Vízicsikó (Győr, vasútállomás)
A 2011-es Radnóti Menet alkalmából
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Igy végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
Csak ezt a sort, csak ezt bírnám elfeledni. Pedig ott, a tarkón lőtt bajtárs mellé zuhanva a sárban, ez a sor volt a legigazabb. Már húsz éve halált virágzott a türelem. A béketűrés. A türelemmel elviselt gyalázat.
Már száz éve. Már kétezer éve.
Pedig tudta, hogy halálraítélt, erre számított. „Ha megpillantasz, barátom, fordulj el és legyints.” De érteni vélte, pedig nem értette. Az abszurdumot nem értette –, nem is akarta megérteni. Azt, hogy csak azért kell meghalnia, mert a szülei (akiket alig ismert) zsidók voltak. Anyja belehalt a szülésbe, és az apja nem merte vállalni a fölnevelését – rokonok között nevelkedett –, akik annyira világpolgárok voltak, annyira neológok, hogy mellettük gyerekként sohasem ismerte a zsidó közösség akolmelegét. Nem viselt kipát, nem énekelt a kórusban héber dalokat, a nagymama nem sütött neki héber betűket formázó sütiket, amikből akkor kapott volna a négyéves kisfiú, ha meg tudta mondani a betű nevét.
Azt hitte (azt is akarta hinni), hogy azért ítélte halálra a szörnyű kor, mert antifasiszta, mert antirasszista, mert humanista, mert itt „ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest”, nem értette miért, mitől zsidó ő? Hiszen ő csak a nácik, a rasszisták, a fajgyűlölők szemében zsidó; ő
magyarnak, baloldalinak, humanistának, európainak tartotta magát. A verseiben, úgy tudom, egyszer szerepel, akkor is személytelenül az a szó, hogy „zsidó”.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben
Egész élete (amikor például negyvennégy őszén nem hagyta, hogy a barátai kiemeljék a menetből, mert vállalta a bajtársai sorsát) csak arról szólt, hogy humanista, hogy abszolút morális lény, de nem arról, hogy a zsidóságát, a zsidó sorsot vállalta volna, és mégis: egész élete azt példázza, hogy az asszimiláció útja nem visz sehová.
Tudom. Halált virágzik most (most újra!) a türelem. Mégis itt fekszem mellette a pocsolyában, mozdulatlanul. És várok.
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Ezt mondogatom, mormolgatom, akár egy fohászt, ezt hajtogatom mentségemül, ezzel magyarázom a szégyenemet.
Magyar az anyanyelvem, a kultúrám, a magyar népdal a bölcsődalom, a magyar költészetet a zsigereimben hordom, magyarul számolok, magyarul imádkoznék (ha még tudnék), magyarul álmodom, magyarul káromkodom… magyarul írom ezt is… és menekülnék. Az egyoldalú szerelem nem szerelem, csak üres vágyakozás.
Már nem tudom, mit is keresek itt, kinek van még itt szüksége rám, mi dolgom van itt, amire valaki számít, és viszont: mire (kire és kikre) számíthatok én még ebben a hazában?…
Radnótinak is szülőhazája volt ez az ország. Ez a bajban levő. Ez a lángoktól ölelt. Miközben e kis ország jámbor lakosai gond nélkül hagyták, hogy meggyilkolják mint zsidót. Volt, aki még tapsolt is hozzá.
De zsidósága meghatározta. Radnóti költészete minden sorában, élete minden pillanatában az Igazak Ivadéka volt úgy, ahogy azt Schwarz-Bart megírta. „s a bombák fönn a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, – s fogoly vagyok” – határozta meg a helyzetét. Ott raboskodott, ahol az apám. Borban.
Ő a Lager Heidenauban, apám a Lager Voralbergben. Mindketten az Első Lépcsővel jöttek, vagyis nem azzal, amit elfogtak a partizánok, hanem azzal, amelyiknek a bánáti SS, a magyar keretet elzavarva, tömegsírba lőtte Cservenkánál a nyolcvan százalékát. Apám megszökött Újvidéken, így élte túl.
Apám még meg is keresztelkedett. Mikor hazajött, azt mondta, most már igazán megszenvedtünk azért, hogy végre ne legyünk többé zsidók, hogy magyarok lehessünk.
De a háta mögött összesúgtak az emberek, és azt mondták: „Egy ment be, kettő jött ki”. A gázkamrából. És a gyűlölet sok magyar lelkében máig sem aludt el – sőt! Most lobog csak újra, igazán! Ma még ijesztőbben igaz a vers ötödik sora: halált virágzik most a türelem.
A Nem tudhatom és az Erőltetett menet versmértéke azonos, csak az Erőltetett menetben a cezúra tipográfiailag is ki van emelve:
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
Egyik a veszélyeztetett otthonról szól, „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország”, a másikban a talán már nem is létező otthon felé menetel rogyadozva a Häftling: hiszen „hanyatt feküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka”. Ez is kristálytiszta üzenet. A hazáról szóló üzenet. És nem szívderítő.
Abban rendületlenül hitt, hiszen ő volt, ki „másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről”, hogy ebből az apokalipszisből van kiút, van remény. Hogy az emberség számára lesz jövő. Bár leendő gyilkosairól tudta, hogy „nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell” – és mégis…
Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg.
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
Aztán tarkón lőtték. És belehajították a gödörbe, finomabban: tömegsírba. Aztán kikaparták, és újratemették. Az erősen oszlott tetem azonosíthatatlan volt; vagy az ő földi maradványai kerültek a díszsírhelyre vagy nem. Vagy valamelyik bajtársának a teteme. Mindegy. A versek nem a hamvakban élnek tovább.
És eltelt hatvanhét esztendő. És ma újra várjuk „véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat”.
Akkor most… mondjuk hát, hogy nem reménytelen?
A Nagy Lajos Társaság 2011. november 22-én nagysikerű estet rendezett Ladányi Mihály halálának 25. évfordulójára. A műsorban elhangzottak a költő versei, majd az est második részében a Társaság tagjai olvasták fel a költőhöz, vagy róla írott verseiket. Ezekből nyújtunk át egy csokrot olvasóinknak.
