AQUINCUMI KÖLTÕVERSENY

SZEPES ERIKA

Az ünnep fénye

A VIII. aquincumi költõversenyrõl

Ünnepeink körül baj van. A hivatalos állami ünnepek jelentõsége - ezt folyamatosan tapasztaljuk - változó, egyeseket megszüntetnek, másokat létrehoznak, de háborítatlan méltósággal már egyiket sem tudjuk megülni. Az egyházi ünnepek dátumai kötöttek ugyan, de jellegük a korral együtt egyre inkább kereskedelmi eseménynyé torzul: üzlet lett a Mikulás, a Karácsony, a Húsvét, meg az utóbbi kettõ közé újonnan ékelt Valentin-nap, amelynek rendeltetése, hogy a Karácsony és a Húsvét között megcsappant tömeges ajándékvásárlást fellendítse. Kínosan feszengünk a karácsonyfa alatt: vajon nem kevés-e, amit nálunk jóval gazdagabb rokonainknak sikerült vennünk, nem szegényes-e az ebédre-vacsorára feltálalt ünnepi menü. Nagyon sok családban - errõl is sokszor lehet hallani - a születés- és névnapok, bizonyítványosztások, ballagások, diplomaszerzések is tartalmatlan rutinná és kiürült rituálévá váltak, a tehetõsebbeknél az érettségi jutalma minimum egy luxusautó. A meghitt köszöntések helyett az amerikai filmekbõl majmolt nélkülözhetetlen Happy birthday elnótázása, a meleg gyertyafény helyett a parádésabb tortatûzijáték a módi. Emlékezzünk a gyalázatos eredményû, országos József Attila szavalóversenyre, amelyen az egyik legavatottabb versmondónk dobogóra sem került a nemzeti értékeket szándékosan eltorzító politikai erõk által odarángatott, dilettáns huszonévesek mellé. Vagy idézzük fel a Magyar Tudományos Akadémia rendezésében megtartott ünnepi ülésszakot, és az annak anyagát publikáló Kortárs folyóirat 2005/4-es számát, amelybõl megtudhattuk, hogy "a költõ versei ontikusan nem léteznek, mert nincsen egyértelmû olvasatuk", hogy társadalmi-politikai verseinek esztétikai értéke messze alulmarad a betegség-versekének, és egyáltalán, Szabó Lõrinc sokkal nagyobb költõ nála.
    Azért morgok-mérgelõdöm, árnyékba borítva a címben ígért fényt, mert az idei Aquincumi Költõverseny témája a Cicerótól kölcsönzött, híres felkiáltás, az "O tempora, o mores!", azaz: Ó, idõk! Ó, erkölcsök! A beérkezett pályamûvekben pedig igen sok az enyémhez hasonló dohogás, sõt erõteljesebb bírálat, tiltakozás is.
    Hol van akkor a fény? És hol van az ünnep?
    Már maga az a tény is beragyogja a költõversenyt, hogy van, hogy még mindig létezik, annak ellenére, hogy az akadályozó tényezõk sokasodnak, súlyosbodnak. Nincs pénz a rendezvényre, nincs pénz a pályadíjakra. Mégis van rendezvény az Aquincumi Múzeumok dolgozóinak lelkesedésébõl, és mégis érkeznek a pályamûvek. A mi pályázó költõink ugyanis szeretnek versenyezni és szeretik megülni a költõverseny napját. Nyugodtan mondhatom, hogy a mi pályázóink, hiszen az elmúlt évek során létrejött egy küzdésre mindig kész csapat, akik minden évben megörvendeztetnek minket verseikkel. Sõt, nemcsak maguk küldik a mûveket, hanem újabb, fiatalabb versenyzõket is buzdítanak, akik jönnek, tudván tudva, hogy legfeljebb dicsõség jut a nyerteseknek - meg a közönség szeretete. Mert errõl sem szabad megfeledkeznünk: az Aquincumi Költõversenyeknek hûséges közönsége is van, akik örömmel üdvözlik a versenyzõk között régi kedvenceiket, és várakozással tekintenek az újonnan jöttekre: jelentenek-e konkurenciát?
    A színhely ismét az Aquincumi Múzeum árnyas kertjében kialakított színpad és nézõtér, ahol a Trigonon Együttes - a tõlük megszokott színvonalon és kedvességgel - nyitotta meg az elõadást antik hangszerekkel, antik jelmezekben, és ugyanúgy antik viseletben adták elõ a szavalómûvészek - a fáradhatatlan és töretlenül lelkes Papp János vezetésével - a pályamûvek közül a nyilvános versenyre került darabokat. Ezek túlnyomó többsége sötét, nyomott hangvételû, olykor szarkasztikus; a korábbi évekhez hasonló rezignáció, depresszió, gúny és lázítás széles skáláján mozgott.
    Néztem a szerzõket. Izgatottan, egyesek pengõ vörös fülekkel, mások nyakukat nyújtogatva kísérték figyelemmel a mûsort, hallgatták társaik mûveit és vetették össze a sajátjaikkal. Egyaránt izgult a "törzsversenyzõ" és a most elõször a versenybe kapcsolódott újak, a fiatalok. Izgulni csak a helyezésért lehetett, hiszen a verseny csak dicsõséget hoz, pénzt nem: arany, ezüst vagy zöld babérkoszorút. Meg a támogató mûvészek jóvoltából grafikákat, kisplasztikákat, a pártoló irodalmi intézmények részérõl könyveket. Ezek a jelképes díjak a megbecsülés és az emlékeztetés tárgyiasult formáiként kerülnek a gyõztesek kezébe. Nem konvertálhatók pénzre vagy értékpapírra. Az ünnep fényét elsõsorban nem ezek adják. Az ünnepi pillanatokat az elõadás élvezete, a versenyszellem izgalma, a megmérettetés kihívása, a már ismerõs vetélytársak találkozása és az új versenyzõk megismerése szerzik: rövid idõn belül, már a társadalmi zsûri félrevonulása alatt, élénk beszélgetések indulnak meg, melyekbõl csak a rendezõ Papp János sztentori hangjára merülnek fel a társalkodók. A díjkiosztás utáni gratulációk õszinték: akik végighallgatták a programot, tudják, hogy itt szellemi értékek születtek, amelyek minõségét az elõadók nemcsak kiemelték, de nem egy esetben meg is emelték. Külön örömül szolgált, hogy a dobogós helyezések csaknem egyenlõ arányban oszlottak meg a törzsversenyzõk (Rigó Béla, Gyimesi László, Varga Rudolf) és az elõször indulók (Payer Imre, Boldogh Dezsõ, Udvardy Balázs) között.
    Csöndes derûvel, a baráti közelség melegével, beszélgetve sétáltunk ki az aquincumi nyári délutánból, mintegy oldani szándékozván azt a komorságot, amelybe az országos méretû gondjainkat, romló erkölcseinket, hanyatló közállapotainkat feltáró versek belemerítettek.
    Nem elsõsorban egy szép, meleg nyári nap emlékét szerettem volna visszaidézni a mord téli napokra, hanem szeretném felvillantani az igazi ünnep fényét, amelyet kiürült rituálék helyett a hûség, az összetartozás érzése hitelesített: hadd ragyogja be a költészet, a zene, a nemes vetélkedés hangulata, légköre az idei, remélhetõen békés és nyugodt Karácsonyt, Újévet.
 
