98082

NAPJAINK
PETÕ GÁBOR PÁL
Naftalinbûz
Szinte a "rendszerváltozás" pillanatában megkezdõdött a hol álcázott, hol nyílt kísérlet a Horthy-rendszer rehabilitációjára. Nosztalgikus hangok, megszólalások és megmozdulások tanúskodtak errõl, s ezek közé tartozott az akkori jelszavak, gesztusok, megnyilatkozások mind gyakoribbá válása. Ennek egyik jól látható jele volt az arisztokratikus címek újbóli használata, fõleg szóban, de olykor írásban, nyomtatásban is. Történt pedig ez annak ellenére, hogy az Országgyûlés (mellesleg: kisgazda abszolút többségû Országgyûlés!) 1947-ben megalkotta az 1947. évi IV. törvényt, amely eltörölte a fõnemesi rangokat (báró, gróf, õrgróf, herceg) és a vitéz címet és megtiltotta ezeknek és a velük járó megszólításoknak (méltóságos, kegyelmes stb., illetve nemzetes) a használatát.
    A törvényt meg is tartották Magyarországon egészen a "rendszerváltás"-ig, 1989-1990-ig - azután azonban egyre gyakrabban fordult elõ, sõt a vitéz címet viselõk száma még szaporodott is, mert "feltámadt" a Vitézi Rend: nyilvánosan új és új vitézeket avattak, olykor "örökletesen". Még ma is csak nevetni lehet azon - a televízióban látott - jeleneten, amikor egy tizennyolc éves lány lett "nemzetes (kis)asszony".
    2004 tavaszán aztán "kiborult a bili": a Népszabadság május 17-én feltûnõ tördelésben helyet adott két olvasói levélnek, amelyek írói éles hangon tiltakoznak az elavult, feudális felhangú fõnemesi címek (és a vitézi cím) használata ellen. Az egyik levél találó címe A köztársaság grófjai volt. Ezeket további levelek követték a lap hasábjain (ezekre még visszatérek).
    Ami a tiltakozást kiváltotta, egy riport volt, amely beszámolt a - már nem elõ ízben megrendezett - Apor-bálról, amelyen a kiterjedt báró, "primor" (?) Apor-nemzetségen kívül részt vett a hétköznapokban szinte észre sem vehetõ "fõnemesség" színe-virága.1 Ennek a bálnak két mozzanata volt, amely az addig is lappangó ingerültséget felerõsítette és az említett levelek formájában nyilvánosságra hozta. Az egyik mozzanat az volt, hogy a televíziók képeket közvetítettek a bálozó közönségrõl, amelynek egy része díszmagyart viselt. Ez az öltözék (kócsagtollas föveg, panyókára vetett kacagány, díszes, tarka mente, az urakon szoros, feszes nadrág, csizma) ugyanis olyan elképesztõen anakronisztikus, hogy csak nevetni lehet rajta, s míg a bálozó közönségrõl az embernek az jutott eszébe, hogy itt kísértetek, a múlt kísértetei járják táncukat, a ruhák - bár a televízió ma még csak színes, de nem szagos - naftalinszagot véltek orrunkba idézni.
    A díszmagyar öltözék már akkor is anakronisztikus és nevetséges volt, amikor a Horthy-korszakban minden újonnan kinevezett kormány tagjai díszmagyarba öltözve készíttettek csoportképet magukról. A középkorias díszmagyar ugyanis már 1867-ben is anakronisztikus volt: a Ferenc József és felesége kiegyezés utáni megkoronázásakor lovaikat ficánkoltató fõnemesek ruháin sok kortárs is gúnyolódott. Például De Jonghe akkori belga követ felesége ezt jegyezte fel: "Mikor e pompás urakat hétköznapi ruhájukban láttam, csizmásan, valamiféle begombolt gérokkban, csúnyácska nyakravalóval, ingben ritkán, meglehetõsen piszkosnak látszottak. [...] Mindenben és mindenütt megmaradt valami a barbárságból." A svájci követ ezt írta: "Az egész menet, bármilyen pompás és nagyszabású volt, a kívülállóra olyan hatást tett, mint valami farsangi tréfa, melyhez a lovon ülõ püspökök még jócskán hozzátették a magukét. Ez a darabnyi középkor egyáltalán nem illik bele a mi korunkba, a mi mûveltségi színvonalunkba, avagy a jelen politikai fejlõdésébe." De még egy osztrák nemesúr, Ludwig Ritter von Przibram is ezt írta 1910-ben, tehát még Ferenc József uralkodása idején megjelent Erinnerungen eines alten Österreichers címû emlékirataiban: "A felvonulás egészében véve azonban feudál arisztokrata seregszemle benyomását keltette. Az ember tényleg úgy érezte, mintha újra a középkorban volna, midõn megpillantotta az ország díszes öltözetû báróit és a zászlósurakat, akiknek fegyveres csatlósaik és hûbéreseik szolgáltatták néma alázattal a kíséretet."2
    De ez volt a kisebbik oka a felhördülésnek. A nagyobb az volt, hogy amint a Népszabadság riportja beszámolt róla, a bál bevétele, amelyet egy egyházi fenntartású intézménynek ígértek (!), jótékony célra - szõrén-szálán eltûnt. Aki pedig ezért felelõs volt, Apor Diána "lovagdáma" (csak mellesleg: ilyen rang Magyarországon soha nem volt és ilyen szó sincs nyelvünkben3), egyszóval a hölgy elérhetetlenné vált az érdeklõdõ újságírónak, még a mobiltelefonját is kikapcsolta.
    Maradjunk azonban a lényegnél. Az 1947. évi IV. tv-ben eltörölt és megtiltott fõnemesi (és a vitézi) címek használatánál. Az idézett törvény a mai napig is érvényben van, ám a maga idejében nem készült el a hozzá való végrehajtási utasítás, amely tartalmazta volna a törvény megszegésének szankcionálását is. A kisgazda abszolút többségû Országgyûlés errõl megfeledkezett - és ez még a legjóhiszemûbb magyarázat. Meglepõ módon ma is akad, aki mentegeti ezt, jóllehet demokrata voltát nem lehet kétségbe vonni. Dr. Del Medico Imre a Népszabadság június 2-ai számában, az elõbb említett levelekre reflektálva mégis azt írta, hogy az 1947. évi IV. tv. "lex imperfecta", mert a jogalkotók kijelentették, hogy a társadalmi gyakorlat idõvel lemond a tilalmazott címek és rangok használatáról". Hát - nem mondott le... A jogi végzettségû, ismert sajtólevelezõ ezt úgy értelmezi, hogy a tiltott rangok csak hivatalos iratokban nem használhatók, "ha valaki magánéletében ragaszkodik ezek használatához, esetleg feltünteti azokat elhunyt hozzátartozóinak gyászjelentésében, sírkövén, magánügy". Az persze vitatható, hogy báli meghívón, a bálról szóló tudósításban való használat magánügy-e.
    Megvallom, engem az egészben leginkább a vitézi cím használata, sõt újrafeltámasztása, a vitézzé avatások egyáltalán nem titkolt szertartássorozata az, ami a legjobban bánt. Elsõsorban azért, mert a Vitézi Széket (vagy Vitézi Rendet) Horthy Miklós alapította, az az ember, aki miután fegyveres terrorral megválasztatta magát kormányzónak, negyedszázados uralma alatt aljas törvények megalkotását támogatta, helyeselte az országot ártalmas szövetségekbe vivõ kormányok politikáját, s végül Hitler csatlósaként belevitte az országot a második világháborúba és a megsemmisülés szélére sodorta. (Aki látta Budapestet 1945-ben, annak ehhez nem kell kommentár.)
    Milyen céllal alapította Horthy a Vitézi Rendet? Teleki Pálhoz írott, 1940. október 14-ei levelében kitért erre is. Többek között, ezt írta: "Alapításánál fõleg a fajnemesítés gondolata vezetett. Azonkívül jutalmazni, lekötni és az ország vezetése iránti hûségben megtartani kívántam mindazokat, akik az elmúlt világháború és a lezajlott forradalmak alatt egyénileg vitézségükkel és nemzeti érzésükkel kitûntek. Az õsi nemesi inszurrekció ez újabb formájával egy mindhalálig megbízható magyar alakulatot akartam, úgy a kívülrõl jövõ támadás, mint a belsõ destruktív erõk újbóli forradalmi kísérlete esetén örök idõkre a fõkapitány rendelkezésére állítani. Hogy ez a sereg mindig megbízható legyen, fõ a származás és a családi körülmények tisztasága, az erkölcsi alap, valamint az egészséges vér. [...] A legbátrabb és legjobban dekorált zsidó is ki van zárva".4 Mindenesetre az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetében szolgált, jól képzett, ám karrierje vége felé gyanúsan gyorsan elõrelépõ5 (a haditengerészet utolsó fõparancsnokaként szolgáló), élete végéig magyarul akcentussal beszélõ Horthy természetesen önmagát is vitézzé "ütötte".6
    A Népszabadság 2004. június 2-ai számában - a május 17-eiekhez kapcsolódva - Nagy Veronika aláírással megjelent levél szerzõje megírta, hogy nem volt igaza az elõzõ levél írójának abban, hogy "nem akadt eddig olyan személy, aki felhívta volna a figyelmet" az 1947. évi IV. törvényre, majd így folytatta: "Nos, akadt ilyen személy - szerénységem. 1998-ban beadványt intéztem az állampolgári jogok országgyûlési biztosához, a vitézi cím lépten-nyomon való használata ellen." Ezek után Nagy Veronika megírta, hogy a biztos válaszában kioktatta õt a vitézi rend nagyszerûségérõl és válaszát ezzel zárta: "A fenti törvény ideológiai színezetû és nincs összhangban történelmi események megítélésében bekövetkezett változásokkal, ezért módosítása vagy hatályon kívül helyezése nem látszik szükségesnek."
    Szép, zavaros válasz, sajátos fényt vet szerzõjének gondolkodására, nemde? (Az már csak "hab a tortán", hogy az idézett választ az ombudsman akkori helyettese írta - dr. Polt Péter, ma legfõbb ügyész.)
