BARANYI FERENC

A tao gyehennája

Aki belépsz itt,
add fel minden reményed,
de menj a célig

a szenvedésnek
kilenc komor körén át –
nincs mód kitérned.

S ha utad célját
a végén mégse látod:
nem ér ezért vád.

A mennyországot
csak álmodod. Tudod jól:
senki se vár ott.

Mert a pokolból
nincs kiút s visszaút se.
Érts te a szóból,

hisz mások úgyse
érthetik benned azt, hogy
nem tör a bú le.

Nem tör le, dalnok,
nem keserít, hogy lent kell
holtig maradnod.

Az Isten kedvel
s áldanod Őt nagy ok van:
azzal emel fel,

hogy otthagy a pokolban.


Kiakad a kontinens

Van egy ország,
Victoría
a neve.
Felforr tőle
– amiben fő –
önleve.
Oly gyakran forróak arra
a fejek,
hogy többezer Celsiusra
hevülhetnek újra s újra
a levek.
(Amelyek
gőzzé már csak juszt se válnak:
égetnek – s nem fűtenek.)

Victoría kormányától
kiakad a kontinens,
mert e kormány velejéig
prepotens,
impertinens.
Nem hisz, nem hisz a szemének,
még kevésbé a fülének
az elképedt UNIÓ és
a leesett állú ENSZ.

Victoría, Victoría,
úgy heherész, mintha rína,
legjobbjait eltaszítja,
talpnyalóit gazdagítja,
ordasait bátorítja –
s mindezt úgy tálalja, mintha
nemzet lenne, nemcsak állam.

S nekem felkopik az állam,
mert a szomjas Victoría
mindnyájunk vérét kiszívja
s ölné lelkem is talán.

Országom csak.
Nem hazám.

BIRTALAN FERENC

Lombhullásig

a jegyekért sorba kellett állni
előreváltás három napra volt
lehet hogy a telepről több család fogott össze
ez valószínű mert rémlik hogy az
iparművészeti múzeumba
mintha keresztapámékkal mentünk volna
megnézni valami kiállítást
egy krómszínű órának
vastag korongja volt az inga
a bepattanó acélgolyókat jobbra-balra ütögette
méretüktől függően a két oldalon levő lyukakba
azóta készülök hogy elmenjek
ráismernék-e a kattogásra
ez a mozi előtt volt
úgy szervezték
a múzeumra is legyen idő
de alig vártuk hogy beüljünk a corvinba
ahol megelevenedett a gemenci erdő
gyöngyvirágtól lombhullásig

ezerkilencszázötvenhárom lehetett
még sanyi halála előtt
mert utána anyu már nem jött volna
a városba különben is ritkán jártunk
a mi mozink a plútó volt a kerepesin
akkor láttunk először színes filmet
s bár bolondja voltam az állatoknak
mégis a színek miatt éles az emlék

miután annust és sanyit eltemettük
anyuék két fekete-fehér fényképet vittek a fotóshoz
felnagyították kiszínezték
hátukra mindi nagyanyja
mert ő valamikor könyvelő volt
gyöngybetűkkel
szép emlékező szöveget írt
s aranyozott kerettel
a nagyszoba ablaka mellett két oldalon kerültek a falra

teltek évek évtizedek
az ügyetlen kézzel kent színek kifakultak
a filmbe is belenéztem azóta újra
sápadttá rozsdássá vált gemenc
hiába látom élesen a múltat
hullnak kattogó acélgolyók
az inga leng


Félmúlt

elmúlni csak jelennek lehet
hogyan sirassam nincsedet

skandálom neved narratíve
de a szavak tiltakoznak

nem feszül hozzám melled íve
üres sorba szótagozlak

mihez kezdesz a nemvagyommal
kinek nyitod meg combodat

amikor nem vagy miért lennék
mire váltod át voltomat

semmibe szór a végtelenség
messzi csillagra mondalak

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Noé bárkája

s hazudik mind
ki azt mondja
látja jövőjét
(Kassák: Mondóka)

A Föld túlterhelt Noé bárka.
Cél nélkül imbolyog velünk
a galaxis irdatlan tengerében.
A recsegő hajófenékben
elszaporodott, túlzsúfolódott
ember,
állat,
minden élőlény.

Ágyunkba rozsdás szögeket vertek
az örökös sötétség démonai.
Hitünk, életerőnk sebzett testünk
eresztékein elszivárog.

Mint kalitkába zárt madaraknak,
kihullik reményünk színes tollazata.
A pokoli, ég nélküli, bekötött bugyorban
fohászunk maró esőként
visszazuhog ránk.

Föld illata,
napfény,
augusztus öngyilkos csillagai,
biztonságos otthon!

Hová tüntél, jövőnk,
megjósolt,
szép új világ?!

KUTAS JÓZSEF

    Isten Mutatóujja

    S lámpásokat emelve keltsd fel
    A tintafát s madarait.
    (Aragon)
    
    A fából készült kockaházat eredetileg, egy emberöltővel ezelőtt, eltévedt turisták, vérmedvék elől menekülő kirándulók, a lélektelen civilizációt a vadregényes tájért felcserélő álmodozók, klímakutatók számára tervezték, akiknek tulajdonképpen édes mindegy, milyen környezetben töltenek el egy-két napot. A lényeg az volt, hogy fedél legyen a fejük felett, és néhány centiméternyi deszka és kátránypapír válassza el őket a barátságtalan környezettől.
    A hegycsúccsal egyik fent említett társaság sem foglalkozott.
    Isten Mutatóujja (nevét jellegzetes alakjáról kapta) felőlük biztonságban lehetett.
    Ugyan, kinek jutna eszébe felmászni oda – különösen, ha nem muszáj? A hegység hátából kinövő, furcsa alakú szikla egy időben vonzotta az emberi teljesítőképesség határaira kíváncsi természetjárókat és hivatásos megszállottakat, amikor azonban egyiknek is, másiknak is sikerült épségben feljutnia és leereszkednie a szikláról, Isten Mutatóujja elveszítette azt a fajta misztikus jelentőségét, amivel a halálos veszéllyel kecsegtető természeti képződmények rendelkeznek. Az öngyilkosok inkább a felhőkarcolókat választották; ott mégiscsak több ember bámulhatta őket.
    Ki akarna feljutni?
    Hát mi, természetesen: az egykori osztály maradékai, akik „megúszták az Özönvizet, túlélték a háborúkat, a technikai forradalmat és házasságaikat, és akik azt hiszik, örökre gyermekek maradhatnak” – miként az Alapító Okiratban olvasható.
    Mi. Heten. Nem, mint a gonoszok, véletlenül alakult így. Véletlenül? Arról azért lehetne vitázni, hogy Zoltán miért hajtott be száznegyvennel a felspécizett Honda-motorkerékpárral egy kanyarba, amit harminc kilométeres sebességkorlátozás védett; és az sem egyértelmű, hogy Rudolf szánt szándékkal hajszolta-e magát egyik jövedelmező állásból a másikba, avagy… tanácstalanul állunk a halál intézményrendszere és sajátságos bürokráciája előtt. Mi, negyvenévesek egyre mélyebben hajolunk meg egy-egy évforduló előtt, büszkén, mint vándorok a kilométerköveknél.
    A menedékházat a térképről vadásztuk le. A hegycsúcs majdnem harminc éve a barátunk. Hogy honnan?
    Ó, ez régi történet. Eredete az általános iskolába nyúlik vissza, egész pontosan a napközibe, ahol – ha kész voltunk a leckékkel – a narancssárga hajú Malvin néni különleges eszközökkel gondoskodott szórakoztatásunkról. Nem terelt ki bennünket a játszótérre, nem sorakoztatott föl az iskola egyetlen pingpongasztalánál, sőt, megkímélt bennünket a többi csoportban elterjedt kidobó nevű kínzóeszköztől is.
    A tizenkét fiúcskát délután fél háromkor leültette egy társasjáték mellé, hogy onnan a szülői szó emelje föl este hat óra felé. A tizenkét fiúcska szerelmese lett a kalandjátéknak – míg kortársaik kék-zöld foltokkal beterítve térek haza, „Malvin néni gyermekei” tisztán, csinosan cselekedték ugyanezt – a felhorzsolt szíveket, plezúros emlékeket, léket kapott öntudatot senki sem látta a kipirult arcok mögött, mint ahogyan a próbabábuk sem meztelenül pózolnak a kirakatokban, hanem felöltöztetik őket.
    A játék nevére egyikünk sem emlékezett, de a lényege – a mai internetes stratégiai játékokhoz hasonlóan – a területfoglalás volt, szerte a Földön, nem hagyva ki egyetlen kontinens egyetlen híres vagy hírhedt területét sem. Nyomultunk előre homoksivatagban, csontszárazra szikkadt prérin és bömbölő hegyi folyón, gleccseren és összefüggő erdőségen át, északon és délen, keleten, nyugaton, akár a hajdani korok mesterfelfedezői – s aki előbb ért el a kiszemelt pontig, megtarthatta magának. Körbeültük az összetolt asztalra terített atlaszt, és harcoltunk. Éveken át. A gimnáziumi években vasárnap délutánokon, majd az érettségi szünetben; csokiért, kakaóporért, később cigiért, kávéért, sörért-borért és női telefonszámokért folyt a küzdelem.
    Amikor huszonéves korunkban szétfújt minket az élet, akár egy kicsiny hajórajt a tengeri vihar, abban maradtunk, hogy évről évre felkeressük a játékban szereplő helyeket, és megmásszuk, átutazzuk, megcsodáljuk őket. A felfedezés viszontagságaival és enyhe izgalmával idézzük fel az akkori hatalmas érzelmi hullámokat, amiket egy-egy hely megszerzése vagy elvesztése okozott. Összekötjük a gyerekkort a felnőttléttel, kerül, amibe kerül. Megírtuk az Alapító Okiratot, és azóta ahhoz tartjuk magunkat.
    Hál’istennek a tizenkét fiúcska megtalálta számításait az életben, így a kutatóutak finanszírozása nem okozott gondot.
    Így kerültünk tehát Isten Mutatóujja közvetlen közelébe.
    Szeptember vége volt: trónját vesztett, maradék kincseivel hivalkodó, szomorú hónapvég.
    Ősrégi fenyveserdőn vágtunk át, és egy csaknem függőleges kaptató leküzdése árán értünk el a házig. A fák soha nem hulló lombjain keresztül a hátunk mögött hagyott táj fényei parázslottak. Mókusok huhogtak titkos odúikból, nem messze tőlünk láthatatlan élőlények csörtettek; a híg, képlékeny csöndet idegen zajok verték habosra, fenyegetővé.
    Én voltam a legjobb kondícióban (hja, az a fránya Ollé fitneszterem, melynek tulajdonosa vagyok!), de én is alaposan kifulladtam. A ház egy, vihar döntötte fákkal összefirkált tisztáson sötétlett: akár valami hatalmas obszidián dobókocka (ajtaja egy petty, ablakai kettő, három; a tetejébe vágott kéménynyílások hat pettyet jelenthetnek).
    Álltunk, és (térdeinkre támaszkodva, mulatságos, döntött pózban) lihegtünk előtte.
    Verítékünkkel adóztunk ez ismeretlen bálványnak, amit az Isten Mutatóujja különös oltárának tekintettünk. Úgy terveztük, egy teljes napot töltünk azzal, hogy felderítjük a terepet – sétálunk, álmodozunk, felelevenítjük a régi időket, nosztalgiázunk: nyugdíjas otthonból kimenőre engedett öregfiúk módjára –, azután nekivágunk.
    – Nem muszáj egészen felmásznunk rá – mondta Rudolf, az ING egyik magyarországi elnökhelyettese. Ő volt a csapat Kövér Embere, nem csoda hát, hogy szavait kitörő örömmel fogadtuk.
    – Lehúzzuk a bakancsaidat, Dagi – cukkolta Péter, a javíthatatlan (és sikeres) tőzsdecápa –, akkor talán felszállsz oda, mint a lufi.
    – Nevessetek csak – húzta fel a vállát Rudolf, és kigombolta pufidzsekijét. – Mondtam, amit mondtam. Én biztosan nem tudok felmászni odáig.
    – Ne haragudj, Dagi – kérlelte Péter, és szeme sarkából odavágott felénk. – Elfeledkeztem arról, hogy a fenyőtűk milyen veszélyesek lehetnek.
    Rudolf, a Kis Gömböc (ez volt a másik csúfneve) nem törődött velünk.
    Rám nézett. Az apró, kék szemekben tükröződő szorongás merőben új volt számomra, és letörölte arcomról a mosolyt. Különösen úgy, hogy eszembe jutott: az Okirat értelmében nekem kell a csapat élére állnom. Az Isten Mutatóujja ugyanis a legutolsó játékig az én tulajdonomat képezte.
    – Hagyjátok abba – mondtam. – Senki se mondta, Rudi, hogy fel kell másznunk a tetejére.
    – Csak neked.
    – Aha. Csak nekem.
    – Ha nem mászol fel, miénk a szikla, kis barátom.
    – Ez áll az Iratban is – helyeselt valaki.
    Tudtam, mi áll az Iratban, hiszen megszövegezésében oroszlánszerepet vállaltam az egyetemi évek alatt (Béci, a másik szerkesztő ugyanarra az évfolyamra járt, csak más szakra: én bölcsész voltam, ő prímszámagyú közgazdász), de semmi kedvem nem volt emlékeztetnem erre magam.
    Álltam némán a többiek között, és lábujjhegyen visszasettenkedtem a múlt lefüggönyözött, por- és hangfogó termeibe.
    Igazán nem panaszkodhattam az eltelt évekre: inkább hoztak, mint vittek tőlem, akár a megbízható kereskedőhajók.
    Jól menő üzletlánccal rendelkezem, otthon egy angyalarcú kisfiú vár, modern, dögös Madonnával a háta mögött, vasegészséges vagyok, álmaim tiszták és mélyek, mint a mesebeli kút – és itt jön a de. Már a legutolsó, múlt évi kalandunk alkalmával elmerengtem azon, mi a csudáért ragaszkodom ezekhez az ismétlődő őrültségekhez.
    A barátaimhoz fűződő, eltéphetetlen szálakon kívül egyetlen okot találtam mindössze, nevezetesen azt, hogy képtelenség kiszállni ebből a játékból; nincsen vészfék se, amit meghúzhatnék. A tavalyi, mangrove-mocsarakban, léggömbgyökerek közt lesben álló tigrisek közt eltöltött egy hét se állíthatta meg ifjúságunk robogó szerelvényét.
    Ha a nyílt pályán megáll a vonat, megöregszem, és meghalok.
    Kis idő múlva feltűnt, milyen zavart csönd vesz körül. Társaim felváltva méregetik a házat, a hegycsúcsot és engem. Egy pillanatra úgy hiszem, őket is hasonló kérdések foglalkoztatják, azután János, a csapat bohóca felkacag, a hátamra csap, és mulatságos fintorok közepette fellódít a ház roskatag lépcsősorán.
    Az aranyló napszállta hűvös és kimért, mint a pincéből felhozott furmint, amit Péternél ittunk, koccintva az újabb kaland sikerére.
    A ház ablakait kitárva futtattuk végig tekintetünket a fekete, felélénkülő rengetegen, titkon örvendezve, hogy milyen pompás szállásra sikerült szert tennünk. Ki dobozos sört, ki palackos teát, ásványvizet, ki kólát kortyolgat. Ennél erősebb italt egyikünk se pakolt a hátizsákokba.
    A fény fokozatosan tűnik el az égről, a hold smaragd gömbje dereng az erdő fölött, akár a zöldköves gyűrű.
    Miközben felelevenítem az indulás előtti hangulatot, jólesően gondolok a régi időkre – még Malvin néni kölnijének fanyar illatát is érzem, az ebédlő mosogató- és ételszagát, hallom a kicsi dobókocka csörgését az asztalon, mely fölé tizenkét izgatott kócos kobak hajolt, figyelve, kinek-kinek merre visz az útja.
    Furcsa módon a játék nem a szerencséről, nem is a versengésről szólt, hanem – a tervezés és a stratégia mellett – az emberismeretről. Ha az ember a kiszemelt cél birtokába akart jutni, sejtenie kellett ellenfelei szándékát, ugyanakkor el kellett lepleznie tulajdon érzéseit és terveit.
    Rudi mindig dúsan termő földek felé vette az irányt (India vagy Dél-Amerika), és mindig meglepődött, amikor a többi kalandor úton-útfélen megállította, és egyenlőtlen küzdelemre kényszerítette – a célpontokhoz ugyanis nem egy, hanem sok-sok ösvény vezetett (kék pettyekkel jelölve a szárazföldön, pirossal a tengereken, északon pedig sárgával). Az évek során kitanultuk a megtévesztés különböző fortélyait, és felváltva éltünk a hazugságok gyermekkori, ártatlan trükkjeivel.
    Emlékszem, hogy Isten Mutatóujjáért szegény Zoltánnal szálltam harcba. Ez talán hatodikban, a napközi utolsó évében történt – ekkor még híre-hamva se volt semmiféle Iratnak. Ő a kősivatag felől igyekezett a csúcshoz, jómagam a könnyebb, ám hosszabb bennszülött-csapást választottam. Egyikünk se tudott a másik fölé kerekedni. Ha ő hármast dobott, én is; ha hatossal duplázott, én is akként cselekedtem.
    A többiek már végeztek (ha memóriám nem csal, egyikük sem jutott el a kiválasztott pontig, mind elhullt útközben, szakadékban, krokodilbendőben vagy útonállók puskatüzében végezte), így tíz izzadt, fáradt arc szorongott mellettünk a tanterem lámpafényeitől dohánybarnára festve. Hat órára járt – szüleink bármely percben betoppanhattak. Malvin néni a kisebbekkel a székeket pakoltatta, és fáradhatatlan duruzsolt az elvégzett munka öröméről…
    Hirtelen elment a kedvem Isten Mutatóujjától. Világéletemben tériszonyban szenvedtem, még a hintára is úgy kellett felrimánkodniuk az óvó néniknek, a Vidámpark életveszélyes alkalmatosságairól nem is beszélve; egy vödör fagylaltért sem lettem volna hajlandó felülni semmilyen szerkezetre, amely a fák koronájánál magasabbra merészkedett. Most, emlékezés közben, ugyanaz a csömör fogott el, mint akkor – és az a hajdani émelygős undor a mostani utálkozáshoz hasonlított.
    Az jutott akkor eszembe, hogy át kellene passzolnom Zoltánnak a csúcsot – erős gyerek, bátor, sőt, vakmerő. Örülni fog, hogy ilyen első osztályú skalp kerül a birtokába.
    De hogyan? A dobókockával nem lehetett csalni, a kicsi fabábu pedig már ott toporgott a bennszülött-ösvény utolsó pettyén. Onnan már csak egy kiadós séta a csúcs. Gyomrom görcsbe rándult a szokatlan idegességtől. Nyavalyás, sokat betegeskedő kiskrapek voltam, afféle szemüveges okostojás – szükségem lett volna erre a győzelemre; éppen Zoltánnal szemben!
    Mégsem kellett. A hegycsúcs, ez a szürke, vigasztalan monolit elborzasztott – akárcsak most, a felnőttkor delén, egy dobozos kólát szorongatva.
    Az éjszakai erdő szövete kisimult a lábunk alatt. A holdfény pettyezte ligeteket fantasztikus dobókockáknak láttam. Fáztam, mégis izzadtam. Hogyan mondjam meg a fiúknak, hogy – Irat ide, Szabályzat oda – én képtelen leszek holnap felhágni arra az istenverte oromra? Igen ám, de ha megszegem a törvényt, vége a játéknak: kiszállok, kiszállítanak belőle!
    Vonat, nyílt pálya… kivert a nyirkos veríték.
    Újra megdöbbentett a szokatlan némaság. Még János is hallgatott, holott ő mindig tudott humort csiholni a kedvezőtlen körülmények kemény szikláiból, taplóként használva a tömérdek közös élményünket, a vidám múlt éveit. Rudi kibontott egy újabb sört, és felszisszent (mint mindig), mert a karika felsebezte az ujját.
    Senki sem nevetett, senki – pedig a Kis Gömböc állandó céltáblája volt hol gyilkos, hol kedveskedő tréfáinknak. Itt, Isten Mutatóujja alatt úgy hallgatott a társaság, mintha nyitott sírt állt volna körül…
    Gondolataim visszaereszkedtek a régi tárnákba. Rajtam volt a dobás sora. Zoltán ötösét kellett túlszárnyalnom. Tekintetemmel odavágtam Zoltán arcára: fura feszültséget láttam rajta, nem tudtam mire vélni.
    Mi ketten még sohasem mértük össze erőnket (és később se fordult elő többé), gyanítottam tehát, hogy barátomnak nem okoz örömet a legyőzésem.
    Malvin néni óriási csörgés közepette csukta be asztalfiókját, és elindult ellenőrizni az ablakokat. Izzadt tenyeremben szorongattam a dobókockát – talán túl erősen is, mert, hopp, kiugrott a kezemből, végiggördült az asztalon, és nekiütközött János kézfejének. Hatos! Kisebb vita után, melyet a szabályok értelmezése okozott, felsétáltam a csúcsra. Isten Mutatójja az enyém volt…
    A csend fojtogatott. A ház alatt elterülő erdő nem volt egyéb egy óriási, sötét bőrlabdánál amit a hold és a csillagok zöldes sugarai férceltek össze. Ajkamhoz emeltem a kólát. Döntöttem. Nem szállhatok le a vonatról.
    Heten maradtunk. Öten ott hagyták már a csapatot, hogy égi táblákon társasozzanak tovább. Ha megszegem a szabályokat, megöregszem, és meghalok (hallottam az elgondolt szavak visszhangjait). Nincs választásom.
    – Gyerekek, én elteszem magam holnapra – mondtam közömbösen. – Ti meg jó lenne, ha gyakorolnátok az elkapást. Ha leesnék, tudjátok…
    Ekkor megszólalt János. Soha életemben nem hallottam ilyen mélynek, ennyire kiábrándultnak és határozottnak a hangját.
    – Nem mászol fel te sehová, haver! Se ma, se holnap.
    – Bolond vagy? Az Ujj az enyém. Azt mondja az Irat…
    – Teszek arra, mit mond az Irat – vágott közbe csaknem durván, és felém fordult. A többiek csaknem olyan szoros gyűrűt vontak körénk, mint a régi játékok alkalmával. – Az Isten Ujja nem a tiéd.
    – Nem? Hát ugyan kié?
    – Zoltáné. Emlékszel, amikor utoljára hatost dobtál?
    – Persze, hogy emlékszem. Éppen most…
    – És arra, hogy a kezemnek ütődött a kocka?
    – Arra is…
    – Na, hát én fordítottam hatosra. Hogy te nyerjél, azért. Mert megsajnáltalak. Olyan kis giliszta voltál akkoriban…
    – Most is az – hangzott a ház félhomályából.
    Senki se nevetett. János a hátamra csapott – ma már másodszor. Tudtam róla, hogy vonakodik a testi érintésektől.
    – Tehát Zoltán nyert – mondtam halkan. – De miért nem szóltatok korábban?
    – Nem hittük, hogy ilyen problémás lesz… ha feljutunk valahová, nem nézünk vissza, igaz? Ezt mondogattuk mindig. De a helyzet megváltozott.
    Igen. A helyzet megváltozott.
    Néztem a szürkület-terhével nehézkesen feltápászkodó tájat, hallgattam a völgyből feltörő, buborékoló neszeket, és némán felujjongtam.
    Nem kell felmásznom a csúcsra, amely sohase volt az enyém, hanem szegény Zoltáné, aki már emberi szemmel nem látható pályákon hajszolja motorját, és sebességét magányos csillagfényekhez méri.