 


RIGÓ BÉLA

Halotti beszéd és könyörgés
(Részlet)

"Látjátok feleim szümütökkel" - idézem az Írást.
Mondjuk el együtt: "... mik vogymuk, isa por s homu vogymuk".
Elment testvérünk, Földes Péter. Bejegyezzük
dátumait. Kifakult kötetek sorakoznak a polcon.
Árvult mûvei most ott várják, készül a leltár.

Por? Hamu? Jaj, Péter, beleporlik az arcod a mûbe.
Már Anonymus vagy, hisz az õ titkát te kutattad.
Mért bujkált? Mit üzent a sorok közt? Sorban utánad
állunk - erre hiú - anonymus-ságra jelöltek;
még várólistán, de hamar leperegnek az évek,
s arctalanul pihenünk odalent. Ezalatt amit írtunk,
sorra belepheti majd a porunk. Gyönyörû ez az egység
író s mûve között! Te se tudsz jobbat kitalálni.

Mesternek mondott P.! Mondd, mi a kulcs, a tanulság?
Honnan tudtad, hogy valahol csak azért igazat szól
minden krónika, mert belerejtik a szende hazugság
gyorsan felfeslõ szövetébe a lényeget õsi
mestereink? Mindegy lehetett nekik, érti-e más is.
Õk csak a "megmondom s megmentem a lelkemet"-elvhez
tartották magukat, míg diktáltak nekik egyre
írásellenes, ám rafinált író-nyomorítók.
Oly gyönyörû volt pont az igét odavágni fejükhöz!

Történelmünk mindig újra- meg újraíratták.
Szájuk íze szerint magyaráztuk a múlttal a szûkös
kis jelenünk, s a jövõnk üres álmához kitaláltuk
mind a meséket, míg közben a krónikaírók
õsi szabálya szerint megüzentük, amit meg akartunk.
Jaj, mért nem mehetünk egyedül sose harcba ügyünkért?
        [...]
Bármilyen is lobogónk, odaállnak az aljasok is, hogy
gyõztesek õk legyenek, te meg elviszed értük a balhét.

Mesternek mondott P., rejtett krónikaíró!
Voltál nagypolgár, cicomázva vörös lobogóval.
Nincs jó választás, csakis az, ha szerencsés
korba, családba tudunk beszületni, ahonnan idõben
elmehetünk, mielõtt belefájdul a bõrbe a bélyeg.
Ó! O tempora, o mores! Hisz az áldozat is csak
mocskos lesz valahogy, ha nem ég el idõben a máglyán.

Nyolvannyolc év! Szép szám. Négy kör. Benne a kódolt
végtelen õs jele is. Magyarázhat a hajdani jegyzõd:
mért pont ennyi az út? Miben alkudtál meg a sorssal,
mesternek mondott P., most már bölcs Anonymus?
Hol van a jel, mit üzensz? Hol van a Gesta-szamizdát?

Péter, amíg keresünk, te is élsz bennünk, ma te mondod:
"Látjátok feleim szümütökkel... por s homu vogymuk"
Merre a "mennyi miloszt"? Csak a jelben, az õsi igében.


PAYER IMRE

Lenne-e rétor?

