NÉVTELEN

Az ír malac

Egy szép novemberi estén,
pár korsónyit leeresztvén,
kapatosan imbolyogtam az uccán.
Szél fútt, lábam citerázott,
kibéreltem hát az árkot,
egy malac meg mellém feküdt nagy
 lustán.
Heverésztünk az árokban,
meg nem mondom, mit álmodtam,
mikor ékes ír beszédû jányt hallok:
"No, madarat a tollárul,
ezt meg itt a baráttyárul!"

De már erre a malac elódalgott.


NÉVTELEN

A nyúlról

Ha nem cégér is a kocsmán,
élete a nyúlnak ocsmány.
El sem mondhatom neked,
mi mindent el nem követ.
Nyomdafesték elpirulna,
ha csak céloznék a nyúlra.
Csoda-e, ha ily személy
sötét, piszkos lyukban él?
Ily lezüllött valaki
csak föld alatt bírja ki.



 

NAGYSZÉKELY ISTVÁN

Húsvéti szabadság, 2OO3

"Tagadom az erõszakot
és minden kényszert tagadok
a Jóság kényszerét is tagadom!"
 René Schilke: Tagadó eskü)

- Zöld erdõben jártam, kék ibolyát láttam, el akart hervadni, szabad-e locsolni?
- Szabad - bólintott az állig fölfegyverzett tengerészgyalogos.
Dzsalila felvette a tócsából a locsolócsövet, megtöltötte a húszliteres mûanyag kannát ivóvízzel, és boldogan cipelte haza.
 

A másik holnap

"És nemzetközivé lesz
holnapra a vílág..."

Ma indulok haza a hajómról. Letelt a szerzõdésem.
A hajó neve: Isartal, az Isar völgye a jelentése.
Antiguai lobogó alatt hajózik.
Az antiguai regiszteri jogokat egy német vállalkozás bérli, ezért az anyakikötõ német, Haren Ems.
A hajó tulajdonosa egy német vállalkozói csoport.
Õk kiadják a hajót idõbérletbe.
A bérlõ egy angol cég, a Gearbulk Ltd. UK.
A hajóbérlõ cég egy norvég befektetõ csoport tulajdona.
A Gearbulk a hajót fõleg cellulóz szállítására alkalmazza.
A cellulózt a cég nagy hajói hozzák Dél-Amerikából Vlissingenbe, Hollandiába, ahol szétosztják.
Az áru egy chilei cég tulajdona.
Ma két hivatalos látogató jött a hajóra.
Egy kínai férfi, aki Chilébõl érkezett, és az áru útját kíséri végig, mindenütt fotókat készít.
Vlissingenbõl Skóciába megy, ahol a chilei cégnek papírgyára van.
A másik látogató a Germanischer Lloyd holland képviselõje, egy belgiumi hölgy, aki a hajó papírjait újítja meg.
Ezt nem várom meg, mert indul a kocsi a reptérre.
A hajó személyzeti ügyeit a tulajdonos kiadta egy ciprusi cégnek, a Marlow Navigationnek.
Én velük állok szerzõdésben.
A fizetésemet a Marcrew, a Marlow németországi leányvállalata bérszámfejti.
A tiszti képesítésem és több más bizonyítványom lengyel.
Ezen kívül van antiguai, ciprusi és bahamai parancsnoki okmányom is, és német tengerészkönyvem.
A hajón hatan voltunk, rajtam kívül:
A német parancsnok.
A lengyel szakács.
Az orosz gépész.
Egy zöldfoki-szigeteki matróz.
Egy ghánai matróz.
A kocsit, amely a reptérre visz, a Marlow hollandiai leányvállalatának, a Seaserve-nek az alkalmazottja vezeti, aki portugál.
Pár óra múlva otthon leszek.


ABLAK

Az itt olvasható novella Roberto Rodríguez Menéndez (1944) kubai költõ, író Kigyós karkötõ címû kötetébõl való. A Szovjetunió megszûnése után Kuba magára maradt. Az írás fõhõse a 90-es évek elején, az ún. Rendkívüli Idõszak körülményei között találkozik váratlanul elsõ, kamaszkori szerelmével. A szenvedélyes erotikájú írás egy hajdani, a mi fogalmaink szerint leginkább anarchistának nevezhetõ nõ alakját idézi fel, akibõl az évek során nem forradalmár lett, hanem közönséges bajkeverõ. Ezért nem érez iránta szánalmat a fõszereplõ, sem az elkötelezett író, aki bizonyára személyes élményét dolgozta fel. A blokáddal szembe szálló Kuba hiteles világát ismerhetjük meg ebbõl az írásból, amelyet szerzõje az Ezredvég olvasóinak küldött.
 