KERÉK IMRE

Dante találkozása Beatricével

Gulácsy Lajos festményére

Amikor meglátta Beatricét
közeledni talpig arany ruhában,
tudta: benne örök marad e kép,
érinthetetlen-tiszta, makulátlan.

Az ösvényen szobormeredten állva
várt csak, szíve torkában lüktetett.
S a lány jött felé, egyre közelebb;
ahogy lépett, szikrázott tünde válla.

Tán egy röpke pillantást ha cseréltek,
szólani szóval egyikük se mert. –
Harangszó hangzott és templomi ének,

ciprusillatot lélegzett a kert. –
Ennyi volt. Ennyi?… Majd érte bolyongott
száműzöttként, megjárva Mennyet, Poklot.


Lesz más lakodalom

(Kuruc deák levele)

Átirat egy Ady-versből

Még nem ölelhetlek
Még nem csókolhatlak,
Talján kisasszonyom,
Nincs ideje annak.

Kardot kötök újra,
Felöltöm dolmányom:
Igazítanunk kell
Megint a világon.

De ha labancékat
Portámról kivertem,
Nárciszát kertemnek
Neked nyújtom, lelkem.

Lakodalom lesz itt,
Lovam szügyig vérben;
S lesz más lakodalom,
Csak ne csüggedj értem.

Írám itt ezeket
Szegény magyar honban,
Hol-volt szerelemben,
Mosti siralomban.

N. HORVÁTH PÉTER

Aki már nem szeret

Ő, akit szerettem, s aki már nem szeret,
elromlott, akár a rossz óraszerkezet:
az elem merült le, vagy rugója tört el?
– Mintha vitáznék egy sok-számjegyű törttel.

Amint lebontottam, épített új falat,
betéglázta magát szinte pár nap alatt.
Újra szabad vagyok, ám enyém a börtön;
egyedüllétemet életfogytig töltöm.


Kentaurként

Karámom korláttól korlátig járom;
előre két lépés, hátra meg három.
Bal felé éppen négy, jobbra pont hat,
de föl, az Ég iránt, tágasnak hat.


Ki is jut át?

Kövér a püspökök püspökfalatja,
eltorlaszolja a Menny kapuját.
Magasra húzva a küszöb alatta:
így tőlük befelé, ki is jut át?

Szeretnék látni már megannyi papot
utcát söpörni, vagy hajléktalan…
Mert amíg elállják lopva a Napot,
minden fény s minden üdv bizonytalan.

Szűk kézzel mérik a soványka ostyát,
de bőven vedelik hozzá a bort…
S mikor a vezeklést fejünkre osztják,
a maga bűnéért egy sem lakolt.

Tetszetős köntösben adják a bankot,
jól kamatoztatva Isten szavát.
És ha nem lelik a valódi hangot,
kondulhat százfelé, ki merre lát.

GYÁRFÁS ENDRE

Remény

Egy brazil kereskedő
magas, mutatós, méltóságteljes
házat építtetett
az őserdei tisztáson.
Fából volt minden cölöp,
minden gerenda,
minden fal,
minden zsindely.
Egymaga lakta a kalmár a házat.
Egy nap útnak eredt,
áthajózott az óceánon,
megjárta Kínát,
benézett Japánba,
ízlelgette Indiát.
Aggódott:
nem lett-e otthona
tűz martaléka,
nem sodorta-e tova a folyó,
nem lopták-e szét a tolvajok?
Hazaérkezett.
Már messziről látta:
háza magas,
mutatós,
méltóságteljes,
mint amikor elhagyta.
Madarat
– kolibrit, papagájt –
lehetett volna fogatni vele.
A küszöbre lépett,
elfordította a kulcsot,
kitárta az ajtót.
A ház porrá omlott.
Porrá minden zsindely,
minden fal,
minden gerenda,
minden cölöp.
Brazil volt a kereskedő,
tudta:
termeszek fúrták, faragták, falták fel
a faanyag belsejét.
Hogy a ház porrá váljék,
nem kellett,
csak egyetlenegy mozdulat.
Az ajtónyitás.

KONCZ KÁROLY
   
Micsoda kezek!
   
Ül a téliesített szökőkút betonkáváján, lehajtott fejjel gondolkodik. Nem tud napirendre térni a felismerés fölött, hogy eltévedt. De hogyan tévedhetett el, amikor éveken át, járművön, gyalog, ezen az útszakaszon közlekedett? Megállítja a bakfis lányával közeledő asszonyt. Megkérdezi tőlük, melyik úton induljon el, hogy a vasútállomásra jusson. Feltétlenül el kell érnie a vonatot, a holnapi napon munkába áll, a reggeli műszakot nem késheti le. Ideges mozdulatokkal igazgatja fejkendőjét, türelmetlenül hol az asszonyra, hol a lányára fordítja tekintetét.
    – De hát melyik vasútállomásra? Hova utazik a néni?
    – Hova, hova?!… Hát Sztalinvárosba! Muszáj elérnem a vonatot. A hajnali mentesítővel már csak a férfiak jönnek.
    – Nincs is ilyen nevű város – kotyog közbe a lány. – Sztálingrád az volt, de már Volgográdnak hívják. Tanultuk történelemből…
    Az anyja ingerülten leinti, miközben alaposan szemügyre veszi az öregasszonyt.
    
