OLVASSUK EGYÜTT

SZEPES ERIKA

Egy csepp emberség

Vas István párversérõl

Bajos lenne megmondani, hogy egy mûalkotás miért hat az emberre, hiszen mindegyik másért és másként hat. Olykor a nehéz, bonyolult gondolatok folyondáros szövevénye kavar fel, másszor a díszítetlen, põre egyszerûség. Vas István következõ párverse számomra az egyszerûség és az egyszerûségében megrendítõ vallomásosság erejével hat.
 
 
 
Megyek

Az élet ha elenged
Indulni készen állok 
Vörös bor és fehér bor
Sokszor folyt poharamba 
Ez is volt és az is volt 
Kínból üdvözülésbõl 
Uram eleget adtál 
Megyek ha elbocsátasz 

Mégsem

Eleget megtelítõt
Torkomig émelyítõt
Úgy látszik mégsem adtál
Élet még most sem untatsz
Kegyelmedhez igyekszem
Méltó maradni enni
És inni és ölelni
Ahogyan és amennyit
Lehet szabad figyelni
És nézni várni hinni
A kínokat kibírni
Ha még el nem bocsátasz

Ez a két rövid vers Vas István kései ciklusából, az Anakreóni dalok-ból való, amelyeket hetven évesen kezdett írni. A versforma és az alapgondolat az ógörög költõtõl származik, aki még a többi görögnél is jobban félt az öregségtõl és a haláltól. Az elsõ vers az önmegadás, a rezignáció hangja, megszólítottja azonban nem görög isten, hanem a kereszténység mindenható Ura. Antikvitás és kereszténység egymás mellettisége ebben a versben mintha a keresztény alázat felülkerekedését mutatná. A párvers azonban a lázadás, a végsõ ellenkezés hangján szól: nem volt elég az élet, még szeretnék itt maradni a földön, ha kínnal is, de itt maradni. A vers megszólítottja nem is a keresztény isten, hanem maga az Élet, a pogány görögség mindennél szentebb, legfelsõ hatalma. Hozzá fohászkodik, minden földi gyönyör meghosszabbításáért, a maga teljes reménytelenségében ez a szûkszavú, bensõséges kérés, a legmélyebbrõl feltörõ ima.
 

Dürer emlékére


KOSZORÚ

62 éve szabadult fel Magyarország. Errõl az - ünneptelenített - ünneprõl, az évezredes feudalizmustól megszabadult, új Magyarország születésnapjáról, amióta lapunk létezik és ameddig fennáll, minden évben megemlékezünk. Most egyik legszebb felszabadulási versünkkel, Fodor Józseféval (1898-1973), amellyel egyben a budapesti szovjet hõsi emlékmûvet lerombolni akaró újfasisztáknak is üzenünk.
 

FODOR JÓZSEF

Piros fejfák

Nyírfa leng sírjuk fölött,
Lágy szélütem.
Aludjatok
Csendesen.
Aludjatok -
A nagy élet ellobog.

Hol a Don robog,
Onnan jöttek õk,
Hol a Volga ragyog -
A halálba menõk.
Adj nekik, magyar rög,
Lágy pihenõt.

Hisz kart érted emeltek
E seregek.
Érted aludt ki szivük,
A hõs, meleg.
Édes, furcsa daluk ajkukon
Többé nem remeg.

Onnan jöttek messzirõl
S amerre a had haladt,
Futott elõlük az éj -
S elhulltak a harc alatt.
Elhulltak: s hosszú a halál,
És az élet egy pillanat.

Szergej, Iván, Nikoláj,
Ott pihennek csendesen,
A földért meghaltak õk,
Amely nekik idegen.
Légy hozzájuk jó anya, föld,
És jó apjuk, Istenem!

Méla, furcsa daluk nem remeg
Többé ajkukon,
És nem mennek, ha megy a sereg,
Hazafelé az uton,
Hiába várja honi meleg,
A Dnyeszter, a Volga, Don.

Hiába várja honi meleg,
Mert elnyerte a halál -
De áldott emlékû a sereg,
Mely a szabadságért kiáll.
Kik meghaltak a rögökért,
Onts értük könnyet, mint õk a vért!

Itt aluszunk, íme, sorba lent,
A hû parancsteljesítõk,
Mint a néma, hû jóakarat,
Úgy jöttek, menteni, õk,
Sírjukat õrizze kegyelet,
emléküket az idõk.
              1945
 

Élet (I.)


KÉPZÕMÛVÉSZET

SOLYMÁR ISTVÁN

Csohány Kálmán

Részlet a szerzõ azonos címû kismonográfiájából

Csohány Kálmán 1925-ben született Pásztón. Gyermekkorát és ifjúságát Palócföld szelíd hegyvidékén élte, ahol akkoriban még a bányászok többsége is parasztházakba tért haza munka után.
    Szülõföldje máig hordozza a kulturális ellentmondások örökségét. Nem volt ezen a tájon sem a dunántúli, sem az alföldi mezõvárosokéhoz hasonló polgárosodás. Jobbágyok szegényparaszti utódai éltek errefelé uradalmi birtokok árnyékában. Juhászok, szénégetõk, favágók, mezõgazdasági cselédek ivadékai mentek el kenyeret keresni a múlt század vége óta megnyitott szénbányákba. Az egymást követõ kivándorlási hullámok sokat közülük Kanadáig vetettek. Salgótarján - ahol Csohány a középiskolát végezte - máig is az új városok közé tartozik; mûvészeti öröksége csekély és töredékes. A salgótarjáni szénmedence forradalmi hagyományai viszont országos mértékkel is gazdagok. A szervezett munkások mozgalma 1919-ben és 1944-ben az ellenforradalom és a fasizmus elleni harc egyik központjává tette ezt a vidéket. Az elsõ világháború után született s a második világháború idejére felnövõ nemzedék igen gyakran találkozhatott itt elégedetlenkedõkkel, és a jövõrõl új gondolatokat szövõ emberekkel. A kommunistaság gyanúja - nem ok nélkül - ott lebegett a vidék munkássága, napszámos, summás szegénysége fölött: a kíméletlen osztályelnyomást képviselõ csendõrség árgus szemekkel figyelte az itteni népet.
    A nadrágszíjföldeken kínlódó, summásságba járó parasztság életformájában az elmaradott gazdasági viszonyok megõrizték a hagyományos paraszti kultúrát. A használati tárgyak, bútorok, dísztárgyak lassan, hosszú idõ múltán cserélõdtek ki, a népviselet századunk közepéig fennmaradt a falvakban. Lagzikban, búcsúkkor még népdalokat is énekeltek, amikor a gyermekek az iskolában már országszerte tanulni kezdték a Kodály, Bartók és a nyomukban járó gyûjtõk feltárta népi zenei nyelvet.
    Csohány Kálmán e mélyreható változás nemzedékének tagja. Salgótarjánban érettségizett 1944-ben, életének elsõ két évtizedét a régi világ és ennek felbomlása töltötte ki. Az ifjúkor különösen fogékony idõszaka minden érzékeny alkatú embernek, bár bizonyos védettséget is ad a megrázkódtatásokkal szemben. Csohány Kálmán a háborús események idején fakitermelésen vállalt munkát a csíki havasokban. Elõzetes megfontolás nélkül kibúvót nyert így a levente-, majd katonai szolgálat alól, melyre utóbb az õ korosztályát is kötelezték.
    Csíkban vészelte át a háború végét, s közben olyan helyzetbe jutott, hogy egy darabig elindulni sem tudott hazafelé. Erdély - az ott átélt éhezések, fázások ellenére - kitörölhetetlen emléket hagyott benne, második hazája lett. Székelyföldön naponta olyan derûs, emberséges paraszti gesztusokat tapasztalt, amelyek a palóc népre is jellemzõek. A székelységnél található népi kultúránk legsûrûbb tenyészete, tájnyelve érzékletességében, archaikus zamatában és ritmusában páratlan. Székelyföld embere, tája, egész közege az életbölcsesség, életismeret iskolája lehet annak, aki figyelmes e fennmaradásáért sokat próbált világ tanítására. A népi romantika, mely Csohány évjáratának jobbjait feltétlenül megérintette, e tájon részben igazolást nyerhetett, különösen egy önmagát nehéz, kétkezi munkával fenntartó, tanult és fogékony fiatalember reális szemléletének oldaláról.
    Erdély segítette késõbb az anyanyelvi képteremtésben is. Munkáin erre vall a tömör, egyszólamú ritmus, a magasság-mélység irányában hangsúlyozott, világosan tagolt komponálásmód, az inkább kisebb méretben, feszültséggel való komponálás, a túlméretezéstõl való idegenkedés, s a képsík mögött meg nem osztott, végtelenre nyitott tér.
    1945-ben Csohány visszaérkezett Pásztóra, 1946-ig vasúti pályamunkás volt, majd 1946-47-ben szénbányászként dolgozott Nagybátonyban. A felszabadulás utáni években sok más korbeli társa járt hasonló utat: a régi pályaválasztás módozatainak helyébe még lassan bontakoztak az új tervek, a megélhetés, újjáépítés gondjai között az éppen kezük ügyébe esõ munkát vállalták. A munkáséletben, a népi világban való otthonosság nélkül el sem tudnánk képzelni Csohány Kálmán grafikai költészetét. Alakjaival grafikánkban éppúgy megteremtette a népi típusok egyik csoportját, akár Medgyessy Ferenc a szobrászatban. Még a magányt és az elmúlás fojtó elõérzetét kifejezõ lapjain is nyilvánvaló a közösségben való gondolkodás. A szimbolikus jelentést hordozó fõ kompozíciós elemeket munkáin a közösségbõl felmutatott figurák és jelek viselik.
    1947-ben felvették a Képzõmûvészeti Fõiskolára, 1952-ben szerezte meg a grafikus diplomát. Hincz Gyula, Koffán Károly, Ék Sándor és Konecsni György volt mestere. Tanulmányainak idõszaka egybeesik a "személyi kultusz" válságos éveivel. Népi kollégistaként õt is érintette a fordulat éve utáni mûvészetpolitika, melynek útvesztése során a munkás-paraszt környezetbõl fényes tervekkel összetoborzott fiatalok egyszeriben bûnös politikai irányzat részeseiként utcára kerültek, s a kollégiumokból zsúfolt pesti albérletekbe húzódva folytatták tanulmányaikat. A Fõiskola is olyan próbák elé állította Csohányt naturalista követelményeivel, sematizáló igényeivel, amelyeken alig tudott átvergõdni. A küzdelmes, bizonytalansággal teli években a tehetséges fiatalok mohón keresték a mûvészet valós igazságait, elrejtett tanulságait. Csohány talán annak köszönheti széles mûveltségét és mély ítélõképességét, hogy oly kevés segítséget kaphatott megszerzésükhöz. Önmagának kellett feltárnia a forrásokat. […]
    Grafikai munkásságára kezdettõl jellemzõ a tömör, lakonikus fogalmazás és a külsõséges formai modorosságok mellõzése. Kezdeti rajzain, illusztrációin sem törekszik a színhely és a cselekmény leltározására, sem pedig a mûtõl idegen, keresett, bravúros, dekoratív grafikai megoldásokra. A lényeg - a vers, elbeszélés, regény teljes mondanivalója nyomán támadt élmény - megfogalmazása, mindenek elõtt való számára: az irodalmi mûbõl kivont igazságot hitelesen, mégis egyéni látomással, képben újjáteremtve rajzolja meg. Látásmódja szemérmes, zárt. Nagy gesztusok helyett az indulati, érzelmi feszültség belülrõl felfokozott - kívülrõl szinte a terheléstõl mozdulatlanná merevedett - pillanatait éli át. Mûvészi fejlõdése nem egyéb fokozatos és fokozódó elmélyülésnél. Mind többet tud elhagyással hozzátenni kifejezõerejéhez, kompozíciója bonyolultabbá válik, gondolati és indulati úttörését követik határozottabbá, majd szinte önkéntelenül elevenné váló vonalai, melyek végül már szeizmográf érzékenységgel válnak eggyé a mondanivalóval; bevésõdnek, hurkokba szaladnak, lebegnek, közvetítik a szív dobbanásainak ritmusát.
    A magyar grafika reneszánsza - ahogyan a hatvanas évekre kibomlott grafikai irányzatokat szoktuk volt nevezni - kapcsolatot talált a legjobb századunkbeli hagyományokkal, Nagy Balogh János, Nemes Lampérth József, Uitz Béla, Derkovits Gyula, Nagy István rajzmûvészetével, s a közvetlen, élõ elõdök - Barcsay Jenõ, Szabó Vladimir, Szalay Lajos - munkásságával, a miskolci Grafikai Biennálék megindulásával önálló, rendszeres kiállítási fórumra jutott, a hódmezõvásárhelyi tárlatokon, majd az országos tárlatokon mindjobban magára vonta az erõteljes, új mûvészi eredmények iránt nem közömbös képzõmûvészeti közönség figyelmét. Csohány Kálmán hódmezõvásárhelyi kapcsolatainak egyik ágát kerámiái képviselik. Ott égette színes kerámia falképeit, melyek kommunális belsõ terekbe kerültek; szállodákba, kórházakba, óvodába.
    Pázmány Péter mondotta, hogy "azki nem nyúzatik, nem nevelõdik". A modern pedagógia aligha vallhatná ezt az elvet, mégis van benne igazság. Az ifjúságnak szüksége van erõpróbákra, nem fogadhatja el készen a készet, "káromkodással lép az életbe" - Martin du Gard szavai szerint. Csohány Kálmán és a népi rétegekbõl jött grafikustársai a népuralom rendjét érezték egyetlen esélynek önmaguk megvalósítására. Küzdelmük azért folyt, hogy az örökös vesztõ szerephez szokott népi többség nevében is hitüket, jogukat érvényesítsék.
    Az új grafika csak küzdelmét tekintve volt egységes, egyéniségei kezdettõl viselték megkülönböztetõ vonásaikat. Kondor Béla volt - s ez a "volt" azóta visszavonhatatlanul kétszeres értelmû - a faltörõ, a szenvedélyes vezéregyéniség. Mellette Csohány a töprengõ, megtartó, a rohanó idõben is helyben gyökerezõ. A párhuzamos alkotó-kettõsök együttes fellépésére nagy példák egész sorát találjuk nálunk, elég Petõfi és Arany, vagy Ady és Móricz nevét említenünk.
    Csohány Kálmán rézkarc, tusrajz és litográfia kompozícióin az érzelmi átélés nincsen lezárva, a jelek értelme nyitott és továbbrezgõ, annak ellenére, hogy konstruktív módon, világos, tiszta, zárt szerkezetességgel, sokszor monumentális összefogottsággal komponál. Súlyos, reális, statikus, az egész képfelületet kitöltõ kompozíció lép át belsõ feszültségével a látomás birodalmába, és oda is magával viszi a beivódott élményeket, mintha önmagával együtt nekünk is látna. Ezen a ponton Csohány új területet hódított a magyar mûvészetnek, mely anteuszi erõforrásait alig vitte ikaroszi vállalkozásokba. Õsi, elsüllyedt tapasztalatok és új csodák elválaszthatatlan egysége szól hozzánk mûveibõl, az etnikum nyelvi titkaihoz tartozó ritmust, formarendet, látásmódot járnak át az új idõknek új dalai.
    Csohány népisége nem átvett elemekre épül, hanem látásmód, amely annyira áttételes, hogy csak zamatát, illatát érezzük; könyv, melynek lapjai közé valaha rozmaringszálat tettek. A madarak, fák, kapuk, szárnyas angyalok jelkép értelme csak egy-egy mûvén belül közelíthetõ meg, nem szerkesztett jelképrendszert belõlük.
    Az emberi sors törvénye alól nem ismer menekvést, nem kínál vigaszt, feloldódást, csak a szembenézés katarzisát. Ember- és életszeretete újból és újból az örvény szélére húzza, de az elfogadhatatlannal való számvetéskor nem kap az önámítás szalmaszálához. A Fekete bárány vagy A katona végsõ és megfellebbezhetetlen ítéletet sûrít. Csak ez a két lap mennyi mindent mond a mi századunkról!…
    Csohány mûve nem apró, múlandó érdekek mellett vagy ellen születik. Hiába sürgetnék stílusváltogatásra, praktikus szolgálatokra, attrakciókra - megyen a maga útján. Cipeli magával hamuban sült pogácsaként gyermekkori kapcsolatát a természettel, sorsbeli közösségét a néppel - melybõl úgy vált ki, hogy nem vált el tõle -, találkozásait az emberséggel és az embertelenséggel, az elvesztettek emlékezetét és a jövendõk elvesztésének sejtelmeit. Mûvei átfogják a közelt és a távolt; eredeti alkotó mély, õszinte megnyilatkozásai.