    Nem azért, hogy hencegjek vele vagy elvitassam Nagy Veronika érdemét, elmondanám itt, hogy ugyanerrõl én is írtam egy levelet - "olvasói levelet" a 168 Óra címû hetilapnak, amely 1999. január 14-ei számában le is közölte. A megjelent - eléggé hosszú - szövegrõl három fénymásolatot csináltattam és ezeket elküldtem a Belügyminisztériumnak, a Legfelsõbb Bíróság elnökének és a legfõbb ügyésznek. A Legfõbb Ügyészség egyik ügyészétõl (de csak tõle) kaptam is megírta, hogy ezek a vitézek nem azok a vitézek, hanem - idézem - "a Vitézi Rend Magyarországi Tagozata nevû társadalmi szervezet az 1992. január 6-án 39 fõ részvételével megtartott alakuló közgyûlésén hozták létre, a szervezet a Münchenben székelõ Vitézi Rend magyarországi tagozata és nem az 529/1945. ME. sz. rendelettel feloszlatott Országos Vitézi Szék jogutódja. A nyilvántartásba vétel iránti kérelemhez csatolt alapszabályban meghatározott céljai, feladatai nem ellentétesek az Alkotmánnyal és a vonatkozó törvények rendelkezéseivel." Még ez is állt a levélben: "A vitézi cím használatával kapcsolatos rendelkezések nem találhatók az alapszabályban. A Fõvárosi Bíróság 1992. február 3. napján kelt 6. Pk. 68060/1. sz. végzésével a szervezetet nyilvántartásba vette." (Amint Szabó Albert átlátszóan nyilas szervezetét vagy a Vér és Becsület nevû szervezetet is.)
    A Vitézi Rend Magyarországi Tagozatára ezek szerint nem vonatkozik az 1947: IV. törvény, a címet használhatják (mert a bejegyzéskor errõl "diplomatikusan" hallgattak!) az újonnan avatott és a Horthy-rezsimbeli Vitézi Rend túlélõ tagjai.
    Csattanónak álljon itt az a közlés, hogy ezt a külföldön mûködõ Vitézi Rendet- és értelemszerûen a magyarországi tagozatot - elismeri a Lovagrendek Nemzetközi Szövetsége is, tagja annak. Lovagrendek a 21. században! Talán gyakorolják is a középkori lovagok hármas kötelezettségét: a Gottesdienstet, a Herrendienstet és a Frauendienstet? Lovagi tornákat is rendeznek, amikor a lovagok (vitézek) hölgyük szalagját viselik páncéljukon?
    Tudom, létezik a Szuverén Máltai Lovagrend, amely még követeket is küld sok ország és a Vatikán illetékes szervéhez. Ez a lovagrend - a középkori külsõségek (csökevények) ellenére - tiszteletre méltó, mert jótékonysági feladatokat lát el, de ez az a kivétel, amely erõsíti a szabályt.
    Az egész - az anakronisztikus arisztokrata majmolás és a vitézi cím ügye - szánalmasan avas, és csak úgy árad belõle a naftalin bûze.
JEGYZETEK
1. Romhányi Tamás: Apor-báli tombola. Népszabadság 2004. április 3.
2. Idézi: Brigitte Hamann: Erzsébet királyné. Aquila, Budapest 1988. 271-2.
3. Feltehetõleg az angol "Dame" rang balul sikerült tükörfordítása: ezt a brit uralkodók nõknek adományozzák és megfelel a kb. lovag jelentésû, a férfiaknak adományozott "Sir" címnek.
4. Szinai Miklós és Szûcs László (szerk.): Horthy Miklós titkos iratai. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1956.(3. kiadás) 261.
5. Vö. Vas Zoltán: Õfelsége szárnysegéde Horthy Miklós. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1969. 144.
6. Magánemberi voltáról egy kevéssé ismert mozzanat: Fahidy József: Teréz körút 39. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1972. 281.

BÜKI PÉTER
A hajléktalan kilakoltatása
Ezt a hajléktalan embert sokan láttuk a budapesti V. kerületi Arany János utcában, közel a metró állomáshoz, a Burger King mellett élt az elhagyott Goldberger-ház egyik bejáratának beugrójában - tudják, szemközt a Vöröskereszt székházzal (ezzel kap az egész egy kis Lázáros felhangot, ami így nem teljesen igaz). Kompletten felszerelte magát. Kiterjedt társadalmi életet élt, mindig volt egy-két vendége. Ha nem voltak nála, akkor olvasott, ha az éj vagy a nagy hideg nem kényszerítette dunyhái alá. Amúgy pedig félszemmel az utcát kémlelte. Meg is lepett, amikor elõször rám köszönt. Ez a köszönés nem az a leszólítósdi "aggyá' má' egy pár forintot" volt, hanem annak nyugtázása, hogyha már nap mint nap találkozik valakivel az ember, akkor illõ köszönni neki.
    De mi is az, hogy hajléktalan? Mi azt gondoljuk, hogy mindenki, aki az utcán él, hajléktalan. De nem minden rovar bogár - mindenki így tanulta, hát akkor ne skatulyázzunk feleslegesen (árt a szabadságnak)... Egy hajléktalan-szakértõ, akinek nevét most elhallgatom, ugyan nem kérte, de most minek teregessem ki lapjaimat, kivel beszélgetek, nos, ez a hajléktalan szaki mesélte, hogy ezt az embert - aki mellesleg cirka két éve élhet már ott a Goldberger-ház kapubeugrójában - egy hideg téli estén megpróbálta becsábítani az általa üzemeltetett menhelyre. Nem ment be, mert neki jó volt az utca, csak kért még néhány plédet. Kapott is rögvest, az a tél ugyanis a hosszan tartó mínusz tízrõl híresült el.
    Gyanúzok egyébként, hogy ez az ember jóban volt az autótulajdonosokkal is. A közelben van néhány bankcentrum. Nagy bank, kivasalt nagy emberek, pucerált nagy autók - kell egy kis segítség a kis parkolóhelyekre való betolatásnál (mert mi az, hogy valami kicsi; és mi az, hogy hátra, és nem elõre, felemelt fõvel?!), meg az õrzésnél (csak semmi elõítéletes hátsó gondolat a budapesti parkolóõrökkel szemben, akik manapság digitális kamerákkal flangálnak). Innen aztán csurranhatott-csöppenhetett - de ez csak merõ fikció, semmi több.
    Történt hát, hogy valakinek eszébe jutott, nincsen ez így jól. Majd este lett és reggel, és azt látom munkába menet, hogy a Goldberger-ház kapubeugrójára csinos kis vasrácsos ajtót hegesztettek, amelyet lelakatoltak. Az ember pedig elûzetett. Cókmókjával átköltözött az utca szemközti oldalán levõ szintén használaton kívüli kapubeugróba. De az kicsi, ott csak görnyedve tud lefeküdni (sérül a nyújtózkodás joga, avagy addig nyújtózz, ameddig a takaród ér, nyárra minek takaró, tehát: eridj a fenébe), haverjai nem tudnak melléülni egy kártyapartira.
    A Goldberger-kapualj lelakatolása, baráti áron számolva (ÁFA nélkül), mintegy százezer forint.

MÉRLEG
Az alábbi cikket a Frankfurter Hefte, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) elméleti folyóiratának 2004. májusi száma közölte. Magyar nyelvû közreadását azért tartjuk tanulságosnak, mivel hû tükörképét adja mind a francia "dekonstruktivista" filozófia, mind a mai német szociáldemokrácia marxizmus iránti viszonyának. Ez a viszony rendkívül ambivalens, rávilágít arra az elméleti gyengeségre, amely a nyugat-európai munkásmozgalom egykor erõs centrumaiból mára kelet felé is kihatóan terjed.
I. L.
RUDOLF MARESCH
Derrida mester és a marxista örökség
Az a diadalüvöltés, amellyel sokan a szovjetimperium bukásával a piac, a kapitalizmus és a demokrácia végérvényes gyõzelmét ünnepelték, érzékelhetõen lehalkult. Az ideológiák korának letûntérõl, sõt a történelem végérõl is alig beszél már valaki. Túlságosan nagyok ahhoz a nehézségek és túlságosan kiterjedtek a konfliktusok tûzfészkei, amelyeknek az egybefonódott világtársadalom kötelékei, államai és szervezetei ki vannak szolgáltatva: migráció, munkanélküliség, állami eladósodás és társadalmi nyomor, maffiák és drogkereskedelem, preventív háborúk és a faji gyûlölködés.
    A filozófus Jacques Derrida egyike volt azoknak, akik nem dõltek be egynémely újevangelista boldog híradásának. Jó tíz évvel ezelõtt a Mester arra intette olvasóit, hogy õrizzék meg Marx Károly "kritikai szellemét", és ne feledjék el azt a kötelmet, amelyet utókorára hagyományozott, hogy ti. a világot igazságosabbá és az emberek számára élhetõbbé kell tenni. 1993 tavaszán két elõadást tartott Derrida Kaliforniában egy szimpóziumon, amelynek címe így hangzott: Mi legyen a marxizmussal? (Az elõadások szövegeit Marx' Gespenster [Marx kísértetei] címû könyvében németül is publikálta 1995-ben, a Fischer kiadónál.) Marx összmûvében Derrida különbözõ kísérleteket fedezett fel: a vallást, az államot, az árufetisizmust; továbbá az "új világrend" tíz sebét sorolta fel, majd felhívást tett közzé egy olyan Új Internacionálé létrehozására, amelyet nem egy párt, egy állam vagy ideológia tart össze, hanem amely a mindenkori adott helyzetbõl, a még-nem-végérvényesbõl indul ki.
    Nem csodálható, ha a filozófus e nézeteivel nemcsak barátokat szerzett a megcsontosodott marxisták között. A marxizmus túl sok "szent tehenét" küldte vágóhídra: az ideológiát, a fel- és alépítmény tanát, az osztályfogalmat és az osztályharcot, a történelem szubjektumát és a materializmust. Öt évvel ezelõtt néhány prominens marxista, köztük Frederic Jameson, Toni Negri és Terry Eagelton Derrida provokációjára, hogy ugyanis a dekonstrukció elméletét a marxizmus legitim örökösévé tegye, azzal válaszoltak, hogy különbözõ ellenérveiket egy esszékötetben foglalták össze, Ghostly Demarcations címmel. Kritikai észrevételeikre és elutasító kifogásaikra viszontválasz érkezett a Mestertõl, aki a félreértések eloszlatása érdekében ékesszólóan, mint mindig, újra körüljárta a témát. Derrida válaszát, amelyben õ újrafogalmazta a filozófia státusát és a forradalmi gyakorlat jelenlegi állapotát, s egyúttal elhárította magáról a marxizmus elesztétizálásának vádját, pótlólag elõszóként vették fel az említett kötetbe.
    (2003 végén Derrida válasza a Suhrkamp kiadónál is megjelent Marx un seine Söhne [Marx és fiai] címmel, német fordításban. Szerencsés ötlet volt, hogy a karcsú és olcsó, 9 eurós kötetke lábjegyzetekben idézi Derrida kritikusai érveit, s ily módon a német olvasóknak nem kell az angol eredetihez nyúlniuk, hogy képet kapjanak a vita témáiról és kérdéseirõl, ahogy azokat Derrida értelmezi és megítéli.)
