NEMES LÁSZLÓ

Nyílnék meg az ég...

Részlet egy készülõ regénybõl

Sikeresen leszállt az ûrszonda a Marsra - közölte Zsuzsika lelkesen a friss hírt Laczkó Péterrel.
    Harmincöt évvel azután, jutott Laczkó Péter eszébe, hogy földi ember, bizonyos Neil Armstrong elõször tette lábát a Hold poros felszínére. Vagyis Armstrong holdbeli elsõ lépését követõen rögtön, vélte, úgy is mondhatnánk akár, hogy azon nyomban, a másodpercnek csupán ki tudja hány mikromilliomodnyi részének elteltével a világnak ebben a fényévek milliárdjaival sem megközelíthetõ idejében.
    Engem mindig elszédített a világegyetem maga, számomra felfoghatatlan távolságaival és idejével - felelte Zsuzsika lelkes bejelentésére Laczkó Péter -, mindig elkábított az univerzum végtelenségéhez mért döbbenetes parányiságunk tudata. Mindig csodáltam a csillagászokat, nemcsak a tudásukat, hanem a bátorságukat is. Ahogyan bele mernek nézni abban az iszonyatos mélységbe. Egy pillanatra behunyta a szemét, mintha a gondolattól is elszédült volna. - Jó, tudom - folytatta -, ha nem a csillagász távcsövébe, hanem a mikroszkópba nézek, lefelé is a végtelen világot látom, annak is csak parányi részét, és ahhoz képest, ami ott a szemem elé tárul, én magam is óriás, elképzelhetetlenül hatalmas vagyok... és azt is tudom, legalábbis megtanultam, amit Madách Luciferje így mond: Minden mi él, az egyenlõ soká él, a százados fa, s egynapos rovar..., és valóban, mi minden fért ebbe az én hosszú, több mint nyolc évtizedes, vagy ha úgy tetszik, röpke földi létembe! Szépségek, szerelem, boldogság, vagy annak hitt, annak hazudott langyos, gyáva restség, elfojtott kételyek, szégyen és iszonyat, s a tanulság: hogy végül semmit sem értek, vagy ha értem is valamennyire, jobb lenne talán, ha nem érteném. Hiszen ha körülnézek, mit látok újra meg újra? Csalást, gyûlöletet, lebombázott házakat, romba dõlt városokat, ártatlan túszokat (ugyan ki az ártatlan, ki a bûnös?), megcsonkított, elszenesedett hullákat, rettegõ szülõket, hogy iskolába sietõ gyermeküknek útját nem állja-e késével, bombájával a merénylõ az igazság (vajon miféle igazság, kinek az igazsága?) nevében; tudjuk-e ma, tudtuk-e akár csak tegnap, tegnapelõtt, hogy milyen "igazságért" mészárolták le szingalézek, khmerek, kurdok, albánok, szerbek, bosnyákok, hutuk, tuszik millióit (vagy csak százezreit?), és egyáltalán, kik azok? És mi közünk hozzájuk egyáltalán? Gusztustalan ügy, persze, de hát not my cup of tea, nem az én csésze teám, így mondják angolul, és kortyoljuk nyugodtan a mi reggeli csésze teánkat, cukorral, citrommal vagy tejjel - ki hogyan szereti - amíg ki nem verik a kezünkbõl.
    Zsuzsika megnyugtatóan tette a kezét Laczkó Péter kezére.
    - Ne haragudj, nem akartam elrontani az örömödet - mondta õ tovább -, örülök én is a Mars-szonda sikerének, és egyáltalán a tudomány minden vívmányának, hiszen valami ködös, kollektív emberi büszkeségen túl némi biztonságérzetet és ennek következtében egy csöppnyi megnyugvást, talán még boldogságot is ad az embernek, ha azt hiheti, hogy ért valamennyit a világból. Tudod, akkoriban - ami neked már csak történelem -, a háború és a náci õrület teljesen irracionális kora, csatamezõkön, tengereken, városok romjai alatt, gázkamrában, krematóriumban, vérrel-gyûlölettel bemocskolt Dunában meggyilkolt ötvenmillió ember, köztük családom, barátaim, elsõ szerelmem halála után sokan azt hittük, mert hinni akartuk, és én is azt hittem, hogy megtanultuk végül is a leckét és megértettük, én is értem már valamennyire ezt a világot. Nem a kozmoszt, nem a csillagokat, nem a világmindenséget, csak ezt a mi kis emberi, újjáépítendõ világunkat itt, és erre legalább van végre gyógyír, létezik a társadalom, az elnyomottak, a kisemmizettek, a megalázottak minden baját megoldó - még ha olykor fájdalmasan gyógyító - tudományos, csaknem vallásos hittel, meggyõzõdéssel kidolgozott panacea. És ettõl engem is valami soha nem tapasztalt biztonságérzet töltött el; tanulhattam, dolgozhattam, újra itthon, a szülõföldemen, anyanyelvemen, Petõfi, Vörösmarty nyelvén. A fiatalságnak óriási energiatartalékai vannak, különösen, ha nagy feladatokat lát maga elõtt. A halállal, gyásszal nem élhet együtt, nekem is lett új otthonom, új családom, szerelmem, mert igenis, ez volt a szerelem, a megtalált szerelem Juli okos, nyugodt tekintetében, ölelõ karjában. Biztonság, megnyugvás, életcél, boldogság. Bizony, Zsuzsika, õszintén feleltem múltkor a kérdésedre, õszintén mondhattam: én boldog voltam akkoriban.
    - És a sógornõd, Mari sorsa? - kérdezte Zsuzsika. - Meg a többi... mert úgy tudom, akkoriban, a negyvenes évek legvégén már... Abból mit éreztél meg? Az nem zavarta a boldogságodat?
    Hiszen mennyit töprengett ezen (ezen is) több mint fél évszázada Laczkó Péter! - Tudod, Zsuzsika - mondta, szinte csak suttogta, mintegy önmagának -, iszonyú tud lenni néha a hit, a vakhit. Az inkvizíció máglyáit õszintén ünneplõk hite, a szabadságért tegnap még életüket adni kész tömeg éljenzése a guillotine elõtt. Éreztem, persze hogy éreztem akkoriban már valami fojtogató ködöt a levegõben. Persze hogy jó lett volna tudni, mi az igazság. De bizonyára, önmagamnak sem bevallva, féltem is tõle. Hogy kiderülhet, hogy rájöhetek valamire, amit nem akarok, amit pedig oly sokan már sejtenek, már tudnak, sustorognak... hogy az eszme, így, nagybetûkkel: az ESZME... Olyan volt ez, mintha olyasmi derülne ki, hogy az anyám, akit én istenítek, kurva lett, vagy mi még szörnyûbb, az volt talán már régen is?
    - Kapaszkodtam még a hitbe, a boldogságba - felelte végül Laczkó Péter Zsuzsikának. - Meg az örömbe, a sorsnak egy régen várt, csodálatosnak hitt ajándékába.
    Ugyanis amikor Marit kiengedték a kórházból, és lesoványodva, kissé tétova tekintettel visszaköltözött a szülei lakásába, lánykori sezlonjára, Laczkó Péter éppen azon a napon, vagy talán egy nappal elõtte kapta meg Sós kenyér címû, két évig írt regényének a nyomdai korrektúráját. Bizsergetõ, szívet melengetõ érzés volt viszontlátni a saját szavait, háborús évei többé-kevésbé kalandos történeteit, még ha nem is véglegesen kinyomtatva, csak a kijavítandó, friss nyomdafesték illatát árasztó "levonatokon", de már ezáltal is mintegy új dimenzióba helyezve (vagy emelve?) a szöveget; és hát azt figyelte, ízlelgette, fedik-e a szavai pontosan, tükrözik-e valóban a gondolatait, kifejezik-e így is, nyomtatásban is az érzelmeit? És hamarosan könyv lesz belõle, igazi könyv! Úgy érezte, hogy ez semmi mással össze nem mérhetõ boldogság és felelõsség. KÖNYV! Gyerekkori álma volt ez, kora ifjúságának pótolhatatlan barátjával, Ervinnel együtt ábrándozásainak tárgya: a könyv!
    Újra meg újra eszébe jutott, hogy amikor elõször kezdtek összeállni számára értelmes szavakká, fogalmakká és történetekké a megtanult és összeolvasott betûk, úgy érezte, még ha homályosan és pontosan megfogalmazatlanul is, hogy valamiféle roppant bölcs ember lehet az, akinek könyvbe rögzítik a gondolatait. Mintha kõtáblába vésnék a szavait - ez bizony, ez a legtöbb, amit az ember elérhet, gondolta akkoriban, elábrándozva, ez az örökkévalóság küszöbe! Sohasem felejtette el, amint egyszer, vacsora közben, az anyja valakirõl, bizonyos Novák Elemérrõl - (Péter a nevére is emlékezett, évtizedek múltán is) -, apának talán kollégája vagy ügyfele lehetett, azt mondta: - Most tudtam csak meg, hogy a Novák Elemérnek egy könyve is megjelent! - És anya is olyan különösen, szinte áhítattal ejtette ki azt a szót!
    Könyv! És most itt vannak elõtte, az íróasztalán ezek a próbaíveken már mégiscsak kinyomtatott szavak - az õ írása! -, a kiadó egyik munkatársa elmagyarázta, hogyan, milyen jelekkel kell a sajtóhibákat kijavítani, és aztán hamarosan könyv lesz belõle. Az õ könyve. Igazi könyv!
    Meg hát Juli is akkoriban kapta éppen - Papp Márton tanársegéd javaslatára és a klinika igazgatójának, a hírneves Bodonyi Xavér professzornak felterjesztésére - azt a nemrég alapított kitüntetést; bizony, szónokolta az élmunkás-jelvényt átadó minisztériumi osztályvezetõ, hajdani mozgalmi viharkabátját sötétkék kosztümre váltó õsz hajú asszony, a mi világunkban a népet szolgáló orvos is lehet élmunkás - még oroszul is hozzátette: sztahanovista -, a népegészségügy, a tudomány élenjáró munkása. Az külön örömünk, hogy doktor Bíró Júlia személyében a munkásosztály gyermeke...
    Bíró Gyula munkásból lett gyárigazgató lakásán Mari, sápadtan, lefogyva, meg sem született gyermekét (vagy férjét?, netán szerelmét?) vagy párttagságát, állását (karrierjét? - ugyan kérem, hiszen még kimondani sem lehetett azt a burzsoá mentalitásra valló szót!) siratva feküdt a régi sezlonján; nem is tudott, vagy csak nem akart Julival és Laczkó Péterrel menni, hogy felköszöntsék neve napján a sógorukat, Föld Karcsit.
    Szorosan egymásba karolva sietett végig Péter Julival a ferencvárosi hosszú, sivár mellékutcán. A szürke bérház már nem viselte magán a háborús belövések, csak az idõ követ koptató, vakolatot hámlasztó erejének lehangoló nyomait, de Teri harmadik emeleti lakásában mindebbõl semmi se látszott. A konyhában, az egyetlen szobában ragyogott minden, az edények, a függöny, a parkett, a torontáli szõnyeg a gyerekágy elõtt. Azon térdelve tologatott Kiskarcsi éppen egy kis mozdonyt, amikor Péterék megérkeztek.
    - Mari? - kérdezte Teri. Szõke haját gondosan csigákba bodorította, de körmérõl a piros lakk kissé letöredezett. Domborodó hasán jól látszott már a második gyerek, Valika közeli érkezése.
    - Gyalázat - mondta Föld Karcsi. Halkan beszélt, mint többnyire, minden indulat nélkül. - Gyalázat, amit Marival mûveltek. Meg ez az egész...
    - Látjátok, ez a ti igazságotok - szólalt meg sokkal élesebben Teri.
    - Mi az, hogy a tiétek? - csattant fel Juli hangja is. - Te meg mi... a Bíró lányok...
    - Na... - szólt közbe csitítóan Föld Karcsi.
    Juli egy kiló almát vitt Földéknek, Kiskarcsinak egy tábla valódi csokoládét. Péter nem is tudta, honnan szerezhette. Biztosan a klinikán, valamelyik betegétõl kapta, gondolta.
    A letakart, széles franciaágy egyik oldalán Karcsi rajzállványa állt, a másikon, az volt bizonyára Teri oldala, egy éjjeliszekrény. Azon egy régi, nagy ébresztõóra hangosan ketyegett.
    - Csupa baj meg hülyeség - mondta Teri, amikor a teát töltötte a csészéjükbe. - Munkaverseny! A közértben! Hát kivel és mi a fenét versenyezzek abban a rohadt, huzatos pénztárban? A szegény Karcsikámról meg abban a nyavalyás tervezõirodában a bõrt is lenyúznák! - És ráadásul még piszkálják is folyton. Valaki elterjesztette, hogy az apja miniszteri tanácsos volt a régi, úri világban. Micsoda marhaság! Szegény menekült, nincstelen áttelepült vagonlakó... az volt szegény... ti is tudjátok, jelentéktelen, igazán nem a képzettségének megfelelõ vacak kis állásban... minisztériumi fogalmazó... Meg azzal, hogy klerikálisok vagyunk, mert hogy Kiskarcsit megkereszteltettük...
    - És ha valaki tényleg vallásos? - jegyezte meg váratlanul Föld Karcsi. - Vagy nem éppen munkás vagy kisparaszti származású... Kollektív bûnösség? Mi ez megint? - Soha ennyit, és ilyen hévvel kimondva nem hallott még tõle Laczkó Péter. A sógora egyszerre elhallgatott, mintegy maga is megrémülve attól, amit mondott. Aztán mégis folytatta, kissé halkabban, vontatottan: - Mint korábban az, hogy zsidó?
    Elõször hangzott el köztük ez a szó. A kor felelõsségeket, tisztázásokat, megoldásokat kerülõ - minden oldalról mintegy szégyellnivaló - tabuszava. Laczkó Péter is, a többiek is összerezzentek. Aztán Föld Karcsi a maga csendes módján már megint csak mosolygott, de Teri azért, igaz, hogy halkabban, mintegy csak önmagának dünnyögve hozzátette: - Nektek persze könnyebb... ti most is jó káderek vagytok... Juli, mindig te voltál a szerencsés köztünk. - Olyasmit is hozzáfûzött meg, hogy bizony nekünk, a nagyszebeni patrícius Föld családnak...
    Amikor Laczkó Péterék vasárnap délután felmentek Bíróékhoz, és Juli, már nem is annyira bosszankodva, inkább csak nevetve megemlítette Terinek ezt a megjegyzését, Mari is elmosolyodott kissé, talán elõször azóta, hogy a reggeli újságban meglátta Csordás Tibor letartóztatásának a hírét, és azt mondta: - A Teri ... a Terike! Mindig is ilyen volt. Ha végül nem éppen ebbe a Föld Károlyba, hanem egy tengerészbe szeretett volna bele, meggyõzõdéssel vallaná, hogy gyerekkora óta mindig a távoli tengerekre vágyott maga is, ha muzsikus felesége lenne, a maga botfülével is rajongva ülné és tapsolná végig a legunalmasabb hangversenyeket, ha a férje véletlenül muzulmán volna, nemcsak a csadort viselné lelkesen, hanem még a Bíró család török idõkre visszavezethetõ, igazhitû eredetét is kiderítené.
    Bíróné még mindig aggódó szemmel kísérte Mari minden mozdulatát, és amikor a süteményes tányért elébe tette az asztalra, gyorsan, mintegy lopva, megsimogatta a haját. Mari kissé összerezzent, a tekintete megkeményedett, mint korábban, amikor a tömött aktatáskájával sietett az emberiség megváltására. - Nem kell engem folyton sajnálni - mondta kemény, szinte támadó hangon. - A pártból engem jogosan zártak ki, nekem valóban fel kellett volna figyelnem Csordán Tibor gyanús kapcsolataira. - Erre senki se válaszolt, õ meg hozzátette: - Az én bûnöm csak ennyi volt, és, látjátok, ezért én ezt a büntetést kaptam csupán, és le se tartóztattak.
    - Hülyeség - jegyezte meg halkan Juli. Az apjuk is mondott valamit, de csak úgy halkan, morogva, Péter nem is értette, hogy mit.
    Laczkóék a Bíró szülõktõl Sebõk Gyuriékhoz mentek; Kõbányáról csaknem egy órahosszat tartott az út villamoson és a fogaskerekûn fel, a Széchenyi-hegyre, ahol Sebõkék akkor már a szép, új lakásukban laktak. Jeges szél fújt fenn, a hegyen, Juli és Péter megszaporázták a léptüket. Új bútorok is voltak Sebõkék lakásában, meg egy rádiógramofon. - Újsághirdetésre vettük - mondta Nóra -, használtan és nagyon olcsón. És az eladó, egy öreg özvegyasszony, tudjátok, olyan régi, lecsúszott úriasszony, ráadásul még egy csomó ócska lemezt is adott hozzá.
    Gyuri feltette az egyiket a korongra, közben Péterre nézett és elmosolyodott. És karcosan, recsegve-ropogva megszólalt a Lili Marleen. A háború híres-hírhedt érzelgõs német dala, amit a frontokon, eszméken át, Hitler katonáitól átvettek az otthonról, szerelemrõl ugyanúgy álmodó angol katonák is. - Emlékszel - kérdezte Sebõk Gyuri -, amikor Afrikából hozott át minket az az óriási csapatszállító hajó, a fedélzeten, Európa felé jövet ezt harsogta éjjel-nappal a hangszóró, és mi azt mondtuk egymásnak, ezzel a dallal meg ki tudja, miféle szörnyû fegyvereikkel várnak ránk odaát, talán Görögországban, talán Olaszországban, talán valahol Dél-Franciaország partján a németek...
    Majd egy másik, még karcosabb lemez került a gramofonra, s egy sercegve, karcosan is bársonyos olasz hang: Solo me ne vo per la città... - Emlékszel - folytatta Gyuri -, ez volt annak idején a nagy sláger Olaszországban, ezt hallottuk Nápolyban, Sienában, az utcákon tekeregve, vágyakkal...
    Igen, és Rómában is, gondolta Laczkó Péter, akkor, amikor Sebõk Gyurival együtt, az õ segítségével, Jutka nyomát kutatva róttuk az utcákat.
    A végén már úgy recsegett a lemez, hogy Gyuri levette a korongról. Péter csak sokkal késõbb, évtizedek múltán hallotta újra a dalt, magyarul: Bolyongok a város peremén...
    - Na, a fiúk már megint múlt ifjúságuk tündértavában lubickolnak - mondta Nóra. Mindig büszke volt irodalmi mûveltségére.
    Aztán visszazökkentek mind a mába. Föld Karcsiékról meg Mariról is beszéltek, természetesen.
    - Igaza van Marinak - magyarázta Nóra. - Meg a pártnak. Aki csak téved, nem eléggé éber, azt azért nem akasztják fel, az azért nem kerül börtönbe. De hát az az agyafúrt Csordás Tibor! Nem megy a fejembe! Meg a bandája... Ki gondolta volna róla!? - A férje csak bólogatott.
    Kávét ittak, Nóra gyümölcssalátát is tett az asztalra, Sebõk Gyuri hozott néhány doboz ananász és õszibarack konzervet a legutóbbi hivatalos svájci útjáról.
    Laczkó Péter mindig jól érezte magát Sebõkéknél, valamiféle híd vagy összekötõ kapocs volt ez a múltjával. Színházba és moziba is együtt mentek néha, négyesben, mint annak idején a Szöktetés a szerájból Péter és Juli számára olyan emlékezetes zeneakadémiai elõadására. Ez alkalommal is megbeszélték, hogy a következõ vasárnap este, amikor Juli minden bizonnyal nem lesz inspekciós, moziba mennek, megnézik a legújabb szovjet filmet. Laczkóék közelebb laktak a Kossuth Lajos utcai mozihoz, így hát Péter vette meg elõre a jegyeket. Vasárnap korábban értek oda - ronda hideg esõs este volt -, jólesett a várakozás a mozi fûtött elõcsarnokában. Már csengettek, a közönség betódult a moziterembe, de Sebõkék még nem érkeztek meg.
    - Nem értem - mondta Péter -, Gyuriék mindig olyan pontosak.
    A második csengetés is elhangzott már, s õk még mindig csak vártak. Péter a kezében szorongatta a jegyeket. - Menj be - mondta Julinak -, én majd velük megyek be, utánad, a híradó után.
    Juli a fejét rázta, belekarolt, úgy álltak ott még vagy tíz percit. Az újabb harsány csengetés a film kezdetét jelezte, a pénztárban hagyták Sebõk névre a két jegyet, majd csak utánunk jönnek, mondták, õk maguk pedig benn, a sötét teremben, a sorok közt, lábujjhegyen osontak a helyükre.
    Sebõk Gyuriék az elõadás végéig sem érkeztek meg. A két jegy ott volt, érintetlenül, a pénztárosnál. Péter otthon azonnal Sebõkék számát tárcsázta. A telefonból idegen férfihang harsogott. Érdes, kemény hang.
    - Ki keresi? - Mint pofon vagy ostorcsapás, úgy csattant a kérdés. Laczkó Péter azonnal letette a hallgatót. Ijedten? - kérdezte magától késõbb többször is. Igen. Bizony, ijedten, vallotta be magának. Egész éjszaka nem aludt. Hajnalban egy utcai telefonfülkébõl hívta Gyuri lakását. Egy másik hang, nem olyan érdes, de idegen: Ki keresi? Délelõtt a külkereskedelmi vállalat - Sebõkék munkahelye - telefonközpontja, érzéketlen fahangúra idomított nõi hang: - Nálunk nem dolgoznak...
    Nórát négy év múlva, Sebõk Gyurit öt év múltán látta viszont.
    Ki a bûnös? A barátja? Amit elképzelni se tudott. Önhibáján kívül belekeverték valamibe? Õt is a fõnöke, mint Marit Csordás Tibor? Vagy mégis... ilyen ez a világ? Nem, nem lehet! Ott állt szabadon, az utcán, a telefonfülke elõtt, vissza kell sietnie az iskolába, magyaróra lesz a negyedik bé-ben. Adyról kell éppen beszélnie, megértik-e a gyerekek? Elvadult tájon gázolok... / Õs, buja földön dudva, muhar. / Ezt a vad mezõt ismerem, / Ez a magyar Ugar. Meg azt, hogy: Enynyi búsulással fényesen / Nyílnék meg az Ég...
    De az ég nem nyílik meg, csak rászakad, iszonyú súlyával, iszonyú kételyeivel.
    Aztán, a magyaróra után, gyorsan a klinikára, hátha tud néhány percig beszélni Julival, vele, csak vele tudja megbeszélni... ezt is már csak egyedül vele az egész világon.

