika pontos megfigyelése), de a férfiszemérem visszagyömöszöli az érzelmeket a zárórák mögé - az önirónia megakadályozza a költõt abban, hogy festett felhõkbe kapaszkodjon a valóság-kocsma sörfoltos pultja helyett. A rovancs furcsa eredménnyel jár: sok-sok járható ösvény, tovább taposható csapás, új, ostromlandó várakhoz vezetõ hadiút vezet a látszólagos hagyaték hegyeitõl a jövõbe.
    A harmadik ciklus az igazi meglepetés. A kötetzáró sorokat leszámítva három versbõl áll csupán, de három meghatározó jelentõségû, mértékadó nagy versbõl. Ha lennének ma igazán értékhordozó, reprezentatív költészeti antológiák, mindhármat örök darabjuknak ajánlanám.
    Az elsõ az Ernesto Che Guevara emlékének szentelt hosszúvers, amely a szerény Che címet viseli. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján minden valamire-való költõ, s minden költõ-tanonc megírta a maga Che-versét, divatból, hitbõl, kötelességbõl, ki tudja. Voltak közöttük igazán jó versek (hirtelen Csoórié, Ladányié jut eszembe, majd Györe Imre Orfeója, de tisztességes darabokat tett le az akkori fiatal szerzõk zöme is), voltak középszerûek és rosszak, de Varga Rudolf akkor nem csatlakozott a kórushoz. Most, harmincéves késéssel mondja el a magáét, azonban ez véletlenül sem az elmúlt ifjúságra történõ gügye visszarévedés. Pózok helyett a magára mért szerepet vállalja, sokszor szemben az ideállal.
    Õszinte, megrendítõ szembenézés ez a vers az illúziókkal, a folytathatatlan élet-igazságokkal, rezignált leszámolás a hamisnak bizonyult álmokkal. Nem megtagadásuk, dehogy: az értékek átmentését kísérli meg a költõ, egy olyan világba, amely más szabályok szerint alakul, mint azt a mi nemzedékünk, Che nemzedéke gondolta, tervezte, hitte.
    A hosszúvers méltó kiegészítõje a Pusztítják, ahol érik rövidebb passzusa, amelyben a korai Varga Rudolf sûrítési technikája villantja fel az új apokalipszis képeit. Mintegy levezeti, közvetlenebbé teszi mindezt (az e sorok írójának dedikált) a Májusok bolondjai vagyunk címû, személyesebb hangú, a történelmi magasságokból az aquincumi árvizes Dunapartra lezökkenõ költemény, az elveszett távlatok józan, de fájdalmas tükörképe. Mintha a széttúrt árvízvédelmi nyúlgátak szétszóródott homokjába rajzolt volna térképet a költõ: felvázolta a meghódított ormokat, persze a mocsarakat, s kijelölte a nagy üres síkokat is: tudjuk jól, a jövõnk: terra incognita.

Varga Rudolf új könyvének megjelenése ismét fontos eseménye a mai magyar irodalomnak. Nem valamiféle végeredmény, hanem tudatos (az õ szavaival szólva) nagytakarítás és rovancs, amelynek eredményeként nagyobb a rend a szubjektív világban, számba vétettek a valódi és a vélt kincsek. A költõ összekészítette az útipoggyászt (nem kis batyu már!), mély lélegzetet vett, szétrúgta a homokba rajzolt térképet, és az ismeretlen vidékre lépett. Hova jut, ki tudja? Várjuk útijelentéseit.

    A kötetet önironikus sorok zárják. Szépemlékû Benedekmicubácsi szerkesztõi üzeneteibõl idézi Varga Rudolf az Észak-Magyarországban megjelent sorokat: "Fiatalember, verseinek értelme nincs, nagyon rosszak. Írásra még csak biztatni sem tudjuk."
Micu bácsi! Ritkán adatik szerkesztõnek ilyen nagy lehetõség a tévedésre. Hova vezetett volna a költõ útja, ha akkor, ott, véletlenül megtetszik kendnek? Szegényebbek lennénk, úgy hiszem. S hogy jobb-e ma önkutyánknak címezni az intést, mint a posztmodern szalonok vájtfülû bölcseinek, arra itt a nyilvánvaló költõi válasz. (Szépírás Kiadó)
 
 

CSALA KÁROLY

Érzéki irodalom, két tételben

Madarász Imre: Az érzékek irodalma
Pietro Aretino: Beszélgetések, avagy a Hat nap