Ha mesélni kezdtél valami véletlen tűzszünetben
gyerekeink születtek és etetni kellett őket
és neveket írtunk égő fenyővel
kezeket ökölbe téve
hosszú verssorokat hogy körülöleljék tomporodat
Albérlőként tengődünk itt szorongva
vonat liheg lélekszakadva
a bakterné melle között
forgatom ujjam közt a verset
a Város kinyújtja egy ujját íme értem
Néhány közös kaland még átkiabál mint távoli megafon
Most a kávéházasztalnál
nézem magamat a tükörben látni akarom
nem lettem példakép
Mintha semmi sem történne soha: élünk
harangszóból kandikál ki az este
nem tudom mért ődöngök mégis itt
Nézd a világ fekete szineit!
A sarkon rózsaszín plakát
ében szeme erdőtüzébe less
Idegen vagyok én itt
utam a szavakig könnyed volt napsütéses
kirakattól kirakatig
Egyre gyakrabban vagyok egyedül
a testemben fázó kutya
aki életem kisiklatta
ausztrál szivart szív és
harmincegyévesen
könnyebb lett volna tán elesni
konyhaasztalra könyökölve
Akik büfék bablevesén nőttünk a jelenig
minket hitegethetnek: sose hiszünk vakon
a lelencházban
felborult poharak üvöltözik: Hozsánna
Most az utcai villanyfény a hold
hisz ösztöneimbe gabalyodva élek
Nyisd ki kapudat szerelem kopottan itt téblábolok
mint eszelős aranymosó
de egy csöppet se vagyok damaszkuszi aranyműves
míg bohócként baktatok a manézsban
Vagánykodom kínomban mit tehetnék
az ügyes érdekek szendergő városában
Egy rekedt vonatfütty s kigyúlt emlékeim
mint kemencében a vasak
amiket a feneketlen szakadékba cipelek
Élhettem volna gyönyörűen
kezem kitartom a csorgó eresz alá
mikor talán még boldog is lehetnék
irattárak statisztikák adathalmaza közt
ahol díszkivilágításos rózsalugasban onanizálsz
Szeretném elüvölteni hölgyeim és uraim
a puszta létezés nagyszerüségét
Bankreklám ragyog ránk valahonnan
falánk csecsemők helyett óvszerekre gondolunk
Nem vagyok elhagyatottabb mint az izzadtan hadonászók
de hát zsíroskenyéren is eléldegéltem
Ha letépném magamról ezt a véres inget
akkor tudnám meg csak ki vagyok
és én nem tudom többé miről beszéljek
nyújtózni vágyom egyet mielőtt még utoljára meghalok
* Montázs Ladányi Mihály verseiből [vissza]
Mit visszakaptam, az az élet
százszor keményebb, mint a régi.
Több vért, erőt követel attól,
ki lándzsája döfését védi.
A jövő áthatolhatatlan,
hegymagas, bonthatatlan kordon.
Hogy kezdjem ki? Hol fejezem be?
Rajtam múlik ez, vagy a sorson?
Ladányi Mihálynak
– Megleltem azt a kúnhalmot a telken,
újravetettem szétmart vályogjait,
ott vannak, nézd, a kerti ház falában –
mutatja Sándor. Szülőágyam helyén
kristálygejzír: száz öles tölcsérvirág
áramlik föl a földből, s lomhán kereng.
Nem érzi más: én vagyok innen. Új
utcák nyílnak át mindenfelé a múlton,
gyümölcsligeti sétányon villaházak,
fény-fény, tenger virág. Az iskoláim
jó karban. Az az új meg igen szép,
s Ambrus a Névadó! A Túr-ér még a régi,
gimnázium a partján, ablakából
uszoda feszes tükrébe látsz –
megúsztam én azt, lehetne bárhol…
A Könyvtár pedig Ladányi. Jól van ez így,
jönnek utánunk, Miska, lesz jövő.
Ládd, a Torony aranyfénnyel ragyogja
be a Tiszántúl éjszakáit, belső
vakolatában megható vésetek, hogy
„Ittjártam Ezmegez 934-ben”.
Vaskos létrákról pereg-pereg
az ős guanó a kis veterán sereg
öreg szemébe, maradék hajába,
gallér mögé, a toronyőr-szobáig;
üres ez, nincs már ily hivatal, de
innen nyílik az óra- meg a harangmű
(öregharangot-kisharangot elvitt
a háború, a maradék kettő
hirdeti visszafogott fenséggel Kálvin
nyakas hitét). Künn a kerengőn
ragyog a szél és örvénylik a nap,
lenn gyümölcsliget, mélypiros cserépmezők,
hangversenytemplom dugig révült lovaggal,
párizsi lédivel, gyermek- s vegyeskar,
szólóhang, híres vendégzenészek
(visszajárnak!) s Weiner, Vivaldi, Grieg.
Épp ötven éve
– emlékszel? – Tatabányán
bújdosni kezdett a füstben
egy fúga fénye.
Most a szülőhely:
Könyvtár A túloldalon;
s csak vadkeserű,
óriás humoroddal
járható körül ez a
másik kis lehetetlen:
a te bronzod a sziklán!
(Üzenem, ihletett-jó!)
A megkímélt öregfa,
a megújult rigóhit
pirinyó emlékparkod
formálja már. Pad is van.
Amikor mindenről lemondtam,
és csak a lemondás
maradt már lemondatlan.
(Ladányi Mihály)
Legendákat kilélegző, szellőzködni vágyó világ;
elfojtott félelmekkel lelassuló emlékezet. Ködbe
hullni kitaszítottan, kíméletlenül, özvegységre ítélt
gondolatokat köpködve – te, akinek annyi ideig
sikerült megőriznie az ifjúkor vélt sebeit apolgató
selymes kötéseket. Patkányoktól körülszaglászott
szegénységszag, penészes, rossz szájíz. Harangvirág
kalimpál, gerinces lapul; s a szomszéd ólja
felől még ebben az éjjeli órában is dicsfény sugárzik
– fölpúpozott asztaloknál csámcsog a lakájhad.