GÖRBE TÜKÖR

PAÁL TAMÁS

Irány a tenger

avagy: Horthy Miklós katonája vagyok én

Én a lelkem mélyén mindig katonának akartam állni. Pedig nem vagyok egy csillag gyerek, sem kékvérû. De ellenállhatatlanul vonzott a tetovált karú Fõméltóságú Úr. A bal karomra, egy szívbe belevésettem, hogy Miklós, mivel balkezes vagyok, a jobbra meg a saját nevemet. Ez nyolcadikban történt, pályaválasztáskor. Imponált, hogy tenger nélkül is tengerész volt, sõt, mit több, tengernagy, és az egész magyar szárazföldi hadsereget maga alá gyûrte, mint a rongyot! Hát én meg már alig rúgtam el az ötödiket, a felettünk járó nagyobb fiúk nyakát is elkaptam, és jól meggyomroztam õket. Persze csak azt, aki - ha közeledtem hozzá - nem haptákolt és szalutált elõttem, Éljen a Fõvezér-t kiáltva.
    Nyolcadikig nem is történt már semmi említésre érdemes, kicsit untam az egyhangúságot. Joci, a barátom és vetélytársam biztatására azután a lábamat is felfedeztem. Hogy mi mindenre is jó. Ha a tanár dühében eltörte a krétát a táblára írva, háttal nekünk, mert jó nagyon pukkantottam a számmal, vagy durrantottam a vízibombával, elsõnek ugrottam felvenni a csonkot, és átnyújtani a remegõ kezû tanerõnek, visszaadva hitét, hogy erõfeszítései nem hiábavalóak. Ilyen ragyogóan sikerült óra után a Fõvezér helyett jogosan vártam el, hogy a szünetben Kormányzónak szólítsanak az engem csodáló társaim.
    De félévkor azután mégis megbicsaklott az életem, mint egy rossz miskároló bicska. Mert legnagyobb bánatomra anyám és apám kikönyörögték a közepest. Ekkor tettem fogadalmat a kenderesi Horthy-kriptában, hogy családi ház-elhagyó leszek. De nem ám holmi csellengõ, csavargó fazon, félreértés kizárva! Mert azokat Jocival piszkosul tudtuk utálni, meg még annál is jobban. Tengerre szállok, s addig hajózom, amíg tengernagyi uniformist nem öltve, fehér lovon be nem vonulok Budapestre, és a bûnös várost fehérre nem változtatom, tisztává, mint a mosott ruhát. Mert Joci mondta, hogy aki közepes, az középszerû, számunkra, keresztény ifjak számára pedig az elfogadhatatlan, de az elégséges, amit õ kapott, az megfelelõ, azaz jó!
    Joci csak csekély két évvel idõsebb nálam, hentes és mészáros tanuló az ipariban, de koraérett, ezért mindent tud. A rétet is azért gyújtja fel idõnként - pedig ott tanyázunk - a többi nemzeti ifjúval, hogy a hajléktalanokat így fertõtlenítse le, a legkevesebb költséggel a mai nehéz gazdasági helyzetben. A tûz a legjobb sterilizáló, vagy mi - így mondta, nevetve hozzá. Ott is van minden tûznél a telepen, a tûzoltókocsik csak utána érkezhetnek meg, úgy bizony!
    De Joci nemcsak a rét, a tûz felé, hanem a nagy, rettenthetetlen Horthy felé is megmutatta nekem az utat. A tippet is õ adta, hogyha családi ház-elhagyó szeretnék lenni, hogyan lehet ebben biztosra menni. Egyik éjjel eredjek a könyvtárba a Fõvezér nyomát keresve, õ majd ott kinyújtja a kezét felém a sötétben, és megvilágosodik minden elõttem, akár egy jó nagy, hatásos tûznél.
    Pontban éjfélkor már eredtem is a Joci által adott kulccsal Horthy Miklós nyomába! Egy halom könyvet dobáltam le már a polcokról a terem közepébe, de a Fõvezérrõl még mindig nem tudtam meg semmi használhatót. Hogy ki is rejtegeti a zászlaját a derekára kötve, jeladásra várva, hogy kibontsa, hol harsan majd fel a kürtszó, s aztán irány a Parlament!
    Csoda-e, hogy mire hajnalodott elvesztettem a türelmem? Mint õ, látva, hogy tehetetlenül vergõdik az ország a pénzori-gar-cia markában. Le a nadrágot, gatyát, fel a könyvgúla tetejére, s leszartam az egész, félrevezetõ, félelmetes kultúrát! Mondhatom, meg is nyugodtam ettõl menten. Ha ekkor csípnek fülön a zsaruk, azt se bántam volna. Úgy éreztem, fel vagyok avatva, be vagyok véve a csapatba! Mint mikor a réten a gyertya fölé kellett az öklömet tartanom, amíg csak Joci nem mondta, hogy elég.
    Éreztem, bár nem láttam, hogy ott van a teremben maga a Fõvezér is, és mosolyog, egyre csak mosolyog, rendületlenül...
    Büszkén meséltem el a suliban a társaimnak, akik szintén halálian unták az órákat, s a szünetekért éltek, hogy leszartam a kultúrát, de olyan helyen és idõben, amit õk még soha nem mertek megtenni (ha ugyan eszükbe jutott egyáltalán?). Az egyik túlkoros lány, akinek senki se tudott olyat mutatni, amire el nem húzta volna a száját, lefitymálva a férfiasságát, még be se fejeztem a történetet, épp a Fõméltóságú Úr mosolyánál tartottam, ott, mindenki elõtt elkapott és tapsvihar közepette szájoncsókolt!
    De derûre ború következett, mint szokott. Amint a lónyál igazgató fülébe jutott a dicsõségem, behívatott, és csak a fõorvosi szobába ülhettem le. Sõt, le is kellett, hogy feküdjek a bõrpamlagra. Ott piszkoskodott velem az orvos, hogy miért is tettem, amit tettem. Nem is gondoltam, hogy egy doki ennyire hülye tud lenni! Mert azt forszírozta minduntalan, mennyire esett rosszul a gyenge tanulmányi eredményem.
    Amikor persze azt mondtam neki, hogy az elégséges kedvemre valóbb lett volna, rám kiáltott, hogy ne játsszam meg magam, mert rács mögé dugat, ha nem engedem el magam, ha nem lazítok. De hát a könyvtárban éppen hogy lazítottam, kiengedtem magamból a feszültséget, mint egy távvezeték, mondtam, mire felugrott, hadonászott az orrom elõtt magából kikelve, és végül kizavart azzal, hogy úgyis akasztófán végzem. Még szerencse, hogy a pamlagon feküdve, behunyt szemmel, megjelent mosolyogva a Fõvezér arany gombos tengernagyi uniformisban.
    Másnap már egy hagyományos, rácsos ajtajú liftben le-föl utazgattunk a többi beutalttal. Öreggel, fiatallal. Csoportterápia. Politikus, bróker, szerencsejátékos, miegymás. Szenvedélybetegek. Egyik se tudott veszíteni. Úgy éreztük, lefelé egyenesen zuhan a lift velünk. Leérve azután gatyaváltás, szartalanítás slaggal, a fülkében. Egyedül én nem csináltam össze magam. Soha többé! Fegyelmezem magam, jó keresztényhez illõen. Amíg ki nem jutok ebbõl a kalitkából. Azután szabadon, mint a madár - irány a tenger! A magyar tenger. Mert Horthy Miklós katonája vagyok én! Szittya nép, árja nép, vár Buda õsi vára! Vivát!


 
VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Kései megkövetés

A Vasas Szakszervezeti Szövetség Magdolna utcai székháza a harmincas-negyvenes években minden második hét végén kultúrmûsorok színhelye volt. Néhány elszánt ember ezt elevenítette fel 1992-ben, tucatnyi évvel ezelõtt. Elszántságuk abból adódott, hogy akkor szorgalmazták a munkásmûvelõdést, amikor az már nem volt divat. Örömmel csatlakoztam hozzájuk, mert hiszen én mindig is széllel szemben éltem.
    A Vasas-Ezredvég estek ma is zajlanak õsztõl-tavaszig, minden hónap utolsó péntekjén. Nemzetközi hírû mûvészek is gyakorta szerepelnek ezekben a mûsorokban, jelképes gázsiért. A Vasas Kórus is ezek közé tartozik. Hírneve már réges-rég átszárnyalt az országhatárokon, de mindig rendelkezésemre állt, amikor kértem, méghozzá nem is jelképes gázsiért, hanem barátságból. Még új mûvet is betanult egy-egy alkalomra, ha kellett, amikor valamely opera ismertetéséhez erre volt szükség. Szívügyem, harci szövetségesem tehát ma is ez az énekkar, amely tavaly századik születésnapját ünnepelhette.
    Csak férfikar volt a Vasas Kórus, amikor 1903-ban megalakult, "koedukált" 1948-ban lett. Híresebb vezetõi közül Vaszy Viktort, Vásárhelyi Zoltánt, András Bélát - és mindenek felett Vass Lajost kell megemlíteni, aki 1962-tõl 1992-ig, tehát haláláig volt a kórus karnagya, és akinek a nevét az együttes 1994-ben fel is vette. Én Vass Lajosról csak személyesen tudok szólni. Életemet befolyásoló élmény volt az a Röpülj Páva, amelynek Vass Lajos volt a mûsorvezetõje. A Magyar Televízió fiatal munkatársaként akkoriban joggal ámíthattam magam azzal, hogy az intézmény a tudatformálást, az ízlés-nemesítést szolgálja tevékenységével, igényes mûsoraival, nem pedig a lélekmérgezést, mint manapság. Közvetlen közelrõl láthattam, ahogy Lajos megénekelteti az országot. Felemelõ élmény volt. Késõbb már-már baráti volt a viszonyunk, operát is akartunk írni együtt. Lankadatlanul küldözgette különbözõ szüzsé-ötleteit. Végül úgy döntöttünk, hogy Henry Troyat A szerelmes kaméleonok címû elbeszélésébõl kerekítek librettót neki. Attól kezdve szüntelenül sürgetett. Több levelét õrzöm, az egyik 1983. január 18-án kelt. Ennyi az egész: "Kedves Feri! Ne haragudj, hogy már a Te területedre léptem, s valami embrionális formai elképzelést szültem. De mindez úgy magától jött s talán elõbbre visz bennünket egy lépéssel akkor is, ha Te valami más szerkezetet találsz ki. Telefon helyett küldöm ezt, most próbálj meg Te jelentkezni, ha elolvastad. Szeretettel üdvözöllek: Lajos."
    Én nagyon elfoglalt ember voltam akkoriban, idegesített a sürgetés. Olyasmit válaszoltam Lajosnak, hogy én lelkesedésbõl csak verset írok, mert a költészet a sorsom és a küldetésem. Ám a szövegkönyv-írás, az iparosmunka, így hát csak akkor zargasson, ha már van konkrét vevõ az operánkra, mert iparosmunkát hozomra nem végzek.
    Azóta teher a lelkemen ez az egész.
    És vétkem immár jóvátehetetlen.
    Bánom azt a levelet, mint a kutya, amely kilencet kölykedzett. Nem is mondtam igazat: utána számos librettót is megírtam Behárnak, Bágyának, Dubrovaynak, Tamássy Zdenkónak ügybuzgalomból, mindenfajta elõzetes szerzõdés nélkül. Bimbózó barátságunkat mindenesetre sikerült tönkretenni. És ezt sose bocsátom meg magamnak.
    Azzal békítem Lajost, azzal engesztelem a síron túl, hogy személyes barátomnak tekintem a nevét viselõ kórust.
    Talán megbocsát.

FEKETE JÁNOS

Múlt éjszaka

Az éjjel keveset aludtunk, de egyikünk sem bánta. A sötétben jól beszélgettünk, s ez ebben a korban már maga is élmény, mondhatni, dicsõség. A felmenõinkre vonatkozó hézagos emlékeink szinte kézen fogva cibálták elõ egymást. Ez önmagában még nem is tenne sokat, hiszen köztudott, hogy a parttalan locsogás talán a leggyakoribb idõskori népbetegség. Ezúttal azonban mi nem fecsegtünk el egymás mellett, hanem ráfigyeltünk, sõt képesek voltunk folyamatosan, élvezettel ráhangolódni a másikra.
    Beszélgetésünk gyakorlatilag a "családi múltat" bogozgatta, hogy a bennünket megelõzõ nemzedékekrõl ki, mire emlékszik. A rádöbbenés élményével fedeztük fel, hogy mind a kettõnk családi õsgyökérzete meglehetõsen hiányos, s úgyszólván a semmibõl bukkan elõ énünk forrása, ami már-már képtelenség, de a valóság mégis az, hogy alig ismerjük az elõzményt, amibõl akár a feleségem, akár énmagam kinõttem, felcseperedtem, s mindmáig táplálkozom. Az ipszilonjaikra s más nemesi cafrangjukra rátarti, kutyabõrös ismerõseinkkel ellentétben, nekünk már a nagyszüleink megélt sora is tejszerû ködbe vész. Csak a semmi folyik ki az ujjunk közül, amikor mélyre, mélyebbre próbálunk nyúlni, s az elõdeink minden ágára egyaránt ez a jellemzõ.
    A hajdani nagynénik és nagybácsik, gyerekkoromban felszedett történetmorzsáit még kincsként õrzöm és már-már babusgatom - szinte szemezgethetnék magam is a zacskóba lopott sólet-babszemekbõl, a gyerekek ebédutáni titkos csemegézésein, vagy a rabbiátus nagypapa "Rihmen-bácsinak" becézett, igazságosztó nadrágszíja hétvégenként akár az én fenekemen is csattoghatna -, de az "országjáróként" ügynökölõ, pajeszos papával alig néhányszor volt csak módom együtt davenolni a "bróchét" minden ételre, italra, de még a kézmosásra is, s nem sokáig szidhattam vele együtt, a homályos kisszobájából kikiabálva, "hitetlen pasenak", az apám-forma, hozzám képest óriás fiait. De az már mindörökre titok marad elõttem, amirõl a családi fáma késõbb suttogott, hogy vajon tényleg volt-e az öregnek Debrecenben még egy másik családja is, amúgy balkézrõl. A feleségérõl - (az apai nagyanyámról) azonban még ennyit sem tudok, vagy sejtek - az mintha eleve töpörödött vénasszonyként jött volna a világra -, összefutó nyálam csak a nagyszerû fahajas, "cimentes" kuglófjaira emlékszik vissza, meg hogy nemcsak a vészes vérszegénységébe halt bele, szegény, hanem abba a térvesztésbe is, hogy jószándékú gyerekei, ereje fogytán cselédet fogadtak, s idõs korára kivették a kezébõl a háztartás vezetését.
    Anyai nagyszüleimrõl viszont csak annyi az emlékem, hogy a szomszéd utcában laknak, kevéske pénzbõl élnek, és szörnyen betegecskék. A mama hamar kiköltözött a temetõbe, mihelyst fel tudtam kapaszkodni az ágyikójára, hogy jókedvre pusziljam, de a drága papa is csak néhány hónapot élt meg nálunk, amikor már magára maradt. Jószerint csupán a lapos, szürke sírkövükre emlékszem, amelynek a szélére anyácskám szeretett hétvégeken rátelepedni, hogy minden búját-baját elpanaszolhassa nekik.
    És a párom proletár-paraszti õsei ugyan hogy viselkedtek ezen a furcsa éjszakán?
    Azokkal sem mentünk sokkal többre. Az õ görbe lábú, Isonzót járt, jóságos apja is, mondhatni, árván, idegen kenyéren, félig-meddig az istállóban nõtt fel egy soponyai tanyán, mert édesanyja olyan korán meghalt, hogy nem is ismerte, a nagypapa pedig még legénykorában azelõtt elcsavargott, hogy õ megszületett volna. Párom aztán csak az egy szem fukar nagynénjét ismerhette, akit az együgyû, pufók fia beszélt ki szégyenszemre, hogy a süteményt tán önmaga elõl is dugdossa; még szerencse, hogy a jóasszony férje - a bátya, aki aztán az õ csitri-keze között lehelte ki a lelkét - olyan jó szívvel fordult a kese kisleány felé, hogy még fagylaltra is jutott tõle olykor néhány dugi fillér. Innen-onnan egy elmebeteg nagybátyjáról is hallott utóbb némi szóbeszédet, aki az angyalföldi tébolydában végezte talán.
    Ez lett volna hát az egyik ványadt gyökérága a szemem fényének, a másik szerencsére valamivel nedvdúsabbnak tûnt, mert zsámbéki baptista nagyanyját igencsak szerette - a nyári szünidejét rendszerint az õ meszelt falú, kis portáján töltötte -, de hogy, hogy nem, annak az ifjúkora is a homályba vész. Anyja ugyanis mástól kapta a leánykori nevét, nem attól a munkában válogatós, kackiás grófi kertésztõl, akivel a mama hiába járta meg Amerikát, mielõtt megtért, és Zsámbékra költözött. Hogy vasaltblúzú, uradalmi belsõ cselédként bezzeg nem volt olyan jámbor õ sem, mint az élete vége felé, arról csak az anyu duzzogott néha, amikor a korán gyári munkára fogott szöszi lánya olyan nagyon istenítette a nagyanyját.
    A perdöntõ az - amire rá kellett jönnünk -, hogy az idõ nullásgépe ugyanígy kopasztja meg az emlékeket a bennünket követõ nemzedékben is, mint mibennünk, és hogy ez, mondhatni, törvényszerû. Amíg én, az apámnak az Újpestrõl, a lajtoskocsi Donauwasserétõl szerteszéledt tíz testvérét mindmáig úgy fel tudom sorolni, hogy a nyüzsgõn feleselõ, eleven arcuk is itt sorjáz körülöttem, már csak a legnagyobb, maholnap egyetemet végzõ unokámmal tudtam játékosan bemagoltatni az élettelenre csupaszított keresztnevüket, de azt is ugyan minek.
    Ám ezen az éjjel hiába elevenedtek meg, s szólongatták egymást a gyerek- s ifjúkori emlékeink - hús-vér mozgókép -, s a közös optikájúak is hiába színesedtek szívmelengetõvé, attól a múlt tejfehér köde csak még áthatolhatatlanabbnak tûnt. Olyan volt a látvány - és ezt párom is elismerte -, mint amikor a hajdani pesti lakásunk nyitott ablakában, a fölmelegedõ párkányra fölkapaszkodott gyermeki énem, s visszanézve elgyönyörködtem abban, hogy a tavaszi napsugár csóvája miként villantja föl a porszemek átmeneti kavalkádját.
    Mintha az éjjel is a múlandóság ábrázolódott volna ki a sötétbe meredõ, szûkülõ pupillánk elõtt. Honnan? Hová?
    Az Örök Titok csöndben ránk csodálkozott, s mi már a kutyabõrös családfákat sem irigyeltük többé, mert arra a meggyõzõdésre jutottunk, miközben lágyan végigsimítottam párom õsz fejét, hogy bizonyára náluk sincs ez másként, s a tárgyi emlékek és feljegyzések hitványságaival õk is csupán becsapják egymást, mert az emberi sors már csak ilyen hézagos.

MÛHELY

Négyszázötven éve született Balassi Bálint (1554-1594), a hazai latin verselésen felülkerekedõ magyar nyelvû költészet elsõ kimagasló alakja, s egyben a már barokkba hajló, késõ reneszánsz világi líra európai jelentõségû költõje.

SIMOR ANDRÁS

Kötelezvény és halhatatlanság

Szegény tankönyvforgató diákok, akik az egyik ma is használt középiskolai irodalomkönyvbõl megtudják, hogy Balassi Bálint szerelmi lírája nem igazán eredeti, "hiszen voltaképpen nem egyéb, mint a középkori provanszál trubadúr líra meghonosítása", ám arról már nem értesülnek - lássuk be: igazán eredeti, szemérmes életrajzírói felfogás ez - hogy a költõ legfõbb múzsája, akit Balassi Bálint "lettovább" szeretett, báró Ungnád Kristófné született Losonczy Anna egy álló esztendeig legalább -, amint azt a szorgos irodalomtörténészi kutatás a múlt századtól kezdve napjainkig tanulmányokban is dokumentálta - a költõ hús-vér szeretõje is volt, miközben férje ura, a horvát bán, kappanhájjal kenegette a csúzát a horvát doktorok javallatára, s hitvesét, Annát szalmaözvegyként a roppant Losonczy-Ungnád birtok nyugati részében felejtette.
    Tinódinál olvashatjuk, hogy Losonczy István, Anna édesapja, és Balassi János, Bálinté, együtt vettek részt Kapitán György Hubiár agával vívott bajviadalán. Losonczy István halálakor leánya, Anna két esztendõs lehetett, Balassi Bálint pedig két év múlva született meg, 1554-ben, Zólyom várában, amely nem esett messzire a Losonczy-birtoktól, mint ahogyan Somoskõ vára, ahol Anna serdülõ éveit töltötte, sem volt távol a gyermek Balassi otthonától.
    Múlt századi irodalomtörténészeink fölvetették a gyermekszerelem lehetõségét, az e századiak pedig legendának minõsítették azt. Nem akarok ebben a vitában állást foglalni érveket és ellenérveket felsorakoztatva, de azért hadd idézzem a Szép magyar Comoedia egyik részletét. A drámafordítás Angelicájára, aki Júliaként bolyong elvesztett szerelmesét keresve, vagyis Losonczy Annára a Balassiból Credulussá lett ifjú így emlékszik az elsõ actus második scenájában:
    "Gyermekkoromban [...] az szép Angelicához menék, s beszélleni kezdék vele, s tréfálni: hol szóval s hol egyébképpen. Végezetre sersent akarék véle énekelni, illyen okkal, hogy valamlikünk jobban énekelne, annak anna az másikunk minden versért egy-egy csókot. Így hol õ csókolt engemet, s hol én õtet. Nekem mindegy volt, akar vesztettem s akar nyertem, mert annyi károm volt az nyerésben is, mint az vesztésben."
    A Júlia-ciklus a magyar szerelmi líra egyik remekmûve.
    Balassi valószínûleg 1588-ban Pozsonyban találkozott egy kapuközben a férjét és az 1577-ben pestisben meghalt két leányát gyászoló Losonczy Annával, aki "a gyászöltözetben vidám szemeit, lelke éltetõit õreá függesztette", ám úgy tett, "mintha nem esmérné", s a költõ elõször csak magának mondá: "Lelkem rám tekints!", majd utánaszaladt, spanyol módra bókolt "térdet fejet hajtva", amin a gyászruhás "nagy- és szépasszony csak elmosolodék".
    Ezt a mosolyt Balassi jól ismerte. Szerencsétlen házassága utolsó pillanatában többször is gondolt Annára, meg sem várva 1587. november 6-át, Ungnád Kristóf, ekkor egri várkapitány elhalálozását:

Régi szerelmem nagy tüze hamuvá vált vala szinte,
De ím nem tudom mi löle, hogy bennem meg felgerjede.

(Ezt akor szerzette, hogy az õ felesége idegensége
miatt az régi szeretõjén kezdett szüvében megindulni)

Igaz, amíg a szép kegyes nem öltötte fel a gyászöltözetet, szemrehányást is tett érte Cupidónak: "Arra gerjessz, kit megadhatsz, nyerhetetlenre ne gyúlassz!"
    A "gerjessz" ige a lehetõ legpontosabb. Az útonjáró szerelmesnek a kérdésére: "Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg s mi az mire szívem vágy?", Ekhó azt feleli: "Ágy", s nem hagy kétséget affelõl, hogy kit kíván az ágyba, ott ki vigasztalhatná meg: "igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem oda kívánna", s Ekhó ismét felele: "Anna". Hiszen még le sem telt a gyászév, amikor 1588. március 7-én a bizakodó Balassi azt írja vitézlõ Kapy Sándor uramnak, bizalmas attyafiának, igaz "rmfxma" titkos írással jelölve a szemérmetlen szót: "nagy úr leszek, ha egyébként nem is, farkam után".
    Bízott férfiúi képességében, legalább annyira, mint udvarló verseiben. Ungnád Kristófné valószínûleg 1578-ban "adá oda bokrétáját", vagyis huszonnyolc éves szépséges, vad, engedetlen testét az akkor huszonnégy éves Balassi Bálintnak "egy szerelmes rejtök"-ben, föltehetõleg valamelyik várában, amely egyaránt lehetett Nyitra, Jókõ vagy Szomolány vára, az is megeshet, hogy Pozsony városa, hogy mint Angelica a Credulusnak álcázott Tirsist, "kihez már gyermekkorában felgerjedett", "egész esztendeig" szeresse attól kezdve a felsorolt helyek valamelyikén, talán még Egerben is, noha ott jóval veszedelmesebb volt ez a titkolt szerelem.
Az Anna-versekben így ujjong a fiatal Balassi:

Nem panaszolkodom semmit már felõle,
Azt sem érdemlettem volna bizony tõle,
Hogy nagy szerelmibe
Engemet már bévett, vagyok szeretõje.

  (Bizonnyal esmérem rajtam most erejét)

Pedig kegyetlen ellen is volt a szép kegyes, a Dianánál vadabb vadász - mennyire nem a korabeli sablont követi a hasonlításnak ez a módja! -, aki már akkor is, és még tíz év múlva is "vitézek között szerelemre kötött s fogott sokot", hiszen "senki el nem szakad, valakire akad, mert erõs õ hálója", hogyan is szaladhatott volna el elõle éppen Balassi Bálint. Ne tévedjünk: ugyan Losonczy Annát dühös rokonai, akiket a kíméletlen birtokperek során mindenükbõl kimart, semmit sem érõ "alnok kurua"-nak nevezték, egyáltalán nem volt semmit sem érõ. Szép, fekete szemöldökû, gyöngyház fehér fogú, eredeti, gúnyoros, sokat és fõleg másokon "mövetõ", mûvelt, élni vágyó és tudó 18. századi nagyasszony volt, akinek a konyháján úgy sütötték meg az öreg szarvast, hogy még a bõrét sem húzták le, majd aranyozott, meg nem perzselt körömmel, szõröstül-bõröstül tálalták fel.
    Nem hiszem, hogy Losonczy Annát különösebben felingerelte volna az, amikor szerelme egy "jó járású lóért" három nyilvános nõszemélyt hozatott magának Rédey Bonaventura örömtanyájába, nem hiszem, hogy féltékeny lett volna Kerecsényi Juditra, Hagymási Kristóf özvegyére, még kevésbé Sommer Jánosnéra, a hodrusbányai mészáros özvegyére, akár igaz, hogy Balassi meg akarta erõszakolni, akár nem; sõt még Dobó Krisztinára sem, õt csak gyûlölte a Várday Mihállyal vívott birtokperek idejébõl, azzal a sötét gyûlölettel, ahogyan gyûlölni tudott, és nyilván bosszantotta, hogy éppen ezt az asszonyt vette feleségül Balassi, de valószínûleg még õreá sem féltékenykedett. Losonczy Anna szerelembõl lett a nálánál fiatalabb Balassi szeretõje, de feleségül sohasem akart hozzá menni. Bizonyára izgalmas, nyugtalanító, tehát jó szeretõ volt, ám ha költõje azzal fenyegette, hogy véget vet õmiatta keserves életének, azt felelhette neki: "nem veszti el magát, nem olyan berce!" - és "mövetett". Nyelvétõl nemcsak a vele pörösködõ rokonok féltek, általában kemény, vad, haragos nõnek tartotta mindenki. Balassi is azt írja róla: "szép, de igen vad", és "vidám szép" Júliát nem átalja fegyveres vitézhez hasonlítani:

Miképpen Márs csillag jó vitéz, jó hadnagy, fegyverével
      mindent gyõz,
Úgy két szép szemével, mint két éles tõrrel, Júlia gyõz,
      megkötöz;
Nincs oly jeles vitéz, valaki reá néz, kit meg nem bír s
      tömlecöz.

   (Az hét planétákhoz hasonlítja Júliát)

A 16. századi férfi-nõ tusakodásban Júlia a "mindenekkel bíró" gyõztes, kinek a férfi "kínszenvedõje", "vasában csörgõ rabja", akitõl még maga Cupido is "megfélemlék". Aki nevetett szerelmese kínján, s gyõztes asszonyi fölénnyel nyugtázta: "Hát engem írr!" Aki azért lett a legnagyobb 16. századi magyar költõ múzsája, mert sohasem akart se múzsa, se költõfeleség lenni, hanem szeretõje a daliás, hollófekete hajú, törökös bajusza alatt duzzadt, érzéki ajkú, fekete szemû, latinul, szlovákul, horvátul, lengyelül, románul, törökül, németül, olaszul tudó, nagy természetû, hirtelen szerelemre gerjedõ ifjúnak, s ebben még az sem akadályozta meg, hogy gyereklánya volt Ungnád Kristóftól. Bornemissza Péter átkaitól sem hinném, hogy megijedt volna, a család nyelvétõl pedig még kevésbé, meg tudta õ magát védeni. Konok volt, mint az apja, és hozzászokott a gyõzelmekhez, lett légyen szó szerelemrõl vagy birtokperrõl.
A Júlia-ciklusban nagyon is testi valójában van jelen:

Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, szerelem is azt teszi;
Vagy mulat, énekel, vagy sétál alá s fel, szerelem azt míveli,
Mert mint jó barátját Vénus-asszony fiát kézen fogva viseli.