Madarász Imre, az ismert és megbecsült italianista, egyetemi oktató és irodalomtörténész az utóbbi idõben az erotikus irodalomnak is tudósává, sõt mûvelõjévé vált. Belletrista tevékenységét most mellõzve, csupán egyik újabb tanulmánygyûjteményérõl szólunk.
    Az érzékek irodalma címû könyv alcíme talán túlságosan is csábító az irodalomalatti irodalmat kedvelõk szemében: Erotográfia és pornográfia az olasz irodalomban. Bizonyos, hogy mindkettõrõl szó van a könyvben; de nem a cuppogó álismertetés, hanem a komoly irodalomkutatás és egyben az irodalomtörténeti ismeretterjesztés szintjén. Amellett nem a szûken vett olasz erotikus irodalomról ad tudnivalókat Madarász könyve, hanem jóval tágabb és érdekesebb tárgyról: az erotika szerepérõl az olasz irodalomban. Elég volna a könyv tartalomjegyzékét fölidéznünk (néhány szavas, vagy legföljebb egy-két mondatos magyarázatot adva a tanulmánycímekhez), s máris bizonyítva láthatná bárki a fent mondottakat.
    De nemigen van erre szükség: elég talán a kedvcsinálás, és aztán ki-ki majd megleli a maga véleményformálásához szükséges bizonyítékot a remélhetõleg kézbe vett, forgatott, elolvasott könyvben.
    Inkább arra fordítsunk most némi figyelmet, hogy az olasz irodalom a középkortól és a reneszánszkortól a modernitásig egy spirituális és álszent hivatalossággal szemben védelmezte és terjesztette bátran, olykor provokatív vakmerõséggel a mindenkori emberpártiságot, a humanizmus (tehát nem csupán a "humanizmuskori humanizmus") gyakorlati alapelveit. Emellett, persze, nem elhanyagolható tény, hogy a római katolikus világ közepén, egy ilyen hivatalos-állami-politikai közegben sarjadzott ki és virágzott mindig is. Röviden szólva, erotikus tárgyat szépirodalmi valóságtükrözés tárgyává tenni mindig is kockázattal járt Itáliában, s mindig is tudatos szembefordulást jelentett az álszent hivatalossággal.     Boccaccio "papramorgásától" Moravia tûréshatárt próbálgató botránycsinálásáig.
    Innen nézve máris adódik a kívánalom: bárcsak Madarász Imrének volna kedve megírni e könyv ellenlábasát is! Vagyis: az olasz irodalomban (is) évszázadokig hatékony álszentség és álszemérem summázását. Úgy lehetne igazán teljes a képünk. Kiváltképp, ha csakugyan eleve ilyen célkitûzés jegyében íródnék a várt összefoglalás. Mert ez az ismertetett kiadvány is eszünkbe juttat effajta kívánalmat. Egy kis többletmunkával kerekebb könyv, szigorúbban összefüggõ irodalomtörténeti áttekintés születhetett volna ezekben a magukban véve természetesen kerek, ámde egyetlen (hisz különbözõ célokra, különbözõ megfontolásokból született) írásokból.
(Hungarovox Kiadó)