ROBERTO RODRÍGUEZ MENÉNDEZ

A Rendkívüli Idõszakban megjelent nõ,
avagy a világ legnagyobb revolvere

És akkor történt, hogy velõkig hasító, de belevaló kiáltást eresztettél ki a levegõbe, mintha megszökött kakasaidat hívnád, kiáltást, melytõl égnek áll a Szent Szûz haja is, vagy pontosabban szólva mindannyiunké, akik kenyérért álltunk sorba abban a kurva napsütésben.
    Akkor kiált ilyet az ember, amikor fenekét összeszorítja, és izmai hirtelen megfeszítésével a végbélnyílását is eltünteti. A "pofa be, itt én parancsolok, dögöljetek meg mind!" kiáltása volt ez. A 34 fokos augusztusi, déli melegben Havanna februárjának szûk utcái között olyan volt ez a kiáltás, mint a sertés visítása, amikor ellenállni próbál a belsejét halálra sebzõ késnek. Bensõdbõl szakadt ki, és azonnal vége lett. Bensõdbõl szakadt ki, mert egy olyan nõbõl, amilyen te vagy, gondolkodás nélkül robbannak ki a dolgok. Jobb karod totímadárként röppent a fejed fölé, és ezerrel csapott le, hogy csontos kezed úgy ragadjon tökön, ahogyan egy érett mangót ragadnak meg. "Picsámra mondom, annyiszor teszem meg, ahányszor kedvem tartja!" És többször egymás után egy Superman erejével nézegetted tökömet, kihívóan, izzadtan találtál rá, olyan illatot árasztva, amilyet a homok és a tengervíz hagy az ember bõrén. "Mehetek? Még szép!" Délutáni buta öt óra volt akkor, és én a rozzant hotelszobában azt számolgattam, mennyi ideje van még az életbõl a fehér svábbogárnak, aki egy kuplerájos kurva billegõ mozdulatával bújt elõ a falitükör mögül. Faszom tudja, miért tetszett meg nekem férfias termeted, már egy héttel elõbb, amikor elõször találkoztunk. "Burzsuj vagy!" Sárga szemed kissé halvány napkorongja fölmért minden lyukat és repedést, amit csak a szobában látott. Úgy kopogtattál az ajtón, mintha a villanyóra leolvasó érkezett volna. Megértette ezt a svábbogár is, és mindenesetre elrejtõzött. Ott voltál a magad mindenható jelenlétében, nyugalmamra törve, Nagy Törzsfõnökként támadva rám, mert tested mind a négy égtájából õ lépett elõ, és én vérbeli mulatt nõnek láttalak olajbogyó színû bõröddel és zabolátlan nyelveddel, amikor megeresztettél néhány mondatot, egyiket a másik után, összetartoztak, mint az öszvér meg a kordé. Elképzeltem Máriának, a hotelecske portásnõjének az arcát, amikor téged érkezni látott, és feljönni az ostoba, szétesett lépcsõn, megragadva a szúette korlátot, nem kérve engedélyt, egy baszdmeget se vetve oda, "mert leszbiktõl semmit se kérnek, még vizet se", (és mert én sem láttalak engedélyt kérni soha, senkitõl). És mindent tudtál a portásnõrõl, még a történetét is elmesélted, hogyan érkezett kétszáznegyven font súlyával, és minek a terméke foltjainak és hatalmas gennyes keléseinek serege, melyek az arcán az állandóan gyöngyözõ verejtékkel olvadtak össze. Mi több, arcbõrének minden egyes kráterérõl olyan kimerítõ elõadást rögtönöztél, melynek groteszksége elsõ kézbõl való információn alapult. De, mindemellett, ki mert volna kérdést föltenni neked a szádban fityegõ, örökké égõ cigarettacsikkrõl, hiszen aki téged szemtõl szembe látott, rögtön összecsinálta magát, hasra vágódott, és ujját keresztbe téve próbálta a rontást elijeszteni, mert ilyesféle dolgokért politikai balhét kavartál, és az illetõ hamar rács mögött vagy egy büntetõtelepen találta magát. "Buzeránsok, micsoda kupi van ebben a disznóólban!" - mondtad, és legszívesebben nem is hallottam volna, mert egy nõ ilyen szavakkal a szájában értékét vesztette elõttem, nem mintha én finomkodó lettem volna, vagy bármi efféle, hanem mert a szájat (gazdájától függetlenül) háziasabb, õszintébb, kacérabb és bensõségesebb közlendõk kimondására szolgáló dolognak tartottam. De téged így kellett elviselni, ahogyan te viselted a vénséges milicista ruhát, amelybe öltözve láttalak véget nem érõ (talán három és fél hétig tartó) idõn át, míg démoni flörtünk tartott (idõ multával így gondoltam rá), és elegendõ részlettel szolgált volna, hogy alapos tanulmányt írjak egy pár viselkedésérõl az ágyban, részletezve az ott végzett piruetteket és egyensúlyozó gyakorlatokat. Kilenc évvel voltál idõsebb nálam, és kilencezerszeres különbséggel gazdagabb az érettség terén. Bevallom, nem egyszer megkérdeztem magamtól, melyek az emberi lény érettségének a jelei? És összezavarodva faggattam magamat, hogy az érettség jelei-e vagy rögeszmék, amit szeretkezés elõtt mûvelsz feldúlva az ágyat, mint egy nemrég született nyúl, olyan határtalan, heves önátadás jeleivel, melyek agyam gyanútlan és legbensõbb részében ijesztõ tûznyomokat hagytak. Ezoterikus és spiritiszta orgazmusaid úgy belém vésõdtek, hogy én sem maradtam ugyanaz, akkor bizonyosodtam meg errõl, amikor megjelent életemben a következõ nõ, aki tehetetlenül hevert szorításomban, és én újra a te testedet láttam, szabálytalan, de imádott melledet, szemedet az utolsó pillanat rémületével, minden izom megfeszülése benne vibrált, azután ritmikusan, mesteri módon ernyedtek el, égõ édességet oltva belém. A következõnek a köldöke felett egy anyajeggyel kellett rendelkeznie, álmaim anyajegyével. De az voltál, akinek hittelek, akár nem, én szerettelek, és számtalan okból, legalábbis úgy gondolom. Elsõsorban talán azért, mert megbûvöltél, és én 17 évemmel mit se tudtam a boszorkányokról, kivéve azokat az elviselhetõ boszorkányokat, akiket a Walt Disney figurák között ismertem meg, azt éreztem, hogy birtokolsz engem, úrnõm vagy, rettenetes zsarnokom, szemed villanásával irányítod cselekedeteimet. "Engedd el magad, ez a legjobb az életben" - ezt a tanácsodat soha sem felejtem el. De ott volt kurválkodásod is, és épp elég baj az, amikor a szerelmes szemet huny cselekedetek és szavak felett, ezek aztán rögtön láthatóak lesznek, ha kezdetét veszi a megállíthatatlan szétválás. Te egy idõben élet és halál voltál, két szóval kimondva. De leginkább élet voltál, és leginkább ez izgatott engem. Egy szempillantás alatt beléd szerettem, attól a perctõl fogva, hogy az elsõ bifszteket ettem a munkások éttermében, úgy irányítottad azt, mintha egy hadsereget vezettél volna. Az étterem egyik végében álltál, lábadat, mint iránytût, szétvetve, kezed rövid derekadra téve, milicista egyenruhában, szemed rám szegezve, sûrû cigarettafüst mosolyoddal ellensúlyozva a széles öveden lógó revolvert, és nem volt menekülés, veled a szakadékba vetettem magam. Akkor kezdõdött a varázslás, ettõl kezdve vettük észre egymást, és éjszakai elõadásunk abban a disznóólban a ránk váró vad és õrült napok nyitánya lett. Késõbb megértettem, hogy te nem szerettél engem, talán szeszély volt a vágyad, nem egyéb, nekem viszont, amikor csizmád csikorgását a hotelban szobám felé közeledni hallottam, remegés futott végig a testemen, néztem magam a repedt falitükörben, rockandrollos fürtömet igazgattam, aztán lágyan hímvesszõmet húzogattam, hogy bemelegedjék a motor, és végül buziként ugráltam, megköszönve a sorsnak, hogy olyan nõ hálójába hulltam, amilyen te vagy. "Meleg van" - mondtad mindig ettõl a naptól kezdve, hogy megértsem, ahogyan elõszörre is megértettem, itt az ideje ledobni a ruhát és szeretkezni. Nem szégyenkeztél, hogy meztelen vagy, és hogy fölfedezem fekete és boszorkányosan agresszív szõrszálaid hosszú útját, mellbimbódtól a köldököd felett lévõ kihívó anyajegy széléig húzódtak láb nélküli, nagy L betûként. Innentõl lefelé bõröd szokatlanul szõrtelenül ragyogott egészen addig, ahol sugárzó és egészséges szõrzeted erõs virágai nyíltak. Tested szép volt, szinte szoborként kivésett, kivéve az én ízlésem számára igencsak idegen fenekedet, mintha ellenségedként bukott volna alá válladról erõs fizikumod ellenpontjaként. A szerelem elsõ éjszakáján ebbõl semmit sem vettem észre. Fizikai és szellemi megfigyeléseimre idõvel tettem szert, politikai beszélgetéseink közben, miután egymás bõrébe martunk, verítékeztünk, egyikünk a másikon az ágyban, melynek lábánál egy matracból kiálló rugó földi antennákkal ellátott marslakóként véres játékba kezdett a világ legnagyobb revolverével, ugyanarra a szögre akasztottad, amelyen a vidéki falitükör függött, ráláttam homályosan a szexuális játék közben száraz és régi divat szerint levágott hajad függönyén át, vagy kilesve szájamba kapott csecsbimbód fölött, fém tekintetével fürkészett minket, mialatt fanszõrödön lassan csordogált az ondó, vagy fenyegetõ és botrányos látványként bukkant elõ feneked mögül. Egyszóval azt akarom mondani, hogy amikor elkaptuk egymást, a háttérben fémmuzsikája különleges valami volt számomra, mindenre számítottam, kivéve erre, mert sosem igazi a szerelem, ha közben az ember fenekére revolvercsõ céloz. De én erõs sovány voltam, olyan szerszámmal, melynek minden alkalommal dicséretét zengted, tested és agyad megbolondította. És ezúttal a dolgok lényege az agyban fészkelt. Mert testedrõl, ízlésbeli tökéletlenségei ellenére, hiszen tapasztalatlanságom miatt még bennük is gyönyörûségem telt, nem kell beszélnem (úgy gondolom, e téren tökéletes tapasztalatod révén mindent kifacsartál belõlem, titkos örömöm forrása volt ez, amit én, talán kényelemszeretetbõl, még inkább élveztem). Mert agyadból zuhatagszerûen törtek elõ az alsó, középszintû és magas politika hullámai. Felsorakoztak véget nem érõ számban helyzetek, melyeket átéltél vagy nem, ám amelyekre vonatkozó végkövetkeztetéseid, politikai értelemben, megfellebezhetetlenek voltak: elbeszéléseidben kedvedre agyonlõtted, olykor többször is egymás után ugyanazt a személyt, vagy személyecskét, annyiszor vetettél embereket börtönbe, ahányszor csak kedved tartotta (kihasználva, hogy sok törvény még csak a tervezés idõszakát élte), a Sierra Maestra legtávolabbi zugaiba küldted, vagy netán a mocsaras büntetõtelepekre mindazokat, akik számodra nem tûntek, egyszerûen ezért, mert nem tûntek forradalmároknak, és akkor "az anyjuk picsájába velük!", "gebedjenek meg!", "baszódjanak meg!", "minket, forradalmárokat is éppen eleget basztattak!" Hallgatva minden éjjel ezeket a szenvedélyes kitöréseket, és megsejtve, hogy revolvered bármelyik pillanatban szétloccsanthatja az ember agyvelejét, farkam a rémülettõl, a szégyentõl vagy a haragtól vörösen lekonyult, ami az ügy szempontjából egyre megy. Arra is emlékszem, néha megpróbálkoztam akkoriban (valósággal belecsavarodva a hotelszobában hatalmas hangodba), hogy a falu elemi iskolájában végzett tanári munkámról beszéljek, ami pályám gyakorló tanításának részét képezte, de hiábavaló volt. Te ebbõl csak annyit fogtál fel, hogy Havannából való vagyok, egy hónapja élek Jovellanosban, még öt hónapom van a munkám végéig, tehát még õrült éjszakák várnak ránk a rozzant hotelban, a te dolgod az, hogy a lehetõ legjobban táplálj engem, elõjogok nélkül, de a legjobban, hogy kibírjam a rulett megállíthatatlan forgását, éjjel kilenc után, vagy szombatonként hétfõ hajnalig, harangkongatástól harangkongatásig mindig belekezdtünk, miközben te gondoskodtál csapatunk élelmezésérõl, és olykor bizony egy üveg vörösbort kerítettél a szokásos bundapálinka helyett. Mert azt is hozzá kell tennem, hogy úgy ittál, mint egy igazi tehénpásztor (nem voltál te valami tehénpásztorféle voltaképpen?). Végül is 1966 nyarán szerettelek. "Szarháziak, annyi kenyeret viszek el, amennyit akarok!" És kitört a botrány. A körülbelül veled egykorú asszony (bizonyára egyike azoknak, akik megmenekültek 26 évvel ezelõtti tömeges kivégzéseidbõl), neked ugrott, kitépte kezedbõl a kenyerekkel félig teli szatyrot, és lisztesõ záporozott a sorban állók fejére. Mozdulatok, kiáltások, szitkok követték egymást, akik szét akarták választani õket, egymásnak is behúztak egyet-egyet, mások heves szóáradattal öntöttek olajat a tûzre, három vagy négy szóból olyan szózuhatag támadt, ami megengedhetetlen volt a Rendkívüli Idõszak éveiben. "Vége van, te faszfej, már semmi dolgom veled!" És anyám életére mondom, nem akartam hinni neked, hogyan is hihettem volna, ha én továbbra is ugyanúgy éreztem, lángra gyúltan, kis szaros szerelmesként, se látva se hallva. De elég volt meglátnom a tekintetedet, amikor ezt mondtad nekem, és tudtam, nincs segítség. Vége lett, mellékesen, az óriási bifszteknek is az ebédlõben. Nekem nem volt semmiféle tapasztalatom az efféle szerelmi szakításokban, és úgy gondoltam, figyelembe véve a körülményeket, le kell nyelnem a keserû pirulát. Úgy jártam, mint Juan Legido, a spanyol énekes dalbeli kutyája, fejemet sem tudtam használni többé abban a faluban, idegesítettek a vörös por fedte utcák, kínzott szomorú, egyhangú látványának lágy derûje. Kezdtem számolgatni a napokat, mennyi van még hátra. A végsõ lándzsadöfést a tábornoknõtõl azon az éjjelen kaptam, amikor egy iskolai gyûlésen elküldött jó messzire a hoteltól, de elõbb még azt is látnom kellett, hogyan vonul be egy szobába Csavarral, a falu traktorait javító üzem vezetõjével, aki nem egyszer ült ebédelni az asztalomhoz az évek óta ruháiba száradt hihetetlen zsírszaggal és foghíjas szájával, ami szinte megoldhatatlan feladattá tette számára a rágást. A csavar behatolt az anyába, én pedig kukorékolva ott maradtam a tetõn. Az igazat megvallva sohasem tudtam meg, mi baja támadt velem, és sohasem gondoltam többé rá, hiszen annyi ideje nem láttam eddig a pillanatig, amikor befuccsolt a sor, kimért pofonok csattantak az arcokon, és még kevésbé képzeltem volna el azt, hogy a nõ, aki néhány hétig világom közepe volt, megjelenik az életemben, külsejében az idõ kérlelhetetlen múlásának jelével, és hajdani forradalmiságának, még ha az zavaros volt is, nyilvánvaló hiányával. Furcsa csömört és a kiegyenlített számla rossz ízét éreztem, amikor megjött a rendõrautó, betuszkolták õket, velük a péket is, majd sebesen elhajtottak. Miközben új perpatvar vette kezdetét, hogy ki állt ki mögött, elment a kedvem a kenyérvásárlástól, és elindultam ugyanabba az irányba, amerre õt elvitték. Leginkább az dühített, hogy már reggel elfogott a vágy: de jó lenne ma kenyeret enni paradicsommal.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA


VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Áldott az asszonyok között

Kaffka Margit (1880-1918) emlékezete*

Tisztelt egybegyûltek, a magam részérõl még csak bágyadt kísérletet sem teszek arra, hogy méltassam Kaffka Margit munkásságát. Erre a kerületünkben lakó kitûnõ irodalomtörténész, Bodnár György lenne alkalmas, aki - hogy úgy mondjam - Kaffka-specialista. Én viszont csak egy lírai költõ vagyok, azaz a legszemélyesebb mûfaj képviselõje, ezért csak személyesen tudok szólni Kaffka Margitról. Elõször a nyáregyházi elemiben hallottam róla, kisiskolás koromban, az olvasókönyvünkben ugyanis benne volt legismertebb költeménye, a Petike jár címû. E vers strófáinak refrénként visszatérõ utolsó sorát gyakorta idéztem késõbb a saját gyerekemnek, aki szintúgy Péter névre hallgat: "Csak lassan, okosan, Peti fiam." Aztán pályájának, szemléletének alakulása is hatott rám. Tudjuk, hogy az ún. középosztályból indult, anyja Uray Margit, nagymúltú dzsentricsaládból származott. Apja, Kaffka Gyula ügyvéd, akibõl vármegyei fõügyész lett végül, kézmûves família sarja volt. Dzsentrilány volt tehát Kaffka Margit, otthonában az akkor divatos polgári írók felszínes bestsellerei vették körül. Ám õ - Bodnár Györggyel szólva - "a szellemi igénytelenség világából az igazi alkotók magasságába emelkedett". Költõként debütált, elsõ könyvei 1903-ban és 1906-ban verseskötetek voltak. Ifjúkori modelljei - mondhatni: példaképei - között Kiss Józsefet, Makai Emilt, Heltai Jenõt, sõt Szabolcska Mihályt kell megemlíteni a kor ismert költõi közül. Aztán a Nyugat-mozgalom megindulásának éveiben (megint Bodnár Györgyöt idézem) "korábbi példáinak szûk ösvényérõl Ady Endre szélesebb útjára" fordult. És végül elérkezett oda, hogy a polgári forradalom kitörésének idõszakában - bizonyos elméleti cikkeiben legalábbis - szocialistának vallotta magát.
    Miért mondtam, hogy hatott rám Kaffka Margit emberi és mûvészi formálódása? Mert analóg volt az alaphelyzet és a folyamat: az én anyám is úrilány volt, apám pedig kézmûves családból "kivakaródzott" köztisztviselõ, engem is olyasfajta olvasnivalók vettek körül a nyáregyházi jegyzõi lakban, mint annakidején Kaffka Margitot. És felnõve én is haladó szellemû, nagy pályatársak hatására kerültem át a politikai harcmezõnek arra a térfelére, ahová kerülni származásom, indíttatásom kicsit se predesztinált. Kaffka Margit példája is segített belátnom, hogy a történelmi igazságokat nem a saját emlékei vagy sérelmei fénytörésében vizsgálja a tisztességes ember, hanem az értelmével és a lelkiismeretével.
    Kaffka Margit belsõ igénye a "szocializálódásra" leveleibõl is kiderül. Az Ady Endréhez intézett kétségbeesett episztolák egyikébõl idézek: "Közeledéseket, õszinteségeket, némi krisztusit és emberséget áhítok és két-három emberrel úgy vagyok megmásolhatatlanul összebékülni, mintha haldokolnám és búcsúznám."
    Mint tudjuk, pedagógus volt. Az Irgalmasnõvérek tanítóképzõ zárdájában, majd a Pesti Erzsébet Nõiskolában tanult, 1902-tõl Miskolcon, 1907-tõl Újpesten, majd Budapesten - pontosabban Angyalföldön - tanított. De nem csupán "középiskolás fokon" tanította népét, hiszen elsõsorban írónõ volt, méghozzá a legjelentõsebb magyar irónõ, aki költõnek sem volt jelentéktelen. A Színek és évek, valamint a Hangyaboly világirodalmi mércével is mérhetõ, ám nekem - érthetõ módon - a költõ Kaffka Margit a közelibb. Gino Sirola, verseinek olasz fordítója így írt róla: "... la poetesse degli affetti più cari e di scene della breve sua vita, pervase di tristezza."Azaz: a legkedvesebb érzelmeket és rövid életének bánatban fürdõzõ mozzanatait énekelte meg.
    Az olasz poéta szerint tehát nem tett mást, mint a legtöbb költõnõ: önnön mikrovilágában rótta kurtasugarú köreit. Sokan vélekednek ugyanis így: Nõi költõk? Ugyan kérem! Akadt egy-két figyelemre méltó a századok során, de kiemelkedõ egy sem. Volt talán valaha is Dantéval, Byronnal, Goethével vagy Petõfivel összevethetõ költõi nagyság a nõk között? Soha!
    Ismerõs ez a lekicsinylõ vélemény, s a tény, amit állít, nem is valótlan. Csak éppen a hangnem méltatlan és az ítélet sommás. Mert igaz: a költészet nagy hegyvonulataiban a legkiemelkedõbb csúcsok mind férfiak voltak, de ezt igazságtalan dolog lenne csupán a nõk alkati alkalmatlanságával magyarázni és örök megváltoztathatatlan törvénynek kikiáltani. Történelmi okai vannak ugyanis ennek.
    A költõnek a gúzsba kötõ konvenciók uralmától a felszabadult és az elõítéletektõl sohasem rettegõ lélekkel, a legszemélyesebb és a legnyíltabb indulatokkal kell a dolgokhoz, jelenségekhez közelítenie. Tehette-e ezt egy nõ, aki ösztöneit, természetes vágyait is sokkal inkább volt kénytelen elfojtani az írott és íratlan szabályok szorításában, mint a lényegesen hosszabb pórázra eresztett férfiak?
    Nos, Kaffka Margitnak volt mersze és tehetsége kiszabadítani magát ebbõl a szorításból. Kitört bûvös körébõl, ledöntötte bebörtönzõ én-falait - és közszolgálati költõvé vált. Szándékosan nem mondok közéletit, mert ennek a szónak enyhe pejoratív felhangja támadt egy idõben.
    Mindenesetre a kezdeti, szomorkás hangú lírikus 1912-ben, a fõvárosi munkástüntetés, a véres csütörtök hatására már így ír Hajnali ritmusok címû versében:
    "Férfiak! Szóltam halkan - és szép, éber szemükbe néztem.
    - Ha netalán lesz valami - ne feledjetek izenni nekünk is!
    Mi szívünkkel bíbelõdünk, mert sorsunk kis tömlöce szívünk
    [...]
    De egy kis idõre ilyenkor elköthetitek rólunk a láncot
    [...]
    Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább a harcra, mint szerelemre
    S mint más, eddigi forradalomkor uszítsatok minket is barrikádjaitokra megint."
    Nos, ettõl nagy költõ nekem Kaffka Margit. Õ kezdte el a magyar Parnasszuson az emancipációt.
    Valamennyien ismerjük Ady Endre szép sorát: "Oh, áldott az az asszonyok között, aki verset tud írni.!"
    Legyen hát áldott Kaffka Margit neve.
    S emlékét ne csak ez a márványtábla õrizze, hanem az utókor tisztelete és szeretete is.



* Elhangzott Kaffka Margit emlétáblájának avatásán a Budapest, XIII. kerületi Üteg utcai iskolánál. Az írónõ
1912 és 1915 között az iskola tanára volt.   [vissza]