    Amikor férjhez mentem, anyósom nem győzött csodálkozni a lábamon és a kezemen. Csodálkozott és szörnyülködött.
    Milyen kicsi a lábod! Jó, hogy el nem billensz rajta járás közben. Jézusom, milyen kicsi, finom a kezed! – S hitetlenkedő szemeket meresztett rám. Ráadásul a kesztyűmet, amit lánykoromban viseltem, körbehordozta a rokonságban meg a szomszédságban. – Nézzék ezt a kesztyűt! Mintha egy babáé volna! Hogy fognak, mit fognak ezek a kezek dolgozni?
    A rokonság, a szomszédság vizsgálgatta a kesztyűket. Sóhajtoztak, nevetgéltek.
    Mit aggódik ezen – csitítgatták anyósomat –, a maga menyéhez tán a járásban sem találni foghatót. A maga menye igazi szépség.
    Jaj, ne mondják már! Szépség! Kit érdekel a szépsége? – vágott vissza anyósom. – Nekünk erős, dógos kezekre van szükségünk.
    
    Az öregasszony a kezében lévő repedezett, barna retikül fülét gyűrögeti, szája sírásra görbül, várja, hogy segítsenek rajta. Télvíz idején mezítlábra felvett szandálban ácsorog az esőtől fényes aszfalton.
    – Nem az állomásra, inkább haza kellene mennie a néninek. Itt lakik a környéken valahol?
    – A fiaméknál lakom. Tavaly felköltöztetett magukhoz. Eladja az ottani ócska házat. Nincsen ott ára semminek. Eladja potom pénzért azt a szép nagy portát. Most is abban jár.
    – A fiáék hol laknak? Melyik utcában?
    – Nem tudom. De… olyan magas a kerítés. Vasból. És feketére van festve. Széles, árnyas utca.
    – Belenézhetek a táskájába?
    – Nézzen csak, kedveském, nincsen abba semmi.
    Előkerül egy régi típusú személyi igazolvány. Szerepel is benne szerencsére a budapesti cím. Valóban itt van a közelben. Elindulnak.
    
    A család tehetősnek számított, hatalmas volt a porta, tágas és szélesen elterpeszkedő a ház, ami mégis, a keskeny ablakok miatt sötétnek és mogorvának hatott. Odabenn, de a házon kívül is lármás, tevékeny élet folyt, sürgött-forgott a háznép, s tavasztól késő őszig minden munka a környéken egymás és mindenki szeme láttára zajlott. Ha meg a szomszédok a kíváncsiságtól nem fértek már a bőrükbe, mindig találtak valami ürügyet, hogy beköszönhessenek az udvarba, és bámulhassák, ahogyan anyósom mellett dolgozom.
    Magam végeztem a háztartás minden nehezebb munkáját, kezdve a konyhán. Mosogattam, rózsás körmeimet a zsíros fazekakon és serpenyők fenekén koptattam. Szapultam a szennyest, a szőnyegeket és pokrócokat, a törlőrongyokat, vászontörülközőket és ingeket, és kiaggattam valamennyit a kötélre, száradni. Ahogy befejeztem a takarítást, már kezdhettem volna elölről. Minden áldott reggel összeszedtem a szemetet, kiürítettem az éjjeli edényt a trágyadombra, és hordtam a vizet a település egyetlen kerekes kútjáról, százlépésenként megállva, hogy kifújjam magam. Aztán a megszámlálhatatlan háziállat. De a mezei munkát sem hanyagolhattam. Aratáskor markot szedtem, amikor ideje volt a kapálásnak, naphosszat görnyedeztem rekkenő hőségben a végeláthatatlan táblában, szántáskor kötőféken lovat vezettem, még szénaboglyából is raktam különbet, mint egyik-másik férfiember.
    
    Szegény fiamnak nagyon sok a dolga. Olyan, mint én voltam fiatalon. Az én természetemet örökölte: mindig csak a munkát hajtja, nem bír meglenni tétlenül. Bele is betegedne, ha hosszabb időre szabadságolnák a munkahelyén. Velem meg csak a baj van. Múltkor is jöttek ketten a tanácstól; egyedül voltam otthon. Mondta a fiam, be ne engedjek senki idegent, akármit mondjon is. De ezek papírt mutattak, hogy szociális felmérés. Mégis elvitték a kismenyem nyakláncát meg a fülbevalóit, karkötőit. Még jó, hogy készpénzt nem tartanak otthon.
    Az asszony most szinte gyengéden megfogja a néni karját, így lépdelnek egymás mellett tovább, miközben saját anyjára gondol, aki alig pár hete halt meg. Az utolsó hónapokban ő is eléggé zavart volt már szegény, nem lehetett volna kiengedni egyedül az utcára. De hát örökké mégsem maradhatott mellette, valamikor dolgoznia is kellett.
    – Na, megérkeztünk. Ismerős a ház? Itt lakik a fia?
    – Nem tudom. Nem emlékszem. A platánok ismerősek…
    – Hogy hívják a fiát? Mondja a nevét!
    Megmondja, és valóban, a kapucsengők tábláján ott szerepel ez a név is. Becsöngetnek.
    
    Ó, jaj, Istenem, micsoda kezek – sóhajtozták –, micsoda gyönyörű kezek! Mintha nem is lennének igaziak! Nagy kár lenne tönkretenni őket.
    Olyat én még nem láttam, hogy a munka kárt tett volna valakiben vagy valamiben – zsémbeskedett anyósom.
    Egyszer beállított felbatyuzva egy cigányasszony az udvarba. Fakanalat, szakajtókat nádból, ágseprűt, fateknőt és fonott vesszőkosarakat árult. Nem volt szép nő: bozontos szemöldöke, lapos orra, terebélyes tompora, durva, kirepedezett keze és görbe, bütykös lába volt.
    Etelka – szólt Kálmán bácsi, az anyósom fivére –, bezzeg ha ez lenne a menyed, nem kellene annyit gürcölnöd. Egy pillára elvégezné helyetted is minden munkát!
    Anyósom csöndben maradt, csak a fejét ingatta. Nem helyeselt, de nem is ellenkezett.
    Kálmán bácsi, szokásához híven, egészen biztosan csak tréfálkozott. Én viszont képtelen voltam megállni sírás nélkül. Leszegett fejjel bemenekültem a fásszínbe, mintha éppen ott lenne sürgős dolgom, és sírtam, zokogtam hosszasan, vigasztalhatatlanul.
    
    Senki sem felel, a ház sötét; minden csendes odabent. Végre egy fiatalember tűnik fel a kerti ösvényen, motorkerékpárt tolva közeledik. Kitámasztja a kertkaput, mogorván ügyködik, nem köszön, rájuk se néz. Beljebb kerülnek az udvarba, aztán mégis megállnak, és ott toporognak tanácstalanul a kerítésen belül.
    Lassít egy autó a ház előtt; megáll. Testes férfi száll ki belőle, és a kapuhoz indul. Megszólítják. Azt mondja, ismeri a nénit, második éve lakik már itt a fiánál, jó barátságban vannak. (Mármint ő meg a néni fia.) Mindig a kertben tevékenykedik, kora tavasztól késő őszig talál magának elfoglaltságot. Olykor előfordul, hogy nem ismeri meg, de ezt már megszokta. Nem valószínű, hogy itthon lenne most valaki, úgyhogy persze, majd ő felkíséri a nénit, ellesz addig náluk, amíg hazaérkeznek legalább a gyerekek.
    Belekarol az öregasszonyba, aki engedelmesen, aprókat lépegetve halad mellette; hátra se fordul, el sem köszön. Lassan eltűnnek a téglával kirakott kerti ösvény végénél, a ház bejárata mögött.
    
    Másfél év telt el, és megszületett a fiam. Egyszer az asztal körül ültünk éppen, nagy családi ebéd volt, anyósom nehéz, fűszeres húsokkal teli tálakat rakott elibénk.  Szedtem a tányéromra, mind megettem, nagyon jólesett, és szerettem volna még, de zavarban voltam, hezitáltam, hogy egyek-e még. Végül kinyújtottam mégis a villámat az asztal közelebbi felén álló, izgatóan kecsegtető, ínycsiklandóan gőzölgő húsos tál felé.
    Valéria! – kiáltott fel anyósom.
    Összezavarodva kaptam vissza a kezem. Az asztal körül mindenki döbbenten bámult, előbb rám, aztán anyósomra. Egy pillanat alatt rákvörös lettem.
    Valéria – ismételte meg anyósom most már halkabban, nyugodtabban, de még mindig izgatottan. – A kezeid nagyobbnak tűnnek.
    Most mindenki a kezemet vizslatta.
    Való igaz – mondta fellelkesülve apósom – sokkalta nagyobbat mutatnak, ugye, Etelka?
    Anyósom felállt, odament a ruhásszekrényhez, és az én híres, lánykori kesztyűmmel tért vissza.
    Gyerünk, vedd csak fel – mondta.
    
    Lassan ők is indulnának. Néznek a ház irányába, közben egészen beesteledett, várják, hogy melyik emeleten gyújtanak majd villanyt. Most baktathatnak a lépcsőkön. Az épület négyszintes, lift nemigen van benne. Most nyitják a lakásajtót. Igen, fény gyullad az első emeleten. Ők megtették, ami tőlük kellett. De vajon hogyan lesz ezután a nénivel? Mi történik vele ma, holnap, holnapután? Megfogják egymás kezét, pedig egy ideje már nem szokásuk; így indulnak tovább. Mind a ketten másra gondolnak. Az asszony az anyjára, aki nemrég halt meg, és utolsó heteiben már nem sokat értett a környező világból; és persze magára, majdani magára, hogy vajon ő is így fog-e majd kódorogni a régi kedves, megszokott utcákon, idétlenül, elveszetten, ismeretlenül? A lány pedig arra, hogy milyen ingerülten, szinte durván söpörte félre az anyja az ő mondandóját, pedig egészen biztos, hogy Sztalinvárost nem fog senki találni a térképen, és hogy Sztálingrádot már rég Volgográdnak hívják. Utána is néz, mindent ellenőriz majd az interneten.
    
    A bal kezem úgy-ahogy belefért a kesztyűbe, de a jobb… a jobb kesztyű finom csipkéje megfeszült és elszakadt.
    Erre a darab búzakenyérre esküszöm – kiáltott fel anyósom diadalmasan –, Tényleg megnőttek!
    Apósom boldog örömmel lapogatta a hátamat.
    Valóban így van, kopogd le fára! Na, igyunk csak gyorsan valamit ennek örömére!
    Aztán szapora léptekkel a pincébe ment, és felhozott három penésszel lepett, pókhálós vörösboros palackot.
    Az én gyönyörű, dolgos, derék, iparkodó és szépséges, filigrán kis menyemre, hogy végre emberi keze legyen! – mondott tósztot, poharát emelve.
    Koccintottunk, kiittuk a bort, és én hosszú idő után először annyira, de annyira nagyon jól éreztem magam.
   

BERETI GÁBOR

Jó barátom

P. Klee jó barátom volt, én mondom,
jó barátom. Megdöbbentett hát, amikor
rongyokba öltözötten akár egy koldus
(egy hajléktalan, vagy egy nincstelen
(v. ö. proletár), egyszer csak elém
toppant és azt mondta: vezekelni
megyek. Mellkasa előtt kissé
széttárta foltozott, ócska bekecsét,
s egy A/4-es, vagy inkább A/5-ös
méretű hófehér, gondosan össze-
hajtogatott gyolcsfélét mutatott. És
addig vissza sem jövök, amíg ez,
ujját az igazság kendőjére tette, be
nem telik a szabadság igéivel. Ezt
követően pedig, bizony mondom P. Kleet
nem láttam évekig. Mígnem a minap,
úgy éjfél után, zörgetnek házam
ablakán, s hogy kitekintek, hát ki áll
ott, kit látok a vaksi félhomályban,
mint P. Klee-t, az elveszettnek hitt régi
jó barátot. És P. Klee foszló,
bűzös, foltos bekecsét óvatosan
megnyitva, egy hófehér gyolcsot
mutat nekem; ő becsvágyón, én meg
megrendülten néztem a ráírt, hangyányi
sorokból kibontakozó képmást. Ki ez?
kérdeztem gyanútlanul, s próbáltam
közelebb hajolni. De ő hátrább lépett,
mint aki kincset óv: Marx, felelte
P. Klee, az örökké nyugtalan,
vérbeli, avantgárd koldus.


Barátnője titokban figyelmezteti P. Kleet

1.
Itt állsz és nem tudhatod, az ég,
     vagy a tenger kékje vesz körül
A felhőszirtekre hulló fényben
géz-foszlányokba pólyált halak és egy-egy
     madárraj lebeg
A messzeségbe vesző hangok lassú áradásában, ha
meg kell szólalnom,
     nem örömmel, nem szívesen
Sűrű a mélység és benne a sötétség só-fehér erezettel
      átszőtt, átláthatatlan tonnái hullámzanak
A kövek közé szorított iszapból, meg-megbújva,
meleg, fullasztó gázok és cseppfolyós halak
bugyborognak az alig moccanó levegőbe
     Vigyázz,
egy rossz mozdulat és magába nyel a láthatatlan láp
     Ha nem figyelsz, elveszel
Lassan bekerít és beléd húzódik akár egy
    terjengő, fekete sóhajtás
 
2.          
(((együtt a hullámzással, amit
nem is érzékelsz talán))),
     e mélységből
fogsz születni
     Előbb kóborló, vonalnyi fények lassú,
lüktető tánca vesz körül,
majd egy morajló, beléd horpadó lélegzet tép ki
     az évek Naptalan,
kavargó árnyaiból, s végül fölemel hirtelen
a Medúza-Csillag kérdő szeme elé
      De vigyázz!
Ez itt még nem a mi táncunk
     Ez még egy ólmos és gyáva világ, ahol lépteinknek
      a gyalogláshoz semmi köze
Itt a füstben, az ellopott oxigén helyén gomolygó,
     meztelen lélegzetedre
egy borlila foltot csöppent a neokon Ég Ura, hogy
     fölrobbantsa ábrándos szíved
     Nézd meg jól
Ő hívogatja gyász-fehér énekeivel a Holdat,
hogy lerombolja a derengő reményt
     Ő muzsikál a füst
laza szövésű húrjain, mintha börtönök
rácsain gyárkéményvonókkal játszana
     Bujdosók taplóvá száradt szívével ő táplálja
     a sorvadás tüzét  
Forró szavaink ízét
     dérlepte
nyelvvel ő ízlelgeti              
     Látod?
Hát ne álmodozz tovább!