A nem pusztán erotikus tárgyú irodalom, hanem kifejezetten az erotikus irodalom kevés világirodalmi nagysága közé tartozik az itáliai reneszánsz mesteríró, a szatirikus tollforgatás és szójátszás géniusza, a zsurnalizmus õsapja - és mondhatnánk még róla annyi mindent, hisz annyi mindenben jeleskedett, vagy legalábbis képesztette el kortársait és utókorát - Pietro Aretino (1492-1556). "Botrányos" fõmûvének Beszélgetések, avagy a Hat nap a címe, s teljes terjedelmében Simon Gyula fordításában immár magyarul is elolvasható (Madarász Imre bevezetõ tanulmányával, amely természetesen helyet kapott Az értékek irodalma címû tanulmánygyûjteményben is).
    Párbeszédekben írott két regényre oszlik ez voltaképpen, egyiknek is, másiknak is három nap az ábrázolt idõhossza. Fõhõse egy Nanna nevû kivénhedt szajha. Mindent tud kora társadalmáról, persze, szakmája tükrébõl tekintve. S okítja a következõ nemzedéket (elsõül is saját leányát). Effélékkel: "... ha szegény vagy, kurva a neved, de ha gazdag vagy, kurtizán, s aztán nagyasszony, csak a vagyonod dönti el, mi vagy". Hát, igen. Hazugsággal, csalással, hitszegéssel teli ez a mulatságos, harsány beszélyeivel szívet-lelket búsító reneszánsz viccgyûjtemény és társasági körkép. "Csalásból él mindenki ebben a világban" - vonja le a következtetést, kellõ hosszúságú okulás után, a kurtizánpályára készülõ Antonia. A kurvaságról szóló könyv leplezetlenül, mint a pénzszerzés egyik bevett, társadalmilag elismert módjáról, ha úgy tetszik, bejegyzett mesterségérõl és mûvészetérõl szól, errõl beszél el roppant tanulságos történeteket.
    Tanulságos? Igen, igen, csak hát nem a tanulságok sulykolása hajtja Aretino mesteri tollát. Hanem a szórakoztatás kitûzött céljának megvalósításában verseng minden valóságos és lehetséges vetélytársával. Tehát nagy írómûvész-ként. A stílus mûvészeként. És mindenekelõtt a nagy öntudatú reneszánsz ember példájaként. Amint a könyvhöz tartozó, korabeli Francesco Coccio-levélben olvashatjuk: "Pietro mester amúgy is kevésre tartja az olyan prózát vagy verset, amely nem a gyönyörûség szülötte, hanem a tudóskodás terméke, és megadóztatta azokat, akiknek eddig mindenki csak adózott. De nem ezért szállt szembe hol ennek, hol annak a gõgjével, mert gyûlölte, de azért, hogy az értékek javát szolgálja, mint ahogy szolgálta is."
    Hogy jobban értsük: Aretino ezt a "hírhedt" könyvét háziállatként tartott majmocskájának ajánlotta epés iróniával és bámulatosan nyakatekert okoskodással, ahogy mások (s másszor maga is) akármely fõúrnak ajánlották mûveiket. (Eötvös József Könyvkiadó)

SZARKA KLÁRA

Igaz barátok

Csányi Vilmos: Bukfenc mindent tud...; Jeromos, a barátom

Hacsak a legutóbbi választási kampány jut az eszembe, már akkor is kelletlenül írom le: az emberek két nagy csoportba oszthatók. Márpedig így van. Ha az olvasó a kezébe veszi Csányi Vilmos, a kiváló etológus legújabb két könyvét, maga is megbizonyosodhat róla. Két nagy csoport van. Az egyiknek volt már az életében állatbarátja, a másiknak (még) nem. Készakarva nem azt írom, hogy az egyik csoportnak már volt kutyája, a másiknak (még) nem - holott Csányi ez esetben saját két kutyájáról, az öreg Bukfencrõl és az életerõs Jeromosról beszél -, azért nem, mert kutyát tartani és állattal összebarátkozni egyáltalán nem ugyanaz. Az etológus már elõzõ könyveiben is leszögezi, hogy a kutyákkal kapcsolatos megfigyelései csak az õ általa családi kutyának nevezett állatokra vonatkozik. Azokra, akik (és nem amelyek) szeretõ, gondoskodó és partneri emberi kapcsolatok között élhetnek. Úgy beszél, ahogyan egy gyermekpszichológus is különbséget tesz a családban nevelkedett és a rideg, szeretetlen intézeti körülmények között cseperedõ, sõt az utcára kivert csavargó gyerekemberek között. Saját megfigyeléseim szerint ez a distinkció a kutyákon kívül meglepõen sok állatra kiterjeszthetõ és kiterjesztendõ.
    Maradjunk a kutyáknál, hiszen szerzõnk is õket tanulmányozta a legtöbbet. A szigorúan vett tudományos munkássága eredményeit már több publikációban összefoglalta Csányi. Két remek kutyájáról is írt már egy afféle hibridkönyvet: tudományos ismeretterjesztõnek minõsíthetõ kötet, állattörténetekkel teleszórva a tudósi "kutyanaplókból", mások feljegyzéseibõl és elmondásai alapján. A két mostani könyv alapját azonban a Magyar Hírlapban több héten át közölt népszerû, kutyamegfigyelési - és  nevelési tapasztalatokat meglehetõsen szórakoztató módon elõadó cikksorozat képezi, feldúsítva a korábbi könyvek könnyednek mondott részeivel. Az emberek egyik csoportjának tagjai, azok, akiknek volt/van állatbarátjuk, talán nem is olvassák tovább a recenziót, õk már ennyibõl is pontosan tudják, hogy Csányi Vilmos új mûvei nekik való olvasmányok. Különösen akkor így gondolják majd, ha azt is hozzátesszük, hogy a humort cseppet sem nélkülözõ rövid, könnyen olvasható fejezetekben a szerzõ barátja, László Bandy bûbájos rajzai tovább javítják búskomorságba hajló kedélyünket. (Figyelem! Állatbarát gyerekek olvasáshoz szoktatásához is remek csalétek!).
    A másik embercsoport talán kissé értetlenkedik, mint amikor számára hihetetlen állattörténeteket hall. Talán kissé lesajnáló módon mosolyog embertársain, akik szerint a kutya is ember, sõt, ezt bizton állíthatom, a macska is. Csóválja a fejét az állatbolondok lelkesedésén, holmi beszélõ kutyák és emberi érzelmeket mutató majmok, sõt papagájok bemondásain. Õk talán már azon is csodálkoznának, ahogyan az egyik említett könyv címlapján a két barát, az etológus és Jeromos kutya bensõséges módon átölelik egymást. Úgy, mint az igaz barátok. Ezeknek a kétkedõknek ajánlom csak igazán Csányi Vilmos könyveit. Az életben olyan kevés értelmes, bátor és igaz barátra lelhet az ember. Kár volna elszalasztanunk Jeromost! (Vince Kiadó)
 