Tudomásul kell vennünk a kísértetek létezését
Derrida kifogásolja azt a valóság-konstrukciót, amely folyamatosan gátat emel a Lét és Nem-lét, a Jelenlevõ és a Távollevõ közé, és élesen elkülöníti a Lényeget és a Jelenséget, az alépítményt és a felépítményt, az árutermelés és az árucirkuláció síkjait. Miközben Marx forradalmat követel, amely lerombolja ezeket a falakat, és a valóságot, mint olyant újra helyreállítja, Derrida a határvonalakat és azok hatásait veszi élesen szemügyre. A dekonstruktivista filozófus Marxszal ellentétben sem az egyik sem a másik oldal mellett nem foglal állást. Ehelyett azt követeli, hogy barátkozzunk meg az áru fantasztikumával és ennek következményeivel, változzunk "ontológusokból" "hantológusokká" [szójáték, hantieren: kezel, foglalatoskodik], azaz kísértetkutatókká.
    Ezzel persze a materialista gondolkodásmódot is kidobja a hajóból, noha a marxizmus éppen ebben a tradícióban gyökerezik. Igaz, hogy Marx maga is a kapitalizmus számtalan kísértetalakzatát hajszolta egész életen át, fõleg azt a szellemet, amely az áru formájában mutatta meg janusarcúságát; a "teológiai agyrémeket", amelyek az árutestben materializálódnak; az áruértéket, amely a cirkuláció folyamatában eltûnik, hogy aztán késõbb, a kapitalista áruforgalomban mint értéktöbblet észrevétlenül újra felbukkanjon; egyszóval mindezt Marxnál is joggal "hantológiának" nevezhetjük.
    Csakhogy Marx állandóan megfékezni törekedett ezeket a kísérleteket, le akarta leplezni az átláthatatlan szociális viszonyokat, hogy aztán visszavezethesse õket eredeti forrásukhoz, az anyagi termeléshez. Derrida számára azonban magát ezt az igényt is valamiféle kísértetiesség lengi körül. Ez a körülmény indokolja, hogy a kritikájában feltámasztott szellemektõl aztán nem tud szabadulni. Ezek: a párt, az ideológia, az osztályharc stb. Derrida szerint nem létezik sem egy szellemelõtti sem egy kísértetutáni valóság. A pszichoanalízisben és a kabbalista misztikában egyaránt járatos filozófus szemében a világ tele van kísérteties alakzatokkal, és ezért van az, hogy nála az árucirkulálás menetét a termelési folyamathoz visszakövetni oly nehéz. Ezért aztán gondolatilag nem lehetséges visszatérnie a használati értékhez. Így nem marad más hátra, minthogy tudomásul vegyük a kísértetszerûséget, s belenyugodjunk, hogy létezik, legfeljebb mindenféle inszcenírozással próbáljuk meg gúzsba kötni.
    Ugyanakkor itt van az osztály fogalma. Derrida nem vitatja, hogy osztályok léteznek. Ami problematikusnak tûnik számára, az az a durván leegyszerûsítõ elképzelés, hogy létezik egy bizonyos egyetlen osztály, amely "homogén, jelenvaló és önmagával olymódon azonos, hogy utolsó támaszpontként szolgál". De ha nem létezik többé ez az egyetlen osztály, amelyben az árutermelõ társadalom valamennyi ellentmondása összesûrûsödik, akkor összeomlik az osztályharc politikai kódja is, amit Marx felépített. Ezért nem meglepõ, ha a legújabb marxista elméleti munkákban hiába keressük a közös osztályhoz tartozás kritériumait, amelyek a keresztül-kasul összefonódott és bonyolult világtársadalom szerkezetének is leírhatóan megfelelnek. És az sem meglepõ, hogy körülbelül a múlt század hetvenes évei óta az osztályba szervezõdés kérdései is bizonytalanokká váltak. Erre a kérdésre Michael Hardt és Toni Negri, az Empire címû mû szerzõi sem tudnak megnyugtató választ adni. Mint ismeretes, náluk a sokaság elmosódott fogalma helyettesíti az osztály fogalmát.
A remény és a tiltakozás gesztusai
De mi marad a marxizmus szellemébõl, ha valamennyi kritikai fogalma, mint az osztályálláspont és az osztályharc, a használati érték és az értéktöbblet veszendõbe mentek, és már csak arra alkalmasak, hogy megörökítsék a kapitalizmus által üzembe helyezett kísérteties logikát? Ha Derridát követjük: nem sok marad mindebbõl; de nem is kevés, ha az õ szavára hallgatunk. Derrida tanaiból következik az a politikai elkötelezettség, amely szerte a világban, Angolában, Algériában vagy a nagy világvárosok külvárosaiban tapasztalható egyenlõtlenség ellen tiltakozik. "Az erõszak, az éhség, azaz a gazdasági elnyomás - mondja a Mester - soha nem érintett még ennyi emberi lényt a világ és az emberiség történelme folyamán." Persze az efféle megállapítások többé-kevésbé semmitmondóak. Ezeket éppúgy aláírhatná egy ATTAC-funkcionárius, mint egy INDYMEDIA-aktivista, vagy akár a bajor miniszterelnök. Nem hallgatható el, hogy Derrida elemzései akkor is zavarosak és konvencionálisak maradnak, ha konkrét ügyekben kell megszólalnia, vagy politikailag kell színt vallania; mindegy, hogy a "média-technikához" vagy a "térségi problémákhoz" szól hozzá. Többnyire nem nyújt többet hatásos kiszólásoknál, vagy közhelyeket mond, ahogy azt pl. Sabine Christiansen (a német televízió közkedvelt bemondónõje) Ki mit tud? mûsoraiban megszoktuk.
    Ily módon tehát elõttünk egy "elváráshorizont nélküli elvárás", amely minden kiszámíthatóságnak és programozhatóságnak ellenáll, de felelõsséget érez a Másikkal szemben és mindenkor készen áll az Események eljövetelének fogadására. Enélkül a nyitottság nélkül nem lenne lehetséges az az Esemény, amely megérdemelné a Forradalom nevét, sem egy olyan Igazságosság, amely a tételes jogon túl érvényesül, és különbözik az erõsebb jogától. E ponton visszköszönnek azok a nagy etikai témák és motívumok, amelyek körül a "dekonstrukció" (leépítés, leépülés) a nyolcvanas évek közepén végrehajtott "politikal turn" (politikai fordulat) óta kering; ezek: a vendégszeretet magatartása, amely az Idegennel és Heterogénnel nyitottan áll szemben; az a képesség, amely adni kész, anélkül hogy viszonzást várna el; az a felelõsségérzet, amely a Másikkal, a nem-bele-születettel és az újonnan jöttel elõzékenyen számol. Ez az a gyenge messianisztikus Erõ, amelyet Derrida (Walter Benjamin nyomdokain haladva) a marxizmusra testál, s amelynek ugyanakkor bármiféle Messiás nélkül kell léteznie. Ehhez a filozófiai Õs-Bizalomhoz kapcsolódik egyedüliként az arra a jövõre való hivatkozás, amely (remélhetõleg) egy a maitól eltérõ Igazságosságot, egy másféle demokráciát tartogat méhében az emberiség számára.
ILLÉS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

FÓKUSZ
KICSI SÁNDOR ANDRÁS
A haláljelekrõl
1990-ben jelent meg a Haláljelek címû válogatás a Liget kiadó gondozásában, Kovács Ákos szerkesztésében. Kovács Ákos arról nevezetes, hogy az 1980-as években - egy darabig hatvani muzeológusként - hallatlanul izgalmas kiállításokat rendezett, melyek közül a legkiemelkedõbbek: Magyarországi szöveges falvédõk a XIX. és XX. században (1980), Magyarországi madárijesztõk (1981), Budapesti falfirkák (1986) és Magyarországi tetoválások (1987).
    1990-es kötete azokkal az utaknál, vasúti átjáróknál, folyóknál, útkeresztezõdéseknél, alagutaknál, hegymászó és vadászszerencsétlenségek színhelyein, hídkorlátokon stb. emelt szimbolikus sírjelekkel, halotti emlékjelekkel, haláljelekkel foglalkozott, melyeket a nem természetes halállal meghaltak hozzátartozói, barátai emelnek a szerencsétlenség színhelyén. Bár korábban is tárgyalták olykor-olykor ezt a témát, az összegzést és meghatározást Kovácstól kaptuk.
    Az alábbiakban néhány kitüntetetten fontos és kevésbé fontos, de érdekes haláljelet említek, elsõsorban budapestieket.
    Az ókorban az is elõfordult, hogy várost alapítottak haláljelképpen. III. Alexandrosz (Nagy Sándor) lova, a Pórosz indiai király ellen vívott csatában kimúlt Bukephalosz emlékére alapította a mai Pakisztán területén Bukephala városát (i.e. 326.). Hadrianus római császár a Nílus keleti partján Antinoopoliszt fiúszeretõje, a folyóba fulladt Antinoosz emlékére alapította (130. október 30.).
    Szokás haláljelet emelni egyes halállal végzõdõ harcok, merényletek, kivégzések, váratlan - de nem okvetlenül erõszakos - halálesetek színhelyén is. Süleyman Demirel török köztársasági elnök magyarországi látogatása alkalmával 1994. szeptember 6-án avatta fel Szigetvárt az ott elesett (1566. szeptember 7) II. Szulejmán szultán emlékmûvét, mégpedig az arcát formázó kétméteres bronzszobrot. Itt, a Magyar-Török Barátság parkban állították fel késõbb ellenfele, Szigetvár hõse, Zrínyi Miklós szobrát is. Az utolsó budai pasa, a vár bevételekor elesett (1686. szeptember 2.) Abdur-Rahmán halála helyét emléktábla örökíti meg a Prímás-bástyánál, a Tóth Árpád sétányon. Érsekújvár (Nové Zámky) fõterén a kockaköves útburkolatban sötétebb kõvel kirakott kereszt jelöli azt a helyet, ahol az áruló Ocskay László kuruc brigadérost kivégezték (1710. január 3.). Kecskeméten Katona József halálhelyét (1830. április 16.) jelölték meg.
    Maradandó haláljel fõleg nagy vagy különös sorsú embereket illet - így jutott Kaspar Hauser-nek is. 1833. december 16-án ismeretlen tettes Ansbach városában halálos sebet ejtett az akkor 21 év körüli, rejtélyes származású Kaspar Hauseren, aki 18-án sebeibe belehalt. (A legvalószínûbb feltevés szerint a badeni nagyhercegség félreállított örököse volt.) Az ansbachi várkertben, a merénylet (de nem a halála) színhelyén felállított emlékoszlopon az alábbi felirat olvasható: HIC OCCULTUS OCCULTO OCCISUS EST (Itt ölték meg rejtélyesen a rejtélyest).
