Lindri (Álom) - Hommáge Chaplin (1999)

VARGA RUDOLF

Találós kérdések

Pokoli
paradicsom? paradicsomi
pokol? zördül a száraz
lomb, zizeg,
de
nem válaszol. Kárpátok
bölcsőkoporsójában
kong az üresség,
üresség kong. Repülnél,
merre a kerecsensólyom
száll, de nem,
nem,
nem lehet? fordított
erődként kapaszkodsz
karmoddal száraz
fa
ormán tollpáncélmellvértben,
sóskönnyben? jégverítékben?
látod?
látod vagy
képzeled? csendben
moccannak kaszák,
kapák, cséphadarók?
milliárd szárnyak
csapkodnak körötted, milliárd
szárnyak vagy csak
árnyak?
csak egyvalaki?
egyvalaki?
egyvalaki csúcsragadozó? kezében
lángoló pallossal?
s
ő is, az is
mindjárt leleplezi
ördögarcát?
Lehet.
De akkor, sztornó.
Sztornó.
Vége egy íratlan,
időtlen szerződésnek.
Vége van.
Vége?
Lélekmadarad
nem vijjog? tovább
már nem énekel? némasága
fogságában magát
pusztítva őrzi a titkot?
Pokoli paradicsom?
paradicsomi pokol?
Mindegy?
Ez van?
Ez a levegő, ez a kékség
már nem a tiéd?
ennek a külvárosi
romnak a kövei,
kövei közt a tócsák
már nem
a
bennedlakó
Istennek a lábnyomai?
Húsosfazekakból koncokat
dobálnak a félrevezetés
helytartói, magától
retten meg a felismerés,
saját csapdájában
suvad maga alatt?
Sztornó?
Vége
egy
íratlan, időtlen
szerződésnek? A szeplőtelen
hit bársonnyal
hiába függönyzi
orcáját, csengettyűk
aranyfénye hiába
mutat utat, tágasságba
rekedt, eltévedt a farkasarcú
bárány, gonoszdémon
olvassa szelíd kos
szarvára
koholt bűneit?
Sztornó?
Vége egy íratlan,
időtlen egyezségnek? Gyászaidat
meggyászoltad, holtaidat
elengedted? a neonfényben
koromsötét? Ezen a gyönyörű,
kegyetlen bolygón,
égi királyság
tükrén
koromsötét mindenfelé? Valami
csalóka napocska hiába
górja lecsupált meződre
ékszereit, alkonyi
szellő hiába
csucsujgat,
akkor is hallod,
hallod
föld alól a jajgatást,
vagy
csak a pocsolyarészeg
kanálisok
gurguláznak talpad alatt? Miféle
város ez? miféle ország?
miféle világ?
Hol
az a nem túl
kicsi, nem túl nagy?
csillagom, hol vagy?
hol van
most az a szerelmetes
haza?
Keringsz fejed
felett múlásra
éhesen, de gyilkosod
nem látod, nem látod
sehol,
hiába a szánalmas
alkudozás, az évezredes
várakozás, a lapulás,
hunyászkodás, a behódolás,
toporgás, a tipródás, míg be nem
telik minden pohár,
míg a végtelen küld
félre
sem
érthető, megfejthetetlen
üzenetet.
Beroppan az undorító
szavakból
épült hamisvilág.
A
negyedik
angyal
megfújja harsonáját. Aztán
túlvilági menetrend
szerint, jeges
iszonyattal újra
kezdődik a vértverdeső repülés,
a
tébolyult
harc a jelen
pöcegödrében. Nincs alku,
csak alkudozás?
a
feltámadt halott
előjön katakombájából,
befejezi a honfoglalást.
Elveszi ősi
jussát,
azt, azt,
ami neki
jár.
Hát
jöjjön, aminek jönnie
kell.
A
válasz feltépi
majd
a
tér
szövetét. Nem marad
el.
Éberálomban
folytatódik az öldöklés,
a
követhetetlen,
követhetetlen
átváltozás, és kezdődik
minden,
minden
elölről, elölről,
tovább.

BENEDEK ISTVÁN GÁBOR

In memoriam

Délután esett. Tavasz előtti szél is fújt, csúnya hideggel. Dr. Pasztor Pál a kerületi bankból jött, ahol átutalási számláit rendezte. Annak, akinek nincs már friss pénze, csak a nyugdíja, vagyis a régi megtakarításaiból él, vigyáznia kell minden fillérjére – mondogatta gyakran.

A pénzintézetben viszonylag gyorsan végzett, s úgy látta, még gyalog is odaér az eszpresszóba, ahol néhány régi, magafajta barátjával találkozik.

Pontosabban szokott találkozni. Hetente egyszer, délután hattól nyolcig kávéztak, cseverésztek, politizáltak, duzzogtak és zohorásztak, s ezerszer elmondott sztorikat meséltek és hallgattak. Vagyis jól érezték magukat. Úgy, mintha nem is venné körül őket az a világ, ahol már nincsenek otthon.

– A reménytelenség elveszett nemzedéke lettünk – állapították meg fanyar lélekkel újra és újra.

Mindazonáltal olyan rosszul mégsem érezték magukat. Hiszen megvolt a lakásuk, új ruhákat már nem kellett venniük, igaz, nem is vágytak ilyesmire.

Ingyen utaztak. Legfeljebb a naptárjukba, a tavaszi vagy a nyári idényre, nem írtak be semmit, mint régen. Ó, utaztunk eleget, vigasztalták magukat.

De bevallottan élvezték, hogy nincs főnökük, és már ők sem főnökök, de legfőképpen nem kell hajnalban felkelniük.

Dr. Pasztor még külügyi szolgálatának vége után tíz évvel is tudott örülni annak, hogy megszűntek hivatali kötelezettségei. Nem tudott és nem is kellett felelősséget vállalnia, s részt vennie megannyi szerteágazó ügymenetben, a megnevezhetetlenül bonyolult politikai, személyi játszmákban, a mindig bizonytalan szívesség láncolatokban, ahol csak azt tudta: az adok-kapok pókerben nem maradhat utána kifizetetlen számla. Előfordult, hogy nyugtalan álmából szorongva riadt fel, s percekbe tellett, hogy megnyugodjon: nem kell már döntenie, D2-ről F4-re lépnie, mert már a hivatali asztalon – képletesen – nem sakkozik. Ilyenkor fürdött a szabadság, a függetlenség érzésében, s az sem zavarta, hogy esetleges ötleteit, energiáját nem tudja sehová befektetni, nincs tér, ahol tapasztalatait, gyakorlati ismereteit, képességeit hasznosíthatná.

Hullámzóvá lett az érdeklődése a világ, a politika, a szakma (mármint az ő szakmája) és a társadalom kérdései iránt. Mert ha belelendült is valamely őt érdeklő témakör elemzésébe, azonnal legyintett: mi végre izgatja magát, minek tanulna, s loholna adatok után, fordítana fáradságot valamely probléma alapos áttekintésére, amikor a megkapott eredmény – megrendelő nélkül – nem érdekelne senkit, az általa összeszedett konklúziók – apparátus, csapat nélkül – amúgy sem hasznosulnának?

Hivatali ideje csúcsán három országban volt nagykövet – igaz, az egyik helyen csak fél cikluson át –, így elmondhatja, hogy diplomája megszerzése után minden percét a külügy apparátusában töltötte. Igaz, adódott két év, amikor a pártközpontban dolgozott, ám akkor is saját szakmai területe egyik ágát felügyelte, s e minőségében részt vett a Varsói Szerződés államainak külpolitikai koordinációjában, de közben már készült új állomáshelyére.

Természetesen tökéletesen tudta, hogy mára gyökeresen megváltoztak a körülmények és a feltételek, merőben más hivatali struktúrák jöttek létre, a régi mechanizmusok, képletek nemcsak elavultak, jószerével meg is szűntek.

Biztonsági és seregnyi más okokból maga sem keresett meg senkit a régi kollégák közül. Egyfelől nem akarta kevés, ott maradt munkatársát kínos, nehéz helyzetbe hozni, másfelől tudta, hogy informálódása semmi esetre sem lehetne érdemi, és legfeljebb a felületre, néhány pletykára szorítkozhatna, ez meg nem érdekelte.

Tartózkodott a lihegő fontoskodásnak még a látszatától is. Hiszen nem lépett be egyetlen tudományosnak álcázott körbe, semlegesnek feltüntetett egyletbe, nem vett részt szümpóziumok vitáiban, nem írt cikket, hozzászólásokat, nem kereste újságírók, tévés riporterek közelségét, nem ment el tanítani valami második vonalbeli iskolába. És maradt a heti egyszeri eszpresszóbeli összejöveteleknél. Ahol a társai – öt-hat öreg legény – nagyjából egészében ugyanúgy vélekedett a Föld légköréről, s az ólom olvadási pontjáról, mint ő.

Elolvasták az újságokat, megnézték a híradókat és a politikai programokat, elmondták, kibeszélték indulataikat, kicsit idegesebben reagáltak az országot vagy a világot befolyásoló történésekre, de többnyire családi ügyeikről, orvosi-kórházi kalandjaikról beszéltek, s egy-egy véletlenül útjukba akadt váratlan eseményről. Tapasztalt, óvatos emberek voltak, feleslegesen nem fecserésztek komoly dolgokról, s mert egyre kevesebbszer keveredtek konfliktusokba, mindinkább szűkebb mozgástérre szorultak vissza. Mindezeket tudva, átélve is, dr. Pasztor Pál – olykor akár ellentétben törzsasztalos társaival – jól érezte magát, s nem kívánkozott frissebb, pezsgőbb vízbe az ő langyos medencéjénél.

Reggelente tornázott keveset, no nem vitte túlzásba. Aztán olvasott vagy könyvtárba ment, hogy egy-egy új kötetet – többnyire az általa járatott lapjában talált ajánlat alapján – kikölcsönözzön. Takarékos emberként már nem költött irodalomra, miként lemondott a friss idegennyelvű újságokról és a drága szakmai folyóiratokról is.

Egy ízben megkísértette az írás ördöge. Négy éven át szolgált abban az országban, amely ellen most koalíciós háború indult. Gondolta, papírra veti emlékeit, akkori meglátásait, érintkezéseit az ottaniakkal, hiszen sokat utazott a különös terepen, rengeteg mindent látott, és talán meg is értett. Esetleg idegen nyelveken sem volna érdektelen ennek a múltnak a fölelevenítése.

Aztán úgy érezte, jobb, ha sürgősen elfeledi hirtelen jött buzgalmát. És nemcsak a felkészülés, az adatgyűjtés terhei miatt. Miért nyúlna darázsfészekbe, miért hívná ki maga ellen az ottani új vallási fanatikusok haragját, s a hajdani táborbeli szövetségesek indulatait? Éppen ő, aki mindig is oly óvatos, körültekintő embernek számított? Hozzátette a később eszébe jutott érvet is, a személyiségjogi problémák sokaságát, hiszen az elmúlt években pályatársai, partnerei mindenféle köpenyeket váltottak, ilyen-olyan oldalakra álltak.

De nem a nyugdíjas lét volt élete legfájóbb pontja.

Éva, a felesége.

Istenem, mivé lett a nagy szerelem, a példás családi képlet?

Ő akkor végezte a szakérettségit, igaz, némi apai csalással ugyan, mert nem volt tőről metszett népi káder, csak papíron, viszont, ha nyugaton marad, nem is jutott volna be a Külügyi Intézetbe. Éva édesapja, családi ismerősük segítette, aki – akkor még – jelentős befolyással bírt a párt bizonyos köreiben.

És persze, meglátta az ifjú Pasztor gyerekben az ő stabilizációs lehetőségét.

Egyszerre szorgalmazott két dolgot: Éva és Pali házasságát, és a fiú felvételét a Sík Endre külügyminiszter személyes presztízsére épülő főiskolára.

Aki nem élte át azokat a lázas, összevissza éveket, alig érti meg, miért kellett egy ismert kommunista értelmiséginek ilyenformán megerősítenie magát és családját egy kvázi egyszerű munkásfiú legendájával? Csakhogy Nárai Oszkár nemcsak a párt gyermeke volt, hanem – mint később kitűnt – rossz gyermeke is. Még a háború idején nem ahhoz a frakcióhoz tartozott, amelyik később nyerő lett, s bár idejekorán felismerte a helyes utat, azaz gyorsan átigazolt a jó csapatba, addigra újra átrendeződtek a sorok, az erővonalak és az orientációs pontok.

Így aztán Nárai nemcsak menthetetlenül kispolgárrá lett, hanem zsidó kispolgárrá. Ez akkor nagy bajnak számított, kivált, hogy más zsidó pártvezetők éppen hirtelen támadt zsidóellenszenvükkel kívántak előnyhöz jutni.

És ebben a bonyolult katyvaszban bizony jól jött Pasztor Pali, az udvarló. A Nárai lányt egy kerületi kommunista ifjúsági sportklubban ismerte meg, s már az első familiáris viziten kitűnt nagyszerű partiképessége.

És innen már a tapasztalt öreg komcsi machiavellistának nem volt más dolga, mint megteremteni Pasztor Pál káder legendáját.

Nem akadt semmi hiba a képletben: Éva szép volt és helyes, műszaki dolgokat tanult egy építészeti főiskolán, Pali pedig ambíciózusan állt helyt, és okosan élvezte tanárai megbecsülését.

Éva édesapja, akkor már özvegyen, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején hirtelen följavította családi káderhelyzetüket veje népi, keresztény legendájával. Stabilizálta pozíciójukat (a start nagyon fontos!), és hathatósan ráparancsolt lánya férjére a nyelvek megtanulására.

Ettől kezdve Pali életútját már a sors, a történelem s a saját szorgalma és szerencséje irányította. Igaz, Éva megkapta édesapja szép lakását (ide születtek a gyerekek), s ettől kezdve a dolgok már mehettek az akkori rend szerint.

Éva jó feleség lett. A későbbi nagykövetné asszonyra háruló feladatokat remekül ellátta. A szükséges nyelveket beszélte, s főleg a társalgás – és az intrika – nyelvezetét ismerte kitűnően. Imádta a férje beosztásával járó hacacárékat, a fogadásokat, a szerepléseket, a cicomát és a kozmetikát. Két gyerekük közül az egyik, a fiú korán és tragikusan meghalt; sportbalesetét azóta sem heverték ki. Lányuk, éppen az apa hivatalából eredő feszültségek miatt, hamar férjhez ment. Ráadásul kissé magának való férjével – ez a menekülési stratégiájának a része volt – vidéken élt, enyhe depresszióval és magányosan.