A Paradicsomba termett szép új rózsa dicsõséges orcája,
Testszín ruhájába aki õtet látja, szép Vésusnak alítja,
Új formában illik, mint nap úgy tündöklik gyöngy között fényes haja.

Duna lefolytában rugaszkodott sakja mely sebességgel mégyen,
Táncát õ úgy járja, merõn áll dereka, mintha csúszna sík jégen,
Valahová lépik, sok szemek kisérik csudálván jár mely szépen.

Midõn néha terül vagy mellettem kerül, szoknyája elterjedvén,
Szerelmével belül veszen akkor körül, engemet felgerjesztvén,
Udvari jó módját látván érzem kénját, keservesen rá nézvén.

    (Juliát hasonlítja a szerelemhez, mely hasonlatosságot
       a Julia dicséretin kezd el)

    Én elhiszem Balassinak, hogy Losonczy Annára gondolva éppen úgy "eszét vesztve, eltévesztve, szerelmében sillyesztve, felgerjesztve és ébresztve, szüvét elrekesztve, belsõ tûzzel emésztve" nyughatatlankodott, mint Zuszsanna, a lengyel citerásleány láttán, vagy amikor Bécsben, Tiefengrab (Fiefer Graben) utcáján beballagott egy társával Zsuzsanna és szép attyafia, víg Anna-Mária lakába. Ám ezekrõl az utóbbi szerelmekrõl könnyû volt kimondania: "Többet szólnom dolgunkról nem szükség..."
    Ungnád Kristófnét 1588-89-ben már nem egyszerûen szeretõnek akarta, hanem feleségnek, oltalomadó menedéknek, hitvesnek és szeretõnek egyszerre, akivel saját elfuserált életét is rendbehozhatja, megteremtheti a maga számára "az ideális emberi harmóniá"-t.
    Hiszen õ egyszerre volt poeta doctus és lecsúszott mágnás, a legnagyobbak mintájára ciklust, könyvet szerkesztõ, örök halhatatlanságának tudatában levõ költõ, "sas az több apró madarak elõtt", és egyszeri életét lókereskedéssel biztosító kalandor. Ez a szívszorító kettõsség teszi eredetivé, összetéveszthetetlenül egyszerivé szerelmi líráját. Ezért faggatja az Úristent, mi dolog az, "hogy ez egy kegyesen kivül senki nem tetszik" neki, és zsoltáraiban úgy vitázik az Istennel, ahogyan Júliával vitázott: "... ne száraszd ki velõmet csontomból bánattal..."
    De mit kezdett volna Losonczy Anna a költõvel és a lókereskedõvel?
    Õ legalább olyan fukar volt, mint amilyen szép, és a Losonczy-Ungnád vagyont a Forgách-vagyonnal kívánta egyesíteni. Ezért határozta el, hogy meghódítja a nálánál tizennégy évvel fiatalabb Forgách Simon grófot, akinek Gyimes vára körüli és lejjebb fekvõ birtokai határosak voltak a Nyitra völgyben lévõ Losonczy-Ungnád birtokokkal. Meg is hódította a gyimesi grófot, akibõl késõbb, második felesége, Pálffy Kata mellett nádor is lett, tehát Losonczy Anna nagyon is jól tudta, hogy kit választ magának férjül.
    Ez a szerelmes kalandot bátran fogadó, az életet mértéktelenül szeretõ asszony, képes volt arra, hogy évekre visszamenõen átvizsgálja halott férje pénzügyi feljegyzéseit, körömszakadtáig vitázzon a királyi kamarával az egri katonaság hátralékos zsoldjának ki nem fizetése végett, és ifjú férjének a táborba még azt is megírta, hol termett a dinnye, amit ajándékba küldött neki. Ám ha nem lett volna ilyen, Balassi talán nem is akarta volna feleségül venni a "nyerhetlen"-t. Ne csináljunk Losonczy Annából nagymamát, aki unokáival törõdik, hiszen még a saját lányával is pereskedett. Ismételjük meg: erõszakos, szép, kegyetlen, okos, dúsgazdag, fösvény nõ volt, sok mindenben a kettõs világú Balassihoz hasonló, 16. századi ember.
    Nem elég felidézni a halhatatlan mûvet alkotó Balassit, a vallásos, hazafias, szerelmi líra egyedülállóan eredeti költõóriását. A szerelmének örök és maradandó emléket állító Balassit, aki tudta, hogy verse létezni fog még akkor is, amikor "az föld is elagg", "mikor a folyók visszafolyók lesznek". A kortárs költõtanítvány szerint Balassi "mûve sarkpontjául Juliát tette meg, kinek szépségétõl, erkölcseinek édességétõl és elméjének nagy díszétõl megejtve, hozzá a rábeszélés különféle fajtáival szerelme viszonzásáért könyörög, hol kéréseket, hol fenyegetéseket, dicséreteket, hízelgéseket, hol meg példákat szapora és éles elmével mindenütt elõhozva, úgy, hogy sem Catullus Lesbiája, sem Tibullus Neaerája, sem Propertius Cinthiája, sem magának Petrarcának Laurája, Scaliger Taumantiája, sem Vezelius tiszta lelkû Candidája, sem magának Secundusnak Juliája sem a szerelemnek díszesebb és csinosabb édességeit, sem tüzesebb lángjait nem szedhették." (Rimay János: Elõszó Balassi Bálint verseihez) Balassi Júlia-verseit olvasva József Attila Flóra-verseit is hallom: "... minden korokon át szeressél..."
    Éppen a vers mögötti ember esendõ, megismételhetetlen egyszerisége teszi szerelmi líráját is korszakos jelentõségûvé. A vers nem az iskolakönyv költõjének alkotása.
    Fel kell idéznünk hát a Losonczy Anna ellen infámia-pört kezdõ Balassi Bálintot, aki "vidám szép Julia" egykori szerelmes leveleit 1592 januárjában mellékelte a szentszéknél a Forgách Simonné Losonczy Anna ellen benyújtott infámia-pör anyagához. Az asszony könnyedén gyõzte le a pereskedni kezdõ Balassit, és még azt az 1400 forintot is visszakövetelte rajta, amit 1582-ben kölcsönzött neki, hiszen kezében volt a kötelezvény, amelyben Balassi vállalta, hogy "adósságát szent Mihály napjára megfizeti, ha penig valami okáért megy nem fizeti", akkor "holdult helyen valahol akarja két száz ház jobbágyát bírhassa".
    A szerelmes leveleket pedig - amelyekhez Júliaként újabbakat már nem írt - eltüntette. Nem hiszem, hogy valaha is elõkerülnének.
 

