ABLAK
   
Kuo Mo-zso (1892–1978), író, költő, történettudós, régész, a Kínai Tudományos Akadémia egykori elnöke, a Kínai Népköztársaság egyik vezető politikusa, haláláig az Országos Népi Gyűlés alelnöke. Ma már klasszikusnak számító kétkötetes önéletrajzi művének (Ifjúkorom, Egyetemi éveim) második kötetéből  az éppen száz éve kitört kínai polgári forradalomról szóló fejezet egyik rövid részletét közöljük.
   
KUO MO-ZSO

1911
   
Az európai naptár szerint már 1911-ben jártunk, amikor mozgalmunk az országgyűlés megnyitását követelte. Ezerkilencszáztizenegy! Ez volt az az esztendő, amikor a régi és hatalmas Fényes Középső Császárság jelvénye, a sárga, sárkányos lobogó megváltozott. Álmodni sem mertünk arról, hogy ilyen hamar bekövetkezik.
    A Csing-udvarnak a külföldi imperialisták által történt megtámadtatása következtében háború támadt a régóta fennálló feudális társadalom és a kapitalizmus között. Az ópiumháború, majd a japán–kínai háború, végül 1900-ban a nyolc ország egyesült haderejének behatolása Pekingbe, földre taszította a régóta fennálló feudális hatalmat, amely ettől kezdve nem tehetett egyebet, mint hogy fejet hajtott s behódolt a kapitalizmusnak, majd pedig hamarosan az imperializmus zsoldosává züllött.
    A kapitalizmus tulajdonképpen ragály. Amikor eljutott Keletre, Kelet több ezer esztendeje megszilárdult, csorbítatlan kerekségű feudális társadalmát darabokra zúzta, s ugyanakkor Kína belső területén is elhintette csíráit. Ezek a csírák, mint a virágok magvai, egy idő múltán kisarjadtak. Ekkor a kínai feudális hatalom és a kapitalizmus harca megváltozott formában folyt tovább: azelőtt a külföldi kapitalizmus ellen harcolt, most már a bennszülött kapitalizmussal szállt szembe. Ekkor a kínai nemzeti kapitalizmus a régi feudális hatalom és a külföldről érkező imperializmus közös ellenségévé vált. Az imperializmus a Kínába való agresszív behatolásra fölhasználta a régi feudális hatalmat, másrészt a régi feudális hatalom is, ha fönn akarta tartani uralkodó jogait, kénytelen volt az imperializmusra támaszkodni. 1900-tól kezdve tart ez a helyzet egészen máig, s ma már megszilárdultnak tekinthető.
    Ennélfogva, amikor a kínai nemzeti kapitalizmus először harcolt ki magának pozíciókat, harcában két ellenséggel találta magát szemben: részint a külföldi imperializmussal, részint pedig az országhatáron belüli, régi feudális hatalommal. A nagytőkés Csang Csiennek és nemzedékének harca a Sanghaj–Hangcsou vasútvonalért és ennek a harcnak az átalakulása az országgyűlés és az alkotmány követelésének mozgalmává nagyon világosan bizonyítja, hogy a polgárságnak ezt az utat kellett járnia. Még világosabb bizonyság ennek a módszernek a gyakorlati használhatóságára és széles lehetőségeire az 1911. évi forradalom.
    Az 1911-es forradalom, ez a polgári forradalom, mai szemmel nézve nem volt valami dicső kimenetelű. A köztársaság megalapítása óta a forradalom gyümölcseit egy kisebbség sajátította ki. Emlékünnepének október tizedikét, a vuhani fölkelés napját tették meg. A Kínai Köztársaságot, amelyet a kapitalizmus sarjasztott ki, úgy tüntetik föl, mintha mennyből alászállott szellemek alkották volna meg. Ez azonban a földi halandók ámítása csupán. Az igazi történettudósok, akik tárgyilagos szemmel vizsgálják az eseményeket, jól tudják, hogy az 1911-es forradalom nem volt több, mint a szecsuani Vasútvédelmi Elvtársi Szövetség kiterjeszkedése. A Kínai Köztársaság nemzeti ünnepét tizedik hó tizedikéről át kellene tenni kilencedik hó kilencedikére.
    A Csing-uralkodóház utolsó éveiben a kínai feudális hatalom egyeduralmának utolsó szakaszába érkezett. Minthogy a bennszülött polgársággal harcba akart szállni, minden igyekezetével azon volt, hogy megteremtse a központi hatalmat, és a szétszórt, feudális hűbérurak kezén levő tartományokat, valamint a tartományi kormányzók kezén levő katonai és gazdasági hatalmat a központi kormány kezébe vonja össze. Szerepe volt ebben a nemzeti érzületnek is. A mandzsuk részéről megnyilvánuló han-ellenesség olykor igen súlyosan nehezedett ránk. Amikor Hszüan-tung, a gyermek császár trónra lépett, Jüan Si-kajt, aki egy darabig a tűznél melegedhetett, kegyvesztetté nyilvánították és száműzték, s a mandzsu rokonok és előkelőségek kerültek az állásokba, hannak a kezébe nem adtak katonai hatalmat. A forradalmi párt tagjainak lemészárlása, az alkotmánymozgalom semmibevevése és az alkotmány megvalósításának huzavonája, az országgyűlést követelők vezető személyiségeinek elfogatása, az immár megreformált régi vizsgarend visszaállítása – mindez a feudális hatalom egyeduralmának, kizárólagos voltának és terjeszkedésének a megnyilvánulása volt, egyúttal azonban a feudális hatalomnak az új polgárság elleni harca is.
    Ennek a harcnak a jellegét kendőzés nélkül megmutatta az a tény, hogy Seng Hszüan-huaj ragadta magához a postaügyi minisztériumot, és hozzáfogott a vasutak államosításához.
    Az államosítás politikáját eredetileg inkább dicsérni lehetett volna. Legfőbb mozgatója ennek is, mondanom sem kell, az a gondolat volt, hogy ily módon meggyorsítsák a kínai kapitalizmus kibontakozását. A kínai kezdeményezéssel megindult tőkésvállalkozások igen silány eredményekkel végződtek: a Hankou–Kanton vasútvonal építésében negyven-ötven millió liangnyi tőkét használtak fel, de ezzel mindössze kétszáz li – nevetségesen rövid – vasúti pályaszakaszt építettek meg, a Szecsuan–Hankou vasútvonal építésére összeszedett harmincmillió liangnyi tőke a munka megkezdése előtt ebek harmincadjára jutott. Fő oka ennek, már ahogyan az akkoriak láthatták, az volt, hogy az ügy intézésével megbízottak tollasodtak meg. Az ilyen, közügyeken való meggazdagodás általános fekélye volt a kínai társadalomnak. Csakhogy a kínai tőke eredete sem volt ellenséges viszonyban a közügyekben való határtalan meggazdagodásokkal. Ezért aztán az olyan, bizonyos gazdasági ismeretekkel is rendelkező politikus, mint Seng Hszüan-huaj, természetesen az államosítás mellett szállt síkra, és erős külföldi tőkével akarta helyettesíteni a nép véréből-velejéből kisajtolt, gyönge hazai tőkét.
    Seng Hszüan-huaj a tőkét az akkori angol, amerikai, német és francia vállalkozások által közösen alapított bankkonzorciumban találta meg. Államosítani pedig az akkoriban tárgyalás alatt levő, illetve már megkezdett Hankou–Szecsuan és Hankou–Kanton vasútvonalakat akarta.
    Ez formailag is, lényegét tekintve is, végeredményben a szövetkezett külföldi kapitalizmus agressziója volt, illetve a belföldi feudális hatalom harca a belföldi kapitalizmussal.
    A hazai vállalkozás természetesen elbukott. Jól tudták, hogy a bukás oka jelentős részben a korrupció volt, de azt már nem tudták, hogy mi az oka a korrupciónak. A vállalkozás céljára alapított részvénytársaság vezérigazgatója és cégvezetői tulajdonképpen a korrupt főhivatalnokok közül kerültek ki, tehát a régi feudális hatalom képviselőiből. Vajon azzal, hogy az egyik csoport korrupt mandarin kezéből a másik csoport korrupt mandarin kezébe teszik át a dolgot, el lehet kerülni a korrupciót, el lehet kerülni a csődöt?
    A korrupció mellett volt egy másik fontos ok is, ez pedig az imperialista kizsákmányolás volt. A kínaiak ugyan maguk akarták építeni a vasutat, de sem a nyersanyagok beszerzésénél, sem a szerszámok beszerzésénél nem kerülhették ki a külföldieket, s még így is csak sok kerülővel juthattak hozzá mindenhez. Gondoljuk csak meg, mekkora tőkét kellett áldoznia Kínának erre a többszörös kizsákmányolásra! Ezért történhetett meg, hogy a tőkét elhasználták, a vállalkozást pedig mégsem tudták tető alá hozni. A rövidlátók csak azt vették észre, hogy a vállalkozásból nem lett semmi sem, így hát könnyű szívvel lemondottak vezető helyükről, s átadták azt az imperializmusnak.
    Az iparvállalatok államosítása eredetileg tehát nagyszerű politika lett volna. Még azt sem lehetett volna ellenezni, hogy külföldi kölcsönt vegyenek igénybe az ipar megteremtéséhez. Csak éppen arra lett volna szükség, hogy ne legyünk kénytelenek elfogadni a hitelező ellenőrzését, ehhez azonban le kellett volna győzni önző vágyainkat. Hát véghez lehet vinni ilyen ügyet Kínában? Még inkább: véghez lehetett volna vinni ilyen ügyet az akkori Kínában?
    A vasutak államosításáról kiadott császári ediktum (a nyugati naptár szerint) ugyanazon év május 22-én jelent meg, visszhangja azonban a nép részéről a tiltakozás volt. Elsőnek hunani és kuangtungi közéleti személyiségek vették föl a küzdelmet. A távoli vidékeken lefolyt harcok körülményeivel nem vagyok eléggé tisztában, de valószínű, hogy a Hankou–Kanton vasútra kiadott részvényeket nem olyan kegyetlen eszközökkel szedték össze, mint a Hankou–Szecsuan vasútét; a többi vidéken megindult tiltakozási mozgalom ugyanis már-már csillapodni kezdett, amikor Szecsuanban a vad, erélyes tiltakozás már kialudtnak látszó vulkánja kitört.
    Szecsuanban a mozgalom szokás szerint elkésett egy-két hónapot más vidékekhez képest. A mozgalom júniusban kezdődött, ekkor alakították meg a Vasútvédelmi Elvtársi Szövetséget, amelyben aztán részt vett Szecsuan minden kis és nagy tőkése, sőt még a vagyontalanok is, úgyszólván a tartomány egész hetven milliónyi lakossága. Ennek eredménye lett szeptember hetedikén Csao Er-feng meggyilkolása s a Vasútvédelmi Elvtársi Szövetségek robbanásszerű megmozdulása: mindenütt megtámadták a városi és körzeti elöljáróságokat, ostrom alá vették Csengtut. Volt egy időszak, amikor Csengtu szinte légmentesen körül volt zárva. Szeptember tizedikén a Csing-udvar által megbízott vasútügyi főbiztos, Tuan Fang, megkapta a parancsot, hogy a hupeji hadsereg seregből vezényeljen néhány hadosztályt Szecsuan elpusztítására. Ez adta az alkalmat Vuhannak arra, hogy megszervezze az október tizediki fölkelést. Ennek aztán minden tartományban erős visszhangja támadt, úgyhogy a következő esztendő február 12-én a gyermek császár lemondott a trónról. Ezzel a Csing-udvar kiadta kezéből kétszázhetvenhét esztendő uralkodói hatalmát.
    Ha tehát igazságosan és komolyan akarunk ítélni, akkor az 1911-es forradalom fő támadását a szecsuaniaknak, elsősorban a Hankou–Szecsuan vasút részvényeseinek kell tulajdonítanunk. Bár nem rendelkeztek semmiféle forradalmi öntudattal, mégis ők voltak az igazi társadalmi forradalom s egyben a nemzeti forradalom megindítói. Ezek tények. Egyáltalán nincs szándékomban a dolgokat megszépíteni vagy éppen elferdíteni. Ez a forradalom a kínai társadalom történetének legtipikusabb epizódja. Nem egyéb, mint az osztályharc kifejeződése, mégpedig gazdasági téren vívott harcnak politikai harccá fejlődésének formájában. Éppen ezért az a véleményem, hogy ez a forradalom a Sanghaj–Hangcsou vasút megszerzéséért folytatott harcnak a megismétlődése és kiszélesedése. Aki a kínai társadalom történetét akarja elmondani, és még inkább az, aki a kínai kapitalizmus kialakulásának vagy az imperializmusellenes küzdelmeknek a történetét akarja elmondani, annak erre az epizódra, kezdve a Szecsuan–Hankou vasút megszületésétől, igazgatásának történetén át egészen a Vasútvédelmi Elvtársi Szövetség megszervezéséig és fölkeléssé, majd forradalommá fejlődéséig (részletesen dokumentálva a történteket), érdemes igen nagy figyelmet fordítania. Véleményem szerint mindenkinek, aki a kulturális életben dolgozik, különösen szecsuani barátaimnak, igyekeznie kell azokat a dokumentumokat, amelyekre pusztulás várna, vagy már félig el is pusztultak, mielőbb összegyűjteni és megfelelően rendezni. Nagyon értékes és nagy haszonnal járó munka volna. Ugyanis ez a történelmi esemény a kínai társadalom történetében nem csupán a materialista történetszemlélet egyik abszolút érvényű bizonyítéka, hanem rendkívül világosan megmutatja Kína jövőbeli fejlődésének irányát is. Kína zsenge nemzeti polgársága akkori ellenfelével, a feudális hatalommal vívott harcában, azt mondhatjuk, váratlan győzelmet aratott. A feudális társadalom központi ereje, a mandzsu császári udvar összeomlott; a vasutak államosításának politikáját nem hajtották végre, s az alkotmányért folytatott mozgalom egy csapásra létrehozhatta a köztársaság politikai rendjét. Az ötsávos lobogó immár húsz esztendeje ki van tűzve, de hogyan áll a harc középpontját alkotó ipar ügye? Nem süllyedt-e el a feledésben a Szecsuan–Hankou vasút? Mindmáig nem csupán csenevész, törpe gnóm-e a Kanton–Hankou vasút? Hogyan történhetett mindez? Hát vajon nem arról van-e szó, hogy formálisan ugyan megdöntöttük egyik ellenségünket (tegyük hozzá ez az ellenség valójában a mai napig sincsen megdöntve!), de van egy még nagyobb ellenség, amely most is kénye-kedve szerint bánik velünk?
    Ki ez a még nagyobb ellenség?
    Nem más, mint az imperializmus.
    Az imperializmus szorosan rajta tartja kezét a kínai gazdasági élet ütőerein, hogy Kínát örökre holmi faluvá változtassa, hogy az ipar – a te iparod! hallod, kínai testvérem? – soha ne indulhasson fejlődésnek.
    Ezért a Vasútvédelmi Elvtársi Szövetség mozgalmának eredménye, az 1911-es polgári forradalomban kikristályosodott egész polgári revolúciós mozgalom végül is elbukott. Bukása azonban megtanít bennünket valamire. Nevezetesen arra, hogy a kínai forradalomnak kezdettől végig következetesen imperialistaellenes forradalomnak kell lennie.
    De ezt a forradalmat már nem a kínai tőkések fogják végigvinni.
   
1931
    
MIKLÓS PÁL FORDÍTÁSA

Világirodalmi rovatunkban először mutatunk be marokkói írót. Tahar ben Jelloun (1944) a franciául író marokkói szerzők közé tartozik, s művei is főleg Franciaországban jelennek meg.
Ez a novellája 1991-ben látott napvilágot Nouvel Observateurben.
   
TAHAR BEN JELLOUN
   
A gyanúsított
   
A nevem Mohamed Bouchaib. Ablakmosó vagyok Párizsban. Nem lengyel, hanem marokkói. Egy ideje néhányan Mohának, mások – a gonoszabbak – Bouche-nak hívnak. Nevetnek, és nem tudom, miért. Vicceket faragnak a nevemből. Nem is hittem volna, hogy mulatságos lehet. Középtermetű vagyok, barna, nagyon barna, szakállas, göndör hajú.  Bárhová megyek, igyekszem magam kicsire összehúzni. Arab vagyok, egy szegény arab és nem otthon vagyok.
    Tényleg elég tipikus vagyok. Mindig vigyázok magamra, mikor beszállok a metróba vagy kiszállok. Mindig akad egy ujj, amely rám mutat a tömegben. Azt üzenik, bárhová megyek, hogy várni fognak rám. Egyre gyakrabban már én mutatok saját magamra s rendőrök előtt, azért, hogy átkutassanak.
    Azt mondom nekik: – Íme, itt vagyok!
    Páran mosolyognak, a többiek meg mutatják, hogy tűnjek el. Én lettem az összes motozás ideális alanya. A bosszantó, hogy semmi gyanúsat nem találnak nálam, és ez felidegesíti őket. Dühösek, mert úgy érzik, hiába dolgoztak. Sajnálom őket, de hát mégsem vihetek magammal egy bombát vagy fegyvert csak azért, hogy végül nekik legyen igazuk, és elégedettek legyenek! Akkor aztán mikor a nap végén hazamennének, elmondhatnák, „Na végre, egy jó fogás! A gazember épp el akart helyezni egy bombát az üzletközpontban, az úton meg azt gondolta, hogy drogot árulhat az iskolából kijövő gyerekeknek!”
    Nem, nem játszom az ő játékukat, csalódniuk kell bennem. Ez igazán nem vicces.
    Vagyis lehetek én ártatlan, lehet tiszta a lelkiismeretem, néhányszor már én is gyanakodni kezdek. Gyanakszom magamra, gyanakszom a családomra, a barátaimra, a papírjaimra. Mielőtt elmegyek otthonról, a tükör elé állok és megmotozom magam. Nem találok semmit, csak régi metrójegyeket, egy zsebkendőt, meg pár darab aprót. Beletúrok sűrű hajamba, ahogy ők csinálják, de nem találok benne sem kést, sem kábítószercsomagot. Ennek ellenére ideges vagyok. Gyanakodva indulok el. Minél jobban gyanakszom magamra, annál inkább feltűnök a rendőröknek és megállítanak, hogy ellenőrizzék az irataimat.
    Persze, mindent rendben találnak. Műanyag tokba kellett tennem a papírjaimat, mert annyit fogdosták, hogy félő volt, fecnikre tépik. Figyelem, nem vagyok beteg, pusztán csak én vagyok az ideális gyanúsított. Minden ellenem szól. Egy végigdolgozott nap után fekete vagyok. A párizsi kirakatok üvegei tényleg nagyon piszkosak. Úgy is lehet mondani, hogy olyan vagyok, mintha egy szénbányából jöttem volna fel. Az ingem koszos, a vonásaim fáradtak, a szemeim pedig kialvatlanok. Egyébként a szakállam miatt, amit évekkel ezelőtt lustaságból hagytam meg, úgy nézek ki, mint egy „radikális iszlamista”. Gyakran meg is kérdezik tőlem: „Radikális vagy?”, mintha ez valami faj vagy nemzetiség lenne.
    – Úgy érti, muszlim vagyok-e? Igen, muszlim vagyok – felelem –, de néha szeretek meginni egy pohár bort a barátokkal; nem eszem sertést és néha elmegyek a mecsetbe imádkozni. Tartom a Ramadánt. Az szent.  Még a gyerekeim is, akik már elég idősek hozzá, böjtölnek. Ez kötelező, ez a vallásunk, és még nem ártott meg senkinek. Nem imádkozom mindennap, de a Ramadánt tartom. Mielőtt Franciaországba érkeztem volna, nem is ismertem azt a szót, hogy „radikális”. Azt hiszem, először a tévében hallottam.
    Hát akkor azért leszek-e gyanúsított, mert muszlim vagyok, vagy azért, mert nem vagyok jóképű? Azt mondják, azért van szakállunk, hogy megijesszük őket. Hát olyan fejem van nekem, amitől megijednének? Lehet, hogy igen. Érdekes, minél jobban odafigyelek a megjelenésemre, annál jobban felkeltem a rendőrök gyanakvását. Azt mondják: „Ezzel itt valami nincs rendben.”
    És milyen az, aki „rendben van”? Fehérbőrű és jólöltözött? Milyen színűnek kell lennie a szemünknek ahhoz, hogy „rendben” lehessünk?
    Amióta a kollegáim elneveztek Bouche-nak, csak kellemetlenségeim vannak. Egyik nap egy rendőr megkérdezte tőlem: – Nem leszel te Szaddám katonája?
    Mondtam neki, hogy Szaddámban és bennem nincs semmi közös, legfeljebb csak a bajszunk. Nevettek, én meg aztán sokáig gondolkodtam az egészen. Aztán utána meg jött a háború. Akkor megvolt az okom félni. Úgy léptem be ebbe a háborúba, ahogy más egy kávézóba lép be. Akaratomon kívül csöppentem bele, anélkül, hogy megértettem volna. Mint sokan, én is azt hittem, hogy a háború csak a tévében folyik. Tévedtem. Mert a háború egészen a munkahelyünkig jött.  Aznap ott kellett hagynom a takarító felszerelésem, amivel a Montparnasse torony üvegablakait kellett tisztítani. Várható volt ez már régóta. Ketten voltunk észak-afrikaiak két európaival, egy portugállal és egy franciával. A munkavezető nekem és az algériai kollegámnak azt mondta:
    – Nem, ezúttal nem, most itt maradtok; itt is ki kell takarítani, például a vécéket.
    Ezen meglepődtem, különösen, mert Martin amúgy rendes szokott lenni. De ezen a reggelen a tekintete nem volt túl barátságos. Volt benne valami szemrehányó. Az algériai barátom így szólt: – Látod, most már tényleg elkezdődött a háború
    A napot felváltva körözve töltöttük, megfosztva a munkától a háború miatt. Azt hittem, hogy a harcok az Öbölben vannak, de íme, minket is Szaddám és az Iszlám katonáinak tartanak, félreállítanak, gyanúsítgatnak, azt sem tudom, miféle bűn miatt. Lehet, hogy terroristák vagyunk, és nem tudunk róla. Lehet, hogy tudtunkon kívül valamilyen küldetést teljesítünk.
    Az idegesség és a zavarodottság ilyen pillanataiban gondolok a falumra. Napfényben fürödve látom, virágokkal telinek, zöldnek. Valójában a falum nem szép; inkább száraz és kemény, ezért is hagytam ott. De jólesik másképp elképzelni. Minden dolognak megvan a maga belső szépsége. Még a kövek is szépek. A falu messze van. A főnök a tévét nézi. Nem lehet látni semmit; egy hang azt mondja, hogy hosszú háború kezdődött el a keresztények és a muszlimok között. Tudtam, hogy háborúban vagyok, de azt már nem, hogy ki ellen. Szerencsére itt a tévé, ahonnan megtudom. Azt mondják, hogy ez a dzsihád, amiben az Iszlám legyőzi a hitetleneket… Utána viszont azt hallom, hogy az arabok más arabok ellen harcolnak. Bonyolult ez az egész. Amit tudok, az az, hogy takarítanom kellene a Montparnasse tornyot, de gyakorlatilag nincs munkám.
    Így hát a gyerekeimre gondolok. Mit mondok majd nekik ma este? Beszéljek nekik arról, hogy volt az araboknak egy aranykora, hogy ők találták ki az algebrát és a nullát, hogy ők terjesztették el a keresztény Európában a görög filozófiát és beszéljek nekik a nagy orvosi felfedezésekről… Mesélhetek majd nekik a dicsőséges múltról, utána a vereségről, a vereségekről,  függetlenségi háborúkról, utána az elmaradottságról, amit magunkkal cipelünk, és a jelenről, ami viszont szörnyű, túl szörnyű ahhoz, hogy ábrándozhassanak… Biztos vagyok benne, hogy nem hinnének nekem. Azt gondolnák, hogy csak kitaláltam egy aranykort, hogy megnyugtassam őket. Nevetnének.
    A gyerekeim már nagyok. Hárman vannak, tizennégy és húsz év között. Amikor arabul beszélek hozzájuk, franciául válaszolnak. Nem túl büszkék az apjukra. Megértem őket. Nem mondanak semmit, de tudom, hogy nincs is semmi büszkélkednivaló egy apában, aki ablakokat mos. Keveset beszélünk egymással. Ünnepnapokon elmennek a barátaikkal. Szomorúan nézem őket. Ma este biztos a tévé előtt ülnek. Nincs bátorságom hazamenni. Csak szégyenkeznének amiatt, ami én vagyok, amiatt, amik ők maguk is.
    Egyszer Rachid, a legfiatalabb, elmondta, hogy miután az arab diákok között csetepaté tört ki az egyetemen, az egyik gondnok azt mondta neki: – Nemsokára megszabadulunk a patkányoktól.
    Mi volnánk ezek a patkányok? Nem is tudtam, hogy patkányoknak hívnak bennünket. Azt igen, hogy az arabokkal szembeni erőszakot nevezik patkányirtásnak is, de hát mit csináltunk mi Istennel vagy a Prófétájával, hogy ezt érdemeljük?  Lehet, hogy ez a mi sorsunk. Rá fognak kényszeríteni arra, hogy elmenjünk innen. Hát nem a Prófétánk, Mohamed volt az első emigráns az Iszlámban? Tudom, hogy 622-ben el kellett menekülnie Mekkából Medinába. Most, hogy kitört a háború, mi lesz velünk? Tudom: sokkal gyanúsabb leszek, mint régebben; naponta többször is meg fognak motozni, amit hang nélkül kell tűrnöm; lesütött szemmel fogok járni, hogy ne zavarjak senkit; még kisebbre húzom össze magam, mint máskor, olyan kicsire, hogy szinte láthatatlanná válok. Összekuporodni, csendben lenni, elfogadni a megaláztatásokat, lenyelni az újabb vereségeket…
    Egészen elmerültem ezekben a kilátástalan gondolatokban, de egyszer csak Martin szólt, hogy hagyjam ott a Notre Dame takarítóeszközeit. Havonta egyszer ugyanis a mi cégünk mossa a Notre Dame-katedrális ablaküvegeit. Csodálkoztam. Azt hittem, a háború már befejeződött. Nem is akartam róla beszélni. A keresztényeknek kellett nyerniük.
    Martin pedig átkarolja a vállam és így szól: – Te „rendes” vagy. Benned megbízhatok; ismerlek téged, nem vagy holmi radikális, nem vagy gonosztevő!...
    Zavartan és elbizonytalanodva fogadtam ezeket a bókokat és visszamentem a takarítóeszközökhöz, ahol én voltam az egyetlen arab. Útban hazafelé azt mondtam magamban: „Szóval „rendes” vagyok, mert a főnök ezt mondta. És ha egyszercsak elfog a vágy, hogy mindent összetörjek? És ha nem tudom fegyelmezni magam és gonosztevő leszek? Milyen az a „rendes”? Olyasvalaki, aki lehajtja a fejét és hagyja, hogy bármit megtegyenek vele?”
    Később a rádió (mindig van nálam egy kis tranzisztoros rádió) azt mondja, hogy az amerikaiak tizennyolcezer tonna bombát dobtak le Irakra. Tizennyolcezer tonna bomba hány halottat tud csinálni? Ezt nem mondta be a rádió.
    Én ugyan nem vagyok iraki, de ez bennem is megmozdít valamit; fájdalmat érzek, mintha gyomorszájon vágtak volna. Azok, akikre ledobták ezeket a bombákat, olyan arabok, muszlimok voltak, mint én. A rádióban és a tévében viszont azt mondják, hogy mi vagyunk a fanatikusok. Erősek ezek az amerikaiak: onnan a magasból kiszúrják a fanatikusokat és bombával megspékelt üdvözletet küldenek nekik. Ez a civilizáció? Hogy megmutatják nekünk, ők aztán tudnak háborúzni, tudnak ölni?
    A Notre Dame-nál ma tömeg volt. A férfiak és a nők kis csoportokban imádkoztak. Halkan, magukban mormogtak, és az irgalmas, a könyörületes Istenhez szóltak.
    Megindító volt. Nekem is kedvem támadt imádkozni. De hát dolgozni kellett. A rádióban sokat beszéltek a ballisztikus rakétákról és Izraelről.
    Az állványom tetejéről én is imádkoztam magamban. Allahhoz szóltam és az Ő Prófétájához, Mohamedhez, hogy legyen béke a földön, hogy ránk, arabokra is tekintettel legyenek, kevésbé tartsanak gyanúsnak; nem is kell feltétlenül, hogy szeressenek, de legalább tiszteljenek bennünket.
    Másnap, azt hiszem, február elsején, éppen egy borzasztóan koszos üveget mostam és közben a rádiót hallgattam, ahol ezt mondták: „François Mitterrand elnök telefonon beszélt január 31-én, csütörtökön egy izraeli farmercsaláddal a Kfar Hanassi-kibucban. Hangot adott aggodalmának az országban uralkodó helyzet miatt, és kifejezte együttérzését a zsidó lakosság iránt ezekben a nehéz időkben…”
    Anélkül, hogy befejeztem volna az utolsó simításokat, gyorsan lemásztam az állványról, kimentettem magam a kollégáimnál és hazasiettem.
    A feleségem csodálkozott, hogy korábban jöttem meg, mint ahogy szoktam. Kértem őt, hogy készítse elő az ünneplő ruhámat, a fehér djellabát, a fehér nadrágot, a selyeminget, és gyújtson meg egy füstölőt.
    Kérdezte, hogy vendéget várunk-e, én pedig így feleltem: – Talán, sose lehet tudni.
    Megfürödtem, megborotválkoztam, leültem a nappaliba a telefon mellé és vártam az Elnök hívását.
    