Lenne-e rétor? Hangzana hang, és volna-e hallón
hallani emberi fül talmi idõben a szót?
Szót, ami mérce gyanánt szól? Mondja, kimondja, hogy ez jó,
s hirdeti, rámutat: az bûn, ami ront, ami öl?
Lenne-e rétor most, ha az emlék és a jövõ csak
foszlány, s fékeveszett, kisszerü arc - hatalom.
Emberi arc? Arcátlan klikkesedõ önimádat!
Dúl a csalás. Az egyén érdeke a közügyek
maszkja mögé rejtõzik. Esélyt hazudik, mikor ennyi
pária még sose volt. Jönne-e rétor? A szó?
Fásult csend. Fura felrikkantás (lendület!), aztán
néma közöny, és úgy lángol a szégyen, akár
a hajléktalanok szétrongyolt matraca éjjel
zord utcán, gyilkos móka után. - Mire vársz?
Szertehasadt szóban hogy hatna idõ meg az erkölcs?
Nem tud itélni a szó már. Az erõ odalett.
- Ám a szenátus látja, de tudja, de... - áru a minden-
ség is... A fényûzõ gépkocsi elsuhan, a
mélyén mély skizoid-szótlanság, efemer Haza Atyja.
Még a mobiltelefon, néma az is komoran.
Ott ül az öltönyös és fontolgat. - Lenne-e rétor?
Meg kell vásárolni, bohóccá tenni, ha nem megy,
még feje óvatlan pillanatában akár
(mint a római rétornak) eshetne, esetleg?
Ám lehetetlen. Hogy jönne ilyen? Nem. Ugye?



 

VARGA RUDOLF

Bitangidõ

(Részlet)

... az életnek látszó halálban csakis a vesztes alhat
nyugodtan, csak a vesztes mondhatja magáét nyugodtan,
rághatja mérgét nyugodtan, csak a vesztes
álmodhat nyugodtan, csak a vesztes veszíthet nyugodtan,
csak õ, õ utazhat felemelt fõvel, a nincstelenség
szabadjegyével zsebében, ledarált élettel, õrölt
idegekkel a történelem fapados járatán, így,
így virágzik itt az árnyékvilág, csak, csak a lenullázott
kisemmizettet, csak õt élteti a föld,
amiben elásnak kincset és halottat, csak a vesztes
hallgathat nyugodtan, földdeltele szájjal odalent, csak az
fekhet nyugodtan a rögbarna magzati burokban, mint
Kisjézus betlehemi jászolban, Idõbácsi tudja,
vége a reménynek, mert, mert õ már, mert õ azt, azt, ami
ezután jön majd, azt õ már hallani sem
akarja, tapintani sem, tudni sem akarja, látni
sem akarja, mikor borzalmas, bûnözõ
arcát az igazság megmutatja, no! mára ez elég,
Idõbácsi perrel, sántikál haza, iszkiri! lábal
vissza odújába, mászik a távolságok
hátsó bejáratán, a magasságok cselédlépcsõjén,
csigavonalspirálban kecmereg csillagokba vissza,
fel a legfelsõ emeletre, ahol küszöbön fekve
várja otthonhagyott tegnapja, Idõbácsi elbújik
zugában, álmába vackolja magát, és az ébrenlét
holtpontján még várja, pendüljenek láthatatlan húrok,
motyogja a mai tapasztalást, nem kell mást, nem kell mást,
csak szeretni, s nem szabad sosem a sanda törvény szerint
ítélkezni, nincs fekete és fehér, csak
feketefehér, nincs jó és rossz, csak jórossz,
nincs ilyen, meg olyan, csak olyanamilyen,
a világ, a világ a káosz rendjére épül, s bolond
az, ki hiszi bárhol, bármilyen logikát talál, senki nem tud
semmit, s minden úgy jó, ahogyan van, minden a lélekben
történik, a lélekben, abban, odakint az utcákon
vívja csak a sorsárahagyott ember paranoiás
hidegháborúját, bozótharcát, barkácsolja csak atom-
bombáját, mindenmindegy, Idõbácsi horkol, telet
temet, elmúlt már Vízkereszt, azért, hogy most alszik, alszik
Idõbácsi, azért még van, azért még létezik, és
amúgy álmában belenyugszik, amúgy egészen
jó, jó itt, egyébként nemsokára itt a Húshagyókedd,
Hamvazószerda, a Nagyböjt kezdete, s õ alszik egyet,
mielõtt még a pusztítás sustorgása,
mielõtt megmozdítja kezét a Rettegés Királya,
azt, azt mindenki tudni fogja, napban és holdban lesznek
majd jelek, az lesz, az lesz majd a ragyogás
kezdete, mikor majd a véges megpendíti húrjait,
amikor végre õ is, õ is kimondja
kimondhatatlan titkát, mihez nem érhet
szó, sem számtani képletek
   sem, sem, sem
  a kegyetlen képzelet.


BOLDOGH DEZSÕ

Két évszak

I.
Megsokasodtak a gondok a hírek az emberi harcok
megsokasodtak a múltak is és jelenünk igaz árján
ócska idõnk gyülevésze nappali agylazulások
eljön a postás hozza a végtelen ûrt a tatyóban
zúdul a metrógyûrûk ura, tekerészik a sárkány
(római-lomból építik újra háború ellen
rossz katakomba-szerû holt város gomba se nõ itt)
hajnali bárzene szól valahonnan bár csupa fésült
öltönyös ember élvezi itt jó menzai kosztját
(bankosok õk cseverészve tervezik épp a jövõnket)
zúdul a hullám mintha dagálykor és tovasöpri
fontos idõnk és komfortos úszószigetünket
nem baj nézd a körúton isteni nõk sokasodnak
  (meg különös népek fellini-film ez a régi
Város) örök és romjaiban divatos csak a múlt van
itt a jelennek díszei közt csak pára gomolylik
én hülök itten déli verõn most és a spaletták
félig csukva libegnek megsokasodtak a múltak
illik a hinta a térhez illik gyermekidõm most
hozzám nézem az ablak alatt libasorban a népek
még mielõtt elsüllyed a mi szigetünk is a ködben
közben építik újra a metrót római-lomból
és csupa öltönyös ember ebédel gyorsbüfizik lent
pontos idõnk tovaröppen megtekerül ama sárkány
eljön a postás hozza a végtelen ûrt a tatyóban

