Makrisz Agamemnon: Mauthauseni emlékmű (részlet)

250

Ez a szám, amelyet kezükben tartanak az EZREDVÉG 250. száma. Amikor folyóiratunkat 1991 májusában létrehoztuk egy 50 000 Ft-os alapítvánnyal és nagy hittel, hogy szükség van egy hiteles baloldali irodalmi, művészeti, társadalomkritikai műhelyre, még abban sem voltunk biztosak, hogy átlépünk vele a 21. századba. Előzményünk a Zrínyi Kiadónál megjelenő Ezredvég Almanach volt, amelynek utolsó, ötödik száma 1990-ben jelent meg.

Az EZREDVÉG-et azok a költők, írók alapították, akiket a Kádár-korszak baloldali ellenzékeként szokás emlegetni, mivel a hetvenes-nyolcvanas évek politikai irányultságát olyannak ítélték, hogy az a kapitalizmus restaurációjához vezet. Ennek bekövetkezése után természetesen továbbra is ellenzéki írók maradnak, hiszen meggyőződésüket nem a felemás időszak iránti elkötelezettség, hanem a marxi értelemben majdan megvalósuló szocializmus reménye táplálta.

Sokan közülük már nem élnek. Galabárdi Zoltán, Labancz Gyula, Pass Lajos, Millok Éva, Baráth Lajos, Simon Lajos, Györe Imre, Kristó Nagy István, Bálványos Huba, Molnár Géza munkáit azóta már posztumusz művekként, a Megmentett oldalak című rovatunkban kell közölnünk.

Az idén anyagi okokból arra kényszerültünk, hogy az EZREDVÉG-et kéthavonta megjelenő folyóirattá alakítsuk át, évi hat számot készítve. Arra fogunk törekedni, hogy még gazdagabb tartalommal és még igényesebb kiállítással adjuk folyóiratunkat olvasóink, előfizetőink, barátaink kezébe. Ebből a célból indítottunk egy új állandó rovatot Latin-Amerika címmel, kitekintve arra a világra, amelyben a neoliberális kapitalizmus történelmi alternatíváját keresi számos ország, elutasítva a hamis elméletet, mely szerint a piacgazdálkodásra épülő társadalommal szemben nincs alternatíva.

Az EZREDVÉG független folyóirat, szerkesztői anyagi ellenszolgáltatás nélkül végzik munkájukat, publikáló íróinknak csak szimbolikus honoráriumot tudunk biztosítani, sokan közülük még erről is lemondtak, hogy ily módon is támogassák lapunkat. De egyikük sem lett hűtlen a folyóirathoz, ahogyan olvasóink, előfizetőink is fenntartás nélkül támogatnak minket.

Olyan helyzetben, amikor hazánk hitele nemzetközi méretekben megkérdőjeleztetik, és nemcsak a gazdaság, de a humánum alapvető követelményeinek területén is, például a hajléktalanokkal való bánásmód kérdésében, még határozottabban fel kell emelnünk szavunkat az embertelenség, az ordas eszméket hirdető rasszizmus, a szélsőjobboldal térhódítása ellen. Hazánkat ne Gömbös Gyula és Horthy Miklós dicstelen eszméit élesztgető kurzuslovagok nyilatkozatai avagy parlamenti beszédei szerint ítéljék meg.

Petőfi, Ady, József Attila szellemisége legyen a magyarságról alkotott ítélethozatal mércéje. József Attila 1937-ben Thomas Mannt idézte: „Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember.” Hallgatnunk kell erre a figyelmeztetésre, fórumot kell biztosítanunk a legjogosabb emberi igényeket követelő szavaknak. Ezért kell az EZREDVÉG-et, a baloldal hiteles irodalmi, művészeti, társadalom-kritikai műhelyét megőriznünk, ezért nem szabad ennek a hangnak elhallgatnia!

Ady Endre

TABÁK ANDRÁS

(Egy bonmot-ra)

Bizony igaza van!
Ha csak a szavait nézzük,
pusztán pszichopata.
Ha tetteit – gonosztevő.

(Némely vezéri fotókra)

Évről évre rosszarcúbb
S ezt nem az idő teszi
A közhely ezúttal tény
Felelős negyvenen túl
Az arcáért az ember

(Egy polgármesteri szentenciára)

                                       Akinek nincs semmije annyit is ér

Lelke mélyébe világít e szentencia, uram
Ripők kulák-bölcsesség ez a legjavából, uram
A basagazda dölyfe cselédsége iránt, uram

(Hitler mondja)

                               Az „Asztali beszélgetések” margójára

Én mit se bántam, ha némelyek
barna bolsevistának neveztek.
Ellenkezőleg: kedvemre volt.
Tudtam, e képtelen állítás rést
üt ellenségeim hadsorán.

(Egy Jobbik-toborzón)

Kis falu, közösségi ház, vasárnap délután
Szállingózó közönség, nyájas gárdisták, az Új Erő
Tagtoborzó gyűlése, mindenkinek szabad a bemenet
A szónok Pestről jött, országos képviselő
Kulturált megjelenés, halk és iskolázott hang
Jól formált, választékos mondatok, nyelvtani tökély
A mondanivaló nemes: az ország a népé legyen
És hogy a népé is lesz, arról az egyetemes
Magyarság üdvére a Mozgalom fog gondoskodni
Biztosít bennünket, mihelyt hatalomra kerül
S nem ágálva, nem izomból, nem erőszakkal, isten őrizz
Tolerancia, meggyőzés, türelmes napi aprómunka

Váratlanul az asztalra csap, tenyere csak úgy csattan
De hogyha kell – dörgi –, lesznek más módszereink is
Ilyenkor mondta mindig gyerekkoromban nagyanyám
Ni csak, ni csak, farkas kandikál be az ablakon

GYÁRFÁS ENDRE

Hosszú út a téglagyárba^*

Kibaszunk veletek, zsidók, kaptam fel a fejem egy éles gyerekhangra. Nálam alig nagyobb, negyedik elemistának látszó fiú izgágáskodott a járdaszélen. Zöld inge kilátszott a kabát alól. Nyilaskeresztes karszalagját biztosítótűvel tűzték a ruhájára. Bőrövéről madzagon akkora kés fityegett, mint amekkorát nagyanyám csak akkor forgat, ha kacsát vagy pulykát akar bontani.

Hogy érti ez a nyilas kölyök, amit mond? Nem töprenghettem rajta sokáig, mert ráfordultunk a széles Stefánia útra, és szaporábban kellett szednem a lábam. A tömeg megtorpant, a sorok összetorlódtak.

Sárgás-fehér, emeletes épület állt a sarkon. Betonozott udvara és pár egymásra rakott kerti szék a mátyásföldi Erzsébet-liget nyári vendéglőjét juttatta eszembe. Piros-fehér sávos zászló lengett a kapu felett.

A zuglói nyilasház, hallottam mögülem egy férfi hangját. Az udvarra tereltek mindnyájunkat és felsorakoztattak a kerítés előtt. Három nyilas bukkant fel az épület bejáratánál. Nagyokat lépve, csizmájuk talpát a földhöz csapkodva közeledtek, és csak egyikük vezényszavára álltak meg. Valahonnan rohamsisakos legények kerültek elő, és ránk fogták a puskát.

Erősen rúzsozott-púderezett szőke nő sietett ki a házból, és kosárral a karján elsétált előttünk. Kenyeret oszt, reménykedtem, de amikor a közelembe ért, láttam, üres a kosara. Kétnapos száraz kenyérnek is örültem volna.

Gyűrűt, nyakláncot, karkötőt, fülbevalót, ide bele, kiáltotta egy rohamsisakos. Aranyat, ezüstöt, amit a vérünkből sajtoltatok, szarháziak! Akinél a motozáskor találjuk meg, azt kinyiffantjuk!

Még otthon hallottam, hogy anyám a harisnyakötőjébe dugja el a jegygyűrűket. Figyeltem, nem húzza-e föl most a szoknyáját. Keze azonban nem eresztette el az én kezemet. Igaz, jobban remegett, mint eddig. Nem láttam, hányan dobtak be ezt-azt a kosárba. A rúzsos nő köpött egyet, és fenekét riszálva vonult be a házba.

Újra sorokba igazítottak bennünket, és kihajtottak a Thököly útra. Itt villamos is járt, így csak a fél úttestet foglalhattuk el. Kétoldalt fegyveres nyilasok kísértek. Apámnak sikerült kézitáskánkat madzaggal a nyakába akasztania, de bal kezében így is cipelnie kellett az apám jobb karjába kapaszkodó társbérlőnk, a vénkisasszony Regina motyóját. Én a szüleim között lépkedtem.

Amikor a Körúthoz értünk, jobb felé pillantottam, és megláttam a reklámbetűket: PALACE FILMSZÍNHÁZ. Ott voltam életemben először moziban, ott húztam le a fejem az előttem álló széktámla mögé, amint megjelent a gonosz mostoha, hogy Hófehérkét a mérgezett almával megölje. Emlékezetemben most mégsem a mesehősök képe jelent meg, hanem az előadás után kapott óriási sósperecé. Számban összefutott a nyál.

A Síp utca torkolatánál új remény fészkelt belém. Álljanak ki a sorból, akik itt laknak, vártam ezt vagy ehhez hasonló parancsot. Dél elmúlt, nagyanyám talán krumplis lángost süt, de ha nem is fogott még neki, amint az ablakból megpillant, beront a konyhába, félrelöki az ott lábatlankodó öregasszonyokat, és máris forrósítja az olajat.

Az Erzsébet hídon kísérőink durvábban sürgettek, mint addig. Tudtam, a Margit hidat napokkal korábban már levegőbe röpítették a németek. Ez az anyám nevét viselő sárga vasmonstrum talán nincs aláaknázva.

Eszembe jutott, mit mondott anyám bátyja, Feri bácsi, miután hazajött a musz nak nevezett munkaszolgálatból, ahol puska nélkül kellett katonáskodnia. Ha a hídon katonák menetelnek, magyarázta, nem szabad, hogy egyszerre lépjenek – aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére –, mert akkor a híd akkorát rezdül, hogy leveti magáról az embereket.

Megnéztem magam előtt a lábakat… Hát bizony, itt nem lesz rezdülés.

Sirályok röpködtek és rikácsoltak a korlát felett. Kiflicsücsköt várnak? Éppen tőlünk?

Szemközt velünk Szent Gellért szobra emeli bíztatóan magasba a keresztet. Odaérünk, előtte majd megállunk, a gyerekek le is ülhetnek, és együtt fogunk imádkozni, igaz, keresztény módon, én tudom a Miatyánk ot, osztálytársnőm, Pálma szentképeket is adott, persze, csak amiből kettő volt neki.

Talán megkeresztelnek, és akkor már nem leszünk zsidók, és nem tehetik meg, ahogy a konyhakéses srác mondta, hogy kibasznak velünk. Ott, a Gellért lábánál az ima végén majd azt kiáltják, vigyázz, pihenj, hátra arc, oszolj (hogyne ismerném a vezényszavakat!) – és aztán mindenki mehet haza, usgyi, ahogy nagyanyám szokta mondani.

Nem álltunk meg a szikla tövében, imádkozásról szó sem lehetett. Bal felől két templomot is elhagytunk. A Vár és a folyó között ballagtunk tovább. Tekintetem néha odakaptam a járdára. Volt, aki barátságosan integetett, mintha kirándulókat búcsúztatna, de akadt, aki kiköpött.

A Lánchídnál az Alagút tátotta ránk a száját. Mi lenne, gondoltam, ha most felvijjognának a szirénák, légitámadás, krokodilgrósz, hova futnánk, naná, hogy az Alagútba, de tudnak-e akkor ugyanúgy őrizni, mint eddig?

Anyámnak ugyanez jutott eszébe.

Ha most légitámadás lenne, mondta, a nyilasok beiszkolnának az Alagútba, minket meg itt hagynának, hogy találjanak csak el a bombák.

De ha nem találnak el, hallottam apám hangját, akkor szétfuthatunk és megmenekülhetünk.

Fájni kezdett a térdem, de ennél rosszabb is volt, hogy kisdolgoznom kellett. Odamegyek, mutattam az egyik ház kapujára, és pisilek.

Még csak az hiányzik, mordult rám apám, rövidnadrág van rajtad, húzd félre a szárát!

Néhány lépést lemaradtunk, és szégyenkezve bár, megfogadtam az atyai tanácsot.

Már láthattuk a Margit hidat. A Sziget és a pesti part közötti ívek omlottak be. Két pillér között sárga villamos állt ferdén, mintha útját a Dunában akarná folytatni. Hogy jutunk vissza a gettóba?, morfondíroztam. Kísérőink rájönnek, hogy a Margit nem járható, hátraarcot vezényelnek, és majd a Lánchídon hajtanak át. Vagy az Erzsébeten.

Ám az őrök csak efféléket kiáltoztak, ne lógj ki a sorból, ha lemaradsz, mocskos biboldó, odapörkölök egyet! Mi ez a csigatempó?

Túlmentünk a hídfőn.

A folyó túloldalát már nem házsorok, hanem lombjahullott fák szegélyezték. Aztán a Sziget is eltűnt. Az utcanévtáblán ezt olvastam: BÉCSI ÚT. Bécs, van ilyen város, tudtam, de azt is, hogy az már nem a mi hazánk.

Egyszer csak elfogytak a földszintes épületek. Kerítéssel körülvett telep kapuján tereltek be minket. Olyan szag terjengett, mint amikor a lakásban valamelyikünk kikotorja a cserépkályha hamuját.

Többen mondták, ez a téglagyár, de kis idő múltán magam is rájöttem volna. Láttam az égetőkemencéket és a gyárkéményt. A lapos tetejű fészerek között téglarakások sorakoztak. A legtágasabb fészer vagy inkább csarnok rekeszekre oszlott. Mintha plafon nélküli szobák állnának egymás mellett.

Egy rekeszt mi is elfoglaltunk. Leültem, és úgy éreztem, többé nem tudok fölkelni. Negyedóra múlva mégis feltápászkodtam, mert kaptam egy csajkát, és odamehettem a kondérhoz, amelyből egy katona sűrű bablevest mért. Adott hozzá egy szelet kenyeret is.

A téglaszárító csarnokot megtöltő tömeg halkan, fáradtan beszélgethetett, de én csupán a zsongást hallottam, és anyám mellett az apám leterített kabátján percek alatt elszenderedtem.

Arra riadtam, hogy éles férfihang hasít bele a salakszagú levegőbe. Mintha nem akarna véget érni, csak emelkedni, majd süllyedni. A szirénára emlékeztetett, nem ének volt, nem is gajdoló imádkozás. Mintha egy ide-oda, fel- és alá repdező nagy madár keresné a kiutat a tető alól.

Megőrült a szerencsétlen, mondta valaki, talán apám, a közelemben.

Tavaly Újmátyásföldön, emlékeztem, nagybátyámék szomszédasszonyát azért vitte el a mentő, mert egy álló éjszakán át énekelt. Azt híresztelték, hogy megbolondult, amikor megtudta, hogy a fia hősi halált halt az orosz fronton.

Újra álomba zuhantam. Kellett egy kis idő, amíg rá nem jöttem, hogy ahol ébredtem, az nem a Síp utcai lakás, és nem is a mátyásföldi ház. Napfény nyilallt át a csarnok falának résein. Körülöttem felnőttek nyújtózkodtak, ásítoztak, dörgölték szemüket, és én megnyugodtam, hogy anyám és apám itt van mellettem, megfoghatom a kezüket, érezhetem fejemen simogatásukat. Regina is fent volt már, szokása szerint nyűgösködött, mint valami, nálam is kisebb gyerek.

Fogmosás, mosdás elmaradt. Nem találtunk csapot, kutat.

A kondér ugyanott állt, ahol tegnap este. Most azonban a katona nem levest mért a csajkáinkba, hanem teát, kezembe pedig akkora kenyeret nyomott, mint apám ökle.

Ez már a második éjszaka volt, amit ugyanabban a ruhában töltöttem, nem is szólva a nappali menetelésről. Viszketett a bőröm, és éreztem, nadrágomba egy kis pisi is beszüremkedett.

Apámmal kiléptünk a csarnokból, és arrafelé indultunk, ahol a telep sarkában fabódék sorakoztak. Az egyikbe némi várakozás után sikerült bejutnunk. Felkapaszkodtam a deszkaülőkére, amelybe lyukat vágtak, igaz, túl nagyot ahhoz, hogy kakilás közben ne kelljen apám kezét fognom, aggódva, hogy belezuhanok a bűzös mélységbe.

Mire visszatértünk, már anyám és Regina is túlesett a bódé- azaz budilátogatáson.

A felnőttek több ízben is említették Bécs nevét. Megyünk hát külföldre, ahol még soha nem jártam. Buzgó térképböngészőként sejtettem, hogy nem lehet túlontúl közel. Mikor érnénk oda így gyalogszerrel? Nem, egészen biztos, hogy még délelőtt vonatra szállunk. Vasúton sem utaztam még soha. A HÉV nem vonat, csak afféle villamos.