    SZEKÉR GITTA FORDÍTÁSA

KOSZORÚ

Hetven éve halt meg Babits Mihály (1883–1941). Utolsó verseinek egyikével idézzük meg emlékét.

BABITS MIHÁLY

Talán a vízözön…

Irtóztató telünk volt az idén,
mintha meg akarná mutatni a
természet, hogy még ő is létezik,
őt se lehet semmibe nézni, mert
époly gonosz tud lenni, mint az ember.

Koppanva estek le a madarak
az ágról, fagyva ért az őzike
könnye a földre, a vadállatok
bemerészkedtek a falvakba; hány
élet hullott el úton-útfelen!

Bölcs koldusok a szeméttelepen
háltak s a mély szemétbe takarózva
megfagytak. Hisz még a kabátos úr is
majd megfagyott az utcán, vagy a rosszul
táplált kályhák köhögős tüze mellett.

S a legborzasztóbb, hogy már a tavaszt sem
szabad kivánni! Máskor oly epedve
vártuk, most félve gondolunk reá,
hogy több sebet fakaszt majd, mint virágot
s jázminillattal hullaízt kavar.

S titkos vérszomjunk mégis ezt kivánja!
Vagy mint rossz kártyás, nem bírjuk tovább…
Sujtsd el fölöttünk itéletedet,
olvaszd meg, Uram, nagy folyóidat
és bocsáss ujabb vízözönt a földre!

Igen, tedd ezt, ha tán nem akarod,
vagy már méltónak sem véled vigyázni,
hogy győzzön az igazság és szabadság
bús földeden: ha a zsarnoknak átadsz
s oly állapotnak, mely rosszabb a télnél.

Megengednéd-e, hogy gyermekeink
gyermekei, gonosz új iskolák
neveltjei már nevét is felejtsék
annak, ami előttünk szent ma még
s amiért annyit küzdtenek apáink?

Akkor inkább a vízözön! Talán
egy bárka majd azon is fog lebegni!
Egy szabad emberpár és jámbor-édes
állatok, komoly elefánt, bolondos
mókus, szép macskák és erős teve.

1940



 

MÉRLEG
   
SIMOR ANDRÁS
   
Salamon Ernő
  
 Salamon Ernő első verseskönyve 1937-ben jelent meg, Gyönyörű sors címmel, Marosvásárhelyen. A költőt Gaál Gábor köszönti a Korunkban: „A szegénység átpoétizálása – vajon nem paradox ez a kifejezés? Lehet poétikus a szegénység? Lehet szép a nyomor, a tömeglakás, az étlenség, a tüdőbaj? Szépség és szegénység vajon nem zárják ki egymást, vagy ha egybe is fonódnak valami bravúrban, a szépség nem a szegénység őszinteségének árán valósul meg? Nem semmisül meg a nyomor valódisága, ha a szép illuminációi közé emelkedik? A kérdés jogosult. A szegénység szerepe nagyon sajátos az irodalom, a szépség zónáiban. Sokan és sokszor megénekelték. De különböztetni kell: más a szegénység mint alkalom például a panaszra, amikor tulajdonképpen a panasz és nem a szegénység a szépség tárgya, és ismét más, amikor a szegénység a költői alkotás központi élménye, kizárólagos tárgya; amikor a szegénység a költő valója, körlete, világa; amikor a szegénység a lényeg, a világkép, a belső költészet kozmosza. Amikor a szegénység alfa és omega, minden irányból és mindenfelé, szépen átpoétizálva, s nem a nyomorköltészet rikoltó hangjaival, nyersen, úgy, ahogy előfordul, apoétikusan, amilyen a lényege, hanem a szép gyöngyözésének ugyanolyan sima és ittasító permetezésével, mint ahogyan valami tündéri kellem vagy édesítő zsongás szép. A szegénység ilyen előfordulása hiányzik irodalmunkból. Így egy új hang szólaltatja meg (Salamon Ernő).”
    A költő, akit a kiváló szerkesztő így köszönt, ekkor 25 éves, 1912. május 15-én született Gyergyószentmiklóson. Gyerek és ifjúkorának körülményeit Pándi Pál tanulmányából idézzük: „Proletár-zsidó családjának az élete havasi magyar, román, székely munkások között zajlik. Apja fuvarozó famunkás, majd placcmester. A család, szegény emberek módjára, sokat vándorol, a megélhetést keresve. Nagyteremi, Erzsébetváros, Dicsőszentmárton, Marosvásárhely s újra Gyergyó az állomás. Hol tízen egy szobában, hol barakklakásban, hol módosabb rokonok kenyerén tengődnek. Gyergyóban fejezi be Salamon Ernő középiskolai tanulmányait. A Foresta erdő-kitermelő cég telepi barakklakásában élnek; a tanulás hónapjai alatt is fizikai munkát végez a költő. Apja negyvenöt éves, amikor elpusztítja a háború és a fűrészpor okozta kór, az asztma.”
    Gyönyörű balladában emlékezik rá:
    
    Jó a nap és rásüt
    a mi barakkunkra,
    ülj ki apám, ülj ki,
    kicsinyke padunkra!
    
    A pincelakásban
    egyre csak öregszel,
    ülj ki apám, ülj ki,
    hátha megmelegszel!
    
    Egyre csak öregszel,
    hátha megmelegszel,
    hátha mégsem halsz meg,
    tovább élsz ezegyszer.
    
    Menj ki, apánk, menj ki,
    hónapja siratunk.
    Hónapja siratunk,
    éve gyászban vagyunk.
       (Jó a nap)
    
    Ehhez a világhoz ragaszkodik mindvégig. Vágya odajár vissza a fekete telep drága embereihez, a szegényekhez, akik olyan egyedüliek, mint a hegyek. A telepre, ahol gyerekként tífuszos beteg volt, és addig feküdt, míg a házfal a nap szívétől lett meleg, és kibomlottak a szegényvirágok, orgona, papsajt, margarét. Ahol imájára pöröly s gerely felelt vissza, ahol deszkaágyon feküdt, penészes volt az ablak, és ahol a kékjegű kút nem adott inni. „Fájó munkástájon / vagyok, ha keresnél” – üzente. A fűrésztelep adott neki erőt, hogy kétszersemmi bérét ingébe kötve útra keljen, az urak szolgatartó kedvét többé nem szolgálva. Lengyel máglyázók, tót kocsisok világát őrizte szívében mindvégig, ahol „nem volt olyan ott egy se, / ki lenne, hogy zsidózott.” Kijárta a szegénységet: „Szegény voltam, boldog voltam, / nem leszek boldogabb holtan.” Munkástáj oktatta a célig-járásra, nehéz mázsás munka hosszú kiáltásra. 1941-ben, két évvel mártírhalála előtt (a zsidó munkaszolgálatosként Ukrajnába hurcolt és ott kiütéses tífuszban megbetegedett költőt olasz fasiszták lövik agyon 1943. február 27-én) ismét Gyergyószentmiklósba vágyik vissza:
    
    Már ilyenkor fenn Gyergyóban,
    ha fú a szél, fagyra fú,
    a föld magát már a hóban
    látja: holnap abba bú.
    
    Kóbor kutyavirág pelyhe
    ökörnyálba ütközik,
    szállnak tovább csókrakelve
    a nagy gyári útközig.
    
    Fölszállok az ökörnyálra,
    mint az a virágpehely,
    hátha tutajára állva
    szebb világba jutok el…
    (Csendes ének öreg munkásoknak)
      
    Ez a szebb világ a gyergyói munkások világa, az ő vágyaikkal, harcaikkal forrt egybe Salamon Ernő rövid élete, „ezt a proletár-erdélyiséget képviselte következetesen, gazdagon.” (Pándi Pál: Salamon Ernő)
    Kolozsvárott került kapcsolatba az illegális kommunista párttal, a Brassói Lapok munkatársaként még a lap politikai anyagába is sikerült belopnia sztrájktudósítást, tárgyilagos beszámolót kommunista perekről. Gaál Gábor mellett válik marxistává. 1937-ben feleségül veszi Huszár Ilonát, a kommunista tanítónőt. Szerelmi örömét is munkásoknak kiáltja el:
    
    Nohát, napszámosok!
    Én most boldog vagyok!
    Mihályok! Jánosok!
    Vélem daloljatok!
    
    Sóvárok! Hidegek!
    Szávák! Konyepotok!
    Hé! Hajdehó! Nohát!
    Vélem rikkantsatok!
    (Gyönyörű szerelem)
    
    Salamon Ernő tehetsége a legnagyobbakhoz mérhető. Eredetiségére elsőként Gaál Gábor mutatott rá, idézett írásában: „Szólamai, sorai a népdal szólamán, strófáin fakadnak, vagy a székely népi balladák szövegkiképzésének módján. Hangja sajátos. Ha hangol is másra, kicseng belőle a regionalitás, az erdélyiség zöngéje, mint ahogy a táj, amiben világa, szegénysége él, az is erdélyi: az erdélyi fatelepek világa. Nem városi, nem is külvárosi, nem is falusi költő, de a sajátos erdélyi tájba kitelepített munkáskolóniáké.” Az erdélyi havasok balladáiból, rigmusaiból, ráolvasásaiból táplálkozik költészete, a hegyi emberek köznapi stílusa, mondatépítése az éltető forrása lírájának. A népdal-forma nem bezárja mondanivalóit, hanem kiteljesíti azokat. A Salamon Ernő-i dalformába természetes módon fér bele a harsány kiáltás:
    
    Rongyos, foltos, véresek,
    minden megfullasztott!
    Nyugdíjasok! Béresek!
    Munkások! Parasztok!
    (Szegény-ének pusztuláskor)
    
    Vagy a közvetlen politikum:
    
    Lesnek, vigyázz,
    parancs, bot, bosszú, vétek,
    bús böjti gyász
    és fasiszta cselédek.
    (Mogorva nyár)
    
    A fűrésztelepek világából a fűrész az elsötétülő kor rettenetét idézi fel népdal tisztaságú versben:
    
    A kést megriadom,
    a fűrészt rettegem,
    örökös sötétség
    fényeskedik nekem.
    (Körmére kell nézni)
    
    A Példa a hangszerfáról remek szonettje a végsőkig szembeszálló ember tercinájával fejeződik be:
    
    Biztos kivágnak, lebukom forogva,
    de aki megöl, nagyon is vigyázzon,
    rádőlök én és úgy hal tiporodva.
    
    A „gyergyóiság”, a tájnyelvi szavak megrendítő munkássirató eszközei:
    
    Öreg János cirkulás
    meghalt tegnap este,
    ezután csak innapol,
    nem szigorog teste.
    (Székely munkásdal)
    
    Másutt a tájszó játékos, több szótagos rímlehetőség számára:
    
    Alig lehet máma megélnem,
    hanem más ríjon ezért, én nem,
    de nem volt nehéz megehülnöm
    arra, hogy legyen hely leülnöm.
    (Mint Baric a munka után…)
    
    Erdélyiségében a régi magyar költészet elemei is jelen vannak. A jó vénasszonyok olvasásakor valósággal azt érezzük, hogy néhány évszázadot visszaléptünk az időben:
    
    A jó vénasszonyoknak
    nincs anyjok, nincsen apjok.
    Nyűgölődnek, csoszognak,
    sarokban tel a napjok.
    Avulnak, áporodnak,
    egyre felháborodnak.
    
    Hegyes leánykafejük
    belóg savó tejükbe,
    kék komor orrahegyük
    lebúj kopasz begyükre,
    nincs hasznuk a fogukból:
    csúszik, csucsog, curukkol.
    
    Idézzük teljes egészében 1937-ben írt versét, a Szegényember fiának! címűt. Kimondatlanságában hatalmas erővel szólal meg a forradalmi remények elvesztésének fájdalma. A népi forma átokdallá válik.
    
    Szegényember fiának
    vas kellene nadrágnak!
    
    Homály kéne világnak,
    gyújthassa meg lámpának!
    
    Az eső szalmazsáknak,
    vihar éji óráknak!
    
    Zárás, pincébedugás
    kéne s rögtönaluvás!
    
    Tikkadó víz. Gonosz fa
    kedves szívét felhúzza!
    
    Mocsárral elkeverjék,
    földdel döngessék mellét!
    
    Baj, kamat és puszta víz
    csüggesszék a sírban is!
    
    Fiai szolgáljanak,
    sót, rezet kapáljanak!
    
    Szegényember fiának
    kötél kéne barátnak!
    
    Amiért, hej, amiért!
    Semmi másért, csak azért!
    
    Gyakran utalnak arra, milyen felszabadító hatású volt Salamon Ernőre József Attila költészete. Pándi Pál azonban jogosan figyelmeztet, „hogy a szövegegyezések vagy hasonlóságok nem feltétlenül egy-egy József Attila-vers direkt hatásának eredményei, hanem gyakran a közös ízlés, a költői rokonság indirekt jelzőpontjai. József Attila hatása akkor is érvényesül Salamon Ernő kifejezéseiben, ha nem tapasztalunk verbális azonosságot, vagy ha egy-egy jellegzetesen József Attila-i mozzanat előbb villan fel az erdélyi költőnél, mint klasszikus költő-elvtársánál.”
    Ez a rokonság íratja vele 1937-ben megrendítő siratóját:
    
    Természet dolgai, mik Vele vagytok,
    gyom, el ne lepd, és ti se, kedves kaprok!
    Eső, ne áztasd vézna, csontos hátát,
    te. marha tél, kerüld rideg szállását!
    Te, durva rög, hogy nyújtózzék, simuljál,
    őszig ne érkezz meg falusi új nyár!
    Mert szót kell vinni Hozzá, szörnyű sírást,
    vak lelkének mutassátok az Írást!
    Jaj, tárgyai! Bús nők! Ebek! Vadon táj!
    Mondjátok Néki: Te mondtad, nagyon fáj!
    (Búcsú József Attilától)
    
    Nem véletlenül kezdődik a búcsúvers utolsó szakasza a Természet dolgaival. Salamon Ernő „kapcsolata a természettel, versei ipari civilizációja ellenére, szembeszökő. A természet azonban nála nem heroikus vagy idilli, mint az úgynevezett erdélyi költőknél, nem is mitikus, hanem kapitalisztikusan árnyalt. A természet mint társadalmi tényező jelentkezik nála, mint a szegénység ellenfele vagy barátja. Ez is jellemző vonása verseinek. A szegénység félelme a hidegtől, a téltől, mely fokozza nélkülözéseit, az ősztől, mely a betegségeket hozza, remeg természetbenyomásaiban. Különös, lírai vonatkozásokat szólaltat így meg. Új nyárdicséret, új tavaszvárás, új őszsiratás, új télvíz-átkozat fakad a száján.” – írja Gaál Gábor.
    Szólnunk kell még Salamon Ernő ritmusairól. A Gurucsa, a Koldusdal, a Tánc, a Didergető költőjének versei a huszadik századi latin-amerikai költészet óriásának, a kubai Nicolás Guillénnek első két kötetével rokon törekvéseket mutatnak. Idézzük a Gurucsa címűt:
    
    Gurucsa, gurucsa,
    gurucsa, gurucsa, verd meg,
    gurucsa, gurucsa,
    gurucsa, krúcsa, tekerd meg!
    
    Zsidókovács volt a dédem,
    fű az ebédem,
    lengyel faluban
    fogantam búban.
    
    Bezzeg a városi, az
    jókedvű, mint a piac,
    én csak hűlök a házban,
    mióta élek, csak fáztam,
    
    mióta élek, csak hűlök,
    mióta élek, nem ülök,
    ölelem, ha fáradok,
    a ködöt és a fagyot.
    
    Decemberben se nadrág,
    elvették és eladták!
    E’ már micsoda élet?
    Kehes bennem a lélek!
    
    A vizet hordja az egyik,
    másik eszi a veknit,
    másik eszi a kávét,
    enyémét s az anyámét.
    
    Gurucsa, gurucsa,
    gurucsa, gurucsa, verd meg,
    gurucsa, gurucsa,
    gurucsa, krúcsa, tekerd meg.