    1976
 

Fészek


 

MÉRLEG

MÉSZÁROS ISTVÁN

Minõségi növekedés a hasznosításban:
a gazdálkodás egyedüli útja

    1.

    Hajdanán a tõkés termelési mód nagy haladást képviselt minden megelõzõhöz képest, bármilyen problematikusnak és csakugyan destruktívnak bizonyult - kellett bizonyulnia - végtére is ennek a történelmi haladásnak. A tõke, megszakítva a hosszan érvényesülõ, ám kényszerû közvetlen kapcsolatot emberi használat és termelés között, s ezt árukapcsolattal helyettesítve, látszatra ellenállhatatlan terjeszkedés dinamikusan kibontakozó lehetõségeit nyitotta meg, amelynek - a tõkerendszer és szolgálatkész megszemélyesítõi álláspontjáról - semmilyen elképzelhetõ határa nem lehetséges. A tõke termelési rendszerének paradox és végsõ soron teljesen tarthatatlan belsõ meghatározottsága az, hogy "minden áru nem-használati érték birtokosa számára, használati érték nem-birtokosa számára. Tehát általánosan gazdát kell cserélniök. [...]Az áruknak ezért mint értékeknek kell realizálódniok, mielõtt mint használati értékek realizálódnának."1
    A rendszernek ez az önellentmondásos belsõ meghatározottsága, amely megszabja az emberi szükséglet könyörtelen alávetését a tõketerjeszkedés elidegenítõ szükségszerûségének, ez tünteti el az általános ésszerû ellenõrzés-irányítás lehetõségét e dinamikus termelési rendbõl. Veszélyes és hosszabb távon katasztrofális következményekkel jár ez, minthogy idõvel a korábban teljességgel elképzelhetetlen gazdasági fejlõdés nagy pozitív hatalma pusztító negativitássá változik át, s végképp hiányzik az itt szükséges reproduktív korlátozás.
    Amit rendszeresen mellõznek - s magának a tõkerendszernek a változatlan fetisiszta parancsolataiból és megrögzött érdekeibõl fakadón kötelezõ is mellõzni -, az a tény, hogy óhatatlanul véges világban élünk, s ennek szó szerint életbevágó objektív határai vannak. Az emberi történelemben hosszú ideig, beleértve a tõkés fejlõdés több évszázadát, viszonylagos biztonság mellett lehetett nem venni tudomást - s így is történt - ezekrõl a határokról. De ha egyszer követelni kezdik a magukét, ahogy visszafordíthatatlan történelmi korunkban nyomatékosan ezt tenni kényszerülnek, semminõ irracionális és pocsékoló termelési rendszer, akármennyire dinamikus is (valójában minél dinamikusabb, annál rosszabb), nem bújhat ki a következmények alól. Csak ideig-óráig tekinthet el tõlük úgy, hogy új irányban keres érzéketlen igazolást a rendszer minden áron való önmegóvásának többé-kevésbé nyíltan destruktív parancsolatára: a "nincs alternatíva" bölcsességét prédikálja, s ennek szellemében söpri félre, s ha bármikor is szükség mutatkozik rá, brutálisan elfojtja még a legnyilvánvalóbb vészjelzéseket is, amelyek a föltartóztathatatlan jövõt vetítik elõre.
    Hamis elméletalkotás a szükségszerû következménye ennek az aránytalanul féloldalra húzó objektív strukturális meghatározottságnak, a csereérték uralkodásának a használati értéken, s nemcsak a kortársi kapitalizmus legképtelenebb és vakon apologetikus föltételeit tekintve, hanem már a polgári politikai gazdaságtan klasszikus korszakában is, a tõkerendszer történelmi fölívelése idején. Mégpedig azért, mert a tõke uralma alatt mindenáron a fiktíven korlátlan termelést kell hajszolni, valamint elméletileg igazolni, mint ami az egyedül ajánlatos. Ez a hajsza parancsoló követelmény, még ha egyáltalában semmi garancia sincs rá, hogy (1) sor kerül az elõteremtett áruk megkívánt és fönntartható "gazdacseréjére" az eszményített piacon (köszönhetõn annak a rejtélyes jóindulatnak, amellyel az Adam Smith-féle még rejtélyesebb "láthatatlan kéz" viseltetik); és hogy (2) a korlátlannak tervezett - s emberileg korlátozhatatlan, minthogy elsõdleges meghatározottságában elválasztódik a szükséglettõl és használattól - áruszolgáltatáshoz kellõ objektív anyagi föltételeket örökre biztosítani lehet, tekintet nélkül arra, hogy milyen pusztító hatással van a tõke társadalmi anyagcsere-újratermelési módja a természetre s következõleg magának az emberi létezésnek az elemi föltételeire.
    Hogy a piac eszményien alkalmazható a fönti (1) pontban jelzett megváltoztathatatlan strukturális hiba helyrehozására, az csak önkényes, utólagos "ebgondolat", ami számos hasonló bordában szõtt önkényes föltevést és teljesíthetetlen szabályozási tervet hoz magával. A piac mint utólagos jóvátevõ ötletének alapjául szolgáló, kijózanító valóság: egy egész sor leküzdhetetlenül ellenséges hatalmi viszony, amely a monopolista uralom és a rendszer antagonizmusainak fölerõsítése irányába mutat. Hasonlóképp, a tõketerjeszkedés korlátlan követésének súlyos strukturális hibáját - a mindennél fontosabb "növekedés" mint öncél eszményítését -, amint a fönti (2) pontban hangsúlyoztuk, egy éppoly fiktív "ebgondolat" egészíti ki, amikor is azt kéne elfogadni, hogy okvetlenül kell lennie valamiféle rendelkezésre álló gyógyírnak. S ez az ily módon elképzelt gyógyír - ami alternatívája volna annak, hogy a rendszer a végzetes "stacionárius állapot" helyrehozhatatlan negativitásába zuhan, amely képzet a tizenkilencedik században bukkant föl a polgári politikai gazdaságtan elméletében - egyszerûen csak egy ábrándos javallat arra, hogy "egyenlõbbé" (s imígyen kevésbé konfliktusoktól marcangolt valamivé) kell tenni az elosztást, de közben úgy hagyni a termelési rendszert, ahogy van. Ez a posztulátum, még hogyha kivitelezhetõ volna is, ami, persze, nem lehetséges magának a tõke társadalmi rendjének az alapvetõ hierarchikus strukturális meghatározottságai miatt, nem volna képes megoldani a termelés semmilyen súlyos problémáját, amire a tõkerendszer orvosolhatatlan elosztásának leküzdhetetlen ellentmondásai is épülnek.
    A liberális gondolat egyik fõ képviselõje, John Stuart Mill, amilyen õszinte, amikor a jövõ "stacionárius állapota" miatt aggódik, éppoly reménytelenül elrugaszkodik a valóságtól, amikor gyógyírt javall a bajra. Az ugyanis, amiképp e problémát tárgyalja, csak üres reményt tud nyújtani, hiszen e gond éppenséggel abszolúte megoldhatatlan a tõke álláspontjáról. Azt írja: "Õszintén remélem az utókor érdekében, hogy jóval azelõtt beéri majd stacionárius mivoltával, mielõtt a szükség rákényszeríti."2 Ekképpen Mill nem jut többre gondolatmenetében paternalista prédikációnál, mert összhangban azzal, hogy elfogadja Malthus diagnózisát, csupán a népességnövekedésbõl fakadó problémákat ismerheti el, de semmi olyat, amelyik a tõke újratermelési rendjének ellentmondásaiból ered. Világosan kitetszõ burzsoá önelégültsége minden lényegbevágó tartalomtól megfosztja elemzését és paternalista reformszándékát. Mill ellentmondást nem tûrõn jelenti ki, hogy "Csak a világ elmaradott országaiban fontos cél még a megnövekedett termelés: a fejlettebbekben a jobb elosztás iránt mutatkozik gazdasági szükség, aminek elengedhetetlen eszköze a szigorúbb népességkorlátozás."3 Ez a "jobb elosztásra" vonatkozó ötlete is reménytelenül valótlan. Amit Mill sehogy sem ismerhet föl (vagy el), az, hogy az elosztás döntõen fontos aspektusa a termelõeszközök érinthetetlen, kizárólagos odaosztása a tõkés osztálynak. Érthetõ hát, hogy a társadalmi rend mûködésének ilyen önkiszolgáló premisszája mellett mindig uralkodó marad fölfogásában egyfajta paternalista fölsõbbrendûségi érzés, amennyiben szerinte semmiféle megoldás nem várható, "amíg a jobb elmék nem érnek el sikert a többiek nevelésében"4, hogy emezek fogadják el a népességkorlátozást s a "jobb elosztást", amely a föltevés szerint e korlátozásból fakad. A nép tehát verjen ki a fejébõl mindent, ami a fönnálló társadalmi anyagcsere-rend destruktív strukturális meghatározottságainak megváltoztatására vonatkoznék, amelyek kérlelhetetlenül sodorják a társadalmat egy pangó stacionárius állapot felé. Mill gondolatmenetében a kapitalista évezred utópiája, a maga fönntartható stacionárius állapotával, a fölvilágosult "jobb elmék" jóvoltából lépne életbe. Azután pedig, ami a fönnálló társadalmi újratermelési rend strukturális meghatározottságait illeti, minden mehet tovább a régi kerékvágásban.
    Mindez még bírt némi értelemmel a tõke álláspontjáról nézve, bármennyire problematikusnak és mindenestül tarthatatlannak kellett is végtére bizonyulnia ennek az értelemnek, amint drámai módon beindult, és irgalmatlanul kezdett elmélyülni a rendszer strukturális válsága. Ám még az ugyanilyen ábrándos javaslatok ennyicske értelmét sem lehetett javára írni a reformista politikai mozgalomnak, amelyik a munka stratégiai érdekképviseletére tartott igényt. Márpedig a szociáldemokrata reformizmus a liberális politikai gazdaságtan efféle naiv, bár eleinte õszintén fönntartott ebgondolatából merített ösztönzést a fogantatásakor. Így tehát az elfogadott társadalmi premisszák belsõ logikája miatt, amelyek a tõke mint az újratermelõ anyagcsere elvitathatatlan fölügyelõje álláspontjából és megrögzött érdekeibõl erednek, a legkevésbé sem lepõdhetünk meg rajta, hogy a szociáldemokrata reformizmus végül is oda fejlõdött, ahova: átalakult "New Labour"-ré (Nagy-Britanniában; s a megfelelõivé más országokban), és teljesen fölhagyott azzal, hogy a fönnálló társadalmi rendnek akár a legkorlátozottabb reformjával is törõdjék. Ugyanakkor az eredeti liberalizmus helyén a neoliberalizmus legvadabb és legembertelenebb változatai tûntek föl a történelmi színen, kitörölve az egykor javallott társadalmi gyógymódok emlékét - még az ábrándos paternalista megoldásokét is - a liberális hitvallás haladó múltjából. S a "New Labour" típusú volt szociáldemokrata reformista mozgalmak, a jelenkori történeti fejlõdés keserû iróniájaként, amint kormányra kerültek - nemcsak Nagy-Britanniában, de bárhol másutt is a "fejlett" és nem annyira fejlett kapitalista világban -, nem haboztak fönntartás nélkül azonosulni a tõkeapologetika agresszív neoliberális szakaszával. Ez a kapituláns átváltozás világosan jelöli a reformista út végét, amely kezdettõl fogva zsákutca volt.

    2.