Nálam kisebb gyerekeket nem láttam a telepen, az idősebbek meg a szüleikhez húzódtak. Játszhattunk volna, hiszen a téglából rakott tornyok között bújócskázni is lehet, és a fal mellett, ha sarkunkkal vonalat szántunk a homokba, snúrozhatunk is, persze nem pénzzel, hanem kaviccsal.

Regina mindenáron mesélni akart, holmi tündérekről meg boszorkányokról, de a hangját sem szerettem hallani, ráadásul úgy éreztem, nem fogja fel, hogy én iskolás vagyok, s ha nem lenne a gettó, már a harmadik osztály padját koptatnám. Ötpercnyi mesehallgatás után befogtam a fülem. Megsértődött, és anyámnál kezdett rám panaszkodni. Miért kell ennek a satrafának itt lennie?

Ácsorogtam az udvaron a késő őszi napsütésben, köveket rugdostam, és fel-felpillantottam a túl közeli hegyekre. Az erdő már megbarnult, csupán a fenyves foltja sötétlett itt-ott haragoszölden.

Egy dalocska jutott eszembe, nem tudtam, hol hallottam, biztosan az iskolában, de nem a tanító nénitől, én a téglagyárban lakom, téglaporos a kalapom.

Tessék, most én is a téglagyárban lakom, igaz, semmim sem téglaporos, kalapot meg életemben még nem viseltem.

Éppen arra gondoltam, hogy ha majd felnövök, mint minden zsidó férfinak, nekem is lesz kalapom, amikor megláttam, hogy kitárul a telep kétszárnyú rácsos kapuja, és néhány fekete kalapos, nagykabátos ember tart hosszú léptekkel a szárítócsarnok felé. Autóikat kint hagyták az úton. Láttukra az udvaron csellengő felnőttek beszaladtak a csarnokba, holott nem hangzott el egyetlen vezényszó sem.

Fussak be én is? Mire eldöntöttem volna, apám már előttem állt, kézen fogott, és az odabenti rekeszünkhöz vonszolt. Anyám és Regina felkapta a motyónkat. Amikor a nagykabátos urak kivonultak a csarnokból, mi és még vagy húszan-harmincan a nyomukba szegődtünk.

Ezek a svédek, mondta apám, elvisznek minket valamelyik védett házukba. (Jóval később hallottam, hogy az egyik kabátos-kalapos úr Raul Wallenberg lehetett.)

A svédek autóba ültek és elrobogtak. Csoportunkat négy-öt fegyveres nyilas hármas sorokba rendezte, és megint hajtani kezdte az országúton, ezúttal nyilvánvalóan nem Bécs, hanem Buda felé.

Egy hatalmas oroszlán bronzszobránál ráfordultunk a Margit hídra. Mi lesz, ha a közepéig érünk? A Sziget felőli oldalon a roncsok mellett már állt egy fából ácsolt keskeny híd, azon mentünk, vagy inkább imbolyogtunk; a tákolmány, láttam, hajókra támaszkodik.

A Pozsonyi út elején volt az a ház, amelyről azt mondták, hogy svéd. Elhelyezkedtünk az egyik lakásban, ahol már több családot találtunk. Mindenki magyarul beszélt. A konyha szögletében szótlanul kuporgott egy öregember. Ő lehet a svéd. Vacsoránál azonban megszólalt, és mindnyájunk jólismert nyelvén kijelentette, hogy neki ugyanannyi krumplileves jár, mint a fiataloknak.

Reggel megint jöttek a nyilasok. Kizavartak a házból, mondván, mi svájciak vagyunk, nem svédek, és átkísértek a Tátra utcába egy svájci védett házba. Feladtam a reményt, hogy igazi svájcival találkozhatom, úgy rémlik, a svédek és a svájciak mi, magyarok vagyunk, aszerint, hogy kinek milyen a papírja.

Az új, kétszobás lakásban a tizenöt felnőtt között gyerek csak én voltam egyedül.

Egyik reggel a nyilasok letereltek az utcára. Borús idő volt, szürke égbolt, talán szemerkélt. Más házakból is özönlöttek kifelé a sárgacsillagos emberek. A Szent István park kopár fái alatt gyülekeztünk. A Duna felől szél csapott az arcunkba.

Mi négyen voltunk egy sorban: balszélen apám, jobbján anyám, aztán én és Regina.

Néhány lépést tettünk a folyó felé. Két nyilas toppant elénk. A puskát nem vették le a vállukról. Egyiküknek mindkét kezére szükség volt, hogy apámat anyám mellől elrántsa. Olyan hirtelen történt, hogy apám szólni sem tudott hozzánk, meglehet, úgy gondolta, mi is megyünk utána. Férfiak és nők egyre növekvő csoportjához taszigálták. A másik, a tömzsi, birkózó küllemű nyilas anyámat kezdte ráncigálni. Munkaképes, kiáltotta oda társának.

Én vadul, elszántan kapaszkodtam anyám jobb karjába, az én jobb karomat viszont Regina szorongatta mindkét kezével.

Kié a kölyök?, kérdezte üvöltve a tömzsi.

Enyém, kiáltotta anyám.

Itt ez a kis picsa, valami rokon, fogta hangját halkabbra a karszalagos. Ugye, rokon?

Rokon, rokon, makogta Regina, mint valami majom.

Majd ő ellesz a sráccal, döntött a nyilas.

Anyám azonban másként döntött.

Nem rokon, csak egy házban lakunk, mondta, és olyan erővel rántott magához, hogy felső karomról lecsúsztak a vénkisasszony ujjai.

Az a nyilas, aki apámat elszakította tőlünk, most felénk fordult, és végigmustrált minket.

Jobbra mennek, röffentette, és bajtársa nem ellenkezett.

Meresztgettem a szemem, láthatom-e még apámat, de valahogy beleolvadt a távolodó szürke-fekete tömegbe.

Öreg férfiak és öreg vagy csak Reginához hasonló, kriplinek rémlő nők között vonultam el az első és szent királyunk nevét viselő parkból. Másodikos koromban egyszer berajzoltam a füzetembe Szent Istvánt, amint ágyban fekszik, és kezét fenyegetően emeli a párnájához konyhakéssel lopakodó orgyilkos felé, aki, úgy képzeltem, a király orrára készül lesújtani.

^* Részlet az író készülő regényéből. [vissza]

Női torzó

BARANYI FERENC

Vad vadon

                            Az áruló írástudó […] nem avval lesz árulóvá,
                            ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé,
                            melyre ujjal mutat. Az árulást akkor követi
                            el, ha nem is mutat többé a csillagra.
                                                                                    (Babits Mihály)

1.
Az emberélet útjának felén túl
nyüzsgő dzsungelben eszméltem magamra,
eltérülvén a vágyott, messzi céltul.

Párduc s farkas egymás torkát harapva
marakodott oroszlán hagyta koncon,
majd egy tigris mindkettőt elzavarta.

És akkor már az volt csupán a gondom,
hogy legalább a visszaútra leljek,
átvágva újra-összenőtt bozóton.

De lám: a sűrüségben földerengtek
kontúrjai hajdani otthonomnak,
s rádöbbentem: szerény szülőhelyem lett

dzsungellé, míg fejem mellemre horgadt.
Egy lépésnyit se mentem én előre:
a haladás álmom játéka volt csak.

Hazám liget volt – dzsungel lett belőle,
a házőrző eb farkassá vadult el
s párducprémmé durvult a macska szőre.

Jámbor tehén, szelíd ökör a dzsungel
fülledt méhében tigris lett s oroszlán –
ami legelt rég, annak is ma hús kell.

Beláttam: itt csak ölvén és orozván
lehet létezni. S újra útra keltem
– többé nem helyben járva álmodozván –,

hogy elhalványult csillagom kövessem.

2.
Haladtam a legyengült fény iránt
a célbaérés csöpp reménye nélkül,
s elémbe tűnt egy sápadt, pisla láng,

amely szelekkel birkózott vitézül,
mellette három árny melegedett,
előderengve múlt idők ködébül.

Az egyik szólt: „Látod ezt a tüzet?
Valaha perzselt, mindent elborított,
mikor Dózsa, Saint-Just gyújtotta meg,

de most báván, erejét vesztve pislog,
kihamvad lassan, nincsen, aki szítsa,
maga is érzi: már lobogni nincs ok.”

Elfordult és a lángot nézte, mintha
erejével tüzes tekintetének
adna tápot neki. Ez volt a titka,

amikor élt s ahányszor újraéledt,
testvére volt a tűz, de tudta: olykor
a víz az úr, még akkor is, ha téved

s vétlen gályát is mélybe ránt, ha tombol.
És szóltam akkor, félénk tisztelettel:
„Sándor, a tűz s a víz – tudod nagyon jól –

pusztíthatatlan, meglehet, ezerszer
hamvad-apad: ezerszer újra lobban
s újra fakad. Mert mindig akad ember,

aki taplót-kovát ragad titokban
vagy gátat bont, sziklakövet csapol.
Eljön megint valaki valahonnan,

de egyikünk se tudja, hogy mikor.”

3.
S szólt most a másik, mintegy közbeszólva:
„A köd-gubás novemberben se voltam
más, mint a felséges Tűz Csiholója.

Beszéltek immár percek óta. Jól van,
amit hallottam, azzal egyetértek.
De egyként gyúl a láng mennyben, pokolban,

ha kell, hevít, ha kell, mindent föléget,
nem mindegy, hogy Isten mivégre gyújtja:
másként izzó az üst, másként a lélek.

Ha kályhákban kihúny, fellobban újra
a zsuptetőkön vagy gabonatáblán,
hogy életté ne sarjadjon a búza.

Rohamosan terjed, akár a járvány,
a deszkapalánk reccsen s égre mordul
a láng, kormot fehér felhőkre hányván.

Hát tudni kell, mi van a szándokon túl,
mikor valaki fáklyát tart kezében
s játszadozik a tűzzel csapatostul.”

Elhallgatott. S én szóltam: „Példaképem
vagy már te is, ha van, kiért hevülhet
költő-kebel, az olyan mint te éppen.

Ki gyújtogat, szavadból gúnyt nem űzhet,
a csiholó viszont erőre kaphat,
hidd: mindig lesz márciusa a tűznek

s üzenete a vérnek és aranynak.”

4.
A harmadik csak nézett eltünődve,
sokáig nem szólt, értelmes szemének
lézersugarait a ködbe döfte,

oszlatni vágyva azt. Ám úgy fehérlett
körben a lég, hogy a hegyes sugárzás
kicsorbult mészfalán a messzeségnek.

Mégis: e szem maradt nekem a lámpás
az áthatolhatatlan sűrüségben –
láttam, amit csak elmosódva lát más.

Láttam, hogy távolabb nincs pisla fény sem,
csak ködfehérség, melyen áthatolni
már nem maradt időm, csakis reményem.

„Attila – szóltam –, más aligha volt, ki
családot, tűzhelyet másnak remélve
volt képes önmagáért hadakozni,

te mondd meg hát: néhány bolond mivégre
csihol tüzet? Mert didergők körében
boldogtalan? Vagy mert a láng a léte?”

A válasz ott fénylett sötét szemében,
a válasz, mit akaratom csikart ki –
olvashattam, amikor belenéztem.

Tudtam, hogy ő nem kívánt soha talmi
csillogást, csak piros lángnyelveket:
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

hogy melegednének az emberek.”

5.
S beláttam bölcsen, hogy tovább haladnom
már nem lehet, erőm, időm fogyóban,
és láttam azt is: ködből oly falat von

körém az éj, hogy se élve, se holtan
ki nem kerülök innen. Igazából
úgy volt rendjén, hogy helyben kóboroltam,

mert – bármivé is lett – ez a hazám, hol
igen ritkán volt élhető az élet,
de teljesebb mégsem lett volna máshol.

Már jókedvet, bőséget nem remélek,
mi hát a dolgom még? Ez itt a kérdés,
mely megfáradt szivemben egyre éget.

A tájon most végigsöpört a szélvész,
de fenn a csillag szél és köd felett ült,
elődeimre néztem kérdve én – és

három kar akkor egy irányba lendült.

Ölelkezők II.

NEMES LÁSZLÓ

Ezt se tudom…

Álmatlan éjszakáimon, kilencvenegyedik évemen is túl, régen elfeledett arcok bukkannak elő. (Elfeledett? Hiszen itt él az emlékük bennem, sorsuk, szavaik, tragédiájuk, netán sikereik mind részei, ha nem tudom, akkor is többé-kevésbé irányítói, de mindenképpen befolyásolói lettek az én gondolataimnak, örömeimnek, bánataimnak, szégyeneimnek, tehát az életemnek is.)

1938 őszén, amikor hazánk urainak büszkén vállalt náci faji törvényei miatt – hiába a kitüntetéses érettségi bizonyítványom – nem vettek fel az egyetemre, az egyik óbudai textilgyár textilfestő tanulója, ahogyan akkoriban nevezték: tanonca lettem. Pesti, nyolcadik kerületi lakásunkból kora reggel villamoson, majd a Margit híd budai hídfőjétől a Filatori-gáton túli megállóig a Helyi-Érdekű Vasúton, vagyis a HÉV-en utaztam. A hosszú úton többnyire a Pesti Napló című polgári liberális újságot olvasgattam. Gyakran ült velem szemben – később már nem is véletlenül – ugyancsak újságot, a nyilas párt lapját olvasva M., a textilgyár laboratóriumának húsz és egynéhány éves, diplomás vegyésze. Egy idő múltán már bólintottunk, később köszöntünk is egymásnak, sőt, tegeződtünk is. Majd újságot is cseréltünk. – Mutasd, mit hazudnak a zsidók – mondta. – Hadd lássam, mit hazudnak a nyilasok – mondtam én. M. elmosolyodott. A mosoly is komor, vagy inkább bánatos volt.

– Nem haragszom én a zsidókra – tette hozzá. – Csak a gazdag zsidókra. A kizsákmányolókra. Egyetemet végzett, okleveles kémikus vagyok, és a fizetésem a havi száz pengőt sem éri el ebben a rohadt gyárban. Ezért léptem be a nyilas pártba… majd ha végre mi kerülünk hatalomra…

(A gyár részvénytöbbsége egyébként, mint nem sokkal később megtudtam, akkor már egy német birodalmi nagyvállalat tulajdonában volt, a pesti belvárosi központi irodában székelő német vezérigazgatót Kolbénak, vagy valami hasonlónak hívták.)

M. nálam egy fejjel magasabb, sűrű fekete hajú, széles vállú, mindig kissé bánatosan – vagy talán sose jóllakottan – mosolygó férfi volt. Amikor én egy alkalommal, leszállva a HÉV magas kocsijáról, megbotlottam, ő gyorsan, hihetetlen gyengédséggel segített felállni.

Ipari tanuló, vagyis tanoncságom második évében beiratkoztam egy, a textilgyári dolgozók továbbképzésére létesült felsőbb fokú textilkémiai esti tanfolyamra. Nyolc órai gyári munka után villamosoztam ki minden délután a távoli, újpesti textilipari szakiskolába. Mintegy húszan – (a mi gyárunkból ketten: én és meglepetésemre éppen M.) – hallgattuk, már az elején is fáradtan, a tanár unottan ledarált előadását. Láttam, hogy M. időnként el is bóbiskolt. Egyetlen lány volt a hallgatók között: a tizenkilenc-húsz év körüli csinos, kitűnő humorú F. Éva. Este tíz óra felé rohantunk mind a közeli villamosmegállóhoz. Az egész napi munka és tanulás fáradtságát csak valami kirobbanó, az utasok egy részét meghökkentő és felháborító vidámsággal tudtuk ellensúlyozni. Olykor azt játszottuk, hogy nem ismerjük F. Évát és meg akarunk ismerkedni vele. Hangosan, az utasok többségét megdöbbentő, felháborító ajánlatokat tettünk neki. Máskor, a peronon állva, lökdösni kezdtük, hozzá-hozzáérve a karjához, a hátához, a lábához, míg egy férfi ránk nem szólt: – Ne molesztálják a kisasszonyt! – Mire ő megszólalt: – De én nagyon szeretem, ha molesztálnak! – És ezt követte az általános, felszabadult nagy nevetés.

Amikor hét év emigráció, háború, a brit hadseregben, három kontinensen leszolgált katonaságom után végre hazatérhettem, ebből a társaságból soha többé, senkivel nem találkoztam. Élt-e még M., soha meg nem tudhattam. Katona, katonatiszt volt-e a háború éveiben, ott maradt-e ártatlanul, holtan, az őrült hadviselés többi ártatlan halottainak százezrei közt a keleti front hómezején? Üldözött, megkínzott, ártatlan embereket segített, megmentett-e, vagy végül beállt-e mégis tevékenyen, lelkesen Szálasi nyilas gyilkosai közé? Soha nem tudtam meg, soha többé meg nem tudhatom. Van a fiókom mélyén, régi, kopott fényképek közt egy csoportkép az esti tanfolyam hallgatóiról. Én az első sorban ülők mögött, a jobb szélen, M. mellett állok. A válláig érek. A képen mindenki előre, ő komoran felfelé néz. Mintha odafentről várná a választ, hogy mi lesz belőle: boldog ember végre, áldozat, vagy a gyilkosok közt ő maga is lelkes gyilkos netán?

