A halott galamb
Egy halott galambot láttam ma reggel.
A járda szélén feküdt.
Friss tavaszi esőszag járta át a testét.
A nap szikáran támaszkodott az égbolton,
a felhők meg elkenődtek, mint lábosban az étolaj.
A túl sarkon csecsemőt tolt egy nő,
harminc-negyven körül lehetett.
Haját lebegtette a szél, mint valami függönyt.
Én pont középen mentem, Távol se, közel se igazán.
Nem mertem szembe nézni a halott madárral, a nővel.
Aztán este lett, a galambot elvitte valaki, eltemetni.
A nőt a kötelesség, az éjszaka rángatta haza.
Anyámat mosogatni láttam, virágos kötényben a habok között.
Mint azon a fényképen, mikor velem volt terhes, akkor is mosogatott.
Furcsa egy mechanizmus. Tisztítani a koszosat.
Egy tejfölszőke kislány jut eszembe,
ahogy fut a réten, ugrik egyet és elterül a fűben.
Ilyen lehet a születés.
Elterülni a fűben, hanyatt feküdni,
friss tavaszi esőt szagolni, s hallgatni a madarakat.
Az ablakhoz mentem és az utcát figyeltem.
Kinn minden merev volt, kemény, a házfalakról potyogott a vakolat.
Láttam a galambokat, amint elszállnak az elkenődött felhők felé, délre,
láttam a nőt, ahogy haját meglebbenti a szél, hallottam sírni a csecsemőt,
s láttam azt a kislányt, ahogy végig fut középen.
Anyám a konyhában elzárta a csapot és egymásnak koccantak a tiszta
tányérok.
A Deák Ferenc utca és a bíborfák története
G. S. emlékére
Egy rajzfilmben képzellek el.
Tenyeredben halkan kúsznak a vonalak ilyenkor.
Mikor elképzellek.
Ma is hasonló érzés fogott el.
Mikor láttam azt a házat, melyben egy régi rokon,
kinek könyveit még ma is őrzöm, végleg lezárta szemhéjait.
A házat műemlékké retusálták azóta.
Szóval sétáltam a Deák Ferenc utcán, mert az viszonylag szűk utca,
és a szűk utcákban jó sétálni, a bíborfák meg összehajoltak,
mint a kisiskolások: „hogy nekem ő a párom, igen, most vele sétálok”,
meg amúgy is a bíborfák tavasz kezdetén szeretnek összehajolni,
ilyen a természetük, mint a férfinak és a nőnek.
Egy rajzfilmben képzellek el.
Vattacukrot eszel, mert a kislányok szeretik a vattacukrot, a rózsaszínt,
mert az habos és színes és a lányoknak ilyenre van szükségük.
Melletted a bíborfák, akik szeretnek összehajolni,
mint a kisiskolások: „hogy nekem ő párom, igen most vele sétálok”,
mögötted meg a műemlékké retusált ház a Deák Ferenc utcában,
és a régi rokon könyveivel az ablakból vigyorog, és téged figyel,
férfi létére nem csodálom.
Így gondolkodtam el ma is, hogy vagy és létezel,
és elámulok néha azon, hogy mennyire szeretnélek idegennek érezni,
ahogy a születésemet,
de nem lehet, mert már összehajoltunk.
Rajzfilmben képzeltük el magunkat, a világot, mert a rajzfilm, úgymond,
boldog,
vattacukrot képzeltem a szádba, masnit a hajadba,
mert te kislány vagy én meg kisfiú.
És mi együtt sétálunk a bíborfák alatt, akik szeretnek összehajolni,
abban a bizonyos Deák Ferenc utcában,
ahol én születtem és a bizonyos rokon,
kinek könyveit még ma is őrzöm, végleg lezárta szemhéjait.
Ahogy elgurul
Máshol vettem észre. Nem ott.
Onnan már régen elvitték azt a szobrot.
Amit anyám mutatott még nekem anno a 90-es években.
Már zöldes volt az öregségtől. Nem az anyám, a szobor.
Sétálni vitt arra, tavasszal, télen, a nyáron meg az ősszel.
Jobbján, vagy balján, nem tudom már, rugdostam a köveket,
ugyanis szerettem nézni, ahogy gurul, ahogy az idő, az is, mondhatjuk úgy,
elgurul.
Az a szobor egy olyan nagy tenyerű, talpú, ahogy mondják, olyan
tenyeres-talpas asszonyt ábrázolt. Kezében tompa kés, azzal vágta a kenyeret.
Én mindig tojásnak láttam. Még vitatkoztam is anyámmal, hogy az bizony
tojás.
„Nem fiam, az nem tojás, az kenyér.”
Azóta beletörődtem,
azóta lesikálták azt a szobrot, most már nem zöld, fekete, matt-fekete,
nem tojást tart a kezében, kenyeret.
Anyámnak volt igaza, belátom.
De még mindig rugdosom a köveket, csak már egyedül vagy esetleg mással,
idősebb korában ritkán jár el az ember az anyjával,
csak az a baj, hogy nincs, aki rám szóljon és akinek válaszoljak,
hogy: „Ne rugdosd a köveket, majd megpattan és eltalálod a szemét valakinek!
Jól van befejezem, csak még egyet, nézd, anya, nézd, ahogy elgurul.”
Most is eszembe jut, a néni,
akit az anyámmal láttunk,
akinek kezében tojás volt, vagy kenyér,
aki most már nem zöld, hanem fekete, matt-fekete,
azok a kövek melyeket rugdostam,
s néztem, ahogy elgurulnak, ahogy az idő is,
és ilyenkor mindig rúgni akarok azon a tojáson, vagy kenyéren a néni
kezében,
de áttették máshova,
na mindegy, néha azért megkeresem,
mellé állok, s csak annyit mondok halkan, hogy csak a szobor hallja:
„Csak még egyet, nézd, ahogy gurul.”
Mert ezt így hívják
A drapp garbót és a zakót felismerem.
Anyám ezt a képet mutatta.
Kezében cigarettát tartott,
asztalán kávéfoltos papírlapok, kósza könyvek.
Anyám ölében üldögélt, merthogy ő az anyám,
a garbóst pedig a nagyapámnak hívják.
Az óvodában én is megtanultam:
a játszótérnek mindenhez köze van,
a mászókának, a libikókának meg főleg.
Nagyapám rétet képzelt játszótér helyett, mászókának meg fákat,
a libikókával nem foglalkozott, (mindegy merre dől a mérleg).
Képeslapot csinált az anyámnak.
Óvodát a rétből. Játszóteret a hétköznapokból.
A gyereknek gyereket. Férfinak asszonyt az anyámból.
Pontosabban kéket és sárgát a szavakból,
hiszen az óvodában mindig azt mondták:
az ég kék, a nap meg, mondjuk úgy, sárga.
Ez a vég és a kezdet. Ezt hívják életnek, elmúlásnak.
A rétet most nagyapámnak képzelem el,
a gyereket játszótérnek, a mászókát meg fának,
melyre kék és sárga betűkkel van írva:
drapp garbóban és zakóban üldögélt kezében cigarettát tartva.
Babits-illusztráció (Jónás könyve)