    Egy gazdaságilag életképes és hosszú távon, történelmileg fönntartható társadalmi újratermelési rend megteremtéséhez radikálisan meg kell változtatni a fönnálló rend önellentmondásos belsõ meghatározottságait, amelyek megszabják az emberi szükséglet és használat könyörtelen alávetését a tõketerjeszkedés elidegenítõ szükségszerûségének. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó termelési rendszer abszurd elõföltételét - miszerint a használati értékeket az eleve elrendelt és teljességgel egyenlõtlen tulajdoni meghatározottságok által el kell választani azoktól, és szembe kell állítani azokkal, akik teremtik õket, avégett, hogy végbemehessen a tõke bõvített realizálása, és ezt körbenforgón-önkényesen legitimálni lehessen - maradandón a múltba kell számûzni. Máskülönben a gazdálkodás egyedüli valamirevaló jelentését mint gazdaságosságot (vagyis takarékoskodást) az elérhetõ, szükségképp véges erõforrásokkal nem lehetséges kialakítani és tiszteletben tartani létfontosságú irányelv módjára. Ehelyett felelõtlen pazarlás uralkodik a tõke társadalmi-gazdasági - s a megfelelõ politikai - rendjében, amely változatlanul újra meg újra intézményesített felelõtlenségként érvényesül, dacára az abszolút fölülmúlhatatlan "hatékonyságáról" szóló önmitológiájának. (Persze, a "hatékonyságnak" ekképpen magasztalt fajtája valójában a tõke végsõ soron saját magát aláaknázó hatékonysága: az egymással ellenségeskedõ, konfliktusban álló részek vakon történõ elõrenyomulása, helyrehozhatatlanul az egész rovására.) Érthetõ hát, hogy a "piaci szocializmus" kormányzatilag agyonreklámozott képzelgése csakis kudarcba fulladhatott, méghozzá megalázó összeomlás formájában, annak köszönhetõen, hogy ilyen elõföltételeket és tõkés módra meghaladhatatlan strukturális meghatározásokat vett át.
    A "gazdálkodás" most uralkodó koncepciója, amely éppenséggel képtelen határt szabni még a legsúlyosabb pocsékolásnak is, napjainkban már igazán bolygóméretekben, csak tautológiákkal és önkényesen prefabrikált, majd tüstén elejtett, hamis oppozíciókkal és pszeudo-alternatívákkal tud operálni, amelyek mindegyikét egyazon céllal agyalják ki: tarthatatlan önigazolásképpen. Kirívó - és veszedelmesen ragályos - tautológia, ahogy a termelékenység mint növekedés és a növekedés mint termelékenység önkényes definíciójával traktálnak bennünket, jóllehet mindkét kategória történetileg minõsített és objektíven alátámasztható értékelésre szorulna magában véve is. Természetesen, amiért a nyilvánvalón tautologikus téveszme jóval kedveltebb, mint a megkívánt, helyénvaló elméleti és gyakorlati értékelés, annak az az oka, hogy ha a tõkerendszer e két kulcsfontosságú, meghatározó kategóriáját önkényesen azonosnak nyilvánítják, akkor egy végletesen problematikus - sõt végsõ soron önpusztító - társadalmi újratermelési rend magától értetõdõ érvényessége és idõtlen fölsõbbrendûsége nemcsak elfogadhatónak, de abszolúte megkérdõjelezhetetlennek tûnhetik föl. Ugyanakkor a növekedés és a termelékenység önkényesen kinyilatkoztatott, tautologikus azonosságát is egy éppily önkényes és önkiszolgáló, hamis alternatíva támasztja alá: "növekedés vagy nem-növekedés". Azonfölül az utóbbit automatikus elõítélet sújtja a tõkés módon elõföltételezett és meghatározott "növekedés" javára. Fetisiszta kvantifikációval képzelik el, és definiálják, ahogy illik az olyanfajta - igénye szerint abszurdul idõtlen, bár valójában szigorúan történeti - elképzeléséhez, miszerint örökkévaló, s (öndicsérõleg mondva) magának a növekedésnek a szinonimája, semmi specifikusabb és emberileg értelmesebb, csupán elvont általánossága a bõvített tõkeexpanziónak mint az emberi szükséglet és használat kielégítése elemi elõföltételének.
    Ez az a pont, ahol a kapitalista növekedés helyrehozhatatlan elválasztása az emberi szükséglettõl és használattól - valójában potenciálisan fölöttébb pusztító és romboló szembehelyezése az emberi szükséglettel - elárulja magát. Ha egyszer lehámlanak a növekedés és termelékenység kategorikusan kinyilatkoztatott hamis azonosságának gyökereinél található fetisiszta misztifikációk és önkényes pusztulátumok, bõségesen világossá válik, hogy az a fajta növekedés, amelyet posztulálnak s egyidejûleg kivonnak minden kritikai vizsgálat hatálya alól, semmiképpen sem kapcsolódhat össze inherensen az emberi szükségleteknek megfelelõ, fönntartható célkitûzésekkel. Az egyedüli kapcsolat, amely mindenáron érvényesítendõ és megvédendõ a tõke társadalmi anyagcsere-univerzumában, az - apriorisztikusan elõföltételezett - tõkeexpanzió és a neki körbenforgón megfelelõ (de igazából hasonlóképpen apriorisztikusan elõföltételezett) "növekedés" hamis azonossága, bármilyen következményekkel járjon akár a legpusztítóbb típusú növekedés is a természetre és az emberiségre nézve. A tõkének ugyanis csak a saját folyton bõvített terjeszkedésére lehet valóságos gondja, még ha ez az emberiség pusztulását vonja is maga után.
    Ilyen szemszögbõl még a leghalálosabb rákos növekedés is kötelezõn megtartja fogalmi elsõbbségét az emberi szükséglettel és használattal szemben, ha ugyan egyáltalán szóba jöhet itt emberi szükséglet. S amikor a tõkerendszer apologétái hajlandók tekintetbe venni A növekedés határai-t5, ahogy a "római klub" tette tág körben propagált tõkeapologetikus vállalkozásában az 1970-es évek elején, óhatatlanul a létezõ súlyos egyenlõtlenségek örökkévalóvá tétele6 marad a cél, fiktív (és donquijotei) módon tarthatatlan szinten befagyasztva a globális tõkés termelést, és elsõdlegesen a "népességnövekedésre" hárítva a felelõsséget (ahogy a burzsoá politikai gazdaságtanban Malthus óta szokás) a létezõ problémákért. Az efféle érzéketlen, álszent "javító szándékhoz" képest, amely nem kevesebbre tart igényt, mint hogy "az emberiség vészhelyzetével" foglalkozzék, John Stuart Mill korábban idézett paternalista prédikációja, a maga õszinte kiállásával valamelyest egyenlõbb elosztás mellett, mint amilyen neki ismeretes, a radikális fölvilágosodás paradigmája volt.
    A "növekedés vagy nem-növekedés" jellegzetesen önkiszolgáló hamis alternatíva-mivolta nyilvánvaló, még ha csak azt vesszük is tekintetbe, minõ elkerülhetetlen hatással járna a föltételezett "nem-növekedés" a tõke társadalmi rendjében uralkodó egyenlõtlenség és szenvedés súlyos körülményeire. Azt jelentené, hogy az emberiség túlnyomó többségét arra az embertelen állapotra ítélné maradandón, amelyet most tartósan elszenvedni kényszerülnek. Most ugyanis szó szerint elszenvedni kényszerülnek ezt ezermilliók, miközben reális alternatívát lehetne teremteni ezzel az állapottal szemben. Vagyis olyan föltételeket, amelyek mellett teljességgel megvalósítható volna legalább a globális nélkülözés legrosszabb hatásait kiigazítani: a termelékenység elért potenciálját emberileg szükséges és jóravaló használatba venni egy olyan világban, amelyik ma bûnös módon pocsékolja el az anyagi és emberi erõforrásokat.

    3.

    Persze, csakis a termelékenység pozitív potenciáljáról beszélhetünk, nem pedig létezõ valóságáról, ahogyan gyakran prédikálják zöld színezetû jószándékkal, ám határtalan illúziókkal a régivágású "egy-ügyû" reformerek, akik ábrándozva azt állítják, hogy "most rögtön" megtehetnénk a szükségeset, a ma rendelkezésünkre álló termelõ kapacitásokkal, ha valóban úgy döntenénk, hogy meg akarjuk tenni. Az ilyen fölfogás azonban, fájdalom, teljesen figyelmen kívül hagyja azt a módot, ahogyan termelési rendszerünk jelenleg tagolódik, s ami a jövõben gyökeres átalakításra szorul. A tõkés növekedéssel párosult termelékenység ugyanis, a romboló termelés most uralkodó valóságának alakjában, roppant félelmetes ellenfél. Ahhoz, hogy a termelés fejlõdésének pozitív hatóképességét valóra váltsuk - ami olyannyira szükséges volna -, hogy létezõ társadalmunk sok-sok kirívó egyenlõtlenségét és igazságtalanságát helyreigazíthassuk, egy minõségileg különbözõ társadalmi rend szabályozó elveit kellene bevezetnünk. Más szóval, az emberiség most destruktív módon hatálytalanított termelékenységi potenciálját ki kellene szabadítanunk tõkés burkából ahhoz, hogy társadalmilag használható termelõképességgé váljék.
