Ezredvég

GÖRBE TÜKÖR

DONKÓ LÁSZLÓ

Mi marad utána?

Mi marad utánad ha
Deszkák közé szegelnek?
Veled hal a kemence-
Padka s a konyhaszeglet.
Ha elviszed magaddal
A szűzfenyő hokedlit
S neked már nem szaggat ba-
Log mama sem nokedlit?
Mi marad mi maradhat
Azt hiszed majd a versek?
Ha közben hóhajú ősz
Lesz s benned a dal veres lett?
Talán apád gyalulta
Koporsóláda-szeglet
S deszkái közé szegelt
Mezítelen segged?

Öregapám vénember

Györe Imrének

Öregapám vénember
Gyerekkorom óta
Nem jött le de lerohadt
A ganés bakancs róla.

Öregapám klozetra
Az udvarra járt ki
Seggtörlőjét csutkából
Szokta farigcsálni.

Öregapám bajuszát
Summás leves lepte
Énnékem a legszebb szót
Ő mondta hogy „tente”.

Fabölcsőben ringatott
Egyszer életembe.

Öreglegény nótája

Csokonai Vitéz Mihálynak

Hej rézkatlan hűlt katlan
Öreglegény farkatlan
Kis bicskája életlen
Szeretője véletlen.

Sej vitéz úr vitéz úr
Ha vén kedvem kicsorbul
Megöblítem a csapon
Csikóbőrös kulacsom.

Ihaj-csuhaj lábom már
Beates-botos-táncot jár
Nem csinálok egyebet
Ha táncházba bemegyek.

Hej rézkatlan hűlt katlan
Ha fütykös nincs kedvem van!

Front van

fenn a felhők pirosak
vörösen csorog a nap
alul azúr ultra lenn
esőre áll „cuzammen”
antik-ablak kilesek:
meghalnak a „szivesek”
zuhan egyik elesik
front van – halni nagy a sikk
kordét húz a szél lova
halomnyi a hulla ma
(mint nagy pestis idején)
köztük fekszünk: te meg én.

kondul az ég – temetnek
hadd fogyjon az eretnek!

BIRTALAN BALÁZS

A költő

Audiatur et altera pars

Emlékszem, hogy megszülettem, azonnyomban madár lettem.
Ringatott az ősi fészek, melegített ifjú nyár.
S kibújván a zord tojásból, mely oly hosszan elpalástolt,
Néztem rögtön messze, távol, előttem a zöld határ.
Szabad voltam! S a tört héjnak, mely azt súgta, visszavár,
Beintettem: „Soha már!”

Derék anyám kukacokat kezdetben még hoza sokat,
Hanem egy nap így szólt hozzám: „Nem vagy többé kismadár,
Ne kucorogj itthon, gyáván, röpülj el a szelek szárnyán,
Isten veled, csöpp kis árvám…” – és még mondta volna bár,
De lentről egy pisztoly dördült (sajnos teli volt a tár),
S anyám nem szólt soha már.

Elkárogni igen hosszú, mint forrt begyemben a bosszú;
„Kivájom e vadász szemét!” – Ám ekkorra messze járt.
Hajkurásztam földön-égen, s majd felfordultam már éhen,
Mikor egy üzlethez értem. Tejbolt volt vagy kis bazár?
Nem érdekelt. Összeszaladt aszott csőrömben a nyál:
„Most eszem – vagy soha már!”

Mihelyt beszálltam az ajtón, szemem megakadt egy sajton,
Nem volt pénzem, viszont nem is foglalkoztatott az ár.
Visszagondolva a múltra, lehet, amit tettem, durva:
Odaröppentem a pultra – s a boltos egy dromedár
Jámborságával csak leste, hogy áruja tovaszáll.
Viszontlátni?! Soha már!

Mivel szörnyű volt már étlen, zsákmányommal visszatértem
Bús fészkemhez, hogy a sajtot elfogyasszam fönn a fán.
Kis híján már nekiláttam, hogy belakjak katonásan,
Mikor elborzadva láttam: alant vörös róka jár!
Nem mesélem el a szégyent, minden gyerek tudja tán;
Le nem mossa senki már.

Mit tehettem? Sajtom veszve. Röhögött föl rám a beste;
Elröpültem arcpirulva, lesújtott a szörnyű kár,
Kóvályogtam éhgyomorra, éjfélre járt már az óra,
S lepillantottam a hóra (hiszen elmúlt rég a nyár):
Kicsi házat vettem észre, úgy festett, vendégre vár.
Én leszek az, ugyebár?

Az éhségtől félig holtan csöndben a párkányra hulltam,
Ám a szemeim kopogtak – mire felpattant a zár;
Nem néztem én akkor széjjel, mert űzött a téli éjjel
Nem gondolván a veszéllyel, beröppentem, én szamár,
S vajh, mit láttam a szobában, mit láttam ott, én szamár?
A fénykörben ember áll!

