ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal három kortárs fekete-afrikai költőt mutatunk be (Gyárfás Endre válogatásában és fordításában), az elefántcsontparti Bernard Dadiét, a szenegáli Bliogo Diopot és a ghánai Michael dei-Anangot, valamint nigériai népi szövegeket közlünk, a Nobel-díjas Wole Soyinka népköltészeti gyűjtéséből.


BLIOGO DIOP

Pusztaság

Este, mikor a Prófétát idézve
Müezzin szólít istenáhítatra,
A mérhetetlen mély, forró sötétbe
Oly áradón-erősen zeng a hangja,

Lódobogás, kunyhók döbbent unalma,
Fekete kórus jajdul sápadt szélre,
A láthatár vékony, foszló vonalka:
Az örökkévaló világra mérce.

Jaj, meddig tart e parttalan homok?
Lovunkat ostorozzuk csak unottan;
Vágtatni, szökni – szüntelen dolog
Kietlen tájon, kietlen napokban.

És álmodunk. Arcunkba por szitál.
Cserepes ajkunk vízre nem talál.


BERNARD DADIÉ

Ünnepi tamtam

Dobbants
    dobbants
              táncos húgom
hallod
   dübörög a tamtam
lüktet az éjszaka…
   Kimba
   ifjú királylány
   érted
   szalad ez a ritmus
   szalúmi ritmus
   baóli ritmus…
mért olyan fényes
a hold – jaj!
mért veri fénye a
              táncot?
mi lehet ez? dallam?
a tamtam ünnepi dallama?
dobbants
   dobbants
              táncos húgom
hallod lüktet az éjszaka
dübörög a
   dübörög a
              dübörög a
t a m t a m…

MICHAEL dei-ANANG

Afrika szól

hitetlen házban
világtalan világban
tudatlanság félelem korában
úgy neveztetek: sötét Afrika.

eget dúcoló piramisok
fáraók népek hatalmas
diadalmas tetteinek tanúi
tanúskodjatok
sötét vagyok-e én Afrika

én aki a bővízű Níluson
a civilizáció
nyughatatlan gyermekeit ringattam
s a Nyugaton
szétrajzó népeknek
útravalóul műveltséget adtam

én volnék-e sötét Afrika
harci ércek veszett villogása
nem homályosítja el örök igazságom
mikor az ős fadárdát végleg elhajítva
nem vettem kézbe vasat sem acélt
elhíreszteltétek sötét vagyok
szememben a hűvös fegyver-fém értéktelen
mindig is megvetettem
többre tartottam a nyugodt művészetet
hogy a föld békét teremjen
és gondolkodjunk együtt
                     mint a Vének
tekervényes indák görbe gyökerek közül
egyenes pálma szökken és suhog
értéktelen értékeimet is
évszázadokig őrzöm
én Afrika – sötét vagyok
én – Afrika – sötétben vagyok

de hajnalodik

Keleten
szavannatűz pirosával
köszön rám az ég
már látom
                    és várakozom
 

WOLE SOYINKA

Nigériai népi szövegek

(Részletek a Nobel-díjas író gyűjtéséből)

1.
Mi pártfogolja az ültetvényest?
A rovarirtó!
Mi lesz a sorsa a kártevőknek?
Kifüstölés!
Kakaófa-tályog puffadt pocak
fölemészt és rád mennyet rogyaszt…
Égesd hát!


Mi bátorítja az ültetvényest?
Kapa meg kés!
Hogy bánjon el gyommal, gazzal?
Húzza ki már!
Rántsd ki a liánt, kúszó indát!
Magot sosem vet, annál inkább
elburjánzik és mákonyt hint rád.
Tépd ki hát!

2.
Ó, anyánk otthona!
Öntudatunk mentora!
Kisgyerekké tégy megint!
Szopjak édes kokaint!

3.
mártsd a kezed istenek
agyagedényébe
tedd a kezed földemre
záporozz esővel

tedd a kezed tetőmre
töltsd meg gyermekekkel
tedd a kezed testemre
áldj meg egészséggel

4.
Le is út, fel is út, szólott a gazda,
és ajtaját az Úr előtt becsapta.
Fogd a motyód, Mister József és Mária,
vidd ezt a tündérorcájút akárhova,
nincs már több hely a hullaházban,
                                     a hullaházban.

5.
Soha többé, ó, Hajnal Anyja!
Soha többé, ó, már soha!
Ne hagyd oda a fényt soha!
Csak törpék köpködnek a Napba.

GYÁRFÁS ENDRE FORDÍTÁSAI




Tányér






Akt (1890)







VOX HUMANA

BARANYI FERENC
   
A nulladik kötet
   
Hamarosan megjelenik a nulladik kötetem. Az Ezredvég nyomdai kifutását tekintve lehet, hogy múlt időben írhatom: megjelent a nulladik kötetem. Azért nulladik, mert az első már régesrég megjelent, még 1962-ben, Villámok balladája címmel. Végzős bölcsészhallgató voltam akkor. Ám már kiskamasz koromban írtam verseket, sőt 1954-től – főleg a területileg illetékes megyei lapban – egyiket-másikat publikáltam is. Ezekből a zsengékből válogattam ki ötvenet, leginkább olyanokat, amelyekben egy-egy strófa, vagy legalább egy félsor, egy sikerültebb kép erejéig felvillan az a költői karakter, ami ma is jellemez.
    Charlotte Brontë írta Ellis és Acton Bell című életrajzi jegyzetében: „Az az író, aki valamely alacsonyabb rendű és éretlen művet próbál csalárdul eladni egy sikeres munka fedezete alatt, szerfelett áhítozhat a szerzőség másodlagos és szennyes eredményére, és szánandóan közömbös annak igaz és tisztes módon kiérdemelt jutalma iránt.” Nos, én – immáron harminc sikeresnek mondható verseskötet után – nem „eladni” próbálom „csalárdul” ifjúkori próbálkozásaimat, hanem „magam megmutatni” abban az időszakban, amikor még csak sejlettek egyéniségem kontúrjai, magyarán: erjedés közben a bort. Aztán meg három monográfusom – Németh János István, Ézsiás Erzsébet és Laczkó András – is hivatkozik helyenként olyan zsengéimre, amelyek a közönség számára hozzáférhetetlenek, tekintve, hogy én mutattam meg nekik a kérdéses opuszok csupán „kockás” irkalapon olvasható kéziratait.
    Ezek a versek tehát csak itt-ott mérhetők irodalmi mércével, de megmutatkozik bennük egy érzékeny idegzetű ifjonc viharzó lelke, amely hol a vallásban, hol pedig egy igazságos társadalom eljövetelének reményében keresett megnyugvást. (Akkor magától értetődő volt bennem a hit, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Református kántor és lelkes DISZ-tag egyforma odaadással voltam azokban az években.) A versek korántsem mentesek a romantikus túlzásoktól, de hát ez tinédzserek esetében szinte természetes. Byron világfájdalmát erőltettem magamra, tizennyolc esztendős koromban már búcsúztam az élettől, mindent eltúloztam, például „lángoló pokol”-nak neveztem az otthonunkat, pedig csak nyomott, komor hangulatú volt az ötvenes években ránk szakadt szegénység miatt, anyám gondterheltségét szeretetlenségnek hittem, a diákszerelmek végjátékát egész életem agóniájának – és így tovább. De az alapérzések igazak voltak minden esetben, noha a versekben alaposan „meghatványozódtak”. Az, hogy érettségi után fizikai munkás voltam egy ideig, felnőtté érlelt. Lerántott a földre a fellegekből. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a továbbiak során is mindig időben volt mostoha hozzám.
    Ízelítőül álljon itt egy vers, amelyet akkor írtam, amikor egy év se­géd­mun­kás­ko­dás és egy év tisztviselősködés után végre felvettek az egyetemre.
   

    Hálaadás

    Köszönöm, Uram, hogy korán kitéptél
    a simulékony kispolgár-világból,
    mert így normális ember vált belőlem,
    és simaságom eltűnt, mint a kámfor.
   
    Szidtalak gyakran Téged és a rendet,
    mikor talpfát cipeltem a vaspályán,
    keserű volt a szájam íze mindig
    és hideg volt a szívem, mint a márvány.
   
    Árnyéktalan töltésen sülve, súlyos
    acélsinekkel is birokra keltünk,
    ha szomjaztunk, nem futhattunk a kúthoz,
    a nap nyilazva villódzott felettünk.
   
    S napszítta lelkű munkásemberek közt
    az ember szomjazó szivet szerez,
    újjáteremtő volt köztük az élet:
    nehéz volt, szép volt – és becsületes.
   
    Köszönöm, Uram, áldott sorscsapásod,
    ajándék volt, megterhelő ajándék –
    szálegyenessé görnyedtem alatta.
    S lehetek igaz ember is talán még.





Porcelántál terve (1898)
 

KÉPZŐMŰVÉSZET
   
JUHÁSZ GYULA
   
Rippl-Rónai
   
önarcképA napi politika törpe csahosai és kopói hallgassanak el egy pillanatra, a nagy hallali lármája némuljon el egy kevéssé, a percemberkék dáridóján legalább pár percre csönd legyen: halottan fekszik egy magyar zseni, aki maga volt a diadalmas és termékeny élet, és aki több szépséget, igazságot, értéket, ragyogást és meleget adott ennek a szegény országnak, mint amennyi bajt, bánatot, kárt és vereséget jelent számára néhány tucat ágáló és gajdoló úgynevezett közéleti tényező. Legalább ilyenkor térjenek kissé magukba és ébredjenek valamennyire tudatára annak, hogy milyen mulandó és kártékony az ő oktalan és céltalan handabandázásuk, és érezzék át és gondolják meg, hogy a sokat emlegetett és sokat kompromittált kultúrfölényt mégis csak azok teremtik és azok tartják, akik csöndes műtermek magányában, szelíd és boldog álmok révületében vagy eszmék és igazságok keresésében viszik előre a nemzetet, a népet, a fajt és vele az emberiséget.
    Rippl-Rónai József, aki most örökre lecsukta nagy, mélytüzű szemeit, és eldobta ragyogó és borús színeket varázsoló ecsetjét, kétségen kívül és vitán felül a modern magyar festőművészet egyik legnagyobb alakja volt, aki európai viszonylatban is sokat jelentett és méltán foglalt helyet klasszikusan nemes és egyszerű önarcképével a firenzei Uffizi-gyűjteménynek világraszóló galériájában.
    Ez a csodálatosan meleg kedélyű és mélységesen bensőséges kaposvári művész alapjában véve forradalmat csinált a hazai piktúrában, olyan forradalmat, amely sok tekintetben rokon azzal az irodalmi ribillióval, amelyet valamivel későbben a fiatal Ady Endre föllépése okozott. Mikor Rippl-Rónai megjelent a magyar művészet ugarán, sivár, szomorú akadémizmus csöndje feküdt rá a lelkekre, a nagy hagyományok kopott köntösében hivalkodtak és tetszelegtek a hivatalosak, a tekintélyesek. Unalmas barna szósz terült el a nagy képeken, az atelierek homályában fülledt volt a levegő, amikor Rippl-Rónai a nyugati frissont hozta, derűsen, fiatalosan, bátorságosan és mégis szentséges komoly hitével és vállalásával annak, amit csinál. Valami hallatlan életkedv és életerő lobogott benne, valami isteni könnyelműség, amely nem törődött az ócska salabakterek dörmögésével és mormogásával, az értetlenek és tudatlanok fölháborodásával és elképedésével, amely fütyült a hülye konvencióra, és végezte a maga dolgát, festette tovább a maga látomásait és álmait, csak arra a szóra hallgatva, amely a bensejében intette és buzdította.
    Rippl-Rónai József nem lett tragikus hőse a magyar művészetnek, mint például Szinyei Merse Pál, aki meghasonlott és elhallgatott a hazai közöny és gúny miatt, és mint ahogy tragikus hős lett Ferenczy István és Izsó Miklós, a két nagy úttörő magyar képfaragó, vagy a festő Gyárfás Jenő, akit az igaztalan támadás a székely erdők és hegyek komor magányosságába és a téboly kísértetes csöndjébe száműzött. Rippl-Rónai mosolygó és győzelmes forradalmár volt, aki előbb a világ fővárosát és szívét hódította meg, és azután jött haza, vígan verekedni, nevetve harcolni, játszva diadalmaskodni.
    Szép feje bölcsen és derűsen magaslott ki a vásári forgatagból, pipázó és nótázó filozófiája megvárta, amíg elcsöndesedik a fölháborodás és az ellenkezés. Sorra behódolt neki a magyar közönség, a honi hatalom, a kritika, és ma már a Szépművészeti Múzeum néhány termében fogadják java termését jelentő képei a jelen és a jövendő föltétlen és maradandó hódolatát. Piacsek bácsi nyugodtan pipál, a Böcklin-felhők a bogáti kastély fölött nyugodtan bólintanak, Maillol és Zorka arcmásai nyugodtan néznek, a párizsi és dunántúli tájak nyugodtan derengenek és boronganak: Rippl-Rónai József beérkezett az örökkévalóságba, sápadt, fáradt, ezüstös, álmatag magyar művészfeje a végső nyugalom párnáira hanyatlott, de a képek élnek, beszélnek, a képek századokra szólanak.
    A képek a magyar szellem diadalát hirdetik, olyan finomságról és nemességről, olyan gyöngédségről és erőről tesznek tanúságot, amelyek mindig büszkeségei és boldogságai lesznek a mi gazdag szegénységünknek és közös kincsei az egész emberiségnek, amelyhez mostanában olyan hiába folyamodik a politika, de amelynek szívét mindig meg tudja nyitni a szelíd, a békés, a csöndes, az örök művészet.

1927





Párizsi utcai munkások (1898)


FILM
   
KISS MIRELLA
  
 A nyomorban született varázslat
   
Cabiria éjszakái
   
A Cabiria éjszakáinak első megírt jelenete Roberto Rosselini felkérésére készült el, jóval azelőtt, hogy Federico Fellini megálmodta, és életre keltette volna Cabiria személyiségét. Valójában Rosselini, a barátja arra kérte meg Fellinit, hogy írjon Anna Magnani számára egy háromnegyed órás történetet. A rendező életrajzi írásában úgy emlékszik rá, hogy Magnani „szólt rᔠegy éttermi találkozásuk alkalmával, hogy írjon számára egy megindító, de mégis humoros sztorit. A Fellini által megírt történet egy ismert filmsztár és egy szerencsétlen, kis prostituált találkozását meséli el. Anna Magnani visszautasította a szerepet, mondván, hogy ő sose hagyná, hogy bárki is bezárja egy fürdőszobába. Fellini ekkor Magnaninak újabb szöveget készített, s ebből készítette el aztán Rosselini Róma, nyílt város című filmjét, a neorealista filmművészet egyik első remekét.
    A film valódi ihletője Giulietta Masina, Fellini felesége volt. Masina, aki 1943 óta a művész életének főszereplőjévé vált, Bernardino Zapponi szerint mindig rejtély maradt Fellini számára, mert az egyetlen nő volt, aki nem hagyta magát a lelke mélyéig feltárni. Cabiria személyisége a Fehér sejk forgatása közben született meg, abban a jelenetben, amikor a nászéjszakán elhagyott férj zokogva sírja el magát Róma egy kis szökőkutas nyomorult terén két prostituáltnak. A két nő kissé fásultan, de anyásan vigasztalja az ifjút. „Egyikük óriás nő, akkora mint a terecskén álló templom homlokzata, a másik aprócska, gumicsizmát visel a tyúktoll bolerójához, esernyőjét úgy lóbálja, akár egy kardot, tágra nyílt koboldszemében örökös mohó érdeklődés. Forgatás közben nevet is adtam neki – a forgatókönyvben nem volt –: Cabiria. Giulietta Masina játszotta, a maga bohócos, szürrealista módján. Cabiria mellém szegődött, gyakran gondoltam rá. S mindig azzal csillapítottam le, hogy megígértem: egész filmet csinálok neki.”
    Giulietta Masina, a kitűnő drámai színésznő, Fellini filmjeiben bebizonyította, hogy tragikomikus bohócot is tud alakítani. Az Országúton (La strada) Gelsominája a nyúlfarknyi Cabiria-alakításból fejlődött ki. A Cabiria éjszakái filmre vitelének tudatos elhatározása Felliniben a Csalók (Il bidone) című film forgatása közben történt, amikor bevallása szerint, találkozott az igazi Cabiriával. A nőt Wandának hívták, és egy kis kalyibában élt a római csatorna romjai mellett. A szerencsétlen asszony kunyhója bádoglemezekből és ócska gyümölcsládákból készült, inkább egy kutyaólra emlékeztetett. Fellini forgatás közben lett figyelmes erre a tákolmányra, s kíváncsisága vette rá, hogy „bekukucskáljon”, ahol csupa olcsó, elhasznált tárgyakból, mégis takarosan berendezett háznak a képe fogadta. A szoba közepén ült Wanda, aki attól tartván, hogy ki akarják telepíteni, rárontott a rendezőre. Fellini később ajándékokat küldött az asszonynak, aki ennek hatására barátságot kötött a művésszel, és lelkileg megnyílt neki. Számos történetet mesélt el a múltjáról, erőszakról és csalódásokról, az ő, sajátos egyszerű módján. Fellini jórészt az e beszélgetések alatt elhangzott történeteket szőtte bele az általa megálmodott Cabiria életébe. A filmben nem véletlen, hogy az egyetlen ember, aki Cabiriához közel áll, bár barátnőnek őt sem lehet nevezni, a szintén szerelmi csalódásoktól fásult fiatal lány, a Wanda nevet viseli.
    Mielőtt Fellini megírta volna a forgatókönyvet, Angelo Solmi leírása alapján, hosszú kutató- és gyűjtőmunkát végzett. Rómában számtalan hosszú éjszakát töltött nyomorgó emberek közé vegyülve, olyan emberekkel éjszakázott, akik a társadalom perifériájára kerültek.
    A film befelező epizódját egy megtörtént eset ihlette. Castelgandolfóban, Rómától nem messze, a tóban egy fej nélküli női testet találtak. A nyomozás később kiderítette, hogy egy prostituálté volt. Fellini eljátszik a tragikus befejező képsorral, de az ő Cabiriájának életben kell maradnia.
    A díszlet és a helyszín adott volt, Róma, minden titokzatosságával, gazdagságával és szégyenével. A neorealista hangulat adott, ahogy Fellini fogalmazza meg életrajzi írásaiban, realista, mert aki alkotni, filmet akar készíteni a semmiből, az azt használta fel, ami éppen adva volt. „A Cinecitt? romokban hevert, így mindent az eredeti helyszínen kellett forgatni. Ezt a művészi formát szükségből találták ki.”
    Giuliettával a híres római Porta Portese bolhapiacán keresett megfelelő „jelmezt”, olyan ruhadarabok után kutatott, amelyeket akkoriban ténylegesen hordhatott egy prostituált. Ebből a vásárlásból való Cabiria szinte szimbolikussá vált tyúktoll kabátja, amelyet a film végén barátnőjének ajándékoz.
    „Giulietta Masina alakjának ereje az Országútonban és a Cabiria éjszakáiban, de még a Júlia és a szellemekben is szeretettel és lágysággal teli angyali arckifejezése, valamint a morálisan és lelkileg romlott társadalmi környezet közötti feszültségből ered. Cabiria figurája például a lerobbant külvárosi prostituált típusa és a szerelemről és megváltásról álmodozó ártatlan fiatal lány típusa közötti feszültséget hordozza. Fellini újdonsága az volt, hogy az emberi viselkedésmintáknak színes változatosságát szabadította ki környezeti beágyazottságukból, miközben megőrizte a társadalmi környezet ábrázolását is. Ezen a módon továbbfejleszti a személyiségembléma és a személyiség elválasztásának film noir találmányát.”
    A film nyitó jelenete a Tevere partján játszódik. Fellini nagytotálban vette fel a képsort, ezzel is kissé távolságot teremtve a két szereplőtől. A figurák arca nem jól kivehető, mindössze a két vidáman futkosó alak, egy férfi és nő tárul elénk. Először csupán a part menti mezőben táskáját vidáman lebegtető csíkos ruhás női alak bukkan fel, pár pillanat múlva jelenik meg feketében a férfi. A csíkos ruha itt is jelzésszerűen a figura clown jellegére utal, mint az Országútonban. A pár ölelkezik, és kézen fogva fut tovább. A mező hátterében ekkor megjelenik a külvárosi Róma látképe, nagy, emeletes házaival. A férfi szólal meg először a filmben: Guarda! (Nézd!) és a kamera követi a férfi tekintetét, amely a folyóra irányul. A női alak boldogságában önfeledten lóbálja a táskáját. A kamera egyszerre a nagytotálból vált és a férfi arcára fókuszál, ez az első közelkép a filmben. A férfi aggódva néz körül. Pillanatnyi váltás, a film kezdeti idilli hangulata megszakad. A jelenet hasonlóan hat a nézőre, mint a moziban a filmszakadás. A férfi kikapja a nő kezéből a táskát, miközben egy határozott mozdulattal a vízbe löki őt, és elfut. Segítségért kiált az asszony, mint egy „tragikus jelentéktelen pantomimban.”
    A szerencsétlenül járt nő kapálózik a folyóban, s próbál egy nádszálban megkapaszkodni.
    A kihaltnak tűnt mező egyszerre csak megtelik emberekkel, a nyugodt, idillikus környezet mögött felvillan a valóság. Egy gyerek bújik ki a nád közül, ő fedezi fel a fuldoklót és kiált segítségért. Ironikus ábrázolásmód, ahogy a segítségért kiáltó gyereket éppen egy fésülködő férfi hallja meg, aki miután leveszi a zakóját és a folyó felé siet, mégsem segít, hanem inkább visszaveszi az öltönyt és odakiáltja a fiúnak, hogy „Ugorj be te!”. A jelenet egyszerre drámai és komikus. Végül néhány környékbeli fiú menti ki a csíkos ruhás nőt a vízből. A már-már élettelen testet, szinte marionett bábuként mozgatják a figurák: először nagy evezőmozdulatokat a karral, majd egy hosszú percen keresztül fejjel lefelé tartva, amíg az áldozat ki nem nyitja a szemét. Az esemény magában rejti a halál misztériumát, amely a gyerekek számára a kíváncsiságot, a véletlenül arra sétáló fiatal lány számára a félelmet jelenti (a lány erősen a kezébe harap, ezzel ellensúlyozván félelmét). A főhősnő arcát totálban először az eszméletre térés pillanatában láthatjuk, s ebben az eszméletre térés pillanatában, ahogy Brunello Rondi is felhívja rá a figyelmet, a távolból – fülsiketítő kontrasztként – egy repülő hangja tölti be a teret.
    „Hol van Giorgio?” Az első mondat, amelyet Cabiria az őt megmentő férfiakhoz intéz. Dinamikus váltás történik, mikor az asszony egyszer csak robbanásszerűen felpattan és a part felé fut, hogy Giorgiót megtalálja. A kamera ebben a pillanatban közelről veszi az arcot: „Nem hiszem el!” A második ébredés, mikor a nő rádöbben, nem véletlen huppant a vízbe, hanem Giorgio belelökte. Egyszerre fájdalmas a valóság, és a néző premier plánon keresztül részese ennek a drámai pillanatnak. Nemcsak az arc játszik, hanem a test is, a döbbenet pillanatában a test összerándul a hideg, vizes ruhában. A megszégyenüléstől a nő ellenségessé válik megmentőivel szemben, menekülni próbál, hazafutni, de futás közben összeesik. A férfiak karjukba veszik, de a nő, mint egy dühös kisgyerek, rúgkapál és kiabál: „Lasciatemi perdere!” (Hagyjatok békén!) Az olasz nyelvben a perdere ige, elveszni, elpusztulni, megsemmisülni jelentése mindegy előre vetíti a nő sorsát. A csalódás nem járhat mással, csak pusztulással, ha nem is testi, de lelki pusztulással biztosan.
    „Cabiria esetében a prostitúció természetesen csak külsődleges jegy. Nem véletlen, hogy egyszer sem látjuk sem őt, sem a többi lányt hivatásuk gyakorlása közben – az ágyban. Öltözete is elárulja, hogy Fellini ennek a mesterségnek csak a deviancia szempontjából tulajdonít jelentőséget. Cabiria az élet szomorú bohóca, ahogyan Gelsomina is az volt. Amikor a gyerekek a film elején kihúzzák a vízből, egy keresztcsíkos ruha van rajta. A fiúk úgy tartják a testét, mintha a keresztfáról emelték volna le.”
    Ki ez a figura, akit Fellini a figyelem középpontjába állít? A kezdő idilli hangulatból, ahol egy számunkra kedvesnek tűnő nő dalolászott, egy dacos, indulatokkal teli, szépnek nem mondható, ázott, portól piszkos arcú nő távolodik a messze tűnő horizontba. „Ciao, Cabiria!” – köszön neki egy arra bicikliző kisfiú. Cabiria, aki a közelben lakik, egyike azoknak, akik pénzért csinálják.
    „Cabiria a kis prostituált, akinek egyszerű lelkét reménység tölti el, nem a melodrámák megszokott szereplője, mert nem a morál vagy a polgári szociológia ideáljaival lehet megokolni azt a vágyát, hogy felhagyhasson az egésszel. Egyáltalán nem veti meg mesterségét. S ha volnának olyan tiszta szívű selyemfiúk, akik meg tudnák érteni az embert, s meg tudnák testesíteni – nem a szerelmet, hanem – az életbe vetett hitet, Cabiria nem tartaná összeegyeztethetetlennek titkos vágyát és éjszakai tevékenységét.”
    A menekülés allegóriája a filmben a futás. Cabiria esetlenül, többször szandálját igazítva fut haza, a valóság elől, mert nem akarja felfogni, mi a valóság. Hazugság, vagy játék ez számára? A művész engedi, hogy a néző kimondja ítéletét a nő felett, a kamera jól láthatóan kiemelte azokat a részeket, amelyek egyértelművé tették a férfi árulását. A néző szerepe a mindenlátás és mindentudás Cabiriával szemben, aminek következtében úgy érezzük, felette állunk ennek a szerencsétlen alaknak. A film végén döbbenünk rá, hogy minket is becsaptak, nem rendelkezünk a mindentudás hatalmával, minket is ugyanúgy be lehet csapni, mint a film hősnőjét, Cabiriát. Az egyedüli mindentudó a filmbeli, néma narrátor.
    Fellini apró narrációs felhangokkal színesíti szövegegészét. A zene Fellininél nem csupán zenei aláfestésként szolgál, hanem egy másik, kötetlenebb narrátor megszólalását jelenti. Nem véletlen, hogy a film bevezető részében nincs zene. Az emberi megszólalásoknak sincs jelentéssel felruházott értékük, sokkal inkább jelentés értékűek a bevezető képsorokban a gesztusok. Fellini talán ezzel is ráhangolja a nézőt arra, hogy ne a szavakban keresse a lényeget, hanem az arcokban. Az arc rezdülései ugyanolyan kommunikációs erővel bírnak Fellini számára, mint a szavak, a mimika, a gesztus épp olyan kommunikáció, mint a szavak, vagy a zene.
    Cabiria fél pár szandáljában hazafut, és Giorgiót keresi a bezárt házban, ami inkább egy vityillóra hasonlít. A tér Róma külvárosi része, a régi, romos vízvezeték környéke, ahol a nagy, poros térben egy fekete esernyős nőt, egy fekete lovat, és egy mosó asszonyt láthatunk. A mosó nő neve Wanda, Cabiria talán egyetlen barátnője. Wanda megkérdezi, mi történt Cabiriával, de Cabiria ahelyett, hogy megnyílna számára és „elsírnᔠmagát, inkább támadó pozíciót vesz fel: Mit akarsz? Cabiria reakciói agresszívak, ebben a jelenetben végig kiabál, Wanda kérdéseire is kiabálva válaszol, sietős lépései szintén agresszívak.  Bár Cabiria támadó, Wanda mégis nyugalmat sugároz. A két nő ellenpólusa egymásnak, az egyik pici, vékony és bármelyik pillanatban kitörésre kész, mint egy „ágyúgolyó”, a másik nagydarab, molett, és minden pillanatban nyugalmat sugároz. Cabiria tekintete élesen figyelő, dühében szinte villámokat szór, pillantása kétségbeesésében ide-oda cikázik, Wandáé inkább álmodozó, a semmibe merülő, nyugodt tekintet.
    Ritmikai ellentétpár húzódik Wanda és Cabiria személyiségében, és ugyanilyen ritmikai váltásokat figyelhetünk meg a film egészében is, mint amilyet a két figura sugároz. A dialógusok váltakozásai hol felgyorsítják a film ritmusát, hol pedig lelassítják azt. A fortissimóból néha élesen vált Fellini pianissimóra, ahogy a dialógusok is erősen váltanak az olasz dialektusból az irodalmi olasz nyelvre.
   
   

Fekvő akt (1910 k.)


Mi történt a folyónál? Cabiria elmeséli a történetet, úgy, ahogy ő látni akarja: Giorgiója, mikor Cabiria a folyóba esett, a nagy ijedtség következtében elfutott. Amikor ez a dialógus elhangzik, nem látjuk Cabiria arcát, a házban van éppen, és kifelé kiabál Wandának, így nem lepleződik le, Wanda nem kapja meg a lehetőséget, hogy olvasson „barátnője” tekintetében. De a néző olvashat Wanda tekintetében: kérdőjel tükröződik benne.
    Mindeddig csak külső szemlélői voltunk Cabiria „otthonának”, a következő jelenetben viszont betekintést nyerünk. A ház belülről nagyon is otthonosnak tűnik, még ha olcsó dolgokkal van is felszerelve. Cabiria az ágyon fekszik, idegesen mozgatja kézfejét le-fel. Wanda próbál kedves lenni hozzá, de ő szó szerint kidobja: Ma battene! Ez olasz nyelven elég durva kifejezés, magyarul Menj a francba! a megfelelője. Wanda távozik, Cabiria arcán pedig ugyanaz a kétségbeesett kifejezés látható, mint amikor eszméletét visszanyerte. Nem tud nyugodni, szeme ismét jobbra-balra cikáz. Folytonosan belekezd egy mozdulatba, amit aztán félbehagy, talán mert minden eddigi cselekvése pótcselekvés csupán. Miután Wanda elmegy, Cabiria pillanatnyi gondolkodás után újra felpattan, kirohan a házból és kifakad. Kifakadásában mégis van valami gyermeteg, hisz még mindig nem bírja bevallani magának az igazat, ezért kijelentő mondat helyett inkább kérdőt használ: „De, hogyan, valaki negyvenezer líráért bedob a vízbe?” „Akár ötezerért is ebben a világban!” – válaszolja Wanda. „Olyan valaki, aki szeret engem?” Nem akar kilépni a szeretett nő szerepéből, nem kívánja a valóságot elfogadni. Mint egy gyerek, ragaszkodik játékához. Wanda a maga nápolyi stílusában kiabál rá: „Má, hogyan akarna neked jót, miko a vízbe dobott, bedobott a vízbe!”
    Ebben a pillanatban lép be a cselekménybe egy újabb szereplő, a zene. Eddig szólt a rádió, de abban a pillanatban, amikor a kamera Cabiria arcára fókuszál, megszólal Nino Rota dallama, amely aztán itt-ott előbukkanva végigkíséri a Cabiria történetét. Egyszerre vidám és szomorú dallam, talán a félhangokkal való játszadozás következtében. Fellini itt is fúvós hangszert választ, amely ebben a filmben, szemben az Országúton zenéjével, mégsem kap főszerepet.
    Cabiria sokszor beszél a film folyamán magában. Saját magát akarja meggyőzni, ezért, ha választ is kap, nem fogadja el azt. Fellini a belső dialógusokat felszínre hozza, oly módon, hogy egy olyan ember szájából hagyja elhangozni azokat, aki nem mindig ura önmagának. Mivel Cabiriából hiányzik a tanult önkontroll, ezért természetes, hogy gondolatai kitörnek belőle, s minden arcrezdülésre, megjátszás nélkül kivetülnek a belső érzelmek és gondolatok. A játék kettős, a színész úgy hazudik, hogy a szereplő őszintének tűnjön, olyannyira, hogy a legkisebb játék se látszódjon a reakciókban, Fellini játszat, kimondat, úgy, hogy közben nem használ kommentátort, mint az irodalmi művekben, nyersen kimondatja főhősével, amit mindenki gondol: „Hülye!” És ezt csak egyfajta szereplőnek áll jogában kimondani: a bohócnak, a bolondnak.
    Cabiria kénytelen kilépni vélt szerepéből, ezért a másik felet, a szeretett férfit likvidálnia kell. A felállított „Giorgio-szentélyt” szét kell rombolnia, a mágikus varázst törölnie kell: a fényképeket és a Giorgióhoz tartozó ruhaneműket Cabiria szertartásszerűen elégeti.
    A kamerától eltávolodó alak után éles váltás következik a filmben. Hangos utcazaj kíséretében a kamera totálban vesz egy magas sarkúban fel-alá járkáló lábat. A jelzés egyértelmű: egy prostituált az. A kép vált és Caracalla fürdői előtt megjelenő groteszk, magát fennhangon dicsérő női alak látványa tárul elénk, aki a falon hatalmasan megjelenő árnyalakjában gyönyörködik. A háttérből jövő női hang azonban megtöri ezt a monológot. A kép vált és feltűnik egy fiatal prostituált, aki szitokkal illeti a magát mutogató nőt. „Nézzétek, én egy nagy Dáma vagyok!” A kamera totálban veszi az alakot. Ábrázata, mint az árnyképe groteszk, vaskos, ormótlan test, arca mázolmányszerűen kifestve, az egész alak egy eltorzult nőt vetít elénk, amelyről nem lehet eldönteni, vajon női ruhába bújt férfi, vagy egy kiöregedett nő. Ahogy Cabiria, ő is bohóc, ő is különálló, magányos, de ő tudatosan az. Cabiria öntudatlanul beszél magában, míg ez a groteszk figura tudatosan, provokatív módon. Ez a groteszkség hatja át azt a jelenetet is, mikor Cabiria hajba kap ezzel a nővel. Az aprócska nő szembeszáll a hatalmas figurával, s hiába hajtja a düh, a picike termet alig ér a másik mellkasáig.
    Az előző nap még szerelmi bánattól szenvedő nő helyébe egy vidámságtól és energiától kirobbanó Cabiria lép be a képbe, aki újdonsült tyúktoll kabátkájával dicsekszik, huncutul szerelmének nevezi a klienst, és a fiatal stricikkel táncra pördül. Egy másik szerepet játszik, amiből kizökkenti a távolban leső figura, mintegy tükröt állítva maga elé. Azért kell szembeszállni vele, mert a tegnapi szerep ma már elviselhetetlen, az igazság nem fájdalmas, hanem megalázó. Két bohóc csap össze egymással: a vásári bábjátékok pofont osztozó figurája a mindig talpra álló keljfeljancsival. A két csatázó felet csak erőszakkal lehet szétválasztani, bár a prostituáltakból és stricikből álló közönség egész jól mulat a jeleneten. Cabiriát vérző orral tuszkolják be az autóba, amely egy újabb helyszínre visz, elhagyva Caracalla fürdőit, más díszletekkel, másfajta emberekkel. Cabiria a kocsi hátsó ülésén ül, megint a gyermeki kétségbeesett tekintetet veszi a kamera közelről. Cabiria, miután megtörölte vérző orrát, a szájában tépi a zsebkendőt. A kamera vált, és mind a három utast láthatjuk, Cabiria viszont lehajol, hogy kilépjen a film horizontjából, elrejti a visszapillantó tükörben látszódó alakját, mert sír.
    A Via Venetón, Róma előkelő negyedében, ahol csak az elit kurvák dolgoznak, száll ki Cabiria a kocsiból. Számára idegen környezetben, amelyet csupán a dac kedvéért választ a „munkához”, mesebeli hősként kell szerencsét próbálnia. S valóban egy új nyitány kezdődik a filmben ezzel. Cabiria a saját világába se volt tökéletesen beleillő, robbanékony, izgága természetével ijesztően hatott a „normális” emberek közt. Cabiria saját környezetében is magányos volt, annak ellenére, hogy társadalmilag saját környezetében élt, olyan műveltségű, beszédű (és ez az olasz nyelvben nagyon is meghatározó tényező) emberekkel, mint önnönmaga. Ha nem is volt mellette igazi társ, de a nyomorban mégis osztozott valakikkel. A Via Venetón viszont teljesen magára marad. Az elit rázuhan minden hazugságával, fényűzésével, és távolságtartásával, és ebben kell megállnia a helyét. Az előkelő utcalányok arcát csak egy pillanatra veszi a kamera, aztán a nézővel háttal távolodni kezdenek. A két nőn feszes szoknya van, amely jól látatja a női idomokat, ami Fellini számára az egyik legfontosabb szexuális szimbólum. A billegő testek között a háttérben megjelenik Cabiria vékonyka figurája, kezében lóbálva esernyőjét. Önkéntelenül, de maga is megfordul a „dámák” után.
    Az éjszakai lokálból kiszűrődő zene magához csalogatja a főhősnőt. A magányos ember elfeledkezik magányáról, önfeledten táncol az éjszakai mulató előtt. A zene, mint fentebb említettem, sajátos narrátora a filmnek. Nemcsak a közönséggel kommunikál, hanem képes egyszerre a szereplőkkel is kapcsolatba lépni. A fény, a kamera mozgása irányítja a néző tekintetét, determinálva azt, amit a rendezői elv elrendez, de a zene segítségével maga a néző kontextusba tud lépni a szereplőkkel. A zene feloldja Cabiriát gátlásai alól, a dacos külső „burok” lebomlik, és huncut, bohókás, mégis nőies lénye felszínre kerül. Ezzel az újonnan gyűjtött erővel halad tovább a lokál bejárata felé. Pár méterrel a bejárat előtt megáll, de az elegánsan öltözött portás a kezével int, hogy menjen el. Cabiria vált, és megint gyermekes módon kitör: „Én innen el nem megyek!” Teátrálisan hátat fordít a portásnak, az esernyőjét a derekához támasztja, hogy maga az állás stabil legyen az esetleges támadással szemben, és mereven megáll. Ebbe a képbe tört be a két alak.
    A lokálból kirohanó férfi, egy híres színész, akit Cabiria azonnal felismer. Fellini itt egy kicsit játszik a nézővel, ugyanis pár percig – úgy hogy a közönség szinte nem is veszi észre – nézőpontot vált. Eddig a groteszk árnyjáték kivételével Cabiriát követte a kamera mozgása. Ebben a rövid jelenetben viszont Cabiria nézőpontját veszi fel az operatőr, eltűnik a filmbeli főhősnő, és a néző az ő szemével nézheti végig a színész és a szeretője közti civakodást. A nézőpont visszavált és megint Cabiria áll középpontban, nemcsak azért, hogy a néző a főhősnő reakcióit lássa a történtekkel kapcsolatban, hanem azért is, hogy a színész tekintete is a nézőpontváltással együtt determinálttá váljon. Cabiria beszáll a kocsiba, út közben a kísérő zene felhangosodik és kiül a főhősnő arcára az elégedett mosoly. Szerencsét ment próbálni a Via Venetóra, és már ezért a kocsikázásért, annak ellenére, hogy a nagy kanyarokban bábu módjára jobbra-balra dülöngél, megérte.
    Egy prostituált sosem lehet teljes valójában nő, teste egy részét eszközként kínálja fel mások számára. Cabiria is csak eszköz a színész szemében, csupán egy dolog, amely nem rendelkezik jelentéssel, egy használati tárgy, amelyet bizonyos fizetség ellenében kölcsönvesz. Cabiria lényével viszont ellentétes az eszközként való létezés, bár prostituált, de sosem tud teljesen a prostitúcióval azonosulni. Lelkét mesékből és álmokból szőtt pokróc alá rejti. Kitörései, kiabálásai pedig a tudatalatti által létrehozott védekezési pajzsok, hogy senki se lássa meg ezt az érzékeny lelket, senki se tudjon fájdalmat okozni neki. Cabiria testileg prostituált, de lelkileg nem az.
    A Night Clubba lépve újabb ritmusváltás figyelhető meg, a lassú, vontatott, kígyóbűvölésre hasonlító zene, amely már a külső térben hallatszik, ráhangolja a nézőt a következő képek által feltáruló világra. Színpadi jellegét erősíti a függöny, amelyen a nőnek nehezen sikerül átverekednie magát. Allegorikusan ábrázolja a függöny Cabiria és az újabb térben található emberek közti elválasztó falat, de egyben szimbolikus ábrázolás és jelzésszerű utalás a filmművészet színházi jellegére. Ahova Cabiria most belép, az nem az ő világa, de talán még a színészé sem, a teátrum illúzió, nem lehet a valóság része.
    A teátrális világban idegen, mérföldnyi társadalmi különbség választja el azoktól az emberektől, akik itt szórakoznak, sem ruházata, sem nyers gesztusai nem illenek ebbe a környezetbe, s bár a fellengzős, lenéző pillantásokat nagyon is megérti, mégsem tud hasonlóképp reagálni rájuk. Játszani kényszerül egy olyan szerepet, amelybe nem illik bele. Ekkor azonban ismét ritmusváltás történik, megszólal a mambó, háttérben szitát rázó torz, ripacs figurával. A szitát furcsán rázó, grimaszokat vágó és kakadura emlékeztető hangokat kiadó férfi ebben a világban helyet kap, hisz szerepe van, de megjelenésével nem előadóként, hanem részeseként akar az idegen világban helyet foglalni.
    Cabiria megfeledkezve arról, hogy hol is van, önfeledten táncolni kezd, nem tud tovább játszani a másik társadalmi réteg szabályai szerint, a mambó dinamikus ritmusa felszínre hozza belső énjét, az ösztön vissza akar térni önmagához. Durcás maskarája mögött egy életvidám, önfeledt gyermek rejtőzik. A reakciókból megérti, hogy tánca nem nyerte el mások tetszését, inkább tartozik a kakaduhangú „zenészhez”, megérti, és nem esik nehezére, hogy a partnerével együtt távozzon, aki időközben majdnem elaludt a táncparketten.
    Ebbe a világba való lépésekor megfigyelhető még egy éles váltás, amit a nyelvhasználat jellemez. Eddig mindvégig római dialektusban beszéltek, Wanda néhány mondata pedig nápolyi tájszólásban hangzott el. A mondatok nagy része felkiáltó vagy kérdő mondat volt, éles hangsúlyokkal teli, elnyújtott szótagokkal és magánhangzókkal, s gyakran káromkodással tarkítva. A közvetlen nyelvhasználatban kizárólag a tegező stílust használták, még az idegenekkel szemben is. A mindennapi nyelvhasználatot, mely elkülönül az olasz irodalmi nyelvtől, kiegészíti a metanyelvi kommunikáció, amely éppoly erős, mint a szavak nyelve. Erős, határozott gesztusok nélkül a „nép” világában az ember elveszett. Tehát, ha a filmben erősen gesztikuláló alakokkal találkozunk, az nem azért van, mert Fellini túljátszatja a szereplőket, és ezek a metanyelvi kifejezések a teatralitás megnyilvánulási formái, hanem azért, mert ez az olasz habitus sajátossága. Ezt a sajátosságot veti meg az arisztokrácia, és tekint rá megvetően. A színész arisztokratikus világában viszont az irodalmi nyelvet használják, amelyben a hosszú magánhangzók, mint például az Ó, és a Má (általában kérdőszóként használják vagy felkiáltásként az olasz nyelvben, de előfordul egy utána következő káromkodás bevezető szavaként is), szótag nem használatosak, kerülendők. A „szolgák”, vagy a „szerviz” emberi pedig a magázódó, annak is a régiesebb, többes szám második személyű formáját használják. A metanyelvi kommunikáció mindössze a mimikában mutatkozik meg, az erős gesztus nem ennek a társadalmi rétegnek a metanyelve.
    A színész háza hatalmas tereivel, megszámlálhatatlan szobáival, fényűző berendezésével és óriási kertjével ellentéte Cabiria viskójának. Természetes, hogy Cabiria számára ez a miliő nem természetes. A hatalmas lépcsőn olyan, mint amikor Alice csodaországban lépked az óriásra nőtt díszletek között. Mégis sikerül sajátságos, sőt bensőséges hangulatba lépnie a színésszel. A házban kérdezi meg először a színész, hogyan hívják a prostituáltat, ez az első pillanat, amikor „emberként” kezdi kezelni az asszonyt. A lányt elvarázsolják a házban előforduló állatok, kutyák, madarak, a zenélő hatalmas gardróbszekrény. Lenyűgözve fordul a férfihoz, majd a földön heverő ingért nyúl. Számára természetes, hogy ő rak rendet (hogyan is lenne szolgálója). A hálószobában a férfi az ágyon feküdve Beethoven Ötödik szimfóniájában elmerülve faggatja Cabiriát. Beethoven zenéje ellenpólusa a populáris zenének, minden aktusa tökéletesen megkomponált, nélkülözi a spontaneitást és az improvizációt. Cabiria arra, hogy tetszik-e neki ez a zene, mit is felelhetne: „Nem az én stílusom, de azért tetszik.” A szolgáló a zsúrkocsin betolja a „királyi” vacsorát, 1949-es bor, amely a háború évszáma miatt is jelentős, és a kaviárt és a homárt. Cabiria leveti tyúktoll kabátkáját és alatta a blúz el van szakadva. Egyszerre csak megnyílik, és gyermeki módon mesélni kezd az életéről a férfinak, eszébe sem jut, hogy női bájait kínálja fel. Ebben a pillanatban történik meg a „varázslat” és az idegen, teátrális környezet bensőségessé válik, a Beethoven-lemezt a színész leveszi a lemezjátszóról és a két idegen lélek egymás felé közeledik. Az óriási tér összeszűkül, és mindössze az ágy egy kicsinyke szegmensére korlátozódik, ahol a két ember beszélgetni kezd.
    Jessy érkezése azonban megtöri a varázslatot, Cabiriát a szobából nyíló fürdőbe rejti a férfi. Ebben a jelenetben szintén történik egy nézőpontváltás, a kamera újból Cabiria szemszögéből láttatja az eseményeket, amikor a kulcslyukon keresztül az ölelkező párt meglesi. Drámai pillanat, mikor a kamera vált és a kiskutyát kezében tartó, térdelő Cabiria egyszerre csak padlóra ül, a kíváncsiság helyett szomorúsággal telik meg az arca. Talán nem ezt várta, talán abban reménykedett, hogy részese lehet ennek a világnak.
    Hajnalban kisurran a szobából, de a labirintus-szerű épületben eltéved, majd nekimegy az üvegajtónak is, amely szinte egy cirkuszi előadásba illene bele. Az egész színészi játéknak van egyfajta chaplini jellege, ahogy Fellini is megfogalmazza, Giulietta Masina egy igazi Clown, amikor rátekint, mindig is a bohóc jut eszébe róla, amelyet Fellininél pozitív értelemben kell venni (önmagát is bohócnak tekintette).
   


Ülő akt (1910 k.)


Caracalla fürdőiben a prostituáltak között egy mankós figurára lehetünk figyelmesek, aki ügyetlenül biceg az idegen környezetben. Cabiria elkülönül a többiektől, a nézőpont ebben a pillanatban Wandára fókuszál, akinek a kérdésével előkészíti a rendező a következő jelenetet. A férfi a közelben levő csodatévő Madonna „Divino Amore”-hoz szeretne menni. A mankós férfi az egyik strici rokona, aki magával hozta az este. Az utcalányok elhatározzák, hogy maguk is felkeresik a csodatévő Szűz Anyát.
    A felvilágosult ember azt hinné, hogy az egész szemfényvesztés, és úgy is lehet erre a jelenetre tekinteni, mint a színháznak egy másfajta formájára, ahol a közönség aktív részese, sőt a drámai cselekmény alkotója a színházban. Fellini bár hívő ember volt, de az egyházi „hazugságokat” nem viselte el, talán ezért is emeli ki ezt filmjében. A Madonna imádás, a csodatévő bálványokban való hit a mai napig megfigyelhető Olaszországban, szinte minden évben felbukkan az ország különböző pontján egy-egy vérző feszület, vagy egy könnyező Madonna-szobor. Ez a tendencia a háborút követő, ötvenes évekbeli Olaszországban még erősebb volt, a fanatikus, az elvakult hit, az emberi „korlátozottság”, amelyre joggal építhetett az egyház, kihasználta a hívők jóhiszeműségét.
    Caracalla esti párás utcáján Wanda ironikus hangvétellel jegyzi meg: „Mert tudja is a Madonna, hogyan kell pénzt keresni! Majd én elmegyek, és kérek tőle valamit…!” Nem fedi fel titkát, hiába kérdezi Cabiria, mit akar kérdezni. A csöndet a messziből hangzó egyházi éneket kántáló kórus zaja töri meg. a kántáló tucatnyi emberből álló menet lassú léptekkel kerül egyre élesebb körvonalakkal kirajzolódva a prostituáltak látókörébe. A ködben egész halvány árnyból egy jól megfigyelhető csoport metrumos ritmusban halad el az utcalányok előtt, s előkészíti, és előre vetíti a néző számára azt a miliőt, amelyre az elkövetkezendő képsorokban rá kell hangolódni. Az elhaladó csoportot nem veszi közelről a kamera, csak néhány női cipőt látni, majd azonnali váltást követően nagytotálban látszanak az emberek, újabb váltás, és csak az utcalányok szemszögéből láttatja Fellini az egyre távolodó csoportot.
    A társadalmi perifériára szorult emberek nyomorúságos világába és annak ellenpólusába, az elit mesterkélt, csillogó-villogó világába már betekintést nyertünk. S bár anyagi szempontból az elit világa ellenpólusa, a Fellini által középpontba állított emberek világának, nagyon finom célzásokkal a rendező rávilágított arra, hogy lelkileg az elithez tartozó emberek éppoly nyomorultak, mint a Caracalla fürdői alatt ácsorgó prostituáltak, civil életükben hasonló párkapcsolati problémákkal küzdenek, mint bárki más.
    Az egyház világa egy másik ellenpólus. A bűn és a bűntelenség áll egymással szemben, ahogy szemben áll a lelki szegénység a gazdagsággal. Profán ellentétpárok, de mégis a társadalomban jól működő modellek, ezért vonakodnak a prostituáltak elmenni a Madonnához, mert érzik, ők pontosan az ellenpólusát képviselik ennek az emberfeletti, bűntelen szentségnek.
    Másnap a zarándokhely látványa inkább hasonlít egy vásári zsibvásárra, mint egy szent helyre. A tömegben Cabiria Wandát keresi, mert szíve mélyén őt tartja egyetlen barátnőjének. A csodatevő Madonnához tartó „hívők” egyházi énekeket kántálnak, egyre jobban felerősödik az eleinte csupán zenei háttérként hangzó dallam, és a figurákat magával ragadva sodorja a maga monoton, de erőteljes ritmusában a Szűzanya felé. A kegyhelyen helyen folyamatosan szólnak a harangok, fanatikus hívők térdepelnek, és kántálva adnak hálát a Szűzanyának, és kérnek kegyelmet tőle. A menetelés közben hangzik el egy nagyon jelentőségteljes párbeszéd Cabiria és Wanda között. Cabiria, miközben meggyújtja a gyertyát, átszellemült arccal fordul oda barátnőjéhez: Wanda én is kegyelmet kérek a Szűzanyától, ahogy te is! Wanda fellengzősen válaszol: ő ugyan nem kér semmiféle kegyelmet. Cabiria értetlen tekintetében a döbbenet látszik. Hiába kérdezi tőle, mi történt vele, Wanda nem válaszol. Wanda tette apró, de mégis árulás. A tömeg sodorja magával a figurákat, egy-egy pillanatra a kamera megkeresi, kiemeli azokat az alakokat, akik Cabiria társaságához tartoznak. A mankós férfi, aki az isteni erő és a mennyezetről lógó mankók látványa ellenére mégsem képes tovább menni anélkül, hogy meg ne állna egy pillanatra, mert ereje fogytán van. Cabiria is sodródik, a tömegből egy-egy transzba esett hívő hangja ki-kitör, mintegy a tömeg egészére rázúdítva a magában rejlő emberfeletti energiát. Maga is imádkozni kezd a tömeggel együtt, körülnéz, együtt kántál másokkal, és maga sem veszi észre, transzba esik. Megszűnik számára a tér és az idő, megszűnnek az emberek, a zsúfolódó tömegben csupán ő és a csodatévő Madonna létezik, Cabiria alázattól és meghatottságtól meg-megcsukló hangja. Egy halk imádság, amely erősebb bármely kínoktól gyötört kiáltásnál, éles késként hasít bele a néző lelkébe. A néző Cabiria által maga is szinte transzba esik, de a következő pillanatban le is lepleződik a hazugság. Hiába a Madonna erejében hívő tömeg, a mankós ember mégsem tud járni, a feszület előtt összeesik.
    A leleplezés mégis Cabiriára hárul, Fellini neki adja meg a tömegben felkiáltó gyermek szerepét, aki rávilágít arra, hogy a királyon nincs is ruha. De a mesével ellentétben a mezőn elterülő, uzsonnázó társaságot egyáltalán nem érdekli ez a tény. Inkább kifakadásán rökönyödnek meg, azt hiszik, ivott valamit, nem tudják mire vélni ezt a fajta őrült kifakadást. A külső szemlélő viszont ráérezhet a gyermeki megnyilvánulás mögött rejtőző lényegre: Nem változtunk meg, ugyanolyanok maradtunk, mint voltunk! A főhősnő kimondja az igazságot: „Nem vagyok olyan, mint ti!” Mit mond ki a főhős ezzel valójában? Mennyi többletértelmet rejt ez a felkiáltás? Én nem olyan vagyok, mint ti!
    A Bikaborjak című filmben a jelmezbált követően Alberto fakad ki Cabiriához hasonlóan. Alberto, Cabiria, a Bolond privilégiuma, hogy az égbe kiáltsa az igazságot, hogy leleplezze a hazugságot. A Matto ezért halállal lakol, Alberto magára marad, Cabiria pedig mindentől megfoszttatik. Áldozatok vagy mártírok ők vajon? Fellini profetikus szereppel áldja meg őket, akiknek saját magukat kell feláldozniuk egy kis varázslat miatt a művészet oltárán.
    A magány rettenete, az én megnyilvánulni akarásának kényszere, az igazságtalanság elutasítása, a hazugság leleplezése és az elfojtott játszani és élni vágyó gyermeki lélek kiáltása Cabiriáé. Nem hajlandó elfogadni a világot olyannak, amilyen. Fellini összemossa a két világot: a társaság mellett elhalad egy-egy hívó csoport, amely képileg is és zeneileg is disszonanciát okoz.
    Spettaciolo di Variet? (Bámulatos Varieté), olvassa a néző a külvárosi színház feliratán. Cabiria ebben a jelenetben teljesen egyedül jelenik meg. Arra a kérdésére, hogy jó-e az előadás, közömbösen válaszol a jegyárus. Az arc kifejezi, amit nem mond ki: Majd azt fogom mondani, hogy…? Cabiria jegyet vált, de még ő sem tudja, hogy saját üdvössége jegyét váltja meg, s miközben a nézőtérre lépve keresi azt a pontot, hova is üljön, egyszerre jelenik meg a figura erősen megvilágított alakja, és falra vetülő árnyképe.
    Nyomorúságával senki sem szeret szembesülni, a társadalomban való létezésünkhöz viszont hozzátartozik, hogy bizonyos helyzetekben szembesülnünk kell önmagunkkal, saját „nyomorúságunkkal”. Az érzéketlen ember elsiklik e pillanatok felett, az okos ember túlteszi magát rajta, a művész lelke viszont megsínyli ezeket a pillanatokat. És hogy a művész mennyit tud profitálni ebből, és „varázserejével” bevonni a művészet tárgykörébe, az már kizárólag rajta múlik. Valaki profitál belőle, valaki belehal. Az érzékeny ember megpróbálja elkerülni ezeket a kínos pillanatokat. Cabiria felismeri ennek az eshetőségét, amikor az illúzióművész a színpadra szólítja, nem akar mások céltáblájává és ezzel együtt nevetségessé válni. Vonakodik az ötlettől, de végül mégis belemegy a játékba, annak ellenére, hogy tudja, a főként férfiakból álló közönség között biztosan akad valaki, aki felismeri őt. A hipnotizőr hasonlóan befolyásolja a színpadra hívott embereket, mint Thomas Mann varázslója. Az erős férfiak hipnotikus állapotukban gyáva teremtményekké válnak az elképzelt vihar következtében. A közönség kacag, ahogy Cabiria is, élvezi ezt a játékot, meghúzódik a színpad szélénél, és önfeledten kacag. Jóhiszeműen, hogy véget is ért az ő szereplése, indul a lépcső felé, amikor a hipnotizőr hirtelen megállítja. A játék nem jó, megváltoztak a szerepkörök, Cabiria kénytelen egy olyan „művészi” produkció részévé válni, amelyben leleplezik. A tartózkodási helyéről való hazugságot egy csettintéssel fedi fel a művész, a közönség nevet, felébred, nem érti, mi történt. D e már nem tud a játékból kilépni, fogságban van, és a művész felfedi mások előtt is valódi lényének legőrzöttebb titkát, a gyermeki, tiszta ártatlanságot. Thomas Mann művében Mariót a varázsló kiszolgáltatottá teszi azzal, hogy túlmegy azon a ponton, ami még megmutatható lenne. Fellini „varázsló”-ja viszont megáll: Cabiria keringőzik kedvesével, virágot szed a mezőn, fiatal lánykoráról beszél, majd odamegy a képzeletbeli szerelméhez és megkérdezi: Valóban szeretsz engem? A hipnotizőr arcán döbbenet, nevettetni akar, de a nézőteret néma csend és döbbenet hatja át.
    A drámai pillanat magában a filmes dramaturgiában is váltást okoz. Fellini ebben a pillanatban megfosztja a nézőt a mindentudás hatalmától, és csupán Cabiria szemszögéből követhetjük az eseményeket. A színházi előadásnak vége, de a főhős számára most kezdődik az előadás, a felvezető részek befejezésével kezdetét veszi az utolsó, harmadik „felvonás”. Az elsőben Cabiria szembesült a társadalmi különbségekkel, melyben mégis látni vélte saját társadalmi rétegének nyomorúságát, a másodikban, az isteni világban, mely a lelki üdvösségként állt szemben Cabiria által képviselt bűnös világgal, maga a főhősnő tépte le a bálványról az álarcot. A „harmadik felvonás”-ban Fellini nem teszi egyértelművé, vajon milyen értelemben válhat ellenpólusává a játékba belépő újabb szereplőnek, Oscarnak.
    „A bűvészmutatvány-képsorban Fellini rendezői eszközeinek gazdagodását figyelhetjük meg. Oldottan, belső vágásokkal, kényelmes, nagy kocsizásokkal dolgozik. Akárcsak a bűvész, aki olyan rutinosan hipnotizálja Cabiriát, mintha egy nyulat varázsolna elő a cilinderéből. Cabiriából kiszedi az álmait, s kiderül, hogy tiszta nő. Tiszták az álmai. Cabiriának ez a szégyene.”
    Szünet következik, lassú melódia hallatszik, újabb, hosszú szünet, aztán a semmiben félelmetes erővel megszólaló üstdob, aztán csönd, fenséges, megsemmisítő csönd, végül az „operát” záró dallam, amely „beleivódik minden hallgató lelkébe”. Talán így jellemezhető zeneileg a film utolsó szakasza.
    Oscar volt a neve a hipnotikus állapotban levő „lány” szerelmének, és Oscarnak hívják az utcán kint ácsorgó férfit is, aki az „elvarázsolt” lányra várakozik. A férfi kedvesen szól az asszonyhoz, Cabiria először vonakodik, de végül belemegy ebbe a furcsa játékba, úgysincs mit vesztenie. A dél-itáliai férfi az irodalmi olasz nyelvet használja, amelyben nem találhatóak meg az apugliai dialektus szavai, s mindez a művelt ember látszatát kelti benne. Fellini ízesebbé tehette volna a figura beszédét sajátos, dél-olasz kifejezésekkel, hisz készített ilyen fajta kutatómunkát. Egyszer meg is jegyzi önéletrajzi könyvében, hogy boldogsággal töltötte el a különböző dialektusok szavainak a felfedezése, gyakran fel is jegyezte ezeket egy füzetben. Fellini azonban ezt a figurát megfosztja egyéniségétől, mint a patyolatba vágott piszkos holmit, lúgozza ki képletesen fehérre, megfosztja népi dialektusától, és gesztusait a minimálisra csökkenti. A finom, tisztességes ember prototípusát alkotja meg Oscar személyében, és csak annyit mutat meg belőle, amennyit maga a hősnő–áldozat láthat.
    A kezdeti ellenállás játékát követően a férfival való találkozások egyre sűrűbbé válnak. Mire Cabiria feleszmélne, a játék komoly kapcsolattá érik a két ember között. A „miért ne” játékban a játékos úgy vesz részt, hogy a játékot magát nem veszi komolyan, ahogyan vele szemben a többi játékos tenné, a szabályok feletti álláspontban a játékosra vonatkozó legfontosabb szabályelv egyetlen csupán: bármikor kiszállhat az adott játékból. A „miért ne” játékos egyszerre van kint és bent a szituációban, olyan kommentátor, aki maga is játszik. A „miért ne” játékos számára viszont megvan az a veszély, hogy észrevétlenül kicsúszik kezéből az adu, amely lehetővé tette, hogy kívülről is lássa egyszerre a dolgokat, és így a játék legnagyobb vesztesévé válhat.
    Cabiria azzal a tudattal megy el a randevúra, hogy úgysincs mit vesztenie, a pályaudvaron, ahová a találkozót megbeszélték, messziről figyeli a férfit, vár, fél, de aztán mégis odamegy hozzá. A találka szimbolikus sétává válik, a férfi őszintesége, amely a családjáról és gyermekkoráról való beszédben nyilvánul meg, lassan a nőt is átformálja, megnyitja, a film elején megfigyelhető rövid, inkább felkiáltó mondatok helyett a főhősnő hangtónusa megváltozik és bensőségessé, lággyá válik, erős grimaszai helyett mimikája finommá, érzékennyé válik. A Róma romjai közötti séta átvezeti a saját maga romjai között, hogy aztán elérkezzen oda, ahol elrejtett személyisége lappang.
    Az első randevú után önfeledten dicsekszik az utcalányoknak erről a bolondos fazonról, aki csokoládéval ajándékozta meg, és mellesleg mindent fizetett. A vidám diskurzust a lányokra törő éjszakai razzia rombolja szét. Cabiria a többi lánnyal együtt a bokorban lel menedékre. A következő találka után viszont már nem mutatja a rendező főhősnőjét a többi utcalánnyal együtt, mert a séta közben átformálódott, és a férfiról való nevetgélő beszélgetés árulás lenne.
    Cabiriát ábrándozó tekintettel láthatjuk saját otthonában, a rádiót hallgatja, és a párnát simogatja, aztán lassan kicsit dülöngélve, mint a cirkuszi bohóc, kilép a házból. Mosolyában van valami ironikus, ahogy egy bohócnak is, és a vele együtt járó zene ugyanezt fejezi ki, egyszerre megnyugtatóan kedves és szomorú. A környékbeli gyerekek képe is a cirkuszt idézi, ahogy az oszlopokon, mint a trapézon mászkálnak és himbálóznak a teljes biztonság tudatában a magasban.
    Padre Giovanni, a kissé bolondos pap epizódja kulcsjelenet a filmben. A barát az egyház bevett leleplező és erőszakos, rideg és távolságtartó beszédmódja helyett, amely az isteni parancsoló erőt fejezi ki, emberi módon, hogy még a kisgyermeket is megértse, hirdeti a szegények közt az igét. Számára Isten a jóság és a nem hatalom, és ezt a jóságot nyújtja át szimbolikusan a lánynak a szentet ábrázoló képpel együtt.
    Cabiria véglegesen megváltozott, egyedül áll az esőben Caracalla fürdőinél, és nem száll be többé az arra jövő kocsiba, hiába hívják. A hősnő tudja, ebben az állapotban teljesen kiszolgáltatott, hiszen a tudat alatt az is közre játszik, hogy ebben az állapotban képtelen lesz megkeresni a betevő falatját. Szakítani akar Oscarral, mikor a férfi megkéri a kezét. Megtörténik a csoda! A bűnös utcalányból egyszerre isten kegyeltje lesz. Ujjongva rohan haza, hogy közölje barátnőjével, Wandával a jó hírt: férjhez megy, végre elmegy ebből a nyomornegyedből, új életet kezd valakivel.
    „A megtisztulás rituálészerű aktusa a katolikus egyházban a gyónás szentsége. Fellini szerint az élet minden rituáléja (keresztelő, esküvő, temetés, születésnap), elveszítette szimbolikus jellegét, mert nemtörődöm módon élik át, tiszteletlenül, sietősen, közönségesen, nem szánnak rá időt és érzelmeket.”
    Cabiria, mielőtt elhagyja otthonát, gyónni szeretne. Talán életében most először akar igazán rituálészerűen tisztává válni. Mégis, mikor a pap közli vele, hogy a féleszű barát nem gyóntathat, nem érdekli. A katolikus egyház előtt érvénytelen gyónás a számára érvényre jut, mert az ő gyónásának szentségtelenségében mégis egy magasabb szentség rejtőzik, a valódi szimbolikus megtisztulás szentsége, az ember-ember előtt való megtisztulás szentsége. Az isten nem tett csodát, a távolságtartó papok csupán automatikus mechanizmusokkal végzik a dolgukat, de a félkegyelmű ferences barát, aki pár képsorral ezelőtt megindította, képes arra, hogy egy transzcendentális világot megnyitva megszabadítsa az utcalányt bűneitől. Lehetséges, hogy képes lenne arra, hogy önmaga megtisztuljon, de támaszképpen mégis szüksége van egy egyházi képviselőre, ha már választania kell valakit, az csakis olyan lehet, aki megérintette, akiben együgyű, de tiszta lelkét tükröződni látja.
    Eladja mindenét, a régi életét jelentő tyúktoll kabátját a házban hagyja. Az utolsó dolog, amit a bőröndjébe tesz, az édesanyja képe. A látvány, ami a házból kilépve fogadja, viszont egy pillanatra meghökkenti őt: kis házába egy egész népes család fog költözni. Visszafordul és kétségbeesetten Wandára néz, sorsát már nem lehet visszafordítani, takaros otthonára és rá, ki tudja, milyen sors vár. Wanda kikíséri barátnőjét az autóbuszig, és egyszerre sírásra fakad, mert a busz barátnőjét örökre el fogja vinni, el fogja vinni azt a lényt, akit talán egyedül szeret ebben a nyomorult világban. Cabiria biztatja, hogy ne sírjon, el fogja küldeni új címét, de ő sem tudja megállni, hogy az utolsó baráti ölelésben sírva ne fakadjon. A kamera a távolodó Cabiria szemszögéből veszi Wandát, ahogy a poros út közepén szorongatja a tyúktoll kabátot.
    A tengerpartra néző étterem teraszán játszódik a következő jelenet, idillikus hangulatban a két szerelmessel, mégis van a férfiban valami természetellenes, a lány önfeledt csacsogását valahogy megtöri ez a szokatlan csönd. A férfi a kérdésekre alig-alig válaszol. Aztán sétálni hívja menyasszonyát. A jelenet ugyanaz, mint ami a varietében volt, csak most a valóságban történik meg. Cabiria, ahogy a film bevezető részében, újra önfeledt, ahogy a varieté műsor színpadán hipnotikus állapotba került, újra virágot szed az erdőben kedvesének. A naplemente látványa lenyűgöző, a teljes boldogságban azonban ott rejtőzik a mindent elvesztés tragikuma. A mindent tudás hatalma a nézőé volt, amíg Fellini ezt a hatalmat el nem vette tőlünk.
    „A Cabiria éjszakái utolsó jelenete, amikor Oscar fölteszi a napszemüvegét, mielőtt elrabolná Cabiria pénzét. Amikor megváltozik a viselkedése, külső maszkját megváltoztatja, és másik arcot ölt, amely ebben az esetben ťaz igazi arcaŤ. Amikor a valóságos fizikai arca (lelki maszkja) eltűnik a napszemüveg mögött, előtűnik valóságos lelki arca (fiziológiai maszkja). De mikor maszkot cserél, egész személyiségét is megváltoztatja.”
    A néző Cabiriával együtt szembesül a kegyetlen igazsággal, és ezért lesz annyira megindító és fájdalmas, mert saját magunk jóhiszeműsége is lelepleződik, s e katartikus leleplezésben a nézőnek azonosulnia kell a főhős fájdalmával.
    „A film forgatásának időpontjához (1957) képest vakmerően modern a fényképezése. A szakadék szélén, amikor Cabiria rádöbben, hogy vőlegénye meg akarja ölni, a lány arca koromsötét. Egy fekete folt van az arca helyén. Ebből a fekete foltból jön a kiáltás: Ölj meg! Nem akarok élni! Ezt a fényképezési stílust három-négy év múlva harsonázva fogják ünnepelni, mint az új hullám vívmányát.”
    Nem tudni mennyi idő telt el az árulást követően, a férfi már jó messze jár a nő minden vagyonával, bár gyáva volt hozzá, hogy a mélybe vesse az asszonyt, ami Cabiria számára a megváltást jelentette volna. Fellini nem akarta megölni hősét, hagyja a földön heverni mindentől megfosztva, és aztán azt mondja, „kelj fel és járj”. És a varázslat megtörténik, mert a mindentől megfosztott lány felkel, és újra útnak indul. A köréje gyűlő fiatalok énekelnek neki, elhaló lelke újra élni kezd. A filmtörténet egyik legszívbemarkolóbb képe a vidám fiatalok közt sétáló Cabiria mosolya, amelyet Fellini premier plánban vett fel. A közelképben a főhős egyenesen a kamerába néz, a néző szemébe tekint, de a néző saját arcát is tükröződni látja tekintetében.
    „A Cabiria éjszakái idején arra gondoltam, csinálok egy filmet egy szerencsétlen nő történetéről, aki mindennek dacára gyermeki sóvárgással reménykedik egy jobb kapcsolatban, egyáltalán, valamilyen kapcsolatban; a film végén pedig azt mondom neki: hagytam, hogy ennyi balszerencse érjen, de olyan rokonszenves vagy nekem, hogy kapsz tőlem egy dalt. És ebből – meglehet, hogy kissé gyermeteg – ötletből kiindulva kidolgoztam egy jelenetet. Van egy nő, akinek egy, az addigiaknál is szörnyűbb élmény hatására végérvényesen el kellene veszítenie a bizalmát az őt körülvevő világban és emberekben, és ennek következtében össze kellene roppannia. Én viszont azt gondoltam: miért ne juthatna ez a figura egyszer csak arra a meggyőződésre, hogy lesz valaki, aki megértően, kedvesen azt mondja neki: igazad van. Így lett ez a figura Cabiria, az élményei pedig olyan prostituált élményei, aki rémisztő környezetben éli nyomorúságos életét, egy olyan világban, amely folyton-folyvást padlóra küldi, és ő mégis romlatlanul és rejtélyes bizakodással küzdi át magát ezen az életen. A film végére az az ötletem támadt, hogy összehozom őt egy mókás kis csapattal, egészen fiatal emberekkel, vagyis a jövő emberiségével, és ők összetartozásuk jeléül barátságosan, egy kicsit heccelődve, de szívből jövően eljátszanak neki egy dalt.”




Kis amerikai lány (1893)




Öreg hölgy, ibolyacsokorral

   

MÉRLEG
   
A múlt év végén végre magyarul is megjelent – a L’Harmattan Kiadó gondozásában és Csala Károly fordításában – az utóbbi évtizedek egyik legizgalmasabb marxista műve, az Angliában élő Mészáros István 1995-ben Londonban kiadott, négykötetes monumentális munkája, a Beyond Capital. Towards a Theory of Transition. (A tőkén túl. Közelítések az átmenet elméletéhez.) A mű 17. fejezetéből (A tőke uralmának változó alakjai) közlünk egy nagyobb részletet.
   

MÉSZÁROS ISTVÁN
   
A tőke jelentése a marxi fölfogásban
  
 1.
   
    Ahhoz, hogy megértsük és értékelni tudjuk Marx hozzáállását a tőke s ama társadalmi alakulat természetéhez, amelyet az egyre bővülő tőketermelés parancsolatai uralnak, szükséges szem előtt tartanunk azokat az alapvető módszertani elveket, amelyek elemzéseit irányították. Ezek világosan megfogalmazódnak a Grundrisse1 egyik kulcsfontosságú szövegrészletében, a következőképpen:
A polgári társadalom a termelés legfejlettebb és legsokrétűbb történelmi szervezete. Ezért a kategóriák, amelyek a viszonyait kifejezik, tagolódásának megértése egyúttal betekintést nyújtanak mindazoknak a letűnt társadalmi formáknak a tagolódásába és termelési viszonyaiba, melyeknek romjaiból és elemeiből felépült, melyeknek részint még le nem küzdött maradványai továbbtengődnek benne, az, ami azokban pusztán jelzésszerűen volt meg, kialakult jelentésekké fejlődött stb. Az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájához. A magasabbrendűre utaló jelzéseket az alacsonyabbrendű állatfajoknál viszont csak akkor érthetjük meg, ha magát a magasabbrendűt már ismerjük. A polgári gazdaság ily módon az antik stb. gazdaság kulcsát nyújtja. De semmi esetre sem a közgazdászok módja szerint, akik minden történelmi különbséget elmosnak és az összes társadalmi formákban a polgáriakat látják. A sarcot, a tizedet stb. megérthetjük, ha a földjáradékot ismerjük. De nem szabad őket azonosítanunk. Minthogy továbbá maga a polgári társadalom is a fejlődésnek ellentétes formája csak, ezért korábbi formák viszonyai gyakran csak teljesen elsatnyulva lelhetők fel benne, vagy éppen travesztálva. Pl. a községi tulajdon. Ha ezért igaz az, hogy a polgári gazdaság kategóriáinak igazságuk van az összes többi társadalmi formákra nézve, ez csak cum grano salis értendő. Tartalmazhatják azokat kifejletten, elsatnyulva, karikírozva stb., de mindig lényeges különbséggel. Az úgynevezett történelmi fejlődés egyáltalában azon nyugszik, hogy az utolsó forma a múltbelieket önmagához vezető fokoknak tekinti, és minthogy ritkán és csak egészen meghatározott feltételek között képes önmagát bírálni – itt természetesen nem olyan történelmi időszakokról van szó, amelyek önmagukat a hanyatlás korának tekintik –, ezeket mindig egyoldalúan fogja fel. A keresztény vallás csak akkor volt képes hozzásegíteni a korábbi mitológiák objektív megértéséhez, amikor önbírálata bizonyos fokig, úgyszólván, már készen volt. Így a polgári gazdaság csak akkor jutott el a feudális, antik, keleti gazdaság megértéséhez, amikor a polgári társadalom önbírálata megkezdődött. Amennyiben a polgári gazdaság nem merőben azonosítja magát mitologizáló módon a múltbeliekkel, bírálata a korábbi, nevezetesen a feudális társadalomról – amellyel még közvetlenül kellett küzdenie – ahhoz a bírálathoz hasonlított, amelyet a kereszténység a pogányságon, vagy akár a protestantizmus a katolicizmuson gyakorolt.
    Mint egyáltalában minden történelmi, társadalmi tudománynál, a gazdaságtani kategóriák meneténél is mindig szem előtt kell tartanunk, hogy – miként a valóságban, úgy a fejben is – a szubjektum, ez esetben a modern polgári társadalom, adva van, és hogy ezért a kategóriák ennek a meghatározott társadalomnak, ennek a szubjektumnak létezési formáit, exisztencia-meghatározásait, gyakran csak egyes oldalait fejezik ki, s hogy ezért ez a társadalom tudományosan is semmi esetre sem csak ott kezdődik, ahol róla mint olyanról már szó esik. Ezt szem előtt kell tartanunk, mert mindjárt a felosztást illetően is döntő szempontot ad. […] A tőke a polgári társadalom mindeneken uralkodó gazdasági hatalma. A tőkének kell a kiindulópontot és a végpontot alkotnia. […] Képtelen és hibás dolog volna tehát a gazdasági kategóriákat abban a sorrendben felsorakoztatni, amelyben történelmileg a meghatározóak voltak. Sorrendjüket éppenséggel az a vonatkozás határozza meg, amelyben a modern polgári társadalomban egymással állnak, és amely pontosan fordítottja annak, amely természetszerű sorrendjükként jelenik meg, illetve a történelmi fejlődés sorrendjének megfelel. […] Az a tisztaság (elvont meghatározottság), amelyben a kereskedőnépek – föníciaiak, karthágóiak – az ókorban megjelennek, éppen maga a mezőgazdálkodó népek túlsúlya folytán van adva. A tőke mint kereskedelmi vagy pénztőke éppen ott jelenik meg ebben az elvonatkoztatásban, ahol a tőke még nem a társadalmak uralkodó eleme. A lombardok, zsidók ugyanilyen helyzetet foglalnak el a mezőgazdálkodó középkori társadalmakkal szemben. […] A felosztást nyilvánvalóan így kell csinálni: 1. Az általános elvont meghatározások, amelyek ezért többé-kevésbé minden társadalmi formára vonatkoznak, de a fent fejtegetett értelemben. 2. Azok a kategóriák, amelyek a polgári társadalom belső tagolódását képezik, és amelyeken az alapvető osztályok nyugszanak. Tőke, bérmunka, földtulajdon. Egymáshoz való vonatkozásuk. Város és falu. A három nagy társadalmi osztály. Az ezek közti csere. Forgalom. Hitelügy (magán). 3. A polgári társadalom összefoglalása az állam formájában. Önmagához való vonatkozásában tekintve. A „nem-termelő” osztályok. Adók. Államadósság. Közhitel. A népesség. A gyarmatok. Kivándorlás. 4. A termelés nemzetközi viszonya. A munka nemzetközi megosztása. Nemzetközi csere. Kivitel és behozatal. Váltóárfolyam. 5. A világpiac és a válságok.1/a
   
    Amint tudjuk, a marxi tervezet némely részeivel, ahogyan itt összefoglalva olvashatjuk, nem lett készen szerzőjük. Sajnos, csak a (2) pontban fölsorolt problémák olvashatók részletesen kidolgozva Marx életében megjelent könyveiben és halála után közzétett kézirataiban; de még azok között is az osztályviszonyok alapvető kérdése épp csak érintőleg, minthogy A tőke harmadik kötetének kézirata e téma tárgyalásának legelején szakadt félbe. Mindazonáltal Marx általános hozzáállása a megvizsgálandó egész problémakörhöz elég világos az idézett részletben. Mutatja nekünk az okot, amely Marx választását irányította, amikor annak a társadalmi rendnek a belső tagolódása megértéséhez szükséges kategóriákra összpontosította figyelmét, amelyiktől a társadalmi újratermelés minőségileg más rendszerére kell áttérnie az emberiségnek, ha fönn akar maradni.
    A Marx alkalmazta fontos módszertani elv – hogy a legfejlettebb polgári gazdasági forma lényeges, meghatározó jellemzőinek vizsgálata során a „majom anatómiájához” az ember anatómiájában kell keresni a kulcsot, és nem fordítva, ahogy a tárgy állítólag történeti, ám valójában történetietlen fölfogásai próbálták – teszi őt képessé arra, hogy elemzése középpontjába a tőkét állítsa, mint a létező társadalmi anyagcsere-rend mindeneken uralkodó hatalmát. Erre a választásra azért került sor, hogy képes legyen kimutatni emez újratermelési rendszernek mind a pozitív oldalait, amelyek okán a tőke a társadalom mindeneken uralkodó hatalmaként érvényesül, mind pedig a negatívakat, amelyek óhatatlanul elvezetnek a fölbomlásához. Ez az oka, amiért teljesen kifejlett alakjában „a tőkének kell a kiindulópontot és végpontot alkotnia”.
    Természetesen, ennek az elemzési menetrendnek az elfogadása nem jelenti azt, hogy Marx nézete szerint mit sem számítanak a tőkerendszer történeti előzményei, vagy hogy a tőke valamiképpen váratlanul bukkant föl a kapitalista formációval, akként pattanva ki a rejtély ködfelhőiből, akár Pallasz Athéné Zeusz fejéből. Ellenkezőleg, amiként Marx különböző összefüggésekben kimutatja, a tőke teljesen kifejlett alakjának minden oldala – beleértve a munkaerő áruvá válását, ami a legfontosabb lépés a legfejlettebb (kapitalista) forma elérése felé – bizonyos fokig már megjelent a történelemben jóval a kapitalista szakasz előtt, némelyike már több ezer évvel korábban. A teljesen kifejlett alakra összpontosítani egyaránt szükséges egyfelől azért, hogy meg lehessen mutatni a rendszer fölbomlása felé tartó tendenciát, másfelől pedig a politikai gazdaságtan marxi kritikája részeként. Ami ugyanis az utóbbit illeti, a tőkerendszer történeti sajátszerűségét és szükségszerű átmenetiségét apologetikusan tagadják azok az elméletek – a 18. századiaktól Max Weber, Hayek és követőik teóriáiig – amelyek arra használják a tőke mint mindenen uralkodó rendszer részleges és elszórt előzményeit, hogy örökkévalónak tüntessék föl az ember társadalmi anyagcsere-újratermelésének kapitalista ellenőrzési módját.
    A tőke apologétái rendszerint Marx nyakába varrják saját vétkeiket, hogy mintegy föloldozhassák alóluk magukat avval, hogy fonák módon őt ítélik el miattuk. Így hát a gazdasági deterministák – mert valójában azok, amennyiben kritikátlanul azonosulnak a tőke álláspontjával és érdekeivel – elítélik Marxot mint „gazdasági deterministát”, amiért föltárni merészelte imádott rendszerük terjeszkedő gazdasági determinizmusát. Ugyanígy azzal is vádolják Marxot, hogy „véget vet a történelemnek” a szocialista jövőre való utalásaiban – mert nem átallotta kimutatni a még mindeneken uralkodó tőkerendszer belső ellentmondásait és bomlástendenciáit. Valójában ők maguk „minden történelmi különbséget elmosnak, és az összes társadalmi formákban a polgáriakat látják”, ők azok, akik véget vetnek a történelmi mozgásnak. Hiszen a létező társadalmi-gazdasági rendszer részleges történelmi előzményeinek sajátosságait eltüntetve, oda jutnak, hogy likvidálják a történelmi mozgást egyáltalában, amennyiben a történelmi folyamatot az örökkévalóságba dermedt kapitalista jelenben kulmináltatják. Szerintük a jelen nem tekinthető történelmileg sajátosnak és átmenetinek, pontosan az okból, hogy vélelmük szerint az egész történelemnek ez a csúcspontja és végső beteljesülése. Ezzel teljes ellentétben Marx – aki állítólag véget vet a történelemnek – ragaszkodik a történelmi mozgás elfojthatatlanságához, amikor hangsúlyozza a tőkés termelésnek mind előzményei, mind pedig teljesen kifejlett alakja szerinti sajátos mivoltát, ezáltal olyan nézetét kínálja a történelmi időnek, amely nyitott végű a jövő irányában nem kevésbé, mint a múlt felé.
    Véget vetni a történelemnek a jelenben, ez óhatatlanul lerombolja a történeti jellegét még a hozzá vezető eseményeknek és folyamatoknak is, átváltoztatva ezeket valamiféle eleve elrendeltséggé, ami annyi, mint igazolni a jelen elfogadását, akár rezignáció formájában (ha a szóban forgó gondolkodóban van annyi gerinc, hogy elismerje negatív és problematikus aspektusait is), akár a jelen többé-kevésbé buta apologetikus dicsőítése formájában. E tekintetben is, úgy látszik, a történelem során minden először tragikus formában, majd később bohózatként játszódik le. Így a hegeli történelemlezárás egy nagy filozófus részéről „az etika szférájában lejátszódó tragédia” fölismerésével és rezignált elismerésével jár együtt, amiként korábban láthattuk. Ezzel szemben számos 20. századi gondolkodó kritikátlan azonosulása a mindent uraló tőke álláspontjával farce-szerű ünneplését eredményezi nem csupán annak, ami morálisan igazolhatatlan, de – önellentmondásosan – annak is, amit tarthatatlannak kellene tekinteni még magának annak a fönnálló társadalmi újratermelési rendnek a gazdasági kategóriáiban is, amelyiket örökkévalóvá szeretnének tenni.
    Marxnak a burzsoá politikai gazdaságtan és filozófia „örökérvényesítő” tendenciáiról adott harcias kritikája tehát elválaszthatatlan azoktól a módszertani elvektől, amelyeket a történelmi fejlődésnek pontosan azon a csomópontján alkalmazott, ahol-amikor munkáját megfogalmazta. A fejlett tőkés társadalom „létezési kategóriái” („Daseinsformen”) alkotják fölfogásának szükségszerű „kiindulópontját és végpontját”. Ezen a fogalmi alapon a marxi elemzés egésze azt célozta, hogy eljusson a végkövetkeztetésig azokkal a problémákkal kapcsolatosan, amelyeket a (4) és (5) pontban fölsorakoztatott, bemutatva a rendszer megoldhatatlan strukturális válságát, amely várakozás szerint a nemzetközi munkamegosztásból és a világpiacból következő antagonizmusok révén fog kibontakozni. Ez az egyik fő oka, hogy a „szocializmus egy országban” szükségképpen kiindulásra alkalmatlan eszme volt Marx számára. Továbbá, a fönt idézett szövegrészletben is rámutatott Marx, hogy némelyik kategória, amelyet elemeznie kellett A tőké-ben mint korábbi fejlődési formákból leszármazott viszonyok kategóriaformái, a modern polgári rendben az ő szavaival szólva, „csak teljesen elsatnyulva lelhetők föl, vagy éppen travesztálva […] karikírozva” – „pl. a községi tulajdon”, s valóban elsatnyult, travesztált jellegű a produktivitását tekintve előrehaladott társadalmi munka is mint olyan a tőke uralma alatt. Következésképp, minthogy a fejlett kapitalista rend jellege ellentmondásos, amit Marx rendíthetetlenül mindig kidomborított, abszolúte alapvető változások kellenek ahhoz, hogy az örökölt termelőerőket alkalmassá tegyék a szabadon társult termelők célkitűzéseinek szolgálatára az általa előrelátott alternatív társadalmi anyagcsere-rendben. Ugyanis a korábban uralkodó társadalmi munkamegosztás „elsatnyult, travesztált” jellegének és antagonisztikus strukturális meghatározottságainak radikális meghaladása nélkül a tőke hatalma újból érvényesül és semmivé teszi az összes szocialista célkitűzést.
    A tőke teljesen kifejlett termelési és elosztási viszonyainak elemzésében a történelmi előzmények úgy tárgyalhatók helyesen, mint a jelen alárendelt mozzanatai, annak a módszertani elvnek az alkalmazásával, amelyet a „majom anatómiájára” való utalás fejez ki. Egy adott társadalom anyagcsere-rendje alatt ugyanis, ahogyan az valóságosan működik, az összes múltbeli viszonyok és történelmi előzmények, amelyek valamilyen affinitásban voltak a most már ténylegesen uralkodó renddel, immáron belefoglalódtak mint e rend alárendelt meghatározásai, akár fejlettebb – vagyis pozitív mód bekebelezett –, akár „elsatnyult, travesztált vagy karikatúraszerű” formában. Mindez azonban gyökeresen megváltozik abban az esetben, ha a szóban forgó rendszert megdönti valamely szocialista indíttatású politikai forradalom.
    Azon a ponton, amikor számos korábban szilárd viszony cseppfolyóssá válik, és fölvetődik az alternatív struktúrák megteremtésének lehetősége egy tartós társadalmi forradalom révén, az öröklött kapitalista formák minden erejüket megfeszítve küzdenek az ellen, hogy a majom helyzetébe kerüljenek. Mi több, az új helyzetben még a hajdan szolgai lelkületű „majmok” is tevékenyen az ideiglenesen háttérbe szorított, korábban mindeneken uralkodó erő pártjára állnak. Csakugyan, a közvetlenül a forradalom utáni helyzetben a tőke és összetevői mind repülő sárkányokká válnak, tüzet okádnak mindenkire, aki csak megkísérli megváltoztatni a régi rendet, amelynek a korábbi formájában az alárendelt mozzanatok is szilárdan integrálva birtokolták a maguk mellékes, de nagyon is reális funkcióit. S ami mindennél fontosabb, még az „elsatnyult, travesztált” társadalmi munka részéről is – minthogy folyamatos létezése hozzákötődik a tőkéhez a fönnálló munkamegosztásban – fenyeget a veszély, hogy ezek mellé fog állni. Fönnáll a veszélye, hogy így cselekszik a saját gyakorlatilag megvalósítható érdekei ellenére, hacsak a társult termelők, valamely radikális szocialista stratégia keretében, valódi cselekvőerő helyzetébe kerülve, nem képesek magukra vállalni az átmeneti társadalom anyagcsere-rendjének ellenőrzését avval a célkitűzéssel, hogy túllépnek a tőkén, de ennek nem csupán közvetlenül öröklött, hanem ami még fontosabb, lehetséges posztrevolúciós formáit tekintve is.
    Ez a helyzet ismerős nekünk a 20. századi történelemből, a szocialista projektumra tett romboló hatásával egyetemben. Marx természetesen el sem képzelhette azt a fajta fejlődést, amelyik olyan széthulláshoz vezet, amilyennek tanúi voltunk a közeli s távolabbi múltban. A legkevésbé sem, mivel elképzelése szerint a járható szocialista átalakításnak a globális tőkerendszer strukturális válságából kellett – és csakis abból lehetett – fölfakadnia, ennek antagonisztikus nemzetközi munkamegosztásából és mélyreható zavarokkal küszködő világpiacából.2 Ámde történelmi tapasztalatunk fényében a szocialista forradalom önbírálata és ennek valóságos kibontakozása – amit csupán általános elv gyanánt találunk Marxnál, ahogy kurtán említődik a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájá-ban – szerves része kell, hogy legyen a tőke ellentmondásos valósága megértésének, ennek posztkapitalista változatában is. Érthető, hogy Marx munkája nem foglalkozhatott evvel az életbevágó fontosságú tárggyal, minthogy ő semmiképp sem vehette számításba azokat a történelmi sajátosságokat, amelyek közepette lejátszódott az elképesztő posztrevolúciós fejlődés, és végül elvezetett a szovjet típusú posztkapitalista rendszer összeroppanásához. Mindazonáltal az a mód, ahogyan Marx jellemezte a tőke teljesen kifejlett rendjét mint „szerves rendszert”, amelyet pontosan mint szerves rendszert kell meghaladni, mert alkotóelemei kölcsönösen támogatják-tartják egymást – ahelyett, hogy a változást csupán jogi dimenziójára korlátoznánk, s közben sok tekintetben érintetlenül hagynánk az örökölt tőkeviszonyt –. segít abban, hogy fény derüljön rá, mi is ment rosszul, s fontos figyelmeztetésül szolgál a jövőre nézve.
   
2.   
Láthatjuk, Marx alapvető gondja az, hogy miképp egyesítse ennek az elméletnek a fő tételeit a politikai gazdaságtan kritikájával. Bírálnia kell a nemzetgazdászokat, amiért „örökkévalóvᔠteszik a fönnálló rendet, rávetítve a tőke előtörténetét a jelenre. Az itt a dolog veleje, hogy így vélik tarthatónak azt az álláspontjukat, hogy ami igaz a tőke fejlődésének legkorábbi szakaszára – „a munkát megelőző és nem belőle sarjadt felhalmozás” –, az éppígy igaz a teljesen kifejlett tőkerendszerre is:
A tőkének ezt a munkától független, általa nem létezett tettét azután keletkezésének történetéből áthelyezik a jelenbe, ténylegességének és ténykedésének, önformálásának mozzanatává változtatják. Ebből azután végül a tőkének idegen munka gyümölcseire való örök jogát vezetik le, vagy jobban mondva szerzési módját az egyenértékek cseréjének egyszerű és „igazságos” törvényeiből fejtik ki. […] a munkás a tőkés számára, vagyis a tőke formájában, állandóan kettős alapot hoz létre, amelynek egyik része a munkás saját létezésének feltételeit, a másik része pedig a tőke létezésének feltételeit folyvást teljesíti. Mint láttuk, a többlettőkében – és a tőkének a munkához való vízözönelőtti viszonyához képest minden reális, jelenlegi tőke többlettőke – annak mindegyik elemét egyaránt mint tárgyiasult és a tőke által elsajátított idegen munkát csere nélkül, érte adott egyenérték nélkül sajátítják el.3
    A politikai gazdaságtan szükséges kritikája indította Marxot arra – a tőke álláspontjával való, öröklétet hirdető azonosulása miatt –, hogy figyelmét a fejlődés azon szakaszára összpontosítsa, amelyikben a munka folyamatos elsajátítása az előfeltétele a rendszer folyamatos újratermelésének. Az eredeti tőkefelhalmozás e tekintetben mellékes. Amikorra ugyanis a vitatott viszonyok a rendszer teljesen kifejlett formájára vonatkoznak, addigra a fölhalmozás korábbi formái gyökeresen megváltoztak. Ebben a gyökeresen megváltozott alakban kell velük szembenéznie annak, aki valaminő alternatív társadalmi-gazdasági rend kérdését kívánja fölvetni. Ez utóbbinak a valóságosan létező rendszerrel, nem pedig távoli ősével szemben kell járható alternatívát támasztania. Persze, a tőke történeti kialakulása ismét roppant lényegessé lesz a szocialista forradalom után, amikor keservesen nyilvánvalóvá válik, hogy a tőkét – amelynek sem keletkezése, sem hatalomra jutása nem ment egy csapásra – a múltnak sem lehet nagy hirtelen átadni azzal, hogy létezését azon nyomban tagadni kezdjük, bármily radikálisan erre törekszik is a politika. Ám amikor a tőkerendszer teljesen kifejlett alakjáról beszélünk, amiként Marx teszi a maga politikai gazdaságtanra irányított kritikájában, a hangsúlyt azokra a feltételekre kell helyeznünk, amelyek között a munkaerő áruvá lesz magának a munkásnak a számára, s aminek eredményeként lesz
a termelés az egész terjedelmében, egész mélységében és szélességében árutermeléssé, akkor változik át minden termék áruvá […] az áru mint a termék szükségszerű formája, s ennélfogva a termék külsővé-idegenné válása mint elsajátításának szükségszerű formája a társadalmi munka teljesen fejlett megosztását tételezi fel, másrészt viszont csak a tőkés termelés alapzatán, tehát egyúttal a műhelyen belüli tőkés munkamegosztás alapzatán ölti minden termék szükségszerűen az áru formáját és válik ennélfogva minden termelő szükségszerűen árutermelővé. Ezért csak a tőkés termeléssel következik be általánosan, hogy a használati értéket a csereérték közvetíti.4
    Egy bizonyos értelemben a fejlődés paradox formájáról beszélünk itt. Mi ugyanis az árut mint – történeti alakulásában – a tőke előfeltételét megjelenni látjuk egyben termékeként is a tőkés termelés teljesen kifejlett szakaszában.
   


Szakács a chartreuse-i hadifogolytáborban (1915)


Hogy Marxot idézzük:
Az áru mint a polgári gazdaság elemi formája volt a kiindulópontunk, a tőke keletkezésének előfeltétele. Másrészt áruk most a tőke termékeként jelennek meg.
Ábrázolásunknak ez a körforgása egyrészt megfelel a tőke történelmi fejlődésének, amelynek az árucsere, árukereskedelem a keletkezési feltételeit alkotja, de maguk ezek a feltételek különböző termelési fokok alapzatán képződnek, melyek mindegyikében közös az, hogy bennük a tőkés termelés még egyáltalán nem, vagy még csak szórványosan létezik. Másrészt a fejlett árucsere és az áru formája mint a termék általánosan szükséges társadalmi formája maga is csak a tőkés termelési mód eredménye.5
A lényeg az, hogy a tőkerendszer fonák körkörösségének megértése nélkül – amelynek révén a munka mint tárgyiasult és elidegenedett munka tőkévé válik, és mint megszemélyesült tőke szembefordul a munkással, s uralkodik rajta – nincs menekvés a tőke bővített újratermelődése mint a történelemben valaha ismert leghatalmasabb társadalmi anyagcsere-ellenőrzési mód ördögi köréből. Ugyanis a munkások fölött uralkodó hatalom magának a társadalmi munkának a körkörössé átalakult hatalma, amely „elsatnyult, travesztált formát” öltött, és akként érvényesül, mint „az a fetisizmus, hogy a termék a termelőnek tulajdonosa”.6 Más szóval „az, ami munkájában ťtársadalmi stb., nemcsakképzeletben, hanem ténylegesen, nemcsak idegenül, hanem ellenségesen és ellentétesen és mint a tőkében tárgyiasult és megszemélyesült lép szembe a munkással.”7 Ahhoz tehát, hogy megszakítsuk a tőke mint társadalmi anyagcsere-ellenőrzési mód ördögi körét, a rendszer fetisizmusával ennek teljesen kifejlődött alakjában kell szembeszállnunk. Olyan feladat ez, amely megköveteli annak megértését, hogy
     A tőke nem dolog, ahogy a pénz sem dolog. A tőkében, ahogy a pénzben, a személyek meghatározott társadalmi termelési viszonyai úgy jelentkeznek, mint dolgoknak személyekhez való viszonyai, vagy meghatározott társadalmi kapcsolatok úgy jelennek meg, mint dolgok társadalmi természeti tulajdonságai. […] A pénz nem válhat tőkévé anélkül, hogy ne cserélődne munkaképességre mint magától a munkástól vett árura. Másrészt a munka csak bérmunkaként jelenhet meg, mihelyt saját tárgyi feltételei úgy lépnek szembe vele, mint önző hatalmak, idegen tulajdon, magáértvaló és magához ragaszkodó érték, egyszóval, mint tőke. […] formai oldalát tekintve ezeknek a tárgyi feltételeknek úgy kell szemben állniuk a munkával, mint idegen, önálló hatalmaknak, mint olyan értéknek – tárgyiasult munkának –, amely úgy viszonyul az eleven munkához, mint önmaga fenntartásának és gyarapításának puszta eszközéhez.8
    Az az uralmi forma, amelyikben a tőke – a tárgyiasult és elidegenedett munka – uralkodik körkörös önújratermelésében a munka fölött, nagyon különbözik a korábbi uralmi formáktól. Mindazonáltal:
    A tőkeviszony mint kényszerviszony, hogy a munkaidő meghosszabbításával többletmunkát kényszerítsenek ki – amely kényszerviszony nem személyes uralmi és függőségi viszonyokon nyugszik, hanem egyszerűen különböző gazdasági funkciókból fakad –, mindkét módban közös, de a sajátosan tőkés termelési mód az értéktöbblet kikényszerítésének még más módjait is ismeri. Ezzel szemben egy meglevő munkamód bázisán, tehát a munka termelőereje és az e termelőerőnek megfelelő munkamód egy adott fejlettségi szintjén értéktöbblet csak a munkaidő meghosszabbításával, tehát az abszolút értéktöbblet módján termelhető. Ennek mint az értéktöbblet-termelés egyetlen formájának ezért a munka formális alávetése a tőkének felel meg.9
    Ezen a ponton Marx az uzsoratőke és a kereskedőtőke példáját hozza föl a munka tőkének való alávetése prekapitalista formáinak szemléltetésére.10 Ezzel szemben az uralom teljesen kifejlett kapitalista formájának – amelyet úgy nevez meg: „a munka reális alávetése a tőkének”11 – történelmi sajátosságát az jellemzi, hogy nagy mértékben folyó termelés a tudomány és a technológia bevonásával s a relatív értéktöbblet dominanciájának biztosításával, szemben az abszolút értéktöbblet túlsúlyával a munka formális alávetésének feltételei között. A munkaerő fölötti ilyen vagy olyan módon való uralom az, amiben a termelés minden formája osztozik a tőkés termeléssel, a községi tulajdonon alapuló primitív kommunista rendszer kivételével, amelyet Marx „természetadtaként” tart számon.12 Adva lévén a tőkerendszer fetisizmusa, azt az illúziót kelti – és persze az uralkodó ideológia minden rendelkezésére álló erővel buzgón igyekszik ezt örökkévalóvá tenni – hogy a tőke és a munka közti viszony a modern kapitalista rendben uralomtól mentes. A valóság igencsak más:
    A munkaképességnek ez a folytonos vétele és eladása és a maga a munkás által termelt árunak ez a folytonos szembelépése mint munkaképességének vásárlója és mint állandó tőke, csupán úgy jelenik meg, mint közvetítő formája annak, hogy a tőke leigázza a munkást, hogy az eleven munka puszta eszköz a munkással szemben önállósult tárgyi munka fenntartására és gyarapítására. A tőke mint munka vevője és a munkás mint eladója közötti viszony ezen örökössé tétele egy e termelési módra nézve immanens formája a közvetítésnek; de olyan forma, amely csak formailag különbözik más, közvetlenebb formáktól, amelyekben a termelési feltételek birtokosai elnyomják és tulajdonukban tartják a munkát. Ez a forma mint puszta pénzviszony elfedi a valóságos ügyletet és az örökös függőséget, melyet a vétel és eladás e közvetítésével folyton megújítanak. Nemcsak hogy folyton újratermelik ennek az alkunak a feltételeit, hanem az, amivel az egyik vásárol és amit a másiknak el kell adnia, a folyamat eredménye. Ennek a vétel-eladás viszonynak a folytonos megújulása csak a sajátos függőségi viszony folytonosságát közvetíti és azt a csalóka látszatot adja neki, mintha egyenrangú és egymással egyenlő, szabadon szemben álló árubirtokosok közötti ügylet, szerződés lenne.13
    Tehát a munka fölötti uralomnak és a munka kizsákmányolásának a tőkerendszerre jellemző, történelmileg sajátságos formája végső soron olyan alapokon nyugszik, amelyek a történelemben nagyon mélyre nyúlnak vissza. Emiatt nem gondolható el a munka fölszabadítása a tőkének való tényleges és formális alávetettségéből anélkül, hogy radikális kihívást intéznénk és leküzdenénk az uralomgyakorlást és a kizsákmányolást általában, ami oly sokféle alakot öltött a történelem során, miközben leigázó lényege változatlan maradt. Nem csoda ennélfogva, hogy a magántőkések jogi úton történt kiszorítása a szovjet típusú posztrevolúciós társadalmakban még csak a fölületét sem súrolhatta e problémának. Ha valamit, hát ezt a problémát igencsak tovább bonyolította az alakváltás a kapitalizmus alatti közvetlenül gazdasági értéktöbblet-kisajtolásból a politikailag ellenőrzött és kierőszakolt többletmunka-kiaknázásba a posztkapitalista tőkerendszer alatt. A közvetlenül gazdasági kiaknázást ugyanis, amely e társadalmi anyagcsere-újratermelési mód kapitalista változata alatt érvényesül, Marx szerint „a termelésre kedvezőbb módon”14 gyakorolják. Ez nagy mértékben köszönhető annak a fetisiszta módnak, ahogyan kezelik a tőke és a munka közti kapcsolatot, azzal a ködösítő tendenciával, hogy elpalástolják a kíméletlen kényszert, amely mintha csak így volna normális, uralkodik a szabadon kötött szerződés csalárd látszata alatt. Amiként az 1980-as években láthattuk, Gorbacsov „peresztrojkájának” kudarcot vallott kísérlete megpróbálta kombinálni a kizsákmányoló többletmunka-kiaknázás két különböző módját a „piacszocializmus” képzelménye jegyében, azt feltételezve, hogy közös uralmuk a munka fölött máris elégséges lesz ahhoz, hogy kompenzálja a teljesen kifejlett kapitalizmusban meglevő kényszer elsődlegesen gazdasági módozatának itt hiányzó objektív követelményeit.
    A „szabad vállalkozás rendszerének” mitológiája miatt sokan hajlamosak elfelejteni, hogy még a kényszerítés teljes tagozódású gazdasági módjának is rendelkezésére áll nagyobb szabású fölfordulások esetére az állam „tartalék hatalma”. Ami e rendszer történeti eredetét illeti, szisztematikusan kitörölték az emberek emlékezetéből, hogy közvetlenül az erőszak legszélsőségesebb formáit gyakorolták – sok ezer „kóborlót”, „csavargót” végeztek ki, akiket az erőszakos birtokbekerítésekkel tettek ilyenekké –, s ez is lényeges volt a tőke fejlődésének és működésének kedvező feltételek megteremtéséhez. Hiszen amiként Marx emlékeztet rá:
     a szabad munkával a bérmunka még nincs teljesen tételezve. A munkásoknak még van támaszuk a feudális viszonyokban; kínálatuk még túl csekély; ezért a tőke még nem képes mint tőke a munkásokat a minimumra szorítani. Ezért statútumokkal való bérmeghatározások. Amíg a munkabért még statútumokkal szabályozzák, nem lehet még mondani sem azt, hogy a tőke mint tőke besorolta maga alá a termelést, sem azt, hogy a bérmunka megkapta a neki adekvát létezési módot. [… Angliában] 1514-ben megint szabályozták a munkabért, majdnem ugyanúgy, mint az előző alkalommal. Megint megszabták a munkaórákat is. Aki nem akart felszólításra dolgozni, azt letartóztatták. Tehát még kényszermunka meghatározott bérrel a szabad munkásoknak. Először kényszeríteni kell őket, hogy a tőke által szabott feltételek mellett dolgozzanak. A tulajdon nélküli inkább hajlamos arra, hogy csavargó és rabló vagy koldus, mint arra, hogy munkás legyen. Ez csak a tőke fejlett termelési módjában magától értetődő. A tőke előfokán állami kényszer, hogy a tulajdon nélkülieket munkásokká változtassák a tőkének kedvező feltételek mellett, amelyeket itt még nem kényszerít rájuk a munkások önmaguk közötti konkurenciája.15
    A tőke létezéséhez és működtetéséhez kulcsfontosságú feltétel, hogy képes legyen parancsolni a munkának. Természetesen a módozatok, amelyek révén ez a parancsnoklás gyakorolható, történelmi változásoknak vannak alávetve, s ezek a legelképesztőbb alakokat ölthetik. De a munka fölötti tárgyiasult és elidegenült parancsnoklás abszolút föltételének – amelyet osztatlanul gyakorol a tőke és senki más, akárminő valóságon létező és megvalósítható-elképzelhető alakjában – mindvégre meg kell maradnia. Enélkül a tőke megszűnne tőke lenni, és letűnne a történelmi színről.
    Nagyon hosszú és bonyolult történelmi folyamat, ahogyan a tőke valóságosan eléri teljesen kifejlett alakját. A tőke mint a társadalmi anyagcsere-újratermelés mindenek fölött uralkodó hatalma olyan alkotóelemekből áll össze, amelyek eredeti helyükön szükségképpen alárendelt szerepet játszanak az adott társadalom egyéb erőihez és újratermelési meghatározottságaihoz képest, még ha dinamikusan növekszik is a szerepük. A tőke történeti kibontakozása során fokozatosan leküzdi mindazt az ellenállást, amellyel találkozik, és „szuverén hatalomra” tesz szert, hogy a társadalmi anyagcsere-folyamat minden terén uralkodjék:
    … ha a pénznek vagy a magáért való értéknek eredeti tőkévé-levéséhez olyan eredeti felhalmozás – akár megtakarítás, akár saját munka stb. révén – van előfeltételezve a pénz- vagy árubirtokos részéről, amelyet az mint nem-tőkés vitt véghez – ha tehát a pénz tőkévé-levésének előfeltételei mint a tőke keletkezése számára adott külső előfeltételek jelennek meg, akkor, mihelyt a tőke mint olyan létrejött, létrehozza saját előfeltételeit, tudniillik a reális feltételek birtoklását új értékek megteremtése számára csere nélkül – a saját termelési folyamata révén. Ezek az előfeltételek, amelyek eredetileg létrejövése feltételeiként jelentek meg – és ezért még nem fakadhattak tőkeként való akciójából – most mint saját megvalósulásának, valóságának eredményei jelennek meg, mint tőle tételezettek – nem mint keletkezésének feltételei, hanem mint létezésének eredményei.16
    Ezen a módon lesz a tőkéből causa sui: „önmagának oka”, olyan hatalomként termeli újra magát, amelyet minden aspektusában túl kell majd haladni éppenséggel azért, mert önmagát létrehozó (és megvalósítható alternatíva híján önmagát még nagy leépülés után is újraalakítani képes) causa sui hatalom. A tőkét viszonyainak totalitásában kell meghaladni, máskülönben mindeneken uralkodó társadalmi anyagcsere-újratermelési módját nem lehet helyéből kivetni még viszonylag kisebb jelentőségű ügyekben sem. Ugyanis „A tőke nem egyszerű viszony, hanem folyamat, amelynek különböző mozzanataiban mindig is tőke. […] a csere nem állt meg csereértékek formális tételezésénél, hanem szükségszerűen továbbment odáig, hogy magát a termelést alávetették a csereértéknek.”17 Ami tehát valóságosan kockán forog, az a tőke körkörös mozgású, magát létrehozó és bővítetten újratermelő folyamata a legfejlettebb alakjában. Minden olyan próbálkozás, hogy megszerezzék az ellenőrzést a tőke fölött úgy, hogy „anyagi dolog” módjára kezelik, amelyet „egyszerű kapcsolat” fűz magántulajdonosához – ahelyett, hogy alátámasztható alternatívát állítanának föl dinamikus folyamatával szemben, „amelynek különböző mozzanataiban mindig is tőke” – csakis katasztrofális kudarccal végződhet. Semmilyen jogi fortély magában nem képes eltüntetni a tőkét a társadalmi anyagcsere-folyamatból mint a munka fölötti szükségszerű parancsnoklást a történelmileg hosszan érvényesülő és a forradalom után elkerülhetetlenül megöröklött körülmények között. Nem lehetséges visszaadni a munka fölötti elidegenített parancsnoklás hatalmát magának a munkának egyszerűen a tőke magánkapitalista megszemélyesítőit ültetve a célgömbre, hanem csakis másmilyennel helyettesítve a fönnálló „szerves rendszert” mint a társadalmi újratermelés mindent átfogó és uraló ellenőrzőjét. S ez a munka tényleges önfölszabadítását igényli, ellentétben annak az emancipációnak a jogi fikciójával, amelyre az öröklött tőkefetisizmus függőségében tragikus módon támaszkodtak – akár valami „mechanizmusra” és anyagi entitásra, amelyik képes lehet „szocialista fölhalmozásra” – a szovjet típusú posztkapitalista rendszerekben. Az a tény, hogy a tőke, amelyen Marx nézete szerint teljes mértékben túl kell lépni, oly mélyen gyökerezik a történelemben – eredetére nézve legalább az antik görögség és Róma távolába nyúlik vissza18 –, csak még nyomatékosabbá teheti ennek az egyszerű igazságnak a súlyos anyagi terhét.
   
3.
A tőkeviszony már nem is lehetne ellentmondásosabb. Kétszeres hasadás jellemzi ugyanis a munka oldalán, és ennek másolata megvan a munka hasadásán élősködő tőke oldalán is. És hogy még ellentmondásosabb legyen a dolog, e hasadásokat a tőkeviszonyban áthidalja – amíg e viszony történelmileg fönntartható – egy kibékíthetetlen strukturális antagonizmus. Ami egy meghatározott történelmi korszakra fönntarthatóvá teszi a tőkeviszonyt, az, hogy a kívánatos társadalmi anyagcsere-alternatíva híján, a tőke és a munka – s nem a magántőkés tulajdonos és törvényesen védett anyagi birtoklásai – szétválaszthatatlanul egybe vannak fonódva az anyagi újratermelési folyamatban, nem képesek a túlélésre maguktól, egymásnak és strukturális antagonizmusuknak folytonos, kölcsönös újratermelése nélkül. Mindazonáltal a tőkeviszony nem ellentmondásossága dacára, hanem éppenséggel ennek révén alakult ki, és marad fönn, ameddig szerves rendszerként képes érvényesítenie magát mint a tőke bővített újratermelési folyamatát, amelynek „különböző mozzanataiban mindig is tőke”. Ez az oka, hogy minden arra irányuló múltbeli próbálkozás, hogy megszüntessék a rendszer strukturális antagonizmusát – a „népi kapitalizmustól” a szociáldemokrata alkalmazkodásig és kapitulációig – nem csupán hiábavalónak bizonyult, de teljesen hibásnak is, és ennek így kell lennie a jövőben is. A tőkének, ameddig dinamikus újratermelési folyamata objektíve fönntartható, nincs félnivalója a konfliktustól. Ellenkezőleg, hasznot húz még a saját oldalán támadt konfliktusokból és ellentmondásokból is, amelyek a tőkék sokasága folytán keletkeznek, és csak erősödik azáltal, hogy sikeresen érvényt szerez hatalmának és a munka fölötti parancsnoklásának, miközben újratermeli szerves rendszere mély strukturális antagonizmusát. A tőke ténylegesen ily módon halad előre elszórt fölbukkanásainak szerény helyi kezdeteitől mai rettentő globális hatalmáig a munka fölött. Ha egyszer a tőke megszűnik uralkodni a munka fölött és a munka kíméletlen kizsákmányolója lenni – ahogyan a „tőkével hatalommegosztásban részes munka” fogalmi képzelménye szeretné elfogadtatni, amely „fölvilágosult” tőkét és gondoskodó jellegű „szociális piacot” próbál előrevetíteni a boldog jövőbe – elveszti képességét arra, hogy ellenőrizze a társadalmi anyagcsere-folyamatot egyáltalában.
    A munka oldalán az a kétszeres hasadás, amellyel itt foglalkozunk, látható abban, hogy
    ˇ (1) a munkafolyamat valóságos szubjektuma tárgyiasul a tőke/elidegenült munka alakjában, s ennélfogva elveszti szubjektum-jellegét mint arra való képességét, hogy általános ellenőrzést gyakoroljon a társadalmi újratermelési folyamat fölött, jóllehet bizonyos sokatmondó, ellentmondásos formában meg kell őriznie tudatos képességét arra, hogy számtalan különös termelési feladatot hajtson végre, amelyet közvetlenül kiosztanak rá a tőke megszemélyesítői; és
    ˇ (2) a társadalmi munka, amely abszolúte szükséges a tőke fejlett termelési folyamata számára, töredékeire szakadozva szembesül a tőkével mind a termelés, mind az elosztás terén, elszigetelt munkások gyanánt. Ez a viszonylat annak érdekében érvényesül, hogy fönntartódjék a teljes társadalmi tőke ellenőrzése a munka teljessége fölött, mégpedig a – közvetlenül gazdasági vagy politikailag közvetített – versenynek a történelmileg űzhető módján a munka szétforgácsolt sokasága között.
    Ez az oka, amiért a társadalmi munkafolyamat csakis „elsatnyult, travesztált” típusú lehet a tőke uralma alatt, bármilyen fejlett is a fönnálló horizontális és vertikális munkamegosztás, és szükségszerűen megmarad elsatnyultnak, travesztáltnak – még ha újabb bonyodalmakat tartogat is ez a tőke folyamatos uralmára nézve – az ismert posztkapitalista változat fönnállása alatt is. Azt is láthatjuk evvel összefüggésben, hogy a szétforgácsolt munkásság töredékei közti versengés másodlagos abban az értelemben, hogy mellékes a tőke és a munka közti alapvető strukturális antagonizmus kérdéséhez képest. Ez az a szokásos forma, amelyben ez az antagonizmus megnyilvánul és sikeresen újratermelődik a tőke bővített önújratermelésének szolgálatában. (Amint föntebb láttuk, a tőkének gazdaságilag kedvező feltételek, először is, nem fakadhatnak közvetlenül ennek gazdasági termelőfolyamatából. Ezeket politikailag kell rákényszeríteni a nyakaskodó – „földönfutó” és „csavargó” – munkásnépre az állami törvényhozás legvadabb formái által, amelyeket olyan „nagy királyok” vezettek be, mint VIII. Henrik. A tőkének akkoriban jó nagy segítségre, „indítótöltetre” volt szüksége a „szivattyúzáshoz”, s ami korántsem megnyugtató körülmény, ha a tovább folytatódó tőkeuralomra gondolunk, korunkban megint égető szüksége van a tőkének a politikai segítségre, sőt, még nagyobb méretű „szivató használatára” szorul. Ha a versengés a munka szétforgácsolt totalitásában nem volna másodlagos vagy mellékes meghatározó, hanem elsődleges szerepe volna a rendszer tagolódásában és működésében, akkor az maradandó, örök alapot szolgáltathatna a tőkének a munka fölött gyakorolt uralma fönntartásához, hiszen a munka – mint az egyetlen lehetséges alternatíva a fönnálló újratermelési renddel szemben – szükségképp maga volna az oka az érdekei szerinti cselekvésre való képtelenségének. Ámde a szétforgácsolt és belsőleg meghasonlott munka, amelyből a tőke folyamatos ereje származik, végső soron egyúttal a tőke gyöngesége is. A munka belső megosztottsága és szétforgácsoltsága nélkül ugyanis – amit a tőke gerjeszteni s államalakulatai révén egy bizonyos pontig még törvényesen fölerősíteni is képes, ám nem képes teljesen az ellenőrzése alá vonni – nem lehetne meghatározatlan ideig fönntartani a társadalom fölött gyakorolt tőkeuralmat. A szétforgácsoltságot és versenyt, ami a társadalmi munka „elsatnyult, travesztált” formáit jellemzi a tőke uralma alatt, nem csupán meg lehet szüntetni, hanem meg is kell szüntetni – ha az emberiség fönn akar maradni. Nem azért, mert a Tony Blair-féle New Labour groteszk „igazságosság és méltányosság bizottságai”-ból áradó ájtatos papolásnak az a rendeltetése, hogy meglágyítsa a tőke megszemélyesítőinek szívét, akik a még groteszkebb „üzleti bizottságokban” ülnek, hanem a tőkerendszer mindinkább romboló strukturális antagonizmusainak globális méretű kibontakozása miatt.
    Az ellentmondásos megkettőződés a tőke oldalán – egy olyan folyamat, amely a munka elidegenült tárgyiasulásán és megosztásán élősködik, amint föntebb említettük, s ennélfogva történetileg túlhaladható azáltal, hogy megszüntetik létrejöttének alapját valamely nem-fetisiszta termelő tárgyiasítás kialakításával – ugyanazt a mintát követi, mint amelyik a munka oldalán látható. Megnyilvánul egyfelől mint a tőke különös szubjektivitásának kérdése, másfelől pedig mint a tőke egyes alkotóelemei és ezek halmazati totalitása közti viszony.
    ˇ A tőke mint szubjektum: bitorló és egy racionális termelési folyamat követelményeihez képest nem csupán haszontalan, de ártalmas és rontó szubjektum. Még a rendszer leglelkesebb védelmezőinek klasszikus előadásában is az egyes döntéshozók koponyáján kívül helyezkedik el e szubjektumnak tulajdonítható tudatosság. Döntéshozásuk helyessége a vezérlő „láthatatlan kéz” alapján feltételeződik, ám a test, amelyhez e kéz tartozik, a maga végtelenül jóindulatú és felsőbbrendű – mindent átfogó – fejével egyetemben, teljes rejtély marad. Ekképpen tehát a mindenki javát szolgáló, átfogó kölcsönhatás morálisan méltányos és gazdaságilag korrekt módját nem pusztán oktalanul föltételezni lehet, hanem eleve kivonni is minden kritikai vizsgálódás alól, még a legnagyobb zavarok láttán is, hiszen ez utóbbiakról azt feltételezik, hogy előbb-utóbb szükségképpen elrendezi őket a „láthatatlan kéz” birtokosa. A dolgok e sémájának kivetítése nem véletlen, s nem egyik-másik gondolkodó eltévelyedése. Szükségszerű fölfogás ez, mivel az átfogó racionalitás követelménye ésszerű módon összeegyeztethetetlen a tőkerendszerrel, ellentétben lehetséges alternatívájával, amely a szabadon társult termelők öndeterminált termelési és társadalmi anyagcsere-praxisán alapszik. A tőkének ugyanis ahhoz, hogy átfogó racionalitásra tegyen szert, nem csupán harmonikusan egyesítenie kellene valamiféle mitikus közös nevezőn (talán valamely „kettes számú láthatatlan kéz” volna ez) a saját viszálykodó alkotóelemeit – a tőkék elkerülhetetlen sokaságát, ami nélkül a tőke mint olyan elgondolhatatlan –, megfosztva ezáltal saját magát a valóságosan létező anyagi alapjától és termékeny lendületétől. Ugyanakkor a tőkének változatlanul fönn kellene tartania uralmát a munka fölött újonnan föllelt „stacionárius állapota” rendjén belül: az egyik elképzelés képtelenebb, mint a másik.
    ˇ A környezet, amelyben a föltételezés szerint végbemegy a tőke egyes szubjektumainak racionális kölcsönhatása – és korrigáló cselekvése –, az eszményített piac. Tehát a rendszer mint egész irracionalitását egyszerre kell elismerni és tagadni. El kell ismerni, hogy az egyes tőkemegszemélyesítők nem rendelkezhetnek az egésznek ésszerű áttekintésével, csupán annyi, részleges ésszerűséggel, amennyi ahhoz kell, hogy irányítsák korlátozott termelővállalataikat; e körülmény elismerése nélkül ugyanis semmi szükség nem volna a „láthatatlan kéz” és piaca kiigazító cselekvésére. Ekképpen ésszerű újratermelési rend látszata keletkezik azáltal, hogy a tőke egyes szubjektumainak többé-kevésbé vak döntéseit alávetik az általános újratermelés piacorientált, állítólag racionális, kohéziót teremtő kereteinek. Mégis, a piac helyreigazító racionalitásának elismerése fölér ugyanakkor egy olyan rendszer hibás mivoltának beismerésével is, amelyiknek a működése egy efféle – korántsem adekvát – kiigazító gépezet jótéteményének függvénye. Olyan hiányosság ez, amelynek leküzdésével kénytelen próbálkozni a tőke, elsősorban monopolista tendenciája révén, szögesen ellentmondva ezáltal nem csupán saját belső dinamizmusának, hanem egyetemesen jótékony „piaci társadalma” önmitológiájának is.
    Ámde bármennyire előrehaladt is már a monopólium felé tartó tendencia, a tőke partikuláris szubjektumai sohasem forrhattak ésszerű egészbe, tekintettel a tőke-munka antagonisztikus szembenállás mindenkori szükségszerűen sajátságos feltételeire a változó történelmi és helyi körülmények között, az egyenlőtlen fejlődés törvényével súlyosbítva. Ha a munkával való strukturális antagonizmus nem létezett volna, s a tőkerendszer folyamatos létezése nem függött volna attól, hogy képes-e ezt sikeresen újratermelni, akkor egyáltalában nem lett volna szükség a tőke megszemélyesítéseire. A rendszer objektív szerkezeti parancsolatai problémamentesen jutnának érvényre ezek önkéntes, „ésszerű elfogadása” alapján a nem-ellenszegülő munka által. A leküzdhetetlen probléma a tőkerendszer számára az, hogy nem áll rendelkezésére semmilyen önműködő gépezet – sem a termelés, sem a forgalom terén –, amelynek alá lehetne rendelni a társadalmi munkát, még ha szétforgácsolt és „elsatnyult, travesztált formájában” is, mint szimpla toldalék, amelyik önként alávetné magát a valamiféle „semleges mechanizmusban” megtestesült termelő és elosztó „racionalitás” tekintélyének. Nem szabad összekeverni a piac mitológiáját ennek – a valóságban korlátozott – képességével, hogy teljesítse előírt funkcióit, ezt egyébként még a tőke monopolizmusa is tagadja és megtagadja, valahányszor csak így szolgál előnyére a rendszernek. A piac működőképessége valójában számos alapvető ellentmondásnak van alávetve, beleértve azokat az ingadozásokat és bizonytalanságokat, amelyek nem csupán a tőkék sokaságának ütköző érdekeiből fakadnak, de még a szétforgácsolt munka önérvényesítő meghatározottságai korlátozó befolyásából is. Ami a termelés szféráját illeti, ott sem sokkal jobb a helyzet. Mert jóllehet a tőke a fejlett termelő gépezet alakjában – amire a tudomány mint történetileg kifejlődött kollektív társadalmi ismeret kisajátítása által tett szert – jut a legközelebb ahhoz, hogy az arisztotelészi „beszélő szerszám” gyanánt határozhassa meg és kezelhesse a munkavégzőt, ez sokkal ingatagabb ellenőrzési módja a munkafolyamatnak, mint a rabszolgamunka eredeti rendszere. Sikere ugyanis a munka állandó alávetésének – akár közvetlen gazdasági kényszerrel, akár politikai erővel történő – kikényszerítésétől függ. Azért van ez így, mert a munka kombinálása a tőke roppant fejlett termelő gépezetének fönnhatósága alatt
    éppúgy jelenik meg egy idegen akaratot és idegen intelligenciát szolgálóként és tőle vezetettként […] mint anyagi egységében a gépi berendezés, az állótőke tárgyi egységének alárendeltként, amely állótőke mint lélekkel-bíró szörnyeteg a tudományos gondolatot objektiválja és ténylegesen az összefogó mozzanat, és semmiképpen nem mint szerszám viszonyul az egyes munkáshoz, sőt az egyes munkás létezik úgy, mint lélekkel-bíró egyedi pontszerűség, eleven elszigetelt tartozék rajta. […] ezért ha a munkás a munkája termékéhez mint idegenhez viszonyul, akkor ez éppannyira viszonyulása a kombinált munkához mint idegenhez, amennyire a saját munkájához mint ugyan őhozzá tartozó, de tőle idegen, kikényszerített életnyilvánuláshoz […] Ezért a tőke a társadalmi munkának a létezése – kombinációja mind szubjektumként, mind objektumként –, de ez a létezés mint a maga valóságos mozzanataival szemben is önállóan létező – tehát maga is mint különös létezés mellettük. A tőke ezért a maga részéről mint idegen munka túlnyúló szubjektuma és tulajdonosa jelenik meg, és viszonya maga is egy éppoly tökéletes ellentmondásnak a viszonya, mint a bérmunka viszonya.19
    Tehát annak a szubjektum-objektum viszonynak a valódi problémája, amellyel a munka szembekerül, nem az, ami az általában a történelemre vonatkoztatott mitikus hegeli „szubjektum-objektum azonosság” filozófiai kijelentésében rejlik. Kézzelfogható gyakorlati feladat megszüntetni a bénító ellentmondást, amelynek révén a termelés valódi szubjektumát úgy kezeli a tőke – a munka idegenné lett tárgyiasulása, amely átváltozott a munkafolyamat ellenőrző hatalmává és „túlnyúló szubjektumávᔠ–, mint a társadalmi újratermelési folyamat lefokozott objektumát és a tőke termelőgépezetéhez tartozó „eleven elszigetelt tartozékot” a történelmi fejlődés jelenlegi fokán. Ennek az ellentmondásnak megvan a megfelelője magának a tőkének az éppily ellentmondásos meghatározottságában, amit – ellentétben a munkával – nem képes lerázni magáról. Nem is lehetséges eltüntetni a strukturális antagonizmust a tőkerendszerből, amely teljesen rácáfol saját igényére, hogy nem csupán racionális, hanem csakugyan az egyetlen igazán ésszerű és hatékony gazdasági rendszer legyen. A különös ellenőrző szubjektumok mint tőkemegszemélyesítések – akiknek meg kell felelniük mind a strukturális antagonizmus általános kihívásának, mind pedig emez antagonizmus sajátos megnyilatkozásainak a maguk helyzetében – sohasem adódhatnak össze valamely racionálisan fönntartható egésszé. Ezek nem egyszerűen mint elvont és hatékonyság-orientált „gazdasági tudat” konstituálódnak, hanem egyidejűleg mint harci akarat is. Ez utóbbi nélkül nem volnának képesek betölteni a rájuk bízott funkciót, s ennélfogva nem volna semmi értelmük a tőke álláspontjáról nézve. Racionalitásukat a tőke bővített újratermeléséért folytatott gazdasági hajsza terén, valamint vállalataik gazdasági sikeréhez kapcsolódva, szigorún annak szükséglete határozza meg, hogy folyamatosan reprodukálniuk kell a munka fölötti parancsnoklásukat – helyi és társadalmi méretben –, s ez óhatatlanul előbbre való eszményített „gazdaságos kalkulációjuk” úgynevezett „instrumentális racionalitásánál”, ami pedig oly kedves a rendszer múltbeli és jelenlegi apologétái szívének. Elhinni azt, amit állítanak, hogy az ellentmondások mind a tőke, mind a munka oldalán vagy nem léteznek, vagy hogy ezeket sohasem fogják fölismerni és sohasem fognak hatásuk alatt cselekedni azok, akik elszenvedik romboló következményeiket, annyi, mint azt hinni, hogy az emberek vakok és idióták, s mindörökre megigézi őket a tőke egyetemesen jótékony „gazdaságos kalkulációjának” ígérete, dacára a rendszer szörnyűséges kudarcainak, amelyek közvetlenül befolyásolják ezer meg ezer millió ember életesélyeit. Marx értékelése a társadalmi tudat fejlődéséről sokkal elfogadhatóbb, azt hangsúlyozza: „A felismerés, hogy a termékek saját termékei, és a megítélés, hogy a megvalósítás feltételeitől való elválasztottság méltatlan, kényszerű, – ez roppant erejű tudat, maga is a tőkén nyugvó termelési mód terméke, s annyira a tőke végítéletének lélekharangja, ahogy a rabszolgának azzal a tudatával, hogy ő nem lehet egy másiknak a tulajdona, azzal a tudatával, hogy ő személy, a rabszolgaság már csak mesterségesen tengeti tovább létezését és nem maradhat fenn többé a termelés bázisaként.”20 
   
4.
Miképp látta Marx a tőkeviszony magvához tartozó, misztifikáló fetisizmust és a vele egy tőről fakadt megszemélyesítést. Egyetértőleg idézi a fiatal Engels első jellemzését a tőke és a munka megszemélyesítéseiről, amelyek elválaszthatatlanok a tőkeviszony kölcsönös meghatározottságaitól:
    A gyárosnak a munkáshoz való viszonya nem emberi, hanem tisztán gazdasági viszony. A gyáros a „tőke”, a munkás a „munka”.21
    S Marx hozzáteszi még itt, kidomborítva a különös természetét – bizonyos értelemben még teljesen családias jellegét is – a munkásokra ráerőszakolt munkaerőpiacnak, ahol végbemehetnek a tőke újratermelési folyamata kapitalista változatának működéséhez elengedhetetlen ügyletek:
    Nem puszta vevő és puszta eladó áll szemben egymással, hanem tőkés és munkás lép szembe egymással a forgalmi területen, a piacon, mint vevő és eladó. Tőkés-munkás viszonyuk az előfeltétele vevő-eladó viszonyuknak.22
    A teljes kudarc a különbség megértésében egy nyílt adásvételi ügylet meg egy olyan típusú között, amilyet megkövetel a tőke parancsnoklásának biztosítása a munka fölött a kifejezetten kapitalista rendben (a munkaerőpiac működése révén), nyomatékossá tette a „piacszocialista” képzelgések képtelenségét, és gúnyt űzött Gorbacsov „szocialista” szerepjátszásából. De jóval túl az ilyen kudarcokon, a tőkeviszony fenntartásának potenciálisan végzetes velejárói bármely posztkapitalista változatában a jövő számára is figyelmeztetést jelentenek. Mert ahogy a tőke nem készen pottyant az égből a 17. vagy a 18. században, úgy az is elképzelhetetlen, hogy a tőkeviszony majd szép csöndesen kimúlik valamely szocialista politikai forradalom utóhatásaként, amelyben eltávolítják a magántőkéseket az adott országból.
    A probléma nem az, hogy miközben kivetik helyükből egy-két országban a tőkéseket, aközben meghagyják őket pozícióikban más országokban, s a tőkések, akik másutt megmaradnak az anyagcsere-folyamat ellenőrzésében, összeszövetkezhetnek a forradalom ellen, s bekeríthetik. Sokkal rosszabb ennél a helyzet. Alapvetően ugyanis a társadalmi újratermelési folyamat belső dinamikája és a tőke parancsnoklása a munka fölött az, ami kockán forog, s mindig is ez marad a legfőbb tét. Avval, hogy kiszorítják a tőkéseket az ország gazdasági döntéshozatalából – akár egy elszigetelt országra gondolunk, akár többre – a munka fölötti parancsnoklás semmiképp sem száll vissza ipso facto a munkára. A termelőeszközök tőkés tulajdonosa a tőke megszemélyesítéseként funkcionál. Tőke nélkül a tőkés semmi; ez a viszony megfordítva nyilvánvalóan nem érvényes. Más szóval teljes képtelenség volna azt állítani, hogy a termelőeszközök magántőkés tulajdonosai nélkül semmi a tőke. A tőke lehetséges megszemélyesítései ugyanis semmiképp sem korlátozódnak a magántőkés változatra; még valamely „fejlett kapitalista” rendszer kereteiben sem. Bőséges bizonyítékkal szolgált e tényre az „államosított (nacionalizált) iparágak” működési módja a második világháború utáni időszakban, ahol is – bár a föltevés szerint ezek „köztulajdonba és közellenőrzés alá kerültek” – éppoly teljes volt a munka alávetése a tőke parancsnoklásának, mint bárhol másutt a kapitalista gazdaságban. Hogy csupán egyetlen példát hozzunk föl, az a nyersen agresszív szerep, amelyet betöltött a National Coal Board (Országos Szénipari Igazgatóság) Nagy-Britanniában – tökéletesen összejátszva egy „Radikális Jobb” konzervatív kormánnyal – a bányászok ellenében, ezek egy esztendeig tartó sztrájkja alatt, világosan mutatta, hogy a tulajdonlás jogi formájának megváltoztatása és az egyik típusú tőkemegszemélyesítés behelyettesítése egy másikkal egyáltalán semmit sem változtat a munka alávetésén a rendszer strukturális meghatározottságainak. Még akkor sem, ha nagyban történik, válogatás nélkül, a csődbejutott iparágakban, ahogyan a szociáldemokrata kormányok csinálták, abban a hiszemben – vagy csupán azt színlelve –, hogy „meghódítják a gazdaság parancsnoki magaslatait”. Hiszen ameddig a tőke megtartja lényegbevágó szabályozó hatalmát a társadalmi anyagcsere fölött, bármily formában is, annak szükséglete, hogy találni kell olyan tőkemegszemélyesítési formát, amelyik megfelel a körülményeknek, elmaradhatatlan tőle. A tőke mint olyan velejárója ez a munkafolyamat ellenségeskedést megtestesítő, öröklött fölépítési elvében. Ha ezt a fölépítési elvet nem haladják meg radikálisan a szocialista projektum életképes gyakorlati tagolódása során – amely anticipálja a társadalmi anyagcsere-újratermelésnek a társult termelők önálló önmeghatározásai révén történő ellenőrzését –, a tőke óhatatlanul érvényesíti hatalmát, s megtalálja a megszemélyesítés új formáit, amelyek az ellenkezést tanúsító munka „idegen akarat” ellenőrzése alatt tartásához szükségesek. Ez az „idegen akarat”, a körülményeknek megfelelő bármely elképzelhető változatában, abszolúte nélkülözhetetlen egy ellenséges szembenállásra alapozódó rendszer működtetésében, amikor is a munka fölötti parancsnoklás el van idegenítve a munkától. A tőke a maga új megszemélyesítői nélkül nem képes folyamatosan betölteni hosszantartó és mélyen beágyazott újratermelési funkcióit, veszélyeztetve ezáltal az egész társadalmi anyagcserét, hatékony és mindent átfogó, maga a munka által ellenőrzött alternatíva hiányában, amely minden téren megmérkőzhet a tőke totalizáló ellenőrzési módjával.
     Jóllehet Marx nem számolhatott azokkal a történelmi feltételekkel, amelyek mellett az új típusú tőkemegszemélyesítés problémája akuttá vált a 20. században, némi figyelmeztetésre azért rábukkanhatunk írásaiban, még ha nem is mindig világosan kifejezett vagy teljesen kibontott formában. Hogy egy fontos példával éljünk, kritikája arról az illúzióról, hogy megvalósítható a szocializmus azáltal, hogy leszámolnak a tőkésekkel, de közben megtartják a tőkét mint olyat, kifejezésre jut néhol az írásaiban, bár nem jár utána a problémának úgy, hogy rámutathatna a tőkeuralom és a megfelelő megszemélyesítési módozat lehetséges alternatív formáira, nagyon is különböző történelmi körülmények között. Marx tehát hangsúlyozza a Grundrissé-ben, hogy „egyes szocialistáknak az a gondolata, hogy a tőkére szükségünk van, de a tőkésekre nem, teljességgel hibás. A tőke fogalmában tételezve az van, hogy a munka objektív feltételei – s ezek a saját termékei – a munkával szemben személyiségre tesznek szert.”23 A szocialista ábrándvilágnak ugyanez a bírálata olvasható teljesebb kifejtésben egy másik összefüggésben, ahol azt írja Marx:
    Az első aktusban, a tőke és a munka közötti cserében, a mint olyan, magáért-valóan létező munka szükségszerűen mint munkás jelent meg. Éppúgy itt a második folyamatban: a tőke egyáltalában mint magáért-való, mondhatni önös érték van tételezve (amire a pénzben csak törekedtek). De a magáért-való tőke a tőkés. Szocialisták persze mondanak olyat, hogy tőkére szükségünk van, de a tőkésekre nem. (V. ö. Bray: Labour’s Wrongs and Labour’s Remedy, 157-176. old., és Gray: The Social System, 36. old.) Akkor a tőke merő dologként jelenik meg, nem termelési viszonyként, amely magába reflektálva éppen a tőkés. Különválaszthatom persze a tőkét ettől az egyes tőkéstől, és az átmehet egy másik tőkésre. De ez azáltal, hogy elveszti a tőkét, elveszti azt a tulajdonságát, hogy tőkés. A tőke ezért különválasztható ugyan az egyes tőkéstől, de nem a tőkéstől, aki mint olyan a munkással áll szemben.24
    A tőke „magáért-való tőke” mivoltában: ez a tőke szükségszerű megszemélyesítése, amely lehet is, nem is, a termelési eszközök magántőkés birtoklója, a sajátságos történelmi körülményektől függőn. Ami döntő ez ügyben, az maga a tőkeviszony, amelyben a munkás ellenőrzője – aki a tőkeuralom kapitalista formájában szükségképpen a tőkés, nem pedig a különös vagy egyes tőkés, lévén ez utóbbi mellékes a tőke mint olyan fogalmához képest – szembenáll a munkással, és uralkodik rajta. A fejlett tőkeviszonynak minden elképzelhető formájában – beleértve a posztkapitalista formákat is – szükségszerű feltételei a következők:
    ˇ  (1) a munkafolyamat objektív feltételeinek elválasztása és elidegenítése a munkától;
    ˇ (2) ezeknek a tárgyiasult és elidegenült feltételeknek a munkások fölé helyezése olyan elkülönült hatalomként, amelyik parancsnokol a munka fölött;
    ˇ (3) a tőke-megszemélyesítés mint „önös érték” – bitorolt szubjektivitásával és álszemélyiségével – amely saját terjeszkedését űzi-hajszolja, saját akarata van (amely nélkül nem lehetne „magáért való tőke” mint a társadalmi anyagcsere ellenőrzője); akarata van, nem „egyéni szeszély” érelmében, hanem hogy bensővé tett célkitűzés formáját ölti a tőke mint olyan terjeszkedési parancsolatainak teljesítése (innen a szovjet típusú, megkérdőjelezhetetlen bürokratauralom alatt teljesítendő „szocialista fölhalmozás” groteszk fogalma; azt is hangsúlyozni kell itt, hogy nem a bürokrata hozza létre a fonák szovjet típusú tőkerendszert, bármekkora része van is ennek katasztrofális irányításában, hanem a tőke átöröklött és helyreállított posztkapitalista formája hozza létre saját megszemélyesítőjét a bürokrata alakjában, mint posztkapitalista ekvivalensét a korábban gazdasági kiaknázásra irányult tőkerendszernek, amely a magántőkést hozta létre); és
    ˇ (4) az ekvivalens munka-megszemélyesítés (vagyis a munkások megszemélyesítése mint „Munka”, amelynek az a rendeltetése, hogy vagy szerződéses-gazdasági, vagy politikailag szabályozott függőségi viszonyba lépjen a tőke történetileg érvényesülő típusával), amely e „Munka” szubjektum-mivoltát szétforgácsolt termelési funkciókra korlátozza – akár a „Munka” mint bérmunkás kategóriájára gondolunk a kapitalizmus alatt, akár a normáját teljesítő és túlteljesítő „szocialista dolgozóra” a posztkapitalista rendszerben, ez utóbbi saját formával bíró vertikális és horizontális munkamegosztásával.
    A tőke tehát könnyűszerrel változtat uralma formáján, ameddig ezt a négy alapfeltételt – amelyek „szerves rendszerének” alkotóelemei, és amelyek részleteikben összeegyeztethetők mindenfajta átalakulással anélkül, hogy lényegük megváltoznék – nem haladják meg radikálisan valamely alternatív, hitelesen szocialista szerves rendszer kialakítása révén.
    A visszafordíthatatlanság kérdése – amelynek minden szocialistát foglalkoztatnia kell, különösképpen a 20. századi visszafordulások fényében – nem egyszerűen annyiból áll, hogy politikai és katonai garanciákat kell képezni az összehangolt kapitalista támadások visszaverésére. A szocialista forradalom politikai védelmezése, persze, mindig fontos. De egymagában semmilyen politikai és katonai erő sem képes ellenállni a posztkapitalista tőke belső bomlasztó és restauráló erejének, ha hiányzik a mélyreható, pozitív átalakulások sora magában a társadalmi anyagcsere rendjében. Mindegy, milyen erőt képviselhet a posztkapitalista állam a külső ellenségeivel szemben; ezt az igazságot bőven igazolta a szovjet rendszer összeroppanása. A visszafordíthatatlanság elsődlegesen a társult termelők arra való képességétől függ, hogy át tudják-e változtatni alternatív társadalmi újratermelési rendjüket igazán szerves rendszerré, amelynek részei kölcsönösen fönntartják-támogatják egymást. Ha ugyanis a társadalmi anyagcsere-újratermelésnek az effajta módja működőképes, a tőke csakis valamely társadalmilag és történetileg retrográd s végső soron teljesen tarthatatlan pozícióból tanúsíthat vele szemben ellenállást. Ez a helyzet minőségileg különbözik attól, aminek tanúi voltunk a közelmúltban, amikor a „fejlett kapitalizmus” – roppant ellentmondásai dacára – sikeres támadást intézhetett a szovjet típusú posztkapitalista tőkerendszer ellen annak saját rendjén belül, a maga fölsőbbrendűségére hivatkozva a fölhalmozást serkentő „gazdaságossági számítás” s a velejáró „piaci hatékonyság” alapján, ami ellen a munkának sajátos típusú alávetésén és kizsákmányolásán alapult szovjet rendszer képtelen volt védekezni.
    Sokszor elmondtam már, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Marx kritikájának tárgya nem a kapitalizmus, hanem a tőke volt. Nem a „kapitalista termelés” hiányosságainak bizonygatásával foglalkozott, hanem azzal a nagy történelmi feladattal, hogy miképp lehet megszabadítani az emberiséget azoktól a feltételektől, amelyek mellett az emberi szükségletek kielégítését alá kell rendelni a „tőke termelésének”. Vagyis, hogyan lehet kiszabadítani az emberiséget azokból a dehumanizáló feltételekből, amelyek fogságában csakis azoknak a használati értékeknek lehet jogosultságot szerezni, bármily égető szükség volna is egyebekre, amelyeket bele lehet szorítani a rendszer nyereségesen megtermelt csereértékeinek kényszerzubbonyába. Szarkasztikus gúnnyal illette mindazokat, akik meg akarták „reformálni” a létező elosztási rendszert, s közben fetisiszta módon érintetlenül kívánták hagyni a tőke termelési módját.
    Leszögezte, hogy
    Ezért fölöttébb képtelen dolog, amikor pl. J. St. Mill azt mondja („Principles of Political Economy”, London 1848, I. köt., 240. old.): „A gazdaság termelésének törvényei és feltételei fizikai igazságok jellegével bírnak… Nem így van a gazdaság elosztásával. Ez csupán emberi intézmények kérdése.” (239-240. old.)25 A gazdaság termelésének „törvényei és feltételei” és a „gazdagság elosztásának”  törvényei ugyanazok a törvények különböző formában, és ezek is, azok is változnak, ugyanannak a történelmi folyamatnak vannak alávetve; egyáltalában csak mozzanatai egy történelmi folyamatnak. Nem szükséges különös éleselméjűség annak megértéséhez, hogy pl. a jobbágyság felbomlásából keletkezett szabad munkából vagy bérmunkából kiindulva a gépek csakis az eleven munkával ellentétben, vele szemben idegen tulajdonként és ellenséges hatalomként jöhetnek létre; azaz hogy tőkeként kell szembelépniük vele. De éppoly könnyű azt átlátni, hogy a gépek nem érnek majd véget a társadalmi termelés hatóerői lenni, mihelyt pl. a társult munkások tulajdonává lesznek. Az első esetben azonban elosztásuk, azaz az, hogy a munkásnak nem sajátjai, éppannyira feltétele is a bérmunkára alapított termelési módnak. A második esetben a megváltozott elosztás a termelés egy megváltozott, csak a történelmi folyamat révén keletkezett új alapzatából indulna ki.26
    Érthető ennélfogva, hogy az ennek fényében látott elosztás egy ujjnyival sem vihet közelebb bennünket a kitűzött szocialista célhoz: „mindenkinek a termeléshez való hozzájárulása szerint” – s kiváltképp nem a fejlettebb szabályozó elvhez: „mindenkinek a szükségletei szerint” –, ha nem alakítjuk át elemeiben az egész termelési és társadalmi újratermelési folyamatot. Amellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy a termelés és az elosztás közti dialektikus viszonyban az előbbié a viszonylagos elsőbbség. Szó sem lehet róla, hogy az előirányzott alternatív társadalmi újratermelési rendből szerves rendszer alakuljon ki a termelés és az elosztás dialektikus egysége nélkül. Egy „igazságosabb társadalom” mint érték követése – a szociáldemokrácia üres és ezért megvalósíthatatlan ígérete – értelmetlen, mert az alapvető cél nem a teljes egyenlőség elérése, amelyet a termelés és az elosztás irányelveként kell fölállítani, hogy egyáltalán valamelyes sikerrel kecsegtessen. Hiszen minden javulás az elosztás terén szükségképpen semmivé lesz előbb-utóbb, ha nem egészül ki maradéktalanul a termelési kör egyre mélyebbre ható átalakításával. És megfordítva, szocialista kapcsolatok létrehozását célzó változások a termelésben egyáltalán sehova sem vezetnek az örökölt, mélységesen igaztalan elosztási rendszer megfelelő átépítése nélkül.
    A termelésben és elosztásban megkövetelt változások egyenlők a tőke teljes kiiktatásával a társadalmi anyagcseréből mint a munka fölötti parancsnoklásból – ez a maga részéről elgondolhatatlan a munka elidegenült tárgyiasulásának visszavonhatatlan meghaladása nélkül, mindenoldalún, beleértve a politikai államot is – és mind a tőke, mind a munka fönti értelemben vett megszemélyesülésének egyidejű megakadályozásával. Társadalmi ellenőrzés alá vonni azt, amit a magántőkések anyagilag birtokolnak, viszonylag könnyű része ennek a vállalkozásnak. Merthogy „magának a tőkésnek csak mint a tőke megszemélyesülésének van hatalma”.27 Lehet akármilyen furcsa az a forma, amelyben a tőkemegszemélyesítők ellenőrzik az objektív újratermelési folyamatot, magának a tőkének a segédletével teszik ezt. Tehát nem szabad őket tévesen úgy fölfogni, mint a társadalmi anyagcsere-folyamat szubjektumait; ennek „különböző mozzanataiban” ugyanis a tőke mint olyan a valóságos (bár fonák mód tárgyiasult) parancsnokló szubjektum, amely „mindig is tőke” marad, még megszemélyesített eseteiben is. Ahogy Marx írja, amikor a tőke növekedési folyamatát jellemzi:
    az újratermelés és értékesítés, azaz ezeknek az objektív feltételeknek a bővítése ezért egyszersmind egy idegen, a munkaképességgel közömbösen és önállóan szembenálló szubjektum gazdagságaként való újratermelése és újonnan termelése. Amit újratermelnek és újonnan termelnek, az nemcsak az eleven munka ezen objektív feltételeinek a létezése, hanem önálló, azaz egy idegen szubjektumhoz tartozó értékként való létezésük ezzel az eleven munkaképességgel szemben. A munka objektív feltételei szubjektív létezésre tesznek szert az eleven munkaképességgel szemben – a tőkéből tőkés lesz.28
    Annak megakadályozásához, hogy a tőkéből tőkés legyen – vagy ennek lehetséges megfelelője különböző társadalomtörténeti feltételek mellett – le kell számolni a tőkével egyáltalában, vagyis az önmegörökítő tőkeviszonnyal magával. Minden összefüggésben, ahol csak foglalkozik ezekkel a problémákkal Marx, világossá teszi, hogy az oksági viszony a tőkétől halad a tőkés felé, s nem fordítva. Azt is éppily világossá teszi, hogy csakis a szabadon társult termelők küzdhetik le a mélyen fekvő ellentmondásokat. A tőkeviszony mint olyan ugyanis a társadalmi munka antagonisztikusan elidegenedett tárgyiasulásán alapszik. Ugyanakkor a tőkeviszony instabil marad, akármekkora erőt termel magában újra, és gyarapítja tovább fokozatosan, pontos megfelelésben a maga áthághatatlan strukturális antagonizmusával. Ez az oka annak is, hogy gyökeresen megváltoztatható a munkafolyamat újjáalakítása által, összhangban ennek közvetlen társadalmi jellegével, a folyamat fonákjára fordult társadalmisága helyett, amilyenként az elkülönült anyagcsere-ellenőrzési hatalom uralma alatt működött.
    A társadalmi munka fonák fejlődése, amely ellentmondásosan annál erőtlenebbé teszi a munkát, minél nagyobbat lép előre a termelékenységben, egyfajta elidegenítő történelmi átalakulás eredménye, ami által
    a munka objektív feltételei az eleven munkával szemben egyre kolosszálisabb önállóságra tesznek szert, amely már magában a terjedelmükben kifejezésre jut, és hogy a társadalmi gazdagság egyre hatalmasabb adagokban lép szembe a munkával mint idegen és uralkodó hatalom. A hangsúly nem ennek az iszonyú tárgyi hatalomnak – amelyet a társadalmi munka magával mint a maga egyik mozzanatát szembeállított – a tárgyiasult voltán van, hanem az elidegenült, külsővé-idegenné vált, elidegenített voltán, azon, hogy nem a munkáshoz, hanem a megszemélyesített termelési feltételekhez, azaz a tőkéhez tartozik.29
    A tőke „iszonyú tárgyi hatalma”, amely a „megszemélyesített termelési feltételeket” reprezentálja, kettős ellentmondást tartalmaz: (1) azt, amelyik a szubjektivitás és objektivitás között feszül (vagyis az elidegenült tárgyiasság fonák módon a parancsnokló alanyiság alakját ölti föl), valamint (2) azt, amelyik az egyéni és a társadalmi között van. A második ellentmondás különösen meghökkentő alakot ölt a mindenek fölött uralkodó általános álszubjektum (maga a tőke) és különös példái (vagyis az egyéni tőkemegszemélyesítők) közötti ellentmondásként. Különösen meghökkentő ez, mert a tőke mint (bitorolt, ám effektíve uralkodó) szubjektum történeti kialakulásának gyökereinél semmi egyebet nem találunk, csakis a társadalmi munka saját elidegenített szubjektivitását és potenciálisan tudatos ellenőrző hatalmát a maga öntevékenysége fölött. Az ellentmondásoknak ez a rendje az, amely tőke és munka közti strukturális antagonizmus alakjában sűrűsödik és reprodukálódik meghatározott körülmények fönnállása mellett, s veszíti el eredetileg roppant erős produktív igazolását és jogosultságát a tőke történelmi fölívelésének végetértével. Nem létezik semmilyen módja annak, hogy enyhíteni vagy „apránként” megszüntetni lehessen a rendszer ellentmondásait. Hiszen a tőkerendszer terjeszkedő dinamikájának arra is szüksége van, hogy ellentmondásai és strukturális antagonizmusai folyton bővülő mértékben megújuljanak, globális méreteket öltsenek a történelmi fejlődés során. (Korántsem véletlen, hogy két világháborút kellett megvívni a 20. században, s egy harmadikat csakis azért kerültünk el, mert bizonyos volt, hogy amennyiben kirobban, saját magát pusztítja el az emberiség.)30
    Ez a végső jelentése a tőke könyörtelen „globalizációjának”, amely kiterjeszti a rendszer „iszonyú tárgyi hatalmát” mindenre, anélkül azonban, hogy a legcsekélyebb mértékben is képes volna megváltoztatni – s kiváltképp teljesen megszüntetni – saját természetének ellenségeskedő belső meghatározottságait, a legkisebb összetevő mikrokozmoszoktól a globális méretű legátfogóbb rendszerviszonylatokig. S mivelhogy a tőkerendszer strukturális antagonizmusa az, ami objektíve meghatározza őt, részeiben éppúgy, akár egészében, semmilyen idevágó lényeges változás nem képzelhető el a tőke társadalmi anyagcsere-rendjén belül. A rendszer strukturális antagonizmusát csakis magának a tőkeviszonynak, amely – mint „szerves rendszer” – egészében uralkodik a társadalmi anyagcsere fölött, a radikális meghaladása révén lehet megszüntetni.
    Ellentétben a tőkerendszer mindahány védelmezőjének nézeteivel, akik a „bonyolultság” érvére támaszkodnak, s ennek állítólagos „természeti” megalapozására, amely szerint ez megfelel annak a szükségletnek, hogy a munka termelő funkcióit meg kell osztani a történelmi haladás során, egyáltalában nem a munka elkerülhetetlen horizontális társadalmi megosztásával s az ebből fakadó bonyolultságról van itt szó.
    Ez maga a termelési folyamat összetartozó elemeinek megosztása és kölcsönös megszemélyesülésig menő önállósulásuk egymással szemben.31
    Az elidegenedett „kölcsönös megszemélyesülés”, amely jellemzi a tőke társadalmi anyagcsere-ellenőrzési módját, ennek összes történetileg ismeretes és elképzelhető alakjában, nem a fejlettebb termelő gépezet segítségével történő termelés következménye. A társadalmi újratermelési folyamat valamennyi oldala fölött – beleértve a termelés gépezetét és a tudományos kutatást is – gyakorolt ellenőrzés szükségszerű elidegenedése ez a társadalmi munkától a tőke „szerves rendszerének” keretén belül. Azokban az elméletekben, amelyekben a kérdés áttevődik az ellenőrzésnek a munkától (s következőleg a fölötte gyakorolt ellenőrzéstől) való elidegenülésétől a „bonyolultság” látszólag semleges problémájára, ami, úgymond, a „természetes munkamegosztásnak” köszönhető – jellegzetes „csúsztatás” ez, mindenkor a társadalmi anyagcsere-újratermelés fönnálló rendje „örökkévalóvá tételének” szolgálatában –, szemet szúró ideológiai misztifikálással van dolgunk „tudományos objektivitás” leple alatt. De még így is elég, hogy szemléltesse, milyen megrögzött érdekek munkálnak az ilyen misztifikációk létrejöttében. Pozitív terminusokban fogalmazva, mindeme problémák megoldása a tőke szerves rendszerével szemben támasztott életképes gyakorlati alternatíva objektív követelményeitől és meghatározásaitól függ.
    A tőke szerves rendszerének történelmi kialakulását – messzire terjedő kihatással egyéb efféle rendszerek kialakítására – a következőképpen jellemezte Marx:
    Gondoljuk meg, hogy az új termelőerők és termelési viszonyok nem a semmiből fejlődnek ki, nem a levegőből, sem nem az önmagát tételező eszme öléből, hanem a termelés meglevő fejlődésén és hagyományos, tradicionális tulajdonviszonyokon belül és ezekkel ellentétesen. Ha a kiteljesedett polgári rendszerben mindegyik gazdasági viszony előfeltételezi a másikat a polgári-gazdasági formában és ily módon mindegyik tételezett egyszersmind előfeltétel, úgy minden szerves rendszerrel ez az eset. Magának ennek a szerves rendszernek mint totalitásnak megvannak az előfeltételei, és totalitássá fejlődése éppen abban áll, hogy a társadalom valamennyi elemét alárendeli magának, illetve a neki még hiányzó szerveket létrehozza belőle. Így válik történelmileg totalitássá. Ez a totalitássá levés a szerves rendszer folyamatának, fejlődésének egyik mozzanata.32
    Ebben az értelemben ördögi kört képez a tőkerendszer, mert „mindegyik tételezett egyszersmind előfeltétel”. Ahhoz, hogy valóra lehessen váltani egy új – szocialista – „tételezés” történelmi feladatát, szét kell törni a tőke körkörös „előfeltételeit” minden területen, az egyes vállalatoknál végbemenő közvetlen termelési folyamat ellenőrzésétől a megfelelő mindent átfogó állami praktikákig. Ami az elsőt illeti, okvetlenül szükséges elvégezni a „termelési folyamat történelmileg megosztott elemeinek” valóságos, nem pusztán jogi egyesítését, mint hatékonyan működő alternatívát a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés örökölt módjával szemben. Ami a másodikat illeti, az állam „elhalásának” folyamata szintén fokozatos egyesítés kérdése. E téren ugyanis az elkülönült törvényesség és államigazgatás szükségszerűen egészíti ki és segíti újratermelődni a tőkerendszerbeli igazságtalan elsajátítást, amely a munka fölötti elkülönült-elidegenült parancsnoklással működő termelési mód gyógyíthatatlan strukturális igazságtalanságain alapszik.
    Tehát a tőkén való túllépés kérdése a társult termelőknek azon a képességén vagy képtelenségén áll vagy bukik, hogy sikerül-e megteremteniük egy új – hitelesen és fönntarthatóan szocialista – „szerves rendszert”: olyan koherens társadalmi teljességet, amelyik nem csupán megtöri a tőke önfönntartó szerves totalitásának ördögi körét, hanem visszafordíthatatlan, nyitott végű fejlődéssel helyettesíti. A szovjet típusú posztkapitalista társadalmaknak az volt a tragédiájuk, hogy nem irányozták elő maguknak e nehéz történelmi feladat végrehajtását. Ehelyett a „legkisebb ellenállás vonalán” haladtak – a szocializmust tételezve a tőkerendszer anyagi előfeltételeinek gyökeres leküzdése nélkül –, ami bukásra ítélte őket. Adva lévén ugyanis a korábban fönnállott „szerves totalitás” azon alkotóelemeinek tevékeny restauráló ereje, amelyeket nem vetnek alá változtatásnak, a „legkisebb ellenállás irányvonalának” követése előbb-utóbb visszaeséshez vezet annak az objektíve létrejött „szerves rendszernek” az újratermelési meghatározottságaiba, amelyiket megpróbáltunk magunk mögött hagyni. A tőke régi típusú megszemélyesítései, vagyis a magántőkések fölszámolása nagyon messze van még attól, hogy elég legyen a sikerhez. A szocialista forradalom ugyanis – nem mint egy reménytelenül elégtelen politikai aktus, hanem mint a társult termelők meg-megújuló „társadalmi forradalma” (vagy „permanens forradalma”) – köteles „a társadalom valamennyi elemét alárendelni magának”. Ugyanakkor meg kell teremtenie az öröklött, de fokozatosan átépített szerves rendszerből „a neki még hiányzó szerveket” is, hogy átváltozzék saját, minőségileg más típusú szerves és visszafordíthatatlan totalitásává. Az új szerves rendszer irreverzibilis a retrográd múlt irányába, ám alkotó módon nyitva áll a jövő felé. Ez a jelenre és a jövőre nézve létfontosságú értelme a marxi különbségtételnek a tőke és a kapitalizmus között – akár kimondta, akár csupán következik a fejtegetéseiből.
   
CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA
   
   
JEGYZETEK
   
    1 Marx 1857 és 1859 között írt, A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai című művének közkeletű – német – rövidítése
    1/a MEM 46/I. 30-34. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)
    2 Amiként Marx megjegyezte a Grundrisse I. kötetének 4. oldalán az amerikai közgazdász, Carey félreértett „diszharmóniáinak” bírálatánál: Amit Carey nem értett meg, az az, hogy ezek a világpiaci diszharmóniák csak a végső adekvát kifejezései azoknak a diszharmóniáknak, amelyek a gazdasági kategóriákban mint elvont viszonyok rögzítődtek vagy a legkisebb terjedelemben lokális létezéssel bírnak.
    Tehát Marx nézete szerint a tőkerendszer antagonisztikus belső strukturális meghatározottsága minden szintre kiterjedt, a legkisebb helyi viszonylatoktól a legátfogóbb globális dimenzióig, éppúgy jellemző ezért a „mikro”-struktúrákra, mint az egész rendszer – mint nemzetközi rend – „makro”-viszonyaira. ezt fejezik ki a legelvontabb gazdasági kategóriák létezési formái („Daseinformen”) is.
    3 MEM 46/I, 382. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)
    4 Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. Kossuth, Bp. 1988. 14. és 15.
    5 Uo. 13.
    6 MEM 48, 18.
    7 Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. 100.
    8 Uo. 78.
    9 Uo. 97.
    10 Lásd uo. 98. az uzsoratőkéről, ill. 99. a kereskedőtőkéről.
    11 Uo. 99.
    12 Amint Marx írja: A csere nem egy közösségen belül az egyének között kezdődik, hanem ott, ahol a közösségek végződnek – a határukon, a különböző közösségek érintkezési pontján. A köztulajdont újabban mint különös szláv furcsaságot újra felfedezték. Valójában azonban India egész mintagyűjteményét nyújtja az ilyen gazdasági közösségek legváltozatosabb formáinak, többé-kevésbé felbomlottan, de még teljesen felismerhetően; alaposabb történetkutatás pedig valamennyi kultúrnépnél felleli kiindulópontként. A termelés magáncserére alapozott rendszere legelőször ennek a természetadta kommunizmusnak a történelmi felbomlása. Ám egy egész sor gazdasági rendszer van a modern világ között, amelyben a csereérték a termelésen teljes mélységében és szélességében uralkodik, és azon társadalomalakulatok között, melyeknek alapzatát már a felbomlott köztulajdon képezi… MEM 46/II. 336. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)
    13 Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. 142-3.
    14 MEM 48, 29.
    15 MEM 46/II, 196-7. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)
    16 MEM 46/I, 345., ill. MEM 48, 129.
    Másutt így írja le Marx a tőke eredeti alakulásának néhány lényeges aspektusát: A tőke eleinte a forgalomból ered, mégpedig a pénzből mint kiindulópontjából. Láttuk, hogy a forgalomba bekerülő és egyszersmind abból magába visszatérő pénz az utolsó forma, amelyben a pénz megszünteti magát. Egyszersmind ez a tőke első fogalma és első megjelenési formája. [… P-Á-Á-P] az eladásért való vételnek ez a mozgása, amely a kereskedelem formameghatározását alkotja, a tőke mint kereskedelmi tőke, a gazdasági fejlődés legkorábbi állapotaiban is megtalálható; az első mozgás, amelyben a csereérték mint olyan a tartalmat képezi, nemcsak forma, hanem a saját tartalma. A mozgás végbemehet olyan népeken belül és olyan népek között, amelyek termelése számára a csereérték még semmiképpen sem vált előfeltétellé. A mozgás közvetlen felhasználásra szánt termelésüknek csak a többletét ragadja meg és csak határukon megy végbe. Ahogy a zsidók a régi lengyel vagy egyáltalában a középkori társadalmon belül, úgy egész kereskedőnépek is, mint az ókorban, majd később a lombardok, elfoglalhatják ezt a helyzetet olyan népek között, melyeknek termelési módja még nem szabta meg a csereértéket mint alapvető előfeltételt. A kereskedelmi tőke pusztán forgótőke, és a forgótőke az első formája a kereskedelmi tőkének; ebben a tőke még semmiképpen sem vált a termelés alapzatává. Egy továbbfejlődött forma a pénztőke és a pénzkamat, uzsora, melynek önálló fellépése szintén egy korábbi fokhoz tartozik. Végül az Á-P-P-Á forma, amelyben a pénz és egyáltalában a forgalom úgy jelenik meg, mint puszta eszköz a forgó áru számára. MEM 46/I, 158. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)
    17 Uo. 163.
    18 Marx szavaival: [a karthágóiak] tőkét a kereskedőtőke formájában kifejlesztettek, és ezért a csereértéket mint olyat a termelés közvetlen [tárgyává] tették, vagy ahol, mint a rómaiaknál, a gazdagságnak, kivált a földtulajdonnak kevés kézben való koncentrációja következtében a termelés szükségképpen már nem a saját használatra, hanem a csereértékre irányult, tehát a tőkés termelésnek ez az oldala megvolt. (MEM 48, 8.)
    A továbbiakban úgy érvel ugyanabban a munkájában: A két forma, amelyben a tőke megjelenik […] mielőtt a közvetlen termelési folyamatot hatalmába keríti – ebben az értelemben termelőtőke – és ezért mint a termelésen uralkodó viszony jelenik meg, kereskedőtőke vagy uzsoratőke (kamatozó tőke). […] Például Indiában egy uzsorás […] A munka itt még nincs formálisan alávetve a tőkének. Az utóbbi nem alkalmazza a raijatot munkásként; ez nem bérmunkás, mint ahogy az uzsorás, aki őt alkalmazza, nem ipari tőkés. […] Ugyanezt a viszonyt találjuk pl. a római patríciusok és plebejusok között, a kisparcellás parasztok és az uzsorások között. […] (Adósrabszolgaság megkülönböztetve a bérrabszolgaságtól.) Amit az uzsoratőkéről mondtunk, érvényes a kereskedőtőkére is. Szintén lehet átmeneti forma a munka tőkének való (eleinte formális) alávetéséhez. Ez az eset mindenütt, ahol a kereskedő mint olyan játssza a GYÁROS szerepét. Ő előlegezi a nyersanyagot. Eredetileg mint az önálló ipar termékeinek vevője jelenik meg. (Uo. 25-6-7. Dőlt- és nagybetűs kiemelés Marxtól.)
    Ami a görögöknél kialakult helyzetet illeti, Marx hangsúlyozza, hogy a „tőke” szó nem létezik az antik Hellászban, az ott használatos arkhais szó megfelel a rómaiaknál ismeretes principalis summa rei creditae-nek, vagyis a hitel főösszegének. (Lásd Grundrisse, MEM 46/I, 390.)
    19 Uo, 354-5. Marx kiemelése.
    20 MEM 46/I, 348.
    21 MEM 2, 456. (Engels: A munkásosztály helyzete Angliában)
    Ugyanazon az oldalon elbeszéli Engels manchesteri találkozását egy „fölvilágosult” liberális burzsoával, aki a gabonatörvények eltörléséért küzdött. Engels méltatlankodásának adott hangot a munkásnegyed szörnyű körülményei láttán. „Az illető nyugodtan végighallgatott, és amikor egy utcasarkon elváltunk, azt mondotta: and yet, there is a great deal of money made here – és mégis rengeteg pénzt keresnek itt –, viszontlátásra, uram!” A Marx idézte sorok után így folytatta Engels: „És ha a munkás nem engedi magát beleszorítani ebbe az absztrakcióba, ha azt állítja, hogy ő nem ťa munkaŤ, hanem ember, akinek a többi között megvan ugyan az a tulajdonsága is, hogy dolgozni tud, ha a munkás azt meri hinni, hogy ő nem ťa munkaŤ, nem áru, melyet a piacon adni-venni lehet, megáll a burzsoá esze. Képtelen felérni ésszel, hogy az adásvételen kívül mi fűzheti még őt a munkásaihoz; nem embert, hanem csak ťkezeketŤ (hands) lát bennük, mint ahogy szemtől szembe is így szokta nevezni őket.” (Uo. 455-6.)
    22 Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. 89-90.
    23 MEM 46/I, 390. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)
    25 John Stuart Mill: Principles of Political Economy. Longmans, Green & Co., London, 1923, 199-200. A szövegrész, amelyből a Marx-idézet való, a következőképpen hangzik: A gazdaság termelésének törvényei és feltételei fizikai igazságok jellegével bírnak. Nincs bennük semmi tetszés szerinti vagy önkényes. Bármit termel az emberiség, azt olyan módokon és feltételek szerint kell megtermelnie, amiként a külső dolgok felépítése és saját testi s szellemi alkatának belső tulajdonságai megszabják. […] Nem így van a gazdagság elosztásával. Ez csupán emberi intézmények kérdése. Ha egyszer már megvannak a dolgok, az emberek egyénileg vagy társas módon azt tesznek velük, ami nekik tetszik. Tetszésük szerint bocsátják bárki rendelkezésére és bármilyen feltételekkel.
    26 MEM 46/II, 288. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)
    27 MEM 48, 29.
    28 MEM 46/I, 347. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai) Marx kiemelése.
    29 MEM 46/II, 286-7. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)
    30 Valaki megkérdezte Einsteint, milyen fegyverekkel vívják majd a harmadik világháborút. Bölcsen azt válaszolta rá, hogy ezt ő nem láthatja előre, de annyit bizton állíthat, hogy a negyediket kőbaltával.
    31 Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. 90.
    32 MEM 46/I, 180. (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai)
   
   
   

  MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Egy kérdésem mindenképpen lenne
   
Azért valóban fantasztikus ez a mai világ. Amire az ember kíváncsi, mindent megtudhat. „Érdekelne, hogy miként élte meg a Megasztárban töltött pillanatokat Djordjevic István Giorgio, a legelső castingtól egészen a búcsú pillanatáig? – olvasom az interneten. – Netán pont ő volt a kedvenced, és mindenképpen lenne hozzá néhány kérdésed? Itt a lehetőség, hogy feltedd őket! Írj meg mindent, amire kíváncsi vagy az idei Megasztár ötödik helyezettjével kapcsolatban a megachat@tv2.hu-ra, Giorgio kedden 15:00-tól a megasztar.hu-n válaszol kérdéseidre!”
    Milyen kár, hogy ennek a műsornak egyetlen adását sem néztem meg, és fogalmam sincs, kicsoda Djordjevic István Giorgio. Még azt se tudom, micsoda a casting, és hiába kerestem a 19 kötetes akadémiai Nagylexikonban, ott sincs ilyen címszó. Elővettem Bakos Ferenc szótárát, Idegen szavak és kifejezések (Akadémiai Kiadó, 2002), de abban sem találtam semmit. Nem tudok hát mit kezdeni ezzel a castinggal, noha nyilvánvalóan meghonosodott magyar kifejezés, ha egyszer egy ilyen felhívásban magától értetődően használják.
    Én vagyok hát, aki már nem tud magyarul se, kiöregedtem ebből a világból, és elidegenedtem a saját nemzetemtől, melynek milliói mind ez iránt érdeklődnek. Miközben én Almási Miklós (1998), egy hozzám hasonló aggastyán egykori írását olvasom, aki a maga elavult világnézetének megfelelően arról értekezett, hogy „korunk félelmetes paradoxona”, az, hogy „agyon vagyunk etetve irreleváns információkkal (az O. J. Simpson-per ügyésznőjének új frizurája van; a lappföldi férfiak 76 százaléka használ golyóstollat, de a nőknek csak 45 százaléka – és hasonlóan fontos közleményekkel)”. Látható persze a képernyőn az is, hogy „államfők tárgyalnak, kézfogás, aláírás, kommüniké, esetleg sajtókonferencia. Ezt kellő látványossággal kapjuk, képre tervezett elrendezésben, színkompozícióban, esetleg némi minisztorival ellátva. De hogy mi történt a tárgyaláson, ki mit ígért, (követelt) a másiktól, esetleg mit fektettek le jegyzőkönyvileg – azt csak évek, esetleg évtizedek múltán tudjuk meg, mondjuk egy tolmács naplójából, közreadott dokumentumokból. Vagy azokból sem”. „Idegesít, mikor információrobbanásról olvasok.”
    Ugyanebben a könyvben olvasom – a ráadásul már meg is halt – amerikai médiatudós, Neil Postman (1998) még nyersebb megállapításait: e műsorok olyan információfajtákat hoznak létre, „melyeket jogosabb volna dezinformációknak nevezni, pontosan abban az értelemben, ahogy a CIA és a KGB ügynökei használták ezt a kifejezést. A dezinformáció nem hamis információt jelent, hanem félrevezető – nem helyénvaló, irreleváns, töredékes vagy felszínes – információt, amely a tudás illúzióját kelti, de valójában eltávolítja az embert a tudástól. Nem arra gondolok itt, hogy a televíziós hírek szándékosan fosztják meg az amerikaiakat a világ összefüggéseiben való, kontextuális megértésétől. Azt akarom mondani, hogyha a híreket szórakoztatásként tálalják fel, ez lesz az elkerülhetetlen eredmény. Amikor azt állítom, hogy a televíziós hírműsor szórakoztat, de nem informál, sokkal komolyabbat mondok annál, mint hogy meg vagyunk fosztva az autentikus információtól. Azt mondom, hogy elveszítjük annak tudását, mit jelent jól informáltnak lenni. A tudatlanságon mindig lehet segíteni, de mit tehetünk, ha tudásnak gondoljuk a tudatlanságot?”
    Hát ilyesmikkel vigasztalom magamat, miközben olyan tájékozatlan vagyok, hogy még azt se tudom, ki lett a Megasztár ötödik helyezettje.
    Persze, sose tudtam megkülönböztetni a lényeges dolgokat a lényegtelenektől. Emlékszem, a rendszerváltás évében a 22. Magyar Filmszemle szakmai vitájának bevezetőjeként elhangzott beszédében Balassa Péter (1998) miként figyelmeztette a magyar filmeseket, hogy a 20. század végén „szinte csakis képeket néz az ember, csaknem vetített képeken át tapasztalja, éli a világot. A tapasztalás és az élet struktúrája alapvetően változott meg ezáltal, és ennek mérhetetlen következményei – a felelősség és a hatalom következményei – hárulnak azokra, akik a képeket előállítják. A romániai stb. forradalom végleg és sokkolóan megmutatta, ami eddig is nyilvánvaló volt, hogy a képalkotás az európai-amerikai civilizációban abszolút hatalommá lett, mert általa történnek a dolgok, általa változnak. Mert nem a tudás a hatalom, hanem az, ami a képekben összegyűlik vizuális információ formájában, a kép tudása a világról. Úgyis mondhatnám: minden hatalom a vetített vizualitásé”.
    Én meg – aki már akkoriban is ásatag elképzelésekkel néztem a világot – azt hittem, ennél fontosabb arra figyelni, hogy a magyar filmpiac monopolkapitalista lesz, a privatizált-szétlopkodott állami filmgyártást végképp felszámolják, a filmforgalmazást és a mozihálózatot elkótyavetyélik az amerikai cégeknek, aminthogy a kereskedelmi televíziózás is külföldi kézbe kerül. S előáll az a helyzet, hogy – Varga Anna (2007) szavaival – „a moziban sem működik a népképviselet. A Kádár-korban bánkódott a filmes, ha műve dobozban maradt; ma a doboznak csinálja. Ma önként követjük el magunk ellen mindazt, amit az előző társadalmakban, amelyekben még védekeztünk, mások próbáltak rajtunk és művünkön elkövetni”. Sosem tudtam igazán felismerni, mitől kell tartani.
    Még azt sem, amit Bíró Yvette (1998) kárhoztatott, „az ember leküzdhetetlen vágyát arra, hogy az élet tárgyait és viszonyait újrateremtse, lemásolja és sokszorosítsa. Egészen médiakorunk katasztrófájáig, Baudrillard kifejezésével élve, amelynek során e sajátos képi ábrázolások, mint egy különös járvány révén, annyira elárasztottak, hogy komolyan fennáll annak a veszélye, hogy e folyamat magának a valóságnak végzetes megsemmisítéséhez vezethet”. Vagyis: a Megasztár ennyiedik meg annyiadik helyezettjei lerontanak a tévéképernyőkről, és megsemmisítenek mindent, ami nem tévéműsor.
    Talán mégis meg kellene kérdeznem holnap 15:00-tól a megasztar.hu-n Giorgiótól, hogy ha gyorsan kedvencemül választom, számíthatok-e némi kíméletre a valóság végzetes megsemmisítésekor.
   
    HIVATKOZÁSOK
   
    Almási M. 1998: A hír, a titok és az információrobbanás. In: Gelencsér G. 1998
    Balassa P. 1998: A fényírástudók felelőssége. In: Gelencsér G. 1998:
    Bíró Y. 1998: A kép: ez a titokzatos tárgy. In: Gelencsér G. 1998.
    Gelencsér G. (szerk.) 1998 (letöltés 2010. nov. 20.): Képkorszak. Szöveggyűjtemény a mozgóképkultúra és a médiaismeret oktatásához. Bp. In: http://mek.niif.hu/00100/00125/#
    Postman, N. 1998: Halálba szórakozzuk magunkat. In: Gelencsér G. 1998.
    Varga A. 2007: A film száz év magánya. A magyar kapitalizmus művészetellenessége és a filmkultúra konfliktusa. In: Eszmélet.

OLVASÓLÁMPA
   
GYIMESI LÁSZLÓ
   
Ki pokla lehet feketébb?
   
Novák Valentin: Ecettel savanyítok – Mementó Móni

    Félelmetes könyvet ajánlok, közhellyel élve: csak az erős idegzetűeknek.
    A korábban is figyelemre méltó művekkel jelentkező Novák Valentin (Csipes M@tyi, Biztos fogyás) viszonylag rövid, alig több mint száz oldalas novelláskönyvébe trilógiákra elegendő emberi nyomorúságot, tragédiát zsúfolt be. Témaválasztása önéletrajzi ihletettségből fakad, hosszú évekig dolgozott a súlyos mozgásfogyatékosok között, nevelőként, mentorként, empatikus társként. De ne gondolja senki, hogy valamiféle szociográfiákba, szocio-novellákba mentett helyzetjelentést kap erről a világról. Sokkal többet annál: valódi művészi átiratokat a pokolból, valódi színfalakkal, valódi sorsokkal.
    Azok a sorsok, amelyeket Novák Valentin felvillant, valóban kivételes sorsok. Ahogy teszi: kivételes írói teljesítmény. Sokat beszélünk a képviseleti irodalom kiszorulásáról a kanonizált magas művészetből, a magukért szólni nem tudók helyett ágáló irodalmárok szerepvesztéséről, a hagyományos nagyrealizmus bukásáról. S íme, mindezen fanyalgások eleven cáfolataként egy fiatal író olyan könyvet tesz le elénk, amelyben nyíltan vállalja mindazokat a korszerűtlenségeket, amiket az elődök lomtárnak hazudott kincsesházából kimentett. S teszi ezt úgy, hogy teljes birtokában van azoknak az eszközöknek, amelyeket a modern próza az utolsó fél században kimunkált, itthon is, a nagyvilágban is. De a szövegek sohasem válnak öncélúvá, minden bekezdés, minden mondat – a tudatáramok öntörvényűségét megőrizve – alárendelődik a képviseleti szándéknak. Két ciklusba rendezetten tizenkét rövid novellát szerkesztett egésszé a szerző. Egésszé, mert az írások – önértékük mellett – együtt válnak igazán ütősekké, megkerülhetetlenekké.
    Az első ciklus (Plázatekergő) egy előszóként is felfogható novellával indít: a szerző egy alternatív rock-koncerten szembesül a súlyos testi fogyatékosság mögött izzó élni- és alkotni-akarással, s persze az önégető reménytelenséggel, és önkéntelenül szembesíti azt a későkamaszkori útkeresés „egészséges” zűrzavarával (Aztán…). Ki gondolta volna, mondja akkor fogamzott elhatározásáról: élete egy fontos fordulóján (ahogy írja, élete valamelyik szeptember elején) belépett a kirekesztettek világába. S ott maradt évekig.
    Az első rész másik öt írása a sajátos szubkultúra feltérképezését szolgálja, a ciklus címadója, a Plázatekergő inkább kívülről, a többi munka már belülről. Az írói empátia mélységét jelzi az első szám első és harmadik személyben felváltva használt megszólalások egysége. Legyen szó önéletmondásként megformált műről (Lélekző csomó) vagy bizonyos távolságtartást teremtő írásról (Szent Balerin), a szerző és szereplő szimbiózisa példátlanul erős. A szöveg parttalan burjánzása, látszólagos önfejlődése e belső egység által kap irányt és célt. A kötet címadó mondatát is tartalmazó „Lélekző csomó” címében nem helyesírási hiba a régies lélekzés szó használata! Számomra ez a novella hitelesíti leginkább az élet él és élni akar gondolatát, az erőtlen testet tagadva elfogadó erősebb lélek esélyét.
    Mert a bűntelenül büntetettek poklában új értelmet kap az élet és halál alapkérdése. Tiszteletet érdemel az, aki az életre mond igent, s az épek képviselőinél több együttérzést az, aki a meghívott halálra. A kötet első részében is felsejlik ez a választási kényszer, a második rész novelláiban azonban egyre tolakodóbban előtérbe kerül.
    A Memento Móni hat elbeszélése nem más, mint a „lenni vagy nem lenni” előbb emlegetett alapkérdésére adott hat válaszkísérlet. A Röhögünk tíz oldalán kitűnően megformált személyiségek próbálkoznak a maguk egyéni megoldásaival: Kisubul a művészethez menekülne, persze hiába, Bridzs, a kövér lány a kulináris élvezetekhez, és így tovább. Az alaphelyzet mögött, az elkerülhetetlen tragédiák hátterében ott lappang az „épek” világának minden előítélete, zsidózással, buzizással, nácizással – a kirekesztő gesztusok kicsinyessége ebben a szituációban különösen szánalmas. A Vaktérítő folytatja az egyéni túlélési stratégiák felszámolását, a szerző alteregójaként megjelenő Vendelin alakjában, magatartásában a segítőkészség értelmetlenségével is szembesülhetünk.
    A ciklus történetei szorosabban egymáshoz tartoznak, mint az első rész elemei, a szereplők mintegy átjárnak egymás történeteibe, ezzel is szolgálva az írói szándékot: a testi nyomorúság világának retardált társadalmasulásának bemutatását (Karácsony, Memento Móni). A pokol akkor válik igazivá, ha berendezkedünk benne. Dehát ha életben kívánunk maradni, bizony be kell rendezkednünk a magunk bugyraiban, az egymáshoz vezető ösvényeket is ki kell taposnunk-kerekeznünk. Ha erre képtelenek vagyunk, nem marad más, mint a kiszállás, a meghívott vagy elfogadott halál (Várostrom, Rakétaállomás).
    Az Ecettel savanyítok –– Memento Móni, mint mondtam, félelmetes könyv. Letehetetlen, vacogtató, emberpróbáló. Úgy firtatja emberségünk határait, hogy nem ad kibúvót. Nem jön, mert nem jöhet a tudós orvos, az aranyszájú pap, a gyógyító mágus. Az emberalatti reménytelenség élethosszig tartó állapot. Együttérzésünk (éppúgy, mint az íróé) haszontalan. Haszontalan – de nélkülözhetetlen. Értelmetlen, de szükséges. Nem segít, mert nem segíthet, de ha nincs, akkor a magunk embersége csorbul. Ezt a félelmetes patthelyzetet ragadja meg Novák, ezt emeli fel az „épek” horizontja fölé. Anélkül, hogy az ábrázolt világba bármi hamis reményt hazudna, anélkül, hogy a pokolban születő emberi értékeket túlbecsülné.
    Az emberség cél nélküli önértéke az a vezérmotívum, ami egyben tartja a kötetet. Annak az emberségnek az önértéke, amelyik a cselekvésképtelenség pillanatában (vagy évtizedeiben) is képes az együttérzésre, a megrendülésre. Annak az embernek az erkölcsisége, aki akkor is próbál küzdeni és bízva bízni, amikor már valóban nincs remény.
    Novák ennek a lehetetlenségnek a hiteles ábrázolásával ajándékozza meg olvasóit. És akarva-akaratlanul azt is sugallja, hogy aki észreveszi a mások sokkal feketébb bugyrait, könnyebben kikászálódik a pokolkájából. Sorolhatnám a szerző írói leleményeit, nyelvi bravúrjait is, bizonyára ezt megteszik mások. Találgathatnám, kinek a közelebbi-távolabbi rokona Novák Valentin, Hajnóczyé vagy Nádasé, esetleg Marsallé, hagyom ezt a doktorandusokra. Számunkra most legyen elég egy rövidke összegzés: igaz és emberséges művel gazdagodtunk. (Ikerhold – PONT)

BISTEY ANDRÁS
   
Ahol a kísértet mindennapos vendég
   
Ritkán történik meg, hogy magyarul szólaljon meg egy ősei nyelvén író közép-amerikai indián költő. Most ez történt, Simor András jóvoltából, aki magyarra fordította Humberto Ak’abal eredetileg maja-kicse nyelven író, és verseit saját maga spanyolra fordító költő verseit.
    Ak’abal 1952-ben született Guatemalában. Születése után két évvel amerikai támogatással megdöntötték a baloldali Arbenz elnök uralmát, és megkezdődött egy majdnem négy évtizedes diktatúra, amely nemcsak a baloldali gondolkodású embereket üldözte és irtotta, de ellenségének tekintette az indiánokat is, rengeteg szenvedést okozva nekik. Ak’abal költészete ebben a félelmekkel teli, dermesztő légkörben bontakozott ki, olyan viszonyok közepette, amikor körülbelül 450 indián falut pusztítottak el a félkatonai szervezetek és a hadsereg alakulatai.
    A költő a szó legszorosabb értelmében a népből jött, gyermekkora egy indián faluban telt el, nemcsak látta, át is élte népe szegénységét, védtelenségét, félelmeit. Művészi programjának fontos eleme, hogy hírt adjon arról a világról, amelyben élt, hírt adjon, miként öntudatosan írja „történelemmel és nyelvvel rendelkező” népéről, amelytől irodalmi sikerei sem szakították el.
    Számunkra nemcsak azért izgalmas Ak’abal költészete, mert olyan világba vezet el bennünket, amelyet mi furcsának és egzotikusnak érzünk. Ennél sokkal többet ad, igazi költészetet, amelyben a helyi színek mögött igazi szívszorító sorsok és tragédiák sejlenek föl. Két nagy verse különösen jó példa erre.
    Az első A levél, amelyben egy írástudatlan indián anya levelet írat erőszakkal besorozott fiának a városi kaszárnyába. A vers a levél írójának monológja.
   
    Erőszakkal vitték el, mesélte,
    ő volt az egyetlen fiam,
    enni adott nekem,
    özvegy vagyok...
   
Majd a levélből idéz a versben:
   
    Ne felejtsd el, hogy én vagyok mamád
    én hoztalak világra…
   
    És elvitte a levelet a falu
    tartalékos parancsnokságára
    azt remélve, hogy ők
    elviszik azt fiának.
    Ki tudja, megkapta-e egyszer is!
   
A másik nagy vers, A sírok sárga virága egyetlen hatalmas vádirat az indiánokat pusztító guatemalai diktatúra ellen.
   
    Halál szele
    száll alá a csúcsról, dermesztő,
    harap, mint a vadkutya,
    összehúzódnak a virágok,
    félnek,
    elhervadnak délidő előtt.
   
A félelem azonban nem tárgytalan, irracionális, nagyon is reális okai vannak.
   
    Bűn indiánnak lenni?
    Üldöznek
    500 éve,
    mindenféle ürüggyel indiánt ölnek,
    a föld színéről népeket, falvakat törölnek el.
   
    Rövidebb költeményeiben Ak’abal sokszor fölidézi szüleinek, nagyszüleinek az alakját, azokét, akik révén kapcsolódik népéhez, akiktől nyelvét tanulta, és hagyományait megismerte. Ezeket a hagyományokat a költő nem néprajzi érdekességekként, hanem a mindennapi élet részeként idézi. Nagyszülei, szülei számára a való világ és a túlvilág között elmosódnak a határok, oda-vissza átjárás lehetséges. A vén Anacleto már nem is tudja, hogy „ideát” van-e vagy „odaát”, hiszen „Az én koromban egyre megy/itt ébredni vagy ott.”. Szellemek, halottak árnyai együtt vannak az élőkkel, vannak jó és rossz szellemek, a rosszak elleni védekezés a hétköznapi élet része. A rontó szellemek ellen könnyebb védekezni, mint a nagyon is reális üldözők ellen.
   
    Ezen az oldalon állt a kísértet,
    és mi a másikon.
   
                                        (A csönd húrja)
   
    Egyszer láttam egy szörnyalak árnyát
    megnyúlva egy frissen meszelt falon.
   
                                              (A szörnyalak)
   
    Ha éjjel valaki kopogtatott az ajtón,
    mama figyelmesen hallgatta:
   
    – Ez a kopogás nem embertől való.”
   
                                                  (A kopogás)
   
    A példákat szinte végtelenül lehetne idézni, a nagymamáról, aki vízzel teli edényt tett a ház mögé, hogy elriassza a kísérteteket (A vízzel teli guacal), önmagáról, aki úgy érezte, saját árnyéka keresi föl-alá járkálva (Ismerős árnyék) vagy arról, aki egy árnyékkal táncol (Az árnyék). Egy másik versben szinte tudományos alapossággal osztályozza a kísérteteket, elsorolva, melyik hogyan néz ki, mely napszakban jöhet elő, s mennyire veszélyes (Milyen egy kísértet?).
    A félelem sokszor tárgytalan, a világban irracionális, megmagyarázhatatlan események történnek, félelmetes előérzetek kínozzák az embereket. A fára szálló madarak levelekké lesznek, a tollait leszóró madár tollesőt hullat a falura, és a nap helyett a hold száll föl az égre, az éjszaka a sötétség mögé rejtőzik, mintha egy szörny üldözné.
    Ak’abal versei között több rövid, epigrammaszerű költemény is van, néha egyetlen sorban foglal össze egy gondolatot, például „A jövő emlékével születünk.” (Születés). Egyik-másik rövid versének hangulata, a formabeli különbség ellenére a japán haikukéra emlékeztet: „Hulljanak könnyeid/erre a keserű versre/ égjenek el a sorok.” (Hulljanak), vagy „A nyugodt vizeken/színpompás szárnyú szitakötő/száraz levélen hajózott.” (A forrásnál). Különösen szép ezek közül az Elfogy a szerelem című vers:
   
    Nedves a föld,
    kemény az ég,
    az éj a földdel egyesül
    és mint vércsepp, hull alá a hold.
   
    Furcsa, számunkra ismeretlen, kemény, de a költészet által megjelenítve szerethető világot tár elénk Ak’abal a Denevérek tánca című kötetében. Mintha, minden különbség ellenére, saját sok száz év előtti világunkkal találkoznánk ezekben a versekben.
    A kötetet maja kódexrajzok díszítik, amelyek a képzőművészet nyelvén fejezik ki a versek hangulatát. (Z-könyvek)

JEMNITZ JÁNOS

Próbáljuk rendbe tenni a múltat
  
Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod
   
Sajnos elég öreg vagyok ahhoz, hogy pontosan emlékezzem arra: 1956-ban (februárban, az SZKP XX. kongresszusa után, vagy az év későbbi eseményei nyomán) keletkezett egy történészi köreinkben nagyon elterjedt vicc: „Ezentúl minden másképpen volt.” Hahner Péter szinte ennek a viccnek a mottójára írta meg ezt a könyvét, amelyben, ha valamit a múltban fehérre festettek, ő most feketére pingálta át. Ez azonban a történelmi múltat illetően ritkán eredményes – ha valaki nem jókais regényt kíván írni. Így azután korrekciók végtelen sorára volna szükség vele kapcsolatban. Ehelyütt nem fogom végigkísérni a 100 történelmi tévhit felvillanásait, pusztán – rendkívül szubjektív módon – a kötet négy mozzanatát emelem ki, és ezek alapján kísérlem meg bemutatni, hogy a szerző hibás nyomvonalon halad.
    Az első, amit kiemelek, az, hogy a párizsi kommün volt-e az első proletárdiktatúra. Már önmagában véve kicsit az is meghökkentő, hogy a szerző Lenin-idézettel és lenini jellemzéssel nyit. Hiszen közismert, hogy a Kommünnek óriási egykorú és későbbi – Lenin előtti – irodalma van, különféle nyelveken, elsősorban persze franciául. Terjedelmes dokumentum-köteteket adtak ki, főként persze megint csak franciául, de oroszul is: így magának a kommünnek (a községtanácsnak) a jegyzőkönyveit. De kiadták Párizs húsz kerülete forradalmi bizottságainak az anyagait is. S akkor még nem szóltam az egykorú nagyszerű összképekről. Itt nem csak Marx nagyon ismert brosúrájára gondolok, hanem pl. Lissagaray egykor magyarul is megjelent, lendületes és gondolkodtató összefoglalójára is. Nem is említem különböző nagy kortársak – mint pl. Auguste Blanqui –magyarul szintúgy olvasható válogatott írásait. Ha valamennyit összevetjük, ezek jócskán átírják azt a képet, amelyet Hahner állít olvasói elé, mintha a Kommün szinte a semmiből, véletlenül jött volna létre. Ami pedig Thiers alakját illeti: aki egyszer látta Daumier karikatúráit, soha nem fogja azokat elfelejteni. Thiers nevét olvasva mindig ezek fognak eszébe ötleni, s ezek után nem írna le olyan „objektív” sorokat róla, mint a szerző.
    Daumier Thiers-vázlatához kapcsolódik a másik kortárs, Marx tömör jellemzése róla. „A gonosz törpe” – írta. Persze ez is szubjektív megszólalás. Ám ide kívánkozna, ha valaki a korszak levegőjét valóban érzékeltetni akarja.
    A szerző soraiban olvashatjuk, hogy „A francia társadalom túlnyomó többsége gyűlölte a párizsiakat”. Egy ilyen megállapítást legalábbis igazolni illene, bizonyító forrásanyagokat felsorolni, amelyek aligha létezhetnek. Ismeretes, hogy néhány helyen vidéki kommünök is keletkeztek, igaz, kevés helyen, és azok is elszigetelődtek. Ezzel azonban sokan szembenéztek egykor is, 150 évvel később pedig mégsem lehet ennyire leegyszerűsítő mondattal elintézni a történeti dilemmát.
    A kommün jellegéről és főleg szándékairól ugyancsak hatalmas irodalom született. Hahnernél ezek erős lefokozásával találkozunk, hiszen a kommünnek voltak olyan rendelkezései, amelyek magasan túlmutattak azon, amit a szerző úgy foglal össze, hogy csak egy törpe minoritás volt szocialista, és ez a kisebbség is „csupán a munkásság helyzetén szeretett volna javítani”. Ennél sokkal többről volt szó, s ezt a Kommün gazdag történeti irodalma bőségesen bizonyítja. De ezek puszta megemlítése is hiányzik. Mindez még inkább igaz, ha tekintetbe vesszük, hogy a Kommün csupán rövid ideig „élhetett”, és tagjai állandó fegyveres harcban álltak.
    Nagyon kihegyezett a szerzőnek az a mondata is, hogy Marx írásai egyáltalán nem terjedtek el. Ennek az ellenkezőjét könnyű lenne bizonyítani – más kérdés, hogy mikor, hol és mennyire. Ugyancsak történetileg leegyszerűsítő az az állítás, hogy a szocialisták proudhonisták voltak. Ismert a proudhonisták belső megosztottsága is. A valóság ennél jóval összetettebb. Ám akkor sem szabad ilyen leegyszerűsítő mondatot leírni, ha nincs hely a pontosításra.
     A fejezet záró sorai megint csak kiigazításra szorulnak. Már öt évvel a Kommün után összeült Párizsban az a munkáskongresszus, ahol 1871 emléke visszaköszönt. Nem húsz, hanem nem egészen tíz évvel a Kommün után már megszülettek az új szocialista orgánumok és szervezetek. Ezek soraiban ott voltak a Kommün egykori, életben maradt aktivistái is. 1880-ban pedig megszületett az amnesztiatörvény. Ami pedig a későbbi tanulságokat illeti, amelyekkel a szerző fejezetét zárja, úgyszintén szubjektív és jócskán vitatható.
    A könyv egy másik fejezete május elsejéről, illetve emlékéről szól. Hahner azzal kezdi ide vágó sorait, hogy megjegyzi: felderíthetetlen, hogy mi történt Chicagóban május 1-je és 4-e között. Az állítás azért érdekes, mert a történéseknek hatalmas irodalma született, az anarchisták perének még inkább. A justizmord jellegű ítéleteknek már akkoriban is nagy nemzetközi tiltakozó hullám volt a közvetlen reakciója. Pontosan nyomon követhető május 1-je megünneplése, illetőleg az egymást követő nemzetközi kongresszusok határozatainak megszületése is 1888–1889-ben. Ezt 1986-ban alkalmam volt könyvben is megírni. Ezeknek a fejleményeknek az ismertetése azonban Hahner könyvében az említés szintjén is teljesen kimarad. Pusztán az amerikai AFL szakszervezeti szövetség határozatát emeli ki, holott az európai vonatkozások az igazán jelentősek, szakszervezeti vonatkozásban is. Május 1-je éppen 1890 és 1892 között gyökeresedett meg, sok-sok erőfeszítés nyomán és sok országban, amit persze egy-két sorban bajos összefoglalni, még inkább helyesen értelmezni és érzékeltetni.
    Mindenesetre az európai május elsejék története Hahner írásából teljesen hiányzik. A kivétel az első magyar május elseje. Jellemző mondat szól arról, hogy Angliában a májusi ünnepet a hónap első vasárnapján tartják. Ámde arról, hogy hogyan tartották meg, nem esik szó. Egyébként igaz, hogy május 1-je az angol irodalomban May Day-ként szerepel, míg a franciáknál egyértelműen premier mai-nek nevezik. Kár, hogy a magyar május elsejéknél nem érinti: mindjárt a második és a harmadik alkalommal bekövetkezett a tiltás és a megtorlás.
    Hahner ez után történetileg hatalmasat ugrik, és a mai politikai zsargonnak megfelelően egy mondatban említi, hogy Hitler és Sztálin alatt a május elsejét ünnepként tartották meg. Ide, persze, oda kívánkozott volna egy mondat arról, hogy a Horthy-rendszerre viszont ez nem volt jellemző. Ám ha erre nem is, arra feltétlenül ki kellett volna térnie, kik és hogyan ünnepelték meg ezt a napot Magyarországon hosszú évtizedeken át. A görbe tükör helyett beiktatható lett volna néhány sor arról, hogy Adytól József Attiláig számos neves költő s prózaíró (a nevek ismertek, magukért beszélnek) küldött írásokat a Népszava május elsejei számaiba. Ugyanígy kiváló képzőművészek adták nevüket és alkotásaikat e számokhoz. Az 1930-as évek második felében, amikor már vészesen szorult a hurok a lap körül, volt olyan ünnepi szám, amelyben a lapot nemcsak polgári radikális értelmiségiek köszöntötték (és korántsem holmi ünnepi frázisokkal), hanem Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy a kor legitimistáinak egyik hangadója, ifj. gróf Andrássy Gyula is. Ők tudták, hova, miért, kik ellen és mi ellen írjanak. Mindez láthatóan nem illik Hahner visszájára fordított történeti gondolkodásmódjába és írásába.
    A magyar történéseknél, 1945 utánra rátérve, kizárólag Péter Gábor és Demény Pál valóban szörnyű „találkozását” eleveníti föl és örökíti meg. Ez is a valóság része. De nagy tömegek ezeket az első éveket mégis másként élték meg. És persze hiányzik a „vég”: a rendszerváltó politikusok a fordulat után, 1990-ben, még valóban arra gondoltak, hogy maradhat-e ünnep május elseje Magyarországon. Ennek a nyomai ismertek – fenn maradtak a sajtóban is. Akkor törölték el a Május 1. út nevét, s lett belőle ismét Hermina út, méltó emlékként II. Vilmos császár feleségének. (Ez valóban görbe tükör.)
    Május elsejének ez természetesen nem a végpontja, minden korszakban új értelmezést-értelmet nyert. Így van ez nálunk is, másutt is, ha olykor, hosszabb korszakokon át, sok oknál fogva az ünnep meg is fakult, s ha a történeti feltételek valóban egészen mások is, mint a 19. század végén.
    Egy másik fejezet arról szól, a szocialista mozgalom csakugyan a munkásosztály válasza-e a kizsákmányolásra. Hahner nagyon jól ismeri a francia forradalom korának a történetét, otthonosan jár benne. Mégis feltűnő, hogy az egyenlőség követelését és gondolatának alaposabb kifejtését csakis Babeuf-höz köti. Voltak ennek közismerten más úttörői és képviselői is, erről ismert munkák tanúskodnak. Kropotkin nagy összefoglalóján túl magyarul is megjelentek például Soboul és Rudé kötetei, de természetesen sok más munkát is lehetne említeni, amelyeket a szerző bizonyára jól ismer. Az pedig, hogy a francia történelemben az egyenlőség eszméjét kizárólag értelmiségiek terjesztették volna, vagy gyökereztették meg, roppant nagy tévedés. Ezt ugyancsak a munkák egész sorával lehetne bizonyítani, már az 1860-as évektől egészen az 1880-as évtizedig. Talán elég, ha csak két nevet említek: Varlinét és Benoît Malonét; de foglalkoztak ezzel az 1870-es években az első munkás konferenciák, majd az 1880-as évek nagy sztrájkmozgalmainak a vezetői is. Többükből parlamenti képviselők lettek. De ott voltak a Kommün nagy túlélő munkásalakjai is, mint pl. Allemane. Vagyis egy ilyen felületes mondattal nem illik leegyszerűsíteni a valóságot.
    Ami a brit társadalomtörténetet, pontosabban munkásmozgalmat vagy még szűkebben az ottani szocialista mozgalmat illeti, kicsit furcsa a luddizmus felbukkanása Hahnernél. A chartizmus kétmondatos redukciója pedig nyilvánvalóan nem állja meg a helyét, ez sokkal, de sokkal összetettebb jelenség.
    A történeti valóság alapján több mint meglepő a szerzőnek a francia munkásmozgalomról, főként a francia szocialista mozgalomról adott egyszerűsítő összegzése, amelyet Hahner alkot meg az 1871 utáni történések kapcsán. Itt minden sorával vitatkozni lehetne, sőt: kellene – de arra itt nincs hely. A cáfolat vagy a helyreigazítás legalább fél oldalt igényelne.
    Az, hogy a nemzetközi mozgalom centruma átkerült Németországba, ez közismerten régi tétel és igazság, bár ezt a francia és a brit mozgalomban részt vevők akkor sem egészen így gondolták. De az, hogy a német szociáldemokrata mozgalom vezetői miként gondolkodtak – nos, egészen biztosan nem úgy, ahogy Hahner állítja. Ez még Bernsteinre és revizionista társaira sem igaz így, Bebelre és a valóban irányadókra pedig egyáltalán nem.
    Hahner Péter a következőkben átveszi azt a gondolatot, amely szerint a forradalmi változásokat a munkásmozgalomban csak ott követelték, ahol a gazdasági szegénység és a politikai autokrácia    volt jellemző. Szerinte ezért tolódott át ennek az irányzatnak a súlypontja keletre, Oroszországba. Arra nem tér ki, hogy Nyugaton is igen sokan továbbra is fenntartották s máig fenntartják az igényüket, hogy meghaladják a kapitalizmust és a vele együtt járó egyenlőtlenséget. Ezt a realitást egyszerűen „leírta“. Sem országonként, sem irányzatonként nem foglalkozott e tendenciának a továbbélésével – és távolról sem csak a kommunista mozgalomra gondolok. Hahner azonban ezzel a maga részéről ki is tette a végpontot. Márpedig tudott dolog, hogy a történelemben ilyen végpontok nincsenek. Az ellentmondások tovább élnek – tehát a válaszkeresés is folytatódik. (Animus)