    Az a donquijotikus javaslat az 1970-es évek elején, hogy be kellene fagyasztani a termelést az elért szinten, álcázni próbálta üres áltudományos modellek forgalomba hozatalával, amiben a Massachussetts Institute of Technology járt az élen, az Egyesült Államok uralta háború utáni imperializmus kíméletlenül kierõszakolt valóságos hatalmi viszonyait. Az imperializmusnak az a változata, persze, nagyon is elütõ volt a Leninnek ismeretes korábbi formáitól. Lenin életében ugyanis legalább féltucat jelentõs imperialista hatalom versengett valódi és/vagy remélt hódításainak jutalmáért. És még az 1930-es években is, Hitler hajlandó volt osztozkodni az erõszakkal újraszabott imperializmus gyümölcsein Japánnal és Mussolini Olaszországával. Korunkban ezzel szemben azzal a realitással - és halálos veszedelemmel - kell szembenéznünk, amely a globális hegemonikus imperializmusból fakad, s amelyben elsöprõ fölénnyel uralkodó hatalom az USA.7 Az Egyesült Államok még Hitlerrel is ellentétben, mint egyedüli hegemón, egyáltalában nem hajlik rá, hogy bárminõ vetélytársával osztozkodjék a globális uralmon. S ez nem egyszerûen véletlenül így alakult politikai-katonai viszonyok kérdése. Sokkal mélyebbek a problémák. Ezek a tõkerendszer elmélyülõ strukturális válságának egyre súlyosbodó ellentmondásain keresztül nyilvánulnak meg. Az USA dominálta globális hegemonikus imperializmus egyfajta - végsõ soron hasztalan - próbálkozás arra, hogy megoldást hozzon erre a válságra a világ többi része fölött gyakorolt legbrutálisabb és legerõszakosabb uralom útján, amit szolgamód "készséges szövetségesek" segédletével vagy anélkül kényszerít ki, mostanában népirtó háborúk egymásutánjával. Már az 1970-es évek eleje óta mind mélyebben süllyed katasztrofális eladósodásba az USA. Az volt erre a fantáziaszülte megoldás, amelyet nem egy amerikai elnök nyilvánosan kinyilatkoztatott: "kinõni belõle". S az eredmény: épp fordítva, csillagászati nagyságú s még tovább növekvõ eladósodás. Következésképp az USA kénytelen minden rendelkezésére álló eszközzel, beleértve a legerõszakosabb katonai agressziót is, ha ez szükséges e cél érdekében, megkaparintani magának mindent, amit csak bír, a tõkés növekedés gyümölcseinek transzferje révén - köszönhetõn az Egyesült Államok mint jelenleg sikeresen érvényesülõ, páratlan, hegemonikus globális társadalmi-gazdasági és politikai-katonai uralmának - a világon mindenhonnan. Képzelheti hát azt bármely épelméjû ember, akármilyen erõsen fölvértezte is magát az "egyenlõség lózungja" iránti megvetéssel, hogy az USA uralta globális hegemonikus imperializmus akár csak egy pillanatra is komolyan venné a "nem-növekedés" csodaszerét? Csakis a legrosszabb fajta rosszhiszemûség sugallhat ilyen ötleteket, akkor is, ha történetesen az "emberiség vészhelyzete" fölött érzett álszent aggodalom nagyigényû csomagolásában adják-e elõ.
    Különbözõ okokból semmiképp sem lehet kérdéses, hogy fontos-e a növekedés, akár a jelenben, akár a jövõben. De ezt kimondani csak akkor jogos, ha megfelelõ vizsgálatnak vetjük alá a növekedés fogalmát, nem csupán akként, amilyennek mostanáig ismertük, hanem úgy is, ahogyan fönntarthatóságával számolhatunk a jövõben. A növekedés szükségességét illetõ állásfoglalásunkkal nem pártolhatjuk a fönntartás nélküli növekedést. A tendenciózusan megkerült, valódi kérdés az: milyen fajta növekedés valósítható meg ma, s tartható fönn a jövõben, szemben a veszedelmesen pazarló s ráadásul nyomorító tõkés növekedéssel, amit szerte magunk körül láthatunk? Merthogy a növekedésnek pozitív módon fönntarthatónak is kell lennie a jövõben, hosszú távon.
    Amint már említettük, a tõkés növekedésre végzetesen rányomja a bélyegét, hogy óhatatlanul a fetisiszta kvantifikáció határai közt mozog. Az egyre súlyosbodó pazarlás szükségszerû következménye ennek a fetisizmusnak, miután nincs semmilyen kritérium - sem hasznavehetõ mérték -, amelynek szem elõtt tartásával korrigálni lehetne a pocsékolást. Többé-kevésbé önkényes kvantifikáció szabja meg a kontextust, s teremti meg ugyanakkor azt az illúziót is, hogy amennyiben a kívánt mennyiségek biztosítva vannak a még hatalmasabb növekedéshez, akkor nem adódhat semmi komolyabb probléma. Csak hát az az igazság, hogy az öncélú mennyiségi szemlélet, kvantifikáció egyáltalában nem tartható fönn még rövid távon sem mint életképes termelési stratégiai forma. Ez ugyanis részleges és rövidlátó (ha ugyan nem teljesen vak) stratégia, csakis az adott termelési föladat teljesítését gátló közvetlen akadályokhoz mért mennyiségekkel foglalkozik, de nem magának a társadalmi-gazdasági vállalkozásnak a szükségszerûen velejáró strukturális határaival, amelyek - akár ismeri ezeket az ember, akár nem - végsõ soron mindent eldöntenek. Kapitalista nézõpontból szükségszerûen összekeverednek a strukturális határok az akadályokkal (amelyeket kvantitatíven meg lehet haladni), hogy ne kelljen tudomást venni a határokról (minthogy ezek a tõke társadalmi anyagcsere-rendje áthághatatlan meghatározottságainak felelnek meg), ez a távlat az egész termelési rendszer növekedés-orientációját megmételyezi. Hogy életképessé tegyük a növekedést, ahhoz az kellene, hogy mélységesen kvalitatív megfontolásoknak vessük alá. Ám ennek okvetlenül elejét veszi a tõke nem kérdéses és kérdésessé nem tehetõ, mindenáron való terjeszkedési nyomatéka, ami összeférhetetlen a minõség (minemûség) és a határok korlátozó megfontolásaival.
    A tõkerendszer nagy újítása abban mutatkozik meg, hogy mûködni képes - nem-dialektikusan - a mennyiség nyomasztó fölényû uralma révén: azáltal, hogy mindent, beleértve az eleven emberi munkát (amely elválaszthatatlan az emberi szükséglet és használat minõségeitõl), elvont kvantitatív meghatározottságoknak vet alá érték és csereérték formájában. Tehát minden összemérhetõvé és kezelhetõvé válik egy meghatározott idõszakra aszerint, hogy profithozó-e, vagy sem. Ez a titka a tõke - hosszú idõn át ellenállhatatlan - társadalomtörténeti diadalának. De elõjelzése is ez a végsõ soron való fönntarthatatlanságának és szükségszerû összeroppanásának, ha egyszer abszolút határai (ellentétben relatív korlátaival, amelyek a termelés által leküzdhetõ, terjeszkedés-gátló akadályoknak felelnek meg) teljes mivoltukban aktiválódtak, ami már növekvõn be is indult a mi történeti korunkban. Ez az az idõ, amikor a mennyiségnek a minõség fölött való nem-dialektikus uralma veszélyessé és tarthatatlanná válik. Elképzelhetetlen ugyanis nem venni tudomást korunkban az alapvetõ, ám a kapitalizmusban szükségszerûn semmibe vett, inherens összefüggésrõl - amit most már tudatosan kell adoptálni mint létfontosságú szabályozó irányelvet -, hogy a gazdálkodás gazdaságos termelést, vagyis takarékoskodást is jelent (ami egyenlõ a felelõs gazdálkodással). Kritikus pontra jutottunk ugyanis egy olyan történelmi korban, amikor az uralkodó termelési rendszer szolgálatkész megszemélyesítõi mindent elkövetnek, ami csak hatalmukban áll, hogy minden tudomást kitöröljenek errõl az összefüggésrõl, a tagadhatatlan destruktivitást részesítik elõnyben, nem csupán a végletesen pocsékoló termelési praxisok kultuszában, hanem dicsfénnyel övezve még azt is, hogy halálos pusztítással járó elkötelezettséget vállaltak korlátlan "preventív és elõnyszerzõ háborúkban".
    A minõség (minemûség), természeténél fogva, elválaszthatatlan az egyedi sajátosságoktól. Következésképp, egy olyan társadalmi anyagcsere-rendszert, amelyik tiszteletben tartja a minõséget - mindenekfölött az eleven emberi lényeknek mint az õ termelõ szubjektumainak a szükségleteit -, nem lehet hierarchikus csoportokba besorozni. Gyökeresen másfajta társadalmi-gazdasági és kulturális igazgatást igényel egy olyan társadalom, amely az efféle minõségileg különbözõ reproduktív anyagcsere bázisán, röviden szólva, önigazgatás módján mûködik. A csoportokba való besorozás járható út és szükségszerû is volt a tõke társadalmi anyagcsere-rendje számára. A tõke vezénylõ struktúrája ténylegesen semmi egyéb módon nem is mûködhetne. A strukturálisan biztosított hierarchia és az autoritárius csoportokba besorozás a tõke vezénylõ struktúrájának két meghatározó jellemzõje. Az alternatív rend összeférhetetlen a csoportokba történõ besorozással és azzal a fajta számvitellel - benne a szükséges munkaidõ szigorúan kvantitatív számítási mûveletével -, amelyiknek a tõkerendszerben érvényesülnie kell. Tehát az alternatív társadalmi anyagcsere-rendben szükséges és megvalósítható növekedés-fajta csakis minõségre alapozható, amely közvetlenül emberi szükségleteknek felel meg: mind a társadalom egésze, mind pedig különös egyedei valóságos és történelmileg fejlõdõ szükségleteinek. Ugyanakkor a szükséges munkaidõ korlátozó és fetisiszta idõszámvetésével szemben csakis a megszabadító és fölszabadító rendelkezésre álló idõ lehet az alternatíva, amelyet tudatosan kínálnak és használnak föl maguk a társadalmi egyedek. Az elérhetõ emberi és anyagi erõforrások fölött gyakorolt effajta társadalmi anyagcsere-ellenõrzés tiszteletben tartaná - s valóságosan tarthatná is - egyfelõl azokat az általános korlátokat, amelyek a gazdálkodás mint gazdaságosság irányelvébõl származnak, ugyanakkor másfelõl meg tudatosan ki is terjesztené õket, amint a történetileg fejlõdõ föltételek biztonságosan megengedik ezt. Végtére is ne feledjük, hogy "az új szükségletek megteremtése az elsõ történelmi tett" volt (Marx). Csakis a tõke nemtörõdöm gazdálkodás-fölfogása - nem ésszerû takarékoskodás, hanem a határtalan pocsékolás legfelelõtlenebb legitimálása - az, ami teljesen elferdíti ezt a történelmi folyamatot azáltal, hogy az emberi szükséglet helyére a mindenáron való tõke-újratermelõdés számára egyedül és kizárólag valóságos, elidegenítõ szükségletet teszi, s így fölidézi annak veszélyét, hogy véget vet az egész emberi történelemnek.