ROZSNYAI ERVIN

Egy koraszülött korai halála

Részlet a szerzõ "Két Machiavelli" címû készülõ könyvébõl

A 10. század második felében Európa déli és nyugati területein lezárultak az arab és részben a skandináv inváziók, keletebbre Madarász Henrik és Nagy Ottó véget vetettek a szláv betöréseknek és a Duna völgyébõl ki-kicsapó magyarok kalandozásainak. Bár a háborúk nem szûntek meg, az anarchia hosszú idõszaka után viszonylag stabilizálódtak az állapotok. Emelkedett a népszaporulat, a szükségletek bõvülése technikai újításokat ösztönzött, ahogy másrészt az évszázadok során megvalósult technikai újítások elterjedése kedvezett a népességnövekedésnek. Széles körben használatossá vált a földforgató kormánydeszkával ellátott, germán eredetû nehézeke, amely a talaj mélyebb megforgatásával másfél-kétszeresrõl négyszeresre növelte a szemhozamot; bevezették a háromnyomásos mûvelést a kétnyomásos helyett, a termõföld felérõl egyharmadára csökkentve az ugart; a szügyhám alkalmazása révén a fogatolást ökör helyett a jobb munkabírású lóval végezhették; vízi energiával mûködtették az õrlõ, kallózó és egyéb malmokat, a munkavégzõ szerkezetek egész sorát.1
    Ha pusztán a technikán múlik, a nagyobb népesség ellátása megoldható lett volna. A birtokviszonyok miatt azonban a szaporulat túlnépesedést idézett elõ mind a nemesi, mind a parasztcsaládokban. A nemesi birtok csak a legidõsebb fiúra szállhatott; a hoppon maradt fiatalabb fiúk, a "kadétok" kirajzottak a családból, és tömegesen próbáltak szerencsét a katonai pályán, csatlakozva a Dél-Itáliát elfoglaló normannokhoz, az Angliába induló Hódító Vilmoshoz, az elsõ keresztes hadakhoz. A paraszti telkekrõl, amelyeket a hûbérúr eleve a szolgáltatások teljesítéséhez méretezett, a kisebb fiúk szintén kénytelenek voltak világgá menni, ha túl nagyra nõtt a család. Egy részük kimagasló civilizációs tetteket hajtott végre, mocsárlecsapolással, gátépítéssel, bozótirtással, szûzföldek feltörésével új termõterületeket ragadott el a természettõl.2 "Mások az önálló életre ébredõ városokba szöktek, ahol kapóra jött a munkaerõ, és mesteremberekként vagy a kereskedõk alkalmazottaiként keresték kenyerüket, megszabadulva a földesúr fennhatósága alól. "Die Stadtluft macht frei" (a városi levegõ felszabadít), mondták a németek.3
    A gazdasági és politikai változások jóvoltából a 11. században újjáéled és alkalmi tevékenységbõl állandó foglalkozássá lesz a kereskedelem. Régen az a bölcsesség járta, hogy "a kereskedõember alig vagy sohasem lehet Istennek tetszõ"; most, amikor a "mercator" (kereskedõ) és a "burgensis" (városlakó, polgár) szavak csaknem azonos jelentést kapnak, úgy látszik, Isten éppen a kereskedõnépet szemelte ki a világ újjáformálására. Az áruforgalom felbomlasztja az önellátásra épült, régi feudális termelési szervezetet: a mezõgazdaság a helyi adottságokhoz igazodhat, nem kell többé minden egyes birtokon mindennek az elõállításával próbálkoznia; a fejlõdõ városokban megtelepedett, szabad mesteremberek pedig, nagyobb szakképzettség és jobb munkafeltételek birtokában, fölöslegessé teszik a jobbágymunkával dolgozó kezdetleges földesúri mûhelyeket.4 A kereskedelem, amely a munkamegosztásból született, hatalmas lökést ad a munkamegosztás, a gazdaságosság, a civilizáció növekedésének.
    A középkori hanyatlás után Itáliában, különösen a félsziget északi és középsõ vidékein kezdõdött meg leghamarabb a városi és kereskedelmi fellendülés, hála a régi római városok helyén fennmaradt településeknek, de mindenekfölött az elõnyös földrajzi helyzetnek. A Nyugatot Kelettel, Északot Déllel összekapcsoló szárazföldi és vízi utak mentén nagy külkereskedelmi, ipari és pénzügyi központok alakultak ki: Velence, Milánó, Genova, Pisa vagy a bankügyletekben korán kiemelkedõ Firenze. A városok rövidesen megszerezték a körülöttük fekvõ mezõgazdasági körzeteket részint földvásárlással, részint a birtokosoknak nyújtott uzsorakölcsönökkel, kivívták függetlenségüket világi vagy egyházi földesúr hatalma alól, és önálló államokat alkottak. Anyagi megerõsödésük tekintetében sokat köszönhettek a keresztes hadjáratoknak.
    E hadjáratokat kegyes célok motiválták. A Szent Sírt bitorló hitetlenek elõnyomulása a Keletre vezetõ kereskedelmi utakat, sõt magát Konstantinápolyt fenyegette, veszélyeztetve nemcsak az áruforgalmat, hanem a jeruzsálemi tömegzarándoklatok jövedelmezõ turisztikai üzletágát is. Számításba jött ezenkívül, hogyha történetesen Konstantinápoly is a Szent Sír felé igyekvõ keresztesek kezére jutna, akkor Bizánc versenytársból a nyugati kereskedelem gyarmatává és támaszpontjává lehetne, egyháza alárendelõdnék a rómainak, püspökségei a pápai jövedelmeket gyarapítanák. Továbbá, a nyugat-európai földek a 11. században már fel voltak osztva, új földeket csak hódításokkal lehetett szerezni, így a Szent Sír felébresztette mind a legnagyobb hûbérurak, mind a birtok nélküli lovagok érdeklõdését. Végül az sem volt utolsó szempont, hogy a hadjáratok levezethették a társadalmi-gazdasági szerkezet átalakulásával összefüggõ, növekvõ elégedetlenséget.5
    A keresztes hadjáratok a vagyonfelhalmozás bõséges forrásait nyitották meg az itáliai kereskedõállamok számára. Különösen Velence húzott belõlük hasznot. Ez a város, amelynek elsõ lakói a hun, gót és longobárd inváziók elõl menekültek a lagúnák lakatlan szigeteire, már a 8. századtól ellátta az egymilliós Konstantinápolyt a Pó-síkság gabonájával és borával, késõbb pedig az iszlám országokkal is élénk kereskedelmet folytatott: épületfát és vasat szállított nekik (a keresztes háborúk idején is, noha az eladott nyersanyagból hajó és fegyver készült, talán éppen a velenceiek ellen), emellett rendszeresen rabolt a dalmát partokon fiatal szláv nõket a szíriai és egyiptomi háremek részére.6 Amikor megindult a keresztes üzlet, Velence, ha csak tehette, megtámadta, kifosztotta és elsüllyesztette a keresztény seregeknek utánpótlást szállító genovai és pisai hajókat. (Vagy az õ hajóit küldték a tenger fenekére más itáliai hajók.) De a kereszt jegyében véghezvitt legsikeresebb akciója kétségkívül az volt, amit Enrico Dandolo, a köztársaság nyolcvan (más források szerint kilencven) éves dózséja eszelt ki a negyedik keresztes hadjárat során. A dózse a gyéren lakott Lido homokszigeten partra tette a velencei hajókon szállított kereszteseket, otthagyta õket hajók, élelem és víz nélkül; sokan elpusztultak az éhségtõl és a betegségektõl, majd közölte velük, mennyi fizetségért kaphatnak enni-inni. Annyi pénzük nincs, válaszolták "az irgalmatlanul rászedett keresztes tökfilkók". (Marx szavai.) Sebaj, így a dózse, pótolják a hiányzó pénzt haditettekkel, hódítsák el Zárát (Velence versenytársát) Imre magyar királytól (aki egyébként szintén "felvette a keresztet", balkáni területszerzési célokból csatlakozott a szent hadjárathoz). Kemény harcok után Zára elesett. (Tehát elsõként egy keresztény várost ragadtak el a keresztesek, méghozzá saját keresztény szövetségesüktõl, végigrabolva a keresztény lakosságot és templomait.) A derék vitézeket ezután Jeruzsálem helyett a Bizánci Birodalom fõvárosa alá irányította a fifikus öregúr. 1204-ben el is foglalták Konstantinápolyt, és ráadásul a fele birodalmat. Velence megkapta Bizánc birtokainak háromnyolcadát, fontos kikötõket Dél- és Kelet-Görögországban, Krétát, számos Égei-tengeri szigetet.7
    Az elsõ négy keresztes hadjárat eredményeképpen az itáliai kisebb mértékben a provence-i és katalán városoké lett az uralom a Földközi-tenger felett. Ezt a sikert kiegészítette egy másik esemény: a Baltikumból Konstantinápolyon át Bagdadba vezetõ nagy oroszországi kereskedelmi utat lezárták a besenyõk, akik a 12. században a Fekete- és Kaszpi-tenger partjain települtek le, így a Földközi-tenger monopolhelyzetbe került a Kelettel létesített kapcsolatokban. Nemcsak a Közel-Keletrõl van szó: Indiából és Kínából is érkezett az áru, karavánok juttatták el a szíriai kikötõkig, onnan hajók szállították tovább. A nehézkes közlekedés miatt persze csak könnyen szállítható, drágán eladható cikkek jöhettek számításba, elsõsorban fahéj, szegfûszeg, bors vagy más fûszerek, amelyekbõl a 200-600 tonnás hajók is nagyértékû rakományokat vehettek fel.8 (Innen a "borsos ár" kifejezés.) Hoztak azonkívül Damaszkuszból damasztot, Moszulból muszlint, Gázából fátyolszövetet (gézt), az olaszul Baldaccónak mondott Bagdadból baldachint (brokátot), meg sok egyebet nemcsak árut, hanem új kultúrákat, technikákat és technológiákat is. A keleti országoktól tanulta meg Európa a selyem elõállítását, finom szövetek szövését és festését, a fémfeldolgozás tökéletesebb eljárásait, szélmalmok építését, a rizs-, citrom-, görögdinnye-, pisztáciatermesztést. Mindez éppúgy meghonosodott, mint seregnyi szó az arab nyelvbõl, például díván, bazár, articsóka, alkóv, arzenál, matrac, magazin (raktár, bolt), szirup, tarifa, tafota.9
    A kereskedõi foglalkozás iskolázottabb embereket kívánt, mint a lovagság hõsi naplopása, és másféle iskolázottságot, mint amilyet az egyház nyújtott. Az itáliai városok elsõként törték meg az egyház oktatási egyeduralmát: világi szellemû iskolákat létesítettek széles körben a polgárság gyermekei részére. Az írni-olvasni tudás nagyobb arányú volt, mint bárhol másutt; a 14. századi Firenzében, ahol a környék lakosságával együtt mintegy 170 000-en éltek, az iskolákban közel 10 000 gyerek tanulta a betûvetést, 1200 a számtant, hatszázan részesültek magasabb képzésben. A kereskedelmi tevékenységet olyan kézikönyvek segítették, mint Leonardo Fibonaccinak, az arab számok használatát Európában meghonosító matematikusnak kereskedõk részére írt aritmetikai mûve, amely már a 13. század elején napvilágot látott (ebben a században vált általánossá a könyvvitel); vagy a firenzei Bardi-cég alkalmazásában álló Francesco Balducci Pegolotti A kereskedés gyakorlata (Pratica della Mercatura) címû munkája, amely az 1300-as évek elsõ felében leírta a különbözõ vidékek kereskedelmi szokásait, a vásárok helyét és idõpontját, tájékoztatott a súlyokról, mértékegységekrõl, pénzekrõl, a Firenzével kapcsolatban álló országok és városok távolságáról, az utazások idõtartamáról, részletes adatokat szolgáltatva még Kínáról is. (Ugyanebben az idõben vagy valamivel késõbb sok hasonló könyv készült.)10 A nemzetközi kereskedõnek nyelveket is kellett tudnia, arabot vagy a híres champagne-i vásárok okán a franciát.
    A nemzetközi kereskedelem alapozta meg Itáliában az ipari és pénzügyi fejlõdést. Lucca már a 12. században selyemszövetet exportált; Firenzében a posztóipar az 1300-as években 30 000 munkást foglalkoztatott, a központosított manufaktúrák száma 200, a bankoké 80. Giovanni Villani korabeli krónikája Firenze állami jövedelmét évi 300 000 forintra teszi, ami Macaulay, a kiváló angol esszéista szerint legalább 600 000 fontnak felel meg (a 19. század elsõ felében), "több, mint amennyit Anglia és Írország jövedelmezett Erzsébetnek két évszázaddal ezelõtt".11 Az anyagi eszközök felhalmozódása, az új szükségletekkel párosulva, mozgalmas életre ébresztette a technikát, a tudományokat, a mûvészeteket. A 12-14. századbeli papírgyártás elõkészíti a 15. század korszakalkotó találmányát, a könyvnyomtatást. A 13. századtól megjelennek a városokban a toronyórák, tökéletesedik az üveglencsék csiszolása, feltalálják a szemüveget. A 14. századtól elterjed a tûzfegyverek használata, ennek nyomán kialakul a ballisztika tudománya, megugrik a nyersvas-, réz- és acélszükséglet, megjavul a bányamûvelés, a szivattyúk teljesítménye, az öntési technológia. Egyre-másra épülnek a legváltozatosabb feladatokra szakosodott malmok.
    (Marx hangsúlyozta az órák és a malmok különleges jelentõségét a mechanika tudományának létrejöttében.) Új technikák vernek gyökeret más területeken is: a pénzügyekben (értékpapír-kereskedelem), az építészetben (Brunelleschi fagerendák nélkül építi meg a firenzei dóm 42 méter átmérõjû kupoláját), a képzõmûvészetekben (perspektivikus ábrázolás, új festési eljárások), és a sort hosszan folytathatnánk. Mindez beletorkollik a reneszánsz (újjászületés) lenyûgözõ kulturális mozgalmába, amely a Nagyságosnak vagy Nagyméltóságúnak mondott Medici Lõrinc (Lorenzo il Magnifico) Firenzéjében új, korszerûsített változatban eleveníti fel és múlja felül a periklészi Athént olyan idõkben, amikor "Anglia és Franciaország évkönyvei csupán a nyomorúság, barbárság és tudatlanság félelmetes látványát tárják elénk".12
    Ugyanazok a tényezõk azonban, amelyek a lendületes fejlõdést kiváltották, magukban hordták a romlás tendenciáit is. A fejlõdés lelke, a kereskedõtõke, megingatta ugyan a feudális termelési módot, de elsöpörni és a haladóbb kapitalista formációval felváltani nem tudta, ezért terjeszkedése heves konfliktusokat, pusztító katasztrófákat idézett elõ. Az alapvetõ ellentmondások a földjáradék körül, a földesúr és a paraszt viszonyában összpontosultak.
    Az áru- és pénzviszonyok kibontakozásával a földesurak igyekeztek minél több pénzt kisajtolni parasztjaikból. Amíg elég sok volt a megmûveletlen földterület, hajlottak rá, hogy felszabadítsák jobbágyaikat, vagy enyhítsenek terheiken, nem humanitásból, hanem azért, hogy megfékezzék a munkaerõ fokozódó elvándorlását, és a mûvelésbe vett új területekkel saját jövedelmüket szaporítsák.13 De voltak a felszabadításnak általánosabb okai is. Az uraságnak nagyobb elõnye származott abból, ha nem maga bocsátotta áruba jobbágyrobottal termékeit, hanem pénzszolgáltatást követelt parasztjaitól, rájuk hárítva a piaci értékesítés gondját és kockázatát. (A pénzjáradék tehát magasabb volt a naturális járadék egyszerû egyenértékénél, mivel rejtve magába foglalta a termék piaci értékesítéséhez szükséges munka és szolgáltatás fel nem számított értékét is.) Ahogy az áru- és pénzviszonyok fejlõdtek, a földesurak egyre nagyobb önállóságot adtak a paraszti kisgazdaságoknak, és csaknem mindenütt felszabadították a jobbágyokat a személyi függõség alól. Franciaországban és Angliában a 12. század második felétõl, Itáliában már a század eleje óta folyt ez a mûvelet. A személyi felszabadulásért a jobbmódúak készpénzben fizettek így az uraság egyszerre nagyobb pénzöszszeghez juthatott, a többiek adósságot vállaltak kamatfizetési kötelezettséggel, és személyi függõség helyett adósfüggõségbe kerültek, terheik pedig rendszerint növekedtek.14
    De a pénzéhséget nem elégíthette ki a parasztság kizsarolása, ami egyébként sem fokozható korlátlanul. Háborúk folytak szinte szünet nélkül a gazdagságért és a hatalomért. Itália számos vidékét feldúlták a pápaság és a német császárok évszázadokon át elhúzódó küzdelmei, a kisállamok marakodásai, a vetélkedõ pártok és családok véres viszályai. Németországon, amelynek erõit elpocsékolták az itáliai hadjáratok, úrrá lett a politikai zûrzavar. Az 1300-as évek közepén kitört és rövid megszakításokkal száz évig tartott Anglia és Franciaország háborúja.15 A sorozatos háborúk jelezték, hogy a 14. század - Michelet-vel, a Hegel-tanítvány francia történetíróval szólva - az új istenség, az arany trónraléptének kora. Ez a tömeges emberáldozatokat követelõ istenség nemcsak háborúkkal sújtotta a világot, hanem egyéb, mondhatni, kiegészítõ csapásokkal is. 1315-tõl 1317-ig éhínség söpört végig Európán; 1347-tõl 1350-ig a fekete halál, a pestis aratott, az ismert járványok közül a legszörnyûbb, kiirtva az európai lakosságnak feltehetõen az egyharmadát16; a földek, amelyekrõl a mocsarakat az elõzõ században lecsapolták, a háborúk és járványok nyomán évszázadokra ismét elmocsarasodtak (A pestis elõidézésében döntõ szerepet játszott a felduzzadt városok siralmas higiéniai állapota, a parasztság kizsigerelése, a rossz táplálkozás.) A szociális helyzet romlására a tömegek nagyerejû fegyveres mozgalmakkal válaszoltak: plebejus városi felkelések sora zajlott le Flandriában (1302, 1337-38, 1381), 1304-ben lángolt fel a Fra Dolcino vezette észak-itáliai népi felkelés (a pápa keresztes hadjáratot indított ellene), 1357-ben tört ki a francia parasztok felkelése (jacquerie), 1378-ban a firenzei gyapjúkártoló munkásoké (ciompi), 1381-ben Wat Tyler forradalma Angliában - hogy csak a legnevezetesebbeket említsük. Ami a paraszti harcokat illeti, idõrendjük, mint Szkazkin írja, "többé-kevésbé megfelel az egyes országok gazdasági fejlettségének".17
    A válságjelenségek mélyen rejlõ szerkezeti gyengeségeket fejeztek ki, amelyeknek természetét alkalmasint az olasz történelem tárja elénk a legvilágosabban. Az olasz városi ipart, bármilyen fejlettnek számított is a maga idejében, korlátok közé szorították a feudális viszonyok. A falusi háziipar és önellátás korántsem szûnt meg, a tömegfogyasztási cikkek szerszámok, háztartási eszközök, ruhanemû, lábbeli aránylag csekély mennyiségben kerültek forgalomba, és jobbára az elõállításuk helyéhez legközelebb esõ piacon cseréltek gazdát. Bár néhány termék esetében kialakult bizonyos munkamegosztás a különbözõ városok között, a nemzeti piac létrejöttét Itáliában megakadályozta a vidéki körzetek feudális elmaradottsága és a vele összefüggõ politikai széttagoltság. A vetélkedõ kisállamok vámsorompókkal, hídpénzekkel, forgalmi adókkal, az árusítási jogért felszámított illetékekkel és számos egyéb módon gáncsolták a félsziget belsõ forgalmát. Gyakran támadtak emiatt élelmezési zavarok és háborúk, különösen azokban az idõszakokban, amikor számottevõen nõtt a városi lakosság (Firenzéé például 1200 és 1330 között 10 000-rõl 90 000-re), és szükségessé vált az élelmiszer-behozatal olyan vidékekrõl, amelyek más kisállamokhoz tartoztak.18
    A nemzetközi kereskedelem, noha kockázatosabb volt, jóval nagyobb hasznot hozott. Részint a hazai luxuskeresletet elégítette ki importcikkekkel, részint keleti és észak-afrikai országokba közvetített nyugati árukat, többnyire szintén luxuscikkeket (másféle áruk szállítása rendszerint nem volt kifizetõdõ, eltekintve kevés kivételtõl, mint a só, a gabona vagy az épületfa). A luxuspiacok azonban a 14. századra elérték azt a határt, amelyet már nem lehetett lényegesen tágítani. Ezen a többé-kevésbé korlátozott területen ádáz versenyt folytattak az olaszok (velenceiek, genovaiak, pisaiak, firenzeiek) egymással és nyugati (francia, katalán) vetélytársaikkal.
    A nagykereskedelemhez szorosan kapcsolódó bankügyet legtöbbször szintén maguk a kereskedõházak tartották kézben. A legnagyobb bankok behálózták az ismert világot (egyedül a Bardi-bankház 25 fiókot tartott fenn Londontól Jeruzsálemig), és olyan hatalmas tõkéket összpontosítottak, hogy a náluk elhelyezett kamatozó letétek révén nemegyszer társasági tõkéjük többszörösét, akár hét-nyolcszorosát is kihelyezhették. Legfontosabb ügyleteik a fejedelmeknek és a városköztársaságoknak nyújtott kölcsönök voltak. A mûvelet persze óriási kockázattal járt, a bankház hozzákötötte vele sorsát a politikai és katonai események alakulásához. A sienai Bonsignoriak a 13. század végén belebuktak a túlzott kihelyezésekbe, és a veszély csak nõtt a 14-15. században, amikor az államkölcsönök rendszeressé váltak. De a rendkívüli nyereség csábításának nehéz lett volna ellenállni. A hitelezõ mindenféle kedvezményt kaphatott: kiviteli engedélyt angol gyapjúra, francia és flamand szövetekre, vámszedési jogot stb. Viszont a véletlen oly nagy szerephez jutott ezzel a bankéletben, hogy elõbb-utóbb szinte törvényszerûen bekövetkezett a bukás. A 14. század elsõ három-négy évtizedében, az angol király fizetésképtelensége, illetve Firenze és a nápolyi Anjouk politikai és gazdasági válságai miatt, sorozatban követték egymást a bankcsõdök: a Scaliaké 1327-ben, majd a Bardi és a Peruzzi házé (az utóbbiak összeomlása Villani tudósítása szerint felért egy háborús katasztrófával)19, az Acciaiuoliaké és más cégeké. A 14. század végén és a 15.-nek az elején egy sor új banki csillag emelkedett fel: a firenzei Medici, Pazzi, Pitti, Strozzi családoké; ám egy évszázaddal késõbb ezek is leáldoztak.20
    A piacbõvítés korlátai és a kereskedelmi vagy pénzügyi vállalkozások kockázatai miatt a földvásárlás volt a legbiztosabb befektetés; ez le a "fölös" tõkét, amelyet nem tudott már felszívni a kereskedelem, még kevésbé az ipar, azonkívül olyan elõnnyel is járt, mint a nagyobb hitelképesség és társadalmi tekintély. Ahhoz persze, hogy a birtok gazdát cseréljen, a pénzbõségnek találkoznia kellett a pénzszûkével, a gazdag városi polgárnak az elszegényedett nemesi birtokossal, aki az áru- és pénzviszonyok hatására jelentkezõ új meg új szükségleteit nem tudta a végsõkig kifacsart parasztok további megsarcolásával kielégíteni, és az uzsora hálójába került. A tõkeerõs városi burzsoázia mezõgazdasági térhódítása azonban éppenséggel nem jelentette a kapitalizmus behatolását a mezõgazdaságba. Ellenkezõleg: az ipari bázis gyengesége miatt, amely egyszerre volt oka és okozata a nemzeti piac hiányának, az új földesurak konzerválták vagy helyreállították az agrárviszonyokban a feudális elemeket; kezükre játszott ebben az, hogy a parasztot személyi szabadságának magas megváltási díja, a bõrnyúzó földbérleti díj és a mezõgazdasági termékeknek a városi hatóságok által alacsonyan tartott ára szintén az uzsorához kergette. Toszkánában a 14-15. században elterjedt a felesbérlet, s jóllehet a személyi függõség addigra csaknem teljesen megszûnt, a parasztot mint bérlõt az adósfüggõséggel gyakorlatilag röghöz kötötték, szökését büntették. Felújult a robotkötelezettség, a hûbéri jellegû szolgáltatásoknak és a személyi függõségnek számos formája (például a paraszt csak földesúri engedéllyel házasodhatott).
    A vidék feudális viszonyainak fenntartásáért az új földtulajdonosokon kívül mindenekelõtt a felvásárlási rendszer felelõs. A felvásárló kereskedõ nyersanyaggal látta el a falusi háziiparosokat (fonókat, szövõket), ennek fejében átvette tõlük a terméket (nekik maguknak nem volt idejük távoli vásárokba járni); így fokozatosan bérmunkásaivá változtatta õket, noha formailag önálló kistermelõk maradtak, és termelõeszközeik birtokosaiként önellátó gazdálkodást folytattak. A két negatív folyamat a falusi háziipar életben tartása és a burzsoázia feudalizálódása együtt állta útját annak, hogy létrejöjjön a kapitalizmus döntõ elõfeltétele, a termelõeszközeitõl megfosztott munkásnépesség, amely kénytelen munkaerejével a tõkés ipart táplálni, és létfenntartási eszközeit a piacról beszerezni. A belsõ piac növekedés helyett stagnált vagy szûkült, hanyatló tendenciája pedig maga erõsítette saját okát, a tõkék átirányítását a kereskedelembõl és iparból a földvásárlásba. Megrekedt a tõkés fejlõdés, megrögzõdött a kisállami széttagoltság, és a korszerûbb formáció irányában megkezdett társadalmi átalakulás visszafordult az elõzõ történelmi fok felé. Ennek az ellenforradalmi jellegû fordulatnak, amelyet refeudalizációnak nevez a történetírás, lényegi sajátossága, hogy nem erõszakos úton ment végbe, hanem az uralkodó rétegek osztályarculatának fokozatos átformálódásával: a nagyburzsoázia földjáradékossá lett, nemesi címeket vásárolt, és összeolvadt a régi arisztokráciával.21
    Mivel a refeudalizáció fokozatos volt, és elemeinek felhalmozódásával párhuzamosan folyt az alapjául szolgáló ellentétes mozgás, a tõkék felhalmozása is, Itália jó ideig még fejlõdése leszálló ágában sem vesztette el elsõségét a bankügyekben, a luxusiparokban, a nemzetközi kereskedelemben. A Medici ház a 15. században tett szert addig páratlan pénzügyi hatalomra; ugyanennek a századnak az elején alapították a genovai Casa di San Giorgiót, a kor egyik legmodernebb bankját; a kiemelkedõ cégek forgalmának méreteirõl pedig képet ad Francesco Datini 1410-ben meghalt kereskedõnek a Firenzéhez közeli Pratóban fennmaradt levéltára, amely az üzletember több mint 100 000 levélbõl álló levelezését tartalmazza itáliai, spanyolországi, afrikai, franciaországi ügynökeivel és üzletfeleivel.22 Ami pedig a legfontosabb a szellem világtörténete szempontjából: a 15. század és a 16.-nak az eleje volt az olasz képzõmûvészet és építészet virágkora, erre az idõre esik Brunelleschi, Donatello, Masaccio, Alberti, Mantegna, Bramante, Botticelli, Leonardo, Michelangelo, Raffaello mûködése, és a névsor még a legnagyobbakat tekintve is töredékes. Sohasem termettek olyan bõségben az alkotó elmék, mint akkoriban.
    A mûvészeteket a fiatal burzsoázia világhódító merészsége teremtette újjá. Ennek az osztálynak a gyermeke volt a túlvilági árnyakon átlépõ, magabiztos egyén, aki erejét és találékonyságát próbára téve, mohó nyereség- és tudásvággyal vágott neki a föld, az anyatermészet és az emberi lélek fel nem térképezett vidékeinek, hogy bámulatosan sokrétû képességeivel, amelyeket még nem szabdalt szét a munkamegosztás, kalandos kockajátékra hívja nagy tétekben a sorsot. Az új mûvészet a drámaiságában is harmonikus, új, forradalmi világszemlélet diadala volt. Legragyogóbb felívelését viszont éppen a kezdõdõ társadalmi hanyatlásnak köszönhette: annak, hogy a termelésbõl és a forgalomból hatalmas pénzöszszegek lökõdtek ki, és számottevõ részüket birtokvásárlás mellett luxusfogyasztásra költötték az arisztokratikus nagyvonalúságot hamar elsajátító tõketulajdonosok nem utolsósorban olyan mûvészetekre, mint a monumentális festészet, szobrászat, palota- és székesegyház-építés. A korai reneszánszban az irodalom volt a vezetõ mûvészeti ág; a luxusmûvészetek a 14-15. században törtek az élre, felvirágzásuk egybeesett a kereskedelmi expanzió megtorpanásával.23
    A ragyogás tehát nem hunyt ki rögtön, még fokozódott is a hanyatlás másfél-két évszázada alatt. Az összeomlást végül a Bizáncot legázoló török elõnyomulás és a nagy földrajzi felfedezések idézték elõ.
    A keresztesek bizánci hódításaiból létesült, rövid életû Latin Császárság bukása után (1261) helyreállt a Bizánci Birodalom, de régi fényét nem nyerte vissza többé. A 14. században birtokai nagyobb részét elvesztette, császárai gyakorlatilag török függõségbe kerültek. II. Murád szultán 1430-ban elragadta tõlük Thesszalonikét; nem sokkal késõbb, 1453-ban, II. Mehmed kéthavi ostrommal bevette a fõvárost, Konstantinápolyt.
    Bizánc megszûnt létezni. A Konstantinápolyban élõ genovai kolónia vezetõi már az ostrom elõtt megállapodtak a szultánnal, hogy kiváltságaik megtartása fejében segíteni fogják a török sereg behatolását. Ám ettõl még a törökök nem ölelték keblükre a genovaiakat, és Konstantinápoly után meghódították Genova Krím-félszigeti kolóniáit is, elzárva a Fekete-tengert az itáliai kereskedõk elõl. A török uralom alatti területeken már csak magas illetékek ellenében kereskedhettek, évszázados jogaikat megnyirbálták, összeköttetésük az indiai és a kínai piaccal elakadt. Az Egyiptomon átvezetõ déli utat még használhatták ugyan, a szultánok azonban itt is ellenõrizték az átmenõ forgalmat, és a keleti árukért magas árakat követeltek a külföldiektõl. A levantei (közel-keleti) kereskedelem tehát nem állt le teljesen, de rendkívül megdrágult, és a korábbinak a töredékére csökkent. Kicsúszott ezzel a talaj az itáliai gazdaság tõkés elemei alól, és a 15. század második felétõl, majd kiváltképpen a 16. században, mind nagyobb méreteket öltöttek a refeudalizációs birtokvásárlások.
    A nagy földrajzi felfedezéseknek a török elõnyomulás volt a közvetlen indítéka, az aranyéhség pedig az igazi, mélyebb ösztönzõje. Arról van szó, hogy a kereskedelmi forradalom megsokszorozta a pénzszükségletet, illetve a nemesfémekét mivel a hitel kezdetlegessége miatt lényegileg az arany- és ezüstpénz volt a csere egyetlen megfelelõ közvetítõje, Európa azonban kevés nemesfémet termelt ki, ráadásul kénytelen volt amúgysem bõséges készleteinek egy részét a keleti importáruk ellentételezésére szánni, mert nem rendelkezett kellõ mennyiségben kisméretû, könnyen szállítható exportcikkekkel.24 A nemesfém-szükségletet növelték, bár jóval szerényebb mértékben, az új luxusiparok is, az üveg-, selyem- és nyomdaipar, amelyek sokkal költségesebb felszerelést és nagyobb forgótõkét igényeltek, mint a hagyományos kézmûves-mûhelyek.25 De a legtöbb pénzt az emelkedõ állami kiadások emésztették fel: a hivatásos tisztviselõi kar kiépülése, a rendszeres követjárás távoli országokba, és elsõsorban a szakadatlan háborúk, amelyekben a feudális lovagi hadseregeket vagy az olcsó, de gyengén kiképzett városi milíciákat tûzfegyverekkel ellátott zsoldoshadseregek váltották fel. Firenze 2,5 millió aranyforintot költött a pápa elleni háborújára (1378-ban), 7,5 milliót a milánói Viscontiak elleni három háborúra; az olasz államok már a 14. század közepétõl eladósodtak, és magas kamatokat fizettek hitelezõiknek. A közigazgatás, a diplomácia, a hadügy korábban ismeretlen nagyságrendû költségei miatt verték adósságba magukat a 15. században létrejött nagy, központosított monarchiák is, állandó pénzzavarral küszködõ uralkodóikra könnyûszerrel kattantották rá az aranycsapdát a pénzbõséggel küszködõ bankárok. Többek közt ezzel magyarázható, hogy a pénzkereslet a levantei forgalom megcsappanása után sem csökkent, és a 15. század, a földvásárlásba és a luxusmûvészetekbe fektetett "fölös" tõkék ellenére, a pénzügyi válságok, a valutaválság kora volt a növekvõ aranyéhségé, amelyet csak fokozott a török elõnyomulással kapcsolatos félelem és bizonytalanság.26 Minden európai ország megpróbálta elejét venni sikertelenül a rúdarany-kivitelnek; Angliában ez IV. Edvárd alatt (1461-1484) fõbenjáró bûnnek számított. Jól jellemzik a hangulatot Kolumbusz egyik levelének sorai: "Az arany kincs; aki birtokolja, annak mindene megvan, amire szüksége van ezen a világon, és ahhoz is megvannak az eszközei, hogy lelkeket mentsen ki a tisztítótûzbõl, és megszerezze nekik a paradicsom örömeit." Az európaiak úgy vélték, az áhított kincset Indiában, a mesés Keleten lehet megtalálni; Európa ugyanis abban a hitben élt, hogy a Kelet, ahonnan a közlekedési nehézségek miatt csupa kincset selymet, fûszert, drágakövet importált, maga az eldorádó, a kimeríthetetlen gazdagság földje. Miután tehát a szárazföldi utak a török elõnyomulással rendre lezárultak, a hajósok keresni kezdték az Indiába vezetõ vízi utat.27
    A nagy földrajzi felfedezések megadták Itália gazdaságának a végsõ döfést. A nemzetközi kereskedelem fõ útvonalai áthelyezõdtek az Atlanti-óceánra; a Földközi-tenger beltengerré lett, az itáliai kereskedõvárosok hatalma gyorsan lehanyatlott. Az olasz üzletemberek már a kezdet kezdetén felismerték a végzetes fordulatot, a földrajzi ismeretek forradalmi elõrehaladásában rejlõ katasztrófát. 1499-ben döbbenettel fogadták a hírt, hogy Vasco da Gama, expedíciója költségeit hatvanszorosan visszafizetõ rakománnyal, hazaérkezett Lisszabonba indiai útjáról, amelyet Afrika körülhajózásával, két év alatt tett meg. Girolamo Priuli velencei kereskedõ és bankár a következõt jegyezte be naplójába ebbõl az alkalomból: "Amikor a hír Velencébe ért, az egész városban nagy bosszúságot keltett. [...] A szenátorok is látták, hogy nagyobb csapás nem érhette volna a velencei köztársaságot, szabadságának elvesztésén kívül."28
    A földrajzi felfedezések hirtelen kitágították és átrendezték a világpiacot. Többszörösére duzzadt az áruforgalom, mindennapos fogyasztási cikké lett a cukor, kávé, dohány és sok más termék egy részüket azelõtt hírbõl sem ismerték. A nagy tengeri hatalmak gyarmatosították a felfedezett országokat, kirabolták, leigázták, kényszermunkára fogták a katonailag erõtlen helybeli lakosságot. Káprázatos nyereségekre tettek szert az egyenlõtlen cserébõl, a rabszolgákkal üzemeltetett nemesfémbányák és ültetvények hozamából. Az új erõforrások tették lehetõvé a nyugat-európai termelési szerkezet gyökeres átalakítását: nagy manufaktúrák jöttek létre, és a korábban már említett luxusiparokon kívül felvirágzott egy sor olyan iparág, amely lényegesen drágább termelõeszközökkel, nagyobb tõkével és munkáslétszámmal dolgozott, mint az aprócska kézmûves-mûhelyek. A nagyüzemek könnyebben kaptak hitelt, legfõbb elõnyük pedig az volt, hogy a munkafolyamatot részeire bontva, felfokozták a kooperáció hatékonyságát. A belsõ munkamegosztás maga után vonta a külsõt is, amely a különbözõ ágazatok között létesült. Mindez meghatványozta a munka termelékenységét és a termékek mennyiségét. Az addigihoz képest hatalmas árutömeg szinte korlátlan felvevõpiacokra talált a gyarmatokon, a piacok bõsége újabb teljesítményekre serkentette a termelést, a munkáskezek és a nyersanyagok növekvõ szükséglete meggyorsította a parasztság kisajátítását. Ahogy a technikai fejlõdés, a munkamegosztás és az eredeti felhalmozás elõrehaladt, ahogy a tõkés viszonyok szélesültek és mélyültek, úgy izmosodott e viszonyok következménye és feltétele, a belsõ, nemzeti piac; ilyen értelemben a világpiac alapozta meg a nemzeti piacokat.
    Nyugat-Európa felemelkedésével egyidejûleg, Itália lesüllyedt a történelmi mérleghintán. Ez a folyamat, mint korábban is láthattuk, hamarabb kezdõdött a világpiac forradalmánál. Lombardia és Piemont ígéretesen indult pamutszövet-gyártásának már a 15. századtól szembe kellett néznie a veszélyes délnémet konkurenciával, az olasz selyemexportnak pedig a francia exporttal, amely 1467-tõl, a Lyonban alapított elsõ hazai selyemszövõ-manufaktúra üzembe helyezésétõl nagy ütemben tört elõre. Az olasz posztó nemzetközi vezetõ helyét szintén ebben az idõben kezdte megkérdõjelezni az angol verseny. Ám a minõségi változás csak a világpiaci forradalommal, a 16. században következett be. A posztóipar, Itália legfontosabb iparága, nem tudott többé hozzájutni elsõrendû import-nyersanyagához, mert az angol gyapjú legnagyobb részét már odahaza dolgozták fel, és a jobb minõségû angol posztó nem csupán a nemzetközi, de lassan az olasz piacokról is kiszorította a hazait: a firenzei mûhelyek, amelyek az 1330-as években évi 70-80 000 véget állítottak elõ, 1520-ban csak 20 000 véget termeltek.29 A hajóépítésben sem gyõzték a versenyt az olaszok a németalföldi, spanyol, portugál, angol hajógyárakkal. Itália ipari termelése a 16. században egynegyedére esett vissza, csak néhány luxusipar tartotta magát, amely brokáttal, damaszttal és nagy értékû iparmûvészeti tárgyakkal látott el egy szûk fogyasztói kört.30
    Az olasz hanyatlás jól példázza, milyen gyenge lábakon áll a gazdaság, ha sorsa a közvetítõ kereskedelemtõl függ. A kereskedelmi tõke ugyan forradalmi szerepet is játszik, amennyiben a pénzvagyon koncentrálásával és a termékek növekvõ hányadának áruvá változtatásával elõkészíti a tõkés termelési módot; ahol azonban döntõen nem a hazai termelésre támaszkodik, hanem gazdaságilag fejletlenebb közösségek termékeinek cseréjét közvetíti, ott ezt a monopóliumát elõbb-utóbb szükségképpen elveszti, mihelyt az elmaradottabb országok maguk is az önálló gazdasági fejlõdés útjára lépnek (mint a 15. században Anglia és Franciaország), vagy katonai, politikai és egyéb események zavarják meg a forgalom megszokott menetét (mint a törökök elõnyomulása, vagy a világkereskedelmi súlypont földrajzi áthelyezõdése).31
    A hanyatlás Itáliában évszázadokra állandósította a nemzeti piac hiányát, és vele együtt a politikai széttagoltságot. Az utóbbi, mint a gazdasági széttagoltságnak elõbb következménye, késõbb döntõ oka, meghiúsította, hogy a belsõ gazdasági kapcsolatok áttörjék a helyi korlátokat. Miért alakultak így a dolgok? Mi magyarázza, hogy ellentétben a nyugat-európai országokkal, amelyek nemzeti piacuk gazdasági feltételeinek kibontakozásakor már rendelkeztek a legfontosabb politikai feltétellel, az egységes nemzetállammal, Itáliának nem sikerült ilyen államot kikovácsolnia? Talán a történelmi örökség? Tény, hogy a germán, frank, arab és normann hódítások, a félszigetet kettészelõ pápai állam, az egymással marakodó hercegségek, õrgrófságok, püspökségek nem az egységet segítették. De mennyiben különböztek ezektõl az állapotoktól a nyugat-európaiak? Franciaország, bár királyságnak nevezték, gyakorlatilag még a 12. század kezdetén is önálló grófságokra és hercegségekre bomlott, csak a százéves háború után vált egységes nemzetállammá. Spanyolország a 11. században Kasztília, León, Aragónia és Katalónia önálló királyságaiból állt, politikai egyesítése 1479-ben történt meg; egyedül Anglia volt abban a szerencsés helyzetben, hogy trónján az országot elfoglaló Hódító Vilmossal, már a 11. század második felében egységes államként léphetett a világ színpadára. A politikai széttagoltság nem olasz különlegesség. Sokkal inkább utal az olasz specifikumokra az a körülmény, hogy a nemzetállami egységet, amelyet Nyugat-Európában a királyi hatalom a városokra támaszkodva harcolt ki, Itáliában éppen a városok gáncsolták el.
    Az egyenlõtlen fejlõdés esete ez, amikor az elõny hátránnyá, a hátrány elõnynyé változik. Itáliában a földrajzi elõnyök jóvoltából hamarabb indult meg az áru- és pénzviszonyokkal kapcsolatos városiasodás, mint Nyugat-Európában, és a kereskedelmi központokká szilárduló városok igen korán önkormányzatot, majd a maguk erejébõl saját állami létet küzdöttek ki. Genova már a Karoling-korszakban (9. század) városállammá önállósult, Velence a 9-11. században nõtt ki tekintélyes köztársaságként a bizánci fennhatóság alól. Nyugat-Európában viszont az áru- és pénzviszonyok térnyerése lassúbb volt, a polgárság gyengébb, és a városok már csak azért sem fejleszthették kivívott önkormányzatukat elkülönült államisággá, mert szükségük volt az erõs központi hatalomra a garázda hûbérurak és a lázongó parasztok ellen ahogy ugyanezek ellen a királyoknak is szükségük volt a városokra, hogy saját hatalmukat kiépítsék és megvédelmezzék. (Az ibériai félszigeten elsõsorban a reconquista, az arabokkal folytatott hosszú függetlenségi háború táplálta a királyság és a városi polgárság egymásra utaltságát.)32 Nyugat-Európa tehát, ahol a városok a királyihatalom köré tömörültek, más utakon járt, mint Itália, ahol történelmi okokból semmilyen központi hatalom nem létezett még olyan jelképszerû formában sem, mint a németeknél, s a külön államokká szervezõdött városok, vetélytársak lévén az erejük forrását alkotó külkereskedelemben, szüntelenül egymással hadakoztak anélkül, hogy bármelyikük is elég erõs lett volna a félsziget állami-politikai egyesítésére. Így lett náluk a korai fejlõdés elõnybõl hátránnyá, Nyugat-Európában pedig a késedelem hátrányból elõnnyé.33
    Az egységes nemzetállam a nemzeti piac szükséges, de nem elégséges feltétele; maga is csak ott szilárdult meg, ahol kiépülõben voltak az általa megalapozott, de neki is alapul szolgáló nemzeti piac gazdasági feltételei. Nyugat-Európában, mint láttuk, a világpiac forradalma adta meg ehhez a nélkülözhetetlen külsõ lökést. mindenekelõtt Angliában, ahol a gyorsan növekvõ exportlehetõségek megtöbbszörözték a nyersanyag-igényeket, a parasztság kisajátításával nyert "szabad" munkaerõt, az ipari termelést, a fogyasztói kereslettel és a szélesülõ munkamegosztással együtt bõvülõ áruforgalmat. Azt is láttuk, hogy Itáliában a közvetítõ kereskedelem túlsúlya és a külpiacok viszonylagos korlátozottsága, az állami-politikai egység hiányával párosulva, hogyan akadályozta meg a nemzeti piac gazdasági feltételeinek létrejöttét. Itália kisállamokra szakadt, mielõtt ezeket a feltételeket a világpiac forradalma megérlelte volna; amikor pedig megérlelte, akkor a félsziget már távol esett a világkereskedelem fõ útvonalaitól, és földrajzi helyzete, noha fizikailag változatlan maradt, gazdasági értelemben elõnyösbõl hátrányossá változott. Bár az ország egyesítését többször is megkísérelték német császárok és más uralkodók, az olasz nemzeti érdekektõl távoli, dinasztikus célzattal, a kísérletek sorra megbuktak, és a 15. századra hatalmi egyensúly alakult ki a három legnagyobb kereskedõállam (Velence, Milánó, Firenze), valamint a pápaság és a nápolyi királyság között. Ezeknek az államoknak a szakadatlan háborúi mintegy dokumentálták a nemzeti egység szükségességének és hiányának ellentmondását. A tengertõl elvágott Firenze 1405-ben elfoglalta Pisát, a szárazföldi hátországot igénylõ Velence 1426-tól hadban állt Milánóval. Az elmérgesedõ háborúk kimerítették a fénykorukban nagypolitikát folytató, nemzetközi súllyal bíró államokat, és arra késztették vezetõiket, hogy hatalmuk megtartása céljából önként alázkodjanak idegen hatalmak bábjaivá. 1494 szeptemberében Lodovico il Moro milánói herceg VIII. Károly francia királyt hívta segítségül a nápolyi király ellen; ezzel kezdõdött Franciaország és a Habsburgok háborúinak sorozata, amely az Itália feletti hegemóniáért folyt hatvanöt éven át, és végül a Habsburgok kezére juttatta az idegen csapatok által idegen érdekekért feldúlt olasz félsziget nagy részét. Így pusztult el nyomorultul a koraszülött olasz kapitalizmus, jobban mondva, kimúlt, mielõtt még viIágra jöhetett volna.
    A franciák és a Habsburgok végeérhetetlen háborújában emlékezetes epizód volt a sacco di Roma, Róma kirablása, a mélyre zuhant Itália meggyalázásának szégyenletes jelképe. V. (Habsburg) Károly spanyol király és német-római császár elvadult zsoldosai 1527. május 6-án reggel érkeztek az Örök Város alá; estére már õk voltak az urak, és haladéktalanul nekiláttak a fosztogatásnak, nem is hagyták abba egy fél esztendeig. Öltek-raboltak, hol szeszélyesen, hol módszeresen; a bankárnegyedben magas váltságdíjakat szedtek, de arra ügyeltek, hogy a Fugger házat ne érje bántódás, mert ez a bankház utalta át zsákmánypénzeiket Augsburgba. Válogatott kínzásokkal kutattak elrejtett kincsek után, az áldozatokat a talpukon perzselték, nemi szervüknél fogva fölakasztották. A nõket a férjek és apák szeme láttára erõszakolták meg; vedelték a bort, maskarás felvonulásokat rendeztek, bíborosnak öltözve mókáztak az Angyalvár elõtt. A Campo de' Fiorin nagy játékasztalokat állítottak fel; a tér szélén pénzváltók lebzseltek, készpénzt adtak egy aranykehelyért vagy egy értékes brokátöltözékért. A németek összeverekedtek spanyol bajtársaikkal és mindkét náció fiai a helybeliekkel; a víg kedélyû martalócok végigportyázták a környékbeli falvakat, kedvtelve gyújtogatták a parasztok viskóit. A remek mulatságnak csupán akkor szakadt vége, amikor az utcán heverõ hulláktól már bûzlött a város, és az élõk között széles rendeket kaszált a pestis.34
    Nyár volt, tüzes, ragyogó olasz nyár. Azon a nyáron halt meg Machiavelli.
 