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Tudósok

Maróth Miklós: A görög filozófia története
Tarján Tamás: Kengyelfutó
Henkey Gyula: A magyarság és más kárpát-medencei népek etnikai embertani vizsgálata

Nézegetem a téli könyvvásár prospektusát. Mennyi szép, drága könyv, jórészt már megjelent értékek újraforgalmazása! Hogyan lehet egyáltalán tájékozódni? Csak az informáltság segít s abban is a sokévi gyakorlat, értelmes olvasó társasággal való személyes kapcsolat - e sorok íróját tekintve több mint hatvan év kritikusi, lektori, szerkesztõi tevékenysége. Ennek alapján merem kiválogatni azt, amire az Ezredvég olvasóinak figyelmét felhívom. Talán nem is eredménytelenül - legutóbb Pozsonyban ért kellemes meglepetés, mikor az ottani összejövetelen egy magyar olvasó az Ezredvégre hivatkozott. Tájékozódni, olvasni s értékelni: ez a kritikus feladata.
    Ennek megfelelõen merem állítani, hogy az elõzõ (2002) év legkülönb tudományos munkája Maróth Miklós-nak, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzorának A görög filozófia története címû hatalmas könyve volt. Nehéz olvasmány, de az ókortudomány és a filozófia iránt érdeklõdõ komoly olvasók nem nélkülözhetik. Különb a témában minden eddig megjelent honi kiadványnál, ráadásul frissen követi azt, amit a szaktudomány világszerte produkált; már az új évezredben megjelent nyugati forrásra is hivatkozik. Épp hatalmas forrásanyaga az egyik értéke. A másik: a mû új szerkezete, mely nem egyszerûen idõrendben tárgyalja a görög filozófusok életmûvét (az idõrend különben is problematikus), hanem az egyes témakörökön belül mutatja be az európai gondolkodás úttörõ mestereinek hallatlan erõfeszítéseit, ami az emberi gondolkodás eleddig páratlan úttörõ teljesítménye. És Maróth elõfeltevések nélkül irányítja figyelmünket a megismerés (ismeretelmélet, ontológia) méltán mondhatni csodálatos útjára, melyen az elõrehaladás különösen fontos ma, amikor téveszmék, állítólagos keleti bölcsességek, sõt ezoterikus és okkult tanok terjednek s már a fönt említett könyvreklámból is kitûnve, az egész könyvpiacot elárasztják. Nem is szólva a "népszerûsítésrõl".
    Maróth nem népszerûsít, de nem is elzárkózóan "csak európai", - rámutat a görög s az ezt követõ arab filozófia kapcsolataira, már csak azért is, mert az utóbbi nélkül az elõbbi még csonkábban maradt volna fenn. Így is folyvást fölmerült a tanok hitelességének kérdése; ezt filológiai aprólékossággal világítja meg, elárulja, hogy kevés a vitathatatlanul eredeti szöveg, s fontos tételek csak egy-egy idézetben maradtak fenn. Arra is rámutat Maróth, hogy az egyes gondolkodók szemlélete is miként változik az életmû során. Különösen izgalmas e tekintetben a legnagyobb, Arisztotelész gondolkodásának fejlõdése, ami annál is fontosabb, mert bár életmûve zûrzavarosan maradt meg, õ az újkorig meghatározza az emberi kultúrát, már csak Aquinói Tamásnak a katolikus egyházon belüli döntõ tevékenysége révén is.
    De Maróthnak nincsenek katolikus elfogultságai sem, még kevésbé aktualizál. A legjobb értelemben pozitivista alkotás ez, amely nélkül ezentúl egyszerûen nem lehet a görög filozófiával s az ezt követõ európai gondolkodással szakmailag megbízhatóan foglalkozni. Ismétlem: nehéz mû, különösen a görögöknek a megismerés módszereivel, szabályaival foglalkozó aprólékosan bemutatott szillogisztikáját tekintve, de többi fejezete is. Világviszonylatban is páratlan összefoglaló mû! (Studia Classica. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara.)