F. Éváról csak azt tudtam, hogy merre lakott szüleivel a háború előtt, hogy Újpestről, hazafelé jövet a Király utca sarkán szállt le, fáradtan is jókedvűen a hatos villamosról. A környéken érdeklődve azt hallottam valakitől, hogy szüleivel együtt a gettóba vitték, onnan az otthonukba többé nem tértek vissza. Volt, aki úgy tudta, hogy Évát a Dunába lőtték, mások szerint a háború után kivándorolt, Amerikában él. De nevet-e még ott is, tud-e még tréfálkozni is olyan szívből jövően?

*

Aldót 1943 vége felé ismertem meg. Egyike volt az el-alameini csata után angol fogságba esett, és akkor már a Kairó peremén, Heliopolisban, a töméntelen sátorból létesült brit katonai táborban a konyhai, takarító, latrinát tisztító és egyéb segédmunkákat végző olasz hadifoglyoknak. Én magam, mint az átmenetileg ott állomásozó egyik brit műszaki század minden rendfokozat nélküli, de olaszul is beszélő közlegénye, egyebek közt azt a feladatot kaptam, hogy szükség esetén tolmácsoljak nekik. Így kerültem kapcsolatba, és hamarosan szívélyes barátságba a velem egykorú Aldóval. Borbély volt az eredeti foglalkozása, de azt tervezte, hogy a háború után odahaza, abban a megújuló Itáliában tovább tanulhat, talán még jogász vagy pedagógus is lehet belőle. Igazán az mélyítette el a barátságunkat, hogy kiderült: csaknem azonos a véleményünk a háborúról, a fasizmus kétségtelen veresége után kialakítandó új világról, a dolgozók, a népek szükségszerű egységéről, örök barátságáról. Volt Kairó belvárosában, a híres, elegáns Groppi cukrászda közelében egy könyvkereskedés, melynek többé-kevésbé titkos hátsó helyiségében több nyelven is kiadott baloldali, közöttük számos hivatalosan betiltott könyvhöz juthattam – ezek közül vittem titkon több olasz nyelvű könyvet Aldo barátomnak és az ő közvetítésével még egy-két „megbízható” hadifogolynak. Amikor megtudtuk, hogy a századunkat hamarosan átviszik Egyiptomból, feltehetően az európai hadszíntérre, Aldo megölelt, a zsebéből – talán valamilyen hadifogoly-igazolványból – egy fényképet vett elő és ma is jól olvasható szép, kerek betűivel ráírta: All’amico Nemes da Aldo, vagyis: Nemes barátomnak Aldótól. Csak a vezetéknevét meg a hazai címét nem írta rá. Én pedig később, a hazatértem után, abban a „vasfüggönnyel” kettévágott hidegháborús világban az évek során elfelejtettem azt a szép olasz családnevét, de még a faluét vagy kisvárosét is, ahol rátalálhatnék. De még arra sem emlékszem, hogy Közép- vagy Dél-Itáliában van-e?

*

Egy rongyos, szakadozott szélű, halvány szürkére kopott fényképről sovány, tizenkét-tizenhárom éves, fürdőruhás kislány mosolyog rám. P. Kató, az első szerelmem. Halvány fény csillog a sötét haján – minden bizonnyal a Szabadka melletti Palicsi tó strandján készült a felvétel, ott nyaraltunk Szabadkán lakó Gyuri unokatestvéremmel együtt mi, két nagy fiú, már tizennégy évesek és ahogyan illik: halálosan szerelmesek mindketten a szabadkai P. Katóba. Versengtünk, kire mosolyog többször és szebben, a tánciskolában melyikünk táncolhat vele többször és jobban (pontosabban: kevésbé ügyetlenül). Örök emlékem, amikor egyszer hazakísértük és ő, a palicsi kertjük rácskerítésén kinyújtotta a kezét, melyet felváltva csókolhattunk meg.

Gyurit az élet messzire sodorta: Kanadában halt meg, immár több mint harminc évvel ezelőtt. Én magam a háború után csaknem harminc évvel jutottam el megint a nem is messzi, de addig mégis oly távoli, újra jugoszláviai Szabadkára. Kerestem P. Katót, vagy valakit a családjából. Akiket kérdeztem, mind csak a fejüket ingatták. Többen állították, hogy valamelyik náci haláltáborba deportálták mindnyájukat. Egy idős asszony azt mondta, látta is a vagon előtt, amint a csendőrök taszigálták az akkor is szép, fiatal P. Katót. Asszonyt, már anyát, vagy még leányt? Azt se tudtam meg soha.

*

Nézem olykor, újra meg újra nézegetem ezeket e képeket, meg másokat is, ismerősök, ismeretlenek, régen eltűntek, meghaltak képeit. Ha okosabb lettem volna… ha bátrabb… ha mellettük maradtam volna, ha megfogtam, ha megfoghattam volna a kezüket… Ha tudtam volna… ha megtudnám… jobb lett volna nekik? … Élhetne még közülük valahol, valaki? Felelős vagyok-e, akárcsak jottányit is valamelyikük sorsáért, a világért? A múltért, a jelenért, a jövőért? Ezt se tudom…

Ölelkezők VII.

Terrakotta női fej

KÁNTOR ZSOLT

Bizonyos időre

Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet és meg nem csal;
ha késik is, bízzál benne; mert el fog jönni, nem marad el!

(Habakuk könyve 2.3.)

A múlt nem akar elmúlni,
a jövő meg nem akar bekövetkezni.
S ez már nem lassúság, ez lefagyás.
Mert az idő szakadozik.
Kockás papíron macskakaparás.
Másik korszak, másik világ köszönt be.
Egy új kijárat.

Egyre szaporodnak a múlhatatlan múltak.
Melyik lesz az vajon, amit végül érvényesnek
ismerünk el?
A kánonteremtő kanonok.
Akit vissza lehet a könyvbe csukni.
És újraírni, mint egy verset.
Megtisztogatni, mint talált romot.

S ami véglegesnek tűnt, kénytelen újra megváltozni.

Amit elfelejtünk, újra megtörténik.
És a vége felé siet.
Rohan a történelem.
Nincs ideje elidőzni az időn.
Se átöltözni gyorsan.
Mert az idő tükörbe néz
és nem ismer önmagára.

Megint semmi nincs megoldva.
Ismét beleszaladtunk az eleve elmúltba.

Mert az idő kitüntetett
dimenziója a jövő.
Eszme és eszménye: folyamatosan kopik.

Repedezés

A reggel partjába harap a tenger.
Éjjel még ésszel kicsiszolt,
privát szigetnek tűnt. De szétcsúszott.
S ha jobban megnézzük, rokonszenvesen bágyadt.
Rezignált, hedonista allűr övezi. És agónia.
Groteszk, ahogy repedezik a felépítmény,
miközben a kamera rá fókuszál.
De a változás alapfenomén. Mint fundamentum.
Kifarol a teoretikus zsákutcából.
Hirtelen kibújik a bőréből a kaméleon
és új ruhát vesz fel a korszakváltás.
Megtérhet-e az éti csiga?
Nappali madárrá változhat-e át a bagoly?
Vagy eleve elrendelt a kéznél levő?
A rög (a föld) eszmét válthat-e?
Mint táj, kiokádhatja-e a lakóit,
ha azok elárulják az ősök hitét?
Megtörhető-e az átok hagyománya?
Ahol az ország apraja-nagyja ellenáll
a múlt elmúlásának? Mert a jövendő
a függöny mögött – egyelőre mint statiszta –
sminket igazít (szerelvényt) és várja a belépőt.
Hogy végre elhangozzon a várva várt
Nagy Monológ. A megváltó beszéd,
a kijelentés és a kegyelem hatalma kiáradjon
a megvert hadsereg sebesültjeire.
Erre vár a kabinet. A szakma. A merkantilista
elit. Kezdik belátni a szadduceusok,
hogy feltámadás nélkül értelmetlen,
sőt: értelmezhetetlen a jelenlét.
Amikor a függöny felmegy, a tekercs, a mögilla
legördül. A pergamenről betűk hullnak az oltárra.
Valaki kimondja: apokalipszis.

BIRTALAN FERENC

A költő májusol

májusverset gondoltam orgonásat
melegvő esti széllel csillagost
most
mikor rohadék február van
s szikrázó hó hajt bánatot

pedig a lapzárták szigorúak
májusban hó se lesz már
hát próbálok úgy érezni mintha
bélelt kabátom nem a fogason
a vastag zokni szekrényben lapulna
és zümmögne a béke méhe
tudom hogy az nyár volt
ne piszkíts a gondolatmenetbe
ha ideképzelek valami
mást a télbe
hogy fő a szilvalekvár
még nyíló kerti virágot

szar ez a február
mégis fontos
edzésben legyen a költő
mert jön a tavasz és elmegy a nyár
és ki kell lesni
hova tűnnek a halott sirályok

Monday

(Lodovico Einaudi)

mint ez a hétfő reggel
halk zongoraszó
valamiért olyan melankolikus
pedig a januárra
bátortalanul szitál a hó

nagyon messzire innen
kitakarod a ködből a várost
induljon neki a hét
mész téli cipőben
lassan befedi a kockaköveket a hó
mint ez a hétfő reggel
simogatja a fájást
a zongoraszó

Ritmusban

ha itt a hó
a tél-jel
rád tapos
az éjjel
üldöz egy
hülye dalszöveg
nincsen remény
hogy szétlövesd
minden csatak
és lüktet ég
koporsókemény
ágyderék
két óra sincs
ez nem frankó
mambó itáliánó
hej mambó

Fésülködő nő

KONCZ KÁROLY

Halálnak fullánkja, Pokolnak diadalma

Aliz már elmúlt hatvan, súlyproblémákkal küszködik (ahogy mostanában mondják), magas a vérnyomása, csakúgy a koleszterinszintje, és cukorbeteg. Mivé lett (hová lett?) a hatéves kövérkés, fújtatva rohangáló, állandóan izgő-mozgó kislány?

Most ér fel a lépcsőn a kórház második emeletére; hangosan liheg. („Aliz! Ülj meg te, állj meg, te! Szaladgálsz itt nekem le s fel, kimelegszel, pihegsz-páhogsz, mint a dugott liba! Ne hozzál ki a sodromból!… Különben is, miféle név ez az Aliz? Ilyen név nincs is. Nem tudtak ettől jobbat kitalálni apádék?… Kati!… Mari!… Erzsi!… Hm… Aliz!? Na, eridj dolgodra, játszani! Majd szólok, ha jöhetsz fánkot enni!” – kapná a feddést nagymamájától gyerekkorában, úgy a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején, abban az isten háta mögötti kis szatmári faluban.)

Késő este van, rég lejárt a látogatási idő. Jelenléte sehogyan sem illeszkedik környezetébe, a fehér falak, fehér ajtók, a folyosó legszívesebben kivetnék magukból a betolakodót.

Aliz ismeri a járást, eltűnik az egyik kórterem nyitott ajtaján. Apját jött meglátogatni, akinek tulajdonképpen semmilyen szervi baját nem találtak az orvosok – mindössze kilencvenhét éves. Alighanem végelgyengülésben szenved. Nincs éhség-, sem szomjúságérzete, napokig „elfelejt” enni és inni, emiatt állandó infúzión tartják, mesterségesen táplálják. Tudata tiszta, minden szót megért, válaszai azonban egyre rövidebbek: igen-nem, fejbiccentés, olykor egy-egy kézmozdulat, esetleg int a szemével. Aliz így is, minden nehézség nélkül, nagyon jól eltársalog vele, hisz ismeri, mióta az eszét tudja, ismeri minden gondolatát, ami nem is valami nagy kunszt, mivel egész életében el nem hagyta a családi otthont, s anyja korai halála után munkája mellett a háztartás minden nyűge-baja is nyakába szakadt. Lévén egyke, és való igaz, magának való, nehéz természet (bár nem feltétlenül csak ez a tény volt a dolgok menetének ilyen irányú befolyásolója), úgynevezett párkapcsolati próbálkozásai sorra zátonyra futottak. Neki apja ellátása, gondozása jutott kései életfeladatul, s eme alázattal magára vállalt kötelezettségnek minden tekintetben eleget is tett; amíg erejéből futotta, a lehetséges végső pillanatig otthon tartotta, s önfeláldozó odaadással ápolta. Apja egy szempillarebbenésének is tudta jelentését: most emeljen kicsit a derékaljon, igazítsa följebb a vánkosát, most törölgesse le izzadt homlokát, vagy éppen néhány korty langyos teát kíván. Nemcsak apa-lánya, de megfordítva, anya-gyermek kapcsolat is volt már az övék, s habár az utóbbi hetekben mindkettejük gondolatai igencsak a könyörtelenül közelítő halál körül forogtak, azért akadtak könnyedebb, néha már-már vidámnak is bátran nevezhető közös pillanataik.

Néhány napja (ez már a kórházi időszakra esett) Aliz még azt is megkérdezte apjától, hogy fél-e még most is az élve eltemettetéstől, mint gyerekkorában. Megkérdezte, mert a halál körül őgyelgő gondolatai felidézték emlékezetében azt az apja által elkoptathatatlan, általa pedig megunhatatlan történetet, amit élete során legalább ezerszer hallhatott.

„Már a temetődombra kapaszkodó földúton caplattunk, az agyagos sárban; az öreg tisztelendő meg-megállt néhány pillanatra (megtorpantva ezzel a koporsóvivőket, akik ekkor már harmincméterenként cserélték egymást a rudaknál), hogy erőt gyűjtsön a hátralevő útszakaszra a végállomásig, a megásott sírig. Én voltam az egyik ministránsfiú; a nagy, bordó kötésű, csatos könyvet vittem, az Evangéliumot. (Inkább, mint a füstölőt, arra ugyanis éber körültekintéssel kellett vigyázni, hogy be ne aludjon gyomrában a parázs, mert akkor lőttek a tömjénezésnek és a koporsó-beszentelésnek; de a vastag viaszgyertyák és templomi zászlók cipelését is igyekeztem elkerülni, akárcsak a kiskeresztét, amelyik csak a nevében volt kicsi, mert a hossza egy méter húsz, súlya pedig legalább négy kiló lehetett, és folyamatosan mellmagasságban kellett tartani. Én világéletemben könyves ember voltam.) Izzadtam az elöl túlságosan hosszú, csipkével díszített fehér karingemben, mert bármelyik lépésnél beleakadhatott volna a cipőm eleje, és akkor a könyörülő Isten se ment meg az orra eséstől.

Szaszeri Jóskát temettük, a habókos halottkémet, aki olyan löhőkölve járt a kacska lába miatt. Két nap után fogták ki felpuffadt hassal a megáradt Krasznából; a vasúti hídról esett a vízbe (erősen makonyás lehetett, vagy beugrott volna, hogy beleölje magát?), arról a helyről, ahonnan előtte való nap, iskola után még fejeseket ugráltunk ujjongva, versengve és rikoltozva az Alsó sori cigány süvölvényekkel.

Kislajcsi mesélte, hogy Szaszeri Jóska már jó régen meghagyta: amikor majd meghal, nehogy valami kontár halottkémet hívassanak őhozzá valamelyik szomszéd községből, mert ő azt nem élné túl. Hanem: mielőtt koporsóba tennék, vagy bánja is ő, legyen már benne a koporsóba’ akár, szúrják csak átal a szívét őneki egy hosszú, hegyes tűvel, mert onnantól azután nyugodtan lehet, nem fog már felérezni a sírban. És bizonyságul, hogy mindezt komolyan is gondolja, előhúzott a csizmaszárból egy kötőtűféle szúróalkalmasságot, ami egyik végén erős fémkarikában végződött.

Nem gondolnám, hogy kívánságának megfelelően ezt cselekedték volna vele, miután a Krasznából előkerült, de nem is lett volna rá semmi szükség, hisz a vak is láthatta, milyen csúffá lett a vízben eltöltött két nap alatt; úgy feküdt a ház udvarán a nyitott koporsóban (akkoriban még háztól temettünk), majd’ kifürdült felpuffadt teste a ravatalra.

