Chaplin
(Farsangi komédia)
Személyek
SALAMON KIRÁLY
MARKALF
JÓZSEF, POLGÁR
MELISSZÓ, POLGÁR
JÓZSEF
(belép és magában beszél)
Jaj, Istenem, mit vétettem,
mért versz ily keményen engem,
hogy egy komisz, gonosz asszony
folyvást gyötörjön, bosszantson?
Inkább tűrnék – félre ne értsd! –
két naponként hideglelést,
úgy legalább egy-egy napra
kis pihenőm maradhatna,
de e kínban, mit ez ró rám,
nem marad egy nyugodt órám.
Félek, elhagy eszem nyomban.
MELISSZÓ
(jön)
József, József, mi bajod van,
hogy fehér vagy, mint a fal, és
közben önmagadban beszélsz?
JÓZSEF
Épp a szabadba indultam
ily sápadtan és feldúltan,
mert a házból az a veszett,
mardosó füst kikergetett.
MELISSZÓ
Az asszonyra gondolsz talán?
JÓZSEF
Ki másra gondolnék, komám?
Ő az, aki szüntelen mar,
gyötör engem éjjel-nappal,
az ágyban, az asztal mellett,
s lassan őrületbe kerget.
Értelem és haszon nélkül
dacol velem, s meg nem békül.
Már csak neveti mindenki,
mikor a dalt újra kezdi,
és összehord hetet-havat,
el nem unva fél nap alatt.
Ne gondold hát énrólam azt,
hogy a légből szövök panaszt,
komoly okom nincs rá semmi!
MELISSZÓ
Nem próbáltad megnevelni
határozott, bölcs szavakkal?
JÓZSEF
Mért hiszed, hogy olyanokkal
meg nem próbálkoztam nála?
Százszor is, de mindhiába:
még csak veszettebb lett tőle.
El van döntve már előre:
igaza csak néki lehet.
E bajára szert nem lelek.
Pedig mennyi nyájas szóval
halmoztam el, s mennyi jóval!
Ahogy csak a jámbor férjek
óvhatják a békességet.
Folyton érte lótok-futok,
s viszek néki, mit csak tudok,
de minden örömöt elront.
MELISSZÓ
Hát, ha természete ily rongy,
akkor bizony nem használ más,
mint a kemény szó, a lármás:
a szigort kell elővenned.
JÓZSEF
Csakhogy a dolog úgy sem megy:
Míg én egy heves szót mondok,
héttel felel rá, az undok!
S ki sem mondtam még, mi fáraszt,
máris kapom rá a választ.
Amúgy többnyire hallgatag,
de ha dühös, döf, mint a bak,
s oly csúful legyaláz engem,
lassan nem lesz hova mennem.
Ezt műveli reggel-este,
s nincs is már egy barátom se.
El tudod ezt képzelni, mondd?
MELISSZÓ
Mért? Csak téged rágna a gond?
Nekem is megvan a kínom,
mely úgy gyötör, alig bírom.
Itt van éjjel-nappal velem,
s nem marad egy csepp örömem.
De én önmagamba zárom.
JÓZSEF
Mondd el, mi bajod, barátom,
mi az, ami élni nem hagy?
Hiszen te még fiatal vagy,
s gazdag is a tetejébe!
MELISSZÓ
Mintha az bármit is érne!
Egészségem, gazdagságom
megvan, ám én mégse látom
értelmét az életemnek,
mivel engem nem szeretnek.
Békés vagyok, kit se bántok,
mégse lelek egy barátot,
ki bajában megkeresne,
ne lennék így elfeledve!
De mindenki messze kerül,
már ha közelgek, menekül,
s maradok végül magamra,
mindenkitől elhagyatva.
Mért kell ennek így lennie?
JÓZSEF
Én is maradtam ennyibe’.
De ha ajándékozgatnál,
talán előbbre juthatnál:
nyerhetnél vele híveket.
MELISSZÓ
Erről, József, szó sem lehet.
Barátságot és szerelmet
pénzért senki nem szerezhet.
Amit vehet: képmutatás,
nem hűség és odaadás!
Tanácsod hát nem követem.
Talán az az én végzetem,
hogy egyedül éljek-haljak,
társat nem lelvén magamnak,
mert ez planétáim rendje.
JÓZSEF
Tudod, mi jutott eszembe?
Nálunk hált meg nem olyan rég
Jeruzsálemből két vendég.
A bölcs Salamon királytól
kért tanácsot a két vándor,
és ő úgy segített rajtuk,
mint tulajdon édesatyjuk.
Mi is útra kelhetnénk hát,
hogy kikérjük bölcs tanácsát;
akár most, ha kedved van rá.
MELISSZÓ
Azt mondom, Józsefem, hajrá!
Ki tudja, mily szerencse ér,
Bölcs Salamon trónszékinél,
nem ment-e meg kínjainktól?
JÓZSEF
Vágjunk neki máris akkor!
Mégis jónak találnám, ha
belenyúlnál tarisznyádba,
s vinnénk egynehány dukátot,
ami biztosan nem árt ott.
(Mindketten távoznak, jön SALAMON
király, és leül)
MARKALF
(bejön)
Üdvözlégy, Salamon király!
SALAMON
Mi bírt rá, hogy előmbe állj?
Paraszt, ki fia-borja vagy?
MARKALF
Előbb te mondd el, hogy ki vagy,
akkor én is elmesélem,
honnan ered nemzetségem!
SALAMON
Az enyém, ha nem ismered,
a pátriárkáktól ered.
Az ősapám Ábrahám volt.
Ábrahám nemzé Izsákot,
Izsák nemzé Jákobot;
Jákob Júdát, mint tudott,
s így halad tovább a vérünk,
míg csak Obedig nem érünk:
Obed nemzé Isait,
kitől Dávid származik,
s Dávid nemzé Salamont,
aki itt üli a trónt.
MARKALF
Akkor az én nemzetségem,
A Rusztikuszt hadd idézem:
Rusztikusz nemzé Rusztinkuszt,
Rusztinkusz meg Rusztibalguszt,
Rusztibalgusz Rusztimarduszt,
Rusztimardusz Ruszticsalduszt,
s Ruszticsaldusz engemet,
Markalfot, hű hívedet.
SALAMON
Látom, a szád jól kitátod,
de itt nem lesz maradásod,
csak hogyha tartod a pofád:
rám figyeljenek, ne reád.
MARKALF
Dehogy zavarlak én téged!
Fitogtasd csak bölcsességed,
engem akárhogy is riaszt!
SALAMON
Hallgass, te eszelős paraszt!
Igenis, én bölcsességből
akkorát kaptam az égtől,
hogy idáig háromezer
szólás idéz, dal ötezer.
Énekeltem a kövekről,
gyógyerejű növényekről,
tengerekről és halakról,
emlősökről, madarakról,
az emberi sokaságról,
egész teremtett világról.
Ide azért sereglenek
mindenfelől az emberek,
hogy hallhassák bölcs igémet;
mások pediglen avégett,
hogy találós kérdéseket
adjanak fel: mit felelek.
Kérdezgetik a bolygókat,
mi volt régen, mi lesz holnap;
napot, holdat, csillagokat.
De köztük olyan is akad,
akit valami gond nyomaszt,
s hozzám jön, hogy oldjam meg azt.
Elmondja, hogy áll a dolog,
s én röviden válaszolok.
JÓZSEF
(előlép)
Felség, én ádáz nőm miatt
esengem bölcs tanácsodat.
Otthon örökké zeng a ház,
az asszony folyton szid, gyaláz,
noha nem adtam rá okot.
Békére jutni nem tudok.
Se szép szó se zord nem segít,
mivel ő rá sem hederít.
Kérlek, mondd meg, hogy mit tegyek,
mellette nyugton hogy legyek!
SALAMON
A Liba hídra menj te fel,
s kétségeidtől ment leszel.
JÓZSEF
Mért, bölcs tanácsot ki ad ott?
SALAMON
Menj oda, és majd megtudod.
(JÓZSEF távozik)
MARKALF
Pajtás, jól kifogtad a nőt! –
Kaptál néhány év szép időt,
s fizethetsz érte, míg csak élsz,
menekvést hasztalan remélsz.
Asszony cselédje vagy, bizony!
Volnál egyetlen, úgy, tudom,
szabad lenne a férfinép,
s nem lesné asszonyok kegyét,
mint az a sok szegény bolond.
SALAMON
És nyájasságuk semmi, mondd?!
MARKALF
Azt hamisságnak látom én.
SALAMON
Mert értelmed, Markalf, szerény:
álnokságot látsz mindenütt.
MARKALF
S hízelkedést, mi szíven üt.
SALAMON
Hűek és jók az asszonyok.
MARKALF
Csak éppen állhatatlanok.
SALAMON
Szerények, alázatosak.
MARKALF
Miközben gőgjük égre csap.
SALAMON
A jámbor nőt tisztelni kell!
MARKALF
Csakhogy nem könnyen lelni fel:
háromannyi akad rosszból.
SALAMON
Hű asszonyból, tudhatod jól,
többet találsz, mint férfiból.
Elém, asszonyszégyenítő! –
Téged ki szült, hogyha nem nő?
Nem is jár neked oly asszony,
ki fejére koronát fon,
örömet okoz férjének,
s hű sáfára mindenének;
támasza az öregeknek,
angyala a gyermekeknek.
Aki ily asszonyt nem kapott,
az már itt a földön halott.
Vigyázz tehát a pofádra,
mert még fölkerülsz a fára!
MARKALF
Akkor elég a szó mára.
Gyomrom reggel óta korog:
borjúpacalért háborog,
sistergő véreshurkáért,
meg egy kerek cipócskáért!
Míg azt enném, nem beszélnék,
s nem mardosna így az éhség.
SALAMON
Vár még kint valaki olyan,
kinek gondja, kérdése van?
Jöjjön be, és adja elő,
mielőtt lejár az idő!
MELISSZÓ
(előlép)
Fölség, én jómódú vagyok,
de szegények és gazdagok
engem egyképp elkerülnek,
nem szeretnek, nem becsülnek.
Magányos vagyok, kivetett,
ez szomorít el engemet.
Kérlek, taníts meg rá, felség,
szeretett miképp lehetnék!
SALAMON
Úgy, hogy előbb magad szeress!
MELISSZÓ
Nem értem, felség, meg ne vess!
SALAMON
Elég bölcs tanácsot kaptál,
magadtól élj vele most már!
(MELISSZÓ távozik)
MARKALF
Ez igazi játékrontó,
olyan, kinek semmi nem jó.
Barátságos, mint egy ököl,
mely épp szemed közé püföl.
Azt a kikötőt ünnepli,
hol hajót lát elsüllyedni.
Makacs, önfejű, mogorva,
azért kívánják pokolba.
Búvik tülle ember, állat,
társat ezért nem találhat.
Nem így van, Felséges király?
SALAMON
Vigyázz, tévedni ne találj!
Ez az ember jóravaló,
minden bűntől óvakodó,
s becsületre törekedik.
Félrehúzódását pedig
abbahagyja tanácsomra,
s akad majd hű barátokra.
Ki kopog kint? Menj, kisérd be!
MARKALF
Ama komisz asszony férje.
JÓZSEF
(visszaérkezik)
Bölcs, nagy Király, visszajöttem.
Megjártam a hidat közben,
s szemem bárhogy meresztgettem,
bölcsebb semmivel se lettem.
Mintha ott se jártam volna.
SALAMON
Mit láttál ott? Beszélj róla!
JÓZSEF
Én csak egy hajcsárt láttam ott,
s öszvérét, egy rongy állatot,
mely, a hajcsár bárhogy dúlt-fúlt,
állt, s egy tapodtat se mozdult.
Végül az, kantárhoz kapva,
fütykösét előragadta,
és rásózott öszvérére:
vékonyára és fejére,
úgy, hogy én is megsajnáltam.
Ám, hogy szólani találtam,
így szólt: „Ismerem az öszvért,
tudom, hogy csak verésből ért.”
S így volt: mikor jól elverték,
elindult, és vitte terhét.
Mondd el a tanácsod most már!
SALAMON
Tégy úgy, mint az öszvérhajcsár!
Mivel nőd nem ért a szóból,
sem a rosszból, sem a jóból,
s veled mindenkor szembeszáll,
a tanulság őrá is áll:
az öszvér csak verésbül ért.
Verd hát jól el, mit se kiméld!
Markold haját a tövére,
és üss öklöddel fejére!
Ezt tedd vele, valahányszor
szitkozódik, gorombán szól,
ok és szükség nélkül pimasz.
Így történjék mindaddig az,
amíg engedelmes nem lesz,
mert így illik nemetekhez.
De finoman bánj majd véle,
mert az ilyen asszonyféle
kényes kincs, mint Szent Pál mondja!
Immár elmehetsz dolgodra.
(JÓZSEF távozik)
MELISSZÓ
(érkezik)
Felség, újra itt vagyok már,
mert a tanács, amit adtál,
hogy először én szeressek,
célul senkit nem nevez meg.
Mondd meg, ki az, hadd szeressem!
SALAMON
Ki szeretnéd, hogy szeressen.
MELISSZÓ
Épp ez szívemnek óhaja:
hogy pár barátságos szava
mindenkinek legyen hozzám,
honn, vagy messze kalandozván.
Legyenek lányok, asszonyok,
szegény sorsúak, gazdagok,
fiatalok, vagy idősek.
SALAMON
Úgy hát előzzed meg őket
szóval, tettel, más egyébbel,
mintha nem te kezdenéd el!
Mivel pedig jó szó jót szül,
s jó tett is jó tettet végül,
a szeretet szeretetet,
s a barátság sem egyebet,
meglátod, ha ily finoman
szeretsz, akkor mindannyian
szeretni fognak tégedet.
Eddig másképp történhetett:
úgy, hogy gőggel közeledtél
másokhoz, és megvetettél
bennük minden gyarlóságot.
Ez volt az a hiba, látod,
ami miatt nem szerettek.
De most már majd megszeretnek.
Hogyha dolgod így intézed,
sok-sok örömben lesz részed:
az emberek nem kerülnek,
hanem keresnek, becsülnek.
Most az Úrnak hálát adok,
s viszek égő áldozatot.
(SALAMON távozik)
MARKALF
Én meg templomszolga leszek:
úgy teszek majd kísérletet,
hogy a gyomrom teletömjem,
mert még kiszakad különben.
Ott a toron majd csak akad
számomra is pár jó falat!
(MARKALF távozik)
JÓZSEF
(bejön)
Melisszó, kaptál tanácsot?
MELISSZÓ
Nagyszerűt, miként majd látod!
Elmondta, hogy’ szerezhetek
barátságot, szeretetet
sok-sok felebarátomtól,
kikkel eddig nem bántam jól.
Büszke voltam, finnyás, kényes,
pöffeszkedő és fölényes.
Megvetettem fiatalt, vént,
elítéltem őket tüstént.
S ahogy én másokkal bántam,
úgy viseltettek irántam:
faragatlan tuskó lettem,
makacs, konok és értetlen.
Miattam történtek ezek,
de most már szívélyes leszek;
szóban és tettben is szerény,
így döntöttem magamban én;
udvarias, barátságos,
bárki lányához-fiához.
Így lesz végre szép az élet.
JÓZSEF
Erre tanított hát téged,
hogy szeressen minden ember!
MELISSZÓ
És te mit tanultál? Mondd el!
Mi ment meg házi poklodtól?
JÓZSEF
Mint azt te is tudhatod jól,
én biz eleitől fogva
nem vigyáztam a rangomra,
lazára hagytam a gyeplőt,
s ettül az ő mersze megnőtt.
Mára annyira konok már,
hogy semmilyen szó nem használ.
Ám Bölcs Salamon megmondta,
miként hassak az asszonyra,
mitül csillapul le vére:
sózzak egy jót a fejére,
s toldjam meg pár nyaklevessel,
hogyha szót fogadni restell.
Ez fogja kigyógyítani,
s teszi végre azzá, ami.
Menjünk hát, Melisszóm, haza,
otthon a sok jó cimbora,
kibül ágyat nyom már nem egy,
hadd hallja, mi gyógyítja meg!
Hadd fogadják be az elmék
Salamon király intelmét!
Bölcs tanácsot nem csak kaphatsz,
de adhatsz is – mondja Hans Sachs.
1550
MANN LAJOS FORDÍTÁSA
A 2011. évi – immár tizennegyedik – aquincumi költőverseny hívómondata a következő volt: Nunc vino pellite curas (Borral űzzétek el most a gondot). A díjazott alkotásokból válogatott Szepes Erika.
(Pohárköszöntő Horatiusnak)
Naponta rád szomjazom csak, ó szívembe rejtett
édes, áradó bódulat, s tapogatózva keresek kézzel
fogható érvet a bor és a mámor elcsorgó bíborából.
Egyszerre csönd lesz. S áldott a lét, amiért láthatom,
ahogy leválik lelkemről a bűntudat és szomorúság kérge,
s kihamvad a várakozásból egy gyöngyszemnyi kék rés.
A tenger. Csupa dac. Örökké mozgó örökkévalóság.
Lehet-e mozgás mozdulatlanabb? Nem hallok semmit,
csak egy rózsa hangját, amint az idő elhódítja szirmait.
Lám, pazarló és végső jele annak, hogy elvész a világ.
Igyunk rá! S most, jó mélyen, lélegezd be még a valóság
utolsó illatát: a könnyű szerelmet, háborúk retteneteit.
Csak még egy percet. S ím, megtaláltam teljességemet,
amint a lepke, épp csak testére szabott bábjából kibújva
boldogan figyelte, hogyan bont virágot a végtelen.
A szem mohó s mértéktelen, remeg a kíváncsiságtól.
S repülsz, repülsz, csillagok arénájába, húzol magaddal,
mélyemből, világok fenekéről, úszom keresztül érzés
és emlék ódon fátylán, mint alkonypír hamva a vízre hajló füzesben.
Vajh, mióta tart e mámor, egy perce csak, egy éjjele tán?
Minden pillanat őrzi egy illat emlékét. Ki mondhatja el,
hogy a szerelemhez fűzött minden álma beteljesült?
Az elmúlásban benne található az élet mindig jelenlévő,
láthatatlan szépsége. Hisz a tiszavirág is sok mindent
kap cserébe rövid életéért. De ki ad majd kárpótlást
az elszalasztott örömökért, pillanatokért? Az életért,
amellyel talán soha többé nem fogunk találkozni.
Ó, múzsák, ti pajkosak, zengjétek leszboszi lanton,
hogy vágyaink, ha betelnek is, cseppet sem csillapulnak!
Az lesz, mit a sors kimér. Az álmon egyre több a hasadék.
Minden fehér, körvonaltalan, és fehér. Bent némaság.
Olykor nekem is könnyebb lenne, ha báb lennék, erőtlen.
Minél több szörnyűséget látok, annál biztosabb lehetek
ebben az egyben: „Bacchus elűz maró gondot, keservet.”
Chaplin
Drága barátom! Mondd meg, kérlek, a versenyzőknek:
Nem nevezek az idén. Bort vedelek a bidén!
„Április négyről szóljon az ének,
Felszabadulva zengje a nép” –
Marha! Berúgtál! Így hazajönni!
Mindig a kocsma… Persze, belép,
Ott van a Béla, ott van a Jancsi,
Épp csak a prímás nem hegedül,
„Ülj le, ne menj még! Tölts neki, Józsi!”
Eltelik öt perc, s részegen ül.
Szórja a pénzét, csapja a kártyát,
Kit szomorít, hogy várja a nő?
Majd vacsorára, vagy ha utána…
Pál hazahozta, most ez a fő.
Ostoba részeg! Bűzlik az inge!
Fekszik a földön, hortyog a gaz,
Hol van ilyenkor egykori charme-ja?
Szép lakatos volt régen, igaz…
Ám ha berúg, és jön haza, mindig
Énekel – ordít, mint a szamár:
„Április négyről szóljon az ének…”
Vágyam a rendszert váltani már!
Fellegek, angyalok, ívek, holti fehérek a rímek!
Dalra ha kelne csak egy bárd! Lépteden áll meg az en garde.
Múzsa, kezembe a lantot! Zengnek az ősi harangok,
kondul a völgy, a kanális, égi, de néha banális.
Végre, Apollo, a pátosz társul a hű muzsikához.
Ajkamon isteni fény ül, zord koponyám beleszédül.
Szellem. A lépte csikordul. Vánkos. A könnye kicsordul.
Lassan elalszik az álom, hinti porát a határon.
Ébred az alkony az úton, penget a hajnali húron,
olvad a láng, elenyészik, isteni szikra, mi fénylik.
Írhat az Úrhoz a költő, szúrja a tinta, a töltő,
csordul a lélek a vérbe, mozdul a kő a szivébe’.
Van, ki ragadja a pennát, égisze vési a fejfát.
Nékem a föld, mi nyugosztal. Félre a kontrariposzttal!
Mustvörösen belefészkel, mégis ütés-kitöréssel
ömlik a lélek a borból, dallam a néma torokból.
Bús soraim leborítom, reszket a toll a papíron,
új zene sarjad a páston, őrzi a régi magányom.
A dob se döng a síp se sír tovább
Bagoly idő ragyogtat érmeket
Még lángban a hegycsúcs
Igyál velem barátom
Sötét az est üres pohár az ég
Az összes isten elvonult aludni
Már horkol a hold is
Igyál velem barátom
E bor köszöntse már a holnapot
A pénzt a nőt a szent babért
Míg tart a varázslat
Igyál velem barátom
Ha társa voltam jó bornak; tudták, hozzám senki se szólhat.
Kocsmában, kurvák közt pusztulsz el! Szólt rólam egy buta jóslat.
Minden éjjel székemről padlóra döntött le a mámor,
S mintha lakat lenne rajta, nem jött ki egy szó se a számon.
Gyónni nem templomba járok. Itt meghallgat engem a pultos.
Sokszor zárás után gyengéd lábával morogva kirugdos.
Nem prédikál, csak elűzi rossz kedvem sok-sok teli pohárral.
Mondd, miért foglalkoznék én helyette álszent fapofákkal?
Ha bort ittam, mindig őszinte voltam, sosem hazudoztam,
Hogyha hitelbe nem kaptam már inni, meg nem haragudtam.
Bűbájos bársonyban bódultan borokkal bánatom űzöm,
Mint jó aszkéta, ki fájdalmát eltűrve átmegy a tűzön.
Borral űzzétek el most a gondot! Mondom minden haveromnak,
Kik, ha elhagyta őket nőjük, rossz dolgokról tanakodtak.
Magányra legjobb gyógyír a bor, mit barátokkal iszol meg!
Földünk legboldogabb élőlényét Brehm úgy hívta: A részeg.
S ha már duplán látsz és senki neked többet tölteni nem mer,
Ne keseredj el! Vigasztald magad mindig új szerelemmel!
Zenészek
* A költőverseny győztes – Arany babérkoszorúval jutalmazott – alkotása. [vissza]
A Tánc istene
Szeretettel köszöntjük 75. születésnapján Baranyi Ferencet.
A Népszabadság 2011. október 20-ai számában Papp Sándor Zsigmond, többek között, arról tudósít, hogy „a Baranyi-féle Pokolból idén augusztusban már hallhatott részleteket a magyar közönség”. Azt is tudtul adja, hogy a költő a halhatatlan mű egészének új fordításával „őszre szeretne elkészülni (már csak három ének hiányzik)”.
Mi pedig tudatjuk, hogy a mű fordítása még novemberben elkészült, és 2012 tavaszán jelenik meg a K. u. K. Kiadó gondozásában. A Pokol befejező énekét adjuk most közre, először, bemutatásképpen.
(Harmincnegyedik ének)
„Vexilla regis prodeunt inferni
immár felénk – szólt most hozzám a Mester –,
tekints előre s fel fogod fedezni.”
Mint hogyha ködgomolyban őszi reggel
vagy nyári napnak alkonyulatában
szélmalom tűnne messzi hirtelen fel,
egy építményt távol derengni láttam.
A szél elől – mert más hely nem adódott –
a Mesterem mögé gyorsan beálltam.
Odajutottunk (s erről félve szólok),
hol jégnek foglya volt sok megfagyott árny,
mint kristályban szilánk – mind úgy honolt ott.