    A huszonnyolc éves Nicolás Guillén 1930-ban megjelent Szonmotívumok című kötetében, majd az ezt követő Zongoro kozongóban nem a néger dobszó, hanem a kubai félvér szon formai lehetőségeit fedezi fel, vagyis nem az egzotikus afrikai hagyományban, hanem a Kubában kialakult népi formában talál rá önálló költői hangjára, a color cubanóra, a kubai színre, ahogy ő maga nevezi második kötete előszavában. A guilléni poema-son, a szon-vers egyszerre táplálkozik a régi spanyol és latin-amerikai hagyományból, a Lope de Ruedánál, Góngoránál, Gil Vicenténél és Sor Juana Inés de la Cruznál felcsendülő ritmusokból és Kuba mulatt dallamaiból. A néger téma számára nem folklorisztikus érdekesség, Havanna lumpenvilága jelenik meg zsánerképeiben, hangja egyszerre groteszk és tragikus, bonyolult és egyszerű, Havanna külvárosainak szókimondását ötvözi leheletszerűen finom líraisággal, a kubai élőbeszéd ortográfiájával jegyzi le szonjait. A rokonság nyilvánvaló Salamon Ernő „gyergyóiságával”, akinek lázadó versei ugyancsak alapvetően különböznek a két világháború közti „erdélyiségtől”, számára a gyergyói világ a fűrésztelepek világa, ezeknek a nevében írja lázadó, népi formájú verseit.
    De nem véletlenül hasonlítottuk össze csupán a Szonmotívumok és a Zongoro kozongo verseivel, tehát Guillén két első kötetének darabjaival az erdélyi költő munkáit. Salamon Ernő tehetségét jogosan a legnagyobbakéhoz mérhetőnek ítéltük, de nem mondhatjuk el ugyanezt a hátrahagyott költői életmű egészéről. Szabadversei, nagyobb kompozíciói, például az 1941-42-ből való, Dal utódoknak című terjedelmes ciklus, meg sem közelítik népi formában írt verseinek jelentőségét. Tehetsége részletekben, olykor néhány sorban itt is előtör, de a versek egésze nem reprezentálja azt. A hitelesség kedvéért ezt is el kellett mondanunk, hozzátéve, hogy Salamon Ernőnek első kötete megjelenése után csupán öt év jutott költői életműve kiteljesítésére, és ezt a rövid időt is megszakította a hírhedt ákosfalvi internálótábor, majd a munkaszolgálat.        
    Sorainkat munkaszolgálatos naplójának megrendítő vallomásával zárjuk:
     „A mi szakaszunk parancsnoka Albert Ferenc tizedes. Szovátai mozdonyvezető. A legjobb ajánlólevél: munkás.”

MŰHELY
   
Szeretettel köszöntjük a szerzőt 85. születésnapján.
   
ROZSNYAI ERVIN
   
A vitorla
   
(Jegyzetek egy Lermontov-vers fordításához)
   
Mihail Lermontov egyik legismertebb versét, A vitorlát (ПАРУС), még egyetemista koromban lefordítottam. Nemrégiben újból a kezembe került a régi fordítás, gondoltam, talán érdemes lenne kisebb igazítások után közzétenni. Így került be A Virágok Terén című verseskötetembe. Nagyjából meg voltam vele elégedve. De azért nem egészen. Zavart a szövegemben egy nyelvtani homály, mint ujjnyom a frissen ledörgölt ablaküvegen. Nem hagyott nyugodni, bosszantott, hogy kifog rajtam: hiába próbálkoztam újabb változatokkal, mindegyiknek volt valami kellemetlen, csikorgó felhangja. Közben pedig, ahelyett hogy közelebb jutottam volna a megoldáshoz, váratlanul még egy problémára bukkantam; ráadásul mélyebbre és komolyabbra az elsőnél, mert az inkább csak technikai természetű volt, ez viszont magának a versnek a szerkezeti felépítésében, tehát legbelső lényegében jelentkezett, rejtett kétértelműségként, amit korábban észre sem vettem. Erről a két problémáról szeretnék itt röviden beszámolni; de mielőtt hozzáfognék, a tájékozódás megkönnyítésére ideírom a vers szövegének magyar nyersfordítását.
    
    Magányos vitorla fehérlik
    A tenger kék ködében.
    Mit keres a távoli tájon?
    Mit hagyott a szülőföldjén?
    
    Játszanak a hullámok – szél fütyül,
    S az árboc megnyomódik (meghajlik, felnyög) és megcsikordul…
    Ó, jaj – nem a boldogságot keresi,
    És nem is a boldogságtól szökik.
    
    Alatta áttetsző, égszínkék áramlás,
    Fölötte arany napsugár…
    S ő, a lázadó (vagy: lázongó, zaklatott), vihart kíván,
    Mintha a viharban volna a nyugalom.
    
1.
Kezdem a viszonylag egyszerűbb problémával, a nyelvtanival, amely az orosz eredetiben fel sem vetődik. Mi az alanya a magyar nyersfordításban a második szakasz harmadik és negyedik sorának? Szorosan véve, az árboc: ő lenne az, aki a boldogságot nem keresi, és nem is szökik előle. Oroszul ellenben az alany egyértelműen a vitorla: a két igéhez („keresi”, „szökik”) rendelt, egyes szám harmadik személyben álló személyes névmás (on – ő) hímnemű, tehát csak a szintén hímnemű párusz-ra („vitorla”) utalhat, a nőnemű macstá-ra („árboc”) semmiképpen. Minthogy a magyar nyelvtanban (eltérően az orosztól vagy például a némettől) nincsenek nemek szerinti különbségek, a második szakaszban meglazul a kapcsolat a szorosan vett nyelvtani alany (az „árboc”) és a nyilvánvaló logikai-értelemszerű alany (a „vitorla” – illetve a rész által képviselt egész, maga a vitorlás hajó) között.
    Illyés Gyula fordítása úgy tünteti el ezt a lazulást, hogy minden további nélkül, közvetlenül az árbocra ruházza az alany funkcióját (amit az eredetiben a vitorla tölt be):
    
    Szél zenél, a hab csupa játék,
    Reccsen az árbóc, le-ledül.
    Óh, nem a boldogságra vágynék,
    Nem is az elől menekül.
    
    A nyelvtani probléma hasonló elegyengetésével találkozunk Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában:
    
    A szél süvölt, hullám dobálja,
    Az árbóc recseg s meghajol:
    Nem vár sehol szerencse rája,
    S nem is volt boldog még sehol!
    
    Ebben a fordításban nincs olyan esztétikai idétlenség, mint Illyésében a „vágynék”, de annál súlyosabbak a tartalmi félreértések. Egyszerűen érthetetlen, hogyan fordulhattak elő. Az eredetiben a szél csak fütyül, és nem süvölt (bárcsak süvöltene már!), a hullám sem dobálja (mit?), hanem játszik, égszínkék tengeráram fölött aranylik a napsugár – minden csupa derű és békesség, és éppen ez az, ami taszítja ezt a hajót, amiből elege volt, mert viharra vágyik, túl minden személyes boldogságon. Megtalálja-e valamikor? A költő nem állítja. De – ellentétben a fordítóval – azt sem, hogy nem talál rá soha és sehol.
    Visszatérve a csúszkáló alany kérdésére: az általam ismert fordítások közül Lator Lászlóé az egyetlen, amely (igaz, szóismétlés árán) határozottan megőrzi a vitorla alanyfunkcióját, híven az eredetihez.
    
    Szél zúg, hab játszik a hajóval,
    Árboc nyög, vitorla feszül.
    Nem a boldogság hívja, ó jaj,
    És nem az elől menekül!
    
    Ezt a mintát követtem saját fordításomban is:
    
    Hab játszik, árboc hajladozva
    Nyikordul, vászna megfeszül.
    Nem a boldogság hívja-vonzza,
    És nem is attól menekül.
    
    De hát nem szőrszálhasogatás ekkora feneket keríteni egy aprócska nyelvtani szépséghibának? A kérdés annál jogosabbnak látszik, mert akár a vitorla az alany, akár az árboc, értelmileg pontosan helyettesítik egymást, illetve a hajót, amelyet képviselnek, és felcserélődésük nem okoz zavart a gondolat megértésében. Mégis: nem foglalkozni vele annyi, mint beletörődni egy pongyolaságba, engedményt tenni az igénytelenségnek. Számomra pedig különleges hasznot hozott ez az önmagában talán haszontalannak tűnő foglalatosság, mert a fokozott figyelem rányitotta a szememet Lermontov versében arra a jelentésekben gazdag kétértelműségre, amely enélkül valószínűleg föl sem tűnt volna.
    
2.
Rövidre fogva, egy egyszerűnek látszó kérdésről van szó: honnan szemléli a költő a vitorlát (a hajót), amit leír? A vers első két sora egyértelműen válaszol: messziről, minden valószínűség szerint a partról szemlélődik; semmiképpen sem tartózkodik magán a hajón. A hajó verőfényben úszik, nincs köd körülötte; de ha volna, akkor is szürke volna, nem kék; a levegő áttetsző ragyogása tűnik át ködös halványkékbe, ahogy a tekintet a láthatár felé közelít. A színperspektíva festészeti módszerének mintegy irodalmi előrevetítése ez, a mélységábrázolás olyan módjáé, amely már a reneszánszban megjelent (Piero  della Francescával), de csak évtizedekkel Lermontov halála után fogják tanulmányozni és kidolgozni az impresszionisták.
    Az első versszakban tehát a költő a partról követi pillantásával a horizont ködös remegésében fehérlő, magányos vitorlát. De a második versszakban átmenet nélkül megváltozik a szemlélő nézőpontja, a vitorlához (a hajóhoz) való térbeli viszonya. Az árboc hajladozását a távoli partról nehezen észlelhetné, nyögdelését (csikordulását) pedig semmiképpen sem hallhatná: ez csak akkor lehetséges, ha ő maga is ott van a hajón. Amilyen nyilvánvaló az első versszakban, hogy messziről nézi a hajót, éppoly egyértelmű a másodikban, hogy a hajón tartózkodik, együtt ringatózik vele – noha egy töredékmásodperccel korábban, jobban mondva, minden időintervallum nélkül, horizontnyira volt tőle. A két ellentétes térbeli állapot (a hajón tartózkodás és a hajótól való horizontnyi távolság) egyidejű, teljességgel egybeesik az időben.
    Elnézte volna-e a költő a hirtelen nézőpontváltást? Az első szakaszbeli térviszony átmenet nélküli felcserélődését a második szakaszbelivel? Vagy inkább arról van szó, hogy a váltás, mint fontos szerkezeti elem, mélyebb tartalmakat hordoz?
    A megoldás „ránézésre” egyszerűnek tűnhet. Az első szakaszban a költő önmagát kérdezi: miért szállt ki szülőföldjéről a bizonytalan, messzi vizekre? Majd a következő két szakaszban felel a saját kérdésére, immár nem önmaga külső szemlélőjeként, hanem saját legbenső törekvéseinek tolmácsaként. Most már nem kívülről, hanem belülről írja le önmagát, és nézőpontváltása máris magyarázatot kapott. Ha a parton marad, honnan tudna a horizontnyi távolságban imbolygó hajó rejtett vágyairól, lázadó titkos epekedéséről a vihar után? De hát nem lehetett volna kezdettől fogva a hajón? Mi szüksége volt rá, hogy távolról is szemlélje önmagát? Ezek a formai-szerkezeti kérdések szorosan összefüggnek az ábrázolt tartalommal, és – meggyőződésem szerint – a költő társadalmi élethelyzetével.
    Lermontov, a fiatal nemesi tiszt, életvitelében látszólag nem sokban különbözött hasonló státusú társaitól. Ezek többnyire az élvezeteket hajszolták egyedüli célként, anélkül hogy bármiben is kielégülést találtak volna: kártyáztak, italoztak, nőket szédítettek, belekötöttek egymásba, közömbösen és súlytalanul vonszolódtak át a semmittevéssel zsúfolt napokon; némi szórakoztató változatosságot csak a botrányok és párbajok hoztak. Ez volt a társasági élet, és Lermontov a külső jelek szerint otthonosan mozgott ebben a világban.
    De arról nincs szó, hogy jól is érezte volna itt magát. A Szent Szövetség kora volt ez; Napóleon megbukott, és Európa akkori csendőrei minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy pisszenni se legyen kedve többé senkinek a Rend ellen. A polgári haladás szellemét azonban, amely Napóleon hadai nyomán szétáradt Európában, nem lehetett már kiparancsolni a történelemből. Sorra csaptak fel az ellenállás lángjai: gerillamozgalmak Spanyolországban, forradalom Nápolyban, szabadságharc Görögországban; itt hitelesítette Byron az életével a műveiben lobogó szabadságvágyat. Viharok morajlottak Oroszországban is. 1825-ben zajlott le a dekabrista felkelés; a század első negyedében szaporodtak a parasztfelkelések, az 1830–31-es kolerajárvány alatt az éhséglázadások. A sokasodó európai megmozdulásokat nyomatékosította 1830 júliusában az újabb párizsi forradalom. Benkendorf, az orosz csendőrség főnöke, ezt jelentette a cárnak: „A nép lelkét egyetlen cél tölti el – a felszabadulás.”
    Az orosz értelmiség legjobbjait elkeserítette és felháborította hazájuk elmaradottsága, hiába élesedett azonban a tisztánlátásuk, és nőtt bennük az indulat, csak annál elviselhetetlenebbé vált számukra a társadalmi tehetetlenség: nem létezett érett polgárság, mint Franciaországban, hogy szervezőjévé és vezetőjévé lehetett volna a jobbágyrendszert elsöprő forradalomnak. Oroszországban nem akadt senki, aki a társadalmi megújulás erőit szervezte és összefogta volna; csupán sóvárogni lehetett a vihar után, epekedő várakozással átkutatni érte a horizontot, tudván, hogy más megnyugvás, mint maga a vihar, nem lehetséges. (Valami hasonlóról írt Györe Imre vagy másfél évszázaddal később: „Elemészt minket a bánat, / forradalom, teutánad.”)
            A fájdalmas ellentmondás, amely a vihar égető társadalmi szükséglete és beláthatatlan időkre elnapolt reális lehetősége között állt fenn, furcsa meghasonlottságot idézett elő a 19. század első évtizedeinek orosz értelmiségi köreiben. Példa rá Lermontov. A szalonokban vagy a tiszti pályán zajló nyilvános élete külsőség, szerep, amit nap nap után eljátszik, valószínűleg nem is rosszul; de viharvágyó rejtett énje élesen különválik ettől a nyilvánostól, egyiknek sincs köze a másikhoz. Ha József Attila értelmezése szerint különbséget teszünk „igazi” és „valódi” között, akkor a rejtett én volt az „igazi”, a másik csupán „valódi”; viszonyukat pedig az jellemzi, hogy kizárják egymást, de mindegyikük csak a másikra vonatkoztatva az, ami. Egy közösséggé összeforrt társadalomban az erkölcsi felelősség az emberi magatartás általános és természetes jellemzője lenne, nem valami „más” és „igazi” az általános gondolattalansággal, az üres, szokványos viselkedési mintákkal szemben; ahogy másrészt a szokvány sem jelenik meg „nem-igaziként” ott, ahol a mindennapok kellemes iszapját nem bolygatja fel az okvetetlenkedő erkölcsi felelősség.
    A belső meghasonlásnak ez a sajátos formája abból ered, hogy az egyén, minden fény és csillogás ellenére, elégedetlen a környezetével, nem tud belesimulni a vegetációs szint böffenő nyugalmába. Lermontov vitorlása ugyanúgy sóvárogja a vihart, ahogyan Puskin versében, A fogolyban, a börtönbe zárt fiatal sas a zordon, de szabad messzeséget, ahol „vad hegyek orma a mennyekig ér”. Puskin sasmadara a nyirkos, homályos börtöncellából vágyódik el, Lermontov vitorlása a tengeri verőfény felhőtlen békéjéből – de társadalmi összefüggéseiben a két teljesen különböző környezet lényegileg ugyanazt az elidegenültséget jeleníti meg. És ahogy Puskin madara nem röpködhet kedvére, mert fogságban van, Lermontov vitorlása is csak álmodozhat a viharról, anélkül hogy álmai megvalósulását egy sóhajtásnyival is közelebb hozhatná. Megjön-e a vihar valaha is? Kiléphet-e egyszer a magányos vándor – a költő „igazi” énje – a szabadba, vagy örök rejtőzködésre kényszerül az álmok valótlanságában? Úgy tűnik, ebbe éppen az érintettnek van a legkevesebb beleszólása: meghasonlott énje beláthatatlan távolságban van saját „igazi” alakjának megvalósításától, tehát önmagától is. Végeredményben mindkét énje valótlan: a „valódi” azért, mert megragad a pusztán vegetatív létezés szintjén, az „igazi” pedig azért, mert rejtőznie kell, nem léphet ki a „valódi”, hús-vér létezők világába.  
    Gondoljuk át mindezt még egyszer.
    A költő önmagára ismer a távoli vitorlásban: az a hajó nem más, mint ő maga, saját legbenső énjének, legmélyebb rejtett vágyainak megtestesítője. De miért rejtettek ezek a vágyak? Mert van a költőnek egy másik, külső énje is, amelyet ugyan nem érez igazából a magáénak, mégsem tud, vélhetőleg nem is akar végképp elhagyni. Énje megoszlik két ellentétes világ között; lényegét alkotja a meghasonlottság. „Igazi” énje messzire vetődött szülőhonától, de a „valódi”, a felszíni, a vegetációs szintű én ott maradt a parton; a hajó a horizont ködéből villantja ki magányos fehér vitorláját, a költő pedig  egyidejűleg válik eggyé a távolban bukdácsoló hajóval, és szemléli ezt a hajót – horizontnyi távolságban bolyongó önmagát – a partról. Egyszerre van két különböző helyen, a hajón és a parton; ami fizikailag persze lehetetlen, de Lermontov versében nem az; nem figyelmetlenségből elkövetett formahiba, hanem pontos – és nagy valószínűséggel spontán, ösztönös – formai-szerkezeti tükröződése a társadalmi meghasonlottságnak, a köznapok csillogó posványa és a viharra való, szinte kétségbeesett vágyakozás kettősségének, amit a vers a maga érzelmi-képi nyelvén közvetít. Egyszerre két helyen lenni képtelenség – csakhogy maga a valóságos, tényszerű helyzet az, ami teljességgel képtelen.
    (Talán nem fölösleges megjegyezni, hogy különféle térbeli nézőpontok egyetlen képben való egyesítése a kubista festészetben vált tudatos alkotó módszerré, jóval Lermontov után, a 20. század második évtizedében. De – úgy tűnik – sokkal inkább a meghökkentés eszköze volt, része az akadémikussá csontosodott hagyományok elleni anarchisztikus lázadásnak, semmint a viharra áhítozó társadalmi elkötelezettség megnyilvánulása.)
     
3.
A meghasonlottság nem pusztán Lermontovot és korát jellemzi, hanem a feudális rendből a polgáriba való átmenet magatartási mintáit és ideológiáit általában. Sokféle – részint valóságos, részint filozófiai vagy művészi – megnyilvánulása közül itt csupán kettőt szeretnék röviden érinteni, éppen csak jelezve a lényeget: az irodalomban Hamlet alakját, a filozófiában a kanti etikát. (A témát részletesebben kifejtettem Történelem és fonák tudat, Forradalom és megbékélés, Kizökkent idő, Két Machiavelli, A gondolat felemás forradalma  című tanulmányaimban.)
    Hamletet fizikai léte az udvar romlott közegéhez köti, erkölcsi meg nem alkuvása azonban végzetes konfliktusba sodorja ezzel a gyűlölt és megvetett környezettel. Nem mintha külsőleg nem lett volna képes alkalmazkodni az udvar léha, felelőtlen életmódjához. „Majd megtanítunk inni emberül” – biztatja barátját, Horatiót; kardforgatásban sem marad el az „udvarfiak” mögött, s még a cselvetésben is felveszi velük a versenyt, amikor élete védelmében ugyanazokkal a fondorlatos eszközökkel küldi halálba az elveszejtésére felbérelt két udvaroncot, mint amilyenekkel azok szándékoztak őt elpusztítani. Hamlet nem természeténél fogva cselekvésképtelen, hanem mert eszményeivel kirí ebből a környezetből, és nem lát módot a megváltoztatására. Élete megoszlik az erkölcsi-belső remeteség és a velejéig romlott nyilvánosság között: amaz „igazi”, de valótlan, emez „valódi”, de eszmények híján puszta árnyéka a létezésnek. A valóság eszménytelen, az eszmények valótlanok.
    Ebben a reális kettősségben gyökerezik a kanti etika is, amely joggal tekinthető a Hamletet cselekvésképtelenségre ítélő meghasonlottság filozófiai tükörképének. Kant meg van győződve róla, hogy a magatartásnak irányt mutató erkölcsi törvény (az „általános-közösségi érdekhez” önként igazodó cselekvés szabálya) kétségbevonhatatlanul létezik, ez bizonyításra nem szoruló, axiomatikus tény, „a tiszta ész faktuma”. Minthogy azonban a romlott társadalmi közegből ilyen eszmény nem sarjadhat ki, Kant elgondol számára egy „magánvalónak” nevezett külön világot, amely túl van a tapasztalati világon, mindennapos életünk színterén. A világ tehát kettéesik: egyik része a tapasztalatok tárgyát alkotó „jelenségvilág”, ahol vak természeti meghatározottság uralkodik, és az erkölcsi törvénynek nincs se gyökere, sem logikailag indokolható hatásköre; a másik egy minden tapasztalattól független „magánvaló” birodalom, ahol az erkölcsi törvény otthonra talál, érintetlenül a társadalmi környezet szennyétől, de minden funkció nélkül. Maga az ember is két különböző lényből tevődik össze: egyik lénye a tapasztalati világ tagja, ahol természeti törvények uralkodnak rajta, másik lénye a „magánvaló” világba tartozik, ahol teljesen „szabad”, mert csak az erkölcsi törvénynek van alárendelve – igaz, hogy szabadságával nem valami sokat tud kezdeni, mert a tapasztalati világban, ahol él és cselekszik, az erkölcsi törvény nem illetékes. (A meghasonlottságnak ugyanez a típusa terelte tragikus útra Hamletet, osztotta meg a part és a távoli hajó között Lermontovot.)
    A kettéesést konkrét történelmi összefüggések magyarázzák. Egyre sürgetőbb a szükséglet, hogy a feudális rendet polgári viszonyokkal cseréljék fel; a változás azonban többnyire tömeges elszántságot követel, s aki önként és tudatosan vesz részt benne, annak feltétlenül alá kell rendelnie magánérdekeit az átalakuláshoz fűződő általános-társadalmi érdekeknek, szembe kell szállnia nemcsak az uralkodó hatalom elnyomó technikáival, hanem saját előítéleteivel és a fordulatban legfőképpen érdekelt burzsoázia életformává rögzült önzésével is. A burzsoázia minduntalan visszariad saját forradalmától, kész feláldozni az együttműködés és áldozatkészség életbevágó követelményeit a „mindenki harca mindenki ellen” üzleti aljasságainak. Lényegileg innen származtatható a polgári rendbe való átmenet évszázadaiban a mindennapos életviszonyok és a társadalmi haladással kapcsolatos erkölcsi követelmények szinte fülsértő disszonanciája, amely Hamlet alakjában és a kanti etikában oly élesen fejeződik ki. Amikor Kant a valóság egyetemes, meg nem változtatható szerkezeti sajátosságaként ábrázolja a szakadást a tapasztalati jelenségek árnyékvilága és a fénylő erkölcsi túlvilág között, akkor ezzel a vallási eredetű kettéosztással tulajdonképpen annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az erkölcsi követelmények sohasem válhatnak a társadalom általános törvényeivé, a szabadság törvénye nem veheti át a társadalom szabályozását az emberi ellenőrzés nélkül működő, vak természettörvényektől.  Kant utódai újra meg újra megkísérelték ennek a szakadásnak az elméleti megszüntetését, de a dualizmus sohasem volt kiküszöbölhető a polgári gondolkodásból, és valamilyen formában mindig visszalopózott.
    