II.
Kétezer ennyi meg ennyi zúdul egy évszak a mélybõl
másika lomhán elhúz új melegebb övezetbe
semmi se történt átmetrózol a hold alagútján
hinted a mondataid fénysebesen befelé szállsz
mennyi üres pezsgõ év-végek mennyei-árnyék
meg szomorú és szépszemû nõk itt ebben a könyvben
melyet utoljára húsz éve talán lapozott egy
csontos öreg kéz
  életedet még át alig élted
gondolod és
 odakint havazik most várakozol -

(... húz ki a lélek zárva a mindenség ege zöldszín
vénád vakcsobogása se hallatszik soha többé
gukkereden csak a hold odakint tán gyermeki lelkek
- sok kicsi lábnyom - zöld ereidbõl a vér tovaszáll csak
földre bukó indáid ahogy tekeregnek a padlón
és egy másik naprendszerbeli táj szele hív már
balladahõsök énekeit füleled a falakból
nézed a szürkés macskákat ahogy elheverésznek
lassan unottan a lábad elõtt...)



TAÁBORY JÁNOS

Mint néma pacsirta

(Részlet)

Az árnyak testté lettek. Sír nélkül alszanak. Mind néma.
Elfolynak lelkünkön szeretõ emléknek. Remeg a láng,
akár enyelegve nevetgélõ, szürke tollruhás madárseregtõl
a sûrû lomb, a csönd tömör csúcsán segítségért ágaskodik,
szinte hallom, ahogy felsikolt, aztán elenyészik.
A térbe szétszórt szomorú némaságba márt az áradat
elvadult szeszélye, hol a végtelen, mint örvényes ágy,
amelybe korábban Leandrosz kárhozott. Szívem fölött
a félelem képe tûnõdik, mint nyíló cseresznyevirágon
a megláncolt napsugár, mintha bûnbánó lator lenne.
Belõlem születtél. Gondolatom voltál. Messze tûntél.
Pillantásod lágy tánca a szemhatár karcsú csípõjén lesuhan.
Hímzõrámára feszített álmom kék virágára ködös jövõm
képeit hímezte Zeusz nimfalánya, aki szerelmessé tette
Hadészt. Imígy benne, csak a halált tudom megtalálni.
Amit fájt elveszteni. Értelmetlen gyönyörködésbe fúlva.
A többi már semmiség volt. Közben elmúlt a XX. század.
Amit látsz, életnek nevezni túlzás, a nyomor emberi
létünk elválaszthatatlan tartozéka, nyögések visszhangja
szakad fel bõsz Mars nyomában. Megértem, ha abortuszt
kiáltanak a most fogantak, és eutanáziát a megszülettek.
Hiába népesítenénk be az eget Michelangelo képzeletével,
és hiába látnánk ott tulajdon szemével Ádám teremtését,
amint a pompás, vakító káprázatban a borongó arcon friss
vágyra tikkadva gyöngyözik a szépség. Az újjáéledõ
természettel szemben az ember egyedi, egyszer létezõ.
Eljutottunk oda, amikor a manipuláció nem lehetõséggé,
hanem szükségszerûséggé vált. Szívjuk illatát a kornak.
Mintha az élet az új évezredhez érve megdermedt volna.
Vége, ennyi az egész... De ez csak rövid szünet.
Minden megy tovább. A "Kis tehén" meg csak ül a fa tetején.