Amikor a nagy politikai váltás idején dr. Pasztort hirtelen nyugdíjazták, és elhagyatták vele a külügy hajóját, leginkább neje élethelyzete nyugtalanította. Éva nehezen viselte, hogy férje kiesett – így mondta – a pixisből; nem mehettek többé fogadásra, nem kaptak meghívást a követségekre, a nemzeti napok rendezvényeire, ilyen-olyan ünnepségekre, nem kellett ruhát csináltatnia, és külön fodrászhoz, kozmetikába járnia. Ezek ugyan puszta külsőségek voltak, de a lényeg mégiscsak a stabilitás megszűnése volt, a bizonytalanság és a magára hagyatottság érzése.

Váltig mondogatta ugyan, hogy Pali keressen politikai elfoglaltságot magának, éljen közéletet, csatlakozzék valamelyik régi, rutinos kollégájához, vállaljon szerepet a társadalmi mozgásban, mert ha mindenből kimarad, egykettőre elfelejtik. Ők maguk pedig hamar megöregednek és megsavanyodnak, s akkor már csak a betegségek hoznak eseményt unalmas mindennapjaikban.

De még csak nem is ez volt az igazi baj.

Hanem Éva inni kezdett. Régen is vonzotta a pia; egy-egy – vagy több – pohárral mindig felhajtott a diplomáciai eseményeken, aztán kitűnt: már meglenni sem tud Campari nélkül; a piros üveg állandó társa lett.

Olyannyira belépett az életükbe ez az ital, hogy Éva kezdte elhanyagolni azokat a feladatokat, amelyek a kialakult családi munkamegosztásban a kezdetektől reá vártak, az ő kötelességét jelentették. Például a banki számlák, a betétek és a kamatok figyelemmel kísérése, meg a mosogatás, a fehérneműk gondozása.

Neje lomposságát s koncentrációjának megcsappanását Pali bosszúsággal és fokozódó tehetetlenséggel figyelte. Takarítónőt fogadott, rendet rakott a konyhában, és minden hivatalos ügyet elintézett.

Nemrég a lányát is beavatta otthoni helyzetükbe, bár előre tudta, nem kap tőle segítséget, hiszen ő maga is segítségre szorul. Elhatározta: senkit nem okol, ennek nincs értelme, a huszadik század tette őket olyanná, amilyenné lettek. Persze tudta a lelke mélyén, hogy ez a béke nem lesz örök.

De azt meg végképp nem akarta, hogy az erkölcsi felelősség kizárólag az övé legyen. Egyedül nem viselheti a terheket, hiszen ki tudja, Éva állapota nem válik-e súlyosabbá. Nem az esetleges kórházi utánajárásokra gondolt, a kényszerkúrával kapcsolatos intézkedésekre (hiszen az ügyintézés nyilván az ő kötelessége lesz), pusztán az ítélethirdetésnél álljon mellette a lánya, mondván: közös kereszt az osztályrészük.

Mindenesetre ekkor jutott el gondolatban oda, hogy szakemberrel konzultáljon. Tudott egy alkalmasnak tetsző pszichológusról – régi kollegájának lánya az illető –, s gondolta: vele megtanácskozza a dolgokat, áttekinti a lehetőségeit. Egyedül már nem képes megbirkózni a feladattal. A hölgy, nyilván apja történeteiből is, ismeri a nemzedék útját, tapasztalhatta a rendszerváltás ilyen-olyan megpróbáltatásait, beleértve Éva talajvesztését.

Ilyesmik jártak a fejében, amikor a bankból jövet barátaihoz igyekezett presszójukba.

És ekkor ütötte el az autó. Automatikusan indult neki a zebrának – később, jóval később is úgy emlékezett vissza: teljes biztonságban érezte magát.

Az iszonyatos zajt ugyan valahogyan fölidézte magában, vagy inkább ott maradt a tudatában; villanásnyi időre talán magát is érzékelte a zűrzavaros eseménysorban. De azt már csak hetekkel később tudta meg, valójában mi történt vele.

Az ékszerboltot kifosztó rablók eszeveszett gyorsasággal kirontottak, autójukba ugrottak, menekültek; kivált, amikor nyomukba szegődött egy rendőrautó. A zebra előtt állítólag dudáltak, a jobbra-balra igyekvők szét is rebbentek, de egy férfi – zömök, kalapos, felöltős alak – már nem tudott menekülni. A Renault elsodorta, megpörgette és fellökte, a kerekek maguk alá gyűrték, majd a kocsi alig érzékelhető sebességcsökkenéssel és irányváltással továbbszáguldott. A tragédia megbénította a jelenlevőket, s így a rendőrautót, amely ebben a dermedt vákuumban követte a rablók járművét, szinte észrevétlenül átsuhant a zebrán, és isteni szerencsével elkerülte a szembeforgalom áradatát is.

A felocsúdók közül néhányan a sérült segítségére siettek, alighanem orvos is akadt a járókelők között, de érdemben senki nem mert még csak hozzá sem nyúlni az eszméletlen emberhez. Öt-hat drámai perc után érkezett meg a mentő. Néhány szakszerű mozdulat, s ahogy lenni szokott, a forgalmas utcán már mindenki ment is tovább.

Az esti rádió- és tévéhírekben valóságos nagyvárosi regény lett a balesetből. Krimi és társadalmi kórkép. Az ékszerbolt kirablása, a gengszterüldözés, a zebrán lejátszódott véres szcéna, majd a későbbi, Váci úti lövöldözés, végül a rablók elfogása új és új elemekkel bővítette a sztorit. Megszólalt bűnügyi szakértő, vagyonbecslő, szociológus és orvos. A traumatológus zárta a riportot.

– A sérült állapota több mint súlyos – mondta.

A későbbi híradások ebben a vonatkozásban újabb részletekkel szolgáltak. A feleség is nyilatkozott. Aztán jöttek a főcímek: „Nyugdíjas nagykövet az ékszerrablók kocsikereke alatt”. „Hosszú műtétsorozat vár a diplomatára.” „Kómában a zebrán elgázolt járókelő.” „Még nem tért magához a nap hőse.” „A Külügyminisztériumban a volt kollégák vért akarnak adni.”

A komplexszé lett dráma megrázta a közvéleményt. Az operatőrök, a fotóriporterek – ahogy mondani szokták – nagyban tálalták az eseményt. Budapest rendőrfőkapitánya a bűnözésről és a közlekedési morál vészes elégtelenségéről beszélt. A külügyi tárca szóvivője a nyugdíjas nagykövet tevékenységét méltatta.

Hivatalosan közölték, hogy a kórházban több nagyobb és több kisebb, gyors és kevésbé sürgős műtétre, további beavatkozásra kerül sor. A legsúlyosabb bejelentés gerinctörésre utalt, és további alapos vizsgálatra, hiszen a sérült még mindig eszméletlen állapotban van.

Valóban, dr. Pasztor az injekcióktól fel sem ébredt sötét, mély kómájából. Később meg – félig öntudatlan állapotában – lebegő érzés töltötte el. Úgy érezte, gondolatai mintha szigetekként emelkednének ki a végtelenből, s közöttük valamiféle hangokból és fényekből átjárók nyílnának valahová. Lelkén átsuhant: erőt kell felmutatnia azért, hogy a jövőbe jusson, de minduntalan visszamerült a semmibe.

Nem vette észre a napszakok változását, talán a világos reggelt érzékelte egyedül, de jó hangulattal csak a puha alkonyati órákat fogadta. Felfogta, hogy gondoskodnak róla, hogy sokan vigyáznak rá. Az orvosi viziteket mindig érzékelte, ilyenkor új utasítások születtek vele kapcsolatban; s további kezeléséről döntöttek. Hallotta, hogy újra műteni fogják, de ennek súlyát nem fogta fel.

Évát olykor homályosan és ködbe veszve látta az ágya mellett; egyszer az is eszébe jutott, vajon mi lesz vele, ha ő meghal.

Meghal? Gyakran ismételt magában egy mondatot: „Élnem kell!” Aztán ezt: „Fel kell kelnem.”

Megoperálták. Amikor visszatért az öntudata, csövek lógtak ki belőle, infúziós palackokat látott maga mellett. Oxigént kapott, és folyamatosan műszerekkel mérték a szívét, a vércukor szintjét, a vérnyomását.

Külön őrzőbe vitték; a családtagjain kívül itt látogathatták meg először presszóbeli barátai (szigorúan két percre!), aztán rövid időre bejött hozzá a tárca humánpolitikai osztályának két munkatársa. Képletes gyógyulási ajándékot hoztak és a helyettes államtitkár személyes meghívását a felépülése utáni „majd egyeztetett” időpontra.

Ezt követte két közismert hivatásos pártpolitikus vizitációja. Az arcuk elárulta, hogy mennyire megrémítette őket a kötések, a transzfúzió, a gipsz, a felvonultatott orvosi technikai arzenál látványa. Rövid időt engedélyeztek számukra az ágyától egy-két méter távolságra. Dr. Pasztor ismerte őket, nyilván ezért is kapták a megbízást a feladatra.

– Eltűntél – mondta egyikük, mintha ő, mármint Pasztor volna az oka, hogy megfeledkeztek róla.

– Nézd, te kitűnő szakértője vagy néhány fontos témának – mondta a másik. – Szolgáltál abban az országban is, amelyik ma a válságövezet egyik gócpontja. Segíthetnél nekünk. Ha rendbe jöttél, jelentkezünk.

Volt ideje gondolkodni. A balesete miatt divatba jött volna? Tragédiája alighanem felkeltette egyik-másik egykori kollégája lelkiismeretét. De ha hallgatna rájuk, mit tenne közöttük? Tanácsot adna? Miről, kinek, milyen keretek között? Elmenne néhány nemzetközi értekezletre? Egyáltalán képes lesz-e járni, repülőgépre ülni, bírni a fizikai igénybevételt?

Ugyan – jutott a konklúzióra –, ezeknek csak rossz a lelkiismeretük. Túl hamar kipenderítettek, ahogy az egész nemzedékemet kirakták. Legföljebb most már látják: a folytonossági sorból hiányzik egy-két láncszem. De aztán elfelejtik az egészet. Visszatérnek a mókuskerékbe. Ennyi az egész.

Ha meg vállalna valamit, újra eljön az óra, amikor majd csöng a vekker. Mert ez az élet rendje. Hogy öt vagy tíz perc múlva jár le az ideje, az már nem is érdekes. Hiszen a fiatalok, a türelmetlenek, az energikusak mindenképpen összesúgnak a háta mögött: „Na, nézd az öreg szenilist, a vén marhát a törött csontjaival, hogy tülekszik…”

És vajon megváltozik-e otthona helyzete? Ha reaktiválja magát, attól Éva megváltozik-e, kitisztul-e vajon a sorsa?

És egyáltalán: rendbe jön?

Ha elkap egy-egy elejtett orvosi szót, utalást, abból azonnal kombinál.

Mert nem biztos, hogy simán alakulnak a dolgai. Ha leveszik a gipszet, a kötéseit, s újra vizsgálják a lágy szerveit, főleg a veséjét, a lépét, várhatóan további komplikációk elébe néz. Fájdalom és megpróbáltatás.

Mennyi idő a viszonylagos gyógyulás? Így, ilyen baleseti múlt után? Két év, öt év? S közben mi lesz a feleségével, a lányával, azaz kettejük viszonyával? És hát… vele magával? Helyt állhat-e majd egyre öregebben, mind gyengébben, erőtlenebbül?

Okos volt. Tudta, hogy az ápolónők, az ügyeletes orvosok éjszaka mikor ellenőrzik a fokozott felügyelet alatt álló betegeket. A legalkalmasabbnak tetsző percben mélyet sóhajtott, és az egyik gép felé kinyújtotta a kezét.

Ez volt az utolsó erőfeszítése.

NEMES LÁSZLÓ

Nem tudom

Nem tudom,
csak egy kép itt, az asztalon,
mi lett volna, ha nem,
ha nem futottam volna el,
ha nem mondod:
menj hát, ha gondolod,
hiszen itt csak gyűlölet, halál…
és te rábólintottál az utamra, apám.

Nem láttuk egymást többé már soha,
ha jött volna talán,
jöhetett volna még egy hír,
egyetlen üzenet, levél,
a találkozás reménye…
de köztünk csak a világ,
ágyúk, bombák világa,
akkor talán
kibírta volna még egy ideig
a te szíved is…

Csak nézem, nézem még mindig,
kilencven évemen is túl,
ezt a fényképet itt, az asztalon…
ezt a szomorú, ősöreg-fiatal arcot,
alig ötven éveset talán,
mit kellett volna tennem, tennünk akkor,
ebben a kegyetlen világban
ma sem tudom.

ROZSNYAI ERVIN

Pihenőben Attilával

Bokor alján árnyék lapul.
Hallgatag röghöz hasonul.
Nem tolvaj; én vagyok magam,
szülőhazámban hontalan..

Épp csak pihenek egy kicsit.
Mi köt, mi old? Miféle hit?
Figyelem, hogy úszik az éj
vizein csillag, dinnyehéj.

Csak egy kicsit gondolkodom.
Mi a baj? Mi bánt oly nagyon?
Ami nincs? Vagy Attila fáj?
Jobb, mintha ő se fájna már.

Ezekkel nem közösködöm.
Míg nem muszáj, nem hősködöm.
De ha muszáj, ökölcsapás
leszek, és mérges pattanás.

Ezekkel nem vagyok rokon.
A bujdosóval bujdosom,
míg föl nem ébred egy napon
ötágú hajnalcsillagom.

Gyáva népnek

Gyáva népnek nincsen hazája,
mondta valaki hajdanában.
Azóta még gyávább a gyáva,
hajléktalanabb a hazátlan.
Köpnék, de elapadt a készlet,
sírnék, de szikkadt kút a bánat.
Hagyjam a francba az egészet?
Valami mindig visszarángat.

Utolsó vacsora – vázlat (2006)

M. SZÁNTÓ JUDIT

Piroska és a Farkas

Petákné Barna Bözse fiatal, szép arca eltorzult a fájdalomtól. A bába simogatta izzadságcseppektől gyöngyöző arcát, de mást nem tudott tenni. Látta, hogy baj van, szalajtotta is az embert, Tóbiást az orvosért. Jaj, csak időben jöjjön…

Hanem a doktor már csak a babát tudta megmenteni. Amikor a bábaasszony kivitte a párnába csomagolt apró lánykát a konyhába, hogy megmutassa az apjának, és egyúttal közölje vele a szomorú hírt, Tóbiás csak forgatta a kezében a kalapját. Kemény arcvonásai elernyedtek, még mintha egy könnycsepp is csillant volna a szemében. De annyira lesütötte, hogy inkább csak sejlett az az árva csepp. Amely épp oly árván maradt, mint az a csöppség ott a bába kezében. Mert hogy az apja szinte rá se nézett. Hisz – igaz, ami igaz – miatta hagyta őt itt az ő Bözséje. És még ő rí szakadatlan.