KÉPZÕMÛVÉSZET

BÖLÖNI GYÖRGY

Tihanyi

Fenomén: ez volt Tihanyi Lajos, a festõ, míg itt nyugtalankodott és zsörtölõdött közöttünk.
    A háború elõtti szabad, magyar, nemzeti élet szülte és fejlesztette. 1910 körül lett ismert Magyarországon a Nyolcak társaságában. Nyolc festõnek ez a baráti egyesülése a piktúrában azt jelentette, mint az irodalomban az akkori Nyugat: a mûvészi haladást. A magyar szellemi élet legigyekvõbb esztendei voltak ezek. Én a Világ hasábjain és tiszavirág lapocskákban igyekeztem különös tehetségének utat törni. Képeit úgy szerettem, mint a furcsa és mindenkivel mindig rebellis embert, a barátot, ki kérlelhetetlen igazat gondoló és igazmondó volt nyelvével és ecsetjével.
    Ez idõ tájt egész galériát festett össze a magyar szellemi élet század eleji nevezetességeibõl. Kosztolányi, Fülep Lajos, Tersánszky Józsi Jenõ, Kassák, Révész Béla arcképe és még jó néhányan voltak igazi mestermûvei. A beteg Adyt, az aszszonyosan, lágyan összeomlót õ õrizte meg számunkra egy kitûnõ rajzban. A fiatal Szamuely Tibort is õ festette meg egy sikerült portréban, amit késõbb az URSS-be küldött.
    A könyörtelenség, ahogyan modelljeivel elbánt, vonzott, de taszított is. A tükör, amit az embereknek gyilkosan felmutatott, bensõ életük tükre volt, a színek és a formák nemcsak a láthatót vetítették fel, de a csaknem tudatalattit is. Épp ezért portréi sohasem lehettek kellemes, "szép" képek, de sokkal többek voltak: igazi lélektani látományok. A Kassák-portré ezért papos és taktikázó, Kosztolányin ezért ül kint az ideges szûkölés gyávasága.
    Tihanyira egy gyermekkori betegség rárótta a siketséget, ami másokra örök átok. Neki adomány volt. Így tudott másoknál tökéletesebb lenni. Hang nem zavarta, csalfa beszéd igézetbe nem ejtette, arcokba, tájakba, formákba koncentráltabban elmélyedt. Varázserejû volt ez a fogyatkozása, és túlrepítette a valóságon. Egy szférával a valóság felett lebegett, és így érzékelte a világot.
    A Magyar Tanácsköztársaság alatt Tihanyi tagja volt a közoktatásügyi népbiztosság mûvészeti tanácsának. A forradalom összeomlása után Bécsbe, majd késõbb Berlinbe emigrált, és igyekezett a nemzetközi mûvészi életben elhelyezkedni. Makacsul és szívósan harcolta ki magának a helyet a napon, mely tehetsége szerint megillette. A mûbarátok kíváncsisága feléje is fordult, sok külföldi gyûjtemény s több múzeum õrzi képeit ebbõl a korból. A képei iránt ébredõ érdeklõdés az embernek is szólt, mert képei együtt éltek vele, egy egész voltak vele.
    Tihanyi ismerte már a háború elõtti Párizst, kezdõ festõ korában itt szagolt bele az igazi mûvészetbe. 1923-ban Párizsban telepedett meg, és be is olvadt kedvenc városába. A Montparnasse-on élt, és már Párizshoz tartozónak nézték figuráját. De akik csak így látták, nem is sejtették, hogy a különös alakban, a fintoros arcban egy rendkívüli finom szellem, világosan ítélõ kritikus és egy érdekesen éles elme jár táncot a zsenialitás és a gyermeki között.
    Párizsból egy amerikai útja mozdította ki. Bár New Yorkban vásárlókra talált, s képei múzeumba kerültek, a rettentõ világkrízis, mely már indult, az õ vetéseit is elseperte.
    Párizsban tovább élte azt a mûvészsorsot, mely a tehetségek számára is a kommerciális észrevevésen, a tõkés rend véletlenein épül fel. És Tihanyi nem ismerte e kalmár dzsungel csínja-bínját.
    Õ csak a tagadásra helyezkedett. Nem akart megalkudni, de ezzel még nem tudta kiverekedni az igazi elismerés neki járó hírét és aranyát.
    A meg nem alkuvás volt forradalmi adománya. Önérzete és világszemlélete viszszariasztotta attól is, hogy képeinek Magyarországon keressen közönséget, abban a polgári társadalomban, melynek szellemét és életformáit megvetette, s mely a mûvészeit is csak úgy hagyja halni veszni, mint a parasztjait. Neki is volt egy nem-nem-sohája: végig mint lázadó nézett szembe azzal a szellemi élettel, mely az ellenforradalom alatt kialakult Magyarországon.
    Elárvult mûtermében még állványán a kép, melyen betegen is pepecselt. Nagy lázak kínozták, de ágyban feküdni nem akart, mert bár nem tudta, hogy meghal, ösztönösen és állatiasan irtózott a végtõl. Az utolsó könyv, melyet olvasott: Les lettres de Lenine à sa famille. De már nem jutott benne, csak a huszonötödik oldalig. Agyhártyagyulladás végzett vele, csaknem baráti karjainkból ragadta el a halál.
    Ötvenhárom éves volt. Örök küzdõ és végig fiatal.
    Tudta szeretni és élvezni az életet. A küzdelem keserûségeit elhessegette, és csak örömeit kóstolta.
    Barátunkat, küzdõtársunkat a Père Lachaise temetõben égettük el. Most egy szám: 10 271. a kolumbáriumban.

1938


KOSZORÚ

85 éve - 1919. március 21-én - kiáltották ki a Magyar Tanácsköztársaságot

KRÚDY GYULA

Szegény gyerekek a Szigeten

A sziget közepén áll egy sárga, kopott varjúfészek, hideg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is Kastélynak neveznek, mert egykor benne lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon.
    Kastélyi nevét árván viseli az udvarház, mint koldus a medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, szél bújósdit játszik, az ablakok és ajtók rég elkívánkoznak ebbõl a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem hallgatja a fülemilét, amely tavaszonként az elhagyott rom körül építi fészkét... Csendes, gondterhelt, bajjal, mindennapi élettel álmodó, szegény emberek hallgatják a "kastélyban" a nagy fák melankolikus zúgását, az esti szél ajtódörömbözését, a kályhák korgását, az öklendezõ kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsõn felszuszog, és benéz az ablakon. A szomorgók, maguknak élõk, elbújt érzésûek, a lemondók háza volt évekig az udvarház, az lakott benne, akinek máshol nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszhangos, szomorú szobákban a maguk bánatával foglalatoskodók, lábujjhegyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül.
    Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon. Meghökkent a kapu, varjúkárogástól életunt kémény felfigyelt, a szomorkodásba belevénült nagy fák kibámultak odvas kérgükbõl, a vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás után, még tán a romfal is nagyot nézett, pedig sok mindent látott ezer esztendõ alatt: nyulakat, rózsákat, harcos apácákat, mogorva szerzeteseket, tilosban járó szerelmeseket... Víg gyermekcsapat özönlötte el az udvarház környékét. Mindennap vígabb, bátrabb, hangosabb gyermekek nõttek ki itt a fûbõl a tavaszi esõ nyomán, mint a réteken a virágok, a fákon a csodálatos gyöngédségû levelek, a leheletüdeségû orgonák. Valamely varázslat történt itt; a meséskönyv megelevenedett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék és zöld ködében állott a szegény gyermekek képzeletében, megállott; a farkasszakállú hídõr, aki fegyverével a szigetet õrizte, végleg befordult õrházikójába; a partokról és a messziségekbõl látott szoknyás, nagy fák, fénylõ kertek felett borongó vén házak, visszhangot, hajókürtöt, városi lármát gurgulázva elnyelõ romok, a mesékbe kanyargó árnyékos sétautak, a fehér lovacskás omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák és székek: megindultak... szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák, futott az unatkozó angolpark, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jöttek a vén romok, gyíkgyorsan siklottak a gyalogutak a pesti szegény gyermekek felé. A gyermek álmodott valamely kedveset éjszaka, amely után kinyújtotta a kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában elhervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek álmában a tündérkertben járt, és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire felébredt.
    A leányocskák körbeállnak, és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertben.
    A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esõvíz.
    A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszemû pázsit, ezerkedvû élet fakadt a szigeten a régi, varjúkárogásos, búskomoly andalgású, titokban lépegetõ tavasz helyett. A denevér, amely tavaly már kora délután bátran elindult nesztelen útjára a romladékokból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak messzirõl oldalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a lemondásos alkonyat, a keserûségbe és megvetésbe vonult magányosság elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidõn a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék.
    Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögõ kast.

1919. május


MÚLTUNK

Hatvan éve, 1944 március 19-én szállták meg a hitleristák Magyarországot. Ezzel megkezdõdött a magyarországi zsidóság drámájának utolsó felvonása is. A tragikus évfordulóra emlékezve közöljük egy szolnoki aszszony, Halász Lászlóné Berkovits Elvira (1923-2003) auschwitzi történetét. Halászné 1995-ben a szolnoki Vásárhelyi Pál Közgazdasági Szakközépiskola magyartanárnõjének, dr. Dienes Erzsébetnek a felkérésére - az iskola egyik diákjának magnójára - beszélte el emlékeit. A magnófelvétel szövegét 2003 szeptemberében, közvetlenül Halászné halála után, fia, Halász Géza kinyomatta, és elküldte mindazoknak, akik ismerték és szerették édesanyját.
    Az emlékezést, Halász Géza hozzájárulásával, címmel láttuk el és némi rövidítéssel közöljük. A szöveget - az élõbeszéd megtartása végett - nem szerkesztettük meg, szó szerint adjuk közre.
 

HALÁSZNÉ BERKOVITS ELVIRA

Auschwitzban

[...] Aput már rég elvitték, az öcsém is munkaszolgálatos volt. Ez negyvennégy májusában volt, igen, mert júniusban kezdõdött a gettóba vonulás. Én kilenc éves korom óta naplót írtam. Mindig szeptember elsején kezdtem, amikor elkezdõdött az iskola. Tíz záras napló és egy emlékkönyvem lett tele. Minden reggel ezt olvasgattam, és minden este ebbe írtam. A gettóba vonulás elõtt viszont el kellett égetnem. Mindent a szomszédba adtunk, de ezt nem lehetett. Kitéptem a napló összes oldalát, közben meg potyogtak a könnyeim.
    Na, most az volt, hogy elkezdték a gettóba vonulást olyan tizedike körül, nem tudom pontosan, mikor. És el volt kerítve az a rész... most már meg sem tudom mondani, az az utca már nincsen meg Szolnokon. Körülbelül ott lehetett, ahol most a vízügyi székház van, azon a részen volt egy hosszú utca. Csarnok utcának hívták. A volt zsidó elemi iskolából csinálták a gettót. Ott többen laktak zsidók, és azokat a keresztény katonák kipakolták, és oda zsúfolták be az egész zsidóságot. Nem túl sok zsidó volt, nem tudom, megmondani, de gondolhatod, a négyosztályos elemi mindig tele volt gyerekkel, hogy akkor hányan lehettek. És a gimnaziumban - nagyon érdekes - a zsidóknak mindig is többet kellett egy kicsivel tanulni ahhoz, hogy ugyanolyan jegyet kapjanak, mint a nem zsidók. Úgyhogy ha megnézel egy ilyen régi közös értesítõt, ott mindannyiunknak kiadták mind a nyolc osztályban tanuló névsort, hogy ki hogyan tanul, az összes jegyeket. És a legtöbb kitûnõ vagy jeles tanuló zsidó volt, már arányában véve.