Egyik feküdt, a másik állt a talpán,
ez fejtetőn, míg az lábakkal égnek,
amaz meg arccal lábujjig hajolván.
Aztán, amikor oda érkezénk meg,
hol a Mester megmutathatta végre
a húnyt fényű angyalt (valaha szépet):
„Ez itt Dis – szólt, állván előlem félre –,
most ott vagyunk, hol rászorul a lelked
a bátorságra, nagy lesz rá igénye.”
A döbbenetet, amely rabul ejtett,
nem írhatom le, olvasóm, ne kérjed –
meghaladná a tollat és a nyelvet.
Nem haltam meg, de nem volt bennem élet,
mit fel se fognál, szemem látta, látta!
Nem élve már, de még nem érve véget.
A kárhozat országának királya
a melle közepéig jégben állt,
illőbb hozzám a föld bármely gigásza,
mint félkarjához a legfőbb gigász.
Egész testét hogyan becsülheted meg,
ha fele karja is már óriás?
Ha oly szép volt, amilyen rút jelenleg,
s mégis fellázadt Alkotója ellen:
méltán kútfője minden förtelemnek.
Elámultam, amikor ráemeltem
szemem s megláttam, hogy az arca három:
az egyik legelöl izzott veresben,
a másik kettő oldalt nőtt, a vállon,
ha felvetette őket, összeértek
feje búbján, fordulva csigolyákon.
A jobbra lévő sárgásan fehérlett,
a bal sötét volt, mint azoknak bőre,
akik a Nílus szűk völgyében élnek.
Mindháromból két-két szárny volt kinőve,
megfelelő egy ilyen nagy madárnak,
mérete bármely vitorlát lefőzne.
Korántsem voltak tollasak e szárnyak,
a bőregéréhez volt mind hasonló,
ha lengtek, szél három irányba támadt:
a Kócütosz ettől lett befagyott tó.
Hat szemmel sírt s egyszerre három állra
csorgott a könny, a vérhabbal patakzó.
Egy-egy bűnös került minden pofába,
s ahogy kendert tilol a pór szövésre:
a hármat három száj egyszerre rágta.
Kit az elsőben tartott, szinte észre
sem vette, hogy harapják, mert e kínnál
több volt, hogy Dis a bőrét is letépte.
„Az ott, kinek fogak marása így fáj:
Iskarióti Júdás – szólt a Mester –,
feje bent van, a lába kint kalimpál.
A másik kettő közül, akik fejjel
tűnnek elő, az egyik Brutus. Ében
szájból fityeg ki s egy szót szólni sem mer.
Másik a testes Cassius. Az éj nem
késlekedik, hát mennünk kell tovább,
megmutattam mindent itt lenn a mélyben.”
Ahogy kívánta, átfogtam nyakát,
és ő, időt s helyet jól véve számba
– midőn a szörny szárnyat szélesre tárt –
belekapaszkodott a bundájába,
és tincstől-tincsig húzta át magát, jég-
fal s szőrzet közt folyvást alábbra mászva.
Mikor odáig értünk, hol a lágyék
a csípő vastagjába általolvad,
fordult feje, valami furcsa szándék
szerint oda, hol a lábai voltak,
s felfelé kúszott, markoló kezekkel –
tán bugyraiba vissza a Pokolnak?
„Fogóddz belém – szólt lihegve a Mester –,
mert a gonosztól ilyen lajtorján át
kerülhetünk csak útunk végéhez fel.”
S elhagyván egy nagy sziklakő nyílását
leültetett annak szélére engem,
s mellém ült ő is, kőnek vetve hátát.
Úgy véltem, mikor szemem fölemeltem,
hogy Lucifert tótágast állva látom:
lábai voltak a feje helyett fenn.
Zavaromat firtatni nem kivánom,
fejét ostoba népség törje rajta:
mi az, ami egy fontos ponton átnyom.
S a Mester szólt: „Siess előre! Talpra!
Hosszú az út és rettentő kietlen,
másfél órája felkelt már a nap ma.”
Nem olyan út volt, mint padlós teremben
a folyosó, de természetes árok,
göröngye sok, de fénye egy csipet sem.
„Még mielőtt e mélységből kimászok
– szóltam fölállva –, arra kérlek, Mester,
kétségeimmel vess most újra számot.
A jég hová lett? S hogy emelkedett fel
feje ennek lába helyére? S estét
hogy válthat fel ilyen hamar a reggel?”
S ezt mondta: „A központon – ezt hiszed még –
túljutottál, hol markom megragadta
a férget, ki átfúrta földünk testét.
Amíg lekúsztunk, túljutottál rajta
s átlendültél a ponton forduláskor,
amely felé az összes súly zuhanna.
És lekerültél a félgömb alá, hol
a víz az úr, száraz földünkkel szemben,
melynek kiugró dombján kínhaláltól
sem félt Az, kinek nem volt bűne egy sem.
Lábad a kis kört épp most érintette,
melynek Giudecca ellenpontja lett lenn.
Itt reggel van, ha ott leszáll az este,
és ez, kinek grádicsunk volt a szőre,
ugyanúgy ül, a jégbe merevedve.
Ez oldalon hullt fentről egykor ő le,
s a föld, amelyre rettegést hozott,
magát a tenger fátyolával födte
és féltekénkre átkívánkozott,
üreget vájt a szikla kőfalából,
míg túlnan fölfelé tolult legott.”
Odalenn, Belzebúbtól olyan távol,
amilyen messze az ő sírja terjed,
űr van, nem látod, ám hallod zaját jól
egy csermelynek, melyet magába enged.
Ide egy kő résén át érkezett el,
amelyet lassudan körülölelget.
Egy rejtett útra lépett most a Mester,
hogy feljussunk a tündöklő világba,
s nem bánva, hogy elfáradhat az ember,
siettünk, ő elől, én meg utána,
s a csodákból, miket az ég mutat,
feltűnt nehány már, kis nyílást találva.
Kiléptünk – s láttuk a csillagokat.
BARANYI FERENC FORDÍTÁSA
Fohász
Szent Ferenc
Ezeket a kis esszéket, melyek 1982 és 1985 között keletkeztek, Telegdi Bernát (1899–1986) hagyatékából közöljük.
A szenvedés ábrázolásáról a művészetben
Alfred Hitchcock egyik filmje érdekes és súlyos problémát vet fel. Rablással gyanúsítanak egy embert, akinek egész gondolkodásmódjától és az élettel szemben való magatartásától tökéletesen idegen mindenféle rablás, akinek ilyesmi sohasem jutott eszébe. Ez az ember végigszenvedi a nyomozást, a gyanúsítást, a rosszindulatú kihallgatást, a törvényszéki tárgyalás egész tortúráját, felesége összeomlását, a családtól való elszakadást. Olyan emberként teszi ezt, aki teljesen értetlenül áll szemben mindazzal, ami történik vele, mint ahogyan az ember eltűri, hogy valami természeti csapás végigszántson rajta. Felvetődik a kérdés: létrejöhet-e értékes műalkotás, amelynek főszereplője olyan ember, aki értelmetlenül szenved, akinek semmi okozati és lelkiismereti kapcsolata nincs a szenvedéssel, akit a szenvedés alapjában véve nem változtat meg és fejlődésében nem visz előre.
A szenvedés egyik fajtája az, amit az ember önként, öntudatának döntése nyomán maga vállal. Ilyenkor a szenvedés feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ember megismerje és kifejezze a maga igazi valóját. Lemond anyagi, közeli boldogságáról, a külső világgal való békéről, esetleg életéről is, hogy meggyőződjék arról, lakozik benne valami, ami mindezeknél értékesebb. Az ilyen ember nem gyűlöli meg szenvedését, hiszen az mutatta meg neki az igazi utat, ez érttette meg vele lelke egész gazdagságát, hanem magáévá teszi és megérti szerepét lelke egész fejlődésében.
Másik fajtája a szenvedésnek, amikor az embert valami külső szerencsétlenség sújtja: szerelmese elhagyja vagy elveszti állását és ezáltal alacsonyabb társadalmi rétegbe süllyed. A külső szerencsétlenség, amelyhez eredetileg semmi köze sem volt, olyan fejlődést indít meg benne, amely átalakítja és segíti abban, hogy megismerje és kifejezze önmagát.
A szenvedés lehet tisztán belső fejlődés eredménye is. Az emberrel semmi rendkívüli külső esemény nem történik, csak a mindennapi élet és saját gondolkodásának logikája következtében máshogyan látja a világot és az embereket, mint azelőtt. A régi világképet kicsinyesnek, sekélynek érzi. A régi valóság üres és hiú ábránddá fakul. Elszakadni a régi otthontól, ahol olyan jól érezte magát, kínos, szomorú és fájdalmas lehet, de csak így valósulhat meg a beteljesedni vágyó én teljes igazsága.
Mindhárom szenvedésfajta közös vonása, hogy általuk a lélek a maga igazi hangját keresi. Az ilyen emberekben él a vágy, hogy véletleneken és esetlegességeken túl megteremtsék és felszabadítsák igazi énjüket. Itt találjuk meg a szenvedés igazi értelmét. Csak azoknak szabadna szenvedni, csak azoknak van joguk a szenvedésre, akik nem fogadják el a rájuk parancsolt véletlen életet, hanem énjüket tükröző saját életüket akarják élni. A szenvedés igazság szerint a nagy emberek kiváltsága.
A szenvedés legtöbbször kívülről támad az emberre. Az áldozat nem fogadja el és később sem ismeri el saját magáénak. Így csupán erőszak kényszeríti a szenvedést az áldozatra, aki a szenvedéstől függetlenül akármilyen lehet. Ha a puszta fájdalom nem illeszkedik be valamilyen módon a lelki fejlődésbe, elveszti személyes, öntudatos jellegét és a fizikai érzés artikulálatlan nyögését, jajgatását csak kevéssel múlja felül. A kívülállóban kellemetlen, lenézéssel vegyes szánalmat kelt és felháborodást az ellen, aki a fájdalmat okozta.
Ez a rövid áttekintés csak a kérdés legfőbb pontjaira szorítkozik és a valóság számtalan árnyalatára nem lehet tekintettel. A valóságban alig akad ember, akibe nem villant fel legalább egy rövid időre a vágy, hogy a maga életét élje, és akibe nem lobbant fel sohasem az emberi nagyság egy halvány sugara.
1984
A művész boldogsága és boldogtalansága
A művészet megoldhatatlan feladatokkal való szakadatlan küzdelem, a feladatok végtelenségig menő, határozatlan, kiszámíthatatlan és kétséges megközelítése. Ez a művészet lényegéből következik. A művészet az én öntudatos kifejezése valamilyen anyagon keresztül. Az öntudatra itt döntő hangsúly esik. Az élőlény minden mozdulata, általában életének minden megnyilvánulása kifejezi az egész élőlényt, de ez nem öntudatosan történik. Az ember akarati cselekvései öntudatosak ugyan, de nem magát az ént akarják kifejezni, lehetőségét a valóságba emelni, hanem az öntudatot a létért való küzdelem, a pillanatnyi élet szolgálatába állítják. Az egész ént, a lélek egész beláthatatlan gazdagságát, és ami ezen túl van, ami a haragon, szenvedésen, örömön és bánaton keresztül szólni akar, csak a művész akarja öntudatosan kifejezni.
Ámbár a művész világgá akarja kiáltani magát, csak olyan részletekre akad, amelyeket hiába „adna össze”, hogy „összegük” az egész ént kitegye. Szükség van az alkotás számára valamilyen tárgyra, az élet egyes mozzanataira, amelyek egyúttal alkalmak és ürügyek arra, hogy hordozzák az érzelmeket, vágyakat, gondolatokat, az én egész mérhetetlen gazdagságát. A lélek rajtuk keresztül teszi meg az első lépést, hogy megvilágosodjék önmaga előtt, de egyúttal most emeli az első korlátot önmaga elé, most hajlik az első lemondásra, hogy egész világát, teljes önmagát maradéktalanul kifejezze. A tárgy által szorítja a lélek korlátok közé a maga végtelen, de tagolatlan gazdagságát, mint ahogyan a vak és tagolatlan fájdalom a szavak előtt a jajgatásban és üvöltésben keresi az első szabadulást. Azonban az első önelhatárolás és lemondás még pusztán a belső világban történik. Amit a művész az élmények és tartalmak káoszából kiválaszt, vagy ami akaratán kívül a tudatba nyomul, az a belső világot nem hagyja el és külső anyaggal még nem keveredik. Azt hiszem, természetes, hogy ez a feladat – az ént valamilyen kép, gondolat, érzés elválhatatlan egységébe olvasztó tárggyal, élménnyel, sejtéssel utolérni – csak végtelen megközelítéssel oldható meg.
Az alkotás munkájában ezen a ponton gyökeres, ugrásszerű változás következik be, törés és szakadás új és megelőző között. Hogy a sejtelem bizonyossággá, a megfoghatatlan világossá és kétségtelenné váljék, hogy a lélek tökéletesen megismerje önmagát, magára veszi az érzékelhető anyag köntösét és megkísérel szóvá, hanggá, színné átalakulni, ami még nehezebb, ellentmondásosabb feladat, mint volt az első. Hiszen az én úgy akar eljutni a maga legbelső lényegéhez, hogy anyaggá törekszik változni. – Ezt ne úgy képzeljük, mintha a művész egy kész, immár változatlan lelki tartalmat másolna vagy fordítana át színekbe vagy hangokba. A lelki tartalom az anyagba születés közben világosodik meg. Lélek és anyag szakadatlan kölcsönhatásában tör napvilágra a remekmű. Nemcsak az anyag kap életet a szellem érintésére: a szellem az anyag érintésére ébred öntudatra, mint ahogyan Michelangelo a márványban érezte életre vágyni a szobrot.
A művészet tehát szakadatlan küzdelem, a lélek szakadatlan viaskodása lemondani önmagáról és érzékelhető anyaggá válni, hogy a végletekig megismerje önmagát. Azonban a küzdelemnek nemcsak a hőfoka, intenzitása változik meg attól függően, hogy közelebb jut-e a célhoz vagy reménytelenül távol marad tőle. Megváltozik maga a tárgy is, az én, amelynek kifejezésére az alkotás erőfeszítése irányul. Az én az időben van, az időnek van alávetve, tehát bár mindig egy és ugyanaz, ugyanakkor mindig más és más alakot ölt. Amint a művész befejezte alkotását, amellyel azt remélte, hogy megoldotta az én nagy talányát, már egy újabb én kényszeríti arra, hogy ismét hajszára induljon, hogy ezt az újabb ént utolérje.
Az alkotó küzdelmét nem képzelhetjük elég kegyetlennek. A művészet nem másolata, hanem kifejezése az énnek, mint ahogyan a sírás és jajgatás kifejezése a fájdalomnak. A szakadatlan, meztelen kínlódást, a kifejezés szinte fizikai kényszerét az öntudat ezer hangja némileg eltakarja, szinte alantas kíméletlenségét valamennyire elleplezi. Az alkotás teremtő munkája a kiváltságos embereknek éppen olyan kényszer, mint a szervezetnek a növekedés; szorítása csak akkor csillapul, amikor a kifejezés munkájától holtfáradtan a megoldhatatlan feladat kényszere a kimerüléstől elhallgat.
A művész azonban a félig fizikai megkönnyebbülésen túl más boldogságot is érez. Igaz, hogy a végtelen feladatot maradéktalanul nem oldhatja meg, de rámutat a végső megoldásra, a boldog befejezésre. Az én jellemző tulajdonsága a sajátságos egység, amelyet számító vagy elvont értelem nem fejthet meg, amely több és más, mint az utána erőlködő részek. Az igazi műalkotás az énnek ezt a titokzatos formáját, különös egységét őrzi, és a művészt kimondhatatlan boldogság fogja el, mert az igazat mondja, a maga legmélyebb lényegét fejtette meg és dadogta el.
Miközben a művész szakadatlanul harcol a végtelen feladattal, szakadatlanul harcol a csábítás ellen is, hogy megpihenjen, munkáját megkönnyítse. Ilyen csábítás, amikor alkotó útja közben a művész olyan képet vagy igazságot pillantott meg, amelyről úgy érezte, hogy különösen mélyről fakadt, hogy benne vallott lelke legmélyéről, és utána már nem a meztelen élettel harcoló énjét keresi, hanem vissza akar emlékezni a régi képre vagy gondolatra, különösen pedig a rendkívüli boldogságra és mámorra, amely egykor eltöltötte. Ilyenkor a művész ismétli magát; nem harcol, hanem gyönyörködni akar a régi álomban. – Egy másik csábítás a küzdelem elől való meghátrálásra és elbújásra, amikor a művész rátalál egy ábrázolási módra, egy stílusra, amely elválaszthatatlanul összenőtt egy gondolattal, egy környezettel, egy sajátságos légkörrel, és erről azt hiszi, hogy ez az egész világ lelke legmélyéből fakadt, tőle nem szakadhat el, hozzá mindenáron ragaszkodik. Úgy érzi, hogy benne megtalálta önmagát; miközben a régi nagy élményt kergeti és törekszik visszaálmodni, akaratával és számító értelmével építi a múlt során megpillantott világot, lemondva immár a saját maga feltétlen kifejezéséről. Természetesen minden nagy művésznek megvan a maga különös, jellegzetes világa, hiszen egyetlen, ugyanaz az én teremtette az alkotásokat. Ez a világ azonban magától keletkezett és a külső, értelmes, elvont akaratnak nem volt része benne. – Mindkét művésztípusnál a művész már nem csak alkotó, hanem egyúttal élvező közönség is. Megkímélte magát a görcsös válságoktól, az alkotás keserves vergődéseitől. Azonban a nagy pihenés, a célhoz érés boldogsága, az önmagán és a szűk egyéni életen túlmutató elragadtatás nem jut osztályrészéül.
1982
A művész és anyaga
A művész viszonya anyagához egyike az esztétika és a lélektan legnehezebb problémáinak. A művész lelki tartalmat fejez ki az anyag segítségével és az anyagon keresztül. Legalábbis a felszínt tekintve a kettő, anyag és szellem, gyökeresen, alapvetően különböznek egymástól. Az anyag részekből tevődik össze. A részek elválnak egymástól, minden egyes rész az érzékek számára elhatárolt és egész, viszont a részek egészbe olvaszthatók a végtelenségig. A másik, a lélek, részekre nem bontható, szakadatlanul folyik, létezése minden pillanatában egész és egy. Alapjában véve minden én vagy akár minden élőlény előtt az a szükségszerű feladat áll, hogy belsejét megvalósítsa, ezt pedig csak az anyagban és tovább a külső életen keresztül tudja véghez vinni. Az én vagy a szerves lény úgy hatja át az anyagot, úgy teszi magáévá és úgy olvasztja magába, hogy segítségével önmagát magasabb tudatformára ébreszti és természete végső határáig megvalósítja, vagyis az érzéki világba emeli. Itt észre kell venni egy döntő mozzanatot. A lelkiéletnek természetes, legmélyebb törekvése, hogy az érzéki világ által megvalósuljon és ezáltal világos öntudatra ébredjen. Érzelmek, gondolatok, akarások csonkák és befejezetlenek maradnak, ha nem léphetnek az érzéki világba, a valóságba. Ha valamilyen gondolat vagy érzelem a külső életben nem ad módot vagy nem csábít arra, hogy szóban vagy más külső anyagban megjelenjék, akkor a képzelet által lopózkodik be az érzékelhető világba, hogy végső öntudatra ébredjen. Ha az ember nem képes arra, hogy szemébe nézzen az élménynek és elnyomja azt, ez az én eltorzulásával és bomlásával jár. Mindez talán egyik legsúlyosabb bizonyítéka anyag és szellem végső rokonságának.
Azt lehetne mondani, hogy minden emberi élet egy-egy műalkotás, amely kifejezni, magvalósítani törekszik az illető én legmélyebb lényegét. Ám az ilyen emberi műalkotásoknak szükségszerű és legyőzhetetlen korlátaik vannak. Ezeket a korlátokat két csoportba oszthatjuk. Az első csoportba az egyéni élet külső, véletlen akadályai tartoznak, amelyek arra kényszerítik az ént, hogy a puszta lét kedvéért megtagadja igazi hangját és legbelső természetével szemben hazudjék és alakoskodjék. Ez a küzdelem az élet ellenálló anyagával szemben nagyon korán megkezdődik. Ha a csecsemő vagy kisgyerek hangjai vagy mozdulatai nem hozzák meg a kívánt gyönyörérzést, a hasztalan méreg és düh után először ismeri meg, hogy védtelenül és teljesen egyedül ki van szolgáltatva valamilyen külső hatalomnak; hiábavaló és értelmetlen mindaz, amit tesz.
A másik akadálya annak, hogy az ember tudatos műalkotás legyen, az öntudat, amely hamisan értelmezi vagy nem hallja tisztán az igazi hangot, hanem a pillanatnyi helyzet kényszerének vagy csábításának engedve pillanatnyi jóérzését összetéveszti igazi természetével. Az emberek ezért nem követik, nem tudják követni önmagukat, és legtöbbször olyanok, mint önmaguk félig kifaragott szobrai, vagy mint a tökéletlen színészek, akik rosszul játsszák szerepüket. A közönséges emberek, vagyis a nem-művészek öntudatos szándék nélkül, saját magukon és saját életük nyersanyagán keresztül fejezik ki önmagukat.
A művész öntudatos szándékkal, idegen anyagban és idegen anyagon keresztül valósítja meg önmagát. Tehát a művészi alkotásban a külső élet és a külső világ szerepét az élményekkel gazdagodott idegen anyag veszi át. Ennek egyik előfeltétele bizonyos fizikai adottság, a szervek készsége, hogy bánni tudjanak a színnel, a hanggal, a márvánnyal. A művészi munka másik döntő alapfeltétele a művész hite abban, hogy az anyag és az anyagban megjelenő külső világ nem értetlen ellensége az ő választ kereső szomjúságának, hogy a külső világ valahogyan egy vele, és a művész azáltal, hogy át tudja hatni az anyagot, az első lépést teszi meg anyag és szellem nagy kibékülése felé. Az egyes ember csonka és foltozott életében anyag és szellem kibékülése hiányosan és törötten valósul meg. A műalkotás anyagában tárul fel az ember számára anyag és szellem külső és belső nagy kibékülésének első lehetősége, amely véglegesen a forma által valósul meg.
A pedagógiának, különösen a legkorábbi évek pedagógiájának elsőrendű szempontja, célja, hogy az emberben az az érzés szülessen meg és verjen gyökeret, hogy önmagában és a külső világban otthont talált. Ez az érzés általános kedélyállapottá lesz, és ha később csapások és bánatok jönnek, ez az állapot akkor sem enyészik el, az ember akkor is úgy érzi, hogy mosolyog rá a világ. Ha viszont kisgyerek korában megrendül bizalma önmagában és a külső világban, élete végéig mogorva, zsémbes és rosszat váró lesz.
1983
A műalkotás két alkotórésze
A műalkotás két alkotórészből tevődik össze: a költői tartalomból – jobb szót nem találok rá – és a külső formából. Ne gondoljunk azonban érzékelhető mennyiségekre vagy érzékelhető határok által egymástól szigorúan elválasztott részekre, amelyek külön is léteznének egymás nélkül! Olyan létezők ezek, amelyek külön voltáról csak hatásuk által és az elvont gondolkodás segítségével győződhetünk meg, és amelyek a végletekig át- és átjárják egymást.
