SIMOR ANDRÁS

Emlékmű helyett

Az előharcos

Az óra kilenckor
állt meg,
üvege eltörött.
Hogy viselőjét
ki, hogyan ölte meg,
ma sem tudjuk.
A proletár utókor
előharcosa volt ő,
ezért gyűlölték és gyűlölik
a proletár utókor ellenségei.
Nevének zászlaja mögé
mikor
sorakoznak fel a proletárok?
Az idő
megállt órája
mikor ketyegi újra a jövendőt?
Nincs felelet.
Fekszik a halott
nem tudni hol,
mélybe temetve.


Idéző

1.
A forradalom
nem az ígéret földjének
áhítozása,
nem ábrándozók
Messiás-várása,
a forradalom
kegyetlen harc.
Két osztály küzd
a létért.
A szocializmust eláruló,
a marxizmust meghamisító
vezérkarnak
a piros bársonyszék az ideálja,
az államtitkárság az eszményképe.
Megtagadták hitüket,
sőt, önmagukat is.

Békés fejlődés?
Biztos előrehaladás?
Hát lehet
még gondolni is erre
egy országban,
ahol megállnak a gyárak,
sőt,
megállnak az utolsó vonatok is?

2.
Az ellenforradalom
a nyakunkon van,
és hogy nincs elintézve,
az mindenki előtt bizonyos lehet.
Nemcsak a burzsoázia
ellenforradalma fenyeget bennünket,
hanem a nem öntudatos
proletariátus
ellenforradalma is.
A Kommunista Kiáltvány jelszava:
„Világ proletárjai, egyesüljetek!”
még nem valósult meg,
de az a jelszó:
”Világ kapitalistái, egyesüljetek!”,
megvalósult.

3.
Én éppolyan kevéssé
vagyok vérszomjas,
mint a többiek.
A diktatúra
szigorúbb alakjának
vagyok a barátja,
mert az kevesebb
véráldozatot kíván.
Az ellenkezője a burzsoáziában
azt a hiedelmet kelthetné,
hogy csupán
múló jelenséggel
állnak szemben.
Azokat,
akik engem
csak az újságokból ismernek,
ez nemigen
fogja kielégíteni.
Nem mutathatom meg
az ellenforradalom
skalpjait,
sőt,
még az összehajtható akasztófát sem,
amely nélkül,
amint a lapok tudni vélik,
én sohasem indulok útnak.


Savanyúkút

A fehérgárdisták a népbiztosra várnak,
kit vörös kocsi hozott a határig.
Egyik társa hű, áruló a másik.
Az akácos körül gyülekeznek az árnyak.

Szamuely immár nekivág a halálnak,
közelről nézvést jó barátnak látszik.
A legderekabb indul sehováig.
Vissza onnan nem tér. Marasztalják a társak.

Augusztus 2-a. Szombat éjjel.
Beijedt direktóriumi elnök,
sunyi fürdőmegbízott hadonászik.

A hírt telegráfok röpítik széjjel.
Egy volt ilyen, és sokáig nem lesz több.
Csak a szél őrzi, hogy hajdan ki járt itt.

GYÖRE IMRE

Kérdések

    1919. március 21-én kikiáltották
a Magyar Tanácsköztársaságot

Tegnapjaim s holnapjaim ti
éjjel-nappal mért jártok bennem
hogy nincsen immár nyugovásom
se zajok közt se éji csöndben

Ady Endre mért járkálsz bennem
megkésett forradalmat híva
és a Holnapot követelve

S amaz Asszony mért járkál bennem
kinek lángból vagyon ruhája
s talpa alatt mindig a Hold van
s ímé terhes az ő fiával
kinek száz neve lészen holnap

Ady Endre mért járkálsz bennem
s veled együtt miért a Lélek
hogy nyögök halálnak ízétől
mintha oldalam kiszakadna

mért jársz bennem Forradalom te
kinek neve kitöröltessék
minden újszülött szájsarkából
s minden ember lélegzetéből

lám a füvek füvet teremnek
búzát a búzák ám a tarlók
ki tudja holnap mit teremnek

ismeretlen múltak nevében
mit gyakran Holnapnak neveznek

s miért járkálsz bennem te zászló
vászon nélkül csak puszta nyélként
csak a szögek maradtak rajtad
bakancsszögek s rőt zászlófoszlány

mért járkálsz most bennem te lélek
azkinek nevét sejti ajkam
vagyis azét ki volt de nem volt
csak márciusban föstve égre
a Nagy Kéz által odaföstve
a felhőkön is átvilágít
s átüt lecsappant szemünk héján

NEMES LÁSZLÓ
   
Magyar ember nem fázik
   
Azon a napon, 1920. május 29-én, amikor én kora reggel a Rákóczi út egyik, talán már akkor is kopott bérházának második emeletén megszülettem, szűkszavú újsághír adta tudtul: gróf Teleki Pál külügyminiszter másnap utazik Párizsba, hogy a kormány nevében aláírja a békeszerződést. Azt a bizonyos trianonit. Arról is hírt adtak röviden a napilapok, hogy a lengyel hadsereg előnyomulása következtében – mint írták – „sok hadifogoly szabadult fel Ukrajnában, kik között a magyarok túlsúlyban vannak. Körülbelül húszezer hadifogoly vár Ukrajnában hazaszállításra. A betegeket addig az oswieczimi kórházban gyógykezelik”. (A hír olvastán ugyan ki sejthette volna, hogy Oświęcim alig két és fél évtized múltán német nevén, Auschwitzként fog elhíresülni?) A parlamentben gróf Teleki Pál pedig azt tartotta egyik legfontosabb közölnivalójának, hogy „… ezek – mármint a volt hadifoglyok – Oroszországból jönnek haza, és köztük bizonyára sokan vannak influálva a bolsevista eszméktől. Ezeket megfelelően kezelésbe kell venni”. Ismertetik az újságok a hivatalos lap előző napi közleményét is, amely szerint a budapesti katonai városparancsnokság körözőlevelet adott ki esküvel fogadott katonai szolgálati kötelesség megszegésére való csábítás, hazaárulás és felségsértés, a Galilei kör működésének támogatása és még számos hasonló „bűncselekmény” elkövetése miatt „gróf Károlyi Mihály budapesti születésű, 45 éves, róm. kath vallású, nős, két gyermek atyja, nagybirtokos, tartalékos huszárhadnagy” ellen. Én magam akkor, néhány órás koromban biztosan nem, de a szüleim azt is elolvashatták, hogy este a Nemzeti Színházban Az ember tragédiáját, a Scala színházban Offenbach Szép Heléna című operettjét nézhetnék meg, de értesülhettek arról is, hogy a Nagymező utcában kilónként 35 koronáért kapható extra rafia, és doctor iuris miniszteri tisztviselő, némileg rokkant, nősülne, esetleg benősülne, ajánlatokat „Doktor” jeligére kér.
    
    Olvasni aztán mégiscsak megtanultam, még úgy-ahogy a betűvetést is, nem is olyan nagyon sokára, és negyedik elemista, vagyis kilencéves koromban Mikulás napjára a szüleimtől egy töltőtollat kaptam. (Akkoriban – és még másfél évtizedig – a Mikulás nap a királyi allűröket felvett vitéz Horthy Miklós neve napja, ha nem is hivatalosan, de gyakorlatilag szinte országos ünnepnap rangjára emelkedett.) Azon nyomban elővettem az egyik még üres, vonalas, iskolai füzetemet és a töltőtollal „regényt” – életem első regényét – kezdtem írni egy Gyurka nevű pesti fiúról, aki 1848-ban beáll Damjanich seregébe, és csodálatos kalandok, hőstettek részesévé lesz. Én magam Negyvennyolc, a márciusi ifjak, Kossuth Lajos, Petőfi és Bem apó és a pirossipkások bűvöletében éltem, faltam Rákosi Viktor, Gaál Mózes, Komáromi János és mások „szabadságharcos” ifjúsági regényeit. Március 15-én Rákóczi úti lakásunk erkélyéről néztük minden évben az ünnepi felvonulást, ma is emlékszem (pedig az még korábban, öt-hatéves koromban lehetett) az éljenzésre, a piros-fehér-zöld nemzeti lobogókkal menetelők közt nyitott lovas kocsikban ülő néhány ősöregnek látszó honvédsapkás „bácsira” – apám szokatlanul meghatott hangon magyarázta: – Bizony, ők még ma is élő, negyvennyolcas honvédek! Olyasmit is mondott, hogy „hősök”, meg „hazaszeretet”, és bizonyára azt is, hogy „szabadság, egyenlőség, testvériség”, bár annak a nagyszerű, világot megrendítő jelszónak igazi jelentését még nem foghattam fel.
    Azt azonban nyolc-kilencéves koromban már megértettem, miért mondja szakállas, csizmás apai nagyapám ott, a húsvétkor is havas csúcsú, nagy hegyek tövében, abban a gerendás mennyezetű, sültalma illatú szobájukban, hogy „Csukjátok be jól az ablakot, a spalettát is, hogy ki ne hallatsszék az utcára”, majd érdes kezével az arcomat megsimogatva: „Most pedig mondd el nekem a Talpra magyart!” Majd azt is, hogy „A Kárpátoktól le az Aldunáig”. Aztán: „énekeld el a Himnuszt!” Utána pedig sóhajtva és szemét dörzsölgetve: „De jó nektek, odaát…” Azt a boldog napot, amikor csaknem másfél évtized múltán újra szabadon énekelhették városukban a magyar himnuszt, ő már nem érte meg – így hát, nem is sokkal később, őt nem, csak nyolcvanéves nagyanyámat tuszkolhatták puskatussal a csendőrök az Auschwitzba induló tehervonat egyik zsúfolt kocsijába.
    Nekem, a pesti gyereknek, akkor csak duzzadt a keblem a büszkeségtől, és bámultam az udvar végében nagyapám ló- és tehénistállóját, a csodát, ahogyan egy nálam alig néhány évvel idősebb lány ügyes keze nyomán sisteregve, bugyborékolva ömlik a tehén tőgyéből a sajtárba az a pestinél is sokkal finomabb, friss, meleg tej!
    Talán az első két latin szó, amit pedig addigra otthon már megtanultam, az volt: numerus clausus. Zárt szám. A modern, huszadik századi Európa első faji törvényének elnevezése. „Neked mindig, az első elemitől az érettségiig, tiszta kitűnő bizonyítványt kell hazahoznod – mondta apám –, hogy felvehessenek az egyetemre!” Így mondta, szomorú feltételes módban: felvehessenek. Micsoda hendikep egy gyerek számára! Így indulni az élet versenyében. Én éreztem ennek a fenyegetőn, idegenül hangzó numerus claususnak vagy micsodának az igazságtalanságát, a hátrányos megkülönböztetés igazságtalanságát, ez azonban mit sem változtatott magyarságom igazán, a nagyapámnak elszavalt Nemzeti dal gyönyörűségén, a negyvennyolcas honvédek (köztük, mint már akkor is tudtam, egyik dédapám) hősiességén, azon, hogy ha a Föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta, és Hazádnak rendületlenül… Hát ki dönti el, mi dönti el, hogy ki magyar?
    
    Hatodik vagy hetedik gimnáziumba jártam már, kemény, hideg tél volt, a vízzel felöntött iskolaudvar délutánonként a diákok és a környék lakosai kedvenc, olcsó korcsolyapályája. Válságos, szénhiányos esztendők voltak azok; az iskolát gyengén, a tornatermet és öltözőjét a leghidegebb hetekben egyáltalán nem fűtötték. Valaki kitalálta, talán a testnevelő tanárunk, K. tanár úr, hogy a tanteremben tartsanak sportról, testedzésről, hazaszeretetről szóló „elméleti tornaórákat”. Az egyik, dermesztően hideg januári napon utolsó óránk lett volna a testnevelés. Úgy gondoltuk mi, nagykamaszok, szinte már felnőttek, hogy kellemesebb, jobb lenne egy órával hamarább hazamenni; elzártuk hát az amúgy is alig melegítő fűtőtestet, kitártuk az ablakokat, fülünkre húztuk a diáksapkánkat, felöltöttük a télikabátunkat, felhajtottuk a gallérját, nyakunkra sálat tekertünk, és így, hangosan vacogó fogakkal vártuk K. tanár urat. Hátha megszán és hazaenged minket.
    – Fázunk! Megfagyunk! – kiabáltuk, amikor belépett a tanterembe. Ő azonban a dühtől elvörösödött. – Magyar ember nem fázik! – ordította. – Le a sapkával, kabáttal, és futás, le a lépcsőn, ki az udvarra! Majd én megmutatom…
    Kitódultunk, cipőben, a hideg, féltve ápolt jégpályára.
    A következő pillanatban kilépett az igazgatói lakás épületének iskolaudvarra nyíló ajtaján az igazgatónk. – Megőrültetek? – ripakodott ránk. – Korcsolya, kabát és sapka nélkül a jégen?
    – Magyar ember nem fázik – kiabáltuk valamennyien.
    – Ki mondta ezt a marhaságot? – kérdezte.
    – K. tanár úr! – feleltük kórusban.
    – Mars, vissza a tanterembe – mondta. Azt hiszem, el is mosolyodott. Bölcs, humánus ember volt.
    
    Magyar ember nem fázik. Ezt mondta volna bizonyára K. tanár úr akkor is, amikor 1943 elejének iszonyú telén a Don-kanyarnál hóban, jégen, az orosz frontra kihajszolt 2. magyar hadsereg húszezer katonája pusztult el.
    Én abban az időben valóban nem fáztam Észak-Afrika sivatagos tájain. Második esztendeje szolgáltam már önként jelentkezett közkatonaként az angol hadseregben, amely a franciaországi front összeomlása után egy évig még egyedül folytatta a fegyveres harcot Hitler és a koncból részesülni akaró Mussolini addig még győzelmet győzelemre halmozó hadereje ellen. Az észak-afrikai hadjárat fordulópontja, Montgomery brit seregének nyugat-egyiptomi, El Alamein-i győzelme után a mi, Egyiptomban állomásozó századunk is fellélegezhetett valamennyire. Ritkultak a német repülők addigi rendszeres támadásai is; így kerülhetett sor valamivel később Kairó közelében, a brit hadsereg egyik nagy támaszpontjának tábori színpadán a világhírű amerikai-francia énekes-táncosnő, Joséphine Baker fellépésére. Tombolva ünnepelte a sok száz, vagy talán ezernél is több katona. – „Ha majd a háborúnak vége lesz, és újra otthon… Párizsban, Londonban, New Yorkban…” – énekelte a fekete bőrű, gyönyörű Joséphine Baker, és táncolt is, fergetegesen, és az éljenzés, önfeledt nevetés, tapsolás, lábdobogás tetőfokára hágott, amikor egy köpcös angol ezredes hatalmas virágcsokrot nyújtott át a nála fejjel magasabb, karcsú művésznőnek, az pedig lehajolva cuppanós csókot nyomott a tökkopasz ezredes feje búbjára.
    Én is törölgettem a könnyeimet, de nem a nevetéstől, hanem a honvágytól; Párizs, London, New York, béke, ezekről szólt a dal a színpadon, de nekem Joséphine Baker Budapestet juttatta eszembe, az otthonomat, a múltamat. Budapestet bűvölte el ugyanis kisfiú koromban újszerű, merész táncával és dalaival az Erzsébet körúti Royal Orfeumban fellépő Joséphine Baker. Még engem is magukkal vittek a szüleim egy délutáni előadásra. Őróla született akkor a pesti sláger: „Az én babám egy fekete nő… fekete testén csak a banán…”
    De én, alig évtizeddel később, ott, ahol a brit hadsereg tábori színpada mögött az egyiptomi sivatagos fennsík köves peremébe vájt óriási barlangrendszer kezdődött – lőszerraktárak, járműjavító- és térképész műhelyek, irodák és egyéb katonai létesítmények helye –, és ahonnan, mint mondották, valamikor a piramisok építéséhez vitték a folyó túloldalára a köveket a Níluson át, amely ott hömpölygött most is, alig kilométernyire, a hátam mögött, én csak azt a korábbi csodálatos, azt a budapesti Joséphine Bakert láttam, és a pesti körutat és a Dunát és a szüleimet, az otthonomat, az egyedülit, mert nekem csak az, csak ők…! Csodálkozhatott is az a mellettem ülő londoni vagy liverpooli vagy melbourni vagy tudj’isten, honnan odakerült lance-corporal – vagyis őrvezető –, hogy ott, a jobbján, annak a private-nek – vagyis minden rendfokozat nélküli közlegénynek – ugyan miért ömlenek a könnyei?
    Regényt is kezdtem megint írni akkoriban, pontosabban: mintegy esztendővel korábban, még Szíriában, az Eufrátesz partján, a francia idegenlégió egykori, de a mi egységünk bevonulása előtt félig rommá lőtt erődjében. Persze nem a háborúról, nem is arról a körülöttem élő, lüktető, színes keleti világról, hanem az otthonomról, Budapestről, a Balatonról, csalódásaimról a szerelemben is, és hát az álmaimról, amelyek meghiúsultak, mert hol voltak már hazámban, abban a hitleri őrületet másoló, annak kiszolgálására előkészített hazámban azok a csodálatos eszmék – a magyar negyvennyolc jelszavai –, hogy: Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Deportálás, Dunába lövés, Auschwitz, holokauszt – ezek a szavak, kifejezések akkor ugyan még álmunkban sem fordulhattak elő, ezeket még nem is ismerhettük, de megalázottan, törvénnyel is alsóbbrendű állampolgárrá nyilvánítottan, a zsigereimben is megéreztem valamit a közeli iszonyatból. És megragadtam egy teljesen váratlanul adódott, bizonyára utolsó lehetőséget, hogy elutazzam oda, ahol egyenlő jogú emberként élhetek és tanulhatok.
    A gondolkodásában hozzám legközelebb álló barátom, akihez hasonlóval azóta sem találkoztam, a Keleti pályaudvaron egy levelet nyomott a kezembe. Moriturus te salutat, ez volt a megszólítás – és a búcsúzás. 1942 januárjában veszett nyoma, valahol a Don-kanyarban – ágyútűzben, aknára lépve, a hóban halálra fagyva, fogságba esetten –, vagy egy tréfás kedvű keretlegény verte halálra? Soha, senki meg nem tudta.
    