MÉRLEG

MIHOLICS TÍMEA

Fegyelmezett hexameterek

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

"Mélyen Tisztelt Professzor Uram,
hosszú hallgatás után s kissé szokatlan kéréssel jelentkezem, - igyekszem is már elöljáróban magyarázkodni. Mintegy tizenöt esztendeje határoztam el magamban, hogy harmincnegyedik évem betöltése elõtt megkeresztelkedem. Krisztus harminchárom esztendõs múlt s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették, - ezért gondoltam így. S azért, - bár tizennyolc éves koromtól katolikusnak érzem és vallom magam, - mert azt hittem, hogy ez a megõrült és aljas világ csak rendbejön addig, megszûnik a zsidóüldözés, magánügy, bensõ ügy lesz az én megkeresztelkedésem is, nem gondolhatja senki spekulációnak, vagy menekülésnek. A világ ugyan ma õrült és aljas igazán, de spekulációnak vagy menekülésnek valóban nem hihetõ ma már a megkeresztelkedés, hisz semmi reális elõnye nincs. Erkölcsi aggályaimat így elmosták a burjánzó törvények és rendeletek. Viszont két hét múlva betöltöm harmincnegyedik évemet s meg akarom tartani régi fogadalmamat. [...] Sík Sándor keresztel, május 2-én, vasárnap. Szeretném Professzor Urat felkérni a keresztapaságra. [...]"
    A Zolnai Bélához, egykori egyetemi tanárához írt levél 1943. április 23-án kelt Radnóti Miklós tollából. Három zsidótörvény, Magyarország belépése a háborúba, fasiszta rémuralom, munkaszolgálatosok deportálása, hírek a lágerekrõl jelenthették azt a sok õrültséget és aljasságot, amire a költõ célzott. Egy évvel késõbb megkapta a harmadik s egyben utolsó behívóját kényszermunkára, s ez alól valóban nem mentette fel a kései kikeresztelkedés. Az életmû egészének, a költõ gondolkodásmódjának ismeretében azonban nem is feltételezzük, hogy kiutat remélt volna e lépésben.
    Még 1934-es versében, a Kortárs útlevelére címûben megfogalmazta azokat az alkatától idegen magatartásformákat, melyeket önmagára erõszakolni sosem volt képes: "surranva" élni, eltûnni, "ha fáj a küzdelem", vagy "sárként" tapadni "orvul, lábat, ha rádlép, nyalogatni puhán", de így "az esti csöndben leköpheted magad". A bujkálást, megalkuvást nem tûrõ nézetek ifjú korától fogva mélyen gyökereztek benne. Az intellektuális attitûdöt a halál közelsége - családtagjainak, felesége rokonainak, késõbb közeli barátoknak, író- és mûvésztársaknak az elvesztése - születésétõl kezdve megnehezítette. Önmaga pusztulásának víziója, a haláltudatnak elõbb csak képe, félelme, majd egyre fokozódó, körvonalazódó sejtése, érzése tucatnyi versét szövi át meg át. Mégsem próbált menekülni a fenyegetõ idõkben: 1944. június 2-án, egy évvel túljutva a krisztusi koron, kezdõdött meg kálváriája a szerbiai Bor mellett felállított Lager Heidenauban. E megpróbáltatásokkal teli idõszak termései jelentik Radnóti mûvészetének csúcspontját mind kifejezésmódjukat és megszerkesztettségüket, mind formai csiszoltságukat tekintve. A lebegõ, szétesõ világ ellenpólusaként hivatása, vállalt feladata, a költészet ("a költõ ír, a macska miákol és az eb vonít")1 verseiben pedig a megalkotottság fegyelme maradt számára a biztos kapaszkodó.
    A rokokó irodalmában népszerûségnek örvendõ ecloga mûfajának felelevenítése2 a huszadik században Magyarországon Radnótinak köszönhetõ. A hagyomány megteremtõje az ókori görög Theokritosz3 volt, aki eidüllionjaiban (idill) szerepeltetett elõször pásztorokat - valójában egy-egy városlakót emelve ki környezetébõl, átadva õket az érintetlen természetnek, melynek valamennyi élõlénye békésen megfér egymás mellett, s ahol a harmónia, a szerelem mindent feledtetõ mámora alkotja a világ megbonthatatlan rendjét. Az eredetileg párbeszédes, hexameterekbe szedett formát késõbb Vergilius4 találta alkalmasnak saját mondandójának kifejezésére. Latin nyelvû pásztorverseinek gyûjteménye a Bucolica, melynek darabjait "az õket megõrzõ kódex címlapja után eclogáknak is"5 neveznek. (A szó jelentése 'szemelvény', 'szemelvénygyûjtemény', 'válogatott vers'.) Ha görög elõdje idealizált világot és életmódot ábrázolt, akkor õ magát az aranykort. Az álomi táj azonban Vergiliusnál már disszonanciával telítõdik: az õ korában a hatalomért folytatott öldöklések, területekért vívott harcok, polgárháborúk jelentik azokat a valóságelemeket, melyek az idilli egységet újra és újra megbontani kísérelik. A IX. ecloga bukoloszainak, Lycidasnak és Moerisnek dialógusából kiviláglik Menalcas személyazonossága Vergiliusszal, aki maga is részese volt az erõszakos földosztások miatti csatározásoknak, szenvedõje volt a kiszolgáltatottságnak.