    A pesti Báthory utcai Batthyány-örökmécsest 1926. október 6-án avatták fel ott, ahol Batthyány Lajost a korabeli Újépület (Neugebäude) északkeleti udvarsarkán kivégezték (1849. október 6.). A tizenkét aradi vértanút Batthyány Lajossal egy napon végezték ki, majd 1881-ben a vesztõhelyen egy ma is látható obeliszket állítottak emlékükre. (Az ugyancsak az õ emlékükre állított aradi szobor sorsa jóval fordulatosabb.) 1853. március 3-án a Ludovika (Ludoviceum) kerek udvarán, a kápolnával szemben kivégeztek három magyar szabadsághõst, Noszlopy Gáspárt, Sárközy Somát és Jubál Károlyt. Akasztófáik helyét, az 1930-as évek óta, vörös mészkõlapok jelölik.
    Szarajevóban nevezetes haláljel található ott, ahol Gavrilo Princip lelõtte az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot (1914. június 28.). Budapesten a II. világháború végén a németek által meggyilkolt szovjet parlamenterek kaptak haláluk helyén bronzszobrot: Steinmetz Miklós százados 1949-ben, G. A. Osztapenko százados pedig 1951-ben. (1992-ben mindkettõt áthelyezték a budatétényi Szoborparkba.) Ságvári Endre kommunista mártír, aki 1944. július 27-én esett el tûzharcban a budagyöngyei Nagy cukrászdában, szintén kapott haláljelet. A gyermekvasút Virágvölgy állomásától Budakeszi felé vezetõ, úgynevezett Csacsiréten néhány, a II. világháború végén ott meggyilkolt magyar katonának állítottak haláljelet. Hirosimában az atomrobbanás (1945. augusztus 6.) számos áldozatának csak falakra, kövekre vetõdött árnyéka maradt meg; késõbb 6542 ilyen emléket gyûjtöttek össze.
    Több haláljel õrzi az emlékét a Paris Match riporterének, Jean Pierre Pedrazzininek, akit a pesti Köztársaság téren a budapesti pártbizottság ostromakor, 1956. október 30-án lõttek le; az egyik az a fa, amelybe az õt érõ golyó csapódott, a másik az a szobor, amit róla (egy elestét megörökítõ fényképrõl) mintáztak. (1960-ban állították fel mint kommunista mártíremlékmûvet: Kalló Viktor munkája, s 1992-ben a budatétényi Szoborparkba helyezték át.) Utóbb pedig emléktáblát kapott. (Egyébként Pedrazzini, akit repülõgéppel hazaszállítottak, valójában Franciaországban halt meg november 7-én.)
    Nevezetes haláljel a Döme halála emlékkereszt a pilisi Vaskapu-völgy alján, a Mária-pad feletti Római útnál. Magas fakereszt tudatja Pápay Domonkos (1902-1957) erdõmérnök tragikus halálát, aki a nyiladékon méréseket végzett, miközben a kérésére feléje dobott kitûzõrúd a nyakába fúródott és halálát okozta, 1957. október 3-án.
    A haláljelek jelentõs része csupán rövid ideig marad meg. Két ilyen emléket említek. 1990. augusztus 14-én hajnalban a kõbányai Zalka Máté téri aluljáróban egy részeg társasággal dulakodó rendõrök egyike lelõtte a társaság egyik tagját. Emlékére hozzátartozói és barátai már másnap haláljelet tettek. Felírták a falra (többek között): "Horváth Gyula, Aranykezû, †, élt 28 évet." A feliratok - köztük több bosszúeskü - elé koszorút, virágcsokrokat, italt, cigarettát, pénzt tettek; imával, gyertyagyújtással és megincsak bosszúesküvel emlékeztek meg a halottról. 1992. január 11-én a metró Kõbánya-Kispest végállomásának felüljárójában két afrikai fiatalember, verekedés közben, meggyilkolta a 16 éves Schönauer Pétert. A tragikus sorsú fiú halálának helyét szülei, testvérei, barátai szintén feliratokkal, gyertyákkal, virágokkal jelölték meg.
    Tíz évvel késõbb a budapesti Lövõház utcában, a Mammut bevásárlóközpont épületében levõ Cafe Allure szórakozóhely elõtt a kidobóemberek (köztük legalább egy hivatásos rendõr) 2002. április 21-e hajnalán agyonverték a 36 éves Simon Tibort, a Ferencváros volt labdarúgóját, 16-szoros magyar válogatottat, a MATÁV Sopron edzõjét. Simon a János kórházban április 23-án, kedden halt meg, s tisztelõi aznap este gyertyákkal, fényképekkel stb. haláljelet állítottak neki, sõt kisebb incidensük is volt a rendõrökkel.

TUDÓSPORTRÉK
KARDOS ISTVÁN
Az élmény filozófusa
Mátrai László (1909-1983)
A Károlyi Mihály utca hatalmas épülettömbje, az Egyetemi Könyvtár az egyetemisták zarándokhelye. Az épület valójában tudományos objektum, melynek "várura" az ELTE nagytekintélyû professzora lakhelyéül is szolgált. Mátrai László akadémikus 1929-tõl haláláig, 1983-ig nem uralta, hanem sokkal inkább szolgálta a jövõ irodalommûvelõit és minden más tudásvágyó fiatalt. 1939-1943-ig az Eötvös Kollégium tanára, a Világosság és a Magyar Filozófiai Szemle szerkesztõbizottságainak elnöke, 1957-tõl 1972-ig a Magyar Könyvtárosok Egyesületének tiszteletbeli elnöke és többek között a párizsi Institut Internationale alelnöke és a Nemzetközi Filozófiatörténeti Társaság tagja volt. Az Akadémia 1948-ban választotta tagjai közé. Két ízben is (1940 és 1942) elnyerte a Baumgarten-díjat. 1975-ben Állami-díjjal jutalmazták. Csaknem másfélmillió könyv boldog gazdájaként élt és dolgozott. Munkásságát az irodalom és a filozófiai gondolkodás kettõssége jellemezte. Kiemelkedõ jelentõségû könyve, az Élmény és mû változatlan tartalommal, csupán némi bõvítéssel kétszer került kiadásra, 1940-ben és 1973-ban. Ez alatt a 33 év alatt rendkívüli változások mentek végbe a világban. A mû mégis megõrizte igazságtartalmát, filozófiai szempontból töretlen maradt, klasszikus értékké szenesedett.
    Miért tartotta olyan alapvetõ kérdésnek, problémának az élmény és a mû viszonyát? Mátrai professzor ezt így indokolta: "Gondolom, hogy a kissé szellemtörténeti hangzású cím ellenére, itt a filozófia egyik alapkérdésérõl van szó. Az élmény és a mû viszonyának a feszegetése nem más, mint a lét és a tudat, az alap és a felépítmény problémájának a feszegetése. [...] Legszebb irodalmi formában talán Goethe fogalmazta meg, aki azt mondta, hogy elveink és eszményeink határozzák meg tudatunkat."
    Részletesen fejtegette, hogy minden filozófiai iskola, így a marxizmus is ezt tekinti kiindulópontnak. Büszkén emlékezett arra, hogy olyan magyar értelmiségiek írtak elismerõen könyvérõl, mint pl. Szerb Antal vagy Halász Gábor. Felismerték, hogy a mûben több van a filozófiánál is, voltaképpen a mûvészi alkotás pszichológiáját fejti ki. Babits Mihály hagyatékának feldolgozásakor pedig rábukkantak egy olyan feljegyzésére, melyben a költõ egy második Baumgarten-díjra is érdemesnek ítélte a könyvet annak újszerû, de klasszikus értékû megállapításaiért.
    Sokan felismerték azt is, hogy a klasszikus emberi eszménynek, a humanizmusnak a hangsúlyozása azokban a vészterhes idõkben ideológiai, sõt politikai töltetet adott a mûnek. Az emberiség egészének szétválaszthatatlansága, az uralkodó faj vagy akár eszmék elutasítása állásfoglalás volt a fasiszta "ordas eszmékkel" szemben.
    Mi a nagy betûkkel írt Élmény? Erre így válaszolt Mátrai: "Az élmény voltaképpen az egyén és a valóság olyan érintkezése, mely nyomot hagy a személyiségben." Arra a kérdésre, hogy miért nem adott hasonló választ erre a kor pszichológiája, Mátrai a kísérleti pszichológia pozitivista hagyományait tartotta felelõsnek. Nem tartották elég egzaktnak az élménykutatást. Pedig már azokban az években sajátos módon az agykutatás kezdte bizonyítani, hogy szükséges egy olyan mozzanat, amit éppen az élményszerûség tud létrehozni. "Az élmény, mint döntõ motívum bevonul az olvasó, a mûélvezõ lelki tárházába. Tudniillik, ha nincs motiváció, akkor nem lehet felidézni egy élmény tárgyát."
    Mátrai nem tagadta, sõt állította, hogy az élmény sokféle módon hat, bajos egyértelmûen minõsíteni, mert kinek-kinek mást jelent ugyanaz a muzsika, festmény, vers - tehát az élmény minõsíthetetlen. Mátrai szerint nagy hibát követtek el a pozitivisták, amikor megfeledkeztek arról, hogy az élmény az én és a világ kapcsolatával foglalkozik, tehát számukra a probléma megkerülhetetlen. A kérdésre, hogy mi a mûvészetnek mint élménynek a viszonya a valláshoz, így válaszolt: "A mûvészet egy szekularizált vallás, a saját eszközeivel el tud mondani olyan dolgokat, amelyekrõl azelõtt csak a papok beszéltek."
    A cikkíró kérdésére, hogy miben határozható meg a mûvész személyisége, fogalma, kissé ingerülten válaszolt: "Ez a probléma már az ókorban felmerült. Platón például azt mondja, hogy a költõk õrületben alkotnak. Megszállja õket valami révület. Egyéként ebbõl származott a 19. században Lombroso elmélete is [...] Nem az õrültek lesznek lángelmék, hanem a lángelmék lesznek õrültek. Mûvész az, akinek a valósághoz való viszonya differenciáltabb, kifinomultabb, mint a köznapi emberé, [...] ezáltal képes a valóságnak és belvilágunknak olyan részleteit feltárni, amelyek elõttünk még nem tárultak fel." Mátrai nagyon tájékozott volt a fiziológiai, idegrendszeri tudományokban is. Megvetette a neopozitivistákat. Idézte Kantot, aki egyszer gúnyosan megjegyezte, hogy a történelem és az ember nem lehet tudományos kutatások tárgya, mert nem vezethetõ vissza a matematikára.
