MÉRLEG
   
SIMOR ÁGNES
   
A rím kérdése Zrínyi Miklós „Szigeti veszedelem” című művében

    Van-e még olvasó, aki hisz Zrínyi Miklósnak, mikor az így szól hozzá: „... Az én professiom avagy mesterségem nem az poesis.”1 Van-e még, aki átírná hexameterekbe az eposzt, mint gróf Ráday Gedeon, vagy németre hexameterben fordítaná, mint gróf Teleki Ferenc, vagy Zrínyi nyelvén, verselésén és helyenként rímein is módosítana, mint Arany János?
    Nem az a kérdés, hogy ki, miért nem tudta a Szigeti veszedelmet úgy elfogadni, ahogyan az íródott, egyszerre érzékelve annak tartalmát és formáját, és talán azzal sem kéne foglalkozni, hogy vajon Zrínyi „rontott-e el rímeket”, vagy a későbbiekben másolták-e át hibásan az eposzt. Ahhoz, hogy a Szigeti veszedelem formája érthetővé váljon, foglalkozni kell a végrímekkel, belső rímekkel és alliterációkkal. A ritmus vizsgálatához elkerülhetetlen a metszet figyelembe vétele, mely egyrészt tagoló elemként meghatározó része a ritmikának, másrészt fontos szerepet játszik a belső rímek és alliterációk megjelenésében is. A 12 szótagos, hangsúlyos verselésű sorok tagolódása az eposz hangsúlyos verselésének „szabálytalanságai”-hoz hasonló „szabálytalanságok”-at mutat. Hiszen helyenként időmértékek is feltűnnek, és talán gróf Ráday Gedeon hexameteres átírása sem volt teljesen ok nélküli, bíztathatták őt a hexameteres formára azok a sorok, melyek ha néhány szótaggal többől állnának, valóban hexameterekké válhatnának.2
    Amikor a költőről elnevezett Zrínyi-versszakról beszélünk, 12 szótagos, hangsúlyos verselésű, általában 6-6-os felosztású, sormetszetes négy soros szakaszokra gondolunk, melyeknek végrímei összecsengenek. Annak ellenére, hogy ezt a már 16. században kedvelt versformát Zrínyi verseléséről nevezték el, maga a Szigeti veszedelem nem felel meg teljes mértékben ennek a versformának. Fel kell figyelnünk a mű olyan formai sajátosságaira, melyek a Zrínyi-versszak fenti meghatározásának skatulyáját szétfeszítik.
    A Szigeti veszedelem végrímeit b okorrímeknek nevezik, ám a bokorrím Zrínyinél már korántsem a Tinódi Sebestyén-féle „valázást” jelenti. A vala-vala rímpár megjelenése Zrínyinél ritkaság számba megy. És bár játékból, vagy nyomatékosító szerepük miatt gyakran használ önrímeket, érdemes megjegyezni, hogy éppen az önrímekkel együtt fordulnak elő olykor a legszebb tiszta rímek. Erre már az I. énekben is sok példát látunk. Az I. ének 5. versszakában két önrím cseng össze tökéletesen:
    Adj pennámnak erőt, ugy irhassak, mint volt,
    Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,
    Megvetvén világot, kiben sok java volt;
    Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.
    
    Önrímmel folytatja a 6. versszakot is, ennek rímei: „köztünk él/ jár-kél/ Istentől fél/ örökkön él”. Zrínyi legszebb rímei közé tartoznak az I. ének 27. versszakának rímei:
    
    Ostorom szolgámra nem tiltom, hogy szálljon,
    Melynek nem kell törődni semmit halálon,
    Akarom, néki könnyebbségére szálljon,
    És lelkének hüvösülésére álljon.
    
    A 9. versszakban a „nincsen tiszteleti, böcsületi, nincs keleti, nincsen tiszteleti” példa erre.
    Zrínyi végrímeinél külön játék a magánhangzók összecsengése, mellyel több helyen is találkozhatunk: „keblemben neveltem / velek esmertetnem” (I. 19.); „fegyverkeznünk / vesztenünk” (I. 41.)
    Idáig bokorrímekről volt szó, de valóban azok-e Zrínyi végrímei? Képes Géza Az idő körvonalai című könyvében így ír erről: „Zrínyi finom rímérzékét mutatja az a tény is, hogy már nála megkezdődik a lomha, egy helyben topogó négysarkos végrímelés zsarnoki uralmának lezárása: a Szigeti veszedelemből világosan elénk rajzolódik az a folyamat, ahogyan ezek a négysarkos strófák differenciálódnak: két-két páros rímű, keresztrímű vagy ölelkező rímű strófákká.”3 Képes Géza mindegyik fajta végrímre hoz példát a Szigeti veszedelemből. Kétségtelen, hogy Zrínyi Szigeti veszedelmének rímelése megalapozta a későbbi változatos rímelést, és a Képes felsorolta nem bokorrímes strófák valóban érdekes jelenségek, azonban kérdéses, hogy nevezhetők-e ezek a rímek kereszt-, ölelkező-, vagy páros rímnek? Képes Géza például keresztrímnek nevezi a következőket:
    
    Azonban török császár jünni siete,
    Nem tudja, keresztyénnek ártson mely felé,
    Sokfelé osztatik bölcs s okos elméje,
    Mely várat szálljon meg: Egret, Szigetet-é? (II. 59.)
    
    Ezek a rímek valóban a keresztrím felé mutatnak, de keresztrímnek talán még nem nevezhetőek. Ugyanez a helyzet a páros-, és ölelkező rímekkel is, melyeket szintén párrím felé mutató, illetve ölelkező rím felé mutató rímelésnek neveznék. Úgy tűnhet, mintha csak visszafogottabb kifejezésről lenne szó. De nézzük csak meg közelebbről, miért felel meg a keresztben rímelő strófák helyett inkább a keresztrím felé mutató rímelés meghatározás?
    Úgy gondolom, hogy Zrínyi 1647-48-ban írt művének rímelése nem vizsgálható azonos módon, mint egy 19. század második felében, vagy 20. században írt versé. Figyelembe kell vennünk a hangtörténetet, az egyes hangok variánsai ugyanis nagymértékben befolyásolják, hogy mit milyen rímnek tekintünk. Bárczy Géza írja például, hogy a 17. század második feléig az é közös hosszú párja az e-nek és az ë-nek. Azonban a hosszúság ékezettel való jelölése ekkoriban még nem következetes, és néha el is marad. Kazinczy Andrea Zrínyi lírai műveinek vizsgálatakor már figyelembe veszi a variánsokat. Variánsoknak nevezhetjük a hosszú-rövid magánhangzó párokat és a palatális-veláris párokat.
    Alaptalanul vádolták tehát Zrínyit azok, akik rímelését nehézkesnek vélték, hiszen a variánsokkal nem foglalkoztak. A variánsok figyelembe vétele azonban némileg Képes Géza elméletét is módosítja.
    Csokonai A magyar verscsinálásról közönségesen című értekezésében kifejti, hogy a rímet a rímelésre szánt szótag magánhangzójától kell számítani, de hozzáteszi, hogy „vannak – például: Verseghy-Radó – akik a szótagkezdő mássalhangzót is hozzászámítják.”4 A Szigeti veszedelem rímelését a Csokonai adta meghatározás szerint vizsgálhatjuk, bár Zrínyinél nagy szerepe van a mássalhangzók összecsengésének is, erre azonban később hozok példákat. Tehát nézzük a már említett II. ének 59. versszakát. Itt a „siete / mely felé/ elméje / Szigetet-é” rímeknél két illetve három szótagos összecsengést figyelhetünk meg. Ez a siete / elméje, illetve a mely felé / Szigetet-é rímpároknál tisztán hallható. Igaza volt tehát Képes Gézának, aki keresztrímes voltukat felfedezte. Azonban ezeknek a rímszavaknak mindkét összecsengő szótagja tartalmaz e-é variánst, melyeket szintén összecsengő végrímeknek kell tekintenünk. Vagyis a siete a Zrínyi korának megfelelő nyelvállapotban ugyanúgy rímszó a felé-re, mint az elméje szóra, és így a Szigetet-é hozzátételével bokorrímet alkot. A kérdés az, hogy nevezhetjük-e a variánsokat tartalmazó bokorrímeket ugyanúgy bokorrímnek, mint például a VIII. ének 35-ik versszakát: „ezeket / Szigetet/ seregeket/ kémeket”, ahol kétségtelenül bokorrímről van szó, és a kémeket harmadik szótagjának variánsa ez esetben nem változtat a rímen. (Mivel Zrínyi rímelése szempontjából az utolsó szótag a leghangsúlyosabb, azt a szótagot jelölöm 1-es számmal, és így haladok visszafelé, 2-es, illetve 3-as számmal jelölve a 2-ik, illetve 3-ik szótagig összecsengő rímeket).
    Eszerint nyilvánvaló, hogy a „siete / mely felé / elméje / Szigetet-é” e-é variánsos bokorrímek, és meg kell állapítani, hogy a 2. szótagtól keresztrímes strófaszerkezet felé mutatnak. A végrímek alapján egyértelműen kiderül, hogy Zrínyi rímelését teljességében kell tanulmányozni, ha megállapítjuk valamiről, hogy bokorrím, nem felejthetjük el a variánsokat, és amikor észrevettük a variánsokat, meg kell figyelni, található-e az adott versszakban bokorrímen túlmutató strófaszerkezet.
    Zrínyi saját korában független verselő, ezért a rímelésében különleges képződmények figyelhetők meg. Ne keressünk hát újfajta kategóriákat hozzájuk. Hallgassuk őket teljességükben, hogy mikor megértettük a végrímek rendszerét, melléjük tehessük az alliterációkat, belső rímeket, magát a ritmust, s így érthetővé válhasson a tartalom mellett a forma is.
    
    Bokorrímes strófák:
    
    Ebben a példában önrím és a 3. szótagban e-é variáns figyelhető meg a ragrímekben:
    
    Én az ki azelőtt ifiu elmével
    Játszottam szerelemnek édes versével,
    Küszködtem Viola kegyetlenségével:
    Mastan immár Mársnak hangasabb versével (I. l.)
    
    A már említett I. ének 27. versszakában önrímeket és szép tiszta rímet hallunk:
    
    Ostorom szolgámra nem tiltom, hogy szálljon,
    Melynek nem kell törődni semmit halálon,
    Akarom, néki könnyebbségére szálljon,
    És lelkének hüvösülésére álljon.
    
    Az I. ének 29. versszakában e-é variánssal szintén szép rímeket találhatunk (ragrímek):
    
    Száz lánccal van kötve, száz belincs az kezén,
    Kigyókbul áll haja, s kötelőznek fején,
    Véres mérges tajték foly ki az két szemén,
    Dohos kénkűpára jün ki rút gégéjén.
    
    A végrímek bravúros összecsengését figyelhetjük meg az I. ének 46. versszakában:
    
    Nagy vigan Alecto eltünék ott mindjárt,
    Mert látá, haragra gyujtotta Szulimánt;
    Ü penig felugrott: „Fegyvert, fegyvert!” kiált,
    Mert szintén eszeveszett Alecto miát.
    
    A bokorrímek illusztrálására különlegesen szép rímeket tartalmazó versszakokat választottam. Az imént bemutatott rímek alapján kiderül, hogy Zrínyi bokorrímeiben is képes túllépni a megszokott ragrímeken.
    
    Bokorrímes páros rím felé mutató strófaszerkezetek:
    
    Ü-ö variálása:
    
    Kiáltnak én hozzám, s nem hallom meg üket,
    Hanem fogom nevetni nehéz ügyöket;
    Az ű panaszira nem hajtom fülemet,
    Ü nyavalyájokra nem tészem szememet. (I. 22.)
    
    Az I. ének 24. versszaka is az ö-ü hangok variálásával mutat a páros rímek felé.
    
    De ha hozzám térnek, megbánván bünöket,
    Halálrol életre ismég hozom üket.
    Jaj, török, néked, haragom vesszejének!
    Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek.
    
    Az I. ének 34. versszaka első szótagos e-é variánssal mutat erősen a párosrím felé:
    
    Fiam, te aluszol, igy kezdé beszédét,
    S nem vészed eszedben Istennek kegyelmét,
    Hogy erőt adott néked és vitézséget,
    Jó észt, jó tanácsot, és elég értéket.
    
    Ritmikai okokból páros rímelés felé mutató versszakra példa az I. ének 36. versszaka:
    
    Higgyed, higgyed az én megőszült fejemnek,
    Hogy ha üdőt nékik adsz, téged elvesztnek
    Országostul káurok, hitetlen ebek;
    Mert ha egyességek volna, van erejek.
    
    Bokorrímes, keresztrím felé mutató strófaszerkezetek:
    
    A 2. szótagnál o-u, illetve a-á variáns kapcsolja össze a rímeket az I. ének 3. versszakában:
    
    Musa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul
    Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul;
    Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,
    Van kötve koronád holdbol és szép napbul.
    
    Örül az furia, nem késik pokolban,
    Röpülését tartja nagy Törökországban,
    Éjfélkor érkezék Konstantinápolyban,
    Ottan beférkezék Szulimán házában. (I. 32.)
    
    
    A-á variáns látható a 2. és 4. sor 2. szótagjánál a 38. versszakban is:
    
    Kelj fel, éles kardot köss az óldalodra,
    Indulj meg hadaddal tévelygő magyarra;
    Én leszek melletted, és minden dolgodra
    Vigyázok hűséggel s minden nyavalyádra.
    
    Bokorrímes, ölelkező rím felé mutató strófaszerkezetek:
    
    A már említett I. ének 5. versszaka a 2. szótagnál mutatja az ölelkező rím felé hajlást:
    
    Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,
    Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,
    Megvetvén világot, kiben sok java volt;
    Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.
    
    Az 1. szótagnál ó-o, a 2. szótagnál ü-ö variáns mutatja a rímek összetartozását a 2–3. sorban:
    
    Maga te tekints meg körösztyén világot,
    Nem találsz azok közt, kivel tettem több jót:
    Kihoztam Scitiábol, mely nékik szük vólt,
    Az én szent lelkem is ű reájok szállott. (I. 13.)
    
    A 2. 3. sorban hosszas magánhangzó összecsengés erősíti az ölelkező rímeket, az 1. és 4. sorban az o-a rokonhangok alakítják ki a rímet:
    
    Eredj azért, archangyal, szállj le pokolban,
    Válassz eggyet az haragos furiákban,
    És küldjed el aztot szultán Szulimánban,
    Juttassa magyarokra való haragban.
    
    Talán az átmenetiség bizonyítékainak tekinthetőek azok a rímek is, melyekben a bokorrím mellett nem fedezhetünk fel teljesen páros-, kereszt-, vagy ölelkező rímelés felé mutató rímeket, de ezeknek egy része mégis megjelenik. Az ilyen rímeket nevezhetjük enyhén párosrím felé mutató rímeknek, de talán jobban megfelel a fél párrím felé mutató rím kifejezés, hiszen ilyenkor a négy bokorrímből kettő cseng össze párként. Ugyanígy léteznek fél kereszt-, és fél ölelkező felé mutató rímek is.
    
    Fél párrím felé mutató rímelés:
    
    Ez a rím a 4 szótagos magánhangzó összecsengés miatt alakul ki.
    
    Jó rendet benn hagyván, maga kétszáz fejjel
    Palotábul jün ki, mind hires vitézzel,
    Törökre ráüte okos merészséggel,
    Sokat bennek levág vitéz keménységgel. (II. 9.)
    