4.
A közösségi eszményeket, amelyek a forradalmi váltáshoz nélkülözhetetlenek voltak, a polgári viszonyok felülkerekedésével könnyedén a perifériára szorítják a társadalmat maguk alá hajlító piaci törvények. A piac, ahol az árutulajdonosok versenyében kinek-kinek magának kell ésszel és erővel, ököllel és furfanggal helytállnia, független, autonóm magánegyénekké formálja az embereket; de azzal, hogy sorsukat az adásvétel kiszámíthatatlan hullámzásaitól teszi függővé, el is tapos mindenfajta magánemberi függetlenséget és önrendelkezést. Folyamatosan semmisíti meg azt, amit létrehoz, és hozza létre azt, amit megsemmisít; egyidejűleg fújja fel az „én”-t az önistenítésig, és köti gúzsba úgy, hogy moccanni sem tud. Ugyanilyen ellentétes hatások alatt formálódnak a társadalmi képességek is: meghatványozza őket a földet behálózó munkamegosztás, az egyes egyéneket azonban, a képességek birtoklóit és működtetőit, élethossziglan egyetlen részmunkához láncolják a piaci mozgások; szerencsés véletlen, ha a foglalkozás nem gépies kényszer, hanem a képességek alkotó gyakorlása.
    Az új viszonyok negatívra fordítják a régi pozitív értékfogalmakat: ami „közösségi” volt, az egyszerűen „közönséges” lesz, az „általános” pedig „szokványos”, „átlagos”, arc nélküli. Közben, mintegy természetes ellenhatásként, megmarad és újratermelődik a személyes függetlenség és önrendelkezés szükséglete, tiltakozást sürgetve a társadalmi uniformizálódás ellen. De ha a tiltakozó csupán saját magántörekvéseire van tekintettel, akkor az „általános-közösségi ügy” szolgálata helyett, amely a forradalmi elődök magatartását meghatározta, éppen az ellenkezőjére fog törekedni: arra, hogy valami „rendkívüli”, szokatlan, botrányos cselekvéssel látványosan kiemelkedjen az „általánosból” (a szokványból). Nem lázadás ez, csak lázongás; kihívó nyelvöltögetés a fennálló rendre, amelynek ettől még természetesen a haja szála sem görbül. Ilyen cselekedet volt Kierkegaard-é, aki 1841-ben felbontotta eljegyzését, és ezt a teljességgel magánjellegű, de a társasági köröket megbotránkoztató eseményt úgy élte meg, mint védekezést a személyiségvesztés, az eltömegesedés ellen. Mert mi is volt lépésének az indítéka? „Néhány embert zsenivé, hőssé, költővé tett a lány, de nem az, amelyik az övé lett: azzal csak az államtanácsosságig, vagy a tábornoki rangig vitte.”
    A „rendkívüliség” Kierkegaard által kezdeményezett filozófiájának betetőzője, Heidegger, kettéosztotta a magatartásformákat: egyik típusuk a „tulajdonképpeni”, „autentikus” („hiteles”) létezés, a másik a vele szembenálló „Bárki” (das Man) tömeges, arc nélküli személytelensége. A kettéosztás bizonyos fokig az eszmei forrásra, „jelenség” és „magánvaló” kanti kettősségére utal; de rávilágít a különbségekre is. A felvilágosodás „klasszikus” polgára még szabadságra és egyenlőségre vágyott; nyárspolgári utódja már csak arra, hogy megóvja nyomorúságos énjét a súlytalanok egyenlőségétől, a csömör üres általánosságától.
     Van valami közük ezeknek a kései fejleményeknek Lermontovhoz? Talán nem is annyira késeiek. Végtére is nemcsak a piac foszthatja meg az életet eleven színeitől: közösségi eszmények híján minden társadalom elsivárul, és hogyan is foganhatnának történelemformáló közösségi eszmények ott, ahol elodázódnak a nagy történelmi feladatok? A Szent Szövetség visszarángatta az időt, elszívta a levegőt, legázolta a személyes képességeket; fuldoklott a szellem, lealjasult az értelem. „… önkéntelenül megkérdeztem magamtól: miért éltem? mi végre születtem?” – töpreng saját sorsán Pecsorin, „Korunk hőse”, Lermontov lenyűgöző regényének központi alakja. – „… Pedig bizonyosan volt ilyen cél, s bizonyosan volt egy magasabb rendű hivatásom, mert végtelenül nagy erőket érzek a lelkemben… De én nem eszméltem rá erre a hivatásra, hagytam, hogy hiú és hálátlan szenvedélyek láza elragadjon.”
    A belső energiáknak ez a szükségszerű félresiklása megvilágította számomra A vitorla 2. szakaszának 3-4. sorát. E két sor szerint a költő hajója „nem a boldogságot keresi, és nem is a boldogságtól menekül”. Fordítás közben gondot okoztak nekem ezek a sorok. Ki az az őrült, aki menekül a saját boldogsága elől? Nincs ennek valami rejtett jelentése? Aztán eszembe jutott néhány általam ismert példa. Az eljegyzését felbontó Kierkegaard, aki saját vallomásai szerint a szakítás után sem szűnt meg szeretni volt menyasszonyát. Anyegin, aki elutasította Tatjána közeledését: „Féltem, szabadságát a lelkem / – Bár untam – elveszítheti.” (Áprily Lajos ford.) Anyegin attól fél, amitől jó pár évtized múlva Kierkegaard: ha nem őrzi meg hangsúlyozott „másságát”, maga is énjét vesztett „bárkivé” személytelenedik az arc nélküli sokaságban. Úgy gondolom, Lermontov idézett sorai kimondatlanul Anyeginnek a személyes boldogságra összpontosító szánalmas énközpontúságát bírálják, vagyis a társadalmi elkötelezettség követelményét szólaltatják meg. – Végül még egy példa: Pecsorin éppúgy visszautasítja Mary hercegnő szerelmét, ahogy Anyegin Tatjánáét. Miért? „Öröm és szenvedés okának lenni valakinek a lelkében, mikor semmi határozott jogunk nincsen hozzá – nem a legédesebb tápláléka büszkeségünknek?” „… az első szenvedés megérteti velünk, milyen élvezet másokat meggyötörni.” Vajon nem kíméletlen – talán önkritikának is tekinthető – kritikája ez a korabeli Oroszország felső köreinek?
    Valóban: ennek a társadalomnak semmi más nem hozhat békét és megnyugvást, mint a vihar.
    Ne késlekedj, vihar!
    
    Befejezem Lermontov versével, saját fordításomban:
   
    A vitorla

    Fehérlő, magányos vitorla
    Tenger kék ködében bolyong.
    Távoli tájakon mi dolga?
    S mit hagyott el, miféle hont?
    
    Hab játszik, árboc hajladozva
    Nyikordul, vászna megfeszül.
    Nem a boldogság hívja-vonzza,          
    És nem is attól menekül.
    
    Ragyog rá kék vizek nyugalma,
    Fölötte szikrát szór a nap,
    S ő lázadón vihart akarna,
    Mintha békét az hozna csak.
 

ZENE
   
DOBOS ÉVA
  
Kié ez a dal?
   
Avagy: „Hogy gyűlölik egymást!”
   
Adela Peeva bolgár zenetörténész 2003-ban elindult egy dal nyomán, amely nem hagyta nyugodni. A dalt gyermekkorában ismerte meg Bulgáriában, csakhogy ugyanezt a dalt éppúgy magukénak vallották görög, macedón, török és szerb barátai is. „Parázs vita kerekedett: kié ez a dal? Gyerekkoromtól bolgár dalként tartottam számon. Izgatott, hogy a többiek miért vallják a magukénak. Így keletkezett a Kié ez a dal? (Chia e tazi pesen?) című film – kezdi Peeva, és útnak ered.
    „Ez egy régi török dal” – mondják neki Törökországban, s Moamer, a balkáni zene szakértője, akit meglátogat megerősíti, hogy az úgynevezett „Üsküdar-dal olyan jelkép lett, mint a siskebab és a törökméz”. Film is készült belőle az 1960-as években, egy írnokról szólt, akit igen kedveltek a nők. Az írnok alakjáról többen részletekkel is szolgáltak. A film főszerepét Zeki Müren, a 60-as évek ünnepelt énekes filmsztárja játszotta. „Üsküdarba útrakeltem,/ s az eső nyomban eleredt. / Írnokomra rátaláltam, / itt van énvelem. / Ő az enyém, én az övé, / semmi más nem érdekel.”  
    A szelíd szerelmes dal azonban azon az ünnepen, amelyen a törökök Konstantinápoly elfoglalását ünnepelték, váratlanul harci köntösben jelent meg. „Az én szépséges dalomból ellenséget elriasztó induló lett! Törökország! Törökország! A fiúk kiáltozását hallgatva, eszembe jutott görög barátom, aki az isztambuli kocsmában az asztalt csapkodva azt kiabálta, hogy ez görög dal” – mondja Peeva, és Görögországban keresi tovább a dalt. A görögök dala hol a száz arany pénzzel elvesztett erszényről, hol a tenger lányáról szólt, aki kecses nyakán szépségfoltot visel. Az albánok azt is tudni vélik, Albánia mely részéből származik a dal, nevezetesen Korçëból, s amikor Peeva megjegyzi, hogy ő török dalnak ismeri, azt felelik: „Talán elvették tőlünk a törökök.” Amúgy Albá­niában is a szerelmesek dala: „Kis kertedben, szép kedvesem,/ a madárka dala szól, / s látod-é, a bazsalikom virága/ mind egy szálig kivirul”. Tereza, az albánságára büszke énekesnő („Hálás vagyok, hogy albánnak születtem. Nekünk erős a lelkünk és a jellemünk.”) húsz éve énekli. Szarajevóban ősi bosnyák dalként ismerik, itt már Mohamed próféta is megjelenik a szövegben: „Mohamedre kérlek, nézz rám /anatóliai lány, / hadd daloljak szép szerelmes/ éneket hozzád!” „A szerbek azt mondják, hogy az övék” – provokálja  Peeva Emine Zecai énekesnőt, de az visszavág: „Igazi szarajevói dal. Senki más nem mond ilyet: „Harmatcseppben fürdetlek meg/ virágszálam,/ és selyembe öltöztetlek, / édes angyalom.”  
    A harmatcseppben fürdetett virágszál dala azonban váratlanul harcias vallási énekké lényegül át: Mehmed, a kórusvezető el is bömbölteti Peeva tiszteletére a bosnyák férfikarral: „Ha meghalljuk a minaretből/ a müezzin dalát, / »Allah a mi üdvösségünk«, / a szívünk így kiált”. „Csak az győzhet a háborúban, akinek erősebb a hite. Ez Isten törvénye, nem az enyém” – teszi hozzá a karnagy, és arcáról lerí a fanatikus elszántság. Macedóniában Baba Erol, a szkopjei dervisközösség vezetője fogadja Peevát. Ő is a harci indulóvá vedlett dal mozgósító erejéről beszél: „Ezek dzsihád énekek, az iszlamizációhoz kellenek. Harci indulók, háború idejére. A dal új szöveget kapott, különben itt is énekeljük. Boszniában a háborúban használták, Srebrenicában, Banja Lukában. Fegyvert ragadtak és mentek.” Peeva közbeveti: – Nem lehetett volna elkerülni a háborút? – Nem, annak meg kellett lennie, Isten átka. Mert Boszniát megátkozta Tito marsall – zárja le a vitát Baba Erol. Ilia Pejovski híres macedón zeneszerző és muzsikus viszont cáfolja a Macedónia-szerte énekelt dal helyi származását: „ilyen ütem nincs a macedón népdalban. Ez a dal nem innen származik”, pedig a macedón szöveg főszereplőjét, a Drenovci faluból származó szépséges Pacát többen ismerték is („Kedves Pacám Drenovciből / kérlek, el ne hagyj, / mindenemet eladom érted, / csak velem maradj!”).  A szerbiai Vranjében Paca helyett már egy szép, énekes cigánylányról mesélnek, Kostanáról, akiről színdarab és film is készült, s aki ezzel a dallal mindenkit megbabonázott. Unokájával is találkozott Peeva, ő is tanúsítja.  
    Szerb mulatságot látunk, ahol kedélyes öregurak viccelődnek iszogatás közben arról, hogy megnézik a szép nőket, de a szerszámuk már nem a régi. Peeva egyszer csak előveszi kis magnóját, és lejátssza nekik a dalt, „amelyet a boszniaiak énekelnek”: „Miért könnyes a te szemed?/ Kérdezed tőlem, testvérem…” A kedélyes öregurakból egy pillanat alatt kitör a veszett fanatikus. Őrjöngve utasítják el, miszerint a dal bosnyák volna, nekiesnek Peevának, a kamerájának, szerencséje, hogy élve megússza. Saját hazájába visszatérve sem jár több szerencsével. Petrova Nivában éppen az ottomán birodalom ellen harcoló hősök előtt adóznak a hazafias himnusszá átlényegült dallal: „Tiszta hold van felkelőben / a balkáni erdő felett, / a szlávok új szabadságdalra / bátran rázendítenek…” „Ezen a napon jó érzés bolgárnak lenni. Ez a dal ereklye, ikon” – mondják Peevának a dal által feltüzelt hazafiak, és egyikük hozzáteszi: „A cigány és a török a legszemetebb népség. Ha csak meglátom, szétverném őket. Aki nem bolgár, az kést érdemel.” A zenetörténész, vesztére, megint előveszi a kis magnót, és azt mondja: „Tudják, hogy a Tiszta holdat törökül is éneklik?” Ezúttal is életveszélyes helyzetbe kerül. „Én felakasztom arra a tölgyfára, aki ezt mondja, amíg a csontja ki nem szárad!” – kiáltják felé, öklüket rázva.
    Adela Peeva filmjét február 17-én lehetett látni a Duna Televízióban, de a Stúdió K-ban is vetítették, és utána beszélgetést rendeztek Radics Viktória, a kitűnő irodalomtörténész, a téma jó ismerője részvételével. Witold Beres a Lettre 50. számában ír a filmről, és Dragan Milinković professzort, montenegrói filmtörténészt idézi, aki „a balkáni viszonyok metaforájának” nevezi ezt a bizonyos dalt. Nekem Szabó István Találkozás Vénusszal című filmjének felejthetetlen jelenete jut eszembe róla, amelyben a magyar karmester, akit a soknemzetiségű zenekar belső viszályai a végsőkig kiborítottak, egyszer csak leül a zongorához, és a billentyűket vadul püfölve, dalt rögtönöz. A kétségbeesetten elüvöltött dal szövege a nacionalizmusukba belevakult nemzeteket veszi sorra valahogy így: „A német és a francia, hogy gyűlölik egymást! Az angol és az ír, hogy gyűlölik egymást! A bolgár és a török, hogy gyűlölik egymást!...” Ugye, tudnánk folytatni?
    „Amikor hozzáfogtam a kutatáshoz, azt reméltem, hogy ez a dal egyesíteni fog minket. nem hittem volna, hogy a gyűlölet szikrái ilyen könnyen lángra kapnak” – zárja le filmjét fanyarul Adela Peeva. Dragan Milinković, a filmtörténész is ezt a másik lehetőséget fogalmazza meg. „Azt hiszem, másként is meg lehet közelíteni. Ha nem olyan műnek tekintjük, amely elválaszt, hanem egy dalnak, amely – ha már ilyen népszerű – összeköthet.”
    Hogy honnan származik ez a dal? Nos, Spanyolországból. Közismert szefárd dal. A Spanyolországból 1492 után kiűzött szefárd zsidók vitték magukkal a Balkánra, s azóta is éneklik, nemzedékről nemzedékre tovább adva a dal eredeti, ladino nyelvű, szövegét, mert a szefárd családok mindmáig hűségesen őrzik ezt az őseik által beszélt, középkori spanyol nyelvet. A dal alighanem valóban Bulgáriából kiindulva terjedt el a Balkánon. Liliana Benveniste szefárd énekesnő, Buenos Aires-i koncertjén Szófiát jelöli meg a dal gyűjtési helyéül, ahol ma is van még szefárd közösség. S hogy miről szól a sok átalakuláson keresztül ment szöveg? Íme, így kezdődik ladino nyelven:   
    
    Dos amantes tengo la mi mama,
    al cuál que me tome yo,
    el uno es pantalonero,
    el otro es particular.
    
    Al pantelonero la mi mama,
    engeñando lo estoy,
    al particular la mi mama,
    lo amo de corazón.
    
    Magyarul:

    Két szeretőm van nekem, anyácskám,
    melyiket válasszam én?
    Egyikük nadrágokat szab-varr,
    a másik szegénylegény.
    
    A nadrágszabót, anyácskám,
    megcsalom, mert nem szeretem,
    a szegénylegénynek, anyácskám,
    odaadom a szivem.

NAPJAINK
   
Setét Jenő beszéde Gyöngyöspatáról 2011 áprilisában hangzott el, a Belügyminisztérium előtti tiltakozáson.
   
SETÉT JENŐ
   
Nem kegy, kötelesség
   
Szervusztok, tisztelettel köszöntök mindenkit! Setét Jenő polgárjogi aktivista vagyok.
    Az előbb azt hallhattuk, hogy védjük meg a gyöngyöspatai romákat. Én mást mondok: Védjük meg magunkat! Minden jelenlevőt, minden magyar állampolgárt!
    Arra hívok fel mindenkit, hogy védjük meg a jogállami normákat, védjük meg a jogállamot. Bárki masírozik az utcákon, bárki fenyeget, nemcsak minket, romákat fenyeget. Talán mi vagyunk a céltáblák és az eszközök, de mindenki sorra kerül. A gyűlölet sosem áll meg egy csoportnál. A gyűlöletnek mindig szüksége van egy célpontra. Ma a cigányok, holnap a baloldaliak, a liberálisok, a szinglik majd végül a jobboldali konzervatívok. Döbbenet, amit megélünk, hogy egy települést több mint hat hétig foglyul ejtenek, családok lakásainál felfegyverzett emberek grasszálnak, napról-napra pocskondiázzák őket. Az elemi-fizikai biztonságukat veszélyeztetik, miközben mindenki (például a rendőrség, vagy a közvélemény egy része) úgy tesz, mintha itt csak a gyűlölködőknek volnának jogaik. Ez nem így van! Mindenki, aki hallgat, mindenki, aki a problémát elbagatellizálja, a gyűlölködőket erősíti.
    Lehet hazudni a nyilvánosságnak, lehet hazudni önmaguknak, hogy a patai romák csak húsvéti kirándulásra ugrottak el, nem pedig kimenekítették őket egy tarthatatlan helyzetből. A tény az, hogy hat hete egy magyar településen foglyul ejtették magyar honfitársainkat és a magyar jogállam nem tud megküzdeni néhány tucat szélsőséges elemmel. Hát térjen magához a jogállam!
    Én azt látom, hogy egy teljesen új koreográfiát próbálnak most le a derék „barátaink”. Most már nem egy nap, egy délután vonulnak föl valahol, hanem hetekre több települést is párhuzamosan megszállnak. Ahol nem volt feszültség, oda importálnak feszültséget, és tartóssá teszik azt. Azt látjuk, hogy Gyöngyöspata független polgármesterét lelki, fizikai presszióval arra kényszerítették, hogy mondjon le. Valószínűleg ez lesz a közelebbi jövőben a koreográfia. Ha nem szabunk ennek gátat, ha nem tér magához a jogállam, ha nem gondoljuk azt, hogy ez nem pusztán romaügy, hanem valamennyiünk ügye, akkor a konfliktus mélyülni fog. Minden elcsattanó pofonért, minden lelki-fizikai sérelemért, ami Gyöngyöspatán vagy hasonló településeken történik elsősorban, másodsorban és harmadsorban is annak az államnak és a kormánynak kell viselnie a felelősséget, amely mindezt tétlenségével eltűrte és támogatta.
    Talán még nem késő, hogyha egymás gondolatait meghallhatjuk, összefogunk és cselekszünk, valamint cselekvésre kényszerítjük azokat, akiknek a közfelhatalmazás alapján ez a dolguk. Tőlük nem kegy, hanem kötelesség. Nem lehet az eddigi civil aktivitások, tüntetések mintájára összejönnünk, majd egy óra múlva hazatérnünk. Arra kérek mindenkit, hogy szerveződjetek, egyeztessetek, és mindaddig jöjjünk ide, amíg a szélsőségesek ki nem vonulnak Gyöngyöspatáról.
    Hiszem, hogy civil összefogással felhívhatjuk a figyelmet a probléma komolyságára és mélységére.
    Szabadságot Gyöngyöspatának!

    KILÁTÓ

    HIDASI JUDIT

    A puding próbája

    (A fukusimai atomkatasztrófa és következményei Japánban)

Amikor 2002-ben Kosiba Maszatosi (Koshiba Masatoshi) japán fizikus asztrofizikai kutatásaiért átvehette a régóta várt Nobel-díjat (megosztva Raymond Davies amerikai kutatóval), a köré sereglett újságírók az ilyenkor szokásos obligát kérdések között rákérdeztek arra is, hogy mi a véleménye az állandó földrengéseknek kitett Japánban1 az atomreaktorok működtetéséről és azok biztonságáról. Nem véletlenül firtatták ezt a kérdést, hiszen a professzor maga is a neutrino kísérleteihez egy kilométerrel a földfelszín alatt egy impozáns kísérleti telepet irányított Japán központi hegyvidékes régiójában, és mint kísérleti fizikus nemzetközileg elismert szaktekintélynek számított. A professzor a médián keresztül teljes meggyőződéssel biztosította a közvéleményt arról, hogy Japánban a fejlett technológia és a biztonsági előírások fegyelmezett betartása a biztosíték arra, hogy még nagy földrengés esetén se történhet baleset. Még ő sem sejthette, hogy szavainak hitelessége rövid időn belül éles helyzetben kell, hogy kiállja a próbát. Ami azt illeti, annyiban igaza is lett, hogy 2011. március 11-én a történelmi léptékben is rendkívül erősnek minősülő, a Richter skála szerinti 9,1 fokozatú földrengést magát a fukusimai erőmű valóban sértetlenül „túlélte”, de nem így az azt követő példátlanul hatalmas cunamit, amelynek az ereje mégiscsak iszonyatos rombolást végzett és végül nukleáris katasztrófába torkollott. A következmények ismertek: az eleinte kezelhetőnek vélt sérülések az erőműben olyan horderejűeknek bizonyultak, amelyek nemcsak a szigetországot, hanem a tágabb környezetet és az ökovilágot is maradandó módon károsították. A nukleáris szivárgás hosszú távú hatásai még egyáltalán nincsenek messze sem feltárva, és a folyamat megnyugtató módon még nem zárult le.
    Ez a katasztrófa – a közvetlenül jelentkező hatalmas emberi2, anyagi, infrastrukturális3 és környezeti károkon kívül – számos olyan folyamatot indított el Japánban, és a világban is, amelyeknek a hatásai túlmutatnak a baleseten magán.
    Az elmúlt évtizedekben világszerte sokan – közemberek és a tudóstársadalom képviselői egyaránt – bámulattal konstatálták, hogy Japán a világ legtöbb atomerőművét működtető országok egyikévé nőtte ki magát. Történt ez annak ellenére, hogy – mint ismeretes – a második világháború végjátékában a Hirosima és Nagaszaki ellen bevetett amerikai atomtámadás százezrek életébe került. Tehát ha valahol, akkor Japánban testközelben érzékelték és ismerték a nukleáris sugárzás pusztító erejét. Ugyanakkor a gazdasági és környezeti megfontolások (a nukleáris energia a legolcsóbb és a környezetet legkevésbé szennyező energiaforrás) érvényesülését megtámogatta a tudóstársadalom és az ipari lobby magabiztossága azt illetően, hogy a technológia immár olyan fejlettségi szakaszba ért, amely védelmet jelenthet a szigetországban prognosztizálható és az időről időre ténylegesen bekövetkező természeti katasztrófák ellen. Ez a meggyőződés lehetett az alapja annak a 2010-es japáni bejelentésnek is, hogy 2030-ig újabb tizennégy hasonló energia-erőművet akarnak üzembe helyezni az országban. Nos, ezt a tervet nyilvánvalóan felülírta a fukusimai baleset: olyannyira, hogy Kan Naoto miniszterelnök – részben az egyre fokozódó lakossági demonstrációk és tiltakozások hatására is – május 9-én bejelentette a Tokiótól 170 kilométerre délnyugatra, egy kifejezetten földrengésveszélyes helyen, ugyancsak a Csendes-óceán partján működő hamaokai atomerőmű „elővigyázatosságból történő” leállítását.
    