Minden ember ki akarja fejezni önmagát, a maga legbelső lényegét. Az emberek túlnyomó többsége azonban nem ébred ennek tudatára, vagy elnyomja ennek tudatát és elfordul tőle. Csupán kisebb-nagyobb vágyaikat elégítik ki, pillanatnyi feladataikat teljesítik, amelyek megoldását a létért való küzdelem, a mindennapi kenyér követeli meg tőlük. Legbelső lényük akaratukon és öntudatukon kívül tántorog és bukdácsol elő; töredékes és elnagyolt szobrok. A művész, éppen ellenkezőleg, ezt a legbelső lényeget akarja megismerni és kifejezni, az érzéki valóságba emelni, hogy minél tökéletesebben megismerhesse. Egészen titokzatos, hogy élet és lelkivilág milyen érzéki közeget választ a megjelenésre, hangot, szót, színt vagy márványt. Egy bizonyos döntő, meghatározott lelki tartalom tolul a művész elé, amely még innen van a világos tudat körvonalain, és amelyet a művész kénytelen a maga legbelsejének tartani, önmagával azonosítani. Ez a legbelső törik határozott formákba. Magára öltheti az értelmes, többé-kevésbé szilárd körvonalú élet számtalan formáját, de választhat mértani alakokat, választhatja a színek és szavak zúgó, zengő és hömpölygő áradatát. A művész nem az értelmes valóságot másolja; a valóság csak eszköz arra, hogy önmagát kifejezze. Miközben a művész a mámor és álom határán megtalálja önmagát, olyan boldogság tölti el, amelyet élete tetőpontjának érez, és amely mellett valóságos, testhez kötött, pillanatnyi és véletlen élete nyomorult tengődés.
Ilyen pillanatok nagyon sok, talán minden ember életében előfordulhatnak, amikor az ember minden önmagát takaró apró vágytól, hitvány gondok lármájától és fátyolától megszabadulva átadhatja magát önmagának. A boldog mámor e pillanatai csak az egyes emberhez, az egyénhez tartoznak.
A végső formába öntött alkotás túlnő az egyes emberen és az emberiséghez tartozik. A végső formába öntés már nem csak boldog elragadtatás, hanem nehéz és kegyetlen munka is, amelyet az olthatatlan vágy kényszerít a művészre, hogy mámorát, legvégső önmagát a végsőkig kifejezze és ezáltal önmagát tökéletesen megismerje. Az alkotó mámort és a kifejezés munkáját nem lehet egymástól elválasztani. A mámor igazi tartalma az alkotás, a formába öntés munkája közben, e munka által bontakozik ki. Ne úgy képzeljük az alkotás folyamatát, hogy az egészen kész tartalmat önmagába figyelve kimásolja a művész! Amint említettem, a művész nem tehet a mámorról; a mámor megszállja a védtelen embert, mint valami betegség. Azonban a formába öntés nem csak boldogság, hanem a végső felébredés vágyától sarkallt, a boldog mámor bűvöletét egy pillanatra sem elbocsátó kemény és kérlelhetetlen munka. Nehéz eldönteni, vajon a belső világ révedezéseinek, derengéseinek, álmainak megvan-e már a maga egész jellege, vagy ezt csak akkor kapják meg, amikor érzékelhető alakot öltenek. A művész talán az ébredés végső harcában fedezi fel, hogy álmait valami egész, valami egység emeli ki a vele szemben álló világból és hántja le róla a kuszaság, zavar látszatát.
A végső formába öntés nem esetleges és nem egyes emberek véletlen szenvedélye. A végső felébredés vágya minden emberben ég, és a művészet az emberiség nagy egysége nélkül nem képzelhető el. Miközben a művész a maga lelkét a végsőkig kitárja, minden ember, az ember lelkét találja meg és mondja ki végső titkát. Nem szükségszerű azonban, hogy az ember vagy akár a művész a kifejezést, az alkotást a legvégsőkig vállalja. Nagyon sokan megelégednek az első mámor boldogságával, és álmaiktól elborítva, a végső ébredést nem vállalva úgy élnének, mint az Odüsszeusz lótuszevői, ha a meztelen élet, a létért való küzdelem, a kenyérkereset nem kényszerítené őket az alkotás kegyetlen munkájára.
Az alkotás munkája valóban kegyetlen: olyan feladatot ró a művészre, amely elől nem térhet ki, és amelynek kényszerítéséből egy pillanatra sem szabadulhat meg, de amelyet ugyanakkor nem oldhat meg sohasem. A művészi alkotás lényege a szellemi, lelki tartalom érzékelhető formába öntése. Ez nyers közelítésben olyasmi, mint a fordítás, de hasonlíthatatlanul nehezebb. Míg a fordításnál egyik nyelvből megyünk át a másikba és így a viszony mindkét tagja nyelv, addig a művészetnél a két szemben álló világ, a szellem és az érzékelhető anyag, alapjában különbözik egymástól. Az anyagot nem lehet maradéktalanul szellemmé alakítani. Az ember, a művész szakadatlanul vágyódik arra, hogy önmagát megismerje, és kénytelen ellenállhatatlanul törekedni arra, hogy ezt a lelki tartalomnak, önmaga belsejének érzékelhető formába öntése által érje el. Az anyag ugyan lehetővé teszi, hogy a lelki tartalom egy bizonyos fokig megjelenhessen általa, de szellemmé nem alakulhat át; legtökéletesebb alakjában is csak rámutathat a szellemre, sejtetheti és jelképezheti azt. A tökéletesség foka a végtelenségig emelkedhetik anélkül, hogy beteljesednék, és hogy a szomjúság és a kielégülés vágyának kényszerűsége valaha megszűnjék.
Számtalan foka van annak, ahogyan a művész a külső formát legyőzi és engedelmességre kényszeríti. Sok, akár jelentékeny művész is nehézkesen bánik a külső formával. A tartalom csak akadozva, zökkenőkkel bukdácsol előre. Ennek oka gyakran a boldogtalan gyermekkor. A művész gyermekkorában a külső világ a maga egészében idegenné, ellenséggé vált, és ennek egyik formája az idegenség a külső anyaggal szemben, a megszólalás nehézsége. Ha a gyermekkor boldog volt és csak a későbbi évek halmozták el a művészt szomorúsággal, gyásszal, akkor a szomorúság édesen és tiszta formában jelenik meg. Keresve sem lehet erre jobb példát találni Proustnál. Nagy regényében az élet egész sötét és félelmes volta csodálatosan szép formában tárul fel. Azonban a szomorú életből kiemelkedik a nagyon boldog gyermekkor; a gyermek anyja és nagyanyja szinte mítoszi nagyságban tündökölnek anélkül, hogy igazságukat elvesztenék.
1985
A drámáról és a regényről
A dráma és a regény abban egyeznek meg, hogy mindkettőnek több, esetleg sok szereplője van, és mindegyik valamilyen eseményt, történetet mond el, valamilyen cselekményt jelenít meg. Minthogy a szereplők emberek, ezeknek viszonyai valamilyen küzdelemben lepleződnek le, amelynek lényege a törekvés legyőzni a másikat, beolvasztani hatalmi körébe, önmagába. Az emberek minden viszonya küzdelem, és amikor több ember szövetkezik egy közös cél elérésére, ez a szövetkezés is harc valaminek, egy másik csoportnak a legyőzésére. A dráma és a regény között azonban döntő különbség van. A drámában csak a szereplők jelennek meg; ami történik, az egyedül az alakok szavain keresztül játszódik le, és a szereplők érzéki valóságukban lépnek elénk. A regényben viszont az alakokon kívül állandóan ott a szerző, aki magyarázza az alakok tetteit, háttért rajzol az alakok és tetteik számára. A másik alapvető különbség, hogy míg az igazi dráma lényegét kitevő küzdelem egységes, befejezett egész, a regényben az emberek és események sokasága, sorsok, tömegek, életek, kalandok áradata tárul fel.
A dráma legmélyebb eredete, a lelki életben legmélyebb gyökere az egyszerű, közvetlen érzéki öntudat vágya önmagát kifejezni. Ez az egyszerű, közvetlen öntudat szükségszerűen, akarattól, tetszéstől függetlenül kénytelen önmagát tekinteni az élet főszereplőjének. A közvetlen öntudat lényegénél fogva legmélyében egyedül és magányosan áll szemben a külső világ hasonló öntudatú és ugyanolyan magányos embereivel. A dráma lényege, hogy elválik a világtól, kiemelkedik belőle, és a maga kis tükrében mutatja meg az emberek világát, a társadalmat. Azonban a dráma világában az alakokon kívül más nem szólalhat meg, mint ahogyan az egyén, a külső életet élő és józan egyes ember a maga öntudatából nem bújhat ki, a maga kis életében a világ képe. A dráma szereplői természetesen társadalomban élő emberek, akiknek személyes problémái a társadalmi problémák keretei között, azoktól meghatározva jelennek meg. Egyedül a magányos emberre vonatkozó, kizárólag személyes problémák között vergődő ember alig képzelhető el, különösen nem a dráma keretei között. Előfordul, hogy a dráma embere a társadalom fennálló, vele szemben álló kereteit kicsiknek, igazságtalanoknak, rosszaknak érzi, amelyek a régi időkből maradtak fenn és akadályozzák a mai ember fejlődését. Vagy az történik, hogy a szereplő kicsinyes személyi célokkal és érdekekkel találja magát szemben. Ő viszont a nagy közösséget, az emberiséget képviseli egy határozott eszme vagy cselekvési mód formájában, amellyel azonosítja magát.
Az azonosítás a lét egyik legnagyobb, talán egyáltalában a legnagyobb problémája. Az egész emberi élet tulajdonképpen egyetlen, megszakítás nélküli folyamat, amely által az ember legbelül olthatatlan és hasztalan vággyal törekszik azzá lenni, ami valóban ő, és reménytelenül, hasztalanul fogja rá alkotásokra és cselekvésekre, hogy ezekben megtalálta sajátmagát. A hős az az emberfajta, aki legbelsejét, a maga igazi valóját az érzékelhető, semmiféle kételkedést és tagadást nem tűrő hús-vér valóságba emeli. A nagy eszme, a nagy cél egyúttal alkalmat teremt számára, hogy elhagyja a maga szűk börtönét, amely születése óta elmozdíthatatlanul meredt rá. A cselekmény folyamán az érzékelhető, közönséges élet, amelyet pedig nagyon szeret, elválik a nagy céltól, a nagy eszmétől, a maga igazi valójától, mindattól, ami a személyes életen túl az emberiséggel összeforrasztja. Döntenie kell, melyiket választja. A küzdelem folyamán erejét és tehetségét a végsőkig fokozza és lemond a személyes, evilági boldogságról, ámbár annak szépségét maradéktalanul átéli, és odaadja magát annak, amit a legfőbb értéknek él át, saját igazi valójának. A tragikus hős a legértékesebb emberfajta, az emberiség eszménye, ideális képe önmagáról, aki mondhatatlan boldogságban a valóságba álmodja igazi énjét és meghal érte.
Előfordul, hogy a hős, a tragikus személy azt hiszi, hogy a maga kis világáért megtagadhatja mindazt, amit az emberiség, a társadalom értékesnek ítél, és a maga kis érdekeiért keresztülgázolhat más embereken. Az ilyen hősnek az irgalmatlan lelkiismeret mutatja meg, hogy rosszul olvasott önmagában, és magára maradt személyes világa görcsökben, vergődésekben omlik össze. Előfordul az is, hogy a főszereplő a maga kicsinységében nevetséges bakugrások között kapálózik a társadalom magasabb rangja ellen. Végül a főszereplő szembe kerül ugyan a társadalommal, a küzdelem azonban nem követeli életét, csak valamilyen döntő mozzanatot kelt életre, amely egész életére kihat.
A regény legmélyebb mozgatója a hős általános életérzése, sejtelme vagy a közvetlen tudaton, érzéki megismerésen felülemelkedő rendíthetetlen bizonyossága, hogy egy rajta kívül álló és nála hatalmasabb valami ügyes-bajos dolgaitól, vereségeitől és apró győzelmeitől függetlenül és mindezeknél mélyebben vigyáz rá, és ez a valaki vagy valami tovább fennmarad, mint ő, és akkor is élni fog, amikor ő már megszűnt létezni, a semmibe hullt és a semmibe veszett.
A regény alapvető különbsége a drámától, hogy nem fejeződik be a szereplők történetével, hanem a nagy, titokzatos élet zúg és hömpölyög tovább, betakarva és magába forrasztva az embereket. Ennek érzékítésére kínálkozik az idő, az alakok kérlelhetetlen fejlődése az időben, amint a cselekmény folyamán a rohanást és sürgés-forgást meghazudtolva kérlelhetetlenül bandukolnak a vég felé.
A regényben lépten-nyomon feltűnik az alkotóművész, aki nemcsak megteremtette alakjait, hanem gondoskodik is róluk, magyarázza sorsukat és jelentőségüket, felülről nézi és befejezi őket. A dráma viszont talán jobban eléri minden művészet alapvető követelményét, az élő egységet, és hívebben tükrözi az élet, a nagy egész rejtélyes ellentmondását, a minden határon túlhömpölygő gazdagságot és ugyanakkor a minden pillanatban befejezett egységet.
1985
Az EZLN (Ejército Zapatista de Liberación Nacional – Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) vezetője. A Zapatista Mozgalom Mexikó Chiapas tagállamának egy részét ellenőrzése alatt tartja, fegyveres erői a hegyekben gerillahadsereggé szerveződtek. Az ellenőrzésük alatt tartott területeken önálló közigazgatást, egészségügyi ellátást, iskolarendszert vezettek be.
Van egy halott fivérem.
Van valaki, akinek nincs halott fivére?
Van egy halott fivérem.
Egy golyó ölte meg, fejen találta.
1994. január elsején történt.
Nagyon korán kelő volt az a golyó.
Nagyon korán kelő a halál,
mely homlokon csókolta fivéremet.
Sokat nevetett a fivérem. Már nem nevet.
Nem tudtam zsebemben megőrizni a fivéremet,
de megőriztem a golyót, amely megölte.
Egy reggel megkérdeztem a golyótól:
„Honnan jöttél?”
Ő azt felelte: „A puskából.
A hatalom kormánya katonájának puskájából,
mely hatalom egy másik hatalmat szolgál,
s az megint másikat mindenütt a világon.”
A golyónak, mely fivéremet megölte,
nincs hazája.
Nincs hazája a harcnak sem,
amit azért vívunk, hogy fivéreket,
s ne golyókat őrizzünk zsebünkben.
Ezért van sok nagy zseb
a zapatisták egyenruháján.
Hogy ne golyókat őrizzünk bennük,
hanem fivéreket.
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA
Madonna
(Részletek)
Üstökösként emelkedő alkotói pálya a Szentandrássy Istváné (1957). Vagy inkább mégis olyan, mintha valaki egy őserdőn küzdené át magát. Vagy még inkább, mint aki a mélységből feljut egy széljárta magaslatra.
Illyés Gyula az alkotói pálya és a személyes sors összefüggéseiről szólva arról elmélkedik, hogy a társadalom természete olyan, hogy mindenki fölfelé törekszik, ahogy a buborék a mélységből a víz felszínére tör. Éppen ezért útja során annál több tapasztalatot gyűjt össze valaki, minél mélyebb rétegből indul el, minél több emberi magatartással, szereppel ismerkedik meg. A művész számára legfontosabb az az élmény, az a tapasztalat, amit megélt, hiszen ebből építkezik, ebből alkotja meg műveit. Éppen ezért, aki a cigánysors mélységeiből indul, a többiekhez viszonyítva mélyebb, gazdagabb művészeti tapasztalatot szerezhet. Feltéve – tegyük hozzá –, hogy elég nyitott a világ birtokbavételére, az élmények befogadására, és elég erős ahhoz, hogy le tudja győzni az előtte tornyosuló akadályokat, és elegendő a lelki ereje ahhoz, hogy kibírja azokat a pszichikai terheket, sérüléseket, amiket a világ és önmaga okoz magának, és megőrzi azt az érzékenységet, ami a művészi alkotásnak is feltétele.
Szentandrássy István törés és torzulás nélkül tudta végigjárni ezt az utat, képes volt „jóvá írni a rosszat”, kivételes lelkierővel, lelki egészséggel, etikus tartással alakította magatartását, alkotói világát.
A feltöltekezés és a készülődés évei
Szentandrássy tapasztalatainak alaprétegét a vidéki élet, a falusi és kisvárosi életformák képezik. Egy Nógrád, majd egy Heves megyei község patriarchális körülményei között ismerte és szerette meg a falusi életformát: „Barátaimmal nyáron csapatban szedtük és ettük a félig érett gyümölcsöt… A csend uralta ezeket a házakat, feszülettel, Mária-képpel a falon, igazi falusi bútorokkal a szobákban… Ha netán egyedül voltam, soha nem unatkoztam, figyeltem a természetet és a községben zajló életet.” Az életnek ez a természeti ritmussal való egybehangolódása nyugalommal töltötte el. A természettel, a növényekkel, az állatokkal való bensőséges viszonyt a gyermekkorból hozta magával, s talán a minden létező harmonikus egységének élményét is. Nagyon erős, az egész későbbi életszemléletet is meghatározó élmények voltak ezek, a minden élővel való kapcsolatteremtés képessége ekkor alakult ki benne: „Én olyasmire gondoltam, hogy az ember odamegy és megsimogat egy fát. A fával csak erőszakos állapotban tudunk tárgyalni. Tehát ha az ember odamegy és megsimogat egy fát, akkor az emberek ezt nem nagyon tudják elfogadni, hogyha elfogadják, akkor is rosszul. Vagy azt mondják, hogy ez túl romantikus – ezt mondja az értelmesebbje – vagy azt mondják, hogy ez hülye. Pedig próbáld meg egyszer! Egyszer karolj át egy fát! Azt hiszem, akinek volt egyszer ilyen tapasztalata, az tudja, mi az, átkarolni. Hogy micsoda biztonságot tud adni. Hogy mennyire fontos, hogy az ember ilyen közeli kapcsolatba kerülhet dolgokkal.”
A paraszti munkába is belekóstolt, teheneket és lovakat legeltetett. A falu határában lévő cigánytelepen a gyerekekkel barátkozva, a lovak gondozásában is részt vehetett. Itt tanult meg lovagolni, szőrén ülte meg a lovat. Gyermekkorában szerette meg és kezdte tisztelni ezeknek a nemes állatoknak az intelligenciáját, önérzetét, azt, hogy meghálálják a tisztességes gondoskodást és nem felejtik, hanem visszaadják a komiszkodást. Ahogy a fákkal, úgy a lovakkal is bizalommal teli, szeretetteljes kapcsolatot tudott teremteni. Gyermekkorában éjszaka kiszökött a lovakhoz az istállóba, és megsimogatta őket: „Aztán még éjjel is megjelentek. Álmomban anyám elé lovagoltam. Feltétlenül találkozni akartam vele.” Külön sajátos csoportot képeztek a falu társadalmában a cigányzenészek. Kis, keskenyre vágott bajuszt viseltek, oldalról olaszosan vékonyra vágva, ami messziről a jellegzetes Chaplin-bajuszra emlékeztetett. Nadrágjuk szára vagy rövidebb, vagy hosszabb volt a kelleténél, hegedűjüket vagy tokba zártan vitték, vagy csak egyszerűen a hónuk alá csapva. Jellegzetes viseletük és viselkedésük évtizedek múltán is élénken él emlékezetében, s képein újra és újra felbukkannak.
Az életformaváltásnak a következő lépcsőfokát a kisvárosi életforma jelzi. A kisváros, Hatvan némileg nyárspolgári, szűkös lehetőségei között élte meg a kamaszkort. Személyiségfejlődésére ösztönző hatással volt egyik tanára, aki felfigyelt alkotói hajlamaira: „Pokoli gyerek lehettem, de belül teljesen lágy voltam, szinte megható. Mert ekkor már mindig csak rajzoltam. Erre közvetetten a tanárnő vett rá. S én azért, hogy felnőjek hozzá, elkezdtem komolyabb irodalmi műveket is olvasni, komolyabb mozikat is nézni. Ő tudta azt, hogy egy olyan sérült embernek, mint én, a sérülését nem szabad eleve megszüntetni, mert ha csak ezt teszi, akkor elvesz tőlem valamit, ami védelmet ad. Tudta, hogy a sérülés attól lesz védhető, ha tudatosul maga a sérülés.”
Szentandrássy eszmélkedése az üvöltő beat-költők, Corso és Ginsberg magyar fordításban történő megjelenésével esik egybe. Lázadásukban a saját elégedetlenségére, indulataira ismert.
Elvégezte a szakmunkásképzőt, magánúton pedig leérettségizett. Érettségi után, mert már akkor közismertté vált rajzolási buzgalma, az egri bútorgyárba akarták irányítani, ám ő felmérte, hogy idekerülve „maximum egy jó formatervező” lehet belőle, és mivel telve volt nyugtalansággal és kíváncsisággal, önmaga keresésének jegyében feljött Budapestre.
Itt előbb egy ideig építkezésen dolgozott, s közben kezdte felfedezni és megszokni Budapest nyüzsgését, zaklatott, felgyorsult életritmusát, majd afféle szabad hobo-életet élve, az országot kezdte találomra bejárni, hogy nyaranta végül mindig a Balatonnál kössön ki, és a „gyorsportrékat” rendelő turistákat rajzolva kereste meg az ott tartózkodás pénzügyi fedezetét.
Ősszel visszament a fővárosba, és kertészeti szakmunkás-bizonyítványát előszedve, jelentkezett a Fővárosi Kertészeti Vállalatnál. Innen egy hónap múlva továbbment, s egy hazai és külföldi megrendelésekre egyaránt dolgozó virágkertészeti cégnél, a Rozmaring Tsz-nél helyezkedett el, ahol idővel egyre jobban megbecsülték gondos munkája és megbízhatósága miatt.
Az ebédszünetekben és szabad idejében elkezdett bicskával portrészobrokat faragni a hegyoldalban található masszív agyagtömbökből. Jó karakterérzékről tanúskodó művészkedésére felfigyelt a képzőművészet iránt érdeklődő csoportvezetője, Szabó József, aki rövidesen, fénykép alapján portrét rendelt nála, majd arra kérte, hogy a környékről fessen számára egy tájképet. Rendeléseit tisztességesen honorálta, s újabb és újabb feladatokkal bízta meg, és inspirálta alkotó munkáját. Meglátta benne a kivételes, kibontakoztatásra érdemes tehetséget, és dicséretével tovább erősítette a fiatalember önbizalmát, presztízsét. Szentandrássy tehetségének ő volt az első felismerője, felfedezője s egyben mecénása is; kivételes korrektséggel, mondhatni atyai baráti gesztussal honorálta alkotásait.
Az ízlésesen, modernül berendezett munkásszállónak elég gazdag irodalmi és képzőművészeti anyaggal rendelkező könyvtára volt. Előbb a bőség zavarától megmámorosulva, rávetette magát erre a kincsesbányának tetsző könyvtárra, majd egy idő után kezdett átgondoltan, tudatosan válogatni a könyvek között, és egy-egy szakterületet igyekezett áttekinteni, összefüggéseiben megismerni. Egy évig csak verseket olvasott. Úgy vette észre, hogy ezek nemcsak élményt nyújtanak és szélesítik látókörét, hanem kifejezőkészségét is gazdagítják: „Rájöttem – emlékezik erre az időszakra –, hogy nincs olyan dolog, amit ne tudnék kifejezni. Gyakorlatilag autodidakta módszerrel elkezdtem összefüggéseket keresni elgondolásaim és tapasztalataim között.” Aztán következtek a művészeti könyvek, a művész-életrajzok, a nagy impresszionisták, Manet és Monet. Dallos Sándor Munkácsy-életrajzát, az Aranyecsetet már úgy olvasta, hogy egyben mintát, munkaprogramot is merített belőle. Munkácsy példája ösztönzést adott neki a festői szemlélet és technika alapjainak elsajátításában. Elkezdte ő is ugyanúgy figyelni a természetet, ahogy a könyvekből olvasta.
Közben éli a fővárosi fiatalemberek életét. Csillapíthatatlan tudásvággyal gyarapítja ismereteit, és érdeklődik a művészetek különböző ágazatai iránt. Az Ifjúsági Park programjait látogatva éli meg a beat és a rock zenei lázadásait, szenvedélyes mozilátogató, felfedezi magának a Filmmúzeum előadásait, a valódi művészfilmeket, mindenekelőtt Bergman t. S noha akkor még nem festett, Bergman enteriőrjeinek artisztikuma, tárgyi világának felfokozott pszichikai sugallata felébresztette benne a képzőművészeti megjelenítés gondolatát: „Ha fel kéne sorolni, hogy életemben hány filmet láttam, akkor ez közelítené az ezret, Bergman filmjét, a Rítust, ha jól emlékszem vagy tizenötször láttam, az Extázist tizenegyszer néztem meg” – mondja erre az időre emlékezve. Maradandó élményei voltak a Huszárik-filmek, leginkább az első, az Elégia és a Szindbád is. Miután gátlásait legyőzve bemerészkedett a Szépművészeti Múzeumba, úgy érezte, végre hazatalált. Nyugodtan ülhetett órákig az elementáris hatású képek előtt, és belefeledkezhetett a mű kimeríthetetlen felfedezéseket rejtő világába. S ha volt olyan barátnője, aki fogékony volt a képzőművészet iránt, akkor vele együtt járt a múzeumokba, a Szépművészetibe és a Műcsarnokba, s a közös élmény még inkább közel hozta őket egymáshoz, és meg is beszélhette vele kiállítási tapasztalatait, felismeréseit, és további ösztönzéseket kapott a rajzoláshoz.