    Fél keresztrím felé mutató rímelés:
    
    A II. ének 26. versszakában az önrím erősíti a rímek összetartozását.
    
    De az élő Isten kész lőn megfelelni:
    „Te akarod-é én tanácsomat tudni,
    Vagy elröjtött nagy titkaimat vizsgálni?
    Az mellyeket teneked nem lehet tudni.
    
    Fél ölelkező rím felé mutató rímelés:
    
    Ah, bánom, ennyi jót hogy ü vélek töttem,
    Nem-é viperákat keblemben neveltem?
    De immár ideje velek esmertetnem:
    Én vagyok ama nagy bosszúálló Isten. (I. 19.)
    
    Mint az a példákból is látszik, ezek a kategóriák nem eléggé szilárdak, a bokorrímből való elmozdulást mutatják ugyan, de hogy valóban felfoghatóak-e külön kategóriáknak, az csak a mű teljes vizsgálata illetve előfordulási arányuk ismerete után fog kiderülni.
    A végrímek összecsengését nemcsak a magán-, és mássalhangzók, illetve a ritmika határozza meg. Figyelembe kell vennünk az alliterációkat is: „haragjának / hadának / tartanák / hidnak” – írja Zrínyi végrímként a III. ének 3. versszakában. Másutt ilyen végrímekkel találkozhatunk: „maradott / megvirradott / magokat / útokat” (III. 52.). Nagyon gyakoriak azok a végrímek, ahol a négy rímből csak kettőnek a kezdő hangja alliterál: „kaftánját / kobzát” (III. 31.); „bocsáta / ballagtata” (III. 61).
    A Szigeti veszedelemben megjelenő nagy számú alliterációra Gábor Ignác is felfigyelt, aki a mű ütemezésének – melyről később lesz szó – kérdése kapcsán így írt: „Vannak aztán Zrínyinek verssorai, melyekben már az alliteráció is világosan tiltja a 6+6-os ütemezést.”5 Gábor Ignác azt is megfigyelte, hogy ha a mű ritmizálásakor az értelmileg hangsúlyos szótagokat veszi lüktetőnek, akkor ez a lüktetés kiemeli az alliterációkat is. Az alliterációkkal Képes Géza is foglalkozott. Arra a Szigeti veszedelemben megfigyelhető érdekes alliterációs játékra is felhívja a figyelmet, hogy a műben a szereplők neve is gyakran alliterál. A „Szultán Szulimánnak szálljad meg a szüvét”(I. 31.) alliterációsorban az sz-ekkel való játék Szulimán nevéből következik. A „De vitéz Deli Vid...” kezdetű sor d, v alliterációival több helyen is találkozhatunk. A VI. ének 16. versszakában az „Azért Arszlán” kezdetű sor nemcsak névhez kapcsolódó alliteráció, hanem magánhangzós is, melyek bár szokatlanabbak a mássalhangzós alliterációknál, a Szigeti veszedelemben szintén előfordulnak. Erre példa a IV. ének 16. versszakának „Erőnkkel / ezekkel / ellenséggel” végrímes alliterációja. Egyéb példák: „akarok / adok” (VI. 30), „egyszersmind / eltűnsz” (VII. 39.). Amennyiben a poémát megvizsgáljuk alliterációk szempontjából, arra lehetünk figyelmesek, hogy szinte alig találunk olyan versszakot, melyben legalább egy alliteráció elő ne fordulna.
    Elgondolkodtató hát, milyen nagy szerepük lehet a rímelésben. Gyakran a variánsokat tartalmazó végrímek alkalmazásakor (melyeket mai fülünkkel hajlamosak lennénk rosszabb rímnek gondolni) éppen az alliteráció az, amely megerősíti számunkra a rímek összetartozását:
    
    Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát
    Ki meg merte várni, Szulimán haragját,
    Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
    Az kinek Európa rettegte szablyáját. (I. 2.)
    
    Itt hallható, hogyan erősíti a h hang a rímet, ezenkívül az első két végrím között a három szótagos szavak rímeltetése miatt is erősebb az összecsengés. A VI. ének 83. versszakában a páros rím felé mutató rímek alliterálnak:
    
    De vitéz Deli Vid általment a vizen,
    Az törökök hátán többre halált viszen.
    
    Végrímes alliterációra rengeteg példát találhatunk: „hanyatt/hosszúságát” (VI. 91.) „háta/hanyattá” (VI. 89) „Szigetnek/szemetek” (VI. 95.) „megsebesítette/megvéresítette” (VI. 105.) stb. Alliterációnak foghatnánk fel az önrímeket is, azonban mivel ezeknek betűi természetüktől fogva megegyeznek, akkor tekintem őket alliterációknak, ha kezdőhangjuk más helyen is alliterál az adott versszakban.
    A Szigeti veszedelem alapján az oly sokszor elhanyagolt alliterációkra nem csak, hogy fel kell figyelnünk, külön csoportokba is sorolhatjuk őket. Az alliterációk fajtáit alakjuk alapján neveztem el. Ily módon megkülönböztethetünk sorkezdő alliterációt, alliterációpárt, ölelkező alliterációt, metszetes alliterációt, enjambament-alliterációt, alliterációsort, végrímes alliterációt, közölő alliterációt. Ezek közül a sorkezdő illetve a végrímes alliteráció tulajdonképpen azonos formájú: a sorokban függőlegesen lefelé haladva, azonos helyen találhatóak az alliterációk, vagyis a sorok elején, illetve a végén.
    
    Sorkezdő alliterációra példák:
    
    Mert az én érdemem nálad annyit tészen,
    Mennyi vizet kis fecske szájában veszen
    Az megmérhetetlen tengermélység ellen,
    Annyi én érdemem te kegyelmed ellen.
    
    Mégis én nyomorult, háládatlan vagyok,
    Ujabb bünre mindennap sok okot adok.
    Uram, költs fel, kérlek, én mikor szunnyadok,
    Moss meg szent lelkeddel, mert rút, mocskos vagyok.

    Ezekben a példákban, ahol mind a négy sor elején található alliteráció, ezeket a betűrímeket – akár a végrímeket – páros-, ölelkező- vagy keresztrímes rímfajtákba sorolhatnánk. Ez természetesen csak játék, és ritka is, hogy mind a négy sorkezdő szó alliteráljon. Hármas, vagy kettes sorkezdő alliterációra azonban sok példát találhatunk:
    
    Háromszor láttatott Zrininek, feszület
    Hogy hozzá le hajlott, felelvén ezeket: (II. 78.)
    
    Megesmeré császár ennek emberségét,
    Mindjárt néki adá Arszlán vezérségét,
    Meg is hagyá mindjárt, vegye el életét. (III. 5.)
    
    A végrímek alliterációira már korábban hoztam példákat, azonban külön ki kell emelni a sorkezdő szó és a sorvégi rímszó alliterálását, melyet mivel egy soron belül körülveszik a sorban található többi szót, keretes alliterációnak neveztem el. Már az első példa is különösen szép, alliterációsort körülfogó közölés:
    
    Mert hasomló hadverő haragos Márshoz. (V. 60.)
    
  Egyéb példák:
    
    Hamar megfordítá Szigetre haragját. (III. 2.)
    
    Vitéz Sárkány Györgynek ottan fejét vévé. (III. 66)
    
    Híres vitéz vala ez Horvátországban. (III. 4.)
    
    Ez a legutóbbi példa nemcsak közölő alliterációt, hanem alliterációpárt is tartalmaz: „vitéz vala”. Az alliterációpár talán a legismertebb alliterációfajta, és a legkönnyebben felismerhető, hiszen az alliteráció egymás utáni szavaknál jelenik meg: „Messziről megláta” (III. 71.), „holttestek halomban” (III. 69.), „könyörgeni kezde” (III. 93.) stb.
    Az alliterációpár továbbfejlesztése az alliterációsor, ahol Zrínyi több szón keresztül folytatja ugyanazt a betűrímet. Erre talán az egyik legszebb példa ez a sokszor idézett sor: „Szultán Szulimánnak szálljad meg a szüvét” (I. 31.),: „Visszafut az várban visszaviszi hadát.” (X. 63.) – írja másutt.
    A közölő alliterációra emlékeztet, azonban csak egy szót fog közre – az ölelkező alliteráció: „Tanulj, fiam, tőlem...” (IV. 36), „Hosszabb útat hagyott...” (IV. 34.), „Mostan te mivelünk” (IV. 42.). Ennek játékosabb variációja, mikor két ölelkező alliterációt kapcsol össze a szerző: „Azért Mihály arkangyal magához hívá.” (I. 11.), „Ki kergeti lovát, ki lovára ugrik.” (VI. 64.).
    A metszet ritmikai okokból mindig hangsúlyos. Ezért ebben az idézetben a páros „ki kergeti”, és a kétszeresen ölelkező „kergeti lovát, ki lovára” alliterációk mellett felfigyelhetünk a „ki” szócska ismétlésére, mely egyben metszetes alliteráció is. Metszetes alliteráció megjelenésekor a versszakok tagolódása még inkább érezhetővé válik. A III. ének 101. versszaka: „Másfelöl Farkasics //mint sivó oroszlány...” a 6/6-os tagolást jelzi. A 100. versszakban magánhangzós alliterációk példázzák ezt „Együtt az csapással//eztet mondja vala”.
    Egyéb példák:
    
    Meg nem adtam volna//míg birnám karomat (III. 115.)
    
    Három párducbürös//hadnagy megy azután (IV. 25.)
    
    Mintha Janus temploma//most nyilt volna meg (IV. 51.)
    
    A legutóbbi példa az alliteráció megerősítésével már a 6/6-os tagolódásból való kitörést jelzi, ez esetben 7/5-ös tagolást, erre azonban majd a ritmikánál térek ki bővebben.
    Külön érdekesség az igekötős és összetett szavas alliteráció. Zrínyi korában ugyanis az igekötők, illetve összetett szavak egybe- vagy külön írása még változóban volt. Igekötős alliterációk:
    
    Pogány török testet magas halomban hány
    Megholt őmiatta Durlik aga, Rézmán (III. 101.)
    
    Kit szóval apolgat, megajándékozván (IV. 38.)
    
 Összetett szavas alliteráció:
    
    De ád az jó hír-név nékünk erre szüvet (IX. 38.)
    
    Meg kell még említeni az enjambement-alliterációt is, mely gyakran ölelkező alliterációval párosul. Tehát Zrínyi sokszor a végrím kezdőhangjára a következő sorban rögtön, vagy egy szó beékelése után azonos kezdőhanggal felel:
    
    Nem hallá szomszédnak az többi beszédét
    Véli bizonyosnak Zrini ott lételét (IV. 85.)
    
    Nevekkel játszva alkot Zrínyi enjambement-alliterációt az V. ének 52. versszakában:
    
    Jün eggyütt haragos Patatics Péterrel,
    Papratovics Farkas jün könnyü testével;
    
    Természetesen nem neveztem volna ezt az alakot enjambement-alliterációnak, ha a Szigeti veszedelemben nem találkoznánk enjambement-okkal:
    
    Most is Babocsai Rinya török vértül
    Meleg, és fejérlik mező sok holttesttül, (V. 18.)
    
    Az alliteráció különböző fajtáinak csoportosítása lehetővé teszi, hogy világos képet kapjunk arról, ahogyan a Szigeti veszedelemben ez a betűrím megjelenik. Azonban a kategóriák ellenére sem felejthetjük el, hogy az alliterációk – akárcsak a rímek – a versszakok egészében vizsgálandók, sőt, akár versszakról versszakra is, hiszen Zrínyi ugyanazokkal a betűrímekkel több szakaszon keresztül is játszik. Vagyis bár sok esetben nyilvánvalóak a kategóriák, és érdemes megfigyelni az egyes betűrímek egymáshoz való viszonyát, magánál a kategóriánál mindig fontosabb a versszakok egészének alliterációs hatása. Hiába léteznek külön kategóriák, ezek nem jelenthetik az egyes alliterációk egymástól való elkülönülését. Íme néhány példa az alliterációk összhatására:
    
    Szokása szerint is hamissan hirdeté,
    Hogy török várakat török mind elveszté,
    És hogy Gujlirgi bassát Zrini megverte,
    Harcrol egy sem szaladott, mind megölette (IV. 54.)
    
    Mint látszik, „sz” alliterációpárral indul a versszak, majd „h” alliterációpárral folytatódik, de a „h” enjambement-alliteráció – „hirdeté hogy” – hozzátartozik a „hamisan” szóhoz is. A „h” az utolsó sorban még sorkezdő alliterációként is megjelenik. Az egész versszakon végigvonuló alliterációjátékhoz a „t-t” ölelkező alliteráció, és a lezáráshoz megjelenő „mint megölette” is hozzátartozik.
    
    Uram, ki Oceanum tenger vizével
    Határoztatod nevedet s az egekkel,
    Kivánnám, hogy hozzád jühetnék jobb hirrel,
    Hogysem az kit kell//hoznom kételenséggel. (IV. 58.)
    
    Zrínyi itt a „h” alliterációsor – alliterációpár – enjambement- és metszetalliterációk folyamát „j” alliterációpárral és „k” alliterációpárral, illetve ölelkező alliterációval színesíti.
    Ahogyan az alliteráció, a belső rím is belejátszik a vers belső ritmikájába. Ez azonban korántsem olyan gyakori, mint az alliteráció. A belső rímek közül megkülönböztethetjük a metszetnél összecsengőket, illetve Csanádi Imre elnevezése alapján a csúszkáló metszetes belső rímeket. A 6/6-os tagolásnál megjelenő belső rímek talán a legtisztábban hallhatóak:
    
    Nagy sebességgel dül//s álló fákat rontja,
    Bont, tör, merre gördül//és semmi sem tartja. (III. 78.)
    
    Engedd meg, hogy neve//mely mast is köztünk él,
    Bővüljön jó hire, //valahol nap jár-kél, (I. 6.)
    
    Zrínyi az „érkezék-férkezék” szójátékot végrímként használja, de belső rímes változatát is megtalálhatjuk:
    
    Örül az furia, // nem késik pokolban,
    Röpülését tartja// nagy Törökországban,
    Éjfélkor érkezék// Konstatntinnápolyban,
    Ottan beférkezék// Szulimán házában. (I. 32.)
    
    A szójátékos belső rím a belső rímek tudatos alkalmazását jelzi, azonban hogy melyik belső rímet írja Zrínyi tudatosan, ösztönösen, és melyek fordulnak elő véletlenszerűen, az nem minden esetben nyilvánvaló. Mivel a Szigeti veszedelem nem minden esetben felel meg a 6/6-os tagolásnak, fel kell, hogy figyeljünk azokra a belső rímekre is, melyek ettől eltérő tagolódáshoz kapcsolódnak. Emiatt sok esetben nem lehetünk biztosak abban, hogy a különböző tagolású sorokban összecsengő szavak valóban tudatos belső rímek-e. Ám mivel bizonyos esetekben – bár a sorok metszeteinek tagolása eltérő – négy soron keresztül láthatunk összecsengést, nem tekinthetünk el a különböző tagolódásoknál megjelenő belső rímektől sem. A belső rímek felfedezésében mindig az egymáshoz való közelségük nyújt segítséget. A váltakozó tagolódásnál található belső rímekre szép példa:
    
    Hogy ű szent nevének//nincsen tiszteleti,
    Ártatlan Fia vérének// böcsületi,
    Jószágos cselekedetnek//nincs keleti,
    Sem öreg embernek//nincsen tiszteleti. (I. 9.)
    