    Freudról azt mondotta: "Freud jó helyen kopogtat, tényleges problémákat kutat." A pszichiátriai, neurotikus problémák vizsgálata, ami pl. a szégyenre, kudarcra, sikerre, tehát az ember személyiségének mélyrétegeiben levõ mozzanataira irányul, lényegében jó irányú megközelítések. A mûvelõdést gyógyulási folyamatnak tartotta. A humanizmus kialakítása legígéretesebb módjának.
    Mátrai nagy energiát fordított a Monarchia kultúrkörének kutatására. Vallotta, hogy az ember történelmi lény, tehát csakis történetiségében érthetõ meg. Képes volt arra, amire csak kevesek, filozófiailag összesíteni az embert rendkívül széleskörû elméleti prizmáján keresztül.
    1983-ban halt meg, szinte munka közben. A múlt század legjelentõsebb magyar filozófusai és esztétái közé tartozott.

ALEXANDER EMED
A mikroszkopikus anatómia úttörõje
Mandl Lajos Lázár (1812-1881)
A 19. században két neves magyar orvos dolgozott Párizsban. A kiskéri születésû Gruby Dávid* (1810-1898), aki jelentõs felfedezéseket tett a gombás bõrbetegségek, valamint a parazitológia területén, és paciensei közé tartoztak a francia fõváros írói, mûvészei és politikusai. A másik tudósorvos Mandl Lajos Lázár volt. 1812-ben Pesten született zsidó polgári családban, és Grubyhoz hasonlóan õ is a piarista gimnáziumban érettségizett.
    1830-ban beiratkozott a bécsi egyetemre, ahol matematikát és csillagászatot hallgatott. Majd visszatért szülõvárosában, és medikus lett. A pesti egyetemen szerezte meg orvosi diplomáját 1836-ban, és orvosi disszertációjának címe: "Sanquis respectu physiologico" volt.
    A tanulás vágya még az év szeptemberében Párizsba vitte, s ott is maradt élete végéig. Mandl munkásságának és érdeklõdésének középpontjában a mikroszkopikus anatómiai kutatás állott és ezen tudományos ág egyik megteremtõjének tekinthetõ Franciaországban.
    A párizsi Tudományos Akadémián 1837. február 20-án elõadást tartott a vérben levõ genny kimutatására szolgáló módszerekrõl. Elõadása akkora tetszést aratott, hogy kinyomtatták, és a tanulmány nemzetközi érdeklõdést keltett.
    1839-ben jelent meg elsõ könyve, amelyben a mikroszkópos kutatás gyakorlatát ismertette, Traité pratique du microscope címmel.
    Ezt a feladatot olyan sikerrel oldotta meg, hogy 1846-ban a Becsületrend nagykeresztjével tüntették ki. Mandl a párizsi egyetem rendkívüli tanára a Collège de France-ban tanította az anatómiát és élettant és még abban az évben folyóiratot adott ki, az Archives d'Anatomie generale et psychologie-t.
    Mandl nemcsak tudós orvos volt, hanem a francia fõváros társadalmi életének aktív, közismert tagja, aki gyakran megfordult gróf Apponyi Antal osztrák követnél éppúgy, mint a francia külügyminiszternél, sõt orvosként bejutott az udvarhoz is. Gruby Dávid zárkózott, különc ember volt, ezzel szemben Mandl okos, kellemes társalgó, igazi charmeur, a társasági élet kedvelt alakja.
    Mandl híre természetesen eljutott a magyar tudományos körökhöz is és a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjává választotta.
    1848 idusán mindkét párizsi magyar orvosban fellobban a szülõföld iránti szeretet, és habozás nélkül a szabadságharc szolgálatába állnak. Gruby visszatér Magyarországra és Bem apó hadseregében szolgál mint orvos. Mandl Párizsból írja a National címû lapban szenvedélyes hangú, támadó cikkeit Ausztria ellen, és a magyar szabadság érdekében harcol tollával. Egyébként kapcsolatban állt a havasalföldi forradalom vezetõjével, Nicolae Bãlcescuval is. Az 1848-as európai forradalmak jelentõs személyiségének számított Mandl Lajos Lázár.
    1850-tõl Mandl új területet választ munkásságában. Az anatómusból klinikus lesz, s fõleg tüdõgyógyászattal és gégészettel foglalkozik ezután. 1858-ban jelent meg két kötetben az Anatomie microscopique címû mûve, amely húsz esztendõ kutató munkájának volt az eredménye, s amelyet a kor orvostudományának egyik csúcsteljesítményeként méltattak.
    Az 1860-as években a Magyarországra nehezedõ abszolutizmus enyhülni kezdett, és Mandl hosszú idõ után hazalátogatott szülõvárosába. Orvoskollégái bankettet rendeztek tiszteletére az Orvosok Társaságában, és ünnepi ülésre is meghívták, ahol elõadást tartott a tüdõ megbetegedéseirõl. De fényes fogadást adott tiszteletére a Nemzeti Kaszinó is. Ez igen nagy megtiszteltetés volt azidõtájt, mivel a mágnások fellegvára mindenkor zárva maradt a zsidók elõtt. Mandllal kivételt tettek. A Collége de France ünnepelt tanára, a Becsületrend birtokosa, ugyanakkor a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagja lett. Az egész szakma hazavárta. Lenhossék József pedig, aki valószínûleg emlékezett arra, hogy Mandl hozta a Természettudományi Társaság számára az elsõ mikroszkópot Párizsból, 1843-ban, a Hölgyfutár címû lapban reményét fejezte ki, hogy Mandl elfoglalja a pesti egyetem éppen megüresedett élettani tanszékét.
    Mandl azonban visszatért Párizsba, és folytatta laryngológiai kutatásait, amelyekkel ismét nemzetközi hírnévre tett szert.
    Nem tudjuk, hogy hol sajátította el gégészeti ismereteit, de feltételezhetõen Bécsben. 1858-ban ott mutatták be az elsõ laryngoscopot, és Bécs lett a modern laryngológia központja. A budai születésû Störk Károly és a nagykanizsai Schnitzler János voltak akkoriban a II. Bécsi Iskola laryngológiai profeszszorai. A Wiener Zeitung és a Presse lelkes hangon ír Mandl laryngoscopizálásáról, és egy francia orvostörténeti munka, mely 1929-ben jelent meg, Mandl-t nevezi a korszak legnevesebb párizsi laryngológusának. 1872-ben tankönyvet adott ki Traité pratique des maladies du larynx et du pharynx (A gége és torok betegségeinek kezelése) címmel.
    Énekesek és színészek hangját kezelte, s gazdag tapasztalatait adta közre 1876-ban írt könyvében, amelyet az emberi hang egészségállapotának és betegségei kezelési módszereinek szentelt. Ez a könyve, melyet õ maga fordított le németre is, élete alkonyán, 1879-ben új kiadást ért meg.
    Korának egyik legkeresettebb párizsi orvosa, 69 éves korában, 1881. július 5-én hunyt el.
    Korányi Frigyes, a nagy orvostudós barátai társaságában többször is felkereste Párizsban a két magyar orvost és látogatásairól mindig részletesen beszámolt az Orvosi Hetilapban. 1889-ben összevetette munkásságukat, és a "csodadoktor" hírében álló Gruby Dávid, a világhírû mycológus és Mandl, a mikroszkopikus anatómia úttörõje között az utóbbi javára döntött. Korányi szerint ugyanis a piarista gimnázium két egykori növendéke közül "Mandl jóval nyomatékosabb irodalmi és tanítási tevékenységet fejtett ki, mint Gruby".
    Gruby és Mandl munkásságát egyébként Csillag István mutatta be elõször a magyar orvostörténelemben.

MORFONDÍROZÁS
SZERDAHELYI ISTVÁN
Információs korszak nincs,
kapitalizmus van
Az öreg házban, ahol élek, még olyan magasra építették a szobákat, hogy az egyikbe beleépíttethettem egy oszlopokon álló emelvényt, a magam külön világával. Itt minden erezett, csomós nyersfából van, a lépcsõtõl a könyvespolcokkal teli falak borításáig. Olyan, mint a gyerekkorom óta nosztalgikusan visszaálmodott svájci parasztházak belseje. Csak a szintén nyers fából ácsolt munkaasztal közepén világít a 21. század: a számítógép képernyõje. S azon, ha két-három kattintással rákapcsolok az Internet keresõprogramjaira, minden, amit bármirõl bárhol kiötlött valaki a világon.
    Beütögethetek a program ablakába bármilyen fogalmat, s egy szempillantás alatt már olvashatom is, miként értelmezi ezt a kanadai végzõs egyetemista tegnapi disszertációja vagy az új-zélandi professzor negyedévszázados monográfiája. Ez immáron az információs korszak, itt üldögélek két méterrel a padló fölött egy szûk nyersfadobozban, és az "információs szupersztrádán" beárad hozzám a mindenség.
    Egyebek között azt is megtudhatom, miféle ez az információs korszak, amiben élek. A legfõbb újdonsága, ahogyan ezt egy Flusser nevû jeles szerzõ több mint egy évtizede közrebocsátott dolgozatában olvasom, az, hogy a termékek elõállítását már az automata gépek végzik. Az egyik nyílásukon beáramlik a nyersanyag, a másikon meg kiáramlik a termék. Van bennük ugyanis egy olyan szerszám, amelyik a megtermelendõ dolgok formáját önmagától ráviszi a nyersanyagra. "Így szemlélve - írja Flusser - a munka két fázisból áll: egy puha fázisból, melyben emberi és mesterséges intelligenciák formákat fejlesztenek, gyakran numerikus kalkulációkból; és egy kemény fázisból, melyben ezeket a formákat, gyakran automatikusan a nyersanyagra viszik át. A második fázis nem méltó az emberhez, tehát mechanizálható."
    Az ember tehát hovatovább csak szellemi munkát fog végezni, meg arra fordítja az idejét, hogy tudását gyarapítsa. Külön könyvtárnyi, világhíres tudósok által kifejtett okfejtés ömlik be hozzám az információs szupersztrádán, amelyik mind azt állítja, hogy a tudás szerepének e megnövekedése oda vezet, hogy a jövõben a mindennapi tudatot a maga egészében is egyre inkább áthatja a tudományos világkép, s így a politikai gondolkodásból is kiszorulnak az ideologikus hamis tudat elemei, ami szükségképpen magával hozza a demokrácia továbbfejlõdését is. A számítógép nemcsak összekapcsol bennünket, hanem mûködtetése önmagától megoldja a jelen minden gondját-baját. E társadalom olyan világot teremt, amelyet - egy honfitársam tanulmányát olvasva a képernyõn - "kulturálisan, lélektanilag, szociális vonatkozásaiban és gazdaságilag a technika és az elektronika határoz meg". Nem véletlenül látja így, hiszen egy Naisbitt nevû, nagyon híres, világszerte propagált, magyarra is lefordított tudós egzakt elemzésekre épített technikai jóslatai már a 20. század végén azt szuggerálták, hogy fejlõdésünk "megatrendjei" révén az új évezredbe már igazságosabb, emberibb társadalmi feltételekkel léphetünk át.