E puszta tény nem zavart, ám árny suhant át büszke arcán,
Ahogy meglátott e délceg ifjú, nyomban holtra vált,
S amint orcájára lestem, fölismertem én is menten –
Éreztem, hogy tollam rezzen –: ő volt az, ki jó anyám
Ellen orvul fegyvert rántott, midőn perzselt még a nyár!
Megbocsássak? Soha már!

Ám a bosszúról letettem, mert rájöttem: lehetetlen:
Olyan bágyadt, gyönge voltam, mint egy fonnyadt rózsaszál.
Néhány szárnycsapásra tellett, s legott pihennem is kellett;
A kulcsra zárt ajtó mellett giccses márvány-némber állt:
Lerogytam hát rút fejére, s féltem: onnan én talán
Föl nem kelek soha már.

Esdve néztem a vadászra, ki rémülten, megalázva
Pislogott rám; némi ételt irgalomból adna bár!
De csak babrált ócska töltőtollával e szörnyű költő;
Emlékezett: hollót ölt ő, s félt, hogy rá most bosszu vár,
Hetet-havat összehordott, mint egy galacsinbogár…
Nem ad ennem soha már?

Csapdába csalt így a gyomrom, ülök hát e randa szobron,
Elpusztulok, nincs menekvés – ez meg jajgat, meg nem áll,
Rögeszméje lett az átok, nem fogja fel: megbocsátok!
Éhes csőröm végsőt tátog, lelkem lassan égbe száll…
Míg poéta él e földön, tudd meg sorsod, ó, Madár:
Békét nem lelsz – soha már!

MERÉNYI KRISZTIÁN

Önműtét

Az Osztriga fiúk orvosnak tanultak. A legkisebbnek, Péternek, négy-öt évesen a szeme sem állt jól, ha rendelőt szimatolt. Hasra vágta magát, hisztérikusan toporzékolt, míg legalább egy sztetoszkóp nem került a nyakába.
    Orvos lett belőle. Nem is akármilyen. Ma már rendszeresen jár Európa-szerte előadásokra és továbbképzésekre. Negyvenévesen lett sebészprofesszor, mellette jogászdiplomát is szerzett. Az orvosi hivatást választotta.
    Osztriga Péter, mint a Békefi Jónás Kórház osztályvezető főorvosa jól tudja, hogy valamirevaló munkához a pontosság elengedhetetlen. Műszakkezdés előtt már a rendelő környékén sürgölődik.
    Alig hatvan évesen veseelégtelenséget diagnosztizál magán. Nem teketóriázik, konzíliumot hív össze. Eldöntik, hogy mihamarább ki kell venni a rosszalkodó szervet.
    A műtétre szolgálaton kívüliek is bek éredzkednek, mint például dr. Bokros Alajos adjunktus, Osztriga teniszpartnere. Látszik rajta, hogy nem is annyira az emberért, mint inkább a sportemberért aggódik.
    Osztrigát a vakító műtőlámpa alá tolják. Felette, kissé jobbra hatalmas tükör; egész teste látszik benne. Asszisztensek, orvosok ügyködnek körülötte. A szedált Osztriga hozzáfog a műtéthez. Gyenge kezét – a külön erre a feladatra felkészített – dr. Bab Frigyes mozgatja. Osztrigának szemjelzéseiből kapja az utasításokat. Bab meglepődik, amikor Osztriga az ellenkező oldalon kezdi felnyitni hasfalát. A tükör fordított visszahatása zavarhatta meg. Bab lemondóan legyint, hisz a műtét kimeneteléért egyedül Osztriga a felelős.
    Beront a betegápoló, Szakasz Gyula: – Hogy a mindenit!… Az elsőn beszart a kávéautomata! Nincs itt a Dezső?
    Senki sem válaszol. Dr. Bab kapva kap az alkalmon, karon fogja Szakaszt, és Osztrigához vezeti, majd a kiemelt jó vesét átadja neki likvidálásra.
    A kijózanodó Osztriga belátja súlyos hibáját, de nem képes belenyugodni. Elhatározza, hogy bepereli magát, Szakasz Gyulát pedig megrovásban részesíti. A kórház etikai kódexének 187. bekezdésének 39. pontja szerint tilos likvidálni felülvizsgálat nélkül testrészt, avagy belső szervet.
    A tárgyalás első napján Osztriga a felkészületlenségét említi, és hat év végtag-szabadságvesztést kér maga ellen. A fájós ballábára gondolt térd alatt. Talán a büntetés lejártával, miután visszahelyezik a lábát, még a fájdalom is elszállhat belőle a hibernálás után.
    Védője, dr. Búza Jolán unalmas, sablonos előadást tart, köze nincs egy hatékony védőbeszédhez.
    Másnap reggel nyolckor folytatódik a tárgyalás. Osztriga reménykedik, hogy ez a Búza Jolán talán erőre kap. De sajnos, nem úgy történt.
    Dr. Osztriga Péter ekkor úgy dönt, hogy a vád mellett ő fogja betölteni a védelem szerepét is.

ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal három költőt mutatunk be Cseh Károly hamarosan megjelenő orosz műfordításkötetéből (Atlantisz felé – Z-füzetek) és közlünk egy ecuadori novellát, amelynek írója most mutatkozik be a magyar olvasóknak.

VLAGYIMIR VISZOCKIJ

(1938–1980)

Holdas húrok

Felzeng a gitárom – hasadozzatok, falak!
A gonosz Fortunától szabads águnk oda!
Metsszétek fel erem, metsszétek át torkomat:
Csak holdas húrjaimat nem engedem soha!

Bújjak a föld alá elevenen már ma?
Elvettétek éltem élét, az ifjúságot!
Cafatokra tépett lelkem leokádva…
Csak holdas húrjaimat el ne szaggassátok!

Gitár és szabadság – erővel elvíve.
Rúg-kapálva bőgtem: „Ti, mocskos disznók, átkok
Tiporjatok sárba, vagy fojtsatok a vízbe –
Csak holdas húrjaimat el ne szaggassátok!”

Testvéreim, most hát nyugto mat hol leljem?
Nappalom vak, s nincsen az éjnek ezüstlése.
Szabadságom oda, és megölték a lelkem…
Törött már a gitár, a holdas húr eltépve.

Hány harcosunk

Hány harcosunk hever az úton halva,
Ki tudja a számát?
Tudósítóink nem harsogják, csak az
Ellenség veszteségét, kárát.

Ne gondold, hogy csapás bennünket nem ért.
Csak így, csak úgy, csak így…
Halálra sebzett vad – a csatatéren
Kilőtt harckocsi, lángja vakít.

S te, Valja Petrov? Balga kérdés. Lőrést
Takart el a tankod…
S míg számokban nő az ellenség kára,
Sorakozunk újra rohamhoz.

JEVGENYIJ CSEKANOV
(1947)

Múlnak a nyolcvanas évek
Kimúlófélben már az évtized,
más-más ritmusra vernek a szivek.
Gyűlések kora.
Banyák suttognak: szappant és teát
lehet árulni, s bennük pénzre lát,
éled a kofa.

Kilencvenes évek derengenek.
Utunk régi lesz? Új felé vezet?
Kölyök-katonák
térnek haza a hegyekből sorra,
apjukból bűzlik az eltett vodka,
sírnak az anyák.

ALEKSZANDR MAKAROV-KROTKOV
(1957)

Atlantisz felé

fenn a felhőkön túli
sztratoszférában
körberepüli még egyszer a várost
tornyaival házaival a hajdani Moszkva
indulna
Atlantisz felé

CSEH KÁROLY FORDÍTÁSAI

MARÍA DEL CARMEN GARCÉS
    (1958)