    4.

    A tõke mûködési rendjében még részleges javításokat sem lehet eszközölni, ha ezek csakugyan minõségorientáltak. Hiszen az e tekintetben releváns minõségek nem holmi elvont fizikai jellemzõk, hanem emberileg jelentõségteljes, a szükséglettõl elválaszthatatlan tulajdonságok. Igaz, persze, amint korábban hangsúlyoztuk, hogy az ilyen valaminõségek mindig specifikusak, világosan azonosítható különös emberi szükségleteknek felelnek meg, mind az egyénieknek, mind a történetileg adott és változó társadalmi viszonyok szükségleteinek. Következésképp sokoldalú sajátlagosságaikban alkotják a sérthetetlen rendszer-meghatározások koherens és pontosan definiált sorozatát, azok rendszer-határaival egyetemben. Éppenséggel az ilyen - korántsem elvont - rendszer-határok létezése teszi lehetetlenné akármely jelentõs mûködési meghatározottság és irányelv átvételét az elõirányzott alternatív társadalmi anyagcsere-rendbõl a tõkerendszerbe. A két rendszer óhatatlanul kizárja egymást. Az alternatív rendben ugyanis az emberi szükségletnek megfelelõ sajátlagos minõségek, mint az emberi indítékú társadalmi újratermelés ellenõrzési rendszerének szerves részei, általános rendszer-meghatározottságaik letörölhetetlen jegyét hordozzák magukon. A tõkerendszerben, ellenkezõleg, szükségképp változhatatlanul elvontak az általános meghatározottságok, mert a tõke értékviszonya kötelezõn redukál minden minõséget (szükségletnek és használatnak megfelelõt) mérhetõ generikus mennyiséggé, hogy mindenek fölött érvényesülhessen elidegenítõ történelmi dominanciája, tekintet nélkül a következményekre, a tõketerjeszkedés érdekében.
    A két rendszer összeférhetetlensége épp eléggé világossá lesz, ha a határokhoz való viszonyukat vesszük szemügyre. Az alternatív társadalmi anyagcsere-ellenõrzés alatt pozitíve ösztönzött, egyedül fönntartható növekedés a határok tudatos elfogadásán alapszik, amelyek áthágása veszélybe sodorhatná a választott - s emberileg indokolt - újratermelési célok megvalósítását. Ennélfogva a pocsékolást és a pusztítást (mint világosan tisztázott, korlátozást jelentõ fogalmakat) föltétlenül kizárják maguk a tudatosan elfogadott rendszer-meghatározások, amelyeket létfontosságú irányelveik gyanánt tettek magukévá a társadalmi egyedek. Ezzel szemben a tõkerendszert az jellemzi, s az mozgatja végzetesen, hogy - tudatosan vagy nem-tudatosan - elutasít minden korlátot, beleértve saját rendszer-határait is. Sõt ez utóbbiakat önkényesen és veszedelmesen úgy veszi, mintha semmi egyebek nem volnának, mint mindig legyõzhetõ esetleges akadályok. Ennélfogva bármi belefér ebbe a társadalmi újratermelési rendszerbe, beleértve a lehetõségét - s mire a mi történelmi korunkba értünk, nyomasztón súlyos valószínûségét - a totális pusztításnak is.
    Ez az egymást kölcsönösen kizáró kapcsolat a határok-korlátok kérdésében, természetesen, a másik irányban is érvényes. Tehát a tõkerendszerbõl kölcsönzött "részleges javítás" sem lehetséges, amikor az alternatív társadalmi anyagcsere-rend létrehozásáról és megszilárdításáról van szó. A két rendszer részleges - s még inkább általános - összeférhetetlensége értékdimenzióik radikális összeférhetetlenségébõl fakad. Amint föntebb említettük, ez az oka, hogy az alternatív rend különös értékmeghatározásai és -viszonyai nem vihetõk át a tõke anyagcsere-alakzatába ennek javítása céljából, ahogyan egyik-másik teljesen valóságtól elrugaszkodott reformista terv föltételezte, párosítva e föltételezést az "apró lépések" üresfejû ideológiájával. Mivelhogy az alternatív rendszer legkisebb részviszonylatai is mélyen beágyazódtak az emberi szükségletek egyfajta mindenre kiterjedõ rendjének általános értékmeghatározásaiba, s ezek áthághatatlan elemi axiómája, legbensõbb természetükkel összhangban, a pocsékolás és pusztítás radikális kizárása.
    Ugyanakkor, másfelõl, semmilyen részleges "javítás" nem vihetõ át a tõke mûködési rendjébõl egy hitelesen szocialista rendbe sem, amint Gorbacsov "piaci szocialista" kalandorakciójának katasztrofális kudarca kínosan és meggyõzõn bizonyította. Hiszen e tekintetben is mindenkor az értékmeghatározások radikális összeférhetetlenségébe ütköznénk, még akkor is, ha ez esetben a szóbanforgó érték a tõkerendszer végsõ - szükségszerûen figyelmen kívül hagyott - határainak megfelelõ destruktív értéktagadás (antiérték). A tõke rendszer-határai mindenestül kompatibilisak a pocsékolással és a pusztítással. Efféle normatív megfontolások ugyanis csupán mellékesek lehetnek a tõke számára. Alapvetõbb meghatározásoké az elsõbbség, szükségképp, az ilyen aggályokkal szemben. Ezért van az, hogy a tõke eredendõ közömbössége (sohasem pozitívabb magatartása, mint pusztán közömbössége) a pocsékolással és a pusztítással szemben, amint a körülmények úgy hozzák, tüstént átvált az ilyesmi tevékeny elõmozdításába. Ebben a rendszerben tényleg muszáj hajthatatlanul pazarolni és pusztítani, ez közvetlenül következik a tõketerjeszkedés parancsolatából, vagyis a rendszer elsöprõ erejû meghatározójából. Annál inkább, minél messzebbre hagyjuk magunk mögött a tõkerendszer fejlõdésének történetileg emelkedõ szakaszát. És senki se hagyja magát elbolondítani attól, hogy az antiérték szerte uralkodó megnyilvánulásait gyakorta megtévesztõn mint "értéksemlegességet" mutatják be s magyarázzák a tõke ünnepelt ideológusai.
    Ezért volt valósággal észbontó, hogy Gorbacsov balvégzetû "peresztrojkája" idején "fõideológusa" (hivatalosan is így hívták ) komolyan azt állíthatta, hogy a kapitalista piac az "egyetemes emberi értékek" és "az emberi civilizáció kimagasló teljesítményei" instrumentális megtestesítõje, s még azt is hozzátette e kapituláns kijelentéshez, hogy a tõkés piac "a szocializmus megújulásának a garanciája" is.8 Az efféle ideológusok úgy beszéltek a "piaci mechanizmus" bevezetésérõl, mintha a tõkés piac semmi egyéb nem volna, csupán egy adoptálható, semleges "mechanizmus". Valójában javíthatatlanul értékhordozó volt ez, s mindig szükségképp meg is marad ilyennek. Az ilyenfajta fölfogásban - amelyben fura mód osztozott Gorbacsov "szocialista fõideológusa" (s mások is) az emebbe a világba tartozó August von Hayekkal, aki oly hevesen megbélyegzett minden szocializmus-eszmét az "Út a szolgasághoz"-ban9 - az általában vett csere történetietlenül és történelemellenesen egyenlõnek számít a tõkés cserével, a tõkés piac egyre inkább destruktív valósága pedig egyfajta fiktív, jóindulatú "piaccal" általában. Akár fölfogták, akár nem, ezáltal kapituláltak az efféle ideológusok a piac szükségszerû uralma könyörtelen rendszerének parancsolatai elõtt (s ez az uralom végsõ soron elválaszthatatlan az imperializmus dúlásaitól), amelyek a tõke társadalmi anyagcsere-rendje belsõ meghatározottságainak követelményei. E kapituláns álláspont elfogadása nyilvánult meg, csak még károsabban, a Gorbacsov-féle reformdokumentumban. Azt bizonygatta ugyanis, hogy
    "A piacnak nincs alternatívája. Csakis a piac képes gondoskodni a nép szükségleteinek kielégítésérõl, a javak tisztességes elosztásáról, a szociális jogokról s a szabadság és demokrácia megszilárdításáról. A piac teszi majd lehetõvé a szovjet gazdaságnak, hogy szervesen kapcsolódjék a világpiachoz, és enged majd hozzáférést polgárainak a világcivilizáció vívmányaihoz."10
    Természetes, hogy mivel a Gorbacsov-féle "nincs alternatíva" ábrándvilága teljes elrugaszkodás volt a valóságtól, azt várta a globális tõkés piactól, hogy az majd minden téren, nemeslelkûn ellátja "a népet" összes állítólag csodás vívmányával és jótéteményével, ez a kalandorakció csakis a legmegalázóbb módon végzõdhetett: a szovjet típusú rendszer szerencsétlen összeroppanásával.