Hanem, egyszer csak (már majdnem a sírnál jártunk) valami neszezést hallottam szegény Szaszeri Jóska koporsójából. Hallottam, vagy csupán képzelődtem? Borzongás járta át a szívemet, de szerettem volna megbizonyosodni róla. Olyan halk volt az a mocorgás, vagy nem is tudom: surrogás (?), sustorgás (?)! Abban sem lehettem biztos, hogy valóban a koporsó belsejéből jön-e hang. Esetleg inkább az alatta átvetett rudak súrlódása okozza? Akármi is volt az a furcsa zörej, nem hagyott nyugodni. De hogyhogy más nem hallja? Miért nem hallják a halottvivők? Az ő fülük sokkal közelebb van a koporsóhoz! Unokatestvéremet kezdtem fixírozni, Sanyit, a másik ministránst (aggodalmas arckifejezése arról tanúskodott, minden idegszálával a füstölő parazsát vigyázza), akinek néhány pillanatra a meghökkenés nyugtalan érzése jelent meg ábrázatán, mintha ő is meghallotta volna azt a gyanús zajt. Kérdőn rámeredtem, de értetlenül nézett vissza, mint aki sejdíti talán, hogy valami számomra nagyon fontosat szeretnék mondani, vagy tőle megtudakolni, de ő nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget; mindjárt vége az egésznek, miért nem bírom már ki; így, menetközben most ez mindenképp alkalmatlan, gondolhatta. Haladtunk hát tovább; hallgattam a gyásznép hullámzó énekét, miközben magamban elképzeltem: mi lenne, ha megállítanám a menetet és követelném, hogy nyissák ki a koporsót. Biztosan bolondnak néznének! A rokonságból néhányan elkezdenék fürkészni rajtam a zavarodottság jeleit. Mindazonáltal teljes tanácstalanságban lennének: mi ilyenkor a teendő? A koporsóvivők talán megkönnyebbülve eresztenék le súlyos terhüket a sártól ragadó út melletti füves padkára, s egymást csöndre intve hallgatóznák körbe lassú mozdulatokkal a lakkozott, díszes faládát. Az asszonyok felfüggesztenék jajveszékelésüket, s karéjba gyűlve, szeppent várakozással követnék a nem várt fejleményeket. Egy pillanat műve lenne, hogy égbe menesszenek, amennyiben az élet egy parányi szikráját is megtalálni vélnék Szaszeri Jóska koporsójában. Én lennék az istenáldotta megmentő, minden ámulat és minden hálálkodás nekem szólna.

Jaj! És mi lenne akkor, ha kinyitva a koporsót, kiderülne, hogy tévedtem: Szaszeri Jóska halottabb a halottnál! Az a bámulat és hálálkodás mind szánalmas nevetséggé, s engesztelhetetlen gyűlölséggé változna. A közeli hozzátartozók reménykedése és csodavárása bosszúságba fordulna.

Az az iszonytatóan kísértő hang egyre követelőbben ösztökélt, hogy haladéktalanul teljesítsem kötelességemet: tegyem félre kicsinyes és nevetséges félelmeimet és fenntartásaimat, mindenféle óvatoskodást, magyarázkodó önvédelmet és a mondvacsinált kifogások keresését, mert a hallgatásommal és késlekedésemmel bűnt, igen, jóvátehetetlen bűnt követek el.

Már az őrület határán voltam.

Legközelebb talán akkor álltam hozzá, hogy szóljak, s beteljesítsem ezt az abszurd késztetést, amikor megérkeztünk a sírhoz. A koporsót a halottvivők ráhelyezték a nyitott sírgödörre. Gondoltam, majd akkor szólok, amikor a tisztelendő úr befejezte a gyászbeszédet. De az öreg pap abbahagyta (talán kicsit korábban is a kelleténél), és az ezüstdíszítésű, sötétbarna faalkotmányt elkezdték leereszteni a sírba (lefelé haladtában furcsán imbolygott, mintha végső kétségbeesésében nekem integetne) anélkül, hogy én bármit is mondtam volna.

Amikor az első rögök megkoppantak a koporsó deszkáin, már tudtam, hogy a legeslegutolsóként kínálkozó lehetőséget is elmulasztottam. Most már hiába vetetném le a fedelet Szaszeri Jóskáról, mert biztosan halva találnák. Még ha felérzett volna is szegény időközben, a rázúduló göröngyök robaja okozta lebírhatatlan rémülettől semmi kétség, megszakadt a szíve.

A temetés után, a nap hátralévő részében csak kábán támolyogtam, űzött voltam a lelkiismeret-furdalástól – sehol nem találtam helyemet.

Másnap délelőttre belázasodtam, egész testem lángolt a forróságtól, kezem-lábam remegett. A tanító az első óra után hazaküldött.

Próbáltam magam vigasztalni. Kinek is kellene vajon az élő, habókos, rosszlábú Szaszeri Jóska!? Se felesége, se gyereke; a szülők rég a temetőben nyugszanak. Talán az egymással is szüntelenül torzsalkodó fivéreinek és nővéreinek? Hiszen világéletében semmibe vették, még az örökségből is kitúrták. Jobb szegény Jóskának ott, ahol van.

De hiábavaló volt minden próbálkozásom, mert mulasztásom bűne hosszú árnyék marad a szívemen még éveken át. Tartós fixa ideámmá vált, hogy nemsokára én is meghalok (illetve dehogyis halok meg, csak halottnak fogok látszani), és az lesz méltó és immár jócskán megérdemelt büntetésem, hogy élve temetnek majd el, remény és vigasz nélkül, tehetetlenül fogok magam is elpusztulni.

Istennek hála, ettől a tévképzetemtől aztán nagy nehézségek árán fiatal felnőtt koromra csak-csak megszabadultam.”

Aliz tekintete most apja arcán időzik; derengő mosolyt lát átfutni rajta, miközben maga is félálomból réved (s talán iménti, emlékező elkalandozásának következménye); megnyugvás költözik szívébe, béke, csöndesség. Ahogy nézi ezt a majdnem százéves, elaggott, mosolygó apai arcot, figyelme kiélesedik minden részlet iránt, s késztetést érez erősen megfogadni, hogy nem, nem feledheti már el hátralevő egész életében ezeket a mostani pillanatokat, apjával közös létük ez éppen történő, jelenként élhető darabját. Bevési emlékezetébe, mint márványba, csonkítatlan és ronthatatlanul ezt a még el nem múlt léttöredéket kettejük együtt eltöltött életvilágából, s zárványként megőrzi az időben.

Nézi az arcot, és sorra tolulnak elé a mind fiatalabb kori apai arcok a visszare-pülő időből, egyre csak forog belső szemei előtt ez a mások számára hozzáférhetetlen, közölhetetlen és soha meg nem mutatható kedves fényképalbum, s csak saját használatra levetíthető, újra és újra megelevenedő filmszalag.

Ott ül éppen háromévesen apja nyakában (nem tévedés, egészen korai gyermekkorból is megőrződhetnek emlékek: az éjszaka közepén föl s alá járkáló apa az elaludni képtelen, s ettől mind nyűgösebb gyermekével), lelki szemei előtt látja még hengerelt falú, egykori szobájuk világosbarna mintáit is. És most is fülében van annak a bűvölő-bájoló mondókának, dúdolónak üteme-dallama, amellyel órákon át kitartva, szeretné őt álomba ringatni: „Sum, sum, suburcsu… Sum, sum, suburcsu…”

Ekkor eszébe villan (visszacsöppen hirtelen újra a jelenbe), hogy meg sem dorgálta még ezt a drága ember t a múltkori csínytevéséért (?). Ugyanis, az állítólag végelgyengülésben szenvedő, ágyhoz kötött (jó, ez az ágyhoz kötött csak képletes), kiszámíthatatlanul csalafinta aggastyán mit meg nem tészen egyik éj el…? (Az ügyeletes nővér mindent leadott, részletesen!) Kiszökött villanyoltás után a kórteremből – cipelve magával az infúziós állványt – a mellékhelyiségbe. A visszaúton lepleződött le; nem futotta már ugyanis az erejéből eljutni az ágyig, holott pár lépés hiányzott csupán. De nem, sehogy sem telt már ki tőle az a pár keserves lépés (van ilyen); lecövekelt a kórterem közepén, és onnan se té, se tova. Negyedóra múltán talált rá az összeroskadás határán levő, reszkető inakkal a sötétben ácsorgó, mindkét kezével az állványba kapaszkodó ( bolond) vénemberre az említett nővér, azok után, hogy riasztást kapott az öregúr egyik aludni extraerős altatóval is képtelen, kénytelenségből virrasztó (híresen rendpárti) szobatársától.

Mondják, közvetlenül a halál előtt van egyfajta testi-lelki felélénkülés, ami olykor hiú reményekre ragadtatja a hozzátartozókat. Hurrá, kiadják a kórházból, hazavihetjük a kedves papát; miközben, bár lelkünk legmélyén sejtjük a valót, próbálnánk kirekeszteni tudatunkból a hűvös szakorvosi figyelmeztetést az elkerülhetetlenül bekövetkezőkre. Másrészt magunk előtt is letagadjuk, hogy bizony, már nem is egyszer átfutott az agyunkon, miként is kell majd intézni a temetés kapcsán felmerülő, az ilyen alkalmakkor szokásos teendőket.

És hát maga a temetés…

A gyerekek új játékot találtak ki: temetést játszanak a leromlott, omladékos Domahidy-kúria hátsó, bozótos, csalánnal felvert udvarán. A hatéves, kissé kövérkés, ám minden csínytevésre kapható, eleven kislány, Aliz fekszik egy közepes méretű, lyukas bádogteknőben, a szemetesgödör szélén. Igyekszik minél halot-tabbnak látszani: szemét becsukja (szorítva tartja csukva), kezét előbb keresztbe rakja, majd meggondolja és összekulcsolja a mellén. Mozdulatlan; amennyire csak tudja, igyekszik lélegzetét is visszatartani.

Egy idősebb, hirtelen növésű, kopaszra nyírt, vékony fiú fogja a teknő alá vezetett foszló szálú kötéldarab egyik végét. (Talán a közelben levő sőre marháknak fenntartott téeszistállóból csenték el.) A másik végét egy félszeg, örökké csöpögő orrú fiú, a faluvégen lakó, mogorva juhász középső fia tartja. Van még a kántor: ő egy évvesztes, fekete hajú, sötét bőrű, mezítlábas lány; van továbbá a gyászoló gyülekezet: az ötéves forma, varas térdű, kerek arcú szőke kisfiú egy személyben, akit sehogy sem tudtak rávenni a többiek a játék elején, hogy ő legyen a halott. És hát maga a pap! A pap, ki is lehetne más: a község református lelkészének égetnivalóan rossz, legkisebb fia. (Tudná csak a tiszteletes úr, most is éppen mit művel a gyerek!) Vékony, világosbarna hajú fiú, megtévesztően szelíd, finom arcvonásokkal; ő itt a legidősebb és legmagasabb; zöldesszürke csillogó szemén látni, milyen izgatott: ég a szereplési- és tettvágytól. Ingének vállához csomózott, hátán lelógó, sötétkék színű, szakadozott kötény (úgynevezett surc) szolgál palástul, fején indigószín, füzetborítónak használatos papírból hajtogatott süveg (mondjuk inkább csákónak). Egy fedelét vesztett Kincses Kalendárium kötetet tart a kezében, mintha abból olvasna fel, és olyan szívhez szóló (inkább is szívbemarkoló) fordulatokat használ, amelyeket a templomban, a rádióból, olvasmányaiból, innen-onnan szedett fel. Ezeket a szavakat ércessé keményített, mégis furcsán reszkető hangon, izgatottan kántálja, megmámorosodva a kifejezések erejétől és tulajdon papi szerepétől.

– Tisztelt gyászoló gyülekezet, kedves barátaim! Szomorú szívvel álljuk most körül elhunyt testvérünk koporsóját. Hallgassuk az Igét, Istennek Igéjét, amint írva vagyon: Bizony, mondom néktek, hasonlatosak vagytok a mezők füvéhez, mely reggelre virradván pompásan zöldell, míg eljövend az este, lekaszáltatván fonnyadozik. Azonképpen eleven testetek férgek eledele lészen. Ezért mondom néktek: nem tudhatjátok a napot, sem a percet, amelyben elközeleg végórátok.

Aliz a bádogteknőben mocorogni kezd, valahogy szűkösnek érzi „koporsóját”. Nem is a hosszúságával van baj, hiszen teljes testmagasságával (mind a száztíz centivel) kinyújtózhat pléhládája alján, hanem széltében érzi nyomorúságosan szorosnak. Nehezen kap így levegőt, de nem akarván megzavarni fészkelődéssel az éppen csak elkezdődött szertartást, alig észrevehetően kissé oldalra fordul, s megpróbál még laposabbnak, mindinkább halottnak látszani. A többiek megilletődötten, lehajtott fej el várakoznak, a levert térdű, holdvilágképű kisfiú szája időnként megmozdul, amikor megpróbálja a pap után mondani a szavakat.

A tiszteletes most kétszer is megköszörüli torkát (nem csoda; a folyamatos erőltetés, az emelt hangú deklamáció nem tesz jót a hangszálaknak), összeszedi gondolatait, majd éles, ünnepélyes hangon, töretlen drámai hangsúllyal folytatja: – Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De adjunk hálát az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! Álljatok ellent a lélek minden erejével a Pokolnak, a végső ellenségnek, mert gyengének mutatkozván, mindeneket lába alá gyötör és elkárhoztok! A sírhoz vivő út a mi utunk – minden testnek útja. Aki benne bízik, a mi Urunkban, ha meghal is, él.

Itt szünetet tart, s várakozóan tekint a kötél két végét tartó társakra. Azok gyakorlott mozdulatokkal most a kötelet a bádogteknő hátsó végéhez igazítják, mindketten nekifeszülnek, s húzni kezdik a szemetesgödör irányába, miközben a kerek arcú, szőke kisfiú időnként idébb-odább mozdít az elején. Ekkor jut szerephez a kántor is, előmondja a gyászoló gyülekezetnek a szöveget, majd teli torokból rázendít. Az sem zavarja, hogy a többiek nem énekelnek; legfeljebb dünnyögésnek mondható, ami hangot kieresztenek az orruk alatt: – Megmérettél minket Uram / és könnyűnek találtattunk. / Dicsőség néked Isten! / Halleluja! / Uram irgalmazz! / Krisztus kegyelmezz! / Halleluja!

A teknőt – benne Alizzal – levonszolják a gödör aljára, ami száraz, nyugodt helynek tűnik: lehullott sárga levelekkel, rég lekaszált, barnára szikkadt penészes szénával, hervadt mezei virágokkal, keserűlapuval és bojtorjánnal.

Újra a pap veszi át a szerepet: – Eljegyzett minket a halál, leselkedik ránk, halandókra, életünk delén, életünk virágában. Ki asszonytól született ez árnyékvilágra, annak napjai megszámláltattak. Úgy megy el, mint az árnyék… úgy kókad le, mint a virág… Mivégre hát, hogy megszülettünk? Testvéreim! Vessük bizodalmunkat az Úrba, ki meghalt a kereszten, harmadnapon feltámadott, és örökké él. Ámen. Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved…

Aliz annyira beleéli magát szerepébe, s oly igen meghatódik a tiszteletes veretes mondataitól (magára veszi, lehatolnak lelke legmélyére ezek a szavak), torka összeszorul, félő, hogy nem bírja sokáig, sírva fakad. A szőke kisfiú arca lassan kipirul, tágra nyílt szemmel, lenyűgözötten mered a szónokra, csöndesen ismétli annak fordulatait.

A tiszteletes lehajol egy maréknyi avarért, és rászórja a halottra. Egy csigarágta lapulevél éppen Aliz izzadságtól fénylő homlokára hull, de ő továbbra is úgy fekszik ott, olyan fegyelmezetten, mozdulatlanul, akár egy darab fa, ahogy egy jobblétre szenderülthöz illik.

– Íme elszólított testvérünket átadjuk a földnek; földet a földnek, hamut a hamunak, port a pornak. Bízván az utolsó napon eljövendő feltámadásban és a túlvilági örök életben, hogy az örök világosság fényeskedjen őneki, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Uram, irgalmazz nékünk, Krisztus, kegyelmezz nékünk, Uram, irgalmazz nékünk!

A szertartás kiteljesedik, zenitjére ér, a kántor lelkesült danája most mindegyikük szívét megreszketteti: – Imé, egy tenyérnyivé tetted napjaimat / és az én időm, mint a semmi Te előtted. / Bizonyára merő hiábavalóság minden ember, míglen él is! / Más a napnak dicsősége / és más a holdnak dicsősége / és más a csillagoknak dicsősége.

A gyerek ajka ismét mozog, követi a kántálást, renyhe szájmozgással formálja a szavakat, de ez csak addig tart, amíg észre nem veszi, hogy Aliz csöndesen sírdogál koporsójában. A rászórt száraz levelek meg-megrezzennek a mellén, amint megpróbálja zokogását visszafojtani. A holdvilágképű fiúcska arca ekkor hirtelen ráncos lesz és beesett. Hangosan felsír, elszabadult érzéseit már képtelen kordában tartani. Teste összegörnyed, úgy kérleli idősebb társait: – Ne csináljátok!… Ne temessétek el Alizt!… Ne haljon meg Aliz!…

Aliz elrévült tekintete most ismét kiélesedik, gondolatai visszatérnek a jelenbe. Újra megelevenednek a kórterem esti árnyai, felerősödnek zörejei. Váratlan gorombasággal orrába csap a linóleumpadlóból felszálló fertőtlenítő szúrós, némi vizeletbűzzel elegy kellemetlen szaga, amitől meglehetős gyorsan magához tér. Órájára néz, megállapítja, hogy lassan elérkezik a villanyoltás ideje. Kerülné a kényelmetlen szituációt, hogy figyelmeztessék a távozásra, s netán szóváltásba keveredjen a kórházi személyzet valamelyik tagjával. Ölébe emeli kézitáskáját, kivesz belőle egy mintás szegélyű, élesre vasalt, hajtogatott fehér vászon zsebkendőt, gyöngéden megtörli vele apja izzadt homlokát. A széket visszaigazítja helyére, az ágyfőhöz, a kisszekrény mellé.