    Végül aztán úgy lett meg az esküvõm,hogy már a gettó fönnállt, amikor a Pali haza tudott szökni. Úgy tudom, hogy nem is hivatalosan jött, hanem valahogy az ottani fõorvosi klinika pecsétjével. Hogy kapott engedélyt, vagy õ adott ki magának, azt nem tudom. A teljes neve Dr. Grósz Pál volt. Ha jól emlékszem, 17-én esküdtünk. Akkorra már a gettóban volt a fele zsidóság. Úgy vitték be a családokat a gettóba, hogy mindenütt megjelent két hivatalnok, valamilyen kisrendû, például végrehajtó vagy valami ilyesmi, szóval aki nem nagy hivatalnok a városnál. Meg egy rendõr vagy csendõr, nem emlékszem rá. És azok kísértek be, már mindenkinek össze kellett egy kis batyut állítani. Szinte semmit nem lehetett vinni, meleg ruhát, ételt, talán valami ágynemût is vihettünk, de azt se tudom, talán valami taligaszerû kocsin vitték be. Na most kedden, jött hozzánk, ez június hónapban volt, egy család, akinek, mert nálunk nagy udvar volt, és õk pedig emeletes házban laktak, néhány csirkéjük ott volt a mi udvarunkban, és megkérték azt, aki kísérte õket; aki jött értük, hogy jöjjenek mi felénk, hogy onnan a csirkéket bevihessék a gettóba. Na, arra jöttek, és ez egy ismerõs végrehajtó volt, aki õket kísérte, és anyuka mondta neki, hogy, - erre különösen emlékszem Vargának hívták - mondta neki, hogy Varga úr, ha lehet, a miénket holnapra tegyék, rakjanak át másnapra, holnapra van kilépési engedélye a kislányomnak, hogy a városházán megesküdjön. És a Varga úr úgy elrakta a papirjainkat, hogy egy hétig nem jöttek értünk. Úgy zsebre rakta, annyira elrakta, hogy mi kimaradtunk. Már lezárták a gettót, megesküdtünk szerdán, volt engedélyünk a kimenésre. Már ekkor ki volt mindenhol a plakát rakva a városban, hogy zsidóknak, reggel 8-tól, este nem tudom meddig lehetett kimenni. Különben felesleges is volt, mert mindenkit vittek a gettóba, onnan már nem volt kilépési lehetõség. Na mondom, én kaptam egy ilyen engedélyt, hogy kimehessünk a városházára. Hát ott laktunk, tudod, hol van most az SZTK-nak a hivatali része, szóval nem a rendelõ. Na ott közel laktunk, onnan kellett a városházáig menni. A városháza akkor is ott volt, ahol most. Volt a városnál egy férfi, úgy hívták, hogy árvagyám. Hát én tulajdonképpen oda tartoztam, mert ugye apukám nem volt itthon. Ugyanis apai engedély kellett az esküvõhöz. Na, szóval õ esketett minket, úgy hívták, hogy Kis Gábor; különben költõ volt. Voltak verses kötetei. Õ esketett meg bennünket, és nagyon helyes volt. Hát minek siessünk, azt mondta, ne siessünk, még beszélgessünk! Szóval megesküdtünk szerdán, Palinak vissza kellett menni az alakulathoz. És mi meg vártuk végig egész héten, hogy jönnek a gettóból értünk, de nem jöttek. Eltelt a vasárnap is, akkor már zárva volt a gettó. Hétfõn még kinn voltak a plakátok, hegy héttõl nyolcig lehet kimenni a zsidóknak. Anyu kiment, és az elsõ rendõrnek szólt, hogy minket ott felejtettek. És akkor jöttek értünk is, minket is bevittek. Hát szóval gyávák voltunk, pedig egyikünk sem látszott zsidónak.
    Az történt, hogy odabenn is rendõrök õriztek minden kijáratot. Minden ajtónál, mert hát ugye több házból állt a gettó, kellett õrséget állni fölváltva. Hát igencsak legtöbbnyire nõk, voltunk a gettóban, a férfiak nagy része munkaszolgálatos volt. És emlékszem, hogy én is álltam õrt. Olyan 19 - 20 éves voltam. Nem voltam szép, de egészséges, stramm kislány voltam, és hát egy fiatal rendõr állt ott, és megkérdezte tõlünk, mert mi ugye belül álltunk õrséget, illetve ültünk, hogy nem felejtettek otthon semmit? Nem akarnak haza menni? Mert akkor õ kienged! De nem mertünk. Jóindulattal mondta, nagyon rendes volt. Vitt ki levelet, meg szóval minden. Háború után is találkoztam sokszor vele, nagyon rendes volt. Mostanában már nem láttam. Úgy látszik, hogy meghalt, vagy elköltözött. Szóval voltak nagyon rendesek is. De például amikor a gettóba bementünk, hát a szomszédok jöttek, mint a hullarablók, hogy majd ezt én õrzöm meg, majd ezt én, szóval vittek, amit láttak! De volt olyan is, aki tényleg azért vitte el, hogy ha visszajövünk, visszaadja. Olyan is volt, aki sírva vitte haza, és mikor megjöttem, nagyon örültek, de viszont volt olyan is, aki a világon semmit vissza nem adott, sõt mikor visszajöttem, nagyon kellemetlenül volt meglepve. Kérdezte, és anyukád hol van? Én csak itthon tudtam meg, hogy õ gázkamrában halt meg. Annyira optimista voltam, mikor ilyesmit hallottam, nem is hittem el semmit. Amikor itt a gettóban voltunk, még a városban, akkor minden házból volt egy bevásárló, aki kimehetett, ha volt pénzünk, és vehetett a piacon ezt-azt. Élelmet nem kaptunk, ott lehetett fõzni. Persze veszekedés, Idegesség meg mindent Szörnyû az még akkor is, ha rokonok élnek együtt.
    Na szóval, hát azért azt még ki lehetett bírni, ahhoz képest, ami aztán jött, mikor kivittek bennünket a cukorgyárba. Mindenütt hatalmas hodályok. Ablakok csak fönn, víz sehol, WC sehol, mert ezek ilyen cukorrépa-tartályok vagy mit tudom én, mik voltak. Szóval nem embereknek készítették. Borzalmas, hát szörnyû volt! Akkor jött egy német tiszt, még most is elõttem van az arca. Sebesült lehetett, mert ilyen likak voltak rajta és rángatózó volt az arca. És azt mondta, hogy mindenki forduljon háttal, mert õ nem tud egy zsidónak az arcába nézni se, de hát el kell neki mondani, mit tudom én mit. Na, szóval éjszakánként õrültek meg emberek, üvöltés, lövöldözés, amit akarsz, minden. Már ott csendõrök voltak. Reggelenként mondták a híreket, hogy ez lett öngyilkos, az halt meg. Akkor volt egy terem, ahova vittek be olyanokat, akikrõl tudták, hogy gazdagok, és akkor verték õket. Aztán kirakták hordágyakra, lepedõbe, ott véresen, nagyon szörnyû volt. Zárt helyen verték õket, de a kitevést azt mindenki látta. Úgyhogy mindenki félt mikor jöttek, hogy ezt és ezt keresik, és nem volt olyan, hogy elbújni vagy valami. Pénzt akartak, hogy hova ásták el, hova rejtették a vagyont, meg mit tudom én ilyesmiket. Úgyhogy itt jó volt, hogy nem voltunk gazdagok.
    Na most akkor jött egy olyan parancs ott kinn, hogy megmondták, elviszik az egész társaságot, munkára. Azt mondták, hogy azt, aki többet segítette a hitközséget; adakozással, azt külön viszik, és külön azokat, akiknek esetleg férjét, hozzátartozóját a németek vitték el, büntetõtáborba. Na most ez a hitközségre sem vet nagyon jó fényt, mert ki adakozott? Hát az ugye, akinek volt. Tehát a gazdagokat külön csoportba vitték. Na, most énrólam fogalmuk nem volt, hogy ki az a Grósz Pálné, mert nem idevaló volt a férjem. Csak gondolták; dr., akkor vagy orvos, vagy mérnök, szóval gazdag. Engem oda soroltak, anyut pedig amoda sorolták. Aztán megjöttek a vagonok, és vitték azokat, akik a jobb besorolást kapták, hát persze azok is már rongyokban meg éhesen! És hát én könyörögtem anyunak, de akkor anyu azt mondta, én soha életemben nem kapaszkodtam sehova, most sem fogok kapaszkodni a gazdagokhoz, és nem tudtam rábeszélni, hogy velem jöjjön, úgy hogy én maradtam le az õ csoportjához. Nevünk sem volt már, nem volt egy igazolványunk. Ami nevet akarsz, azt mondasz be, de nem is kérdezték! Csak szám volt! Mint ahogy írta Márai, hogy neved nincs, csak egy számadat. Hát bevagoníroztak minket. Elõször amazokat vitték el, azok Bécs környékén maradtak, és ott földmunkát végeztek, minket pedig képzeld el, egy jó hétig vittek. Hát rengetegen voltunk egy vagonban, mondom: se víz, semmi. Péter-Pálkor indultunk, a legnagyobb hõségben, és én nem voltam rendesen, hogy anyunak helyet adjak; anyu nem volt rendesen, hogy nekem legyen helyem. Az a pici ennivaló, ami volt, hát azt is egymással akartuk etetni, azzal is spóroltunk. Na azt elfelejtettem, hogy egyszer mikor már kinn voltunk a cukorgyárban, akkor egyszer a páterbojtár Szabó Péter, katolikus pap a nagytemplomban, küldött ki két nagy kondér levest. Nem is tudom, lehet, hogy többet, én erre emlékszem, és akkor sort kellett állni a levesért. Akkor ettünk elõször és utoljára meleg ételt. És elöl állt a sorban egy tanár, aki ott tanított a közgazdaságiban, meg egy másik tanár, az nem tudom hol tanított, és majdnem öszszeverekedtek a sor miatt. Anyu elkezdett sírni, hogy úristen, már itt tartunk, hogy két tanár egy tányér levesen összeszólalkozik. Na szóval, a vagonban borzalmas volt, azt nem tudom neked elmondani. Két kisgyerek ült a vagonajtónál, hát csak egy ekkora kis résen jött be levegõ hetven embernek. Két olyan kisgyerek ült ott, akinek apját, anyját elvitték a németek. Késõbb azok is Auschwitzba kerültek; csak nem együtt a két kisgyerekkel, öt-hat éves gyerekekkel. És hát úgy volt, hogy mindenkinek alig volt magának is, de azért szánta a két gyereket. Emlékszem, hogy egy kisfiú sírt, hogy zsíroskenyeret, zsíroskenyeret! És akkor valaki megszánta, neki még volt a vagonban egy kis kenyere, odaadta, hogy itt van egy kis kenyér. Kisült, hogy az már rohadni kezdett, a kenyér. Na szóval borzalmas volt. Megérkeztünk egy hét után, Fogalmunk nem volt, hogy hol vagyunk. Idõnként Kassán, de már elõbb is szálltak föl a csendõrök azzal, hogy kinél van még jeggyûrû vagy valamilyen ezüst vagy valami, hát senkinél nem volt akkor semmi. És ott tartották a puskát, szóval rengeteg izgalom! És külön még ijedtség az volt, hogy meséltem, hogy itthon már nem volt szabad, hogy egy icipici fény kimenjen az ablakon. S ahogy ott vittek bennünket, hát gondolom, a nagy Lengyelországban, hatalmas síkságok vannak, és egyszer csak láttunk olyat, mintha tábortûz lenne, s azt hittük, hogy egyenest a frontra visznek bennünket, hogy ha már itt ennyire lehet világítani az éjszakába!
    Na szóval megérkeztünk, mondom, egy hét után, elgyötörve, éhesen, koszosan, megtörten. Semmilyen élelmet nem kaptunk, csak ami otthonról maradt. Nem tudom neked elmondani, milyen lelkiállapotban érkeztünk meg Auschwitzba. Egy hatalmas kiírat volt, hogy Arbeit macht frei, hogy a munka szabaddá tesz. Hát én megnyugodtam, már itt vagyunk, és dolgozni fogunk! És mentünk be, na ott segítettek. Jöttek ki, olyan, mint a rabruha, tudod olyan csíkos, szürke vagy sötét csíkos ruhában. Mint kisült, azok lengyelek voltak, ugyanolyan sapka is a fejükön, mint a raboknál. És hiába kérdeztük õket, nem beszéltek, egy szót nem mondtak. Valószínûleg rájuk lett ijesztve, hogy nem szabad. És mindenki leszállt, leszedték. A halottakat fennhagyták, a betegeket fennhagyták, az apró gyerekeket fennhagyták. Annyira nem számított ilyesmi! Aki le tudott jönni, az lenn volt, sorakozott, és azt vitték be. Mint késõbb megtudtuk, õk ott hagyták három, négy napig az öregeket a vagonban. A kis újszülötteket, a pici babákat, tán kidobták. Én láttam például olyat Auschwitzban, hogy kisgyerekkel, kis pólyással labdáztak a katonák. Leesett, szétloccsant, elõ egy másikat! Na, szóval ilyesmi! Megérkeztünk, és mondom, akkor egy gyönyörû szép gondozott úton mentünk befele rengetegen, nagyon sokan voltunk. És az út legvégén, messze egy hatalmas máglya lángolt, de képzelj el egy óriási máglyát! Azt hittem, hogy egyenest a máglyára visznek, na akkor megijedtem nagyon! Késõbb kisült, hogy az elgázosítottakat ott égették a németek. Mikor kimentünk már ugye majdnem vége volt a háborúnak, már akkor rosszul állt a németek szénája. Na most akkor vittek, jó messze, aztán csak elfordultunk. Akkor már mondom, a máglyára nem megyünk! Bevittek bennünket egy fürdõ elõcsarnokába. Én nem nagyon emlékszem, de jól nézett ki az az elõcsarnok; s azt mondták, hogy mindenki vetkõzzön le, csak a cipõt tartsa a lábán, mást mindent rakjunk kupacba. Hát idefigyelj egy hét alatt a vagonban, a hõségben, jólesett volna egy zuhany! Elmentünk egy hatalmas fürdõhelységbe, ahol olyan csöveken, mint most a neonok, ilyen széles csöveken jött az õrületesen forró víz. Kaptunk egy-egy szappant, ami késõbb kisült, hogy az emberek csontjából kifõzött szappan volt, nem habzott. Na, így mosakodtunk, érted, így! Másik ajtón mentünk ki. Mindenkinek a kezébe adtak egy olyan csomagot, amiben volt egy szoknya, egy blúz, és hát te már azt nem tudod, hogy még az én gyerekkoromban olyan ingeket hordtunk, hogy fehér vászon agyonkézimunkázva. Még akkor nem volt ez a mûselyem vagy mit tudom én, hanem vászon, és kelengyébe kaptad, ki volt azsúrozva. Ilyen ingeket kaptunk, de mindegyik ronda, koszos volt, szürke, belefertõtlenítve a vér, genny, minden, amit akarsz, úgy nézett ki, gusztustalanul. Na most volt olyan, hogy nagydarab nõ kapott kicsi szoknyát, még ott cserélgettünk, úgy ahogy. Mindenki fölvette. Én például azt a kombinét nem vettem föl, bugyit, ilyesmit nem kaptunk. Így fogtam a kezemben azt a rongyfélét, egy szoknyát meg egy blúzt kaptunk.
    Aztán beültettek bennünket egy nagy hodályba, illetve nem ültettek, betereltek, aztán leüldögéltünk, mert hát fáradtak voltunk. De hát ott fáztunk, éhesek voltunk halálosan, álmosak voltunk, mert ez mind éjjel volt. És vártuk, hogy mikor jön az anyuék csapata, borzasztóan vártuk. Akkor jóval késõbb, keresztül ment egy lengyel nõ, megkérdeztük németül, hogy mikor jönnek az idõsebbek. Õk már régen ott voltak, õk építették tulajdonképpen Auschwitzot. Az elsõ az nem is válaszolt. A másik azt mondta, hogy tudjátok, mit! Én már két éve itt vagyok, de még nem láttam az anyámat azóta sem. Az idõseket a fiataloktól elválasztották, és azokat egyenest a gázkamrákba vitték. Úgyhogy nem láttuk õket soha többé. A vagonban még együtt voltunk, ott kiszálltunk, és mint meséltem, jött egy csodálatos német tiszt, mint egy germán isten. Elválasztott bennünket, és akkor úgy följajdultunk, hogy jaj! Majd ott találkozunk, ugyanoda viszik õket is! Hittem benne. Na, soha többet! Ott aztán sírtunk, aludtunk, meg minden.
    És akkor reggel vittek bennünket a barakkokba. Hát ilyen fabarakkok voltak, fa volt az alja is. Rengetegen voltunk. Egész nap nem csináltunk semmit, õrületes hõség volt, mint egy sivatagban. És reggel kaptunk, úgynevezett fekete kávét, az valami szörnyû rossz ízû vízféle, lehet hogy volt benne valami árpakávé. Délben hoztak kondérban valamit, amit aztán kiosztottak nagykanállal. Ötös sorokba kellett állni mindig, reggel is, megszámoltak, és úgy kaptuk ötös sorokba a kávét. Egy nagy bögrébe, és azt tovább kellett adni, úgyhogy mi mindig vigyáztunk, hogy öt ismerõs legyen egy sorban. És akkor meg volt adva, hogy három korty, add tovább! Az is három korty, addig ittuk, amíg volt. Akkor délben ugyanúgy kaptunk valami olyan kását, amiben homoktól kezdve minden volt, de azt mondtuk, meg kell enni, mert túl kell élni, tudod! És azt is ugyanúgy adtuk tovább. És este megint volt valami ilyen lötty, ilyen kávénak nevezett valami. És akkor kaptunk egy ilyen kis darab négyszögletes kenyeret, az is olyan volt, hogy szalmától, homoktól kezdve volt abban minden. És akkor ahhoz mindig volt egy pici mûvaj vagy egy pici mû valami. Viszont rém rendezett volt minden! De ott például mosdási lehetõség nem volt, úgyhogy két hét múlva már az arcunkon koszpáncél, por, piszok, minden. És akkor itt, ahogy sírtunk, állandóan két fehér csík! Ja, és hát kopaszok voltunk, azt nem mondtam! A fürdõben mindenkit lekopaszítottak mindenütt, hónaljban, mindenütt, úgyhogy teljesen kopaszok voltunk. Mondom, hát ruhája senkinek sem saját volt, hanem ott adtak. Na, most nekem egy ilyen nagyon jó duplatalpú cipõm volt, olyan túracipõ. Aztán egy lengyelnek megtetszett, levette. Kaptam az egyik lábamra egy fekete férfi félcipõt, a másikra egy kisebb sárgát. Na, ez tartott két hétig. Mondom, hogy koszosak, piszkosak voltunk, és elég volt, ha egymásra néztünk, már bõgtünk. Este úgy aludtunk, mint a szardíniák; fejtõl, lábtól. De a cipõnket a fejünk alá tettük, hogy el ne lopják. Hát, akinek nem volt, mit csináljon, szerzett! Akkor az volt, hogy wc például kint volt. Ezek közt a fabarakkok között kitéve egy csomó láda, faláda, abban benne egy vödör, és valami ülõke is volt tán, csak a fene emlékszik már rá, hogy hogy ültünk rajta. És akkor elõtted nem volt kerítés vagy valami, hanem ott ültél, elõtted meg egy sor állt. Amerikai hadifogolytól kezdve holland cigányig: amit akarsz! Érted? És te ott ülsz, és mindenkinek vagy szorulása volt, vagy hasmenése, de olyan, hogy papír vagy ilyesmi, nem létezett, nem létezett semmi. Na, ottan azt hiszem, egész, nap nem csináltunk semmit.
    Én megismerkedtem ott egy tanárnõvel, most már meg nem tudom neked mondani, hogy hány éves lehetett. Én húszéves voltam, és a harmincéves is öreg volt nekem, tudod. És ez mesélt. A férje is tanár volt. Ha kis szünet volt, az országban utaztak, ha nagy szünet volt, bejárták az egész világot. És én hagytam, hogy meséljen nekem, mindig mesélt. Emlékszem, hogy arra esküdött, hogy a legszebb, amit láttak, Franciaországban, Bretagne környékén, az a legszebb része a világnak. Már voltak Amerikában, voltak mindenütt. És úgy aludtam el mindig, hogy õ mesélt nekem. Vagy õ, vagy pedig biztos hallottál a gyomai Kner nyomdáról, az egy nagyon híres nyomda volt régen. Na, a Kner Zsuzsi volt velem. Képzeld el, õnekik egy nyomdájuk volt, ez volt a leghíresebb nyomda akkor. Az összes költõ, meg zeneszerzõ mind oda járt, ott nyomták ki a könyveket, a kottákat, mindent. Ez a Zsuzsi zongoramûvésznõnek készült, Bartók, Kodály tanította. Nagyon szép házuk volt, még ma is megvan. És ezt a Zsuzsit nagyon szerettem, vele voltam a legtöbbet. Ugyanis úgy voltunk, hogy hát aludjunk el, de ugye az ember elalvás elõtt olvas. Õ mesélt el valamit, amit olvasott. Övéké volt a nyomda, még a nagyapja alapította, nagyon híres nyomda az, most is olvashatsz róla. Zsuzsival voltam nagyon jóban. Na most az történt, hogy körülbelül eltelt egy hónap, szörnyû volt, állati éhesek voltunk. Volt ott színésznõtõl tanárig, mûvészettörténész, amit akarsz! Különbözõ nagyon jó fejek, és akkor esténként, mikor már egy kicsit hûvösebb volt, leültünk körbe, és játszottunk, irodalmi szakkört játszottunk. Egyik szavalt, a másik énekelt, ezt mesélt, azt mesélt, de a végén mindig abba torkollott, hogy mit ennél, ha otthon volnál? Mit fõznél, ha otthon volnál? Borzasztó éhesek voltunk, képzeld el, majdnem mind fiatalok! Nem is emberi étel volt, amit adtak, és édeskevés. Ott a hõségben tengtünk-lengtünk, folyton ötös sorokba állni! Hõség volt, szomjúság, folyton. Képzeld el, mikor már majd szomjan haltunk, akkor a gyönyörû gondozott úton végigment egy hófehér locsolókocsi. Mi nem mertünk odamenni, hogy odatartsuk a kezünket, mert azt mesélték, hogy aki oda mert menni, mert már õrjöngött a szomjúságtól, azt egyszerûen ostorral elverték.
    Amit tehetett, azt a lengyelek elvették. Nem csak zsidók voltak, voltak lengyelek is, volt ott holland cigánytól minden. Egyik reggel, valahogy odasodródott hozzánk egy nagyon helyes hozzám képest idõsebb német nõ. Lehetett negyven éves akkor, és elkezdtem vele beszélgetni egy sorállásnál, és mondja, hogy õ német, árja német. Hát mondom, akkor, hogy került ide? Azt mondja, hogy úgy került ide, hogy neki egy kis üzlete volt valahol Németországban, már nem emlékszem, hogy hol mondta, és a fia, meg a férje, a fronton volt. És egyik nap nagyon el volt keseredve, már rég nem kapott levelet, már majd megõrült, nem ment kinyitni az üzletet. A szomszédja, aki amúgy is irigye volt, följelentette, hogy szabotál, hogy nem nyitja ki az üzletet. Elvitték, ott volt velem Auschwitzban. Szóval mondom, hogy árja német nõ is volt.
    Most ez a vécé, ezekkel mikor betelt egy ilyen vödör, akkor rárakták, nem tudom, láttad e már, a szegény emberek meg a kofák szokták húzni, négykerekû kiskocsi. Na olyanra ráraktak öt-hat, nyolc vödröt, és akkor egy férfi húzta el, nem tudom hova vitte. Mondják, hogy az, aki a mienket húzta, Kolozsvár leghíresebb sebészdoktora volt. De azt képzeld el: ugye, az az egyenetlen földön vitte, fröcskölt ide, fröcskölt oda. Valahol biztos földolgozták, mert a németek mindent földolgoztak. Körülbelül két hét telt el, addig vizet se láttunk, mindenkin koszpáncél volt! Ahogy aludtunk, ha esett az esõ ránk esett. Volt fedél, de lyukas. Úgy is hívtuk, hogy lyukas barakk. Na most, két hét múlva sorba állítottak nem tudom hány száz embert, és elvittek fürdeni. De megint ugyanez; vastag csövön forró víz, hogy csak így tudtál mosdani! Agyonégetted a kezedet, de már ez se számított! Mikor mentünk, itt Magyarországon már annyira nem volt tégla, meg építési anyag, hogy a legnagyobb protekcióval sem lehetett kapni. Ott meg képzeld el, égig érõ, hatalmas sorok, cementes zsákok, tégla, ami hiánycikk volt, mind égig érõ sorokban. Ahogy vittek bennünket a fürdõbe, ezeket láttam, úgyhogy én elõször ott kezdtem el borzalmasan bõgni, hogy Úristen, ha ezeknek ennyi tartalékuk van, sose lesz vége a háborúnak! Amikor elmentünk a fürdõbe, megint leraktuk a ruhánkat, másutt jöttünk ki, újabb rongycsomót kaptunk, de az is ugyanolyan volt, mint a régi.
    Na, akkor én még egy-két hetet ott végigcsináltam, és akkor láttam, hogy ott toboroznak munkára. Hát én oda beállok, gondoltam, szóltam Zsuzsinak. Mondom Zsuzsinak: gyere már, nézd, ott a vékonyakat kirakják, csak a strammokat veszik fel, biztos valami munka. Hát oda sodródtunk, minket is beválasztottak. Na, háromszáz nõt válogattak ki, és akkor elvittek bennünket egy nagy autóval. Akkor kaptam az elsõ pofont, amikor tényleg csillagokat láttam nappal. Addig azt hittem, hogy az mese. Mentünk, és jött egy raj férfi. De attól, hogy olyan soványak voltak, mind olyan hosszúnak látszott, magasnak! Az én férjem, akivel ott a gettóban esküdtünk, nagyon hosszú, magas fiú volt, és úgy elbámészkodtam, hogy nincs-e köztük. De hát azok is rongyokban, borzalmasan. És ahogy néztem, már közben elkanyarodott az én csapatom, és akkor odajött a német, és egy nagy pofont lekent. Tényleg csillagokat láttam! Na, hát aztán mentem, ugye, rendesen a csoport után, és akkor három részre választottak bennünket, három darab százasra. És akkor be kellett mondani a neveket, az életben elõször, és fölírták, amit mondtunk. Úgysem tudtam volna igazolni! A névsor eleje, az elsõ száz, másnap indult. Ja, egy éjszaka olyanban aludtunk, ami valószínû, hogy gázkamra lehetett! Mint a gõzfürdõben vannak a sorok lépcsõzetesen. Oda ültettek bennünket éjszakára aludni. Hát én legfölül voltam, és az ablak annyira koszos volt, nem tudom gázlerakódás vagy mi, szürke volt, hogy kinyomtam, érted? És helyibe odaraktam azt az inget, amit adtak. Nem is tûnt fel, hogy ott nem üvegablak van, hanem az a rongy. Úgy aludtam, hogy jött be a finom friss levegõ ott azon a kakasülõn. Ott, elõtte persze fürdõben voltunk, és akkor kaptam egy kisestélyi ruhát. Egy világoskék, aranycsillagokkal hímzett, hatalmas, eddig érõ ruhát, jó nagy volt, úgy háromszor belefértem volna! Késõbb nagyon jó volt, hogy olyan hosszú volt, mert mikor már a gyárban dolgoztunk, a fáslikat onnan hasogattam le. Egy olyan jutott nekem, másnak másféle, volt ott minden. Mondom, akkor egy ilyen helyen aludtunk. Reggel vittek bennünket ki az állomásra. Mikor megláttam az Auschwitz-kiírást, sokszor elmondtam, el ne felejtsem, hogy ez volt az elsõ állomás: Auschwitz! És bejött egy vonat, három szerelvény volt, három szép rendes személykocsi. Lestük, hogy majd biztos odaraknak hátulra egy vagont, egy üres vagont, olyanba raknak bele. De nem, kérlek szépen, hát elõször is nagyon kiröhögtek bennünket az állomáson! Kopasz nõk, ugye, csuda ruhákban! Borzalmasan néztünk ki! De mindenki kapott egy ekkora kenyeret, négyszögletes volt a kenyér, benne kis Wurst-félével, azt kaptuk útra. Na, most kérlek szépen, a harmadik kocsiból kiszedték, kiszállították a németeket, és odaraktak be bennünket. Elszoktunk attól, hogy székre üljünk. Mindenki a földre ült, aztán fölszállingóztunk a padokra.
    És hát vittek bennünket egy Langenbilau* nevû városkába, hát az életben nem hallottuk ezt, különben ez lengyel lehetett, csak akkor a németek elnémetesítették a nevét. Na, ez a Langenbilau, ez egy kis gyárváros lehetett, mert ahol mi voltunk, úgy hívták a céget, hogy Dirig ez egy hatalmas nagy vállalat volt. Onnan kezdve, hogy volt a Kaliko, ahol földolgozzák a rongyokat, meg nem tudom, miket. Akkor volt a fonoda, a Spinerei és volt a szövöde, a Weberei. De mind olyan hatalmas gyárrészek voltak, én gondolom, hogy a csepeli Weiss Manfréd lehetett ekkora, tudod, olyan óriási! Munkásszállások is voltak, meg irodák. Én a Spinerei-ba kerültem, a fonodába. Ketté volt osztva a terem, ahol aludtunk, és szalmával behintve, úgy ott a szalmán aludtunk. És mindenkinek volt egy fakkja. Már tudtunk mosakodni is, mert volt mosdó. Igaz, hogy hideg víz volt, de mosdó volt. Akkor, ott kaptunk már reggelit, ebédet és vacsorát. Kenyeret kaptunk, meg valamit, úgy hívták, hogy Zulage vagy egy Wurst darabot, vagy egy mûmézet, vagy egy mûvaj darabot. A méz édes volt, de nem volt méz, a fene tudja! A vaj is gondolom ilyen margarinszerû inkább. Mindent mûbõl csináltak. A németeknek sem volt már. Egy mérnök hozott be két kis cérnavékony kenyeret, ami közt krumplis nem tudom micsoda volt, például. Érted, azoknak sem volt ennivalójuk, a németeknek sem. Egy magyar munkás már azzal el sem ment volna dolgozni! Na, most tíz, nem tudom hány kilométerre volt a gyártól a láger, ahol laktunk. Reggel hajnalban költöttek, már reggel hatra benn voltunk. Azt hiszem, négy kilométert gyalogoltunk a gyárba. Reggel hattól este hatig dolgoztunk, délben egy fél óra szünettel. Megkérdezték elõször, hogy kinek van érettségije. Hát, voltunk egy páran. Engem egy nagy fonógép mellé osztottak be. Nekem kétszázötven orsóm forgott. Na, most ha azok megbolondultak! Akkor volt egy ilyen fogó, amivel le kellett állítani, az mindig ide ütõdött. Úgyhogy ez az összes nagy sebesülésem. Visszeres lett a lábam, ahogy mindig nekiütõdött az a fabot. Életemben gépet sem láttam, úgyhogy elég sok bajom volt vele. És éhesek voltunk, fáradtak voltunk, borzalmas volt. Hát ott sem volt sokkal jobb! Vasárnap nem volt munka, szombaton volt. Akkor adtak pár szem krumplit hajával, úgy imádtuk, ha haja is volt, meg valami lóhúst bele. Szörnyû, na! Azt mondtam: meg kell ennem mindent, és túl kell élni! De egyszer azt hiszem feketeretket fõzhettek, vagy mi, de az nagyon rossz volt, azt már nem bírtam megenni.
    Volt egy mester, nem tudom, hogy az mért nem volt katona, mert olyan épkézlábnak látszott. Az másképp nem szólított csak "Verdammte Furie", átkozott kutya, mondta, és soha nem volt neki jó, amit csináltunk. Hát, nem azért mondom, egy kicsit azért szabotáltunk, ha tudtunk. Hagytuk öszszegabalyodni a szálakat.
    Késõbb kinn laktunk a lágerban. Na hát az külön borzalom volt, hogy kivittek a gyár területérõl olyan körülbelül két kilométerre, s ott már elõzõleg laktak lengyelek. Éjszaka érkeztünk meg, és bezártak bennünket egy terembe. Ott beszélgettünk. És egyszer csak nagy dörömbölés is a fabarakkok egyik oldalán. Átszóltunk, hogy ki az, németül. Németül felelnek: ti kik vagytok? Mondtuk, hogy mi most jöttünk Auschwitzból, és magyar zsidók vagyunk. Amikor bemondtuk, hogy Auschwitzból jöttünk, ott képzelj el egy akkora zokogást, de akkorát, hogy nem tudom, hány nõ egyszerre kezdett zokogni. És akkor kisült, hogy õk már pár éve itt élnek, és õk építették Auschwitzot, és szörnyeket meséltek róla. Hogy ott még együtt voltak a családok, és ha mit tudom én eltûnt egy tégla vagy eltûnt egy szem krumpli, akkor olyan megtorlások voltak" hogy a szülõk elõtt a lányoknak külön kiszedték szálanként a haját, vagy a mamát megbecstelenítették a család láttára. Ott végezték ki. Szóval, borzalmakat meséltek! Hogy nem tudjuk elképzelni, hogy mi volt.
    Nem is nagyon szerettek minket ezek a lengyelek. Késõbb már volt egy-egy barátság, de haragudtak nagyon, hogy a magyarok akkor még jól éltek, és nem tettek értük semmit. Mi nem is tudtuk, hogy mi volt, meg amúgy sem tudtunk volna tenni semmit! Szóval, nagyon út áltak minket. Nemrég ment a Schindler listája, nahát, valahogy így történt ott is, hogy kikértek munkára csoportokat. Ha már munkára, akkor kellett nekik egy láger, ugye. És így épült Auschwitz. Aztán lett a bevonulás, és onnan minket is úgy kértek ki munkára, ez a Dirig-cég. A Webberei-ban mindenütt dolgoztak, dolgoztunk, mi háromszázan voltunk, de lengyel zsidók is voltak ugyanennél a cégnél.
    Lefogytunk, de ez a marharépa úgy felfújt, mindenkinek olyan nagy hasa lett, nagyon idomtalanul néztünk ki. Már kezdett nõni a hasunk. Hogyha a családra gondoltam, csak úgy tudtam gondolni, hogy ülünk az asztal mellett, és mákos nudlit eszünk. Mindig borzasztóan éhesek voltunk. A fogsorunk mozgott a vitaminhiány miatt. Egyszer piros paradicsomot hoztak a gyárba. Azt mondták, aki jól dolgozik, kap. Meg is kapták. Aztán ígérgették, hogy aki továbbra is szorgalmas lesz legközelebb is kap paradicsomot. Ez persze soha többet nem fordult elõ. A Zsuzsi meg egyik nap kapott két szem vöröshagymát. Na most azt tudnod kell rólam, hogy én mindig is utáltam a hagymát. Akkor viszont faltam. Olyan is volt, hogy a mama a kislányának adott minden élelmet, õ meg nem evett. Ez a mama volt az, aki elõször meghalt közülünk. Ezután nem tettek egy gyárrészlegbe családtagokat. Itt voltunk aztán egészen 45 márciusági. Na, ezen a részen bombázás nem nagyon volt. Messzirõl hallottuk, de itt nem. Tán kétszer volt riadó. Na, most március elseje elõtt történt az, hogy leállt a gyár. Már nem nagyon volt gondolom, semmiféle anyag, amibõl dolgozhattunk volna.
    És az történt, hogy jöttek teherautók és fölraktak minket egy teherautóra. De nem vittek a teherautóval, csak a gyár kapujáig, onnan kezdve gyalog! Március elseje volt, esett a hó. Ja, és mindenki kapott egy ekkora darab kenyeret megint, ilyen négyszögletes hamukenyeret, valami kis virsliszerûvel, Wurst-nak hívják õk ezt. És ezt így vittem a kezemben, nem volt se szatyrunk, vagy valami ilyesmi. Mentünk, mentünk, és esett a hó, fújt a szél, egész nap csak mentünk. Kabátot adtak valami kabátot.
    Hát azt nem is meséltem, hogy a gyárban, olyan mûanyag cipõink voltak, hogy fatalp, és azon mûanyagból egy fûzõs valami. Akkor még nagyon kezdetleges volt a mûanyag, olyan szúrós valami volt a zoknink is. És egyszer, ahogy mentünk be a gyárba, levált a cipõm talpa a felsõ részrõl. Úgyhogy így mentem négy kilométert a hóban, egész nagy hóban, az egyik lábam mezítláb volt. Képzeld el, még csak nem is tüsszentettem! Na szóval, ez olyan március elején volt, mentünk, esett a hó igazán szépen, fújt a szél. És vittek bennünket, fogalmam nem volt, hogy hova! Éjszaka valami istállóban aludtunk, valami bárónak a birtokán. Emlékszem, ez egy emeletes istálló volt. Egyszer csak éjszaka közénk esett egy lány, mert ott, ahol a lovaknak a zabot öntötték le, ott egy tölcsér volt, s azon leesett. Nem tudom, hány napig mentünk. Tudom, hogy a kezem annyira megfagyott, hogy utána nagyon sokáig alig bírtam mozdítani.
    Na, akkor másnap, emlékszem rá, hogy olyan estefele mentünk egy nagyon szép kisvárosban. Olyankor az ember bõgött, mert elképzelte, hogy itt még béke van, az ablakok mögött családok ülnek és esznek. Aztán megérkeztünk egy másik városba, ahol már volt egy ilyen láger, és oda vittek be bennünket. Azt hiszem, az volt a legrosszabb. Hideg volt, nyirkos volt, enni alig adtak, nem mozoghattunk. Valami szörnyû volt! Nem tudom meddig voltunk ott, elég sokáig, mikor egyszer megjelent a mi gyárunkból két teherautó, azzal, hogy visznek vissza, de nem mindenkit, csak a jó dolgozókat. Hát az egyik vezetõ, már közülünk való, az nagyon jó barátnõm volt, és hát persze, hogy visszavitt. Ez volt a Nóra. Visszamentünk akkor a teherautóval.
    Zsuzsa az amott maradt. Az úgy volt, hogy amikor Auschwitzból elvittek bennünket, és mikor megérkeztünk, háromszázan voltunk, és százanként vittek bennünket. Na, én a második százban voltam, és az elsõ százból az egyik odajött hozzám, az volt ott az elsõ száznak a választott parancsnoka. Kérdezte, hogy szolnoki vagy? Igen. Megismertelek, azzal a barátnõddel, azzal sokat voltál. Hát, mondom, igen, szomszédok voltunk. Azt mondja, akkor te leszel itt a vezetõ. Mondtam, idefigyelj, én nem leszek, mert én vagyok itt a legfiatalabb, én itt nem tudnék mit csinálni. De itt van, mondom, egy nagyon kedves ismerõs, aki nagyon jó lesz. Érettebb, és nagyon rátermett. Hát ez volt a Nóra. S innen meg õ hozott engem vissza. Visszajöttünk ide a lágerunkba. Na most akkortájt erõs pakolás volt, pakolták a gyárat, a gépeket, autókkal szedték össze a rengeteg anyagot, meg mit tudom én mit. Akkor mi is szedtünk magunknak anyagot, akkor már ilyen szabad piac volt. Már a németek is sokkal kedvesebbek voltak.
    Pontosan május 8-án, vége lett a világháborúnak, akkor szabadultunk föl, akkor jöttek be az oroszok. Én azt mondtam, az elsõ orosznak a nyakába borulok, és megpuszilom. Adós maradtam vele. Elsõsorban azért, mert nem volt lehetõség, ugyanis a német nõk fantasztikusan szeretik a férfiakat! De minket olyan tatárok, olyan vadképûek szabadítottak meg, inkább menekültünk elõlük! Na, most egy orosz tiszt kijött oda a lágerba, és azt kérte, ne rögtön induljunk haza, hanem adjuk át a gyárat majd az oroszoknak, ne hagyjuk addig itt. Majd akkor õk is adnak nekünk teherautót, ha kérünk, de vonat is lesz, és mehetünk haza. Hogy most már mi is rendesen fizetést kapunk. Na, most már, mi is a német kantinban ettünk. Addig külön, a gyárban, a gépek közt ettünk. Dehogy mehettünk a német kantinba! Beszélgetni sem volt szabad a németekkel.
    Elsõ nap, mikor a német kantinba mentünk, nagyon szerettem a spenótot, és valami zöld étel volt, azt hittem, hogy spenót. Nagy örömmel vittem a tányért, kértem az adagomat, de amikor belekóstoltam, valami nagyon rossz lapulevél volt. A németek amúgy sem tudnak fõzni. És akkor odajött a mester, aki addig csak azt mondta: "Átkozott kutya te!" Most odajött, és megkérdezte, hogy hogy vagyok, hogy ízlik az étel? Akkor az egészet, zsupsz, ráöntöttem! Mindenért ez volt a bosszúm! De úgy megijedtem, hogy elszaladtam.
    Na, akkor már kiköltözhettünk a lakásokba. Hát rengeteg német elmenekült onnan az oroszok elõl; féltek, és ezeknek a lakását odaadták nekünk. Úgyhogy mi négyen öten, nem tudom hányan, kaptunk egy ilyen német lakást. Teljes fölszereléssel, mindennel, lekvárokkal, amiket persze rögtön kinyaltunk.
    Hát aztán körülbelül két hét telt el, amikor elindultunk haza. Hol volt vonat, hol nem volt vonat, hol gyalog jöttünk.
    Én teljesen egyedül jöttem haza. Egy darabig még vártam, hogy jönnek majd a családból a többiek. Akkor jött valaki, aki tudta, hogy apa meghalt. Átment az oroszokhoz, átszökött, és együtt volt azzal a Lajossal*, aki késõbb a cukorgyár igazgatója volt. Az mondta el neki, hogy apu a fogolytáborban halt meg, flekktífuszban. […]
    Az öcsémrõl máig sem tudom, hogy hova tûnt mint munkaszolgálatos. A férjem sem jött vissza soha többé. […]



*Tabák Lajosról, a kiváló sziciofotósról van szó. (A szerk.)