Pironkodhat ki tudja, hány (az Úr újmódi mércéjét
sutba vető) eszelős jós, vagy ma született zseni.
Megdobták csenddel, leírták.
Szívét felverte a gaz,
szőlejét elverte a jég,
pénzét – sosem volt – elverte ő maga.
Ködös időben közlekedjél
tompított fényű osztályöntudattal,
mit ér egy vagabund forradalmár,
amikor forr a bor és forr a dal már,
ő Marxot citál egy kocsmapultnál.
Ne félj, lesz még pocakos köteteden slefni,
a halál után már nem szoktak feledni,
ha minden jól megy, ott leszel a listán,
tételként húznak az érettségi vizsgán,
így verik el a port Ladányi Miskán.
In memoriam Ladányi Mihály
Ladányival töltöttem pár napot.
(Tartsd a szád, te másként vagy halott.)
Karcos bort ittunk, sört már nem kapott,
A vegyesboltban alma csácsogott.
Néztük az estét. Lámpafény, legyek.
Tántorgó felhők. Alvadt emberek.
Az esti csendben égtek a tanyák.
Vérző toronyból dőlt a tisztaság.
Rengett, ránkdőlt a kalyiba rendben.
Rímek, jambusok ríttak törötten.
Dajkáltuk, mint fogzó csecsemőt,
A hazává emelkedő Csemőt,
Bár tudtuk, nem vár ránk soha
A harmadnapon érvényes csoda.
Nos, elbúcsúztunk. Nem szólt a harang.
Most néma tél van. Suvasztó, bitang.
Kezdem azzal, hogy én minden reggel kávézom. És nemcsak reggel, de később napközben többször is. Akár úgy is fogalmazhatnék: én, ha csak tehetem, kávézom. A kávé számomra életforma. Az enyém. Az én életem formája, létezésem egy módja. Érdekes módon a kávéház, ahol a kávé lakozik – egyáltalán nem. Sokfélében jártam pedig. Malmőben csupa csillogás, rideg fémbútorokkal zsúfolt, Andy Warholt utánzó plakátokkal teliaggatott caféhusban nyeldekeltem valami borzalmas, keserűnek édes, édesnek keserű, híg löttyöt; Bécsben elegáns, szecessziós huzatot koptatva kortyoltam a barnás árnyalatú feketét, miközben ondolált dámák affektáltak tőlem jobbra, míg bal oldalamon három rosszcsont gyerek hangos sivalkodás közepette éppen kitörte egy kecses tonettszék lábát, ám az apjuk föl sem pillantott a szélesre tárt zeitungból. Kolozsvárott a vörösen izzó tapétáról visszaverődő lángoló villanyfény bágyadt melegében kavargattam csorba bögrében gőzölgő kávémat, a mocskos ablakon keresztül a szemembe költözött a Szent Mihály-templom tornya. A hajdani Karthágó romjaitól néhány kilométerre, Sidi-Bou-Saidban egy igazi arab kávéháznak álcázott turistalát-ványosság ülőalkalmatosságnak használatos emelvényén, magam alá húzott lábakkal élveztem a pazar csészében a kurtalábú asztalkára elibém szolgált, elfogadható ízű és állagú italt; míg Monastirban a helyi, sárga kapafogaikkal feszt felém vigyorgó, pergő nyelvű, harákoló arabok között, a ragacsosra izzadt asztallapra könyökölve valami isteni, gumiszerű, sűrű nedűből kortyintgattam aprókat, hogy minél tovább tartson. Ittam jeges kávét egy hangsúlyozottan mediterrán hatást vadászó vendéglátó egység Theszaloniki utcáira néző tera-szán; fogyasztottam forró feketét egy Stralsund kikötőjének kövezetére épített faépületben, amelyet éteri elektromos lobogás fűtött az őszi hidegben; kávéztam Isztambul fűszerbazárjában, nem messze az Aranyszarv-öböltől, miközben egy Ahmed nevű török mindenáron rám akart sózni, baráti áron, egy különlegesen ízléstelen vízipipát. De ittam én kávét Rodosz sikátoraiban összecsukható kempingszéken ülve parányi, billegő asztalka előtt, hátam mögött az állva szu-nyókáló pincérrel; Trogir kikötőjében egy hajóból átalakított bárban; Sozopol tengerparti sziklák fölé épült faházainak étteremmé formált egyikében, arcomat a langyos fekete-tengeri szélbe mártva; amint a Balti-tengert keresztülszelő komp fedélzetén imbolyogva is, fehér alapon kékkel csíkozott muggból, dacolva a hideg északi szél lökéseivel. Rendeltem magamnak eszpresszót Londonban és Velencében, Várnában és Újvidéken; üldögéltem kávéházakban Kassán, Prágában, Budapesten, Miskolcon, Szegeden. S ha már elértem Szegedet, hát ebben a városban – mint minden máshoz – a kávéházakhoz is más viszony fűz: itt akad kedvencem, akad olyan, ami kedves. Ami, ha nem is életforma, de stílus. És Szegeden egyébként is másképpen iszik az ember kávét. Már ha az az ember én vagyok. Főleg másképpen iszik egy kanapén ülve, mogyorósat. Régebben gyakorta előfordult, hogy jártamban-keltemben a város megannyi pontján megannyi feketét hörpöltem be, már-már időtöltéssé, időhúzássá alacsonyítva a szertartást. Manapság körültekintőbben iszom. Különösen egy kanapén, a mogyorósat. Vagy a tejjel dúsítottat. Esetleg tejhabosat. Ilyenkor igazán élvezem a kávét. Nem csak azt, ahogyan melengeti a nyelőcsövem, ahogyan kellemes ízt hagy maga után, hanem élvezem, azt is, hogy nem csak én iszom, élvezem, ahogyan mellettem fogy a kávé. A mogyorós vagy tejes vagy tejhabos, a kanapén, a konyhában vagy másutt. Korábban a kávézást legbensőbb magánügyemnek tekintettem, ha egyszerre és egy helyen fogyasztottam valakivel, valakikkel, akkor is magányosan emelgettem az ajkamhoz a csészét. Magát az élményt őriztem féltékenyen, megosztani senkivel nem vágytam. Manapság másként van ez. Van ilyen, változnak a dolgok. És manapság igazán élvezem. Nem csak azt, ahogyan kellemes ízt hagy maga után… A mogyorós, vagy tejes, vagy tejhabos, a kanapén, a konyhában vagy másutt. Kettesben.