    Az 1930-ban megalakult Sztemma-kör az antik szerzõk és mûveik népszerûsítését tûzte ki célul.6 Egyik alapítója és irányítója, Kerényi Károly klasszika-filológus, vallástörténész indította meg a Kétnyelvû Klasszikusok sorozatát, s hozta létre a Sziget címû periodikát, melynek munkatársai közt lelhetjük fel azt a Trencsényi-Waldapfel Imrét, aki a Tóth Árpád Társaság tagjaként barátját, Radnóti Miklóst munkához és kenyérhez juttatta a sorozat Horatius-fordításába való bevonásával. Õ irányította a költõ figyelmét 1938-ban Vergilius Bucolicájára is: a IX. ecloga magyar nyelvre ültetése meghatározó mûvészi élmény Radnóti számára. A két horizont - a vergiliusi idilli-diszharmonikus és a Radnóti korabeli vágyódó-elégikus - ekkor olvad össze, s válik ezáltal az ókori mûfaj a költõ haláláig léthelyzetének domináns poétikai kifejezõeszközévé.
    A bori notesz 1946. június 23-án került elõ az abdai tömegsírból. Elsõ darabja, a Hetedik ecloga a költõ egyik legcsiszoltabb remekmûve.
    Ebben a versben látszólag megszakad a párbeszédes forma tradíciója (bár Vergiliusnál is találni monologikus eclogát), azonban a három megszólítás ("Látod-e", "látod-e drága", Mondd") és a kérdõ mondatok sorozata révén közvetlen közelbe kerül a távol levõ hitves alakja, így áttételesen felidézõdik a mûfaj ezen alapkövetelménye. A költõ kedvesének tudósít életérõl, társairól, a lágerrõl a szerbiai Žagubica fölötti hegyekbõl. Mégsem egyszerûsödik a mûremek pusztán egyes szám elsõ személyû elbeszéléssé-leírássá.
    A költeményt behálózó ellentétek egyike a fény-árny játék. A vershelyzetben rögzített helyszínt (a "barak") a napszak ("esteledik") önadottsága uralja: a sötétség eltûnteti a szem által érzékelhetõt, a valóság szféráját, vagyis a rabság állapotát újból és újból a foglyok tudatába vésõ "szögesdróttal beszegett vad tölgykerítést". A láthatatlant az ismeret pótolja ("és csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését"). A vakság metaforája itt is, ott is felvillan. Ideiglenes otthonuk, a szerbiai hegytetõ megszemélyesül: vak, hiszen a táborlakók nem tudják, mi történik hazájukkal, hazájukban (a "búvó otthoni tájon"). A zseblámpát mint fényforrást (s a könyvet a tudás megvilágosító erejével) elkobozták, ezért csak "sort sor alá tapogatva" készül a költemény a "homályban", "vaksin". Levelek, a külvilág életerõt adó objektumai nem érkeznek ide, csak a megragadhatatlanul nyomasztó valódi és jelképes köd ereszkedik alá, szûkítvén a másokkal való érintkezési lehetõség amúgy is sovány terét. A különféle országokból idehurcolt emberek itt testvérként élnek. Radnóti, közösséget vállalva velük, nevükben is találgatja sorsuk ismeretlen kimenetelét, "a véget, a sûrü homályba bukót", a végzetet, vagy a menekülést, a "csodákat". Minden este megnyugvást hoz, ugyanakkor hátralévõ napjaik megrövidülését is jelenti. A hold fénye ad egyedül világosságot, de nem hálásat, hiszen megvilágítja a már-már elfeledett szenvedések térbeli határát, a drótkerítést, s a kínzó valóság eleven jegyeit, az õrszemek árnyát a falra vetíti. A rab-létben eszerint a fény nem nyer pozitív jelentést. Csak "az enyhet adó" álomtól - mely legalább gondolatban megszabadítja a foglyokat - fénylik, válik derültté az alvók arca.
    Ehhez az oppozícióhoz kötõdik szorosan a valóság és álom egybejátszása. Az elõbbi rémségeitõl csak az utóbbi ad lehetõséget a menekvésre. A felismerés ihletébõl merítõ költõ, ha nem is az álom, de rokona, az emlékezés, az emlékek megidézésében keres oltalmat. Az otthon (értsd: Magyarország) képének öt soron keresztüli kivetítése drámai hatású: "Szerbia vak tetejérõl" (fent; jelen) repül a képzelet a medencében elterülõ "búvó otthoni tájra" (lent; múlt). A haza meglétének bizonytalansága a magyarság, a kinnrekedt munkaszolgálatosok s az anyanyelvén író költõ létkérdése is, felvetõdik a visszatérés és a versírás értelmének megkérdõjelezése ("Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?"). Az igazság hordozói, a levelek helyett rémhírek szállnak a táborban, így forrnak össze a táborlakók újból, ismeretek híján, vakságukban.
    A költõ rövid de érzékletes helyzetképekben, szinte naturalisztikus hûséggel jeleníti meg életkörülményeiket betûrímmel kihangsúlyozva néhányat: "rongyosan és kopaszon" pihentetik "megtöretett testüket" (máshol "szétdarabolt, lázas test") "szûk helyen", "Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák / ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már". A féreg kifejezéssel nem egy versében találkozhatunk (gyakran a gyökér-metaforához kapcsolódva, alliterációval). Példaképp az Egy eszkimó a halálra gondol címû versében 1935-bõl ("Mert éjjel fúró férgek árja rémít, / miattuk fekszem ébren én itt, /hideg húsuk érzem húsomban"), vagy a Háborús napló 3. darabjában 1935-1936-ból ("tél jön s háború jön; / törten heverek majd, senkise lát; / férges föld fekszik szájamban és szememben / s testem gyökerek verik át"); a Gyökér késõbbi, 1944 augusztusában keletkezett ("Gyökér karján féreg alszik, / gyökér lábán féreg ül", "Gyökér vagyok magam is most, / férgek között élek én"). A Hetedik ecloga már említett során kívül a második szakaszban ("hernyóként araszolgatván a papíron"), és a negyedikben is ("Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, / hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben"), mely soroknak valódi élmény szolgáltathat hitelességet.