ACSÁDI ROZÁLIA

üres

sokáig csak állsz a csukott ajtó mögött
és elképzeled, ahogy a távolodó léptek
nyomot hagynak a lépcsőházban, aztán
mégis inkább saját nyomvonaladon
indulsz el visszafele, mintha mindig
mindenben ez volna a legegyszerűbb,
nem nyitod ki a könyvet, pedig
ilyenkor zavartalanul olvashatnál, nem
szólna senki, hogy túl erős a lámpa
fénye, ilyenkor bármit megtehetnél,
mondjuk, kinyithatnál egy üveg rosét,
és előhívnád a nyár ízeit, s a színeket,
melyeket elraktároztál a badacsonyi
kertben, ott a ház falának döntött
kőpadon, mohos zöldeket és távoli
alig-kéket, mikor épp leszédült a nap
a horizont kifeszített köteléről, és
elindultak a halak, hogy visszakérjék
lehullott pikkelyeiket, te pedig ültél egy
másik kert ringatását megidézve, épp
csak annyira, hogy bele ne szédülj
a szőlőlevelek felajzott ritmusába,
azok a színek most megfesthetnék az
arcod mögötti csendet, hogy ne vegye
észre senki majd, milyen volt ez a délután,
de aztán mégsem tudod elkezdeni,
leginkább tán az ajtó miatt, amely kizár
és bezár egyszerre, és ettől olyan üres
leszel, akár egy sokszor használt mondat,
amelynek nincs meg már az alanya sem

KÁNTOR ZSOLT

Nappali prológ

Cserélgetem veled nézeteim, közben figyellek.
A Szonett, aranykulcs című könyvet lapozgatod,
miközben simogatom a füled. A redőnyön át
fáradt napsütés cirógatja arcod, ahogy hátradobod
hajadat, a polcról lerepül egy papírhajó.
Mondhatnánk fennköltnek, de inkább morbid.
Attól, hogy megemlékezünk róla, hogy ez történt,
hogy létezik a mi kapcsolatunk és együtt töltjük
az egész napot, pedig lehetnénk épp másutt is,
ez elég ahhoz, hogy megemelkedjen az elbeszélés.
A szavak megkeresnek bennünket, bekopognak,
bocsánatot kérnek, hogy jöttek. Tessék mondani,
beljebb mehetünk? Levegyük a cipőt? Nem?
A cipő nélküli szavak puhán lépkednek a szőnyegen.
Most én is némán járkálok, amint elaludtál,
a papírgalambok, papírhajók az öledben.
A szavak meg jönnek, jövögetnek a monitor
gyeptégláin, egyre többen gyűlnek össze estére.
Egymás mondataiba belevágnak, de szépen,
kivasalják egymás zokniját, bizony, ámen.
Azután megint rátálalok a füledre, simogatom
a hajadat, a lábadat, míg lassan valóban kiönt
az idő, mint egy folyó és a medre kilátszik,
mert a szavak megrajzolják a határokat
a takaró alatt is, ahonnan indul az éjféli hajó.

BENE ZOLTÁN
   
Hunyt szemek
   
Zé egyik este elfordította a fejét a számítógépe képernyőjéről. A képernyőn egy fűnyíró készülék használati utasításának sorai rendeződtek egymás alá. Ékes magyar nyelven. Ékezet nélküli angolból átültetve az éktelen butaságok. Zé tagjai elmacskásodtak, agyát görcs húzta. Elfordított fejét egész törzse követte, előbb jobbra, majd balra, végezetül hátrafelé. Ropogtak a csontjai, nyúltak az izületek. Zé fölállt kényelmetlen, görgős irodaszékéről. Kiment a konyhába, kávé után kutatott. Nem talált. Ettől bosszús lett kicsit, ám hamar lehiggadt, cipőbe bújt, kabátot kanyarított a vállára: leszaladt a Szaladi kocsmába. A szeszmérésben pangott a légkör, a falakon virító penészfoltok szomorkásan üdvözölték Zét. A lófogú pultos unalmában hosszú orrát lógatta maga elé, előtte, a pulton keresztrejtvény-újság, kezében golyóstoll, homlokán gondteher.
    – Régi római testület – fogadta Zé köszönését.
    – Hány betű? – érdeklődött Zé.
    – Nyolc – számolt a lófogú pultos.
    Zé mosolyogva vetette oda foga hegyéről: – SZENÁTUS. Nekem pedig egy kávé lesz. Méregerős, éjfekete, kis cukorral, egyéb nélkül.
    A lófogú pultos, miközben csukott szájából a nyelve mellett a foga is előtüremkedett, nagy gonddal bevéste a rubrikákba a szót: SZENÁTUS. Közben szótagolva mondta fennhangon, hogy el ne vétse. Csak ezután látott neki a kávéfőzésnek. Zé közben nézelődött. A Szaladi kocsma, mint ilyentájt rendesen, csaknem kihalt volt. Az életet a pultoson kívül egy kiélt arcú kurva jelentette, aki kisfröccs fölött üldögélt a nyerőautomata oldalának támasztva hátát. Negyvenen túli, szikkadt nő volt egy hatvanéves, erősen kifestett, orosz vécés néni arcával. Zé látta már néhányszor a környéken. Általában, miként most is, miniszoknyát viselt, visszeres lábain neccharisnya feszült. Blúza mélyen kigombolva, bárki láthatta csipkés melltartóját és ráncoktól barázdált, szolárium-barna bőrét. Ezúttal nem bárki, csupán Zé látta. Pár másodpercre be is hunyta a szemét. Elképzelte, hogy a kiélt arcú kurva üde, fiatal lány, térdein nem ráncos még a bőr, felkarján nem lóg a hús, mellei feszesek és formásak, bőre sima és bársonyos, térdhajlatában nem csomósodnak göcsökké az erek. Kinyitotta a szemét, s egy villanásnyi időre nyitott szemmel is olyannak látta a nőt, amilyennek lehunyt szemhéjai mögött. Ettől meghatódott és a keze ügyébe tolt kávéscsészével a nyerőautomata mellé lépett, karnyújtásnyira a nőtől.
    – Mit iszik? – szólította meg.
    – Fröccsöt, látja.
    – Elfogad még egyet?
    A kiélt arcú kurva vállat vont. Neki mindegy.
    – Min mereng? – kérdezte Zé, miután egy kisfröccsöt kért a lófogú pultostól, aki méltatlankodva szolgálta ki, mert éppen azon törte a fejét, hogy az ötbetűs folyó vajon a Maros-e vagy a Körös.
    A kiélt arcú kurva újfent csak vállat vont, majd fölhajtotta poharának tartalmát, megmarkolta a Zé által érkeztetett újat és simogatni kezdte párás oldalát.
    – Maga kicsoda?
    – Zé vagyok, néhanapján megfordulok ebben a csehóban.
    – Az én nevem Tiffany – villantott rá egy szuvas mosolyt Zére a nő. – Leül hozzám?
    Zé elbizonytalanodott. Ismét be kellett volna hunynia a szemét, de ezt udvariatlanságnak tartotta, így hát nem tette. Tanácstalanul mozdult, végül sietve leült a kiélt arcú kurva (név szerint Tiffany) asztalához. Arra gondolt, mi volna, ha megcsókolná? Hátha hercegkisasszonnyá változna…
    – Maga csak kávét? – hallotta Zé a nő érdes hangját. Tiffanyét. Holott Zé inkább Marira vagy Margitra gondolt volna a hang alapján. Semmi szín alatt sem Tiffanyra.
    – Most csak azt – szabadkozott Zé. – Tudja, félbehagytam egy munkát.
    – Mit dolgozik?
    – Fordítok. Most éppen egy fűnyíró használati utasítását.
    – Idegen nyelvből?
    Zé eltűnődött. Megragadta a fülénél fogva a csészét, a szájához emelte, kortyolt egyet a kávéból, majd óvatosan visszahelyezte a tányérkára. Szórakozottan a kezébe vette a csésze mellett heverő kiskanalat, forgatta az ujjai között.
    – Voltaképpen számomra nem egészen idegen az a nyelv, amiből fordítok – jelentette ki végül. – Jóllehet azt sem állíthatom, hogy közeli ismerősök vagyunk… Közünk van egymáshoz, az tagadhatatlan… Valamelyest kiismertük egymást a hosszú évek alatt… Viszont, ha jobban belegondolok, mégiscsak cáfolnom kell önmagam… Inkább azt kell mondanom: leginkább bizony idegen az a nyelv számomra. Én pedig különösen az vagyok az ő számára.
    A kiélt arcú kurva fölnevetett.
    – Jópofa vagy. Vicces fiú!
    Zé zavartan mosolygott. Kihörpintette a maradék kávét, fölállt, hebegett valamit búcsúzás vagy elnézés gyanánt, maga sem tudta. Visszavitte a pulthoz a csészét, s közben újra lehunyta a szemét. Hunyt szemmel látta maga előtt Tiffany hajdani szelíd, lágy vonásait. Azokban az időkben, amikor talán Marikának hívták. Netán Margitkának. A szeme zöld volt, a haja sötétbarna, a nevetése arany.
    Zé nekiment a pultnak. A kávécsésze lefordult a kistányérról, enyhe csörömpöléssel ripityára tört a padlólapon. A lófogú pultos káromkodott, a kiélt arcú kurva vihogott (vihogása talán neonzöld lehetett, ebben a kérdésben azonban Zé később sem tudott dűlőre jutni). Zé elnézést kért és partvist, amivel eltüntetheti a nyomokat. Nyomeltüntetés közben megvágta az ujját, a vérző sebet szopogatva fizette ki az okozott kárt, azzal távozott és egészen hazáig a szájában tartotta sebesült kezét.
    Miután becsukta lakása ajtaját, lehunyta a szemét. A kiélt arcú kurvát látta, ahogyan húsz éve láthatta egy hozzá hasonló. Frissnek és fiatalnak. Szépnek talán nem, csak éppen nem csúnyának. Kipattant a szeme, mélyről fakadón sóhajtott. Még jó, hogy nem csókoltam meg, gondolta. Ki tudja, nem én változtam volna-e békává. Vagy aranyfukszos stricivé. Netán csukott szemmel mászkáló közveszély-okozóvá. Még jó, hogy nem csókoltam meg, gondolta Zé, és újra lehunyta a szemét.

KISS MIRELLA

Szerelem

Hazaértem és a falakon
csurgott alá a szerelem,
aztán másnap, mint a
penész nyálkás foltokban
ott ragadt, furcsa szagot
árasztva a házban.

Akkor értettem meg,
miért ennyire káros
a szervezetemre.


A gyermek

Tízéves, még meleg volt,
mikor hazaértem,
apró mellkasa mégsem
emelkedett.
Odakuporodott a
szobanövények elé.
Azt mondják,
még gyermek,
pedig az utolsó
hetekben
felnőtt hozzám,
s talán az utolsó
órán túl is nőtt
rajtam.

BARNÁS MÁRTON

hajléktalan krisztus

lassan lehullik az a
fagyos tekintet arcodról
és letörölhetem a jégcsapokat szívedről
lassan kiáshatnak minket a hó alól
és küszködve újraéleszthetnek
ha nem sikerül akkor a hullazsákban
még mindig feltámadhatunk

TABÁK MIKLÓS PÉTER

Körforgás

Mint zsákmányállat sötét rejtekén
fáradt-titokban élek én
szép társam nyíló holnap
helyén hervadt tegnap talál

térdem hideg erdő-avaron
a csend ropogva jön felém
szememben szabad madár
szelíd fészkébe visszaszáll


Terveink

Fehér dér szemerkél
macskakövön fekete fény
hazakísér a kongó város

Párás szavakat sóhajtok
a világ legbúsabb nyelvén
holnap fejemre hullanak

Esti hitünk fénnyé porlad
közös ország helyett
magunknak építünk világot


Túl az üveghegyen

Az ország
az én országom
nem létezik
nem írhatok róla
nem élhetek benne
álmodozom csak
de jó is volna
ha volna

BOÉR TAMÁS

Nyirkos ősz

Nyiroktól roskad a víz-szagu rét,
posványló ezüst köd-szekerét
portól dagadt szél cibálja,

s vörösre tépi az esti eget.
A látkörön szenny füstje heged,
levedlett bőrét marja a pára.

Ősz-oszlopok súlyától gyötörve
szórványosan prüszköl a náthás földre
a csend keserűn szuszogó sípja.

Könnyes az ég, mintha sírna,
sótalan pattog a fájdalom leve,
s csikorog a táj csont-kereke. 

SÓ BALÁZS

És túllépni

Lassan hulló őszben még lassabb
külvárosi séta a háztömb és a
focipálya körül, huszonöt perc
az egész és ismét otthon vagyok.

És túllépni ezen, és elfogadni
ezt is: ahogy a szomorkás és
tiszta késő délutáni égen
a hold mint karneváli giccs ragyog. 

SZUTORISZ SZABOLCS BENCE

Fehér szünet

És most is, hogy felriadtam, valamikor az éjszaka közepén,
bár nem tudnám pontosan megmondani, hánykor, és hogy egyáltalán
tényleg megtörtént-e, de arra mindenesetre tisztán emlékszem, végül
a mosdókagylónál álltam, szemben a tükör előtt, és mintha ilyenkor mindenki
ezt csinálná, a szememet vizsgáltam, azt a táskát alatta – hogy súlyra, mint
egy filter. És csak álltam így egy darabig, a tükörkép és test határán,
mert úgy éreztem, hogy ez most jó. Szóval álltam ott, vagy álmodtam,
hogy állok, és abban a pillanatban, akkor igazán jól esett magamat másként,
kettőnket, a szemem fehérjét – álomnak vászon – csak nézni, nagyon sokáig.
Aztán később, bár már ebben sem vagyok biztos, de a lakás különböző
pontjain jártam: az erkélyre mentem köntösben, frissítettem a facebookon,
főztem még teát. Szóval, hogy ez az éjszaka, végső soron mégiscsak úgy tűnt,
mintha egy kiborított, női táska tartalma lenne, ahonnan most –
legvégül minden előkerül. Hogy mennyire félek azoktól a régi csapoktól,
amik olyan hangosan csöpögnek, mint egy óramutató, ahogy én, negyed
négykor, mert egyszerűen nem talállak sehol, itt – mellettem az ágyban
vagy online, tulajdonképpen mindegy – csak zajongok a szobában, hogy
mire elalszom, majd ne rád. De most még tart az ébrenlét, ez a határtalan
semmi, mostantól a szívverés is kihagy percenként egy taktust, és én erről
beszélek. Ez az a fehér szünet, amiben te vagy a súly. Amikor, mint egy
vízzel teli hordóba, érzem, hogy a szemedbe kellene nézzek, de nem megy.