Ekkoriban azonban az írói és festői érdeklődés egymással párhuzamosan jelentkezett, és ekkor még a költészet és a drámaírás volt a tudatosan eltökélt, a rajzolás pedig némileg rejtező, másodlagos.
Vándorlásai során és a munkásszállások lakójaként rengeteg életsorsot, élettörténetet ismert meg. Figyelmét egyre jobban felkeltették a perifériára sodródott embereknek a fennmaradásért folytatott küzdelme. A munkásszállások nehéz életű emberei megnyíltak előtte, új és új emberi sorsszituációkra csodálkozhatott rá. A kegyetlen és igazságtalan társadalmi és szociális ellentétekre gyermekkora óta figyelt. Egyik legdöbbenetesebb élménye még a gyermekkorában történt. Iskolai kirándulásra jöttek fel a fővárosba, és a Keleti pályaudvaron tőből amputált lábú embereket látott, akik kis csapágyakon gurulva, nyakukban cukorkás faládával üvöltöztek: „Cukorkát, csokoládét tessék!” Borgőzös, kétségbeesetten durva és harsány hangjuk, az emberi kiszolgáltatottság és torzulás mementójaként, évek múltán is visszajárt benne. „Ötven éves vagyok, de most is itt van a szaga, az íze a pályaudvarnak, ahogy a vas, a gőz, a szén szagát érzed egybe, és ahogy gurulnak ezek az emberek.” […]
Szerte Európában számos cigány képzőművész tevékenykedik, de Péli Tamás volt az első, aki az amszterdami Állami Képzőművészeti Akadémiáról hazatérve, programszerűen törekedett arra, hogy cigány képzőművészetet teremtsen, olyan művészetet, amely nem csupán az egymástól elszigetelten tevékenykedő roma alkotók műveit jelenti, hanem történeti folyamatosságot képez, az egymáshoz kapcsolódó művésznemzedékek láncolatát. Péli iskolateremtő művész volt. A reneszánsz és kisebb részben a barokk hagyományokra támaszkodva sajátosan egyéni képi nyelvet hozott létre.
Miért éppen a reneszánsz hagyomány vált művészetének fő ihlető forrásává? Talán azért, mert a reneszánsz a feltörekvő polgárság művészete volt, s maga a szó is újjászületést jelent, és a cigányság is feltörekvő, az életformaváltás időszakát megélő nép. A cigányság most kezd bekapcsolódni, integrálódni az európai társadalomba és a polgári kultúrába. Éppen ezért érthető, hogy Péli a maga esztétikai programjához a reneszánsz korabeli feltörekvő polgárság művészetét hívta segítségül. Ez a kultúrateremtő szándék és program túlnő a festészeten, és a cigány kultúra egészét kívánja átfogni. „Tulajdonképpen arra gondolok, hogy a cigányság Magyarországon hiába él itt hétszáz esztendeje, most kezd megszületni. Amíg az értelmisége nem jelent meg, legyen az bár egy kis szellemi elit, amely megvalósítja ezt a népet, megírja a történetét, lejegyzi dalait, megfesti a történetüket, megformálja az üzeneteket, s beviszi őket a kultúra világába, az örökkévalóságba, addig – ez minden más népnél is így van – nem válhat egyenrangúvá a népek közösségében.” – fogalmazza meg 1993-ban egy vele készített interjúban.
Péli kutatta, figyelte az új tehetségeket, és a művészet valamennyi ágában igyekezett elindulásukat, kibontakozásukat segíteni. Kivételes képessége volt a talentum meglátására, és eredeti alkotók sorát indította el. Közülük is kiemelkedő művésszé vált Szentandrássy István, aki a cigány képzőművészet reneszánsz vonulatának – Pélit követően – legjelentősebb képviselőjévé vált. […]
A magyarországi cigányok Lorca-kultusza,
a Cigány románcok képei
Szentandrássy István 1983-ban ismerkedett meg először a modern spanyol líra nagy megújítójának, s egyben legjelentékenyebb alakjának, Federico García Lorcának a költészetével, de csak a nyolcvanas évek utolsó harmadától kezdett foglalkozni az őt elementáris erővel érintő Cigány románcok megfestésének gondolatával. A kilencvenes évek elejére koncentrálódtak benne a lorcai élmények, és rátalált arra a mágikus realizmus és a szürreális fantázia összefonódásából születő stílusra, amely alkalmas volt a Cigány románcok tragikus költőiségének képzőművészeti újrateremtésére, és 2002-től 2003-ig egyetlen esztendő alatt megfestette az öt nagyméretű alkotást, amelyben megfogalmazta az őt legerősebben foglalkoztató románc-témákat.
A ciklus megalkotása a magyarországi romák Lorca-kultuszának kiemelkedő eseménye volt. E képek helyét és jelentőségét csak ennek a különböző művészeti ágakra, a költészetre, a műfordítás-irodalomra, az előadóművészetre, a színházra és végül a képzőművészetre kiterjedő művészeti közegnek az összefüggéseiben értelmezhetjük és jelölhetjük ki. Ehhez azonban legalább vázlatosan fel kell idéznünk a magyarországi magyar és a részben az ezt követő, részben a vele párhuzamos roma Lorca-kultusz vázlatos történetét.
A francoista csendőrök által kivégzett spanyol költő haláláról a magyar irodalomban először Radnóti Miklós adott hírt García Lorca című költeményében (1937), az Első Eclogában (1938) és az Aludj című szerelmes versben (1937), személyessé téve, s egyben kozmikus távlatba helyezve a tragikus költői sorsot és a minden veszélyeztetett emberért érzett testvéri szolidaritást.
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pillájú völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vigaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghai vagy Guernica
szívemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Juppiter!
Tanulmány Lorca: Cigány románcok sorozatához (2006)
A magyar irodalom Lorca-kultusza felébresztette a cigány alkotók érdeklődését a spanyol költő iránt. Lorca művészete elemi erejű hatást gyakorolt a pezsgésnek induló cigány irodalom és előadóművészet, valamint a képzőművészet fejlődésére. Ekkorra ugyanis a magyarországi cigányság, hogy az életforma-váltásnak ebben a krízisekkel, akadályokkal terhes új korszakában kifejezhesse a maga eszmélkedését, vágyait, hogy hírt adhasson belső világáról és megfogalmazhassa céljait, megszülte a maga kis számú, de egyre öntudatosabbá és egyre aktívabbá váló értelmiségét, s ezen belül is elsősorban költőit, íróit, műfordítóit, előadóművészeit, színészeit, színházi és filmrendezőit és képzőművészeit.
A festőművész Péli Tamás, Balázs János és Pongor-Beri Károly, a költő Bari Károly, Choli Daróczi József, Kovács József, Szepesi József és Osztojkán Béla, a prózaíró Lakatos Menyhért, a színész Csemer Géza neve jelzi az egyre bővülő sort. 1979-ben az autodidakta cigány képzőművészeknek a Pataky István Művelődési Központban Daróczi Ágnes és Karsai Zsigmond által rendezett kiállítása keltett meglepetést. 1985-ben megalakult a hamarosan nagy hazai és nemzetközi sikereket kivívott 100 Tagú Cigányzenekar. A nyolcvanas években a cigány művészértelmiségnek a különböző művészeti ágakból verbuválódó baráti társasága összművészeti összefüggésekben kezd gondolkodni, és keresi az együttes fellépés lehetőségeit. Az új irodalmi jelenségeket számontartó Kovács József, a felfedezés boldog izgalmával talált rá Lorca Cigány románcok című versciklusára. Örömét nyomban megosztotta író és képzőművész barátaival, Péli Tamással, Lakatos Menyhérttel, Choli Daróczi Józseffel és a fiatal Szentandrássy Istvánnal. Közösen olvasták és egymásnak adogatták a kötetet. Pélit annyira hatalmába kerítették ezek a versek, az éles, pontos, és egyben finom realizmusú képek és a bizarr fantáziavilág, hogy elhatározta, megfesti a tizennyolc románcot.
1983-ban az országos Ki mit tud? versenyen feltűnt egy fiatal cigány versmondó, Jónás Judit, aki a szavalás kategóriában első díjat nyert. Az egyre jobban eggyé kovácsolódó cigány művészek baráti köre, az időközben színművészeti főiskolai felvételt nyert Jónás Juditot megkereste azzal, hogy miért ne mondhatná az ő verseiket, és különösképpen Lorcát? Jónás Judit előtt ekkor már nem volt ismeretlen Lorca költészete, hiszen éppen a Ki mit tud? ünneplésének lázában megkereste őt egy irodalom-rajongó, és arról győzködte, hogy neki a Cigány románcokat kellene megcsinálnia. Azért, tette hozzá, „mert az neked való, az te vagy”.
A fiatal versmondó ekkor még nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a tanáccsal, de felcsigázta az érdeklődését, és a jutalomként kapott kubai útra magával vitte a kis Lorca-kötetet, és míg a többiek a tengerparton és a hegyekben töltötték az időt, ő a parkban sétálgatott, és a padon ülve ismerkedett a románcokkal. Hazatérése után a Színművészeti Főiskolán kezdte el tanulmányait. Amikor pedig 1987-ben befejezte a főiskolát, jelentkezett roma író és képzőművész pártfogóinál azzal, hogy „kezemben a diploma, itt vagyok, mi a feladatom?” Fogadást kötöttek Péli Tamással, hogy ki dolgozza fel előbb a Cigány románcokat, a tizennyolc kép készül-e előbb, vagy az előadóest valósul-e meg. Péli ekkoriban, 1988-ban a nagy Jézus-sorozatán dolgozott, amelyben megfogalmazta mindazt a tapasztalatot, amit addigi pályáján életről, halálról, Istenről, hűségről és elárultatásról leszűrt, s egyben felvázolta azokat a morális alapokat, amelyekre egy közelgő és sürgetően várt rendszerváltozás alapulhat. Még megfestette Lorcától a Holdas románc és a Cigány apáca című nagyméretű festményt, de a sorozatot nem fejezte be. A Fészek Klubban Kovács József költővel beszélgetve támadt az az ötletük, hogy ezt a mind a romák, mind a magyar irodalom szempontjából oly fontos sorozatot átadja Szentandrássy Istvánnak.
Jónás Judit viszont közben elkészült a maga Lorca-estjével. 1990-ben volt a Cigány románcok bemutatója a Pécsi Nemzeti Színházban. Különleges feladat volt ez, mert költészetet, egy versciklust kellett egy teljes órányi időtartamban bemutatni, valamiféle pódiumszínházat csinálni. A hosszú, a drámai és lírai töltésű hatásokat váltogató, 18 katartikus élményt sugalló, szuggeráló románcot, a nézői-hallgatói befogadást kellett képi és zenei eszközökkel felfokozni. A katartikus mondandó kifejezését alkotó módon segítette Werner József díszlete, a szürreális hatású vetített képek és a zenei aláfestés.
Werner előzőleg már ismerője és részese volt a magyar Lorca-kultusznak, és ismerője a cigány kulturális törekvéseknek is, ő rendezte Szentandrássy István pécsi kiállítását, tervezett már díszletet Szakcsi-Lakatos Béla musicaljához, kiállítást rendezett a komlói cigány gyerekek rajzaiból, és a költő Nagy László verseit és rajzait is kedvelte. Werner abból indult ki, hogy a Lorca-drámák mindig hófehér falak között, tiszta, erős kontrasztok között játszódnak. A kétszer két és fél méteres fekete színpadon egyetlen díszlet egy fekete párna volt piros koronggal. A színpadkép a minimal art szellemében kreálódott. A fekete színházi háttér bevonalkázott vetítővászon volt, úgy hatott a felület, mint a pókháló, rajta egy hajókötéllel lekötözött gitár. Lentről kiemelkedett egy bikafej, két vérvörös szarvval, fölötte a gitár hárfahurokkal kifeszítve, s közben a románcokat a szöveg dinamizmusához, hangulatához igazodó diaporámaképek, Mánfai György alkotásai kísérték: nem illusztratív, nem naturális képek, hanem merész asszociációs képsorok, amelyek felerősítették a hatást, megmozgatták a képzeletet és az érzelmeket. Mindezt aláfestette a versmondás érzelmi, indulati tartalmát követő, azt erősítő, vagy annak kontrasztáló eklektikus kísérőzene. A zenei átúsztatások felfokozták a hallgatók-nézők érzelmi átélését és asszociatív fogékonyságát. Nem illusztratív mesélő képsorozatok voltak ezek, hanem meghökkentő, éles váltásokkal élő, egymásra és egymás mellé montírozott képekből álló diaporámás dinamikus háttér. Az előadóművész pedig fekete ruhában, egy feltűzött vörös rózsával teremtette újjá a drámai szituációk idézéséből irreális, szürreális vízióba átcsapó, a gyengéd érzelmekből a szilaj indulatokba átváltó románcokat. A versmondás mondhatni stilizált mozgásszínházzá vált.
Tanulmány Lorca: Cigányrománcok sorozatához (2006)
Jónás Judit másfél évtizeden keresztül több alkalommal is önálló esten mutatta be a Cigány románcokat, különböző díszletekkel. Egy ízben, az Országos Cigány Találkozón, a Budai Várban még puritánabb, a diaporámás, képi kíséretet is elhagyta, s ezáltal nem csökkent, hanem méginkább növekedett az előadás drámai feszültsége. „A prefektórium termében hófehér függönyök voltak, fújt a szél, a mozaikpadló olyan volt, mint egy sakktábla, s azon helyezkedett el az 1x1 méteres pódium egy tükörrel, egy alulról világító lámpával. Csak a zene kísérte, a mondandóhoz igazodó, váltakozó ritmussal és érzelmi színezettel.
Szentandrássy István pedig 1992–93-ban egy évi viaskodás eredményeként, hat nagyméretű festményben, a Holdas románc, a Hűtlen menyecske, a Viadal, a Cigány apáca, a Mementó és a Fekete bú románca című kompozícióban tesz sikeres kísérletet a Cigány románcok képzőművészeti megfogalmazására. „Így kezdtem bele Lorcába – emlékezik vissza e művek születésére. – Rettegtem Lorcától. Borzalmasan kemény versek ezek. Hihetetlen őrült realizmus és hihetetlen líra és epika. Mint egy vulkánkitörés, olyan Lorca. Hihetetlen, hogy mennyire ismeri a romák legszélsőségesebb és legszebb arcát is, mint ahogy a nagyon csúnya dolgokat is. De nagyon sokat bevallott az akkori spanyol hatalomról, az akkori Franco-időkről.”
A Holdas románc poétikus sugárzású mű. A mediterrán ember az óceán partján fokozott intenzitással, közvetlenebbül érzi a hold intenzív sugárzását, mondhatni közvetlen közelségbe kerül az égitest delejességével. Ahogy a fiatal Lorca is megérezte és átélte ennek az élménynek a sejtelmességét és drámai telítettségét.
A Hűtlen menyecske egy hirtelen támadt vonzalom megidézése, amely áttöri az erkölcsi tilalmakat, amely a nő részéről a veszély, a szeretet és szerelem együttes vállalása, a férfi érzelmeiben pedig a szerelem és a tartózkodó távolságtartás kettőssége fogalmazódik meg. A Lorca-versben fiatalasszonyról és egy ereje teljében lévő fiatal férfiról van szó, Szentandrássy képkompozíciója pedig egy sok minden viszontagságon átment férfi és egy érett nő bensőséges, emberi együttérzéssel teli kapcsolatát fogalmazza meg, mély pszichológiai ábrázolással. Ily módon a festő személyessé teszi, saját élménykörével gazdagítja a románc-ábrázolásokat, s a mű e változtatással nem veszít hitelességéből és erejéből, hanem inkább nyer, élményvilága teljesebbé válik.
A Viadal a pusztítást és a tragédiát idézi, egy romák által lakott spanyol város lerombolását. A Lorca-ballada élményét Szentandrássy számára fölerősítette egy spanyol-roma flamencotáncossal történt beszélgetés, akinek nagyszülei megértek egy hasonló városrombolást, ahol a csendőrök és kommandósok legyilkolták a cigány lakosságot, a nőket és a gyermekeket sem kímélve. Szentandrássy szuggesztív drámaisággal idézi meg a széttörő világot, a káoszt, a küzdő, elbukó figurákat, a tört feketék és a tűzfényű vörösek kontrasztját. Az emberi- és állat-figurák a végtelen térben zsúfolódnak és ütköznek, küzdenek egymással. Nem ragadja meg a teljes emberi alakot, az egész lófigurát, hanem csupán egy-egy jellemző részletet villant fel, de a részlet az egész képzetét tudja felkelteni, és ezáltal nagyfokú belső feszültséget, tömörséget képes létrehozni a síkba terített, vagy a rétegesen tagolt formákkal.
Szentandrássy Lorca-képei nem szokványos illusztrációk, hanem autentikus művek. Gyakran több művet is egybefoglal, vagy továbbgondolja Lorcát, és olyan mozzanatokat is bevon a kép vonzáskörébe, amik nincsenek benne a Lorca-versben. Így például a Viadal valójában egy falusi verekedés történetét beszéli el, egy olyan epizódot, ami bármikor megeshet, amikor a férfiak isznak, és a lányok miatt vetélkednek. Említettük, hogy Szentandrássy a kilencvenes években személyes beszélgetésből értesült egy spanyolországi cigány városka lerombolásáról és a lakosság legyilkolásáról. S mindebből megalkotta Picasso Guernicá jára rímelve a roma Guernicá t, és a barbárság elleni tiltakozás egyetemes víziójává növesztette a történetet. […]
A Villon-balladák képei
A Villon-balladák című sorozatban a Lorca-románcok képeihez hasonlóan, szintén nem illusztratívan ábrázol Szentandrássy, a képek nem a versek kísérő magyarázatai, hanem öntörvényű alkotások. A művész Villon 21. századi rokona, mondhatni egy roma festő-Villon, aki bár súlyos árat fizetett érte, megőrizte függetlenségét, egy megalkuvásra, alakoskodásra, törtetésre épülő világban. A cinizmus, a kiégettség ellenében ez az alkotói világ még ismeri az erős és tiszta érzelmeket, és az egyértelmű ítéletet. A művész a késő középkor bomló, morálisan megrendült világát, olyan átmeneti kort idéz, ami némileg a mi korunk zaklatott ellentmondásaival, átalakuló világával is rokon.
A Kép-viselők című kompozíció a korszak hatalmasságainak arcképcsarnokát, az elidegenedés különböző változatait vonultatja fel. Ebben az ellentmondásos, értékvesztéses világban a „szegény Villon” elsősorban csak a női szépséget, a szerelmet, az erotikát, a bájos párizsi nőket és a kurtizánokat tudja felmutatni, mint ami és mint akik vigasztalást nyújthatnak. Éles és tiszta képi víziói kérlelhetetlen pontossággal ábrázolják egy ellentmondásos világ figuráit és magatartásformáit, együttérzéssel, de anélkül, hogy a részvét meghamisítaná az ábrázolás egyértelműségét és ítéletét. Szentandrássy István azon kevesek közé tartozik, akik személyes és hiteles, s egyben művészileg szuggesztív víziót képesek felvázolni a korról, amelynek részesei vagyunk.
*
A kötet utolsó reprodukciója, A mester című festmény Antonio Solariót, az első roma festőt, Lo Zingarót, a Cigányt ábrázolja, akinek arcvonásait valójában nem ismerjük, de akinek valamelyik szülője, talán az anyja, cigány lehetett, hiszen a társadalmi felemelkedés grádicsain egy szép cigánylány csak egy olasz polgár karján léphetett feljebb, s a közös gyermek így emelkedhetett tovább a polgári létből a művész életformába. S milyen szimptomatikus, hogy a művészettörténész filológusoknak kellett kikutatniuk a művek kritikai elemzése alapján, hogy Antonio Solario és Lo Zingaro ugyanaz a személy. A bolognai könyvtárban őrzött festménye, a Keresztelő Szent János feje című kompozíció, a Bellinitől tanult rövidülésben mutatja a mártíriumot szenvedett próféta fejét, amely markáns vonásaival, fekete hajával mintha cigány karaktert sugallna. Szentandrássy pedig csontos, szikár, energikus, merész tekintetű művésznek képzeli el Antonio Solariót. Így ad arcot – több száz év távolából – művészelődjének.
Szentandrássy művészetében találunk a látványhoz szorosabban kapcsolódó, realisztikus jellegű alkotásokat, például a többször is megrajzolt, megfestett Mesterségek sorozat képeit. Ám a reneszánsz művészeti hagyomány, a reneszánszos alkotásmód – művészetének legfontosabb darabjaiban – nem valami látvány-festészetet jelent, hanem az eszme és a tárgy találkozásából születő művészetet, az életszerű konkrétsággal és hitelességgel ábrázolt figura által hordozott belső üzenetet. A naturalizmus ugyanis a tárgyhoz keresi hozzá az eszmét, a reneszánsz művész viszont az eszméhez keresi hozzá a tárgyat. Így például, ha a reneszánsz festő Júdást, a Krisztust eláruló apostolt akarta megjeleníteni, akkor addig járta a velencei kocsmákat, amíg rá nem akadt egy olyan emberre, aki számára megtestesítette azt a karaktert, aki képes az árulásra.
Péli Tamás elsősorban epikus alkat, Szentandrássy festményeit pedig – az elbeszélő jelleg helyett – drámaiság hatja át. Kárpáthy Gyula Tragikum és festészet című, Szentandrássy Istvánról szóló cikkében lényeglátóan hívja fel a figyelmet a művész festményeit jellemző drámaiságra. Jómagam a drámaiság hangsúlyozása mellett megkülönböztetek művészetében egy bensőségesen lírai és egy elégikus hangnemet is.
A természet elemi erejét idéző lovak, szomorú és tiszta, harmonikus tekintetű madonnák, dús érzékiségű asszonyok, keménykötésű, szakállas férfiak, merész tekintetű, az életveszélyes határhelyzeteket megélő torreádorok és kalandorok, és a szent együgyűség bizalmával a világba tekintő figurák, bohócok és bolondok néznek vissza reánk képeiről. A külsődleges cselekményesség helyett, nem ritkán a lezajlott dráma utáni katartikus csend érezhető. A drámai feszültségű művek mellett a képek másik részét bensőséges líra, elégikus hangulatiság hatja át.
A nyugati művészet a 20. század második felére kimerítette a figurális festészet klasszikus ábrázolási lehetőségeit, és eljutott a teljes nonfigurációig, majd túlpörgetett formában újra visszahozta a figuralitást, egyfajta hiperrealizmus formájában, vagy egy új szürrealizmus, vagy egy új expresszivitás jegyében. Szentandrássy megmaradt a figuralitás klasszikus hagyományainál, ezeket tette alkalmassá, formálta át a maga, egyben a cigányság élményeinek, sorsproblémáinak kifejezésére, ebben a krízisekkel küszködő, és kibontakozást remélő világban.
A roma képzőművészek ugyanis az emberi kapcsolatok közvetlensége, az életforma patriarchálisabb jellege folytán még képesek a figuralitást jelentéssel telíteni, a teljesség élményét sugallóvá tenni. Az eszmének és a tárgynak ez az egysége, a hiteles emberábrázolás és sorsértelmező erő adja meg Szentandrássy István művészetének szuggesztivitását és varázsát. Az utóbbi két évtizedben – bár nem követte az avantgarde-ot – eljutott a modern művészet első nemzedékének megértéséig. Picasso és Miró művészeti forradalmának elfogadásáig. S noha idegen tőle a meghökkentésnek a Salvador Dalí által kedvelt, némileg hatásvadászó módja, maga is érzi, hogy a kor igényli az ilyesfajta effektusokat is. Ez a szemléleti nyitottság alapvetően hozzájárult belső fejlődéséhez, alkotói szemléletének, kifejezésmódjának tágasabbá, gazdagabbá válásához.