    Én magam csak a leszerelésem után, több mint hatévi távollét után térhettem haza. Karácsony estéjén, a Nyugati pályaudvaron, anyám egyedül várt. És néhány budapesti sír: apámé, anyám szüleié – a többi rokon, a régi barátok többsége temetetlenül a földben, vagy füstben elszállva, ki tudja, hol?
    Amikor ezeket a sorokat írom, nyolcvankilencedik évemben járok – csaknem három emberöltő! Örömök, bánatok, szerelmek, meghiúsult remények, befejezetlen történetek, örök titkok és örök szégyeneim. Az az utolsó éjszaka az elutazásom előtt, amikor apám bejött a szobámba, és én tudtam, mennyire várja, hogy mondjak neki néhány szót, azt hogy a búcsúzás, abban a háborús világban talán örökre szólón, nekem is mennyire fáj, és hogy köszönöm… mit is? Mindent, az életemet, és azt is, hogy tudom: annyira szeretnek a szüleim, hogy elengednek engem, az egyetlen fiukat, ebben a félelmetes világban, talán örökre, hogy élhessek, úgy ahogy érdemes… – ám én, félve attól, hogy elsírom magam, úgy tettem, mintha aludnék; és másnap reggel, amikor a vonat lépcsőjéről megláttam „ősöreg”, ötvenhárom éves apám szemében a könnycseppet, csak azt tudtam mondani: – Azt hiszem, elfelejtettem tartalék borotvapengét tenni a csomagomba…
    Volt egy lány, akit nem sokkal azelőtt – az első nagy szerelmi csalódásom után – ismertem meg. Szép is volt, bizonyára szép, az arcára sem emlékszem már, kedves volt és okos, és én úgy éreztem, a szemében láttam (milyen is volt a szeme színe?), hogy ő vonzódik hozzám, ő lehetett volna talán, aki… – de amikor az évek múltán hazajöttem, a neve sem jutott eszembe, még az se, hogy hol lakott. Élt-e még akkor, él-e még talán ma is? Ezt se tudom. Hiszen akkoriban én csak a világot akartam megváltani. – Hulljon a férgese, – és: – ahol fát vágnak, ott röpköd a forgács – mondta valaki, akinek a fejszéje nyomán bizony ártatlanok… És én mégis csodálkoztam (Féltem-e? A fene tudja, hiszen azt nem akartam bevallani önmagamnak se), hogyan tarthatják kémgyanúsnak azt, aki, bár „imperialista” ám annak idején mégiscsak a nácik-fasiszták ellen harcoló hadsereg katonája volt. És röpködtek körülöttem a forgácsok, sorra tűntek el barátok, ismerősök; engem, a szerencse fiát, akkor csak „felelős”-nek mondott szerkesztőségi állásomból rúgtak ki. (De ronda szó!)
    
    Talán mégsem így, nem ilyen vadul, nem ilyen gyilkosan kellene vágni azt a fát, nem így kellene megváltani ezt a világot, ezt a hazát, mondták már sokan, és mondtuk mi is, így, többes számban, hiszen addigra már házasságban, (békés, szerető, mindig megértő, csaknem ötven esztendeig tartó házasságban) éltem, és amikor a vihar, az újabb csalódások után, na meg édes, bűvös szirénhangokat követve százezrek vágtak neki a nagyvilágnak, én már tudtam: odaát ugyan ki az a szerelmes ifjú, aki szíve választottjának azt mondhatja: Reszket a bokor, mert madárka szállott rá…, és ki érti meg, hogy: Itt valahol, ott valahol / Esett, szép szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol…; és ki tudhatja ott, hogy milyen volt az Erzsébet körúton az a Royal Orfeum, ahol valamikor, abban a csak csupa banán ruhájában, Joséphine Baker táncolt és énekelt…
    
    Alig kétszáz méternyire lakom, immár több mint hatvan esztendeje, attól a Rákóczi úti háztól, ahol megszülettem. Amikor 1948 tavaszán kiutalták nekünk a lakásunkat, a keskeny kis utcánknak két nevezetessége volt: az egyik nagy sörgyár lerakata, istállója és sörözője, valamint egy akkor még üzemelő bordélyház. Azóta hogy eltűntek az úttestre sűrűn potyogtató muraközi igáslovak, eltűntek fejünk fölül a verebek is. A másik intézmény munkatársainak utódjai is más konstellációban végzik munkájukat.
    Mi mindent látott, hallott, élt át az ember hat évtized alatt ebben a négyemeletes, megkopott bér-, ma pedig társasházban! Olykor még fülembe cseng az a hajnali sikoltás, amelyet akkor hallottam meg, amikor az egyik földszinti lakásból H.-ékat elhurcolták. Nem is ismertem őket, azt se tudhattam – ma se tudom –, hogy miért vitték el őket, éppen őket. Néhány nappal később olvastam az újságban először a szót: kitelepítés. Új lakók költöztek a helyükbe: csendes, szerény emberek. Sose tudtam, besúgók jutalma volt a beköltöztetésük, vagy csak mit sem sejtő, derék, szorgalmas dolgozók lakáshoz juttatása? Ma sem tudom.
    P.-ék kétéves kislánya, Ildikó, felkapaszkodott egyszer a második emeleti folyosó korlátjára, átbukfencezett rajta és lezuhant. Az udvaron játszó ötéves kisfiú kitárta mindkét karját, és elkapta. Lehuppantak a kőpadlóra – semmi bajuk nem esett. Hallottuk, hogy X.-nek a felesége megszökött egy amerikai tiszttel. 1956 októberében, amikor napokig dörögtek körülöttünk a fegyverek, a tankok ágyúi, és a közeli áruház épülete lángokban állt, a pincében társadalmi béke alakult ki, sakk- és kártyapartik álltak össze, szerelmek születtek, családok megosztották egymással a szűkös élelmiszer-tartalékokat. Aztán persze, sok minden feledésbe merült. T.-ről kiderült, hogy még a lépcsőház villanyégőit is ellopja; H.-ék eltűntek, valaki a rádióban hallotta Bécsből az üzenetüket; D.-ből egy nagy vállalat igazgatója lett, hamarosan valahová Budára költözött; Z. meg akarta fojtani a feleségét, aki megcsalta, az asszonyt a mentők, a férjét a rendőrök vitték el. A harmadik emeleti G.-ék vettek először televíziót, esténként tíz-tizenöten is néztük náluk a műsort. K., egy külkereskedelmi vállalat munkatársa, valahonnan nyugatról, egy háború előtti olasz kiskocsit, egy ütött-kopott Topolinót hozott haza – nemcsak a házban, de az egész utcában az első autót. Minden szabad idejében azt mosta, szerelgette, babusgatta. Esténként a pótkerekét felvitte a negyedik emeleti lakásába. Manci néni, a házfelügyelő, továbbra is szorgosan – ahogy maga is mondta – leskelődött a lépcsőházban és a folyosókon, olykor még az utcáról is felnézett messzelátójával az emeleti ablakokba. Segédházfelügyelőnek nevezett rabszolgája, a Manci néni bűzös kamrájában lakó, éjszakánként kaput nyitó, koszos rongyokba burkolódzó, még a ház egyik lakója nagy kutyájának is kezitcsókolomot köszönő, sokszor pálinkaillatot árasztó öregasszonyról, Stefi néniről egyszer kiderült, hogy németül és franciául is beszél, valamikor operába is járt, Mozart volt a kedvence.
    Nekünk is volt már autónk később: hamar felforró hűtővízű, gyakran elakadó Moszkvicsunk, de azért bejártuk vele Magyarországot és – amikor háromévenként turista útlevelet kaptunk – fél Európát.
    Változott a világ, egy sikeres vállalkozó elegánsan berendezett garzonlakást vett a húszéves fiának, akit egyik reggel holtan vittek ki a házból: kábítószer-túladagolás. Egy éjszaka hatalmas robbanás, még a mi házunk és a szomszédos épületek ablakai is betörtek, a sarkon, az egykori söröző helyén, az éjszakai mulatóban robbant a pokolgép – semmi különös, csak a konkurens banda leszámolása. Az utcákban a Ladák, Škodák, Trabantok helyén Volvók, Volkswagenek, Audik, Fordok állnak – még egy-két Mercedes is –, a mi Suzukinknak alig találunk köztük parkolóhelyet. A szomszéd utcában – szépen fásított, félig-meddig sétálóutca-félében – a padokon alszanak a hajléktalanok.
    
    Már tudok – még tudok – olvasni. Lapozom az újságokat. Magunkfajta és magukfajta – olvasom. Meg: idegenszívű. De van, ahol nyíltan kiírják: cigány, zsidó. Kézigránátok, Molotov-koktélok robbannak békés családi házakban. Ablakokon lőnek be. Nem akarok hinni a szememnek, de nem, ezt nem 1939-ben, hanem most, 2008 végén olvasom: „A felvett hitel hová vándorol? […] Bankármarkokba, sztárgázsikba, a politikai maffiákhoz, az országhódító gazdasági-politikai-kulturális elit kezeibe. Zömében zsidó kezekbe…” Nézek egy képet is az újságban: a nemzeti ünnepen egy tankot elkötő, és azzal a rendőrkordon ellen induló, nagypapa korú férfi a bírósági tárgyalásán bakancsosan, a nyilasok öltözékét idéző Magyar Gárda megfélemlítő egyenruhájában, Árpádsávos kendővel a nyakában feszít. Az egykor liberális, majd nemzeti-jobboldali volt miniszterelnök azt mondja: ha ismét hatalomra kerül, a magyar lesz újra Európa – vagy talán a világ – legműveltebb, legsikeresebb nemzete. (Néztem az újságot, hátha úgy folytatja: magyar ember a jég hátán, az orosz hómezőkön sem fázik.) Arról is értesültem, hogy a Nemzeti Színházban este az Oresztész-t, az Operában a Diótörő-t, a Vígszínházban a Száz év magány-t nézhetném meg. És olvastam az egyik lapban hajléktalan költők verseit, egyikük, Pethő Gábor, azt írja: Félszárnyú galamb ma a társam, / Kutyaeledelt vacsoráztam. / Nem mese ez, inkább horror, / Kifosztanak, ha elalszol.
    Az viszont megnyugtatott, hogy: „Belváros szívében, nagy tetőteraszos, télikertes, kétszobás, teljesen felújított összkomfortos lakás reális áron eladó.” Az meg különösképpen, hogy 50-60 éves komolyzene-kedvelő úr ismeretségét keresi 55 éves hölgy. „Járjunk együtt koncertre” jeligével.
 

SÓ BALÁZS

Nem túl

Nem látok túl a hegyen, amit magam
elé képzelek, ha nem akarok észrevenni
valamit. Viszont ismerem a fáit, min-
den évszakát, és az avart, amiben soha
nem hempereghetek.


Víz fölött

Az utóbbi egy hónapot kisebb megszakí-
tásokkal a Balaton északi partján töltöttem,
a hegyen, a kertben, ami régebben egy erdő
részlete volt. A fák itt maradtak, és most
lombjuktól csak két kis darab kékség látható.
Az ég kékjét valahol átveszi a vízé. A tóhoz
eddig csak néhány esti sétát tettünk, akkor
is vigyáztam szárazságomra. Tudom, lenn,
a vízen sirályok is vannak, onnan emelked-
nek magasba, és tollukon fénylik, hogy
rájuk gondolok.


Hány nap múlva

Kellene rajzolni egy tájat fák nélkül,
aztán naponta belerajzolni egyet,
és megnézni, hány nap múlva válik
tökéletessé.


Megérkezett

Éjszaka jött meg a hideg,
kabátot kellett felvenni,
szelet is hozott magával,
pár házzal tovább fújta a leveleket,
másnap már új hangon válaszolt a talaj,
miután testébe mélyítettem szokásos
reggeli kérdéseimet.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

Mígnem

Évről évre táplálom,
csak dagad és hízik
a sárban dagonyázó remény,
mígnem túlvilági tort ülünk,
levágjuk az első hajnalon,
hisz onnan nincs tovább,
hadd visítson szegény.


Beírlak

Beírlak magamba soraimmal
ebben a béna országban,
hol élünk, erdőszélen
bújva a többiek elől,
homlokodon számmal, csókkal
halvány sárga csillagokkal
itt, ahol a jövő helyett
múltunk marasztal
és a megnyugvás,
hogy ölelésünk se szebb,
se forróbb nem lehetne
a paradicsomban


.

Repülőgép (Részlet)
 

KELE FODOR ÁKOS

Karácsonyi kocsonya

Nem csilingelt angyal az ablakban,
csak az egér rágta be magát a lisztbe.
Ilyen volt ez a karácsony is:
valami súlyos,
dús fehér
por-
hó
és benne valami nyálas,
lucskos latyak
a szemet eltömítő,
átfogó fehérlésben;
mert mi meg, mint az egér,
kiesszük a részünk
minden eendőből.

A csócsált zacskólyukon átkanalazzuk
az egeres részt és erősen nem
gondolunk az így a kisült bejglire;
nincs egérszaga, de a tésztában
ott kucorog valami becsavart, kesernyés fekete.
Nyomot hagyott mégis
(nem úgy, mint bennünk a karácsony),
vagy mi hagytunk nyomot
az egér nyomában,
amely láthatatlan
– nem mutatja magát a félősködő –
de a lyukas liszttől
jelenlevőbb már nem is lehetne.

És nem úgy, mint mikor
a töltöttkáposzta lázát
mértem és pukk a
higany mind a fazék aljára gurult.
Mert az persze kiöntve: a lázas készülődésünk
nem mérné, csak
egyszerre fosnánk
a szeretetterrortól: a lázas készülődéstől.
Remegünk, hogy hitelesen
örüljünk az ajándéknak
és véletlenül se leplezzük
(le egymást).
Volt tehát bejgli, mákos, diós,
gyönyörű gyümölcskenyér,
de csak a körmös kocsonya nem tűnt undorítónak.


Családcserje

Azért lettem árva,
mert ordítva jöttem a világra.
Nem tudtam kussba lenni;
se nevevesztett, szeretetreméltó senki.
A hangom némította eleim,
– kiszorítva az általános csendbe –
életet adtak, hát maradéktalanul
elfogadtam. Maradt az izzó-izzasztó
bizonyosság, minden semmivé,
senkivé tevő kétségen át: hogy szólhatok,
az életen vett élet - árva, tehát vagyok.
Az abszurditást elfogadom,
ha újrakezdeném sem másítanék:
elfoglalnám megint a testükkel
belakott helyet, teljesen, az életet
újra elvenném: tőlük az enyémet
s vele az övékét. Hiába gyűlölöm,
hogy jobban szeretem magam.
Így az élettörekvések, mint a
pihenőágak, szépen vissza-
törtek. „Árva vagyok, mint a gólya,
árva vagyok, mint a gólya,
mint kinek nincs […]” Zúg a családfa
tarlott koronája: már csak csökött
cserje; nem fogad, lebegek
szélfodorként kelepelve.


Letális dózis

Csak lényeges dolgokról beszéltünk.
Lényeges volt, mert szép és pontos.
Később e beszélgetés-sokaság
lényegtelenné vált, mert
a másikat kimondva,
az ítéletalkotással sértettük birtokát.
Nincs átjárás,
csak tisztátalan, egymás tisztására.
Hogy ne lépjünk egymásba:
nem üres törvény,
de elemi emberi igény.
Őszinteségből van letális dózis.
És van hazug tapintat.
És csak másik nélkül való félés a közösmi.
A kölcsönös áthatások igaztalanságai.
Ahogy megmondom mi vagy, milyen vagy.
Ez a kerekded sarkos mondat.
Ahogy megmondod, hogy mit és kivel –
nem tudsz titkot képezni,
nem tudod,
hogy van ami a titok által az, ami,
mert benne fogan, zárványosan.
Meg tudsz ríkatni,
s – igazmondással –
meg is szüntetni.