– Mit kezdjek véle? – hárította el magától, amikor a bába a kezébe akarta tenni.

Azután egy nagy sóhajjal kifordult a házból. Ment egyenesen a kocsmába. A rossz hír gyorsan jár. Mire odaért, már értesült a kocsmáros a fiatalasszony haláláról. Szomorú arccal adta értésére Tóbiásnak, hogy együtt érez vele, és szó nélkül tolta elé a pálinkát, részvéte jeléül a jobbikból. Tóbiás lehajtotta, majd az ujjával megpöccintette a poharat, jelezve, hogy jöhet a következő. A kocsmáros úgy látta, egyszerűbb, ha az üveget teszi mindjárt Tóbiás elé. Az meg fogta az üveget, a poharát, és azok társaságában letelepedett a legközelebbi asztalhoz. Ott töltött, ivott, majd ismét töltött. Fejét a két kezébe temette, csak az újabb kortyintásra emelte meg.

– Igyál, komám – biztatta a kocsmáros. – Ilyenkor csak az segít – fűzte hozzá élete és szakmája tapasztalatát.

Tóbiás meg szót fogadott, és addig ivott, míg az asztalra nem borult, nagyokat horkantva a nagy hirtelen rászakadt alvásban, amely egy időre megszabadította a bánatától.

A zsellérlakásban a bába tanácstalanul állt, kezében a szünet nélkül síró babával. Benn a szobában a doktor is összecsomagolta a táskáját, és igyekezett kifelé. Készült rá, hogy néhány vigasztaló szót mondjon Tóbiásnak. Meglepte, hogy nem találta a konyhában. Kérdőn felhúzta a szemöldökét.

Abban a pillanatban nyitott be a konyhába a bárónő a plébánossal. A negyvenes évei elején járó, igen korán megözvegyült földbirtokos asszony szerette a megbízható, mindig mosolygó Bözsét, akit már régebben belső cselédnek fogadott. Bözse nemcsak hogy teljesítette asszonya minden kívánságát, hanem rendszerint ki is találta, mit és hogyan óhajt a bárónő. Aki remélte, mielőbb ismét munkába állhat kedvenc cselédje. Hozott is ajándékba néhány csecsemőholmit, amit azóta megnőtt, és épp nem rég férjhez ment lánya után őrzött meg. Bözsének pedig egy kalárist hozott, amit kislány korában vett az egyik búcsúban.

Szomorúan hallotta a történteket. Magához vette a picit, és próbálta elcsendesíteni, ami rövid idő múltán sikerült is.

Az újszülött nagyon pici volt. Az orvos úgy vélte, anya nélkül nem soká marad meg.

– Akkor kereszteljük meg gyorsan – avatkozott a beszédbe a plébános. –

Kereszteljük az anyja után Erzsébetnek.

– Szegénykém! – sopánkodott a bárónő. – Milyen piros lett az arcocskája a sok sírástól. – Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve hozzátette: – Legyen inkább Piroska. – Aztán az orvoshoz fordult: – Ne féljen, doktor. Megmarad. Magammal viszem a kastélyba. Meglesz mindene. Majd én gondoskodom róla.

Piroska pedig nem vett tudomást arról a tragédiáról, amely élete első perceiben érte. A puha bárónői kezekben megnyugodott és csendesen elaludt.

Amikor felébredt, már a kastélyban volt. Éhséget érzett. Amikor pedig ezt sírással kifejezte, egy belső cseléd ugrott hozzá, aki néhány nappal korábban hozta a világra második gyermekét. A mellére vette Piroskát, aki megnyugodva cuppogta a másik baba etetése után is bőven csordogáló tejet.

A csöpp kislány szépen növekedett a jólétben. Bájos, jókedvű gyerek lett belőle. A bárónő szeretetét pedig még jobban magára vonta, amikor a következő évben született első unokája egyedül Piroska szavára mosolyodott el, egyedül az ő jelenlétében hagyott fel nyafka sirámaival.

A bárónő egy pillanatig se éreztette Piroskával, hogy honnan került a kastélyba. A lányka úgy is érezte, hogy a családhoz tartozik. Amikor pedig a csöpp baronesz kétévesre cseperedve nagymamának szólította a ház úrnőjét, Piroska is rákapott erre a megszólításra. A bárónő nem tiltakozott, mosolyogva vette tudomásul.

Piroskát eleinte látogatta az apja. Látogatásai azonban egyre ritkultak. Ezzel épp fordított arányban, egyre többször fordult meg a kocsmában. Még három éves se volt a lánya, amikor elvitte a májzsugor. Piroskát ez az esemény se rázta meg. Apjának ritka látogatásai semmiféle érzelmet nem ébresztettek benne.

Teltek, múltak az évek, a két kislány szép nagylánnyá serdült. Emmy vékonycsontú, melankóliára hajlamos szőke szépség lett, míg Piroska pirospozsgás, mindig nevetésre álló arcát ébenfekete fürtök keretezték.

A bárónőben régi emlékek éledtek újjá: látta a bálokat, amelyeken habos estélyi ruhában tündökölt a kastély tánctermében. Látta a fiatalembert, akit az egyik estélyen ismert meg, és aki azután a férje lett. Az emlékek hatására úgy döntött, eljött annak az ideje, hogy a háza ismét helyet adjon a táncmulatságoknak.

Így is tett. Az első estély pedig olyan sikeres lett, hogy nem volt előtte vitás a további folytatás. A két lány egész éjjel táncolt, és a bárónő se érezte rosszul magát. Tulajdonképpen még hatvan éves se volt, és – jaj, alig merte magának bevallani – kifejezetten jól esett az öregurak széptevése.

A későbbiekben azonban Piroska kezdte kényelmetlenül érezni magát. Nem mintha petrezselymet kellett volna árulnia. Nem, erről szó sem volt. Hanem a táncosai viselkedéséből kiérezte, hogy nem tartják őt magukkal egyenrangúnak. Valahogy olyan lekezelően bántak vele. Az évődése inkább sértődöttséget váltott ki a partnereiből, holott Emmyvel való beszélgetései során kiderült, hogy – néha ugyanazok – mosolyogva reagáltak nála a hasonló megjegyzésekre.

Piroska nem volt buta lány. Akkor már tudott alacsony származásáról, és nem volt nehéz azzal összekapcsolnia a tapasztaltakat.

No, nem sokat búsult e miatt. Tudomásul vette, és el-elmaradozott a táncmulatságokról. Igaz, hiányoztak az ott elhangzott bókok. Az is igaz, hogy nem kellett teljesen nélkülöznie azokat. Tették neki a szépet elegen. Csakhogy a cselédség soraiból kikerült széptevők korántsem voltak olyan finomak, mint a táncosai. Sokkal darabosabbnak, nehézkesebbnek tűntek. Piroskát inkább zavarták, semmint örömét lelte volna bennük. Hanem nem volt mit tenni. Így hát megelégedett azzal, amit a Nagymama jóvoltából az élet nyújtott neki.

Akkor jelent meg a színen Botond Farkas, az új ispán. Fiatal volt, jóvágású, és az első pillanatban megakadt a szeme Piroskán. Aki jóleső érzéssel vette tudomásul a feléje irányuló érdeklődést.

Farkast nagyon lefoglalta a munkája. No, és természetesen a bárónő. Aki egyre többet hívatta magához az ispánt, megbeszélni a tennivalókat. Azután a fiatalember lótott, futott, azaz többnyire lovagolt, intézkedni, továbbadni a kapott utasításokat. Kevés szabadidejében pedig igyekezett Piroska közelébe férkőzni. A lány meg egyre inkább igyekezett ezekre a találkozásokra alkalmat adni.

Haj, haj… bizony, szép a szerelem. Piroska egész lénye boldogságot sugárzott. Öröm volt ránézni. Az ispán teljesen megbabonázta.

Néhány hónap múlva Piroska boldogan súgta Farkas fülébe, hogy várandós. Amikor pedig nem a várt kitörő öröm fogadta a közlését, sírósan kérdezte:

– Nem is örülsz?

– Dehogynem – jött azonnal a megnyugtató válasz. – Csakhogy egy gyerek nagy felelősség ám. Jól meg kell gondolni, hogyan készüljön fel rá az ember.

– Ó, hisz van arra még majd nyolc hónapunk – csicseregte megnyugodva Piroska. – Addig megbeszélhetünk mindent.

Nyár volt, a földmunkák dandárjának ideje. Farkast igencsak lefoglalta a sok teendő. De azért csak szakított egy kis időt a Piroskával való találkozásra is. Ezek a találkozások rövidek voltak. Ilyenkor csak a jelennek örültek, a jövőről nem beszéltek. Farkas legalábbis nem tért vissza a Piroskát annyira érdeklő témára. A lány meg nem akarta sürgetni a szerelmét.

A falevelek már sárgulni kezdtek, amikor egyik találkozásul alkalmával Farkas kinyögte:

– Gondolkoztam a jövőn – simogatta meg Piroska karját.

A lány szerelmesen bújt hozzá, és várakozva fordult felé.

Az egyik belsőcseléd zavarta meg a beszélgetést. A futástól lihegve állt meg Farkas előtt.

– Ispán úr, a bárónő hívatja. De sürgős ám.

Farkas kötelességtudóan indult. De Piroskának elég volt ennyi is. Lám, a szerelmét ugyanúgy foglalkoztatja a jövőjük, mint őt. Legközelebb megbeszélik, mit és hogyan. És akkortól kezdve nyíltan is vállalhatják egymást. Mert hogy eddig – közös megegyezéssel – titkolták a szerelmüket. Még a bárónőnek se mondott erről semmit Piroska, pedig őhozzá mindig őszinte volt. Sőt. Emmy előtt is hallgatott a Farkassal való kapcsolatáról.

Hanem a következő megbeszélés késett. Piroska, ameddig lehetett, elkötötte magát, aztán hízást hazudott a gyanús kérdésekre. De egyszer csak színt kellett vallani. Ám az apa kilétét a világért sem árulta el. A bárónő – meg kell adni – a hír hallatán emberségesen bánt vele. Nem küldte el, sőt. Megígérte, hogy a kastélyban nevelheti fel a porontyát. Így aztán Piroska némileg megnyugodva várta azt a fontos beszélgetést a szerelmével.

Farkast egyre többször hívatta az úrnő, mind több megbeszélésre volt szükség, hogy minden rendben menjen a birtokon. Az ispán csak perceket tudott szakítani Piroska számára. Épp annyit, hogy sietősen megölelje.

Eljött a tél is, és már az óévet búcsúztatták, amikor a kastélyban esküvőre készülődtek. Nem akartak nagy lagzit, mégis minden akörül forgott.

És elérkezett a nagy nap. A kastély kápolnája megtelt a környék nobilitásaival, akik meghatottan hallgatták a pap beszédét, és az utána elhangzó két igent: a halk rebegést a boldogságban szinte megfiatalodott menyasszony szájából és az ispán határozott, érces hangját. Az esketés után az új pár karonfogva jött le a kápolna lépcsőjén, ahol már a cselédség várta és éljenezte őket.

Mindenki ott volt – Piroska nélkül. Hozzá épp aznap hajnalban kellett a bábaasszonyt hívni. Ám akkorra már mellette feküdt újszülött fia. Piroskának eszébe jutott Farkas, de a baba felsírt, magára vonva anyja figyelmét. Átölelte a picit. Így aludtak el egymás mellett.

Az éljenző cselédség gyűrűjében haladva Farkasnak is az eszébe ötlött Piroska. Vajon mi van vele? Megszült-e már? Gondol-e rá? Keserű vonás jelent meg az arcán. De azután új asszonyára nézett, és a téli napsütésben szemébe villant a bárónő fülbevalója. A hatalmas briliáns csillogásától egy pillanatra be kellett hunynia a szemét.

Cirkusz

CHOLI-DARÓCZI JÓZSEF

A festő születésnapjára

Szentandrássy Istvánnak

Csontsoványan magasan,
Szentandrássy-barnán,
földbevert karó,
Isten szoborarcán.
Holdas szemeidben
hosszúnyelvű kések
borotva pengése –
cikkan remegésbe.
Lefaragott húsod élő lüktetése:
kiszögelt idegek keresztfa ütése.
Harcban állsz magaddal,
velem, s együtt mással:
magadmagammal,
harcban a világgal.
Maradsz az imának,
maradsz bennem árva:
lekötözött ember,
magadba bezárva.
Gyöngyharmat lucsokban,
vérben, szivárványban,
liliomfehéren, képeid zugában.
Lassú tűzön égve hosszúra nő minden:
falba mártott késed villámszóró éle.
Apostoli szájjal, csodacsikó éjben,
kicsorduló nyállal, közös Istent szülve.

Éltessen Mária,
a Mennyei Anya,
torkában hordozzon az ország,
a Haza.

SZARKA ISTVÁN

Miért ne sejteném

Miért, miért ne sejteném a titkot,
míg megvagyok, míg elviselem magam,
lélegzetem míg lomb a szélben
s szívem mindig mintha főnix?

Miért ne, míg e nembeli jószolgálat
reményfutama véli nagy vágtatását
s megszenvedett hitem is megvallhatom,
mily kételyes, bár olykor mint gömbölyül?

Miért ne sejteném, hogy az agybeli kékben,
szerelem pirosában az Ő jó jeleivel,
ereje örök teljében Istenanyám

gyönyörű teste szüntelenül világgá
szüli magát? Hogy így vagyunk, hogy
így voltunk s leszünk.

Kódold a DNS-be Az Átmenet be nem fejezhető forgatókönyveit íróasztalunk halomvidékén kutatólámpánk alá tedd le, majdani jó sors, megifjult szelíd erő, túlélő humanizmus. Hiszen talán még mindig lehetnénk seregeddé, megépíteni, megjárni kívül s bévül az útjainkat a Ne ölj, ne ölj! , a Szeress, szeress! parancsuralmi rendszerében, természetünk felé. Bűntelen unokákért, jóravaló magunkért e győzelem emberré tévő képességét kódold a DNS-be, mi humanizmusunk, rejtelmes jövőleány, fiútündér remény.

ÁDÁM ISTVÁN PÁL

Akuku

Paulina fáradtan néz körül gyermekkori szobája sötétjében. A vakáció véget ért, s ő reggel visszamegy Krakkóba, az egyetemre. Hosszú út vár rá, és mint minden utazás előtt, ezúttal is csak forgolódik az ágyban. Egyre dühösebb magára, ahogy egymás után telnek el álmatlanul az alvásra szánt órák, félórák.