Szentandrássy művészetének másik alapvető vonulatában – mint már erre utaltunk – nem a reneszánszos, tárgyias alkotásmód érvényesül, hanem az expresszív megjelenítésmód, amelyben az érzelmi-indulati kifejezés, a gondolati hangsúly alakítja a figurális motívumokat és a kompozíciót, s amelyben katartikus drámaiság jut kifejezésre. A főszólamot vivő Szárnyasoltár mellett olyan művek tartoznak még ebbe a vonulatba, mint a Lindri (Álom) című, Chaplin tiszteletére festett nagyméretű kompozíció, amelyben hasonló drámaiság érvényesül, mint a triptichonban, csak az érzelmi-indulati kifejezés itt még erőteljesebb. A drámai töltésű és kifejező hangsúlyú mondandó azonban a legutóbbi években, az eddigiektől eltérő, új formában, új műfajban is jelentkezik. Alkotói indulása idején abbahagyta a versírást, megsemmisítette dráma-kísérleteit, ám a költőiség és a lét drámai, tragikai átélésének igénye a legutóbbi időben elemi erővel tört fel benne, és műfaját valamiféle összművészeti formában találta meg.
Farkas Zsolt táncművésszel és koreográfussal együtt két táncdráma etűdöt formáltak meg és adtak elő, a harmadik pedig bemutatás előtt áll. Az első műben, a Balogh Béla emlékére született, A táncos című etűdben vaskosan realisztikus és groteszk elemek keverednek, és váltanak át poétikus-szürreális vízióba. A vonat című stilizált táncdráma a cigányság második világháborús tragédiájának emlékét idézi. A harmadik, A cigánytábor a zűrbe megy című groteszk, bizarr és abszurd hatással élő mű a létben meglévő abszurditásoknak ad színjátékszerű, és stilizáltságában is bizonyos fokig happening-szerű kifejezést. A minimálisra szorítkozó szóbeliség, a mozgásszínház körébe tartozó gesztusok, a drámai, lírai és groteszk hatásokat felerősítő tánc és zene egyfajta összművészeti törekvés megvalósításának kísérletei. E művek végletességükben is kapcsolódnak, és mintegy kiegészítik a festmények klasszikus egyensúlyt teremtő attitűdjét.
* Az itt közölt részletek Kerékgyártó István Szentandrássy István című albumának előszavából valók. (L’Harmattan–Kossuth Klub, 2007) [vissza]
Teknővájó (2005)
Pilátus
1.
A munkásosztály, ha megszerzi a politikai hatalmat, kettős helyzetbe kerül: egyrészt uralkodó osztályként a munkamegosztás gúlájának csúcsára emelkedik, másrészt túlnyomó többségében megmarad a gúla legalsó szintjén, mint a közvetlen anyagi termelés teljes idejű (egész munkaidejében azzal foglalkozó)végrehajtója.
Mit jelent uralkodó osztálynak lenni? Nagyjából azt, hogy a társadalmi termelés ennek az osztálynak az érdekei szerint szerveződik, hozzájuk igazodik. Mit jelent a közvetlen termelés végrehajtójának lenni? Nagyjából azt, hogy aki ebben a minőségben tevékenykedik, az nem a társadalmi munkának és eszközeinek megtervezésével, folyamatainak szervezésével foglalkozik elsősorban, hanem magukat a természeti anyagokat és erőket munkálja meg, formálja alkalmassá emberi célok és szükségletek kielégítésére. Persze, a mérnök is ezt teszi – de nem közvetlenül, hanem a munkás közvetítésével, aki ugyan a legegyszerűbb munkákban sem nélkülözheti az önálló szellemi-célkitűző mozzanatokat (sőt, tapasztalatai révén többnyire jobban érti a munkavégzés fogásait és fortélyait, mint a mérnök), mégis beosztottként, utasítások végrehajtójaként különbözik a termelés hierarchiájában a munkaszervezet parancsnokaitól. Tulajdonosa a gazdaság technikai jellegét meghatározó termelőeszközöknek, de ugyanakkor alárendeltje önmagának, mint tulajdonosnak; egyszerre alkotja a társadalmi gúla csúcsát és alapját, legfelső pontját és legalsó szintjét. Némileg olyan ez, mintha a rabszolgatulajdonos önmaga rabszolgája, a feudális birtokos önmaga jobbágya lett volna.
Nem arról van szó, mintha bármely csoportosan végzett munkából bármikor is hiányozhatna az irányítás és végrehajtás kettőssége. Nem mindegy azonban, hogy az irányítás az együttműködők résztevékenységeinek technikai összehangolására szorítkozik-e, vagy pedig vezetők és vezetettek társadalmi fölé- és alárendeltségét, osztálykülönbségekké merevült egyenlőtlenségeit fejezi ki. Az ősi gyűjtögető és vadásztársadalmak elpusztultak volna, ha tagjaik nem alkotnak egymásra utaltságukban úgyszólván egyetlen testet; ez a köztulajdonon alapuló szerves közösség azután akkor bomlott fel, amikor a földművelésre és állattenyésztésre való áttéréssel előnyösebbé vált (termelékenyebbnek bizonyult) a csoportos-családi, majd a magántulajdonra épülő munkaszervezet.
Az új munkaszervezet meghonosodásával felgyorsult a vagyoni és társadalmi differenciálódás: a termelőeszközök és általában az anyagi javak növekvő mértékben halmozódtak fel kevesek kezén, ami lehetővé tette számukra, hogy kivonják magukat a közvetlen termelésből, és másokat dolgoztassanak maguk helyett. A kisajátított idegen munka egy részét különleges értelmiségi rétegek eltartására fordították, amelyek szabadidőt kaptak ezáltal a tudományok és művészetek művelésére. Világraszóló alkotások születtek, a közvetlen termelők kíméletlen megsarcolása árán.
A társadalom osztályokra bomlása ellentmondásos hatást fejtett ki a termelés eszközeinek és módszereinek fejlődésére. Az embereknek általában érdekük, hogy rendszeresen bővítsék uralmukat a természet fölött, tökéletesítsék a természeti anyagok és folyamatok célszerű felhasználásának lehetőségeit. De ha a társadalom uralkodó és alávetett osztályokra oszlik, ez az érdek nem egyértelmű többé. A rabszolga-tulajdonosnak nem volt érdeke, hogy drága gépekkel és berendezésekkel helyettesítse az olcsó rabszolgát (az ókori görögök például munkára tudták fogni a gőzenergiát, mégsem használták másra, mint templomajtók nyitogatására, vagy más efféle meddő látványosságokra); maga a rabszolga pedig minek törte volna a fejét újításokon, ha a hasznot végül úgyis a gazdája söpri be. Az egészségtelen, veszélyes, nehéz munkák zömét általában ma is emberekkel végeztetik ott, ahol az eleven munkaerő olcsóbb, „gazdaságosabb” a gépnél – még ha technikailag már lehetséges lenne is, hogy emberek helyett gépek dolgozzanak. A „gazdaságosság” fogalmának jelentése lényegi függésben van a társadalom szerkezetétől, mindig az lévén az elsőrendű kérdés, hogy a vizsgált folyamat kinek a számára, kinek a szempontjából és milyen vonatkozásban gazdaságos (előnyös, hoz nagyobb nyereséget).
A tőkés versenyben különösen kiéleződnek az ellentmondások a technikai haladás és a gazdasági érdek között. A verseny rákényszeríti a tőkéseket, hogy hatékonyabb technikákkal és munkamódszerekkel újra meg újra lejjebb szorítsák az önköltséget, gépekkel helyettesítve az emberi munkát azokon a területeken, ahol a kézi munka nem kifizetődő többé (elégtelen a megsokszorozódó piaci szükségletek kielégítéséhez, a versenyhajszában való helytálláshoz, vagy egyéb okokból). Ebben a folyamatban rendszeresen csökken az élőmunka (az alkalmazott munkások) aránya a termelés dologi elemeihez (a felhasznált eszközökhöz, gépekhez, berendezésekhez stb.) képest; vagy a költségek felől nézve, csökken a bérköltség aránya a befektetett össztőkéhez képest. Profitot azonban csak a munkások termelnek, a gépek és berendezések nem (ezek csupán átadják elhasználódásuk arányában saját értéküket a terméknek). Ha tehát a munkások aránya csökken, a termelés dologi elemeié viszont megnövekszik, akkor egységnyi befektetett össztőke általában kevesebb nyereséget hoz, mint azelőtt. Minthogy pedig a verseny a technikai haladást előbb-utóbb feltétlenül kikényszeríti, a profit rátája (aránya a befektetett össztőkéhez) tendenciáját tekintve törvényszerűen süllyed. A „tendencia” annyit jelent, hogy a süllyedés nem állandó és egyenletes, hanem – az ellene ható tendenciák következtében – időnként lelassul, esetleg megáll vagy éppen emelkedésre vált egy darabig, és lefelé tartó iránya csak hosszabb időtávlatokban, mint átlagos mozgás érvényesül, vagy a süllyedés lefékezésének növekvő nehézségeiben jelentkezik.
Milyen ellentendenciákat hoz működésbe a tőke a profitráta süllyedése ellen? A legegyszerűbb az, ha gyorsítja a munkatempót, nagyobb fizikai erőkifejtésre készteti (kényszeríti) a munkást. Ennek azonban határt szab az emberi szervezet biológiai teljesítőképessége. Hosszabb távon célszerűbb, ha hatékonyabb eszközök és szorosabb munkaszervezés bevezetésével növeli a munkások teljesítőképességét, csökkentve az egységnyi termék előállításához szükséges munkaerő-szükségletet. Így valóban nagyobb profithoz, az átlagosnál magasabb nyereséghez juthat. De csak átmenetileg, amíg versenytársai ki nem egyenlítik termelékenységi hátrányukat – ami előbb-utóbb feltétlenül bekövetkezik (aki nem tart lépést, megsemmisül). Innen aztán kezdődik az egész kergetőzés elölről. Mit tegyen hát a tőke: ha nem korszerűsít, lemarad a versenyben; ha korszerűsít, a profit utáni hajszában maga süllyeszti le saját profitrátáját. Utat keresve a buktatók között, a profit növelése érdekében megcselekszi az ellenkezőjét is annak, amit szintén a profit növelése érdekében cselekedett: a termelésből kitaszított tömegek helyett új, frissen toborzott tömegeket proletarizál, ránt be a termelés könyörtelen gépezetébe. (Aminek persze csak akkor van értelme, ha az újonnan proletarizáltak olcsóbbak kitaszított elődeiknél, pl. elmaradott mezőgazdasági területekről kerülnek a tőke közvetlen uralma alá.)1
A magasabb profit érdekében tehát a tőke egyfelől új, termelékenyebb technikákkal szorítja ki az élőmunkát, másfelől minél több élőmunka alkalmazására törekszik, mert profitot csak az élőmunka hozhat; azt szeretné, ha az alkalmazott technika aránya az élőmunkához képest egyszerre legyen magas és alacsony. Ezt a bűvészmutatványt a centrumok és a perifériák kombinációjával oldja meg. Minél „csúcsabb” technikákat vezet be a centrumországokban, módszeres létszámleépítéssel duzzasztva a krónikus munkanélküliséget (a modern automatizált rendszerek hatalmas munkástömegeket tesznek „fölöslegessé”), annál gátlástalanabbul ránt be új munkástömegeket a termelésbe és a szolgáltatásokba az alacsony bérű külső és belső perifériákról, hogy a profitráta „lejtmenetét” feltartóztassa, és lehetőleg „hegymenetbe” fordítsa; annál mohóbban kap fogai közé olyan földrajzi területeket és gazdasági ágakat, ahol a tömegek védtelenebbek, és magasabb az élőmunka aránya a felhasznált technikához képest. Csak úgy forradalmasíthatja a termelőerőket, ha fenntartja az elmaradott termelést is, csak úgy gyarapíthatja a bőséget, ha megörökíti a szűkösséget; lenyűgöző tudományos és technikai vívmányait szégyenletesen párosítja a barbár erőszak, a drogfogyasztás, az erkölcsi züllés bűzlő bugyraival; saját zsírjában fuldokló gazdagságát semmi másra nem alapozhatja, mint a fakérget rágcsáló nyomorúságra. Mai csúcstechnikája már alkalmas lehetne a munka egyetemes humanizálására, ehelyett rögzíti és globalizálja a megalázó hierarchikus munkamegosztást, a munkák túlnyomó többségének kényszerjellegét.
A profitráta süllyedését a tőke igyekszik profitja mennyiségének növelésével, nagyobb tömegű termék értékesítésével ellensúlyozni. Létszükséglete a piacbővítés: ebbe az irányba terelik maguk a technikai tökéletesítések is, amelyek rendszerint megnövelik a termelőképességet. Szabad területek híján a bővítés nem történhet másképp, mint az egyes tőkék egymással folytatott létharcában: az erősebbek kiszorítják vagy felfalják a gyengébbeket. Megváltoznak az erőviszonyok. Ám az új egyensúly is mindig csak ideiglenes, bármikor megbillenhet, a szorosan egymástól függő nemzeti gazdaságok ingatagsága pedig fenyegető kölcsönhatásban van a világgazdasági vészhelyzettel.
Társadalmi termelés és magánkisajátítás ellentéte – ebben jelölte meg Engels a kapitalizmus alapellentmondását. Napjainkra ez az ellentmondás globális méreteket öltött, és már az emberiség létét, magát a földi élet fennmaradását veszélyezteti. A termelés társadalmasulásának világfolyamata vállalatok, gazdasági ágak, egész országok integrációját követeli; a magántulajdon azonban keresztülhúzza e követelmény teljesülését, szétfeszíti centrifugális erejével az integrációs törekvéseket. És ez így lesz mindaddig, amíg a kapitalizmus fennáll, és a profitráta süllyedő tendenciájának törvénye rögzíti a munkák, a társadalmi osztályok, az egyes országok gazdasági szintkülönbségeit és ellentéteit. (Az EU mintha tankönyvi példa volna rá.) Integráció nélkül azonban – vagyis szocialista átalakulás nélkül –, akár hajlandók vagyunk levonni mindennapos tapasztalatainkból a végkövetkeztetést, akár nem, az emberiség biztos léptekkel halad az önfelszámolás felé.
2.
Marxista körökben elterjedt az a nézet, hogy érvényüket vesztették a korábbi elgondolások a szocialista átalakulás vezető osztályáról: a proletariátus nem töltheti be többé ezt a szerepet, mert a modern technikai fejlődés következtében nemcsak arányaiban, a termelés dologi elemeihez (a gépekhez és berendezésekhez stb.) viszonyítva csökken, hanem abszolút számokban is. Régebben az osztály folyamatosan gyarapodott, abszolút számokban és társadalmi súlyban egyaránt; ma viszont már eltűnőben van, és nem várható, hogy vezető osztálya legyen egy új, a jelenleginél fejlettebb társadalmi formációnak.
Ez a gondolatmenet nem veszi figyelembe, hogy 1. mindazok, akiket a munkanélküliek krónikusan növekvő tartalékseregébe taszít a csúcstechnika, továbbra is a proletariátushoz tartoznak, a helyükbe lépő frissen proletarizált tömegek pedig, különösen a fejlett országokba áramló bevándorlók új meg új hullámai, számszerűen inkább gyarapítják a proletariátust, nemhogy apasztanák; 2. a centrumok gyorsulva avuló technikái, amelyeket régebben kiselejteztek a válságok, a globalizált gazdaságban még tekintélyes profittal hasznosíthatók az elmaradott országok olcsó munkaerejével – ami világméretekben kiterjeszti az iparosodó zónákat, és növeli a proletariátus létszámát; 3. a felgyorsult technikai és tudományos fejlődés gyorsítja a középrétegek lecsúszását a proletariátusba.
Ha mindezt szem előtt tartjuk, arra az eredményre jutunk, hogy az állítólagos „posztindusztriális” korszak, amelynek fogalma az elmúlt évtizedekben divatba jött, jobbára csupán az ideológiában létezik, és nincs más reális szerepe, mint hitelétől megfosztani és utópiákkal helyettesíteni a szocializmusba való átmenet megindításának és államszervezetének Marx tól és Engelstől származó leírását, a proletariátusnak tulajdonított történelmi funkciót. De nevezhető-e „posztindusztriálisnak” a közvetlen termelés automatizálása, a mezőgazdaság ipari munkává való átalakítása, a szolgáltatások szélesülő gépesítése? Az a korunkbeli folyamat, amelyben a centrumok hagyományos ipari proletariátusának létszáma ugyan valóban csökken, de éppen a csökkenés váltja ki törvényszerűen – a profitráta süllyedő tendenciájának megfelelően – önmaga ellentétét is, az osztály globális számbeli gyarapodását, különösen az újonnan iparosodó országokban (bár nemcsak ott). Nem kell tehát „a forradalom szubjektumát”, leendő vezető osztályát nagyítóval keresgélni: itt van a szemünk előtt, és nem is tűnhet el, amíg létezik burzsoázia, amelynek létérdeke, hogy a csúcstechnikák soha ne fogják át a termelés egészét, és mellettük az elmaradottabb termelési formák is fennmaradjanak.
A proletariátus forradalmi funkciója természetesen nem azt jelenti, hogy az osztály bármikor be tudná tölteni ezt a funkciót. A tőke lezülleszti a proletariátust, igyekszik megfosztani emberi méltóságától, eltaposni benne a kultúra vágyát, az öntudat felfénylő szikráit. Vannak időszakai a történelemnek, amikor kétségbeejtőnek tűnik az osztály züllése, szétesettsége, közéleti egykedvűsége, vonakodása az értelmes szótól, fogékonysága a torzszülött ideológiákra. Gondoljuk meg azonban: az alávetett osztálynak mindig viharos válságokat kellett átélnie ahhoz, hogy igazi érdekeit felismerje, és cselekvését hozzájuk igazítsa; hogy rádöbbenjen: ha vállalja a kockázatot, még mindig kevesebbet kockáztat, mint ha nem vállalná. A forradalmi cselekvésnek igazából akkor jön el az ideje, amikor a társadalmi megrázkódtatások már tömegmértekben veszélyeztetik az elnyomottak személyes létfeltételeit; amikor az általános, lényegi és távlati osztályérdek az elemi létfenntartás legközvetlenebb, legszemélyesebb érdekévé válik. Az antagonisztikus osztálytársadalmakban a népek csak végszükségben választják a szabadságot, amikor nincs többé más választásuk. A szabadság azonban előbb-utóbb abszolút szükségszerűséggé lesz számukra, és bármennyire vonakodjanak is az érdekeik szerinti cselekvéstől, küldetésük alól nem bújhatnak ki: az uralkodó osztály maga kergeti őket a forradalomba, mert társadalmi természeténél fogva nem tehet egyebet, mint hogy foggal-körömmel ragaszkodik létéhez, ahhoz a tulajdonformához, amely egykor a termelőerők fejlődésének mozgatóereje volt, de éppen az általa kiváltott fejlődés következtében elvesztette időszerűségét, és egyre pusztítóbb katasztrófákat okoz.
Marx átélte a problémát, és így írt róla: „Nem arról van szó, hogy egyik vagy másik proletár, vagy akár az egész proletariátus időlegesen mit képzel a maga céljának”, hanem arról, „hogy mi a proletariátus, és létének megfelelően történelmileg mit lesz kénytelen tenni. Célját és történelmi cselekvését érzékletesen és megmásíthatatlanul kijelöli saját élethelyzete és a mai polgári társadalom egész szervezete.”2
3.
A mai polgári társadalom tehát egyidejűleg fejleszt ki példátlan hatékonyságú csúcstechnikákat, és szabja meg a határt, ameddig a fejlesztés kiterjedhet. Érdeke fűződik a fejlesztéshez, de ahhoz is, hogy az semmiképpen se legyen egyetemessé, ne számolja föl teljesen se a gazdaság elmaradott szektorait, se a termelésben alkalmazott élőmunkát. Egyrészt magas technikai szintre emeli a proletariátusnak egy töredékét, hogy alkalmas legyen a különleges tudást igénylő csúcstechnikák kezelésére; másrészt – ugyanezeknek a technikáknak a segítségével – nemcsak számarányban csökkenti, hanem jelentős részben a legegyszerűbb, leggépiesebb műveletek elvégzésére korlátozza az alkalmazott munkások szerepét, leszorítva a munkaerő értékét és árát, elapasztva a munkásöntudat legfőbb forrását, a szakmai tudást. Az új technikák lehetővé teszik a tőke számára, hogy szétszórja a régebbi koncentrált munkáskollektívákat, rátelepedjen a munkások magánéletére, szétzilálja szolidaritási hajlamukat, céltudatos kulturális bárgyúságaival kiszorítsa művelődési igényüket.
(Ebből a szempontból mérlegelve, nem érthetünk egyet azzal a véleménnyel, amely az ún. „létező szocializmus” bukása után terjedt el a marxisták között: hogy tudniillik a termelőerők adott fejlettségi szintjén az Októberi Forradalom túl korai volt. A mai tapasztalatokból inkább az szűrhető le, hogy a legújabb technikai forradalmak, a legkorszerűbb automatizált termelőeszközök nemcsak sürgetik, de – a tőke kezében kifejtett közösségromboló hatásaikkal – nehezítik is a szocialista átalakulást.)
A proletárforradalom győzelme esetén első ízben fordul elő a történelemben, hogy egy tulajdon nélküli osztály kerül a társadalom élére; s hogy ez az osztály uralkodó helyzetben is megmarad a gúlaszerű társadalmi munkamegosztás legalsó szintjén, a közvetlen termelésben – vagyis egyszerre alkotja a gúla csúcsát és alapját. A kérdéses időszak sajátos ellentmondásai jobbára ebből a kettős helyzetből adódnak (ha a nemzetközi viszonyoktól elvonatkoztatunk). Az ellentmondások gyökere abban rejlik, hogy a hatalomra lépő proletariátus munkamegosztásos társadalomszerkezetet örököl a burzsoáziától, amelynek a profitráta süllyedő tendenciája miatt létszükséglete, hogy fenntartsa a társadalmilag egyenlőtlen munkák hierarchiáját a legkorszerűbbektől az elmaradottakig, jóllehet technikailag már lehetősége volna az egyenlőtlenségeket elegyengetni.
A munkamegosztásos hierarchia szükségszerű következménye, hogy nem egyenlők mindenki számára a fogyasztási javakhoz való hozzáférés feltételei. A szellemi munka továbbra is irányító funkciót tölt be, a közvetlen termelők dolga pedig továbbra is a végrehajtás; a termelőeszközök felett gyakorlatilag a parancsnoki posztok birtoklói rendelkeznek, ezek pedig vagy régi szakemberek (a proletariátus saját értelmisége édeskevés), vagy ha a proletariátusból jönnek is, kiválnak osztályukból, és egy másik, burzsoá mintáktól befolyásolt életforma részeseivé lesznek. A történelem korábbi formációváltásai nem hoztak ilyen változást. A földbirtokos vagy a tőketulajdonos, ha politikai pozícióba jutott, akkor is megmaradt annak, aki volt, földbirtokosnak, vagy bankárnak, gyárosnak, üzletembernek; a proletár viszont gyökeresen más életkörülmények közé kerül, miközben korábbi társai továbbra is ugyanazt a fizikailag megerőltető munkát végzik, mint azelőtt, ugyanazokkal a gépekkel és berendezésekkel, ugyanúgy utasításokat teljesítve, és amit közvetlenül észlelnek, az inkább csak a régi fegyelmező módszerek legkíméletlenebb elemeinek kiiktatása, lehetőség a munka szigorú, nemegyszer kegyetlen rendjének és fegyelmének fellazítására. Ami persze jórészt pozitív változás – ha át nem csúszik anarchizmusba.