Számszerűsíthető károk
    •    A hármas katasztrófa sorozat a japán kormány előzetes becslése szerint a GDP mintegy 3,3-5,2 százalékának megfelelő pusztítást végzett.
    •    A globális kockázatok – a világkereskedelemre gyakorolt hatás, az alapvető termékek árát érintő hatás, az árfolyamok alakulására gyakorolt hatás stb. – egyelőre még nehezen számszerűsíthetők – és végső nagyságrendjük jelentős mértékben függ attól, hogy a nukleáris szivárgás megszüntetése és a szennyezés megszűnése mikorra realizálódik.
    •    Bonyolítja a helyzetet, hogy a katasztrófa minősítése, azaz súlyosságának a megítélése menetközben többször átértékelődött, mígnem a baleset bekövetkezése után egy hónappal, április 12-én, a japán hatóságok a nemzetközi nukleárisesemény-skálán (INES) a legsúlyosabb fokozatra, azaz a hetesre emelték a fukusimai baleset besorolását.
    •    Japánban az energia-kimaradások, az energiahiány elhúzódása4 és a szállítási láncokban keletkezett károk felszámolása még nem zárult le.
    •    Az OECD 2011. április 21-én kiadott országjelentése ugyanakkor előrevetíti a japán gazdaság helyreállításának a dinamikájába vetett optimizmust. Ezt némileg cáfolni látszanak ugyanakkor az azóta bekövetkezett fejlemények, amelyek a bizonytalansági tényezők5 változatlan meglétéről tanúskodnak.
    •    Az újjáépítéshez szükséges közpénzt legalább 230 milliárd dollárra becsülik. Ezt kötvénykibocsátásokból tervezi fedezni a kormány – ehhez azonban alighanem elkerülhetetlen a már régóta esedékes adóemelés.
    
    A természeti katasztrófák kezelése Japánban
    Japán lakossága a természeti katasztrófák időnkénti bekövetkezéséhez, úgymond, szokva van: legyen az földrengés, tájfun vagy szökőár. A japán hírközlésben – elsősorban a televízióban – egy bizonyos kidolgozott kódrendszer figyelmeztet a veszélyre, illetve, ha lehet, már a veszély közeledtére is. Az aktuálisan zajló adás alatt nem csak írott formában (vizuálisan) jelenik meg a képernyő szegélyén a vészre való figyelmeztetés, hanem egy sajátos kis éles csengő hang is felhívja a figyelmet arra, hogy kéretik a képernyőre tekinteni. Nem csak a képernyő előtt ülőket, hanem a lakás, iroda vagy a vendéglő távolabbi sarkában tevékenykedőket audiális módban is figyelmeztetik a rendkívüli hírre. Ilyenkor tanácsos minden más tevékenységet megszakítva a legközelebbi készülékre tekinteni, ahol egy fel-felvillanó híradás-sor tájékoztat a részletekről. A lakosság az eseményeket és a fejleményeket tehát rendszerint élőben követi a televízión. Szükség esetén sor kerülhet az adás megszakítására is – amikor is televíziós hírolvasók tájékoztatnak a vészhelyzetről, illetve teendőkről: figyelmeztetnek a közlekedésben várható késésekről, járatkimaradásokról, menekülési útvonalakról stb.
    A japán óvodákban és iskolákban már kiskortól fogva szoktatják a gyerekeket a vészhelyzetekben követendő magatartásra – például a fej védelmére, asztal- illetve padlap alá bújás, mozgó tárgyak elleni védelem stb. Minden tanévben több alkalommal sor kerül úgynevezett „földrengés-gyakorlatokra”, amelyek során egy szimulált katasztrófa-helyzetben gyakorolhatják a teendőket. A háztartásokban – rendszerint a bejárat közelében – kerül elhelyezésre az a kis „menekülő-készenléti-csomag”, külön-külön a család valamennyi tagja számára, amely számos hasznos tárgyat, eszközt (zseblámpa, pokróc, meleg ruha, száraz étel, víz, gyógyszer, pénz stb.) tartalmaz arra az esetre, ha a szabadba kell menekülni. A helyi közösségek gondoskodnak úgynevezett evakuációs pontok kialakításáról – sportpályák, iskolák udvarai, parkok stb. – ahová vészhelyzet esetén a közösség tagjai menekülhetnek – mindaddig, amíg utasítás nem érkezik további teendőkről. A Japánba érkező külföldit is rendszerint az első tudnivalók között tájékoztatják ezekről a szabályokról, legyen az munkahely, kollégium, egyetemi kampusz vagy bérlakás. A japán szabálykövető nép – mindenkinek jól felfogott érdeke, hogy fegyelmezetten és szervezetten kövesse az eljárásrendet. Mindez nagyon hasznos és hatékony mindaddig, amíg a katasztrófa a kezelhetőség határain belül marad.
    A nagyobb földrengés-katasztrófák sem mennek ritkaságszámba Japánban. Ha csak az elmúlt 120 év jelentősebb eseményeit vesszük számba, kitűnik, hogy ezekből néhány jelentős erősségű volt. 1891: Mino-Owari 8.0; 1896: Sanriku 8,5; 1923: Tokió (Kanto) 7.9; 1933: Sanrikus 8,4; 1944: Tonankai 8,1; 1946: Nankaido 8,1; 1948: Fukui 7,3; 1995: Kobe 6,9; 2011: Sendai (Fukusima) 9.1.
    Egy-egy katasztrófa bekövetkezését követően a lakosság példamutató fegyelmezettséggel és munkabírással haladéktalanul a romok eltakarításához lát: rendszerint hihetetlen gyorsasággal és hatékonysággal építik újjá a környezetet és lakóhelyeiket. Önsajnálat és panaszkodás nélkül teremtik újjá saját lakó- és munkahelyeiket, és a külső megfigyelő számára szinte felfoghatatlan hatékonysággal üzemelik be újra saját világukat.
    Nem történt másként ez alkalommal sem. Noha a fukusimai katasztrófa meghaladta az emberileg kezelhető mértéket (különösen ami a cunami és a nukleáris esemény következményeit illeti), az újjáépítés már javában folyik. A károk helyreállításához (út- és vasút-rekonstrukció, repterek újbóli üzembe helyezése) a katasztrófát követő néhány napon belül hozzáláttak, és gyakorlatilag egy hónapon belül ezek 90%-ánál újraindult az élet.
    
A katasztrófa mint megújulási lehetőség
A fukusimai katasztrófa bizonyosan természeti csapások láncreakciójaként (földrengés, szökőár, nukleáris baleset) vonul be a történeti krónikákba, de az okozott károk egy sor olyan jelenségre irányítják a figyelmet, amelyek az ember alkotta környezet és világ hiányosságait és veszélyeit hozták felszínre.
    Sokakban felmerült, hogy ha a technológiailag igen fejlett Japánban megtörténhetett egy ilyen nukleáris katasztrófa, akkor a világ bármely részén is bármikor veszélynek van kitéve a lakosság és a környezet. Vagyis az atomreaktorok biztonságosságába vetett hit világszerte megrendült. Japán – és ami azt illeti, az egész világ is – át kell, hogy értékelje energiapolitikáját. Ennek Európában máris konkrét következményei vannak: elég a németországi példára hivatkozni, ahol 2022-ig az összes nukleáris erőmű fokozatos leállítását tervezik. Európában általánossá vált a stressztesztek haladéktalan megvalósítása, a még üzemben levő atomerőművek biztonsági rendszere felülvizsgálatának megerősítése. Noha a növekvő energiaigények korában Japán még alighanem évtizedekig nem mondhat le az atomenergiáról, vélelmezhetően ott is felgyorsul az alternatív energiák kiaknázási lehetőségeinek a felülvizsgálata, a megújuló forrásokon alapuló technológiák – nap, szél, víz, geotermikus energia – alkalmazására irányuló kutatások fokozott ütemű támogatása és fejlesztése.
    A fukusimai katasztrófa felszínre hozott egy évtizedek óta halogatott rendszerbeli hiányosságot is Japában. Míg a keleti országrészben (Kanto régió, Tokióval a központban) 50 Hz a frekvencia, addig a többi országrészben 60 Hz. A Tepco (Tokyo Electric Power Corporation) áramszolgáltató vállalat, amely a keleti országrész áramellátásáért felelős, a kieső áramellátást nem tudta pótolni a délebbi részek hálózataiból, s ez hátráltatta a fukusimai erőműveknél az áramellátást, ami gátat emelt az áramkimaradások megszüntetésének a fővárosban is. Az újjáépítés jó alkalmat kínál ennek a rendszerbeli kompatibilitás-deficitnek a felszámolására is.
    A katasztrófát követő rekonstrukció Japán megújulását hozhatja. Az újjáépítési terv kidolgozásához az ország legjobb koponyáit kérte fel a kormány. A 16 tagú „bölcsek tanácsa” máris munkához látott.
    
A társadalmi hatások
Japán lakosságát – annak ellenére, hogy természeti katasztrófákon szocializálódott, természeti katasztrófákkal él együtt, és természeti katasztrófák kezelésében a világ talán legedzettebb népe – a fukusimai katasztrófasorozat igen mélyen megrázta. Ezt a világ kevéssé érzékelte, hiszen a megrendítő károk és pusztítások látvány-jelenetei mellett a híradások nagyon fegyelmezett, érzelmeit kordában tartó lakosságképet közvetítettek. Az érzelmek és indulatok szabad kifejezése sohasem volt a japán kultúra sajátja, de a mélyben az egyéni tragédiák mellett a közgondolkodást és társadalmi tudatot is alapjaiban érintő átértékelődések kezdődtek.
    Hatalmas csalódás a japán társadalmi tudat számára, hogy a fejlett japán technológia kudarcot vallott. Ez nem csak az őket ért kár miatt érintette fájdalmasan az embereket, hanem azért is, mert egyfajta presztízsveszteségként élték meg: a világ technológiailag legfejlettebbnek tudott országának nem sikerült felülemelkednie ezen a baleseten. Ez a „szégyenérzet” lehetett az oka annak is, hogy vonakodtak bármiféle nemzetközi segítséget elfogadni – amit egyébként a nemzetközi közvélemény teljes értetlenséggel fogadott.
    Meggyőződésem szerint részben ezzel magyarázható az is, hogy a balesetet igyekeztek a lehetőségekhez képest visszafogottan kommunikálni, súlyosságát alulértékelni. Ezt tette a kormánykommunikáció a lakosság felé és a világ felé is. Ennek persze az események előre haladtával egyre súlyosabb következményei lettek. A hivatalos kommunikáció fokozatosan hitelét vesztette; a lakosság bizalma a kormányban, a tudósvilágban és az ipari körökben alaposan megcsappant. A lakosság nagy része úgy érzi, hogy visszamenőlegesen is félretájékoztatták: nem kaptak kellő mennyiségű és mélységű információt arról, hogy milyen veszélyekkel járnak az atomerőművek, és milyen következményekkel egyes természeti katasztrófák.
    A katasztrófa körülményeit és következményeit illető információ-közlés akadozását, elodázását és helyenként „visszatartását” mind a belföldi japán, mind pedig a külföldi közvélemény jogosan tette kritika tárgyává. Ez nagyfokú bizalom-deficithez vezetett mind a japán kormány, mind pedig a szakhatóságok kommunikációjának vonatkozásában – ez az amúgy is elgyötört lakosság bizonytalanságérzetét tovább fokozta.
    
Újfent bebizonyosodott, hogy a szociális háló gyenge: a vészesen elöregedő japán társadalomban a károsultak egy jó része az idősebb korosztályból került ki, akiknek az önerőből történő talpra állása szinte kilátástalan – kérdés, hogy ennek a rétegnek a továbbiakban mi lesz a sorsa.
    A katasztrófa – mint általában a tragédiák – ráébresztette a lakosságot a társadalmi összefogás, a családi kapcsolatok és a civil szerveződések fontosságára és jelentőségére. Ez különösen élesen jelentkező probléma abban a Japánban, ahol az utóbbi egy-két évtizedben a mindazidáig kollektivista értékrendben élő társadalom egyre inkább az individualizálódás, az elidegenedés irányába tartott. (Hidasi: 2007)6. A társadalmi krízis elhatalmasodó szellemében ez a katasztrófa bizonyos fokig a társadalmi megújulás katalizátoraként is hathat – amennyiben sokakat az emberi értékek újragondolására és visszarendeződésére serkent.
    Ennek fényében talán nem véletlen, hogy Kan Naoto miniszterelnök, a Népszabadságban 2011. május 5-én napvilágot látott nyilatkozatában, három pillérre alapozva jelölte meg az újjáépítés menetét:
    •    a térségek felkészítése a természeti katasztrófák hatékony elhárítására;
    •    a természeti környezettel való harmónia megteremtése;
    •    egy olyan társadalom létrehozása, amely szolidáris a tagjaival, különösen a gyengébbekkel szemben.
    
    A japán nép számára ez a tragédia a társadalmi kohézió megerősödését hozhatja, amely előfeltétele annak, hogy a megújulás nem csak fizikai, hanem társadalmi értelemben is bekövetkezzék. Erre a japán népnek nagy szüksége van ahhoz, hogy mielőbb visszanyerje nemzetközi tekintélyét és gazdasági erejét.
    
    
    
    JEGYZETEK
    1 Japánban – geomorfológiai adottsága miatt – gyakorlatilag nem múlik el nap szeizmikus mozgás nélkül. Ezekkel a kisebb-nagyobb mozgásokkal – amelyeket hol lehet érezni, hol nem – az emberek megtanultak együtt élni, ez a mindennapok része.
    2 A több ezer azonosított áldozaton kívül még mindig folyik a kutatás a holttestek után. Az eltűnteket hivatalosan csak egy év után lehet halottnak nyilvánítani, de egy rendkívüli intézkedésnek köszönhetően ez alkalommal a kormány ezt az időt három hónapra rövidítette le. Június elején még mintegy 8200 fő volt az eltűntek száma.
    3 A Shinkansen szuperexpressz 675 kilométeres keleti szakasza 1200 ponton sérült meg.
    4 A fukusimai erőmű katasztrófája a japán energiatermelést 6%-kal veti vissza. (Bassa Z., Japán és helye a világgazdaságban. In: Majoros P. szerk.: Régiók a világgazdaságban. Perfekt Kiadó, Budapest, 2011:134.)
    5 Ide sorolhatók az időnkénti áramkimaradások, az élelmiszerbiztonság kérdése, az evakuált lakosság hosszútávú elhelyezésének a megoldatlansága és számos szociális probléma.
    6 Hidasi Judit: Japán a 21. század első évtizedeiben, EU Working Papers_2007/4, BGF KKFK, Budapest, 4-16.

FÓKUSZ
   
KICSI SÁNDOR ANDRÁS
   
Mata Hari utolsó szavai
   
A történelemben kivételes, hogy egy kivégzendő személy utolsó szavaival utalást tegyen saját nevére, de ez történt Párizs egykor ünnepelt táncosnője, művésznevén Mata Hari, polgárnevén Margaretha Geertruida Zelle esetében.
    Valamilyen módon feltehetően a világ valamennyi nyelvében kifejezést nyer az, ami a magyarban a könny és a forrás szók központi jelentése, s ezeknek kifejezésére a világ nyelvei előszeretettel választják a ’szem vize’ és a ’víz szeme’ jelentésű összetételeket.
    A ’víz’ és a ’szem’ jelentésű szók szemantikailag univerzálisan elementárisabbak, mint a ’könny’ és a ’forrás’ jelentésűek. A világ nyelvei legalább egy-egy szót lexikalizálnak ’víz’ és ’szem’ jelentéssel. Ugyanakkor egyes nyelvek ’víz’ jelentésű szavai átfoghatják (lefedhetik) más nyelvek ’lé’ vagy ’hó’ jelentésű szóinak jelentéseit is; más nyelvek pedig akár több szót is lexikalizálhatnak ’víz’ jelentéssel. Például a japánban legalább két szó használatos ’víz’ jelentésben: a mizu ’(hideg) víz’ és a ju ’meleg víz’, sőt tulajdonképpen ide vehető a főleg melléknévként használatos hija ’hideg’ (vízre, lére, rizsre stb.) is. Ugyanakkor a centrális ’víz’ jelentés kifejezéséről, lexikalizálásáról a világ nyelvei gondoskodni szoktak (Wierzbicka 1996: 229-230).
    A világ nyelveiben a ’szem’ jelentésű szók általában kétféle szemlélet szerint viselkednek, konvex (például a magyar gabonaszem) vagy konkáv (például az angol eye ’szem; tű foka’) kiterjesztett jelentéssel (Kicsi 1997, érdekes még Sauvageot 1953: 266).
    A konvex szemléletű vogulban (manysiban) sam-vit ’könny’, szó szerint ’szemvíz’, vit-sam pedig ’vízcsepp, buborék’, szó szerint ’víz-szem’ (Munkácsi & Kálmán 1986: 522-3). Hasonló összetétel még a finnugor nyelvekben például a zürjén (komi) sin-va és a votják (udmurt) sin-vu, mindkettő ’könny’, szó szerint ’szem-víz’. A koreaiban is nun-mul ’könny’ szó szerint ’szem-víz’. A vogullal ellentétben konkáv szemléletű maláj-indonézben air mata ’szem vize’ a ’könny’ és mata air ’víz szeme’ a ’forrás’. E nyelv egyébként poétikusnak tűnően fejezi ki azt, amire a magyar egy szó, a nap poliszémiáját használja. A magyar nap mint időegység (angol day) megfelelője hari, mint égitestté (angol sun) mata hari, szó szerint ’nap szeme’. A maláj-indonézzel rokon malgas nyelvben ranomaso ’könny’, szó szerint ’víz-szem’, ’szem vize’, masoàndro ’nap’ szó szerint ’nap szeme’; a ’forrás’ pedig loharano, szó szerint ’víz feje’.
    Valószínűleg tehát a világ nyelveiben általában a ’szem vize’ összetételek (amelyek egyértelműen ’könny’ jelentésűek) hajlamosabbak a realizálódásra, mint a különböző jelentésű ’víz szeme’ összetételek.
    A dolgok megnevezésére legalább háromféle megoldást tarthatunk számon: (1) külön szóval lexikalizálást, (2) poliszémiát, kiterjesztett jelentést és (3) szóösszetételt, amely a körülírás viszonylag rögzült változatának tekinthető. A ’nap’ mint időegység és égitest kifejezésére az angol külön szókat lexikalizál (day ’nap mint időegység’ vs. sun ’nap mint égitest’), a magyarban a nap szó poliszémiája figyelhető meg, míg a maláj-indonézben szóösszetétel fejezi ki a fogalmat (hari ’nap mint időegység’, mata hari ’nap mint égitest’).
    A nyelvi jelentések bizonyos típusait összekapcsoló mechanizmusok minden nyelvben működnek. Van olyan nyelv, amely két (vagy több) jelentést poliszémiával kapcsol össze – más nyelvközösségek tagjai számára, ahol e jelentések nem kapcsolódnak, összehozásuk poétikusnak számíthat. A külön szóval való megnevezéstől eltérően a poliszémia és az összetételek is poétikusnak tűnhetnek.
    Különösen Claude Lévi-Strauss foglalkozott behatóan a ’forrás’ = ’víz szeme’ és ’könny’ = ’szem vize’ korrelációk megnyilvánulásaival az amerikai és eurázsiai mitológiákban (Ivanov 1984: 276-7).
    Az angolban szokatlanok és poétikusak a Dylan Thomas költészetében előforduló all the moon long ’egy egész holdhosszat’ és all the sun long ’egy egész naphosszat’ kifejezések (Ivanov 1984: 38) – magyar fülnek az utóbbi cseppet sem szokatlan.
    A Mata Hari néven ismert harminckilenc éves táncosnőt, német kémnőt 1917. október 15-én végezték ki Vincennes-ban. Utolsó szavai a hagyomány szerint a következők voltak: „Nem látom többé a napot, a holdat, a csillagokat.” (Tábori et al. 1987: 204.)
    
    IRODALOM
    Ivanov, V. V.: Nyelv, mítosz, kultúra. Bp.: Gondolat 1984.
    Kicsi Sándor András: „A szem kétféle szemlélete és a számlálószók.” Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 41 (1997) 1: 57-62.
    Munkácsi Bernát & Kálmán Béla: Wogulisches Wörterbuch. Bp.: Akadémiai 1986.
    Sauvageot, Aurélien: „A propos des changements sémantiques.” Journal de Psychologie 46 (1953) 465-472.
    Tábori Pál et al.: Mata Hari. Bp.: Szépirodalmi 1987.
    Wierzbicka, Anna: Semantics. Primes and Universals. Oxford & New York: Oxford University Press 1996.

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Kína és a világfejlődés
   
Az emberek, ha olyasféle híreket olvasnak, hogy a világ csúcstechnikai termékeinek piacán 20%-os a kínaiak részesedése, ami kétszerese az Egyesült Államok ilyen exportjának, s hogy az amerikaiak 900 milliárd dollárral tartoznak a Kínai Népköztársaságnak, hihetetlenkedve csóválják a fejüket, és arra gondolnak, hogy valamiféle olyan abnormális eszközökkel felfújt léggömbről lehet szó, amely az európai kultúrkör szellemi fölényének nyomása alatt előbb-utóbb úgyis szétpukkan.
    A szakemberek igen szűk körén kívül nem szokás tudni ugyanis, hogy az emberiség történelmében mindig is Kína haladt a fejlődés élvonalában, s az a néhány évszázad, amely az addig világvégi sorban tengődő Európát a csúcsra emelte, nem éppen az emberi kultúra fénykorát jellemezte. Az ókortól a késő középkorig tartó periferikus elmaradottság után „a XIII. században elérte Európát az első kínai hatás – írja Kovács János (2005: 112.). Európa összegyűjtötte a hozzáférhető kínai technikai vívmányokat, amivel lökésszerűen felgyorsította a fejlődését. Ekkor ért kontinensünkre a papír és a nyomódúcos nyomtatás, az iránytű, a hajók fartőgerendája és a kormánylapát, a vízimalom, a rokka, a talicska, a taliga, a puskapor és a robbanószerek, bombák és nem utolsó sorban a szügyhám. Az új ismeretek hatására jutott el a hajózás arra a fokra, hogy a felfedezésekre sor kerülhetett”.
    A kínaiak persze sokkal előbb és sokkalta nagyobb lehetőségekkel rendelkeztek ezen a téren is. A XIII–XIV. században kifejlesztett, „kincshajóknak” nevezett 9 árbocos, V alakú törzzsel és hajótőkével, 24 bronzágyúval megépített óriásdzsunkáik a világon valaha is készült vitorlás hajók sorában a legnagyobbak voltak. Hosszuk elérhette a 138 (más feltevések szerint csak 84) métert és súlyuk az ezer tonnát. Cseng-cu császár utasítására Cseng Ho admirális 1405 és 1433 között hét ízben is hatalmas expedíciók – a legnagyobb flotta esetében 100 ilyen hajó és 27 ezer ötszáz fős legénység – élén vágott neki az óceánoknak, s elérte Arábia, Kelet-Afrika és Madagaszkár partjait, sőt, egyes feltételezések szerint Amerikát és Ausztráliát is (vö. G. Menzies 2003.). Minthogy azonban Indián kívül sehol nem találtak olyan kultúrszinten álló népet, amellyel érdemes lett volna közelebbi kapcsolatokat kiépíteni, a Cseng-cu helyére lépő új császár e vállalkozásokat 1434-ben leállította, majd a lenézett „barbár” külföldtől való elzárkózás politikájának jegyében 1500-ban megtiltotta, hogy kettőnél több árbocos dzsunkákat építsenek.
    