Lottónyeremény

Kissé bosszúsan vettem el a papírcetlit. Azért mentem oda, hogy távol legyek a zsivajtól és a piactéren összegyűlt tömegtől. Éppen kinyitottam a könyvemet, és az olvasásra összpontosítottam, amikor odajött hozzám az az asszony, hogy megkérjen, mutassam meg, merre van doktor Galo Mendoza, az otavalói ügyvéd irodája.
    – Nem tudom, nem vagyok idevalósi – feleltem neki, és folytattam az olvasást.
    Az asszony, udvariatlan viselkedésem ellenére, ott maradt mellettem, és szaggatott mondatokban ezt mondta nekem:
    – Kisasszony…, én… nem tudok olvasni, felolvasná nekem, mit írnak itt? – és reszkető kézzel nyújtott át egy füzetlapot.
    Galo – olvastam a papíron – azért küldöm hozzád a Rosát, hogy segíts neki felvenni a pénzt. Ahogy a telefonban is mondtam, csak a negyedét add oda neki, nekünk tedd el a felét, és tartsd meg a részedet. Üdvözlettel: Inés.
    – Hogy micsoda?! – kiáltott fel az asszony, amikor meghallgatta, amit felolvastam. – De hisz az egész pénz az enyém, miért mondja, hogy csak egy részét adják oda nekem? Hát azt már nem! Azt már nem!
    És ezt ismételgette hevesen, fejét egyik oldalról a másikra ingatta, és közben alsó ajkának jobboldalát harapdálta.
    Sovány nő volt, olyan harmincéves forma; a haját színes szalagokkal befonva viselte, ahogy a környék parasztasszonyai szokták; rakott szoknya volt rajta, fehér, hímzett blúz és egy kék sálkendő, amely részben a hátát is betakarta.
    – Jaj, kisasszony, segítene rajtam – kérlelt gyámoltalanul.
    – Mondja el, mi történt, asszonyom – válaszoltam, és helyet csináltam magam mellett a padon.
    Leült mellém, és az ujjait tördelve elmesélte, hogy kislánykora óta egy birtokon él, az Imbabura mögött. Nem ismerte az apját, és amikor az anyja meghalt, ott maradt a gazda feleségének a szolgálatában.
    – Amikor egy kis pénzecskét adnak – mondta, miközben szemét le nem vette a templom kapujáról –, bejövök a faluba, hogy vegyek magamnak ezt-azt. A Pedro ültette el a fejembe ezt a lottódolgot. Már évek óta mindig megveszem abban a reményben, hátha nyerek valamicskét. Az úr hazahozza az újságot, hogy lássuk, nyertünk-e; a Pedro meg a Narcisa is vesznek szelvényt, persze.
    Amikor az elbeszélésben idáig ért, a szemembe nézett, a fülemhez hajolt, és halkan megvallotta: – A múlt héten, kisasszony, az én számaimat húzták ki.
    Ekkor a melltartójába nyúlt, ott keresgélt valamit, elővett egy összehajtogatott szelvényt, és a legnagyobb bizalommal odaadta nekem. Meglepődve vettem el, és megnéztem mindkét oldalát. Minden mozdulatomat figyelte. Nem tudtam, mit csináljak, csak azt kérdeztem tőle: – És mennyit nyert?
    Újra a templom kapujára szegezte a tekintetét, és megint az ujjait tördelte.
    – Azt nem tudom. De gondolom, elég sokat, mert lássa, amikor az úr bejött a faluba, hogy utánajárjon, és még aznap este visszajött, behívtak az ő szobájukba, és becsukták az ajtót. Idegesek voltak. Azt mondták, adnak nekem egy kis földecskét tehenekkel, meg báránykákat is, ha nekik adom a szelvényt. De a Pedro ott volt az ablak mögött, és integetett, hogy ne adjam, hát nem adtam. Akkor előhúztak az ágy alól egy ládát, és pénzt mutattak nekem, amit ott tartottak; vártak egy kicsit, hogy jól megnézhessem, és aztán megint ajánlgatták a földet az állatokkal meg a ládát. Én kinéztem az ablakon, hogy mit csinál a Pedro, de mert ő továbbra is azt mutogatta, hogy ne, azt mondtam nekik, hogy nem. Az asszonyom észrevette a Pedrót, dühösen kiment, és nyakon vágta. Pár nap múlva a kezembe nyomták ezt a levelet, hogy az asszonyom fivére segítsen nekem felvenni a pénzt, merthogy ügyvéd. De most már látom, mért nem akarták, hogy velem jöjjön a Pedro; mert ő tud olvasni, igaz?
    Felállt, de látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon. Rám nézett, aztán viszszaült mellém.
    – Kisasszony – kezdte bizonytalan hangon –, maga rendes embernek látszik. A legnagyobb tisztelettel szeretném megkérni, segítsen nekem kideríteni, menynyit nyertem; nagyon kérem, legyen olyan jó.
    Ráálltam, és kérdezősködni kezdtünk, merre van a fogadóiroda. Miközben a zsúfolt utcákon járkáltunk, Rosa elmondta, mit szeretne csinálni a lottón nyert pénzzel. Arról ábrándozott, hogy eljön a birtokról, vesz egy házacskát a faluban meg egy kis művelni való földet. De tanácstalan volt. Nem volt senki közeli hozzátartozója, csak egy katona unokafivére, akit alig ismert.
    Odaértünk az irodába, és az alkalmazott segítségét kértem. Elvette a szelvényt, és keresni kezdte a számát a nyertes számok listáján. Hamarosan megállt az egyik számnál, figyelmesen egybevetette, és hogy biztos legyen benne, hangosan is elismételte. Aztán Rosára pillantott, majd nagy zajjal felállt.
    Amikor közelebb lépett hozzám, úgy tűnt, a papír égeti a kezét, és azt mondta: – Legyen inkább magánál.
    Aztán Rosához fordult, és kitárt karokkal, ünnepélyes hangon, így szólt: – Engedje meg, hogy megöleljem. Maga már nem akárki. Ön milliomos. Igen, jól hallotta: Milliomos!
    Amikor látta, hogy én az ujjaim között tartva a szelvényt továbbra is ülve maradok, hozzátette: – Hát maga meg mire vár, köszöntse az asszonyságot! Ölelje meg! Mondjon valamit! Nem ülhet itt tétlenül!
    Felálltam, és azt tettem, amit parancsolt.
    Azután megpróbáltuk elmagyarázni Rosának, mennyit nyert. Mondtuk neki, hogy ennyi pénzzel házakat, autókat vehet meg egy olyan birtokot, amilyen a gazdájának van. Nem szólt semmit.
    Kimentünk az irodából, és az ajtóban visszaadtam neki a szelvényt. Amikor el akartam köszönni tőle, megint azt mondta, jó embernek látszom, nem akar visszaélni a bizalmammal, de nincs más választása, újabb szívességet kell kérnie tőlem. Neki nincsenek papírjai, és fél, hogy becsapják őt, kihasználják, hogy egyedül van, és hogy vidékről jött. Végül, sok kitérő után arra kért, segítsek neki felvenni a nyereményt. Zavarba jöttem a váratlan fordulattól, de végül belementem.
    A fogadóirodától a bankig tartó úton Rosa egy szót sem szólt; egyszer, már odabent, mikor közel voltunk a pénztár ablakához, hirtelen megállt, és feszült arckifejezéssel, sápadtan megkérdezte:
    – Kisasszony, van magának pénze? Vagy valami tulajdona, háza vagy autója, van pénze a bankban? Mert tudja, a gazdám arra tanított, hogy csakis a gazdagokban lehet megbízni. Gyakran mondogatta, hogy a gazdagoknak annyi pénzük van, hogy nincs szükségük rá, hogy lopjanak. A gazdagokban és a doktorokban lehet megbízni, ezt mondta mindig. Tudja valamivel bizonyítani, hogy bízhatok magában?
    – Nem – feleltem döbbenten.
    És bár a legegyszerűbb módon próbáltam megértetni vele, hogy a gazdái gazdagok, Mendoza úr doktor, mégis be akarták csapni, és majdnem meglopták, Rosa így vágott vissza: – De nekem bizonyíték kell. Ha nincs háza, autója vagy pénze, nem segíthet felvenni a pénzt. Bocsásson meg a kellemetlenségekért, de nem megy.
    Amikor elbúcsúztunk, azt mondta, megpróbálja megkeresni az unokafivérét a laktanyában, és alakja beleveszett a tömegbe.