    A hexameter a görögországi archaikus kor legkedveltebb ritmusa volt. A megnevezést elõször a halikarnasszoszi Hérodotosz7 használta az i.e. 5. században. Jelentése görögül 'hat ütem'. Eredete egy különleges haditánchoz kapcsolódik (kalamae körtánc), amely a támadást és a visszahúzódást utánzó hullámzó mozgásból áll.8 A legkorábbi ránk maradt, írásos görög mûvekben, a homéroszi eposzokban alkalmazott - szabályos és szabálysértõ - hexameter fajtái közül Radnóti a 36 sorból összesen 18-ban elevenítette fel valamelyiket. A létezõ nyolc szabályos homéroszi hexameter közül életre kel a holodaktilikus, mely (az utolsó ütem kivételével) csupa daktilusból áll:
    Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak
    - U U | - UU | -   UU | - U U | - U U | -   U
    a ritmuskövetõ, melyben a lábhatár egybeesik a szóvégekkel (itt holodaktilikus sorral kombinálva, penthémimerész metszettel):
    s látni az ablakon át, hogy a fegyveres õrszemek árnya
    - U U | - U U | - | | U U | - U U | - U U | - U
    a szapphikus, melyben az elsõ és utolsó láb spondeus:
    Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
    - - | - U U | - U U | - U U | - U U | - U
    a periodikus - ütemeit felváltva alkotja daktilus és spondeus (tehát DSDSDS), az antikvitás pásztorjátékainak kedvelt sormetszetével, a bukolikus dierézissel:
    Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
    - U U | - - | - U U | - - | |  - UU |  - -
    s a fegyvertánc-hexameter (DDSDDS):
    Bomba sem érte talán? S van, mint amikor bevonultunk?
    - U  U | - U U | - | |        - |  - U U | - U U |   - -
    A három fennmaradó sorfajta (a spondaikus, melyben az 5. ütem spondeus; a holospondaikus és a lépcsõzetes, melyben az egymást követõ szavak szótagszáma emelkedik) ritkább mind a magyar, mind a világirodalomban. Találhatunk egy szabálytalan homéroszi fajtát is, az ún. puha hexametert, melyben (az elsõ, vagy mint itt) a 4. láb trocheus:
    Rásüt a hold, s fényében a drótok ujra feszülnek
    - U U |   - - | - U U | - U | - U U |   - U
    Több sorban alkalmaz bukolikus dierézist vagy cezúrákat (mint penthémimerész, harmadtrocheusi vagy hephthémimerész metszet), a hidak közül pedig a hellenisztikus korban kötelezõvé tett Hermann-hidat (eszerint nem lehet szóvég a 4. láb két rövid szótagja közt):
    Jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot
    - - |  - - | -  U U | - U U | - UU |  - U
    A másik 18 sor ritmikája is kifogástalan, ha szabályszerûséget nem is állapíthatunk meg bennük. Csodálatra méltó egy embertelen világ teremtette embertelen helyzetben fegyelmezett, pontos idõmértékes sorokat megcsendíteni. Akárcsak a szavak, a mérték is jelentést közvetít. A forma zártsága tendencia Radnótinál a fenyegetettség-érzés, a világ elaljasodásának növekedésével. Egyfajta védelmet biztosít a költõnek, segítségével a tragikumot mintegy eltávolítja, kirekeszti a költészet értékõrzõ világából, rendezi a széttartani kívánkozó szálakat. Õ maga fogalmazott így egy 1934-es tanulmányában (Jegyzetek a formáról és a világszemléletrõl): "a formálás utolsó ítélet a dolgok felett"; "egységet teremtés minden széthúzóból".
    A barakk belsejében szemlélõdõ költõ a költemény kezdõ szakaszában a hitvest szólítja meg, s prousti technikával kapcsolja ide õt újból az ódai befejezõ szakaszban: a cigaretta ízérõl tudatába ötlõ csók emléke juttatja eszébe szerelmesét, akihez a záró sor végsõ kiáltását is intézi, a keretes szerkezet által - a kötött versforma és a tábor eleve korlátolt világa mellett - még inkább zárttá téve a vers egészét. A kedves többszöri megszólítása, a monologikus párbeszédek, a leíró részek, a hármas tagolás s a feleségéhez fûzött verszáró vallomás (mely ideidézi Horatius Kibékülés címû, Radnóti által lefordított versének utolsó sorát: "csak véled tudok én halni is, élni is") a mûfajt az episztolához közelíti.
    Sajátos szerkesztéssel és egyben mûfajváltozással van tehát dolgunk, melyet megízlelhettünk a theokritoszi idill puritán lélegzésétõl a vergiliusi modulációkon, hangnemváltásokon át a modern világ kényszerûségébõl adódó tragikus sorshelyzet kiszámíthatatlanul összetett strukturáltságáig.
 