– Holnap majd jövök! – súgja az alvó aggastyánnak és elindul a kijárat felé.

N. HORVÁTH PÉTER

Rendeződjünk

Rendeződjünk rendes rendbe,
vonuljunk az állatkertbe,
lepjük el a majomházat,
mert ez idekint gyalázat!
Zárkózzunk a ketrecekbe,
szerveződjünk együtt egybe;
mutassuk meg a világnak,
nem mi vagyunk a kizártak!
S kizárt, hogy bezártak lennénk,
csak, ha velük lépre mennénk,
közösen nyalva a mézet,
falna minket az enyészet.
Így is fal, de milyen más fal,
nem rakni a téglát mással?
Magunknak rakni a falat,
az sokkal keményebb falat.
És ha már magasan járunk,
ki nézhetne messzebb nálunk?
S mikor fölállunk a falra,
átlátni a túlsó partra.

Kamasz vagyok

Csupán a szürke őrület marad;
nincs bennem bánat, és nincsen harag.
Ami van, csak a nagy büdös semmi;
így, ahogy nézem, utálok lenni.

Kiborulhatnék a kormány ellen,
mert nincsen benne jellem se szellem…
Megdorgálhatnám az ellenzéket,
miért lilák a zöldek és kékek.

De kamasz vagyok ötvenötön túl,
ki a jövőért még nem bolondul…
Aki aggódik, rúgja hát gyomron,
hogy eszemet a gatyámban hordom!

Mit érnék vele, jövőm, ha volna;
esőtől ázva, széltől széthordva?
Fütyül a szelünk, esőnk sugárzik,
és műgyantától fénylik a pázsit…

Csak halljátok meg, akárhol vagytok,
hogy jönnek értünk már a harangok…
Nincs több, csupán pár haláltánc-ütem,
de azon át is a múltunk üzen.

Az ítélet természete

Érdemes-e szórni szavainkból gyöngyöt
az Isten nevében bíráskodók elé?
Kinek az igazság mindig csőre töltött,
a másik igazát ugyan hogy értené?

SZEITZ JÁNOS

Tavaszvárók

A kisember érzi a vesztét,
     mint nyüszítő kutya a vészt,
mégis a télre tavaszt remél.
     Élezi ásóját, és metszi a fák
fölös ágát, fagyba holt rügyét.
     Az ágak közé rejti gondját,
hatalomtól istenben csorbult
     hitét: ki tudja ma, holnap,
a nap kinek a vesztére kél?

A kertek alatt éhes senki
     kóborol. Várja, hogy múljon
az éjfél, lopni a holnapért.
     A tavaszt tán megéri így…

GYIMESI LÁSZLÓ

Sörényes angyalokról

                              A 70 éves Szarka Istvánnak

Hé, Szarka mester! Doktor Úr!
A téli kertek fagyot terelnek,
Hókásásat, fergetegeset,
Nem a te balzsamos estedre
Terítik virágágyaid, de nem ám,
Ez nem a te időd, ez a jegeké,
Arcodba jelüket pengéi metszik,
Roppanó bordák között a dárdák
Nyári szívedhez közelednek.

Ez a télidő az ordasoké lesz,
A lápi vadak mind menekülnek,
A havas erdők csendje is hamis.
István Úr! Obsitosa a jövőnek,
Mutatsz-e ösvényt nekik, nekünk –
Vagy bölcs mosollyal ingatod fejed,
S a nyomunkba tévedőkre gondolsz?
Tavaszt őrzöl egy sejtnyi magban,
Aratós nyarat két sóhajtás között?

Nem gondoz cifra jégvirágokat,
Hersenő levelekre vár a kertész,
Pilleröptű versekre a költő –
S mindketten hiszik, a Föld is
Ezekre vár, ünnepről álmodik,
Sörényes angyalokról, álomlovakról,
Virágloboncú szerelmek szagáról.
Gázolok a hóban, köszöntenélek,
Koszorúd van, hát parazsat viszek.

Itt a völgyben

A hegyvidéken dúl még a síszezon
Lavinák hajába kapaszkodna a felhő
Itt a völgyben már bókolgat a tavasz
Madárfüttyökkel pattanó rügyekkel
Pörsenéses szerelmekkel a parkban

Itt hagytuk ezt a telet is dögöljön
Ráhúzzuk a zöld hímes takarót
A legszebb lélegző halotti leplet
Tücsökhegedűs csiganyálas fátylát
A méhdöngéses virágkarneválnak

Krókuszok téltemető csengettyűi
Hóvirágok s nézd már az ibolya is
Ki mondta hogy a gyászra születtünk
Óbort a márciusi földre múljon a bö
jt Visszatérnek a bujdosó harangok

Vedlik a bűzös plakátok úri népe
Mi dolgunk vélük új bőrük is dohos
Tavasz van bokrok fák élő tavasza
Kipirult arcok csak azért is fénylő
Napfénycsillagos friss csődülete

Feledném vénségemet feledd te is
Viharok készülődnek de a mieink
A hegyvidéken dúl még a síszezon
Itt a völgyben már bókolgat a tavasz
Zsendül a kölykök vetése lesz kenyér

Fekvő akt

BISTEY ANDRÁS

Pszichológia

Először dühös voltam a törökre, ha ugyan török volt, mert jól beszélt magyarul, csak erős idegen akcentussal, azt meg nem nehéz utánozni. Később azonban, amikor elment, és én hazafelé menet felidéztem a szavait, inkább valami elismerésféle támadt bennem. Igaz ugyan, hogy be akart csapni, de valóságos pszichológiai mestermű volt, amit előadott nekem, hogy rám sózza a takaróit.

A szupermarketben vásárolt cuccokat pakoltam, amikor kiszállt a mellettem álló autóból. Nagyobb bevásárláson voltam túl, ilyenkor néha egész kartonnal veszek tejet, cukrot, lisztet, és ügyeskedni kell, hogy minden elférjen a szűk csomagtartóban.

Némi nézelődés után odajött hozzám, nagyon udvariasan köszönt, meg is hajolt egy kicsit, kezet nyújtott, és azt mondta: – Allah áldását kérem rád, én török Musztafa vagyok, szeretnék tőled egy kis szívességet kérni, látom, hogy jó ember vagy.

Mit mondhattam volna ilyen bevezetés után? Abbahagytam a pakolást, kezet ráztunk, azután folytatta: – Vissza akarok menni Budapestre, de nem tudom, hogy lehet innen kimenni az országútra. Kérlek, hogy segíts!

Ennyit igazán megtehet az ember, különösen, ha szépen kérik, így azután gondosan elmagyaráztam, hogyan juthat ki a parkolóból a Budapest felé vezető országútra. Csak később gondoltam rá, hogy ha bejött, ugyanazon az úton simán ki is mehetett volna. Kicsit körülményes ugyan a bejutás, többfelé vezetnek utak a különféle áruházakhoz, amelyeket itt egy rakáson építettek föl, és aki rossz helyen fordul be, keringhet utána egy darabig, de egy gyakorlott vezetőnek azért nem okozhat megoldhatatlan feladatot. Akkor azonban nem gondoltam erre, hogy úgy mondjam, elkapott a segítségadás mámora, olyan részletesen elmagyaráztam, hogy merre kell menni, hogy már egy kis türelmetlenséget láttam az arcán, amikor abbahagytam. Azért udvariasan megvárta, amíg befejezem, és ismét meghajolt.

– Köszönöm, te igazi barát vagy, ezért szeretnélek megajándékozni.

Zavartan tiltakoztam, hogy ugyan már, szívesen segítettem, de erre nem is válaszolt, odament a kocsijához, és egy bolyhos takaróval tért vissza. Amikor utánanéztem, észrevettem, hogy a kocsijának magyar rendszáma van, de lehetett bérelt kocsi is. A takarót a kezembe akarta nyomni, de nem fogadtam el, ezért kinyitotta az autóm hátsó ajtaját, és betette az ülésre.

– Mi barátok vagyunk – mondta elégedetten, ügyet sem vetve a tiltakozásomra. De mivel tovább erősködtem, hogy a takarót nem fogadhatom el, magyarázni kezdett: – Én sok takarót hoztam egy vásárra, és nem akarom visszavinni, ami megmaradt. Te segítettél nekem, én ezért adok neked ajándékot, ne sértsd meg az elutasítással a török barátodat.

Bevallom férfiasan, hogy egy pillanatra meginogtam. Végül is – gondoltam – megmaradt ez az egy takarója, nem akarja hazavinni, miért ne ajándékozhatná nekem? Láttam ugyan, hogy nem túl értékes holmi, csergeszerű darab, de ki nem szeret ajándékot kapni?

Láttam, hogy észrevette a megingásomat, még nagyobb lelkesedéssel folytatta: – Ezek drága takarók, százhúszezer forintért adtam el mindegyiket, de neked ingyen adom, te jó ember vagy, megérdemled.

Itt bizony hibát követett el, ez a százhúszezer forintos ár annyira irreális volt, hogy gyanút kellett keltenie bennem. Vagy mégsem volt elég ügyes pszichológus, vagy túlságosan alábecsült, azt gondolta, elhiszem, hogy a takaró ennyibe kerül, és még jobban meghatódom a nagyvonalúságától. Lehet, hogy észrevette a hibát, megláthatott az arcomon valami kételyfélét, ezért gyorsan másra terelte a szót.

– Engem Törökországban – mondta – három feleség vár. De az apámnak hat van, és annyi gyereke, hogy ha összejön az egész család, a férjekkel, a feleségekkel és az unokákkal, meg azok férjeivel, feleségeivel, gyerekeivel együtt háromszázan ülünk az asztalok körül. Én Törökországban gazdag ember vagyok, ez a takaró nekem nem számít, ezt neked akarom adni.

Nem hittem el a három feleségét meg a háromszáz tagú családot, de azért, mint később kiderült, még mindig naiv voltam. Úgy gondoltam, hogy ha nem is ér a takaró százhúszezer forintot, sőt nyilván sokkal kevesebbet ér, nem olyan nagy érték, amit ne adhatna nekem az útbaigazításért, ha már nem akarja visszavinni. Megköszöntem az ajándékát, és elbúcsúztam volna tőle. Kezet nyújtottam, ő pedig megragadta a kezemet, de nem engedte el, tovább beszélt.

– Neked van feleséged?

– Van – feleltem –, de csak egy.

Ezt ironikus hangsúllyal mondtam, az ő állítólagos három feleségére akartam utalni vele, de nem volt vevő a humoromra, inkább sajnálkozva megrázta a fejét.

– Nem baj – felelte. – Én nektek jó barát vagyok, a feleségednek is adok egy takarót. Mondd meg neki, hogy török barátod, Musztafa ajándéka.

Hiába tiltakoztam, térült-fordult, és egy újabb takaróval jött vissza, azt is be-rakta a kocsim hátsó ülésére. Meg sem hallotta a szabadkozásomat, elégedetten a kocsiban levő takarókra pillantott, és megkérdezte: – Hány gyereked van?

– Kettő.

– Mondd meg nekik, hogy Musztafa őket is megajándékozta egy-egy takaróval.

Már csak kapkodtam a fejem, mire észbe kaptam, négy takaró feküdt ösz-szehajtva az ülésen, úgy fel voltak tornyozva, hogy ki se láttam volna miattuk a hátsó ablakon. Utóbb többször is végiggondoltam a történteket, azt is, hogy mit éreztem, miközben Musztafa sürgött-forgott körülöttem, és szóval tartott, belém fojtva minden tiltakozást, és mindig arra a következtetésre jutottam, hogy akkor valami nyugtalanságot, már-már félelmet kezdtem érezni. Tudtam, teljesen irracionális dolog, hogy egy török váratlanul megajándékozzon négy takaróval, bármilyen olcsó holmik legyenek is, de fogalmam sem volt, hogyan fog végződni a dolog. Az irracionális dolgok félelmet keltenek, kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Már nem is figyeltem Musztafa fecsegésére, szerettem volna elmenni, de nyilvánvaló volt, hogy nem mehetek el, amíg a takarók a kocsim hátsó ülésén vannak.

Végül arra figyeltem föl, hogy Musztafa azt mondja: – Rosszul számítottam ki a pénzemet, mindent elküldtem Törökországba, amit a vásáron kaptam, lehet, hogy kevés lesz, ami nálam maradt. Még föl kell mennem a repülőtérre, és ott is…

Ezt hallva föllélegeztem. Már tudtam, mi következik, nem sokkal korábban az országúton „arany pecsétgyűrűt” akartak olcsón eladni nekem egy szerb rendszámú autó utasai, azzal, hogy elfogyott a benzinjük, és sajnálattal ugyan, de kénytelenek megválni attól a régi családi darabtól. Úgy látszik, van a külsőmben valami, ami vonzza a szélhámosokat.

– Hatvanezer forint kellene – mondta Musztafa. – Lehet, hogy még szállodába is kell mennem…

– Csak kevés pénz van nálam.

– Mennyi? – kérdezte, és felvillant a szeme.

Elővettem a pénztárcámat, a vásárlás után vagy ezerötszáz forint maradt benne.

– Nem baj. – Musztafa sajnálkozó pillantást vetett rám. – Látom, hogy szegény ember vagy, adjál negyven ezret.

– Nincs.

– Ha itt nincs, biztosan van otthon. Elmegyünk együtt hozzád, elkísérlek az autóval. Húszezer csak lesz…

– Nem lesz!

Fölemeltem egy kissé a hangomat, már bosszantott a szívóssága.

– Én ajándékot adtam neked – mondta, szemrehányóan, és a szemében végtelen szomorúság tükröződött. – Te pedig nem akarsz segíteni török barátodnak.

Nem csodálkoztam volna, ha könnyezni kezd.

– Sajnálom – mondtam –, a takarókért húszezer sincs.

Még nézett rám egy darabig, mintha szuggerálni akart volna, azután egy ingerült mozdulattal felnyalábolta a négy takarót, behajította őket a kocsijába, és köszönés nélkül, csikorgó kerekekkel elporzott.

Bagoly

DOBOS ÉVA

Ajándék-idő

A hajléktalan
a kórházban beteggé lép elő,
egyenlővé a többi pizsamással.
A gyógytornásznő
őt is keresztnevén szólítja
(közben kis égre emelt tekintet,
összekacsintólag a többiekkel).
Ajándék-idő
a szívinfarktus kegyelméből
a kórház-paradicsomban
a jeges utca után,
a jeges utca előtt.

KÁNTÁS BALÁZS

Helyzet

Az igazság fehér inget
és fekete mellényt visel.
Kettétört koronát visznek –
alaktalan, szőrös kezek.

Sanzont énekel az aszfalt,
vigyázban bámulnak a fák.
Puska dörren emlék – aggyal –
oroszlánbőrt húz a világ.

Megszeppent búzakalászok
várnak, árnyékfelhők alatt.
Ott ülök én is, és várok –
zsebeimben bádogszavak.

Zsáner

Lekvárba mártott kiskanál,
leevett, kigombolt pizsama.
Nem hiszek a lámpafényben –
a billentyűzetnek sincs szaga.

A tévé kétdimenziós.
Lenyel egy kettévágott szoba.
Nem szállnak belém sirályok,
de egy hajó indul – sehova.

Várossanzon

Kiégett villanykörték között
: az egész létezés fapados.
Kolduskéz kapkod tárca után –
megragadja, majd a földre rogy.

Kilöttyent sörvilág nyújtózik
: szürke, ásítozó betonon.
Pálcikaalakok futnak szét –
valahol szirénazene szól.

Legenda

Kert végéből szól egy üres népdal,
angolul, vagy talán oroszul.
Üvegarcok bámulnak a ködbe,
egy agyban minden kép fellazul.

Nyújtózik a szürke drótkerítés,
rajta túlról fehér száj üvölt.
Látszat-kéz vés vonalat a földbe,
láthatatlan ujj zárja a kört.

Fák között egy héja motoz halkan,
valahol már vérzik a határ.
Meghajlik egy elhajított fémpénz,
kutyák húznak díszegyenruhát.

Laptöredék

A levegő túl finom volt,
a történet túl kemény.
Házak égtek aznap éjjel,
és fikció volt a tény.

A sötétben vaku villant,
cédulákat vitt a szél,
vályogfalak között zárult
végleg magába a tér.

Szürke cipők lépegettek
az átlátszó sáron át,
közben kanális-mélységben
fény írt árny-tudósitást.

ESNAGY JÓZSEF

Végül

a vers nem más, mint egy csomó
vízbe áztatott szennyes,
amelyet naponta kimosunk,
kiteregetünk, megszárítunk,
és szépen kivasalunk,
hogy tiszták legyünk, amikor
hófehér lélekkel végigsétálunk
a nyugalom főutcáján, ahol
senki sem néz majd ránk.
Ahol az ablakokból
fülsüketítő zene hull ki aggályaink
bánatos koporsójára,
figyelmeztetésül lélegzetünk
búfelejtő mosolyára,
hogy felhígított érzelmeinket
estére mosásba adhassuk
mindennapi igényeink szerint.