    ROZSNYAI KATALIN FORDÍTÁSA

Babits-illusztráció (Jónás könyve)

ÉVFORDULÓ

Száz évvel ezelőtt, 1908. július 26-án született Salvador Allende, Chile elnöke, akit 1973. szeptember 11-én halálba kergetett a Pinochet-féle fasiszta puccs. A nagy uruguayi költő, Mario Benedetti 1983-ban írt versével emlékezünk rá.

MARIO BENEDETTI

Chile él

Hogy megöljék a béke emberét,
hogy ütlegeljék lidércnyomásoktól mentes homlokát,
lidércnyomássá kellett lenniük,

hogy legyőzzék a béke emberét,
minden gyűlöletet össze kellett gyűjteniük,
és azonkívül repülőgépeket és tankokat,

hogy ledöntsék a béke emberét,
bombázniuk kellett, tűzbe borítaniuk,
mert a béke embere erőd volt.

Hogy megöljék a béke emberét,
szennyes háborút kellett kirobbantaniuk,

hogy legyőzzék a béke emberét
és elhallgattassák szerény, metsző hangját,
pokollá kellett tenniük a terrort
és még többet ölni, hogy tovább ölhessenek.

Hogy ledöntsék a béke emberét,
sokszor meg kellett gyilkolniuk,
mert a béke embere erőd volt.

Hogy megöljék a béke emberét,
azt kellett képzelniük: ő hadra kelt csapat,
ármádia, regiment, brigád,
azt kellett hinniük: ő másik hadsereg,

de a béke embere csupán nép volt,
kezében puskával és mandátummal,

és szükség volt még több tankra, még több gyűlöletre,
még több bombára, még több repülőgépre, még több gyalázatra,
mert a béke embere erőd volt.

Hogy megöljék e béke emberét,
hogy ütlegeljék lidércnyomásoktól mentes homlokát,
lidércnyomássá kellett válniuk,

hogy legyőzhessék a béke emberét,
mindörökre a halállal kellett szövetkezniük,
ölni és még többet ölni, hogy tovább ölhessenek,
páncélos magányra ítélni magukat,

hogy legyőzhessék az embert, aki nép volt,
nép nélkül kellett maradniuk.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