    5.

    Egyáltalán nem véletlen vagy meglepõ, hogy a "nincs alternatíva" állítása oly kiemelkedõ helyet foglal el a tõke álláspontjáról megfogalmazott társadalmi-gazdasági és politikai koncepciókban. Még a polgárság legnagyobb gondolkodói - mint Adam Smith vagy Hegel - sem lehettek kivételek e tekintetben. Föltétlenül igaz ugyanis, hogy a burzsoá rend vagy sikeresen érvényre juttatja jogait a dinamikus tõketerjeszkedés formájában, vagy végsõ soron bukásra van ítélve. Valójában a tõke álláspontjáról nem létezhet elgondolható alternatíva a végtelen tõketerjeszkedéssel szemben, s ennélfogva ez határozza meg mindazok szemléletét, akik erre az álláspontra helyezkednek. Ám ennek az álláspontnak az elfogadása azt is jelenti, hogy az a kérdés: "milyen árat kell fizetni" az ellenõrizhetetlen tõkeexpanzióért egy bizonyos idõ után - ha a rendszer fejlõdése túljutott emelkedõ szakaszán -, egyáltalában föl sem vetõdhet. A történelmi idõn tett erõszak ennélfogva szükségszerû következménye a tõke álláspontja elfogadásának, vagyis annak, hogy belsõ meggyõzõdésként vallják a rendszer terjeszkedési parancsolatát mint ennek legalapvetõbb és abszolút változhatatlan meghatározóját. Még a legnagyobb polgári gondolkodók koncepcióiban is érvényre kell jutnia ennek az állásfoglalásnak. Nem lehetséges olyan alternatív, jövendõ társadalmi rend, amelyiknek meghatározó jellemzõi jelentékenyen eltérnének a már fönnállóétól. Ez az oka, hogy még Hegel is, aki a maga koráig messze a legmélyebb történelemfölfogás megfogalmazója, kénytelen véget vetni a történelemnek a tõke változhatatlan jelenében, eszményiként tüntetve föl a tõkés nemzetállamot11 mint minden elképzelhetõ történeti fejlõdés fölülmúlhatatlan csúcsát, dacára annak, milyen éles szemmel észleli, hogy a nemzetállamok egész rendszere minõ súlyos, pusztító bonyodalmakat von maga után.
    Nincs tehát alternatíva a nincs alternatíva veszedelmes dogmája meghirdetésével szemben a polgári gondolkodásban. De a szocialisták számára teljes képtelenség a végtelen s természetébõl következõleg ellenõrzés alatt tarthatatlan tõkeexpanzió álláspontjára helyezkedni. Hiszen a - megint csak jellemzõn minõsítetlen - "fogyasztásnak" ebbõl következõ eszményítése nem vesz tudomást arról az igazságról, hogy a tõke terjeszkedésének kritikátlan nézõpontjából nem lehetséges különbséget tenni pusztítás és fogyasztás között. A kívánatos cél eléréséhez éppolyan jó az egyik, mint a másik. Azért van ez így, mert az üzleti tranzakció a tõkeviszonyban - még a legdestruktívabb fajtája is, amelyik a katonai-ipari komplexum portékájában ölt testet, amelynek használatára a tõke embertelen háborúiban kerül sor - sikeresen beteljesíti a tõke bõvített újratermelésének ciklusát, úgy, hogy ez képes legyen új ciklust kezdeni. Ez az egyetlen dolog, ami valóban fontos a tõke számára, mindegy, miféle tarthatatlan következményeket vonhat maga után. Következésképp, amikor szocialisták teszik magukévá a tõketerjeszkedés parancsolatát a pártolt növekedés elengedhetetlen alapjaként, akkor nem egyszerûen egy elszigetelt tantételt fogadnak el, hanem egy egész "megállapodás-csomagot". Tudva, nem tudva, elfogadják ugyanakkor az összes hamis alternatívát - amilyen a "növekedés vagy nem-növekedés" -, ami csak levezethetõ a szükségszerû tõketerjeszkedés kritikátlan védelmezésébõl.
    A nem-növekedés hamis alternatíváját nemcsak azért kell elutasítani, mert elfogadása örökkévalóvá tenné azt a rettentõ nyomorúságot és egyenlõtlenséget, ami most uralkodik a világon, a mindettõl elválaszthatatlan csatározással és destruktivitással egyetemben. Ennek a fölfogásnak a radikális tagadása csupán szükséges kiindulópontul szolgálhat. Szemléletünk inherensen pozitív dimenziójának velejárója magának a számunkra ismeretes gazdagságnak az újrameghatározása. A tõke társadalmi anyagcsere-rendjében a gazdagságnak a társadalom fölötti, elidegenítõ uralmát tapasztaljuk, ez közvetlenül érinti az élet minden oldalát, a szûk értelemben vett gazdaságitól a kulturális és politikai területig. Következésképp, nem tudunk kitörni a tõke ördögi körébõl, ennek minden, végsõ soron destruktív meghatározottságával és hamis alternatívájával egyetemben, hacsak nem idézünk elõ teljes fordulatot ebben a létfontosságú viszonylatban. Nevezetesen, ha nem tesszük a társadalmat - a szabadon társult egyének társadalmát - uralkodóvá a gazdagság fölött, egyúttal újradefiniálva az idõhöz s ahhoz a fajta használathoz fûzõdõ kapcsolatát, ami az emberi munka termékeire vár. Ahogy Marx megírta már egyik korai munkájában:
    "Egy eljövendõ társadalomban, amelyben az osztályok antagonizmusa megszûnt, amelyben nincsenek többé osztályok, nem a termelési idõ minimuma határozza majd meg a használatot, hanem a tárgy társadalmi hasznosságának foka fogja meghatározni a termelésre szentelendõ idõt."12
    Ez megalkuvás nélküli búcsút jelent a gazdagságot fetisiszta anyagi entitásnak tekintõ nézettõl, amely szükségképp nem vesz tudomást a valóságos egyénekrõl, akik teremtõi a gazdagságnak. A tõke természetesen - a maga álságosan arra tartott igényével, hogy mint "a gazdagság teremtõje és megtestesítõje" azonos a gazdagsággal - óhatatlanul semmibe veszi az egyéneket, minthogy ezzel szolgálja, saját magát legitimálva, a maga társadalmi anyagcsere-ellenõrzését. Ily módon, amiképp a valódi gazdagság szerepét bitorolja, és amiképp kiforgatja ennek potenciális használatát arra, amire alkalmas volna, a történeti idõ ellensége a tõke. Ez az, amit okvetlenül helyre kell hozni magának az emberi túlélésnek az érdekében. Tehát a történetileg magukat determináló, reális egyének között kibontakozó viszonylatok minden összetevõjét, azzal a gazdagsággal együtt, amit teremtenek, és pozitív módon szétosztanak az egyedül életrevaló idõmódozat - a rendelkezésre álló idõ - tudatos alkalmazásával, mindezt egybe kell szerkeszteni egy minõségileg más társadalmi anyagcsere-alakulatban. Marxszal szólva:
    "a valóságos gazdagság valamennyi egyén kifejlõdött termelõereje. Akkor már semmiképpen sem a munkaidõ, hanem a rendelkezésre álló idõ a gazdagság mértéke. A munkaidõ mint a gazdagság mértéke magát a gazdagságot mint a szegénységen alapulót tételezi, a rendelkezésre álló idõt pedig mint a többletmunkaidõhöz való ellentétben és ellentét által létezõt - vagyis az egyén egész idejének munkaidõként való tételezése, és ezért az egyén puszta munkássá degradálása, a munka alá való besorolása."13
    A rendelkezésre álló idõ az egyének valóságos történelmi ideje. Ezzel szemben a szükséges munkaidõ, amit a tõke igényel társadalmi anyagcsere-ellenõrzési módja mûködéséhez, történelemellenes, megtagadja az egyénektõl az egyedüli utat-módot, amelyen reális történelmi szubjektumokként megnyilváníthatnák és beteljesíthetnék magukat a saját élettevékenységük fölött gyakorolt ellenõrzésben. A tõke szükséges munkaidejének alakjában olyan idõnek vannak alávetve az egyének, amelyet zsarnoki bíróként és degradáló mértékként érvényesítenek velük szemben, föllebbezés lehetõsége nélkül, ahelyett, hogy azt magát ítélnék és mérnék meg kvalitatív emberi kritériumokkal, "a társadalmi egyének szükségletei által".14 A tõke fonákul magát abszolutizáló, történelemellenes ideje tehát fölülhelyezkedik az emberi életen mint fetisiszta determináns, amely az élõmunkát "az idõ holttetemévé" redukálja, amint másutt, "A tervezés szükségé"-ben már taglaltuk. A történelmi kihívás akkor hát ez: áttérni az alternatív társadalmi anyagcsere-rendre a tõke megdermedt idejének mint elidegenítõ determinánsnak az uralma alól, maguktól a társadalmi egyénektõl szabadon determinálttá válni, akik tudatosan szentelik választott céljaik megvalósításának a rendelkezésre álló idõbõl összehasonlíthatatlanul gazdagabb forrásaikat, mint amilyet a szükséges munkaidõ zsarnoksága révén ki lehetne sajtolni belõlük. Ez abszolút létfontosságú különbség. Mivelhogy csupán a társadalmi egyének determinálhatják reálisan a saját rendelkezésre álló idejüket, éles ellentétben a szükséges munkaidõvel, amely uralkodik fölöttük. A rendelkezésre álló idõ adoptálása az egyedüli elképzelhetõ és igazságos útja-módja annak, hogy át lehessen alakítani az idõt zsarnoki determinánsból az újratermelési folyamat autonóm módra és kreatívan determinált alkotóelemévé.