Jaceknak eszébe sincs aludni. Együtt ugrál a pótszilveszteri ingyen-koncertre összegyűlt tömeggel, időről-időre kortyol bal kezében féltve őrzött dobozos söréből. Alig néhány méterre áll most a színpadtól, innen tisztán kivehető az énekes bal karján a tetoválás alakja. Az alatta megbúvó izomrostok rendre megfeszülnek, ahogy a kéz végigmutat a tömegen, majd újra felveszik anatómiai nyugalmi állapotukat. És ekkor Jacekban furcsa kérdés merül fel: vajon minek örül ez a sok ember? Mitől visítanak annyira? Az alkoholtól? Az önmagában nem lenne elég, abból Jacekban is van bőven, most mégis hirtelen vacakul érzi magát. Az együtt erősebbek vagyunk, az együtt vidámabbak vagyunk, az együtt többek vagyunk ünnepe lenne ez? Jacek agya túl tompa ahhoz, hogy gondolkodjon.

Paulinát megváltásként éri az ébresztőóra éles hangja. Anya lép be a szobába és szorosan magához öleli őt. Három hónapig nem lesz erre alkalmuk, így érthető csak igazán a két egymáshoz simuló női test szoros együvé válása. Paulina puha, kövér testébe egyre mélyebben nyomakodik anyja csontos alakja, amit mindkét részről halk sóhajtások nyugtáznak. A fürdőszobából felhangzik apa villanyborotvája, közeleg az idő, indulni kell.

Jacek a kijárat felé hömpölyög. Túl öreg vagyok már ehhez – hajtogatja magában. Patkó alakú bajszát bármely ló bízvást megirigyelné, szájában cigaretta füstöl, de füstje senkit nem zavar. Mert Jacek alakja – ha nem is sudár – még így görnyedten is messze kiemelkedik a többiek közül. Haja középütt torzonborz, kétoldalt alig fellelhető, jelen állapotában leginkább egy másnapos, kalapját vesztett cowboyra emlékeztet wesco-csizmájában. És szervezete valóban a másnaposság felé tart időben, térben pedig lassan lépdel a pályaudvar irányába.

Apa most vállára veszi Paulina hátizsákját, hogy elinduljon vele a behavazott kerten át az autó felé a hideg, hajnali sötétben. Mi van ebben, hogy ilyen nehéz? – teszi fel a megszokott kérdést. Paulina nem felel. Némán kapja magára fekete kabátját, amely alatt csak úgy ringanak az úszógumik, ahogy az autóhoz közelít. Arthur, az ír szetter örömében a lány vaskos combjaira ugrik. Két lábon ágaskodva hívja játszani a gazdit a korai órán, hiába, a kutyának nem valami jó az időérzéke. Arthur az első véráldozat. Ő az első, veszteség, ami Paulinát éri, a kutya ugyanis a kerítésen belül marad, mikor az autó lassan kigördül a kapun át a makadám útra. Ott csóválja most a farkát, és onnan próbálja követni futva a kerítéssel párhuzamos úton lassan meglóduló öreg, piros Nissant.

Egy tejet kérek – mondja Jacek a pályaudvari büfé söntése mögül álmosan kikandikáló csaposnak. Fizet és belekortyol a frissen csapolt sörbe. Van még ideje, hogy a peronon sétáljon. Elnézi a beáramló utazóközönség között lassan kódorgó hajléktalanokat. Mintha hívatlan vendégek érkeznének otthonukba, oly méltatlankodva fogadják a reggeli vonatra szállókat. Jacek további kortyokkal próbálja elodázni a másnaposság kezdetét. Mert hol kezdődik a másnaposság, ha le sem fekszik az ember? Zsebében kitapogatja még egyszer az imént megváltott jegyet. Ahogy idősödik, úgy válik egyre aggodalmaskodóbbá.

Bárcsak volna valakim – ábrándozik Paulina –, most nem kellene mindenkitől egyszerre elválnom. Együtt utaznánk vissza, ketten, egymás mellé kérnénk a helyjegyet a pénztárnál, feltenné a csomagomat a rácsra, én meg csak nézném őt, a lovagomat. De sajnos, minderre igen limitáltak Paulina esélye. Kövér alaktalanságát kevéssé ellensúlyozza az az apró, gondosan fonott tincsecske, ami vörösre festett, dauerolt frizurája jobbján omlik vállára. Piros martens, sötétkék farmernadrág, pulóverén barna és piros csíkok, vaskos nyak, duzzadt arc – maga a reménytelenség. Szerencsétlenségére már csak dohányzó fülkében van hely. Kénytelen-kelletlen Paulina igent mond a dologra, fizet, és jeggyel kezében visszacammog a csomagjait őrző szüleihez. Beletúr apja hajába, ahogy búcsúzóul átöleli, de gondosan elengedi füle mellett az aggódó atyai tanácsokat. Vajon mindig ilyen hatalmas füle volt apának, vagy vénségére vált ekkorává? Netán a többi testrésze összezsugorodása emeli ki ezeket a vitorlákat a ráncos arc két oldalán ennyire?

Anyától elköszönni a legnehezebb, önmagában két-három perces ceremónia. Ölelés balról, ölelés jobbról, zsebkendő, töröl, fúj, megint töröl, és most apa végre feladja a csomagokat a már a vonat lépcsőjére lépő Paulinának. Lassan, lépésről-lépésre gyorsul fel a vonat, és válik egyre kisebbé a peronon integető két alak. Már egészen kicsik, mikor Paulina elindul, hogy megkeresse helyét, de a látványtól majdnem sírva fakad. Jacek ül egymagában, hosszú lábaival három helyet foglal el a hatból, lekonyuló fejére erőltetetten udvariaskodó mosoly ül ki, ahogy a lány kinyitja a fülke ajtaját. Szájából cigaretta lóg, bajszának szálain úgy ülnek a sörcseppek, mint verebek a villanyvezetéken.

Ami azt illeti, Paulina is erősen átlóg a mellette levő ülésre. Bár az ablak mellett foglalt helyet, a lehető legtávolabb az alkoholszagú férfitól, ketten nagyjából, egészéből betöltik az egész fülkét. Az ablakon túl havas és még havasabb tájak, városok váltják egymást a hajnali félhomályban. Ott egy kutya, itt egy helységnévtábla: Moldin, a vonat nem áll meg Varsóig. Ahogy a fülke bemelegszik, lassanként pára telepszik az ablakra, elhomályosítva az elhaladó lakótelepi kockaépületek látványát. Paulina pufók ujjainak párnácskáival kicsiny rést töröl a hideg üvegen. Temető mellett halad el a vonat, és a lány sután, hirtelen hagyja abba a mozdulatot.

A fülke másik oldalán öltönyös alak araszol a folyosón. Jacek az üvegajtó tükörképén át néha észrevétlenül Paulinára sandít, kémlelve a lány alaktalan alakját és mozdulatait. Persze, csak időnként, gondosan vigyázva, hogy tekintetük ne találkozzék. Jacek egyébként is kerüli az emberek tekintetét. S ha már a tekinteteknél tartunk: nem tekintette magát a társadalom részének, nem vett részt tagjainak versengésében, vagy talán nagyon is alul maradt, minden tekintetben. Se családja, se vagyona, senkije sincs. Mindez ugyanakkor csekély hátrányt okozott életében, csak épp ez okokra visszavezethetően jobbnak látta kerülni az emberek pillantását. Javarészt úgy is csak rosszallásra számíthatott, így inkább maga elé meredt a semmit kémlelve. Most ahogy megint oldalt pillant, a lány hajából már kétoldalt huzalok ereszkednek alá, fejét pedig finoman mozgatja előre-hátra a zene ritmusára.

És ekkor váratlanul kialszanak a fények. Paulina ijedtében lekapja fejéről a fülhallgatókat, de csak a vonat biztató zakatolását hallja, Jacek nem mozdul. Néhány perc csendben telik el, Paulinában lassan oldódik a feszültség, mikor a fiú irányából halk kuncogást hall. Összeráncolja homlokát és fülel. A kuncogás szünet nélkül folytatódik és lassan-lassan nevetésbe vált. Paulina ösztönösen elmosolyodhat a sötétben anélkül, hogy a fiúval bármiféle metakommunikatív kapcsolatfelvételt beismerne. Továbbra is tartja magát az első reakciójához: ha már ilyen kellemetlen közelségbe sodorta őket az élet, a legjobb, ha tudomást sem vesz ennek az alaknak a létezéséről. De itt és most, a mindent elnyelő sötétben megengedhet magának egy félmosolyt.

Jacek nevet. Nevet az életen, az áramszüneten, azon, hogy itt a sötétben ő pont olyan utas, mint bármely tanár, manager vagy épp mérnök, vagyis mindenki akinek családja és normális élete van, mindenki, akit Jacek irigyel a lelke mélyén. És Paulina, Jacek egyre erősödő nevetésének hatására, vékony, sipító hangján maga is halk kacarászásba kezd. Felszabadul a hirtelen jött, ok nélküli vidámságtól. Felszabadultan és egyre harsányabban nevet, és hálából is nevet, amiért a sötét jótékonyan elfedi kövérségét. A fiú már teljes erejéből röhög. Az átmulatott egymás utáni két nap, két éjszaka után a végkimerülés előtt álló ember utolsó energiáival elérte az irracionalitást, és mindez teljes pofával való röhögés formájában tör elő belőle.

Ettől és saját merészségétől felbátorodva Paulina még inkább lendületbe jön. Sipító hangú visítása, Jacek harsogásával keveredve, olyan magas frekvenciákba csap, amitől faluhelyen már messziről kórusban vonyítanak a kutyák. Paulina szívből megkönnyebbült. Nem kellett ehhez semmiféle drog vagy alkohol, csak 7–8 év frusztráció, meg néhány percnyi áramszünet a vonaton.

Hirtelen lámpa gyúl a folyosón. Paulina ösztönösen odapillant és Jacek arcát látja. A kimerültségtől a fiú vigyorgása egyre lanyhul. Paulina már nem nevet, de amikor kigyúlnak a fények a fülkében is, féloldalt fordul és rámosolyog Jacekra. Ezzel lezártnak tekinti a történetet, fejére illeszti fülhallgatóját, Jacek pedig mély álomba zuhan. Paulinából eltűnt minden félelem, lelke könnyű és puha. Friss, mint a szárítókötélen lengedező ágynemű.

– Viszlát – mondja hálásan Jaceknak, mikor a fiú lekászálódik a Warszava Centralna pályaudvaron a vonatról. Sosem látják többé egymást.

MÁTÓ GYULA

Nem az számít,

hogy az indulót trombita mondja,
vagy dobok hangja:
tram-trara-tram.

Nem a kalapács a súlyos,
de a mozdulat,
melytől odazuhan.

A szerelemben sem
az a lényeg, hogy tudjuk
létezik,
de mikor csontig
emésztve magát,
tékozló fiúként
vétkezik.

Időnk futama dobol
a szívben,
vállunkra rakja
emlékműveit,

gyulladj fel
mindenség fényszórója, Nap!
fáslizd fényeddel
a házak sebeit.

Nem az számít,
hogy az indulót trombita mondja,
de két kéz kelljen,
melyekkel dolgaimban mérnek,

mint mikor az ember járni kezd,
úgy higgye erejét az ének.

P. PAPP ZOLTÁN

Látkép, nővel

Széthullt a régmúlt halk fénye
száraz hangú kert a jelen
arcunk ráfagyott az égre
telesedik a szerelem

ránk porlik a tegnap vágya
ködben már amivé lehetnénk
dér ül kórókoronámra
szánkon tűzvésznyi lángemlék

Hessegető

Hajnalig szökennő
szaggató szívverés
zuhanó kőfelhő
tér-idő mily kevés

héjázó kusza nász
ha te nem soha más
sasozó suhanás
csillagom hova szállsz

idegen bolygólét
fecskéző villanás
homályos agykórkép
kiürült imaház

kétezer-tizenegy
időmű egyre jár
utolsó hiszekegy
keselyű ege vár

SZARKA KLÁRA

Szent Antal

Templomba a legjobban Bözsi nénivel szerettem menni. Ez a különös nagynéném ugyanis élete végéig gyereklelkű maradt. Mindenki azt hitte, hogy vénlány, pedig igazából férjezett volt. El sem vált, két házasság után seprűvel zavarta el az urát, mert az csak lustán heverészett otthon. Munkára gondolni sem akart, mondván, majd az asszony eltartja. Hát, ezt szegény egykori sógor nagyon rosszul gondolta, mert Bözsi néni a munka és a spórolás megszállottja volt egész életében.

Buzgó katolikus hírében állt. A nagyságos asszonyok, akikhez takarítani járt meg begyűjteni tőlük minden rendű és rangú cuccot, amit csak hajlandók voltak ingyen átadni neki, gügyögve dicsérték az aranyos, jámbor nénikét. Nem is sejtették, hogy valójában milyen extravagáns, profán lelke is van annak az apró termetű asszonykának.

Nem érünk rá a nagymisén egy órát üldögélni, adta ki a jelszót. S én örömmel vettem a felszólítást. Télen a vacogtató hidegben szinte elviselhetetlenül lassúnak és monotonnak ható hosszú mise alatt az olyan örökmozgó, nyughatatlan gyerek, amilyen voltam, szabályosan szenvedett. Így aztán mi a kismisére mentünk reggel kilencre, vasárnap. Bözsi néni szépen kiöltözött. Legalábbis ő úgy érezte, megtette az eleganciáért, ami megtehető. Anyám meg csak sóhajtozott, amint meglátta a nagyságáktól levetett, a saját lábánál két számmal nagyobb, ezért aztán felhajló orrú lakkos cipőben, a hatalmas csatos retiküllel a karján, s az émelyítő nejlon kendővel a fején. De mi már masíroztunk is kifelé kézen fogva, irány a templom. Bözsi néni, hogy kímélje a cipők sarkát, hatalmas fémcsatokat veretett a cipőire, s ezekkel úgy kopogott a betonon, mint egy jutasi őrmesterbe oltott őrült sztepptáncos. Szó, ami szó, lopakodni nem nagyon lehetett volna vele. Ha öt méterre bárkit megközelítettünk az utcán, tuti, hogy az illető megfordult az éktelen trappolás hangjára.

Én, persze, azért is imádtam a nénémmel menni, mert nemcsak a cipője miatt bámultak minket elhűlve a járókelők. Már a sarok után, ahol anyám nem láthatta, átadta nekem egy kicsit a grandiózus retikült. Én pedig mint egy igazi dáma vonultam az ormótlan divatholmival, egészen addig, amíg a karom végképp be nem görcsölt az erőlködéstől, a túlméretezett táskát olyan magasan tartva, hogy sarka ne a járdát szántsa végig.