FRIDECZKY KATALIN                             
   
Aviatika
   
Nézd, mit hoztam neked, madárkám! – hajolt a kalickához a férfi, és egy gyönyörű képeskönyvet húzott elő, mely légifelvételeket tartalmazott.
Együtt hajoltak a képek fölé. Tengerek, őserdők, felhőkarcolók húztak el alattuk.
Hasított a friss szél, meleg áramlatok hintáztatták őket újabb és újabb tájak felé.
Na? – kérdezte a férfi.
Pííp – mondta a madárka, és a szárnya alá dugta a fejét
Hm… – gondolkodott el a férfi, és a fejét vakarta.
Térült-fordult, és kisvártatva visszatért, hóna alatt egy aviatikai szakkönyvvel, mely a repülés történetét taglalta szemléltető ábrák kíséretében Ikarosztól napjainkig.
Belemerültek a képek szemlélésébe. Csuda érdekes könyv volt! A repülőgépek modelljéül szolgáló dongók, szitakötők, és sasok zúgtak el mellettük.
Pííp – mondta ismét a madárka, és nem mozdult.
Talán szomjas vagy – vélte a férfi – várj, hozok friss vizet!
Megtöltötte az itatót, és várakozásteljesen a madárkára nézett. Tett egy pár biztató szárnymozdulatot is, hogy madárkáját jobb kedvre hangolja, de az továbbra is szomorúan gunnyasztott a kalickában.
Mi bajod? – kérdezte a férfi. – Etetlek, itatlak, még hintát is eszkábáltam neked! Tükröt tettem a kalickába, hogy ne érezd egyedül magad, sőt a megszólalásig eleven társad is van, mit akarsz még?
A madár makacsul hallgatott. Nem evett, nem ivott, nem ringatózott a hintán, elfordult a tükörtől, és nem vett tudomást a megszólalásig eleven társáról sem.
A férfi ekkor bekapcsolta a magnót. A világ minden csicsergése, huhogása és vijjogása töltötte be a szobát.
Hallgasd, hogyan dalolnak a többiek! Ez nem tréfadolog, hanem komoly ornitológusok gyűjtése! A madárdal még zeneszerzőket is megihletett, jobb, ha összeszeded magad!
A férfi sorra tette föl a nagy mesterek művészlemezeit madárfütty tárgyában, hátha ezzel jobb belátásra téríti makacs madárkáját.
Pííp, pííp – harsogott kitartóan a madárka, és dühösen toppantott.
A zajra bejött a férfi felesége, és felcsattant:
Ugyan, ne kínlódj annyit vele, látod, nem ért a szép szóból! Engedd ki, hadd menjen!
Ha ugyan tud! – tette hozzá szkeptikusan a férfi. Mindenesetre szót fogadott, és kinyitotta a kalickát.
A madár felröppent, tett egy-két kört a szobában, búcsúzásul pottyantott egy tekintélyeset a fejükre, és elegáns ívvel kirepült az ablakon.
Majd írok! – mondta még távolodóban, azután lassan eltűnt a tekintetük elől.

PETRŐCZI ÉVA

Giles Corey könyörög a köveknek

(Az egyik salemi ítélet margójára)

Az 1692–93 között, az új-angliai Salemben zajló boszorkányperek sorában egy megvádolt és halálraítélt személy ügyéről nem készült, nem is készülhetett jegyzőkönyv. A 80 esztendős, önerejéből virágzó gazdaságot teremtő földműves, Giles Corey ugyanis, sorstársaival ellentétben, nem volt hajlandó olyan bűnöket bevallani, amelyekben nem volt vétkes. Makacs hallgatását büntetve az akasztás helyett (amely gyorsabb, irgalmasabb halálnem) őt apránként fosztották meg életétől. Egy nyújtópadon, súlyos köveket halmozva mezítelen testére, három nap alatt kínozták halálra. Corey mindvégig néma maradt, azt is némán viselte el, amikor – Robert Calef korabeli szemtanú leírása szerint – a kínzástól szájából kilógó nyelvét a seriff nádpálcájával tömködte vissza. Jonathan Corwin bíró rendelkezése szerint holttestét jelöletlen sírba temették, az Akasztófák Hegyén.

Drága kövek, tibennetek
legyen most irgalom,
több, mint azokban, akik
szájtátva mulatnak kínomon.

Ki szomszédom volt, ki barát,
most mégis, mintha udvarát
soha nem érintette volna lábam,
részt vesz a kaján tobzódásban:
minden ízinkje élvezi –
végre történik valami.

Kinek húst adtam, kinek lisztet,
asszonyom gyógyító füveinket
osztogatta, jó szóval, folyvást.
Egyszóval: nem vagyunk boszorkák
és nem volt bennünk soha ártó szellem.
Éltünk, Isten-rendelte szeretetben,
de lám csak, egy-két tébolyult visongás
a nyújtópadra juttatott,
így hát most hozzátok beszélek,
minthogy a lelkes állatok,
vagyis, az emberi nem,
a szúrós igazság elől
gyáva viasszal zárolja fülét.

Ti, kövek, emlékezzetek,
hogy házamat belőletek
én milyen hálás szívvel raktam,
szóltam hozzátok akkor is,
nemcsak most, midőn
a fájdalom feszít.

Ti, jó kövek, segítsetek,
hogy három napja gyötört testem
és sok-sok napja kínzott lelkem
ne gyalázhassa tovább a világ.

Jó kövek, kérve kérlek,
abban, hogy Uramhoz elérjek,
végre, most,
segítsen irgalmatok.

Halljátok, hozzátok BESZÉLEK.
Ezeknek: HALLGATOK.

KASSAI FRANCISKA

Derűs búcsú a nyártól

Nincs már forró, nyári idő.
Balzsam szívemre az eső.
Nem kínoz a fojtó meleg.
Fénytől voltam folyton beteg.

Borús az ég, s nyugtat a csend.
Már az úton kószán kereng
néhány száraz, rozsdás levél…
– s ettől derű árad belém.


Lao-ce mondja

Az idő nem ellenség
– ahogyan te érzed.
A szorongás ködéből
szabadulj – hidd el:
becsap téged.
A részletek nyűge
széttöri az egészet,
s elmarad a könnyű játék,
s az, amit adhatnál,
a nagylelkű ajándék.


Áriák

Áriázok – ő mondta így, a nagymama,
mikor a varrógép fölé hajolt.
Szépen dalolt népdalt, nótát, operettet
– s készült az új ruha,
s közben gyönyörűen zengett az ária.

Amíg vártam, hogy a ruhát felpróbáljam,
dúdoltam és megzavartam, bár nem nagyon
figyelt arra. Kisvártatva csak megszólalt:
húzz a kútból jó friss vizet,
menjél addig az udvarra!

Ámde kint is csengett-bongott
erős, mégis puha hangja,
s énekeltem véle én is.
Minden, minden áriázott, egész udvar,
kerekes kút, még az ég is.

TARNAI LÁSZLÓ

Ezen a padon

Azt hittem hogy egykönnyen
túl leszek rajta
de bármennyire űzöm magamból
a rémkép hajthatatlan
Sohase ismétlődjön
az a hajnalhasadás
amikor a paneldzsungel fái között
az egyik padon
meztelen csecsemő bőgött minden bizonnyal azért
mert fázott és gyötörte az éhség
Plédet hoztam aztán a didergő pöttömöt
a mentő szirénázva vitte velem együtt
a gyermekklinikára ahol a fehérköpenyesek
tudomásul vették a mindennapi esetet
és köszönték amiért köszönet jár
Visszafelé gyalogolva a paneldzsungel fái közé
morfondíroztam hogy gyakran leányanyák
szabadulnak az újszülöttől
amit a föltehetően tinédzser
félelmében elkövetett
A sok közül talán meg se ismerné a gyerek apját
a szülei söprűvel zavarnák a háztól
mert fölcsináltatta magát
különben is mit kezdjen a gyerekkel
anyatej pólya fityula nélkül
Sajnáltam a csinálomadtát
és a nemtörődöm tinédzsert
hiszen alapjában véve
szeretetre méltók
akár a szűztiszta hajnalhasadás

Azt hittem hogy egykönnyen
túl leszek rajta
de bármennyire űzöm magamból
a rémkép hajthatatlan
Valamelyik düledező otthonban
azt tanácsolták hogy igyekezzek
iksz faluba ipszilon szám alá
mert ott található a kisgyerek
Hozzáfűzték hogy a nevelőszülők
kedvesek barátságosak olyannyira
hogy négy gyerekkel küszködnek
etetik itatják ruházzák őket
egyforma szeretettel
Kettő a sajátjuk a másik két lurkót
az otthontól kérték
Sok mindent lehet kérni a mindenhatótól
ám a jóságos gyakran nem vesz tudomást
a földbe tiportak szenvedéséről
Viaskodik a lelkük gondolatuk
a kisemmizett anyáknak apáknak
ugyanis fillér híján kénytelenek
gondozásba adni a gyermeküket
Az otthon templomba járó nevelői
látják a szerencsétleneket
amint az oltáriszentséggel szemközti padokban
könyörögnek oltalomért
De isten háza se a régi
kietlen akár a pusztaság
A szobrok némák hiányzik a varázsige
az orgonajáték abbamaradt
mint a fölösleges fohászkodás
s a hervadt szegfűk rózsák között
a tömjénfüst nélküli búcsúzás szomorú
azért is mert a szenteltvíztartó üres

Azt hittem, hogy egykönnyen
túl leszek rajta
de bármennyire űzöm magamból
a rémkép hajthatatlan
A Szeged környéki település
községházánál állt meg a busz
Szemben a templom öreg harangjával
a sarkon a kiskocsma ahol pohár bort ittam
s kérdeztem a bennfentesektől
hogy merre találom azt a családot
ahol két otthonbeli gyereket is nevelnek
A jóravalók közül az egyik intett
hogy mutatja hiszen arrafelé megy
Az úton ballagva láttam
hogy virágos falu köveit koptatom
mert mindenütt muskátli nefelejcs rózsa
szegfű tulipán illatozott
A házak előtt két-három meggyfa adja
a fönséges ízű gyümölcsöt
Huszonvalahány éve a tulajdonosok ültették
úgyhogy megtelnek
a szekrények tetejére kerülő dunsztosüvegek

Azt hittem hogy egykönnyen
túl leszek rajta
de bármennyire űzöm magamból
a rémkép hajthatatlan
Kísérőm mutatta hogy itt laknak
akiket keresek
Csöngetésemre nyílt az ajtó
leültettek egy konyhaasztalhoz
aztán odatelepedett négy gyerek
Kérdezte az asszony hogy mi járatban vagyok
s miután megtudta
megsimogatta egyikük fejét
mondván hogy ahol négy ember
elfér egy asztalnál
ott még kettőnek is jut hely
Így együtt hatan boldogok
és a csodálatos érzést senki sem veheti el tőlük
Aztán a régi ismerősömnek
vállára tettem a kezemet
és útnak indultunk

Most már tudom
hogy túl lettem rajta
űztem magamból
majd a rémkép illant
Ismétlődjön a hajnalhasadás
s a paneldzsungel fái között
nem véletlenül
ugyanarra a helyre ültettem
a mosolygó arcú fiút
Kényelembe helyezte magát
aztán kérdezte hogy
mikor és hol ismerkedtünk össze
Halkan válaszoltam
hogy hat éve ezen a padon

NEMES LÁSZLÓ
   
Kaleidoszkóp V.
   