William Osuna (1948) venezuelai költő, egyetemi tanár, szerkesztő, könyvkiadó-igazgató. Első verseskönyve 1978-ban jelent meg, válogatott verseit 2004-ben. Állampolgársági igazolvány címmel ugyanabban az évben tanulmányt tett közzé. Számos hazai és külföldi díj kitüntetettje.
Hol vannak a fülemülék
a tüdővészben meghalt lánykák
az értelem áfái
a nem térek vissza búcsúzások
a katona aki 17 Moszkvájában kitűzte a zászlót
Van Gogh önarcképe
a kínai porcelán váza
a mindenről való lemondások
az isteni Pavlova
a soron levő diktátorhoz írt ódák
az égi ajándék nosztalgiája
a beatricék
az oféliák
a borbély feleségek
az aranykor
a pokol
a kicsiny Larousse
Hol van mindez,
amit eltűntnek és távolinak
véltünk nemrég?
Hol vannak?
Itt, velem.
Itt van félelmem
korty ital
vagy szájpadlásba kúszó gyökér
Pontosabban egy ásványi teknőc
tőlem távol
aki fülembe üvöltést szúr
Kell a félelem
hogy kibéleljük vele zsebünket
és ha úgy esik
hogy nincsen
ki kell találni
Milyen messze vagyok árnyékomtól
nyakamba teszek
egy üdítős kupakokból készült láncot
és a Karib tenger fénye felidézi
azokat a verseket
amelyeket a szoba sötétjében írtam
Keresek egy országot egy verssort
hogy ugarjába magamat elvessem
Elegendő volna
meztelenséged
dicsérete ajtók zaja
miket becsapnak előttem
vagy az a strófa ahol gyalogolnak
törött üvegeken
csupasz talppal
a föld
otthontalan lakói.
Nagyapa utat tör magának
A szobákban járkál
Kezében utazótáska
Aztán végül az egyik szobában letelepszik
A lakás sötét
Közelebb megyek
Látom hogy nagymamával táncol
Nevetek de nem nevetem ki
Kicsi vagyok
Ő megsértődik és kimegy az utcára
Anya meg én követjük
Megnézni hová megy
Észrevesz minket veszekszik velünk
Éjjel és nappal könyörögj érette
Életétől távol
Hagyd faképnél a pesszimistákat
maradjanak a járda másik oldalán
tragikus lelki történetükkel
és szerencsétlen szemüvegükkel
légy udvariatlan velük
ne engedd őket előre
ne hagyj időt nekik
hátad mögött eltéríthetik a napot
ne engedd hogy megmossanak véres fürdőjükben
ismerd fel őket ők
a haladás sámánjai
bennük lakozik a félelem
ők a leginkább igényelt megoldás
ne becsüld le őket
mindenütt megtalálhatók
szektájuk végtelen
gyöngeségeddel kapzsi mód kereskednek
Luis Alberto Crespo (1941) költő, kritikus, műfordító, szerkesztő. Válogatott verseskötete (A ragyogás helyén) 2007-ben jelent meg. Több hazai és külföldi díj birtokosa.
Alszom
egy fa alatt,
ami hajnalig ég.
Alszom
és felébredek
egy fa alatt, amely meg sem született.
Alszom,
de ezúttal nem ébredek fel.
Milyen sötét ez a cédrus.
A borbolya illatozik
a szobákban,
az utcán.
Illata életünkkel együtt száll
más földön,
hidegben,
a vonatról leszállva,
az ablaknál, ahol az ember
a tömegbe vegyül,
és szemben,
kertje ott egy faldarab volt.
Még
nélküle is
érezzük őt tovább.
Ki olyan mint te
kicsiny kiáltás?
Ki száll fel innét
leesett toll?
Hol voltál
sötét út?
Közülünk ki
levél
vész utoljára el?
Az autóbusz belsejébe megyek.
Állok egy szakadék szélén.
Csivitelnek a törpe papagájok.
Kinyílt a parti virág.
Megkérek egy utast, hogy adjon inni,
és valaki nevet.
Kemény föld ez,
köves föld.
Az ablak másik oldaláról
kezemmel búcsút intek.
A következő megállón leszállok,
járkálok a körúton.
A Residencias Century faluba érkezem.
A kutyák tudni szeretnék, ki vagyok.
Nyílik egy lift,
egy hegy belseje vár,
és a hegyen az avarra lépek.
Kutyám csak az angyalokat ugatta meg
Mindig
valami távoli
valami repülő dolog
mögött járt
Tekintetében semmi testi nem volt
és a végtelent közelinek és nyugodtnak találta
Már nem tér vissza
Most mint távolban levő kószál a házban
és nekünk fogait mutatja az álom
nem ismeri többé a gyöngédséget
veszedelmes a gyöngédség
Sanarei Kajmán (José Humberto Castillo, 1937) a legjelentősebb mai venezuelai népi mesemondó. Összegyűjtött meséi 1997-ben jelentek meg először. Jelen fordítás meséinek legutóbbi, 2008-as kiadásából való. Értékelői a venezuelai „kollektív pszichológia” leghitelesebb képviselőjének tekintik.
Volt egyszer két gazdag koma. Egyik itt élt Sanaréban, a másik a mezőn, mindkettőnek kávéültetvénye volt.