Az is remek volt, hogy nagynénémet mindenki ismerte, s mindenki kötelességének érezte szólni neki kedves szavakat. Bár kicsi voltam, pontosan láttam, mennyi leereszkedés és gőg van az álszent szavakban, amit az „aranyos nénihez és bájos unokahúgához” intéztek, de ez egy csöppet sem zavart. Ugyanis, amint két lépést eltávolodtak a nyájas urak és hölgyek, Bözsi néni mindről leszedte a keresztvizet. Ahogy mondani szokták: mindenkiről volt egy rossz szava. S bár tudtam én, nem szép dolog az emberek háta mögött beszélni róluk, ezúttal mégsem haragudtam a nagynénémre. Úgy éreztem, a farizeusok azt kapják, amit érdemelnek. Egy kicsit helyettem is – kötelezőn udvarias gyerek helyett – megadta a képmutatóknak a magukét. Persze, így mi is hazugok lettünk, de ezt azzal védtem magamban, hogy mi vagyunk a kicsik. Mi nem veregethetjük jóságosan, de lenézőn a nagyok vállát, hát legalább megadjuk nekik a hátuk mögött.

De addigra már a Kis Szent Teréz kapujában álltunk, s örömmel láttuk, hogy a „kispap” – ahogy a környékbeliek becézték az ifjabbik plébánost – fordul be a templomba az oldalkapun. Ő fogja tartani a kismisét, nem az öreg, kövér és unalmas főplébános. A kispapot nagyon kedveltük. Volt humora, érthető prédikációkat tartott, és mindig a szemébe nézett az embernek. Szemben az öregebbik pappal, akitől inkább tartottunk, aki kiismerhetetlennek látszott. Egymásra mosolyogtunk. Én is tudtam már mindent akkorra Bözsi nénitől az öreg pap viselt dolgairól. Arról, hogy bizony a mi plébánosunk folyton a falánkság bűnébe esik. Ha meghívják egy lagziba, akkor képtelen elszakadni a terített asztaltól. A nagynéném beszélt nekem az özvegy asszonyokról is, akik egyáltalán nemcsak a friss virágokat hozzák naponta a templomba, hanem valami más huncutság is van a dologban, de hogy mi, azt a néném sohasem fejtette ki részletesebben. Én meg nem kérdeztem, csak magamban könyveltem el elégedetten, hogy a gyónáskor mindig könyörtelennek látszó plébános sem hiba nélkül való.

Egyáltalán, butácskának kikiáltott nénémtől azt a nagy okosságot tanultam meg, hogy a szentek a katekizmus lapjain találhatók. A föld hús-vér, csetlő-botló embereket hord a hátán. Mindegy, hogy szegény, gazdag, széntróger, operaénekes vagy pap az illető. Csak legföljebb vannak, akik elhazudják a hibáikat. Bözsi néni maga volt a megtestesült Éva. Ő aztán két lábbal állt a realitás talaján. Ha valaki egyszer vette volna magának a fáradtságot, s figyelmesen meghallgatja, mit gondol égi és földi világról, biztosan tátva marad a szája. Sokszor gondoltam rá, micsoda szerencséje van, hogy nem a középkorban született, mert akkor megégetik boszorkányként. De hogy az egyház hivatalos szolgáit nagyon meglepte volna az áhítatosnak látszó nénike világképe, az bizonyos. Utólag is gyakran eszembe jutottak vallás magyarázatai. Ezeket nekem szánta bizalmasan, ő is érezte, hogy a főplébánosnál nem aratna velük osztatlan sikert, de valószínűleg még a kispap is csak a fejét csóválná döbbenten. Talán legegyszerűbben úgy jellemezhetném a transzcendenshez való viszonyát, mint a vallás előtti mágia korának praxisát. Bözsi néni közvetlenül és önérzetesen alkudozott a feljebbvalóval. Megtette, amit kívántak tőle, legalábbis ő úgy érezte, de elvárta az ellenszolgáltatást is. Ha járok misére, minden este imádkozom, tartom a böjtöt, gyónok és áldozok, akkor az én könyvelésem hibátlanul teljes. Vagyis jár érte, ami jár. S ha a járandóság elmaradt, akkor kétféleképpen reagált. Néha magában kereste a hibát: tán rosszul imádkozott, máskor egész egyszerűen megharagudott és sértődötten visszavágott.

Közös kedvencünk Szent Antal lett. Ebben meghatározó szerepe volt a templomban oldalt álló kedves Szent Antal-szobornak. Bájos arccal állt ott a jóképű szent, előtte a persely. Mint megtudtam, ő a szegények gyámolítója, már csak ezért is kedveljük, s a perselybe afféle segély kerül. Bözsi néni biztosan tudta, hogy Szent Antal személy szerint kedveli őt, amiért én néha irigyeltem is egy kicsit az öregasszonyt. Úgy beszélt róla, mint afféle személyes pártfogójáról, befolyásos jóbarátról, aki ha ráér és akar, bármiben képes segíteni neki.

Amikor a templomba beléptünk, Bözsi néni szinte mindig a szobor felé vette először az irányt, mondván, adunk Antalkának egy kis pénzt. Ez pedig igazán nagy dolog volt a végtelenségig fukar asszonytól. Leszámítva egy átmeneti „összeveszést”, két forintot mindig kapott tőlünk a szent, de nagyobb ünnepek előtt néha még egy tízest is, ami nem kis pénz volt akkoriban. Ha valamiért a nagymisén vettünk részt, s jöttek perselyezni, akkor a néném nem is adott soha, mondván: Szent Antalnak adtam a magamét.

A Szent Antallal való egyszeri összeveszés oka is nagyon materiális volt. Egyik pénteken, amikor átmentem Bözsi nénihez, nagy szomorúságban leltem. Elveszítette az egyik arany fülbevalóját. Addigra már végigmászta a lakást, az udvart, körbejárta az összes házat, ahová takarítani járt, s mindent átvizsgált, mindenkit kifaggatott, de nem lelte az ékszert. Nem maradt más hátra, Szent Antaltól kellett segítséget kérni. S mivel a dolog nem tűrt halasztást, kitaláltuk, hogy elmegyünk az esti litániára. Ami igazán komoly áldozat volt, ugyanis a litániára csak vénasszonyok jártak, rettentő elnyújtott hangon kántáltak, s el lehetett aludni az unalomtól. Mindegy, első a kötelesség s a szolidaritás, már szaladtam is haza, elkéredzkedni anyámtól s vissza a nénémhez. Ezúttal nem is öltöztünk ki, csak úgy prolisan vágtattunk a templomba. Pár perccel az istentisztelet előtt érkeztünk. Azonnal Szent Antalhoz siettünk. Bözsi néni kivételesen le is térdelt a térdelőpadra a szobor elé, mormolt valami imát maga elé, s én is erősen a szemébe néztem a szentnek. Tudtam, hogy nem kell kimondani, érti ő, mit akarunk: mutassa meg, hol az a fránya fülbevaló. Bözsi néni pedig egy barnahasú ötvenest vett elő, s remegő kézzel gyűrte a perselybe. Jéggé dermedtem ennyi pénz láttán. A néném is belebetegedett egy kicsit ebbe az óriási adományba, s némileg fenyegető hangon szólt a szentnek: édes, jó Antalka, most aztán igazán segíts meg!

Mondanom sem kell, az ékszer az istennek sem került elő. Bözsi néni félig belebetegedett, s én szóba sem mertem hozni előtte a szentet. Össze is voltam zavarodva némileg, annyira érthetetlen volt, miért is nem segített ez a befolyásos szobor az én szegény nagynénémen. Pedig milyen jóban vannak! A következő vasárnapi kismisére érkezve döbbenten láttam, nem a szobor felé kanyarodunk. A túlsó padsorban ültünk le, a közelébe sem mentünk a szentnek. Ám amikor a mise véget ért, a kispap magához hívott minket, meg akarta beszélni a nénémmel, hogy a húsvéti körmenetre hozna-e virágszirmot. Így aztán kifelé menet mégis Szent Antal mellett haladtunk el. Ahogy a szoborhoz értünk, a néném a foga közül sziszegte a most is jóságosan mosolygó alaknak: na, várhatod, nem kapsz semmit! Majd odakint némi elégtétellel vetette oda nekem: várhat Szent Antalka, pünkösdig nem kap tőlem semmit, az biztos. S végre elmosolyodott, ahogyan a kipletykált urak és nagyságák háta mögött szokott.

Az ember ne hagyjon semmit válasz nélkül, gondoltam én is, némi elégtételt érezve. Még ha Szent Antalról van is szó. S a hittanórákon hallott, tökéletesen követhetetlen és irracionális viselkedési parancsolatokat egy villanás alatt felülírta Bözsi néni egyszerű, ám következetes viselkedésmintája.

Hazafelé már jókedvünk volt, vihettem a legújabb, a korábbiaknál is hatalmasabb retiküljét, sőt még az egyik fehér selyemkesztyűt is megkaptam. Az ujjaim a feléig sem értek a kesztyűujjaknak, igaz, hogy Bözsi néni rövid, görcsös ujjai sem töltötték ki az előző héten szerzett, cseppet foltos kesztyűjét. De mi roppant elegánsnak éreztük magunkat, s Bözsi néni felrikkantott: – Ha már nem adtam Szent Antalkának, veszünk egy krémest a cukrászdában, s megesszük még ebéd előtt. De anyádnak meg ne mondd!

Ugyan, intettem magabiztosan, bajtársak vagyunk. Elbánunk mi éggel és földdel is. Te úgy csinálsz, mintha ostoba vénlány volnál, én meg játszom a naiv gyereket, pedig valójában két ravasz álruhás dáma felezi déli harangszóra a friss krémest a cukrászda sötétebb sarkában.

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Szegények országa

Vak koldusként keressük
a boldogságot,
boldogulásunk útját.
Hol a kéz,
biztató szó,
jel, írás,
amely rávezeti tétova lábunkat,
megdobogtatja görcsberándult
szívünket?
Van-e ilyen kéz?
Van-e ilyen szó?
Van-e ilyen jel, írás?
Vagy bele kell törődnünk
sorsunkba, a sötétség
társtalan magányába?
Világ-mozdulatlanságba?
Csupán képzeletünkben volt
virágzó múlt?
Szegények országa,
időtlen idők óta,
beteljesületlen vágyak országa?

BOTÁR ATTILA

(Új esztendő)

Kemény szelek. Skótföld. Szeretteid
ide gondolnak, szívük eldadogja,
hogy „eresz”, „jégcsap”, „hajnal”, „havazik” –
kézfejedre a szemük olvadozza
a sós borostyánt, még meg nem fagyott.
Mikor látnak majd? Jobb, ha nem tudod.

BARTOS PAPP IGNÁC

A szemét gyűjtőtelepén

Mert lett világ azért vagyok.
Csapdosnak ostor-áramok.
Mint völgyet a láva-folyam,
Tüzekkel maratom magam.

Örökségem, a tisztulás.
Jövőm nem is lehetne más.
A mocsok s szemét tetején,
Ahova száműzettem én.

E pőre örökségemet
Hordozza a szeméttelep.
Itt állandóan jár az agy,
Emlékeztet arra mi vagy.

Hogy minden szebb lesz, jól tudom.
Egy élet kevés alkalom,
Senki földjének peremén,
Hogy kimosakodhassak én.

Inkább futok akár az ég
Kis felhői, s a messzeség
Kék álmaiba burkolom
Arcomat is, ahogy tudom.

Tudom, még semmi nem veszett.
De azért nyújtsd felém kezed.
Légy reszketésem részese,
Ahogy én, te is élj vele.

Fuss velem, ahová futok.
Körbe-körbe, amíg tudok.
Élőhelyünk hitvány terén,
A szemét gyűjtőtelepén.

BODA MAGDOLNA

Jég

csak egy jégdarab,
a folyó alvadt ezüströge,
kavicsok és apró faágak belefagyva
– majd elengedi, ha vége a télnek.
Kihullik belőle mind,
mint kihűlt tenyérből az élet.

Bedobom a folyó közepébe,
hadd vigye a víz,
ha egyáltalán továbbjut,
és nem akad fönn a bokor
vízbelógó ágain.

Én űrhajós akartam lenni,
megkerülni a Napot,
Holdat és csillagot,
itt maradtam mégis
veletek a földön,
s lettem azzá ami,
olvadó jégdarab,
kemény és belül fagyott,

de olykor egy pohár abszint,
és repülök,
nem mint űrhajós,
hanem mint bukott angyal.

(viszonylatok)

Itt, e résnyi helyen,
a kövek szögletében
tenyérnyi zöld sziget: mohák.
… Na, és a falon túl odaát?

(kommunikáció)

egy kicsi szótárból
keresgéltük a szavakat
talán nem is a megfelelőt
időbe telt volna ellenőrizni
pláne a kiejtést
nem volt félreértés
meg aztán mindegy is volt mert
felettébb
bizonyosak
vagyunk
önmagunkban

Ablakrajz

a redőnyön túlról
vörös fény spriccel be:
az alkony vénás vérzése,
mindjárt vége lesz.

arcod bámulom,
nézed a vádlim,
a lefutott szemet
a harisnyámon;

az ujjaddal a vonalat
végig nyálazod,
talán szeretsz,
összezavarodom.

a hajó kifut
a tengeren velem.
ahogy távolodom,
a part is lassan
süllyedni kezd.

SÓ BALÁZS

Tenger

Úgy tizenöt évvel ezelőtt
a homokba írtam néhány
mondatot. Ahogy történ-
nie kellett, reggelre eltu-
lajdonította oket a tenger.
Pár hónapja mindennap
eszembe jut, mi állt ott,
és mindennap elfelejtem.

Tárgyak vagy szavak

Hideg, keserű szelek facsarják
gyomromat és a délutáni sötét-
ség se aludni, se kérdezni nem
enged, de a szomszédék kutyá-
ja és a délelőtti napsütés sem
árulta el, az alvó tárgyak vagy
az alvó szavak veszélyesebbek-
e.

Szülői védelem

Eljött és azt mondta, tartanom
kellene tőle, vagy legalább attól,
amit álmomban fog mesélni
nekem, aztán hosszan hallgatott,
zavaromban nem tudtam elaludni,
csak akkor adta fel, amikor apám
horkolása szétszaggatta a gondosan
körém szőtt csendet.

Szokott sötétség

November közepén már gond nélkül át
lehet látni a sötétségen, a megszokás
végén ott ülnek a nyárról ismert formák
szobám falán, ilyenkor színei, árnyalatai
vannak a sötétnek, belátható mélységei,
úgy emlékszem, decembertől általában
már beszél is, hasonlókat suttog, mint
amiket gyerekkoromban anyám szokott.