BENE ZOLTÁN
   
Azonnali hatállyal
   
A poharat a gép torkába csúsztatod, megnyomod a gombot. A szóda harákolva érkezik, mohón kortyolod. Elmosod, eltörlöd a poharat, visszahelyezed a polcra. Kilépsz az irodádból, a WC-be nyitsz, vizelsz, kezet mosol, visszatérsz az irodába. Nem húzhatod tovább. Péter nap van. Ez immáron harmadik esztendeje ró terhet vállaidra. Ilyenkor a cég középvezetői jókívánságaikat tolmácsolják az ügyvezetőnek. A hűbéresek hűbéruruk elébe járulnak ajándékaikkal, hogy kitartó hűségükről és feltétlen odaadásukról biztosítsák az aranyszívű, erőskezű és igazságos uraságot. Sorjában érkeznek, a titkárnő párosával ereszti be őket. Ott hajlongsz a hűbéresek hordájában, az idén a harmadik alkalommal már, izzadt tenyeredben gondosan csomagolt ajándékot szorongatsz. Ozoraival együtt érkezel. Egy keveset várnotok kell, ám miután távozik Kurdics és Róth, hajlott háttal beléphettek a széles, tágas irodába. Nyújtjátok a fölétek kiterjesztett jóságos kéz felé ajándékaitokat. Arcotokról bárki leolvashatja, hogy ez a kéz életet és halált oszt, kenyeret és koncot vet. Te az idén egy India történelmét taglaló kötettel – a hűbérúr rajong Indiáért –, valamint egy üveg eredeti skót whiskyvel – mert a hűbérúr még Indiánál is nagyobb becsben tartja a szellem másfajta táplálékait, úgymint: sör, bor, tömény szeszek – örvendezteted meg gazdádat. (Gyomrod forog, napokig kerülöd a tükröt.) A nagyúr leereszkedik hozzátok, és kedélyesen elbeszélget veletek Indiáról és a piaci helyzetről, süteménnyel és narancslével kínál, mert ő egy jóságos, joviális férfiú, a nagyvállalat atyja, a (super)primus inter pares. Ti ketten igyekvő vazallusai vagytok. Végül elbocsát színe elől benneteket. Visszaoldalogtok dolgozni.
    Ülsz, bámulod az irodának a bejárati ajtótól balra eső sarkát. Tegnap Balázst köszöntötted, régi barátodat, aki egy éve a beosztottad. Születésnapja volt. Utána együtt autóztatok be a belvárosba, hogy megigyatok egy sört, esetleg kettőt.
    Balázs megpillantott egy kerekded urat az út szélén, átkelni készülődött éppen. A látvány a következő kérdésre indította: ez ugye, már nyugdíjba vonult? Bölcs kérdésére te imígyen feleltél: igen, igen, úgyhogy már nem kell négyrét görnyedjünk előtte, mint tettük korábban. Balázs tudomásul vette a választ, rátaposott a gázpedálra. Nem beszéltetek az ilyesmiről. Mindennapi gerincbántalmaitok miatt magatokban kínlódtatok, segítséget, tanút szégyelltetek hívni.
    Megszólal az asztali telefon. A legfőbb titkárnő hangját hallod a vonalban, aki az imént eresztett ki az ügyvezető szentélyéből. Úgy egy tucat gyors mondatot közöl, benned szakad a lélegzet. Kattan a vonal, de még sokáig tartod a füledhez a telefonkagylót. Az azonnali hatállyal kíméletlensége kaparja a torkod.
    Ülsz, bámulod az irodának a bejárati ajtótól jobbra eső sarkát. Halogatod. Aki időt nyer, életet.
    Felemeled a telefonkagylót, tárcsázol, behívod Balázst. Elmondod a föntről érkezett utasítást: azonnali hatállyal. A tegnap este miatt. Balázs a szemedbe néz, te elfordítod a tekinteted. Mondtad, hogy jöjjön veled, ne maradjon ott abban az állapotban, makogod. Valaki nyilván látta. Állítólag a sarokba hányt. Ez tűrhetetlen, ez dehonesztáló, ez antireklám. Nem is beszélve arról, hogy erkölcstelen. Ami nem feddhetetlen, az merő erkölcsi fertő, szerintük.
    Az ötödik sör után szólalt meg a maroktelefonod, a nejed keresett, nem mertél tovább időzni. Balázst is vitted volna magaddal, de már részeg volt, összehaverkodott néhány fiatallal, maradni akart. Otthagytad. Megígérte, hogy nem fog vezetni, és ez elég volt arra, hogy megnyugtasson. Pedig beráncigálhattad volna a taxiba – csak egy kis határozottság, parányi erőszakosság, semmi több. De már siettél, nehogy otthon veszekedés fogadjon.
    Miután elmentél, Balázs belehasított. Sör, bor, pálinka, hányás a kocsma sarkába. Valaki látta. A legfőbb titkárnő szerint. Azonnali hatállyal, a hűbérúr szerint. A kurva istenit, szerinted…
    Balázs nem haragszik, magát okolja. Te haragszol, magadat okolod. És Balázst. És a hűbérurat. És azt, aki jelentett. Az egész rohadt világot. Balázs csitít, pakol, megy a személyügyre, papírozni.
    Ülsz, bámulod az irodának a bejárati ajtótól jobbra és balra eső sarkait. Újra csörög az asztali telefonod. A legfőbb titkárnő közöl néhány mondatot, te tudomásul veszed. Tehát valóban a szeretője, gondolod, Izácska valóban hűbérúri ágyas. Ezt a jövő hónaptól a fizetése is tükrözi. Példásan, erkölcsösen, szerintük. A kurva anyjukat, szerinted…
    Ülsz, bámulod az irodának a bejárati ajtótól jobbra és balra eső sarkait. Lassan mozdulsz, le kell küzdeni az ellenállást, a rosszullétet. Még émelyegsz kicsit, mikor dolgozni kezdesz.




Groteszk portré (1966)
   

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

bartók szíve

most csupán a csendesen hulló,
langyos esőre van kedvem gondolni,
ami lehűti a holtak meztelen csontjainak lázát,
segít nekik mélyen belesüppedni üregeikbe,
elegyengeti rajtuk a földet,
hogy mire az új tavasz napja felsüt,
tiszta, puha-zöld gyeptakaró fedhesse el őket:
odakünn sötétség uralja a várost,
az 57. utcát,
egy lélek sem mozdul:
tán aki hazáját szereti, áll meg egy pillanatra
ismerősnek látszó kapualjakban,
borostyán tűzfalak előtt,
mikor elakad a lélegzet,
és befele nyeli könnyeit,
mikor a gazdátlan, bitang ég éppen rászakadni készül:
vajon hányszor kell még költöznün k,
és hányszor kell még szűkre szabott életünket azzal tölteni,
hogy a tárgyak végre a helyükre kerüljenek,
a zongora és az óra méltó részévé váljon a lakásnak,
és a zsineggel átkötözött iratok, jegyzetek
ne a ládákban porosodjanak:
ha így folytatódik „belakom” egész new yorkot:
ebben az irdatlan és emberi léptékkel semmi esetre sem
mérhető kővárosban pucérnak, elesettnek és tévelygőnek
érzem magam: sokszor úgy vélem, élve temetődöm el,
mint a román gyűjteményem a columbia egyetem
könyvtárában:
bár, lenne még erőm:
hasznos és szép feladat a milman parry-féle anyag rendszerezése,
ezeknek a heroikus daloknak stílusa és zenei kezelésmódja
talán annyira áll közel a homérosi versekéhez,
amennyire ma talált népzenestílus csak állhat,
ám különös módon a lírai dalok érdekelnek,
ennyivel egységesebb lenne a munkám,
és ditta is állandóan bíztat,
aztán ő szorul bíztatásra, mert hirtelen leül az ablak elé,
kezében üres kávéscsészével,
és az egyébként mosolygós szeme megmerevedik,
néz bele a nagy, kerek világba,
átnéz a kerten,
a szemközt cseperedő két szemerkefenyőn,
mintha ott sem lenne:
arca mozdulatlan, csipkerózsika arc,
vagy akár mama arca néhány nappal karácsony előtt:
szinte eggyé válik a bús alkonyattal,
majd feláll és csacsog,
és kacag önfeledten, valamit megigazít a gramofonon:
tölcsére, mint orchidea-virág beszippantja a fényt
és örökre elnyeli:
jól tudom: dittánál mindez álca csupán,
ilyenkor péterre gondol, aki idejét kényszerű és szükséges
várakozással tölti lisboában: a nappalok és éjszakák egyformán
hosszúak, azt mondják, mikor portugália született,
sírt a föld és megtelt az óceán könnyekkel:
ha legalább péter fiunk eljutna a coimbrai mezőkre,
hol madarak éneke töri meg a csendet,
mely alkonyatkor a legszebb,
látná és tapasztalná: mindez nem túlzás,
számomra fél-afrika,
maga a szépség:
bon noite, így köszöntek a szembe jövő parasztok,
s bon noite, így köszöntem vissza:
a feketeség mindent ellep,
csak a percmutató neszezése,
tik-tak,
tik-tak,
és szívem haszontalan üteme jelzi,
ismét eltelt egy nap:
ismét rám nyomta bélyegét a múlandóság pecsétje:
a hold is elbújt az éj komor szemüregébe,
de az is lehet, a szent patrick-székesegyház mögé:
elbújt, mint aki fél a rohamosan terjedő árnyaktól,
mikor rátelepszik a föld mellkasára,
mint valami alattomos fájdalom:
esetleg valamiféle csodában bízik,
a természet örök rendjének csodájában,
mert új tavasz érkezik,
langyos, szitáló esőkkel és könnyű szelekkel,
ekkorra a szirénák teljesen elnémulnak,
s ezt a kis házat, ami lakhelyünk immár,
lebegő kottapapírosok emelik föl a magasba

BARANYI FERENC

Lehet, őrültség volt

(Simon Lajos halálára)

„Még annak is, aki a fennálló politikai rendszerrel nem ért egyet, világosan látnia kell, hogy a Szovjetunió politikai súlya, katonai ereje és egy bizonyos államrendszer mellett való elkötelezettsége olyan egyértelmű, Magyarország helyzetét és politikáját meghatározó tény, hogy nemzeti öngyilkosságra szólít fel az, aki ennek a semmibevevésére akar rábírni bárkit is.”
(Bibó István)

Ötvenhat októberében
te Győrben lengetted a címere fosztott zászlót,
én meg Monoron, tőled mintegy másfélszáz
kilométernyire, de összelobogó hittel.
Akkor még nem is tudtunk egymásról.
Aztán, amikor felhangzott a vizslatankok
fenyegető morgása a szántóföldeken
s a mezők békessége
ebektől űzött apróvadak ijedelmével
iramodott a végtelenség kilátástalanságába:
azonos irányba futottunk mind a ketten
– te nyugatról, én pedig délkeletről –,
hogy meglapulhassunk „a kétmilliós
város morajló rengetegében”.

Nem bújtunk ki a vacogó haza bőréből –
a szívéhez szaladtunk, szívmeleget remélve.

Lehet, őrültség volt itthon maradni
egy fűtetlen, kilyukadt falú ország
kicsit-nagyot didergető fagyában
s az „eltiport szabadság” tehetetlen
siratása helyett éledve élni
a munka szabadságával, s bár hajladozva,
de zokszó nélkül gyűjteni a rőzsét.

Mert lehajolni más, mint meghajolni.

Ha rőzsét gyűjtesz, krumpliföldet kapálsz, vagy
porig alázott páriáig hajolsz le –
szent a te görnyedésed.
Lehajlás és meghajlás közt a távot
nemcsak igekötők különbözősége méri,
hanem valamiféle atavisztikus,
de évezredek óta leállíthatatlan
jelzés a gerincben.

Barátom, ha felhők fölé jutottál:
ültessen baljára az Isten.


Zengéssé változott

Albert Vali két szerelem
között Szomolyán lett enyém.
Egy éjszakát töltött velem –
és reggel útrakeltem én.

Hatvankilencben, március
közepén volt ez az eset,
de néha most is visszahúz
a lányhoz az emlékezet.

Mert ott nem volt fölösleges
beszéd, hangos fogadkozás,
egy szó se volt, csak annyi nesz,
amennyitől még szebb a nász.

Ám bőre ujjongott, mosolyt
hozsannáztak a fogai,
a szempillája is dalolt –
zengéssé változott Vali.

Bőröm, szempillám és fogam
visszhangozta a muzsikát,
ifjuságunkat boldogan
adtuk egymásnak át meg át.

Nem akart tőlem semmit – így
lehetett volna mindenem.
Miért engedtem el Valit?
Meg nem tudom ezt már sosem.

BOTÁR ATTILA

Tóparti pantun*

A felhők nyírfakérge ring
Feszülsz akár télvégi ág
A tó kidobja kincseink
Tavalyi nyűtt fakó gunyát

Feszülsz akár télvégi ág
Te lány Te lány szemed riog
Tavalyi nyűtt fakó gunyát
Hó és föld összefogdosott

Te lány Te lány szemed riog
Hajad pipiske-konty merész
Hó és föld összefogdosott
Napóra-perc a fénybe vész

Hajad pipiske-konty merész
Észak szele nem bontja ki
Napóra-perc a fénybe vész
Regék mélyére hallani

Észak szele nem bontja ki
Arany hajadban a zsineg
Regék mélyére hallani
Homályukat ki fejti meg

Arany hajadban a zsineg
A víz hártyáin olvasol
Homályukat ki fejti meg
Ha süllyed utca- s nyírfasor

A víz hártyáin olvasol
Fövenyen a nyelv szétpereg
Ha süllyed utca- s nyírfasor
Avarral ég a szószedet

Fövenyen a nyelv szétpereg
Elvillan és vissza sem int
Avarral ég a szószedet
Itt vagy Te lány itt vagy megint

Elvillan és vissza sem int
Cidrizik úgy olvas tovább
Itt vagy Te lány itt vagy megint
Feszülsz akár télvégi ág




Evezősök (1918)

KONCZ KÁROLY
   
Nővérem, Klára
   
Alig ismertem őt, majd húsz évvel volt idősebb, én voltam a legkisebb gyerek, az elkésett maradék, akire már nem is igen számítottak, a család benjáminja.
    Meghalt.
    Ezért keltem útra február végén, visszamentem a szülőhazámba, amit szintén alig ismerek.
    Tizenhét órás vonatozás Budapestig, egy rövid éjszakai pihenő az idősebbik bátyám özvegyénél (aki évek óta rokkantnyugdíjas, tolószékhez kötött, nem is értesítették a halálesetről), aztán újra a vonaton zötykölődés hét egész órán át, összesen tehát huszonnégy órás utazás a határközeli iparvárosig, ahol a nővérem földi maradványait elhelyezik a temető falába: egy bronzszínű, vékony falú fémurna és a betonfalban kiképzett négyszögletes vájat, fedőlappal.
    Huszonnégy órás vonatozás az átszállásokkal, a megállókkal és várakozásokkal a hideg, kihalt vagy éppen túlzsúfolt pályaudvarokon és állomásokon, körülvéve olyan útitársakkal, akik még nem veszítették el a nővérüket, vagy ha igen, olyan régen, hogy már nem is gondolnak rá. Én gondoltam rá, de nem akartam elhinni.
    Régebben már többször is megtettem ezt az utat, amikor a nővérem még élt, utam végén ott várt engem ennek a lepusztult iparvárosnak a még lepukkantabb külvárosában, ahol felnőttkorát töltötte, amit oly kevéssé szeretett, és ahol soha nem vitt el engem, a kisöccsét (bár többször is megígérte) a nyaranta rendszeresen, nagy csinnadrattával megérkező vándorcirkuszba.
    A temetésen végig ónos eső esett, ennek ellenére meglehetősen sokan voltak: a gyászolók, bámészkodók, koszorúk, énekek, feketébe öltözött vegyeskar. Polgári temetés volt, pap nélkül.
    Egy szál fehér szegfűt tettem az urna mellé, nem tudtam elhinni, hogy abban van a nővérem, ő, akit olyan hatalmasnak láttam, amikor még a kisöccse voltam, s ő már felnőtt volt, akárcsak apám és anyám. Az az ezüstszín urna, a füstszürke kendővel letakarva, nem lehetett a nővérem.
    A szónok nagyon szép beszédet mondott (utólag többen, egymástól függetlenül is ezt állították), de mint a szónokok általában, kicsit túlzásba vitte a dolgát. Hiába, a temetés lehetetlen műfaj. Az egészben van valami alapvetően idétlen és megoldatlan. Az emberek alkalom szülte arcberendezése, a művi visszafogottság. Én nem tudom, hogyan lehet ezt jól csinálni.
    Amikor az urnát elhelyezték a betonfalban, sírva fakadtam. A kórus gyakorlottan abszolválta Mozart Requiemjéből a Lacrimosa tételt, aztán a hangszórókból felhangzott a Himnusz, amelyben Istent arra kérik, hogy áldja meg ezt az országot és a népet, amely a múltban annyit szenvedett, hogy már a jövőjét is megbűnhődte.
    Utóbb megtudtam, hogy a nővérem rendes, koporsós temetést szeretett volna, nem egy betonfalban, hanem a szülőfalujában kívánt magának nyugvóhelyet. De meggyőzték – a nyirokrákban szenvedő, napról napra gyengébb, morfiuminjekciókkal elkábított haldoklót, aki nem is tudta, hogy rákos, hogy jobb lesz neki itt, ebben a temetőben, ebben a szörnyű, idejét múlt, lepukkant iparvárosban, amelyet sohasem szeretett, és ahol soha el nem vitt engem, a kisöcscsét a cirkuszba.
    Később sok embert kellett üdvözölnöm, csupa idegent – fogadni részvétnyilvánításukat: a férfiak kezet nyújtottak, a nők megcsókoltak –, akik azonban ismertek engem.
    A temetés véget ért. Teljesen átfagyva, végre hazamehettünk, pontosabban mehettünk a bátyámékhoz. Ott tartottuk a halotti tort. Ettem és ittam is, mint mindenki. Fáradt voltam az utazástól, a szertartástól, mindentől.
    Bementem nővérem kis szobájába. Utolsó idejét már itt, a bátyáméknál töltötte, gyermektelen volt, a férje sok éve meghalt, nem boldogult volna már egyedül, magányosan egy üres házban nem tudta ellátni magát.
    Bementem a szobába, ahova félre szokott vonulni: olvasni, zenét hallgatni, imádkozni, de a nővérem most nem volt ott. Kinéztem az ablakon. Nem láttam a kertben sem. Arra gondoltam, talán elment bevásárolni a sok vendég miatt. Gyakran és szívesen járt el bevásárolni, amíg bírta a lába a lépcsőzést.
    Vártam őt, szerettem volna viszontlátni, mert nekem hamarosan készülődnöm kellett, kibuszozni a vasútállomásra, indulni haza. Sok bort megittam, s a nővérem még mindig nem volt sehol.
    – De hát, hova ment Klára? – kérdeztem végül türelmetlenül, és a vendégek rám meredtek.
    A bátyám betuszkolt a lakás egy dohos szagú, elfüggönyözött ablakú szobájába, és ott lefektetett. Másnap hazaindultam. Huszonnégy órás vonatút: hét óra zötykölődés a fővárosig, szusszanásnyi pihenő, azután megint csak tizenkét óra vonatozás.
    Útközben terveket kovácsoltam.
    Néhány hónap múlva majd visszajövök, felfeszítem a zárókövet, kiemelem az urnát, elviszem és eltemetem nővérem szülőfalujában, ősei mellé, abba a vágyott, vigasztalan, sárga agyagos földbe.
    Csakhogy azt a vidéket én nem nagyon ismerem, réges-régen, gyerekkoromban jártam ott. De akkor hova temessem el a nővérem urnáját?
    Jaj, csak legalább egyszer, csak egyetlenegyszer vitt volna el engem, a kisöccsét abba a megígért csodacirkuszba!




Vándorcirkusz
   

SZARKA ISTVÁN

Süketcsönd

Csöndemben csak magamnak
mondom meg vagy te rontva
mint a többi ki véli
s hiszi beleszületve
amit akar a rontás
hisz’ kihalnak a vének
s hatalmas tőke munkál
a Nagy Megvezetésben

Csöndünkben csak tenéked
mutatom ez a sátán
ősi szívtelenítőnk
halhatatlan butítónk
tőle mancsosodunk már
visszafelé a Völgyben
hol mint valaha Györgyöt
faljuk magunkat egymást

Zajszennyszökőár bömböl
soha ilyen süketcsönd
hangtalan kiabálom
dugaszolt fületekbe
hogy találjuk meg egymást
árvult szegény magunkat
hangtalan így acsargok
s hát magamat se hallom


Pestises

... és tárva-nyitva
minden hírCSATORNA
és dől a patkány,
a patkányból a bolha,
a bolhából a pestis.
Sokat gondoltam volna
Az Emberről megint?
Nem hiszem, nem hihetem.
Attól vagyok Én,
ami fölgyűlt idebenn
a pestis ellen.
A többi az idegen.


Emberhónap

Ragyognak még hűséges zöldek
az áradó rőtben-aranyban,
pompás barnák hatalmasodnak,
amíg a nap járja Novembert.