Egyik nap a sanarei koma elindult öszvérével, fölpakolta mindennel, ami a mezőn nem volt, egy egész sózott kecskét, sót, kalácsot, fonalat, vásznat, szappant, dohánymasszát. Keresztlányának fülbevalót, cipőt, hálóinget vitt ajándékba.
Ennek a komának volt egy nagyon nagy kutyája, képes arra, hogy egymaga megegye az egész sózott kecskét, és a koma büszkélkedett vele, hogy senkinek sincs hasonló kutyája. Nem tudta, hogy a mezei komának van egy hasonló kutyája. Ezúttal a mezőre indulva lovával, az alaposan megrakott öszvérrel, kutyáját is magával vitte.
Hirtelen nagy zaj támadt az úton, egy tigris állta el útjukat.
– Barátom, ugorj rá! – kiáltotta a kutyának a gazdája.
Azon nyomban, rettentő erejével és ügyességével a kutya legyőzte és megölte a tigrist. Az ember leszállt a lováról, megnyúzta a tigrist, és a bőrét odaakasztotta a szállítmánya eleibe.
Folytatja útját a mezőn élő koma házához.
– Koma! – kiáltotta amaz a bőrt meglátva. – Megölt egy tigrist?
– Igen, összeakadtam a rút bestiával – felelte a sanerei koma. – De büszke vagyok erre a kutyára. Nincs hozzá hasonló. Még a tigris se tudta legyőzni…
– Nekem van egy ugyanilyen kutyám – válaszolt a mezei koma –, de elvitték a fiúk a hegyre.
Valóban megjöttek a fiúk, hogy megetessék a kutyát, egy zsák főtt borsót és egy zsák kenyérbelet adtak neki.
Végzett az étellel, megérezte a másik kutya szagát, szemük egymásra meredt és verekedni kezdtek. Kávécserjéket tiportak szét, guamafákat döntöttek ki, még korallfákat is. Olyan foguk volt, mint a fejsze.
– Tönkreteszik a tanyát – mondta a mezei koma. És a két koma vizet cipelt oda, hogy a kutyákat szétválasszák, míg ki nem apadt a patak.
Egész éjjel verekedtek, a tanyán, a hegyen, Quboróig és Tocuyóig is eljutottak… Hajnali négy lehetett, amikor visszatértek, a gazdáikat már elnyomta az álom. Nyolckor felébredtek, eszükbe jutott, hogy megnézzék, melyik győzött. Egyik se!
A két gyönyörű kutya, felfalta egymást, emlékül belőlük csak két farok maradt.
A mezei koma ott maradt a kutyája farkával, a sanarei koma pedig hazavitte az ő kutyája farkát a falujába.
KISS GÉZA FORDÍTÁSAI
Érdekes, tanulságos Makrisz Agamemnon (ΑΓΑΜΕΜΝΩΝ ΜΑΚΡΗΣ) életműve. Pályája indulásától rohamosan gazdagodott, mind változatosabbá lett, egyre több műfajt ölelt fel. Tanulmányainak eredményét okosan használta fel arra, hogy hajlamainak megfelelően tudjon megnyilatkozni. Már a fiatal korában készített portréin is fellelhetők egyéniségének a nyomai, s bármilyen merész ívelésű utat járt is be, legújabb munkáin is tetten érhetők az első művek plasztikai jellegzetességei. Művészete egészében van valami közös vonás, ami tehetségének s kifejezőkészségének sajátságait tükrözi.
Makrisz Agamemnon Hellász szülötte, sokat köszönhet a francia szellemnek, s Magyarországon teljesedtek ki képességei. Művészi útján ennek a három életrajzi tényezőnek egyaránt jelentős szerepe volt fő művei megalkotásában. Életének első három évtizedét szülőhazájában töltötte, s így érthető, hogy fejlődésében ez a korszak a legdöntőbb. A családi körülmények, az iskolák, a görög táj varázslatos motívumai, a helyi hagyományok testközelben átélhető csodái formálták érzelmi és intellektuális karakterét, érlelték benne a művészi adottságokat. Gregorovius azt írta egy jón idillről ábrándozva: Görögországban minden embernek megvan a lehetősége arra, hogy szobrász legyen. A maga helyén jól hangzó esszéista poén szürrealitása mögött azonban van valami, ami a klasszikus kultúra földjének különös szuggesztiójára utal, s ez talán semmiben sem érvényesülhet olyan hatással, mint a szobrászatban. Igaz, az irodalom forrásai is Hellászban fakadnak, de élvezetükhöz, ihletésükhöz filológiai elmélyülés szükséges. Ám a kultuszhelyek romjai, a márványbányák tömbjei, a hegyek sziklái, a rohanó folyók tovagörgetett kövei már az ösztönös érdeklődőben is vágyat támaszthatnak a plasztikai kifejezés iránt. „Kiben erő van és Isten lakik, az szónokolni fog, vés vagy dalol” – összegezi a művelődéstörténet alapvető tapasztalatait Madách Imre drámai költeményében, mintha az ókori görög közéletet idézte volna, az agorán érvelő bölcset, a kőfaragó műhelyben dolgozó szobrászt, a pásztorok között mesélgető, vak költőt.
Persze, ez az örökség nemcsak könnyebbség a pályakezdéskor, de teher is. Az antikvitás egyre elevenebben él a művelt világban, eszményeket hagyott az utókorra, szakaszos újjászületése idején normákat állított az alkotó elmék elé. A mai görög művészt meg is félemlítheti az a felelősség, amit az Olümposz árnyékában vállalnia kell, ha szónokolni, vésni vagy dalolni akar. Makrisz sokat kapott hazája ősi hagyományaitól, de nem kevesebbet a 20. század egyetemes művészeti áramlataitól. Nemcsak az antik elődöktől tanult, de minden maradandó alkotás példájából is, a kortársaktól, külföldiektől, a modern képzőművészet úttörőitől. S nem szabad azt sem elfelejteni, hogy koránál fogva szemtanúja, részese volt az európai történelem legutóbbi nagy drámájának, a második világháborúnak. Hazájának német megszállása, népének akkori és későbbi szabadságharcos küzdelme olyan élményeket halmozott fel benne, melyek művészi szemléletére elhatározó befolyást gyakoroltak. Makrisz nemzedéke az alkotó értelmiség körében mindenütt a válság neveltje, olyan művészek, írók, gondolkodók közössége, amely – ha nem is egyöntetűen, de – érzékenyen reagál az emberiség sorskérdéseire, együtt érez a szenvedőkkel, igényli a szabadságot, s azon munkálkodik, hogy kialakuljon a harmonikus emberi együttélés minden szükséges feltétele, a megértés, a béke.