TÚRI BERTALAN

Ünnepi vacsora

Azelőtt keresett kőműves voltam. Ismertem a szakma minden csínját-bínját, volt is munkám bőséggel. Keresményemből még egy Mercedesre is futotta. Aztán a szívinfarktus hosszabb ideig teljes tétlenségre kényszerített, s a gyógykezelésem meg a fiam könnyelmű életmódja fölemésztette megtakarított pénzemet. Az egykori szebb napokra már csak a vajszínű Merci emlékeztetett.

A városkánkban második emeleti, kétszobás lakásban laktam a fiammal. László komoly ember, de az akarata kevés. Huszonhat éves, de kialakult foglalkozása még nincs, ténfereg egyik állásból a másikba. Képessége jobb sorsra érdemesítené, de a kitartása renyhe. A rokkantnyugdíjamból éltünk leginkább. Gyermekkorában felnézett rám. Utóbb, már ha kinyilvánítottam a véleményemet, fittyet hányt rá. Azon voltam, hogy az életét helyes irányba tereljem, de dugába dőlt valamennyi próbálkozásom. Gyakran napokig távol volt az otthonunktól, merre járt, mit csinált, azt csak az Isten tudta. Nehezen élem meg a kudarcokat. Felzaklatnak. Olyankor a bal lábam megfájdul, a mellemen erős nyomást érzek, és a kis fehér pirulákhoz kell folyamodnom. Mindig van nálam néhány szem. Egyet a nyelvem alá helyezek, és lassan újra egészségesnek érzem magam.

A múlt héten, kedd este, mi történt!

Lefekvéshez készülődtem. László, ahogy hazajött, rögvest benyitott a szobámba, s közölte vélem, hogy házasodni készül. Szombaton este tartja a kézfogóját, az ünnepi vacsorára meghív engem is.

– No, fene! – hökkentem meg, mert nem láttam helyénvalónak a dolgot. – Fiam, előbb kenyér…

– Meglesz – felelte határozottan.

– Házasságot alkalmi munkákra építeni. Ez felelőtlenségre vall.

– A lány szülei jómódúak. Teljesítik a Kati kívánságait.

– Tán hibás a lány? – kérdeztem gyanakvóan.

A fiam napbarnította arcán átsuhant egy mosoly. – Dehogy. Ép, egészséges.

A tekintetemet kicsinykét rajta feledtem. Én középtermetű vagyok. Ő nálam jó fél fejjel magasabb, karcsú alkat. Sötét szemek, fekete, hullámos haj. Kezdtem a leányt megérteni.

– No, de élősködni rajtuk… – csóváltam a fejemen.

– Lesz állandó munkám.

– A te szorgalmaddal? – legyintettem.

– Te csak ne legyintgess rám! – villant haragosat a szeme.

– Ismerlek.

– Én legyinthetnék! Meglenne rá az okom.

– Valóban?

– Meghiszem azt! – fölényeskedett.

– Éspedig?

– Nem voltál mellettem, mikor arra lett volna szükségem.

– Mikor?

– Most játszol velem?! – csattant a hangja.

– Nem, dehogy. Komolyan kérdezem.

Fürkészte az arcomat. Gondoltam, az állításom hitelét akarja leolvasni róla.

– Kamasz koromban – mondta végül. – Amikor elveszítettem az anyámat.

– Gondoskodtam rólad.

– Hát persze, naponta löktél pénzt, csak ne zargassalak.

– Nem löktem! – mondtam éllel. – Mindenkor a kezemmel nyújtottam feléd. Mit sérelmezel? – emeltem a hangomon. – Hiányt éreztél? Keveset adtam?

– Nem, dehogy – felelte cinikusan. – De bármennyit adtál, mind elszórakoztam a haverokkal. Cserébe kaptam tőlük egy picit abból, amire vágytam. Amit tőled vártam… De te folyton csak dolgoztál. Nálad a munka már-már istenné magasztosult.

Ebben volt igazság. A feleségem elvesztése fájdalommal töltött el, s csak a munka tompította bennem a kegyetlen érzést. De ezt nem vallhattam be a fiamnak. Gúnyolt volna érte. Mással érveltem: – Egyedül maradtam kenyérkeresőnek. Többet kellett dolgoznom ahhoz, hogy továbbra is rendes életet éljünk.

László vádlón szólott: – Kevesebb is elég lett volna, ha… Mára tán én is többre vittem volna, ha…

– Túl sok a ha – mordultam rá.

– Több is van, és valamennyi téged minősít velem szemben… – mondta ridegen, és indult az ajtóhoz. Ott visszafordult. – Az ünnepi vacsorára együtt megyünk, a kocsival. – Ezzel kilépett az előszobába, azután csapódott a bejárati ajtó.

Én meg csak álltam a villanyfényben szobormereven, és azon töprengtem: mire véljem a fiam durva kifakadását ellenem? Végül megvilágosodott a dolog előttem. És rájöttem arra is, mivel javíthatok a kettőnk megromlott kapcsolatán. Amíg pénzeltem őt, a viszonyunk felhőtlen volt. Nos, ha az én istenem a munka volt, akkor az övé a pénz. Hát megkapja újra. Támogatnunk kell a gyermekünket, ha elindul a családalapítás felé. És ezt azzal toldom meg, hogy a nászajándéknak szánt összeggel előrukkolok már az eljegyzésen. Arra gondoltam, hogy a hajdani cimboráktól, a volt munkatársaktól kölcsönbe összegyűjthetem, amennyire szükségem van. Az adósságot meg majd törleszthetem apránként.

Ezzel a megnyugtató tudattal aludtam el.

Másnap elindultam, hogy végiglátogassam a városban ismerőseimet – pénzkérés céljából. Az utolsó augusztusi napokat írtuk. Bár sütött a nap, a meleg már elviselhető volt gyaloglás közben. Az első napon nem jártam sikerrel, de nem csüggedtem, van idő. De hogy a második nap estéjén is üres zsebbel tértem meg, már nem voltam egészen nyugodt. Mivel a harmadik napon sem részesítettek kölcsönben, a helyzetem aggasztóvá vált. Pedig már a vidéki cimborákat is végigkilincseltem. Volt, aki a fölös pénzét beruházásra fordította, akadt, aki a segítséget azért tagadta meg, mert nem volt kellő biztosíték ahhoz, hogy szerény nyugdíjamból a pénzét visszafizetem. A legtöbben azonban a szegénységre hivatkoztak. Búnak adtam a fejem. Reménytelennek látszott, hogy pénzzel, sok pénzzel ajándékozzam meg a fiamat az eljegyzésen.

Másnap, szombaton reggel, szomorúan kullogtam a kocsitárolóhoz, hogy az autómat előkészítsem az estvéli utazáshoz. Egyszercsak különös ötletem támadt: ha eladom a Mercedest, és az árából vásárolok egy kisebb, valami olcsóbb kocsit, bőven marad majd a pénzből. László az utóbbi időben úgyis többször szóvá tette már, hogy fölösleges flanc számomra egy Mercedes. Igaza volt, az a fényes autó nem illett szerényebbé vált életformámba. A fenntartása is sokban volt már nekem. szombat lévén, az autópiac napja volt.

Nem késlekedtem. Kocsiba ültem, és fölkerestem a barátomat, akinek az autók eladásában már rutinja volt. Szerencsém volt, otthon találtam. Csodálkozott, hogy túl akarok adni irigyelt kocsimon, és eltéríteni igyekezett a szándékomtól, de amíg az alacsony, vézna ember engem győzködött, én mindvégig a csodálatos ötletemen örvendtem. Mert ha eladom a Mercit, ezzel bizonyítom Lászlónak, hogy szeretem, hogy igen fontos ő nekem. Hajlandó vagyok feláldozni érte féltve őrzött utolsó kincseimet is. Nincsen rajta kívül senkim.

– Ha a Mercedest eladtuk – szakítottam félbe barátom győzködését –, veszünk egy olcsóbb kocsit.

– Már azt hittem, busszal utazunk vissza a piacról – jegyezte meg epésen.

Én vezettem a börzéig. Ott azzal a gondolattal szálltam ki a kocsiból, hogy az ügy további része már reá tartozik.

Vettem egy újságot, és a kocsi oldalának dőlve olvasni kezdtem. A bonyolult politikai események nemigen érdekeltek, különben is összekavarodtak bennem, de az a hír igencsak felzaklatott, hogy egy apa agyonverte hároméves fiát, mert az még mindig nem volt szobatiszta.

A kavicsok megcsikordultak a közelemben, barátom és egy középkorú, testes férfi közeledett.

– Jó napot, jó napot! – köszöntünk egymásnak az idegennel, és kezet fogtunk. Ezután nekilátott megmustrálni a kocsimat. Aztán a volánhoz ült, a motort beindította, kiszállt a kocsiból, a motorháztetőt felnyitotta, és hallgatta a motor egyenletes zúgását. Mindez tán két percig tartott. A férfi leállította a motort, a motorháztetőt lezárta és hozzám lépett.

– Mennyit kér a verdáért? – kérdezte.

A kérdés zavarba hozott. Az eladási áron bizony még nem gondolkoztam, a börzén sem szemlélődtem, hogy valamilyen ár kialakult volna bennem. A barátomra sandítva vártam a segítséget, de ő másfelé bámult. Úgy gondoltam, kínos helyzetemből csak úgy szabadulhatok, ha kérdésére kérdéssel válaszolok.

– Mennyit ad érte?

A vevő a tekintetét a kocsimra akasztotta, s gondolkodni látszott. Rövid idő elmúltával mondott egy összeget, amit én elfogadhatónak minősítettem.

– Nevetséges ár egy Merciért! – horkantott fel a barátom, s rám kapta a tekintetét. – Oda ne add ennyiért!

– Ne sértsd meg az urat! – utasítottam rendre, és a vevőhöz fordultam. – Azonnal tud fizetni?

– Igen.

– Akkor hát megegyeztünk – mondtam megnyugvással, mert haladék szóba se jöhetett volna, a pénz már estére kellett nekem. Estére?… Dehogy. Rögvest. Most azonnal. Hiszen az új kocsit, a kisebbet, az olcsóbbat a Mercedes árából kell megvásárolnom.

Miután túl voltunk az adásvételen, a piac területét széltében-hosszában bebarangoltuk az igényemnek megfelelő gépkocsiért. Hosszas kutakodás után ráakadtunk egy Trabantra, amely passzolt az elképzelésemhez. Ekkorra az idő már jócskán délutánba hajlott. A barátom vezetett a lakásukig, onnantól hazáig én. Indulásom előtt figyelmeztetett: a sebességváltót ne oldalt, a padlón keressem, mert a Trabi kormánysebváltós. Intelme bármennyire is az agyamba vésődött, sebességváltáskor bizony olykor-olykor magam mellé nyúltam, talán azért történt meg, mert a figyelmem másfelé kalandozott. A fiamra gondoltam. Elképzeltem, mekkora nagy örömben részesítem, s milyen boldoggá teszem este, amikor meglepem a Mercedes árából maradt temérdek pénzzel. A tekintete fölragyog, ő maga föláll az asztal mellől, csillogó szemmel végignéz leendő apósán, anyósán, szerelmes Katinkáján, és büszkén mondja: – Az én apám méltóképpen kitett magáért.

S bizonyos voltam afelől is, a bocsánatomat kéri majd, amiért a múltkor megbántott. És mit ad Isten! Ahogy az épületünk előtt a kocsiból kiszállok, Lászlóba ütközöm. Mihelyst megpillant, nyomban rám ripakodik: – Mi a fenét műveltél? Elment a józan eszed?

Döbbenten meresztettem rá a szememet.

Ő magából kikelve folytatta: – Túladni a Mercin? Ez… ez őrültség, fater!

Jeges csönd támadt. László szinte remegett a dühtől. Kétségbeesetten kezdtem magyarázkodni: – Én neked akartam, hogy… hogy… – de tovább nem ment, a torkom összeszorult, s csak hápogtam, mint a darazsat nyelt kacsa.

László szeme mint két izzó zsarátnok.

– Egy ilyen szappantartóval állítani oda a menyasszonyomék elé! – fröcskölte, s a tekintetében mérhetetlen gyűlölet. – Uh! – csapott felém a kezével dühödten, azzal sarkon fordult, és mérföldes léptekkel távolodott.

Föl se lehet azt gondolni, milyen kegyetlen érzés kerített hatalmába, miközben elkísértem a tekintetemmel. Mit tettem, Úristen! – hűlt meg a vér az ereimben. Égett az arcom, mint akit felképeltek. A zakóm belső zsebében ott forrósodott a bankóköteg, perzselte a bőrömet. Bal lábamon végigszántott a fájdalom, a mellemre erős nyomás nehezedett, kapaszkodót kerestem. A kocsira támaszkodva, remegő kezemmel gyógyszerért kutattam a zsebeimben.

Ekkor valaki a vállamra tette a kezét. – Tessék, ezt a kocsiban feledte.

A vevő volt. Nyújtotta felém az esernyőmet. Távozni készült, s kezet fogott velem. Ez a kézfogás mintha új erőt adott volna nekem.

– Magányos lettem… – mondtam. – Meghívhatom e vacsorázni egy vendéglőbe?

Angyal – karikatúra (2000)

SIMOR ANDRÁS

Évértékelő, 2011

Viktória ez, nem haza.
Naszád, mi elmerül.
Megrendülten híve ne légy,
se rendületlenül.

A szobor mondja

Legszívesebben
magam mennék el innét,
mert ezekhez,
kik odabent szavaznak,
                döntenek,
                törvénykeznek,
semmi közöm.

Én a dolgozó nép
okos gyülekezete elott
akarok szoborrá lenni,
nem itt.

Itt hazugok,
    rablók,
    könyvégetok
tanácskoznak.

Vezetőjük
nemrég
ideült mellém,
és nem tudtam
fémkezemmel elpofozni innét.

Ezért
akarok elmenni
magamtól,
önként.

Tiltakozó levél

Az itt lakók
fel vannak
háborodva
mert
este 10 órakor
verset
zenét
kell hallgatniuk

Nem
embernek való
élet ez

Mindenféle
kócos
fiúk
meg lányok
randalíroznak

Kérjük
a kerület
a főváros
az ország
vezetőit
intézkedjenek

Verset
zenét
hallani
nem akarunk

Egy rajzra

Huba,
nem tudtam,
hogy ez az angyal
te vagy.

Ladányi
bőrébe bújva
rejtőztél el.

Fejed fogod,
lábadon
nincs cipő.

Ezen a rajzon
tudod,
hogy a Kibaszott Rák
már
készülődik benned.

Ott vannak
a szárnyak,
eredetileg
repülésre valók.

De hová,
miért
repüljünk?

A sárból,
legyen Csemőn
vagy Pesten,
nem lehet
felrepülni.

Fogod a fejed,
elrejted arcod.

Nézz ránk,
segíts nekünk!

Kérdés

Nehéz
fizetni
a gázt,
a villanyt.
A hónap
utolsó hetében
ennivalóra
alig jut.
A nyomorúság
alagútján
befelé
megyünk.
A miniszterelnök szerint
kifelé.
Akkor
miért van
egyre
sötétebb?

Szonett Lope de Vegához

Sessa herceg, Malpica márki,
ki emlegeti őket mostan,
emlékszik-e még rájuk bárki,
és Fülöp, a Felséges hol van?

Mai nyikhajok, sok mihaszna,
kiket itt kevélykedni látok,
millióitoknak mi haszna,
hamar feledés tapos rátok.

A száműzött, a dutyi foglya
vihog hercegen és királyon
évszázadok gőgjén kifogva,
gúnyolódva tudós irályon.

A nagy kerítő biztat engem,
hogy kicsiny bajaim feledjem.

Arany és ezüstműves (2005)

Vázlat

FAKULÓ FOTOGRÁFIÁK

A múlt évben elhunyt író utolsó, íróasztalán félbehagyottan heverő írását, amelyet előzetes megállapodás alapján lapunknak szánt, fia bocsátotta rendelkezésünkre. Molnár Géza ezt feltehetően abban a portrésorozatában (Fakuló fotográfiák) akarta megjelentetni, melyet két-három esztendővel korábban bizonyos rendszerességgel publikált az Ezredvégben. Írását nyersfogalmazványban, szerkesztetlenül közöljük.

MOLNÁR GÉZA

Illés Béla

Az első könyvnap volt a felszabadulás után. Pesterzsébeten, a Kossuth Lajos utcában, a Pflum mozi mellett találtam Gergely Sándorra, aki sötét ruhában, fekete szemüveggel álldogált az asztalra kirakott könyvei mögött.

Örömmel és tisztelettel köszöntöttem az országos nevű írót, és elmondtam neki, miként találkoztam jelentos muvével: két hónapig éltem katonaszökevényként rejtőzve, bújva s ez idő alatt egyik örömöm, reményt adó vigaszom Gergely elvtárs könyve, az Ég a Tisza volt. Mogorván válaszolt: „Azt a könyvet az Illés írta!”

Zavartan eszméltem, mentegetőztem, szidtam magam, hogy lehettem ilyen hülye, hogy összekevertem a két író nevét, megvettem Gergely valamelyik ott található könyvét és sietve odébb álltam.

Illés Bélát személyesen csak a következő években láttam az Írószövetségben dolgozni, gyakran találkoztam vele, a Szovjet Hadsereg alezredesi egyenruhájában volt jelen, s mint a fővárosért vívott harcok személyes résztvevője, joggal hitte, hogy a nagyrabecsülés, amellyel a hivatalos irodalmi-kulturális világ vezetői körülveszik – általános. Ez korántsem volt így, a lakosság, az irodalom, az írók tábora is megoszlott a kialakuló új világ, a kommunisták politikáját, tetteit illetően.

Illés Béla Kassán született, 1895-ben. Középiskoláit Budapesten végezte s itt szerzett jogi diplomát is. Első írásai polgári-radikális és szocialista világnézetet tükröztek, publikált a Nyugatban, majd a Tanácsköztársaság szellemi küzdelmeiben is részt vállalt. Emigrációs évek következtek, 1925-től Moszkvában élt, 1925-től 1936-ig a proletárírók világszervezetének főtitkára volt.

A szovjet emigrációból hazatérő magyar íróktól hallottam, hogy az írókra is lesújtó sztálini önkény éveit Illés Béla távol-keleti írói tanulmányúton töltötte – egyesek szerint megorrontván a várható szörnyűségeket kivonta magát a hatalom közelségéből –, hazatérte után viszont ama kevesek közé tartozott, kik támogatták, segítették a kivégzettek, a gulágokra hurcoltak hozzátartozóit.

Itt, Budapesten 1945 után jelentos irodalompolitikai megbízatásokat kapott, volt az Élet és Irodalom főszerkesztője is 1950-56 között. A szerkesztőségi órák után a Fészekbe ment, ott ebédelt, feketézett, talán az első, nagy háború irodalmi éveinek liberális, polgári radikális emlékei éledtek benne, jól érezte magát a Fészek művészvilágában, beilleszkedett, és befogadta ot az ottani törzsközönség. Borok, pálinkák szakértőjének tartották, hogy tudását próbára tegyék, írók – pincérek közreműködésével – kieszelték, turistaútról hazahozott, régi évjáratú spanyol madeira díszdobozába csomagolt itallal kínálták s megfelelő dicshimnuszokkal töltöttek belőle a poharába. Illés Béla megkóstolta, kiköpte: „Budafoki vermut” – mondta, s ezzel még a kételkedők csodálatát is kivívta.

Íróként sem tétlenkedett, háromkötetes regényét a Honfoglalás-t azonban az igényes műbírálók részéről nem fogadta egyöntetű elismerés, a Guszev kapitányról szóló történetét pedig már bizonyos kétkedés övezte. Az osztrák császár által a magyar szabadságharc eltiprására segítségül hívott cári hadakban szolgáló Guszev kapitány a magyar forradalom mellé állt.

Mindezidáig magyar történészek nem találkoztak Guszev kapitány nevével, Illés Bélát faggatták, hol s hogyan bukkant rá e jeles történelmi személyiségre, Illés készséggel válaszolt: a minszki állami levéltárban. Többen már utaztak volna Minszkbe, de Illés lecsendesítette a buzgalmat: a levéltár a háború alatt leégett… Guszev kapitányról utcát is neveztek el a Belvárosban, de az elkövetkező gyakori utcanévváltozásokkal Guszev kapitány is eltűnt.

Az 1956 utáni évek a Rákosi korszak irodalompolitikáját is elsöpörve a Moszkvából hazatért emigráns írók helyzetét is megváltoztatták. Illés Béla is az Élet és Irodalom főszerkesztői székéből a szerkesztőbizottságba került, rövidesen ez a testület is megszűnt. Jómagam az új főszerkesztő (N. Gy.) helyetteseként kerültem a laphoz, s jelen voltam, mikor Illés Béla bekopogtatott az irodába. Katonásan megállt az íróasztal előtt, egyik kezében pipáját, másikban kéziratot szorongatva várt. Az új főszerkesztő nem kínálta hellyel, szemüvege mögül türelmetlenül ránézett: „Mi van, Béla bácsi?” „Egy írás, most írtam az éjjel”– felelte Illés, és már nyújtotta is a legépelt lapokat. A főnök gyorsan átszaladt rajtuk s letette maga mellé az íróasztalra. „Rendben van, Béla bácsi.” „Hozzátok?” „Természetesen, Béla bácsi.” Az öreg író kiment a szobából, a főnök összetépte az imént kapott kéziratot és bedobta a papírkosárba.

Teltek-múltak az évek. Írtam egy emlékezést az És-ben Az összekötő címmel, melyben elbeszéltem, hogyan próbáltunk felkelést szervezni 1944 decemberében a körülzárt, ostromlott Pest külvárosában, Pesterzsébeten. A szovjet csapatokkal összehangolt akcióban megtámadtuk volna a nyilas központot, katonai bázisokat, megnyitottuk volna a frontot. Az egyeztetést, összehangolást az összekötő végezte, ki átjárva a frontvonalakon, hozta-vitte az információkat. Fontos szerep jutott volna a Juta dombon állomásozó légvédelmi ütegnek is. A terv nem valósult meg, árulás folytán az ütegparancsnokot és a beosztottjait letartóztatták, másokat is elvittek. Az összekötő eltűnt, róla, ki életét kockáztatva kelt át a fronton soha nem tudtunk meg semmit, talán a senki földjén érte halálos lövés vagy aknatalálat ezt az ismeretlen, névtelen hőst. Aznap, amikor az írás megjelent, reggel csörgött a telefon a lakásomon, feleségem vette fel a kagylót, megismerte a jellegzetesen raccsoló, összetéveszthetetlen hangot, üdvözölte Béla bácsit, ki álmélkodott. „Maga megismer engem? Van még Magyarországon ember, ki tudja, hogy Illés Béla még él, megvan és örül, ha hallja a hangját?” Nekem akart gratulálni Az összekötő-höz. Mert ez az írás annak a hitnek, meggyőződésnek visszfénye volt, amelyben ő élt, amikor kísérte a hadra kelt sereget és megérkezett vele Budapestre.

Utoljára a hatvanas évek elején, a Budakeszi úti kórház lomboktól árnyékolt épülettömbje mögött találkoztam vele, nyakig plédekbe burkolva feküdt, mellette kis asztalra kirakva megtömött pipái, egyet akkor is az agyarai között szorongatott, ápolója rendre újra tömte a kiégett-kiszívott pipákat, ő cserélte ezeket, mert már csak ez a vigasza maradt a beszédre is képtelen Béla bácsinak.

Valamiről még nem beszéltem. A remekműről, a Kárpáti rapszódiáról, melynek nekem dedikált példányát ma is őrzöm, a könyvespolcomon…

NÉPKÖLTÉSZET

MAGYARORSZÁGI CIGÁNY NÉPKÖLTÉS

Ha a szegény dolgozik

Ha a szegény dolgozik,
Úgy tartják: csak játszódik.
A gazdához, hogy elméne egyszer:
Kérlek, gazda, adjál ennem…
Nincs mit adnom, hagyjál engem –
Heveredj el, aludj inkább:
Fejed fektesd a küszöbre,
Lábad balra, rá a padra.
Le sem is dőlt még a jámbor,
Jön a gazda, jön a házból:
Elég immár az alvásból,
Ideje, hogy elindulj a nyájjal.
Bizony, többet nem aludott,
Hanem hamar fölpattanva,
Szemét álmosan vakarva
Látta: delel isten napja.
Víz híján nem mosakodván,
Bocskor híján meztéllábon,
Ruha híján öltözetlen
Ment a nyájjal, ment el, távol –
Le a völgybe a juhokkal,
Föl a hegyre a barmokkal,
Fehér hó, hogy szálingózott,
Szegény ember igen fázott –
Anyját egyre csak átkozta,
Hogy őt e világra hozta,
S hogy nem inkább megfojtotta.

SZEGŐ LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Előttünk, kis házunk előtt

Előttünk, kis házunk előtt
Kicsiny, gyenge almafa nőtt:
Van rajt alma, termett hármat,
Hej, nagy isten, mit csináljak?

GYÖRE IMRE FORDÍTÁSA

Csikóink kényesek

Csikóink kényesek,
De igen kényesek,
Úgy rúgják a földet.
Az istráng leesett.

Szállj le, asszony, szállj le,
Dobd fel az istrángot!
Hogy is dobhatnám fel,
mikor messze járok?

Fogj be, testvér, fogj be,
Ne is fordulj vissza,
Úgy hajtsd a két csikót
Népem közé vissza!

Kerék se maradjon,
Istráng is szakadjon,
Istráng is szakadjon,
Gonosz köd az asszony.

Borodat kínáljad
A sok jó cigánynak,
A sok jó cigánynak,
Sok derék barátnak.

Ujalom, ujalom,
Megöl az unalom,
Megöl az unalom
Meg a szívfájdalom.

Meg is halok, anyám.
Megöl ez a bánat,
Megöl ez a bánat,
Meg a nagy gyalázat.

Mért ver így az Isten,
Mikor nem érdemlem?
Mikor nem érdemlem,
Mért ver a nagy Isten?

Isten, ne üss többet,
Mária, ne ölj meg,
Mária, ne ölj meg,
Isten, ne üss többet.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

Szél fúj

Szél fúj a hegy oldaláról –
Messze elfújt jó anyámtól:
Olyan messze, olyan távol,
Mint a föld az ég boltjától.

SZEGŐ LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Ne ölj meg, istenem

Ne ölj meg, istenem,
Ki segít, ha te nem?
Segíts haza engem,
Enyéimhez mennem,
Uram, ne veszejts el!

PETRI GYÖRGY FORDÍTÁSA

Megy az egér, egymagában

Megy az egér, egymagában,
Farka sincsen, út porában,
Ki se szánja, egymagában,
Végestelen út porában.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

Közeledik már a vonat

Közeledik már a vonat,
elhozza az én fiamat.
Hol voltál, fiam, ezalatt?
Mert régóta nem láttalak.

A világon is túl megyek,
Anyám, gyászolj meg engemet –
Bizony már világgá megyek,
Jaj, anyám, isten veletek!

JÉKELY ZOLTÁN FORDÍTÁSA

FÓKUSZ

A Millennium évében, 1896-ban jelentette meg Markó Miklós, saját kiadásában, Czigányzenészek albuma című könyvét „45 elhalt és 65 fővárosi és vidéki élő prímás arczképével, életrajzával, 13 zenekari képpel és 180 segédzenész arczképével”, amely nemcsak érdekes kuriózum a maga nemében, hanem saját kutatásai alapján – terjedelmes szócikkeivel és leírásaival – a magyarországi roma muzsikusok első komoly lexikona is a 18. századi Czinka Pannától Dankó Pistáig és a 19. századvég más nagy prímásaiig.

Az albumból egy rövid részletet közlünk az 1848–49-i szabadságharc cigány zenészeiről. A korabeli helyesírást megtartottuk.

MARKÓ MIKLÓS

A czigányok mint tábori zenészek

A czigányokat, mint tábori zenészeket először II. Rákóczi Ferencz alkalmazta felkelő seregeinél. Egy-egy seregnél rendesen 24 tagból álló zenekart tartottak, kik a fejedelemnek konvencziós cselédei voltak. E pompás zenekarok felerésze vonó-, felerésze pedig fuvó-hangszerekkel volt ellátva. Volt néhány tárogatóval ellátott zenész is. A tárogatót I. Ferencz király tudvalevőleg roppant veszedelmes hangszernek tartotta.

1810-ben, midőn a Rákóczi-indulót másodszor tiltotta el a bécsi udvar, Kecskeméten egy czigányzenekar, a tilalom daczára, a mélabus tárogatón a Rákóczit fujta el a piaczon, tetejébe pedig a „Rákóczi és Bercsényi siralma” czimü nótát. A lakosság erre olyan tüzbe jött, hogy az ott állomásozó Windischgrätz vasasnémet katonák közül 40-et vasvillával és dorongokkal agyonvertek, ráadásul pedig az egész ezredet kiverték a városból. Bécsben ez nagy szöget ütött a hadügyi kormány fejébe, s külön császári rendelettel minden megyefőnöknek meghagyatott, hogy a kurucz-idők specziális hangszerét országszerte elégessék, s annak készitését, használatát örök időkre eltiltották. A tárogatókból néhány példányt az Andrássy-grófok krasznahorkai várában őriznek, melyeket a nemrég ott járt Káldy Gyula karnagy megszólaltatott.

Midőn 1848-nak őszén a magyar seregeket szervezni kezdték, első gondja volt minden csapatparancsnoknak saját zenekart szervezni zászlóaljához. Csupán Görgey Arthur nem türte meg eleinte hadtestében a czigányzenészeket. Azt tartotta felőlük, hogy rontja és mulatóvá teszi hadtestének tisztjeit. Mégis később, midőn a bányavárosokban táborozott, czigányzenészeket hozatott, s rendesen ütközet után nagy tiszti mulatságokat rendezett.

Ilyen mulatságot adott Kassán a zólyomi nemzetőröknek Lajos Tóni vezetése alatt álló hires tábori zenekara által, sőt egy nappal a branyiszkói ütközet előtt is fényes bált adott Görgey Lőcsén és másnap néhány órával előbb még a tánczoló tisztek Guyon tábornok vezetése alatt győztek.

Erdélyben Bem hadtestében a még most is élő Salamon János primás volt a karmester. A zenekar hangjai a vizaknai ütközet után azzal a szerény kérelemmel járultak küldöttségileg Bem elé, hogy vegye el tőlük a piros nadrágot, mert az ellenség generálisoknak nézi őket és oda lő.

A debreczeni nemzetőröknek Boka Károly, a szegedieknek az Erdélyiek, a békési nemzetőröknek Kakas Márton, a losoncziaknak Bunkó Ferencz, a gömörieknek Győri György, a csanádiaknak Puka, a pestieknek Sárközy Ferencz és Farkas József, a győri nemzetőröknek Farkas Miska volt a zenekarvezetője. E zenekarok leginkább a Kossuth-, Klapka-, Batthyány- és a Rákóczi-indulókat játszották ütközeteknél.

Ha hangversenyt adtak, rendesen Kossuth-kalapos magyar koronával ellátott czimereket adtak ki, a mely egy igen finom papirra kővel nyomott, arabeszkből font, rózsaszinü keretü programmot mutat. A programm a 39-ik számu debreczeni ezred zenekarától származik, mely akkoribban Pétervárad várában volt elhelyezve, az ezred 2-ik zászlóaljával együtt.

Az érdekes programm a következőképen van összeállitva:

A 8 számból álló programm, mint látható, csupa magyar és klasszikus darabokból állt.

Megtörtént nagyon sokszor, hogy a támadásra induló honvédek magyar nótáit kisérték a czigányok lelkes tüzzel. Igy történt pl. a váczi csatánál 1849. julius 15-én, hogy a felső városrész apró viskói javában égtek, midőn a vitéz honvédek az „Ég a gunyhó, ropog a nád” czimü nótával a zenekar kiséretében megtámadták a piaczon tétlenül álló orosz-cserkesz katonákat. A roppant zajtól megrémült hadfiakat halomszámra lőtték a vitéz veressapkások, kiknek sarkában ott volt Pityó József bandája.

Az közhiedelem tárgya, hogy a czigányok félnek a puskától. Pedig ennek az albumnak a szerkesztőihez beérkezett nagybecsü adatokból csak egy esetben tünik ki, hogy a czigányok megszöktek a csatatérről, mely az 1849. julius 25-iki görömbölyi ütközetnél történt, hogy a borsodi nemzetőrök önkéntes zászlóaljának zenekaránál Győri György primás és társai megszöktek, mert a nagy sötétségben véletlenül a mi honvédeink lövöldöztek reájuk.

E nagy időkből, habár a 48-iki honvédek évről-évre fogynak, életben van még Sárközy Ferencz 1848/49-iki hadnagyi ranggal fölruházott karmester, Mányi Lajos s. a. ujhelyi, Gönczy Károly beregszászi, Salamon János kolozsvári, Rácz Rudi losonczi és Balázs Kálmán bpesti és Farkas József ráczkevei zenekarvezetők, kik büszkén emlékeznek vissza a nagy napokra, hogy vitéz honvédeinket vonóikkal lelkesitették a szabadságért vivott dicső küzdelemre.

GÖRBE TÜKÖR

KISS MIRELLA

A keménység foka

Akkor jó, ha jó kemény! mondta Lilla
majd folytatta, hogy úgy az igazi,
mert mit is kezdjen azzal, ami löttyedt,
azzal nem lehet igazán csinálni semmit,
azt nem lehet élvezni, mert akkor
szenvedés az egész, ki tud úgy
el-menni? Lilla nézett, és én
igazat adtam Neki, mert ő tudta
ám, hogy úgy az igazi, ha kemény,
mert a puhával senki se megy
semmire, csak bosszankodik tőle,
mert folytonos megállás a vége,
vagyis nincs is vége, mert elkezdeni
sem lehet a mozgást, hiába áll
a lábunk és a popónk már
rendelkezésre, hiába ülünk tűkön,
hogy gyerünk-gyerünk, mert nem fog
megindulni, csak döcög egyre, és
az elveszi az ember kedvét az egésztől,
ezért kell, hogy minél keményebb legyen,
mert akkor az is gördülékenyebben megy,
és bólogattam, hogy igen, és Matrózka is,
mert Lillának igaza volt – kivételesen,
ő is bólogatott, mert időközben átjött,
s közölte, majd ő megmutatja, milyen az
az igazi fasza kemény, és akkor megint
hármasban elmehetünk, ő tudja,
hogyan kell bekeményíteni, és
segített nekem és Lillának, fel és le,
megmutatta a legjobb technikát,
hogy minél kemény és keményebb legyen,
és Lilla csinálta, ahogy kell, le és fel,
egy-kettő-három-négyszer, egyre
egyre, míg Matrózka fülébe nem
lihegte, hogy most, most állj,
így már tökéletes, én mosolyogtam,
mert örültem, hogy sikerült,
Lilla kicsit meg is izzadt, Matrózka meg
kedvesen a fejére helyezte a
biciklis sisakot, és odabökte Nekünk,
hogy brávó csajok, indulhatunk.

NAGY ZOPÁN

Szavak

Xu Zeping mesternő szavait hordoztam fejemben.
Már két-három éve rezegtek bennem (lépteimbe is
beivódtak, mindenfelé elkísértek) ám, hogy mit mondott:
leírnom azt lehetetlen.
Tehát: nem (maga) az idézet kering – szinte ismétlődik –
és ritmizálódik lényemben, hanem karizmatikus jelen-
létének milyensége, a hogyan légiessége, tudásának
erejéből áramló, egyszerű („spontán bölcseleti”), éles,
az elmén át (a csakrákon is át): a szellemi világba vágó,
késlelhetetlen feltárás, az elmondhatatlan „semmit sem
mondás” szavak-előttisége…
Xu Zeping mesternő szavak-mögötti jelen(t)ése így
kering (tudatosságom által) erezetemben is – és nem hagy
nyugodni, mégis érthetetlen eufóriával tölt el.
Auráján titokzatosan áttetsző törékenysége, rugalmassága,
állandóságában is átváltozni tudó kisugárzása pedig
az izgatottság és óvatosság összetételét hívja elő…
Hívja elő belőlem, és rejti el (magam elől): a vonzódást, a
libidó-szaggató szexuális képzelgést, a brutalitásból –
meditációba átcsapó (majd vergődő) rezgést… amit még
mostanság is érzek, ha elhaladok a Kung-Fu Egyetem előtt,
s a nyitott ajtón át arra gondolok, hogy soha életemben
nem találkoztam Xu Zeping mesternővel…

KIS ANTÓNIA

Slágermami

„Maga rég nem lesz a világon, amikor én még mindig, amikor én mindig…” – Az idős asszony erősen dörzsölgetett egy eltávolíthatatlan foltot az ablaküvegen. – Hát ez meg micsoda? – dünnyögte. – Galambszar lenne? Én vagyok az oka, mert nagyon ideszoktattam őket a párkányra, de hát Istenem, szeretem őket, olyan kedvesek… Tubi, tubi, csak ennyit mondok, és már itt is teremnek. Jólesik látni, ahogy szemezgetnek, falnak, tipegnek, szerelmeskednek Hát istenkém, ők is csak élnek, éldegélnek bele a világba, mert élni akarnak, ugye… És hát piszkítanak is; ez természetes. De csak lejött ez a folt ezzel a jó kis ecetes vízzel.

Elégedetten folytatta a danolászást, mert enélkül a takarítás nem megy. „És én még mindig, és én még mindig vágyom maga után.” Úristen, hány éve is annak, hogy utoljára látta őt, húsz, harminc, negyven éve? Annyira gyorsan repülnek az évek, hogy nem csoda, ha az ember meg van keveredve. De hogy szerelmes lett belé, az régebben volt, annak már tán ötven éve is van. Vajon a férfi szerette-e? Vagy csak játszott vele? Mert tőle tanulta ezt a nótát. És ha jól belegondol, akkor ez volt közöttük minden. Még szép. Nem úgy volt ő nevelve. Hajaj, azok más idők voltak… Az is lehet, hogy már meghalt szegény, nagyon régen nem hallott róla.

Egy kicsit körbejáratta tekintetét a bútorokkal telezsúfolt szobán, most, hogy az ablakpucoláson túljutott, úgy érezte, pihenhet egy kicsit. Mit is tervezett még mára? Mit is? Annyi itt a tennivaló, hogy, jaj… Nem, ő dehogy fog bele a szekrényrakásba, az a legszörnyűbb, ha évszakok szerint (ez volt a szokása eddig) át kell csoportosítani a ruhákat, ezt ide, ezt meg oda. Különben is: ma már nincsenek évszakok. Na nem. Ezt most nem. Akkor inkább a konyha vagy a kamra.

„Jöjjön velem nagysád shimmyt járni, bizsereg a talpam, nem tud várni…” Ezt még szegény anyja énekelgette biztatásként önmagának, amikor felállította a vasalódeszkát. És tett is a lábával néhány furcsa mozdulatot. Mintha csúszkált volna. Ő meg akkor danolássza ezt, amikor feltörli a konyhát a talpa alá helyezett felmosóronggyal.

„Nem mondhatom el senkinek, hogy merre járok…” Benyitott a spájzba. Körülnézett. – Hagyjuk – mondta –, itt nem kell takarítani. Amióta egyedül maradt, sokkal kevesebb befőtt és lekvár került a polcokra. Minden, ami kell, ott van a frigóban. Azt a kevés savanyúságot, amit ő elfogyaszt, megveszi a piacon, ha éppen arra van gusztusa. Hiába néznek rá az ötliteres uborkásüvegek szomorúan. A zsírosbödön félszegen álldogált a sarokban. Nem dobhatja ki, mert ez hűséges tanúja az életének.

„Hogy sírva hol bolyongok én, éjfél után…” Visszament a szobába. Körbepillantott. „Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány…” Igen, fel kell frissítenie a díszpárnákat. A hétvégi mosáskor ki kell mosnia a párnahuzatokat. De előbb le kéne törölgetni a szekrények tetejét, mert ott nagyon meg tud ülni a por, és már nem volt leporolva régóta.

„Fel, fel, vitézek a csatára…” A szekrény elé húzott egy masszívabb széket és a karfába kapaszkodva megpróbált felállni rá. Nem sikerült, csak annyit ért el vele, hogy otthonkájának egyik gombja leszakadt. (Le szokott az szakadni máskor is, ahol feszül, ott szakad!) „Kombiné, kombiné, csipkés kombiné, sej, letépem a kombinétodat.” Juj! Ezt énekelték borvirágos hangulatban azon a falusi lagzin, ahova a mostohatestvére a lánya lakodalmába meghívta. Az ő kombinéjának pedig sem ott, sem itt nem lett semmi károsodása – állapította meg higgadtan. Be kellene hozni a gardróblétrát; akkor talán sikerülne ez a halogatott nagy hadművelet, de ekkor eszébe jutott, hogy két nap múlva eljön hozzá az unokája. Palacsintát rendelt, jó sokat. Eljön biztosan, jó gyerek. Majd ő felmászik és amit kell, azt megcsinálja.

Egy méhecske zümmögve csapódott az ablaktáblának, kinyitotta az ablakot és kihessegette a kedves kis bogarat. „Pá, kis aranyom, pá…”

Elábrándozott a méhecske távoztán. Vajon hova viszi az útja? Hiszen a számára fontos növények már mind elvirágoztak.

És ő hova mehetne? „Sétahajó, lágyan ring a Dunán…” Hát igen, az jó volna. Van még ilyen egyáltalán? Vagy a hajók most már csak állnak a parton, kikötve, drága vendéglőknek átalakítva. „Hamvadó cigarettavég” – dünnyögte szomorúan, miközben egy elporosodott régi hamutartót törölgetett nedves ronggyal. A zenélő órájukat is megtörölgette gondosan. Jaj, de szerette ezt a férje. Szép hangja van, az igaz. És jelez minden negyedórában, szép is az, amikor hosszan kicsengeti, hogy éppen hány óra van. De fel kell húzni naponta. Amióta a férje eltávozott, nincs, aki felhúzza. Ő azt szerette, ha az óra ketyeg, ha azt mondja: tik-tak, tik-tak, tik-tak.

„Megáll az idő…” „Régi óra halkan jár, belsejében táncos pár…” Azok az idők már elmúltak. Akkor még fiatalok voltak. Aztán jöttek a nagy változások sorban. Már akkor is más volt a módi, amikor az óvodás kisfia (de régen volt az is), hazahozva az óvodából, így ugrabugrált: „Hej, mambó, lecsúszik a gatya meg a melltartó!”

Most meg az járja a fiatalok körében, hogy „Mizu, mizu?” Mi lenne? Mindig az van, ami van. Ez van.

Elege lett a takarításból. Még az aranyozott keretbe foglalt falitükröt kell áttörölgetnie. Számára ez kedves darab. Szereti, mert ez is fényt tud adni a szobának. Óvatosan belepillantott: úgy találta, hogy korához képest nem is néz ki rosszul. Az orcái pirosak, nincs szüksége pirosítóra. A friss dauer jól tartja magát, nem hiába kérlelte a régi fodrásznőjét, hogy jó erősre csinálja. (Ő is nyugdíjas már, de még bejárt, hogy a régi kuncsaftokat kiszolgálja.) Hát olyan is lett, amilyennek akarta, mert ennek karácsonyig ki kell tartania.

Rámosolygott aranyba foglalt képmására. „Ma önről álmodtam megint, bocsánat, asszonyom, mert szeretem nagyon, mert szehereheteeem nagyon…”

Falusi muzsikusok (2005)