LÁBJEGYZETEK

1 Vö. Endrei Walter: A középkor technikai forradalma. Bp., 1978. 17., 18., 14., 24-25., 28-33. o. – A vízi energiának a clairvaux-i apátságban való alkalmazását ismereti a következõ leírás az 1200-as évekbõl: “... elõször hevesen a malomra veti magát, megõrli a gabonát a kövek súlya által, és megmozgatja a finom szitát, hogy elválassza a lisztet a korpától. És máris a szomszédos épületben van, ahol az üstbe ömlik, és a tûznek adja át magát, hogy felforrósodva a szerzetesek sörét készítse elõ... majd a közeli kallók vannak soron. Az imént még a barátok élelmével volt elfoglalva, most a ruházatukról gondoskodik. Semmit sem tagad meg, amit tõle kérnek. Emeli és süllyeszti a nehéz kölyûket, ezeket a kalapácsokat, jobban mondva, falábakat, és nagy fáradságot takarít meg a barátoknak... innen távozva, a tímármû helybe ömlik, ahol a bõrt készíti elõ a szerzetesek lábbelijéhez, majd ... sok ágra bomlik, hogy különbözõ szolgálatokat lásson el, legyen az fõzés, szitálás, öntözés, mosás vagy õrlés. ... végül, hogy teljessé tegye munkáját, elhordja a szennyet.” (Uo. 24-25. o.) – Említésre méltó, hogy a vízierõvel mûködtetett érctörõ kalapács súlya elérhette az 1600 kg-ot. (Vö. uo. 32. o.)
2 Vö. Henri Pirenne: A középkori gazdaság és társadalom története. Bp., 1983. 125-135., 100. o.
3 Vö. Henri Pirenne: Les villes du Moyen Age. Párizs, 1971. A mondás eredetileg a franciaországi St. Omer városában keletkezett 1127-ben, és azt jelentette, hogy minden jobbágy, aki egy évet és egy napot a városban tölt, “liber erit”, felszabadul a földesúri függésbõl. (Vö. uo. 142. o.)
4 Vö. H. Pirenne: A középkori gazdaság... 56., 101., 145., 143. o.
5 1095 õszén II. Orbán pápa gyújtó hatású beszédet mondott a dél-franciországi Clermont-ban, az elsõ keresztes hadjáratot elõkészítõ zsinaton. A rekonstruált szöveg így hangzik: “A föld, amelyen laktok,... nagy számotok miatt szûkké vált. Nem rejt kincseket, s alig ad kenyeret annak, aki megmûveli. Ezért van az, hogy ti egymást eszitek, és egymás ellen harcoltok... Most azonban megszûnhet gyûlöletetek, megszûnik az ellenségeskedés, elalszik a testvérharc. Menjetek a Szent Sírhoz, ragadjátok ki azt a földet, a tisztátalan népek kezébõl, és igázzátok le õket. Aki itt bánatos és szegény, ott vidám és gazdag lesz.” – A keresztesek haladékot kaptak adósságaikra, bûnbocsánatot vétkeikre, vagyonukat védelem alá vette az egyház. Az összetoborzott parasztok, minden pénzzé tehetõ vagyonukat elkótyavetyélve, ki gyalogosan, ki megpatkolt ökrök vontatta szekéren, asszonyostul, gyerekestül, az öregeket is magukkal hurcolva felkerekedtek. Valahányszor város elé értek, megkérdezték: ez Jeruzsálem? De Jeruzsálem messze volt, és a hazulról hozott élelem hamar elfogyott, útonállásból kellett megélniük a szerencsétleneknek, míg fegyveresen szét nem verték és meg nem semmisítették õket.
Még ugyanannak az évben augusztusában útnak indult egy valóban jól felszerelt hadsereg fõnemesi tisztekkel, Bouillon Godofréd parancsnoksága alatt. Bevették Jeruzsálemet (errõl szól Tasso hõskölteménye, a “Megszabadított Jeruzsálem”), és jámbor lélekkel dicsõséges tetteket hajtottak végre; egyedül a régi Salamon-templom helyén álló Kubbat asz-Szahra mecsetben többezer hitetlent koncoltak fel, asszonyokat és gyerekeket is, sokukat a tetõrõl hajigálták le, végül a mecsetet felgyújtották. (Vö. M. A. Zaborov: A keresztes háborúk, Bp., 1958. 51-69. o.; Világtörténet III. kötet. Szerk. Szidorova.
6 Vö. H. Pirenne: A középkori gazdaság... 59. o.
7 Vö. M. A. Zaborov: A keresztes háborúk. 208-227. o. – Niketasz Khoniatész bizánci szenátor, a híres történész írja a konstantinápolyi Hagia Szophia székesegyház feldúlásáról, amelynek szemtanúja volt: “A drágakövekkel díszített, rendkívül szép, csodálatba ejtõ szent szószéket darabokra vagdalták, és más pompás dolgokkal együtt szétosztották a katonák között. Amikor ki akarták vinni a templomból a remek mûvészi kiképzésû, igen ritka szent edényeket s az oltárok és az ajtók ezüstjét és arányát, öszvéreket és felnyergelt lovakat hoztak a templom elõcsarnokába. Az állatok, megijedve a fénylõ padlótól, nem akartak bemenni, de ütötték õket, és beszennyezték vérükkel a templom padozatát.” (Világtörténet, III. köt., 332. o.; M. A. Zaborov: id. mû, 223. o
8 Vö. H. Pirenne: A középkori gazdaság... 79., 228., 219., 155. o.
9 Vö. uo. 222. o.
10 Vö. Gino Luzzatto: Storia economica d’Italia. Vol. I. L’antichità el Il Medioevo. Róma 1949. 301-302., 340. o.
11 Thomas Babington Macaulay: Machiavelli. Lásd: Esszék. Bp., 1961. 50. o.
12 Uo. 52. o.
13 Vö. Henri Sée: Histoire économique de la France. Le moyen âge et l’ancien régime. Párizs, 1948. 8-9. o.
14 Vö. Sz. D. Szakzkin: A parasztság a középkori Nyugat-Európában, Bp., 1979. 238., 240., 242., 243. o. – Jellegzetes X. (Civakodó) Lajos francia király elõszava 1315-bõl a királyi domínium jobbágyainak felszabadító leveléhez: “Mivel a természetjog szerint mindenkinek szabadnak kell születnie, de némely szokások következtében, amelyek emberemlékezet elõtti idõben alakultak ki, és eleddig királyságunkban megtartattak, továbbá véletlen folytán és az elõdök vétkei miatt is egyszerû népünk sokasága jobbágyi függõségbe és különbözõ egyéb függõségi állapotokba került, ami nekünk szerfölött nincs kedvünkre – mi, figyelembe véve, hogy királyságunkat a frankok királyságának nevezik és hírlelik (frank=szabad. A szerk.), és kívánva, hogy a dolgok valóságos állapota megfeleljen e névnek, s uralmunkat megkezdve, javítsunk a nép állapotán, nagytanácsunkkal való tárgyalás alapján elrendeljük, hogy királyságunkban mindenütt, amennyiben hatalmunkban vagy utódaink hatalmában áll, ezek a szolgaságok szabadságokra változzanak, és mindazoknak, akik származás folytán vagy újólag házasság miatt, vagy szolgaföldön lakás következtében szolgaságba kerültek, jó és illendõ körülmények között szabadság adassék.” Három nappal késõbb újabb rendelkezést adott ki a király: eszerint azokra, akik a felszabadító oklevelet vonakodnak elfogadni, a királyi biztosok rójanak ki rendkívüli szolgáltatásokat. A cél az volt, hogy a kincstár megváltási díjként egyszerre nagyobb összeghez jusson. Sok jobbágy utasította vissza a drágán mért szabadságot: ezt igazolják IV. (Szép) Fülöp és V. Fülöp rendelkezései is az 1298-as, 1302-es és 1317-es évbõl. (Vö. uo. 259-260. o.)
15 A százéves háború – amelynek folyamán a franciák bevezették a hûbérurak várain és társadalmi pozícióján rést ütõ új fegyvernemet, a tüzérséget, és reguláris egységekkel frissítették fel a feudális szervezésû katonaságot – tulajdonképpen kereskedelmi célokért folyt: Anglia meg akarta szerezni Gascogne-t, vas-, bõr- és sóellátásának báziság, elsõsorban pedig a francia korona által is igényelt flandriai grófságot, hogy az angol kereskedõk és a gyapjút exportáló földbirtokosok érdekében ellenõrzése alá vegye a flamand gyapjúfeldolgozást. (Vö. A. L. Morton: A People’s History of England. Berlin, 1967. 109. o.)
16 Az elfogadott becslések szerint Európa lakossága 1300-ban 73 millió volt, 1350-ben 51 millió, majd tovább csökkent, és 1400-ban 45 millióra apadt; csak 1530-ban emelkedett valamivel az 1300-as fölé, 78 millióra (Vö. Endrei W., id. mû., 81. o.)
17 Vö. Sz. D. Szkazkin: id. m., id. kiad., 237. o. – A népesség csökkenésének vagy stagnálásának egyik következménye, hogy a céhek rögzítik termelésüket, és megnehezítik a mesteri cím elnyerésének feltételeit: meghosszabbítják a tanulóidõt, költségesebb mestermûvet követelnek, emelik a mesteri címért fizetendõ illetéket stb. (Vö. H. Pirenne: A középkori gazdaság... 298. o.)
18 Vö. G. Luzzatto:id. mû, 258. o.
19 Vö. uo. 329., 330., 341., 387., 390. o. – Ami a Peruzziak bukását illeti: 1 millió 355 ezer aranyforintot kölcsönöztek az angol királynak, és nem kapták vissza. Még szerencse, hogy elég hamar talpra álltak. (Vö. Jacob Burckhardt: A reneszánsz Itáliába. Második kiad. Bp., 1978. 60. o.)
20 Vö. H. Pirenne: A középkori gazdaság... 282. o., G. Luzzatto. id. mû, 391. o.
21 A kereskedõ tõke átáramlása a mezõgazdaságba nem új keletû. Már Ciceró arra buzdította a nagykereskedõket, hogy nyereségüket földbe fektessék. A Talmudnak (az Ószövetség kommentárjának) egy 3. századból való szövege azt tanácsolja, hogy vagyonunk egyharmadát készpénzben tartsuk, egyharmadát gyümölcsöztessük a kereskedelemben és a kézmûiparban, egyharmadán pedig vásároljuk földbirtokot. “A király tükre” c., 1260 körül keletkezett norvég prózai értekezés szerint célszerû, ha az utazó kereskedõk nyereségük kétharmadát birtokvásárlásra szánják. (Vö. Ernest Mandel: Traité d’économie marxiste. I. köt. Párizs, 1962, 124. o.) Érthetõ magatartás ez olyan korban, amikor a piacok szûkössége és az árutermelés szerény méretei határt szabnak a kereskedelmi terjeszkedésnek. És nem is speciálisan olasz magatartás. A nagy olasz kereskedõ- és bankházak mellett a német Fuggerek (az õ nevükbõl ered a magyar “fukar” szó), Welzerek, Hochstätterek is tekintélyes földterületeket szereztek, a holland és az angol burzsoázia szintén szívesen lett birtokossá, nem szólva a “tõsgyökeres” nemességhez buzgón törleszkedõ francia polgárságról. Nyugat-Európában már a 13. század második felében sokan felhagytak a kockázatos kereskedéssel a biztonságosabb földjáradék kedvéért. (Francia és flamand nyelvterületen “semmittevõknek”, “naplopóknak” – oiseux, lediggangers – nevezték õket.) De a tõke feudalizálódása csak az olasz félszigeten lökte vissza a társadalmat a történelmi haladás élérõl a tengõdés állapotába. (Hasonló, de jóval súlyosabb bukást mi is átéltünk, amikor a volt szocialista országok vezetõ rétegei elburzsoásodtak, uralkodó elitté züllöttek, és utat engedtek a “békés” ellenforradalomnak.)
22 Vö. H. Pirenne: A középkor gazdasága... 317., 308.o.
23 A pazarlás, amely ezeket a mûvészeteket táplálta, kulturális tett volt, akármilyen indíték állt is mögötte – nem esztelen barbárság, mint Kleopátra lakomái a salátaecetben feloldott igazgyöngyökkel, vagy a bizánci trónterem farkcsóváló, elbõdülõ színarany oroszlánjai és aranyfákon elrejtett csicsergõ-automatái, vagy Filippo Maria Visconti milánói fejedelem kiruccanásai pompás vidéki kastélyaiba, lóvontatású bárkákon, külön e célra ásott csatornákon. (Vö. Szabolcsi Bence: A zene története. Bp., 1940. 41. o.; J. Burckhardt: id. mû, 32. o.) A polgárból lett arisztokrata többnyire polgár maradt arisztokrataként is, bankár vagy kereskedõ, aki humanisztikus neveltetéséhez híven, a mûvészet evilági eszközeivel kívánta a maga, családja vagy városa tekintélyét hirdetni, öregbíteni és megörökíteni.
A kérdéshez tartozik, hogy a presztízs-építkezéseket a városi magisztrátusok már jóval korábban elkezdték, egymással versengve abban, hogy városuk fénye és méltósága felülmúlja a rivális városokét. A 13. század második felének nagy építõmestere, Arnolfo di Cambio is ilyen szellemben kapta jegyzõkönyvbe foglalt megbízatását a firenzei városi tanácstól: “Mivel egy elõkelõ eredetû népnek, vele született értelménél fogva, úgy kell eljárnia dolgaiban, hogy látható alkotásaiban is felismerjék viselkedésének nemcsak bölcsességét, hanem nagylelkûségét is, elrendeltük Arnolfónak, kommúnánk építõmesterének, hogy a Santa Maria Reparata terveit és rajzait a legmagasabb és legfényesebb nagyszerûséggel készítse el olyanra, amelynél nagyobbat és szebbet emberi szorgalom és képesség sem kitalálni, sem véghezvinni soha nem lesz képes.” (Lásd Endrei W.: id. mû, 77. o.)
Visszatérve a kezdõdõ hanyatlásra: a régi Rómát idézõ, bíborban-bársonyban pompázó luxusrothadás természetes módon termelte ki a carpe diem (“ragadd meg a mát”) horatiusi hangulatát. Lorenzo de’ Medici, Firenze Periklésze, uzsorás bankár és bõkezû mecénás, hidegen számító zsarnok és érzékeny poéta, így fejezte ezt ki: “Ifjúságod lángoló nap! / Estére az ördögé lesz. / Örvendezz hát, mulass, élvezz: / nem tudni, mit rejt a holnap.”
Jegyezzük meg végül: bizonyára nem véletlen, hogy éppen akkor támadták seregestül a tehetségek és lángelmék, amikor alkotó készségük összetalálkozott a társadalmi igényekkel és a kedvezõ anyagi feltételekkel. Nagy valószínûséggel állíthatjuk: a tehetség sokkal gyakoribb az emberi nemben, mint amennyire megnyilvánul, mert többnyire lappangásra kényszeríti és elfojtja a kibontakozásához szükséges feltételek hiánya.
24 Vö. A. L. Morton: A People’s History... 158., 160. o.
25 Vö. Henri Hauser: Les débuts du capitalisme. Párizs, 1931. 26. o.
26 Vö. G. Luzzatto: id. mû, 359., 355. o. – A fizetési eszközök iránti szükséglet alakulására utalnak a pénz reálértékének változásai: 1250 és 1320 között erõs az emelkedés, azután néhány évtizedig nagyjából azonos a szint, késõbb – különösen a 15. században – ismét erõs emelkedés következik. (Vö. Carlo Maria Cipolla: Studi di storia della moneta. I. Pavia, 1948. 353-354. o.)
27 Vö. A. L. Morton: id. mû, 158-159. o.
28 Világtörténet IV. köt. Szerk.. Smirin, Sunkov, Szamojlo, Szkazkin, Zlatkin. Bp., 1963. 102. o. – A nagy földrajzi felfedezések technikai feltételei a 15. században alakultak ki. Ekkor tökéletesítették a 12. század óta használt és a 13. században általánosan elterjedt iránytût, valamint – a szélesség kiszámításához – az asztrolábiumot, amely a bolygók pályájának és pillanatnyi helyzetének meghatározását szolgálta. (Ezt a csillagászati mûszert Hipparkhosz – i.e. 2. század – találta fel, és az arabok közvetítették Nyugatra.) A hajóépítés is fejlõdött: a század közepén már a 900 tonnás hajó sem volt ritka (Angliában 1400 elõtt nemigen épült 100 tonnásnál nagyobb), s a portugálok és a spanyolok feltalálták a széllel szemben is haladni képes új hajótípust, a karavellát. (A korábbi idõk kereskedelmi hajói szél ellen alig tudtak manõverezni, viharban pedig csaknem irányíthatatlanok voltak.) A tengerészek egyre távolabbi utakra vállalkoztak, tapasztalataik és a tengeri közlekedést megkönnyítõ új találmányok elõkészítették az óceán áthajózását. Erre, mint ismeretes, 1492-ben került sor, amikor Kolumbusz, 90 tengerésszel és három karavellával (a zászlóshajó, a Santa María, mintegy 120-200 tonnás volt, a másik kettõ kb. a fele), spanyol szolgálatban megvalósította régi tervét, amelyet a portugál szakértõk dilettánsnak minõsítettek és elutasítottak.
29 1300 körül a firenzei kereskedõk még zavartalanul vásárolhatták nagy tételekben a nyersgyapjút angol és skót kolostoroktól. Az angol kormányzat azonban, miután a százéves háborúban nem sikerült Flandriát megszereznie, támogatni kezdte a hazai szövõipart; 1331-tõl flamand takácsokat hívott be; 1455-ben megtiltotta a selyemszövet-importot, 1463-ban külföldieknek a gyapjúkivitelt, 1464-ben a kontinensrõl származó posztó behozatalát. (Vö. G. Luzzatto: id. mû, 256. o.; A. J. Morton: id. mû, 113. o.; H. Pirenne: A középkori gazdaság. 314-314. o.)
30 Vö. Világtörténet IV. 101., 104. o.
31 Vö. K. Marx: A tõke. III. könyv. Lásd Karl Marx és Friedrich Engels Mûvei (MEM), 25. köt. Bp. 1974. 310. o. – Ugyanitt idézi Marx A. Smithtõl az elmaradott nemzetek ipari felzárkózására vonatkozóan a következõket: “A kereskedõ városok lakosai kifinomultabb tárgyakat és költséges luxuscikkeket hoztak be a gazdagabb országokból, ily módon tápot adtak a nagy földtulajdonosok hiúságának, akik ezeket mohón vásárolták birtokaik nagy mennyiségû nyers termékéért. Így Európa egy nagy részének kereskedelme ebben az idõben azzal foglalkozott, hogy az egyik ország nyers termékét kicserélte az iparban haladottabb ország manufaktúra-termékeire. ... Amikor ez az ízlés annyira általánossá vált, hogy számottevõ keresletet hozott létre, a kereskedõk a szállítási költségek megtakarítása végett igyekeztek saját országukban hasonló manufaktúrákat létesíteni.” (“Vizsgálódás a nemzetek gazdagságáról”. III. könyv, 3. fej.)
Az olasz bukás okaira analógiaként vet fényt Hollandia, amely két-három évszázados eltolódással többé-kevésbé megismételte Észak-Itália történelmi pályaívét. A kedvezõ földrajzi helyzetet elfoglaló országban a 16. századtól a közvetítõ kereskedelembe áramlott a tõke legnagyobb része, mert az európai piacok nagy árkülönbözetei rendkívüli nyereséget ígértek. A hazai ipar, bár nem volt éppen jelentéktelen, a közvetítõ kereskedelemhez képest másodrendû maradt, majd feltûnõen visszaesett a 18. században, amikor Franciaország, de különösen Anglia, egyre több iparcikket exportált, miközben saját manufaktúráinak védelmében korlátozta a nyersanyagok kivitelét és a készáruk behozatalát. (Az elõzõ évszázadhoz viszonyítva, a leydeni posztó-manufaktúrák termelése 70-80, a hajóépítés legalább 90 százalékkal zuhant.) Mit tett a holland kereskedelem? Olcsó külföldi termékekkel árasztotta el a belsõ piacot, végképp elpusztítva a hazai ipart. De mohóságának hamarosan megadta az árát: pozícióit rendre elhódította a gyorsan fejlõdõ Anglia, a holland külkereskedelmi mérleg passzívra fordult. “Hollandia mint uralkodó kereskedõ nemzet hanyatlásának története annak története, hogy miként rendeli alá magának az ipari tõke a kereskedelmi tõkét.” (K. Marx: id. mû, 314. o.)
32 A késést jellemzik a spanyol adatok. A kasztíliai kortezekbe – rendi képviseletekbe – a városok csak a 13. században nyertek bebocsátást. A kétévenként ülésezõ aragóniai kortezek lényegileg a fõnemesi diktatúra szerveiként mûködtek; a városok jelentõsége itt sokkal kisebb volt, mint Kasztíliában. A gazdaságilag jóval erõsebb katalán városok a 12. századtól harcoltak az önkormányzatért, de részvételüket a kortezekben csak 1218-ban engedélyezték. A katalán kortezek elsõ, legmagasabb rendjét a papság alkotta, a középsõt a nemesség, a legalsót a polgárság.
33 Németországban a dolgok másképp alakultak, de erre itt nem térhetünk ki.
34 A sacco leírásához forrásunk Richard Friedenthal: Luther élete és kora c. könyve. Bp., 1977. 567-570. o.
 