JEGYZETEK

    1  Második ecloga, 1941. április 27.
    2  Ld. pl. Faludi Ferenc számozott eclogái
    3  Szül. i. e. 300-ban, Szicíliában
    4  Szül. i. e. 70-ben, Észak-Itáliában
    5  Szerb Antal, A világirodalom története, Magvetõ Könyvkiadó, Bp., 1962, 83. l.
    6  Szepes Erika, "mint fatörzsbõl gyönge ága". Radnóti Miklós baráti körérõl= R. M. és kora, szerk. dr. Gordon Gyõri János, ELTE R. M. Gyakorlóiskola, Bp., 2003., 228-240. l.
    7  Hérodotoszt (i.e. 485-425 körül) a történetírás atyjának szokták nevezni.
    8  Szepes Erika-Szerdahelyi István, Verstan


KÉPZÕMÛVÉSZET

TASNÁDI ATTILA

Gyurcsek Ferenc mûvészete

Gyurcsek Ferenc lassanként életmûvé terebélyesedõ szobrászi munkásságát, mint minden jelentékeny mûvészeti teljesítményt, többfelõl is meg lehet közelíteni. Kvalifikálhatjuk a mûvészi koncepció, a vállalt eszmeiség oldaláról, szemlélhetjük a formai megvalósítás, a kifejezés színvonalát nézve is, sõt vizsgálhatjuk a tekintetben, hogy munkái milyen feladatot vállalnak, milyen funkciót töltenek be a gyakorlatban. Akármelyik nézõpontot válasszuk is, a Gyurcsek-oeuvre minõsége megkérdõjelezhetetlennek tûnik. Ez a mûvészet életigazságok megfogalmazására és kimondására hivatott, s választott problémakörének imponáló állandóságán belül egyre sajátosabb és merészebb formalátással és kompozíciós megoldásokkal képes meglepni. Pályakezdésétõl az ember és a világ viszonya foglalkoztatja, azokat az élethelyzeteket nyomozza, amelyek révén az egyén alakítója saját és közössége sorsának.
    Nem véletlen, hogy elsõsorban a közösségi célú, monumentális feladatokhoz vonzódik, s ha megbízás híján olykor kis- és középméretekben gondolkozik, akkor is a köztéri megjelenítés lehetõsége lebeg a szeme elõtt. Innen, hogy kisléptékû dolgait is monumentális erõ, robusztus lélegzetvétel feszíti - szobrai szinte kikövetelik maguknak a teret, a távlatokat. Ezt a benyomást nyomatékosítják anyagai is, melyek között kitüntetett szerepet kap a márvány, a vas és a beton. Eddig kivitelezett tucatnyi köztéri alkotása, élükön a szolnoki Tanúheggyel jelentékenyen kitágították az emlékmûrõl alkotott addigi elképzeléseinket.
    Elõadásmódja formanyelvileg az összefoglalás és az egyszerûsítés, gondolatilag pedig az általánosítás felé halad, kevéssé a konkrétumok, inkább az ezekbõl leszûrhetõ törvényszerûségek és tendenciák megjelenítése érdekli. A szobrot építményszerûen, ám a tárgyi világ formarendjétõl sem elrugaszkodva alakítja ki, s erkölcsi és társadalmi nézeteinek, szociológiai felismeréseinek reprezentálójaként hasznosítja. Gyakorta élt a futuristák mozdulatfázisokra építõ plasztikai fogásaival: a szobrok egész csoportját mintázta meg ebben a dinamikus, a formákat megsokszorozó stílusban. A szobrok egyes elemeinek e ritmikus megismétlésével egyfelõl növelni szándékozott a kifejezendõ gondolat súlyát, másfelõl - fõként a köztéri szobrok esetében - oldani az alkotást övezõ geometrikus városkép egyhangúságát.
    A szegment-elfordulások nyüzsgõ és kiáltó dinamikája, a karok, lábak, arcok hatványai a nyolcvanas években tömbökké sûrûsödnek - a soktestû mozdulat egyetlen erõteljes hullámveréssé csomósodik. Tõmondatszerû, tiszta jelentés, olykor csaknem emblémává, képletté szigorodott tartalmi és formai koncentráció jellemzi a korszak mûveit, melyekben a történelemformáló indulat fogalmi mibenléte, tömegbázist teremtõ és világképet formáló tartalma nyer kifejezést. Ilyen típusú munkái voltaképpen plasztikai effektusok közbeiktatásával megvalósított vizuális hasonlatok, melyek értelmét nem a megjelölt tárgy és a jel közötti realisztikus analógia biztosítja, hanem az úgynevezett hatásforma, amely asszociációkeltõ ereje folytán mélyebb és összetettebb valóságtükrözésre képes, mint a természeti forma.
    Kubisztikus építettségük okán ebbe a mûcsoportba kell sorolnunk Gyurcsek munka- és munkásábrázolásait is, amelyek nem munkástípusok vagy munkamozzanatok szimpla leképezései, hanem a munkaviszonyban is megjelenõ társadalmi változások fantáziagazdag megjelenítései. Hõseit munkaeszközök társaságában, ipari formákat idézõ szerkezetek, állványok, vastraverzek között tevékenykedve láttatja, mintegy szembesítve az emberalakot az általa formált környezettel. Munkásai nem rabjai, hanem élvezõ urai a munkának, tudják, hogy hatalom van a kezükben, amelynek birtokában modern Prometheuszként megforgathatják a világot.
    Az évtized végének fejleményei, a rendszerváltozással együttjáró ellentmondások a szakmai problémák felé terelik mesterünk érdeklõdését, ezek keretében próbálja meg tisztázni, újragondolni életelveit. Egy látszólag semleges, ám valójában nagyon is célzatos tartalmú plasztikai alakzat, a lovasszobor mellett állapodik meg, annak is egy dinamikus, vágtató változata mellett. A ló, mint tudjuk, õsidõk óta a szabadság és az ifjúság szimbóluma, rohanása a szárnyalás, a tér és az idõ legyõzésének a szinonimája. Vitathatatlan, hogy a lovasszobrok egyre szaporodó ciklusa a téma ilyen értelmezését is megengedi, mindamellett ezek a szobrok bizonyos drámaiságot is hordoznak. Ez a drámaiság éppen formai karakterükben érhetõ tetten.
    Ha ugyanis végiggondoljuk felépítésük mikéntjét, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy voltaképpen "stabil mobilokról" van szó, azaz a lovak és lovasok száguldása nagyon is behatárolt, helyhezkötött. Megmintázásuk improvizatív módja szembenáll axiómatömörségû térbehelyezésükkel. A kontraszt érzékeltetése, nem kétséges, tudatos: az álmok és a realitások összeütközését példázza. Azt nevezetesen, hogy manapság a jobbító indulatok is falakba ütköznek, amely falakat mi magunk emeljük önzésbõl, közömbösségbõl, igénytelenségbõl.
    Gyurcsek Ferencet nyomasztja ez a helyzet, mert szárnyalni, cselekedni, alkotni akar. Mert nem kenyere a megalkuvás. Indulatos mûvészetét ezért nemcsak nagyrabecsüljük, de a lehetõ legtisztességesebbnek is tartjuk. Mert az igazi mûvészet mindig alternatíva-állítás, az ember magasabbra emelkedésének szorgalmazása.
    S ezt akkor is szorgalmazni kell, ha pillanatnyilag nincs realitása. Enélkül ugyanis nincs mihez mérnünk magunk.