1945 és 1950 között Makrisz Párizsban élt. Részt vett a francia főváros kulturális életében, ismeretséget kötött kitűnő kollégákkal, áttekintette az új törekvéseket, mérlegelés tárgyává tette a háborús esztendők után kibontakozó kezdeményezések eredményeit. Plasztikai elképzeléseit ekkor már félreérthetetlenül a maga módján valósította meg, szobrainak megmintázásában érvényesíteni tudta azokat a jegyeket, melyek megfelelnek vérmérsékletének, a művész hivatásáról tudatosuló legszemélyesebb nézeteinek. Szakmai önállósulása sokat köszönhet Marcel Gimond-nak, a párizsi Képzőművészeti Akadémia tanárának. Századunk francia szobrászatának ezzel a jeles mesterével Makrisz szoros kapcsolatba került, ami megerősítette benne azokat a szándékokat, melyek korábbi arcmásaiban, figuráiban is szót kértek, s amelyek tömör fogalmazásban érzékeltették a lelki tulajdonságokat, a formák lényegét.
Makrisz 1950 óta – miután Franciaországból a szennyes vietnami háború elleni tiltakozása megtorlásául kiutasították, az akkori monarcho-fasiszta Görögországba pedig nem térhetett vissza – Magyarországon élt és dolgozott. Alkotótevékenysége hatalmas lendületet vett, itt bontakozott ki igazán. Termékeny évtizedeket töltött műtermében, miközben a művészek közös ügyeinek az intézésében is tevékenyen közreműködött. Budavári otthonának ablakaiból a dunai panorámában gyönyörködhetett, olyan környezetben, mely méltán lett külföldi és helyi művészek, entellektüelek kedvelt találkozóhelye. Munkásságának imponáló arányairól tanúskodik az a több tucat szobor, amely köztulajdonban van, nyilvános helyeken látható, múzeumokban, tereken, kertekben, középületekben, lakótelepeken, házak falán.** Sokféle, különböző plasztikai megoldás fűződik a nevéhez, tovább gyarapította portréinak a sorát. Egy- és többalakos kompozícióinak a száma megközelíti a százat, közülük a méretben is eltérők hol mint jelképes ábrák, máskor mint emlékművek vagy közterületi dekorációk, kutak teljesítik funkciójukat. Makriszt nemzetközi tekintély övezte mint a szobrok nemes anyagban történő kivitelezésének nagy felkészültségű szakértőjét. Műveit bronzban, ólomban, kőben, márványban, terrakottában, fában minőségileg elsőrangúan valósította meg. Fémdomborításaival pedig új szakaszt nyitott a magyar szobrászat történetében. Kisebb figurák, fejek, vázlatok mellett nagyszabású kompozíciókat hozott létre kalapált, hegesztett rézlemezekből, melyeknek érdes, gyűrött felülete, szokatlan patinája széles körű figyelmet kelt a közönség, a járókelők körében. A fiatalabb szobrászok közül sokan léptek Makrisz nyomdokaiba, s artisztikus technikai ötletei sok új plasztikai értéket hoztak felszínre pályatársai működésében is.
Makrisz Agamemnon görög művész. Neveltetése, emberi és politikai indíttatása a görög földhöz köti.
Makrisz Agamemnon magyar művész. Életének Magyarországon töltött évtizedeiben nemcsak a beilleszkedésre jutott idő, hanem része lett a magyar művészeti közéletnek, a magyar művészetnek is. Munkáiban természetes módon jelennek meg a magyar művészet legjobb hagyományai, ötvöződve forradalmi elkötelezettségével.
Makrisz Agamemnon internacionalista művész. Párizsi évei, mindenkor elevenen élő kapcsolata a világgal, a világ jelenségeinek szüntelen figyelése nem zárják országhatárok közé szemléletét.
Ez a három fővonal vezet végig munkásságán és realizálódik a nemzetközi áramlatokat is integráló hagyományos szobrászati alkotásokban: portrékban, női figurákban, közösségi erejű köztéri alkotásaiban és a városépítészet sajátos helyi adottságait figyelembe vevő épületdíszítő plasztikáiban.
* Pátra, 1913 – Athén, 1993 [vissza]
** Köztéri műveinek egy részét – politikai okokból – a rendszerváltás után eltávolították. Képaláírásainkban azonban változatlanul egykori helyükön jelöljük meg ezeket az alkotásokat. Tesszük ezt részint azért, mert nem minden esetben ismerjük jelenlegi lelőhelyüket, részint pedig azért, mivel Makrisz különösen fontosnak tartotta egy-egy felállítandó műve környezetének megválasztását. (A szerk.) [vissza]
Azt már iskolás koromban is tudtam, hogy a hadjáratok során a győztes seregek rabolnak: szolgasorba vetett embereket – férfiakat és nőket –, kincseket, lovakat s minden más egyebet is. Apámtól, aki az első világháborúban megjárta a keleti frontot, hallottam első ízben a rekvirálásokról. A rekvirálás a magyar falusi ember réme volt, de az első világháborúban csak a magyar hatóságok lefoglalásait ismerte, ismerhette meg. A második világégés már egy front átvonulását és annak hozadékát, a kettős rekvirálás keserű tapasztalatát is jelentette.