Végtelen menetben

                                Radnóti Miklós emlékére

Nyugtalanul rezdül a fény.
Ugyan miért vagy szomorú?
Gallyak árnya kavarog
Távol, s a Hold szeme rezdít.
Alomba borult a szalma
Lábad alatt, s úgy kiabál,
Akár a jóízű alma
Nappali fénye a csendben.
Ujjong már a fénykoszorú.
Lásd, újból szívedre szorul
Rém-rovarok szárnya s elér
E táj, hol állsz kifeszítve!
Zordan Júdás szeme hordoz.
Dideregve, míg telik időd,
Ül a harminc ezüstpénzű:
Lassan öli őt a halál.
Altatódal fut a szádra.
Fulladozik már ez a csúf
Éden körülötted Mester, és
Nyugtot nem ad a hajnali fény.

Vallomás

Itt állok lélekben meztelenül.
Nem hiszek se jóban,
se rosszban,
sem kapitalizmusban,
sem megváltó hatalomban.
Az én ujjamat nem érintette meg isten ujja.
Már semmi sem olyan,
mint lehetett volna.

BALLAI LÁSZLÓ

Fandango

Ugye, eljössz a kiállításra? – kérdezte a barátnőm.

– Milyen kiállításra? – Ida valami jótékonysági alapítványnál dolgozik.

Mindenféle programot szerveznek a rászorulók megsegítésére. De hát, kik a rászorulók? Én miért nem vagyok az aki, mert elmúltam harmincöt éves, a legtöbb pályázaton nem indulhatok? viszont hiába nyertem több díjat is, állami megrendelést nem kapok, mert azt a bennfenteseknek tartogatják. A műkereskedők pedig legfeljebb ötszázezerre értékelik egy-egy képemet. És eladáskor, persze, ötven százalékot kérnek.

– A szájjal és lábbal festők tárlatát nyitjuk meg.

– Á, amatőrök, csupa giccs.

– Milyen cinikus vagy! – fakadt ki Ida.

– Sokszor még a pályatársak tárlatai is szenvedést jelentenek. Mert ki a festő? Aki diplomát szerzett a Képzőművészeti Főiskolán. Bocsánat, újabban egyetem. Milyen oklevelet mutathatott fel Leonardo, Rembrandt vagy az ismeretlen egyiptomi múmia-arcképfestő?

– De itt nem a pályatársakról van szó.

– Épp ez az. Mit szóljak a Hópelyhek vására után, ahol habszivacs giccsek tömkelegét állítottátok ki, mint műtárgyakat? Vagy ott volt A csodálatos halászat című program…

– Nem érdekelnek a kifogásaid. Torkig vagyok azzal, hogy egy ilyen nagy művész már semmilyen rendezvényre nem tud eljönni. Már hozzá sem teszem, hogy velem. Bezzeg három évvel ezelőtt nyelvedet lógatva követtél mindenho-vá. Ha öt perccel később jöttem haza, mint ahogy kiszámítottad, már jelenetet rendeztél.

– Hogy én jelenetet? Miket beszélsz? Tudod, hogy mennyire gyűlölöm a veszekedést, amelyben nap mint nap részem van. Ha rossz helyre teszem a poharat a csepegtetőben, vagy nem összehajtva fektetem a nadrágomat a székre, már fejemre vontam a haragodat. Rendben. Ám a hivatásommal kapcsolatban nem tűröm az alacsony vitákat!

– Egy szót sem szóltam a hivatásodról. Csak arra kértelek, hogy kísérj el egy kiállításra, amelyen teljesen kilátástalan helyzetű emberek alkotásai láthatók. Akiken segíthetnél te is. De ezek után nem várom el tőled.

Elmentem hát. Ida bemutatott egy csomó embernek, akiket mindjárt el is felejtettem, egyet kivéve, akinek érdekes metszésű arcéle volt, mint a diadokhoszoknak. Le is rajzoltam. Egyvalakire különösen emlékeztetett. De kire? Megvan! I. Szeleukosz Nikatór szíriai király érmeportréjára, melyet a Nápolyi Múzeumban láttam. Herkuláneumból került elő, egy ezüst tetradrakhmón római kori bronzmásolataként. I. Szeleukosz, a hellenisztikus kor jellemző figurája volt, aki katonai érdemei révén először a nagykirály környezetébe küzdötte fel magát, majd Babilon szatrapája lett. Onnan azonban elűzték, de négy évvel később egy maroknyi csapat élén ellentámadást indítva Nagy Sándor birodalmának összes ázsiai tartományát meghódította. Az ekkor, i. e. 312-ben bevezetett szeleukida időszámítás több mint hétszáz évig érvénybe maradt. Ennyi ideig egy ember-hez mérni az időt, nagy hála az emlékező utókortól! Mert hogy is mondták a rómaiak? „Kevesen vannak, akiknek jó a memóriája.”

Most taps váltotta fel a monoton előadást. Szerencsére épp elkészültem „Szeleukosszal”.

– Te nem is figyelted a beszédeket? – kérdezte Ida, aki hirtelen mellettem termett. – Jaj, de udvariatlan vagy!

– De figyeltem, csak közben rajzoltam.

– Igen? És kit rajzoltál le?

– Nem tudom. Nagyon érdekes arcéle van.

– Ja, Nováki, az a szakújságíró? Ezerszer bemutattalak neki.

– Drágám, ezúttal tévedsz. Egy ilyen profilt soha nem felejtenék el.

– És még meg is hazudtolsz!

– Biztos, hogy most már egy életre megjegyeztem Szeleukoszt.

– Novákinak hívják, mondtam.

Ekkor többen a barátnőm köré gyűltek.

– Gratulálunk ehhez a remek kezdeményezéshez.

– Milyen jól megfogalmazták a nyitóbeszédben, hogy együtt mennyi értéket észrevehetünk.

– Hiába, a művészet az művészet.

Koccintottam az alkotók egészségére, diszkréten belehelyeztem a zsebemben található papírpénzt az adományos kosárba, és végigfuttattam pillantásomat a festményeken. Ahogy gondoltam, csupa giccs. Csendélet – naposcsibék a virágkosár előtt. Feltámadás – a bárányok és virágok közül kiemelkedik Jézus. Pipacsok – mintha egy festőmatrica mintáit látnám. Elegem lett. Iszom még egy pohár pezsgőt, gondoltam, azután hazamegyünk. A büféasztal felé fordultam. Ám a szemem sarkában megakadt valami.

Fandango, szájjal festette: Arany Viktor. Táncparkett, melyen egy tucat pár forgolódik. E kép megdöbbentett. Érződött benne a latin-amerikai éjszaka lendülete. Nem valami előre megrendezett ünnepélyt ábrázolt, csupán egy spontán mulatságot. Amely oly gyakran kialakul egy latin-amerikai étteremben este tíz után. Amikor az emberek éhüket-szomjukat elverve, mintha az elmúlt nappali hőséget lelkük hevületével akarnák visszaidézni, napi gondjaikat immár sutba dobva. „Most már éljünk!” – ezt susogja a rumbatök, ezt zengi a gitár, harsogja a trombita és ezt rikoltja a zenekarhoz csatlakozó tukán. Nők és férfiak, lányok és fiúk egymás után felemelkednek, hogy a táncparkett felé induljanak. Az étkező vendégsereg táncoló párokká nemesül. Szabad itt a fel- és lekérés, ismerősök és ismeretlenek egyaránt örülnek egymásnak. Barátságok, szerelmek szövődnek, melyek egy pillanat alatt szertefoszlanak úgy két óra tájt, amikor mindenkinek távoznia kell. De mintha csak egy pillanatra tűnnének tova, és csak azért aludnák, dolgoznák, küzdenék végig az előttük álló nap húsz óráját, hogy abban az utolsó négyben megint együtt legyenek, találkozzanak egymással és azzal, amiből lettek, és ami belőlük lesz: az élettel.

Ó, hányszor voltam részese ennek a lüktetésnek egy régi brazíliai utazás során! De honnan ismerheti ezt az érzést egy szájjal festő ember? És a kép árasztott magából még valamit, ami szétáradt bennem és megdelejezett, de nem tudtam rájönni mi az.

– Na mi lesz már, drágám, mindenki szedelődzködik – lépett hozzám Ida. – Te nem jössz? Mit bámulod annyit ezt a giccset? ez már kínos.

– Ida! – suttogtam. – Nem látod, hogy ez remekmű?

– Te sokkal jobbakat festesz.

– Mindig akkor dicsérsz, amikor menni szeretnél.

– Már az is baj, hogy dicsérlek?

– Hadd nézzem még ezt a képet.

– És én mit csináljak?

– Semmit. Várjál. Egyszer az életben te is várhatsz rám.

– De hát, ide sem akartál jönni.

– Te ezt nem érted.

– Persze, én soha semmit nem értek. Még két hónapig nyitva lesz a kiállítás, nézheted kedvedre ezt a cigánybált, ahányszor akarod. Nem tudod felfogni, mennyi munkám van ebben az egészben! Teljesen kikészültem. Menjünk már haza. Egy percig sem várok tovább.

Nem állíthatom teljes határozottsággal, hogy nem hagytam volna elmenni egyedül, ha időközben a személyzet nem kezdi oltogatni a villanyt. Amint ki-léptünk az utcára, le akartam inteni egy taxit, hogy mielőbb hazajussunk.

– Hagyd – mondta Ida. – Előbb vacsorázzunk. Itt van a közelben a Vak Varjú.

– Azt hittem, fáradt vagy.

– Az is vagyok, de valamit csak kell enni.

Amikor elém tették a bazsalikomgőzös erdei gombalevest, már örültem, hogy nem erőltettem jobban a hazatérést. Amikor a karamellafelfújttal is végeztünk, elkezdett játszani a bárzongorista.

– Nem táncolunk? – kérdeztem.

– Neked elment az eszed – nevetett Ida.

– Miért? Az a normális, aki táncol a bárzenére. Aki nem, az az elmebeteg.

– Na, de nem táncol senki.

– Még nem. Csak gyere.

Mondanom sem kell, kezdetben rengeteg helyünk volt. Néhányan össze is súgtak: „táncolnak egy étteremben”. Kisvártatva felállt egy másik pár is. Azután egy harmadik. Ida hozzám simult. Már tucatnyian szorongtunk a parketten.

– Menjünk – mondtam.

Amikor hazaértünk csókok függönyét vontuk egymás testére, mint az első éjszakán…

Ida egyenletes légzését a falióra ketyegése kísérte. Huszonhétszer szívta be, és fújta ki a levegőt egy perc alatt. Mindegyre a Fandango körül forogtak a gondolataim. Táncparkett, melyen egy tucat pár forgolódik – ám csak a hölgyek látszanak. Habzó ruhák, a tüllök, csipkék mögül sejlő formák és pirosló arcok. A férfiakat egy-egy kézelő, pantallós lábszár, lakkcipő jelzi csupán. Nem fontosak. Ám a nők forralják, éltetik a világot.

Ida hirtelen felriadt.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte.

– Megveszem azt a festményt.

– Amelyet olyan sokáig bámultál?

– Igen.

– Á, tehát én voltaképpen egy festménnyel szeretkeztem? Nagyon köszönöm.

Fél óra hosszát lihegett, fújt össze-vissza, azután megint csak huszonhetet lélegzett ki, illetve be. Vagy huszonnyolcat? Esetleg huszonhatot? Egy odacsapott mondat és szétfoszlik a varázs. Tik-tak. „Milyen cinikus vagy!” Tik-tak. „Jaj de udvariatlan vagy.” Tik-tak. „Egy festménnyel szeretkeztem.”

A Fandango nem hagyott nyugodni. Húsz éve festek. Nincs is rossz nevem a szakmában. Ötszázezer forint alatt nem adják el a képeimet. Aktok százai ke-rültek ki a kezem alól. Ám a nőt nekem még nem sikerült így megragadnom. Ugyan mit tudhat róla egy vastüdőbe kovácsolt ember? Hogyan varázsolhatja a vászonra táncoló teste kipárolgását? És miért nem vagyok képes örökkévalósággá emelni én, aki ezerszer éreztem ezt a kéjmámoros illatot?

Mert ő nemcsak nagy művész, de tisztán őrzi lelkében a nő eszméjét!

TARNAI LÁSZLÓ

Valami villan

Az ékes vasútállomással szemben levő
átmeneti szállónak hullik a vakolata
de bent akármerre néztem minden csillogott
akár a szélnek eresztett luftballon
A berendezett konyha asztalánál
középkorú krapek komótosan kávézott
mintha az eszeveszett lustálkodás
az ifjúság hagyatéka lenne
Szál cigit kért s hívott az udvarra
mert ott lehet pöfékelni
Fújta a gomolygó ködöt
a sorsára gondolva élénken pislogott
majd elkezdte mondani
ami iszonyúan nyomja a lelkét
Annak idején Csanyteleken
az apja hajnalhasadástól napnyugtáig
patkolta a lovakat s az üllőre varázsolt
izzó vasdarabok úgy formálódtak
ahogy a fürge kovácskalapács akarta

A lombját vesztette fa melletti padon ültünk
virított a novemberi nap
de a látható leheletünktől fogvacogva
összébb húztuk a dzsekinket
A bensőt birizgáló múltba nézése maradt a faluban
ahol az általános tömött táskával várta
és ismerkedtek vele a betűk számok
rajzlapok színes ceruzák kották
aztán nagy nehezen túljárt a nyolc elemi eszén
Csizmát húzott a bajuszos családfő
a városiaknak köszönő kalapját fejére biggyesztette
nehogy bugrisnak tartsák az ottaniak
Az egyik szegedi szakmunkásképző ajtaján kopogott
s beíratta a fiát hogy tanulja meg
a kovácsolás alapfogásait s ha végzett
induljon el a mesterlegény az élet útján
A kamasz egy hétig a padban gubbasztott
majd pöndörítették a gyakorlatra
amelyen a vasanyagok formálását okították
Amikor hibátlanul trappoltak a patkók
elégedetten bólintott a felügyelő tanár
és kerítések épülettető díszek is
szépültek a kalapácsa alatt

A képzős ballagáskor az apja
annyit mondott hogy föl a fejjel
mindennél fontosabb a tenni akarás
Vésődtek belé a figyelmeztető szavak
s ezeket szem előtt tartva
valamelyik szegedi téesz műhelyében
a főnököknek haveri alapon kovácsolt
boltíves vaskaput kandelábert virágtartót
s a kandallót csinosította az odavaló rács
Ezért azért amazért a szövetkezet kapuja csukódott
de előtte az isten tudja hány birka búcsúztatta
a kucsmákat kalapokat svájcisapkákat
Galuskával két karéj kenyérrel
bekebelezte a szaftos pörköltet
aztán az udvaron keresztül
a két jóravaló puli morgott mellette
mintha a sírjáig kísérték volna
Remegő kézzel nyitott a homályos albérleti szobájába
a díványára dőlt könnyezve
mert kovács sehol senkinek sem kellett
s különben is a tétovázó tinédzserek
rühellték az ész és kézkombinációs szakmát
ezért a képző gyakorlati részlegében
a tűzhelyek emberemlékezet óta
hiába sóvárognak lángért

A főbérlő tenyérébe havonta
húszezret plusz a rezsi felét rakta
vagyis harmincötöt ennélfogva
bedobta a törülközőt
Az átmeneti térítési díja havi tizenkétezer
s a segély ezt a summát kiizzadja
A város különböző részein
öt-fél hattól kilenc-tízig
utcákat tereket parkokat
söpör gereblyéz a szemetet lapátolja
A nagy hatalmú tóbiás hátratett kézzel sétál
s szemrevételezi a rabszolgamunkát
aztán a brifkóját soványítja valamennyivel
Naponta egy-kétezer összejön
amiből dél körül a piacon néhány százasért
maga elé rak pacalt székelykáposztát
vagy a mustárba tunkolt
sült hurkát kolbászt falatozza
úgyhogy föltűnés nélkül lehet tengődni
Ám a jólét nem örökkévaló
vagyis egy évig tart aztán mennie kell
de ha a kérésére bólintanak
plusz egy esztendőre övé a szálló puccos ágya

Megint kért szál cigit
s hiába virított a novemberi nap
a látható leheletünktől fogvacogva
még összébb húztuk a dzsekinket
A középkorú krapek maga elé nézett
fújta a gomolygó ködöt
s a holnapjaira gondolva a szeme arról beszélt
hogy mielőtt végleg elköszönne
kedvenc párnájától lepedőjétől takarójától
talán valami villan
s valóra vált vidám gondolatot

Mauthauseni emlékmű (Mauthausen, Ausztria)

MAGÉN ISTVÁN

A szökés

Letértek az útról. Ugyanabban a pillanatban, amikor elárasztották őket. Valamiféle manipulációs cselekvést, vagy mit gyakoroltak. Mintha a feszültség hajtotta volna ezeket a tagbaszakadt embereket. Menet közben cseréltek tárat, a harc-eszközöket kifényesítették. Figyelemmel kísérték az akció érését, az akciótervek kibomlását, kiteljesedését. Kúszásuk, rohanásuk, gyaloglásuk az érzékszerveik összerendeződése folytán egységes volt, tipikus és feltartóztathatatlan. Ügyesen lépkedtek a harapós, szúrós földön.