    Fontos mû Tarján Tamásnak a kortárs magyar irodalommal foglalkozó tanulmánygyûjteménye (Kengyelfutó) is. Elsõsorban költõkrõl szól. Kezdi Gérecz Atillával, az 1956-ban elesett, azóta hol lebecsült, hol túlértékelt költõígérettel. Tarján végre megbecsülõen méltatva elhelyezi a korosztály költõinek sorában. Azután egész sor írás következik Petri Györgyrõl és Tandori Dezsõrõl. Ezek szinte teljes áttekintést nyújtó tartalmuknál fogva szinte monográfiákat pótolnak, vagy elõlegeznek. Mint ahogy az egész kötet a ma irodalmának kritikai alkotása, egészen a Szepes Erika körében feltûnt és mára tán kelleténél is inkább befutott Karafiáth Orsolyáig.
    Tarján nem hallgat a problémákról, de mindig megbecsül és csak nagyon finoman bírál, ám ami még több: szinte kényszerít az általa bemutatott (és elemzett) versek újraolvasására. Költészetrõl, prózáról szólva nem zárkózik el a legfrissebb jelenségek szemrevételezésétõl, értelmezésérõl: "A konszonancia nem egyéb, mint megértett disszonancia". Tandori: "A kötött és szabad formák közt ingázó, mindkettõben maradandót és újat nyújtó" költõ. Nagy Lászlónál "a kétséges pozíciójú rímekkel és szólamosan elrajzolt versmondatokkal kidalolt értelem és tisztesség" "veszi át a tartalmi fõszerepet". Bella István olvasója "az új, a szokatlan, a facsart, fejtetõre állított, felülírt, láthatatlanná tett és visszavarázsolt szavak paradicsomában érezheti magát". Balla D. Károlynál fontos regényelméleti észrevételek olvashatók: "A textus kóborol önnön labirintusában, s leghõbb célja, hogy véletlenül se találjon rá centrumára": "a szövegnek ez az önjárása", ami persze problematikus is. De épp e cikk (is) mutatja, hogy Tarján nem áll meg a hazai irodalomnál, hanem a szomszéd országok magyar produktumaira is kitekint. Jó Tarján-tanítványnak lennünk, hiszen a kortárs irodalom alapvetõ problémáira válaszol. (Pont Kiadó.)
    Nehéz könyvvel kezdtem, s éppily nehézzel fejezem be. Ez is kitekint a határainkon túlra s minden nacionalista-populista zagyvasággal szemben tudományosan vizsgálja a magyar alkatot. Bartucz Lajos tanítványaként hatvan éve magam is a legsötétebb fasiszta "fajelméletekkel" szembeni valódi magyarságtudománnyal ismerkedhettem, "nem középiskolás fokon". Bartucztól tanultuk meg, hogy 1.) az embertan-antropológia csoporttudomány, nem egyes emberekre kell alkalmazni; 2.) a rasszok különbözõsége természettudományos tény, de nem szabad az egyes emberfajták értékelésével összekötni (ez utóbbi révén sompolyog be máig a fasizmus!).
    Bartucz legjobb s hozzá felnövõ tanítványa, Henkey Gyula az õ szellemében folytatja A magyarság és más kárpát-medencei népek etnikai embertani vizsgálatát (ez új, összefoglaló mûvének címe). A könyv szaktudomány; csupa adat, de 1956 óta több mint 35 ezer személyen végrehajtott mérésével (fõként "összmagyar összefoglalójában") számokkal és képekkel mutatja be: mi a magyar jelleg, ami nem "különb", mint a (szintén külön fejezetben feldolgozott) többi kárpát-medencei népé; folyvást találkozik, egyezik velük, de sajátosságai a honfoglalás óta egzakt módon meghatározhatók. Változásai pedig fontos népességtörténeti folyamatokról tanúskodnak.
    Mindez nem elkülönítés, nem értékelés, csak az együttélés valósága. (Magyar Õstörténeti Kutató és Kiadó Kft.)
 