KÉPZÕMÛVÉSZET

TASNÁDI ATTILA

Bölöni György és a Nyolcak

Részlet egy nagyobb tanulmányból

1909 tavaszán, csaknem hatesztendõs - igaz, hogy több ízben is megszakított - párizsi tartózkodás után Bölöni György visszatért Magyarországra, s néhány hetes erdélyi pihenés után ismét Budapesten ütött tanyát. Immár túl van a diákéveken, Kolozsvárt megszerezte a családtól óhajtott államtudományi doktorátust, ám sem a jogi karrierhez, sem a közhivatali pályához nincsen érkezése. Párizsi újságíróskodása, amely során az elsõk között fedezte fel Cézanne, Van Gogh és Gauguin festészetének újdonságait, itthon is ismertté tette a nevét, joggal vélte, hogy mint világlátott és tapasztalt zsurnaliszta, könnyen kaphat hírlapírói állást a fõvárosban. A dolog azonban váratlanul akadozik. Ahová bejutni szeretne, a Budapesti vagy a Pesti Naplóhoz, ott pillanatnyilag nincs üresedés, így aztán több hónapos hiábavaló várakozás után be kell érnie az esti lapként egzisztáló Magyar Nemzettel, amely a függetlenségi párti Ugron Gábor szócsöve. "Hárman-négyen írtuk, szerkesztettük, vágtuk össze a lapot, amelynek vezércikkei, színházi és irodalmi kritikái adtak bizonyos nívót és érdekességet. Különben alig olvasták" - emlékszik vissza memoárjaiban itteni mûködésére. Némi vigaszt jelent számára, hogy szerkesztõtársa a mûvelt és tájékozott Mikes Lajos, "akinek gúnyos kritikája, szókimondó és szigorú ítélete elõl egyetlen író sem menekült", továbbá hogy a Miksa utcai szerkesztõség közel esett Ady szállodájához, a Meteorhoz, amelynek kávéházi asztalánál megfordult a tízes évek polgári intellektueljeinek a színe-java. A "barrikádok helyett a Szépbe zárkózó" (Király István), lelki ember Bölöni, akinek a politikumot még jóideig a humánus-morális értékrend törvényeire való apellálás, s nem a társadalmi-politikai indítékú, célracionális lázadás testesítette meg, e közvéleményt formáló asztalnál szembesül elõször azokkal a társadalmi és politikai fejleményekkel, amelyek párizsi tartózkodásának évei alatt a magyar glóbuszon végbemennek. S amelyek sodrába kerülve, aztán ha nem is maradéktalanul, de lassanként feladja passzív, szemlélõdõ magatartását, s szorongásoktól és elfogultságoktól mentes, öntudatos, demokrata polgárrá - citoyenné válik.
    Mint ismeretes, a gazdasági és társadalmi fejlõdés eredményeként a századforduló éveire jelentõsen átrétegezõdött a korabeli magyar társadalom szerkezete, s ezzel szellemi világképe. A gyorsütemû kapitalizálódás nyomán egy kiterjedt polgári emancipációs folyamat veszi kezdetét, s társadalomalakító tényezõvé lesz a parasztság és a munkásosztály is. Ha gazdasági primátusát már föladni kényszerült is, a politikai és kulturális hegemónia továbbra is a földbirtokos nemesség kezében marad, amellyel szemben erõre kap ugyanakkor egy önállósulni akaró, baloldali érzelmû, az 1900-ban alapított Társadalomtudományi Társaság és lapja, a Huszadik Század, majd a Galilei Kör köré csoportosuló polgári-értelmiségi réteg, amely az ország modernizálódása érdekében napirendre tûzi a polgári demokrácia kérdését. Ideológiájuk, amely radikalizmusként vonul be a magyar politikai gondolkodás történetébe, voltaképpen a liberalizmus újraértelmezését, annak eredeti, polgári alapokra való helyezését jelentette. A radikalizmus egyfelõl lázadt a magyarság európaizálódását akadályozó feudális kötöttségek és értékrend ellen, másfelõl viszont túllépve a maradisággal szembeni konfrontáción, egy újtípusú társadalmi-szociológiai gondolkodásmód indukálójaként is szerepet vállalt, amely gondolkodásmódot már nem elégítették ki a pozitivizmusban fogant polgári haladáskoncepció nyújtotta fejlõdési lehetõségek. A radikális polgári program kidolgozói, Jászi Oszkár, Szende Pál és társaik nemcsak a változtatás, de a változások aktív befolyásolására is eltökélték magukat, sõt ebbeli törekvéseikben - megtapasztalva a tõke reakciós mivoltát - csakhamar magával a polgári szemlélettel is szembekerültek.
    A korszak megoldásra váró nemzeti sorskérdései, csakúgy, mint a progreszszió által felvetett követelések szükségképpen a mûvészeti szféra sajátos problematikáiba, illetve nyelvi-kifejezésbeli közegébe transzponáltan is megjelentek, utat nyitva ilyeténképpen elõbb az ízléskultúrát és az életmódot érintõ átalakulás, majd 1908-tól a mûvészeti forradalom számára. Az eszményítõ realizmus jegyében fogant nemesi világszemlélet bástyáin, amely a társadalmi tudat valamennyi területét szoros, politikailag ellenõrzött koordinációba fogta, az elsõ sért a Kiss József által 1890-ben alapított A Hét címû folyóirat ütötte, amelynek lapjain elõször jutottak nyilvánossághoz a modern nyugat-európai áramlatokra figyelõ írói próbálgatások. A képzõmûvészetben a müncheni Hollósy-kör, majd az 1896-ban indult nagybányai mozgalom töltött be hasonló fellazító szerepet, de ugyanez a szándék motiválta a színház reformját célul tûzõ Thália Társaságot (1904), a polgári civilizáció propagátoraként mûködõ Budapesti Naplót, amely elsõként adott fórumot Ady Endrének, vagy az urbánus értelmiség kritikai szemléjét, az 1905-ben alapított Figyelõt. Az általuk képviselt szemlélet és esztétika lassan becsurogva a köztudatba, végülis egy újszellemû ellenkultúra életrehívója lett, amelynek bár kezdettõl fogva voltak politikai vonatkozásai is, ezek nem tevõdtek át közvetlenül a politikai konfrontáció területére.
    1905 fordulópontot jelentett ebben a tekintetben. Ebben az esztendõben ugyanis két olyan esemény borzolta fel a magyarság kedélyét, amelyek vonzataként az eddig csak kulturális mezben jelentkezõ ellenvélemények határozott politikai színezetet kaptak, s tényleges társadalmi-politikai összeütközésekhez vezettek. Az egyik az 1905-ös orosz forradalom volt, amelynek hatására nálunk is fölerõsödtek a tömegmozgalmak, a másik pedig a dualista rendszer ezzel egyidejûleg bekövetkezett válsága, amelyet a kiegyezés eredményeit védõ Szabadelvû Párt és a nemzetet ért sérelmek orvoslását követelõ Függetlenségi Párt párharca robbantott ki, s amely párharc a majd harminc éve uralkodó szabadelvûek választási verségéhez vezetett. Voltaképpen a dualista rendszer fenntartásában érdekelt agráriusok, illetve az azt megreformálni, de nem megszüntetni akaró merkantilisták kerültek szembe egymással, ám mivel e belviszály kimenetele az ország jövõjét érintette, a krízis megoldását illetõen nem lehettek közömbösek a demokratikus átalakulást szorgalmazó erõk sem. A vezetõ réteg belsõ irányváltásának alkalma így szükségképpen a polgári forradalomért harcoló különféle nézetû csoportok táborrá szervezõdésének fontos állomása lett, s ez a tábor immár volt olyan erõs, hogy országos szinten is hallassa a hangját. Ezzel a hanggal szoros kölcsönhatásban bontakozott ki a progresszív szellemi elit szabadságharca a modern Magyarországot megalapozó kulturális megújulásért.
    Az alaphangot Ady 1906-ban közzétett kötete, az Új versek adta meg. A kötet mind tartalmi, mind formai tekintetben meggyõzõen bizonyította, hogy a magyar líra hagyományos kifejezõeszközei, csakúgy, mint a nemzeti klasszicizmus valaha fontosnak bizonyult, de idõközben meghaladott eszményei alkalmatlanok a kor felvetette új mondanivalók, a századelõ bonyolult világának a megszólaltatására. Ady azonban nemcsak az új érzések, sugallatok, új nyelvû-hangú lírikusaként lépett a porondra, de a századelõ aktuális gondjainak felleltározójaként is - gondolati lírája az általa is vallott radikalizmus célkitûzéseit és követeléseit visszhangozta. Felismerése, miszerint az új magyar irodalom tápláló forrása - és egyben célja - nem lehet más, mint a polgári demokratikus forradalom meggyorsítása, reveláló erõvel hatott. Az általa megkezdett küzdelem két aktusban zajlott: a régi, konzervatívvá merevedett tradíciók elleni lázadásban, illetve új eszmények kimunkálásában ezek ellenében. Forradalmi tagadás és forradalmi újítás, s ezeken keresztül a nemzeti kultúra egységének megteremtése - íme, ez volt a kulturális forradalom hivatása és küldetése. Ez a hivatás és küldetés a Nyugat 1908-as elindulásával, illetve a nagybányai plein air természetkultuszán közel egyidõben túllépni kívánó új mûvésznemzedék, a késõbb Nyolcak néven ismertté vált festõcsoport megjelenésével szélesedett általános mûvészeti programmá. Alkotásaikban a társadalmi lét kérdései szublimálódtak mûvészi-esztétikai problematikává; úgy vélték, hogy a kultúra tudatos forradalmasításával, a társadalmi és kulturális értékrendszer átstruktúrálásával a társadalom radikális átalakítása is elõmozdítható.
    Az új festõorientáció képviselõi zömmel megfordultak Párizsban, s onnan hazatérve már kevésnek érezték nemcsak a nagybánya képviselte lírai impresszionizmus, de a mellette és körülötte szárbaszökkent dekoratív-stilizáló-szimbolista koncepciók eredményeit is. Egy, már a posztimpresszionizmus szellemiségére is ráérzõ csoport, az ún. neoimpresszionisták (neosok) rövidesen ki is váltak a nagybányai táborból, s más hagyományellenes irányzatokkal karöltve MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) néven új mûvészszervezetet hoztak létre, 1907 októberében. A MIÉNK a mûvészi minõségre támaszkodó, inkább érdekvédelmi semmint elvi alapú egyesülés volt, s mint ilyen, alkalmatlan egy mozgalom összetartására. A kezdeti sikerek ellenére hamarosan frakciókra is bomlott: sõt a Párizst járt, modern felfogású mag, a neosok 1909 tavaszán ki is váltak az egyesületbõl, s Keresõk névvel új közösséget hoztak létre. A csoport tagjai Berény Róbert, Czigány Dezsõ, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezsõ, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos voltak. (Voltaképpen ez a kiválás volt a késõbb Nyolcak néven fellépõ csoport megalakulásának elsõ állomása.) A kiválással a Keresõk átmenetileg légüres térbe kerültek, hirtelenjében nem akadt számukra fõvárosi kiállítóterem. A helyzetet az éppen fórum nélkül egzisztáló, de a mûvészeti életben azonmód bennfentesként mozgó Bölöni oldotta meg, akinek az általános tanácstalanság közepette ragyogó ötlete támadt: ha nincs Budapesten kiállítási lehetõség, állítson ki a csoport vidéken! S ehhez mindjárt felajánlotta erdélyi kapcsolatait, megnevezve azokat a városokat - Nagyváradot, Aradot, Kolozsvárt -, ahol megítélése szerint a fõvárosból kiszorultakat szívesen fogadnák. Tehette ezt már azért is, mert jól ismerte a mûvészek többségét, hisz jórészt párizsi ismerõseirõl és barátairól, az új magyar piktúra általa is nagyrabecsült és méltányolt úttörõirõl, vállalt küzdelmének harcostársairól volt szó. Az itthoni összetalálkozás sorsdöntõnek bizonyult mind Bölöni, mind a Nyolcak számára, egyszer s mindenkorra eldõlt, hogy a születõ magyar avantgarde megtalálta a legautentikusabb kritikusát. S valóban, Bölöni pályája ezt követõen szinte párhuzamosan haladt a Nyolcak történetével, jószerivel õ volt az egyetlen honi mûbíráló, aki minden idegszálával a csoport mellé állt.
    Az erdélyi körút, amelyhez Ady támogatását is megnyerték, várakozáson felül sikerült. A Keresõket és a hozzájuk csatlakozott néhány szellemi szimpatizánst - köztük Gulácsy Lajost és Rippl-Rónai Józsefet - mindenütt elõzékenyen fogadták. A váradi Fekete Sasban megrendezett elsõ tárlatot, amelyet irodalmi matinék, a Holnaposok és Ady fellépései is nyomatékosítottak, maga Bölöni nyitotta meg. A megnyitó szövege Új magyar mûvészet címmel a Nagyváradi Napló 1909. június 15-ei számában is napvilágot látott. A tárlat jelentõségét abban látja Bölöni, "hogy e képeknek fiatal gazdáiból áll az elsõ magyar festõgeneráció, mely öntudatosan kereste a Nyugat mûvészetének az állandó kapcsolatát, és küszködések, borzalmas harcok, kenyértelenség, megható vergõdések után minden hivatalos magyar rémítgetés dacára - quand même - helyet tudott ékelni a magyar festõtalentumnak a képek Babilonjában, Párizsban is". Az aradi bemutatóra július 1-jén került sor a Kereskedelmi Akadémia dísztermében, ennek kapcsán Kernstok Károly és társai címmel Bölöni újabb cikket publikált az Arad és Vidéke július 4-ei hasábjain. A cikkben tömör és frappáns képelemzések segítségével éles cezúrát húz a nagybányaiak és a Keresõk közé, ez utóbbiakat - írja -, már nem a fény keltette elváltozások, a bontott, részletezõ elõadásmód foglalkoztatja, hanem a szintetikus látás és alakítás, a formák és a színek összevonásából adódó új kifejezésmód keresése.
    A kiállítások csekély anyagi haszonnal, de szép erkölcsi sikerrel jártak, s elõkészítették a Keresõk egy átfogóbb fõvárosi jelentkezésének a lehetõségét. Erre a Könyves Kálmán Mûkiadó Nagymezõ utcai szalonjában került sor, 1909 decemberében, Új képek címmel. Itt 32 kép került bemutatásra, az alábbi, programmá nemesedett mottóval: "A természet hívei vagyunk. Nem az iskolák látásával másoljuk. Értelemmel merítünk belõle." A kiállítást, amelyben Pór Család címû alakos kompozíciója vitte a prímet, Nyolc festõ címmel Bölöni a Magyar Nemzetben nyugtázta, amelynek idõközben a munkatársa lett. Az 1910. január 1-jén megjelent írás a Bölöni-oeuvre egyik legjelentõsebb teljesítménye, jóllehet ekkor még a Nyolcak forradalmának inkább csak a külsõségeit, esztétikai és formai nóvumait ünnepli, "érzékeny, szenzibilis, víziószerû visszaverõdését a látott természetnek", azt a magasabb rendû piktúrát, "milyenformát magyar mûvésztõl még nem láttunk". Lényegében a kifejezésbeli újdonságok felsorjáztatása és méltatása jellemezi az erdélyi cikkeket is, a nóvumok mögött megnyilvánuló világnézeti tartalomról, a szemléletmód kritikai célzatosságáról csak a sejtetés szintjén esik szó. Érthetõ ez a tartózkodás és szorosan összefügg Bölöni ekkori mentalitásával, hisz számára a modernség ezidõtájt elsõsorban a modern ember lelkiéletének a megjelenítését jelenti, annak a válságtól sújtott, szorongó-várakozó életérzésnek a kifejezését, ami a Párizsban megismert mûvészeti forrongásokat is ihlette. A Könyves Kálmán-beli tárlat mottójának igazi értelmét csak késõbb, Kernstok híres esszéjét, a Kutató mûvészetet tanulmányozva ismeri fel, s a tízes évek fejleményei kellenek ahhoz, hogy az ebben megfogalmazott programot a sajátjának tekintse.
    1910 májusában Bölöni meghívást kap a magyarországi szabadkõmûves páholyok támogatásával megindult radikális napilap, a Világ szerkesztõségébe, õ lesz az újság vezetõ mûkritikusa, s egyben képzõmûvészeti rovatának vezetõje. Adyhoz fûzõdõ barátsága folytán ekkor már egyre elmélyültebben foglalkoztatják az új irodalom fejleményei is, kitartóan figyeli, elemzi és propagálja a Nyugat köréhez tartozó írók és költõk mûveit. A lap progresszív közegében erõre kap mint politikai publicista is, sõt: feladva eddigi különállását, tagságot vállal a radikális szervezetekben. 1911. november 10-én Marschan Géza és Basch Imre ajánlásával belép a Martinovics-páholyba majd 1914 júniusában a Polgári Radikális Párt tagja lesz. A fennmaradt ajánlások találóan jellemzik Bölöni személyiségét, Marschan szerint "jóhírû, nyugodt, mûvelt ember, modern világszemléletû. A lelkesedni tudás és cinizmus, a reserváltság és kedvesség nem kellemetlen keveréke van benne. Csendes temperamentum". Basch is "kellemes, simpatikus, mûvelt, tehetséges s meggyõzõdött férfiúnak" írja le, "akire minden válságban számíthatunk. Egy igen hasznos és hasznosítható intellectualis erõt nyer benne a páholy". Bölöni tehát a mûvészeti forradalom által belesodródva a demokratikus mozgalom centrumába, fokozatosan radikalizálódni kezd, s ez a radikalizálódás írásmûvészetét is új dimenziókba emeli. Hajlékony, szellemdús stílusát már egyre kevésbé az impressziókból kiinduló, vagy az érzelmi-esztétikai nézetazonosságból fakadó felismerések izgalma fûti, sokkal inkább a mûvek tükrözte elvekkel való azonosulás. Az egyéni hang, a szellemi szuverenitás mindenkinek kijáró liberális tiszteletét általános érvényû, sõt hellyel-közzel normatívnak mondható ítéletek váltják fel írásaiban, meggyõzõ bizonyságaként annak, hogy a modernséget immár nem kifejezetten stiláris kérdésként, hanem tartalmi-világnézeti vállalásként, a politikai harc szerves részeként értelmezi.
    Bölöni kritikusi szempontrendszerének ez a pozitív átformálódása - a politikától is motivált önfejlõdésén túl - kétségkívül összefügg azokkal a szemléleti-esztétikai természetû változásokkal is, melyek a mûvészet társadalmi funkciójában, illetve a mûvészet és a valóság viszonyában a tízes években bekövetkeztek. A földesúri-nemesi ideológia, a devalválódott nemzeti kánonok elleni lázadással szükségképpen detronizálódott az a pedagógiai célzatú felfogás, amely a mûvészet feladatát a hivatalosnak elismert erkölcsi-politikai eszmények propagálásában látta. A szubjektivizmusra alapozó nyugati áramlatok beszüremkedésével, majd eluralkodásával ez a reprezentatív-szimbolizáló funkció értelmét vesztette, hisz a látás, kifejezés és a mondanivaló szabadságának elismerésével a szellemi nyitottság, a friss szemlélet, az újítás került elõtérbe, sõt elfogadottá vált úgy elméleti, mint gyakorlati szinten, hogy a mûvészet saját belsõ törvényekkel, autonómiával rendelkezik. A konfrontáció lényegét mindamellett nem a stílus- és formakérdések, hanem az álértékekkel való leszámolás igénye határozta meg, ami szükségképpen egy újfajta elkötelezettség kibontakozásához vezetett. Sokak meggyõzõdésévé vált, hogy az alkotás értelme nem lehet más, mint a társadalmi haladás szolgálata, azaz a mûvészet csak akkor töltheti be hivatását, ha osztja és támogatja a társadalmi radikalizmus célkitûzéseit.
    A kötöttségek megszûnése nemcsak új tematikákat és mûtípusokat, illetve mûfaji átrendezõdéseket eredményezett, de együttjárt a mûvészet és a valóság viszonyának gyökeres módosulásával is. Ahhoz ugyanis, hogy a mûalkotás ténylegesen is közösségformáló erõvé váljék, túl kellett lépni a valóság imitatív észlelésén, a szimpla reprodukáláson. A kanonizált valóságértelmezést az ún. "eszményítõ realizmus" testesítette meg, amely az élethûség kívánalmát bizonyos széptani szabályokkal, s egyfajta morálfilozófiával hozta összhangba, azaz eszmei célok megjelenítõjévé tette. Ezt a felfogást a naturalizmus és a vele ismeretelméletileg rokon impresszionizmus a tapasztalás elsõdlegességének jegyében felülbírálta, s a minden prekoncepciótól mentes nyers dokumentálás, illetve az érzéki benyomásra alapozó látás mellett tette le voksát. A valóság mûvészi birtokbavételéhez természetesen ez sem volt elegendõ, ehhez a felszín mögé kellett jutni.
    A megoldáshoz több út is kínálkozott, s a századforduló magyar mûvészete ezek mindegyikét kipróbálta. Lépni lehetett a stilizálás, a szimbolizmus, majd a valóság spiritualizációjának irányába, de lépni a jelenségek lényegét, összefüggéseit keresõ intellektuális elemzés irányába is. Ez utóbbi út sikere azon is múlott, hogy választói a magyar mûvészetben forradalmian újszerû képalkotó módszerekkel éltek: a közvetlen, érzéki látványt nem az eddig megszokott "egy az egyben" adták vissza, hanem a világgal kapcsolatos álláspontjuknak megfelelõen dekoratív, expresszív, vagy éppen konstruktív átírásban. A sajátos ellentétekkel, például a kontrapunktos szerkesztéssel operáló kompozíciós modell a részleteket tömegekké szervezte, így a képeken csak a lényeges elemeknek jutott hely, a mondanivaló társadalmi esszenciájának, amely az adott forradalmi szituációban feltétlenül kritikai élû és mozgósító jellegû volt. A hatás ilyetén nem is a témaválasztás másságában nyilvánult meg elsõsorban, hanem a témák exponálásában. A feszített elõadásmód felhívta a figyelmet a tartalmi összefüggésekre, s óhatatlanul is egyfajta gondolkodásbeli aktivitásra serkentett. A képépítõ-szerkesztõ szándék a Nyolcak, majd az õket követõ aktivisták festészetében érte el tetõpontját, akik a képi alakítás formaelemeinek - vonal, folt, szín, tér, tömeg, valõr stb. - önértékére, szimbólumhordozó funkciójára támaszkodva páratlan érzékenységgel tették tapinthatóvá a társadalom mélyén kavargó, s kitörésre váró nyugtalanságot.
    A magyar avantgarde konstruktív törekvései mögött nem nehéz felfedeznünk a Cézanne-i ihletést. A francia mester eltökélt küzdelme az új szintézisért itthon is hatott, híres vallomása - "az impresszionizmusból valami olyan szilárdat és állandót akartam kihozni, mint a múzeumok mûvészete" - olyan esztétikát fogalmazott meg, ami a kor magyar mûvészetteoretikusait, Fülep Lajost és Lukács Györgyöt is reflektálásra késztette. Nem valószínû, hogy a napi újságírói robottal terhelt Bölöni tanulmányozta volna a stílus stabilizáló szerepét, vagy az architektonikus komponálás korszakos jelentõségét elemzõ, ekkortájt publikált fejtegetéseiket, bár a korabeli revüket forgatva egynéhány gondolatuk bizonnyal eljutott hozzá. Bölöni, velük ellentétben, kifejezetten a gyakorlat embere volt, õ fõként tapasztalati úton, esetleg mûvészbarátaival értekezve jutott el ugyanazokhoz a következtetésekhez, mint Fülep és Lukács. Nevezetesen: hogy a mûvészet - világnézet. Tudjuk, hogy néhány alkotóhoz, Czigányhoz, Tihanyihoz és fõként Kernstokhoz emberileg is közel állt, az utóbbiban - mint írásai tanúsítják - a tisztán látó gondolkodót, a radikális mûvészpolitikust is tisztelte.
    Bölöni a tízes években hallatlan szorgalommal és ambícióval dolgozik. Szemmel láthatóan élvezi, hogy "a ma átformáló, forrongó miliõjében" élhet, csaknem olyan közegben, mint néhány éve Párizsban, s hogy a Világ munkatársaként nemcsak sürgetõje, de irányítója is lehet a reformtörekvéseknek. A Világ - írta egykori szellemi otthonára emlékezve az ötvenes években - "harcolt a nagybirtok megszüntetéséért, az általános választójogért, az egyházi birtokok felosztásáért. Harcolt a nemzetiségek egyenjogúságáért, és olyan társadalmi átalakulást kívánt Magyarországon, hogy követeléseivel néha túllépte a szocialisták gyakran dogmatikus politikáját. [...] Az Ady által nyugtalanított emberek, a jobblétre törõ szellemiség, ebbõl a lapból kapta világnézeti táplálékát, a haladás és a változások vágyát. [...] Hasábjain folyt le az a nagy irodalmi harc is, amelyben Ady és a Nyugat neves munkatársai feleltek Rákosi Jenõ támadásaira, védelmezve irodalmi irányukat és politikájukat is". Bölöni közírói és kritikusi tevékenysége a Világ e jól átgondolt, és világos programokban kifejezett radikalizmusán nõtt naggyá, majd kapott az évtized utolsó harmadában a reformmozgalom fokozatos balratolódásával plebejus demokrata karaktert.
    Most, hogy stabil fórumot tud maga mögött, tervszerûen készül a feladatra, szinte feltérképezi a terepet, amelyen dolgozni fog. Annyit már tud, hogy az 1910-es évek Magyarországa semmiként sem azonos a századelejivel, mert azóta "sok minden megváltozott, és a legfurcsább csodák történtek. Az impresszionizmus vihara elült, már Gauguin, Cézanne, sõt Henri Matisse-ék értékelésével is tisztába jöttünk, az új mozgalmak ködén és páráin át kibukkan a fejünk. Ez a lávaszerûleg ömlött mûvészi izgatottság a magyar esztétikai fölfogást is megváltoztatta". Mi több, nemcsak a franciáknál, "itt is megtörtént a nagy szétoszlódás, a szétválás a képtermelõk és a kutatva dolgozók között, széttagozódott a mûvészeti életünk. A nagy szalonok Európában végbemenõ déroute-ja elkövetkezett nálunk is, annál könnyebben, mert nem akadt komoly, szilárd rombolnivaló. A magyar mûvészetnek nincsenek évszázados hagyományai, azok tehát, akik nálunk a nagy Szalon urai voltak gyökerüket legfeljebb az akadémiai piktúra formalizmusaihoz kötötték, ezért nem volt nehéz ennek a gyönge lábon álló, akadémikus piktúrának tekintélyét megdönteni". S végül az örömteli summázat: "Egy új nemzedék van itt, akármilyen mélyre is ássunk, kutassunk le a magyar piktúra földjébe, egy generáció, amely elvágott minden összeköttetést a léha múlttal." Üröm az örömben, hogy ez a generáció - írja Bölöni -, már évtizedekkel korábban felléphetett volna, ha az akadémiaként viselkedõ Mûcsarnok nem tekinti ellenségnek az újat akarókat, Szinyei Mersét, Hollósyt, Ferenczy Károlyt." A Mûcsarnok ott hibázta el az õ ötven esztendejét, hogy nem nyitott ajtót szívesen, idejekorán, programszerûleg és a kötelesség teljesítésével az újonnan jelentkezõ tehetséges magyar festõknek a maguk idejében, amikor a legtehetõsebben segítette volna õket a Mûcsarnok nagy nyilvánossága." Mint mindenütt, itt is érvényesült "a hibás, szûk látókörû, kis agyú politika", ezért aztán nincs abban semmi rendkívüli, hogy "az újonnan létrejött mûvészegyesületek teljesen elterelték onnan a magyar mûvészet fejlõdésének tengelyét". Ilyen körülmények között aligha véletlen, hogy "magyar mûvészek pályája akkor kezdõdik, amint kikerülnek az ország határaiból, és régi kultúrák mûvészetei kezdik meg hatásaikat, mikkel megjelennek a nagy csodálkozások, megindul a tanulás, forrongás útban a munka felé". A megváltó külföld természetesen már nem Bécs vagy München, hanem Párizs, amelynek "nagy jelentõsége csodálatos lesz a magyar kultúra mai napjainak történelmében. Nemzeti erõnktõl, tehetségünktõl, magyar határok közé szorítva semmit sem éreznõnk olyan formát, ami felemel és naggyá tesz, Párizs kellett és feltétlen szükséges volt néhány emberünknek arra, hogy nekilendítsék, megformálják õket, hogy kihozzák értékeiket. Párizs ma nekünk nem üres földrajzi fogalom, de azzal, amit kulturális hatásával adott nekünk, talán reánk nélkülözhetetlenebb - merjük kimondani -, mint magának a francia kultúrának".
    A briliáns expozé után programszerûen is megfogalmazza a polgárosodó magyar mûvészet támasztotta legfontosabb teendõket. "A magyar kritika elérkezett ahhoz a lehetõséghez, hogy a magyar mûvészet friss történelmében megcsinálja a leszámolást. A napi termelésben, a napi kiállítások képei között el kell végezni az értékelést, de el kell végezni visszamenõleg a magyar mûvészet múltjában is, hogy lássuk a magyar mûvészet rövid kultúrájában, kinek mit köszönhetünk. A napi sajtó és a közönség érdeklõdése egész sereg embert hajtott évtizedeken elõre, akiknek semmi joguk, semmi címük nincs, hogy a magyar mûvészet élén szerepeljenek. Ha ezt megcsináljuk a múlttal is, akkor a magyar mûvészet távlatai hamarosan megváltoznak, és itt maradunk pár emberrel kicsiny kultúra szigetecskén [...] A magyar festészet újabb törekvéseivel most jut el, most van útban, hogy elérkezik oda, ahol [...] a fejlõdésben levõ erõk jelentkezhetnek a maguk idejében. Az az új mûvészet, amely Párizsból beáramlott, és megmozgatott magyar festõket, a legjobbkor adta meg a robbanást a faital magyar mûvészetnek, és akármilyen különösen hangzik: az új magyar piktúra kultúrcsapásokon halad, és a magyar piktúrának ez a legelsõ ilyen eseménye."
    A feladat tehát nem kevesebb, mint megértetni és megszerettetni a közönséggel az új esztétika jegyében dolgozó magyar alkotók munkásságát, rámutatni e munkásság kulturális jelentõségére, illetve tartalmi és formai nóvumaira, s a fentiek szellemében revízió alá venni a magyar képírás múltját, kiszûrendõ belõle azokat a fel nem ismert vagy félreismert értékeket, amelyek mûvészetünk követendõ hagyományát képezhetik. 1910-18 között 110 képzõmûvészeti tárgyú cikk, zömmel kiállításokat és könyveket méltató kritika jelenik meg Bölöni tollából, többségében a Világ hasábjain. Munkatársa emellett több más progresszív szellemû folyóiratnak. Írásait rendszeresen közli a Renaissance, A Ház, a Szombat, az Auróra, és a Nyugat, de alkalmanként publikál a Huszadik Században, a Magyar Nemzetben, a Népszavában, a Hétben, a Pester Lloydban, majd 1918-tól az Esztendõben és a szocialista szellemiségû Az Emberben, sõt ott találjuk - igaz, csak egy cikk erejéig - a Ma szerzõi között is. Nem zárkózott el a vidéki, megyei-városi sajtótól sem, Vedres Márk-méltatása például elõször a Somogyvármegye címû lapban látott napvilágot, s csak azután másodjára a Szombat hasábjain.
    A fentebb jelzett 110 képzõmûvészeti írás változatos és sokoldalú képet rajzol Bölöni kritikusi érdeklõdésérõl. Tematikai repertoárja az építészettõl a múzeumügyig és a mûvészeti nevelésig sokmindent felölel, de legkivált a mûvészetpolitika kérdései, és a megújuló és születõ magyar mûvészet megjelenési terepe, a kiállítások, a mûvészet és a közönség nyilvános találkozásának színtere foglalkoztatják. Fáradhatatlanul szemléz és kommentál, s ha valami fontosra érez rá, nem restell egyazon problémához vagy mûvészhez rövid idõn belül többször is visszatérni. Kvalifikál minden minõséget, de természetesen a Nyolcakat, saját generációját tartja a legtöbbre - mellettük állva, értük harcolva szegül szembe a politikai és mûvészeti reakcióval, az avítt szemléleti beidegzõdésekkel és a közönség kultúrálatlanságával. 1910-18 között 25 cikket szentel a Nyolcak mozgalmának és teljesítményeinek, ír mindhárom csoportos kiállításukról (1909, 1911, 1912), s portrék és egyéni tárlatok tükrében végigköveti a csoport történetét egészen a forradalmakig. A csoporton belül fõként Kernstok személyisége izgatja, példaadónak látja azt a fejlõdési ívet, amit a naturalizmus jegyében indult - és ebben a felfogásban is sikeres - festõ a magasabb rendû, intellektuális kifejezésmódhoz eljutott. Két riportszerû beszélgetés mellett, öt alkalommal is elemzi mûvészetének alakulását, mindahányszor továbbgondolva és kibõvítve az eredetileg felvetett szempontokat.