    Itt az 1. és 4. sor 6/6-os metszetes tagolódást, míg a 2. és 3. sor csúszkáló metszetet tartalmaz, ahol a 8. sornál ér véget az összecsengés, tehát a metszet sem tehető előbbre.
    Különösen szép névvel játszó belső rímet találhatunk 6/6-os metszettel a 2. Ének 28. versszakában:
    
    Két jó pattantyust is// elveszte az harcon,
    Maga öccsét, Durmist, // második ostromon... (II. 28.)
    
    Ebben az esetben tehát nem az alliteráció, hanem a belső rím ad a névnek nyomatékot, és nekünk lehetőséget arra, hogy megfigyeljük, hányféleképpen képes Zrínyi a nevekkel játszani.
    Másféle belső rímes játékot is megfigyelhetünk:
    
    Kemény vasas paizs//az hajtást megtartá,
    De az vasa paizst//ugyan általjára... (III. 75.)
    
    Az ilyen rímeket Képes Géza redifnek nevezi, ugyanis úgy véli, Zrínyi ezeket a török rímelésből vette át.
    A végrímeknél megtalálható variánsok természetesen a belső rímeknél is megjelennek. Nézzünk egy játékos – variánst tartalmazó – belső rímet: „látom//ártalom” (VI. 41.) Itt az „a-á” variánson kívül mássalhangzókkal való játékot is felfedezhetünk: „l-t, t-l” felcserélését.
    Megfigyelhetünk végrímes, vagyis a végrímmel összecsengő belső rímeket is:
    
    Amirassen után//három fő kapitán,
    Eggyik az Olindus, mely okosság után
    Ment mind nagyobb tisztre; végre lett kapitán
    Negyedik részének az szerecsen hadban. (I. 81.)
    
    Fontos még megemlíteni a gondolatritmust, mely gyakran alliterációval, belső rímmel együtt jelentkezik:
    
        Az ledült bástyára jün vitéz Demirhám,
    G:     Utánna hatezer jancsár// és szpahoglán,
        Megy kapura erős s nagyszüvü Delimán,
    G:     Utánna nyolcezer tatár// és musulmán. (X. 11.)
    
    Itt az első és harmadik sorban egy belső rím is megfigyelhető:,, jancsár-tatár”. Más esetben a gondolatritmusba alliteráció is belejátszik:
    
    Hatalmas karommal//verém nemzeteket,
    Mindenütt rontám, //vesztem ellenségeket (I. 14.)
    
    A metszetes alliterációk és belső rímek különböző példái már a ritmus kérdését is előrevetítették. Kiderült, hogy a Zrínyi-strófa nem nevezhető egyszerűen felező 12-esnek, hiszen a 6/6-os metszetet gyakran alliterációk és belső rímek is „akadályozzák”:
    
    Mert öt talentomodra// még ötöt nyertél (II. 80.)
    
    A metszetes alliteráció itt 7//5-ös ritmikát idéz elő. A Szigeti veszedelem ritmikájának ez a fajta értelmezése Gábor Ignác elméletével egyeztethető össze. Gábor a ritmika vizsgálatakor az értelmi hangsúlyokat, illetve a természetes beszéd ütemezését vette figyelembe. A Szigeti veszedelem ritmikájával Horváth János is foglalkozott Rendszeres magyar verstanában. Az ő megállapításaival ért egyet Klaniczay Tibor, és ide sorolnám Képes Gézát is. Velük szemben áll Vargyas Lajos és Gábor Ignác elmélete.
    Horváth János elméletét elfogadva Képes Géza a 4-2//3-3-as tagolásokra hoz ugyan példát, de leggyakoribbnak és tisztábbnak a 3-3//3-3-as tagolást jelöli meg. Horváth János elmélete szerint a szabálytalan metszetű sorok különböző, metszetet nem igénylő dallamok mintájára születtek. Ezzel egyetértve Képes Géza két Bartók által gyűjtött dalt is idéz, melyekre a szabálytalan metszetű Zrínyi sorok tökéletesen ráénekelhetőek. Ismerhette-e vajon Zrínyi az említett dallamokat? Kérdés azonban, hogyha Zrínyi sorainak egy része metszetet nem igénylő dallamok mintájára született, miért jelentkeznek olyan szabályosan ezek a szabálytalan metszetek. Nem lehetséges, hogy ezek a csúszkáló metszetek izgalmasabbá teszik a Szigeti veszedelmet? Ezeknek a metszeteknek a fontosságát Arany János sem érzékelte, aki átírásában az ilyen sorokat 6//6-os tagolásúvá alakította át. Képes Géza, aki Arany átírásának hibáit kimutatja, felsorol néhány eredetileg 7//5-ös tagolású sort.
    Hogyan lehetséges az, hogy miután Képes Géza észrevette ezeknek a 7//5-ös soroknak a jelentőségét, azoknál előrébbvalónak gondolta a szabályos 6//6-os tagolást, temérdek felező 12-es példájával, melyeknek verselési jelentőségét szerinte a részletek tartalmi mondanivalója igazolja?
    De rangsorolhatjuk-e a metszeteket? Lehet-e a szabályos jobb a szabálytalannál, és hívhatjuk-e egyáltalán szabálytalannak azt, ami képes a versforma változatossá tételére? Egyetértek Képes Gézával, hogy a tartalom a formával egyszerre vizsgálandó. Csakhogy a 6/6-os tagolást nemcsak a mozgalmas, felindult részeknél találhatjuk meg, hanem a mű egészén végigvonul. Hasonlóképpen a 7/5-ös tagolás és az alliterációk is. Nem lehet tehát temérdek hatásos példával – ahogyan Képes Géza teszi – a 6/6-os tagolás elsőrendűségét bizonyítani.
    Képes Géza, akinek olyan lényeges a tartalom, egy Vargyas Lajos ütemezése ellen szóló példájában éppen a mű tartalmi érthetőségét semmisíti meg szabályos 6//6-os tagolásával. Vargyas ütemezés szerint:
    
    De láta sok/ török vért// ottan o/molva    4-3//3-2
    
Képes Géza ütemezése:
    
    De láta sok török// vért ottan omolva    3-3//3-3
    
    Vargyas ütemezését Gábor Ignác is elfogadná, hiszen az megfelel az értelmi hangsúlyoknak. Képes Gézánál viszont a metszet értelmetlenné teszi a sort, hiszen a törökök vére volt látható, nem pedig sok török látott vért.
    Számomra nem az a lényeges, hogy a csúszkáló metszet bizonyos dallamok hatására, vagy a verselés átmenetisége miatt alakult-e ki. Fontossá attól válik, hogy bár sokak szerint az úgynevezett szabályos ritmikát megakasztja, valójában a ritmikát mégiscsak sokszínűbbé teszi. Ne legyen hát rangsor a rímek között, és ne rangsoroljuk a metszeteket. Próbáljuk ne csak mai fülünkkel, 20. századi kategóriarendszerünkkel vizsgálni ezt a művet, és akkor talán megismerhetjük egy másfajta verselés szabadabb szabályait.


JEGYZETEK

1 ZRÍNYI Miklós, Szigeti veszedelem, Budapest, Európa Kiadó, 1997, 7.o.   [vissza]
2 Képes Géza kimutatta, hogy a Szigeti veszedelemben számos choriambikus sor van, Simor András pedig Kis magyar
   verstörténetében játékos példákkal bemutatja, hogyan lehet a mû egyes sorait hexameterré alakítani: „Bátor Zrínitül
   õ nem fél, mert tudja bizonnyal...” Itt a bátor szó betoldásával kapunk tökéletes hexametert. (SIMOR András, Kis
   magyar verstörténet, Bp, szerzõi kiadás, 1991. (14. o.)   [vissza]
3 KÉPES Géza, Az idõ körvonalai, Budapest, Magvetõ Könyvkiadó, 1976, 224. o.   [vissza]
4 Rendszeres magyar verstan, Budapest, 1951, 59. o. Irodalomismeret, 106. o.   [vissza]
5 GÁBOR Ignác, A magyar ritmus problémája, Budapest, Lampel R. Könyvkereskedése, 1925. 26. o.   [vissza]

    
    
    BIBLIOGRÁFIA
    
    ZRÍNYI Miklós: Szigeti veszedelem, Budapest, Európa Kiadó, 1997.
    KÉPES Géza: Az idő körvonalai, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1976.
    HORVÁTH János: Rendszeres magyar verstan, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969.
    GÁBOR Ignác: A magyar ritmus problémája, Budapest, Lampel R. Könyvkereskedése, 1925.
    BÁRCZY Géza – BENKŐ Loránd – BERRÁR Jolán: A magyar nyelv története, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1967.
    KLANICZAY Tibor: Zrínyi Miklós, Budapest, Akadémia Kiadó, 1964.
    VARGYAS Lajos: Magyar vers – magyar nyelv; verstani tanulmány, Budapest, Kráter Műhely, 1994.
    CSANÁDI Imre: Összegyűjtött versek, Budapest, Magvető Kiadó, 1975.
    SIMOR András: Kis magyar verstörténet, Budapest, Felelős kiadó a szerző, 1990.
    CSOKONAI Vitéz Mihály: Minden munkája II., Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1973.
    
    
    
    MELLÉKLET:
    
    Jelmagyarázat:     Mb: morféma-bokorrím
                                P: párosrím felé mutató bokorrím
                                K: keresztrím felé mutató bokorrím
                                Ö: ölelkező rím felé mutató bokorrím
                                B: bokorrím
                                Fp: fél párosrím felé mutató bokorrím
                                Fk: fél keresztrím felé mutató bokorrím
                                Fö: fél ölelkező rím felé mutató bokorrím
                                a’: variáns
                                Ön: önrím

    
                                                                              1.    2.    3.     Ön. Mb.
    Én az ki azelőtt // ifiu elmével                             a     a    a        csúszkáló metszet,
    Játszottam szerelemnek // édes versével,             a     a    a        k metsz. all.
    Küszködtem Viola // kegyetlenségével:              a     a    a’
    Mastan immár Mársnak // hangasabb versével    a     a    a
    
    Fegyvert s vitézt éneklek, // török hatalmát         a                   Szép all. végrím
    Ki meg merte várni, // Szulimán haragját,            a                   mgh összcseng (3)
    Ama nagy Szulimánnak // hatalmas karját,          a
    Az kinek Europa // rettegte szablyáját.               aa’

MŰHELY
    
SEBESTYÉN ÉVA
    
Magyar László és a 48-as magyar emigráció
   
Egy 19. századi meghiúsult angol-magyar kulturális vállalkozás története
   
A magyar Afrika-kutatók közül mind a mai napig Magyar László (1818–1864) az egyetlen, aki teljes aktív életét Afrikában töltötte, és 16 éven keresztül egyetlen egy országban, Angolában végzett kutatást. Mindehhez hozzájárul az a tény, hogy terepmunkáit kizárólag egyedül – eleinte afrikai családja támogatásával – végezte. Munkásságát az empatikus megközelítés, az általa választott afrikai életmódnak köszönhetően közvetlenül szerzett tapasztalatok és adatgyűjtések jellemezték. Róla valóban elmondható a „résztvevő megfigyelés” alkalmazása. Tudományos felfedezései nemcsak a Magyar Tudományos Akadémia1 és az európai kultúrközpontokban letelepedett emigráció tagjai (jelesül Szemere Bertalan és Rónay Jácint), hanem kora jelentős tudományos központjai (a londoni Királyi Földrajzi Társaság2, a Gothában székelő Justus Perthes Földrajzi Intézet3, a liszszaboni Gyarmatügyi Minisztérium4, a bécsi Földrajzi Társaság5) szakértőinek figyelmét is fölkeltették. Tragikus sorsáról, angolai viszontagságairól Magyarországra küldött leveleiből értesülünk, de életének mozgatórugóiról, felfedezéseinek kortárs intézmények és kutatók általi értékeléséről, családi hátteréről, a Magyar Tudományos Akadémia, a külföldi kutatóközpontok akkori kultúrpolitikájáról és reá vonatkozó intézkedéseiből nagyon keveset ismerünk. A kortárs tudósvilág, de még az utókor is (kivéve a néprajzkutató Ecsedy Csabát) elsősorban földrajzi kutatásait értékelte, holott felfedező munkásságának igazi értékét – életmódjának és érdeklődésének köszönhetőleg – néprajzi leírásai jelentetik.
   
Magyar László életpályájáról
   
Magyar László 1818. november 13-án született Szombathelyen, törvénytelen gyerekként. Apja Magyar Imre, nemesi származású gazdatiszt, anyja, Horváth Anna ismeretlen – nyilván horvát – kilétű asszony, aki „törvénytelen” szülése után három héttel gyermekágyi lázban elhalálozott.
    Sivár gyerekkora volt, csak a gimnázium utolsó éveiben engedte meg apja, hogy nevét viselje, de törvényesen sohasem ismerte el. Ezért, bár elsőszülött fiú volt, nem viselhette apja nemesi előnevét, s nem örökölhette birtokait sem, társadalmi helyzete pedig meghatározatlan volt. A kalocsai és a szabadkai piaristáknál tudta le gimnáziumi tanulmányait, majd – rövid gazdatiszti gyakorlat után – Fiumébe ment, hogy tengerészeti iskolát végezzen. 1843-ban, egy osztrák postahajón, végérvényesen elhagyta Európát. Világkörüli útjainak egyik állomása Brazília volt, innen Uruguayba ment át, ahol az Argentína elleni háborúban flottahadnagyként vett részt.
    Itt vette fel először a kapcsolatot az MTA-val, és anyagi támogatást kért egy Brazíliában és Peruban folytatandó feltáró jellegű kutatáshoz. Válasz híján folytatta útját Afrikába, két évet töltött a mai Nigériához tartozó Kalabárban, ahol a helyi szultán hajónaszádjának lett a parancsnoka. 1848-ban történt az igazi fordulópont az életében. A Benguelai Királyságba utazott, onnan karavánt szervezett az ország mélyén található Bié tartományba.
    Megérkezvén, a helyi uralkodó felajánlására, feleségül vette egyik lányát, és letelepedett Biében. Gyerekei születtek, és az apósától kapott mintegy 300 rabszolgával megkezdte angolai utazásait és felfedező útjait. Kutatásai eredményeiről beszámolt apja és sógora révén a magyar hírlapoknak. Erről értesülést szerzett a párizsi emigrációban élő Szemere Bertalan, aki „magyar ügyként” kezelte a magyar Afrika-kutató jövőjét és nemzetközi karrierjének előmozdítását. Arra kérte a Londonban élő Kossuth-emigráció tagját, Rónay Jácintot, hogy fordítsa le Magyar László cikkeit angolra és jutassa el azokat a londoni Királyi Földrajzi Társasághoz. Ezzel a tettel megnyíltak a kapuk Magyar kutatásai előtt, s a portugálok is azonnal és méltó módon elfogadták az Afrika-kutató angolai útjai feldolgozására, kiadására és folytatására vonatkozó beadványát.
    E kedvező konstelláció ellenére a reformkor szülöttje, Magyar László az ismeretlen kimenetelű utat választotta: mindent egy lapra téve fel, kutatásai eredményeit magyarul és Magyarországon akarta kiadni. Hazafias tettnek tekintette eredményei magyarországi közlését, s ezzel, mellesleg, nyilván apjának akart bizonyítani. Az önkiteljesedés és a bizonyítási kényszer egy fogalommá fonódtak össze nála. Ám az eleinte lelkes apa hamar rájött, hogy fia felfedezéseinek magyarországi kamatoztatása nem jár anyagi elismeréssel, és az MTA által 1859-ben magyarul és németül kiadott könyve és cikkei ellenére is visszakozott fia hazatérésének finanszírozásától. Így hát Magyar László számára Magyarország álomvilággá vált, ahová már soha többé nem térhet meg. 1864. november 9-én malária okozta szívelégtelenségben halt meg, 47 éves korában, Benguela tartomány egyik tengerparti falvában, Ponto de Cuióban.
   
Az Afrika-utazó iránti érdeklődés Európában
   
A portugál külügyminisztérium 1856 és 1872 között foglalkozik Magyar Lászlóval. Először angol megkeresésre, a londoni Földrajzi Társaság titkára, Norton Shaw kér tájékoztatást (1856. I. 26) Magyar László Afrika belsejében tett kutatásai eredményéről. A lisszaboni minisztérium, érdekes módon, nem a keresett kutatóról fejtette ki véleményét, hanem a Földrajzi Társaság „tudomány és civilizáció számára kifejtett fontos szerepével” indokolta, hogy eleget tesz a felkérésnek, és utasította az angolai kormányzót, szerezzen be minden, Magyar László felfedezéseire vonatkozó dokumentumot. A levelek és események ütköztetését az információáramlás lassúsága jellemzi. Érdekesek az egyidejűleg beérkező levelezések közötti eltérések: míg az angolok Magyar László felfedezéseiről érdeklődnek, az osztrák közvetítéssel érkező magyarországi felkérés (1857. XII. 24.) – mivel 1853 óta nincs a felfedezőről hír – 1857. december 24-én már az elhunyt felfedező szellemi hagyatéka megmentését szorgalmazza. Ugyanakkor Pesten az Akadémia 1857. december 7-ei ülésén Magyar László könyve I. kötete beérkező kéziratának örvendeznek, és egy évvel később tevékenysége elismeréseképpen 1858. december 15-én levelező tagjukká választják.
   
A portugál megbízás
   
Magyar László 1853-ban Gambosból írt levelében (tehát a kuanyamai utazása után) feltehetőleg beszámolt a Cunene-folyóról Mossamedes kormányzójának, aki biztatta, hogy utazásait s az arról készült térképeket dolgozza fel, és könyv formájában adja ki portugálul az angolai kormányzó közreműködésével.
    Beadványa után egy évvel már döntött is a lisszaboni ún. Tengerentúli Tanács, hogy elfogadja Magyar ajánlatát. Publikálták is az ajánlatot és a portugál választ a Tengerentúli Tanács Évkönyvében, és Magyar László a hitelesített portugál szöveget és az általa készített magyar fordítást elküldte Magyarországra apjának. 1858. november 16-án, apjának írt levelében megírja, hogy a portugál megbízás elfogadása esetén alezredesi kinevezést kap a dél-angolai feladatok ellátására. Valójában csak egy leegyszerűsített változatát továbbítja apjának, maga a portugál megbízás egy 40 lapból álló tanácsozási jegyzőkönyv kivonata. Maga a döntés is több oldalas, és a későbbi időkben is referenciaanyagnak számított újabb bejövő felfedezési ajánlat és térképkészítés elbírálásánál. Amikor elkészült kézirata, levéllel fordul a benguelai kormányzóhoz, hogy szíveskedjék kéziratát Magyarországra elküldeni. Ez az irat részletesen mutatja be a tervezett könyvet, és értékes adatokat közöl térképéről. A térkép szakmai értéke s Magyar földrajzi és térképészeti ismereteinek alkalmazása döntő kérdésnek számított az elkészült kézirat benyújtásakor. A szokásos ismertetésen túl rátér könyve és térképe céljaira. Egy másik levélben magyarázatot ad arra, miért nem fogadja el a portugál ajánlatot, mely szerint a magyar ajánlat megelőzte a portugált.6 Érzi, hogy ez nem kielégítő válasz, ezért a magyarországi tudósok fogadtatásától teszi függővé művének portugál nyelvű kiadását és kutatása folytatását. Úgy tűnik, magyarországi megerősítésre vár, hogy felvehesse a versenyt kora elismert felfedezőivel, legfőképpen David Livingstone-nal.7 A portugál gyarmati ügyek legfőbb szakértője, Sá da Bandeira írásaiból kiderül, hogy nem tartották elutasításnak ezt a választ, és évekkel később is számítanak együttműködésére. A kedvező portugál és azt követő angol ajánlat félretétele nehezen magyarázható meg. Két tényező megmarad a későbbi írásaiban is: a bukástól való félelem, és Livingstone nyomasztó jelenléte. Az utóbbi ok még egy újabb kritikus cikk megírását is kiváltja Magyarból, nevezetesen: akadémiai székfoglalóját, amelyben bírálja Livingstone térképén az észak-angolai földrajzi elnevezéseket és a folyók irányát. A megerősítés évekkel később érkezett meg a Magyar Tudományos Akadémiától, Livingstone nem reagált – a német nyelven is – megjelent bírálatra abban a folyóiratban, ahol a vitatott Livingstone-térkép korábban megjelent. A portugálok vártak, de nem erősítették meg a megbízást. Magyar László csalódott, elszigetelődött és haláláig már csak létfenntartásával foglalkozott.
   
Az angol ajánlat
   
Magyar László a Magyar Hírlapban megjelent cikkeit juttatta el először a 48-as emigráció két eminens tagja –Szemere Bertalan és Rónay Jácint közvetítésével – a londoni Királyi Földrajzi Társasághoz. Ily módon az afrikai felfedezésekkel foglalkozó tudósok értesülhettek Magyar eredményeiről. A Párizsban élő Szemere már 1852 végén felvetette, és a Londonban letelepedett Rónay Jácint végre is hajtotta a magyar ügyet támogatandó, hogy a Királyi Földrajzi Társaság irányítsa, segítse és publikálja Magyar László felfedezéseit. Mindketten naplójukban rögzítik egymásnak írt leveleiket. Szemere Bertalan Naplója nemrég jelent meg, Rónay Jácinté pedig a Pannonhalmi Apátság kézirattárában található. Szemere és Rónay közreműködésével felolvasásra került, majd megjelent Magyar László leveleinek kivonatos ismertetése a londoni Királyi Földrajzi Társaság folyóiratában. A Társaság elnöke, Frederick Murchison kérésére, a titkár, Norton Shaw néhány évvel később, 1856-ban, levelében felkérte Magyar Lászlót, hogy részletesen ismertesse velük felfedezéseit, s egyben indítványozta, hogy további kutatásait a Társaság támogatásával végezze. A diplomáciai úton továbbított levél eljutott Magyarhoz, aki a portugál ajánlathoz hasonlóan ezt is elutasította. Könyve kéziratának hazaküldése előtt az MTA, szűkös anyagi lehetőségeire hivatkozva, a londoni Társaság kutatási támogatásának elfogadására buzdította a felfedezőt. Magyar László viszont magyar közvetítéssel akarta átadni az egyetemes tudomány számára eredményeit, hogy ezzel is hazája hírnevét növelje. Mindvégig hazájától remélte ugyanis ügyének felkarolását, de ez hiú remény volt, mert sohasem történt meg.
    E cikk forrásanyaga a világhírt jelentő angol ajánlat előkészítését mutatja be, amelyben két nehéz körülmények között élő magyar emigráns Szemere Bertalan és Rónay Jácint próbál – útját egyengetendő – angol szakmai támogatást szerezni számára. Szemere a párizsi Nemzeti Könyvtárban olvasta – feltehetőleg a magyar emigráció számára járatott – Magyar Hírlapban Magyar László apjának küldött úti beszámolóit, 1852-ben. Felismeri az utazóban a „magyar ügy” egyik jelentős képviselőjét, meg szeretné teremteni számára a kor legszakszerűbb és legtöbb anyagi támogatást biztosító intézménye, a londoni Földrajzi Társaság támogatását és szakmai irányítását. Következetesen kiáll érte, és 1853. elején valósággal rákényszeríti a Londonban házitanítóskodó Rónay Jácintot, az MTA levelező tagját, hogy angolra fordítsa és ismertesse Magyar László utazásait az angol Földrajzi Társaság rendes ülésén. Naplójában írt feljegyzésekben Rónay keresetlen őszinteséggel számol be az eleinte számára időveszteségnek számító igen terhes feladatról, Magyar László angliai népszerűsítéséről. Ugyanakkor előadása után már lelkes levelet ír Magyarnak és támogatásáról biztosítja, továbbá Szemere Bertalan levelével együtt rábízza levelét a Földrajzi Társaságra, hogy – saját felkérésükkel egyetemben – küldjék el diplomáciai úton Magyarnak. Az angol felkérés 1856. január 26-án eljut a londoni portugál követhez, majd 1856 nyarán Magyar Lászlóhoz is, de sajnálatos módon – az utazó apjának és az MTA-nak beszámolójából következtetve – a két magyar emigráns levelét az angolok nem csatolták küldeményükhöz. Ha megtették volna, közvetítésükkel talán elvállalta volna az angol ajánlatot és angol szakmai irányítás mellett folytathatta volna felfedezéseit. Rónay még egy végső kísérletet tett: Magyar könyvének megjelenésekor összefoglalta és angolul ismertette az 1859-ben (magyarul az MTA kiadásában) megjelent könyvet. Feltehetőleg a német kiadás is hozzásegített ahhoz a 20. századi véleményhez, hogy Magyar László – hibás földrajzi pozíciók ellenére – meglehetősen korrekt módon határozta meg a földrajzi távolságokat, s hogy roppant értékesek a néprajzi leírásai. Az angolok a könyv megjelenése után is figyelemmel kísérték munkásságát, de az együttműködés érdekében megteendő következő lépést tőle várták. Ezt a gesztust azonban Magyar sohasem tette meg. Emelt fővel fogadta el a keserű sorscsapást: a remélt kapcsolat a hazával, apjával, az MTA-val csak könyve megjelenéséig tartott. A hazai elismertséget – Livingstone-nal ellentétben – hazájától nem kapta meg.
    
    MELLÉKLETEK
    
    Rónay Jácint és Szemere Bertalan levélváltása Magyar Lászlóról8

    (Fl. 43):
    London, 1853.

    „… s az új év, 1853 első napja megértette határozatomat. Igen, bévezetést fogok írni hortobágyi dolgozatomhoz; Szemere sürgető levelét, mely 1852 utolsó óráiban érkezett, félretettem, az afrikai levelek fordításáról lemondottam. Keressen az én jó baráton más valakit.. ; s azonnal munkához fogtam, s míg mások az új év örömei és lakomái után jártak, én ott ültem kis szobámban és írtam, írtam kedvem szerint szabadon, nyugódtan. ”


    (Fl. 47):

    London, 1853
    Magyar László
    Januarius hatodikán munkánál ültem, s a világalakulás titkaival foglalkozva, ott jártam gondolataimmal a csillagos égen, midőn Szemere Bertalan levele kellemetlenül felriasztott szép álmaimból… Leszálltam ismét a siralomvölgyébe, s párisi barátom levelét, ki hallgatásomat nem vette válaszul, ki nehézségeimet nem tartotta figyelemre méltóknak… igy betüztem keresztül
    

    [Szemelvény Szemere Bertalan Rónay Jácinthoz írt leveléből]

    (Fl. 48):
    Jan. 4, 18539
    „Visszatérek afrikai utazónkra, s figyelmeztetem Kegyedet azon utazási jelentésre, mely a Daily News Jan. 1. számában, s az utolsó Athenaeumban olvasható. Megnéztem a legujabb mappát, s ott hol Magyar hazánkfia jár, üres a mappa, s amaz utazási jelentésben is azt olvasom, hogy Osterweg még csak most akar arra s oda utazni, ha lehet, indulván ő az indus tenger, a másik társa az atlanti tenger felől. Nyoma van annak is, hogy Palmerston segítette volna Osterwegéket.
    Én tehát azt gondolnám, ha könnyebb, fordítaná le németre valakivel aztán fordítatná le angolra, s ezt jó barátok segedelmével, több példányban leirván adjon belőle azon specialis lapnak, mely a geographiai utazásokat közli, adna az illető társaságnak, adna talán az illető kormányhatóságnak, kivonatot pedig egyeseknek is, kik azon felfedezési téren tekintélylyel és hatással birnak. Ha én bírnám az angol fordítást, kétszer szívesen lemásolnám, s ha más nem, helyemet Mayer segedelme kipótolja, reménylem. S nem volna a magyarok közt, ki a lemásolást szíves volna megtenni, és ki arra képeséggel is bír? A fő dolog azonban, hogy legyen lefordítva, minden vállalat jár némi nehézséggel, de sikert azok, különösen a legelső legyőzése nélkül lehetetlen reményleni. Az istenek semmit sem adnak munka nélkül. – Ama kérdésemre, lehet-e s mi föltétel alatt ama portugali coloniába levelet küldeni, becses válaszát elvárom.”

    (Fl. 50):
    E kiméletlenül követelő levélre, megvallom, még kevesebb kedvem volt a fordításhoz, mint ezelőtt, s tán el is marad vala, ha a véletlen nem hozza útaimba azon férfiut, kit az afrikai ügy leginkább érdekelt.
    A Smith-család Januarius 8-kán visszatért Londonba, megkezdettem két kis növedékemnél a tanitást, s néhány német könyvre levén szükségem, felkerestem Williams and Norget könyvkereskedését a Covent Gardenban. Itt találkoztam Dr. Norton Show urral, a londoni R. geographiai társulat titkárával. Williams bémutatott mint magyart, bémutatott épen ugy, mintha valami melegében érkezett új könyvet huzott volna ki az állványból. A titkár úr Magyarországot ismerte, nemzetünk csalódásait, reményeit rokonszenvvel kisérte.. Szóba eredtünk, s beszéd közt felemlítettem Magyar László afrikai utazását; ez szakmájába vágott, a hír érdekelte, s igen kért, fordítanám angolra a levelekből azt, mi szorosan az utazásra, Afrika belsejére vonatkozik, igérvén, hogy bémutat a társulat elnökénél, s kieszközlendi az ismertetés felolvasását a társulat valamelyik nyilvános heti ülésén. – Megígértem, mit Szemere sürgető levelei nem vivtak ki, azt megtette néhány szives és őszinte szó.
    Másnap. Januarius 10-kén látogatást tettem a titkár urnál. Hosszabb értekezésünk volt. Magyar László leveleiből közöltem véle néhány adatot, elővettük a térképet, s a titkár, a hosszusági és szélességi fokozatokban (Fl. 51): itt ott tévedést vélt rejleni ; de az utazást általában igen érdekesnek találta, azon ohajtásnak adván kifejezést, hogy kívánatos volna Magyar Lászlót tudosítani, mit legjobban a portugali kormány útján lehetne eszközölni, miután birtokaik vannak Angólában, Benguelában….
    Mindezt tudattam Szemerével. – Az ős világok élete elnémult csendes lakomban, fordítottam angolra Magyar L. leveleit. A munka bajos volt, tanóráim miatt meg-megszakadt, de használtam minden pillanatot, s haladott. – E közben megérkezett Szemere válasza.
    Ime:
    

    [Szemelvény Szemere Bertalan Rónay Jácinthoz írt leveléből]

    Páris, Jan 19, 1853.
    … A mi a Magyarnak küldendő levelet illeti, azt én még is csak angol úton akarnám elküldeni, s e végből egyenesen Mayerhez10 fogok fordulni. Legfölebb arra várok, hogy tudosításával valami czélt érjünk. A mi hibákat Kegyed érint, azok talán nyomtatásbeli, talán írásbeli hibák, azonban bár ő, levelei szerint hivatására elkészülve lenni látszik, még is ohajtandónak látnám legalább azt kivinni, ha ő az illető (talán létező afrikai) geographiai társulat által, ha segedelemmel nem, legalább irányutasítással elláttatnék. Ha nem megy ez sem, én mindenesetre fogok neki irni, bizzék Istenben ő is, mint az összes magyar nép csak abban bizik jelenleg. Azt gondolom egy biztató szócska is varázs hatással leend reá oly messze földön – nem azt nézi, hogy tőlünk, hanem hogy Európából és magyaroktól jön.

    (Fl. 53):
    Februarius 3-kán bevégeztem a fordítást, s 5-kén tisztelegtem a londoni geographiai társulat elnökénél, Sir Roderick J. Murchisonnál. Ki magasan állt véleményemben, mint az ős sziluri képletek nagy mestere, s a permi képletek felfedezője, melyeket annyi gonddal tanulmányozott az egykori Lengyelország permi kerületében.
    Az elnök, magas, szikár termetű férfiu, már túl az élet delén, s gondosan, ugyszólva nyakig begombolt öltönyén még most is meglátszik, hogy ifjabb éveiben, mielőtt földtani buvárlatokra adta volna magát, mint katona szolgált az angol hadseregben. – Megelőző szívességgel nyújtotta kezét s azon nyilatkozattal, hogy a társulat évkönyveiben igen jó emléke van már egy magyar utazónak, Körösi Csomának ki (Fl. 54): Indiában tudományos dolgozataival, főleg tibeti nyelvtanával és szotárával kitünő szolgálatot tett Angliának.
    Elmondottam röviden Magyar László viszontagságos pályáját, eddigi vívmányait Közép-afrikában, s átnyújtottam levelei fordítását azon megjegyzéssel, hogy e leveleket Szemere Bertalan egykori magyar miniszterelnök küldé hozzám, hogy angolra fordítván azokat, a londoni geographiai társulat rendelkezésére bocsássam, s a vállalkozó magyar utazót, pártolásába ajánljam.
    Közölni fogom az iratokat, mondá nyájasan az elnök, néhány szakavatott afrikai utazóval, s ha ezek miről nem kételkedem, értékeseknek találandják az utazó adatait, felolvasandjuk azokat nyilvános üléseink egyikén, a ez esetben a magyar utazó számíthat a társulat pártolására is.
    Murchison nem tette rám azon hatást melyet hire, neve után vártam. Homlokán nem ültek gondok, mi tudosoknál oly gyakori; szeméből elégülés sugárzott, mi tudósoknál oly ritka tünemény, s mi leginkább meglepett, egyetlen egy szóval sem jelezte, hogy tanult, vagy tett volna életében valamit; ezt már épen nem tapasztaltam tudósok körében – Egyszerű iparosnak, elégült családfőnek látszott. Ki véleményét nem erőszakolja senkire, ki figyelemmel kihallgatja látogatóját, annélkül hogy kérdésekkel fárasztaná… …. Ilyen volt Murchison. Ki néhány bátor férfiuval ringatta bölcsőjében legelőször a Földtant. – Ily tudósokat csak Angliában lehet látni, az európai continens iró serege, kevés kivétellel, alig fér meg saját bőrében.
    Dr Norton Shaw, a Februarius 14-ki ülésre meghivót küldött. – A nagyteremben lehetett vagy kétszáz látogató, meglepőleg sok nő, kik vegyest (Fl. 55): ültek a tudósokkal és pártoló tagokkal. A titkár úr néhány nevezetes férfiunak bemutatott, angol szokás szerint kezet fogtunk; a többi között kijelelt egy férfiut, Robertson, kiről az a hír szárnyal, hogy éjszaki jeges tengeren hajótörést szenvedvén, csak ugy menekült, hogy utazó társával sorsot huzott, s ő levén a szerencsés, amazt megette. Lehet hogy csak ráfogják?
    Az első felolvasás, a legujabban végrehajtott éjszakai utazásról, új jéghegyekről, örök hóval fedett ismeretlen országokról szólt… Ezt élénk és érdekes tárgyalás követte, sokan az éjszakai kétes és költséges utazással nem csak tudományos, hanem anyagi haszon szempontjából is nagyra voltak; míg mások, nem tagadva a tudományos vívmányokat, hiu reménynek nyilvánítják azt, hogy a jégbirodalmak szorosain valaha biztos és szabad útat lehetne nyitni a kereskedésnek… a vitatkozásnak az elnök azon bölcs megjegyzése vetett véget: hogy Anglia mívelt és gazdag, tehát kötelessége a tudomány érdekében áldozatot hozni, s el lőn határozva: hogy a kormány új segélyezésre, új éjszaki expeditiora fog felszólíttatni.
    Következett Magyar László utazása. : a közönség figyelemmel kisérte, s helyenkint élénk tetszését nyilvánitá; esett itt ott észrevétel, némelyek a Magyar által kijelelt utazási vonalt, az egyenlitőtől távolabb esőnek mondák, mint az utazó gondolja; de általában érdekesnek találták az újabb felfedezést, s a magyar utazót, a felolvasó titkárral együtt, a társaság figyelmébe ajánlották.
    Gyülés után, a titkár úr azon igérettel bucsuzott tőlem, hogy rövid időn tudatni fogja a társulat határozatát. – Ezt várva, nem irtam Szemerének, szerettem volna eredménnyel meglepni, de már két hét (Fl. 56): lejárt, s a társulat még mindig hallgat; én csak birtam türelemmel, de párisi barátom nem, ki a következő sorokkal tisztelt meg:

    (Fl. 48):
    Márcz. 2.
    „Előrebocsátván szíves tiszteletemet, mindjárt kezdem a fő dolgon, t. i. a mi africai utazónkon, kiről talán már meg is feledkezett, a mennyiben, a mint történetesen a lapokban látom, a geographiai társaság a tudósítást, Kegyed fordítása szerint meghallgatta f. é. Feb. 14én. Ámbár a lapok azt mondják, hogy csak kivonatilag fordíttatott le. A gyülésrőli relatiót, az angol Athenaeum nyomán, a francia Athenaeum is közli, és a szerk megjegyzi, miképen sajnálatos hogy a magyar utazó jelentéséből semmi sem közöltetik, holott az a legérdekesb vidéket látszik leirni.
    Már most tehát szabad legyen kérdeznem, mi történt amaz ülésben? Felolvastatott egész jelentése? Ébresztett-e figyelmet? Adott alkalmat szakismerők birálatára? Mit tartanak róla? Mit szándékoznak érette tenni? Ime Vogelt elküldték Barthhoz és Overweghez, – ki t. i. ez utóbbi a legutolsó tudósítás szerint meghalálozott. Talán fogna valami sürgetés használni, mi a közfigyelmet utazónkra fordítaná.
    Minden esetre legyen kegyes megirni a mi vele s iránta történt, és én annak nyomán levelemet megirandom, melyet az illető titkár (a mint igérte volt) a netalán adandó utasítással szíves leend elküldeni Talán Kegyed is írhatna neki. (Egyszersmind annak idejében, a titoknok, ha a levelek Afrikában kézbe jutottak-e értesíthetne) Legalább kimerítő utasitást adhatnának neki némi szükséges astronomiai segédszereket, s könyveket, mik neki kalauzul és példányul szolgálhatnának abban, a mire figyelmét fordítania kell buvárkodásaiban.”

    (Fl. 58):
    London, 1853
    E levél [Szemere Bertalan levele] vétele után, mely ismét magán-úton érkezett, irtam a geog. társulat titkárának, s Martius 7-re meghivást nyertem az elnök urhoz, ki szivélyesen fogadván, tudatta vélem, hogy a geog. társulat méltányolja Magyar László szép törekvéseit, s hajlandó őt a nehéz pályán segélyezni, de elébb arra kéri, hogy küldje el utazására, felfedezéseire vonatkozó iratait, melyek fordítására engem szólított fel, hogy azokat a társulat kiadhassa, egyelőre pedig azt ohajtá, hogy írjak neki serkentő, felvilágosító levelet, melyhez a társulat utasítást fog csatolni, s az elküldést magára vállalandja.
    Mindezt közöltem Szemerével, ki néhány nap mulva megküldé Magyarhoz intézett levelét, s ezt saját levelemmel és a magyarra fordított geographiai utasítással, Martius 20-án átnyújtottam Sir R. J. Murchinsonnak, ki a csomagot a portugáli követség segélyével megindította a hosszú útra. - Leend-e szerencsénk? Nem sokat remélek!
    Igy végződött Magyar László ügye, mely nekem hozott némi elégülést, de sokkal több kellemetlenséget; – mert kölcsönös bizalmatlansággal kezdettük a levelezést. – Fogom-e folytatni? Nem tudom, azon a pályán, melyen Szemerét, nem akarok szigoru lenni, „hazafisága” űzi, semmiesetre sem! Hát örökösen mások után járjak, s az ég tudja honnét került politikai nevezetességekkel foglalkozzam? (Fl. 59): (ez annyira ellenkezik elveimmel, természetemmel, hogy a hozzám intézett kérdések láttára is egész valóm felháborodik) A társadalmi életben bajaink, csalódásaink legnagyobb része onnét származik, hogy azok, kiket a végzet összehozott, vagy nem ismerik, vagy nem akarják egymást ismerni.”
   

    [Szemelvény Szemere Bertalan Rónay Jácinthoz írt leveléből]

    Dec. 19. 1853
    „Sokan vannak ott, kiket nem akarok egyenkint megnevezni, de a kiknek sorsa érdekel, ellenségeim bár, de hazánkfiai…. És az ausztráliai utazokrol, Mednyánszky & hallott valamit?
    Eszembe jut, ama vidék felé járván képzeletem afrikai utazónk! Még nem tudhatni, nemde, kezébe jutott a levelünk? Néhanéha betekintek az angol és franczia Atheneumba, s utána nézek, nincs e ülés Murchison elnöksége alatt. És nincs e szó Magyarrul, kinek névbeli dicsősége a nemzetével összeesnék, – ha Isten segiteni fogja.”
    
 
   [Rónay Jácint levele Magyar Lászlóhoz]11
   
    (Fl. 83):
    Martius 27 én 1853.
    Tisztelt Honfitárs!
    Szemere Bertalan leveléből láthatja Ön, milly örömmel vettük Africa belsejére vonatkozó tudósitásait, s milly hazafiui buzgalommal karoltuk fel az ügyet, melly épen olly érdekes, a milly hasznos lehet, ha ön annyi szerencsével halad a pályán, a milly akarattal és elszántsággal megkezdé azt.
    Őnnek atyjához intézett levelei a Magyar hirlapban jelentek meg; ebböl közöltettek vélem Szemere B által, s én nem késtem azokat angolra forditani, s a londoni Geographiai társulatnak bényujtani. A társulat örömmel fogadta közlesemet, s egyik nyilvános ülésében közhelyeslés nyilvánitásával felolvasá azt. – Ugyanez alkalommal két utazónak tudósitása is felolvastatott, kik Benguelábol kiindulva, egyenes vonalban keresztül utaztak közep African, s az ellenkező tengerpartokról ismét visszatértek Benguelába; honnét érdekes adatokat és szép térképeket küldének. Ők jóval alantabb jártak mint ön. – Egy másik társulat, a közép-tengertől lefelé; s egy harmadik, a jó remény fokától fölfelé utazik jelenleg; ezekből láthatja ön, hogy ez ügy közérdek tárgya lön.
    Africa, melly kétsegtelenül, egyike, földünk legérdekesb részeinek, míg új világrészek fedeztetének fel, annyi szazadon keresztül, csaknem feledésbe merült; (Fl. 84): de az ujabb kor törekvései azon reményre jogósitanak fel bennünket, hogy nem sokára meg fog szünni „ Terra incognita” lenni. – szaktudósok veleménye szerint, ön valamivel alantabb jár, mint ezt feljegyzett szélességi fokozataibol következtetni lehetne; de kijelenték, hogy önnek utazasa ott is, hova ők helyezik, szerfelett érdekes; azért önnek tudósításait mindig örömmel veendik – Iparkodjék ön, a consulatus utjan, a geographiai társulattal összeköttetésbe jőni, közölje véle felfedezéseit, s ez esetben várható, hogy a társulat anyagilag is segitendé Önnek törekvéseit. Ha birja ön, miről nem ketelkedem, utazásának, tapasztalatainak részletes leirását, s ha ezt közzé tenni ohajtja, küldje azokat vagy Szemeréhez, vagy hozzám, s bizonyos lehet, hogy Önnek az utazása érdekében megteendünk mindent –, mit a szamkivetés fajdalmai és nyomorai között tehetünk –! Hazámat és véle mindent elvesztettem, mi kedves volt egykor az életben –; de nem szüntem meg magyar lenni, s nem fogok megszűnni soha, feledhetlen honom es honfitarsaim erdekében cselekedni.
    Isten Őnnel és törekvéseivel
    (signature)
    Rónay Jaizinty


    1 Az MTA Hunfalvy János szerkesztésében 1857-ben adta ki Magyar László leveleit, majd 1859-ben könyvét magyarul és német fordításban is, és az Akadémiai Értesítőben rendszeresen jelentetett meg híreket, majd cikkeket Magyar László tollából. (Magyar László, „Rövid tudósítás a Moluva vagy Moropuu és Lobál országokról.” Akadémiai Értesítő 11 (1859): 26., Hunfalvy János szerepe meghatározó volt Magyar László és az Akadémia viszonyában. Neki köszönhető Magyar László valamennyi írásának magyar és német nyelvű megjelentetése, de ugyanakkor időnkénti, Magyar László tudományos felkészültségére vonatkozó szakmai bírálatai nem erősítették meg az Akadémia vezetőségét, hogy az egyébként is szűkös anyagi keretükből Magyar László kutatásait támogassák, és hazajövetele költségeit fedezzék.
    2 Szemere Bertalan és Rónay Jácint közreműködésével felolvasásra került, majd megjelent Magyar László leveleinek kivonatos ismertetése a londoni Királyi Földrajzi Társaság folyóiratában.
    3 A német Intézet vezetője, August Petermann is figyelemmel kísérte és kiadta Magyar László cikkeit, amelyeket Hunfalvy János továbbított német fordításban.
    4 A portugál gyarmatügyi miniszter Sá da Bandeira, a felfedezések támogatója megkülönböztetett figyelemmel kísérte Magyar László angolai munkásságát, javaslatára a Tengerentúli Tanács ajánlatot tett a magyar felfedező alkalmazására és élethosszantiglani járadék fizetésére. Erre a válaszra Sá da Bandeira évekig várt és mellőzte a szakmailag valószínűleg jobban felkészült pályázókat. Végül is Magyar László hazafias okokra hivatkozva megköszönte, de visszautasította a portugál ajánlatot, és a bizonytalan kimenetelű magyarországi lehetőségeket választotta.
    5 A bécsi Földrajzi Társaság Magyar László felfedezéseit állandó tagsággal honorálta.
    6 „Benguelai Kormány. Nagyrabecsült Uram! Visszaigazolom, hogy megkaptam a Polgári Ügyosztály 335 számú ügyiratát és vele együtt a Tengerészeti és Tengerentúli Minisztérium 29 számú rendelete másolatát. Engedje meg Uraságod, hogy bővebb válaszadás érdekében az előző, 1854. január 24-i rendelet másolatát is mellékeljük. 1855 év vége felé, amikor Moropu belsejében tartózkodtam, jutott el hozzám az a megtisztelő ajánlat azokról a feltételekről, melyekkel Őfelsége kormánya jóváhagyta Afrika belsejében végzett felfedezéseimet. De ennél sokkal korábban volt a Magyar Tudományos Akadémia részéről egy nem kevésbé megtisztelő meghívás, hogy anyanyelvemen készítsem el utazásaim leírását, mely ily módon a nagyérdemű Dr. David Livingstone nagyszabású felfedezései mellé sorakozna fel. Bár földrajzi ismereteimben vannak hiányosságok, mégis szent kötelességként fogadtam el honfitársaim megtisztelő megbízását. Időveszteség nélkül hozzáfogtam e nehéz feladathoz, hogy magyar nyelven készítsem el rendszerezett formában 1849 és 1857 közötti, Afrika belsejében tett utazásaimról szóló elbeszélést. Az elkészült részt tisztelettel Őfelsége kormánya gondjaira bízom, hogy nagyérdemű közbenjárásával és a legbiztonságosabb módon jutassa el a művet rendeltetési helyére. A mű hátralevő köteteit néhány hónapon belül befejezem és benyújtom.” AHU, Angolai Kormányzók levelezése, 1857, 1857. október 14. 2. melléklet, Magyar László levele a benguelai kormányzónak, 1857. június 13.
    7 „Úgy vélem, hogy bármely művelt nyelven is íródjék ez a munka, témája a széleskörű tudomány része, ami biztosíték arra, hogy közhasznú legyen, hiszen a szükséges tudományos követelmények figyelembe vételével készítettem el. Amikor valamennyi kötetet befejeztem, és kiadásra méltónak tartják, akkor ebből a Leghívebb Őfelsége [portugál király] kormánya következtethet, mennyire vagyok képes eleget tenni az említett rendeletben meghatározott tiszteletteljes megbízásnak” AHU, Angolai Kormányzók levelezése, 1857, 1857. október 14. 2. melléklet, Magyar László levele a benguelai kormányzónak, 1857. június 13.
    8 Bencés Kézirattár, Pannonhalma, BK 249/I/1., Rónay Jácint, Napló-töredék. Hét év a számkivetésben 1852/1859 II. A leveleket betűhíven közöljük.
    9 [Rónay Jácint lábjegyzete] A levél egy lapra volt írva sűrűn, betű betűre, s nem tudom hogyan érkezett. Valami idegen adta át a családnak.
    10 [Rónay Jácint lábjegyzete] Szegény Mayer! Szemere, úgy látszik, gyanítja hogy én még sem fogok mindig úgy és ott járni, a hova mások mutatnak; ennek örvendek.
    11 Az Angol Földrajzi Társaság Kézirattára, Levelezési Könyv, fls. 83-85. E levél érdekessége, hogy egy nem magyar anyanyelvű írnok másolta be Rónay Jácint levelét és csatolta Rónay angol nyelvű fordítását.

KILÁTÓ
    
    LUIS FUENMAYOR TORO
    (VENEZUELA)

    Oszd meg és uralkodj!
    Veszélyben Bolívia egysége
    
    A leigázott vagy leigázandó népek megosztása a gyarmatosítók stratégiája volt, majd később az imperializmusé, mivel megkönnyíti, hogy azok leigázott helyzetben maradjanak, és minden erőfeszítés nélkül legyőzi a szabad népek ellenállását.
    Ez a stratégia az elnyomottak egy részét gyarmatosító és újragyarmatosító elnyomóik oldalára állítja. Az egyetemes történelemben gyakori eljárás, hogy egy ország lakosainak egy bizonyos részét a megszálló maga mellé állítja és együttműködésre készteti, ily módon megkönnyítve tulajdon honfitársaik és saját maguk leigázását, még akkor is, ha tudjuk a történelemből, hogy ez a magatartás elutasítást és undort kelt a legtöbb emberben, még az árulók családtagjaiban és barátaiban is.
    És úgy látszik, a hazaárulásnak ma sincs vége, épp ellenkezőleg: nap nap után része a jelenlegi nemzetközi politikának, ám erre ebben a rövid írásban most nem akarok kitérni. Foglalkozni akarok viszont a Bolívia egysége elleni nagyhatalmi fellépéssel, mely kulcseleme a régióban terjeszkedni kívánó Egyesült Államok harcias, sikeresen uszító Latin-Amerika politikájának. Az Egyesült Államok megosztó törekvéseinek célpontjai Santa Cruz, Beni, Pando és Tarija tartományok, ahol a bolíviai társadalom legreakciósabb rétegei, az elmaradott tömegekkel együtt, testvérháborút indítanak az alkotmányosan megválasztott Evo Morales elnök, a forradalmár vezető ellen, aki már hosszú évek óta küzd azért, hogy véget vessen a bolíviai nép kizsákmányolásának és a rettenetes nyomornak.
    Az említett tartományokban ürügyet keresnek a polgárháború kirobbantására, hogy azután lehetőség nyíljon a nagyhatalmi beavatkozásra, amely pártolná e tartományok elszakadását a Bolíviai Köztársaságtól, és azokból egy új dél-amerikai államot szervezne; ez utóbbi azonnal elfogadná az új, „független” köztársaság sérthetetlenségét biztosító észak-amerikai katonai segítséget. Ez az eljárás évszázados gyakorlata a Pentagon urainak: ugyanez a hatalom és ugyanez a politika akadályozta meg a spanyol monarchia ellen a José Martí, Antonio Maceo és Máximo Gómez vezetésével vívott 1898. évi függetlenségi háború győzelmét.
    Ugyanez a hatalom és politika szakította el Panamát Kolumbiától 1903-ban, számolta fel Jugoszláviát azzal, hogy kis országokra szaggatta, ez a hatalom „ösztönzi” Koszovó újkeletű függetlenségét, s ez igyekszik – bizonyos helybeli árulók támogatásával – véghez vinni Zulia állam elszakadását Venezuela többi részétől.
    Az említett bolíviai tartományok állítólagos „egyenjogúsítása” puszta komédia az Egyesült Államok térségbeli uralmának biztosítására. Ennek az akciónak nincs valódi támogatottsága az ibér-amerikai kontinensen, és minden lehetséges erővel szembe kell szegülni vele.
   
    2008. május
    
    ROZSNYAI KATALIN FORDÍTÁSA



 
Láger, I. (1945)

DOKUMENTUM
   
MAGYAR ANTIFASISZTA LIGA
   
Legyen május 8-a az Antifasiszta Szolidaritás Napja

A Magyar Antifasiszta Liga, az európai országok gyakorlatát követve, kezdeményezi az Antifasiszta Szolidaritás Napja bevezetését a magyar társadalmi gyakorlatba, a széles magyar köztudatba.
    A kezdeményezés alapvető célja annak előmozdítása, hogy a társadalom megismerje azt a szerepet, amit Magyarország játszott a múlt század első felében, a húszas évektől a II. világháború végéig.
    A történelemhamisítás, a soha el nem évülő háborús bűntettek tagadása, sőt, ezeknek egyre gyakoribb rehabilitása jelenti a valós fasiszta veszélyt, ehhez képest a neonáci, újnyilas csoportocskák utcai randalírozása másodlagos, okozata a félrevezetésnek, a történelemhamisítók által szított torz és igaztalan, rasszista indíttatású előítéleteknek.
    Az előbbi megfontolásoknak az alapján fogalmazta meg a Magyar Antifasiszta Liga Ügyvezető Testülete a jelen levélhez csatolt felhívás és nyilatkozat szövegét.
    Bízva megértésükben és egyetértésükben, kérem támogatásukat e kezdeményezéshez.
    Tisztelettel, az Ügyvezető Testület megbízásából:
                                                                                    Dr. Tenner György Ph. D. (oec.)
                                                                                       az Ügyvezető Testület elnöke
    
    
    A Magyar Antifasiszta Liga nyilatkozata és felhívása az emlékezés, az Antifasiszta Szolidaritás Napja bevezetéséről
    
    „Ne azt a nemzetet csodáld,
    mely hadonászva, kiabálva
    egy új téboly jelszavát kitalálja
    s fejére gyűjti a halált –
    
    ó, azt csodáld nagyon,
    mely ki tud maradni a táncból!
    Mert századunk harsogó tébolyából
    Nincs más menekvés, mint bölcs nyugalom.”
    (Weöres Sándor: Magyar tanulság II)
    
    A világ, minden év májusának 8. napján, a náci Németország legyőzésének évfordulóján azt ünnepli, hogy az emberiség megszabadult a fasizmus barna/fekete pestisétől, minden idők legaljasabb, legpusztítóbb, az általuk alsóbbrendűnek minősített népeket kiirtani akaró gyilkos rendszertől.
    Legyen a győzelem napja egyben az emlékezés, Az Antifasiszta Szolidaritás Napja is!
    
    Akik elfelejtettek emlékezni…
    
    Szomorúan kell tapasztalni, hogy a náci métely, az általa képviselt ordas eszmék napjainkban újra felütik fejüket.
    A termelési folyamatok, a társadalmi viszonyok megváltoztak. A rendszerváltozást követően másfél millió munkahely szűnt meg, emberek tömegei veszítették el korábbi létbiztonságuk alapjait. A robbanásszerű elszegényedési folyamat nyomán kialakult — a teljes társadalom 40-50 százalékára becsülhető — szegénységben élő réteg, drasztikusan nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek, a különböző társadalmi csoportok közötti távolság. Erősödött az emberek egymástól, és a termelési-, társadalmi viszonyoktól való elidegenedése. A szegénység és a nyomor okozta elkeseredettség, az előítéletek túlságosan korai és mély bevésődése, a félrevezetés, a nagyon is tudatos történelemhamisítás nyomán a fasiszta nézetek újra felszínre kerülnek, a nyilasok újra masíroznak, újra lengetik árpádsávos/nyilas zászlóikat. Korunk betegsége a lelki talajtalanság és az általános értékvesztés. Innen a kétfejű bestia: a propaganda és az érzelgősség. Emlékezhetünk, hogy ezek többet ártottak az emberiségnek, mint bármely fekély, vagy kór.
    Soha nem felejthető — a történelemben példa nélküli — holokauszt, ami Európában sok tíz millió embertársunk közvetlen halálát okozta. Milliók és milliók estek áldozatául a nácizmus pusztításának. A Vörös Hadsereg tízmillió katonája áldozta életét a harcszíntereken Európa békéjéért! Lelkiismeretlen, hatalomvágytól mértékvesztett politikai erők – köztük egyes parlamenti pártok – mégis képesek gátlástalanul előhúzni a fasiszta, rasszista kártyát. Ezért – jóllehet társadalmi támogatottságuk csekély –, hangjuk jobban hallható, mint amennyire valós erejük becsülhető.
    Ideje szembenéznünk hazánk 20. században játszott történelmi szerepével, nevezetesen, hogy – a magyar államhatalom és bürokrácia, a széles társadalom szeme láttára szolgáltatta ki a magyar állampolgárok, honfitársaink százezreit a náci halálgépezetnek, a koncentrációs táborok gázkamráinak; – a rablóháborúba hajszolt magyar katonákat és munkaszolgálatosokat odavetette a náci hadigépezetnek, hogy ágyútöltelékként pusztuljanak el az orosz télben. Kötelességünk szembenézni mindezzel önmagunk, és hazánk becsületéért és tisztességéért. A ma élő nemzedék felelőssége, hogy vállalja ezt a szembenézést, és ezzel példát és követendő utat mutasson a jövő nemzedékének; mert csak így lehet tisztázott és hamisítatlan történelmi örökséget hagynunk utódainkra.
    
    Ne felejtsünk el emlékezni…
    
    Magyarországnak, a Magyar Állam polgárainak, a hazájára büszke magyar társadalomnak szégyene a náci/nyilas hordák randalírozása, a fasiszta/náci nézetek bújtatott vagy nyílt hirdetése, a rasszista gyűlöletbeszéd, a rasszizmus gyakorlati érvényesítésére való törekvés.
    Emberi mivoltunk, erkölcsi meggyőződésünk, nemzeti büszkeségünk egyaránt azt diktálja; parancsoljunk megálljt a náci/nyilas/rasszista jelenségeknek!
    
    Hogyan emlékezzünk?…
    
    Legyen minden év májusának nyolcadik napja, az emlékezés, Az Antifasiszta Szolidaritás Napja!
    Ezen a napon a magyar társadalom elsöprő többsége, politikai hovatartozásától függetlenül, egyértelműen, fejezze ki: elutasítja, nem tűri el a történelem szemétdombjáról előbukkanó fasiszta fenevadat, a náci/nyilas mocskot!
    Ezen a napon emlékezzünk tisztelettel és megbecsüléssel azokra, akik a legdrágábbat, az életüket adták azért, hogy az emberiség megszabaduljon a nácik rémuralmától!
    Hajtsunk fejet az elesett katonák és az ellenállási mozgalmak hős mártírjai előtt!
    Emlékezzünk megrendülten a nácizmus ártatlan áldozataira, a haláltáborokban elpusztított gyermekekre, a nőkre és férfiakra, az öregekre, a sok-sok millió halott emberre, és emlékezzünk a sokmilliónyi meg nem született gyermekre!
    
Felkérjük, felhívjuk
a politikai, társadalmi és civil szervezeteket, az egyházakat, a politikai pártokat, a szakszervezeteket, a közéleti személyiségeket, értelmiségieket, tudósokat és tanárokat, művészeket, sportolókat, köztisztviselőket, a nemzethez kötődő külföldi magyarokat, és a hazánkban élő nemzetiségeket, a nyomtatott és az elektronikus média prominens személyiségeit, és minden jóérzésű, emlékezni akaró és tudó honfitársunkat, támogassák az emlékezés, az Antifasiszta Szolidaritás Napja bevezetését a magyar közéletbe!
    Ezen a napon, mely az emlékezés, Az Antifasiszta Szolidaritás Napja, legyen parlamenti ülés, és szerepeljen a napirend első helyén az antifasiszta szolidaritás nemzeti és nemzetközi ügyének erősítése; tartassanak előadások, gyűlések és más társadalmi események, ahol kifejezésre jut a magyar állampolgárok antifasiszta elkötelezettsége; az oktatási intézményekben tartsanak rendkívüli történelem órát, amelyen megvilágítják a tanuló ifjúság előtt a fasizmus, a rasszizmus visszataszító arcát, az igazi hazafiság és a vad nacionalizmus közötti különbséget; a tömegkommunikáció, az írott és az elektronikus sajtó, közöljön olyan írásokat, sugározzon olyan műsorokat, amelyek megvilágítják a győzelem napján megfogalmazott „Soha többé fasizmust!” jelszó mai időszerűségét; e napon a legkülönbözőbb művészeti események, előadások, koncertek és kiállítások, az értelemre és az érzelmekre egyaránt hatva, segítsék az emlékezést, erősítsék a humanista gondolkodást, a fasizmus bújtatott vagy nyílt megnyilvánulásának egyértelmű elutasítását.
    
Budapest, 2008. március 18.
                                                                                                                                                                                                                A Magyar Antifasiszta Liga
                                                                                                                                                                                                                            Ügyvezető Testülete

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Rondó prózában

    Amikor e soraimat írom, tavasz van, mire megjelennek, nyár lesz. Nézem az ablakból a gyümölcsfák szélben sodródó virágszirmait, körbe-körbe keringenek, pörögnek, mint egy rokokó párbajvívó, amikor kardjának vékony, láthatatlanul gyors pengéjével hárít és szúr, megverekszik a minden oldalról rátámadó ellenfelekkel. Úgy táncolnak, ahogyan Paganini H-moll hegedűversenyének rondó-tételében, a híres La Campanellában a hegedűfutamok, amelyeket a finnyásabb ízlésű zeneértők magamutogató virtuozitással szoktak jellemezni. Egész életemben így akartam élni, mondták is rám, nem akárkik, hogy krakéler vagyok.
    Amit úgy is megfogalmazhatok, hogy egész életemben boldog voltam, tavaszban éltem, pörögtem, hárítottam és szúrtam, a virágszirmok megfontolatlan és bizonyára gőgös derűjével. Mert hát, ugye, végül minden szirom kiköt a földön, szétrohad a májusi esőkben, a La Campanella utolsó üveghangja is elhal valami ismeretlen magasságban, nem szólván a rokokóról, amely úgy letűnt a történelemben, hogy ma már az is vitatott, önálló korszak volt-e, vagy csak átmeneti időszak valami és valami más között.
    Node mit érdekli a gyümölcsfák szélben keringő, beképzelt virágszirmait a májusi eső, és mit érdekelte Paganinit, hogy a maga idején az ördög hegedűsének – mi több, fattyának – titulálták, a mi napjainkban pedig magamutogató virtuóznak. Halálos ágyán még az utolsó kenetet is visszautasította. Nem érdekelte a rokokó kardművészeit sem, amikor az élet-halál harc mámorában pörögve vékony, láthatatlanul gyors pengéikkel egymaguk szálltak szembe a minden oldalról rájuk támadó ellenfelekkel, hogy az az ügy, amelyért mindent kockára tettek, miféle korszak illúziójának bizonyul majd a nukleáris töltetű interkontinális rakéták árnyékában okoskodó utódok szemében.
    Amikor e sorokat írom, tavasz van, mire megjelennek, nyár lesz. A gyümölcsfák virágszirmait addigra nyomtalanul eltünteti az enyészet. Nekik csak szemkápráztató szépségük van, tudatuk nincsen. Paganini viszont, amikor több halálos betegséget cipelve körbe és körbeszáguldozta Európa koncerttermeit, pontosan tudta, hogy minden elmúló tavasz után következik majd egy másik, s ugyanezzel a tudattal ejtették ki elernyedő ujjaik közül vékony, villogó kardpengéik markolatait az utolsó leheletükig állva küzdő rokokó bajvívók. És minden tavasszal táncolni kezdenek a szélben sodródó virágszirmok, körbe-körbe keringenek, pörögnek, mint a hajdani kardok pengéi, úgy táncolnak, ahogyan a La Campanellában a hegedűfutamok, s ahogyan egész életemben élni akartam. Mondták is rám, nem akárkik, hogy krakéler vagyok, de azóta már kevesen élnek közülük.
    Ma még, amikor e sorokat írom, tavasz van. Mire megjelennek, nyár lesz.
 

BOZÓK FERENC
   
Somlyó Zoltán dohányfüstben és parfőmillatban
   
„Az a valaki, aki bennem emlékezni tud, […] látta őt a régi New York kávéház karzatán, az irodalmi halhatatlanság erkélyén. […] Viharvert fejét látta egy aranyozott barokk oszlophoz támasztva, sápadt arcát, […] egészségesen villogó fogait, melyek közé cigarettát szorított, vad, fekete haját.” Kosztolányi Dezső írta Somlyó Zoltánról ezt a jellemzést a Nyugat 1926. januári számában.
    Ülök egy pesti kávéházban. Mondjuk Szilveszter délutánján. Talán a Centrálban, vagy a New Yorkban. Ma már mindkét legendás korabeli kávéház az eredeti szépségében pompázik. Csupán egyetlen apró „szépséghibájuk” van, hogy napjaink Somyló Zoltánhoz hasonló éhenkórász költői számára nincs bennük hely. Ma már az a gondolat is abszurd, hogy költők, írók és korrektúrázó lapszerkesztők egyetlen szimpla feketekávé mellett fesztelenül ücsörögjenek ezekben az irodalmi szentélyekben.
    Előző életemben a huszadik század elején éltem és ismertem őt, ezt biztosan érzem. Milyen ember volt Somlyó Zoltán? Miért éppen ő érdekel? Miért hogy néha-néha könyöklök egy kávéházban, s azon kapom magam, hogy felteszem a kérdést magamnak: vajon így könyökölt Somlyó? Vagy nem így? Hogy könyökölhetett Somlyó? Kilépek a kávéházból és illatok nyomába szegődök most a budapesti éjszakában. Engedem, hogy vezessenek a dohány- és parfümillatok, teljesen rájuk hagyatkozom és tudom, ha jó szimattal indulok utamra, nem csalnak meg ezek az illatok.
    
    és a körúton ballagok
    hol perg a selymes tánc
    és ömlenek az illatok.
    
    (Selyemköpeny)
    
    Felfedező utamat a dohányillatokkal kezdem:
    
    Jövel szivar, te szájam barna hídja,
    te híd magam és enmagam között.
    
    (Megbeszélések az Istennel XII.)
    
    Még a rossz versei is annyira izgatják a szívem, mint a füstszűrőtlen cigaretták, mert nemcsak a mentholos vagy vaníliás, finom Somlyó Zoltán versek ízlenek, hanem a füstszűrőtlen, erősebb, barbárabb ízűek is. Némely versei úgy hatnak rám, mint a kézzel sodort cigaretták. Helyenként jó erős, helyenként lágyabb, olykor pedig kifejezetten „lukat szívok” füst helyett. Kosztolányi édes és fanyar fűszereknek nevezte a Somlyó-verseket. Olvasom Somlyó Zoltán 1909 novemberében Szegeden megfogalmazott Verseim elé című írását, s máris elém tolakszik a dohányos hasonlat saját verseiről: „nagyon sok megalázást és fájdalmat fogyasztottam, amíg a révbe értek és okosan élők békeszivarjainak kék füstje sima kígyókként falta a fejemet”. De hagyjuk a dohányfüstöt és forduljunk az egészséget kevésbé, az érzékeket viszont annál inkább „veszélyeztető” illatok után.
    
    Dobd el a cigarettát!
    most már hadd szíjja más!
    
    (Dobd el!)
    
    Nemcsak a jó dohány illata lengi át a Somlyó-lírát, hanem az illatok általában, melyek annyira gőzölgővé és légiessé varázsolják költészetét. Somlyó Zoltánhoz igen kifinomult érzékszervek és érzékeny orrcimpák kellenek. Imádta a virágok illatát. Németh Andor írta az Újság című lap 1937. újévi számában, hogy az orchidea volt a kedvence. Parfümje is orchidea illatú volt, s rajongott a rózsákért.
    
    egy csöndes bókbul száll a rózsaillat,
    amely egy messzi csók ízébe ringat.
    
    (Színek, illatok)
    
    „Parfőmös” költő. Ezt a címkét másra is ráragasztotta a magyar irodalmi emlékezet, például Heltaira, de Somlyóhoz valóban hozzánőtt.
    Életét, szerelmeit, verseit állandóan körbelengi az édes és végzetes parfümillat.
    
    ó, parfümterhes téli délután!
    ó teaillat lomha gyöngyözése
    
    (November)
    
    ittál-e már téli estén
    hajadon szeretőd ajkán legördülő
    parfőmös nyálból?
    
    (Mária Abariendos)
    
    A Véres parfőm című vers akár himnuszuk is lehetne a végzetes női illatok nyomán vesztükbe indulóknak. A Véres parfőm utolsó versszaka mintha egyenes folytatása lenne a Mea: századszor című vers első versszakának:
    
    Friss parfőmöt cseppentek ma szívemre
    s eldörzsölöm rajt félve finoman.
    
    (Mea: századszor)
    
    egyedül én, feküdve egy pazar főn,
    rikoltanám: kifogyott a parfőm!
    
    (Véres parfőm)
    
    Valóban kifogyott volna, vagy a huszadik század végére elillant Somlyó Zoltán véres és bódító parfőmje? Én ezt nem tudom elhinni a költőnek. Engem újra-újra olvasva verseit, untalan új és meglepő illatokkal, aromákkal bódít.




Kompozíció

---

OLVASÓLÁMPA
   
KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Az óriás meg a történeti regény
   
D. Sz. Merezskovszkij: Leonardo da Vinci
   
A regény szerzője, Dmitrij Merezskovszkij orosz író, akiről az első megjelenés (1901) idején fel sem merült, hogy majd az (akkor még nem is létező) fasizmussal kacérkodó emigráns lesz. Történeti regényei révén azonban már a múlt század elején világhírű, míg aztán máig éppúgy elfelejtett, mint itthon a szintén életrajzi regényei révén elhíresült Harsányi Zsolt. Akinél az orosz klasszisokkal jobb volt, ha nem is nagy író. Mert a történelmi regény épp az ő, s kortársa, a szintén kelet-európai Sienkiewicz révén tűnt le, hogy a huszadik század első harmadát követőleg más-más korról, egészen eltérő típusú, mégis remekmű rangú történeti regények készüljenek: Broch, Golding, Eyvind Johnson, Youcenar művei, nálunk Móriczé, Kodolányié. Az új történelmi regényt egyrészt a mélyebben járó történetlátás, másrészt a modern pszichológia s nem utolsósorban új kifejezésmód, az elsőként említetteknél a belső monológ jellemzi. Ettől Merezskovszkij még messze jár, de jó olvasmányként, történeti ismeretterjesztésként megállja a helyét, elsősorban a legnagyobbról, Leonardo da Vinciről írott regénye.
    No de mi az, hogy a „legnagyobb”, hogy „óriás”? Ha van az emberi létnek legnagyobb alakja, az alighanem da Vinci volt! Nem az uralkodók, államférfiak, hódítók, még ha az alávetett területekre kultúrát is vittek, mint Nagy Sándor vagy egy-két kínai uralkodó. Hanem sokféle saját kulturális teljesítménye kapcsán. Mert Leonardo a legnagyobb festők egyike volt, ámde nem versenytárs (pl. Raffaello) nélkül, viszont nincs még senki, aki ilyen nagy (mondjuk mozarti rangú) művészi teljesítmény mellett páratlan gondolkodó is lett: korát megelőző filozófus, természettudós, anatómus, mérnök. Nem volt még másik ilyen ember, Goethe is csak megközelíthette, nem is szólva a 20. században Cocteau-ról. Talán hajdan Kínában lehetett valaki ily sokoldalúan óriás, csakhogy ilyen hatás nélkül – márpedig Leonardo életművéhez hatása is hozzátartozik, képeitől a gondolkodás racionalizmusáig.
    Szóval, merem állítani, eleddig, de immár felülmúlhatatlanul az emberiség legnagyobb alakja! Mintha mindkét Bacon elképzeléseit és tanait egyesítené, a több mint kétszáz évvel előbb élt Roger, a Doctor Mirabilis technikai képzelgéseit és az épp száz évvel da Vinci után működött Francis (Verulami) filozófiáját, a világ pontos (matematikai) visszatükrözésének, a kísérletezés és tapasztalat fontosságának elgondolásáig, ahogy ő maga mondta: „A tudás a tapasztalat leánya!” De persze Leonardo sok mindenki mást is megelőzött, így sok mindenben Galileit, Huygenst, orvosokat, sőt akár Descartes-ot, Spinozát. Közben mindvégig gyakorlati mester, mérnök, technikus, építész; kora minden tudásának birtokosa a mitológiától a matematikán át a mechanikáig, a geológiáig, a hadtudományig, a vízügyig; folyvást kíváncsian szemlélődve. Mint festő, pedig több volt mesternél: halhatatlan óriás. A természet törvényszerűségeinek felismerője, ám örök elégedetlenséggel való szemlélete, mellyel gyakori befejezetlenség járt, de ami félbemaradt, az is felbecsülhetetlen érték.
    Ily óriásról írni is emberfeletti, mondhatni, megtisztelő feladat, s ezt vállalta a 19. század végén az orosz regényíró. Ám mielőtt nagy műve ismertetésére térnék, legyen szabad – mintegy korjelzőként, és ez saját korunkra vonatkozik – azt fölelevenítenem, hogy a regényből kis családi könyvtárunkban már háromnegyed századdal ezelőtt két példány is akadt: egy német kiadás, majd a hazai megjelenést követőleg egy magyar. Jómagam egyiket sem olvastam, mert Merezskovszkij történeti trilógiájának első része (Julianus Apostata) nem nagyon tetszett. Most hogy a K. u. K. Kiadó újra közreadta a Leonardo da Vincit, végre nekivágtam, pedig ily hosszú könyvet évek óta kézbe se vettem – tán Musil mellőzhetetlen remekműve volt az utolsó –, és végül több mint hétszáz oldal után sem bántam meg, mert mesterségbelileg elég jó dolgok is vannak benne: például néhány olyan lélektani fogás, mint az érzelmek ambivalenciájának (ekkor, Freud előtt újdonságnak számító) ábrázolása, beleértve az önámítást is, mikor Sándor pápa úgy hazudik, hogy maga is hiszi, amit mond. Ügyes, hogy nem Leonardo gyerekkorával vagy ifjúságával kezdi az elbeszélést (erre csak később tekint vissza), nem is a regény legelején, érett férfiként, teljes emberségében, fürkésző, áttekintő, megértő személyiségében, kész nézetekkel tűnik fel s végig nem változik. Ami már hiba, nemhogy fejlődnék, alakulnék, ami ily géniusz esetében sem szerencsés és alig hihető. Expozícióként igen jó viszont, hogy rögtön bemutatja az ókori műtárgyak iránti humanista érdeklődését s a reneszánsz új, gyűjtési szenvedélyét. Az is jó, hogy a könyv nem úgy zárul, mint az életrajzi regényekben szokás, a nagy személyiség halálával, míg az orosz motívum behozatala, számtalan új szereplővel (az egész műben túl sok személy tűnik fel s tűnik el, szinte észrevétlenül), teljesen felesleges, csak a hazai, mármint orosz írói célt szolgálná, ha nem lenne semmitmondó és unalmas. Ha csak azt nem akarná üzenni, hogy hitben és művészetben az oroszoké a jövő… Amellyel aztán Merezskovszkij saját emigrációja szállt szembe.
    Az szinte magától értetődő, amit már Walter Scott tudott, hogy nagy emberről szóló történeti regényben nem lehet épp a legnagyobbat a középpontba állítani, hanem mellékszereplők szemével kell nézni őt. A legnagyobbat csak szinte hasonló író óriás léptetheti fel, mint Thomas Mann Goethét (ám az is unalmasra sikerült). Nos, az orosz regényben egy hűséges tanítvány, Beltraffio rálátásával tekintünk Leonardo megfejthetetlen s a regényben is végtelenül bonyolult, fenséges és mégis szelíd, megértő, megbocsátó figurájára. Ez a Beltraffio (vagy Boltraffio) Leonardo legjobb tanítványa volt, akinek főműve ott van a mi Szépművészeti Múzeumunkban: Leonardo rangú Madonna, melybe tán a mester is belefestett. Egy másik művét a jobboldali angol újságkirály, Lord Rothermere ajándékozta Horthynak; ez a Mátyás király-portré a várban volt s 1945-ben az ostrom során (vagy már elébb?) eltűnt, megsemmisült vagy – remélhetőleg – német, netán amerikai magángyűjteményben lappang… Szóval, e Beltraffio szemével látjuk a szikrázóan sokszínű Leonardót, s a személyes jelenlétét megannyi szépséges táj- és természetleírás, a mindennapi élet számtalan apró, pontos, de sose felesleges adaléka gazdagítja. Minden csupa mozgás, cselekvés, kevés a könnyen unalmassá válható elmélkedés, fejtegetés, bár épp Leonardo saját elméjébe jobban behatolhatott volna az író, ha maga is nagy, mint ahogy megtehette ezt (persze később) Broch Vergiliussal. A városok, tájak leírása viszont oly megejtően szép, hogy nyilvánvaló, miszerint Merezskovszkij mindet végigjárta s megfigyelte.
    Belső lélekrajz helyett bőségesen idéz Leonardo rengeteg följegyzéséből, melyek egy kis része magyarul is olvasható. Kár, hogy nem derül ki, mi az, ami idézet, s mi az orosz szerző képzeletének (szintén hitelesnek tetsző!) terméke. Ez a képzelet különben jól működik: van sodró erejű cselekmény, van megannyi kitűnő jellemzés a kisemberektől kurvákon át a hadvezér-hercegekig, az olasz reneszánsz embereinek mindennapi avagy nagypolitikai tevékenységét bemutató, lélektanilag is valós aprósága, a mindennapi élet tárgyainak megragadó s tanulságos leírása, rengeteg tájkép s természeti szépség. E szinte honvágyat ébresztő, végtelen zöld távlatú olasz tájak sugároznak a regényben s jelen vannak a képekben, Leonardo festményein is, melyekről egy-kettőt vonzóan bemutat a szerző. Csakhogy a Mesternek a szépség szolgálatára kitalált és páratlanul megvalósított újításait alig érinti, épp azt, hogy e tájak a háttérből is miként villannak fel, aztán a háromszöges kompozíciót, a nemrég fölfedezett perspektíva tökélyét, a lazúros festékmódot, a sfumatót, clair-obscurt, az egész kép dolcezzáját, noha e mesterségbeli fogások jelentőségét az esztétika, a regény megjelenésének idején már rég tisztázta. De minderről éppúgy nincs szó, mint Leonardo belső életének mélységeiről.
    Remekül ábrázolja viszont a szélsőséges Machiavellit, hogy mennyire hitelesen, nem tudhatni, de hogy tanainak saját szavaival történő összefoglalását minden szakkönyvnél sűrítettebben, mindenesetre élvezetesebben közvetíti a Caesar Borgia tetteivel rögtön kommentálva is, az írói s eszmei bravúr.
    A mű legszebb része a Mona Lisa megfestésének története és Gioconda meg a Mester lappangó, ki sem mondott szerelmének rajza. A szerelem különben is hiányzik a regényből (meg amit egyáltalán tudunk Leonardóról, aki vegetáriánus volt s másban is absztinens). Beltraffiónál a nemiséget hihető, de fantasztikus képzelgés pótolja, mint ahogy egy hősnő álmának (?) boszorkányszombatja is. Merezskovszkij különben a páratlanul racionalista Leonardóhoz hűen, kerül minden misztikumot s a fordító is bemegy az utcájába: valahol egy hercegnő megijed a kíséretétől, holott (később kiderül) kísértetet látott. (No, lehet, hogy ez csak sajtóhiba.) Trócsányi Zoltán régi fordítása végig nagyon meggyőző, szellemes, még tájszavakban is gazdag.
    Az egész regényen végigvonul Leonardo végtelen vágya a repülésre, amely persze ősidőktől az egész emberiség óhaja volt, mint ahogy minden technikai újítást az igény tett lehetővé, és épp ez a regény megírásának idején kulminált, mert megvalósítása aktuálissá vált. Egy Lilienthal nevű mérnök, Leonardo terveit is felhasználva (!) számtalan siklórepülést hajtott végre, ha önállóan felemelkedni nem tudott is. Végül 1896-ban lezuhant és szörnyethalt – ez Leonardo mesterember tanítványának bukásában a regény egyik epizódja –, de pár évvel később a Wright testvéreknek végre sikerült az ősi elvárásnak eleget téve, a földről fölemelkedve, repülniük…
    Ez persze egyetlen motívum a nagyregényből, mely hallatlan bőségével megközelíti Leonardo óriás voltát, ha ténybelileg nem is sokkal többet annál, amit a már életében legendává lett művész-feltalálóról száz év múlva Vasari elmondott. Mikor napjainkban a mindenféle hülyeséget „legendásnak” minősítenek, a valóban legendás Leonardo ilyen jelzője szinte komolyan se vehető. Merezskovszkij élt a legendákkal, de oly mértékletesen, hogy még a Vasari által leírt első Leonardo-festmény történetét is csak felerészben írja újra: mikor is az egészen ifjú festő természetes apja közvetítette kívánságra egy kerek falapra szörnyalakot fest, de az író már nem fűzi hozzá, hogy az elragadtatott papa ezt jó áron eladta s a megrendelő igénytelen parasztnak más, egyszerűbb művet adott át. Szóval legenda, fikció, dokumentum együtt, a későbbi, már említettem, jelentősebb történeti regényekkel össze nem vethető alkotás, amely hasznos és szórakoztató olvasmány. Nem bántam meg a vele töltött heteket s örülök, hogy másnak is ajánlhatom. (K. u. K. Könyvkiadó)

---

KALÓ BÉLA
   
Az unokák könyve
   
Fecske Csaba: Csalapinta villanytörpék
   
Unokáiról, nagyrészt az unoka-korúaknak szólnak Fecske Csaba gyermekkönyvei, versek és mesék, 1980 óta immáron az ötödik kötet e sorban. Első látásra olyan gyermekmesék ezek az írások, amelyeket „egyszerű formájúaknak” nevez a szakirodalom, mivel csak történetük van, cselekményük alig. (Ilyen a Piroska és a farkas című Grimm–mese például.) A lényeg azonban az empirikus írói képességen van, amely bravúrosan ott „tündérkedik” a gyermeki aurában, „Bapapóka (a szerző alteregója), Lilla hencegnő, Ákos vitéz és a többi kisgyermek fantáziával és képzelettel túldúsított világában.
    Fecske Csaba meséi egyszerre nyelvi lelemények, s meleg humorral átszőtt filozofikus ihletetségű naiv történetek.
    A nyelvi humor fontos eleme a meséknek. Virtuóznak mondható darab például ilyen szempontból a Paripa Pálék, a Lilla hencegnő és Ákos vitéz, a Villanytörpék. Azután olyan kezdőmondatok, mint „Ákos a nagyi kiskertjében, a negyedik emeleti erkélyen pihen”, vagy „Hétvége van, de az is lehet, hogy világvége. Lilla hencegnő és Ákos vitéz sakkozik: kő kövön, akarom mondani bábu a táblán nem marad.” De ott a lehetséges költő is ezekben a szövegekben, hiszen „Pisze Pösze, a szeleburdi tavaszi szellő megsúgta a nagy titkot Ákosnak, hogy kistestvére fog születni”, vagy „Lurkó gondterhelten ül játékai között a gyerekszobában. Felhő vonul át pufók arcocskáján, kövér könnyeket ígérő felhő.”
    Mindennapi történetkék a gyermekvilágból Fecske Csaba írásai, azokról a kisgyermekekről, akiknek életismeretük még hézagos, ezért a fantázia szabad kapcsolataival pótolják az ismeret hézagait. A nagyapakorú és ténylegesen is gyakorló nagyapa-szerző remekül ismeri az ágas-bogas gyermeki kedélyvilágot, a gyerekeket, akikről Weöres Sándor írja: „lelkületük nem fér el a mindennapi keretekben, szellemiségük többet mozog úttalan – járatlan területen, mint a sablonok között.”
    Néhány fabula, állatmese is helyet kapott a kötetben, melyet a történetekhez jól passzoló rajzokkal Egyházi Tünde díszített. Ezekben éli ki talán legszemléletesebben a szerző mesélőkedvét, gegjeinek tobzódását. („Alsószamócási Felsőmézesi Medve úr fogta magát és egy madárfüttyös szép nyári napon fölkereste régi kedves ismerősét, Nyuszinkó Nyuszkót, aki Erdőberdőben lakott, a Kacskaringó utca bokor alatt, ahol zöldet álmodva békésen nő a fű.”) A költő napi penzumai ezek a kis dolgozatok, amelyet szívesen és örömmel „követ el”, ahogyan ezt már több vele készített interjúban nyilatkozta.
    Az általános iskolák alsó tagozatán tanító pedagógusoknak nagy segítség Fecske Csaba új gyermekkönyve, hiszen ebben az életkorban a valódi irodalom jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Hiszen ekkor tanulja meg a gyermek, hogyan kell önmagát jobban megismerni, eközben fejlődik ki benne az a képesség, hogy másokat is megértsen, ekkor kell legyőznie narcisztikus csalódásait, ödipális konfliktusait, ekkortól kell fokozatosan megtanulnia a gyermeki függőség későbbi felszámolásának módozatait.
    A gyermekek olvasóvá neveléséhez (amely immáron sziszifuszi munka manapság) jó kézikönyv Fecske Csaba bájos-mosolygós, unokáknak szánt játszi mesekönyve. (Accordia Kiadó)

---

KICSI SÁNDOR ANDRÁS
   
Természetes morfológia a magyar szóképzésre
  
Ladányi Mária: Produktivitás és analógia a szóképzésben: elvek és esetek
   
Az 1970-es évek elejétől létező természetes fonológia (David Stampe) analógiájára az 1980-as évektől jelentkezett elsősorban német nyelvterületen a természetes morfológia (Wolfgang U. Dressler, Willi Mayerthaler, Wolfgang U. Wurzel). Az információ kódolásának természetessége azt jelenti, hogy a kódolás egyszerűbb, kevésbé megjelölt volta áll szemben a kódolás bonyolultabb, megjelöltebb voltával. A természetesség feltehetően univerzális kritériumai a fonológiában, morfológiában, szintaxisban, lexikológiában egyaránt léteznek.
    Kifejezőképességünk korlátaiból adódó nehézségeink leküzdésére a természet nem egyetlen koherens rendszert, hanem erősen specifikus és részlegesen egymásnak ellentmondó folyamatok egy halmazát bocsátotta rendelkezésünkre. Az egymásnak ellentmondó folyamatok elfojtása, korlátozása, megfelelő rendszerezése stb. révén minden nyelv kialakítja a maga koherens, viszonylag ellentmondásmentes morfológiai rendszerét, amely univerzális folyamatok egy velünk született rendszerének maradványa. A morfológiailag szegényes struktúrák jelöletlenek a morfológiailag gazdagokkal szemben. A bázis jelöletlenebb a ragozott vagy képzett szónál.
    Ha valamely nyelv ugyanazt az információt egységesen kódolja, akkor természetesebb az adott kategória kódolása szempontjából, mint egy olyan nyelv, amely nem így teszi. Például a magyar a többes szám képzése szempontjából a morfológiai természetesség magasabb fokát képviseli, mint a német (amely ugyanazt az információt többféleképpen kódolja).
    A morfológia különböző területei, így a ragozás és szóképzés közelebb állnak egymáshoz, mint a grammatika bármely más komponenséhez. A tipikus ragozás és a tipikus szóképzés egy kontinuum két végpontján helyezkedik el. A tipikus ragozás nem hiányos, a szóképzésben ezzel szemben gyakrabban találkozhatunk defektív paradigmákkal. A tipikus ragozás nem változtatja meg a bázis szófaját, a tipikus szóképzés ezzel szemben szófajváltó.
    A természetesség külső bizonyítékai közé tartozik, hogy a jelöletlenebb elemek mind a filogenezis, mind az ontogenezis során a jelöltebbeknél korábban jelennek meg és könnyebben észlelhetők. A jelöltebb elemek esetében gyakrabban követünk el hibát, mint a jelöletlenebbek esetében. Az afáziás betegek nyelvi zavarai is inkább a jelöltebb, mint a jelöletlenebb elemek esetében jelentkeznek. A felnőttek, amikor kisgyermekkel beszélnek, előnyben részesítik a jelöletlenebb elemeket.
    A belső bizonyítékok közé tartozik, hogy a jelöletlenebb elemek a világ nyelveiben a jelöltebbeknél gyakrabban fordulnak elő. A nyelvi változás a jelöltebb elemeket a jelöletlenebbeknél jobban érinti.
    Jelen kötet szerzője az ELTE docense, W. U. Dressler közvetlen munkatársa, Ladányi Mária, aki kimondottan a magyar szóképzést vizsgálja, elsősorban a természetes morfológia eszközeivel. A szóalkotás két nagy típusa a szóképzés és a szóösszetétel (57. o.). Szóalkotás esetében egy szóból morfológiai művelet révén új szó jön létre. A szóképzéssel keletkezett szó általában egyetlen szótövet tartalmaz, a szóösszetételben egynél több szótövet találunk. A magyarban a szóképzés általában toldalékolással történik, a morfológiai műveletek bemenetét képező szó toldalékot (szuffixumot) kap.
    A képzők egyik része a ragokkal, másik része az összetételi tagokkal mutat rokonságot. Egy toldalék képző voltának megállapítása alapvető feladat, és ez megfelelő – formai és tartalmi (szemantikai) – kritériumokkal oldható meg. Például újabb vizsgálatok szerint az igenevek nem képzett, hanem ragos alakoknak tekinthetők, így az infinitívusz (újabban nem helyeselt elnevezéssel: főnévi igenév) toldaléka, a –ni nem képző, hanem rag.
    Ladányi a produktív szabályok és analógia kérdéseit nemcsak elvi szempontból tekinti át, hanem számos konkrét példán keresztül is vizsgálja őket. Rendkívül izgalmas, sok szemantikai érdekességet mutat be az –i és –beli melléknévképzők rivalizálásáról szóló fejezet. Az esettanulmányok tehát a szóképzési rendszer egyes részeivel, illetve a nyelvhasználattal is foglalkoznak. A neologizmusok számbavételénél tárgyal néhány példát a közelmúlt költészetéből, a „poétikailag megjelölt” nyelvből.
    Például a játszi szóképzések, nem szabálykövető módon, hanem csak alkalmi használatra létrejött okkazionalizmusokra idéz példákat Parti Nagy Lajostól (elcédulásodóban, elszivár, géppapírtál, kiskanálni, elnehéz, bedrappul, hasonlítkozik, 40. o., alkalmi szabályok persze megfigyelhetők). Egy képzésmód produktivitását mutatja, ha a szabályosan létrehozott derivátumok még nem elfogadott aktualizációi fordulnak elő a beszélt, a költői vagy a gyermeknyelvben. Erre Ladányi egyik példája ugyancsak Parti Nagytól a szvettereződik az éjszaka (50. o.).
    A felszíni analógiára, szóalakutánzásra Petri Györgytől idézi a rózsatúltengés és szörtelen nyegek kifejezéseket (58. o.).
    A metaforikus jelentéseket tárgyalva Ladányi említi a szótárban található képzett lexikai egységek azon csoportját, amelyek jelentése szükségképpen magával vonja a metaforikus értelmezést. Erre magyar példaként az állatnevekből képzett denominális igék köréből idéz néhányat (majmol, kacsázik, disznólkodik, 82. o.). (TINTA Könyvkiadó)
   
   


Láger, II. (1945)