Salvador Allende

VOX HUMANA

JUHÁSZ FERENC

József Attila szobránál*

Beszélnem kell József Attila szobránál, akiről annyit írtam már: verseket, versprózákat, verseihez előszót 1956-ban, vallomásokat, megnyitókat. Vallottam róla az időnek, mint a gyónásban a papoknak a katolikusok. Ha összegyűjteném: könyv lenne belőlük, vastag áhítat. Bánatvirág, Sejtelemvirág, Selyemvirág, Gyémántvirág: mondtam és mondom őt mindig szívemben. Költészetének nagyságát és hitelét fölösleges említeni. Mert olyan az, mint a legpontosabb természeti és erkölcsi törvény: lenyűgöző és elkötelező. A filozófusok közül Immanuel Kant fogalmazta ezt a legpontosabban. És a legfontosabban. Eszének, szinte hihetetlen élessége és racionalitása, hűsége az anyaghoz, a szegényekhez, a világmegvalósító munkához és munkásokhoz, pontossága a szóban és a reménytelenségben olyan erős és hatalmas, hogy fékező gúzsba köti szegényebb halandóságunkat. Embervoltunk vele teljes és lét-hiányunk hézagai, üregei, áttetsző, kristályos szerkezet-idomai általa telnek meg valósággal, nem köddel, de fénnyel, akár vérpirossal, akár feketével. Az ő hazája a szenvedés volt és a kiszolgáltatottság. Hiszen olyan kiszolgáltatott volt születésétől kezdve haláláig lényében és halhatatlan szigorában, mint egy elhasznált öreg ruha, kölcsön-kalap, más-cipője a lábán. Ő tudta, hogy a haza nemcsak egységes, vagy cserepeire tört terület, nemcsak az anyanyelv, de az a kultúra is, amit munkájukkal az arra-születettek teremtettek. Remény, teljesség, töredékesség. Most újra kapitalizmusban élünk. És ki merné hinni azt, hogy József Attila a kapitalizmushoz, a tőkéhez írt volna verseket? Ő áldásunk volt és reményünk. Hitünk. Létünk és költészete összenőtt, mi voltunk a csoda sziámi ikrei. Hiszen életünk és ifjúságunk olyan volt, mint a gyümölcsfán az ágból, a pirosból az új hajtás ág-kiágazása. Mondják meg kérem, nem gyönyörűen különös, hogy ő az a költő, akinek szinte minden verséből közmondás lett. Szent soraiból, versszakaiból. Hiszen az ellenzői, a mást-akarók, ha akarják, ha nem akarják: ma sem tudnak nélküle élni. Világ-varázsló. Hasonlít a Teremtő Istenhez. Albert Einstein tudás-titka a bizonytalanságban. Hidd el: hűségünk szívverése sosem hervad el, akárcsak Te: Bánatvirág, Sejtelemvirág, Selyemvirág, Gyémántvirág.

* Elhangzott Gyurcsek Ferenc József Attila-szobrának leleplezésekor, Budapesten.