A Nyolcak második, legteljesebbnek mondható kiállítására 1911 áprilisában került sor a Nemzeti Szalonban, csaknem másfél évvel a Könyves Kálmán-beli nyitány után. E másfél év alatt azonban nagyon fontos dolgok történtek, s ennek a nyomai Bölöni április 29-én közzétett, Világ-beli kritikáján, valamint a tárlat példátlan visszhangján is tettenérhetõek. A két tárlat közötti idõszak ugyanis az a nem mindennapi intervallum, amikor a társadalmi radikalizmus expanziója eléri és áthatja a szellemi élet egészét, s így egyetlen új kezdeményezésnek sem kell többé - lett légyen az irodalmi, zenei, színházi vagy éppen képzõmûvészeti - magányosan, elszigetelten küzdenie. A számszerûleg ezúttal sem nagy, de mûveltsége és tájékozottsága okán már kultúrateremtõ erõvel bíró polgári-értelmiségi réteg szorosan felzárkózik a modern törekvések mögé, nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is támogatva azokat. Divat lesz a mecénáskodás, s különösen élen járnak ebben a szabadkõmûvesek, akiknek budapesti nagypáholya egyenesen propagandabizottságot szervez a demokratikus eszmények népszerûsítésére. Ilyen körülmények között minden haladó megmozdulás közösségi ügygyé, társadalmi eseménnyé válik, nincs olyan könyv, hangverseny vagy kiállítás, amelyre - pró vagy kontra - ne reflektálna már másnap vagy két tucat napilap. Ez az intellektuális légkör inspirálta és emelte a közérdeklõdés homlokterébe a Nyolcak mûvészeit is, akiknek kutató-gondolkodó festészete a Nyugat irodalmi forradalmával volt egyenértékû. A csoport gyors és lehengerlõ gyõzelmében kétségtelenül szerepe volt Adynak, aki "rokonainak" érezve a Nyolcak tagjait, egész tekintélyével az általuk képviselt törekvés mellé állt, továbbá annak az újkeletû, a századforduló szociológiai és filozófiai felismeréseit hasznosító mûvészetelméleti reneszánsznak, amelynek a már említett Fülep Lajos és Lukács György voltak a fõ képviselõi.
    Az 1910-12-es évek felhevült, s ekként cselekvésre serkentõ atmoszféráját felfokozta az ún. Tisza-ügy is, amely ugyancsak felajzotta a mûvészeti közvéleményt. Az történt ugyanis, hogy Tisza István miniszterelnök az általa alapított Magyar Figyelõ február 1-jei számában dühödt támadást intézett a modern mûvészet ellen, "beteges, rossz irányú képeknek" nevezve a modernek alkotásait, amelyek külföldrõl importált dekadenciája idegen a hazai ízléstõl. "Az új festõk - írja -, soha nem létezõ színek rikító tarkaságában vonagló, soha nem létezett formákat mázolnak vásznaikra", és ez az agresszivitás, "piaci lárma" elkedvetleníti a közmegbecsülésnek örvendõ magyar mestereket, "Benczurjainkat". A cikkben kifogásolja, hogy az állam 20 000 koronáért megvette Szinyei Merse Majálisát, holott ez a mû "tudás és mûvészi öntudatra ébredés szempontjából bölcsõjében lévõ mûvész munkája, amelynek abszolút becse legalábbis problematikus". Az írás komoly felzúdulást keltett, amit tovább tetézett, hogy Tisza a folyóirat március 1-jei számában egy újabb cikkben Pór és Csók István tárlata ürügyén "írtóháborút" hirdetett meg "a perverz tendenciák, a dekadens jelenségek, a talmi kultúra" ellen, egyszersmind kijelölve azt a "felemelõ, nemesítõ gyönyört és harmóniát adó" helyes irányt is, amit a mûvészetnek követnie kell. A támadásra majdminden sajtóorgánum reagált, köztük néhány konzervatív lap is, a Pesti Napló pedig A mûvészek és Tisza István címmel körkérdésben kérte ki huszonhárom ismert festõ, szobrász és építész véleményét. A válaszok többsége Tisza outsider voltára hivatkozva utasította el a bírálatot, de akadtak kemény hangú, politikai tartalmú kritikák is.
Az esemény természetesen Bölönit is felháborította, aki a kérdést tágabb perspektívába helyezve, az "öregek és fiatalok" közötti harc valós okait feltárva utasította vissza a hatalmi beavatkozást. "Olyan emberek - írja Forrongó mûvészet címû cikkében (Világ, 1911. április 2.), - mint például gróf Tisza István, akik mûvészi kérdések kritizálásába ötletszerûleg beugranak[...] csak a friss illatot érzik, a változások, az újságok nyugtalanságát, s ezért nemzetietlennek és internacionálisnak szagolják az új magyar mûvészetet, de mélyebbre már nem pillantanak, és nem veszik észre azt a fontos átalakulást, a jövõ életnek azt a nagyszerû készülõdését, amely a magyar mûvészetben a mostani esztendõkben végbemegy." Volt idõ - szögezi le, - amikor "az álkultúrás nacionalizmus" szellemében eszközölt "mûvészi osztályozás" megtéveszthette a nagyvilágtól elzárt magyar társadalmat, ám mára, hogy a tájékozódásnak nincsen akadálya, "a túlzott nacionalizmus, amely kis és gyönge nemzetek dajkálója, mint mûvészi értékelés mozgatója, kipusztult a mûvészeti életünkbõl". Kipusztult már csak azért is, mert a frissen fellépõ generáció "nemcsak újabb és fiatalabb mûvészek serege, hanem az értékesebbeké is. Ez a generáció már ez ellen a régi, csak álhazafias keretek között nõtt mûvészet ellen való visszahatás [...] Egy új sereg, a kultúra honfoglalóinak serege, amely képzettebb, tehetségeit jobban fejlesztõ, tudatosabb, mint voltak a régiek".
    A Keresõk - miután Nyolcak néven 1911. április 13-án hivatalosan is csoporttá nyilvánították magukat - a Nemzeti Szalonban mutatkoznak be gyûjteményes kiállítással. Hiányzik közülük az éppen Párizsban tartózkodó Czóbel Béla, de meghívott vendégként ott van soraikban Fémes Beck Vilmos, Vedres Márk és Lesznai Anna. A tárlatot, amely a Tisza-ügy légkörében példátlan visszhangot keltett, Bölöni nyitotta meg érdeklõdõktõl zsúfolt termek elõtt. Töredékesen, kéziratban fennmaradt bevezetõjében üldözött képeknek nevezi az itt bemutatott festményeket, mert hisz sokan, kritikusok és a közönség egyaránt, vitatják e képek mûvészet-mivoltát. A vita okozója, fejti ki, "az a differenciálódás, amely a lelki diszpozíciókból fakad", s amely "a Nyolcaknál mutatkozik elõször teljességében. A közönség idegenkedése irántuk ezek miatt jelentkezik egyre hevesebben. Természetes, hogy a közönség, amely a festményeken elsõsorban még ma is a téma fontosságát, az ábrázolásnak jórészt eseményszerûségét látja, és amelynek nem a rajz, a formák és a színek, nem a fények és árnyékok összhangja, hanem a festmény képszerû - külsõ tartalma él figyelmében és emlékezetében, igen természetes, hogy a közönség - mivel nincs meg a festõi kultúrázottsága - azokhoz a festõkhöz ragaszkodik, akik, miután nekik szintén nincs meg a pikturális kultúrájuk - a közönség számára primér hatásokra dolgoznak". A Világ április 29-i számában publikált kritikájában ugyancsak felemlegeti a mûvészeti kultúra hiányát, amelynek szerves következményeként "nagy magyar mûvészet éppen úgy nincs, mint nincs Nagy-Magyarország". Ellenben vannak és virulnak konvenciók, lehúzó és idejétmúlt hagyományok, "amelyektõl nem fáj, nem kellemetlen és üdvösséges dolog az elszakadás". A Nyolcak éppen erre tesznek kísérletet, "hogy irodalmi elemek teljes kiküszöbölésével, a nyers naturalizmustól való elszabadulással csináljanak piktúrát. Oda tömörül náluk minden számítgatás, hogy a rajz felszabadító életet adjon tárgyaknak, lényeges megjelenést, jelentõségük szerint kerüljenek egymás mellé a formák, nem ábrázolt tárgyaik által, hanem a maguk festõi voltukból, színek egyensúlya, formák ritmikus elhelyezése folytán legyen kép a kép. Vagyis ne csak kép legyen, ne egy véletlenül született ábrázolás, hanem festmény legyen, egy gonddal, számítgatással, a festõi lehetõségek mérlegelésével alakult öntudatosan kibontakozó élmény, kompozíció, még akkor is, ha véletlenül csak egy csendélet bögréje az a kép". Világos, okos és követhetõ gondolatmenet, bonyolult esztétikai problémát sosem fogalmaztak meg egyszerûbben és közérthetõbben. A megértés és megértetés logikája jellemzi a csoport tagjairól írott miniportrékat, illetve a pársoros képelemzéseket is; valamennyi alkotásban az anyagok súlyának megéreztetése, a testek tömegének és formájának térbeli elhelyezkedése, az embert felboncoló majd újfent összerakó "anatómiai passzió", egyszóval az "elmerülõ szemlélõdés" az az érték, amely révén "a kép tárgyának lényeges alkotórészei" kifejezésre jutnak. S végül a summázat: "a Nyolcak törekvése olyan becses, komoly célokért induló, olyan felbecsülhetetlen jelenség a magyar piktúrában", hogy bízvást állítható: "a magyar festõkultúra ügye vajúdik ezen a kiállításon".
    Mind Bölöni megnyitó szavai, mind Feleky Géza katalógus-bevezetõje, de maguk a kiállítók is éreztették: a csoport aktivitása mögött nemcsak mûvészeti, de mûvészeten túli meggondolások is állnak, azaz "az élet nagy katlanába való bepillantások" semmiként sem öncélúak. Észlelte ezt a sajtó is akár dícsérõleg, akár elmarasztalva szólt is a tárlatról. Az Auróra szerint a kiállítás "fényes gyõzelem a még mindig zsírosan élõ iskolás akadémiáskodású és igénytelen dilettáns festészet felett", ugyanakkor az ellenoldal, a jobboldali beállítottságú Esti Újság "világraszóló képtelenségek"-rõl beszél, melyek a publikum alpári igényeit hivatottak kiszolgálni. Úgy tetszik, e megosztottságot felszámolandó szánta rá magát Bölöni, hogy egyenként is megismerteti a közönséggel a Nyolcak mestereit, ezzel is jelezve, hogy "a tehetségek eredõ erejének egy irányba való kapcsolódása", azaz a közös stílus nem jelent uniformizálást, mert mögötte az egyéni megoldások és sajátszerûségek gazdag tárháza áll.
    Hogy a szemlét Kernstok Károllyal kezdi, tudatos elhatározás részérõl. A Párizsban megismert, s már ott megkedvelt festõre kezdettõl fogva vezérként tekint, úgy is mondhatnók: számára õ az elsõ az egyenlõk között. Gyakorta felkeresi és tanácsait kéri, vele szembeni elfogultságát nemcsak Kernstok imponáló elméleti felkészültsége motiválja, hanem a köztük lévõ korkülönbség is. A nyergesi mester közel tíz évvel idõsebb Bölöninél, s már a századforduló táján jónevû, elismert mûvésznek számított. Bölöni elsõ, 1910-ben írt Kernstok-portréja, bizonnyal terjedelmessége okán, nem a Világban, hanem A Ház címû folyóiratban lát napvilágot, s mivel Kernstok csak egy évvel késõbb jelentkezik majd önálló tárlattal, feltehetõleg nem kiállítási élmények, hanem mûtermi tûnõdések szülötte. A cikk Kernstok régebbi, még "literális vonatkozású" mûveinek méltatásával indul, amelyek - lévén "egyszerûen, hatásvadászás nélkül, az elborulás faluzugában készült magyar piktúrák" - már korán helyet biztosítottak a festõ számára a magyar piktúra akkori elsõ vonalában. Kernstok - írja Bölöni - akár maradhatott is volna ebben a tekintéllyel járó pozícióban, "melynél többet mûvészeinek nem szokott utalványozni a magyar társadalom", õ azonban fejlõdni akart, hajtotta "az emberi testekkel való bíbelõdés vágya", s nem restellte feladni már elért újabb eredményeit sem, ha frissen megismert példák és minták tágabb perspektívákat nyitottak fel elõtte. Ilyen lélekkel nézett szét Párizsban is, ahol Picasso és Matisse munkáin okulva magasabb szintre emelte, sõt programmá szélesítette az õ mindig is foglalkoztató plaszticitás képi megjelenítését, amely által "természetfeletti" jelleget kapnak a tárgyak, s az emberi test sem a maga anyagi mivoltában, hanem szellemi tartalmak képviselõjeként jelenik meg. "Kernstok öntudata így emelkedett más mûvészek öntudatán [...] itt értette meg, hogy célja és törekvése legyen: a legkevesebben hatolni a legmélyebbre, s a legkevesebbel létrehozni képeiben az egyensúlyt, amint képeinek ma ez a lényege [...] S ezzel Kernstok Károly csaknem fotográfiája a korunknak, társadalmi fejlõdésünknek, amelyben ösztönös öntudatlanságok, emberi vakságok eltünedeznek, hogy helyet adjanak az öntudatos munkának. Így lesz Kernstok Károlyból az elsõ intellektuális magyar festõ."
    Kernstok Mûvészház-beli retrospektívjérõl írva (Világ, 1911. november 25.) "az elõretörekvõ, fölfelé törõ magyar élet" reprezentánsának, "egy új mûvészi világfelfogás" képviselõjének titulálja a festõt, aki sok mindent másként lát, és sok mindenrõl másként gondolkozik, mint kortársainak többsége. "Régebben csak marokra fogta a kép festõi fontosságait. Nagy anyagába keresett meg mindent. De most új vonalakba hozta össze a mezõt, új összetartozandóságba a fák lombját, kertek színes pompáját, hegyek oldalait, új konstrukcióját szabta meg meztelen testeknek", s ezzel "egy új világnak nyitogatta kapuját". Amit tett, az több mint Szinyei Merse, Ferenczy, Fényes Adolf és Rippl-Rónai forradalma, s ami talán a legcsodálatosabb, tette mégsem idegen, jogosulatlan pályája egészét tekintve. Mert ez a pálya szerves fejlõdést mutat, amit most teljes kifejlettségében láthatunk, az csírájában már ott van régebbi munkáiban is. Kernstok kiállításának nagy tanulsága, hogy "azon magyarázatot lel és megértést talál - senki sem tagadhatja - egy darab mûvészi forradalom". Õ elérte azt, "amit szegény, béklyók közé vert életével még nem ért el az egész magyar társadalom. Furcsán hangzik, és mégis úgy van, hogy ezek az intellektuális forradalmak és ezek a mûvészeti gyõzelmek hirdetik a magyar társadalomban felhangzó kívánságok, a lekicsinyelt és megvetett új hitek jövendõjét". A cikk fõbb gondolatait december 6-án a Népszavában is megismétli, pompás szemléletességgel magyarázva el, hogy Kernstok kezdeti, "szocialisztikus látókörû" emberábrázolása miként jutott el az egyetemes emberség megragadásához a "tiszta formakeresés" révén. "Nem egyedül õ fedezte fel mindezeket, de alkalmazta, és szavahihetõbben hozta a közönség elé, mint a vele egyidõben jelentkezõ magyar fiatalok. Innen a különös jelentõsége."
    Bölöni negyedik Kernstok-cikke, aminek az Auróra címû folyóirat 1911. évi 2. száma adott helyet, ugyancsak a Mûvészház-beli kiállítást méltatja. A Cserna Andor szerkesztette irodalmi, mûvészeti és tudományos szemle a Nyugat köré csoportosult írók fórumának számít - Ady és Babits kivételével majd mindegyikük ír ide -, Bölöni azért is kedvelhette, mert rendszeresen reprodukálta a Nyolcak alkotásait. A cikk a két korábbi kritika kompillációja, többlete, hogy részletesen szól Kernstok Lovasok a vízparton címû nagyméretû vásznáról. A képet Bölöni a részmozgásokat egyetlen nagy ritmusba összefogó lendületes kompozíciója okán "a legkomolyabb magyar festménynek" aposztrofálja. Hogy rövid idõn belül háromszor is foglalkozik a kiállítással, s mindahányszor módosított, a kérdéses sajtóorgánum olvasóközönségéhez igazított megfogalmazásban, mutatja, hogy Kernstok személyének és mûvészetének különleges fontosságot tulajdonít, s azon van, hogy ebbeli véleményét a társadalom legkülönbözõbb rétegeihez eljuttassa. A Világ a mûvelt polgárság lapja, az Auróra az értelmiségi elité, a Népszavát pedig - tudjuk -, a szervezett munkásság és a szociáldemokraták forgatják. A "terítés" tehát a legideálisabb, mindhárom helyen azokat célozza meg, akiknek elszántságára a leginkább szüksége van a radikális mozgalomnak.
    A Kernstok-cikkekkel párhuzamosan, illetve azokat követõen további 12 cikkben foglalkozik Bölöni 1911-12-ben a Nyolcak tagjaival, többnyire az Auróra hasábjain. Pór mûvészetének négy, Czigánynak, Berénynek és Márffynak kettõ-kettõ, Tihanyinak és Orbánnak egy-egy írást szentel. A cikkek zömmel az 1911-es közös kiállításhoz kapcsolódó egyéni bemutatások, afféle rövid portré-esszék, de emellett szó esik néhány, ebben az intervallumban a közönség elé került új munkáról is, így Pórnak a Népopera, Márffynak pedig egy újonnan épült, Kiscelli úti iskola számára készített freskójáról. Az írások az egyes alkotók karakteréhez szabott véleményt, illetve értékítéletet tolmácsolnak, de a jellemzések háttereként rendre felrajzolódnak azok a közös vonások is, amelyek a Nyolcakat mint mûvészközösséget minõsítik. A cikkeknek ez a "kettõs olvasata" Bölöninek a kritikát és a propagandát igen szerencsésen egyesítõ leleményérõl tanúskodik: mûvészegyéniségekrõl beszél, de ugyanakkor érezteti, hogy mögöttük egy közös törekvésû szellemi kollektíva, mi több: egy egész társadalmi mozgalom áll, s így szinte észrevétlenül az olvasó tudatába vési, hogy amirõl itt értesül, az nem valaminõ parciális jelenség, hanem nagyon is konkrét, aktuális, s az egész magyar közéletet érintõ evolúció. Siet azt is leszögezni, hogy protezsáltjai egy-két kivételtõl eltekintve nem hirtelenjében, azonnal, hanem hosszas fejlõdés eredményeként jutottak el képességeik mai szintjére, s hogy ezt az utat nemcsak a szellem emberei, de a társadalom minden osztálya, sõt egyede megteheti, amennyiben vállalja a gondolkodás bátorságát. Czigányt elsõsorban, mint portréfestõt méltatja, aki a "hangsúlyozott karakterkeresés és a színek különös, érzékiesen megválasztott ellentéte" által "a bensõ lelkiállapotok" kivételes megjelenítõje. Találóan állapítja meg, hogy minden képében van valamelyes esetlegesség, színpadias túlzás és mégis "ami komoly érték benne, az sosem megy át stilizáltságokba". Vele szemben Pór a "tûnõdések embere", klasszikusokra emlékeztetõ nyugalma szinte predesztinálja a formakeresésre, illetve a formák "erõs, tartós, kontemplatív" összevonására. Ez a magyarázata, hogy a rajzai sem odavetett vázlatok, "hanem komolyan elgondolt kombinációk", s szinte õ az egyetlen kortárs festõ, aki monumentális feladatok megoldására is képes. Népoperai freskóján "testi erejének és temperamentumos kitöréseinek legteljesebb fokán" jelenik meg az ember. Orbán erõssége a "lefokozás", minden festõi gesztusában "szolid értéket keres, matematikai pontossággal, mintha gyököt vonna a színek numerusából, és ezekkel a színekkel tartja össze a képet". Márffy lágyabb hangütésû piktúrájában a közvetlenség, az "átélés demonstrálása" fogja meg, mely "élményekké avat igen egyszerû és jelentéktelen dolgokat". Lírai hangütése, csakúgy, mint pikturális artisztikuma Francis Jammes költészetének intimitására emlékezteti. Úgy véli, hogy a Nyolcak közül a fiatalságot képviselõ Berény és Tihanyi az, akik számára a leginkább "tisztázott az a szerep, mely a Cézanne-é volt". Pályakezdõként, friss fejjel és nyitott lélekkel találkoztak a francia mester tanításaival, s lettek annak "komoly, tudatos, érzékeny megértõi". Az õ festészetükben látja a leginkább megvalósulni azt az újabb keletû felismerést, hogy a modern piktúra voltaképpen filozófiai tevékenység, amelyhez az eredendõ mûvészi hajlamon túl "különösen át- és átmûvelt, rendszeresen gondolkodó agy kell", amely e "helyesbített festõiség nyelvén" kutatja, elemzi és értelmezi is a tapasztalati világot. "Hogy kultúrailag mennyit jelent ez, körülbelül úgy áll ennek a festõi törekvésnek mérlege: mint a köznapi magyar nyelv az Ignotuséhoz, mint Szabolcska Mihály versei az Ady Endre költészetéhez, azt jelentik a mai kiállítások festõi Berénnyel és társaival, a fiatal magyar pikturális törekvésekkel szemben."
    A cikkek egy további csoportja a Nyolcak köréhez tartozó szobrászok kísérleteit veszi szemügyre, Vedres Márk, Fémes Beck Vilmos és Beck Ö. Fülöp mûveit. Bár mindhármuk munkásságát kvalifikálja, sõt Vedresben olyan mestert lát, "ki a maga fejlett öntudatával, elsõrangú sajátosságaival bántatlanul szerepelhet a modern szobrászatban, és bátran belökhetõ a mûvészetek internacionalista modern zûrzavarába", a magyar plasztika jelenét korántsem érzékeli olyan biztatónak, mint a festészetét. Az okot a múltban találja meg, a "polgári állomások" hiányában, szobrászatunknak ugyanis nem volt sem Hollósyja, sem Nagybányája, sem Rippl-Rónaija, akik elõkészíthették volna azt a váltást, ami a festészetben bekövetkezett. "A magyar szobrászok - írja A polgárosodó mûvészet címû cikkében (Világ, 1911. december 24.) -, ma is a történelmi festõk lelki rokonaiként faragják a magyar hõsöket, öntik bronzba az államférfiakat, terek közepére emelendõ nemzeti nagyságok szobrait. A szobrászat még ma sem érkezett el oda, hogy az embert emberi voltáért, a mûvészjelenséget tisztán mûvészi jelenségéért becsülje meg. Nincs meg a magyar szobrászoknál ez a gondolati megtisztulás." A szobrászok megrendelésekért versengenek, pénzért dolgoznak, hatalmi ízlések és elvárások kiszolgálói, holott a mûfaj követelményei nem különbek a piktúráénál, a szobor is - akárcsak a festmény - csupán akkor mûvészi teljesítmény, ha "belsõ lelki kényszer alatt meglátott dolgok szükségszerû kipattanása".
    Bölöni tehát a szobrászoktól is gondolkodást kér, amit megtalál mind Vedres nagyvonalúan mintázott "határozott és zárt formák között álló testeiben", mind Fémes minden külsõséget és patetikumot mellõzõ, "tervszerûleg" megvalósuló konstrukciójában Beck "archaisztikus szellemû" szoborépítményeiben, ugyanakkor érzi, hogy a szobrászi intellektus a plasztikai megjelenítés körülményessége folytán sosem érvényesülhet olyan szabadsággal, mint a pikturális. Következésképpen: kisebb és kevésbé megfogható a mozgósító funkciója. S bár minõsítései ezúttal is helytállóak, hangütése nem olyan lelkes, mint amikor a Nyolcakról beszél - meglehet, ebben az is motiválja, hogy valamennyi kvalifikáltja a számára legkevésbé szimpatikus Maillol útját példázza, amelynek kétségkívül megvan a maga tartalmi és formai racionalistása, de keretében mégiscsak "a pihenõ és békés élet mintázása" történik, ami ugye nem vetekedhet az ugyancsak az emberi test fontosságát hangsúlyozó Rodin "tüzeskedõ indulataival", vagy Meunier-nek "a cselekvésben már feszülõ és beledobott munkástesteivel". Éles szemére vall, hogy már 1912-ben felfedezi a modern mûvészet egy másik, a Nyolcak törekvéseihez közelálló úttörõjét, a plakátrajzoló Bíró Mihályt, s azonmód rámutat mûvészetének jelentõségére. Mint írja: "Itt jelentkezett elõször magyar mûvész erejével a forradalmi elégületlenség humora és szatírája, mely élesebben vág, mint a kard, a falakra kiragasztva hevesebben ingerel, és izgalmasabb, mint egy népgyûlési szónoklat... Bíró Mihályban lett meg az a szükséges magyar rajzoló, aki keserûen, kegyetlenül, szatirikusan és lázongóan, az áttörések hitével adta elénk az elégületlenségeket."
    A régi hûséggel, de korántsem régebbi tudósításainak megszállottságával ír a Nyolcak harmadik, tulajdonképpen utolsó, együttes szereplésérõl, amelyre 1912 novemberében, újfent a Nemzeti Szalonban került sor. A vendég Fémes Beck mellett a nyolc fõs gárdából csak négyen, Berény, Orbán, Pór és Tihanyi vannak jelen, Czóbel ismételt távolmaradása és Kernstok ûrt hagyó kiválása már jelzi, hogy a hangulat már nem a régi - a csoport felbomlóban van. A visszaemlékezések szerint Ady és Bartók ezen a tárlaton ismerte meg egymást személyesen, ahogy Márffy írja: "keveset beszéltek, inkább csak nézték egymást". A Világ november 15-ei számában megjelent recenzió a tárlat összhatásáról szólva - némileg ellentmondásosan - hol változatlan harci kedvet, hol férfias lehiggadtságot emleget, komoly értéknek tudja be, viszont, hogy a kiállítókról idõközben "lefoszlott [...] az a külsõ, jórészt nagy francia nevekhez fûzõdõ szellemi hatás [...], mely alatt fiatalságukban elindultak", s immár tényleges önmagukat, "mûvészi ösztöneik" eredeti eredményeit adják. Az elmaradások okát nem firtatja, inkább annak örül, hogy van még kiállítás, "ahol mûvészetrõl komolyan gondolkozhatunk, nem veszítjük el kedvünket az elsõ képnél, ahol élményeink születnek". Valamennyi résztvevõnél elõrelépést, haladást regisztrál, tudatosabb kifejtését a már ismert és elismert szándékoknak, ezt Berénynél a színekkel eszközölt térbeli ábrázolás megvalósításában, Pórnál "a tiszta festõi ösztönök dús kiömlésével" jelentkezõ önarcképekben fedezi fel. A legnagyobb volumenû fejlõdést Tihanyinál tapasztalja, akinek "õserõs, türelmetlen és küszködõ" festészete a szemlélõdés mély és átfogó revelációját mutatja, míg Orbán esetében a festõtõl különösen kultivált csendélet-mûfaj átgondoltabb megoldásaira figyelmeztet. Különösebb nekilendülést Fémes Becknél sem érzékel, aki célirányosan, "finoman s keresetlenséggel" folytatja az emberi testekkel kapcsolatos vizsgálódásait.
    Az új magyar festészet 1913 utáni gyér jelentkezésirõl írva már határozottan szomorkás a hangja. Egy 1914-es, a bécsi Künstlerhausban rendezett magyar bemutatót, amelyen néhány Nyolcak-tag is szerepel, már úgy aposztrofál, hogy ezen "a mi ellanyhult és félmúlt festõi forrongásunknak emlékei gyûltek össze". Igaz, azt is hozzáteszi mindjárt, hogy ez itt, a Künstlerhausban "mégiscsak forradalom". Hasonló letörtséggel nézi meg Berény, Pór és Tihanyi közös tárlatát is bécsi Brüko-szalonban, holott összhangzóbb kiállítást, amelyben Pór egyszerûsége, Tihanyi mélysége és Berény komplikáltsága szövõdik össze, nem látott mostanában. A letörtség oka a megfogyatkozás, hisz "valamikor többen voltak, zárt kicsi falanx összeverõdése képezte a magyar forradalmiságot, bátorságot, értve ez alatt a régi mûvészettõl való elszakadást, azt a nagy elhatározást, hogy így lesz belõlünk valami a magyar globuszon". A Nyugatban publikált cikk egyetlen vigasza, hogy e három beérkezett piktor bécsi megjelenése szimbólum: "azt fejezi ki, hogyha már kelet felõl is ilyen talentumokkal süvít az új szellem, Kokoschkáék mégsem lehetnek olyan különcködõk és bolondok". Más szóval: mint egykor a franciák nekünk, most mi adunk példát, támasztékot az osztrák festészet másként gondolkodóinak.
    A Brüko-beli tárlat valóban a vég, a csoport ténylegesen is atomizálódik. Szerepet játszanak ebben bizonyos belsõ ellentétek is - néhányan nehezményezik a túlpolitizáltságot -, de megszaporodtak és fölerõsödtek a támadások is, amelyek fõként Kernstokot érintik. Azzal vádolják, hogy "forradalmárokat tenyészt". A szétesés igazi indukálója azonban a kialakult történelmi helyzet, a radikális mozgalom kifulladása, amelyben döntõ része van a Választójogi Blokkot elrémítõ "vérvörös csütörtöknek" (1912. május 23.), majd egy évre rá a már jól megszervezett általános sztrájknak a szociáldemokraták részérõl történõ lefújásának (1913. március 4.), s végül a világháború kitörésének. A mûvészet elõkészítette a forradalmat, ám a végigvitelt biztosító társadalmi-politikai krízis végül is elmaradt. A Radikális Párt, s benne Bölöni, még erõlködik, de az 1911-12. évi esély csak az évtized végére tér majd vissza ismét.
    Így aztán Bölöni figyelme is más, aktuális irányba fordul, s csak 1917-18-ban, közvetlenül a forradalmak elõtt tér vissza egykori barátaihoz, s ír néhány cikket Kernstok, Orbán és Tihanyi újabb jelentkezéseirõl. A tüzér fõhadnagyként frontszolgálatot teljesítõ Orbánról, aki képességei delelõjén áll, elismerõen beszél (Világ, 1917. április 14.), de Kernstok újabb munkáiról (Világ, 1917. október 21.) kényszeredetten nyilatkozik. A nyergesi mester ekkorra már visszakanyarodott indulásának realista-naturalista szakaszához, s ezt revideálja-javítgatja a tízes évek elején elért eredményeivel. Tájképeket fest, aztán alakokkal kombinált falusi vedutákat, "a magyar föld életének rusztikus jeleneteit", amelyek szépek, értékesek a maguk módján, de formátumuk nem vetekszik a régi kompozíciókkal. Bölöni - anélkül, hogy bántó lenne - mindezt udvariasan Kernstok tudtára is adja.
    Más a helyzet Tihanyival, "aki nem akar alkudozni és licitálni, aki kérlelhetetlenül azt festi, amit legjobbnak talál". A Ma 1918. október 15-i számában ír róla, majd néhány nap múlva, október 20-án a Világban, sõt A Hétben is. "Kritikus fej, logikus és tárgyilagos - kíváncsi és boncolgató" - jellemzi, az egykori harcostársat, aki gyermekkorában megromlott hallását szemének megsokszorozásával kompenzálja. A kompenzáció fõ terepe a portréfestészet, amelyben "nem megy el a karikatúráig [...], nem megy túl a realitás határain, habár kegyetlenül összemarkolássza az arcokat. A lényegest emeli ki, kitapogatja a tárgyak, a test kiemelkedõ formáit, és ezekbõl az elemekbõl egy látomás megdöbbentõ impressziójával építi fel a képeit. [...] Ha lefest, nemcsak a bõrödre kíváncsi és csontodra, fejed alkatára és anatómiai konstrukciójára, hanem felhasítja az epidermiszedet, meglékeli a koponyádat és belenéz, hogy mi lakik központi idegrendszeredben, az agyvelõdben. [...] Vele vonul be a magyar piktúrába a pszichológiai arckép." Kosztolányi, Fülep, Révész és Kassák "gótikus formaérzéssel" megfestett arcmásai bizonyítják, hogy "el tud bánni ezekkel a jellegzetes fejekkel és lelki életet tükrözõ arcokkal" is. A dolgok plasztikai értékét kihangsúlyozó "démonikus" tudása a tájkép területén is különös teljesítményekre predesztinálja. Sokan - említi meg a Világban - futurista és kubista jegyeire utalva spekulatívnak minõsítik Tihanyi piktúráját, noha "ennek a piktúrának nincs spekulatív lényege, ha vannak is néha segítségképpen ilyenféle feladatai". Ami mozgatja, élõvé és élvezhetõvé teszi, az a "tevékeny és potens" életszeretet.
    Tihanyival a húszas-harmincas években, közös párizsi emigrációjukban is tartja a kapcsolatot, intézi az 1938-ban elhunyt mûvész temetését, és nekrológban búcsúztatja a párizsi Szabad Szóban. Hogy Tihanyi hagyatéka nem szóródott szét, s utóbb, 1965-ben hazakerült, az nem kis részben Bölöninek köszönhetõ.

MÚLTUNK

BÁN ERVIN

Hatalomcsere, 1944. október

Összeszedett emlékek

1.
Hatvanöt évvel ezelõtt, 1939-ben történt, egy vidéki kisvárosban, megyeszékhelyen. Csípõs, kora tavaszi délelõtt volt. Egy csapat katonatiszt ment végig a laktanyától a fõutcáig vezetõ hosszú, lejtõs utcán. Az ezredparancsnok vezette õket. Olasz katonai küldöttség vendégeskedett Magyarországon, és ellátogatott a mi városunkba is; a tiszti együttes a vasútállomásra tartott, hogy fogadja a látogatókat. Iskolába igyekeztem, elhaladtam mellettük. Hallottam, hogy a nyilasokról folyik a beszélgetés, mégpedig igen nagy rokonszenvvel. Kétségtelenül idõszerû téma volt, Szálasi Ferenc akkor állt "dicsõsége" tetõfokán. Választások elõtt állott az ország, és a nyilasok nagy reményeket fûztek a szereplésükhöz. Megszerezni a hatalmat és berendezni a diktatúrát, alkotmányosan... (Ha jól számolom az idõt, a pártvezetõ éppen börtönben ült, ahová konkurense, Imrédy Béla csukatta.) Az ezredparancsnok ezt a hatalom-megszerzést igen kívánatosnak tartotta. Tüntetõ fennhangon azt mondta kísérõinek: "Becsületes emberek kezében lenne a hatalom!" Minden szót ünnepélyesen megnyomott.
    A "becsületes" szó nagy frekvenciával fordult elõ a nyilasok és szimpatizánsaik beszédében. Az akkori államvezetés becsületességéhez ugyanis szó férhetett, a nép is így gondolta, és hatásosan lehetett támogatókat szerezni a becsületesség emlegetésével. Tömegek hitték el ezt a szólamot, olyanok is, akik egyébként nem bíztak a nyilasokban. Szálasi futóbolond, hívei zavaros fejû emberek, gondolták, de legalább becsületesek.
    Öt és fél év múlva ezek a szuperbecsületes emberek hatalomra kerültek. Idegen hatalom akaratából és fegyveres segítségével.

2.
1944 októberének tízes napjaiban veszélyt szimatoltam. Tudomásomra jutott, hogy 15-én, vasárnap, a légoltalmi parancsnokok végigjárják a házakat, mindenkinek az iratait ellenõrzik, a hadköteles korban levõknek a katonai iratait is. Az én dokumentumaim nagyon nem voltak rendben. Jó lesz elillanni a régióból. Úgy hallottam, az egyetemen megkezdõdött a tanítás, fel hát Budapestre, azon a címen, hogy tanulmányi ügyeimet rendezem.
    Vasárnap reggel útnak indultam. A vicinális akadálytalanul és pontosan megérkezett Füzesabonyba. Mivel a fõvonalon naponta már csak egy vonatpár közlekedett, számítottam a zsúfoltságra. De amit a füzesabonyi állomáson láttam, az elborzasztott. Tengernyi ember - nem utasok, hanem menekülõk. Debrecen felõl jöttek, arrafelé már dörögtek az ágyúk. (A város öt nappal késõbb felszabadult.) A tömegben észrevettem egy ismerõst, a debreceni egyetem református teológiai karának professzorát. Mi a csoda, az egyházi ember elhagyja õrhelyét? Csak az ijedtség magyarázhatta a dolgot, mert nem volt profasiszta, sõt, emberséges, mûvelt; mi baja történhetett volna a felszabadult Debrecenben?
    A vasutasok azt mondták, hogy az elõzõ napi vonat még Csapon van. (Valahonnan Máramarosból indult.) No, itt várhatunk végkimerülésig. De csoda történt: begördült az állomásra egy személyvonat, valószínûleg Miskolcról indították. Sikerült felgyömöszölnöm magam, még ülõhelyet is kaptam. Egyik útitársam egy tizenkilenc éves SS-katona volt. Tolnai sváb fiú, tolmácsként szolgált.
    Ahogyan haladt a szerelvény a fõváros felé, újabb és újabb utasok szálltak fel, újabb és újabb híreket hoztak. Tõlük értesültem a rádióban felolvasott kormányzói kiáltványról. Beszédbe elegyedtem az SS-legénnyel, kérdeztem tõle, mi lesz a németekkel, hiszen itt harapófogóba kerültek. Nem idegeskedett, de értelmes választ sem adott, afféle "majd meglátjuk" módon beszélt. Nem értettem egészen a kormányzói szándékot, és nem nagyon bíztam a "kiugrás" sikerében. Az ország sorsán további harccal nem lehetett javítani, rontani annál inkább, tehát sürgõsen cselekedni kellett. Horthy Miklós azonban hiteltelen volt. Hogyan képzelhette, hogy tárgyalni fog vele egy kommunista hatalom, vele, akinek országlása idején tucatnyi kommunistát akasztottak fel? Útitársaim egy része örömmel kommentálta a hírt, másik része tartózkodott, ellenszavazat nem volt.
    Estére bevánszorogtunk a Keletibe. Nem láttam célszerûnek, hogy olyan helyre menjek, ahol ismernek, ezért nem apámnál, hanem anyám unokanõvérénél szálltam meg. Szólt a rádió. Katonaindulók, más alig. Furcsának találtam ezt a mûsortalanságot. Egyszer csak megdörrent egy õrmesteri pátoszú hang: "Felolvassuk Szálasi Ferenc hadparancsát." Szóval, a németek trónra ültették azt az embert, akit Veesenmayer pár hónappal elõbb bolondnak nevezett, mert ép eszû emberekre már nem számíthattak. Szálasi a népnek hirdetett parancsot a rádió útján, jóllehet még a hadseregnek sem parancsolhatott volna, hiszen csupán õrnagyi rangig jutott, de 1938-ban bírói ítélet attól is megfosztotta. (Õ maga egyszer így jellemezte katonai státusát: "Rendfokozat nélküli gyalogos honvéd.")
    Nagyon fiatal voltam, hiányzott belõlem a veszélyérzet. Másnap, hétfõn, aggály nélkül sétáltam az utcán. Bementem az egyetemre, elintéztem az index-aláíratásokat, felkerestem egyik barátomat, akire ügyeim további intézését bíztam. Dolgom volt az egyik anyakönyvi hivatalban is.
    Nagyon sokat láttam, hallottam a felbolydult városban. Az egyik utcai jelenetre máig emlékszem. Valamelyik fõútvonalon voltam tanúja. Jött velem szemben egy öt vagy hat fõs csoport, közepén egy idõs úr, aki vérvörösen, kidülledt szemmel kiabált: "Miért nem lõtték le ott, mindjárt azt a gazember kormányzót!?" Kísérõi, feltehetõen hozzátartozók, csillapítani próbálták; nemcsak az utcai botránytól tartottak, hanem attól is, hogy az öreg agyvérzést kap. Akkor már éktelenkedtek a falakon a nyilas plakátok: "Horthy Miklós, Magyarország zsidóbérenc, hazaáruló volt kormányzója..."
    Így értesült arról a lakosság, hogy Horthyt megfosztották "trónjától". Ekkorát fordult a hivatalosan kötelezõ rajongás nem egészen huszonnégy óra alatt. Az õt körülvevõ személyi kultusznak a bukás után volt valamelyes jó következménye: a katonák a hírre szökdösni kezdtek. Megbukott a hadúr, nem érvényes többé a katonaeskü. (Még azon a héten egy egész huszárszázad átállt a Vörös Hadsereghez.) A bakák, a köznép fiai hagyták ott a harcteret, a laktanyát. Sokan. A hadsereg mégis Szálasié lett. A tisztikar nagy többsége feltûzte a nyilaskeresztes karszalagot. Láttam az utcán már akkor, október 16-án is. Különös és megdöbbentõ história volt. Hazai tünet. Az olasz és a román hadsereg teljesítette a király parancsát, amikor szembe kellett fordulni a németekkel; ott a tisztikar az országot szolgálta, nem volt az államtól, a nemzettõl elkülönült léte. Budapesten csak a parancsnokok kis része próbált ellenállni. (Egyiküket saját beosztottja tartóztatta le.) Az utcán nem észleltem ellenállást, de Buda felõl fegyverzaj, robbanások döreje hallatszott, felszálló fekete füstöt is láttam. A nyilas rádió pogány átkot mondott Dálnoki Miklós Bélára, mert "átment az oroszokhoz". Vörös János vezérkari fõnökrõl azt állította, hogy szovjet fogságba esett.
    Volt még egy utcai kalandom. Elsétáltam egy iskolaépület elõtt, ahová német katonaságot szállásoltak. SS-legények tolongtak az ablakoknál, az utcára bámészkodtak, mintha semmi dolguk nem lenne. Megláttam köztük elõzõ napi útitársamat, õ is rám ismert. Hûha, ebbõl baj lehet! De nem lett. A fiú integetett nekem, és nevetett. Én is megjátszottam a jókedvût.
    A fõvárosban tartózkodtam még, amikor - október 17-én, kedden - a rádió felolvasta Horthy második kiáltványát, amelyben õfõméltósága visszavonta az elsõt, és Isten áldását kérte a tovább harcoló országra. Elsõ hallásra tudtam, hogy hamisítvány. De rávallott a kormányzóra, annak ellenére, hogy talán nem is tudott róla. Ahogyan márciusban besétált a klessheimi csapdába, ahogyan félt a megszállóktól, ahogyan beijedt Roosevelt személyre címzett fenyegetésétõl... Három évvel késõbb írt könyvében Szekfü Gyula korlátoltnak nevezte. Évtizedek múltán jelent meg egy részletezõ munka, amely arról a néhány napról szólt, Vígh Károly könyve. A címe pontosan jellemzi a kiugrási kísérletet: Ugrás a sötétbe. Akkora tömeg esztelenség és tehetetlenség, mint amekkora Horthy végnapjaiban összehalmozódott, egy értelem elõtti rendszert árult el. De ez a rendszer nem volt felülmúlhatatlan: ami utána következet, "lekörözte" az addigit.
    Nagyon szép õszi idõ volt, de hûvös. A hét közepén szerencsésen visszajutottam indulási helyemre. Ott kevésbé volt hangos a világ. De nemsokára hallani lehetett már az ágyúdörgést a Tisza felõl.

3.
Egy késõbbi kollégám, mint behívott tartalékos tiszt, a fogyatkozó nyilas ármádiával ment nyugat felé. Az év végén a veszprémi püspöki palotába szállásolták, ugyanoda, ahol "megpihent" Gömbös Ernõ is, a hajdani miniszterelnök, Gömbös Gyula fia, akit Szálasi hadsegédjének fogadott fel. Mindszenty József püspök, a palota gazdája, a nyilasok fogdájában volt, mert nem tûrte el, hogy a rezidenciájába katonai személyeket telepítsenek. (Valószínûleg ezért lett késõbb prímás.) Kollégám mesélte: látta, hogy a Gömbös-fiú fölemelt az asztalról egy ezüst iparmûvészeti tárgyat, és lemondó mozdulattal zsebre vágta.
    Ilyen "becsületes emberek" kezébe került a hatalom 1944. október 15-én.