    Hogy azóta nyakig ülünk ebben az új évezredben, s e paradicsomi állapotokat nemigen érzékeljük?
    Nem érzékelünk mi semmit. Meghülyítettek bennünket a marxizmussal, s ahogyan azt képtelenek vagyunk észrevenni, hogy e belénk pofozott - az információs szupersztrádán használt elegáns kifejezéssel: indoktrinált - ideológia napja már rég leáldozott, azt se tudatosítjuk magunkban, hogy Naisbitt jóslatai rég beteljesültek. A kapitalizmus megszûnt, az információs forradalomnak köszönhetõen minden hatalom a dolgozó népé. A termelésben végbement "minõségi eltolódás - írta Flusser már 1993-ban - már önmagában elégséges magyarázatul szolgál a marxizmus alkonyára. A kérdés ugyanis, hogy kié a hatalom és ki az, aki dönt, ezzel eltolódott: nem a gépek birtokosa, hanem az információkhoz értõ (nem a tõkés, hanem a rendszerelemzõ és a programozó) az, aki dönt."
    Jé!
    A számítógépemben mindenféle csodás programok vannak, olyanok is, amelyek saját hülyeségemre figyelmeztetnek. Aláhúzzák pirossal a helyesírási hibáimat, zölddel a csúnya szavaimat, szórendi vétségeimet meg a túlságosan hosszú mondataimat. Ha törlök valamit, megkérdezik, valóban törölni akarom-e, ha nem mentem el az újonnan írt szövegeimet, figyelmeztetnek feledékenységemre. Arra azonban nem tudnak figyelmeztetni, hogy az információs szupersztrádáról a fakalickámba beáradó információk közül melyik mond ellent nyilvánvaló módon a tényeknek. Vagy melyik az, amely éppenséggel közönséges baromság.
    A gép villámgyors és bámulatosan széles körû tájékoztatást nyújt, de minthogy okosságot és baromságot egyformán gyorsan és széles körûen házhoz szállít, gondolkodni és dönteni nem tud. Márpedig Flussernek abban igaza van, a korszakos kérdés mindig az, hogy kié a hatalom és ki az, aki dönt.
    Enyém a hatalom: kikapcsolom a számítógépet.
    Én döntök: információs korszak nincs, kapitalizmus van.
    De hogy az van, nem az én döntésem. S nem is a rendszerelemzõké és a programozóké.

OLVASÓLÁMPA
KRISTÓ NAGY ISTVÁN
Most csak próza
Hat könyvrõl
Évtizedeken át fõként az ún. "világirodalommal" foglalkoztam, többnyire külföldi könyveket olvastam (általában fordításban). Az általánostól eltérõ kíváncsiságból? Sznobságból? Kiadói feladatkörbõl? Utóbbinak végeszakadva olvasok mind több magyar könyvet, ezen belül sem a leghangosabb kritikai ízlésnek megfelelõeket, hanem "baloldalinak" mondottakat, s (mégis) egyre inkább bámulom a hazai irodalmat, amely - úgy hiszem - vetekszik az angol, német, amerikai, francia jó átlagával, s ezt végre egy megérdemelt Nobel-díj is hitelesíti. Mindig van száz jó költõnk s több tucat prózaírónk, tucatnyi drámaírónk s tucatnyi megbízható ítészünk. Csak azt fájlalom, hogy nem írhatok kirõl-kirõl egy-egy átfogó elemzést, tanulmányt, hanem - már csak a helyhiány miatt is - sûrítenem kell. Amit aztán épp azok nem vesznek jó néven, akiknek mûvérõl egyáltalán írhatok, mert kötetük eljutott hozzám. Kevesellik, amit mondok róluk, s kifogásolják halkszavú hitelesítõ kritikai észrevételeimet. De mikor hetenként legalább egy könyvet kell (barátságból? becsületbõl? kíváncsiságból?) elolvasnom, s ha már elolvasom, véleményt is alkotnom: ha e vélemény megvan, meg is kell írnom azt.
    Az e havi termésbõl különösen megragadott Sándor Kálmán posztumusz novelláskötete, a Sikkasztók tánca, amelyet a Táncsics Mihály Angol Kéttannyelvû Gimnázium kiadásában Simor András rendezett sajtó alá. Régóta folyik ez az újra közreadó együttmûködés (nem egy kiadványukról írtam is már), és Bessenyei Györgytõl és Barcsay Ábrahámtól, Táncsicson keresztül Gábor Andorig sok mindent tett közzé, ami szinte ismeretlen volt, ámde mégis érték, s e szerkesztõi-kiadói munka valóban hézagpótló. Most itt ez a Sándor Kálmán, akinek igazi nagysága máig sem világos számunkra, amirõl elsõsorban õ maga tehet, mert az 1945 elõtti (némelyek által most újra glorifikálni szándékozott) korszak egész sötét iszonyatát ábrázolja, néha sajátos groteszk humorral, de általában a viszszataszítónak szépítetlen ábrázolásával, amiben még Nagy Lajoson is túltesz. A mostani kötetben vannak naturalista élet(és halál)képek, õstörténeti vázlatok, kis sci-fik, s még a részletezõ pontosságban is gyakorta minden a lét bizonytalanságát (Borgõz) vagy az embertelen véletlen szerepét (Az emberszabású véletlen) ábrázolja. Az 1930. szeptember 1. egyetlen történelmi jelentõségû napnak a felidézése: tankönyvekben kellene minden diáknak megismernie, s az "érett" olvasó számára is sokatmondó. A Szerelmek a kapuig tartanak egy magyar Varázshegy bravúrosan összefogott keresztmetszete: betegség, szenvedély, sors. Nem részletezem tovább: fontos könyv, csak azt kifogásolnám, hogy ugyanaz a címadó téma (egy elsüllyedt hajó halottainak "utóélete") két változatban is szerepel. Van Sándor Kálmánnak elég önálló riasztó ötlete is, kár (volt) ugyanazt ismételni.
    Sokkal kevésbé ötletgazdag, s kevésbé keserû, sajátos népi realizmusában Gergely Mihály, akit szintén nem halmoztak el kritikai (vagy olvasói) elismeréssel. A maga válogatta kötet címadó elbeszélése (Az artista balladája) pedig kiváló írás, kár hogy vége felé a tragikus kifejlet az írás zömétõl eltekintve nagyon is szûkszavúan van elõadva. A többi novella a Sándor Kálmánéval vetekedõ sötéten látással ábrázolja a (fél)történelmi múltat, itt-ott primitív is (pl. a Három leves asszonykájának lelkendezése), de az Új Zéland! szinte szürrealisztikus befejezése mutatja, hogy Gergely, ha akar, korszerûbb formálásra is képes. Így a Dalol egy ember hõse fényes nyári napon minden ünnepélyes alkalomtól függetlenül mozgalmi dalokat énekel a pesti utcán - és ennek az abszurd történetnek is van mûvészi hitele. Csakhogy Gergely Mihály folyvást harcban áll a korszerû (vagy mások által annak tartott) kifejezésmódokkal. A kötet különben igen értékes naplójegyzeteiben pl. sok oldalon adja elõ (külön kötetekben is közzétett) észrevételeit a mai képzõmûvészet ellen, ugyanakkor sokkal kisebb teret kap a Népességfogyásunk fekete könyve, mely pedig a szerzõ közéleti tevékenységének, az alkoholizmus, dohányzás, öngyilkosság elleni küzdelemnek egész pályája legpozitívabb tényezõje volt. Ebben Fekete Gyulával vetekszik. Hanem itt van a kötetben (újból) közzétett regény, a Költõ és király. Kihegyezett, szinte színpadra kívánkozó dialógusain keresztül a hatalom problematikájának grandiózus esszéje ez, s mely messze túlmutat Mátyás király és Janus Pannonius korán, s a Macchiavelli által (késõbb) megfogalmazott reneszánsz uralmi szkémákon. Olykor mintha (mit mondjak?) Kádár János vitatkozna az akkor egészséges kritikai szellemet képviselõ Írószövetséggel... Nem tudom, Mátyás és Janus szembeszegülése után kell-e a különben szintén remekül megírt Beatrix-Váradi Péter dialógus - a mû enélkül is teljes lenne, bár valóban ez az aspektus ad neki történeti dimenziót. Ha Gergely mást nem írt volna, ezzel is maradandóvá tenné nevét. (Hét Krajcár Kiadó)
    Mintha egyik novellájának hõse éledne újra, most már a rendszerváltás után Marafkó László regényében, mikor is egymaga piros lobogóval vonul fel az Andrássy úton. Ez a grimasz az egész mû alaphangulatát megadja. Humorban olyannyira szegény irodalmunknak e tekintetben legkellemesebb megnyilvánulásai közé tartozik. Nem lehet megállni nevetés nélkül, még akkor sem, ha - önmagunkon nevetünk. A Kukkoló ugyanis a társadalom egészének folyamatait kukkolja, mindazonáltal nem szerencsés ez a Robbe-Grillet regényével egyezõ cím. Aki ennyi sziporkázó ötlettel képes elõállni (s ebben mintha Sándor Kálmán korabeli groteszk társadalomábrázolását folytatná) igazán saját címötlettel is elõállhatott volna. No, de ez a legkevesebb - a legtöbb az elmúlt tizenöt év bravúros kritikája. A krimi érdekességû regény politikus szereplõjérõl, a Népfia Párt vezérérõl, dr. Strümpfrõl óhatatlanul a FIDESZ-t nevelõ dr. Stumpf jut eszünkbe, s ezen éppoly jót mulatunk, mint egy willendorfi Vénusz idomú hölgy nevének Willõként való emlegetésén. Kevés ily elgondolkodtatóan szórakoztató regényt olvastam mostanában. S hogy a fõhõs a végén még jópár millióhoz is jut, külön öröm. (Hét Krajcár Kiadó)