Ismertem egy hitelt érdemlő esetet arról, hogy két magyar huszár az első világháborúban, lengyel területen egy parasztgazdával különbözött össze lefoglalás közben, és a védtelen házigazdát vitézül lekaszabolták. Ezért a magyar hadbíróság sokéves börtönre ítélte őket. Az 1918–1919-es zavaros időkben kiszabadultak ugyan a fogságukból, de Horthy ellenforradalmi rendteremtése után a két vitézt az illetékes hatóság visszahívta a váci börtönbe, ahol végül letöltötték maradék büntetésüket. A második világháború alatt hasonló esetről nem volt tudomásom. Azt mindannyian láttuk-hallottuk, hogy a szabadságos honvédek vagy végleg hazatért frontszolgálatosok nem jöttek meg üres kézzel. Rossz nyelvek még azt is tudni vélték, hogy a honvédtisztek mi mindent hoztak vagy küldtek haza a keleti fronton szerzett szajréból, ahogy ezt akkor nevezték. Még nekem is jutott valahonnan egy bugyonovka1 posztósapka, apró kopejkák, jelvények, kis vörös csillag. Gyerekként szabadon csereberéltük egymás közt ezeket az újdonságokat. A legnagyobb értékem egy tábori magyar-orosz zsebszótár volt, sajnos ma már nincsen meg. Ebben az időben egy menő kiszolgált őrmester kezén láttam egy zsebóra méretű karórát, melyet mindenki őszintén csodált. Később megtudtam, hogy a közeg zsákmánya nem volt más, mint a híres Kirov karóra. Egy ideig nem is értettem a szovjet katonák 1944–1945-ös csaszi utáni hajszáját, hiszen náluk is gyártottak órákat.
Visszatérek a tárgyhoz. Nem tudni, hogy a Szovjetunió hadvezetésének mi volt a háborús esetre szokásos mozgósítási terv ben a műkincsek megmentésére rögzített elképzelése. Publikációkból, levéltári iratokból ismerjük a főbb leningrádi kincstárak kimenekítésére vagy biztosítására vonatkozó mozgósítási tervek részleteit, de azok inkább a légitámadások veszélye miatt készültek. A fasiszta hadjárat által fenyegetett szovjet területeken, idő és szállítóeszközök szűkében, Moszkva kiürítési parancsainak csak részben tudtak eleget tenni. A németek és csatlósaik által megszállt óriási területen a műkincsek német, kisebb részben román kézre kerültek.
Az 1941-es náci támadás előestéjén a műkincseket őrző neves intézmények évkönyveiben természetesen még nyoma volt Napóleon hadjáratának, és a császár vezette hadak zsákmányszerző hajlamainak is. Ismerték az orosz cári udvar által 1812-ben tett preventív intézkedéseket a szentpétervári műkincsek és dokumentumok megmentésére, amikor híre érkezett, hogy a napóleoni hadak az Oroszország elleni hadjárathoz sorakoznak fel. Két évszázaddal később, az esetleges légitámadások növekvő valószínűségére való tekintettel, Leningrádban több gyűjteményben is, így például a híres Ermitázs ban, még Hitler támadása előtt végeztek kiürítési gyakorlatokat. A német hadsereg azonban olyan tempóban érkezett Észak Velencéjének falaihoz, hogy a külvárosok óriási kulturális kincseinek csak egy részét tudták kimenekíteni vagy helyben elrejteni. Semmilyen mozgósítási terv nem számolhatott azzal, hogy a németek Moszkva közvetlen közelébe is eljutnak. A fővárosban már csak nagyon rövid idő jutott a legfontosabb műkincsek hátországba történő evakuálására. Ezt azért bocsátom előre, mert a szovjet veszteségekbe a mai kutatók azokat a műkincsekben esett károkat is beleszámítják, amelyek a háborús kimenekítés közben keletkeztek, de a béke első éveiben még nem voltak ismertek.
Moszkva egyik legrégebbi gyűjteményét, a Kreml kincstárát Napóleon 1812-ben alaposan kifosztotta, de a francia hódítók bezsebelték a pénzverdét, a Csudov-kolostor2 egyházi kincstárát, a kastélyok dísztárgyairól már nem is beszélve. Egyszóval vittek mindent, ami csak a szekerekre ráfért. A franciák Moszkvában 15 ezer házat fosztottak ki. Derekasan kivette a részét a Kreml kirablásából Napóleon is, bár az ő leltárába vett értékes szállítmánynak útközben nyoma veszett. Ez annyira közismert, hogy a második világháború idején a megszállt orosz területeken speciális német osztagok is kutattak a „napóleoni eredetű” orosz kincsek után. Annak ellenére, hogy az alaposan felkészített német csapatok nem akadtak a kincs nyomára, az oroszok a mai napig keresik „Napóleon aranyát”.
Jó nevet szerzett a moszkvai kincsrablásban Marie-Henri Beyle, Napóleon tisztje, aki nem más, mint egyik kedvenc regényírónk, Stendhal. Visszaemlékező bajtársai szerint néhány szekeret rakott meg impozáns orosz holmikkal. Bonaparte szekereinek tartalmáról 1824-ben számolt be egy francia gróf, aki a rakodás közvetlen szemtanúja volt. Az orosz „kutatók” remélik, hogy a hadjárat 200. évfordulójára végre valahára meglelik az 1812-ben útközben eltűnt napóleoni kincset.
A hitleri hódító-megszálló gépezet műkincsrablása a második világháború kitörésével párhuzamosan azonnal megindult. A legyőzött Lengyelország területén folyó német zsákmányszerzés már 1939-től totális méreteket öltött. Az 1940-ben megszállt nyugat-európai, illetve skandináv országokban a fő szabály szerint az állami tulajdon részét képező javakat elsősorban német hadizsákmánynak tekintették, míg a különböző rendű-rangú magántulajdonok megkaparintásában a német megszálló hatóságok és a különleges megbízottak szelektív módon raboltak vagy zsarolással vegyes spekulációs erőfölényt alkalmazva szállították a Harmadik Birodalomba a felbecsülhetetlen értékű kulturális kincseket.