    6.

    Ennek a kihívásnak szükségszerû velejárója a strukturálisan kikényszerített hierarchikus társadalmi munkamegosztás meghaladása. Ameddig ugyanis az idõ a túlnyomó többség többletmunkaidejének kiaknázását követelõ parancsolat formájában uralkodik a társadalmon, addig az e folyamatot fölügyelõ személyzet óhatatlanul lényegesen eltérõ létformát követ, hiszen abban áll a funkciója, hogy õ az elidegenítõ idõ-parancsolat készséges végrehajtatója. Ugyanakkor az egyének elsöprõ többségére érvényes a "puszta munkássá degradálásuk, a munka alá való besorolásuk". Ilyen körülmények közt a társadalmi újratermelési folyamat szükségképp egyre mélyebb strukturális válságba süpped, azzal a veszélyes végkövetkezménnyel, hogy semmiképp sem lesz lehetséges kikecmeregni belõle.
    A "stacionárius állapot" lidércnyomása lidércnyomás marad akkor is, ha valaki megpróbálja enyhíteni, amint John Stuart Mill javallotta az elszigetelten vett "jobb elosztás" illuzórikus patikaszerével. Nem lehetséges olyasmi, mint "jobb elosztás", magának a termelési folyamatnak a gyökeres átalakítása nélkül. A szocialista hegemonikus alternatíva a tõke uralmával szemben megköveteli, hogy végképp fölülkerekedjenek a megcsonkított dialektikán a termelés, elosztás és fogyasztás létfontosságú kölcsönviszonyaiban. Enélkül ugyanis elképzelhetetlen a szocialista cél: a "legfõbb létszükségletté" tenni a munkát. Hogy Marxot idézzük:
    "A kommunista társadalom egy felsõbb szakaszán, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is eltûnt, amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga lett a legfõbb létszükséglet; amikor az egyének mindenirányú fejlõdésével a termelõerõk is növekedtek és a kollektív gazdagság minden forrása bõvebben buzog - csak akkor lehet majd a polgári jog szûk látóhatárát egészen átlépni és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint!"15
    Ezek a szocialista átalakulás általános célkitûzései, amelyek az úton iránytûként s egyben az útközben elért teljesítmények (vagy a véghez nem vitt teljesítendõk) mértékéül szolgálnak. A tõke társadalmi újratermelési rendjével szemben fölállított hegemonikus alternatíva ilyen szemléletén belül egyáltalán nem lehet helye olyasminek, mint a "stacionárius állapot", sem pedig bárminõ ehhez társult vagy ebbõl eredezett hamis alternatívának. Az "egyének mindenirányú fejlõdése", amely tudatosan használja föl a rendelkezésre álló idõ teljes erõforrását a "kollektív gazdagság" termelésére irányuló új társadalmi anyagcsere-ellenõrzés keretében, arra való, hogy egy minõségileg különbözõ számvitelnek szolgáljon alapul: a szükségszerû szocialista számvitelnek, amelyet az emberi szükséglet határoz meg, s szögesen ellentétes a fetisiszta kvantifikációval és a velejáró elkerülhetetlen pocsékolással.
    Ez az oka, hogy az alternatív társadalmi anyagcsere-rendben létfontosságúnak ismerhetõ el, és sikeresen folytatható egyfajta fönntartható növekedés. Vagyis egy olyan társadalmi anyagcsere-rendben, ahol a szellemi és a fizikai munka ellentétének - ez mindenkor létfontosságú a tõke, az ellenõrzõ történelmi szubjektum szerepének bitorlója föltétlen uralmának fönntartásához a munka fölött, amit a termelõeszközök strukturálisan megalapozott kisajátítása biztosít neki - örökre el kell tûnnie. Következésképp a tudatosan szem elõtt tartott termelékenységet magát minõségileg magasabb szintre lehet fölemelni az ellenõrizhetetlen pocsékolás minden veszélye nélkül, valódi - s nem szûken vett, profitorientált anyagi - gazdagságot teremtve, amely fölött a "gazdag társadalmi egyének" (Marx) mint autonóm történelmi szubjektumok (s pontosan ebben az értelemben gazdagok) teljes ellenõrzést gyakorolnak. A "stacionárius állapotban", ellenkezõleg, nem lehetnek igazi történelmi szubjektumok az egyének. Nem irányíthatják-ellenõrizhetik ugyanis saját életüket, tekintettel arra, hogy kényre-kedvre ki vannak szolgáltatva a legrosszabb fajta anyagi meghatározóknak, közvetlenül alávetetten a javíthatatlan szûkösség uralmának.
    Az egyre növekvõ - s végkövetkezményeiben katasztrofális - pocsékolás a tõkerendszerben elválaszthatatlan a legfelelõtlenebb módtól, ahogyan a megtermelt javakat és szolgáltatásokat hasznosítják a profitábilis tõkeexpanzió érdekében. Fonák módon, minél alacsonyabb ezeknél a hasznosítási ráta, annál nagyobb tér nyílik a profitábilis lecserélgetésükre, a már említett képtelen s a jövõben teljességgel tarthatatlan egyenlet szellemében, miszerint a tõkének elõnyös nézõpontból nem lehetséges jelentõs különbséget tenni fogyasztás és pusztítás között. A mindenestül pazarló pusztítás ugyanis éppoly adekvát módon kielégíti a terjeszkedõ tõke számára újabb hasznot hajtó termelési ciklushoz kívánatos keresletet, akár csak az igazi, a használatnak megfelelõ fogyasztás tehetné. De eljön az igazság pillanata a történelmi fejlõdés során, amikor meg kell fizetni a súlyos árat a tõke bûnösen felelõtlen gazdálkodásáért. Ez az a pont, ahol a termelt javak és szolgáltatások növekvõn jobb és hasonlíthatatlanul felelõsebb hasznosítási rátájának parancsolata - amely javakat és szolgáltatásokat a kvalitatív emberi szükséglethez és használathoz kapcsolva, csakugyan tudatosan teremtenek elõ - abszolút módon életbevágó lesz. A gazdálkodás egyedüli járható útja ugyanis - amely jelentõs mértékben gazdaságos és ennélfogva fönntartható a közeli s a távolabbi jövõben - csakis egyfajta ésszerûen ûzött gazdálkodás lehet, amely az elõállított javak és szolgáltatások optimális hasznosítására irányul. Nem létezhet semmiféle-fajta fönntartható növekedés a valódi emberi szükségletre irányuló ésszerû gazdálkodás e paraméterein kívül.
    Hogy egy sarkalatosan fontos példáját vegyük annak, ami e tekintetben orvosolhatatlanul rossz a tõke uralma alatt, gondoljunk csak rá, mi módon hasznosítják társadalmainkban az egyre növekvõ számú gépkocsit. Mérhetetlen mennyiségû erõforrást pocsékolnak el gépkocsik gyártására és üzemben tartására a "fejlett kapitalizmusban", a gépkocsi képviseli - az ingatlanterhek költségei mellett - a második legnagyobb kiadást a háztartásokban. Ám a gépkocsik hasznosítási rátája képtelen módon kevesebb egy százaléknál, s ezt álságosan igazolják a kizárólagos birtoklási jogokkal, amelyekben az autóvásárlókat részesítik. Ugyanakkor a minden további nélkül gyakorlatba átültethetõ reális alternatívát nem egyszerûen mellõzik, de tevõlegesen elszabotálják a kvázi-monopolista társaságok hatalmas érdekeltségei. Az ugyanis az egyszerû igazság, hogy amire az egyéneknek szükségük van (s nem kapják meg, jóllehet súlyos financiális terheket rónak ki rájuk), az az adekvát közlekedési közszolgáltatás, nem pedig az a gazdaságilag pazarló és a környezetre fölöttébb káros, magánmódon birtokolt árucikk, ami még számtalan órát is elvesztegettet velük az életükbõl az egészségtelen közlekedési dugókban. Nyilvánvaló, hogy a reális alternatíva a minõségileg a legmagasabb szintre fejlesztett tömegközlekedés volna, amely egy bizonyos ésszerûn kivitelezett terv keretében eleget tenne a szükséges gazdaságossági, környezetvédelmi és személyes egészségvédelmi kritériumoknak, egyidejûleg specifikus funkciókra korlátozva a - kollektív tulajdonban levõ és megfelelõn elosztott, nem pedig kizárólagosan s pazarlón birtokolt - gépkocsik használatát. Így maga az egyének szükséglete - ez esetben valódi szükségletük megfelelõ közlekedési-szállítási szolgáltatásokra - határozná meg a szállítóeszközök és közlekedési lehetõségek (úgymint utak, vasúthálózatok és irányítórendszerek) tervcéljait, amelyeket meg kell teremteni és fönn kell tartani az optimális hasznosítás elvével összhangban, ahelyett, hogy az egyéneket teljesen uralmuk alatt tartaná a fönnálló rendszer profitábilis, ám végsõ soron destruktív tõkeexpanzióra irányuló szükséglete.
    Az ebben a cikkben tárgyalt megfontolásoknak megfelelõ reális gazdálkodás megkerülhetetlen, ám mindmáig tendenciózusan elkerült kérdésével szembe kell majd néznünk a nagyon is közeli jövõben. Hiszen az úgynevezett "harmadik világ" országaiban elképzelhetetlen a múltnak azt a pazarló "fejlõdési" mintáját követni, amelyik ezeket az országokat ténylegesen a mai nyomorúságos állapotukra kárhoztatta a tõke társadalmi anyagcsere-újratermelési módjának uralma alatt. A nagy dérrel-durral elõvezetett "modernizációs elméletek" és intézményi megfelelõik csattanós kudarca világosan bizonyította e megközelítésmód reménytelenségét.