FRIDECZKY FRIGYES

Vallomások a Döbbenetrõl

Kovács Zsuzsa és Németh Tamás, szerk.: Szeptember 11.

Kovács Zsuzsa és Németh Tamás szöveggyûjteménye neves értelmiségiek írásait tartalmazza, amelyek a 2001. szeptember 11-ei New York-i és washing-toni merényletek kapcsán születtek. A huszonnégy "hozzászóló" között láthatjuk többek között Abil-Haszan Baniszadrt, az Iráni Iszlám Köztársaság egykori elnökét; Noam Chomsky nyelvész professzort; Umberto Eco, szemiotika professzort a bolognai egyetem tanárát; Oriana Fallaci olasz újságírót; Jürgen Habermas filozófust, a frankfurti iskola egyik legnevesebb képviselõjét; Salmon Rushdiet, a Sátáni versekkel elhíresült indiai születésû angol írót; Edward Q. Said irodalomtörténészt, akinek korszakos jelentõségû könyve, az Orientalizmus már magyar nyelven is olvasható, és Samuel P. Huntington-t, aki már 1993-ban megírta a Foreign Affairs folyóiratban, hogy a jövõben nem az ellentétes ideológiai töltésû nagyhatalmak vezette tömbök közötti konfliktusok lesznek a jellemzõek. A civilizációk közötti összecsapások váltják fel a hidegháború politikai és ideológiai csatározásait.
    A kéttucatnyi - egymással is vitázó - íráshalmaz "általánosabb szinten, elméleti igénnyel" értelmezi azt az egész kulturált világot meghökkentõ terrortámadást, amely ugyan az Egyesült Államokat, a világ leggazdagabb, s a legkorszerûbb fegyverzettel felszerelt, világuralomra törõ nagyhatalmát érte, de ugyanakkor mindannyiunk számára világossá tette, hogy ez a jelképesnek szánt, "megszégyenítõ" csapás a nemzetközi globalizáció világában bárhol megtörténhetett volna. Az amerikaiak tudtára adta, hogy megtörhetõ magabiztosságuk gõgje, hogy a szupermodern fegyverek védelmében sem érezhetik magukat sebezhetetlennek.
    A szerkesztõk négy fejezetbe csoportosították az itt közölt írásokat.
    Az elsõ fejezet éppen a civilizációk összecsapása gondolatát felvetõ Samuel Huntington írásával, s egy vele készült interjúval indul. A 2001. szeptember 17-n Josef Joffé-nek adott válaszában cáfolja, hogy ez a támadás már a "civilizációk összecsapásának" a kezdete lenne. Ez a támadás a kapitalizmus és az amerikai katonai hatalom jelképe ellen irányult, mert a "terroristák úgy tekintenek Amerikára, mint a gyûlölt nyugati civilizáció megtestesülésére, és mint a világ legerõsebb országára". Meg kell elõzni ezeket az akciókat: felfedezni, kiszûrni, és ártalmatlanná tenni ezeket a fanatikus csoportokat. "Kiszámíthatatlan világban élünk, ki vagyunk téve a meglepetéseknek", s hogy egy ilyen akció ne váljék a "civilizációk össze-csapásává, koalícióra kell lépnünk az iszlám államokkal is".
    Az Egyesült Államok háborúja címû fejezet négy írása meglehetõsen egyértelmûen foglalkozik az USA-val, mint "vezetõ terrorista állam"-mal. Richard Rorty professzor, filozófus és irodalomtörténész kijelenti, hogy "az elmúlt hónapokban a Bush-adminisztráció bebizonyította rendkívüli arroganciáját". Azon munkálkodik, hogy "a katonai-ipari komplexumnak még nagyobb hatalma legyen". Felidézi, hogy Nicaraguától "a panamai invázión át a koreai és vietnami háborúig az elnökök minden esetben önállóan cselekedtek, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékben is megkérdezték volna a közvéleményt. Bennünket, amerikaiakat, kormányunk döntéseirõl csak akkor tájékoztatnak, ha azokat már végrehajtották."
Richard Falk nemzetközi jogi szakértõ szerint Donald Rumsfeld hadügyminiszter tanácsadói arra törekednek, hogy megvalósítsák "saját apokaliptikus vízi-ójukat, megszabadítsák a világot a gonosztól". Egy ilyen totális háborúban "Washington kitart amellett, hogy az eszközök és célkitûzések feletti teljes operatív ellenõrzés az övé legyen".