Az új típusú, önkéntes fegyelem kimunkálása a forradalom életbevágó feladatává lép elő. Megvalósításához közvetlen, jól érzékelhető függvénykapcsolat szükséges a munkateljesítmény és a jövedelem (a fogyasztási javakban való részesedés) között. Ez azonban legalább három nehézségbe ütközik. 1. A munkateljesítmény objektív mérése gyakran bonyolult, nem is mindig lehetséges. 2. A teljesítmény piaci árát általában lényegesen befolyásolja a kereslet és a kínálat. 3. A jövedelmekre hatással van azoknak az intézményeknek vagy személyeknek a munkamegosztásbeli helyzete és erőviszonya, akik (amelyek) a termelőeszközök feletti tényleges rendelkezést gyakorolják. – Itt csupán a harmadik ponthoz fűzök hozzá néhány megjegyzést.
A proletár forradalom végcélja az egyetemes emancipáció és egyenlőség: olyan társadalom, amely valamennyi tagja részére biztosítja a feltételeket személyisége szabad kibontakoztatásához. Ehhez a termelőerők (az emberi energiák) megsokszorozása szükséges – ami megköveteli, hogy a felhalmozás előnyben részesüljön a fogyasztással szemben (annál inkább, minél elmaradottabb és fenyegetettebb országról vagy országcsoportról van szó). A dolgok mai állása szerint azonban a lakosság döntő többsége fogyasztani akar, nem felhalmozni; a jövő – az általános-távlati osztályérdek – gyakorlati érvényesítését az eddigi szocialista irányú társadalmakban egy külön hatalmi intézmény, az állam, szervezte és irányította. Ebben a modellben az állam elvileg a munkásosztály hatalmi végrehajtó szerve, de az általános osztályérdek hivatalos megtestesítőjeként teljesítménykövetelményekkel lép fel az osztállyal szemben; az osztály pedig alkotmányos tulajdonosa ugyan termelőeszközeinek, de az egyes munkás csak résztulajdonos, mégpedig egy olyan csekély részé, hogy egyénileg nem tud vele mit kezdeni, és úgy áll szemben saját államával, mint tulajdon nélküli a tulajdonossal. Erős mozgalmi és eszmei kötődések nélkül nem tudja áttekinteni sem saját objektív érdekeit, sem azok viszonyát az osztály általános érdekeihez és az állam teljesítménykövetelményeihez. Így magánszemélyként viszonyul a közösséghez, az államhoz, a társadalomhoz.
De ki- vagy micsoda az állam, a tulajdonos? Önmagában csak puszta szó, testetlen fogalom, amelynek hús-vér személyekben kell konkrét, érzékelhető és cselekvő lénnyé válnia. Az állam a nevében cselekvő személyekben él, ők jelennek meg államként, rendelkeznek gyakorlatilag az állami tulajdonú termelőeszközök felett. Nagy általánosságban szólva, az ő feladatuk, hogy érvényesítsék a társadalom (a forradalom) általános-távlati érdekeit az egyének közvetlen napi érdekeivel szemben – illetve azzal szemben, ami közvetlen érdekemnek látszik, ha nem látom át saját sorsom közvetlen függését a forradalométól, lényegi azonosságát a forradalom sorsával. Az állam képviselői vagy megtestesítői azonban maguk is ugyanannak a társadalomnak a gyermekei, mint bárki más, éppúgy igazgathatják a rájuk bízott termelőeszközöket a közösségi-távlati érdekek szerint, mint a maguk legnyersebb magánérdekei szerint. Ilyen értelemben csak annyi a különbség köztük és a „köznép” között, hogy többnyire tágabb lehetőségeik vannak a köztulajdon magáncélú felhasználására, mint alárendeltjeiknek. Ha ez a lehetőség valóra válik, akkor a munkásosztály idegen és ellenséges lesz saját államával szemben, az állam pedig fokozatosan megszűnik az ő állama lenni (pontosabban: megszűnik fokozatosan az ő államává fejlődni), mert őt magát is megfertőzi halálos mérgével a konkurencia és a korrupció.
Nagyjából így festett az egykori szocialista országok útja a forradalmi nekirugaszkodástól az ellenforradalmi restaurációig. Egyértelmű tanulsága ennek az útnak, hogy spontán (ösztönös) fejlődésből csakis restauráció jöhet létre, szocializmus nem, mert a fogyasztási javakért folytatott konkurenciaharcban szakadatlanul újjászületnek a burzsoá magatartás és gondolkodásmód elemei, és ha nincs ellenerő, amely fellépne ellenük, szétbomlasztják a zsenge szocialista tendenciákat. A szocializmus valódi létrejöttéhez nélkülözhetetlen a termelékenység megsokszorozása és a konkurenciaviszonyoknak az emberek önkéntes együttműködésével való felváltása; éppen az a legnagyobb probléma, hogy miként lehet közösséggé szervezni olyan emberek együttesét, akiknek nemzedékek sorain át úgyszólván vérükké vált az „ember embernek farkasa” magatartás.
Közösséggé a társadalom csak abban az esetben szerveződhet, ha sikerül a fogyasztási javak elosztását teljes mértékben függővé tennie a munkateljesítménytől, és függetlenné a munkamegosztásbeli erőviszonyok egyenlőtlenségeitől. Maga a munkamegosztás tulajdonképpen nem egyéb, mint a termelőeszközök feletti gyakorlati (nem pusztán jogi) rendelkezés különböző mértéke: akinek jobbak e tekintetben a lehetőségei, az nagy valószínűséggel ki is fogja használni a helyzetét arra, hogy az elosztásban is előnyökhöz jusson, nagyobb hányadot hasítson ki a társadalom fogyasztási alapjaiból, mint amekkorára végzett munkája alapján igényt tarthatna. (Pl. baráti kapcsolatai révén kedvezőbb feltételeket vív ki saját vállalata részére a tervalkuban, vagy önmaga részére normarendezéskor.) Önérdekű magánemberként fog viselkedni, és még csak nem is kell tudatos tőkepártinak lennie ahhoz, hogy visszafelé taszítsa a forradalmat a tőkés restauráció irányába.
Miután a proletariátus megszerezte a politikai hatalmat, a magánemberek számszerűen még sokáig döntő túlsúlyban lesznek a forradalom tudatos harcosaival szemben; és ez a számbeli viszony jó darabig a termelőeszközök köztulajdonba vétele után is fennmarad. A tudatos forradalmárok kisebbségben vannak. Ennek a kisebbségnek, egy tudatos vezérkarnak kell tömegeket mozgósítania és szerveznie, hogy ellenőrző tevékenységükkel megakadályozzák a munka nélkül szerzett jövedelmeket, tehát végső fokon a tőkés restaurációt. A kedvezőtlen számviszonyok semmi mással nem ellensúlyozhatók, mint a lehető legnagyobb fokú szervezettséggel és tudatossággal; a kigúnyolt „államszocializmus” és „pártállam” helyett azonnali „önigazgatást” hirdetni annyi, mint feléleszteni a „békés átmenet” reformizmusát, a szocialista társadalom spontán megvalósulásának anarchista illúzióját.3
JEGYZETEK
1 Az innen következő sorokat a bekezdés végéig „Miért kell nevén nevezni?” c. könyvem I/1. fejezetéből vettem át. [vissza]
2 K.Marx: A szent család. Marx és Engels Művei, 2. köt. Bp., 1958. 35-36. o. [vissza]
3 A tudatos vezérkar által mozgósított és támogatott tömegeknek a munka szerinti elosztásért folytatott, szervezett harca sorsdöntő a forradalom számára. Ennek a harcnak az erején és eredményességén múlik, hogy képes lesz-e tartani az átmeneti korszak a fejlődés szocialista irányát, vagy visszafordul a tőkés restauráció felé. A kérdést részletesebben kifejtettem „Miért kell nevén nevezni? c. könyvemben (Bp., 2007.), valamint – rövidebben – „Az átmeneti korszak ellentmondásai és a Kádár-rendszer” c. írásomban, amely Tenner Györggyel közösen írt könyvünkben jelent meg. (Lásd Rozsnyai E. – Tenner Gy.: „A Kádár-korszakról”. Bp. 2010.) [vissza]
Kosárfonó (2005)
Amikor a közélet politikailag oly mértékben polarizált, mint nálunk mostanában, különös élességgel és felelősséggel vetődik fel a közoktatás társadalomformáló szerepe. Aki akár csak röpke pillantás erejéig tekint bele a neveléstörténetbe, annak a számára is evidencia, hogy az oktatás és a nevelés, azaz a felnövekvő generációk felkészítése a felnőtt lét különféle szerepeire a mindenkori társadalom uralkodó erőinek érdekei és értékei szerint történik.
Egyszerű a helyzet a nyílt diktatúrákban, amelyekben az erőszakszervezetek még a hitvesi hálószobákba is „törvényesen” tekinthetnek be, s a magánélet minden szférájában megszabhatják nemcsak azt, hogy miről mi mondható, de azt is, hogy miről mi gondolható. Sőt: azt is, hogy miben kell és miben nem szabad hinni. Ez utóbbiak kivitelezésében játszottak döntő szerepet az egyházak és az oktatás a maguk intézményrendszerével. Az egyházak azzal, hogy „földöntúli” erők misztikus hitvilágába transzformálták a földi hatalmak érdekeinek megfelelő gondolkodást, a közoktatási intézmények pedig azzal, hogy az egyének saját akaratává alakították át a hatalom érdekeinek való engedelmeskedést. Emellett az oktatási intézményekre az a feladat is kiszabatott, hogy a tanulóknak ne csak a gondolkodására és véleményére, de az érzelmeikre is meghatározó befolyással legyenek. Hogy tehát mintegy belső késztetéssé transzformálják a külső kényszereknek való engedelmeskedést.
Ezzel többnyire sikerült kiiktatni a kételkedést az egyéni döntések előzményeinek világából, és elérni, hogy az egyének kritikátlan elfogadással vegyék tudomásul mindazt, amit az egyházak és az oktatási intézmények követendő magatartásként közvetítettek. Meggyőzöttség vezérelte gondolkodás, érzelem vezérelte elfogadás, és hit vezérelte bizalom – e három forrásból táplálkozott a kételkedés mellőzése mindazzal kapcsolatban, amit a hatalom a maga közvetítő intézményrendszerén – mindenek előtt az egyházakon és a közoktatási rendszeren – keresztül elfogadásra felkínált vagy elfogadandóként egyenesen megparancsolt. E három szféra – tehát a meggyőzéstől foglyul ejtett értelem, az érzelmi befolyásoltság és a hatalom iránti kritikátlan bizalom – együttes hatására sikerült a mindenkori hatalomnak a maga érdekei szerint alakítani az egyének immár kételkedés nélkül elsajátított magatartási normáit mind egymáshoz való, mind a fennálló társadalomhoz való viszonyukban, azaz mind az ún. privát szférában, mind pedig a közéletben.
Félő, hogy aligha indokolt erről múlt időben beszélni. Aki csak egy kicsit is éberen figyeli, hogy mi történik napjainkban a tömegmédiumok segítségével, annak semmi kétsége nem lehet afelől, hogy azok a politikai erők, amelyek hatással vannak a tömegtájékoztatási eszközök műsorainak többségére, minden lehetséges módon arra törekszenek, hogy a maguk politikai törekvéseinek szolgálatában tegyék ezt. Nincs ezen mit csodálkozni. De annál nagyobb szükség van arra, hogy fiataljainknak legyen saját véleményük a világ dolgairól, legkivált arról, ami közvetlen életüket érinti.
Jogos a kérdés: mennyire készíti fel az iskola a gyerekeket és fiatalokat arra, hogy képesek legyenek saját vélemény kialakítására, vagy arra, hogy tudatában legyenek a hiányának, ha ez az eset forog fenn. Még kritikusabban fogalmazva: szerepel-e egyáltalán az iskolai nevelési célkitűzések sorában a saját vélemény kialakításának igényére való nevelés?
Legjobb indulattal is csak annyi mondható: esetenként. Mert bizony az iskolai oktatás – tisztelet a kivételnek – sokkal inkább reprodukálásra, megtanult „anyagok” felmondására, memorizált tények rögzítésére, szaktekintélyek véleményének megismerésére és elfogadására helyezi a hangsúlyt, semmint arra, hogy a tananyagban megismert világról a tanulóknak legyen egyáltalán véleményük...
Amikor aztán a politikai szféra pluralizálódásával legitim szférába kerültek ugyanazon eseményekről eltérő, sőt nem egyszer ellentétes vélemények, nagy zavar támadt a fejekben. A pedagógusokéban is, nemcsak a tanulókéban. Nem mintha nem lett volna suba alatt mindig is mindenről valamilyen véleményük, de oly gyakran változott a „suba” mérete és szabása, hogy sose lehetett tudni, mi az, ami még belefér, és mi az, ami „kilóg” alóla, azaz aminek a vállalása már egzisztenciális kockázatokkal járhat.
Saját tanári praxisomból emlékszem még a tanmenetek és óravázlatok „kettős könyvelésére”, amikor is volt egy olyan tanmenetem – és ennek megfelelő óravázlataim –, amelyek a tényleges állapotot tükrözték (tehát annak feleltek meg, ahol ténylegesen tartottunk), és volt egy arra az esetre, ha szakfelügyelő látogatna az órámra, és megnézné, hogy az igazgatónak leadott ütemterv szerinti helyen járunk-e. Az osztálynaplóba természetesen a legitimizált tanmenetnek megfelelő órai tartalmat kellett beírni, s ebből némi zűr támadt, ha az órára betévedt felügyelet összevetette a beírtakat az aktuális történésekkel.
Ez a szigorú ellenőrzésen és tervezésen alapuló szisztéma nem sok helyet hagyott a tanulói töprengéseknek és azoknak a válaszoknak, amelyeket a tanárok adhattak ezekre. Arra meg végképp nem, hogy ezek a „kósza” tanulói nézetek a tanulócsoport bevonásával kerülhessenek megvitatásra.
Tökéletesen megfelelt ez a tanítási fegyelem az uralkodó rétegek politikai érdekeinek, mert arra kondicionálta a tanulókat, hogy tudatosan vállalják e „kettős könyveléssel” járó lelkiismereti konfliktusokat, sőt, hogy idővel meg is szabaduljanak tőlük, tudomásul véve, hogy ez a dolgok rendje.
Az igazi kártevés azonban nem abban állt, hogy netán a tudomány akkori állása szerint tévesnek minősülő nézetek szívódhattak fel a tanulók tudatába, hanem abban, hogy nem alakította ki a tanulókban a saját vélemény kimunkálásának és ellenőrzésének igényét. Röviden summázva a nagy veszteség abban állt, hogy szuverén személyiségek helyett engedelmes alattvalók nevelődtek az iskolarendszerben.
Így történhetett meg az is, hogy a weimari demokrácia melegágyában szárba szökkenhetett és tömegekre hathatott a fasiszta ideológia, egy olyan eszmerendszer, amely származás szerint kategorizálta az embereket, megmondva, hogy ki méltó és ki nem az életre egyáltalán. És aztán gyakorlattá válhasson az ennek megfelelő cselekvés: a tömeges emberirtás.
Mindez pedig nem valahol a „barbárok” földjén, hanem Goethe, Schiller, Heine és Schopenhauer hazájában: Európa közepén!
Mi történt? Megőrült a világ? Hova lettek és miért hallgattak a „normális” emberek? Vagy elfogadták, hogy úgy normális a világ, ahogyan parancsba adták? Mi hiányzott belőlük a tagadáshoz: a sajátjukká asszimilált gondolat- és érzésvilág, vagy „csak” a bátorság, hogy hűek legyenek ezekhez?
A félelem nagy úr! De látva a korabeli híradófilmeket, amelyeken tízezrek lelkesen éljenzik a Führert és a náci rezsim többi vezetőjét, szorongva kérdezhetjük: hogyan történhetett, hogy ezt a józan észnek és az emberi humánumnak kíméletlenül ellentmondó politikai berendezkedést és mögöttes ideológiáját gyanakvás és kritikai fenntartás nélkül fogadta el a német állampolgárok túlnyomó többsége?
Ma remélhetőleg nincs ok félni még csak megközelítően hasonló végkifejlettől sem. De azért nem indokolatlan megkérdezni: vajon a mi közoktatási intézményeink pedagógiai logikája nem az elfogadtatás logikája-e? Mekkora helye van s van-e egyáltalán helye a kívánatos tanulói magatartásban a kételkedésnek vagy akár az ellenkezésnek? Aggódva kérdem, mit szólnának ma oktatásügyünk irányítói és nevelőtársaim az iskolákban Brecht intelméhez, aki A kétely dicsérete című versében ezt írta:
Üdvözlégy kétely! Azt tanácsolom, vidáman
És tisztelettel köszöntsétek azt,
Ki szavatokat mint egy rossz garast vizsgálja meg!
Szeretném, ha bölcsek lennétek és
Nem beszélnétek túl bizakodón.
Meggyőződésem, hogy a kételkedés a hiteles megismerés és a hiteles emberi magatartás előszobája. Kiérlelt meggyőződéshez csak kételkedések során keresztül vezet út. Ezért tölt el aggodalommal, hogy a kormány elé kerülő köznevelési koncepció immár nem fejlesztési követelményeket helyez kilátásba, hanem központilag kidolgozott, minden iskola számára kötelezően alkalmazandó kerettantervet, mindössze tíz százaléknyi szabad teret biztosítva az iskolák sajátosságait figyelembe vevő helyi tanterveknek.
Ennyi bizalma van csak az illetékeseknek a pedagógusokban? Attól tartanak netán, hogy a maga teljességében még ki se vajúdott iskolai autonómia az alapvetően egységes „nemzeti műveltség” kialakításának akadályozója lesz?
Megélt már az én generációm olyan időket, amikor órájára pillantva az oktatási hatóság embere nagy biztonsággal meg tudta mondani, hogy az adott évfolyamon az ország minden iskolájában bármely tantárgyból éppen mit tanítanak. Illetve kellett volna tanítaniuk, ha kellő érzéketlenséggel viseltettek volna tanítványaik felkészültsége, kulturális hozadéka és szociális érzékenysége iránt. Ilyen időkben persze nagy szerepe van az engedelmes fegyelemnek mind a tanárok, mind a tanulók részéről.
Már csak az a kérdés: milyen emberek nevelődnek így az iskolákban?
Hazánknak öntudatos és kreatív polgárokra van szüksége, akik tartozhatnak akár a nemzeti középosztályhoz is, de lehetnek művelt gyári munkások vagy földművesek, a lényeg az, hogy munkájukat kreatív azonosulással tudják végezni, egyelőre szerény jövedelem mellett is örömüket lelve abban, hogy létrehoznak valamit, ami sokunk számára fontos és hasznos lehet.
Nem volna-e jobb bízni bennük, mintsem előírások kalodájába zárni őket?
Mózes
A méhkirálynők és az angol királynők
Alapjelentésében a társadalom szó (miként idegen nyelvű megfelelői, az angol „society”, a francia „société”, a német „Gesellschaft” stb. is) emberi közösséget jelent. Másfelől viszont az egyazon helyen együtt élő lények csoportosulásait szintén nevezhetjük állattársadalomnak, növénytársadalomnak. Erre az ellentmondásra az a szokványos válasz, hogy ez csak afféle metaforikus szóhasználat. Olyan, mint amikor a hangyabolyokat, termeszvárakat, méh- és darázsfészkeket hangya- vagy méhállamoknak mondjuk anélkül, hogy azt képzelnénk, „királynőik” valamilyen feudális vagy alkotmányos monarchia uralkodói feladatait látják el.
Ha viszont ilyesformán éles határvonalat húzunk az emberi közösségek és az élővilág egyéb fajainak együttélési formái közé, tudnunk kellene, milyen alapon tesszük. A mindennapi gondolkodás számára magától értetődő, hogy az internet- és telefonhálózatokkal, elektromos, olaj- és gázvezetékekkel, kereskedelmi, politikai, katonai és jogi stb. egyezményekkel összekapcsolt emberiség, valamint a csalánbokrok, tölgyerdők, verébrajok és majomhordák nem – vagy csak a legmagasabb elvontsági fokok színtelen-szagtalan fogalmainak világában – sorolhatók együvé. A tudomány azonban nem állhat meg ezen a ponton, hanem választ kell találnia arra is, mi teszi érthetővé azt, ami magától értetődő. S ebben az esetben bizony kiderül, hogy ami a mindennapi gondolkodás számára oly nyilvánvaló, arra a különféle szaktudományok képviselői más-más válaszokat adnak, sőt, vannak olyan irányzatok is, amelyek tagadják, hogy az emberi társadalmak és más élőlények együttélési formái között minőségi különbségek akadnának (vö. W. Zierhofer 2002). Magyarán: „a tudománynak” nincs igazi válasza erre a kérdésre.
A. Giddens (2000: 65.) szerint azért, mert a szakemberek nem ismerik egymás kutatási eredményeit: a szociológusok és antropológusok „feltehetőleg meglehetősen keveset tudnak az emberi élet genetikai alapjairól, mint ahogy a biológusok is hasonlóan korlátozott ismeretekkel rendelkeznek a szociológiai és antropológiai kutatásokról. Mindkét oldal nehéznek találja a másik oldal által kifejtett érvek megértését.” Ő maga viszont, noha szociológus, biológiai alapot talál az állatok és az emberek közötti különbségtételhez. Szerinte az állatok legbonyolultabb cselekvései sem egyéniek, tudatosak-akaratlagosak, hanem ösztönösek, azaz „az egész fajra érvényes”, „genetikailag meghatározott, komplex cselekvésminta” eredményei. Ezzel szemben „az embernek nincsenek »ösztönei«”, legfeljebb reflexei, amelyek esetében „egyetlen egyszerű mozdulatról van szó, nem pedig összetett viselkedésmintáról”. Az emberi tevékenység e reflexektől eltekintve „nem genetikailag öröklött, hanem kulturálisan tanult viselkedés” (uo. 65-66.).
Giddens gondolatmenetében hiányosságnak látom, hogy csak a lényegében jelentéktelen – bár nálunk az 1990-es évek elejéig erősen propagált – amerikai szociobiológia könnyen cáfolható teóriáival nézett szembe, ahelyett hogy a biológiának az állatok viselkedésével foglalkozó ága, az etológia, s különösen ennek az emberi viselkedésre alkalmazott kutatási területe, a humánetológia eredményeit tette volna nagyító alá.
Az emberiség az állatfajok egyike
Ennek képviseletében ugyanis a kérdésre, hogy vannak-e az embernek ösztönei, Csányi Vilmos (2001) így válaszol: „Miért ne lennének? Minden állatnak van, s az ember is egy állatfaj. Csak az a különbség, hogy az embernek olyan »ösztönei« vannak (ha így nevezzük az öröklött viselkedés-repertoárt), amelyek a kultúrát teszik lehetővé. S ezek más ösztönkésztetések elnyomásához is vezethetnek.” Az ember ösztönös és tanult viselkedésére vonatkozóan pedig azt állítja: „a tanulás is egy genetikai adottság. A modern etológia azt mondja, hogy ez egy álellentét. A tanulás tartalmát ugyan nem a gének határozzák meg, de tény, hogy bizonyos dolgokat könnyebb megtanulni, más dolgokat pedig nehezebb. […] A biológiai korlátok tehát a tanulás esetében is érvényesek. Minden faj azt tanulhatja meg könnyen, amire szüksége van fennmaradásához és szaporodásához”.
A humánetológia – Csányi Vilmos számos, Kedvenc állatom az ember címmel megjelentetett interjúja által provokatívan hangsúlyozott – tétele szerint tehát az emberi faj sem más, mint az állatfajok egyike: az ember az állatvilághoz tartozik. A hozzánk legközelebb álló csimpánzok és az emberek harminc-negyvenezres génállománya csak körülbelül egy százalékban különbözik, s emellett biokémiai és élettani folyamataink is erősen egyezők, pl. a vér hemoglobin-fehérjéjét felépítő hatszáz aminosav közül csak egyetlen egy tér el. E majmok vadon élve is kb. tízféle módon használják eszközként a környezetükben talált dolgokat, és csoport-együttműködésük kezdeteként értelmezhető, hogy – jóllehet a zsákmányt már nem osztják meg egymással – hímjeik együtt vadásznak (vö. Csányi V. 1986).