    7.

    Egy tekintetben legalább tanúi lehettünk, hogy a közelmúltban riadót fújtak ilyen ügyben: jellemzõ módon egyidejûleg a vezetõ tõkés országok privilégiumainak érvényesítése és föltétlen megõrzése mellett kardoskodva. Az energiaforrások iránt nemzetközileg növekvõ szükséglettel s azzal volt ez kapcsolatos, hogy némelyik potenciálisan mérhetetlenül nagy gazdasági hatalom, mindenekelõtt a Kínai Népköztársaság, vetélytárs gyanánt kapcsolódott be a kibontakozó folyamatba. Az aggodalom tárgya ma elsõsorban Kína, de idõvel persze Indiát is be kell sorolni az olyan nagy országok közé, amelyek elkerülhetetlen küzdelmet vívnak a létfontosságú energiaforrásokért. S ha hozzáadjuk Kínáéhoz az indiai szubkontinens népességét, akkor már bõ harmadfél milliárd emberrõl van szó. Természetesen, ha ezek valóban követnék A gazdasági növekedés szakaszai16 egykor groteszk módon propagált receptjét, azt az együgyû javallatot, hogy "belevágni a kapitalizmusba, és addig nyomulni elõre, amíg az érett kapitalizmusba nem érünk", annak pusztító következményei lennének mindannyiunkra nézve. Merthogy az "élenjáró tõkés fejlõdés" amerikai mintájára teljesen automobilizált két és fél milliárd lakosú társadalom, minden 1000 fõre jutó több mint 700 gépkocsijával, azt jelentené, hogy a mérgezõ környezetszennyezés globális "modernizáló" jótéteményeinek köszönhetõn mihamar valamennyien halottak lennénk, nem is szólva a bolygó kõolajtartalékainak elenyészõ idõ alatt bekövetkezõ, teljes kimerítésérõl. Továbbá pedig, az ellenkezõ irányból értelmezve, senki sem számolhat komolyan azzal, hogy a szóbanforgó országok a végtelenségig lecövekelhetnének ott, ahol ma tartanak. Azt képzelni, hogy Kína és az indiai szubkontinens két és fél milliárdnyi lakosát maradandón a jelenlegi ínséges állapotra lehetséges kárhoztatni, ilyen vagy olyan módon súlyos függõségben tartani a világ tõkés módra fejlett részétõl, ez túl van a hihetõség határán. Az egyedüli kérdés az: képes-e az emberiség ésszerûn alkalmazható és igazán méltányos megoldást találni az érintett népek szociális és gazdasági fejlõdésre számot tartó, jogos igényére, vagy pedig a jövõ útja az antagonisztikus versengés és a pusztító harc lesz az erõforrásokért, ahogy a tõke társadalmi újratermelés fölött gyakorolt ellenõrzési módjának irányadó fölépítési rendjébõl és mûködési elveibõl következik.
    Egy másik vonatkozás, amelyikben abszolút parancsolatként tûnik föl korunkban a látóhatáron az, hogy a gazdasági és társadalmi élet szervezésének minõségileg eltérõ módját szükséges adoptálni, az ökológiát érinti. De az egyedüli járható útja-módja annak, hogy megbirkózzunk globális ökológiánk növekvõn súlyos problémáival - ha felelõs módon szembe akarunk nézni a bolygó-háztartás súlyosbodó gondjaival s ellentmondásaival, kezdve a közvetlen kihatásuktól olyan életbevágó ügyekre, mint a globális fölmelegedés, s tovább, a tiszta víztartalékok és a biztonságosan belélegezhetõ levegõ elemi igényéig - megint csak az: átváltani a létezõ rend fetisiszta kvantifikációs rablógazdálkodásáról hitelesen minõségorientált gazdálkodásra. Az ökológia innen nézve fontos, de alárendelt aspektusa a megteremtett javak és szolgáltatások hasznosítása szükségszerû kvalitatív újradefiniálásának, mert enélkül az emberiség maradandón fönntartható ökológiája - ismét: egyfajta abszolút kényszerûség - mellett kardoskodni nemigen lehet több jámbor óhajnál.
    Ami végtére hangsúlyozandó ebben az összefüggésben, az, hogy e problémákkal való szembenézés szükségét nem szabad alábecsülni, kiváltképp nem lekicsinyelni, ahogy a tõkének a vezetõ imperialista államalakulatai által támogatott érdekeltségei, elmaradhatatlan egymás közti vetélkedésükben, folyamatosan teszik. Ironikus módon, jóllehet tömérdek propagandaízû szó esik a "globalizálódásról", állandóan fölrúgják a társadalmi cserekapcsolatok ésszerûn fönntartható és globálisan összehangolt újratermelési rendje mûködtetéséhez elengedhetetlen objektív követelményeket. Márpedig a történelmi fejlõdés jelenlegi szakaszában cáfolhatatlan igazság marad, hogy az e cikkben tárgyalt összes nagy kérdésben csakugyan aggasztók ránk nézve a súlyosbodó globális kihívások, amelyek globális megoldásokat igényelnek. Ámde a legsúlyosabb aggodalmunkat az okozza, hogy a tõke társadalmi anyagcsere-újratermelési módja - belsõ természetébõl fakadón antagonisztikus strukturális meghatározásai és ezek pusztító megnyilvánulásai következtében - egyáltalán nem kedvez az életképes globális megoldásoknak. A tõke, minthogy természete változhatatlan, semmi egyéb módon nem képes érvényesülni, csakis strukturális uralom formájában. De a strukturális uralom elválaszthatatlan másik dimenziója a strukturális alárendelés. Mindig is ekképpen funkcionált a tõke társadalmi anyagcsere-újratermelési módja, és mindig is így kell próbálnia funkcionálni, ennek pedig velejárói még a legpusztítóbb háborúk is, amelyekbõl már korunkban is jóval többet kaptunk, mint puszta ízelítõt. A globális-hegemonikus imperializmus destruktív parancsolatainak erõszakos érvényesítése az Egyesült Államok mint globális egyeduralkodó korábban elképzelhetetlen romboló hatalma révén nem hozhat globális megoldásokat súlyosbodó problémáinkra, hanem csakis globális szerencsétlenséget. Tehát annak az elkerülhetetlen szüksége, hogy valami történetileg tartható úton-módon megbirkózzunk ezekkel a globális problémákkal, a szocializmus - az egyedüli életképes hegemonikus alternatíva a tõke társadalmi anyagcsere-ellenõrzési módjával szemben - kihívását tûzi napirendre.
 

JEGYZETEK

1 Marx: A tõke. MEM 23. 87. o.     [vissza]
2 John Stuart Mill: Principles of Political Economy. p. 751.     [vissza]
3 Uo. p. 749.     [vissza]
4 Uo.     [vissza]
5 Hogy teljes, roppant nagyigényû címén idézzük e könyvet: A növekedés határai. Beszámoló a Római Klubnak az emberiség vészhelyzetére vonatkozó tervezetérõl.     [vissza]
6 Sokatmondó, hogy e "növekedés-korlátozó" kalandorkísérlet mögött álló fõ elméleti figura, Jay Forrester professzor a MIT-rõl, megvetõleg akként utasított el mindenféle foglalkozást az egyenlõséggel, mint merõ "egyenlõség-lózungot". Lásd interjúját a Le Monde 1972. aug. 1-i számában.     [vissza]
7 Lásd e könyv negyedik fejezetét (amely Szocializmus vagy barbárság címmel könyvalakban is megjelent), különösen annak második alfejezetét: "Az imperializmus potenciálisan legveszedelmesebb szakasza".     [vissza]
8 Vadim Medvedev: "The Ideology of Perestroika", in Perestroika Annual, Vol. 2., edited by Abel Aganbegyan, Futura/Macdonald, London, 1989, pp. 31-32.     [vissza]
9 Hayek leghíresebb hadakozó-vagdalkozó könyvének címe.     [vissza]
10 Gorbacsov-idézet John Rettie cikkében: "Only market can save Soviet economy", The Guardian, 17 October 1990.     [vissza]
11 Hogy idézzünk egyet Hegel eszményítõ posztulátumaiból: "A nép mint állam [magyarán: nemzetállam] a szellem a maga szubsztanciális ésszerûségében és közvetlen valóságában, tehát az abszolút hatalom a földön." Hegel: A jogfilozófia alapvonalai. 331 §.     [vissza]
12 Marx: A filozófia nyomorúsága. MEM 4. 89. o.     [vissza]
13 Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. MEM 46/II. 172. o.     [vissza]
14 Uo.     [vissza]
15 Marx: A gothai program kritikája. MEM 19. 19. o.     [vissza]
16 Lásd The Stages of Economic Growth: A Non-Communist Manifesto. Írta Walt Rostow, Kennedy elnök agytrösztjének prominens tagja, kiadta a Cambridge University Press, 1960.     [vissza]

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA