BOLDOGH DEZSÕ

Kelet-Európa

I.
... S néztem hogy úszik el a "tojáséj" - - -
és tükrözõdött mennyi csillagrajz-alak
ahogy a metróból tolongva tarka népek
százlábúakként iramlanak
és mint menekülttáborra ha a csönd leszáll
villamoslámpák hosszú árnyainál
hallgattam mit susognak a lakótelep-falak

A padokon részegek feküdtek
mert vad álmokra gyûlt bennük a holdkór
és látszott az ég meghasadt ezüstnek
mint fénytörés eltévedt ufók-ból
- 'hol lim-lom tájain egy (fr)ady-szobrot
sprézett tele a rá-
szedett-vedett utókor

II.
Már mocorog kidugná fejét
rossz vackaiból a holnap reggel
egy villamos érkezett eléd
és ott ülsz benne véreres szemekkel

A szürkület röntgenárnyai
mozdulatlan utcasorra dõlnek
valahonnan az alélt várost hallani
- visszhangjait ittlevõ idõdnek

III.
Csikkeznek hálnak a vencelen
- kelet-közép délután -
noha még minden álmos hajnali
a végzet rezzenéstelen
elsõ színek a hosszú tél után
a vörösön szent márk galambjai

Múmiáit bontja a keselyûség
álomláda rejt titkolt chippeket
bámuljuk a legvakabb valót
lehúnyt szemünkben a videoklippeket
megérezzük a vérszagot
mindenképp gyanús színteren
istenünk látványt és pénzt adott
de itthagyott a jövõben hirtelen

N. HORVÁTH PÉTER

Mire megint õsz lesz

A tûzfal, álmaim téli mozivászna,
sokáig õrizte láthatárom szélét.
Zöld függöny nõtt elé ígéret havára,
s újra csak a késõ õszi csendre nyílt szét.

Most ház épül elé, még titkos jövõvel
üres szobáiban, lassan testet öltve.
Míg a jelen idõ mindennapja jõ el,
õrölve az élet malmán körbe-körbe.

Mire megint õsz lesz, s lefoszlik a kárpit,
s a május szobámban vár feltámadásra,
tán az egyik ablak odaátról rám nyit,
szemközt egy megvénült õrszemet találva.

Sötétedõ esték üvegét bámulom,
túl a levetkõzött ágak kusza rajza.
Átvergõdhet rajta bármelyik mondatom?
S vajon meghalva, vagy mégis meghallgatva?

BENE ZOLTÁN

A jövendõmondó

Gaius Caligula áldott emlékezetû császár lehetett volna, ha nem ismerkedik meg velem. De rossz sorsa az útjába sodort, s õ egy gyenge pillanatában megvásárolt engem, az egyiptomi Sesonkot, hõs líbiai õseim csenevész ivadékát. Én pedig kínzó honvágyamban telezsongtam a fejét a Nílus partjának csodáival és a néhai Ptolemaiszok hajdanvolt, de kétségtelenül égi eredetû hatalmával. Nem gyõztem a fülébe súgni-búgni, mennyire áhítozott az istenkirályság után már a nagy Iulius is, miután a ringyó Kleopátra szavaiból megismerte Egyiptom lényegét; s menynyire vágyta a gyõzhetetlen Augustus, hogy uralkodóként megistenüljön. Kijelenthetem, hogy oroszlánrészem van abban, hogy Gaius Új Napistennek, Neos Heliosnak nevezte magát - az azonban nem az én bûnöm, hogy belezavarodott a saját istenségébe. Veleszületett kegyetlensége és zsenge gyermekségében kialakult kóros akaratgyengesége folytán õrült meg, nem az én meséim miatt, ha semmi mást nem is, ezt az egyet bizton állíthatom.
    Gaiust, ma is tisztán emlékszem, a Város alapításának 794. esztendejében, január 24-én döfte le Cassius Chaerea, s én nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Elõször nevettem, mert már hosszú ideje elegem volt abból a sok galádságból, amit Caligula a szemem láttára cselekedett, utána viszont sírtam, hiszen mégis csak azt az embert veszítettem el, akit az egyetlen jótevõmnek mondhattam. Sûrûn potyogtak a könnyeim, s annyira sajnáltam magam, hogy majd megszakadt belé a szívem. Szánalmasan sóhajtoztam akkor is, amikor Magnus, legbensõ rabszolgám rontott szerénynek nem nevezhetõ hajlékomba dühös vadkan gyanánt, a galád császárgyilkosság után egy vagy két órával, s szótlanul, ám annál sebesebben összecsomagolta néhány ruhámat. Két erszény aranyat és egy erszény ezüstöt vett magához, az övébe rejtette a római polgárjogomat bizonyító okiratot, azzal kézen ragadott, kivonszolt a házam elõtt álló harci szekérhez, fellökdösött rá, maga is mellém ugrott, és szélsebes vágtára ösztönözte a két paripát.
    Északnak vettük az irányt, napokig, hetekig küzdöttük magunkat fel, az égbenyúló hegyek irányába. A Pannonia Superior nevû proviniciába igyekeztünk, Magnus szülõföldjére, a mûveletlen kelták földjére, a Borostyán-út vidékére. Nagy erdõségek borította, vizenyõs tájék ez, elsõ látásra nemigen nyerte el a tetszésemet, de nem tehettem mást, mint hogy beletörõdök a megváltoztathatatlanba, s egy napon így szóltam társamhoz:
    - Magnus, hûséges rabszolgám! Köszönettel tartozom neked, amiért megóvtad életemet, mely ugyan annyit ér számomra immár, ezen a barbár vidéken, mint légypiszok elrongyolt tógám szélén, de mégis hálás vagyok, amiért szeretsz és gondoskodsz rólam, élhetetlen férfiúról. Ezért úgy döntöttem, amint valamelyest civilizált helyre érünk, felszabadítalak! Szerapiszra és Íziszre esküszöm, hogy megteszem!
    - És nem jársz vele rosszul, uram - nyelvelt Magnus szemtelenül, ahelyett, hogy, amint illik, hálája jeleként megcsókolta volna lábamon a sarut.
    - Visszatérünk a népem közé - folytatta, s közben barbár módon csámcsogott, minthogy egy madárlábat rágicsált éppen -, s meglásd, találunk valami szép várost is, mert a Borostyán-út gazdagságot hoz, s a gazdagságból városok sarjadnak! Egy városban aztán jól elboldogulsz majd, uram, mert, ha nem csalódom, az efféle új településeken zömmel kiszolgált légiósok és hasonló népek élnek, akik áhítoznak a babonaság után. Egy egyiptominál jobban pedig senki sem elégítheti ki eme tiszteletreméltó vágyukat! Én, persze, mindvégig melletted leszek!
    Nem ellenkeztem, nem is szóltam, csak legyintettem szavaira. Mélységesen mély apátiámba süllyedtem vissza, melybõl csak egy, néhány nappal késõbb szemem elé táruló kép cibált elõ egyenesen a hajamnál fogva: egy várost láttam kinõni a földbõl, mint valami értelmetlen, rendszertelen, s mégis rend után áhítozó rengeteget. Meszes vedrek, gerendák, deszkák, kövek, téglák, habarcsos teknõk hevertek szanaszét mindenfelé a Borostyán-út két oldalán. Itt-ott félig vagy egészen kész épületek emelkedtek, másutt alapokat ástak, megint máshol a falakat rakták félmeztelen munkások. A leendõ város falai elérték már egy jól megtermett férfi állát, s vastag, erõs tölgyfából ácsolt kapui tökéletesen illeszkedtek a nagy gonddal és szakértelemmel kõbe ágyazott sarokvasakra. Tetszetõsnek találtam a sürgés-forgást, szemrevalónak és izgalmasnak az építkezés rendetlenségét, amely zûrzavaron átsejlett a majdani város mértani rendje. Magnus zökkentett ki békés szemlélõdésembõl. Elmondta, hogy máris találkozott földijeivel, s széles vigyorral az arcán közölte:
    - Ez a megfelelõ hely nekünk.
    Én megvontam a vállam, lekászálódtam a szekérrõl, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és így beszéltem:
    - Legyen hát ez a város az új otthonunk, Magnus! Állapodj meg becsületes építõmesterekkel, hogy építsenek nekünk házat, s hálából, amiért ide vezérelt, Ízisznek egy méltó szentélyt! Mutasd meg nekik az írást, mely igazolja polgárjogomat, ha netán nem akarnák teljesíteni kéréseinket, s ne fukarkodj az arannyal!
    Magnus meghajolt elõttem, s eltûnt a városfal mögött.
    Ilyesféleképpen találtam új otthonra én, az egyiptomi Sesonk, római nevemen Gaius Iulius Sesoncus, a hazátlan, a befogadott. A Nílus partja után Rómába, majd onnan ide, az elmaradott Pannóniába vezetett utam, amit az istenek jelöltek ki számomra. Itt élek már sok-sok év óta, láttam felnõni ezt a várost, amelyben lakom, s amelynek egyszerû lakói érdemtelenül bár, de tisztelettel öveznek.
    Amikor Magnus visszatért megérkezésünk napján, így beszélt hozzám:
    - Megállapodtam, uram, mindenben, ahogyan meghagytad. Szállást is szereztem arra az idõre, amíg felépül a házunk.
    - Ügyesen jártál el, Magnus - dicsértem meg a rabszolgám, s akkor eszembe jutott, hogy még azt sem tudom, hol vagyunk voltaképpen, következésképpen feltettem a kérdést:
    - Mi a neve ennek a helynek?
    - Savaria, uram. Savaria - válaszolta Magnus mosolyogva.
    Három hónap sem telt belé, s felépült a házam és az Ízisz-szentély. Magnust beköltözésem órájában jogszerûen felszabadítottam, s õ hetekig a bormérésekben töltötte napjait, orra a mértéktelen ivástól feldagadt, mint egy felfújt erszény, arca felpüffedt, tekintete zavarossá vált. Aztán egyik reggel nem surrant ki házam kapuján, hanem - kissé dülöngélve ugyan, de láthatóan közelebb a józanság, mint a részegség birodalmához - elém állt, s megszólított:
    - Uram! Újfent jó munkát végeztem, meg kell, hogy dicsérj! Végigjártam ennek az új városnak az összes korcsmáját, beszéltem mindenkivel, akivel csak beszélhettem, s ennek köszönhetõen ma már nincs olyan ember Savariában, aki ne hallott volna az egyiptomi varázslóról, Ízisz papjáról, aki belelát a jövendõbe!
    - S ugyan ki volna az Magnus? - kérdeztem ártatlanul.
    - Te magad, uram! - vágta rá rögtön. - Vagy azt gondolod, az a pár arany és ezüst, amit magunkkal hoztunk, életünk végéig eltart bennünket? Ha erre gondolsz, súlyosan tévedsz, uram! Biztosabb alapokra kell helyeznünk az életünket.
    - S az én nemlétezõ jóstudományom volna ez a biztosabb alap, barátom? - siránkoztam.
    - Egyiptomi vagy - jelentette ki õ, ellentmondást nem tûrõ hangon. - Ismered azt a borzalmas nyelvet, azt a félelmetes írást, azokat a szörnyszülött isteneket! Ugyanakkor római polgár is vagy, akitõl senki meg nem kérdezi, valóban pappá szentelték-e? Ebben a városban egy jó ideig még nem lesznek annyian Róma polgárai, mint sáskák a mezõn, és nagyon-nagyon sokáig bambán örülnek még az itteniek, ha akad köztük egynéhány ilyen magas rangú személy! Nem fognak firtatni semmit, nem fognak háborgatni bennünket, uram. Csak a kíváncsiságuk hajtja õket. S nekünk mindössze ennyi kell, semmi több. Te tanult ember vagy, értesz a mellébeszéléshez. Homályos jóslatokat kell majd mondanod, értse ki-ki, ahogy neki a legjobb, s fõleg: fizessen érte csengõ ezüstökkel, aranyakkal! Sestertiusokkal, asokkal, amforákkal, bronzszobrokkal, üvegedényekkel, miegymással. Ez a része viszont már az én gondom lesz, uram! Már megbocsáss, de te nem sokat konyítasz az üzlethez!
    Lehajtottam a fejem, nem háborogtam, nem értetlenkedtem tovább. Elfogadtam a szerepet, amit Magnus, egykori rabszolgám osztott rám: jövendõmondó lettem. S mivel valóban sokat tapasztaltam és tanultam távoli hazámban, az üzlet fellendült, a vállalkozás jól mûködött. A szentélyben jósoltam, Ízisz szobra elõtt állva. A szobrot üregesre készíttettem, majd saját kezûleg építettem bele azt a szerkezetet, amely által szóra bírható a holt anyag. A hangot Magnus kölcsönözte. A hatás leírhatatlan volt.
    Néhány év múlva nem akadt olyan háztartás Savariában, amelyik ne kérte volna ki egyszer-kétszer, vagy annál is többször a véleményemet különbözõ ügyekben. Kezdetben sokat szabódtam, igen-igen elszégyelltem magam, kínlódtam, gyötrõdtem esténként és éjjeleken keresztül; késõbb azonban belerázódtam a szélhámoskodásba. Végül egy évtized alatt mesés vagyonra tettem szert.
    Ám akkor történt valami, ami véget vetett a szerencsémnek.
    Egy napon egy daliás, ifjú ember látogatott meg, s arra kért, jósoljak neki küszöbön álló házassága elõtt. Én az elõzõ éjszakán egy hetérával töltöttem a kedvemet, közben túl sok bort ittam, ennél fogva a fejemben kétkaptárnyi méh zümmögött szakadatlan. Érthetõen nyûgös kedvemben tobzódtam hát, törõdött voltam és ingerült, így aztán a következõ, légbõl kapott, kegyetlen, hajmeresztõ jóslatot szavaltam rekedtes hangon a deli ifjúnak:
    - Vigyázz, barátom, mert ha megházasodsz, iszonyú baj szakad reád! A lány, akit eljegyeztél, régen elveszett testvéred. Ezért házasságotokból rút korcsok fogannak, s mikor a világra jönnek, az apád elvágja a torkukat, majd saját magát öli meg. Te a mocsarakba bujdokolsz eszedet vesztve, a feleségedbõl pedig ringyó lesz!
    Az ifjú arca felragyogott a jóslat hallatán, bõségesen megjutalmazott, és magamra hagyott. Nem értettem viselkedését, de csakhamar megfeledkeztem az egész históriáról. Egy év múltán hallottam újra a hírét az emberemnek. Megtudtam, hogy nem vette el azt a lányt, akit kiszemeltek a számára, hanem egy másikat tett asszonyává. Tíz hónap elteltével gyermekeik születtek, s a gyermekek a fejüknél össze voltak nõve. A fiatalember apja ekkor valóban elvágta az újszülöttek torkát, majd a sajátját metszette el; az ifjú apa pedig, miként azt elõre megjósoltam, valóban elvesztette ettõl az eszét, s a mocsarakba vette be magát. Mindezek után a felesége, magától értetõdõ bánatában, valóban ringyó lett, saját testét árulta mindenféle jöttment keltáknak. Megdöbbentem és megrettentem, amikor mindez a tudomásomra jutott, s hogy végére járjak az ügynek, felkerestem a szerencsétlen asszonyt. Tõle tudtam meg, hogy titokban régóta szerették egymást az ifjúval, aki az én jóslatom segítségével a férje lett. Elbeszélte azt is, hogy az ifjú annak idején azért jött el hozzám, mert a szülei egy módos kereskedõ lányával kívánták összeboronálni, õ viszont semmiképpen nem akarta azt a frigyet. Abban bízott, hogy kedvezõ jóslatot kap, amire hivatkozva kútba lehet ejteni a házasságot. (Megkapta.) Többet nem is mondott az asszony. Én magára hagytam, ám szörnyû gyanú támadt bennem, ezért felkerestem az anyósát, a mocsarakba bujdosott õrült anyját. Tõle tudom, hogy egykor volt egy lánya, aki ötévesen eltûnt, mint a ködbe veszõ vidék, s kérésemre azt is felidézte, hogy a fia és húga, az elveszett lány mennyire szerették egymást, s hogy folyton folyvást eljegyzést játszottak. Ezután visszamentem a ringyóvá lett nõhöz, s bármennyire féltem a válaszától, arról faggattam, kik a szülei.
    - Nincsenek szüleim - felelte. - Gyerekkoromban talált rám egy jószívû aszszony, az nevelt fel. De már õ is régen halott.
    Nem kérdeztem egyebet, minden megvilágosodott elõttem. S ugyanakkor minden sötétségbe zuhant. Egy erszény aranyat csúsztattam a cédává változott markába, azzal meg-megbicsakló térddel hazafutottam.
    Attól a keserû, vigasztalan naptól kezdve nem jósolok senkinek. Már nem vagyok jövendõmondó. Magnus is magamra hagyott, ma Savaria legjobb korcsmája az övé, s az leköti minden idejét, csak nagy ritkán látogat meg. Olyanná lettem keserves magányomban, mint Gaius Caligula, aki felszabadított és római polgárjoggal ruházott fel. Olyanná lettem, mint a lápban rejtõzõ férfiú, akit én tettem azzá, ami. Olyanná lettem, mint õk. Õrületem kiúttalan labirintusában bolyongok. A véletlen mûve volna? A vak véletlen mondatta velem azt a végzetes jóslatot? Vagy amit kimondtam, valósággá változott? S ha ezek után mondok valamit a jövõrõl, mi fog történni? Újfent valósággá válnak a szavaim? A szavak által teremtem a valót, mint az istenek?
    Õk, a Fönnvalók talán tudják a választ minderre, én azonban tudatlan vagyok. Én, Sesonk, az egyiptomi semmit sem tudok.


 
AYHAN EY GÖKHÁN *

Esemény

Ma a padlásról lehordom
az emlékem nyomait az
elélménytelenedett szobába,
papírcsomó, fénykép, miegyéb.
Érintkezésbe kerülök magammal,
elviselem a voltjaimat.
 

Kompozíció

Aluljáróhomály,
kéregetõ transzparensek,
zokniszagú kád,
holddal föltöltött,
párnás légszomj
a hamutartólét
csikkablakán.
 

Gyorsfénykép

                                   Valériának
A tükör elõtt vonalaid kiírják
maguk. Versbe rajongott remények,
ugye, holnap is, a rögzített
délelõtt szögében
megállsz, s nem változott vonalak
mutatják tegnapi arcod. Hihetõbb,
ha felemeled a kezed.



Auschwitz

Belépett, s tenyerében
megjelent a ránc.
 

Haikuk

Címtelen

Széljegyzet vagyok
a szavak eltakarnak
hiányod kezem
 

Nyugalom

Pillangószárnyon
szétmorzsolt csendkõ-homály:
fájdalomszünet
 

Este

Elsárgult, halk hold
nyávogással beszõve,
karcolatlan éj
 

Út

Reményfénnyel
beültetett távolság,
közelmaradék.

RÉVÉSZ ÁGNES

Békülés

Csak a lámpát
hagytad volna égve
lehet, most nem kéne
bolyongva keresnem
régvolt-sosemvolt
lehetetlent
szavakból kiszorult
keresetlent
csökönyös szamárként
kövek közt mennem
terhekkel, mit rám pakolt
a lét
leráztam volna
gurulna szanaszét
keserves sok szemét
napok apálya után
a sok ottmaradt lom
csupán töri, nem sebzi
lábam
néhány kört tehetsz
utánam
s ha elfáradtál végre
elõkerül a csésze,
a kávé
s mit rendeznek a napok
elfelejtheted, itt vagyok.

MARIK ÁLMOS

mozaik

füstölnek  félénken  fehér   foltok
hideg   hazug   hernyók  halnak
száraz   szavak  szöknek  szélben
tornyok  törnek   táncba   telente
 

NAGYSZÉKELY ISTVÁN

A postás

A postást kedvelték a kertvárosban. Hozzátartozott az utcaképhez. Mindenkit ismert, már messzirõl tisztelgett, két ujját emelve a sapkájához, ha ismerõssel találkozott. Még a régi nemzedékhez tartozott. Szerette, ha behívják, és elbeszélgethet a háziakkal, no nem hosszan, csak épp egy szusszanásnyira. Néha leült, felhajtotta a kupica pálinkát, vagy elszopogatta a pohár házi bort.

Anya dühös volt. Éreztem én, pontosan tudtam, mert azt azonnal megérzem, ha valami baj van. Meg se kell szidnia, tudom, hogy nem tetszik, amit tettem. Most nem velem volt baja, és ezt is tudtam. Nem kérdeztem, mert ha a dolgozójában rossz dolga volt, akkor sokszor velem kiabált. Ugyanúgy, mint Sapa. Apát csak én hívom Sapának. Néha elmeséli anyának, hogy mi történt a munkahelyén, és olyankor én is hallom. Ha ilyenkor szólok, akkor mindig elzavarnak, hát inkább hallgatok. Nekem sose mesélnek, és nem is beszélnek velem. Mindig tévézni küldenek. Sapa nem szereti, amit dolgozik. Nem tudom, hogy miért nem hagyja ott... A felnõttek nagyon sok mindent csinálnak, amit nem értek.

Most nem volt valami vidám. Gondterhelt arccal csöngetett. Hallotta, hogy felberreg az elektromos ajtózár, belökte a kaput. Sose kérdezték, ki az, felismerték, és kérdés nélkül engedték be. Végigbattyogott a betonkockákkal kirakott járdán, a cipõje orrát bámulta, azt figyelte, hogy suhannak el a fûvel benõtt sávok, amelyek a cementlapokat elválasztották.
    Nem vette észre, hogy egy vastag fa mellett  valaki felemeli a kezét.

Az a baj, hogy õk nem azt csinálják, amit a gyerekek szeretnének, de nekünk mindig azt kell tennünk, amit Sapa vagy anya akar. Nem szoktak nagyon szidni, mert tudják, hogy szófogadó kisfiú vagyok. De néha akkor is veszekszenek velem, amikor nem adok rá okot. Legtöbbször azt mondják: "Menj tévézni..." -, s én megyek. Leülök a szõnyegre, az asztal lábához támasztom a hátam, s úgy figyelem a mûsort.
    Olyan jó lenne, ha nemcsak tévézni küldenének!

Nem látta, amint a kéz lesújtott. Nem tudta, hogy kalapácsot tart a kéz.
    Valójában semmit sem érzett. Az ütés, amely nem is volt igazán nagy, a kisagyat érte, az idõs férfi azonnal elájult, s orra bukott. A második kalapácsütés már halálos lehetett. De ha nem ebbe, akkor a harmadikba halt bele. Azt már nem is érezte, amikor a gyilkos lesújtott a lapáttal. A nagy fa törzséhez támasztott lapát nehéz lehetett, mert lassan emelkedett, de aztán meglehetõsen nagyot ütött. Ebbe a szerszám súlya is belejátszott. Ezután lassan megemelkedett, és újra lezuhant. A sáros lapát elcsúszott a véres fejbõrön. Fel is szakította, s amikor újra meg újra lesújtott, akkor már a fehér csontot repesztette. A gyilkos nem hagyta abba... felemelte, és megint ütött. Lehet, hogy nehéznek találta, de lehet, hogy megelégelte az egészet, mert eldobta a lapátot, és ráugrott a postásra. Pontosan a nyakára. Aztán újra. A hátára, s végig a testén. Ugrált rajta és jó nagyokat rúgott bele.

Akkor, amikor az állatkertben voltunk, nagyon szép nap volt... Oviba azért szeretek járni, mert az óvó néni sokat mesél. Az a legjobb, amikor odahív maga mellé. Olyankor leülök a kicsi székre, vagy padra, és óvatosan, hogy ne vegye észre, hozzábújok. Magamba szívom az illatát. Azt nagyon szeretem. Olyan, mint a virágé. És az óvó néni szép, és fiatal, és nagyon jó, amikor megsimogatja a fejem. Ezért szoktam hozzábújni, amikor leül mesélni. Van, hogy átkarol, s a vállamra teszi a kezét.

Elfáradt.
    Le akart ülni, nem volt hova, hát a postás hátára telepedett. Óvatosan a fejéhez hajolt, s kíváncsian szemlélte a cafatokban lefoszlott fejbõrt. Megcsapta a vér illata...

A keze nem olyan ráncos, mint anyáé...
És anya sokszor olyan szagú, mint a konyha. Néha nem szeretem. Ja, anyát szeretem, de nem a szagát. De az jó, ha este lefekvés elõtt hozzábújhatok, akkor szeretem az illatát, mert a zuhanyozás után az övé is jó...
Az óvó néni okos. Sokat mesél. És ha kérdezünk tõle, akkor nem azt mondja, hogy fáradt, meg menjünk tévézni, hanem elmondja, mit akarok.

Elfintorodott. Óvatosan, két ujjal megfogta a fülét, s próbálta elfordítani a fejet. Az áldozat arcára volt kíváncsi. De a fül kicsúszott ujjai közül, így abbahagyta a próbálkozást.
    Felállt.
    Kíváncsian nézte a hullát. Aztán megrántotta a vállát, hátat fordított s elment.

Meg szoktuk beszélni a filmeket is.
Én a rajzfilmeket szeretem.
Ha otthon vagyok, mindig azt nézem. Azt szeretem, amikor a Tom és a Jerry kergetik egymást. Láttam olyat is, hogy a postást megverték, és lapáttal verték, és a postás lapos lett, de aztán felkelt és elszaladt.

Ma megkérdem az óvó nénit, hogy az a postás, akit én vertem meg, az miért nem szaladt utána haza?

D. NAGY LAJOS

Közelséged

Közelségedtõl: a szabályosnak hitt
Alakzatok szertefoszlanak.
Nem él túl semmim: régi valómból
Hamu és por marad.

Közelségedtõl: elég bennem minden,
Mi éghetetlen volt azelõtt,
Kis lánggal, szinte parázson,
De oltani lehetetlen.

Közelségedtõl: félni kezdtem attól,
Hogy te bennem csakugyan te vagy-e.
A bizonytalanság rossz kedvre hangol,
Még ha más okom nem is létezik.

Közelségedtõl: mégiscsak az maradtam,
Akirõl sosem tudtam, hogy én vagyok.
Ha benne vagy a csendben, hallgatok,
Hogy együtt legyünk benne mind a ketten.

Közelségedtõl: ezek az új távlatok
Még ijesztõbbnek látszanak.
S mégis, egyszerre mintha bejárhatóbbá
Válnának teáltalad.

Közelségedtõl: távolságainkat
Csókjaiddal együtt észrevétlen elnyelem,
Benne vagyok szembogaraidban,
Ragyogva, csillogva, fényesen.

Közelségedtõl: közelségem
Mind jobban szabálytalanabb.
S ez a szabálytalanság, remélem,
Most már mindörökre megmarad.