    Elgondolkodtató, de nagyon is komor mû Hódos Mátyás A mostohafiak címû elbeszélés gyûjteménye. A kritikus most nehéz helyzetben van, mert a szerzõt jóbarátjának tartja és sem õt, sem azokat, akikrõl könyve szól (a magyarországi zsidóságot) megbántani nem akarja. Hódos a zsidóság kizárólagos szemléletébõl nézve tekint rá a történelem többévszázados alakulására, a holokausztra, a ma is föllelhetõ antiszemitizmusra és a zsidóság helyzetére. Márpedig a kizárólagosság egyszerûsít és a zsidóságot önnön gettójába zárja. Ezen nem segít a könyv sokoldalúsága, dialektikája (amikor még egy sváb SS-legény is elmondja a magáét, vagy mikor behatóan vizsgálja a zsidóságon belüli nézeteltéréseket), mert a szövegnek nincs mindig írói-mûvészi-lélektani hitele, - midõn például egy tíz év körüli gyerek vagy egy nagyon egyszerû asszony tudatát szükségképpen meghaladó következtetéseket, kijelentéseket tesz: "- Rohadékok! Ti ölitek az Istent!" Másutt: "Szükségük van valakire, akit gyûlölni lehet!" Vagy szájbarágóan érvel: "Hová mehetnénk ilyen szegényen? - Palesztinába." Aztán itt vannak a túlzások. A tragikus sorsú Teleki Pál ugyanis aligha nevezhetõ "imposztornak" - ez ellen, mint egykori, országos vezetésben is részes cserkésztiszt is tiltakozom. 850 ezer zsidó áldozatról szólni is túlzás - mintha nem lenne "elég" a hiteles több mint négyszázezer. Maga a szerzõ mondja: "... a rendszerváltás elõtt eszembe se jutott volna, hogy a zsidógyûlölet témájában még valaha le fogok írni akárcsak egy sort is". Most mégis megteszi, mintha azóta különös ok lenne a megszólalásra. A magyar nép most sem rosszabb, most sem inkább antiszemita, noha persze ma is vannak ilyenek, de akárcsak 1944-ben, törpe kisebbségben. Nagyon nem tetszett nekem, hogy errõl a korszakról szólva alig akad pozitívan megszólaló nem zsidó hõsük az írásoknak. Ezt mint az ellenállás akkor résztvevõje is kifogásolhatom, hiszen akkoriban azt mondották: "Budapest egyik fele rejtegeti a másikat." Átélve azokat az idõket: öszszesen nem hallottam annyi zsidógyûlölõ uszító nótát, mint ami e kötetben olvasható. Ne feledjük: utóvégre a nácik által megszállt országok közül épp Magyarországon maradtak meg legtöbben az üldözöttek közül. Igaz, hogy a közvélemény "máig sem dolgozta fel", ami történt, és ebben a legnagyobb magyar írók egyikének, Kertész Imrének is feltétlenül igaza van, de nemzeti bûnösségrõl szó sem lehet. De abban is Kertésszel kell egyetértenünk, hogy ami Auschwitzot megelõzte és követi, azon az efféle feldolgozás mitsem segít. Akárhogyan is, az ún. "zsidókérdés" körüljárása, vizsgálata mégiscsak helyeselhetõ, s nem vonható kérdésessé a szerzõ megannyi kitûnõ írói-gondolkodói ötlete sem, mely megíratta vele a kötet legkülönb bibliai elbeszélését, az Egy elmaradt gyermekgyilkosság-ot. (Bábel Kiadó)
    E cikkem elején már említést tettem Simor Andrásról mint tanárról, s e foglalkozásával párhuzamosan könyveket szerkesztõ, megjelentetõ foglalatosságáról, amely önmagában is teljes életmûvel ér fel. Hát még ha szólok róla, mint költõrõl, fordítóról, s irodalomtörténész-esszéíróról! (Megannyi életmû!) Esszéinek új gyûjteménye utóbbira kell késztessen, egyben számomra is lehetõvé teszi fõ érdeklõdési köröm, a mai világirodalomhoz való visszatérést. Simor könyve ugyanis 7 tanulmány a hispán-amerikai költészetrõl. Egy készülõ irodalmi lexikon összeállításához hozzászólva a kiadóhoz intézett levélben hangsúlyoztam, hogy napjaink legjelentõsebb irodalma az, amit Latin-Amerikában írnak. "Ez vitatható" - válaszolta a lexikon tudós professzor szerkesztõje. Hát persze, mit nem lehet vitatni? Ám Simor mostani kötete is támogatja az álláspontomat. Pedig nemcsak a máról, hanem a spanyol és dél-amerikai barokk irodalmakról is szól, aztán a sokban Petõfivel rokon szellemiségû és (sajnos) sorsú kubai José Martíról. Következõ tanulmánya foglalkozik a talán legnagyobb újtóval, Rubén Darióval, akit meg Adyval lehet párhuzamba állítani. Aztán sor kerül Vallejóra, Guillénre, majd Nerudára és Cardenalra, végül a "forradalmi magány" mai kortársaira, akik szinte újként tûnnek fel elõttünk. Simor nem elfogult. Tárgyilagosan ítéli meg Neruda "forradalmi romantikájának" nagyon is problematikus elemeit - egyáltalán az egész kontinens társadalmi-irodalmi világát. És ez a - magyar párhuzamokkal is szolgáló - fontos kötet nemcsak irodalomtörténeti-kritikai áttekintés, hanem rengeteg szemelvényével valóságos antológia is, amely még számomra ismeretlen, jó fordítókat is felléptet: Dely Istvánt és Simor Ágnest, s megint kiemeli Gáspár Endre úttörõ tevékenységét, amellyel még Weöres Sándor itt szereplõ fordításai sem versenyezhetnek. (Eötvös József Könyvkiadó)
    Ennyit irodalomról, s ezzel elég is legyen. De még nincs vége a könyvismertetésnek, mégpedig befejezésül egy nagyon fontos mû bemutatásával. Nos, a népi írókról még 1972-ben hatalmas átfogó bibliográfiát adott közre (Patyi Sándorral) Varga Rózsa irodalomtörténész. Az az új könyve, amirõl írni szándékozom, merõben más és mégis megvan a népi írókhoz kapcsolódó jellege. A mû ugyanis szülõfalujának, Tardosnak sok évtized munkájával összegyûjtött népdalkincsét mutatja be. A szomszéd népekkel, s az itteni nemzetiségekkel való megbékélést ugyanis a népi íróknál talán csak a kommunisták hirdették határozottabban - utóbbiak a két háború között igencsak korlátozottan. A barátság együttes lét (közte a népiség folklorisztikus elemeinek) megbecsülésérõl nincs fontosabb újkeletû dokumentum, mint Varga Rózsa impozáns gyûjteménye: a (magyar címén, mert zömében szlovák nyelvû kiadványról van szó) Tardoson, a téren és a pázsiton. A Gerecse és Vértes által körülzárt katlanban meghúzódó, a 18. század elejétõl itt elé szlovák többségû (s magyarokat is asszimiláló!) falu õsi balladáit, szerelmes dalait, mulató- és táncnótáit, katonadalait, ünnepi köszöntõ, s lakodalmas dalait, gyermekdalait-mondókáit, vallásos énekeit mutatja be az eredeti dallamok és szlovák szövegük közreadásával. Varga Rózsa, maga is szlovák anyanyelvû lévén igazán képes lehetett e zárt falusi közösség folklórjának "belülrõl" való tanulmányozására. Páratlan dokumentum ez, márcsak azáltal is, amiben eltér a magyar népdalkincstõl, tudniillik, a nyugati szlovák folklórhoz kapcsolódva többszólamú. Mindezt persze a kellõ zenei ismeretek és szlovák nyelvtudás híján megfelelõen méltatni nem tudom, annál inkább a községnek õskorra (!), magyar õstörténetre is visszatekintõ olyan történelmi bemutatását, melynek során a török uralom végnapjaiban, Bécs és Buda visszafoglalása között oly nyomorúságról esik szó, amelyben még az emberevés (!) is elõfordulhatott. A kihalt falu helyére jöttek aztán a szlovák telepesek, s a falu fokozatos gyarapodása 20-25 évvel ezelõtt érte el felsõfokát - akkor lett takaros községgé Tardos, mely nevét valószínûleg még Árpád fejedelem fiáról kapta, aki késõbb a magyarok kendéje, azaz legfõbb bírája lett. Ha a népi írók tanítását komolyan vették volna, nem egy ilyen mû született volna a Kárpát-medencében. De Varga Rózsa gyûjteménye mindenesetre sokkal több a semminél. (Argumentum Kiadó)

GYIMESI LÁSZLÓ
Tisztás az évrengetegben
Varga Rudolf: Lélegzetvisszafojtva
Varga Rudolf a legendás hatvannyolcasok utóvédjeként a magyar irodalom legjobb hagyományaira támaszkodva, a kifosztott-meggyalázott közéleti költészetet megújítva teremtett helyet magának az irodalomban és az igényes olvasók könyvespolcain. Sok-mûfajú, ám egyszívû alkotó, aki megalkuvás nélkül képviseli választott népe, a kijátszott másik-Magyarország szellemi és nem csak szellemi érdekeit. S teszi ezt válogatott mesterei hitével vagy heroikus pesszimizmusával - anélkül, hogy bárkire hasonlítani akarna, vagy bárkit szolgaian követne.
    Az új verseskönyv szerves folytatása a szerzõ eddigi lírai életmûvének, s a kötet szerkezetében is követi a költõ által felállított szabályt: fohász-szerû elõhang után négy rövid (vagy viszonylag rövid) versekbõl összeálló ciklus következik, ezek után egy új vargarudolfi hosszúvers zárja a mûvet.
    Bár tartalmában, sõt költõi eszköztárát tekintve is folytatás ez a kötet, de számtalan új elemmel is meglep. A dühödt, káromkodásokból építkezõ közéleti líra átalakult, morfondírozó, érzelmes versek csúsznak be a szentenciák betontömbjei közé, az egy lendülettel végigmondott versekbe bekéretõznek a díszek, verskellékek éppúgy, mint a "magánérzelmek", az érett férfi õszi hangulatai.
    A rövid versekben (a Fenntartani?, a Játszani? ciklusban különösen jól megfigyelhetõ módon) a múlthoz, az elõdökhöz, a valódi és eszmei õsökhöz való ragaszkodás dominál, a kötõdések ismételt felidézése, ködbõl kibontott arcok, emberi sorsok jelölik ki a lírai kirándulás ösvényeit. Nem titkos kertekben, hanem valóságos világban húzódnak ezek az utak (Mindenkorra), azaz a költõ nem vonul ki áldott-átkozott rozsdazónájából - de beenged oda eddigi dühös vendégei mellé másokat is. Emlékekkel, szörnyekkel, kizárólagos használatára teremtett démonokkal viaskodik, s az istenkeresõ csatákban felsejlik az esendõ ember prózai kiszolgáltatottsága, a betegségtõl meggyötört test nyugalmat követelõ hétköznapi igénye is.