Kis fasizmus oson gyilokkal
a megrontott embervilágban,
pártok verik nyálhab rikácsuk,
pénzpiacon bűnrossz bohózat.

Ajándéknyárral emberhónap
jár-kél köztünk, kísér hazáig,
arcunk felé, a mi utunkon,
mi ügyünk mellé odaállva,

várja-várja, mi hova állunk,
csak vár, csak vár a torz reményben.


Szépen kéne

Ez lassú-lassú, lassú-lassú –
pedig sietnie kéne, hiszen
nyargal a föld is, vágtat tova az ég,
új seregek seregelnek el
a világ felől a világ felé,
itt meg csak ritkul a tér a déli
enyheségben, a pad körül, ahol
az elalvások, a temetések,
a feledések, az emlékezések
rengetegében – így, így, így – elenyészek.
Sietni pedig (hová is?) szépen kéne,
bölcs kis derűvel, megszelídített kínban,
javíthatatlan visszaesőként,
mint ez az októberi nyár.

GYIMESI LÁSZLÓ

Utaztam vagy utaztam volna

Voltam én is a temetőben tegnap délután
Néztem az őszbe borult fákat a szertartás előtt
És mosolyogtam

Micsoda elmúlás mondta barátom s nem mutatta
Neheztel a mosolyért és a szürke kabátot is
Keveselli rajtam

Pedig én már az elhunyttal utaztam új csillagokba
Azon a kék folyosón amiről annyit beszélnek
Az istenlátók helyettesei

Utaztam vagy utaztam volna végülis mindegy
Rajta pálmafás bermudanadrág volt tigrises trikó
Az angyalokon szoknya háncsból

A tiszteletes alig szólt a kirendelt védő dadogott
Görcsös gordonkán Vivaldi-futam fázott
Út a pokolba zengte Chris Rea

Én nem mondtam semmit döngölt a berhelt áhitat
De együtt szálltunk fel a vaksi villamosra
Igyunk két sört a Délinél

A pultoslány nézett ijedten kihez mit beszélek
Kié a másik pohár ki hagyja veszni a habkoronát
Néztem meredten magam is


Bolondos

Tudhatnék szép verset írni,
Istókuccse, hogy tudok!
Kántálhatnák kövidinkák,
Mormolhatnák mormonok.

Értik-e, vagy csak a dallam
Üt fejükbe vas-szeget –
Kit érdekel, a parti nádas
Szerelmekkel hiteget.

Ring a csónak, fodrozódik
A tó vize, mint a lét –
Aranyhídra hív az árnyék,
Felesleges a beszéd.

Árnyék-e, vagy emlékmása
A kavargó senkinek?
Ez se fontos. Csönd csobog csak,
Végszavaim menti meg.

Egy nő álma vált pirosra,
Mocorgok a prés alatt.
Halak úsznak méla gyászban,
Lenn halak, fenn madarak.




Repülőgép (Részlet)

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Morgolódnak

Kevés a profit,
sok a szegényember.
Morgolódnak, mozgolódnak
az olajbárók, pénzmágnások.
Üveg palotáik kártyavárak.
A legkisebb fuvallatra,
sóhajtásra összedőlhetnek.

A Mammon templomában
siratóasszonyok
ravatal előtt
térdepelnek.

Miért teszitek,
balga népség!
Júdás pénzért?
Inkább vigan dalolnátok,
és dícsérnétek a Példaadót,
ki egykoron
kizavarta Isten házából
a kufárokat.

Őt sirassátok, őt dicsérjétek,
a tiszta Embert,
hogy kétezer éve mégsem
hiába halt meg.
Sírján ne krizantém,
reményből font koszorú illatozzon.

LENGYEL GÉZA

Genezis

Idézem Lengyel nagyapát.
Fonott fotelban üldögél,
csöndes búcsúra készülő,
őrzik színpompás dáliák,
örökre elment, szótalan.

Apámnak anyja, Bódi klán
szülötte, arcán mély redők,
jelzik, kőkemény. Estelen
Balassit olvas, istenest,
s dalában ízzik rőzseláng.

Anyám vonása mongolid,
konok hűségre hivatott,
Ázsia sztyeppéin tulipán ,
fagytűrő, edzett, ősalany –
titokzatos, szép származás.

Húgom, öcsém és jómagam
belőlük vagyunk, létezünk
mint génszármazék és miként
determinált kód, átvivők.
Ép folytatás? Génerodált?

Népek öröklött láncai:
fonódnak eggyé és szakad
idő- s tér-kuszált kapcsolat;
Sátán vagy Isten tervezi?
Hogy és miként lesz majdanán?




Tájkép (Részlet)

KÓKAI JÁNOS

Citromkarika

Ez is eltelt
kitöltötte a víz az iszap
a nyárba merült műanyagflakont
kiürült ásványvizes palackot
a reggeli másnaposság kellékét
most majd azt hazudom
nem kell semmi
meg leszek a rám zárt szobában
őrködik felettem az ősz
saját kémlelőnyílásain kukkol
valóság show vagyok neki rendesen
meztelenre vetkőzöm
fürdés előtt után
fregolira akasztom magam
a ruhák közt elfog a biztonság
ők is tapadtak testhez
hajították őket padlóra
töröltek fel velük vért hányást
így saját emlékeimbe kapaszkodom
nehogy túl nagyot essek
kék zöld vagyok
sárga piros
pofán csapott a szeptember
tenyerében
a levelek halotti maszkja
felveszem én is arcomra
fakéreg repedések tenyésznek törzsemen
de nem tartozom semmilyen fajhoz
vagy ha tartozom is
megtartom magamnak
legyek azonosíthatatlan
ha az elmúlás megrohaszt
és elföldelnek
az őzek és a vaddisznók között
de nyelvem alatt megőrzöm
a citromkarika ízét


Ne várj meg

Lépéseid az ágyból nézve nem tetszenek
szavakból vetek hálót eléd
azt mondom ne várj meg
ugyan nem ismerem
tested minden hajlatát zeg zugát
nem ismerem milyen vagy
ha újságpapírból hajtogatott
csákót teszel a fejedre
és azt sem mikor a fürdőszobában
kibújsz az éjjel átizzadt pizsamádból
mégis azt mondom ne várj meg
persze ülhettünk volna vonaton
kezünkben kicsomagolt morzsálódó
szendvicsekkel
nézhettük volna nevetve
az elsuhanó legelő teheneket
és a nyitott ablakon át érezhettük volna
a beáramló erős szagokat
miközben fintorra torzul az arcod
de azt mondom ne várj meg
most csak egy lepedőt akarok magamra húzni
bedugni a fülem
eltakarni a szemem
egy inggel egy kispárnával egy pohárral vagy
bármivel
csak hogy ne vegyem észre
mikor nem vársz meg

BISTEY ANDRÁS

    Barackvirág
    
    I.
    
    Naplót kellett volna írnom, hogy részletesen megörökítsem azokat a fantasztikus és hihetetlen eseményeket, amelyek az utóbbi néhány hónapban történtek velem. De sajnos, a naplóírás nem jutott eszembe. Magánéletünk is olyan, mint a történelem: legtöbbször csak utólag vesszük észre, hogy mit éltünk át, úgy botladozunk a hétköznapinak vélt sorsfordító események között, mint Fabrizio del Dongo a waterlooi csatatéren.
    Korábban sohasem gondoltam, hogy le kellene írnom életem eseményeit. Mit is írtam volna le? Az egymást végtelen sorban követő egyforma napokat, amelyeket csak egy-egy utazás és a tavaszi, a nyári meg a karácsonyi szünet hetei szakítottak meg? Azt hittem, hogy ez így lesz a nyugdíjig, és nem is akartam, hogy bármi megváltozzon. Szerettem a szolid biztonságot, a változatosság nem gyönyörködtetett; fárasztott, ha valami rövid időre kizökkentett életem megszokott ritmusából.
    Azután hirtelen rám szakadt a tragédia. Legalábbis akkor úgy éreztem, hogy tragédia, amit átélek. Hároméves volt a lányunk, amikor Edit úgy döntött, hogy mellettem nem tudja megvalósítani önmagát, megfullad (ezek az ő szavai), és elment egy tornatanárral Kecskemétre. Magával vitte a lányunkat is.
    A lakást eladtuk, a pénz felét Edit magával vitte, a másik feléből vettem egy másfél szobás lakótelepi paneldobozt. Szép nagy lakásunk volt, a szüleim meg Edit szülei adtak rá pénzt, amikor összeházasodtunk.
    Megviselt a válás, főleg mert váratlanul jött. Azt hiszed, minden a legnagyobb rendben van, és egyszer csak beüt a krach. Sohasem veszekedtünk, hangos szó nem esett közöttünk, ki gondolta volna, hogy Edit a válást fontolgatja? Talán figyelmeztethetett volna, hogy az utolsó hónapokban már alig beszéltünk. Nem ugyanabban az iskolában tanítottunk, nekem húsz perccel korábban és a másik irányba kellett indulnom. A gyerekért Edit járt a bölcsödébe, az ő munkahelyéhez esett közelebb, én csak nagyritkán hoztam el, ha neki valami késői dolga volt az iskolában. Este készültünk az óráinkra, utána néztük a tévét, azt hittem, ez természetes, és hogy Edit is azt hiszi, de hát tévedtem.
    Valami fesztiválon ismerkedett meg azzal az emberrel, kulturális vetélkedő meg sportverseny volt, Editnek a magyar az egyik szakja, néha szavalóversenyekre ment a tanítványaival. A részleteket nem ismerem, nem lett volna ízléses dolog firtatni, Edit meg nem mondta magától, csak annyit sejtetett egyszer valami félmondattal, hogy nem csalt meg, egészen addig, amíg el nem döntötték, hogy összeházasodnak. Ezt, ha igaz, lehet, hogy vigasztalásnak szánta, szép tőle, de nem nagyon tudtam, mit kezdjek ezzel a vígasszal. Szóval a válás megviselt alaposan, de azért túléltem, egy idő után belezökkent az életem egy új kerékvágásba, az sem volt sokkal rosszabb, mint a régi.
    Lassanként rendbe jöttem érzelmileg, még egy-két rövid ideig tartó kapcsolatom is volt, de vigyáztam, hogy ne érintsen mélyen a dolog. Szigorú napirend szerint éltem, elvállaltam egy csomó mellékállást, anyagilag is kezdtem jobban állni, igaz, tizenkét-tizennégy órát dolgoztam naponta. A gimnáziumi óráim után angolból anynyi órát adhattam, amennyit akartam, alig győztem elküldeni a jelentkezőket.
    Életem következő nagy fordulatát is a nyelvtanításnak köszönhettem.
    Egy délután telefonon kerestek az iskolában. Egy férfi barátságos, de némileg hivataloskodó hangon elmondta, hogy egy nyelviskola megbízásából beszél, szeretne fölkérni, hogy vállaljak nyelvórákat. Elkezdtem a szokásos szöveget, hogy nagyon sajnálom, de nem tudok több angolórát tartani, így is tizennégy órás a munkaidőm satöbbi… satöbbi… A férfi udvariasan végighallgatott, azután fölvilágosított, hogy nem angolt kellene tanítani, hanem magyar nyelvet egy csoport kínainak, akik nemrég érkeztek Magyarországra, itt szeretnének letelepedni, s ehhez szükséges a nyelv ismerete. Kérdésemre elmondta még, hogy azért gondoltak rám, mert a kínaiak közül néhányan beszélnek angolul, úgy ahogy, mások meg oroszul, s mivel nekem ez a két szakom, kezdettől tudnék velük kommunikálni, s ez megkönnyítené valamennyiünk dolgát. Végül pedig fölajánlott egy olyan összeget, amilyet eddig még sohasem kaptam nyelvtanításért, s bár mint említettem, anyagi gondjaim nem voltak, nem tudtam nemet mondani. Nem is a pénz vonzott elsősorban, hanem a feladat: magyart tanítani kínaiaknak angol és orosz közvetítőnyelvvel!
    Szerettem utazni, az utazás volt az egyetlen kizökkenés a megszokott hétköznapokból, amit szívesen vállaltam, de az utazásra elsősorban nem a szép tájak, a műemlékek vagy a múzeumok csábítottak, inkább lehetőséget kerestem arra, hogy idegen emberekkel kerüljek kapcsolatba, másféle gondolkodásmódokat, értékrendeket ismerjek meg. Ez olykor sikerült is, többször kaptam rövidebb-hosszabb időre szóló ösztöndíjat nyári egyetemekre, nyelvi továbbképző tanfolyamokra.
    Ettől a kínai ügytől azt vártam, hogy egy Kínába tett utazást pótolhat, a szokásos kényelmetlenségek nélkül. Így hát igent mondtam, amit a férfi a telefonban is hallható elégedett sóhajjal nyugtázott, sőt annyira igyekezett a kedvemben járni, hogy még aznap estefelé maga hozta el a szerződést a lakásomra.
    A nyelviskola menedzsereként mutatkozott be, alacsony volt, cigányosan fekete és zavarbaejtően udvarias. Állandóan érzékeltette velem, hogy nagy megtiszteltetés és megnyugtató érzés számukra, hogy elvállaltam ezt a munkát, hiszen hallották hírét (ugyan honnan?), hogy milyen kitűnő nyelvtanár vagyok. Szó ami szó, nem végzem rosszul a munkámat, a tanítványaim rendre jól szerepelnek tanulmányi versenyeken, nyelvvizsgákon, de azért túlzásnak tartottam, hogy hírnevem lenne a szakmában, képes vagyok tárgyilagosan értékelni magamat.
    A csoportban tíz férfi és négy nő volt, mosolygósak, szerények, udvariasak, a szemükből áradt az igyekezet, az elszántság, valósággal kilesték a szót a számból. Ez persze csak később derült ki, a bemutatkozáskor, mint mindig, volt egy kis feszültség, a nyelviskola igazgatója bejött az első foglalkozásra, ő mutatott be, mondott néhány biztató szót, azután elköszönt. Van egy kis gyakorlatom a kezdeti zavar oldásában, angolul majd oroszul elmondtam az ilyenkor szokásos rövid szövegemet, amelybe néhány tréfás megjegyzést is szőttem, ez rendszerint jó hatást kelt, a nevetés segít összehozni az embereket. Itt azonban nem nevetett senki, ez elbizonytalanított egy kicsit, de gyorsan rájöttem, hogy a nyelviskola menedzsere erősen túlzott, amikor azt mondta, hogy a tanfolyam résztvevőinek van némi angol és orosz nyelvismerete. Nem volt, vagy olyan minimális, ami kevésnek bizonyult a tanításhoz. Így aztán maradt a mutogatás, néha egy-egy angol vagy orosz szó a legközismertebbek közül.
    Amikor először találkozom egy csoporttal, mindig fölmérem, hogy mire lehet számítani, kik lehetnek, akik valóban tanulni akarnak, és föltehetőleg fognak is. Mert eléggé lehangoló ám, amikor a második-harmadik foglalkozástól fogyni kezd a csoport, s ha húszan kezdjük, jó, ha hárman-négyen fejezzük be a tanfolyamot. Igen gyorsan meg tudom különböztetni a leggyakoribb típusokat: leghamarabb a szépasszony ismerhető föl, ő már a második foglalkozásra sem jön el, hiszen esze ágában sincs tanulni, neki a tanfolyam csak alibinek kell, hogy kimaradásait legalizálja. A másik jól felismerhető típus az elfoglalt vezető, aki minden második-harmadik foglalkozásra jön el, és még jó, ha csendben megül, hiszen a többiek már előbb járnak az anyagban, és nem követeli, hogy ott folytassuk, ameddig ő eljutott. Ott vannak végül a reménytelenül tehetségtelenek, akik néhány hétig küszködnek a nyelvvel, de a kudarcok lassanként felőrlik elszántságukat, és egyszer szép csendben kimaradnak.
    Ez a csoport azonban más volt. Hiányzott a szépasszony és az elfoglalt vezető, sőt a reménytelen nyelvi antitalentum is. Egyáltalán nem tudtam, hogy mire számíthatok, és a bizonytalanság ösztönzően hatott rám. Rutinról egyébként sem lehetett szó, hiszen mást csináltam, mint eddig, nem a megszokott angol szövegeket daráltam magyaroknak, szinte mindent magamnak kellett kitalálnom.
    Amikor egy-egy csoporttal elkezdem a munkát, bevallom, különös figyelemmel szoktam szemügyre venni a nőket. Nem kell rosszra gondolni, mindig ügyelek rá, hogy kapcsolatunk megmaradjon a tanár-tanuló viszony keretei között, pedig néha észreveszem, hogy egyik-másik hölgynek nem volna ellenére tágítani ezeket a kereteket. A férfiakat a kínai csoportban is összefolyó szürke masszának láttam, ez azért is könnyű volt, mert első látásra szinte megkülönböztethetetlenül hasonlítottak egymásra, csak később és lassanként bontakoztak ki egyéni vonásaik. A négy nőt azonban már az első alkalommal gondosan szemügyre vettem.
    Volt közöttük egy kis vakarcs, előreálló metszőfogakkal, szemüvegesen, lehetett vagy harminc kiló, a haja rövidre vágva, éppen csak a nyakáig ért, a kora pedig akármennyi lehetett tizenhat és negyven között, ez a névsorból nem derült ki, de nem is érdekelt. Egy lapos arcú, inkább mongolos külsejű nő ült mindig mellette, szinte sohasem beszélgettek, még a szünetekben sem, ha egyáltalán fölálltak a helyükről, és kimentek a folyosóra. Mögöttük egy mosolygós, kerek képű, szintén szemüveges nő ült, mindig szürke kosztümszerű ruha és fehér blúz volt rajta. Ő beszélt a legtöbbet, néha még a foglalkozások közben is megszólalt félhangosan, egyik-másik férfi ezért olykor hátra is fordult, és összeráncolt homlokkal szemrehányó tekintetet vetett rá.
    Mellette pedig, nos, mellette Jin Csin-ling ült, akiről még most sem tudok megindultság nélkül beszélni, s akiről ez az egész történet szól. Amikor először hallottam tőle ezt a nevet, a nálunk szokásosnál egy kissé magasabb hangon kiejtve, úgy éreztem, az a pici csengő szólalt meg, amellyel gyerekkoromban a szüleim jelezték karácsonykor, hogy megjött a Jézuska, beléphetek a szobába, ahol feldíszítve várt a karácsonyfa. Nekem mindig az alacsony, vékony nők tetszettek, és ő ilyen volt, de a termete arányos, az arca pedig… nehéz visszafogni a jelzőket, ha leírnám, amit szeretnék, azt hinnék, az elfogultság szól belőlem. Tehát csak annyit, hogy rendkívül finom vonásai voltak, amilyeneket csak egy több ezer éves kultúra tud kialakítani egy ember arcán. Mandulaszemei mosolyogtak akkor is, ha komolyan nézett maga elé, az egész arca egyetlen finom mosoly volt, egy megértő, lágy és ugyanakkor távolságtartó mosoly. A haja hollófekete, fényes és sima, középen elválasztva, és két copfot font belőle, amelyek valamivel lejjebb értek a vállánál, de elöl a homlokánál és kétoldalt a fülénél szabadon maradt néhány szál, bizonyára szándékosan, és ez az apró rendetlenség csak kiemelte arcának szabályos szépségét.
    Folytathatnám még a leírást, de azt hinnék, túlzok, és bizonyára igazuk is lenne. Más talán nem tartaná ilyen szépnek, én azonban elfogult vagyok még most is, amikor már elvesztettem, és volna rá okom, hogy valami ellenszenveset keressek benne, hogy kevésbé fájjon a veszteség.
    Arról szó sincs, hogy villámcsapásszerűen hatott volna rám, az első pillanatban csak megállapítottam, hogy csinos, sőt szép, és már el is vonta a figyelmemet a tanítás. De beszéd közben mind gyakrabban tekintettem rá, néha azon kaptam magam, hogy neki magyarázok, erővel kellett másfelé fordítanom a tekintetemet. Kezdetben ennek sem tulajdonítottam nagy jelentőséget, hiszen kétségkívül az ő arca volt a legkellemesebb látvány a teremben. Jobb volt őt néznem, mint a kis vakarcsot az előreálló egérfogaival, vagy valamelyik őszülő, kopasz férfit, aki a nagy buzgalomtól félig nyitva felejtett szájjal itta a szavaimat.
    Hetente kétszer találkoztunk, a foglalkozás egy húszperces szünettel két óráig tartott. Én megszoktam, hogy a húsz percet nem kell egészen komolyan venni, ha jóízű beszélgetésbe fogtunk a tanítványaimmal, a szünet néha egy fél óráig is eltartott. A kínaiak azonban figyelték az órájukat, és a huszadik percben már mind bent ültek a helyükön, muszáj volt folytatni a foglalkozást. A fegyelmezettségük és a szorgalmuk ellen nem lehetett kifogásom, igaz, nekik fontos volt, hogy minél hamarabb megtanulják a nyelvet, elég szép summát fizettek, kapni is akartak valamit a pénzükért.
    Nem én diktáltam az iramot, hanem ők, és ez az iram fantasztikus volt. Soha nem értem még el nyelvtanfolyamon ilyen eredményeket, valósággal hajszoltak és hajszolták magukat is, minden alkalmat megragadtak, hogy bővítsék a nyelvismeretüket, és három-négy hét múlva, amikor a százhúsz órás tanfolyamnak szinte még az elején tartottunk, ők már mondatokat formáltak, alkalmazni próbálták a tanult szavakat és kifejezéseket.
    Úgy a negyedik héten járhattunk, amikor az egyik szünetben odamentem Jin Csin-linghez, és valami ürüggyel ártatlan beszélgetést kezdeményeztem. Egy másik nővel állt a folyosón, azzal, akiről már mondtam, hogy örökké nevetett és néha fecsegett is az órákon. Egy kicsit meglepte őket, hogy beszélgetni kezdtem velük, nem nagyon néztek rám, elfordították a tekintetüket, néha egymásra villant a szemük és mosolyogtak. Nem mindig válaszoltak a kérdéseimre, lehet, hogy nem értették, amit mondtam. A férfiak néha odapillantottak ránk, a tekintetük nem árult el érzelmeket.
    A következő alkalommal próbáltam egy kis csoportot szervezni magunk köré, mert mindvégig éreztem a lányokban valami feszültséget, és tartottam tőle, hogy olyasmit teszek azzal, hogy odaállok velük beszélgetni, ami az ő felfogásuk szerint nem helyénvaló. Lassanként össze is verődött egy négy-öttagú laza csoport, olyanokból, akik hajlandók voltak beszélgetni, bár ezt csak némi túlzással mondhatom, ugyanis ha én nem szóltam hozzájuk, vagy nem kérdezgettem őket, pillanatokon belül beállt a csend.
    Többnyire tehát én vittem a szót, a szünetekben is tanítottam őket, csak egy kicsit oldottabban, a nőknek például virágneveket adtam, ezzel tudtam először megnevettetni őket. Egyébként nemigen nevettek a tréfáimon. Jin Csin-linget Barackvirágnak neveztem, magam sem tudom, miért, ez jutott eszembe, pedig nem volt olyan fehéren vagy rózsaszínűen hamvas, mint a barack virága, a bőrének inkább valami enyhén sötét árnyalata volt, talán azért, mert, mint utóbb megtudtam, délről, Kanton mellől, szinte már trópusi vidékről jött, ahol barack egyébként nem terem. Először nem is tudta, hogy milyen virágról van szó, csak később, képen mutattam meg neki.
    Karácsony és újév között három foglalkozás elmaradt, és akkor kezdtem érezni, hogy Barackvirág hiányzik nekem. Pedig nem volt szomorú és magányos karácsonyom, a szentestét a szüleimnél töltöttem a zuglói kertes házban, ahol a gyerekkorom eltelt. A bátyám volt még ott a feleségével és a két gyerekével, 25-én pedig elmentem Kecskemétre a lányomért, és csak 26-án délután vittem vissza.
    Ám hiába voltak sokan körülöttem, gyakran azon kaptam magam, hogy Barackvirágra gondolok, kicsit szórakozott, figyelmetlen lehettem, de a többiek ezt annak tulajdonították, hogy még nem hevertem ki a válást, igyekeztek a kedvemben járni és felvidítani. Szilveszterre meg a bátyám hívott meg magukhoz Szentendrére, nagy társaság gyűlt össze náluk, volt ott egy nő, akit nekem szántak partnerül, jókedvűen töltöttük el az éjszakát, ittam egy keveset, hülyéskedtem, bolondoztam neki, bár úgy gondolom, hogy egy kicsit többet várt tőlem, mint hogy szórakoztatom és táncolok vele.
    Az újév utáni első foglalkozásról hiányzott a Barackvirág mellett ülő nő. Kérdezgettem, hogy mi történt vele, de csak annyit mondtak, hogy nem is fog jönni, abbahagyja a tanfolyamot. A kérdésemre, hogy miért hagyja abba, kitérő válaszokat adtak, hogy „El kellett utaznia”, „Más dolga van”. És hasonlókat. Már tudtak annyira magyarul, hogy ilyeneket mondjanak, sőt ezeknél bonyolultabb mondatokat is szerkesztettek.
    A véletlen úgy hozta, hogy a padtársnője távollétében Barackvirág a szünetben néhány percig egyedül maradt, és tanúk nélkül válthattam vele néhány szót.
    Először az eltűnt nőről kérdeztem, és néhány kitérő válasz után azt mondta, hogy „Csung-innek el kellett utazni.” Tovább faggattam, hogy hová utazott, miért, és ki határozott úgy, hogy el kell utaznia, de a további kérdéseimre nem kaptam választ.
    Rossz sejtelmem támadt, addig azt hittem, hogy a kínaiak mind egyénileg jöttek el otthonról, mindenki a maga gazdája, a csoport véletlenül verődött össze, és a tanfolyamon kívül csak egymás kölcsönös segítése, az emigránslét nehézségeinek enyhítése tartja össze őket. De most mintha olyasmi tárult volna föl előttem, amit nem értettem, mintha valami titokzatos hatalom mutatkozott volna meg egy pillanatra. Ijedten, sőt egy kissé túljátszott ijedtséggel megkérdeztem, hogy vajon róla, Barackvirágról is dönthet-e valaki úgy, vagy dönthetnek-e valakik, hogy el kell utaznia, mire elmosolyodott, az ijedt hangomból megértette, ha korábban még nem tudatosult benne, hogy nem közömbös a számomra, és azt válaszolta, hogy vele ez nem fordulhat elő.
    A beszélgetésünk néhány percig tartott csupán, de valami bizalmasságot teremtett közöttünk. Barackvirág attól kezdve rám mosolygott, ha a szünetben odamentem hozzá. Senki sem ült mellé Csung-in távozása után, s attól kezdve a szünetekben is egyedül maradt, én pedig most már nem törődve semmivel, majdnem minden alkalommal csak vele beszélgettem, a korábbi kis csoport is elmaradozott mellőlünk.
    Nem tudom, hogy mi tartott vissza egészen január közepéig, hogy randevúra hívjam Barackvirágot, talán az önkéntelen félelem a mélyebb kapcsolattól, vagy a viszszautasítástól, esetleg attól, hogy egyszerűen elmarad a tanfolyamról. Lélekben fölkészültem a visszautasításra is, csak arra nem, amit válaszolt.
    „Nem tudom – mondta, amikor arra kértem, hogy a tanfolyamon kívül is találkozzunk. – Nem tudom, hogy megtehetem-e.”
    Kezdtem győzködni, faggattam, hogy mit jelent, hogy nem tudja, az a fontos, hogy akarja-e vagy sem, és ugyan miért ne akarná, hiszen két független felnőtt ember… ő meg csak nézett, mosolygott egy kicsit, és nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené. Próbáltam valami ígéretet kicsikarni tőle, hogy ha most nem tudja, mikor fogja tudni, amire ismét meglepő választ adott: „Csütörtökön megmondom.”
    Ez hétfőn volt. Megkérdeztem, hogy talán engedélyt kell kérnie valakitől, hogy eljöjjön velem sétálni, vagy beüljünk egy presszóba, de nem válaszolt, mintha ezt sem értette volna.
    Csütörtökön nehezen vártam ki a szünetet, már az óra előtt beszélni akartam vele, de többen együtt érkeztek, és nem volt rá alkalmam. Persze félrehívhattam volna, de valami meggátolt benne, félelem volt, utólag már tisztáztam magamban, akkor inkább azt hittem, hogy a szokásaikhoz alkalmazkodom. Nem magamat féltettem, Csung-in váratlan távozása óta mindig élt bennem az aggodalom, hogy egyik napról a másikra elveszíthetem Barackvirágot, s ha majd megkérdezem, hogy hol van, róla is olyan választ kapok, hogy „El kellett utaznia”. A szünetben, amikor végre kettesben maradtunk, mosolyogva közölte, hogy nincs akadálya, hogy találkozzunk. Megkérdeztem, hogy hová menjek érte, de a lakcímét nem árulta el, és arra kért, ne kocsival jöjjek. Egy presszót javasoltam, de húzódozott, hogy ő nem szívesen megy be egyedül, végül abban maradtunk, hogy az Astoria sarkán várom.
    Én megszoktam, hogy a nők rendszerint késnek az ilyen randevúkról, Barackvirág azonban pontos volt, szerencse, hogy néhány perccel korábban odamentem. Később előfordult, hogy ha valami közbejött, és akár csak egy-két percet késtem, nem várt meg, mert mint mondta, „Egy nőnek szégyen egyedül álldogálnia az utcán”.
    Valami bársonyszerű anyagból készült zöld kabát volt rajta, a fején színes kötött sapka, a két copfja kilógott alóla, úgy nézett ki, mint egy diáklány, csak a táska hiányzott a kezéből.
    Elsétáltunk a Duna-partra, az Erzsébet hídnál lementünk egészen a rakpart szélére. A vízen jégtáblák úsztak, néha szürkésfehér sirályok ültek a sodródó jégre. A budai hegyek felől dermesztően hideg szél fújt, a Belváros utcáin már nem láttunk havat, de itt még kerülgetnünk kellett néhány szürkére koszolódott kupacot.
    Nagyon egyszerű, hétköznapi dolgokról beszéltünk, de úgy éreztem, minden nagyon fontos, amit Barackvirág elmond magáról. Most végre engedett a tartózkodása, s igaz, sokat kellett kérdezgetnem, de egy kissé közlékenyebb lett. Elmondta, hogy Kanton mellett lakott „egy alig kétszázezer lakosú kisvárosban”, az apja meghalt néhány évvel a születése után, neki még egy testvére van, az anyja egyedül nevelte őket, a család támogatásával. „A család tagjai Kínában nagyon segítik egymást – mondta. – Nem felejtik el a rokonságot, tudják, hogy kik voltak az őseik. Úgy gondolják, hogy az ősök segítik az élőket, ha azok jól viselkednek.” Megkérdeztem, hogy ő hisz-e ebben, de úgy nézett rám, mintha nem értené. És úgy nézett rám akkor is, amikor arról kérdeztem, hogyan sikerült elutaznia Kínából. Azután csak ennyit mondott: „Repülőgépre ültem, és eljöttem.” „Ez ilyen egyszerű ma nálatok?” „Ilyen egyszerű volt.”Láttam, nem örül neki, hogy a beszélgetés ebbe az irányba fordult, szófukarabb lett, csak nehezen tudtam kihúzni belőle egy-két tőmondatot.
    A kabátja elég vékony volt, a metsző szél átfújt rajta, nekem vastag télikabátom van, csak az arcom fázott, de ő már egész testében remegett, kissé duzzadt ajkai elkékültek, a kezét bedugta a kabátja ujjába, nem szólt, hogy fázik, de a vacogása elárulta. Egy kis bűntudatom támadt, hogy csak a saját kérdéseimmel törődöm, és nem veszem észre, hogy közben megfagy mellettem. Gyorsan fölmentünk a rakpartról, átvágtunk a villamossíneken, egy presszót kerestem, ahol leülhetünk és megmelegedhet egy kicsit. Megdörzsöltem a kezét, ezt egy kissé vonakodva hagyta, de amikor kézen fogva akartam vele továbbmenni, kihúzta az ujjait a kezemből.
    Kávét ittunk, konyakot is akartam rendelni, hogy gyorsabban fölmelegedjünk, de nem fogadta el. Azután magamról beszéltem, tréfálkoztam, és nagyon örültem, hogy néhányszor sikerült megnevettetnem.
    Háromkor találkoztunk, fél hatkor hirtelen az órájára nézett, és azt mondta, hogy mennie kell. Persze marasztaltam volna, jól éreztem magam, és úgy láttam, ő is szívesen van velem, de hajthatatlan volt. „Megígértem, hogy hat órára hazamegyek” – mondta, de hogy kinek ígérte meg, azt nem árulta el. Néhány perccel fél hat után el is indultunk, elkísértem egy darabon, de nem hagyta, hogy egészen hazáig menjek vele. Búcsúzáskor meg akartam csókolni, no nem valami szenvedélyes csókra kell gondolni, inkább óvatosan amolyan búcsúpuszinak szántam, de erre az ártatlan mozdulatra is valami furcsa riadt-méltatlankodó hanggal reagált, eltolt magától, és sietősen otthagyott.
    Legközelebb egy kis aggodalommal kerestem, bár igazából egyáltalán nem éreztem bűnösnek magam. Örömmel láttam, hogy nem neheztel, sőt mintha még kedvesebb lett volna. Ami addig szinte sohasem történt meg, nem csak passzívan vett részt a beszélgetésben, nem csak válaszolgatott, ha kérdeztem, hanem ő kezdeményezett, valósággal elbűvölt, mintha nem is ugyanaz a tartózkodó, nehezen szóra bírható nő lett volna, akit megismertem.
    Lehet, hogy vázlatosnak, elnagyoltnak látszik ez az írás, talán valaki kifogásolhatná, hogy egyetlen dologról szól, arról, hogyan alakult a kapcsolatom Barackvirággal, pedig hát éltem, dolgoztam két találkozásunk között is, elvégeztem a munkámat az iskolában, a különóráimat is megtartottam, megvolt a kapcsolatom a szüleimmel és a testvéremmel, a lányomat is rendszeresen látogattam Kecskeméten, mert Edit eléggé felvilágosult volt ahhoz, hogy ne akarja sem elzárni, sem elidegeníteni tőlem. Egyáltalán, amióta Barackvirággal megismerkedtem, még Editre és a férjére is más szemmel tudtam nézni. Nem mondom, hogy összebarátkoztunk, mert ez nem lenne igaz, de néha már beszélgettünk, mint távoli ismerősök, ha véletlenül összefutnak valahol. Mindent úgy csináltam, mint addig, csak valahogy minden veszített a jelentőségéből.
    Amikor a tanfolyam befejeződött, féltem egy kicsit, hogy Barackvirág eltűnik előlem, például még mindig nem tudtam pontosan, hogy hol lakik. Követhettem volna, amikor elváltunk, de tisztességtelennek éreztem, hogy kémkedjek utána, ha ő nem akarja elárulni a lakcímét. Azt is csak a tanfolyam vége felé árulta el, hogy valami egészségügyi képesítése van, asszisztens, védőnő vagy ápolónő, vagy mind a három együtt, az ördög tudja, hogy Kínában milyen szisztéma szerint képezik őket. Azt pedig még később árulta el, hogy varrónőként dolgozik valami féllegális (ezt csak én gondoltam) vállalkozásnál, amelynek kínai a tulajdonosa, ingeket varrnak, gyaníthatóan nem napi nyolc órában, egy alagsori műhelyben. Bár egyáltalán nem panaszkodott, elhatároztam, hogy kihozom onnan. Csak vasárnap délutánonként találkozhattunk, és hat, később hét órára mindig hazament. A találkozásainknak is kialakult valamiféle megszokott forgatókönyve: séta, pláne amikor már enyhülni kezdett az idő, beszélgetés egy kis presszóban, de igyekeztem, hogy ne váljon mindez megszokottá, talán az Edittel elrontott kapcsolatom emléke kísértett, ezt az új kapcsolatot igyekeztem megóvni a megszokástól. Lassanként bejártuk a várost, egyszer Szentendrére is kivittem, bár egy kissé tartottam tőle, hogy a bátyámmal találkozom, vagy valakivel a családból. Még nem beszéltem eddig nekik Barackvirágról, csak akkorra terveztem ezt, ha beleegyezik, hogy összeházasodjunk. Annyira még nem tudott magyarul, hogy színházba vagy moziba vihettem volna, de egyszer elmentünk egy délutáni Liszt-Bartók hangversenyre, amikor kérdezgettem, hogy tetszett-e neki, azt válaszolta, hogy igen, de nem voltam biztos benne, hogy nem csak udvariasságból mondja.
    Érzelmekről nem sok szó esett, pedig nyilvánvaló volt, hogy a hosszas együtt járásnak előbb-utóbb el kell vezetnie valahová. Nem vagyok túlságosan rámenős, szeretem a hosszas ismerkedést. Ezt a nők nem mindig értik, volt olyan ismerősöm, aki pár találkozás után nyíltan nekem szegezte a kérdést, hogy mi a célom ezekkel a randevúkkal.
    Barackvirág nem volt ilyen, ha csak rajta múlik, talán évekig is eljárt volna velem abban az ártatlan, baráti viszonyban, ami akkor jellemezte a kapcsolatunkat. Lehetséges, hogy úgy érezte, kiszabadul egy pár órára valamiből, ami túlságosan ránehezedett, talán unta már a honfitársait, és ugyanezt érezte, amiről már szót ejtettem korábban: őt is vonzotta, ha új embereket, kultúrákat ismerhetett meg, és mindezt akkor én jelentettem neki. Bár nem hiszem, hogy ezt így megfogalmazta volna magának, nekem legalábbis sohasem mondott ilyesmit. Igaz, a nyelvi akadályok miatt sem lehetett szó közöttünk bonyolultabb dolgokról. Semmin sem vitatkozott, legföljebb közölte valamiről, hogy nem lehet, és arra nem is tudtam rávenni, amit viszont lehetett, azt megtette ellenvetés nélkül. Sohasem ellenkezett öncélúan, csak azért, hogy az ő akarata érvényesüljön.
    Talán fölmerül valakiben a gondolat, hogy egy huszonnyolc éves férfi hogyan bírja ilyen sokáig a plátói szerelmet, amilyen a miénk volt abban az időben. Azért ezzel a plátói jelzővel kapcsolatban el kell mondanom, hogy Barackvirágra nem csak mint valami eszményi szerelem tárgyára tekintettem, nagyon is gyakran gondoltam rá, hogy milyen lehet ágyba bújni vele, néha el is képzeltem, és szenvedtem, mint egy kielégítetlen kamasz, de éppen az segített át a legnehezebb időszakokon, hogy szerelmes voltam, és tudtam, bár erre kevés konkrét jel mutatott, hogy Barackvirág egyszer az enyém lesz, és véget ér a várakozás. És persze tudtam azt is, hogy ha követelőzni kezdek, valószínűleg igen gyorsan elveszíthetem, néhány ártatlan kezdeményezésem sikertelensége figyelmeztetett erre.
    Április elején azonban úgy éreztem, eljött az ideje, hogy dűlőre vigyem a dolgot, és megmondjam neki, hogy feleségül akarom venni. Valóban döntő elhatározás volt, hiszen tudtam, ha visszautasít, az a kapcsolatunk végét jelenti. De a dolgok nem mehettek a végtelenségig a régi útjukon, túlságosan határozatlannak, hogy ne mondjam, gyávának kezdtem érezni magam, aki nem meri kezébe venni sorsa irányítását, és attól féltem, Barackvirággal is úgy járok, mint Edittel jártam; mire felocsúdom, el is veszítem. Hiszen elég sok kínai él Budapesten, miért ne venné el valaki közülük Barackvirágot. Ez a gondolat addig nem is fordult meg a fejemben, de most egyre jobban nyugtalanított, bár azt is sejtettem, hogy ha lenne valakije a honfitársai között, aligha töltené velem a vasárnap délutánokat.
    Legközelebb, amikor éppen egy presszóban ültünk, amely hetek óta amolyan törzshelyünkké vált, megfogtam a kezét, és bár azonnal visszahúzta volna, nem engedtem el. Riadt csodálkozó tekintettel rám pillantott, mandulaszemei tágra nyíltak, a kezén apró remegések futottak át, nem tudtam, hogy az izgalomtól-e, vagy azért, mert szerette volna, ha elengedem. Megszorítottam az ujjait, ebből a határozott mozdulatból megértette, hogy nem akarom elengedni. A tekintetét lesütötte, a lélegzése gyorsabb lett, hegyes ki mellei szaporán emelkedtek-süllyedtek a tarka mintás blúz alatt.
    „Hónapok óta ismerjük egymást – kezdtem, nem valami szellemesen, de én is izgatott voltam, és egyébként is igyekeztem egyszerű szavakkal elmondani, amit akartam, hogy biztosan megértse. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, ez a néhány hónap életem szép szakasza volt.” Elhallgattam egy pillanatra, bár nem nagyon hittem, hogy mond valamit. Nem is mondott, csak a keze kiszabadítására tett még egy bátortalan kísérletet, de most sem engedtem el. Hosszú beszédre készültem magamban, szerettem volna elmondani, hogyan tűnt föl nekem már az első napon a tanfolyam hallgatói között, hogy örültem, amikor beleegyezett, hogy vasárnaponként találkozzunk, és féltem, amikor Csung-in eltűnt, hogy hirtelen elveszíthetem, és hogyan érett meg bennem az elhatározás, hogy egy korábbi csalódás, sikertelen házasság után újrakezdem – vele. Ezt akartam elmondani, de amikor az arcára néztem, amely nem egyszerűen szép volt, hanem gyönyörű, csak annyit tudtam kinyögni: „Nagyon szeretlek, Barackvirág. Szeretném, ha a feleségem lennél, együtt akarok élni veled.” Fölemeltem a kezét az asztalról és megcsókoltam. Barackvirág elpirult, a szeme gyanúsan csillogni kezdett, és amikor elengedtem a kezét, úgy dugta az asztal alá, mintha el akarná rejteni előlem, és zavartan körülnézett, mintha azt fürkészte volna, látta-e valaki, hogy mi történt.
    „Ilyet nem szabad – mondta végül, és még mindig piros volt az arca. – Ez csúnya, ez megalázó!”
    Most láttam először haragosnak, vagy legalábbis nagyon felindultnak. Megijedtem, nem értettem, hogy miért haragszik.
    „Őszintén és nyíltan akartam beszélni – mondtam csodálkozva. – Ezért nem szabad megharagudnod.”
    „Kézen fogni… megcsókolni… – válaszolta egy kissé higgadtabban, és a pirosság lassan eltűnt a homlokáról, amelyre most is rálógott néhány szál a hajából. – Az emberek azt gondolják…”
    Nevetni lett volna kedvem, meg egy kissé bosszankodtam is, megkérem a kezét, de meg se hallja, csak arra gondol, mit szólnak az emberek, ha megfogom és megcsókolom a kezét.
    „Az emberek nem törődnek velünk, nézz körül, senki sem figyel ránk. Vagy ha mégis, nem gondolnak semmi rosszra, csak arra, hogy szeretlek, és ez igaz is, és szép…”
    A szavamba vágott, amit azelőtt talán sohasem tett meg: „Nálunk ez szégyen… megvetik az olyan nőt…”
    „De nem nálatok vagyunk.”
    „Én egy kicsit mindig Kínában vagyok” – felelte, azután hallgattunk egy darabig.
    „Nem válaszoltál a legfontosabbra – mondtam végül. – Hiszen megkértem a kezed, azt akarom, hogy a feleségem légy. Erre mondanod kell valamit.”
    Ismét olyan választ adott, amire a legkevésbé számítottam: „Nem tudom, lehetek-e a feleséged. Meg kell kérdeznem Vang bácsit.”
    „Tessék?” Azt hittem, valamit nem értett meg, vagy eltévesztette a választ.
    „Meg kell kérdeznem Vang bácsit” – ismételte egy kissé hangosabban.
    „Megkérdezni? És ki az a Vang bácsi? – Olyan hirtelen vetettem hátra magam, hogy a szék nagyot reccsent alattam. – Mi köze ehhez Vang bácsinak, akárki legyen is?”
    „Vang bácsi az apám testvére. Megígérte anyámnak, hogy vigyáz rám idegenben, és én is megígértem, hogy engedelmeskedem neki.”
    „Azt is tőle kérdezted meg, hogy találkozhatsz-e velem?”
    Bólintott.
    Egy pillanat alatt átfutott az agyamon, hogy ha Vang bácsi megengedte, hogy vasárnaponként együtt töltsünk néhány órát, akkor miért lenne az ellen kifogása, hogy…? De hát egy ismeretlen kínai engedélyétől függ, hogy feleségül vehetem-e Barackvirágot?
    Legszívesebben azt mondtam volna, hogy hagyja a francba Vang bácsit meg a többieket, hiszen ki akadályozhatja meg, hogy feleségül jöjjön hozzám, ha akar, de akkor eszembe jutott, amit néhány perccel azelőtt mondott: „Én egy kicsit mindig Kínában vagyok.” Legalábbis egyelőre – tettem hozzá magamban. Ha ezek a játékszabályok, hát játsszunk ezek szerint, amíg lehet és érdemes, azután majd meglátjuk.
    
    II.
    
    Van a rendőrségen egy ismerősöm, ott dolgozik, ahol a külföldiek ügyeivel foglalkoznak, két évig együtt tanítottunk, azután ő otthagyta a tanári pályát, többet ígértek neki a rendőrségen, német-angol szakos, szükség volt a nyelvtudására. Jó régen nem láttam, de most fölhívtam egyik délután, és elmondtam, hogy szeretnék beszélni vele. Egy sörözőben találkoztunk, nem messze az Andrássy úti munkahelyétől. Örvendeztünk egymásnak egy darabig, én az iskoláról meséltem, azután kölcsönösen panaszkodtunk egy sort, hogy kevés a fizetésünk, szégyen, hogy csak ennyire becsülik a munkánkat, azután jó félóra múlva kezdtünk kifogyni a szóból, és akkor rátértem, amiért tulajdonképpen ezt a találkozást összehoztam: a Barackvirággal tervezett házasságomra. Röviden elmondtam neki megismerkedésünk és kapcsolatunk történetét, a Barackvirág név nagyon tetszett neki, bár mint mondta, ő inkább japánosnak érzi, kínaiakra kevésbé illik, de erről nem vitatkoztam. Amikor a házassági terveimre tereltem a szót, lassanként elkomorodott, fura grimaszokat vágott, az állát simogatta.
    Végül nem álltam meg szó nélkül: „Valami baj van?”
    „Nem tudom – felelte gondterhelten. – De te aztán értesz hozzá, hogy feladd a leckét az embernek!”
    „Szerintem egészen természetes dolog, hogy külföldiek idejönnek, és…”
    Hirtelen elővettem Barackvirág fényképét, amit egy automatában csináltattunk nem sokkal korábban. „Ő az” – mondtam büszkén, és elébe tettem a képet. Egy kicsit meg is sértődtem, amikor éppen csak rápillantott, és annyit mondott: „Csinos”.
    Eltettem a képet, és vártam a folytatást. Volt kollégám hallgatott egy darabig, érezhetően kereste a szavakat, mint utóbb kiderült, azért, hogy minél kíméletesebben adja tudtomra, amit mondani akart. Sőt, nem is tért rögtön a tárgyra, egy történetet kezdett mesélni.
    „Évekkel ezelőtt – mondta –, amikor még nem is dolgoztam a KEOKH-ban, nekem is úgy mesélték később, egy eszperantista levelezni kezdett egy mongol lánynyal, akinek mellékesen szólva nem is akárkik voltak a szülei, az apja legalábbis valami magasabb állást töltött be. Szóval az eszperantó összehozta őket, levelek jöttek-mentek, szerelem lett a dologból, a részleteket mellőzöm, a lány ideutazott, összeházasodtak, nemsokára meg is született az első gyerekük. Igen ám, de a fiú anyja nem volt elragadtatva, hogy mongol menye van, nyilván sok mindenben eltért a gondolkodásmódjuk, a háztartással kapcsolatban és másban is, végül az anyós, hogy hogy nem, valahogy a mongol követség tudomására hozta, hogy nincs megelégedve a menyével, azok meg nem sokat gatyáztak, közölték az asszonykával, hogy panasz van rá, nem megfelelően viselkedik, indulás hazafelé! Rémült kapkodás, rohangálás kezdődött, a férj bizonygatta, hogy ő nagyon meg van elégedve, az anyós szava majdnem súlyosabbnak bizonyult. Az sem hatott meg senkit a követségen, hogy az aszszonynak pár hónapos gyereke volt, mondták neki, hogy vigye magával vagy hagyja itt, de neki mennie kell. Ez már a nyolcvanas évek elején volt, végül is az asszony itt maradt, de nem volt könnyű elintézni. Ha nincs a gyerek… hát, nem tudom… lehet, hogy a mongolok előkaptak volna valami egyezményt, amelynek alapján a nőt haza kellett volna küldeni, de a gyerek végül eldöntötte a kérdést.”
    „És mi a köze ennek a történetnek az én ügyemhez?” – kérdeztem egy kis szünet után.
    Cigarettára gyújtott, és rendelt még két üveg sört.
    „Közvetlenül semmi – mondta, és most rövid kefehaját kezdte simogatni. – Csak azt akartam vele érzékeltetni, hogy mennyi váratlan nehézség bukkanhat föl.”
    „Ha arra gondolsz, hogy a családom mit szól hozzá, afelől teljesen nyugodt vagyok. Végső soron nem is tartozik rájuk, de tudom, hogy megértőek lesznek, és tiszteletben tartják…”
    „Nem arra gondoltam – felelte. – Elég bonyolult és időigényes ez a dolog önmagában is. Egyébként milyen alapon van itt a te… menyasszonyod?”
    „Fogalmam sincs. De biztos, hogy van valamilyen engedélye.”
    „És meddig érvényes az az engedély? Tudod, hány külföldi él Magyarországon illegálisan, lejárt engedélyekkel, érvénytelen útlevéllel vagy bármiféle papír nélkül?”
    Hirtelen rossz érzésem támadt, hátha bajt okozok Barackvirágra, rendőr helyett inkább ügyvédtől kellett volna tanácsot kérnem. Szerencsére tényleg nem tudom, hol lakik, a nevét pedig nem fogom elárulni. Csak Barackvirágként említettem addig. A volt kollégám azonban nem akart megtudni semmi közelebbit róla.
    „Lehetséges, hogy egy házasság olyan szerencse lenne neki, mintha megütné a főnyereményt – mondta elgondolkozva. – Megkaphatná a letelepedési engedélyt, munkát vállalhatna legálisan, járnának neki a társadalombiztosítási szolgáltatások…”
    Nevettem: „Egyáltalán nem igyekezett, hogy feleségül vétesse magát velem, ha erre gondolsz.”
    Megcsóválta a fejét.
    „Ki tudja? – mondta. – Lehet, hogy észre sem vetted… no meg ne sértődj, nem állítom, hogy… és ez valóban nem a kínaiak stílusa. Érdekes különbség, akár egy szociológiai tanulmány témája is lehetne, hogy egyes országok polgárai igyekeznek egyénileg beilleszkedni, mások meg, például a kínaiak, azonnal kialakítják a maguk közösségét. Ahol egy megveti a lábát, ott hamarosan megjelennek mások, rokonok, családtagok, egész kis kolónia. Még az sem biztos, hogy az a bizonyos Vang bácsi beleegyezik a házasságotokba, viszonylag ritkán történik meg, hogy összeházasodnak a befogadó ország lakosaival. Ha nem veheted el Barackvirágot, nyugodj bele, hogy elveszíted, mert úgysem tehetsz semmit.”
    Ittunk, én hallgattam, nem igen tudtam, hogy mit mondjak. Sokáig szótlanul szopogattuk a sörünket, már a második üveg alján is alig maradt valami.
    „Értesz hozzá, hogy lelkesítsd az embert” – szólaltam meg végül szemrehányóan.
    Hangosan fölnevetett: „Nem árt, ha tisztában vagy a lehetőségekkel. Attól még szeretheted a te Barackvirágodat, hiszen ő aligha tehet bármiről, mások döntenek helyette. De azért ne hagyd, hogy túl sok titok maradjon körülötte. A titkok egyetlen házasságnak sem tesznek jót.”
    Már búcsúzkodni készültem, amikor megfogta a karomat.
    „Fogadj el tőlem még egy jó tanácsot! Ne hagyd, hogy Barackvirágon kívül bárki beköltözzön a lakásodba! Se Vang bácsi, se Vej sógor, se Csang unokatestvér. – Ismét nevetett, a munka után éhgyomorra megivott két üveg sör kezdett meglátszani rajta. – Mert ha megengeded, hogy egy odamenjen, a többit sem utasíthatod el, és heteken belül egy csomó rokon lakik majd a lakásodban, azt sem tudod, kicsodák… Ugyanúgy, mint a cigányok…”
    A homloka nedvesen csillogott, véreres szemeivel cinkosan hunyorított. Gyorsan kifizettem a söröket, és elbúcsúztam tőle.
    A következő vasárnap Barackvirág szokatlanul izgatott volt. Azt mondta, Vang bácsi szeretne megismerni, kér, hogy tiszteljem meg a látogatásommal. Így mondta, nyilván szó szerint adta át az üzenetet. Váratlanul ért a meghívás, de jó jelnek tekintettem, és kíváncsi voltam arra is, hogy hol lakik, milyen körülmények között él Barackvirág. De a meghívás, mint kiderült, az egyik kínai étterembe szólt, amelyet én nem ismertem. Barackvirág mutatta meg az utat, furcsa volt, hogy ő vezetett valahová a szülővárosomban. Átmentünk az utcáról nyíló helyiségen, ahol csak két asztalnál ültek vendégek a délutáni órában, majd Barackvirág egy keskeny folyosón át bevezetett egy apró helyiségbe, ahol nappal is égett a villany. Leültünk az egyetlen asztalhoz, és hamarosan egy kínai fiatalember lépett be, fehér kabátot és farmernadrágot viselt. Váltott néhány szót Barackvirággal, azután eltűnt, rólam egyáltalán nem vett tudomást. Szótlanul várakoztunk tovább, már éppen szólni akartam Barackvirágnak, hogy most mi lesz, amikor nesztelenül kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy kissé őszülő és kopaszodó, meghatározhatatlan korú kínai. Barackvirág tiszteletteljesen fölállt, fölálltam én is, a férfi rá sem pillantott Barackvirágra, de előttem meghajolt, igyekeztem ugyanolyan mozdulattal viszonozni az üdvözlését, azután leültünk, és hallgattunk néhány másodpercig. Végül a férfi Barackvirághoz fordult, és mondott neki valamit.
    „Vang bácsi – kezdte Barackvirág – nagyon örül, hogy elfogadtad a meghívását, és megtisztelted a látogatásoddal.”
    „Megtiszteltetésről csak én beszélhetek – válaszoltam. – Mindenekelőtt szeretném kifejezni köszönetemet a meghívásért, és egyúttal kérem Vang… urat, hogy nézze el nekem, ha valami olyasmit mondanék vagy tennék, ami a kínai szokásoknak nem felel meg. Ha ilyesmi előfordulna, az nem a tiszteletlenség jele a részemről, hanem a tudatlanságé. Nem volt alkalmam, hogy megismerkedjem ezekkel a szokásokkal.”
    Egy kissé talán hosszan és körülményesen beszéltem, talán Barackvirág nem is tudott mindent pontosan lefordítani, de úgy gondoltam, nem árt ezt előrebocsátanom. Részben, mert valóban elkövethetek akaratlanul is valami baklövést, részben pedig azért, hogy tudatosítsam a különbséget, azt, hogy mi részben másfajta szokások, értékrend szerint élünk, nem mintha ezt ő nem tudná, de érezze, hogy itt két azonos értékű világszemlélet találkozik. Meglehet, bonyolultnak látszik ez az okoskodás, de én akkor úgy éreztem, jól teszem, ha elmondom, és azt hiszem, nem is keltettem vele rossz benyomást.
    Barackvirág fordította a szavaimat, de olyan érzésem volt, hogy Vang bácsi tud magyarul, legalábbis megérti, amit mondok, néha már akkor bólintott, amikor még beszéltem.
    Egy darabig udvariaskodtunk, bizonygattuk, hogy melyikünknek nagyobb megtiszteltetés ez a találkozás. Én már szívesen beszéltem volna Barackvirágról, de valami azt súgta, meg kell várnom, hogy Vang bácsi térjen rá a házasságunkra. Erre elég nagy kerülőkkel került sor, Vang bácsi Magyarországot és Budapestet dicsérte, én arról beszéltem, hogy bár még nem részesültem abban a szerencsében, hogy Kínába látogassak, ez a leghőbb vágyam, hiszen annyit hallottam és olvastam csodálatos természeti szépségeiről és kultúrájáról.
    Nem tudom, mennyi idő telt el, nem mertem az órámra nézni, egyszer a korábban látott fiatalember egy üveg pálinkát és két apró poharat hozott be, olyan vékony porcelánból készültek, hogy amikor a fiatalember teletöltötte őket a kissé sötét színű itallal, kívülről meglátszott, hogy a poharak meddig teltek meg. Barackvirág nem kapott poharat, csak mi ketten ittunk egy gyűszűnyit a valószínűleg gyógyfüvekkel ízesített, kesernyés pálinkából. Vang bácsi megköszörülte a torkát, majd hosszabb beszédet mondott, amely közben Barackvirág elpirult, ebből gondoltam, hogy most tért rá találkozásunk tulajdonképpeni céljára. Barackvirág lesütött szemmel, kissé kapkodva fordított, nyilván sok mindent ki is hagyott, abból gondoltam erre, hogy mindig jóval gyorsabban végzett a magyar szöveggel, mint a nagybátyja a kínaival.
    „Vang bácsi azt mondja – kezdte – hogy mint egy apa, úgy figyeli hetek óta a kapcsolatunkat… a kapcsolatomat tisztelt magyar barátjával… és nem csalódott… és ugyanúgy megbízik… felelős az unokahúgáért, vagyis értem… a család előtt… az anyámnál… Neki megígérte, hogy vigyáz… ez nagy felelősség… nem lehetne megbocsátani, ha valami baj… valami fájdalom és csalódás…”
    Formás kis választ rögtönöztem, amely azzal kezdődött, hogy ismeretlenül is mélységes tiszteletemről biztosítottam Barackvirág távol élő édesanyját, és kifejeztem azt a reményemet, hogy minél előbb személyesen is találkozhatok vele. Barackvirág most folyamatosabban és hosszabban beszélt, magyarról kínaira láthatóan könnyebben fordított. Azután köszönetet mondtam Vang bácsinak, amiért vigyázott Barackvirágra, végül biztosítottam, leghőbb vágyam, hogy ezt a felelősséget levegyem a válláról, és ezután, mint a férje, én lehessek felelős Barackvirág boldogságáért.
    Ezután ismét Vang bácsi szólalt meg. „… nem szívesen engedem el a húgomat… – fordította Barackvirág. – De az élet rendje az, hogy a fiatalok felnőnek… nemrégen még játszani láttam a barátnőivel…”
    Néhány váratlanul gyakorlati kérdés következett ezután: hogyan tudok gondoskodni a feleségemről? Fizetek-e tartásdíjat? Őszintén megmondtam ugyanis, hogy elváltam, és van egy hároméves lányom. Vang bácsi meglepően tájékozott volt a magyarországi viszonyokban. Tudta, mi a tartásdíj, ismerte a házasságra vonatkozó törvények főbb vonásait és persze különösen a tartózkodási, a letelepedési, a munkavállalási ügyekkel kapcsolatos jogszabályokat. Különösen hosszasan faggatott a lakásviszonyaimról, megkérdezte, mekkora a lakásom, hány szoba van benne, rajtam kívül lakik-e ott valaki. A válaszok kedvére valók lehettek, mert elégedetten bólogatott.
    Amikor a beszélgetés érzésem szerint kezdett a vége felé közeledni, én is föltettem néhány kérdést: hol lakik Barackvirág? Mit és hol dolgozik? Hogyan élt Kínában?
    Rövid, de végre konkrét válaszokat kaptam. Megtudtam Barackvirág címét, és azt, hogy három honfitársnőjével lakik együtt egy bérelt lakás egyik szobájában, ingeket varr, azaz segít Vang bácsi műhelyében, cserébe a gondoskodásért. Barackvirág édesapja szerény, de köztiszteletnek örvendő köztisztviselő volt, Barackvirág maga egészségügyi iskolát végzett Kínában, akkor jött el, amikor a bizonyítványát megkapta, szabályosan, útlevéllel utazott el Kantonból, itt már várták a rokonai, főleg persze Vang bácsi.
    Még lett volna néhány kérdésem, de nem akartam mindent egyszerre megkérdezni, és akkor nem is tartottam túl fontosnak a kérdéseket, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Barackvirág a feleségem lesz. Amint ezt Vang bácsi szavai nyomán megértettem, egyszerre minden más elvesztette a jelentőségét. Az első gondolatom az volt, hogy talán hamarosan szeretkezni fogok Barackvirággal, és a hónapok óta visszafojtott vágy hirtelen olyan erővel tört rám, hogy az egész testem belesajdult.
    Már a búcsúzásra készültünk, és a közvetlen jövőről még nem esett szó. Vang bácsi nem mondta ki, ami már nyilvánvaló volt, de én szerettem volna tisztán látni, és – lehet, hogy nem elég udvariasan – föltettem a kérdést, hogy mit szól a házassági tervünkhöz.
    Vang bácsi végre kimondta, amit vártam, hogy úgy érzi, nem lenne joga nemet mondani, és bár szomorú, hogy eltávozik mellőle a saját lányaként szeretett unokahúga, anyja nevében is a beleegyezéséről biztosít. Óriási erőfeszítéssel sikerült megőriznem a nyugalmamat, csak az arcomnak nem tudtam parancsolni, és széles mosollyal megkérdeztem, hogy mikor tarthatjuk meg az esküvőt, én szeretném minél hamarabb, mert az volna a legnagyobb boldogság számomra, ha Jin Csin-linget feleségként a lakásomba vezethetném.
    Vang bácsi megvakarta a tarkóját, és nagyon egyszerűen közölte, hogy Jin Csin-linget akár holnap a lakásomba vezethetem, hiszen az élettársi kapcsolat, mint ő értesült erről, Magyarországon majdnem olyan szoros köteléket jelent, mint a házasság, amellyel ráérünk, ha a bürokratikus formaságoknak eleget tettünk. A házasság különben sem attól köttetik, hogy egy hivatalnok és a házasulandók elmondanak bizonyos szavakat, hanem attól, hogy két ember úgy dönt, hogy összekötik az életüket.
    Az étterembeli beszélgetés után először a szüleimhez mentem, és elmondtam nekik, hogy milyen változás történt az életemben. Anyám, némileg gunyorosan, megjegyezte: azt hitte, hogy a válásom után már nem tudok nagyobb meglepetést szerezni neki, de sikerült. Jól leszidott, amiért addig nem beszéltem neki Barackvirágról, hiába is magyaráztam, hogy magam sem számítottam a dolgok ilyen gyors végkifejletére.
    „Ha arra gondolok, hogy tavaly október óta ismered, nem is alakultak olyan nagyon gyorsan a dolgok – mondta szemrehányóan. – Meg leszek hatva, ha meghívsz az esküvődre.”
    Apám sűrűn csóválta a fejét. „Már holnap hozd el hozzánk! – mondta végül, azután megkérdezte, tud-e Barackvirág magyarul, amikor pedig megmutattam neki a fényképét, elgondolkozva megjegyezte: – Nem is olyan ferde a szeme!” Ezen jót nevettünk, de anyám akkorra már megtelefonálta a hírt Szentendrére, a bátyám és a sógornőm ragaszkodtak hozzá, hogy még aznap este menjünk ki hozzájuk, ők nem tudtak eljönni, le kellett fektetniük a gyerekeket. Kocsiba ültünk, és kimentünk Szentendrére. A bátyám ugyanúgy csóválta a fejét, mint apám, egyébként is nagyon hasonlítanak egymásra, én inkább az anyám vonásait örököltem. „Inkább egy sarokházat örököltél volna!” – szokta mondani anyám némi provokatív öniróniával.
    A sógornőm a nyakamba ugrott. “Jól teszed, hogy belevágsz, legalább elmondhatod, hogy mertél kezdeni valamit. Azután tovább faggatott Barackvirágról, és megígértette velem, hogy hamarosan összeismertetem őket.
    Másnap délelőtt meg kellett tartanom az óráimat az iskolában, a nyelvi különóráimat lemondtam telefonon, így is csak három órakor tudtam elmenni Barackvirágért. A költözködés roppant egyszerűen történt. Barackvirág minden holmija belefért két kisebb bőröndbe. A dolog olyan hihetetlen volt számomra, hogy az egészet valami hitetlenkedő, félálomszerű állapotban csináltam végig, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy mindaz igaz, ami történik velünk. Fölmentem a lakására, hiszen a címe már megvolt, de csak az előszobáig jutottam. Barackvirág két bőröndje már ott állt a fal mellett, és ő is jött hamarosan. A szobatársnőit nem láttam, csak csipogó beszédük és nevetésük hallatszott az ajtó mögül.
    Levittem a bőröndöket, Barakcvirág komoly arccal jött mellettem, mintha feszélyezte volna a vonulásunk, pedig lefelé menet nem találkoztunk senkivel a málló vakolatú lépcsőházban. A bőröndöket beraktam a Trabant csomagtartójába, s akkor megint hallottam a magasból a gyöngyöző kacagást, de mire fölnéztem, az ablakok már mind üresek voltak. Barackvirág nem pillantott föl, a kocsiban is szótlan volt, mereven maga elé nézett.
    Otthon először is körbeszaladt a lakásban, úgy láttam, tetszik neki. Nem tudom, Kínában milyen körülmények között élt, csak sejtem néhány elejtett szavából, hogy elég szűkösen laktak. De Pesten is négyen laktak egy szobában, így az én másfél szobás lakótelepi lakásom tágasnak látszódhatott neki. Utána nekilátott, hogy kipakolja a bőröndjeit, pedig én szerettem volna már átölelni, de ehelyett inkább segítettem neki, hogy minél gyorsabban bekövetkezzen a pillanat, amikor minden a helyén lesz, megállunk egymással szemben, és ugyanarra gondolunk majd.
    Ne várják, hogy részletesen elmeséljem első szeretkezésünk történetét, elég annyi, hogy pontosan azt kaptam, amit vártam tőle. Nem volt kezdeményező, inkább odaadó és készséges, a teste félmozdulatokból is megértette az enyémet, mintha már sokszor szeretkeztünk volna, és mégsem veszett el az első alkalom különös öröme. Nem tudtam betelni vele, újra és újra föltámadt bennem a vágy, ami már régen nem történt meg velem, ha Edittel bújtam ágyba. Olyan napok kezdődtek akkor, amilyenekről kamasz koromban álmodoztam, telhetetlen szerelmes kamasz lettem újra. A tanév még nem ért véget, nem mehettünk el nászútra az érettségik előtt, de én otthon is úgy éreztem, mintha nászúton lennénk. Igyekeztem elvégezni a munkámat, vagyis megtettem mindent, amit kellett, hogy senki se tehessen szemrehányást valami mulasztásért, de a minimumot teljesítettem azokban a napokban. Szerencsére a ballagási és érettségi előkészületek közepette a másodikosaimmal, akiknek az osztályfőnöke voltam, nem nagyon törődtek, nem tűnt föl, hogy leadom az óráimat, és ha tehetem, azonnal rohanok haza.
    Barackvirág háziasszonynak is csodálatos volt. Rendben tartotta a lakást, sőt néhány aprósággal, néha nem is tudtam megállapítani azonnal, hogy mivel, adott neki valami keleties hangulatot, ami nagyon tetszett nekem. Majd néhány nap múlva fölvetette, hogy napközben, amikor úgysem vagyok otthon, és már minden munkát elvégzett a lakásban, szívesen elmenne a műhelybe, ahol azelőtt dolgozott, most persze csak néhány órára, nem is a munka miatt, inkább hogy találkozzon a korábbi ismerőseivel.
    Úgy éreztem, nincs jogom, hogy bezárva tartsam a lakásban, amíg dolgozom, beleegyeztem hát, ő pedig a délelőttöket rendszerint Vang bácsi műhelyében töltötte, gondolom hogy nem tereferével, hanem munkával, mint azelőtt. Hogy fizetést kapott-e, azt nem is tudom, sohasem kérdeztem, ketten jól megéltünk a keresetemből.
    Júniusban egyszer Barackvirág azt mondta, Vang bácsi a segítségemet szeretné kérni, meg kellene engednem, hogy két honfitársa bejelentkezzen a lakásomba, és vállalnom kellene, hogy magyarországi tartózkodásuk idején gondoskodom az ellátásukról. Eszembe jutott, amit rendőr ismerősöm mondott, és Barackvirág láthatta az arcomon, hogy nagyon nem örülök az ötletnek. Már éppen el akartam magyarázni, hogy a fizetésem nem elég négy embernek, és egyébként is, a beköltözésük felfordítaná az életünket, nem tudnánk nyugodtan… amikor Barackvirág gyorsan hozzátette, hogy természetesen honfitársai nem akarnak ideköltözni, s még kevésbé várják el, hogy én tartsam el őket. Csupán a befogadó nyilatkozatra van szükségük, mert így könnyebben Magyarországon maradhatnak, és mivel ők Vang bácsi legjobb emberei, szüksége van rájuk… Miután Barackvirág újra és újra bizonygatta, hogy a két férfi nem akar hozzánk költözni, és nekem nem lenne más dolgom, mint aláírni néhány papírt, úgy éreztem, tartozom annyival Vang bácsinak, hogy megtegyem, amit kér. Meg is tettem, és valóban semmi sem változott.
    Amikor véget ért a tanév, már minden időmet Barackvirággal töltöttem. Nem járt be a műhelybe, vagy legalábbis sokkal ritkábban. Néhány hetet a bátyámék Szentendre melletti víkendházában töltöttünk. Amikor jóllaktunk a szerelemmel, kocsin bejártuk a környéket, néha fürödtünk a Dunán, a Szentendrei-sziget egyik védettebb hajlatában fölfedeztünk egy homokos partszakaszt, ahol a víz sodra nem volt olyan erős, mint máshol. Barackvirág kitűnően úszott, jobban, mint én, a sodrásba is bemerészkedett, ahová – szégyen, nem szégyen – nem mertem követni, csak aggodalmasan figyeltem, hogyan távolodik a parttól. Amikor szemrehányást tettem neki a merészségéért, csak nevetett, és megnyugtatott, hogy úszott ő már nagyobb és erősebb sodrású folyóban is.
    Amikor kijött a vízből tenyérnyi fürdőruhájában, és a napfényben szinte kékesen csillogó fekete hajáról hajlongva lerázta a vizet, ugráló kis hegyes mellei majdnem átszúrták a vékony, nedvesen tapadó ruhát, néha úgy rám tört ilyenkor a vágy, hogy akárki észrevehette volna, aki odanéz. Szerencsére kevesen jártak arrafelé.
    Csak július közepe táján mentünk vissza a pesti lakásba, másnap Barackvirág bement a műhelybe, és amikor hazajött, azzal a hírrel lepett meg, hogy két „lakónk” kijelentkezik, de másik kettő jönne helyettük, esetleg három, akiknek szintén befogadó nyilatkozatra van szükségük. Aláírtam a kedvéért minden papírt, bár tartottam tőle, hogy előbb-utóbb szemet szúr valahol, hogy én milyen lelkesen fogadok be kosztra-kvártélyra kínaiakat a lakásomba, de vagy nem tűnt föl senkinek, vagy nem találtak benne kivetnivalót.
    Augusztusban egyszer azt mondtam Barackvirágnak, hogy gyereket szeretnék tőle. Huszonnyolc éves voltam, sőt már jól benne a huszonkilencedikben, egyre gyakrabban gondoltam rá, hogy ismét legyen gyerekem.
    Barackvirág szeme kerekre tágult a csodálkozástól: „Hiszen nem is vagyunk férj és feleség!”
    Valóban, úgy kitöltötte az életemet, hogy hetekig nem jutott eszembe a házasságunk. Persze, a dolog nem rajtam múlott, én bármikor anyakönyvvezető elé álltam volna Barackvirággal, neki voltak nehézségei. Kínából várt valamilyen papírokat, amelyeket a követségen kellett volna megkapnia. Én nyugodt voltam, hogy az ügy halad a maga útján, ha kissé lassan is, hiszen Barackvirág velem volt, a formaságok meg nem nagyon érdekeltek.
    Megjegyeztem, hogy a gyerek a miénk lenne akkor is, ha nem vagyunk házasok, és egyébként is, a házasságunkkal később úgyis minden elrendeződne. Barackvirág azonban csak ingatta a fejét. Egyszer úgy felbosszantott a makacssága, hiszen nem ilyennek ismertem, hogy kiabálni kezdtem vele, amitől valahogy furcsán bezárkózott, távoli és megközelíthetetlen lett. Nem tudom, hogyan csinálta, válaszolt minden kérdésemre, dühösnek sem látszott, csak egyszerre olyan érzésem támadt, mintha üvegfalon keresztül beszélgettünk volna. Nem emlegettem többé a gyereket, de így is csak napok múlva állt helyre köztünk a korábbi közvetlenség.
    Megkezdődött az új tanév a maga szokásos zűrzavarával, kevesebbet lehettem együtt Barackvirággal, mint korábban. Ő napközben többnyire Vang bácsi műhelyében volt. Egy napon, amikor későn, és elég fáradtan érkeztem haza az iskolából, azzal fogadott, hogy Vang bácsi szeretne beszélni velem, és kérdezi, hogy mikor jöhetne el. Egy kissé meglepett a dolog, de túl fáradt voltam, hogy kérdezősködjem, végül megegyeztünk egy két nappal későbbi időpontban, amikor már hat órára hazaérhettem a munkából.
    Négyen voltak a szobában, amikor hat után néhány perccel beléptem: Vang bácsit két vékony fiatalember kísérte, és ott volt Barackvirág is. Jázmintea gőzölgött előttük, már az előszobában megéreztem az illatát. A jázminteát Barackvirág szerettette meg velem. Szép színes dobozokban hozta, Vang bácsi adta neki ajándékba.
    A három férfi udvariasan felállt, amikor átléptem a küszöböt, és egy pillanatnyi habozás után Barackvirág is fölállt a dívány széléről, ahol addig ült, vagy inkább kuporgott. Mintha ideges lett volna egy kicsit, aki nem ismerte olyan jól, mint én, nem vette volna észre rajta, de én láttam a feszültséget a tekintetében. Akkor láttam ilyennek, amikor elköltöztettem a korábbi lakásából a társnőitől, és ez egy pillanatra rossz érzést keltett bennem. Azután átsiklottam rajta, arra gondoltam, bizonyára a vendéglátás kelt benne egy kis izgalmat. Az sem tűnt föl, hogy a megszokott otthoni viselete, egy virágos pongyolaszerű ruha, melyet én egyszer kimonónak neveztem, de jót nevetett rajta, szóval, ahelyett utcai ruhában volt, de még a ruhái közül is az elegánsabbak egyikében, hiszen arra gondoltam, hogy a vendégek tiszteletére vette föl.
    Vang bácsi és a két fiatalember meghajolt, én viszonoztam a meghajlásukat, és leültem Barackvirág mellé a díványra. Barackvirág teát töltött nekem az odakészített csészébe. Belekortyoltam a még mindig forró jázminteába, majd visszatettem a csészét.
    A vendégeim hallgattak, úgy gondoltam, nekem kell megtörnöm a csendet. Érdeklődtem Vang bácsitól, hogy megy az üzlet, megtalálta-e itt a számítását. Ő mosolygott, és aprókat bólogatva, szinte hibátlan magyarsággal biztosított róla, hogy minden nagyon jól van, minden úgy történik, ahogyan elgondolta. Magyarország kitűnő hely a vállalkozásának. Azután az időjárásról beszélgettünk, Vang bácsi elmondta, hogy az itteni bizony különbözik a dél-kínaitól, és ez kezdetben okozott egy kis nehézséget valamennyiüknek, de most már megszokták, és minden nagyon jó.
    Miközben hallgattam, erőlködve igyekeztem rájönni, hogy mi lehet a látogatásuk célja, és végül arra gondoltam, biztosan megérkeztek Kínából a házasságkötéshez szükséges papírok, s ez a vendégség valami szertartásféle, mintegy véglegesen átadják nekem Barackvirágot.
    Még hallgattam egy darabig, amint Vang bácsi aprólékosan részletezte a kantoni és a budapesti időjárás közötti különbségeket, azután egy éles fordulattal más irányt adtam a beszélgetésnek, megkérdeztem, hogy mit gondol, sokáig kell-e még várnunk az okmányokra, amelyek nélkül nem tudunk házasságot kötni Barackvirággal.
    Vang bácsi sokáig hallgatott, az arca egy kissé gondterheltebb lett, többször is körbenézett, azután közölte, hogy a házassággal kapcsolatban bizonyos nehézségek merültek föl.
    „Tovább kell várnunk?” – kérdeztem egy kissé bosszúsan.
    Vang bácsi megrázta a fejét.
    „Nem kell – mondta. – Várni nem kell.”
    Mély csend támadt, a szomszéd lakásban kinyitott vízcsap csobogása volt az egyetlen zaj. Rossz előérzetem támadt, sőt, több volt ez már, mint előérzet, a gyomrom öszszeszorult, bár magam sem tudtam még, hogy mitől.
    „Nem értem – mondtam bizonytalanul, és végignéztem a többieken, mintha tőlük várnék feleletet, de mind hallgattak, és kerülték a tekintetemet, Barackvirág is. – Mi történt?”
    Megérintettem a karját, de nem válaszolt, sőt, mintha egy hajszálnyira el is húzódott volna tőlem.
    „Jin Csin-lingnek el kell mennie” – mondta végül Vang bácsi.
    „Tessék?” Egy pillanatig  nem is tudatosult bennem, hogy ki az a Jin Csin-ling. Mind Barackvirágra néztünk, aki változatlanul lehajtotta a fejét. „Tessék?” – kérdeztem újra, és talpraugrottam. Hirtelen fölállt a két fiatalember is, de Vang bácsi egyetlen gyors intésére vissza is ültek azonnal.
    „Jin Csin-lingnek el kell mennie” – ismételte Vang bácsi.
    „De hát miért kell…?” Visszaültem a helyemre, az egész olyan hihetetlennek tűnt, hogy elmosolyodtam, és egy kissé szégyenkeztem is az előző hevességemért. Hiszen Barackvirág az enyém, hónapok óta együtt élünk, ezt az öregembert meg a két fiatalt egyszerűen kidobom, és rendőrt hívok, ha nem mennek szépszerével.
    „Jin Csin-lingnek el kell mennie – mondta harmadszor is Vang bácsi, ezúttal határozottabb, keményebb hangon. – Ez eldöntött dolog, ennek így kell lennie.”
    „Ugyan kérem! – Bosszúsan fölnevettem. – Jin Csin-ling a feleségem. Ki dönthetne róla az akaratunk ellenére?”
    „Nem a felesége” – mondta Vang bácsi, és egy kis bosszúság érződött a hangjában, talán azért, hogy vitatkoznia kell. Valószínűleg nem szokott hozzá, hogy vitatkoznak vele.
    Megfogtam Barackvirág karját. Éreztem, hogy reszket.
    „Ilyen nincs! – mondtam hitetlenkedve. – Te mit szólsz hozzá, Barackvirág? Mondd, hogy nem akarsz velük menni, és egy pillanat alatt kint lesznek a lakásból. Teszek róla, hogy ne háborgassanak többé. – Megráztam a karját. – Mondd, hogy nem akarsz velük menni!”
    „De igen – felelte. – El kell mennem.” A hangja nem árult el érzelmeket, olyan egyszerű tényközlés volt ez a két mondat, mintha azt mondta volna, hogy esik az eső vagy meghozták az újságot. Rám nézett egy pillanatra, már távoli és idegen volt a tekintete.
    Ami azután történt, az pillanatok alatt játszódott le. Mind a négyen fölálltak, valahonnan előkerültek Barackvirág bőröndjei, amelyekbe már korábban berakta a holmiját, azután elmentek. Azt hiszem, Vang bácsi búcsúzóul még meghajolt felém, azután már csak az ajtó csapódását és a lépcsőházban távolodó lépések zaját hallottam.
    Amikor magamhoz tértem egy kicsit, az volt az első gondolatom, hogy az egész nem is volt igaz, csak álmodtam Barackvirágot, és az álom most véget ért.





Női arckép

ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal a nagy olasz költő, író, filmrendező, Pier Paolo Pasolini (1922-1975) két, magyarul még publikálatlan művét mutatjuk be. A fordítás a milánói Mondadori kiadó Pasolini: Tutte le poesie I. című kötetéből készült.


PIER PAOLO PASOLINI

Szépség dúlta ifjúságunk

Uram, egyedül vagyunk, ne szólj többé hozzánk!
Évről évre, napról napra ne tekints többé ránk!
Mi itt sötétben vagyunk, Te ott fényben,
bajainkra sem harag, sem együttérzés nincs benned.
Semmi nem változott harminc évszázada:
együtt a nép, együtt harcol, de közös bajunkat külön-külön viseljük,
s a rosszat a jótól elválasztani csak Te tudod!
Munkanapok – Holt napok! A kocsi ráfordul
a csöndes térre, s gurul az állomásra,
csikorogva megáll a szegény
nap égette kavicson.
A sorompók leengedve, a halomnyi
törmelék és a száraz akáckerítés között két autó,
apró öregasszony, szusszal alig bírja,
zsebkendőjét foga közé szorítva talicskáját tolja.
A kocsiról fiatalember ugrik le, harmonikázik,
társa – nála fiatalabb – ostorral oldalán,
szénát ad a lónak, s táncolva a többiek után – mind oly kihívó –
a pad mellé áll.
Becsiccsentettek, úgy danolásznak e korai reggel,
nyakukon a zsebkendő szorosra kötve,
rekedt hangon négy liter bort rendelnek,
kávét a leányzóknak – ők most pityeregve ülnek csöndben.
Gyertek csak, vonatok, vigyétek e fiatalembereket,
kik angol ingeikben s fehér-kötött trikójukban csak dalolnak!
Gyertek csak, vonatok, messzire vigyétek az ifjúságot,
hadd keressék a világban, mit itt elvesztettek.
Vigyétek, vonatok, a világba e honukat veszített fiatalokat,
többé már hogy ne nevethessenek!


Egy Krisztus-kép

Nem mondok le az örömről mely oly könnyen
olvasztja föl legintimebb ténykedéseim rejtelmeiben
verejtékem és sikertelen próbálkozásaim
jégtömbjét... Szokásom már e játék:
nem cserélem föl örömömet lelkiismeretfurdalásra!

Pedig érzem a fojtogató tiltást,
a polipot… Ő az? Segítsége
nem Isten segítsége, dehogy: csupán játék,
mit énemben mint
tüzelő tüzet, diskuráló diskurzust fedezek fel.
Terve tökéletes, súlya sincs.

Nem gondolok Rá, nem is hívom,
hogy itt legyen! S mégis, váratlanul
megjelennek idegen angyalai.
Életemben a hideg-belső szálak
széttépik és összevissza gabalyítják a kibogozottakat:
zsákmányom pedig nevet – győztes és öntudatlan.

(Azon a napon angyala komoly,
nyugodt paraszt volt, aki LÁTOTT ENGEM,
máskor rohanó orkán,
mi szobába zárt, MESSZE…
s volt még egy szerény
Krisztus-medál, nyakamban lógott,

kezemmel időnként meg-megsimogattam.)

KUN TIBOR FORDÍTÁSAI





Képarchitektúra téri formákkal (1924)

MŰVÉSZETTEL A DISZKRIMINÁCIÓ ELLEN

Az itt közölt verseket és grafikákat a Tűzraktér kulturális központ M(ei)de című rendezvénysorozatának anyagából válogattuk.


VÖRÖS ISTVÁN

A Nemlét dicsérete

Jó, hogy nem voltam német kisgyerek
1933-ban, akinek az apját egy este
elviszik. Jó, hogy nem voltam evezős
egy ókori gályán, a lábamon akkora
vasgolyó, mint a fejem, mely csak azért

maradhat a helyén, mert az evéshez elenged-
hetetlen. Jó, hogy nem voltam középkori
hitújító, akit máglyán égetnek meg.
De nézni se szerettem volna ezt,
hogy aztán hazamenve műhelyembe

dongafákat faragjak. Jó, hogy nem
voltam folyóparton játszó néger kisfiú,
akinek a lábát krokodil harapja le.
Jó, hogy nem voltam ott Nagy Sándor
hadseregében, nem tudtam volna örülni

a győzelemnek. Jó, hogy nem voltam
Kleopátra vagy az orléans-i szűz.
Hiszen nő még nemlenni se lehettem.
És talán az is jó, hogy most viszont
értesülök mindezekről a nemléteimről.

Kitöltik az egész világot.

ESNAGY JÓZSEF

kidőlni látszom

kidőlni látszom
ősz koponyámból
míg talpam alatt
billeg a föld
de csak állok és várok
könnyes szemekkel
mint panaszfal előtt
vén zsidó
mert azt hiszem
minden bűnre van bocsánat
minden bajra van megváltó üzenet
de ki szereti az elesetteket?
végignézve magamon:
íme itt vagyok én
született félkegyelmű
kinek arcára írva van
a tépelődő imádság
mikor a szíve hirtelen megáll
ki csak áll és vár megbabonázva
lezárt szemekkel
alszik talán álmodik is
míg forog forog vele a föld
a piszkos űrben
némán magányosan
majd időben percnyi pontosan
kidől lába alól
az esőtől földagadt pocsolya
s lehúzza magához
a józanul kihűlni készülő világ

TURCZI ISTVÁN

Memento

(A tatai zsidók utolsó útja a vasútállomásra)

„E nemzetségből csak egy fénykép marad”
(Mordehaj Avi-Saul)

Emlékezzél!

Akár a rongyos ködhegyek a foszló virradatban,
némaság virágzik,
s elnyílik az utolsó utáni füstös pillanatban.
Két sorban vonulnak
felfelé a kaptatón; siet mind, mintha imára menne.
Mintha a síneken túl
szidur-lapok közt bújtatott remény teremne.
Hátrahagyott
kegytárgyaik fölött a reggeli nap kábán áthajol.
Üres a gyülekezet háza.
Szombat királynő, mondd, merre bújdosol?!
Kifosztva a táj is,
ábrázattalan, szürke massza ez a szép vidék.
Nem méri önmagát,
hisz többé már nem otthon: valahavolt menedék.
Nekik nem maradt
más, csak a lezárt szemhéj mögött izzó szégyen
és a kimondatlan szavak
értelmét egymástól elsáncoló tudat: íberleben!
Belżec, Treblinka,
Sobibor, Dachau, .
Imbolygó árnyak
a rettegés ködön és dallamon átszűrt éjein.
Kemencemélyi csend –
milliók sorsát jelölő rövidke héber szó: SOA.
Szín- és tetthelyek közt
korbácsként hajt előre, hogy többé soha, soha.
A bölcsek szerint
kilencszázhárom halált teremtett az Úr,
Azután még egyet,
ha a mózesi nép újkori figyelme netán lazul.
A módszer velejét
listák, jegyzőkönyvek őrzik, fotók és fonográf.
Recsegő hangon szólt
a végső megoldáshoz illő Arierparagraph.
Hatvan év a hatmillióhoz.
Ha kérdeznéd, fiam, hogy kiért vagy ki ellen
porlad az Idő a tenyeremben
– nincs válasz; az emlékezet engesztelhetetlen.
De számláld meg őket,
mert egytől egyig mind megszámlálhatók.
Vedd számba őket,
kik emberként járták meg a nem-járhatót.
Tartsd számon őket:
a szív nem archívumban őrzött üres kartoték.
Kérd számon őket!
Kevés a két gyertya saját sorsodért.
Ha néha megroppan is
az irgalom száraz, gyönge ága,
csak így lesz létednek
újra gyökere, lombja, Magyarországa.




Ducsai Péter rajza





Ducsai Péter rajza

VOX HUMANA

JUHÁSZ FERENC

Vivát, Baranyi!*

Azt, hogy a szocialista rendszer megszűnik minden európai népi demokráciában, hogy a Szovjetunió országokká törik, két ember mondta meg nekem: Aczél György és Habsburg Ottó. Aczél György egy Illyés Gyuláéknál töltött vacsora után, a ház előtt az utcán éjszaka, 1982-ben, Habsburg Ottó pedig az Országos Széchényi Könyvtár Corvina-alapítványának ülése után a tárgyalóteremben, kávézás közben, évekkel később. Hogy mi jön 1982 után a rendszerkicserélésig, annak lázmérői, mi, a történelem hónaljába dugott öregebbek, leolvashattuk az üvegcső számlétrájára fölkúszó fekete higany-ceruzabélről, hogy mi lett 1989 után azt mi, szigorú és kiszolgáltatott öregebbek, tudtuk és úgy néztük, mint hózivatarban a kerti fák a fehéren, hömpölyögve kavargó, ránk terülő albínó üvegpamut légyszőnyeg-toronymagasságot. A fiatalok talán érzik, talán nem, hogy mi a kapitalizmus, a tőke mítosz-falánk, nagyon is egyszerű hatalom-uralma, sőt az újjáéledő feudálkapitalizmus gőgje és parancsuralom-ingere.
    De nem erről akarok beszélni. Hanem a költészetről, hiszen költőt ünneplünk most, Baranyi Ferencet. Mert a rendszercserével megszületett a magyar költészet lényegétől elidegenült, múlttól független esztétikai galaxis, a középszerűség és kispolgáriság pökhendi és öntelt jelenkora. Egy költőnő születésnapját dicsérő cikkben olvasom, hogy a mai, új költészet és irodalom nem vágyik szellemtörténetünk tárgyilagos és hiteles lét-örökségére, hogy „egyfajta közösségi, elkötelezett, képviseleti beszédmódot és váteszi magatartást elutasítva, az élőbeszédhez közelítő hangú, tárgyilagosabb, személyesebb költői nyelvben leltük örömünket”. Hát most megkaptad Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Radnóti Miklós, és mind, ti utánuk következők. Boldog világ! Elbutított ifjúság, számítógépernyőhöz ragadt ezerszer harminc légyszemű ifjúság!
    Én most újraolvastam Baranyi Ferenc műveit, és sehol nem látom a fönti elidegenedést (de a világlírában sem!), nem látok váteszi magatartást, képviseleti beszédmódot, csak igazi jó verseket látok, szép és emberi költészetet, szerelmet, örömöt, vágyódást, hűséget az elesettekhez, tisztességet az emberségben és semmi cinizmust, hülyülést, balficamosságot, csak ámulatot látok, a világ összlétének örömét és gyász-súlyát, a megmaradás-vágyat, a haláltudat kegyetlen kegyelmét, az embertudat emberkötelességét olvasom, a hűséget a hűségesekhez. Legyen ennyi is elég ezen az angyal-előtti, ördögtelen ünnepen! Dolgozz még, ne hagyd magad és ne legyen hajnalod sose keserű, mint a csalánlevél-tea, amit lázunkra főzött anyánk. Az áldott szegény Mama.
    Vivát, Barátom! Vivát, Baranyi!




Kommunista köztársaságot (1918)