    Az európai „felfedezések kora” viszont nem a kapcsolatfelvétel céljait szolgálta, noha az Amerikába érkező spanyolok itt magaskultúrákra is bukkantak, fejlett mezőgazdasági termeléssel, gondosan kiépített úthálózattal, tudományos ismeretekkel rendelkező, civilizált szinten szervezett osztálytársadalmakat. Ezekkel azonban nem kereskedni akartak, hanem kultúrájukat olyan irgalmatlanul megsemmisítették, hogy arculatuk a fennmaradt nyomokból csak nagy nehézségekkel, körvonalaiban rekonstruálható, társadalmi berendezkedésüket pedig a törzsi viszonyok szintjére taszították vissza.
    J. Diamond (2006: 65-79.) hosszas töprengést szentel annak a rejtélynek, hogyan volt képes Francisco Pizarro kb. 150–280 körülire becsült csapatocskájával legyőzni a 6 milliós lélekszámú inka birodalom élén álló Atahualpa 20–80 ezres hadseregét. Végül arra a megállapításra jut, hogy az indiánok számára ismeretlen lovasság, fém- és lőfegyverek mellett főként az írásos kommunikáció ismerete juttatta diadalhoz a spanyolokat. Jómagam – különös tekintettel arra is, hogy Pizarro analfabéta volt, és eredeti foglalkozását tekintve disznópásztor – egészen másutt keresném a magyarázatot. Pizarro nem a spanyol király katonáival érkezett Peruba, hanem „konkvisztádorokkal”, Európa csőcselékéből rablógyilkos magánvállalkozásokra verbuvált kalandorokkal. Győzelmeit a legelvetemültebb gengszter-trükköknek köszönhette, melyeknek sorozata azzal kezdődött, hogy a békés tárgyalásra 4-5 ezer fegyvertelen udvari emberével érkező Atahualpát tőrbe csalta, kíséretét lemészároltatta, s noha az inkák minden váltságdíj-követelését teljesítették, uralkodójukat hitszegő módon kivégeztette.
    Nem sokkal korábban ugyanilyen gyalázatos praktikákkal sikerült a börtönviselt nótáriusnak, Hernán Cortésnek meghódítania Amerika másik kultúrközpontját, az azték birodalmat. Uralkodójuk, Moctezuma (téves írásmóddal Montezuma) vendégeként érkezett a fővárosba, Tenochtitlánba, ahol foglyul ejtette vendéglátóját, aki hiába tett eleget minden követelésének, végül mégis meggyilkolták. Közben az ország – mit sem sejtő, egy tavaszünnepségre összegyűlt – arisztokráciáját is lemészárolták. Az igazi meglepetést tehát az európaiak nem a lovaikkal és lőfegyvereikkel okozták e népek körében, hanem azzal, hogy az emberi tisztesség legelemibb, ősi hagyományait is felrúgva bántak el velük.
    E bámulatos sikerek hírét véve 1560-tól – a spanyolokkal és egymással nem ritkán össze is tűzve – az angol és francia „konkvisztádorok” is megrohanták az Újvilágot, mígnem az 1600-as évek elejétől az európai uralkodók alkirályokat küldtek e terültek igazgatására, s ezzel napjuk leáldozott.
    
    Az új, immáron hivatalos gyarmati politika módszerei azonban alig különböztek a „konkvisztádorokétól”. A bennszülöttek által lakott területeket – gyakorlatilag, de számos helyen jogilag is – senki által nem birtokoltnak (terra nullius) nyilvánították. Betelepítésük az angol gyarmatokon eredetileg fegyenctelepek létesítésével kezdődött; Ausztrália európai népessége kezdetben szinte egészében bűnözőkből állt. Őket százezer számra szállították e kontinensekre, Észak-Amerikába egészen a függetlenségi háborúig, Ausztráliába 1868-ig.
    Az utánuk érkezők tömegei is a hazájukban kilátástalan helyzetbe jutott nyomorgók vagy politikai, vallási üldözöttek voltak, akik e kontinenseken a szinte korlátlan lehetőségek világát keresték. S ezek sokáig valóban fenn is álltak, hiszen a „senkiföldjén” ingyen vagy fillérekért jókora birtokokra tehettek szert: Észak-Amerikában 2,6 km² területet kapott mindenki, aki erre igényt tartott. Latin-Amerikában másképp alakult a helyzet; itt a hatóságok nagybirtokrendszert alakítottak ki, ahol a földművesek feudális szolgáltatásokért jutottak parcellákhoz.
    Mindehhez természetesen gondoskodni is kellett arról, hogy e területek valóban lakatlanok legyenek. Észak-Amerika indián lakosságát szinte teljesen kipusztították, de lélekszámukat Dél-Amerikában is mindenütt kisebbségi mértékűre csökkentették, az egyetlen Bolívia kivételével. Hogy e példa nélkül álló népirtás hány ember életébe került, utólag megállapíthatatlan. A bennszülött lakosság nagyobb részét mindenesetre a bányákban és ültetvényeken végzett kényszermunkára hajtották, olyan körülmények közé, ahol lélekszámuk pl. Mexikóban 1519 és 1565 között 25 millióról 2,5 millióra, az egytizedére zsugorodott.
    Akik azt a legendát terjesztik, hogy az európaiak egy szinte néptelen kontinenst telepítettek be, az egykori bennszülöttek számát 8 milliónyira becsülik, de a reálisabb kalkulációkban 110 milliót is meghaladó népességről van szó. Igen elterjedt legenda az is, hogy a tömeges halálozáshoz az európaiak által behozott járványok vezettek. Ezt az állítást nevetségesnek tartom, hiszen a járványok a fehéreket ugyanúgy pusztították volna, mint az őslakosságot. Ha pedig olyan betegségekről lett volna szó, amelyekkel szemben az európaiak már immúnisak voltak, akkor az a kérdés merül fel, miért nem okoztak hasonló méretű pusztulást köztük azok a fertőzések, amelyekhez az őslakosok szervezete alkalmazkodott.
    Ha ez igaz lenne, nem létezne magyarázat továbbá arra a tényre sem, miért kellett az észak-amerikai angol és francia gyarmati hatóságoknak rendeletileg meghatározott pénzjutalmakkal támogatni a skalpvadászokat. Ebben az iparágban a legtöbbet a 12 évnél idősebb indián férfiak megöléséért fizettek, feleannyit az asszonyokért és negyedannyit a kisgyerekekért. Az összegek igen csábítóak voltak: Massachusetts állam 1700-ban bevezetett rendelkezése szerint egy férfiskalpért 100 fontsterlinget fizettek, az akkori éves átlagkereset négyszeresét. (E rendelkezéseket egyébként formálisan csak 2000-ben vonták vissza.)
    El kellene felednünk továbbá az őslakosság ellen hadseregek által vívott – nemcsak észak-, hanem dél-amerikai, sőt, ausztráliai – háborúkat is, amelyekben a harcosok asszonyait és gyerekeit is megölték, Sheridan tábornok szállóigévé vált elvét követve: „Csak a halott indián jó indián.”
    Latin-Amerika indiántalanításában a mészárlások mellett igen jelentős szerepet játszott az a tény is, hogy az itteni klímát az európai nők nehezen viselték el. A gyarmatosító urak tehát olyan tömegesen kényszerítették az indián nőket szexuális szolgáltatásokra, hogy leszármazottaik, a félvérek – meszticek – csakhamar a lakosság jelentős részét kitevő társadalmi réteggé váltak. Osztálybesorolásukat tekintve mélyen a fehér urak alatt helyezkedtek el, de az indiánoknál azért többre becsülték őket. Napjainkra a meszticek Paraguay, Costa Rica és El Salvador lakosságának több mint 90 %-át teszik ki, de a dél-amerikai államok többségében is meghaladják a 60 %-ot.
    A szervezett népirtás korszaka után, a XIX. század végén Észak-Amerikában az életben maradt indiánokat katonai kísérettel elhurcoltatták otthonaikból és rezervátumokba zárták. Ausztráliában az ilyen területeket „protektorátusoknak” nevezik, és a XX. század derekán létesültek, azzal a célzattal, hogy az őslakosokat paraszti életformára kényszerítsék. Ezeken a helyeken az őslakosok biztonságban élhetnek, de a dél-amerikai államok többsége (mint Brazília, Peru, Ecuador, Paraguay) még napjainkban sem tesz semmit, ha az óriáscégek magánhadseregei kiűzik rezervátumaikból az indiánokat, vagy irtóháborúkat indítanak ellenük.
    A rezervátumokban uralkodó viszonyokra vonatkozóan sokat mondó tény, hogy az ausztrál kormányzat 1900 és 1969 között az őslakosok gyermekeit rendszeresen elhurcoltatta szüleiktől, és a fehér családoknál helyezte el. Kanadában e gyakorlatnak azt a változatát vezették be, hogy az indián gyerekeknek 1967-ig számukra létesített internátusokban kellett nevelkedniük.
    
    Ha a többi kontinenst nem is sikerült ilyen módszerekkel európaizálni, a gyarmatosítás ezeken sem tartózkodott a rémtettektől. Amikor az angol Kelet-Indiai Társaság magánhadserege megszerezte az uralmat Bengália fölött, diktatórikus kereskedelmi monopóliuma következtében 1769–1770-ben olyan éhínség robbant ki, amelyben 10 millió bengál vesztette életét. Az indiai gyarmati rendszer fennállása alatt (1813–1948) 40 millió bennszülött halt éhen.
    Fekete-Afrikában a példátlan méretű emberrablást hozta magával az európaiak megjelenése. Miután ugyanis kiderült, hogy az indiánok nemigen alkalmasak arra, hogy az ültetvényeken rabszolgákként dolgoztassák őket (bár a brazíliai portugálok eleinte még a spanyol területeken is rabszolgavadászatokat tartottak), már a XVI. században kezdetét vette a történelemben külön fejezetként számontartott „atlanti rabszolga-kereskedelem”. Ezt a virágzó üzletágat, melynek fő haszonélvezői voltak, elsőként maguk az angolok tiltották be 1807-ben, de diplomáciai kezdeményezéseik, s végül hadihajóik bevetése nyomán csak 1853-ban sikerült végképp megszüntetniük. Hogy e csaknem négy évszázados szörnyűségnek hány tízmillió áldozata volt, ma már nehezen kiszámítható. A T. Szafar (1982: 11.) által hivatkozott források szerint kb. 15 millió rabszolga érkezett Amerikába, de arra való tekintettel, hogy a rabszolgavadászat közben is tömegesen gyilkolták a négereket, s a foglyul ejtettek fele a tengeri út során pusztult el, az áldozatok száma 75 millióra tehető.
    Afrika gyarmatosítása egyébként korántsem úgy ment végbe, hogy a dzsungellakó meztelen fekete vademberek hordáit a művelt európaiak civilizálták. Az itt talált társadalmak között akadtak olyanok is, mint a benini királyság, amelynek kultúrája közel 1300 esztendőre tekinthetett vissza, s lakói fejlett közigazgatással irányított, szigorú magatartási-öltözködési szabályokhoz igazodó életformában éltek. A XV. századtól városokat, úthálózatokat építettek, magas szintű bronzöntési technikájuk, napjainkra már világhírűként elismert képzőművészetük volt, és intenzív kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki az európaiakkal. Ennek köszönhetően hadseregük a XVII. századtól már lőfegyverekkel rendelkezett, de 1897-ben a brit hadsereg lerohanta őket. Fővárosukat romba döntötték, műkincseiket Londonba hurcolták, kultúrájukat elpusztították és az országot a nigériai brit gyarmathoz csatolták.
    E szörnytettekkel pedig az európaiak nagyon sokáig rablógazdálkodást folytattak, nem a termelésüket fejlesztő befektetésekre fordították a világ minden tájáról összehordott javakat, hanem esztelen herdálásra. P. Bairoch (1976: 296.) meghökkentő adatai szerint Európa még a XVIII. században sem játszott különösebb szerepet a világtermelésben. A két gazdasági nagyhatalom változatlanul Kína és (a mai Pakisztánt is magában foglaló) India volt. 1750-ben az előbbi a világtermelés 32,8%-át, az utóbbi 24,5%-át nyújtotta, vagyis mindkettő messze meghaladta az európai arányokat. Valójában tehát csak a XIX. századi ipari forradalommal törtünk az élre.
    S történelmi léptékben mérve nem maradtunk ott különösebben sokáig. Kultúrkörünk vezető nagyhatalma, az Egyesült Államok a tavalyi évben igencsak jelentős eredményként könyvelhette el, hogy a válságból kikecmeregve ismét növekedési pályára állt, és 2,6 %-os emelkedést ért el. Kína gazdasága – miként évtizedek óta – 2010-ben ismét bővült, 10,3 százalékkal.
    
    HIVATKOZOTT IRODALOM
    Bairoch, P. 1976: International Industrialization Levels from 1750 to 1980. In: Journal of European Economic History.
    Diamond, J. 2006: Háborúk, járványok, technikák. A társadalmak fátumai. Bp.
    Kovács J. 2005: Egyetemes és magyar agrárfejlődés. Bp.
    Menzies, G. 2003: 1421: amikor Kína felfedezte a világot. Pécs.
    Szafar, T. 1982: A fekete földrész. Bp.

FEKETE JÁNOS
   
Tragédiáim értelme, haszna?
   
Lengyel Lackó hirtelen halála volt az első. Az a titokzatos, tubercolosis galoppierendé-nek suttogott hátborzongató gyerekvész, amely iskolakezdésre, hipp-hopp, elragadta közülünk, pedig a nyár elején még egészséges pirospozsgával indult a Balatonra az alig tizenkét esztendős duci gyerek. Ugyan miért? Most meg, felfoghatatlan bánatunkon túl még a kabátunkba is beleizzadunk a Kerepesi úti zsidótemetőben, amíg a koporsóját a kopott gyászhuszárok a göröngyök tompa puffanásai kíséretében, sáros lapátjukkal, kántori siralmak közepette elhantolják. Hazafelé csak azért se szállunk villamosra, brahiból gyalog indulunk neki a hosszú útnak, és menet közben mi, a brusztosabbak, több felöltőt is magunkra szedünk, hogy így bizonygassuk: mi még élünk. Juszt is élünk.
    Mert a váratlan esemény marhára megrendítette az elemiben összeverődött kompániánkat, amely a ránk bízott kishúgokkal természetszerűen kiegészülve, eddigre virágzó rózsakerti bandává forrott össze, sőt képes volt együtt maradni a gimi alsó osztályába cseperedve is. A körkörös lugas varjaktól látogatott vajdahunyadi szárnya, cikkelye volt a birodalmunk, többször is megharcoltunk már érte a hozzánk hasonló ligeti brancsokkal. Skulózástól a snúrig meg a birkózásig, országdaraboló bicskavetésektől az ugróiskoláig, no és a lányokkal való incselkedésig terjedt színes tevékenységskálánk, s változatos programunkba a fűfelvigyázó, szúrosbotjával fenyegetőző, karszalagos csősz rendszeres hergelése ugyanúgy beletartozott, mint önképzőkör jellegű, kizárólag a családjainknak produkált, zsúrral egybekötött házi színielőadásaink. Vámos Laci, aki később Major Tamás egyik legkiválóbb tanítványává érlelődött, ott próbálgatta akkor kiskamaszként az oroszlánkörmeit. Madách Az ember tragédiájának az égi szférákban zajló első színét is így tanultuk be játszva, szorgalomból. Életre szóló gyönyörűségem, hogy ebben éppen rám osztották az Úr dörgedelmes hangját, mert néhány év múltán, az újvidéki csendőrnyomozók verőhodálya merev törökülés-rendjében, de aztán a náci koncentrációs láger éhkoppjában is a Tragédia betéve tudott rigmusai adtak erőt a kitartásra és a már-már reménytelen bízva-bizakodásra… Madáchtól érkezett hát a második, a jó tragédia.
    Kiválasztott terepünk ugyan a Liget volt, de csapatunk főhadiszállása meg amatőr színtársulata rendszeresen Laciéknál tanyázott, ott, ahol az egymásnak támaszkodó két belkerület a Lövölde téren és a Fasoron át már bele-beleszippant a városligeti tó éles levegőjébe. A Király utca 110. első emeleti háromszobás polgári lakása a Lövölde tér sarkán azonban még a füstös függönyű, titokzatos Kairó kávéházzal szemezett, amely a szüleinket csábítgatta néha nap egy-egy főzésmentes, ünnepi ebédre, s finom cukrászsüteményeivel hizlalgatta alakjukra kényes, olykor fűzőbe préselt anyukáinkat, a szerdai asszonyok egymás szavába vágó s számunkra követhetetlen pletyótársaságát. Szegény gömbölyű Lackó barátunk hozzá hasonlóan köpcös őse, szemüveges apukája volt bandánk szerényen hátra húzódott spiritusz rektora, szelíd mentora. Három évvel később a sárga karszalagos munkaszolgálatban, a fronton párolgott el, s vált semmivé, családja viszont a kataklizma csúcspontját már a gettónak nevezett, embertelenül megalázó karanténjában vészelte át. De a Tragédia betanulása még tagadhatatlanul a joviális Lengyel bácsi ötlete volt, ha ezt az érdemet utóbb már szinte mindnyájan magunknak vindikáltuk volna is.
    Volt ott, a 110. számú szürke ház emeletén, azt hiszem, még egy, szerényebb és sötétebb, gangra nyíló kisebb lakás, a Wieneréké. „Esőben, hóban, napsütésben Wiener ernyő legyen kézben!” – betűzhettük alkalmanként a Jósika téri, zöldre mázolt vécé-műintézettel szemező, áporodott illatú Odeon moziban, a vetítővásznat rejtő vasfüggöny színes-rajzos reklámszövegei között, amikor annyi aprót sikerült összekuporgatnunk, hogy az új bombafilmekre, meg az előttünk ülő lányok csiklandós hajborzolására sikerült befizetnünk. Nem véletlen az asszociáció. A Wienerék röpdöső, szőke tincsekbe göndörített Jutkája több mint egy éven át volt virgonc kompániánk favorizált hercegnője, minden srác az ő kegyeire pályázott. Színházi rendezőjelöltünk csakúgy, mint karmesterfiókánk, Breitner Tomi. Hoppá! Mit nem kavar össze vénülő emlékezetem? Hiszen már-már plasztikusan látom, hogy a csábos Jutkám másutt, a Damjanich utca végiben, a fás Liget giling-galangos Regnum Marianumának a tövében lakott, erre határozottan emlékszem. Ott búcsúztunk el egymástól egyszer, már este felé, a homályos lépcsőházra nyíló ajtóban, egy sokatmondó hosszú együtthallgatás után, és nem is akárhogy! A tüzes tenyeremből fúttam feléje lehelet-puszimat, s ő mintha viszonozta volna. Én meg aztán e boldogító látomás fantasztikus mámorát a gyúló fényű Aréna úton, lámpaoszloptól lámpaoszlophoz szédelegve nyomban megosztottam az éppen arra vetődött, kettővel fölöttem járó, utóbb neves színésszé avanzsáló, nagyfiú-barátommal, Geiringer Jancsival. Ugyan miért telepíti át most a képzeletem Wieneréket a Király utcába, a Lengyel család tőszomszédságába? Valószínűleg nem is létezett ott, a 110-es számú házban se gang, se az imént vizionált, udvarra néző lakás. Vajon csak így próbáltam volna a bandánk fészkébe átrepíteni őket? A memória ennyire vágyvezérelt s megbízhatatlan volna?
    Mert csakhamar ráfáztam friss szerelmemre én is. Már másnap, a Rózsakertben. Egy meghitt szemrebbenéssel se volt hajlandó emlékezni az előző napi bensőséges búcsúzkodásunkra. Egyszerűen keresztül nézett rajtam, fütyült rám a banda szeme láttára. Persze feldühödtem, s nyomban belekötöttem a későbbi filozófus Tepper Gyurkába, aki éppen aktuális riválisom volt, s lökdösni kezdtem. Gyuri se hagyta magát, s egy ügyes fogással kitekerte az ujjam, annál fogva aztán a karomat is, hogy bizony belegörnyedtem. A fene a fejit! Hát nem földre kényszerített? Aztán pöffeszkedve a hátamra települt, méghozzá a Lány előtt! Mi ez, ha nem egy újabb tragédia? Mi végre?
    No és, a cserkészet? A keki egyenruha, amelyből a liliomos jelvényt sajátkezűleg kellett lefejtenem, amikor a 446-os zsidó csapatunkat kizárta a Szövetség? Az semmi? Hogy kitagadtak a nemzetközi nagy cserkész testvériségből? És nem sokra rá a helyébe, a zakómra is meg a kabátomra azt a rikító sárga csillagot kellett ráöltenünk, amibe úton-útfélen bárki beleköthetett, de büntetés terhe mellett, az utcán mindig viselni kellett? Tragédia tragédia hátán, amit végül a csendőr-gumibotozás és a morvaországi KZ-láger meg az édesanyám Apellplatzi betonba taposásáról érkezett hír tetézett be! Miért?
    Mivel érdemeltem ki ezt a kegyetlen sorsot, és nem is csak egymagam? Nem lehet, hogy a sok-sok tragédia kulcsát éppen a Madáché adta a kezembe, amikor az emberi önmegváltás szükségszerű kudarcát művével még időben a szívembe véste, éppen a minden észérvet félretoló végső bizakodásával adta a kezembe a kulcsot az évtizedekkel később bekövetkezett önként megalázkodó megtérésemhez? Hogy fölülről, isteni látószögből nézve a legértelmetlenebb tragédiák is értelmet nyerhetnek? Beletartoznak a Teremtő mindent átfogó pedagógiai rendszerébe? Hiszen a mi kálváriánk, a Király utcai galeri és az európai zsidóság millióinak szisztematikus kiirtása vezetett végül is arra, hogy a maradék jelentős része mégiscsak engedelmeskedjen az elhívásnak, s tetszik-nemtetszik aliázzon Palesztinába, hogy kétezer év hányattatása, galutja után, 1948-ban újra létre jöhessen Izrael Állam, a próféták megjövendölte, újra kivirágzó herzli Ősújország.