Ravaszabb majmok még arra is rájönnek, hogy a természetben készen talált tárgyakat átalakítsák (bár csak olyan mértékben, hogy pl. alkalmatos fűszálak oldalkinövéseit lehántva, s ezeket a termeszek építményeinek nyílásaiba dugva hangyalakomát csaphatnak). Mi több, a csimpánzok körében még azt is megfigyelték, hogy az effajta eszközök használatát olykor eltanulják egymástól.
A csimpánzok és a bonobóknak nevezett törpecsimpánzok oly közeli rokonainknak mutatkoznak, hogy vannak etológusok-állatpszichológusok – eléggé elterjedten –, akik olyasféle nyilatkozatokat tesznek, miszerint kísérleteik azt bizonyítják, hogy az állatok és az emberek közötti különbség nem minőségi, csak mennyiségi. Egyes amerikai tudósok egyenesen azt javasolják, rendszertanilag a csimpánzokat a majmok közül át kell sorolni mellénk, a homo nemzetség sorába (vö. D. Wildman és mások 2003).
Az emberi faj megkülönböztető vonásai
Az ilyen nézetekkel szemben Csányi Vilmos mindenütt azt hangsúlyozza, hogy az evolúció során az emberek olyan genetikusan átöröklődő sajátosságra is szert tettek, amelyek megkülönböztetik őket az összes többi állatfajtól. (Hozzátenném: ez önmagában nem jelent kiszakadást az állatvilágból, hiszen pl. a költöző madaraknak is van hasonló vonásuk, egyedül ők rendelkeznek olyan alkati adottságokkal – szárnyakkal –, hogy képesek hatalmas távolságokat átrepülni.)
Az evolúcióról – legalább körvonalaiban – azt kell tudnunk, hogy biológiai kereteit az élővilágban a fajok generációról generációra átöröklődő génállománya határozza meg. A gének a sejtmagok kromoszómáinak olyan nukleinsav-szakaszai, amelyek a szervezet működését és növekedését befolyásoló fehérjék szabályozását és előállítását vezérlik. E génállományban mutációk, véletlenszerűen előálló változások következhetnek be, amelyek általában kisebb, lényegtelen (pl. szemszín, egyes testrészek nagysága), ritkábban viszont igen nagy mértékben is megváltoztathatják az utódok genetikai összetételét, s így biológiai sajátosságait. Az utóbbi változások szelekcióhoz, kiválasztódáshoz vezethetnek, melynek irányát az éppen adott környezettel való szembesülés véletlene határozza meg. Ha a mutáció itt hátrányos helyzetbe hozza az egyedeket, elpusztulnak, ha viszont életképesebbé teszi, ők szaporodnak el, mígnem génállományuk a fajra általánosan jellemzővé válik.
Ami mármost az ember sok millió esztendő alatt végbement genetikai fejlődésében oda vezetett, hogy viselkedése a csimpánzoktól – s egyben az állatvilág minden más fajától – különbözik, ennek Csányi Vilmos (2003a: 6-13.) szerint három fő összetevője van. Az első a csoportélettel kapcsolatos viselkedési formák megváltozása. Ennek során jelentősen csökkent az embercsoportokon belüli agresszió mértéke, ami „lehetővé tette az együttműködés legfejlettebb formájának, a kiegészítő együttműködésnek a megjelenését, a táplálékmegosztást”. Az emberek rájöttek, hogyha „tábort ütnek, ahol az öregek, sérültek, anyák a kiskorú gyerekeikkel békésen tevékenykedhetnek, és az erős, mozgékony felnőttek kisebb-nagyobb csapatokban különböző irányokba kutathatnak ennivalóért, és azt összegyűjtve egymással megosztják, sokkal jobban járnak.” „Rokonaitól eltérően az ember hajlandó a táplálékmegosztásra”, és „egyedül az emberek képesek a feladatot részekre bontani, kijelölni, hogy egy-egy részt ki végezzen el. Képesek feladatokat előre elképzelni és megtervezni.” „Ez a viselkedés azonban nem kizárólag belátás, elhatározás kérdése, számos komoly biológiai feltétele van”, legfőképpen a már említett, az, hogy a csoporton belül „az agresszió visszaszorul, minimalizálódik”.
Az emberi viselkedés második összetevője „a csoporttevékenységek összehangolása”, ami azt jelenti, hogy „az embercsoport képes tagjainak érzelmeit, viselkedését és a legtöbb esetben mindkettőt egészen finoman összehangolni”. „Az állati elme eddigi ismereteink szerint képtelen a csoportot úgy elképzelni, mint valamilyen, a konkrét tagjaitól független valamit. Nos, az emberi elme absztrakciós képessége éppen ezt teszi lehetővé. Az emberi csoportok mint önálló, egyedi absztrakt létezők jelennek meg az ember számára, mint tőle látszólag független szociális konstrukciók. Az emberi motivációs rendszerek új tulajdonsága az a feltétlen lojalitás, hűség, amely a csoporthoz történt tökéletes szocializáció esetén a csoport tagjaiban kialakul. Gyakran előfordul, hogy az ember saját hátrányára nyújt jelentős segítséget csoportja tagjainak, akár életét áldozza csoportjáért, ha ez szükséges, csupa olyan tulajdonság, amely ismeretlen az állatvilágban.” S ezek sorában „talán a legfontosabb szinkronizáló képességünk a szabálykövetés tulajdonsága. Az az emberi készség, hogy könnyen elfogadunk egy szabályrendszert, közösségi normákat, törvényeket, jogszabályokat.” Itt külön kiemelném, hogy a tételt, miszerint „az ember abban különbözik az egyéb állatfajoktól, hogy az idegen fajtársakkal is törődik”, Csányi (2008) a rendszerváltás után hatalomra jutó „szűk agyú” liberalizmussal is szembeszegezi, leszögezve: „az, hogy nálunk 30 százalékos a szegénység aránya, az a mostani rendszer(ek) bűne.”
„Az új emberi tulajdonságok harmadik csoportjába – folytatja Csányi – olyan látszólag különböző tulajdonságok tartoznak, mint a nyelvhasználat, a tárgykészítés és tárgyhasználat”, az „akciók és szociális viszonyok” konstrukciója, „valamint az absztrakt gondolkodás. […] Ezek azonban mind visszavezethetőek egyfajta nyitott konstrukciós képességre, amely az állatvilágban az ember előtt csak protoformákban létezett.” A nyelvhasználat teszi lehetővé számunkra a „virtuális realitás” elgondolását, s „így képes az emberi elme ideális rendszereket elképzelni, és ezáltal pontot, egyenest, kört, síkot vagy a jó és rossz végleteit létrehozni. Lehetségessé válik a matematika feltalálása, és ugyancsak lehetséges lesz szellemvilágot elképzelni, démonokkal, tündérekkel, jóságos vagy haragvó istenekkel”. S noha az állatok 80 fajáról mutatták ki, hogy használ eszközöket, mi „a tárgyaknak új, elgondolt formákat és tulajdonságokat adunk, működésüket logikai szabályrendszerekhez igazítjuk, gépeket, technológiákat teremtve ezáltal. Ez a konstrukciós tulajdonságunk vezetett a mai modern időhöz, amelyben az emberek többsége tárgyakkal telezsúfolt mesterséges világban éli le egész életét.” E képességünk végezetül „szociális konstrukciók kialakításában is megnyilvánul. Az embercsoportok szerkezete, a csoportok életét meghatározó szabályok, normák, a törvények, jogszabályok mind az emberi konstrukciós aktivitás eredményei”.
Az ember mint célmegvalósító lény
Az első észrevételem a fentiekkel kapcsolatban az lenne: lehetséges, hogy e fejlődés mögött valóban egy olyan genetikus mutáció állt, amely az embercsoportokon belüli agresszió csökkenéséhez vezetett. (Ám ez aligha bizonyítható, s talán valószínűbb, hogy itt a tyúk és a tojás elsőbbségéhez hasonló problémával állunk szemben.) Az viszont bizonyos, hogy e mutáció csak akkor növelhette fajunk életképességét, amikor a munkamegosztás-táplálékmegosztás gyakorlata igazolta, és az embercsoportok, belátván hasznosságát, együttélési szokásaikat ehhez igazították. Vagyis: célképzetként megfogalmazódott bennük az eredményesebb együttélési forma kialakítása, majd rájöttek, hogy ezt miként képesek elérni, és ennek megfelelően cselekedtek. Ez a cselekvésmodell áll az emberi viselkedés valamennyi, Csányi által felsorolt tényezője mögött: a közösségi szabályok elfogadásától a „konstrukciós tevékenységek” minden válfajáig az a képességünk működik, hogy elgondolunk valamit, ami addig a valóságban addig nem létezett, kiagyaljuk, miként tudhatnánk e célt megvalósítani, s aztán nekilátunk gyakorlati kivitelezéséhez.
Ezzel egyébként nem mondok semmi újat. A filozófia számos tekintélyénél régóta a közhelyek egyike, hogy a sajátosan emberi tevékenység (zűrzavaros múltja miatt szerintem kerülendő szakszóval) teleologikus, azaz célmegvalósító (másként célfüggő, célirányos, céloksági, célracionális, célszerű, céltudatos stb.). Ennek mibenlétét N. Hartman (1970: 108, 134.) fejtette ki legvilágosabban: az ember elsőként gondolatban kitűz maga elé valamilyen célt, majd felkutatja, milyen eszközökkel tudja ezt elérni, harmadik lépésként pedig gyakorlatilag megvalósítja elképzeléseit.
Csányi fontos felismerése, hogy – a szakirodalomban előremutató módon – a konstruktív tevékenységben összekapcsolja a társadalomépítést és természetátalakítást. E mögött azonban ismét az emberi faj célmegvalósító képessége húzódik meg. Ha ugyanis fel tudja kutatni a céljai eléréséhez vezető eszközöket, rá kell jönnie arra is, milyen döntő segítséget nyerhet, ha társai minél szélesebb körének segítségével, társadalmi lényként tevékenykedik. Másfelől pedig társadalmi lény mivolta nemcsak céljainak elérését könnyíti meg, hanem a társaival fenntartott információcsere célmegvalósító képességeit is egyre növeli, hiszen ez egyre új célokkal és az elérésükhöz vezető eszközökkel gazdagítja látóhatárát. Azaz: az ember társadalmi és célmegvalósító lény mivolta egymást feltételező tulajdonságok.
Ilyenformán pedig ismét a tyúk és a tojás problémájához hasonlóan meddő kérdésfeltevés, melyik volt előbb. Fejlődése során az ember olyan mértékben vált társadalmi lénnyé, amilyen mértékben tevékenységét a célmegvalósítás jellemezte, és megfordítva. Ugyanilyen hiábavaló azt firtatni, hogy e folyamatban – miként azt sokan, így M. Donald (2001)) és őt követve M. Tomasello (2002) is képzelik – a nyelvhasználat, vagy a munkavégzés avagy valami egyéb előzte-e meg a másikat. Vonatkozik ez még a marxista hagyományban oly hangsúlyozott munkára is. A szaktudományos kutatások egyértelműen arra vallanak, hogy – Pataki Ferenc (1977: 24.) szavaival – „bármilyen fontos is legyen a munkatevékenység és a ráépülő társadalmi kooperáció, semmiképpen nem tekinthető az interperszonális kapcsolatok egyetlen meghatározójának, s nem determinálja közvetlenül és egyenesvonalúan e kapcsolatok kiterjedt rétegeit”.
E problémakör mélyebben fekvő rétegeihez akkor jutunk közelebb, ha N. Hartmann (1972: 105. ) azon, a célmegvalósító tevékenység jelentőségét hangsúlyozó gondolatából indulunk ki, mely szerint az ember „ezzel a képességével hatalmasabbá nő a többi lénynél. A világban elfoglalt kiváltságos helyzetét annak köszönheti, hogy teleológiára képes. Mert ennek az eszköznek a birtokában vetheti uralma alá, vagyis alakíthatja a maga határai között a dolgok reális menetét”. Napjaink legmeghökkentőbb kutatási eredményei pedig azt mutatják, hogy az emberi fajban „a csecsemők már hat-tizenkét hónapos korban képesek célirányosságot tulajdonítani mások cselekvéseinek, és még azt is meg tudják állapítani, hogy az adott célállapot elérésére szolgáló alternatív akciók egymáshoz viszonyítva mennyire hatékonyak abban a konkrét helyzetben, melyben az akció zajlik” (Gergely Gy.–Csibra G. 2005), és itt a célmegvalósító („teleologikus”) hozzáállás megelőzi a másoknak célirányosságot tulajdonítót, az intencionálist (Csibra G.–Gergely G. 1997–1998). Ez ahhoz a következtetéshez is elvezethet, miszerint a célmegvalósító képesség is az emberi faj genetikusan átöröklődő sajátossága.
Az ember mint szabad lény
Ezzel a képességünkkel és a belőle fakadó hatalommal csak az a baj, hogy – amint erre Nicolai Hartmann (1972: 479. ) szintén felhívta a figyelmet – az emberrel bizony előfordulhat, hogy „az értékelleneset is öncélúan törekvésének tárgyává teszi”. Vagyis a célmegvalósító képesség önmagában csak lehetőséget nyújtott világuralmunk megszerzéséhez, de ha az emberiség egyre katasztrofálisan rossz célokat tűzött volna ki maga elé, vagy a jó célokhoz vezető megoldásokat rendre ostobán ókumlálja ki és a megvalósítás során kétbalkezesen jár el, bizonyára a kihalás szélén tengődnénk valamely őserdőben, mint a bonobók.
Csak az olyan célmegvalósító tevékenység vezet bennünket sikerekhez, melynek első fázisa az ember objektív szükségleteinek kielégítését tűzi ki célként, második fázisa, az eszközök felkutatása pedig a szükségszerűségek felismerésére épül. Az ilyen célmegvalósítás pedig nem egyéb, mint az Engels híres meghatározásában szereplő emberi szabadság érdekeit szolgáló tevékenység. „Nem a természeti törvényektől való álmodott függetlenségben rejlik a szabadság – írja Engels (K. Marx–F. Engels 1963: 112. ) –, hanem e törvények megismerésében és az ezzel adott lehetőségben, hogy tervszerűen, meghatározott célokra hatni engedjük őket. Ez éppúgy vonatkozik a külső természet törvényeire, mint azokra, amelyek magának az embernek a testi és szellemi létezését szabályozzák – törvények két olyan osztályára, amelyeket legfeljebb az elképzelésben választhatunk el egymástól, de nem a valóságban. Az akarat szabadsága ezért nem jelent egyebet, mint azt a képességet, hogy tárgyismerettel dönteni tudunk. […] A szabadság tehát a természeti szükségszerűségek megismerésére alapozott uralomban áll önmagunk és a külső természet felett.” (A „természet” fogalmába itt – ma már nemigen használatos fordulatként – a társadalom is beleértendő mint „társadalmi természet”.) Manapság bizonyára nem árt ehhez hozzátenni, hogy számos korábbi (vö. A. W. Schlegel–F. Schlegel 1980: 556; F. Schiller 1960: 236. jegyzetben; Hegel 1979: 80, 234-325.) és későbbi gondolkodó (vö. G. Simmel 1958: 527; N. Hartmann 1972: 519.) felfogása e kérdésben Engels meghatározására rímel, s a modern pszichológia koncepcióit összegező művében E. R. Valentine (1988: 37.) is kiemeli, hogy „a szabad akarat összeegyeztethetetlen a tudománnyal”. Külön hangsúlyoznám, hogy e meghatározás szerintem nem szorul rá azokra a kiigazításokra sem, amelyeket Lukács Gy. (1976: II. 111-133.) javasolt, s hogy a marxista szabadság-fogalmat F. A. von Hayek (1991) úgy kritizálta, hogy Engels meghatározásáról nyilvánvalóan nem is hallott.
Az olvasó teljes tájékoztatásához persze az is hozzá tartozik, hogy a szabadság kapcsán idézzem I. Berlin (1990: 444.) megállapítását, mely szerint „e fogalom jelentése – miként a boldogságé és a jóságé, a természeté és a valóságé – annyira szivacsos, hogy szinte nincs olyan értelmezés, amelyet nem szívott volna magába. Nem kívánok most belebocsátkozni e próteuszi szó történetének taglalásába, s nem vizsgálom meg azt a több mint kétszázféle értelmét sem, amelyet följegyeztek az eszmetörténészek.” Azzal a ténnyel azonban szerintem mindenképpen szembe kell nézni, hogy a metrómélyi köznapi gondolkodástól a felhők fölötti elméletek többségéig a szabadság azt jelenti, hogy az ember saját hajlamainak, „belső természetének” ösztönzéseit követve azt csinál, amit akar, s ha ezt bármi okból nem teheti meg, korlátozott.
Csakhogy ugyanilyen közismert tény, hogy hajlamainkat vakon követve beleütközhetünk olyan objektív, megváltoztathatatlan szükségszerűségekbe, amelyeknek működése céljainktól igen eltérő, olykor pedig ezekkel éppenséggel ellentétes következményekhez vezet. A mámoros boldogság vágyát követve megtehetjük pl. azt, hogy naponta elfogyasztunk egy liter pálinkát, figyelmen kívül hagyva azt a biológiai szükségszerűséget, hogy ennek hatása kisvártatva az eszméletlen részegség, később a gyötrelmes macskajaj, végül pedig a szenvedélybetegség állapotába jutunk. A köznapi gondolkodás itt önellentmondásba kerül, hiszen ha a szabadság azt jelenti, hogy valaki azt csinál, amit akar, akkor az effajta cselekedeteket végrehajtó embert nyilván szabadnak kellene ítélnünk, holott azt mondjuk rá, hogy „a pálinka rabja”, „részeges hajlamainak foglya”.
A hasonló példákat a végtelenségig sorolhatnánk. Belső hajlamaink szerint valamennyien a legrövidebb, egyenes úton szeretnénk elérni céljainkat. Ám legyen ez a cél akár a munkahelyünk elérése, akár valamiféle társadalmi célkitűzés, ha nem vesszük figyelembe az objektív szükségszerűségeket, fizikai vagy átvitt értelemben „fejjel megyünk a falnak”, vélt szabadságunk korlátozottságnak bizonyul.
Akkor lehetünk tehát szabadok, ha felismerjük az adott feltételek esetén kikerülhetetlenül bekövetkező szükségszerűségeket, s nem vállaljuk azt, hogy szembeszegülünk velük – hiszen ez a biztos kudarcot jelenti –, hanem megpróbáljuk őket felhasználni céljaink érdekében, uralkodni rajtuk. A szabad ember uralkodik önmagán, megálljt parancsol belső hajlamainak, s nem issza ki azt a poharat, amelytől már kivetkeznék emberségéből. Megismeri a természeti erőket, s minthogy ezek nem teszik számára lehetővé a zárt falakon való áthatolást, feltalálja a lovas kocsit, villamost, autót, helikoptert, hogy még hamarább is érkezzék a kívánt helyre, mintha át tudna gyalogolni a falakon. Uralma alá hajtja a „társadalmi természet” erőit is, megismeri a mind célszerűbb együttélési formák közlekedésrendjének titkait, feltalálja a taktikai kerülőutakon való előrehaladás lehetőségeit és a forradalmakat, amikor az ósdi falakat romba döntve sugárutakat nyithat céljai felé. Ellenkező esetben korlátozottakká válunk, ami – Engels meghatározását kiegészítve – azt jelenti, hogy a fel nem ismert vagy figyelmen kívül hagyott szükségszerűségek erői uralkodnak fölöttünk.
Amit itt a metrón utazó laikusok és a filozófusok, szociológusok s egyéb elméletírók összekevernek, az a szabadságra való képesség megszerzésének feltétele és a szabadság maga. Mert ahhoz, hogy az egyetlen legjobb lehetőség felismerésének képességét megszerezhessem, valóban szükséges, hogy minél tágabb körben ismerhessem a számításba vehető lehetőségeket. De ameddig nyitott kérdés, hogy melyiket választom, addig nem szabad vagyok, hanem ismereteimben korlátozott, s szabaddá akkor válok, ha – helyes felismeréssel – látom már az egyetlen legjobb lehetőséget. A választási szabadságért kardoskodók indulata persze érthető: attól szeretnének megóvni bennünket, hogy államhatalmi parancsra, rendőri kísérettel kelljen haladnunk azon az egyetlen legjobb úton. Ilyenkor azonban nem azért vagyunk korlátozottak, mert nincsen más – tudniillik rosszabb – választási lehetőségünk, hanem azért, mert nem adatott meg számunkra a szükségszerűség felismeréséből fakadó bizonyosság; ha ez vezeti lépéseinket, nincsen szükség parancsszóra. Ha viszont az államhatalom nélkülünk dönti el a haladás irányát, akkor az bizonyosan nem a legjobb út.
S ezzel eljutottunk azokhoz az igen különféle irányzatokat képviselő filozófusokhoz, akik egyaránt a szabadságban jelölik meg azt a legátfogóbb, legfontosabb sajátosságot, amely az ember – őt valamennyi állatfajtól megkülönböztető – jegye. Azaz: meglehet, hogy a célmegvalósító tevékenység kezdeti nyomai egyes állatoknál is fel-felbukkanhatnak, de – Lukács György (1976: II. 118.) hangsúlyozza ezt nyomatékosan – az állatok se szabadok, se „nem-szabadok” nem lehetnek, mert „innen vannak a szabad és a nem-szabad ellentétén”.
Az ember azért társadalmi lény, hogy szabadabb lény legyen
Napjaink szakirodalmában igen ritkán szokott felbukkanni az a tétel, hogy „az ember szabad lény”, az viszont, hogy „társadalmi lény”, annál hangsúlyosabb kiindulópontja a legkülönbözőbb okfejtéseknek. S nem akárhogyan, hanem egymással szembeállítva: minthogy az ember társadalmi lény, így nem képes a társadalmon kívül létezni, de ennek fejében kénytelen saját – „azt teszek, amit akarok” értelemben felfogott – szabadságát alávetni a vele szemben álló társadalmi törvényszerűségeknek, hagyományoknak, szokásoknak, be kell illeszkednie abba a rendbe, amelyet a környezetében élő más emberek követnek. Ez a felfogás annál elterjedtebb, hiszen a rendszerváltással hatalomra került filozófia orákuluma Martin Heidegger, aki e kérdéssel foglalkozó művében (uő. 2007) – miként ezt Schwendtner T. (2008) kimutatta – három, egymással nehezen összeegyeztethető emberképet („emberi ittlétet”) állít elénk:
a) az emberi ittlét normatív viszonyoknak alávetett társadalmi lény;
b) az emberi ittlét elszigetelt egzisztencia, amely végső szabadsága révén minden társadalmilag konstituált normativitással szemben áll;
c) az emberi ittlét metafizikai lény, amely – létmegértésének következtében – képes új kötöttségeket, normativitásokat létrehozni.
Heidegger nyakatekert szócsinálmányokkal összetákolt szövegeinek megértéséhez nem elég a német (vagy fordításban a magyar) nyelv ismerete, ehhez heideggerül kell tudni, de annyi ebből így is kiviláglik, hogy az emberi szabadság szerinte szemben áll az emberi társadalmisággal, mert az utóbbi az ember számára idegen normatív viszonyoknak való alávetettséget jelent.
Ami viszont a napjainkra oly jellemző tudálékos-filozofikus álokoskodások egyike csupán. Az ember, miként ezt Csányi Vilmos gondolatmenetéből világosan kitűnhetett, éppen azért volt képes az állatvilág egyéb lényeinek sorából kiemelkedve szabad lénnyé válni, mert társadalmi lénnyé vált: genetikusan átöröklődő sajátossága lett a társas együttműködés legfejlettebb, közösségi normákkal, törvényekkel, jogi előírásokkal szabályozott formájának létrehozása, a társadalmi lét intézményeinek kiépítése.
Ebből viszont az is következik, hogy a társadalomban való létezésnek semmilyen más elfogadható indoka nincs azon kívül, hogy az ilyetén való létezés az emberiség szabadságának kiteljesedését szolgálja. És abban a pillanatban, amikor egy adott társadalmi berendezkedés nem tesz eleget ennek a feltételnek, működésének létjogosultsága ugyanúgy megszűnik és megváltoztatandó, ahogyan egy mozdonynak sincsen jogosultsága a sínekről letérve, öncélúan belerohanni a világba. A társadalom nem azért van, hogy létezzen és működjék, hanem azért, hogy az emberi szabadság fejlődésének eszköze legyen.