    Noam Chomsky professzor több olyan "titok"-ról tudósít, amely rávilágít az amerikai külpolitika "sajátos" manipulációira. "Bin Laden hálózatát a CIA 1979-ben kezdte kiépíteni. Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági tanácsadó elkérkedett azzal, hogy 1979. közepén titkos támogatást nyújtott az afganisztán kormány ellen harcoló mudzsahedineknek, hogy az oroszokat becsalogassa az "afgán csapdá"-ba. "Az Egyesült Államok Egyiptommal, Pakisztánnal és a francia hírszerzéssel együttmûködve, szaúdi pénzügyi támogatással és Izrael bevonásával, hatalmas zsoldos sereget állított fel, amelynek tagjait a legmilitánsabb körökbõl toborozták, a világ minden részérõl." Bin Laden nagyon hamar csatlakozott. A CIA, Pakisztán, Egyiptom és más országok képezték ki, fegyverezték fel és szervezték meg õket, hogy "szent háborút" vívjanak a szovjetek ellen. Szovjet területen is folytattak terrorista tevékenységet. Az Egyesült Államok e régióban, kitartóan gátol minden demokratikus nyitásra irányuló folyamatot. Támogatta az állami terrorizmust Afganisztánban, Algériában, Török-országban, Palesztinában, Szaúd-Arábiában és Irakban is. Támogatta Szaddám Husszeint a kurdok elgázosításában, a török államvezetõket az örmények és a kurdok lemészárlásában. "1991. márciusában, közvetlenül az Öböl-háború után, Irak déli részén felkelés tört ki. Iraki katonatisztek meg akarták dönteni Szaddám Husszeint." Csak annyit kértek, "hogy az Egyesült Államok bocsássa rendelkezésükre a lefoglalt iraki fegyvereket. Ezt az Egyesült Államok megtagadta", s ezzel  mintegy "hallgatólagosan felhatalmazta Husszeint, hogy légiereje bevetésével leverje a lázadást". Washington és szövetségesei álláspontja: "Bármi legyen is az iraki vezetõ bûne, a Nyugat és a térség számára nagyobb stabilitást biztosít, mint azok, akiket elnyomott. Az elmúlt tíz évben az Egyesült Államok és Nagy-Britannia tönkretette a civil társadalmat Irakban. Közismert Madeleine Albright hírhedt megállapítása: "lehet, hogy félmillió gyermek meghalt Irakban, ami nagy ár, de hajlandók vagyunk megfizetni". Az Egyesült Államok borzalmas terrorista cselekményekért felelõs Közép- és Dél-Amerikában. Szudán gyógyszergyárait lebombázta, befagyasztotta az afganisztáni civil lakosság élelmiszersegélyezését.
    Hasonlóképpen fogalmaz Abil-Haszan Baniszadr: "Afganisztánban a tálib politika meghonosítása az Egyesült Államok és Nagy-Britannia érdekeit szolgálta. Iránban 1953-ban a Moszadik elleni államcsínyt a CIA támogatta, s Irakban Szaddám Husszein hatalomra jutása csak az Egyesült Államok közvetlen támogatásával volt lehetséges. Amikor 1980 szeptemberében, nyugati ösztökélésre, Szaddám Hussze-in megtámadta Iránt, a Thatcher-kormány volt hadügyminisztere kijelentette, hogy ez a háború Anglia és a Nyugat érdekeit szolgálja, Iraknak és Iránnak meg kell adni az eszközöket a folytatásra. Ez a háború nyolc évig tartott, s több mint egymillió ember életébe került.
    Úgyszintén a Nyugat volt az, amely Palesztinában erõszakkal hozott létre egy valláson alapuló és egy nép megtagadására épülõ államot, s ez az állam vallási okokkal igazolja az erõszakot. Akkor miért tulajdonítják ezt az erõszakot az iszlámnak? A szeptember 11-ei merényletek másnapján az Egyesült Államok jogos önvédelemrõl beszél, egy személyben mint bíró és mint érdekelt fél. [...] Létre kell hozni egy nemzetközi fórumot a konfliktusok igazságos szabályozására" - összegzi konklúzióját A. H. Baniszadr.