Szeretek turkálni néha íróasztalom legalsó fiókjában, szekrények mélyére szá­műzött, semmiképpen nem odaillő kopott táskákban, málladozó dobozokba zsúfolt régi iratok, fényképek között. Találtam ott, még nem is papíron, hanem egy 6 x 9 centiméteres fémlapon látható dagerrotípiát: fekete bajuszos délceg férfi és darázsderekú fiatalasszony között, széken ül egy öt-hat év körüli kislány – és a kép hátuljába, még ma is eléggé jól elolvasható kézírással belekarcolva a nekik akkor bizonyára szenzációnak érzett fotografálás pontos időpontja: 1882. augusztus 15. délután háromnegyed négy óra. A házaspár kétségtelenül az anyai dédapám és dédanyám, a vézna lábait lóbáló kislány pedig az én – ahogyan ma is emlékezem rá – kövér nagyanyám. Egy másik fénykép, természetesen már papírképen, 1896, a millennium évének nyarán készült: a dajkája karjában ülő csecsemő az édesanyám. Apám orvosegyetemi indexében az első fizika-kollokviumát aláíró tanár neve: báró Eötvös Loránd.
    Lapozgatom néha az én józsefvárosi gimnáziumom nyomtatott Értesítőit is, olvasom a tanulók, a tanárok nevét. A magyar és latin nyelvet és irodalmat tanító osztályfőnökünk, R. B. tanár úr, kiváló, de fanyar, szűkszavú ember volt, kétségtelenül így fejezte ki véleményét a világról. A magyar irodalom oktatásának, a tankönyv megalkuvó szerzője szerint (nyilvánvalóan minisztériumi felettesei utasításának megfelelően) akkor, 1937–38-ban, Ady Endrével kellett befejeződnie. R. B. tanár úr ehhez szóban csak annyit tett hozzá: – A mai magyar irodalom legnagyobb írója pedig, hivatalosan, Herczeg Ferenc. – Majd halkabban dünnyögve: – Ami persze hülyeség.
    A valóságot meghamisító hivatalos adminisztrációtól és statisztikától is viszolygott. Egy alkalommal össze kellett írnia a tanulók szüleinek foglalkozását. Az akkori Józsefváros, a „Nyócker” lakosságának megfelelően volt köztük kereskedő, ipari munkás, pincér, tisztviselő, orvos, ügyvéd, még utcaseprő is. Az osztály legszegényebb tanulója Sz. Sanyi volt. Tiszta, de agyonfoltozott ruhában járt, tudtuk, hogy szüleivel és három testvérével egyszobás pincelakásban lakik. Amikor R. tanár úr az apja foglalkozását kérdezte tőle, azt mondta, hogy képeslapokat árul. – Tehát kereskedő? Vagy kereskedelmi alkalmazott? – Nem – felelte Sanyi –, olcsón megvesz a maga pénzén néhány képeslapot, és azokat adja el az utcán. – Tehát a saját pénzén, vagyis a tőkéjéből veszi – mondta osztályfőnökünk. És beírta a statisztikába: Tőkepénzes.
     O. S., a némettanárunk fáradt öregember volt. Mint megtudtuk, az ország egyik kiváló orientalista tudósa, az 1919-es forradalom idején egyetemi tanárrá nevezték ki, a Tanácsköztársaság megdöntése után leváltották – szerencséjére nem börtönözték be, csak visszahelyezték egyszerű tanárnak, középiskolába. Mi minderről csak később értesültünk, azt tudtuk csak, hogy mérhetetlenül unja a der-die-das oktatását, fásultan ült és olykor, egy-egy feleltetés közben még el is bóbiskolt a katedrán. Mi persze visszaéltünk a türelmével, egy alkalommal például, a németóra előtt vastag krétával a katedra székére írtuk a neve kezdőbetűit – természetesen negatív, fordított alakban –, és jót nevettünk, amikor az óra végén úgy ment ki az osztályteremből, hogy fekete nadrágja ülepén ott virított nagy, fehér betűkkel a monogramja. De ezt is megbocsátotta. Amikor Schiller Polykratesz gyűrűje című költeményét (annak bizonyára csak egy részét – erre mintegy hat és fél évtized távlatából már nem emlékszem pontosan) kellett németül kívülről megtanulnunk, kieszeltük, hogy az osztály legkisebb fiúját, T. Lajost, akinek történetesen vérvörös bozontos haja volt, a katedra mellé húzott nagy, fekete szemetesládába dugjuk – persze úgy, hogy azért levegőt is kapjon. Amikor aztán a vers felmondására kihívott fiú ahhoz a szakaszhoz ér, melyben a zsarnok uralkodó Polykratesz hadvezére elküldi urának legyőzött főellensége levágott fejét, és a küldönc – amint az éppen felelő kitűnő tanuló osztálytársunk németül szavalta: – … nimmt aus einem schwarzen Becken, / Noch blutig, zu der Beiden Schrecken, / Ein wohlbekanntes Haupt empor. (Magyarul, Szabó Lőrinc fordításában: … s mindkettőjük vérrel ijeszti / mert egy jólismert főt emel ki / egy sötét tál leple alól.) – azon nyomban felemeli a sötét szemetesláda fedelét, megmarkolja T. Lajoska arcába lógó vérvörös haját, és nyakig kihúzza „a sötét tál leple alól a jólismert főt”.
    – Bolondok vagytok! – mondta O. S. tanár úr, és elnevette magát. Soha máskor nem láttuk, nem hallottuk a nevetését. Azt hiszem, mások sem.
    Földrajz- és természetrajz tanárunk is látványosan unta nemcsak az iskolát, hanem a nekünk, fiataloknak, akkor minden készülő gyalázat, jogfosztás, életveszedelem ellenére mégiscsak gyönyörűnek tetsző életet is. Nem sokat magyarázott, a soron következő tananyagot rendszerint csak felolvastatta a tankönyvből valamelyikünkkel. A felelésre kiszólított diák tücsköt-bogarat összehordhatott, a tanár úr a katedrán bóbiskolásából csak akkor kapta fel a fejét, ha a folyamatosan beszélő fiú elhallgatott. Három-négy perccel az óra vége előtt az ajtóhoz ment, és abban a pillanatban, amikor megszólalt a csengő, máris kinn volt a folyosón.
    Néhány évvel, vagy talán csak hónapokkal az érettségink után hallottam valakitől, hogy főbe lőtte magát. Tettének oka – betegség, vagy csalódás a szerelemben, csalódás ebben a földi világban, amelynek nem a gyarló emberi, hanem csak a természeti tulajdonságait kellett volna elmagyaráznia nekünk – ez is örökre megfejthetetlen titkom maradt.
    
    Osztályunk negyvennégy tanulója érettségizett 1938 májusában – egy évvel és négy hónappal a második világháború kitörése előtt. A tizedik évi találkozónkon a fiúknak már pontosan csak a fele: huszonkettő volt életben.
    Osztályfőnökünk is meghalt addigra már. Azt a latin mondást azonban megtanultuk tőle, hogy: De me sine me – vagyis: Rólam mások határoznak. De azt is, hogy: Dum spiro, spero! – Míg élek, remélek.
    
    *
    Kedves öreg – akkor nekem még öregnek gondolt – barátom volt Bodó Béla. Amikor 1947 elején, csaknem hét évi kényszerű emigrációmból már nem is olyan nagyon fiatalon hazatérve, végre újságíró gyakornok lehettem, attól is meghatódtam, hogy a szerkesztőségben több más kitűnő zsurnaliszta mellett ő is kollégájává fogadott. Emlékeztem nem egy kitűnő írására, melyeket még gimnazista koromban olvastam a legjobb budapesti lapokban. 1970-ben, hatvanhét éves korában halt meg; szerette, tudta is élvezni az életet, pedig nem mindig volt könnyű sora: a háború alatt az „alsóbbrendű elemek” megalázó, keserves munkaszolgálata, 1953-ban pedig a „szocializmust építő” Magyarország féléves börtöne jutott osztályrészéül. Sztálin halálának másnapján a Népszavában a következő, vastag betűkkel szedett cím jelent meg: „A magyar nép mélységes megrendeléssel fogadta a megrázó hírt, hogy a nagy Sztálin nincs többé.” Rákosi tombolt, a „bűnös” példás megbüntetését követelte. A lap olvasószerkesztője azon az estén Bodó Béla volt. A rendőri nyomozás megállapította, hogy amikor Bodó este, a szerkesztőségben elolvasta és a nyomdába küldte a gépelt kéziratot, a papíron a „megrendeléssel” helyett még a cikkíró eredeti, helyes „megrendüléssel” szava állott. Tehát a nyomdában valamelyik szedő szándékosan vagy talán csak véletlenül cserélt ki egy betűt. (Az ilyen véletlenre mondják az újságírók meg a nyomdászok, hogy „a nyomda ördöge” lépett munkába.) A bíróság, felsőbb parancsra, mégis Bodó Bélát ítélte el: miért nem olvasta el éjszaka a nyomdában újra a már kinyomtatott újság első példányát is. Kieszeltek erre a célra egy új paragrafust is: „Gondatlanságból elkövetett izgatás.”
    A börtön után – megromlott egészséggel ugyan, de rendületlenül dolgozott tovább, újságírói, szerkesztői munkája mellett számos könyvet is írt.
    Amikor meghalt, özvegye a feleségemet – az azóta ugyancsak elhunyt írót: Fehér Klárát – kérte meg, hogy írjon róla nekrológot, méghozzá abba a népszerű hetilapba, amelynek főszerkesztője Béla régi kollégája és barátja volt.
    Klára búcsúztató cikkében megírta, hogy Bodó Béláról többnyire csak azt tudják, nemcsak kitűnő újságíró volt, hanem a roppant népszerűvé lett gyermekkönyvek, a Brumi-sorozat: Brumi Mackóvárosban, Brumi mint detektív, Brumi az iskolában meg a többiek szerzője is. Arról viszont kevés szó esik, hogy felnőtteknek szóló könyvei, különösen a háború éveiben emberséget, jellemet próbára tevő megalázó munkaszolgálatról írt Káin visszatért című novelláskötete olyan remekmű, amelyet (és ez nemcsak Bodó Bélára, hanem oly sok más magyar íróra is vonatkozik), ha szerzője nem magyarul, hanem német, angol, francia, orosz, spanyol vagy más világnyelven írta volna, most Vercors, André Schwarz-Bart, Jorge Semprun vagy a többi nagy, antifasiszta író művei mellett tartanák számon.
    A hetilap megjelenése után elolvastuk a megjelent nekrológot, ez az utolsó, a Bodó Béla novelláskötetéről írt bekezdés kimaradt belőle. Klára felháborodottan hívta fel a lap főszerkesztőjét. – Én húztam ki a cikkből – mondta a telefonba Bodó Béla egykori jóbarátja. – Hogyan merészelted… a megkérdezésem nélkül…
    – Miért? Ha megkérdezem, hozzájárultál volna?
    – Természetesen: nem! – felelte Klára.
    – Na, látod! – felelte a főszerkesztő. És még azt is hozzátette: – Tanuld meg, drágám – így mondta: „drágám” –, a halálban is van protokoll!
    
    *
    Szabad-e, lehet-e korlátozni, megszigorítani a fegyverviselési engedélyeket? Politikusok, pszichológusok közt folynak vég nélküli viták, miközben Amerikától hazánkig egyetemek, iskolák – finoman szólva – deviáns diákjai és egyéb, a kezükbe került fegyver bűvös, társadalom fölötti hatalmába beleőrült egyének tervezik és követik el tömeggyilkosságaikat. Triggerhappy-nek nevezik az angolok (a trigger szó a lőfegyver ravaszát jelenti) azokat, akiknek boldogság – szinte kielégülés – a fegyver elsütése.
    
    *
    A húsvéti vakációt elemi iskolás koromban rendszerint a nagyszüleimnél töltöttem. Még most is jól emlékszem a nagy, földszintes házra, a zöld spalettákkal elsötétített hűs szobákra, a mennyezetet tartó barna gerendákra és az almaillatra, ami az egész lakást, az egész vakációt betöltötte. A szekrény tetején sorakoztak az almák: jonatánok, aranyranettek, a konyhában, a rőzsével fűtött hatalmas tűzhelyen is minden este alma sült. És emlékszem az udvarra, a pesti gyerek számára millió csodát rejtő világra: trágyadomb, tyúkok, kakasok, istálló, lovak, tehenek, frissen fejt meleg, habzó tej, kerekes kút – még az illemhely deszkabódéja is szenzáció volt! S az udvar mögött a patak partjáig nyúló hosszú kert, lugasaival, rengeteg gyümölcsfával; oldalt égbe nyúló jegenyék szegélyezték, lenn, a vízparton hatalmas szomorúfűz őrködött – ez volt az őserdő, a dzsungel, a préri és a szavannák, Afrika vadászterületei és Alaszka, ahol aranyat ásnak, és mi, fiúk indiánok voltunk és sarkkutatók és hajótörött kalózok a Kincses-szigeten, és pandúrok és Rózsa Sándor betyárjai.
    Ott jutott eszembe a pisztoly. Akkor éppen rabló-pandúrt játszottunk, botokkal tüzeltünk egymásra. – Piff-puff! – kiabáltuk a bokrok és a veteményes ágyások mögül. Apám még a télen is mesélt nekem odahaza arról, hogy a háború vége felé járványorvosnak küldték ki eldugott, kis hegyi falvakba; kapott akkor egy pisztolyt is, hogy védekezhessen, ha útközben megtámadnák valahol. Aztán már hamarosan vége lett mindennek, ő hazafelé tartott, arra utazott, ahol a szülei laktak, vagyis a nagyapámék, és ott érte a románok bevonulása. Plakátokon szólították fel a lakosságot, hogy azonnal szolgáltassanak be minden lőfegyvert, ő azonban sajnálta azt a szép, gyöngyháznyelű pisztolyát, kiment a kert végébe és az egyik diófa mély odvába dobta a töltött fegyvert.
    – Akartok egy igazi pisztolyt? – kérdeztem a fiúktól.
    Volt vagy fél tucat óriási diófa a kertben. Vizsgáltuk, kopogtattuk őket.
    – Itt egy nagy üreg! – kiáltotta Béla, a pandúrkapitány. Villámgyorsan felkapaszkodott az alsó ágakra, és félig lefelé függve nyúlt bele a fa odvába. Sűrű pókhálók, rothadt levelek, por és szemét között kotorászott, vállig dugta be a karját. – Van itt valami… érzek valamit!
    Majd diadalmasan kirántott egy csupa rozsda, töredezett gyöngyháznyelű pisztolyt.
    – Add ide – mondtam.
    De Béla már ott állt előttem, rám szögezte a fegyvert: – Add meg magad!
    – Ne hülyéskedj – mondtam. – Meg van töltve.
    Béla kirántotta a kezemből a botot és rátaposott. – Add meg magad, vagy lövök!
    A vézna, rövidnadrágos kisfiú egyszerre egy fejjel megnőtt, ártatlan barna szemében vad zöld és piros fények villództak, még a hangja sem az ő megszokott gyerekhangja volt, hanem valami éles, torz ordítás.
    Én meg rádöbbentem, hogy Béla most tényleg rám tudna lőni, mert csak azt érzi, hogy a fegyverrel élet-halál ura lett, hatalmas és erős, mint az Isten, és megkövetelheti, hogy engedelmeskedjenek neki.
    – Megadom magam – mondtam.
    A pisztoly egyébként úgy be volt rozsdásodva, hogy nem lehetett elsütni.  
    
   

Szeretettel köszöntjük a költőt 70. születésnapján

SZARKA ISTVÁN

Panelproli

E panelprolit a médiasztár oly
garatszűkítő undorral, oly
elmebénító gyűlölettel
röffentette a világra, hogy
tüstént s fenékig megnyílt előttem
a szörnyeteg szó, meg a döbbenet:
hogyan születhetett.
Emészthetetlen.
Hány éve már, hogy vigasztalan
óráiban fölöklendi a lélek!

Szárnyunk,
tarts meg minket az undor, a gyűlölet
világai fölött, hogy
méltók maradjunk, s alkalmasak.


Arany Jánosnak

„Riadó kürtön át”

Tallózom, mint a velszi istenadta,
mint a nagyapám Gabonáspusztán
százszor számba vett kepéi közt –
messze innen udvari bárdok
tenyésznek bélelt páholyokban,
odvas katedrán s mennybeli házban
s díjesőben csak listáznak buzgalommal,
álmomban angol Edvárd elé
idéznek (fészkes fenét), ám a máglya
– hatezer épp – nem gyúl, mert képletes még,
akár a vélt kürt, mely kihuny majd a lelki
fülben, királyi elme végső szikráival,
csak a dal, csak a dal marad, mert
így-úgy mind elmegyünk majd.

Csatatéridő
A Szörnyeteg? Dúl. Országaink meg én
pusztulunk tova tűzvészes egén,
a döglött vizeken, a kizsarolt szárazokon.
Világvirágom, csatatéridő,
sikoltsd el, mi az okom
a rettegésre! Döbbenj rá, vajon ki Ő?
S haláltusája halálos csapásait
túlélni mily tett, mely gondolat segít.
Csak mert muszáj
Varga Rudolfnak

Mosolyodj el: ez nem megy nélkülünk.

Tudd, hidd, mondd
velem, velünk tovább,
hogy a bűn övék,
a bűnhődés miénk
a kezdetektől, hogy minden emberi jó
mégis tőlünk van itten, a sorsunk pedig
bizony valami más,
nem, nem a rém
s nem, nem az ő civódó gengjei

és földerengő közeljövőben
jussunkat, a világot
előre menekítjük
a mi sok kis hazánkba,
csak mert muszáj

s mert bármi áron nem szabad már,
hatalmas kedvünk összevárjuk
s jó helyről, jó időben
szökellünk föl a következő
kísérlet felé:

tudd, hidd, mondd
velem, velünk tovább.
Figyelj.
Vigyázz.