A farkastörvények társadalma
Ami tökéletesen logikus is, olyannyira, hogy másképp nem is lehetne, de – napjainkra tekintve – mégis másképpen van. Szükségtelennek látom, hogy az utóbbi évtizedekben folyamatos társadalmi világválság közismert vészjelző tüneteit felsoroljam, csupán a végeredményre emlékeztetek. Az MTI (2010) tavalyi jelentése szerint az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) főigazgatója egy konferencián bejelentette, hogy e válság következtében évről évre százmillió körüli számban nő az éhhalál küszöbén tengődő emberek száma, s most már elérte az egymilliárdot. Másfelől viszont ugyanilyen rekordszámokkal emelkedik a milliárdosok tömege: „2010 végére a globális magánvagyon elérte a 95,1 billió eurót. Ezzel három év után ismét meghaladta a 2007 végi, vagyis a pénzügyi és gazdasági válság előtti szintet. Tavaly a világ vagyonnövekedése ismét elérhette a 6,9 százalékot. A szakértők arra számítanak, hogy a következő tíz esztendőben a gazdag családok birtokában lévő értékek 92-ről 202 billió dollárra emelkednek. A legtöbb milliomos az Egyesült Államokban lesz. Az előttünk álló években a számuk 20 millióra kétszereződnék” (Oberfrank F. 2011).
Ebből akár arra is következtethetnénk, hogy az emberi faj degenerálódott. Kiveszett belőle az a genetikus sajátosság, ami – Csányi okfejtése szerint – állatrokonai fölé emelte, és visszazuhant a ragadozók szintjére. Az a képessége megmaradt, hogy a csordában vadászó állatokhoz hasonlóan közösségi együttműködéssel tegyen szert a szükségleteit kielégítő javakra, de ezek megosztására immáron nem hajlandó, s különösen arra nem, hogy saját hátrányára nyújtson segítséget idegen fajtársainak. Korunk uralkodó ideológiája a liberalizmus, amely azt hirdeti, hogy az embernek arra kell törekednie, hogy a legkisebb befektetéssel a legrövidebb időn belül a legnagyobb haszonra tegyen szert, s ezért a társadalmi életben a piaci szabad verseny szabályait kell érvényesíteni: az győzzön, aki erősebb. Magára vessen az az egymilliárd ember, aki éhenhal, miért nem olyan ügyes, mint az USA milliomosai, akiknek száma, lám, nemsokára megkétszereződik.
Nem az emberiség, hanem a mamuttőke degenerált
Megtörténhetne egy ilyen változás is, hiszen Kampis Gy. (1999) okkal figyelmeztet arra, hogy „naivitás hinni, hogy az evolúció az emberi organizmus megjelenésével véget ért”, más szerzők pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy az őskőkori viszonyokhoz igazodva kialakult emberi alkat nehezen igazodik modern életformánkhoz, és ez egyre több civilizációs betegséget okoz (vö. J. Blech 2009). De nem történt meg, Csányi (2003b: 5. ) külön hangsúlyozza, hogy „az emberi faj genetikai állománya mintegy 130-150 ezer éve kialakult, és igen megalapozott feltevések szerint azóta lényegesen nem változott. Vagyis úgy gondoljuk, hogyha mondjuk, egy százezer évvel ezelőtt élt emberi csecsemő valami csoda folytán egy mai családba kerülne, ugyanolyan normális ember lenne belőle, mint akárki másból. És ez fordítva is igaz, ha egy mai csecsemő kerülne vissza az őskorba, rendes ősgyerek, majd ősember lenne belőle.”
A problémát az okozza, hogy – miként ezt szintén Kampis (1999) írja – a gének csupán feltételeket nyújtanak fejlődésünk számára, de az, hogy ezeket miként használjuk ki, ez örökletes egyéni különbségeink mellett a kortárs ideológiával átitatott neveltetésünktől függ. Egy másik tanulmányában (Kampis Gy. 2002) arra is rámutat, hogy ha a mai társadalomban „összeomlik az emberek egyenértékűségének, egyenlőségének eszméje, és összeomlik a társadalmi szolidaritás”, akkor ez „nem kikerülhetetlen”, alapja „nem valami tudományos tény, hanem egy kortárs társadalmi eszme miatt képzelik egyesek, hogy a társadalom mindig szükségképpen azokat díjazza, akik a legerősebbek, […] legagresszívebbek és így tovább (mert hiszen erről van szó). Lehet ez egy mai ideál, de semmi nem mutat arra, hogy valóban ezek lennének a társadalom számára legfontosabb személyek. A társadalom maga is az evolúciós folyamat része, abból nem vonhatja ki magát, a kultúra és értékrendszer is merev túlélési és működési kényszereknek van alávetve. […] Néhány évtizeden belül (tehát biológiai szempontból szinte nulla idő alatt, kevesebb, mint egy generáció során) megváltozhatnak a dolgok: más értékek, a tolerancia, a bizalom, a kitartás, a hűség kerülhetnek előtérbe, mint ahogy a csoportszelekciós modellek feltételezése szerint – pontosan a társadalom érdekében – ez gyakran így történt az evolúciós múltban is […] s pontosan ennek eredményeként hordozzuk e képességek lehetőségét ma.”
Jómagam ezt úgy fogalmaznám meg, hogy a Szovjetunió és az európai kommunista pártállami rendszerek összeomlása idején a transznacionális mamuttőke „legerősebb, legagresszívebb és így tovább” urai elérkezettnek látták az időt arra, hogy a történelem lomtárából előhozzák a liberális hatalomgyakorlás relikviáit, és felszámolják azokat a vívmányokat, amelyek az emberiség génjeiben rejlő szolidaritás gyakorlati megvalósítása felé mutattak. Ez az igen kevés intelligenciára valló lépés azóta egyfolytában az egyik válságból a másikba taszítja társadalmainkat. A milliárdosokat azonban ez nem érdekli, hiszen ők – miként a fenti adatok mutatják – a válságokból is hasznot tudnak húzni, az éhhalál szélén állók számának rohamos növelésével. E közönyösség arra mutat, hogy a célmegvalósító képességükkel – igen finoman fogalmazva – baj van. „A legkisebb befektetéssel a legrövidebb időn belül a legnagyobb haszonra szert tenni” ideológiája ugyanis csak a pillanatnyi célok elérése esetén működik, hosszabb távon csődöt mond. Ha én a 20 millió amerikai mamuttőkés egyike lennék, igencsak szorongva olvasnám azt a hírt, hogy az éhhalál küszöbén tengődők száma évről évre százmillióval nő. Mert amit Kampis oly diplomatikus nyelven megfogalmaz, amikor azt írja, hogy „a társadalom maga is az evolúciós folyamat része, abból nem vonhatja ki magát, a kultúra és értékrendszer is merev túlélési és működési kényszereknek van alávetve”, az a gyakorlatban igencsak irgalmatlan és véres eseményekben is kifejeződésre juthat. A degenerált uralkodó osztályok túlélési esélyei ilyenkor igen csekélyek.
IRODALOM
Berlin, I. 1990: Négy esszé a szabadságról. Bp.
Blech, J. 2009: Geheimnis der Gesundheit. In: Der Spiegel, 40. sz.
Csányi V. 2001 (letöltés 2008. május 16.): A humánetológus nézőpontjából. Interjú. In: http://www.szexualpszichologia.hu/cikk9.html. Ugyanez megtalálható még in: Szilágyi V. 2006.
Csányi V. 2003a: Az emberi természet. Humánetológia. Bp.
Csányi V. 2003b (letöltés 2008. május 15.): Az emberi természet biológiai gyökerei. In: http://www.mindentudas.hu/csanyi/20031208csanyi16.html
Csányi V. 2008: „A klasszikus liberalizmus nem az én világom”. Ahogy tetszik interjú Csányi Vilmossal. Készítette V. Bálint Éva. In: Magyar Hírlap, július 17.
Csibra G.–Gergely G. 1997-1998: A mentális viselkedésmagyarázatok teleológiai gyökerei. Egy fejlődési hipotézis. In: Magyar Pszichológiai Szemle.
Donald, M. 2001: Az emberi gondolkodás eredete. Bp.
Gergely Gy.–Csibra G. 2005: Teleologikus gondolkodás csecsemőkorban. Az egyévesek naiv racionális cselekvéselmélete. In: Magyar Tudomány.
Giddens, A. 2000: Szociológia. Bp.
Hartmann, N. 1970: Teleológiai gondolkodás. Bp.
Hartmann, N. 1972: Lételméleti vizsgálódások. Válogatás kisebb írásaiból. Bp.
Hayek, F. A. von 1991: Út a szolgasághoz. Bp.
Hegel, G. W. F. 1979: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapjai. 1. rész. A logika. Bp.
Heidegger, M. 2007: Lét és idő. Bp.
Kampis Gy. 2002: A gén halott, éljen a gén! In: Magyar Tudomány.
Kampis Gy. 1999: Az evolúció keresztútján. In: BUKSZ
Lukács Gy. 1976: A társadalmi lét ontológiájáról. I–III. köt. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1963: Művei. XX. köt. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1967: Művei. XXIII. köt. Bp.
MTI 2010 (letöltés 2011. nov. 2.): Egymilliárd ember az éhhalál küszöbén. In: http://nol.hu/kulfold/egymilliard_ember_az_ehhalal_kuszoben
Oberfrank F. 2011 (letöltés 2011. okt. 30.): Globális gazdagság: a milliomosok száma újabb rekord szinten. In: http://www.v-pearl.hu/globalis-gazdagsag-a-milliomosok-szama-ujabb-rekord-szinten.aspx
Pataki F. 1977: Társadalomlélektan és társadalmi valóság. Bp.
Schiller, F. 1960: Válogatott esztétikai írásai. Bp.
Schlegel, A. W.–Schlegel, F. 1980: Válogatott esztétikai írások. Bp.
Schwendtner T. 2008: Husserl és Heidegger. Egy filozófiai összecsapás analízise. Bp.
Simmel, G. 1958: Soziologie. Lipcse.
Szilágyi V. 2006: Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció. Bp.
Tomasello, M. 2002: Gondolkodás és kultúra. Bp.
Valentine, E. R. 1988: Fogalmak és nézőpontok a pszichológiában. Bp.
Wildman, D. és mások 2003: Natural Selection’s Role in Shaping 99,4 % Nonsynonymous DNA Identity Between Congeneric Humans and Chimpanzees. In: Proceedings of the National Academy of the United States of America.
Zierhofer, W. 2002: Gesellschaft. Transformation eines Problems. Oldenburg.
Marik Álmos: Tócsából felkacsint
Marik Álmos meglehetősen szűkszavú költő, aki nem használja többet a nyelvet, mint amennyit feltétlenül szükséges. Tócsából felkacsint című első kötetében körülbelül hatvan rövid, tömören, ugyanakkor az esetek többségében játékos regiszterben megszólaló verset találunk, hat ciklusba rendezve.
Az első, az Elszórt ezüstgömbök című ciklusban a költő helyenként talán egy szeretett nőhöz, helyenként magához a nyelvhez, a költészethez beszél – de miért is kellene szétválasztani a kettőt, mikor egy fiatal poéta számára akár még maga a vers is képezheti a szerelem tárgyát?
A második versblokk, az Őszfényű szöszök legalábbis az azonos című, haiku-szerű verseket tömörítő alegység immár a kötet egyik valódi szerelmi ciklusának tekinthető, ahol a beszélő játékos őszinteséggel, apró nyelvi bravúrok formájában szólítja meg a kedvest, akinek többek között a csikkek néma ívében felparázslik mosolya, amint a tócsából egy lámpa felkacsint. Nem mentes persze ez a ciklus sem az írásra, irodalomra való reflexióktól, melyek áthatják a szerző egész költészetét, egyfajta meta-irodalmi jelleget kölcsönözve a kötetnek.
A Piszkos fényben című harmadik ciklus, meglátásom szerint, elsősorban esztétista jellegű lírai megnyilatkozásokat tartalmaz, s értelmezhető a keresés szakaszaként. Mintha a költő itt valamiféle szakrális élményt, szépségeszményt Szakrális portrék próbálna megfogalmazni a profán külvilág ellenében – erre utalnak a megtérés, a csillagok, a repülés felvillanó motívumai. Talán éppen ezért a Piszkos fényben a kötet egyik legérdekesebb ciklusa, hiszen a beszélő itt fogalmazza meg a leghatározottabban vágyait, elképzelését a költészetről.
Szakrális portrék
A következő ciklus, az @panyelv érdekes, ugyanakkor szokatlan színfoltja a kötetnek, mely az avantgárd lírai megnyilatkozás irányába viszi el Marik költészetét. Az ide került versek jó része pusztán számokból, írásjelekből, alfanumerikus szimbólumokból, illetve egy-egy szótagos sorokból, helyenként rövid szójátékokból áll. Itt mintha a költő ráunna a hagyományos költői nyelv grammatikai-retorikai kötöttségeire, s vissza akarna térni egyfajta nyelv előtti állapotba. Erre utal a ciklus címe is, @panyelv, mely már pusztán az internet digitális világából jól ismert @ szimbólummal is felszámolni látszik a mindennapi nyelv tradíciók, megszokások közé szorított világát. A ciklus persze kísérlet marad, hiszen Marik Álmos korántsem avantgárd költő, érzésem szerint csupán kipróbálja magát ebben a lírai beszédmódban is.
A kötet ötödik, Ecsetnyomok című blokkja huszonnyolc darab tizenegy soros, soronként többnyire mindössze egy szót tartalmazó versből áll. A versek egyszavas sorai mindig azonos betűvel kezdődnek, rendezőelvük pedig természetesen az abc-sorrend. Nem más ez, mint ugyancsak játékos, kissé talán megint csak az avantgárd tradíciót is megidéző lírai leltár, melyben a költő minden valószínűség szerint szerelmével való kapcsolatát értékeli – erre utalhatnak a gyakran előforduló egyes szám második személyű szóalakok, amint arról talán a ciklus záróverse is tanúskodik:
zongoraórákra
zúdított
zúgó zord
záporaink
zománcozott
zöld zenéje
zafirszerű
zamatokká
zötykölődő
zacskónyi
zelnicemeggy
A kötet Ecsetnyomok című játékos, ugyanakkor bravúros alliterációgyűjtemény után következő versblokkja meglehetősen közvetlen regisztert sejtetve egyszerűen a Neked címet viseli. A záróciklus mindössze négy verset, a Csokor, a Reggel, az üldögélünk és az epilóg című darabokat tartalmazza, melyeket egyszerűen vallomásos idillversekként jellemezhetnénk. Olybá tűnik, a költő a keresgélés, a számos beszédmód kipróbálása után végül is a szerelemben és annak nyelvi megfogalmazásában éri el végső célját, találja meg azt, amit a kötet egészén keresztül keresett.
Ami Marik Álmos első kötete kapcsán mindenképpen kiemelésre érdemes, az, hogy a fiatal költő mesterien bánik még a legapróbb formákkal is. Repertoárja a haikutól a 15-20 soros, ám még mindig rövid szabadversig terjed, s kötött metrumú szövegekben éppoly biztosan fejezi ki magát, mint rövidebb, a formai megkötést nélkülöző prózaversekben. Még olyan archaikusabb formai elemekre, mint például az alliteráció, is érvényes ez, miként arról a fent már említett Ecsetnyomok ciklus is tanúskodik. S bár ami a szerző témaválasztását illeti, első kötetének érdeklődése még kissé zárt módon magára a költészetre és a szerelemre irányul (József Attilá val szólva a szellem és a szerelem kíséri szemmel), a könyv tematikai zártságát mindenképpen pótolni látszik a nagy formagazdagság, az eredeti, frappáns és egyéni nyelvi megnyilatkozások sokasága.
Érdekes, amint azt a könyv fülszövegében Iszlai Zoltán is kiemeli, hogy Marik Álmos egyszerre tekinti mesterének, elődjének Pilinszkyt és Weöres Sándort, e két, valahol teljesen ellentétes poétikát megvalósító költőt. Első ránézésre a lapidáris tömörség és a nyelv lehetőségeit végletesen kihasználó játékosság mintha kizárnák egymást – ám amint látjuk, a Tócsából felkacsint című kötet a kettőt egészséges arányban ötvözi, a két poétika e házasságából pedig egy, az elfogulatlan figyelmet mindenképpen megérdemlő, egyéni, fiatal lírai hang születik. (Littera Nova Kiadó)
Medvetáncoltató (2005)
Stéphane Hessel: Háborodjatok fel!
Franciaországban nevezik „kis nagy könyvnek” ezt a mellékletekkel együtt is alig több mint harminc oldalas könyvet, amely alig több mint egy éve jelent meg franciául, de máris sok nyelvre lefordították, és több millió példányt adtak el belőle a világ számos országában.
De ki is ez a világsikerű szerző, Stéphane Hessel, akiről az átlagolvasó, valószínűleg nemcsak Magyarországon, eddig nem sokat hallhatott?
Gondolatainak tisztasága, dinamizmusa, érzékenysége, minden új iránti fogékonysága alapján kevesen gondolnák, hogy e könyve, a Háborodjatok fel! megjelenésekor 93 éves volt. A francia kiadó, az Indigéne editions utószava szerint a szerző 1917-ben született Berlinben. A család a 20-as években Párizsba költözött, ahol kapcsolatba került a két világháború közötti francia értelmiség sok kiváló képviselőjével. Hessel Franciaország veresége után az ellenálláshoz csatlakozott, előbb Londonban de Gaulle környezetében dolgozott, majd Franciaországban tevékenyen is részt vett az Ellenállás harcában. A Gestapo letartóztatta, és megjárt több németországi koncentrációs tábort. Sikerült megszöknie, és visszatérnie Franciaországba, ahol a felszabadulás után diplomáciai pályára lépett. Az ENSZ-ben részt vett az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata kidolgozásában.
A könyvet, amelyet Burján Monika fordított magyarra, egy Camus-idézet vezeti be: „A kormányoknak – lényegükből fakadóan – nincs lelkiismeretük.” Ebben a szellemben vizsgálja meg a szerző a demokrácia jelenlegi helyzetét a világban, és arra a megállapításra jut, hogy egy korábbi állapothoz viszonyítva visszalépés történik a demokrácia, az emberi jogok érvényesülésében. A korábbi állapotot Franciaországban az Ellenállás Nemzeti Tanácsa által kidolgozott program, világméretekben pedig az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata rögzíti, még akkor is, ha ezek a programok csak tendenciaszerűen érvényesültek a valóságban.
Hessel ellenállást hirdet a demokrácia korlátozása ellen, s ennek az ellenállásnak a mozgatórugója a felháborodás. A demokráciát széles körűen értelmezi, fogalmába beleérti az emberek anyagi biztonsághoz, civilizált életvitelhez való jogát is. A szociális juttatások szinte minden országban napirenden levő csökkentéséről például így ír: „Azt merészelik mondani nekünk, hogy az állam nem képes többé biztosítani a szociális juttatások költségeit. De miként lehetséges az, hogy ma nincs pénz ezeknek a vívmányoknak a fenntartására és kiterjesztésére, holott a termelés a felszabadulás óta, amikor is Európa romokban hevert, jelentős mértékben növekedett?” Meggyőző válasza pedig így hangzik: „Csakis azért, mert a pénz hatalma […] még sohasem volt ilyen nagy, ilyen arcátlan és önző, és a kiszolgálói még sohasem hatoltak be ennyire a legfelsőbb állami szférákba […]. A legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti szakadék még soha nem volt ilyen mély.”
Hessel kiáltványában közvetlenül fordul olvasóihoz, mintha beszélgetne velük, mintha közel évszázados tapasztalatait adná át az új nemzedékeknek. „Amikor valami annyira felháborít titeket, ahogy engem felháborított a nácizmus, akkor felébred bennetek a küzdőszellem, és erőssé, elkötelezetté váltok. „Azok a jogok, amelyeket az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata 1948-ban megfogalmazott, mindenkit megilletnek. Ha olyasvalakivel találkoztok, aki nem részesül belőlük, emeljétek fel a szavatokat az érdekében, és segítsetek kivívni neki e jogokat!”
Ezeket a sorokat olvasva nem lehet nem gondolni Bálint Györgyre, akit Koczkás Sándor „a felháborodás művésze” névvel illetett, és akinek híres mondata „Felháborodom, tehát vagyok” szállóigévé vált. Ugyancsak ő, a „kezdő felháborodókhoz” írott intelmeiben így ír: „A felháborodás – a mai társadalomban – a szellemi ember létének legmagasabbrendű kifejezése.” Ő sem személyes sérelmekért háborodik föl, hanem elvi alapon. Intelmek kezdő felháborodókhoz című írása akár Hessel könyvének fejezete is lehetne, annyira időszerű, noha 1936-ban született.
Hessel fölemeli a szavát a közöny ellen, amelyet a legrosszabb magatartásnak tart. Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, bár nem kötelező erejű jogforrás az államok számára, jelentős szellemi támogatást ad minden olyan küzdelemhez, amelyet a demokrácia, az emberi jogok korlátozása ellen vívnak.
Miután az ENSZ tagállamai elkötelezték magukat e jogok tiszteletben tartása mellett, erkölcsileg megszűnt annak a lehetősége, hogy az államok indokoltan hivatkozzanak szuverenitásukra, és ezen az alapon kövessenek el olyan tetteket, amelyek ellentétesek a Nyilatkozat elveivel. Hessel elégedetten állapítja meg, hogy az utóbbi időben egyre több civil szervezet és társadalmi mozgalom tevékenykedik aktívan a demokrácia védelmében. Arra biztatja olvasóit, hogy ne legyenek közönyösek, saját környezetükben keressék meg azokat a témákat, amelyek jogos felháborodást keltenek bennük. „Találni fogtok olyan konkrét szituációkat – teszi hozzá –, „amelyek erős polgári fellépésre sarkallnak benneteket.” Néhány ilyet meg is említ, például a bevándorlókkal és a romákkal szembeni bánásmódot.
A könyvnek talán a legeredetibb és leginkább gondolatgazdag részei az ellenállás milyenségéről szóló fejezetek. Hessel elítéli a terrorizmust, és erőszakmentességet hirdet, de nem kizárólagosan. „… az erőszak, bármilyen formában jelenjék is meg, kudarc. Csakhogy elkerülhetetlen kudarc, mivel erőszakos világban élünk”. Vitatkozik Sartre-al, aki életének egy bizonyos szakaszában, megengedően nyilatkozott a terrorista merényletekről, amelyeket az állami erőszakra adott válaszoknak tekintett. Erőszakmentesség mindaddig, amíg van remény békés megoldásokra, példaképpen Nelson Mandela és Martin Luther King eredményes küzdelmére hivatkozik.
„Ám lehetséges olyan helyzet, amelyben a forradalmi erőszak […] az egyetlen eszköz arra, hogy véget vessünk az erőszaknak.” Hessel erőszakmentességétől ugyanis távol áll a „ne állj ellen a gonosznak” tolsztojánus elmélete. Saját ellenálló múltját tagadná meg, ha nemcsak a terrorista, de minden erőszakos ellenállást elítélne.
A szerző joggal állapítja meg, hogy az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának megjelenése óta a világban jelentős előrelépések is történtek a demokrácia érvényesülésében, például megszűnt a gyarmati rendszer, az apartheid, ma kevesebb diktatúra létezik a világban, mint ötvenhárom évvel ezelőtt, ám érzékeli, hogy a 21. század első évtizedét a visszalépés jellemezte. Ez indította kiáltványa megírására. A fasizmust ugyan legyőzték, de a veszély nem múlt el. Elszegényedés, igazságtalanság, kizsákmányolás és erőszak ma is létezik, sőt növekszik, van ok a felháborodásra.
Hessel végül a fiatalokhoz fordul: „Nektek, akik majd megteremtitek a 21. századot, szeretettel üzenjük: AZ ALKOTÁS – ELLENÁLLÁS. AZ ELLENÁLLÁS – ALKOTÁS.” (Scolar Kiadó)
Ihlet
A holdas hold románca I. (1902–1993)
A hűtlen menyecske (1992–1993)
Ballada a párisi nőkről I. (2003)
Kép-viselők (2006)
Krisztus (1999 k.)