Énjeit magával cipelve lelkesen velük tartott. Bégetett, mekegett, ide-oda jár-kált, szaladgált köztük, igyekezett leghátul maradni, hogy le ne lőjék. Lefetyelt a kulacsban levő vízből, beosztással élt, apránként kortyolgatta. Tulajdonképpen lekéste az egész rohamot, illetve lekéste volna, ha… Ha gyakorolt volna mindent, amire tanították, az alapos rágást és nyelést, a lassú ivást, a feszültségjátékokat. De az egészből még annyit sem észlelt, amennyi szükséges a megkapaszko-dáshoz, vagy a félrenyeléshez. Belekapaszkodhatott ugyan, vagy ilyesmi, de akkor hol volt ő? Ki kérdezte? Foglalkoztak vele egyáltalán? Szó volt arról, hogy álmodik, gondolkodik? Átbeszéltek vele valamit is? Illetve csak akarnak tőle, ugye, csak ugráltatják! Túlságosan is ragaszkodott. Megtanították kapcsolatokat kötni, enni, megkísérelni eljátszani azokat a próbálgatásszerű játékokat, bejáratni azokat a funkciókat és érzelmeket, melyek ahhoz szükségesek, hogy kötődjön. Hogy kiálljon, nem mintha a feszültség hajtaná, hogy ragaszkodjon magabiztosan. Rendszerében jelentőséget kaptak a múltját felidéző foltok.

Ő és ő elszakíthatatlanok voltak. Bonyolult szabályrendszer övezte kettőjük tevékenységét. Alkatilag, szépészetileg, jelentőségükben akár már alkalmasak is lehettek volna a felnőtté váláshoz. Játszottak egyedül és együtt. Játékaikban fontosak voltak a feszültségek és ellazulások. Megkülönböztethetetlenek voltak, bőbeszédűek, ugyanakkor szűkszavúak is, attól függően, kivel, miről, mikor… Egyszerre csak az egyik volt látható, a másik láthatatlan. Azt sem lehetett igazában megállapítani, mikor játszanak. Gyerekeknél minden lehet játék. És komoly…

Egyszer gusztustalan feketeruhások ugráltak le. Ez annyit tesz, mintha… Az utca végén feltűnt teherautókból integettek. Szétszóródtak. Ő, Ilka, mindkét önmagát magához szorítva kiszökött. Nem is kellett szöknie, mert kijárt. Bámulta, hogy lerakják a fegyvereiket, felerősítik a hátizsákjaikat, a kézigránát-jaikat. Felkészültek az indulásra. És amikor az egység elakadt a hínárfűben, és kapálództak, és kiáltoztak, és a mocsárba süllyedtek, és jelzőrakétákat lőttek az égre, Ilka az üzletből nézte őket az ajtó üvegén át, látta, hogy köteleket dobnak feléjük a helikopterből.

Szeretett volna velük tartani, de örült, hogy nem tehette.

Kaméleonok váltogatták a színeiket, elvont fogalmakból szövődött a háló, szétszéledt, elűzött madárrajok akadtak fenn rajta, giliszták, meg egérmarad-ványok. Bűzlöttek, valami ismeretanyagot közöltek mégis, ismeret-sűrűsödések alakultak ki a térben bizonyos pontokon.

Számítottak rá ezekben a viszonylag egyszerű tevékenységekben. Volt ebben valami kényes. Tépték a lombokat, a látóhatár szervesen távoli pontjaira áhítoztak. ellentétes irányokba szerettek volna eljutni, minden felé, de Ilka erről még nem tudott semmit. Azt sem, hogy hová vezet az út. Ismeretei még nem alkottak rendszert, rendszerfüggő besorolásai, saját tévedhetetlenségének tévhitéből kifolyólag, zavarosak voltak. Letértek az útról, és amikor odaértek, még naivak voltak és megvezethetők. Mind a ketten megérintették a teli zsákokat, a kényelmes tasakokat, belefeküdtek ágyaikba. De egyéniségének mindkét fele tudta, hogy egészen másról van szó. Ilka arra keresett magyarázatot tulajdonképpen, hogy mire is… hogy mit akar kezdeni önmagával, a valósággal, nevezzük ezt akár művészetnek. Jól látható volt az igénytelenség, a tépelődés, a rombolás. Ezek a dolgok eltakarták az ékezeteket, a vesszőket, a pontokat. Úgy olvasott pontozatlanul, beleképzelte amit akart, átrendezte a betűket, terelgette, irányította őket egy érthetetlen, sohasem volt felirat felé.

Országos kiterjedésű vizsgálatra volt szükség. Arra kerestek választ: mit, mikor, hogyan és miért? Hogy az a másik mutató mikor jár le? Hogy jól értelmezhetők-e az eszközök, a számlálóberendezések, hogy játszanak-e a gumiasztalokon, ugrálnak-e, figyelembe véve az anyagmegmaradást, a csoportszokásokat? Vagy hogy egyáltalán megtanultak-e szokásrendszerekben élni?

Ilyenek voltak. Szavakat, kifejezéseket, félreértéseket, kapcsolatokat próbáltak összerakni, kapcsolódásokat kerestek egy olyan szövevénybe, melynek intimitása együttlétet igényel. Széplelkek tartoznak össze széplelkekkel, hagyományok hagyományokkal, kötelességek kötelességekkel. Ilyen kapcsolatokat vetett fel a víz, mint afféle felpuffadt testeket, melyeket aztán az örvény ismét leránt a mélybe. Ilka tudta, hogy mindkét énje a csillagtalan éjszakából jött, hogy egyéniségei a csillagokból valók, és hogy egyszer majd oda térnek vissza.

Ezen gondolkodott mindvégig, saját hagyományait kereste.

Megperzselődtek, szénatomjaik felforrtak, eltévedtek a mikrovilágban, nyúzottan, szőrtelenül, igénytelenül bolyongtak, kanyarogtak az ismeretlen folyosókon. Amikor a mocsáron kellett átkelniük, süppedt alattuk a talaj, besüppedt, sűrű, zavaros hálózattá idomtalanodott a légifelvételeken. Hátaslovak vágtattak az utcákon, hogy eltiporják a szent állatokat, a szkarabeuszokat, a szent kroko-dilokat, a szent teheneket. A papokat is, akik úgy fejezik ki szeretetüket, hogy patkányokkal csókolódznak. Lármás vitáikat elértették. Ezek az állatok a vég nélküli ismételgetésben éltek, megfogyatkoztak, a hasukról a hátukra fordultak örömükben, abban a hiszemben, hogy már kevesen és keveset, egyre kevesebbet várnak tőlük. A legtöbben átnéztek rajtuk, pergamentszerű arcukon, megkopott dióhéj-koponyájukon. Szorongva bújtak egymáshoz, hagyománykincsükhöz, játékaikhoz a hideg éjszakában.

Komolyan érezték a szükségességét, illetve érezték volna, ha felmérték volna a jelentőségét annak, hogy egyre szervesebben tartozzanak oda. Az intézet ablakaiból az intézet szemben levő ablakaira lehetett látni. Azt sem lehetett tudni, hogy ki hová néz, hogy ki néz fel, vagy le, ki hátra, ki előre…

Elhatározta, hogy megszökik velük. Élt benne a játéktudat, játszott, feltéte-lezte magáról, hogy képes rá. Énjei zakatoltak benne, nem hagyták békén, nem voltak sem csibészesen kedvesek, sem gonoszak, nem munkált közöttük sem egyetértés, sem összetartozás. Álmaikban már más volt a helyzet. Szokatlan szépségeket halmoztak fel. Kivették a részüket abban, hogy felismerjék, hogy azok a gyerekek, akik krétával firkálnak a falra, akik kavicsokat hajigálnak, vagy akik önhatalmúlag meghúzott vonalakat próbálnak átugrálni, mégpedig úgy, hogy közben csellengnek, hogy ezek a gyerekek áldozatok, ennek megfelelően másképpen létezik az egyik, és másképpen a másik. És ezt valójában… Tótágast állnak, kézen járnak, sőt az ujjaik hegyén, olyan terepen, ahol kísérő mozzanat az árvíz, a hegyomlás, a szél. Ezek a gyerekek, ő is, később, mondjuk, a serdülőkorban, vagy azután, felnőttként rendszerint, mondjuk, nem barátnak mondanak valakit, hanem esetleg csak embernek, mert a „barát” szó valódi jelentését nem ismerik.

Ilka úgy gondolta, hogy ismereteinek végére jutott. A spekulációk elfárasztották. Megállapította, hogy lehetséges, hogy talán, ott kint, messze, az ismeret-lenben élhető feltételek vannak. Persze nem így, egyszerűbben, szavak nélkül, képek és képek, igenek és nemek, céltalanságok és találatok. Meg odatalálások és eltévedések. Kihúzott egy fiókot, üveggolyók csillogtak benne. Csupa talmi. Már látta őket valahol, valamikor, játékának fordulataiban, mikor tündér volt, királykisasszony, amikor bálba ment, szegényből gazdaggá lett, szépséges lett, lovagok százai küzdöttek érte. A szemével letapogatta a lehetőségeket, és megállapította, hogy az autók kereke két alma, hogy az emberi arcot körtének is lehet látni, hogy a száj egyenes vonal, félkör, vagy ovális is lehet.

Valamikor cincogó, ringató zenék, áldatlan állapotok uralkodtak, házak dőltek halomba, szétlőtt emeletekről kilógtak a zongorák. Leszámolások kezdődtek a grundokon meg a kapualjakban. A gyerekek anyjuk kezét fogták, és kattogó géppuskatüzek orgonajátékát hallgatva anyjukhoz bújtak.

Foltokban uralkodott a hó meg a köd, a szürkeség páráját inhalálta a város. A lerakódott por megkeményedett. A megszilárdult beton úgy csillogott a távoli égen, mint a csokoládén az ezüstpapír. Úgy gondolta Isten, hogy megteremti a világosságot, a világot, a gépeket, a szenteket, a szenet meg a hótömböket. Az anyaga alapján megtehette, fát vágott, fémeket öntött, havat lapátolt, tudta, hogy aki épít, reszel és kalapál, téglát rak, és irtózik a mindennapi megkötöttségektől, az szabad. Néha átvörösödtek a kohók…

Azok a gyerekek, akik akkor a gyermekotthon falai között lézengtek, kopott kis trógerek, egyetlen éjszakán átálmodták életüket, egyetlen szerelemmel, egyetlen vakációval, mely a születéstől a halálig tart, és mely úgy kezdődik, hogy…

Megkezdődött az örök vakáció, az éhezés és a halál. Volt, aki úgy döntött, hogy elmegy, más meg úgy, hogy marad. A fegyverek teremtették a feltételeket.

Ilka szökéshez készülődött. Megpróbált semmit sem átgondolni. Egyik hajna-lon, karnyújtásnyira a naptól, ismeretei között válogatva, összenézte saját tapasz-talatainak maradványait. Talán túlzás, hogy felkerekedett, inkább kivánszorgott. Ennyi cucca még nem volt soha. Pedig nem vitt magával semmit. A dolgok értelmét tárgyakba sűrítette. Bámészkodott, látta, hogy az emberek autóbuszra szállnak, hogy egymást fürkészik, keresik a részleteket, bámészkodnak, valaki zsákot tesz egy biciklire. Egy ketrecben állatokat vittek. Lovak patája koppant. Szaladtak kifejező mozdulatokkal, mintha csak a televízió képernyőjén látná. A kétféle énjére gondolt. Egyesíteni kellene őket valamiképpen! Még azt sem tudta, hová üljön az autóbuszon, hogy ne üljön-e arrébb, menetiránnyal szemben, vagy háttal, üljön-e, vagy álljon? Úgy tűnt neki, hogy az utasok meg akarják lepni barátságukkal. Titkos megbeszéléseket folytattak körülötte ennek érdekében, ezért hallgattak, testbeszéddel, mimikával közölték egymással teendőiket.

Egyetlen cselekedete sem illett abba, amire tanították. Ugyanannak a gesz-tusnak, szándéknak, mozdulatnak változatai voltak. Nem szólt hozzá senki. Felemás megoldások születtek. Úgy érezte, hogy az utánzójáték sikertelen volt.

Amikor a busz megindult, az utasok hátra dőltek, a bőrülések megteltek szagokkal.

Megkezdődött. Kezdte érezni, mi az, hogy idő. Megbizonyosodott arról, hogy érzékeinek nagyobbik fele csak játszik, a múló órák korrigálnak, hogy a dol-gokkal csak addig érdemes foglalkozni, amíg… hogy két, egymásnak ellentétes megállapítás érvényes most is.

A hüvelyknyi tigrisre gondolt, amit kisgyerekkorában szorongatott.

Emlékezett rá, hogy ül, virágokat fest, dombokkal elborított virágos tájat, ecsethegynyi fűszálakkal, kézmozdulatnyi hegyekkel, a vízfesték egymásba ömlő foltjai szerinti váltakozásban összefonva. Falut idéznek a házacskák háromszög-négyszög kombinációi, a fák között, a fák fölött, a fák alatt lebegnek a házak. Minden szakköri együttléten a megfigyelők egész csapata vizsgálódott. Orrukat piszkálták, szakállukat egyengették, fintorogtak. Meg voltak győződve arról, hogy a gyerekek azokat a kárba veszett pillanatokat utánozzák, amikor a szülő kiesik a szerepéből. Elolvashatatlanul apró betűkkel írt lábjegyzetekhez kötődnek a dolgok.

Ilkával robogott vele a busz. Szántóföldek, vasútállomások, falvak, temp-lomtornyok siettek el mellette. Eszébe jutott az utánzójáték, melyet annyiszor játszottak az intézetben. Meg a halandzsajáték. „Mondhatsz mindent, csak értelme ne legyen.” Meg a sokféle körmese.

– Dr. Váli sebészorvos?

– Igen, én.

– Dohányzik?

– Iszik is. Vedel.

– Ahelyett, hogy a betegeket operálná.

Ilka elmosolyodott. „Nekem valahogy minden sikerül” – zötyögte a busz.

Ilka szeme megtelt könnyel.

Tükörben (részlet)

ROZSNYAI ERVIN

Program

Legyek cserép, fedél a házon,
hogy aki bent lakik, ne ázzon.
Télen parázs, árnyék, ha nyár van,
kenyérre só. Korty víz a szájban.

Hibbant lármákban ép, tagolt szó,
értelmes mondatba fogódzó.
Csepp egy felhőben, mely aszálykor
kövér esőt facsar magából.

Hol anyagot formákba szabnak,
célja legyek egy mozdulatnak,
szerszám, amely szót ért a kézzel.
Estére egy falatnyi étel.

Göcsörtös éjben puha bársony.
Emlék, csak annyi, mint a lábnyom.
Álomfonal, megvarrni feslett
ingét a hajnali szeleknek.

Legyek hajnalban, szél ha lebben,
lüktetéssé zsibbadt szívekben.
Legyek a dobverő, ha holnap
az idők riadót dobolnak.

Jóslat holdfényben

Milyen vakító a hold!
Álmok bozótjából,
mesék zsombékos rejtekéből,
dacok és elszánások
megközelíthetetlen búvóhelyeiről
ilyen könyörtelen ragyogással
lép majd ki egy napon
a törvényen kívül helyezett,
holtnak hírlelt igazság:
hőkölő szemekbe fény csap,
koccanó fogak közt
fogadalmak futkosnak,
s az aljanép vacogva
földhöz szorítja homlokát.

Estefelé

Az erdőből kilép a csend,
leül egy padra, elmereng.
Mozdul az éj bütykös keze,
fejszét vizsgál, hogy éles-e.

Hol vagytok, egykor-voltjaim?
Fel nem támaszt a szó, a rím.
Szél gubbaszt, szárnya megremeg,
bokrosodnak a fellegek.

Felfűzném, hogyha volna mit:
az idő igazgyöngyeit –
mind elgurult. Az én hibám?
Miért mar csontig a hiány?

Emlékek, sodródó habok.
Folyó, mely néha felragyog.
Fölébe nyújtja egy faág
elnapolt álmok illatát.

Valaki

Hallgatagok a nappalok,
rejtőzködők az éjszakák.
Valaki, aki nem vagyok,
fogva tart, mint gyökér a fát.

Valaki, aki csak leszek,
lappang a lomha föld alatt,
tejutak peremén lebeg,
névtelen, mint a pillanat.

Semmi sem végleges ma még:
képlékeny még a tegnap is,
a kéz sután szálazza szét,
hogy mi volt igaz, mi hamis.

Hiteles formát a hiány
nem kap, csak a végső egész.
Milyen lesz: sárral gyúrt, silány,
vagy kőtömb, feszes és merész?

KEREKES ISTVÁN – ROZSNYAI ERVIN

Estefelé (kotta)

FEKETE JÁNOS

Ziháló fohász

Levegő után / kapkodok / pedig / mondani kéne / valamit még / valami fontosat /
ami kikívánkozik / hányinger vagy étvágy / de már úgy tűnik / nincs rá idő /
döngve bezárul / egyszer s mindenkorra / a kilincs nélküli / vasrácsos nagykapu /
de lehet hogy ez se más / csak öregkori hablaty / puszta mesélhetnék / hadova /
riadt félelem / gyermeki frász / jaj az elmúlás / ajvé.
Ejnye te vén / szószátyár / mindenbe / de tényleg mindenbe / bele kell szólnod /
azt hiszed / följogosít rá / ami veled történt / meg ami nem / csak majdnem / csupa /
rendkívül / fontos dolog / ebből is abból is / tanulni illene / de mindenkinek ám /
főleg a fiataloknak / kötelező olvasmány / hogy bele ne essenek / a csapdákba /
amelyekbe / hosszú életed során / nagy botoran / te belesétáltál.
Pedig / bevallhatod / nem is érdekel / igazán / mi lesz azokkal / az utódokkal /
tanulja csak meg / kiki a magáét / így van rendjén / ilyen a sors / az emberi
körforgás / egy ideig föl / azután le / csak nem tudhatja / senki de senki / hogy
akár a csúcson / akár a gerincen / mikor bukik át / s milyen meredek lesz / a
zuhanás / főleg azt nem / hogy hová.
Hát ez bizony / kilátástalan / sivár jövő / és a Bölcs Salamonnak / van igaza /
hogy minden hiába / és semmi de semmi / értelme / semminek / pedig az lenne jó
/ ha ez az egész / csak a belépője / előszobája / előfutama lenne / a beteljesülésnek
/ az aranykornak / ami felé / megszületése óta / röpíti az embert / a szellem / a tettés
a létvágy.

És akkor, kapkodó lélegzetem váratlanul megnyugszik, egy mentő sóhajjal elcsitul. Szerencsémre helyreállt a görcsből. Egy időre, hálisten, vége a fuldoklásnak. A világ újra fölfénylik, hallelúja, lesz rá erőm, időm s módom végre, hogy ne csak a puszta létezésemért kínlódjam, aggódjam. Képzeletem újra szárnyalhat: sok minden eszembe villan. Mintha csak mesélnék magamnak.

Csupa fontos, fontatlan, sőt megfontolatlan dolog. Kerek, vagy éppen töre-dezett történetek. Egymásra torlódó események, múltból felvillanó képek, csak velem együtt tűnnek el, foszlanak szét majd végleg. A feleségem, Katikám hol így, hol úgy toppan-pördül elém más-más cuccban-gúnyában. Eredeti mozgóképek. Eleven lenyomatok a hatvannál is több közös év archívumából, az elsők még a hamvas ifjúsági mozgalom pólyájából, patinás pártiskolánk falai közül bújnak elő. Az egymásra csodálkozó megismerkedésünk és elrendelt összemelegedésünk szuverén, privát sztorija. Ő még a Vegypapír kimart kezű, keseszőke ifjúmunkásnője, kicsit bicegő, sudár csaj, aki a derékszíjjal csípőre szorított, rézgombos SZIT-egyenruhájában feszít rátartian, én meg a langaléta, csóró diáktitkár, aki egy s más miatt az érettségiig sem juthatott el, de hát akkoriban a legfurcsább dolgok is megeshettek. A hatodik gimi után ugyanis a történelem közbe iktatott egy váratlan, igazán jutányos németországi társas-utazást, amely kis híja, hogy nem végzett velem is. A komplikációk, a tífusz meg a tébécé már csak hab lett a tortán, de aztán, a harmincnyolc kilós csontbőr fazonból lassanként járóképes emberformát nyertem újra. Élni! Újra élni! Mi édes, mi szép! – hálálkodom, köszöngetem újra meg újra, Madách Évájával az első emberpár életre ébredését, felszabadulását. A fehér vánkosú kórházi ágy Budán, a Jánosban azonban már maga a realitás, vidám cimborám azért vet ki magából olyan hamar, hogy mámoros startom magától értetődően a kommunista pártkörzetben meg a mozgalom közepében landolhasson.

Az elanyátlanodott árva, noha még sokáig reménykedett a csodában, hamarosan tudomásul kellett vennie, hogy nincs többé, egyszerűen füstté vált, aki a zokniját valaha, alig egy éve még szorgalmasan bestoppolta, de bevallom, én már mit se törődtem az efféle apró kényelmetlenségekkel, egyszerűen a talpam alá tekertem a tátongva növekvő, sarokdörgölő lyukat, s lelkesen besoroltam a romba dőlt, ásatag világot újjáépíteni nekiveselkedett, földet és igazságot vakon osztó, lármázó-hurrázó fiatal forradalmárok közé. Az inflációs, éhkoppos-csencselő hónapokban szinte csak a szabadság levegőjét haraphattuk, de a szenvedélyes viták és szemináriumok meg a hétvégi, népdalokkal és kolkajákkal fűszerezett kirándulások no meg a reakciót riogató, rekedtségig skandáló utcai tüntetések mindenért kárpótoltak. S főleg ami a forint-stabilizáció után következett: a mindennel fölérő háromhónapos pártiskola, már Budatétényben! Az elhagyott úri kastélyt zajos örömmel, duzzadó öntudattal s a korszakot jelképező röplabdahálóval meg a lélekboncoló kritika-önkritika éjjel-nappali kéjes kínjaival laktuk be, de izgalmas tanfolyamunk legnagyobb ajándéka, mint mondtam, maga Katikám lett.

Csakhogy én már, még húszig se számolt borostás tinédzserként, hónapokkal előbb beletenyereltem a csalánba, egy elhamarkodott házasságba, egy év óta nős voltam ugyanis. A középiskola utolsó osztályát koptató álmatag Erikával azonban semmi közösre nem jutottunk az Elhagyott Javak Kormánybizottsága által pártközvetítéssel kiutalt kis garzonlakásunkon kívül, mert se a vágyaink, se amin nevetni tudtunk, se a gondolataink, de még egyetlen barátunk se klappolt. Bennem felmerült, hogy hátha helyre lehet hozni még ezt az elhamarkodottan törvényesített gabalyodást. Kati biztosan segít majd – gondoltam –, hiszen ez a gyerekbénulásos vékonyka ballábát kicsit maga után húzó, de mindünkkel hősiesen lépést tartó elvtársnő olyan szelíd, igazi odafigyelő-meghallgató típus. Elhívom hát hozzánk, utóvégre elvtársak vagyunk. Noha tanulmányaink szünnapján, az egyik behatárolt hétvégi vendégfogadáskor, iskolalátogatáskor derült ki, hogy neki is megvan a maga – bőrkabátos – savanyú uborkája. Ugyanazzal az unott képpel, egy HÉV-vel érkeztek Budatéténybe az én Erikámmal. Két tojás – néztünk egymásra a tervezett sorsfordítómmal.

Nem is csalódok. Kati igazi hősnek bizonyul. Egy bolsi a gondban-bajban levő társáért akár az oroszlán barlangjába is bemerészkedik, jóllehet, azt se tudja, mihez kezd majd utóbb, odabenn. Legfeljebb a maga csalódásaiból meríthet majd vigaszt vakmerő vállalkozásának elutasító fogadtatása láttán, mert arra a pökhendi ridegségre emlékezteti majd, amivel ő találkozhatott nemrég a snájdig citromlovagjával, amikor a vadonatúj munkásigazgató-fiú a szüleinek nemrég, azon a damasztabroszos vasárnapi ebéden, meglepetésként őt akarta volna bemutatni. Ám a szitu csak egy-egy picit hasonlít, már amennyire két különböző helyzetet össze lehet vetni. A sikertelenség láttán azonban, végül is egyszerre vigasztalódunk meg, s csapunk a homlokunkra Katival: hoppá! Megtaláltuk az igazi megoldást! Már Lenin megértette – nem tudom ugyan, hogy hol, hányadik fölülmúlhatatlan művében –, hogy ami nem megy, ne erőltessük!

Betyárbútorommal, egy váltás fehérneművel meg az apámtól rám maradt zörgő dobozos sakkal a hónom alatt már másnap áthurcolkodom egyik elvtársamhoz, a számára kiutalt, elhagyott polgári lakás cselédszobájába. És alig bóklászunk aztán néhányszor még Katival a városban, máris ki merem nyögni az egyik összeszokós, verébzsivaj kísérte, végeérhetetlen flasztersétánk vége felé, hogy ugyan mi lenne, ha?! „Mi lenne – próbálkozom bizonytalanul –, hogyha egy barátom, aki hajszálra hasonlít hozzám, teszem azt, a közeljövőben megkérdezné tőled, hogy ugyan már – feleségül mennél-e, jönnél-e hozzá?”

Kata egyből átlát rajtam, pláne amikor azt is hozzá teszem, hogy az a bizonyos távolból tudakozódó névtelen ifjú momentán nős még. Akárcsak én. Hang nélküli derűjét könnyű bátorításnak értelmeznem. Annál inkább, mert a lépéseink mintha ettől kezdve még jobban igazodnának egymáshoz, és ritmust himbáló balkarja is mintha szándékosan súrlódna már az enyémhez, sőt hamarosan rám is nehezedik, és riadtan hideg, kesztyűtlenül pirosló ujjait már vissza se húzza, amikor a fázós kismadarat óvatosan melengetni kezdem a tenyeremben. A képlet ettől kezdve, mondhatni, percről-percre egyszerűsödik. Kéretés nélkül, bátran haza szaporáz velem ideiglenes szállásomra, a baráti cselédszobába, szerencsére az idegen lépcsőház üresen kong, Katim lábfeje pedig talán az izgalomtól olyan reszketően fagyos még mindig azon a vendégváró, gödrös heverőn, hogy legelébb a zoknit húzom vissza rá.

Vasárnap aztán már haza is kísérhetem Erzsébetre, a szüleihez. A korszak ritmusához rapid lánykérő stimmel, de sodró lendületem csakhamar elfullad, amint beletorkollik a tizenötös körtével pislogó telepi sorház-munkáslakás étkezőkonyhájának tömény húsleves illatába. És Katám apukájának a könnyét se jó nézni, ahogyan kicsordul, amíg kicsit akadozva meg hümmögve ugyan, de férfi-egyenesen mindent feltárok előtte. Még Erikát is meggyónom, azt a legnehezebben. Ő azonban egy mukkot se szól, csak néz-mered maga elé, s talán annyit fog fel az egészből, hogy a gyerekkori Heine-Medinje óta bicegő gyönge leányát én, a soványka, szakma nélküli lágerszökevény, aki mindennek tetejébe még nős is vagyok, csak úgy, ripsz-ropsz el akarom rabolni tőle. Miből akarnak ezek majd megélni – csóválja nullással nyírt, borostás ősz fejét –, ugyan miből? Ez a két egymásba szédült, nyámnyila, beteg gyerek? Akik közül a hangadó ráadásul még talán házasságszédelgő lókötő is?

És ami még hátra van? A problémák? Gyorsan oldódnak, jönnek és mennek egymás nyomdokában, a pillanatok szárnyán. A rákövetkező pénteken közös megegyezéssel választ el a bíróság Erikától, s már másnapra, szombatra sikerül feliratkoznunk a boldog házasságunk megkötésre. Szerencsénkre éppen lemondták mások a maguk időpontját. A VI. kerületi elöljáróság ünnepélyeskedő, pántlikás tisztviselője csak ezért tudott ilyen hirtelenjében fogadni bennünket, hogy munkánk végeztével, annak rendje-módja szerint beírhassa egymás iránti elköteleződésünket az anyakönyvbe, a két tanúskodásra fölkért pártiskolás haverunk, tanúink hiteles szignója fölé. De az ezt követő hajrá se kismiska! A hónapok egymást kergetik. Szülés és még egy szülés. Három évbe se telik, s már a karunkon hordhatjuk a bölcsődébe az egymást követő esztendők dupla gyümölcsét, a hajnaltájt nehezen ébredő, gyakran sivalkodó, csipás két fiúkánkat.

És ez csak egy a sokból, a torlódó emléktorlaszokból, amelyeknek se szeri, se számuk. Mese, mese, meskete: és megint egy nagy felismerés. Csak addig ne szakadjon félbe a fabula, az élet, amíg létezésem tudatában vagyok, amíg el nem vesztem az öntudatom. És jaj, talán ennek az előjele már a fagyos kéz, amely a mellemet kezdi el nyomni, szaggatni újfent. Hogy újra fuldoklom. A fenébe!

Hiába kerülgetem / a forró kását / be kell vallanom / félek / ez a lüktető / torkot
szorító / ritmus / fakó hörgés / ziháló hőbörgés / azzal kezdődött / hogy alig két
éve / harákoló / kopott hangszálamról / lenyiszáltak / egy rusnya rákot / és azóta /
ha beszélni próbálok / csak köpködök / és vergődöm / rekedten hörgő /
szusszanásaim között / még az a szerencsém / hogy egyáltalán / szavakba tudom /
önteni / maradék gondolataimat.
Ráadásul / annál rosszabb / ez az egész / mert Öreg Párom / nyolcadik éve /
félbéna már / sztrók köti ágyhoz / és hiába csügg / csak csüggne már rajtam / a
szavaimon / a sóhajomon / s etetne-óvna / mint tette ezt mindig / több mint fél /
századon át / nem hall / de nem is ért már / sőt kinyögni se tudja / amit szeretne /
kisimuló / fehéredő agya / kérései / semmibe vesznek / válasz sőt nyom / nélkül /
hunynak el / maradék fogai / fémesen koccannak / s botló ajkainak / már senki se /
parancsol.
Hát akkor nincs más hátra / mesélek egy mesét / egy utolsó dalt / csupán
magamnak / egy történetet / ami vagy megesett / vagy se / és megpróbálok /
elandalodni rajta / Te pedig / jaj Istenem / Megváltóm / én Egyetlen Nézőm / meg
Hallgatóm / Te adj erőt / hogy bírjam / ennyivel tartozom / mindenkinek / újíts
meg hát / naponta / húzd fel az órám / hogy bírjam / mert erőm / már fogytán /
Rajtad kívül / nincs más / Drukkerem / hadd tartsak ki / csak addig / amíg az /
örök életre szóló / szolgálatomból / föl nem mentesz / de végleg.

Sellő (Szeged)

SIMOR ANDRÁS

A nyomda dicsérete

Jó itt
nézni hogyan születik meg
a számítógép monitorján
az Ezredvég
vagy valamelyik
Z-könyv

Korrektúrára
várni
mikor előbújik
a nyomtatóból

Lesni
a kinyomott belső íveket
vagy
a borítót

Örülni
az elkészült könyvnek

Aztán
elölről
kezdeni mindent

Nézni
várni
lesni
örülni

Epilógus

Idejében kell búcsúzni,
nehogy elpatkoljunk közben,
égen libegő felhőként
búcsúzkodni nem tanácsos.

Nem szerencsés hangyaként sem.
vagy burukkoló galambként.
Trappoló elefánt lennék
szívesebben, ezt bevallom.

Lapátfülű, jó ormányos,
aki semmit sem felejt el,
hogyan élt emberalakban,
kit szeretett és kit utált

a huszadik század földjén
végigbotorkálva, aztán
idejutva, hol még rútabb
időt jelez horizontunk

új abdákkal, de ne túlozz,
hiszen ágyban fogsz kimúlni
egy pisiszagú kórházban,
honnét elment minden orvos.

Netán nekrológod is lesz,
bár nem szokásos manapság
az írókat elsiratni,
s a költőket még kevésbé.

Búcsúzz hát, mielőtt elmégy
oda, ahol Huba rajzol
angyalt, kinek szárnya nincsen,
régen repült, nem is tudna.

Család

Litánia

Hogy mennyi szemetet
okád ki ez az ország,
nincs rá szó, nevezet,
mérgüket ontják, ontják,

eléri az eget,
veri az égnek boltját,
az arcok, a szemek
elképesztően rondák,

fejed földbe vered,
ezt a boszorkánykonyhát
régóta ismered,
labancok, úri hordák,

azt hitted elveszett,
most él, trükközve ront rád,
mint rühes eb, veszett,
vicsorog, falja csontját –

széttépi életed.
Mivé lett Magyarország?

Vers Radnótival

Az erdő vetkezik
és síkos már a rét.
Hervad az ibolya,
kökörcsin, margarét.

Sötétben bukdosom
a szittyós partokig.
A lélek kóborol,
éjjel rémálmodik.

Árnyékom rám tekint,
borong a téli nap.
Mi készül? Védekezz.
Silány a vádirat.

Tollamból vers szivárog,
bár minden egyre megy.
De nem övék az ég,
a patak, se a hegy.

Vigyázz magadra, – hallom,
hogy mindent megtorolj!
Nem békülök velük,
szám körül nincs mosoly.

Duna-parti ének

Kibújik a nap,
kedvem éledez,
habár nincs tavasz,
még november ez.

Csillámlik a víz,
de kinek ragyog,
félek, nem nekem,
pedig itt vagyok.

Visz csontvázakat
a Duna vize,
régi holtakat
úsztat lefele.

Feküdtek soká
lent a víz alatt.
Szálasi-utód
képzel újakat.

Csillámlik a víz,
és hallgat a mély,
kísértetvilág
sírból visszatér.

Nem rémálom, és
képzelgés sem ez.
Nézem a napot,
kinek éledez?

Úszók (Kecskemét)

Felszabadulási emlékmű (Pécs)