ÁGAI ÁGNES

Hangulatjelentés

Lengek, mint keréken
egy vidámnak
nem nevezhető parkban.
Fel-le, fel-le,
toronymagasan, pincemélyen,
duzzadásig tervvel, ötlettel,
készséggel, buzgalommal.
Majd csüggedten legyintek egyet:
az ördög vigye az egészet!
Zuhanok, nem, inkább potyogok
nem szakadékba,
csak furcsa, kis vacak gödörbe.
Felmérem az utat
s a kiúttalanságot,
a kátyúkat, a zökkenőket,
szétszórt szavak és
felhorzsolt sebeim sokaságát.
Aztán rám nevet a napfény,
látom, kis piros
virágot hajtott a kaktusz,
felhangzik a Solveig-szonáta,
megszólal a telefon: hívnak.
Éhes leszek, korog a gyomrom,
szám kiszáradt: hamar egy kávét,
és felbizsereg bennem az élet,
fütyörészve nekiesek a papírnak,
hogy mindezt
tudassam a világgal.


Magyarán

Kimondom magyarán.
De mi van magyarán?
Magyar ember magyarán beszél.
Magyarán: szókimondón.
Kimondja a szót.
A kimondott szó egyértelmű.
Ha nincs értelme, akkor is.
A ki nem mondott szó: beleegyezés,
beletörődés, belenyugvás.
Ne szólj szám.
Mert ha szólsz, agyonütnek
vagy félreértenek.

A költő a kimondott szóval él.
A leírt szó kimondott gondolat.
Leírja magyarán.
Ami a szívén, az a tollán.
Szóból ért az ember.
Már ha ért belőle.
Vannak korok, mikor
a hallgatás is beszéd.
A ki nem mondott szavak
sokat mondanak.
Cum tacent, clamant.
Ezek az ordító hallgatások.

A költő nem hallgathat.
Néma költőnek
népe sem érti szavát.
Neki szólnia kell!
Ő belehal, ha nem szólhat,
magyarán: beledöglik.

POLGÁR VERONIKA

Közös magány
   
1.
Anday Jánosné sz. Váradi Gizella, hosszú szenvedés után, 73 éves korában örök magányába csendesen és végérvényesen elvonult.
Szűk családi körben, december 14-én, eltemette fia, János. Minden külön értesítés helyett.
    
2.
Csak hárman mentünk el a temetésre. Feleségem, kisfiam és én. A pap rövid beszédet mondott, a kántor két-három éneket rutinból elénekelt, és aztán elindultunk a sírhely felé. Feleségem kezében fehér rózsákból készített koszorú, fiam kezében egy szál fehér orgona, a kabátzsebemben pedig egy játékautó, egy piros Peugeot.
    A sírásók hamar elhantolták, gyakorlott mozdulatokkal beszúrták a puha földbe a fakeresztet, levették sapkájukat és fejet hajtottak. Mialatt elhelyeztük gyászunk fehér virágait az apró földhalmon, kétszer is elolvastam: ANDAY JÁNOSNÉ 1936–2009. Csak én tudtam, hogy az egész nem igaz, mert anyám, s itt e helyen csak Anday Jánosné, 1969-ben, 33 éves korában halt meg. Benyúltam a zsebembe és kivettem a piros játékautót. Egy pillanatig elnéztem, hogy milyen apró a meglett férfikézben. Rátettem a fehér virágokra, melyeken úgy virított, mint valami vércsepp. Még akkor is láttam közös magányunk örök jelképét, amikor a kis út végére érve hátrafordultam és búcsúzóul visszanéztem.
    A lassan eleredő ónos eső úgy folyt végig arcomon, ahogy a könnyeim folytak akkor… Gyerekkorom sós és tiszta könnyei. A felnőtt férfikönnyeknek más ízük van. De most nem éreztem, mert lemosták az egyre sűrűbben hulló esőcseppek.
    
3.
Akkor már két éve csak mi ketten éltünk együtt anyámmal az egyszerűen berendezett, óbudai, alacsony, kis ház kétszobás lakásában. Négyéves voltam, amikor apám jó munkája jutalmaként a vállalat által szervezett háromnapos autóbuszos bécsi városnéző kirándulásra ment. Anyám boldogan csomagolt, és képzeletében annyi ábránd keringett arról, a megközelíthetetlen, vaskerítéssel lezárt határ túlsó oldalán levő másik világról, hogy kicsordult gondolatai, mint megannyi színes pillangó repkedtek, és az apró szoba hirtelen olyan lett, mint egy virágos, tavaszi rét. Simogatta apám borostás arcát, és miközben csókokkal borította el, százszor ismételte, hogy mindent jól nézzen meg, készítsen sok fényképet, hogy mindenről pontosan tudjon majd itthon mesélni és akkor az olyan lesz, mintha ő is vele lett volna. És csomagolt neki szendvicseket, és kolbászt is tett a táskába, hogy ne kelljen sokat költeni, és a kevéske napidíjból spóroljon, mert közeleg Janika, vagyis az én születésnapom, és milyen jó lenne, ha a gyerek megkaphatná azt a kis piros autót, amit annyira, de annyira szeretne.
    Együtt kísértük ki anyámmal vasárnap reggel a gyárhoz, ahol már várta őket az autóbusz. Apám felkapott, nagyokat cuppantott az arcomra, anyámat hosszan és szorosan magához ölelte. Zsebkendővel integettünk, amikor elindult a vajszínű Ikarus. A kipufogógáz kék füstje beborította az utca végét, és mi nem láttunk semmit sem, csak a motor hangja hallatszott, amikor bekanyarodtak a második saroknál. De mi még akkor is integettünk és én cérnavékony hangon kiabáltam bele a kék füstfelhőbe, hogy: Apa!
    Kedd este, ismét a gyár elé mentünk anyámmal és vártuk az autóbuszt. Izgatottak voltunk mindketten.
    Elsőnek a párttitkár ugrott ki a buszajtón, és lángvörös fejjel ordította anyám arcába: – Anday elvtárs nem jött vissza! Két órán keresztül vártuk a megbeszélt találkozóhelyen. Maga biztosan tudta, hogy le fog lépni!
    A többire nem emlékszem, csak arra, hogy anyámat egy padra ültették és legyezték, meg valami pálinkafélével itatták. Aztán szétszéledt mindenki és én ott ültem anyám mellett a padon, aki csak nézett maga elé üveges tekintettel és folyamatosan mondta magának: – Nem igaz… Nem igaz… Nem igaz…
    Nem tudom, hogyan értünk haza. Anyámat alig vitte a lába és éreztem, hogy néha csaknem összeroppanok alatta, amikor meg-megrogyva rám dőlt.
    Három nap alatt megőszült, és arca olyan áttetszővé vált, hogy szeme körül az apró hajszálerek kékje finom pókhálóként áttűnt. Éveken át nagyon sok éjszaka hallottam, ahogy nyüszítve, vinnyogva sír, mint valami állat a téli erdők fekete, mindent elnyelő, éhes magányában. Ilyenkor arra gondoltam, hogy farkasok járnak az ablakunk alatt, és a fejemre húztam a paplant, de még úgy is bekúszott a fülembe a mérhetetlen fájdalom szülte, virradatig tartó szenvedés hangja és csak akkor csendesedett el, amikor valamelyikünk az álomtalan alvás feneketlen gödrébe betaszította önmagát.
    A magány beszivárgott minden ajtórésen és ablaknyíláson, és mint a víz, kitöltött minden rendelkezésre álló teret. Magányt leheltek a lassan sárgára kopott falaink, és ez csak fokozódott, amikor a vasárnapi ebédhez anyám a virágos abroszt tette fel és három személynek terített. Szótlanul ettünk, és én magam elé néztem mindvégig, hogy ne kelljen látnom azt az üres tányért. Ebéd után anyám mindhárom terítéket leszedte és el is mosta.
    Kevéske pénzen éltünk, a vaskályhában alig égett a rossz minőségű brikett, és a kemény téli hónapokban néha jégvirágos lett reggelre az ablak. Olyankor odaálltam és vékonyka ujjaimmal három nagy ákombákom betűt dörzsöltem a hideg üvegre: APA. Anyám nem szólt semmit, csak nézte a jégbe kapart gyermekvágyat. És éjszaka megint hallottam a párnába fojtott zokogást, a nyüszítést és hajnal felé a megadás apró hüppögéseit.
    Egyik alkalommal anyám némán állt mögöttem, majd néhány perc múlva elkezdte lehelni a fagyott ablaktáblát, lekaparta az utolsó két betűt és helyette odatette UTÓ. Így lett APÁ-ból AUTÓ. Ez a szó előhívta bennem újra azt a sosem feledhető kedd estét, amikor apát vártuk a gyár előtt és a szívem úgy vert, amikor bekanyarodott a busz az utca sarkán, hogy egész beleremegtem. De a reményt is felcsillantotta bennem, hogy hátha anyám tud valamit, és így akarja értésemre hozni, hogy apa mégiscsak hazajön. De apa nem jött.
    Másnap reggel az ágyam mellett ott állt egy kis piros játékautó. Sosem tudtam meg, hogy honnan teremtette elő. Pont ilyenre vágytam. A kis piros Peugeot mindkettőnk számára azt az embert jelentette, akit szerettünk, a magunkénak gondoltuk, és aki sosem volt a mienk. Mi mégis visszavártuk. De soha többé nem jött.
    
4.
Autóm – egy piros Peugeot – várt minket a temető bejáratánál. Ázottan és szó nélkül beültünk. Párás volt minden ablak, nem láttam ki. Elindítottam a fűtést. A fiam melletti ablakon nagy, gyerek írta betűkkel egy szót olvastam ki: APA.
Ahogy melegedett az utastér levegője, az ablakra írt három betű lassan elhalványodott, majd végleg eltűnt. Éppúgy, mint anyámmal közös magányba zárt, szomorú gyermekkorom fájdalmas emléke.

VARGA RUDOLF

Ne légy!

Dohos
pinceodúkból, putrikból,
hajléktalanszállók homályából
másznak elő a rögeszmés
szavak, elgáncsolnak,
hátamra ugrálnak,
körbevesznek, bekerítenek, torkon
vágnak, megszurkálnak,
meg
mit tudom én, velem
még
mi a francot
csinálnak.
Ne légy szívbajos!
köhögik,
őrizd meg nyugalmad!
itt már sem
sírni, sem megdögleni,
sem, sem,
sem
feltámadni
nem érdemes.


Biccent, belém karol

Utcasarkon
vár jövőbeli
tévedésem, biccent,
belém karol, együtt
slattyogunk kávézni, önkiszolgálóba
ugrunk rekesz sört, meg
valami rágcsálnivalót
vásálni, sóhajtásaink
hídja alatt unottan
pókerezünk, egymásnak
sima szájjal
hazudozunk, aztán moziba
megyünk
egy jót
durmolni.


Kis robbanások

Kis
robbanások, önbecsapások,
földhözkoppanások, acsarkodások,
vacogásom homályos
szegletén az ereszkedő
semmire gondolok
amikor sorra,
sorra agyoncsapom
rögeszméimet, törött
tükrök babonás
baljóslatán kézitusával
védem szebbik magamat
attól,
attól
a
másikamtól,
védem
zuhanó
lift csapdájában, parázslóhamvadó
havazásom katlanában,
komfortos poklomban,
hol a megszakadt
végtelen gravitál.
Viszonylag
jól kitalált, jól talált ki
a
vicceskedvűrejtvénykészítő,
de
lehet, lehet,
fordítva kötött be, s egy kicsit
nagyon túlkomplikált,
amikor,
amikor valami lélekfélével
is
megvert,
megvert, megáldott.


Julianna

Karámból szökött
szabadcsikókedvem
nem állta az istállószagot,
éjszakánként fekete felhők közt
kóborolt, pusztában aludt,
pocsolyákból ivott,
nem bírta a zablát, kötőféket, ostort,
inkább ázott-fázott,
éhezett, amíg egy nap
tévelyegve vágtázó létem eltévedt,
eltévedt, s akkor
a
Jupiternek szentelt, ragyogó
angyal pillantásával
megigézett, szelíden
megmarkolta sörényem,
gémeskútjának korlátjához
vezetett, kunkötéssel
erősen megkötözött,
megitatott, megetetett,
szívveréséből épült hajlékába,
leheletébe az én szerelmetes
csillagom
engemet illendőn
beengedett.

TABÁK ANDRÁS

(Egy kis collie-ra)

Éppen egy éve, hogy meghalt,
de nem szűnik hiánya.
Éjenként vakkantására
riadok máig is még.