BARANYI FERENC

Szesztestvérből – harcostárs

Simon Lajosról

Simon Lajost az Egyetemi Lapok szerkesztőségében ismertem meg, ahol 1960-ban – még bölcsészhallgatóként – az irodalmi rovatot gondoztam, társadalmi munkában. (Később státuszos újságíró lettem a lapnál.) A főszerkesztő Árkus József volt, a későbbi kitűnő humorista. Lajos hozzá járt be, szinte naponként. Korábban együtt dolgoztak valamelyik üzemi lapnál, eleinte csak munkatársak voltak, aztán barátok lettek. Én, a pályája legelején szerénykedő költőpalánta, nagy megtiszteltetésnek tartottam, hogy Lajos velem is összebarátkozott, hiszen ő akkor már József Attila-díjas költő volt, két megejtően szép kötettel a háta mögött. Attól kezdve hármasban kerestük fel az Egyetem tér környékén található borozókat, vagy poharazgattunk a szerkesztőségben, olykor női vonzatainkkal, valamint Simonffy Andrással és Gerelyes Endrével kibővülve. Árkus Jóska csaknem három évtized múltán Szükséghelyzet című dolgozatában, a Népszabadság hasábjain olyan esetet idézett fel, amikor – s ez ritkán fordult elő – nélküle mentünk inni, s az ő „atyai” felügyelete híján fertelmesen berúgtunk mind a ketten, Lajos is, én is. Idézek Tücsi (merthogy így hívtuk Árkust) dolgozatából:
    „Záróra után egymást támogatták a vendéglő előtt, s amíg taxira vártak, a költő egy hirdetőoszlophoz támasztotta cimboráját. Aki tapogatózva elindult a hirdetőoszlop körül, és mivel annak sehogysem jutott a végére, segítségért kiabált, hogy őt befalazták. Végszóra megérkezett egy fiatal rendőr, aki a személyi igazolványok tanulmányozása után bevallotta, hogy ő a költészet nagy barátja, leintett egy taxit, a hirdetőoszlopra fonódott költőt lefejtette és beültette, az ott maradt nevesebbiknek pedig verseket kezdett el szavalni…”
    Akkor még csak szesztestvérek voltunk Lajossal. Később kettőnk viszonyának egyfajta definiálása megszűnt összetett szó lenni. „Csak” testvérek voltunk már, annyira megszerettük egymást. S az úgynevezett közéleti költészet aknamezején lassan-lassan bajtársakká, harcostársakká is kovácsolódtunk. Közös irodalmi estünk is volt bőven. Volt, hogy a személyünk is felcserélődött. Az Árkus által említett igazoltatás után a rendőr fordítva adta vissza a MÚOSZ-igazolványainkat. Lajos másnap Baranyi Ferencként riportozott Sopronban. (És a nevemben hajtott rá egy csinos tanítónőre.)
    Én meg hogy jártam egyszer? Fura eset, elmesélem.
    Valamelyik év könyvhetének nyitóestjén Székesfehérváron olvastunk fel írásainkból, többen, idős és fiatal írók vegyesen. Lajos nem volt ott. Másnap a megye falvaiban spricceltünk szét egyénenként, ki-ki a megyei könyvtár előzetes szervezése szerint. Engem a könyvtár dolgozói közül az azóta megboldogult Csukly Alajos kapott a szárnyai alá, s mikrobusszal száguldott velem a megye egyik kisközsége felé.
    Zámolyon áthaladva büszkeséggel jegyezte meg: – Ennek a falunak az egy ezreléke József Attila-díjas költő.
    – ???
    – Kétezer lelkes a község, és itt született Csoóri Sándor meg Csanádi Imre.
    Továbbrobogtunk. Végre elértük a megcélzott falut is. A helyi kultúrház igazgatója virágcsokorral várta – Weöres Sándort, merthogy ő volt eredetileg beharangozva. Sanyi bácsi azonban váratlanul megbetegedett.
    Gyorsan hozzáfogtam a magyarázkodáshoz: – Weöres Sándor nem jól érzi magát, én jöttem helyette, a nevem…
    – Ne is folytassa! Forgatom én a Szép versek antológiáját. Ismerem én a költők ábrázatát a benne levő művészi fotók jóvoltából!
    A kultúrteremben várakozásteljes duruzsolás fogadott. Az igazgató ünnepélyesen megköszörülte a torkát, majd szárnyas szavakat röptetett az egybegyűltek fülébe:
    – Kedves barátaim! Weöres Sándor, sajnos, nem tudott eljönni. De íme itt van helyette fiatal költőink legkiválóbbika… (itt felém fordult, felém, aki szinte feltündököltem a büszkeségtől) Simon Lajos elvtárs!
    Na. Talán túlságosan is művésziek voltak azok a fotók a Szép versekben. Mindenesetre nem égethettem le a falu egyik notabilitását. Szerettem Lajos verseit, az életét is jól ismertem. Elvállaltam hát a dolgot. Még ma is emlegetik Lajost abban a faluban, olyan hangulatos találkozót tartott, pedig hát ott sem volt.
    És most már itt sincs. Majd’ kéthetes spéttel ért csak el telefonon az unokahúga, tudatván, hogy Simon Lajos március 20-án meghalt. Nem volt erről semmiféle híradás. Annak, hogy Győzike mit reggelizett, van hírértéke. Annak, hogy meghalt egy József Attila-díjas költő, nincs. Ilyen lett a világ.
    A kartali születésű parasztfiú Nagykőrösön hunyt el, de végiglakta egész Magyarországot, Tokajhegyaljától Mosonszolnokig. Ő maga így ír erről: „Mezőgazdasági cseléd foglalkozású édesapám nyolc gyermekével csak az én születési évem – 1935 – és a felszabadulás között annyit vándorolt a kenyér után, mint manapság egy artistacsalád.” Végül is Győrben lett prepa, ott is ragadt mint újságíró, a megyei hírlapnál. Erről csak ennyit: „Miért rajongok Győrért, hol annyi szájból / harsant felém üvöltés, még akkor is, / hogy a vihar átlőtt szárnyán menekültem, / és bújtam a kétmilliós város morajló / rengetegébe…”
    Itt aztán – fű alatt – neves költő lett belőle. Később az Esti Hírlap munkatársaként épp olyan műgonddal írta a cikkeit, mint haláláig a verseket.
    Mindössze hét kötet maradt utána. Nem nagy életmű, de ma is érvényes: a költő igazsága nem évült el, hiszen verseivel sohasem az aktuálpolitikát szolgálta ki. Csupán a humánumhoz vezető utat kövezte.
    Tavaly Nagykőrös vendége voltam a könyvhéten. A közönség között felfedeztem Lajost.
    – Hát te mit keresel itt?
    – Nemrég ideköltöztünk.
    – Fáradt vagyok. Gyere fel a pódiumra és segíts megnyitni ezt a könyvhetet. Meg aztán hadd tudatosuljon a nagykőrösiekben, hogy 0,03 ezrelékük József Attila-díjas költő.
    Feljött. Törlesztett azért, hogy valaha valahol én szavaltam helyette. A paraszti tisztesség ugyanis azt írja elő, hogy a zárszámadáshoz közeledve kvittelve legyen minden.