    A második ciklus (Játszani?) önfeledt pillanatokat ígér, persze, vargarudolfi módra - játékai elrontott csodák, véres-sáros építõkockák, s derût csak a mögöttük felsejlõ, érlelõdõ bölcsesség elemei sugároznak rájuk. Ez a csak sejthetõ bölcsesség vezet át a harmadik ciklusba (Morfondírozni?), amelynek versei nem filozofikus "zöngemények", hanem a gondolatok, ötletek szokatlan fénytörésbe helyezésével felvillantott diaképek. Nem új dimenziókat tárnak fel ezek a versek, a megismert világot járjuk, ám a sajátos fény újra és újra rácsodálkoztat bennünket a jól ismert dolgok idegenségére.
    A negyedik ciklus (Beolvadni?) zavarba hoz. A nemhogy beolvadni, de még idomulni, még másra hasonlítani sem tudó-akaró lírai én szólít fel beolvadásra? A világméretû kínokkal birkózó költõ magán-lénye lázad fel az atlaszi terhek alatt? A kései József Attila nyugalom-keresésével rokon reménytelen beolvadási kísérlet elsõ (késõbb nyilván kiérlelõdõ) dokumentumai ezek a versek. A megértett világ tétova elfogadásáé, a kényszerû beletörõdésé. Viszszalapozva úgy vélem, az elõzõ ciklusokban is ott lappang, alárendelt, de fontos elemeként ez a motívum, a megrendítõen szép szerelmes versben (Ez a mi õszünk) éppúgy, mint a barátoknak címzett költeményekben.
    A szerzõ sajátos hosszúverseinek kötetrõl kötetre kiküzdött belsõ dramaturgiája van, lírai alkotások és virtuális, belsõ filmek egyszerre. Pontosan kijelölik azt is, hogy hol tart életmûve építésében a költõ, összefoglalják mind tartalmi, mind formai vívmányait. Ezt a szerepet vállalja magára a kötetzáró Szevasztok! címû költemény. A jasszos-vagabund kiszólások mögött a költõ eddigi életmûvének egyik legkiérleltebb, leghatásosabb darabja rejlik - külön tanulmányt érdemelne teljes megfejtése. Világosan tükrözi a mûvész megalkuvást nem tûrõ kiállását a megnyomorítottak mellett, ugyanakkor tartalmazza mindazokat az elemeket, amikrõl az elõzõ ciklusok bemutatása során szóltunk: az újakat éppúgy, mint a régieket. Felcsillannak a kötõdések, az istenkeresés képei éppúgy, mint a rezignáció tört fényei, a világ feltérképezésének kínjai és örömei, a már-már megtalált bölcsesség szelíd földreszállása, földet érése... A szokatlan, himnikus magasságokba lendülõ költeményt persze egy vállrándítással helyére teszi, talpára állítja a költõ: ezt már mind tudom, indulhatok, megyek valami új vidékre, na, szevasztok.
    A kötet megerõsíti a költõ saját poétikájának eddigi eredményeit, a végletekig redukált forma alátámasztja a könyörtelen üzenetet, s a kristálytiszta gondolatritmust. A redundanciák minimalizálása, az egyszerre szikár és barokkos összetételeivel fel-felburjánzó, fogalom- és jelképalkotó sajátnyelv pontosítja e líra érvényességének határait, de egyúttal kijelöli a határátkelõ pontokat is. A lírai én bolyong ugyan az évrengeteggé züllõ történelemben, de (vele ellentétben) az olvasó egyre biztosabb abban, van kiút, megtalálhatók a tisztások, s ha a szerzõ nem is, a mûvek befogadója kiharcolja a rajtuk letelepedés jogát.
    A Lélegzetvisszafojtva Varga Rudolf költészetének kimagasló teljesítménye, megjelenése a mai magyar líra fontos eseménye lehetne. A kiadás óta a kötet köré fagyott sûrû csend nem magyarázható a szakma (a kritika) figyelmének lankadásával, a recenzióírók túlterheltségével. A rossz lelkiismeret szorongásszagú csendje ez - mintha a hivatásos ítészek lélegzet-visszafojtva várnának valami csodára, amely immár évtizedes mulasztásukat tehetné semmissé. Tudják és látják: érzéketlenségük ellenére a vargarudolfi káromkodásokból katedrális épül, egyike a legpompásabbaknak. S míg õk homokvárak dicséretébe fulladnak, az igazi épület egyre fényesebben, s bizony egyre fenyegetõbben ragyog. Árnyékában mulattató törpék vacognak. (Felsõmagyarországi Kiadó)

BISTEY ANDRÁS
Tíz kemény esztendõ krónikája
Thanászisz Zianósz: Nehéz évek, 1940-1950
A könyv ajánlása: "A Görög Demokratikus Hadsereg hõseinek és mindazon bajtársaimnak, akik a megszállás és a polgárháború nehéz éveiben Görögország szabadságáért, függetlenségéért feláldozták életüket."
    Minden háború szörnyû, de a polgárháborúk a legszörnyûbbek. Idegent is lehet gyûlölni, de az ember legmélyebben honfitársait, ismerõseit, egykori barátait, rokonait tudja gyûlölni, ha azok a másik oldalra állnak. A modern történelem is megannyi példát ad erre az amerikai polgárháborútól az oroszországin át a spanyol és a görög polgárháborúig. Sehol annyi gyûlöletbõl táplálkozó vadság és kegyetlenség, a civilizációs máz alól elõbukkanó emberi vadállat, mint a polgárháborúkban.
    Ezt bizonyítja Thanászisz Zianósz könyve is, amelynek a görög és a német kiadás után harmadik kiadása magyar nyelven jelent meg, maga a szerzõ és Eléni Szimicaki fordításában.
    Az átlagosan tájékozott magyar olvasó keveset tud arról a háborúról, amelyet Görögországban vívtak, elõször a görög hadsereg és az ellenállók az olasz és a német fasisztákkal, majd pedig szinte szusszantásnyi szünet nélkül a Görög Demokratikus Hadsereg a fõleg angol támogatással született görög monarchofasiszta rendszer ellen. Egy név talán fölrémlik sokak emlékezetében, Nikosz Beloianniszé, ha másért nem, azért, mert szinte minden településen neveztek el utcát róla, és a rendszerváltás után sietve át is keresztelték ezeket az utcákat, ami szemléletesen mutatta az új rendszer orientációját. A név talán ismerõs, de kevesen tudják, hogy Beloiannisz 1943-44-ben a Peloponnészosz-félszigeten a görög ellenállók harcát vezette a nácik ellen, majd a polgárháborúban a monarchofasiszta rendszer ellen küzdött. 1951-ben letartóztatták, és a nemzetközi tiltakozás ellenére 1952-ben kivégezték.
    Thanászisz Zianósz megindító és izgalmas könyvet írt a nehéz tíz évrõl, amelynek a fele az olasz és a német fasiszták, másik fele pedig a reakciós monarchista rezsim elleni fegyveres harccal telt el. Könyve nem széles áttekintést nyújtó történelmi tanulmány, a szerzõ nem is törekszik ilyenre. Õ mintegy földközelbõl, a Görög Demokratikus Hadsereg egyszerû harcosából önfeláldozó bátorsága miatt tüzér hadnaggyá elõléptetett katonája szemével tekintett az eseményekre, így írta meg emlékiratait. Mert mûfajilag leginkább az emlékiratokhoz hasonlít ez a kötet, még ha idõnként versek szakítják is meg az emlékek áradását.
    A szerzõ 1927-ben született, a fasiszták elleni fegyveres ellenállásnak kora miatt még nem lehetett igazán aktív résztvevõje, élete nagy, egész további sorsát meghatározó élménye a polgárháború, amely szinte egyenes folytatása volt a nemzeti felszabadító háborúnak. A fasizmus bukása után ugyanis, hogy a jobb-és a baloldal fegyveres csoportjai elkerüljék a polgárháborút, a mintegy száznegyvenezer fõt számláló antifasiszta ELASZ és a néhány ezer fõs jobboldali csoport megkötötte a várkizai egyezményt a leszerelésrõl. Az angolok azonban újra fölfegyverezték szélsõjobboldali szövetségeseiket, akik pusztító terrorhadjáratot indítottak a baloldal ellen. A lefegyverzett baloldal azonban magához tért, és fölvette a harcot a monarchofasiszta rendszer ellen. Bár a népi demokratikus országok támogatták, fegyveres ereje mindig technikai hátrányban volt a harckocsikkal és légierõvel is rendelkezõ királyi hadsereggel szemben. Annál nagyobb hõsiességet és elszántságot bizonyít, hogy így is négy évig küzdött a túlerõ ellen, de egyes elszigetelt csoportjai még évekig zaklatták a szélsõjobboldali rendszert, sõt voltak, akik 1974-ig bujkáltak fegyveresen, s csak akkor jelentkeztek a hatóságoknál, amikor a "fekete ezredesek" rendszere is megbukott, és õk amnesztiát kaptak.
    Thanászisz Zianósz könyve az elsõ vonalban harcoló katona emlékeit eleveníti föl, mégsem földhözragadt a szó rossz értelmében, mert hõse, és itt ez a szó eredeti jelentésében értendõ, mindvégig tudatos harcosa egy jó ügynek, tökéletesen tisztában van azzal, hogy miért küzd. Nem hajt végre csodálatos hõstetteket, az egész harca egyetlen hõstett: életét kockáztatja, szeretteinek és hazájának elhagyására kényszerül, átéli a többszöri sebesülés kínjait, szinte emberfölötti szenvedéseket áll ki a téli harcok idején a havas hegyek között. Nem összetett, bonyolult személyiség, nem vergõdik kételyek között, egyetlen gránittömbbõl faragott, kemény és változatlan jellem. Ez maradt több mint negyven évi magyarországi számûzetése idején is.
    Bár nem profi író, a könyv legszebb lapjain figyelemre méltó szépírói erényeket csillogtat. Könyve igazi értéke azonban a harcok hétköznapjainak felidézése, a megpróbáltatások közepette is magától értetõdõ helytállás megannyi példájának bemutatása.
    Ha a spanyol polgárháború a második világháború fõpróbája volt, a görög polgárháború a két világrendszer elsõ összecsapásának, az idõnként, például Koreában, Vietnamban felforrósodó hidegháború elõjátékának tekinthetõ.
    Sok rágalmat szórtak ennek a harcnak a veszteseire is, mint minden vesztes szabadságharcéra, hiszen tudjuk, hogy a történelmet a gyõztesek írják. Az idõ azonban nem nekik dolgozik. Az igazság idõvel mindig áttöri a hazugságok falát. Thanászisz Zianósz könyve igen fontos adalék az igazság megismertetéséhez. (A Görög Országos Önkormányzat kiadása)