BALLAI LÁSZLÓ
   
Kiss
   
Most már vehetünk egy új Smartot, fiam – tért haza örömmel a piacról Kissné. – Csak tizennyolcezer forintba kerül.
    – Tizennyolcezer? Egy Smart? – hüledezett Kiss.
    – Hát havi tizennyolc.
    – Hány havi?
    – Azt már nem néztem.
    Kissnének, ha féltékeny természetű lett volna, legfeljebb csak az autókra kellett volna haragudnia. A férje nem karcsú bokájú fiatal lányok után hajolgatott, mikor együtt sétáltak, hanem az autókért lelkesedett, különösen a Mercedesekért:
    – Odanézz, egy Mercedes, 90-es évjárat, 2500-as turbó dízel. Ez aztán autó.
    – Hihetetlen! Már azt hittem, soha nem fogok ilyet látni, és most itt állok előtte. Egy ötven éves Mercedes 300-as, SLI. Ez aztán a sportkocsi!
    – Ez pedig a legkisebb Merci, a Smart. Fele akkora, mint a többi autó. De azért ez kétszer annyit tud!
    Kissnek tíz éve sikerült megszereznie a hivatásos jogosítványt. Fel is vették a Tesco áruházhoz – kocsikísérőnek. Áruszállításkor ő kezelte a plató emelőjét, ő rendezte el a raklapokat vagy ládákat, a telephelyen ő dolgozott a targoncás keze alá.
    – Ehhez miért kell hivatásos jogosítvány? – kérdezgette a főnökét.
    – Ha a sofőrrel történik valami, neked kell visszahoznod a kocsit.
    – De hát akkor tulajdonképpen én is sofőr vagyok.
    – Tulajdonképpen igen.
    Azonban hazafelé utazva a vállalati buszról átszállva a metróra, majd a Váci úttól a Babér utcai lakásig talpalva számtalanszor elismételte magában: „Mégsem vagyok sofőr. Velem végeztetik a trógermunkát. És még egy autóm sincs, mint az úrvezetőknek.”
    Kiss gyermekkora óta bújta az autós magazinokat. Csillogó-villogó gépcsodák bűvöletében élt, amelyek éppen legördültek a futószalagról, és még egy porszem sem volt a karosszériájukon, felnyitott motorháztetejük ezüstösen csillogó, tiszta hengerfejek, injektorok és hűtők világába engedett felejthetetlen bepillantást. Kiss tehát el sem tudta képzelni, hogy ne új autót vásároljon. Pedig amikor megházasodott, felesége gyakran unszolta, hogy vegyenek már egy használt kocsit, mert: – Minden barátunknak van már egy tragacsa.
    – Egy sofőr autó nélkül kijön a gyakorlatból.
    – Azt szeretném, ha nem kellene annyit kutyagolnunk.
    – Igen, én még nálad is jobban szeretnék egy autót, szívem – felelte mindig Kiss. – Elhiheted. Hivatásos jogosítványú ember vagyok, és csak várok. Várom, hogy hivatalból beültessenek egy teherautó volánja mögé. Ez esetben mindegy, milyen állapotú a jármű, hisz munkaeszköz. De még ennél is jobban várom, hogy legyen egy saját kocsim. Hanem az csak vadonatúj lehet. Semmi horpadás, semmi karcolás az előző tulajtól. Nem is beszélve azokról a disznóságokról, amiket a használt autókkal csinálnak. Visszapörgetik a kilométerórát, megpiszkálják a kuplung- meg a fékbowdent, hogy azt hidd, egészen újszerű a járgány. Nem, kedves, ha nekünk autónk lesz, az csakis új lehet! Amelyet én járatok be. Amelynek a karosszériáját én polírozom fel. És amely hat év múlva is úgy fog kinézni, mintha csak most gördült volna le a futószalagról. Mert megmondta Henry Ford: „A legjobb autó az új autó.”
    – És mikor lesz nekünk ilyen „legjobb autónk”? – kérdezte Kissné.
    – Nem tudom. Nincs rá pénzünk.
    Valóban – mivel Kissné, az állástalan varrónő is keveset keresett a szomszédoknak végzett ruhaigazításokkal-felhajtásokkal –, minden pénzük a kis szobakonyhás lakásra ment el, amelyet nagy nehezen megvásároltak az önkormányzattól. Azután a szobából leválasztottak egy fürdőhelyiséget, amelyben elfért egy zuhanyfülke és egy vécé. Évek múltán tudták csak úgy-ahogy felújítani a konyhát, majd kicserélni benne a FÉG-gáztűzhelyet és a Szaratov-hűtőt. Hanem Kisst váratlanul sofőrnek osztották be, a fizetése pedig jócskán megemelkedett. Most már könnyebben éltek. Még félre is tudtak tenni harmincezer forintot havonta.
    – Hol láttad azt a Smartot? – kérdezte Kiss.
    – Ott a Duna Plazában, a Váci úti főbejárattól mindjárt jobbra.
    Kiss lerohant a bevásárlóközpontba. Fejcsóválva jött haza.
    – Édes szívem – mondta. – Hát nem Smart az, hanem Spark, és nem Mercedes, hanem Chevrolet.
    – Hát? Az amerikai elnök is azzal jár.
    Ezen Kiss elgondolkozott.
    – De tényleg havi tizennyolcezer – mondta. – Felírtam az autószalon címét. Itt van a Váci úton.
    – Nézzük meg – indítványozta a felesége.
    Az a Spark azonban nagyon kicsinek bizonyult.
    – Második autónak lesz? – kérdezte a kereskedő.
    – Nem – felelte Kissné elpirulva.
    – Akkor talán ajánlanám az Aveót. Az nagyobb, és arra is vonatkozik a kedvezmény. Havi huszonkettőből kijön. Extrákkal. Metálfényezéssel és légkondicionálóval.
    – Ó – ájuldozott Kissné. – Vegyük meg, fiam.
    – Gondolod, édes szívem? – kérdezte Kiss bizonytalanul.
    – Hát ennyiért?
    – Az akció része, hogy az önrészt félmillió forint összegben a szalon állja – mondta a kereskedő.
    – Pontosan hogy érti ezt? – kérdezte Kiss.
    – Önöknek egy fillért sem kell fizetniük ahhoz, hogy felvehessék a száz hónapos hitelt.
    – Száz hónapos hitel?
    – Igen, svájci frank alapú, azért ilyen kedvező. Az első harminchárom hónapban havi huszonkétezret kell fizetni, a harmincegyediktől viszont negyvennégyezret.
    – De a negyvennégyezer már sok – vetette ellen Kiss.
    – Ugyan, fiam, mikor lesz az még? Három év múlva. Addigra magasabb lesz a fizetésed is.
    Pár nap múlva a szomszédok a csodájára jártak az ezüstmetál, légkondicionált Chevrolet Aveónak. Kiss minden szabadidejében féltő gonddal tisztogatta. Esti tévénézés közben is rá-ránézett. Hétvégeken Kissék kirándulni mentek vele. A júliusi forróságban jó szolgálatot tett a légkondicionáló. De az első havi fizetőrészlet huszonnégyezer forintról érkezett. Kiss bement az autószalonba.
    – Kérem, ez devizaalapú hitel, az árfolyam mindig változik – mondta a kereskedő.
    – Kevesebb is lehet a részlet? – kérdezte Kiss.
    – Kevesebb is lehet.
    Kiss megnyugodott. A következő havi részlet csak huszonháromezer forint volt.
    – Lehet, hogy a végén csak tizennyolcat kell fizetnünk – lelkendezett.
    A havi részlet ezer forintos tartományon belül ingadozott. Egyszer huszonegyezer alá is csökkent. Kissék boldogok voltak. Amikor a híradó beszámolt a pénzügyi válságról, Kissné így szólt: – Látod fiam, mi aztán kedvező hitelt vettünk fel.
    Hanem amikor a havi részlet huszonhatezer forint lett, Kiss dühösen rohant be az autószalonba.
    – Bocsásson meg, uram, de mi már nem állunk jogviszonyban egymással – mondta a kereskedő a vállát vonogatva.
    – Hogyhogy nem állunk jogviszonyban?
    – Hát úgy, hogy a leasing cég kifizette a kocsi árát, ön neki tartozik. Ott érdeklődjön.
    A leasing cég munkatársa mosolyogva elmagyarázta Kissnek, hogy az árfolyamváltozás miatt magasabb lett az árfolyamszorzó, tehát minden rendben van. És ugyanígy rendben volt minden – legalábbis a finanszírozó részéről –, amikor másfél év után a havi részlet már harmincezer forintra rúgott. És akkor még ott volt a kötelező biztosítás és a CASCO. Kissék minden megtakarított pénze elment az autóra. Kiss kezdte ellenséges szemmel méregetni a kis Chevrolet-ét. Már csak havonta törölgette le ímmel-ámmal. Nem is nagyon használták, mert a benzinen tudtak valamit spórolni.
    – Ne izgulj, fiam – mondta a felesége –, az új kormány megígérte, hogy segít a devizahiteleseken.
    Peregtek a hónapok. A harmincötödikben azután megérkezett a számla: hatvanezer forintról. Kisst viszont elbocsátották az állásából. Nem tudtak fizetni. Kiss dühében neki akart rontani a kocsinak egy kalapáccsal, a felesége alig bírta lecsillapítani.
    – Legyen eszed – könyörgött. – Ha összetöröd, még a kárt is ki kell fizetnünk!
    Azután elkezdtek jönni a felszólító levelek, végül a leasing társaság képviselői elvitték a Chevrolet-et. Kiss a kocsi után nézett az ablakból, majd amikor az eltűnt a sarkon, felzokogott.
    – Miért? Miért? – bugyborékoltak fel torkából a hangok. – Úgy szerettem, mintha egy Mercedes lett volna.
    A felesége megölelte.
    – Most már legalább vége van – mondta.
    De nem volt vége. Nem sokkal ezután újabb levél érkezett a leasing cégtől, amelyben tájékoztatták Kisst, hogy a gépjárművet másfél millió forintért sikerült értékesíteni, és felszólították, hogy a még fennálló kétmillió forint tartozását tizenöt napon belül fizesse be, különben azt jogi úton érvényesítik. Kiss tajtékozva rohangált fel-alá a lakásban.
    – Majd én elintézem – mondta Kissné.
    Besütötte a haját, kisminkelte magát, felvette a Chanel minta után varrott szövetkosztümjét, lábára üvegszálas harisnyát és körömcipőt húzott, azzal elment a leasing céghez.
    – Miben állhatok a szolgálatára, kedves hölgyem? – kérdezte sugározva a  cég munkatársa.
    Kissné elé tette a felszólító levelet. A férfi átfutotta az iratot.
    – Fizetni tetszik? – kérdezte.
    – Kérem, mi a jelenlegi kormányra szavaztunk – jelentette ki Kissné.
    – Igen?
    – A híradóban azt mondták, hogy a kormány átvállalta a devizahitelesek terheit.
    A munkatárs tekintete elidőzött az asszony kosztümjének kerek nyakkivágásába illesztett rózsás masnin. – Hát kérem, minket még nem értesítettek.
    – Nem? Hát akkor miért mondták? Minden híradóban bemondják.
    – Sajnálom asszonyom. Jobb lesz, ha addig is fizetnek, amíg a kormány nem intézkedik.
    Néhány hónap múltán megjött a fizetési meghagyás kétmillió forintról, annak kamatairól és a közjegyzői eljárás költségéről. Azután már a végrehajtótól érkezett egy felszólítás az előzőekről, plusz a végrehajtói díjról. Zárolták a bankszámlájukat. Végül megjelent a végrehajtó.
    – De hát mit tud innen elvinni? – kiabált Kiss. – Hát nincs itt semmi.
    A végrehajtó lefoglalta a gáztűzhelyet, a hűtőt, a mosógépet, a nagymamától örökölt Zsolnai-porcelánkészletet és diófa ruhásszekrényt, valamint Kissné ékszereit.
    – De most már rendben vagyunk, ugye? – ragadta vállon a végrehajtót Kiss.
    – Kérem, ne ráncigáljon, mert legközelebb rendőri kísérettel jövök.
    – Legközelebb? Meg ne lássam magát többé!
    – Csak nem képzeli az úr, hogy a most lefoglalt tárgyak értéke fedezi a hátralékos összeget és a végrehajtás költségeit?
    – Hát mit érnek ezek a tárgyak?
    – Alig hiszem – és ezt kérem, ne tekintse hivatalos közlésnek –, hogy a tartozás egyharmadánál többet rendezni lehetne belőlük.
    – És a kétharmadot miből készül rendezni?
    – Hátravan még a lakás.
    Kiss olyat cselekedett, amilyet még soha. Elment a kocsmába és leitta magát a sárga földig. Amikor már úszni kezdett előtte a sörtorony, a csapos és a söntéspolcon sorakozó üvegek, hozzálépett egy tagbaszakadt, fekete egyenruhába öltözött, Bocskai-sapkás alak.
    – Mi bajod? – kérdezte.
    Kiss akadozó nyelvvel elmesélte neki, ami eszébe jutott élete utolsó három és fél esztendejéből. Amikor a végrehajtóhoz ért, dühödten hadonászni kezdett az öklével.
    A fekete egyenruhás megértően bólogatott, és Kiss vállára tette lapátkezét.
    – Köztünk a helyed, testvér – mondta. – Mi majd elbánunk ezekkel a rohadt zsidókkal.

SZABADI KATALIN

Ballada az ispotályi betegről

Elbukunk a világ küszöbén,
Fejetlen madarak vergődő szárnyaként
Mutat a felvillanó napfény-vaku

A háttérben
Az ocsmány kövön
Csoszognak az elkárhozottak

Ó, mondd, mi mind
Miért estünk alá
Megannyi megfáradt viharmadár?!

Testünkben hibás vezetékek,
Siváran ballagnak az erekben vérlemezkéink

Induló, himnusz, vagy zsoltár
Vagy zsolozsma, vagy szikár káromkodás
Vagy csak a koldulók dala menti meg
Pusztuló, omló, szegény testünket?

A kegyetlen valón
Nem enyhít semmi sem?
Ez így nem igaz
Így nem létezik semmi
Ennyire csupaszon, nyersen, véresen
Semmi nem igaz
Még az sem az, ami tényleg az

Mert nem lehet bábozatlan
Balzsamtalan
Hűsítetlen
Csillapítatlan
Vigasztalan
Ennyi és ekkora fájdalom
Csak ha
A szó után
Kong
S dobog a némaság
Így pusztán
Mint leperzselt, lenyúzott haszonállat
Vagy tisztán, sterilen,
Ahogy a haláltáborok klórmeszes corpusai
Úgy vonaglik félig élve még
Megbomlott aggyal
Biztosan tudván, hogy itt a vég
Az ispotályi beteg

Ki kimondva, leírva
Pofába vágva beteg
S az is zeng,
Mint gyilkolásra hívó induló:
Menthetetlen
S mint lábatlan csirke a többi elől
Vagy elítélt katona a vesszősoron
Úgy remeg, fut
Mert a jól működő, ép hússzerkezet
Ki még használható, torol
Torolja bűnét az elesett torzónak
Amiért az teher, nem használható
Csak a semmi bomlik benne
Lassan erjedve, égve
Arca akár madáré lehetne
Orra szája kifeszített csőként mered az égre
Karikás szeme akár a hullott fiókáé
Irgalmatlan igazság
Arasd le hát termésedet
Nem szólt senki egy kegyeset
Nem bugyolálja be, mint gyenge csecsemőt
Kapaszkodó hitünket
Így torpan meg végül a gyógyító természet

Gépek mögül sziszeg halálos ítéleted
Száraz számok közül nézzen fel gorgó szemed
Istentelen tudomány
Legyünk erősek,
S hajtsuk le fejünk
Betegek voltunk,
Halottak leszünk
Arasd le halottaidat
Pimaszpofájú, fémhangú halálfi
Skandáld, mit tanultál
Felejtsd el esküdet,
S mindent, mi törvénye embernek, állatnak
S minden élőnek
Hiszen életünk úgyis körbeér
Téged is leteper, elér a kövönfekvés
S akkor te leszel a lábatlan madár
Lehajolni hozzád, orvosolni téged
Nem szán időt majd senki sem
Neked is mélyül a sötét kínverem
Hát ti se halljatok semmit, csak a kínhalálról az igazat,
Így menjetek ti is a reménytelen poklok útjain
És nyúljanak felétek
Segélykérő kezek
Azoké, akiken nem segítettetek