OLVASÓLÁMPA
   
BISTEY ANDRÁS
   
Két verseskötet
   
Simor András: Vicsorogjunk, hű farkasok
   
Az irónia és a szatíra korábban sem volt idegen Simor Andrástól, új kötetében, a Vicsorogjunk, hű farkasok-ban azonban hangsúlyosabban van jelen, noha a könyv címe nem ezt ígéri. Nincs azonban éles ellentét a szatirikus és a humort nélkülöző társadalomkritikai költemények között, hiszen mindkét típus ugyanazt a célt szolgálja: a költőnek a jelenlegi társadalommal szembeni ellenérzéseit fejezi ki.
    A kétféle hang között pedig van egy harmadik, személyesebb, amely a költő mindennapjainak lírai krónikája lenne, ha nem csak alkalomszerűen jelenne meg Simor költészetében. A mindennapoknak olyan lírai krónikájára gondolok, amely a magyar költészetben talán Petőfi lírájában a legerősebb, annyira, hogy a versekből szinte rekonstruálható Petőfi életének több, akár hosszabb időszaka is.
    Akár a szatirikus versek mottójának is tekinthető lenne, ha egy önálló ciklus élén állna, a Teendők című epigramma: „Obulussal a kézben / Kharónt időben hívni. / Meghalni tettre készen. / Még egy szatírát írni.”
    Ez a hang a kötet minden ciklusában fölhangzik, bár nem egyforma erővel. Az Ádám kérdezi, a hajléktalan ciklus, amely kor- és kórkép a jelenlegi Magyarországról, különösen gazdag ilyen versekben. A Gábor Andor-i gyilkosan szatirikus sanzonok modern követője a Sanzon című költemény, amelyből egy szakasz is megmutatja a kötet e vonulatának lényegét.
    
    Mit felelnek a haza urai,
    ha zsebedben pénz kevesebb marad,
    és ha nadrágod szakadt ülepe
    mutogatja védtelen valagad?
    
    – Ez volt a választói akarat.
    
    De idézhetnénk a Vezér című verset is, amely már egy korábbi Simor-kötetben is olvasható volt, de nem érdektelen itt újra szerepeltetni, hiszen a könyv szatirikus vonulatának erős darabja.
    Petőfi Magyarországot ironikusan ostorozó versének, az Okatootáiának 21. századi párja a Levél Petrovics Sándornak, amely a Petőfi vers stílusában és formájában, sőt olykor az eredeti sorokat alig változtatva vagy vendégszövegként átvéve szól mai állapotainkról:
    
    […]
    Szerény állat itt a lélek
    tudja jól, kire szavaz
    azután döbbenten nézi
    hogy mindent belep a gaz.
    
    […]
    Végezetül ideírom,
    És ezúttal szó szerint
    Amit mondott hajdanában
    Hisz ezt mondaná megint:
    
    „Virágozzál dicső ország
    nagyratermett náció,
    s még soká ne háborgasson
    a civilizáció!”
    
    A becsapható, kifosztható, mindent elviselő magyarról is van szatirikus mondanivalója a költőnek.
    
    Mit felel a magyar ember,
    akinek
    zsebébe nyúlkál a kormány?
    „Még ilyet!”
    […]
    (A nemzeti karakterről)
    
    A vers ilyen hangnem folytatódik, hogy a végén a magyar ember még elhamvasztása után is csak annyit mondjon őszinte, naiv csodálkozással: „Még ilyet!”.
    A gyilkos szatíra néha megértő humorba csap át, amikor úgynevezett egyszerű emberekről ír.
    
    Süket az öregasszony,
    és a kutyája nem lát.
    Nehezen jár mindkettő
    de sétáltatják egymást.
    (Életkép)
    
    A társadalomkritikai mondanivaló, mint utaltam rá, korántsem csak szatirikus, versekben fejeződik ki Simor András költészetében. A Vicsorogjunk hű farkasok kötet is bőven tartalmaz olyan verseket, amelyekben nem a szatíra, az irónia hangjai szólalnak meg, hanem a társadalomkritika közvetlen módon jut kifejezésre. Indulatosak ezek a versek, olykor a megformálásukat a költő alárendeli a mondanivalónak, nem cizellálja a szöveget, mint ahogy a fájdalmában vagy félelmében felüvöltő ember sem törődik üvöltése esztétikai megformálásával. Íme egy szemléletes példa.
    
    A bezárt
    szénbányában
    lakó
    nincsteleneknek
    élni kell
    
    A hulladék vasat
    nem lehet
    megenni
    
    Lesik
    a rendőrök
    a betörőket
    
    Magyarország
    Lyukóvölgy lesz
    
    Lobog
    az égen
    a kakastoll
    
    Politikusok
    kukorékolnak
    a veszélyről.
    (Helyzetkép)
    
    A versek többsége azonban nem ilyen puritán módon, szinte a sorokba tördelt próza formai megoldásaival fejezi ki mondanivalóját. Simor András költészetére éppen ellenkezőleg, a stiláris, formai és hangulati sokszínűség jellemző. A Nézd szemüvegen át kötött ritmusú sorai szinte űzik-hajtják az olvasó tekintetét, türelmetlenül gyorsabb olvasásra ösztönözve.
    A szem nem akarja látni ezt a valóságot, az égig nyúló gazokat, a történelem visszafelé forgó kerekét, amely csak a szakadék fel visz. Ám a vers közepén megváltozik a hang. A szem hiába nem akar látni, látnia kell, mert:
    
    De él itt sok szegény,
    becsapott nincstelen,
    ki nem lát messzire,
    még közelre se tán,
    csak ismétlik, amit
    hazudoznak nekik.
    Értük szóljon a vers,
    bár nem ér fülükig
    suttogjon makacsul
    tapadjon, mint a fák
    kérgébe, sziklakő
    repedéseibe
    a zuzmó zöldje, mit
    letépni sem lehet.
    
    A kötet harmadik vonulata a költő személyes világába enged betekintést, a hétköznapok történéseit eleveníti föl. Ezek a versek főleg a Mobiltelefonnal a labirintusban című ciklusban olvashatók, de máshol is felbukkannak. Egy-egy laza, elengedett pillanat ihleti a költőt ezekre a versekre, bár néha a külvilágra emlékezés megzavarja az idillt is, mint A reményről című költeményben.
    A tárgyak személyes tulajdonságokat nyernek, elbújnak, elromlanak, sőt néha föltámadnak, hogy kellemetlenséget vagy örömet okozzanak az embernek. Ez a tárgyakat átlelkesítő antropomorf látásmód mindig együtt jár a költő önironikus szemléletével. Az emberi tulajdonságokkal bíró tárgyak között mindig ott van az ember, legtöbbször kiszolgáltatottan téblábolva a számára sokszor már idegen világban. Nem véletlen, hogy Don Quijote alakját idézi föl A homloklebenyhez című versben.
    
    […]
    Dolgozz kedves Lebenyem
    még tizenöt éven át,
    habár zordak az idők
    kedvedet el ne veszítsd
    kísérd Quijote urat.
    
    Hiszen az élet csak úgy igazi, ha nem öncélú, amíg hatalmas szélmalmok hadonásznak vakon (államtitkár szélmalom / és miniszter szélmalom, elnökük is szélmalom), addig küzdeni kell, ha olykor reménytelennek látszik is a küzdelem. (Z-könyvek)
    
Gyárfás Endre: Európa szőttese
  
Mit tegyen a forradalmár, ha nincs forradalom, és reménye sincs rá, hogy életében még lesz? Mit tegyen, ha a forradalmat a Hivatal kisajátítja, miközben éppen a lényegét semmisíti meg, és a forradalmárt gyanús, sőt veszélyes izgága, felelőtlen alakként jó esetben csak a társadalom perifériájára szorítja, rosszabb esetben üldözi?
    A kérdést Gyárfás Endre Segesváron című költeménye alapján teheti föl az olvasó, amikor a következő sorokra bukkan:
    
    A kötelező lelkesülés
    bennünk a hőst temette el már.
    Hol a Hivatal forradalmár
    az ifjú láz csak nyegle nyüzsgés.
    
    És hogy félreértés ne legyen, a költő jelzi a vers születésének dátumát is: 1962.
    Az apropó Petőfi, de a probléma a hatvanas években, a mai fiatalabb korosztályok számára már valószínűleg nehezen érthetően, nagyon is időszerű volt, nyomait a korszak irodalmában bőven föl lehetne tárni. Kuba és Vietnam példája, Che Guevara tragikusan elbukott forradalmi vállalkozásai élénk visszhangra találtak a korszak fiataljai körében, akik itt saját világuk elbürokratizálódó, elszürkülő közegében nosztalgiával tekintettek azokra a korabeli harcosokra és saját elődeikre, akiknek volt lehetőségük a forradalmi cselekvésre.
    Gyárfás Endre sokszínű verseskötetének, az Európa szőttesének ez csupán egyik motívuma, de világosan mutatja, hogy a költő már akkor is mennyire benne élt korában, mennyire érzékelte annak fontos kérdéseit.
    A kötetet kézbe véve az olvasó első benyomása az lehet, hogy milyen vékony ez a könyv, a versek alig 120 oldalt töltenek meg. Több évtizedes költői múlt esetén ez kevésnek látszik, hiszen megszoktuk, hogy amikor a költők számvetést készítenek életművűkről, testesebb kötetek születnek. Gyárfás talán túl szigorú volt önmagához, de a hét ciklusban így is szemléletes keresztmetszetet ad költői munkásságáról.
    Az első ciklus a Varázslások, évezredek távolába nyúl vissza, évezredek hagyományaiból merít erőt, hogy eltávolítsa világából az ismeretlentől való szorongást. Az irracionalizmus, bár mindig más formában, jelen van és pusztít korunkban is, végigkíséri az emberiség történetét. Ennek a küzdelemnek a remélt eredménye egy álomban körvonalazódik, amelyet a ciklus befejező verse tár elénk:
    
    Hegyet álmodtam a síkra,
    tengerre zöld szigetet,
    verset a tiszta papírra,
    abroszra friss kenyeret.
     (Hegyet álmodtam a síkra)
    
    Szerelmes verseket gyűjt csokorba a Fehérizzású címet viselő második ciklus. Ez a néhány vers a szerelem sokféle arcát mutatja meg. „Te rejtelmes vagy, mint a balladák,˛/és tiszta, mint a népdalok.” mondja a szeretett nőről a Kanyargó indák című versben. Máshol a fojtogató magánytól megszabadító szerelemről szól (Nehéz Robinzonnak lenni). A Fáradtság című versben a szerelem isteni teremtő erőt ad:
    
    Csak én teremtek tűrhetőbb világot
    – ha a teremtést vállalod velem.
    
    Változatos rímelésével tűnik ki a Ballada rólad, a ciklus címadó verse pedig a tavaszi természetben fedezi föl már-már erotikus képekben a szerelem univerzalitását.
    A szűkebb környezethez ragaszkodás a témája a Requiem egy városrészért ciklusnak. Ennek a versei azonban többet mondanak az ismert utcákhoz, házakhoz fűződő kapcsolatnál.  Szimbólummá válik a környezet, az érzelmeket a valahová tartozás, a valahol otthon levés vágya fűti. Ahol pedig a nosztalgia uralkodik a versben, ott a személyes múlt megismételhetetlen és csak felidézhető motívumai állnak a középpontban. A fejlődés megállíthatatlan, és az építést mindig rombolás előzi meg, amelynek során törvényszerűen eltűnnek kedves, személyes emlékekkel teli motívumok, majd a nemzedékek változásával ezek emléke is elenyészik. Ezt csak tudomásul venni lehet, némi szomorúsággal, de küzdeni ellene ugyanolyan reménytelen, mint a halál elleni küzdelem.
    
    […]
    üres a ház, a kert, a kamra;
    a mellre szívott sóhajok
    könyörtelen kiszippantottak
    bútort, virágot, limlomot.
    […]
    S mi ez a közelgő dübörgés?
    Hangjait kereső zene?
    Jön az ötödik nemzedék
    programozott buldózere.
     (Szanálás)
   
A költői lét értelméről, céljáról és megéléséről szólnak A költő: fehér holló ciklus versei. A költészet forrásvidékéig megy vissza érvekért és magyarázatért, az ősember különleges helyzetekben feltörő tagolatlan motyogásától és üvöltésétől eredezteti a költészetet, amely rokon maradt a mágiával, mert csodálatos hatással lehet az érzékeny és értő emberekre. A költészet ugyanakkor mélységesen emberi. Ezt bizonyítja a Miért Ikarosz? című versben, amely azt mondja, hogy az emberfeletti lényegét tekintve felfoghatatlan, ezért áll hozzánk közelebb a bukásában emberibb Ikarosz.
    Gyárfás is él a költő elődök felidézésének módszerével, akár úgy, hogy a nevükben szólal meg, akár, hogy közvetlenül hozzájuk fordul. (Vitéz levele Festeticshez, Berzsenyi Niklán). Nem törekszik teljes nyelvi hűségre, csupán néhány régies fordulattal érzékelteti a felidézett költő korának nyelvét és hangulatát. Célja láthatóan nem a forma, hanem a költői lét máig érvényes lényegének megmutatása. Költők mellett zeneszerzőket is megidéz, Kodályt és Hacsaturjánt. A költészet tere kitágul, már mindenki helyet kap benne, aki valami ismeretlen világba merészkedik, legyen az az érzések, emóciók világa, vagy éppen a titokzatos Keleté, ahová Marco Polo indul.
    A természetet idézi az Amikor elvadult a kert ciklus. A saját halál víziójában a címadó vers ember és természet lehető legszorosabb együttesét idézi, azt, amikor az ember a szó szoros értelmében beleolvad a természetbe, teste annak része lesz, hogy atomjai talán új változatban a természet más formációiban szülessenek újjá. A materializmus himnusza ez a vers. A múlt század 20-as és 30-as éveiben élt, a Nyugatban rendszeresen publikáló, tragikusan fiatalon meghalt költő, Bányai Kornél verseiben mutatkozik meg hasonló módon az anyag folytonosságának tudata, amely a halált is csupán a testünkké szerveződött anyag újabb formába szóródása kezdetének tekinti.
    
    Amikor elvadult a kert,
    s nem volt erőm, hogy megkapáljam,
    elheverésnyi hűs helyet
    fészkeltem ki a gazvilágban.
    […]
    Tarkómra tarack támadott,
    szemhéjam lapulevél lepte,
    agyamban beléndekmagok
    tapadtak meg csírát növesztve
    […]
    Tüdőm töppedő gombaként
    enyészett el a rengetegben.
    Muslicaraj röppent fölém,
    mikor utolsót lélegeztem.             
    
    Különösen feltűnő ennek a ciklusnak a formagazdagsága. Szabad versek mellett bravúros rímképletek bukkannak föl, olykor ugyanabban a versben. A Csak átalakul első szakasza például rímtelen sorokból épül, amelyeket csak a gondolatritmus és a költői képek fognak egybe, a második pedig hagyományos páros rímű sorokból áll. De idézhetném bizonyítékul a Csak a fagy ne siessen, a Csipkebokorrá vagy a Földsirató című költeményt és másokat is.
    A Zöldág-parittya ciklus verseit is a természet ihlette, de másképpen szólnak, mint az Elvadult kert költeményei. Ha ott az ember és a természet összefonódása, egymásba olvadása volt a fő téma, itt a tavasz, a természet feléledése válik az örök élet szimbólumává. Ugyanakkor ez a természet sem embernélküli, a tavasz, az élet megújulása mindig valamilyen módon az emberhez is kötődik. Akár úgy, hogy a természeti táj kialakulásáról az emberi munka, „teremtés” jut a költő eszébe, mint a Rácsodálkozás című versben, akár úgy, hogy a természet tavaszi kirobbanása a háború képeit juttatja eszébe, ami korántsem hétköznapi gondolat, hiszen a természethez a költők általában a béke képeit szokták társítani. A ciklus címadó versében a természeti képektől szintén az emberig jut el.
    
    […]
    fűszál lézersugárnak
    pitypang tűzkoronának
    rekettye meteorrajnak
    kaptár        
    galaktikának
    
    véres ing lobogónak
    dadogás libegő szónak
    ember
    mindenhatónak  
    
    A kötet utolsó ciklusa a Ha ebből lettem. A József Attila-i mottó szellemében és annak bizonyságául szól az Őskutatás című vers, amelyben nem az ősök személye és tettei, hanem a távoli múltba visszatekintve a számuk érdekli a költőt. Valóságos számvetést készít a „tatárjárástól a spanyolnátháig”, amelyben az ősök huszonhét nemzedékét veszi számba s egymillió-nyolcszáztizenegyezer őst számol. Bár a költő erre nem utal, cáfolata ez mindenféle rasszizmusnak, hiszen ki tudhatja, hogy évszázadokra visszamenően milyen ősök génállományát őrzi-gazdagítja-továbbítja. Erről szól, a tatárjárás utáni időknél is távolabbra tekintve a Pannon hexameterek, és ezt a gondolatot viszi ad absurdum a Pannon tenger című vers, amelyben az ember származását az egysejtűekig követi az időben. Ez az időmértékes költemény a szerelem apoteózisa.
    
    […]
    milliárdnyi gyönyörteli nemzés
    nyomtalanul nem tűnt el a pannon szárazulatról:
    testünk-lelkünk génjeiben tárolja a kódot,
    túlélésünk egyetlen titkát – a szerelmet.
    
    E ciklus és a kötet utolsó verse a könyv címadó költeménye, amely más oldalról, de szintén az előző versek gondolatrendszeréhez kapcsolódik. Itt nem a származás, hanem a kultúra összetartó ereje a vers tárgya. Arról szól, hogy ha olykor látszólag darabjaira is hullott Európa, a kultúra mindig összetartó erő volt számára, az mindig virtuális egységbe fogta ezt a földrészt. A példákat a Római Birodalomtól eredezteti, a középkorban a latinitás volt az összetartó kulturális kapocs, majd a népek és nemzeti kultúrák összekapcsolódása teremtett szellemi egységet. Balassi „tót dallamra versel”, „Aranynak példakép a walesi bárd”, „Ady szapora Jacques Bonhomme-mal érvel”, „Attila spanyol földművest sirat”. Újabb időkben a folyamat felgyorsul, bár vannak erők, amelyek akadályozzák ezt a folyamatot.
    
    […]
    szövődik Európa szőttese
    és egyre bontakozik a mintázat
    élénkül a szín kiterjed a kelme
    zaj vált zenére – s felülkerekednek
    a szaggatókon a szövögetők.
    
    Európa szellemi egységének különös himnusza ez a vers. Formailag kevés himnikus eleme van, inkább tárgyilagos felsorolás, de éppen a felsoroltak bősége és a hang természetessége érzékelteti, hogy magától értetődő, józan érvekkel vitathatatlan állításról van szó. (Hungarovox)

JEMNITZ JÁNOS
   
12 év a francia értelmiség történetéből
   
Tony Judt: Befejezetlen múlt. A francia értelmiség, 1944–1956
  
A recenzens zavarban van, némileg bajos helyzetben. Először is, mert olvastam Tony Judtnak egy régebbi – magyarul soha meg nem jelent – munkáját a francia szocialista mozgalom és párt történetéről, amely tényanyagában, gondolatfelvetéseiben igen gazdag és tanulságos volt. Másodszor, mivel tudom, hogy az angol születésű, angol egyetemeket végzett szerző hosszú éveket töltött a számára mindig érdekes, sőt izgalmas Franciaországban, majd az Egyesült Államokban egyetemi oktatóként és kutatóként fejezte be életét. Harmadszor, mert tudom, hogy a progresszió széles táborának volt tagja, megítélései, értékítéletei több tekintetben közel álltak hozzám, bár számos más vonatkozásban egészen biztos, hogy nem ugyanabban a csónakban evezünk.
    Ezt a nálunk megjelent munkáját (Befejezetlen múlt. A francia értelmiség, 1944–1956.) azonban nagyon sok kritikával kell illetnem, sok megállapítása teljesen elhibázottnak tűnik, s ez módfelett meg is lepett. Elöljáróban mindjárt meg is kell jegyeznem: furcsállom, hogy a kiadó, illetőleg a kötet szerkesztői nem fűztek a kérdéses pontokhoz semmiféle kiigazító jegyzetet. A kötetben pusztán egysoros forrásmegjelölések találhatók jegyzetformában. Így aztán a gyanútlan olvasót a kötet sokszor félrevezetheti és vezeti is. Én azonban, minthogy hosszú éveken, sőt évtizedeken át foglalkoztam a korszakkal, mármint a francia 1930-as évekkel, ezeket a helyreigazításokat most kísérlem megtenni.
    Judt alapgondolata, amire több esetben visszatér és hangsúlyoz, hogy „leszámoljon” azzal az örökséggel, amit Franciaországban 1945 után, de már tulajdonképpen a II. világháború éveiben is Sartre és Simone de Beauvoir fémjelzett. Szerinte ez abszolút téves irányzat volt, az illető francia „nagyok” nem ismerték fel az igazi nemzetközi tendenciákat. Velük szemben Judt igazi hőse Albert Camus és Raymond Aron. Természetesen „mindenki” tudja, hogy Aron legjobb esetben is a polgári liberális irányzat gondolkodója, akinek nem sok köze volt a francia munkásmozgalomhoz, legföljebb vitapartnerként és elemzőként. Mindjárt itt megjegyezhető: Judt aligha vállalta volna, hogy olyan, még csak nem is liberális, hanem sokkal inkább a konzervatív jobboldalhoz tartozó patinás orgánumnak, mint a Le Figaro legyen egyik ünnepelt cikkírója. Aron viszont ezt megtette, méghozzá hosszú időn át. Számomra persze, ami az adott korszakot, az 1944–45-ös felszabadulás éveit és a francia politikai-kulturális életet illeti, megvallom, még mindig Simone de Beauvoir Mandarinok című könyve volt a meghatározó iránytű. Így az alapkérdésben egyáltalán nem osztom Judt véleményét, amely végigvonul az egész könyvön.
    Judt könyvét nem 1945-tel kezdi, hanem hosszú előtörténetet ír az 1930-as évekről. Ebben a részben ugyancsak sok elírást, sőt ténybeli hibát és hiányt is látok. Az egyik ilyen a Francia Kommunista Párt (PCF) megítélése. Judt e pártot mindig egységes sztálinista tömbnek láttatja. Ez ugyan részint igaz, főként a 30-as évektől, ha szigorúan csak a vezetőség álláspontjait tekintjük ezekben az években. De még ekkor se egészen, a korábbi évekről nem is szólva, hiszen jól ismert, hogy 1920-tól a PCF megalakulásától 1929-ig, a Maurice Thorez-féle vezetés kezdetéig a PCF hány vezetőjét zárták ki a pártból. Ennek felsorolásától itt eltekintek. Ámde ezek között voltak olyanok, akik az 1930-as években is jelentős szerepet játszottak a francia politikai életben. Judt egyik fő kifogása az, hogy a francia értelmiség a fasizmusra ugyan felfigyelt (szerinte ugyan erre sem kellőképpen – e problémára még visszatérek), ámde a sztálinista jelenségre abszolúte nem. Nem is értem, ezt hogyan írhatta le többször is. Jól tudom, hogy voltak némelyek, mint pl. Romain Rolland (aki Judtnál is szerepel), aki ugyan nem akart hangosan megszólalni, de azért alkalmasint – ritkán – Moszkvában eljárt egyes üldözöttek érdekében. De hát még a volt kommunisták közül is ott volt Pierre Monatte és Alfred Rosmer, akik másokkal együtt megjelentették a Révolution Prolétarienne című folyóiratot, amelyben kritikai észrevételeiket ez irányban is megtették. (E folyóiratról Judt egyáltalán nem emlékezik meg.) De tulajdonképpen nem ír más periodikákról sem. Az egyetlen kivétel az Esprit, amelynek felfogását, írásait, állásfoglalásait többször is nagyon gondosan ismerteti. De ez valóban az egyetlen kivétel, ami a francia politikai-kulturális élet sokszínűségét ismerve, azt hiszem, megbocsáthatatlan. Még egyszer visszatérve a szovjet valóság és Sztálin félreértésére, illetőleg a valósággal való elégtelen szembenézésre, sokan emlékezhetnek a Borisz Szuvarin (Souvarine)- jelenségre. Ő 1917-ben – orosz származása dacára – már francia szocialistaként francia szocialista orgánumokba írta első alapos írásait az orosz forradalomról (mind a kettőről). Majd a PCF egyik vezetője lett, akit utóbb ugyancsak kizártak. Ő írta az első terjedelmes és rendkívül kritikus Sztálin-életrajzot is, még az 1920-as években – de Judt őróla sem ír. A francia szocialista mozgalomban szintén akadtak olyanok, éppen a SFIO balszárnyán (még orgánumok is), amelyek ezt a kritikát szovjet relációban szintén elvégezték. De Judt róluk sem szól.
    Judt kitér a francia népfront-korszakra. Nagyon futólag emlékezik meg annak mindenképp pozitív első periódusáról, ámde könyvének ezek az oldalai is nagyon fakók, éppen az eredményeket illetően. Ez egyenesen következik a szerző szemléletéből. Judt ugyanis a hangsúlyt a népfront hanyatló, szétporladó éveire, vagyis az 1938–39-es évekre teszi, amikor már mindenki meghasonlott, zavarba jött, napról napra élt, már csak abban bízott, hogy Franciaország miként maradhatna ki a háborús konfrontációból. A lebomlást és a hanyatlás tényezőit illetően semmi vitám nincs a szerzővel, sőt hozzátehetem, hogy ezt a tendenciát kiválóan érzékelteti. Csak annyit jegyeznék meg, hogy még ebben a korszakban is voltak kivételek, amit szívesen bővebben is ismertetnék, de ez persze szemben áll Judt általános szemléletével. Judt ugyanis éppen ebből indul ki: azt magyarázza, hogy az összeomlás tulajdonképpen nem 1940-ben, hanem szellemi-politikai vonatkozásban már 1938–39-ben bekövetkezett. És ez persze igaz – de azért bőven akadtak kivételek, nemcsak a francia politikai élet jobboldalán, nemcsak de Gaulle volt, hanem szép számmal akadtak ugyancsak a jobboldalon is ismert újságírók is, miként voltak ilyenek a baloldalon is. Ezekről azonban nem esik szó. A Francia Szocialista Párt is már csak szellemi romhalmazként jelenik meg a könyvben, ami ismét csak részigazság, a jelentős minoritást érdemes lett volna ábrázolni. Ámde ez megint ütközött volna Judt alapmegítélésével.
    Következett a háború, az összeomlás, illetőleg az ellenállás korszaka. Judtnak ez utóbbival is sok baja van, ezt általában „túlértékeltnek” tekinti. Részben magyar szempontból is sajnálhatjuk, hogy a könyvben nem találunk egyetlen sort, utalást sem Vercors szerepére. Az ellenállással egyidejűleg a könyvben találhatunk olyan alfejezetet, amelynek témája az, hogy mi az összefüggés és reláció az ellenállás és a forradalom között, mármint, hogy Franciaországban lehetett volna-e forradalom 1944–45-ben. Judt azt hangsúlyozza, hogy a forradalomról ugyan beszéltek, ez átitatta az akkori írott sorokat és megszólalásokat, de ezt senki nem vette igazán komolyan. Itt megjegyzendő: nem szól arról, hogy éppen a  PCF-ben (és Judt e tekintetben méltányos, érzékelteti, hogy az Ellenállásban a kommunista párt vált a fő erővé) volt egy olyan csoportosulás, amely 1944–45-ben komolyan „forradalmat akart csinálni”. Itt André Martyra és Charles Tillonra gondolok (tudvalévő, hogy Tillon volt az ellenállás egyik fő szervezője), akiket e felfogásukért a PCF-ben komolyan meg is róttak. Tehát volt ilyen vélemény és törekvés – de Judt nem említi. Legfeljebb azt lehet mentségére felhozni, hogy a fő tendencia érzékeltetésére szorítkozott. És persze itt kerül elő igazán Sartre és Simone de Beauvoir, akik ezt a – Judt beállítása szerint – hibás és felszínes „forradalmi” koncepciót képviselték, aminek persze szerinte nem volt semmi alapja, így ő e csoportosulás „szóvirág-forradalmiságát” mutatja ki. Úgy vélem, a francia valóság 1945–46-ban sokkal összetettebb, a társadalmi-gazdasági-szociális átalakulás sokkal nagyobb, a remények ugyancsak, és ezek a könyv e korszakot leíró oldalain igen csak a rövidebbet húzzák.
    Judt olykor visszapillantva is szól még az 1930-as évekről – megint csak negatív értelemben. Az olcsó tömegjelenségekről – de hiszen ennek ellenkezőjére már ebben a korszakban rá lehetett volna mutatni, de ezt nem tette meg. Itt tartva ugyancsak hiánynak látom, hogy nem szólt a radikális párt balszárnyáról, amelynek képviselői, az ugyancsak értelmiségi Pierre Cot, Jean Zay és mások jelentős pozitív szerepet játszottak a népfront történetében az 1930-as években. De Blum is alig-alig jelenik meg, és ha igen, akkor is csak úgy, hogy Judt vele is a maga fő állításait igyekszik igazolni. Ám ami nem vágott volna bele gondolatai fősodrába, sőt azt jócskán megkérdőjelezte volna, arra már nem tért ki.
    A könyvben a hosszú 1938–1945-ös korszakot illetően erősen pszichologizáló sorokat olvashatunk. Ezek érdekesek lehetnek, én azonban ezt nem szeretem. Történészként nem is tekintem járható útnak, hogy általában írjanak „a franciák” jellemvonásairól (miként ugyanez a magyarok esetében sem célravezető, ha ezt többen meg is tették és teszik). Judt következő kemény állítása, hogy 1944–45-re nem is voltak meg sem Franciaországban, sem Olaszországban azok a szervezeti erők, amelyek egy forradalmat megvívhattak volna. Kérdés! Judt itt nem érzékelteti a nemzetközi viszonyokat, amit sok történész már megtett. Hiszen Görögországban egy ilyen forradalom már javában zajlott, csak éppen külső, angol katonai erők fojtották el. A lehetőséget és a lehetetlenséget pedig a korszak sok gondolkodója mérlegelte és átlátta – ez szerzőnknél alig vagy sehogy nem jelenik meg.
    Judtnál e korszakot illetőleg olvashatjuk, hogy Camus egy „liberális állam” megszületésében reménykedett – de hogy ez mit jelentsen, nem derül ki. Szintén ezeken az oldalakon találkozunk azzal az újabb igen erős állítással, miszerint „a franciák” ellenérzéssel fogadták az SFIO és a PCF 1945 utáni újraszerveződését (32. o.). Hogy ezt honnan veszi, nem derül ki, de hogy állítását nem próbálta alátámasztani bizonyítékokkal, az legalábbis meglepő.
    A kötetben Judtnál többször is előfordul – mint hivatkozási alap – a rokonszenves gondolkodó és publicista, Claude Bourdet neve. Itt úgy vélem, hogy a kiadó, illetőleg a szerkesztő mulasztást követett el, mert szerintem az olvasók túlnyomó részének ma már semmit nem mond ez a név. Egy jegyzetet legalább megérdemelt volna, hiszen a leggondosabb ifjabb érdeklődőnek is francia lexikonokhoz kell fordulnia, hogy az illetőt megismerhesse. (Még az sem segítene, ha most azt mondanám, hogy magyar összehasonlításban olyan volt, mintha Zsolt Bélát, Ignotust, Horváth Zoltánt és esetleg még Pálóczi-Horváth Györgyöt egybegyúrták volna ebben az 1945 utáni kritikus időszakban, mert azt hiszem, hogy az említett, legalább kétharmadnyi olvasónak a magyar nevek se mondanak már sokat.)
    Az egész hosszú korszakot illetően úgy vélem, hogy Judt feltűnően sötét színekkel dolgozott (itt persze a szerző helyzetének elemzésére messze nem kívánok kitérni). Ám az, hogy e három korszakkal így járt el, az egész bizonyosan történetietlen, mert e három korszakban olyan pozitív erőfeszítések és eredmények születtek, amelyek ténylegesen kihatottak az ország 1944–45 utáni talpraállására. Ezt pedig Judt kevéssé érzékeltette. Inkább az ellenkezőjét részletezte, hogy így a maga fekete történetét igazolja, és egyúttal feketére festett hőseit – mármint Sartret és Beauvoire-t – kellően „eláztathassa”. Persze a szerző joga, hogy így járjon el, a recenzensé viszont az, hogy ezt a beállítását hibásnak ítélje.
    Judt gondolatmenetéből szinte egyenesen következett, hogy a francia történelem 19. századi múltjáról is furcsa, egyszerűsítő és egyúttal lekezelő „ítéletet” hoz, amennyiben arról ír, hogy Blanqui és a szocialisták forradalmakban hittek, a forradalmakat várták – szinte azt éreztetve, mintha ezek a tényleg bekövetkezett forradalmak semmit sem jelentettek és hoztak volna Franciaország javára. Van egy ilyen szemléletű történeti iskola, amely az utóbbi időben megerősödött, ám a recenzens szívesebben marad a „19. századi” iskolánál, amely összetettebben látta a valóságot, és pozitív előjelet tett a forradalmi változások elé (36. o.).
    Részletkérdés, hogy a könyv oldalain többször is előkerül Maurras személye, orgánuma és befolyása. Judt egy helyen (44. o.) úgy ír, mintha Maurras, aki a francia szélsőjobboldal közismert publicistája és ideológusa volt, hatást tudott volna gyakorolni a baloldalra is. Azt hiszem, ez tévedés, mindenesetre Judt nem bizonyítja ezt a gondolatát.
    Sokszor feltűnik Judt igen éles kommunista-ellenes meggyőződése, amibe jócskán vegyülnek történeti események, mint az 1948. februári prágai fordulat, vagy ahogyan megidéz kommunista ideológusokat és történészeket, mint George Cogniot-t – ám mindez végig-végig túlélezett, időtlen. 1948 februárját például nem lehet visszavetíteni 1945 vagy 1946 valóságára.
    Judt valós történeti kérdéseket is érint, de mindig a nagy eszmeáramlatoknak alárendelten, csak példaként. Így veti fel a Tito-kérdést, az „áruló Tito” beállítást – de mindenki ismerheti, hogy a történeti valóságban ez különböző korszakokban mennyire másként és másként jelentkezett. Ugyanígy jelenik meg az Egyesült Államok szerepe is Európában, de Judt valójában nem politikatörténeti írást tett az asztalra, hanem sokkal inkább szellem- és eszmetörténeti munkát. Ez igaz az 1930-as évekre is, de még inkább az 1945 utáni francia valóságra. Judtnál mindenesetre elsősorban a kommunisták, másodsorban pedig Sartre és köre húzza a rövidebbet, ami minden fordulónál újra és újra nagy hangsúllyal „derül ki” (46. o.).
    A már említett gyengék jelennek meg abban a fejezetben is, amelyben Judt az 1940-es évek végének, s az 1950-es évek elejének Kelet-Európa politikai terrorját és „kirakatpereit” tűzi tollhegyre. Megint sok mindenben igaza van, de az összkép, úgy látom, újra csak ferde, hiányos. Először is megint jelentkezik az időbeli, kronológiai zavar: visszaugrik az 1930-as évekre, kitér az akkori szovjet perekre, hangsúlyozva, hogy ezek bírálatának a francia kommunisták nem adtak hitelt, miközben idézi Victor Serge-t, akiről a magyar olvasók ismét nem sokat tudhatnak, de Serge kommunista volt, ha azután ugyanúgy, mint Trockij, élesen szembekerült is Sztálinnal, és a moszkvai kommunista gyakorlattal. Ugyanitt Judt idézi Borisz Nyikolajevszkijt, akiről a magyar olvasó megint csak aligha tud valamit, így ide is jegyzetet illett volna írni, méghozzá nem kétsorosat. Ugyanezeknél a soroknál Judt kritikusan ír „az antifasiszta egységtörekvésről” az 1938-as francia politikai, kulturális életben. Ezután idéz egy kritikus francia szerzőt a Vendredi című befolyásos francia hetilapból. Az olvasó megint nem tudhatja, hogy a Vendredi mi fán termett, hogy az 1930-as években pontosan a Judt által bírált antifasiszta egység orgánuma, sőt magas színvonalú orgánuma volt, többek között a kritikus André Gide is rendszeres szerzője volt. Úgyhogy ezek a sorok ismét leegyszerűsítőek. Például egy szót sem ír arról, hogy a francia szocialisták idejekorán elmarasztalták az 1930-as évek moszkvai pereit, és ezekről elemző tanulmányokat is megjelentettek.
    Judt ezek után tér át az 1945, de még inkább az 1947 utáni kelet-európai valóság, és a fejezet címében is megjelölt kirakatperek ismertetésére. Ezekben a soraiban nagyon sok az igazság; ugyanakkor, azt hiszem, mégiscsak félreértékelés, amennyiben Judt azt sejteti, hogy Sztálin esetleges riválisaitól kívánt megszabadulni. Ám az elítélt kommunisták (elsősorban Rajkot említi) aligha voltak Sztálin riválisai, és mint jól ismert, még csak az sem mondható, hogy Rajk „másként gondolkodó” lett volna. A jelenség sokkal szövevényesebb, Justus Pál esete például nagyon más, de Judt erről nem ír. A bolgár Petkov ügyét azonban jól ismerteti. A kelet-európai valóságot korántsem e könyvből érdemes megismernünk. A szerzőnek abban bizonyára igaza van, hogy a francia kommunisták zöme nem kívánt ezzel a valósággal szembenézni, noha mindig voltak kivételek – miként az 1920-as, 1930-as években a már említett Serge példája is bizonyítja. Ám az, hogy ez az egész francia baloldalra általánosan jellemző lett volna, azt legalábbis kétlem. Többek között Fejtő Ferenc Rajk-perre vonatkozó írásának francia – nem egyszeri – megjelenése is ezt példázza. Vagyis a valóság megint összetettebb, írását illett volna árnyalnia. Ez talán jobban megmutatkozik akkor, amikor Judt az eltérő lengyel, illetőleg csehszlovák politikai helyzetről, a terror eltérő gyakorlatáról írt.
    Judt sötét, pontos képet fest az 1949–52-es kelet-európai folyamatokról, a perekről – természetesen kiemelve Rajk és Slánský perét. (Érdekes módon nem szól az érintett országok szociáldemokratáiról, pedig egy részüknek szintén megvoltak a maguk perei – olykor zárt perek –, amelyek érthetően (?) kisebb sajtóvisszhangot keltettek.) Judt ebben az esetben is azt hangsúlyozza, hogy a francia baloldal mennyire nem akart szembenézni ezekkel. Ebben bizonyosan igaza van, de kivételek akkor is voltak – erről a könyv nem nagyon tájékoztatja az olvasót.
    Judt 1992-ben Kaliforniában megjelent könyvében sok szempontból érdekes képet fest a francia baloldal megosztottságáról, hogy a baloldali, a kommunista, illetőleg ahogy a régi korban nevezték őket, „az útitárs” írók milyen álláspontra helyezkedtek a sztálinizmussal szemben. Itt mindjárt meg kell jegyeznem, hogy Judt a kelet-európai népi demokráciák esetében is, az egyszerűség kedvéért „kommunizmusról” ír, amit azonosít az üldözésekkel, perekkel, bebörtönzésekkel és kivégzésekkel. Ez a látásmód meglehetősen leszűkített. Nem veszi figyelembe sem a történelmi szakaszokat, sem azt, hogy az országok helyzete és ennek változásai sokkal bonyolultabbak, sem azt, hogy a kommunista pártok, illetőleg inkább a később elfogadott terminológia szerint a nomenklatúra diktatúrája nem azonos azzal, hogy ezekben az országokban ténylegesen valamiféle kommunista rendszer alakult volna ki. A kettő között nagy a különbség. Ám Judtnak nem is az volt a szándéka, hogy ezeknek az országoknak az állapotát elemezze, hanem az, hogy a francia baloldali reakciókat összegezze, illetőleg azok hiányosságait kimutassa. Ez utóbbit kellően meg is oldotta. A kép meggyőző – a valóság azonban nem ilyen egysíkú, így a francia „nagyok” megjelenítése és elmarasztalása és inkább a posteriori, és az adott korszakban csak nagyon kevesen juthattak arra a következtetésre, mint a szerző ma.
    Judt könyve egy további fejezetének maga is azt a címet adta: „Utólag minden világos”. Ez egyben a könyv gyengéje is. Utólag ír egy nagyon bonyolult korszakról, kizárólag egyetlen ismérv alapján, jelesül, hogy a baloldal mit látott a sztálinizmusból – márpedig a baloldalnak akkor másféle gondjai és feladatai voltak Franciaországban és Európa sok más országában is. Így a megjelenítés egysíkú. Erre az esetre szokták azt mondani, hogy a munka historizáló, illetőleg az ítéletek is többnyire historizálók, mert francia összefüggésben csak egyetlen ismérv alapján alkotta meg őket a szerző. Persze ennek az egyetlen ismérvnek a bemutatása meggyőző és érdekes, anyaggazdag; nagyon sok szerzőt, orgánumot, írást és állásfoglalást mutat be. Ezek megalapozatlanságát meggyőzően bizonyítja, de csak megismételhetem – jócskán az utólagos ismeretek, illetőleg az utókor megváltozott helyzete és gondolkodásmódja alapján. Elgondolkodtató, hogy ez a rés az egykoriak és az 1992-es írás között milyen nagy. Judtnak voltak ugyan régebben is előfutárai, őket történetileg érdemes újra értékelni. De az elődök között is nagyok voltak a különbségek és az indítékok, éppen ezért hatásuk sem volt egyforma. Ennek megjelenítése azonban újabb munkát igényelne.
    Judt erre nem tért ki ebben az összefüggésben, csak alkalmanként idézett egyeseket, főleg olyanokat, akik Kelet-Európából, vagy egyenesen a Szovjetunióból kerültek ki Nyugatra. Közülük kevesen maradtak meg a baloldalon, és ebben a relációban óriási a különbség az egykori Dreyfus-per, a dreyfusard-ok helyzete és állásfoglalásai és a későbbi, 1945 utáni, „kommunizmust leleplező” írások között. Arra, hogy ez a különbség miben áll Judt persze nem tér ki, mert ő morális alapon csak az azonosságot látta.
    Judt egy következő fejezetben („Amerika megőrült”) érdekes és sok adattal megtámogatott képet fest arról, hogy a 19. századtól az 1920–30-as évekig a francia értelmiségiek sorában miként erősödött meg az Egyesült Államokat lenéző szemlélet. A kép meggyőző. Magyar szempontból ismét hiányolom, hogy a kiadó nem tett néhány esetben utaló jegyzeteket arra, hogy Duhamel magyarul is megjelent; Siegfried esetében pedig arra, hogy egy akkoriban elismert, befolyásos történészről van szó (184. o.). Judt az 1944–45-ös újfajta Amerika-ellenességet jól érzékelteti, és ennek okait is megjelöli (188. o.). Ám ugyanennél a korszaknál nem emlékezik meg arról, hogy az Egyesült Államok politikai arculata 1944 után megváltozott, s hogy mekkora különbség volt F. D. Roosevelt és Harry Truman között, sőt Roosevelt oldalán alelnöke, a rég elfelejtett, de jelentős profilú Henry Wallace, és azok között, akik Truman oldalán, az USA új külpolitikáját diktálták. Ez árnyékban maradt. Ugyanitt ír Judt az 1945 utáni francia „termelési lázról”, amely a baloldalt, sőt a kommunistákat is elfogta, de megint elmarad a jelenség magyarázata: az éhség, az infláció, a háború utáni szegénység, amiből az országnak persze ki kellett jutnia (189. o.). Judtnál ismételten az Esprit folyóirat tanulmányainak idézeteire találhatunk – amelyek érdekesek, önmagukban meggyőzőek –, ámde sem Judt, sem a szerkesztő nem tájékoztatják az olvasót arról, hogy az Esprit befolyása mennyire behatárolt, kicsiny volt. Csak a szellemi élet egyik érdekes színfoltja.
    A könyvben ezután olyan fejezet következik, amely önmagáért beszél, amennyiben a szerző (és feltehetően a kiadó és szerkesztő) leszámol azzal a felfogással és gyakorlattal, hogy egyes értelmiségiek „önkorlátozást” is vállalva támogatták a baloldali pártokat, sőt a kommunista pártot, illetőleg „a proletariátus ügyét és védelmét”. Természetesen az utóbbi tíz-húsz évben a proletariátus szó- és fogalomleírása már eleve anatéma alatt áll, amelyet a múltba kergettek, sőt a múltban is elfogadhatatlannak és értelmetlennek ítélnek (még ha ez nem általános is, de nagyon elterjedt vélekedés).
    A kötetnek ezután még izgalmas fejezeteire találhat az érdeklődő olvasó. A bíráló, kritikus fejezetek után Judt ezekben fejti ki pozitív véleményét. Ezekben beszél a harmadik útról, a liberalizmus másfajta megközelítéseiről, és mindezt természetesen francia talajon is láttatja. Ezek a fejezetek is komoly figyelmet érdemelnek, de terjedelmi okokból ezekre ebben az ismertetésben már nem térhetek ki.
    Végül még egy kritikus mondat. Úgy emlékszem, Judt a moszkvai perek kapcsán írta le azt a mondatot, hogy az FKP magatartása nyomán mindenkinek meg kellett volna szakítani a kapcsolatot a kommunistákkal. Persze az sem világos, hogy ki és kik a „mindenki”. Ám történészként, és olyan történetíróként, aki szintén írt néhány tanulmányt a francia történelem e korszakáról, ezt a mondatot nem is tudnám értelmezni, ha nem érezném, hogy Judt emésztően vak haraggal írta le. Csakhogy a gazdasági válság idejének jobboldali francia kormányai után, 1934 februárjában, a különböző színezetű szélsőjobboldali francia csoportok nemcsak kivonultak a párizsi utcára, hanem fegyveres puccsot is megpróbáltak végrehajtani. Márpedig ez az erő akkor Európában és Franciaországban sem volt „papírtigris”. Ezután alakult meg 1935-ben a francia Népfront, amely nem jöhetett volna létre kommunisták nélkül. Ezt követte a Népfront 1936. tavaszi nagy választási győzelme, majd 1936 nyarán a népfrontkormány megalakulása, amely szintén elképzelhetetlen lett volna a kommunisták támogatása nélkül. 1941 után az ellenállásban de Gaulle is elfogadta a kommunisták szövetségét, és 1944–45 után még ő is egyazon kormányban tevékenykedett velük. Ezt a valóságot Judt nem érzékelteti, könyvében elsősorban az értelmiségiek meghatározott szűkebb körével foglalkozik – persze ezt is lehet, de történeti háttér nélkül ez megint csak igen félrevezető.
    A kötetet mindenesetre az érdeklődő olvasó asztalára ajánlhatom, mert az kétségtelen, hogy a szerző óriási, nálunk alig megközelíthető anyagot dolgozott fel és tett hozzáférhetővé. Ámde a munka egyoldalú, sok esetben hiányos, a hiányok pedig korántsem véletlenek. (XX. századi Intézet)