    Jean Baudrillard francia filozófus kijelenti: "A terrorizmus erkölcstelen, [de] olyan globalizációra válaszol, mely maga is erkölcstelen. [...] Elviselhetetlen hatalma révén felszította az egész világot elöntõ erõszakot. [...] a nyugati erkölcs számára elfogadhatatlan egy olyan hatalom, amely ilyen mértékig hegemón [...] Teljesen logikus és szükségszerû, hogy a hatalom erõsödésének folyamata felerõsíti a lerombolására irányuló szándékot. Maga a rendszer alkotta meg e brutális retorzió objektív feltételeit. Mivel nála van az összes kártya, a másikat arra kényszeríti, hogy megváltoztassa a játékszabályokat. A terrort tápláló energiát nem lehet egyetlen ideológia számlájára írni, még az iszláméra sem, azon a kultúrán belül él, amely ellen küzd - s világszinten szembeállítja a kizsákmányoltakat és az elmaradottakat a nyugati világgal. Nem civilizációk vagy vallások csapnak össze, a konfliktus túlmutat az iszlámon és Amerikán."
    Daniel Bensaid filozófus és Willy Pelletier szociológus professzor vitairata a forradalom, a nemzeti szabadságharc és a terrorizmus fogalmakat kívánja tisztázni. "A német megszállók szemében a francia ellenállók (és a szovjet partizánok!) terroristák voltak, a francia vezetõk szerint az algériai függetlenségért harcolók, Milosevics szerint az albán harcosok, Putyin szerint a csecsen harcosok azok. Az erõszak az egyenlõtlenség és az igazságtalanság nyomán születik és terjed. Egyesek gazdagságával szemben mások kizsákmányolása és elnyomása áll.  Az erõszakot nem lehet visszaszorítani, ha nem a gyökereinél ragadják meg. A jelenlegi konfliktusokban a háborúk céljai egyre elmosódottabbakká, sõt meghatározhatatlanokká válnak: bin Laden elfogása, a tálib rezsim megdöntése, új birodalmi rend kikényszerítése Közép-Ázsiában, vagy az olaj útjainak tartós ellenõrzése?" A Bush elnök által meghirdetett "szent háború", "végtelen igazság" a terrorizmus teljes kiirtására, valójában végtelen háború "egy megfoghatatlan és állandóan változó ellenséggel szemben, amelynek erejét a világ nyomora csak egyre táplálja". Ebben a tanúk nélküli háborúban "mindenféle csapás (atombombázás is?) megengedett". Ez a civil lakosságra sem tekintõ "légi terror valójában tökéletesen illik a deklarált célok nélküli végtelen háborúhoz", amelyben "a nemzetközi jog feloldódik az erõsebb erkölcsében".
    "A szeptember 11-ei merényletnek semmi közük az antiimperialista fegyvertényekhez." A jelenlegi reménytelenséget a gyökereinél kell megragadni: harcolni kell "a szegénység, az egyenlõtlenségek, a harmadik világ eladósodottsága, a világrend társadalmi bûnei ellen". A bûntettek pedig "a nemzetközi igazságszolgáltatásra tartoznak, nem pedig a bosszúállásra".
    Folytathatnánk az idézeteket. Min-denképpen figyelmet érdemel Salmon Rushdie, Jürgen Habermas, Oriana Fallaci, Umberto Eco véleménye - a következõkben reméljük sort kerítünk majd ezekre is. A sokrétû polémiának végül is mindünk számára az a végsõ összegzése, hogy: "az emberiség válaszút elõtt áll. El kell jutnunk a konfliktus forrásához. 1997-ben csaknem 800 millió munkanélküli élt a Földön. Ma a világ 358 leggazdagabb emberének több pénze van, mint 2,3 milliárd embernek - a Föld lakossága közel 40 százalékának - együttesen.  1974-ben az ENSZ-ben ígéretet tettünk, hogy az iparosodott országok bruttó nemzeti jövedelmének 0,7 százalékát a hátrányos helyzetû országok fejlõdésének a támogatására fordítjuk. [...] A dolgok azonban másként alakultak. Az emberarcú gazdasági fejlõdés lenne a cél. Átmenet a háború kultúrájától a béke kultúrája felé, hogy megtanuljunk együtt élni, hogy szolidárisak legyünk egymással, hogy megosszuk a tudást és tapasztalatot, és hogy gyakoroljuk a más hagyományok és értékek megbecsülését" - mondta Hasszán bin Talal, a Római Klub elnöke.
(Balassi Kiadó)