MEGMENTETT OLDALAK

Simon Lajos (1935–2008) posztumusz verseiből adunk közre néhányat. A kéziratokat a költő özvegye bocsátotta rendelkezésünkre.

SIMON LAJOS

Gazdag vágy, hagyj embernek minket
Gazdag vágy, hagyj embernek minket,
hogy ne loholjunk annyira
a kacsalábon forgó várért,
mely lehet karnyújtásnyira
már annak is, akinek őse
földre köpte a tüdejét.
Ó hagyj, ó hagyj embernek minket,
add, hogy ne legyünk pénz-cseléd!

Engedd, hogy barátként betérjek
a szomszédhoz, ha gazdag is,
s felidézvén a régi szépet,
jelképesen töröljön széket,
és ő, amíg velem beszélget,
ne kagylózzon az üzletfélnek,
vagy ne lesse a készüléket,
még akkor sem, ha éppen ölnek
valamerre a vagyonért!

Holnap is hagyj embernek minket,
hagyd embernek a gyermekünket,
és annak is a gyermekét!
Ha lohol is, de meg-megálljon,
nézzen az égre, s felkiáltson,
vagy sóhajtson, esetleg sírjon,
de gyönyörében: ó, de kék!

Akkor is hagyj embernek minket,
ha szitakötő-nyakkendősen,
kis tányérkával a kezünkben
üzleti szendvicset falunk!
Hozd fel a mélység-messzeségből
egyszer volt hóra kiscsikónkat,
egyszer volt kajla tehénkénket,
dédelgetett tyúkot, mely adta
a minden napra egy tojást,
mit még melegen, lajbizsebben
vittünk csengettyűs szatócsboltba
cserélni sóra, paprikára,
mint ahogy cserélném olykor
a gépzenét a citerára.

… És mindig hagyj embernek minket!
Ahogy a hívő, kérve kérlek!
Különben nem megyek veled!
Makacs vagyok! Nem engedek!
Nem engedek, mint annyi másban,
ne engedd el a rohanásban,
meleg kezét a tisztességnek!

Domboldal

Átoktól fohászig

Istenem, annyi szenvedést
zúdits rájuk, mint ők az én szívemre!
De átok ez! Uram, segélj!
Elharapom nyelvem hegyét:
add nekik csak a negyedét,
de inkább csak a nyolcadát,
de inkább csak a tizedét.
Annak is csak a negyedét,
annak is csak a nyolcadát,
ha lehet, csak a tizedét.

Semmit, semmit se adj nekik!

Uram, hallgass meg, és segíts!

Tükör előtti rezignált sorok

Én úgy vagyok mostan, mint a legendás Rimbaud, a költő-csoda,
akiben hirtelen megállt a dal, mint másokban a szív,
ne markoljátok szívemet a verssel, mert bicskát nyitok,
sírok, ha kérdik: miért nem cseng-bong nevem alatt a pár sor,
hiszen tudjátok mindannyian!
Múltam se rakom sorba, mint dobozba a gyufaszálat,
voltam, mi voltam, s volt, ami volt,
ruhám kopott, bár majmoltam a dendit,
s bor helyett immár tejet kortyolok,
emberkéz helyett kutyám szíját szorítom,
vele bóklászok, ugassa meg azt,
aki fehérnek képzel, fehér hajam miatt.

Hátrahagyott kézirat

Áthúzva, fölé írva, majd alá,
megint áthúzva, aztán visszaírva,
alaktalan már, szinte fejtörő.
De ének!
Azaz nevezzük versnek, költeménynek.

Azért kuszált, hogy jobban megértsétek!

Hajnal Erzsi (1957-ben)

Hajnal Erzsi a szigorú
személyzetis, szemembe nézett,
azután anya-mozdulattal
megsimította arcomat:
no, gyere te kis ál-ellenség,
egyél egy tányér bablevest!
Zöldséggel főztem, csipetkével,
anyád is így főzte, tudom,
parasztosan – ha nincs is csizmád –,
látom a csontos arcodon.
Szabadkoztam: már ettem tegnap,
manapság ennyi kell nekem!
És szemem esőverte ablak,
amíg a levesét nyelem.

Hajnal Erzsi a szigorú
személyzetis legyen dicső!
Még azért is, mert Hárs György, a költő-
testvérem, édesanyja ő.

Áthallás József Attilától

„Futtam, mint a szarvasok”,
ínség elől mezőre,
dorongoló gazdagok
vertek sebet szivemre.

Folyó sodrát keresem,
mely gyógyít, vagy alámos,
csillag-forma szép sebem
nem súlyos, csak halálos.

Majd egy vackot keresek,
búvok alom-ágyamba,
„setét eperlevelek
hullanak a vállamra”.

Szarvasnak már nem megyek
sűrűbe, se ligetbe,
setét ormú nagy hegyek
omlottak a szivemre.