Ebből a célból hozták létre szakosított szervként az Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg3, rövidítve ERR, bevetési akciócsoportot. Alfred Rosenberg náci főideológus gyűjteményének alapvető iránya a nevét viselő Hochschule Rosenberg nemzeti szocialista ideológiai kutatóközpont volt, főiskolai megnevezéssel, ahol a kulturális kincseket raktározták és szortírozták annak kutatása okán, hogy a régiségekből mely tárgyak és irományok szolgálhatnak a náci ideológia és a német felsőbbrendűség „tudományos jellegű” bizonyítására. A Rosenberg-csoport más országokból is ugyanezzel a céllal folytatta a kulturális kincsek rablását.
A Rosenberg-csoport törzse Rigában rendezkedett be. Maga a Reichsleiter is erről a vidékről, a Baltikumból származott.4 Innen Kelet-Poroszországba irányítottak negyven vagonnyi rabolt kincset. 1943-ban 2256 gyűjtőakciót hajtottak végre a Szovjetunió megszállt területein, összesen 375 levéltárban, 957 könyvtárban és 402 múzeumban. Tengeri úton elszállítottak 427 tonna értékes rakományt. 1944-ben, a Vörös Hadsereg általános előretörése idején, Rosenberg még mindig 1418 vasúti vagonért kilincselt.
Rosenberg kétes nevet szerzett magának a Szovjetunió területén szervezett régészeti feltárásokkal, melyek értelmi szerzője Himmler volt, még 1935-ből. Ásatásokat végeztek délen, a Krímben, valamint Oroszország észak-nyugati részén. Novgorod alatt feldúlták a kurgánokat. Az ideológiai indíték a németek korábbi földrajzi jelenlétének kimutatása, lényegében a német felsőbbrendűség archeológiai bizonyítékainak alapos feltárása volt.
Nyugat-Európa lerohanásának és az utána következő több éves náci megszállásnak kiemelt célpontjai voltak a korábbi történelmi időszakok során felhalmozott gazdag műkincsek kiállító helyei vagy éppen raktárai. Ebben a szégyenletes rablásban személyes parancsokkal és magánjellegű érdekeltséggel vett részt Hitler, Göring, Rosenberg, Himmler, Ribbentrop, és a parancsaikat végrehajtó SS-alakulatok. A vállalhatatlan akcióban kulcsszerepet kaptak egyes németországi műkincskereskedők, karöltve a megszállt országok spekuláns maffia-jellegű csoportjaival. A náci rendszer szétzúzását követő visszaszolgáltatási procedúráról, ahogy az egyes kincsek kálváriájáról gazdag irodalom áll az olvasó rendelkezésére.
Kevésbé ismert a Szovjetunió hatalmas terültén összegyűjtött történelmi-kulturális örökség fasiszta kirablása, majd a náci Német Birodalom térdre kényszerítése után kiteljesedő restitúciós eljárások mikéntje. Ami mindezen folyamatból az olvasó számára ismerős lehet, sajnos nem a náci megszállók féktelen rablása, sokkal inkább a Szovjetunióval szemben megfogalmazott – részben jogos – kritika, és az erre épülő, időnként fellángoló történelmietlen hecckampányok sora. Szintén fajsúlyos a szovjet visszavételi eljárások hiányosságairól, a jelentős mennyiségű német eredetű műkincs vitatott birtokba vételéről, majd a Szovjetunióba történő szállításáról és ottani tárolásáról szóló vita. A vádak néha azt a benyomást keltik, mintha nem is Hitler követett volna el népirtásba torkolló bűntetteket az európai államok és nemzetek ellen, hanem a szovjet-oroszok.
A műkincsek, levéltári iratok, katonai dokumentumok továbbá térképek rablása és majdani restitúciós vitája azonban nem kizárólag Moszkva és Berlin ügye. Mindenkié, ahol megfordult a német katonacsizma, és ahol később fegyveres erővel kergették el a nácikat. Az elszállított javak második világháború utáni visszaadása, de különösen az elrabolt műkincsek ügye felbolygatott méhkasként vonult be a napi politikába, a diplomáciába, sőt egyenesen a közérdeklődésbe is. Hangsúlyozom: a megszállt országokból Németország belsejébe tartó kiürítési szállítmányok nem csak műkincsekből álltak, hanem minden elképzelhető hasznos, állami- és magánjavakból, így az érdekelt államok azok visszaszerzésére nagy és kiterjedt kampányt folytattak, de annak éltető lángja nem bizonyult olyan tartósnak, mint a műkincsek restitúciójáé.
A műkincsek nemzeti, történelmi jelentősége – évszázados tárgyakról, kulturális ereklyékről lévén szó – túlnő a gazdaságilag értelmezhető kategóriákon. Bár – gyakori szófordulattal élve – pénzben ki nem fejezhető darabokról beszélünk, a műkincsek valójában mindig is horribilis pénzekre váltható tárgyak voltak, ezért a nekik tulajdonított érték minősége az anyagiak nyelvére, ha nem is könnyen, de lefordítható. A háborúk köztudottan felülírják a korábbi jogokat és újabb jogalkotásokat tesznek, egyben politikai megegyezések forrásai is. Ezek közvetve vagy közvetlenül, de kihatnak az időtálló, az évszázadok viharait átvészelő értéktárgyak sorsára is.
Nincs méltó teljességű szakirodalma annak, hogy a háború végén a németek és Szálasi bandái valójában mekkora anyagi értékeket „mentettek” magukkal nyugati visszavonulásuk idején. Nyersanyagot, gépeket, műkincseket és nemzeti ereklyéket loptak el. Szálasi köre és a rá felesküdött fegyveres erők megszűntek a Magyar Királyság legitim intézményeinek megtestesítői lenni. Horthy Miklós kormányzó erőszakos lemondatásával és a fegyveres fenyegetés árnyékában összetákolt Szálasi-kormány a Magyar Királyság erkölcsi összeomlását fejezte ki. Megszűnt a magyar államiság. A Hitler szolgálatába szegődött alkalmi csoportok és a Szálasira – erős fenyegetés mellett – felesketett katonai csoportok már formailag sem védelmezték a hazát, hanem Hitler játékszerének szerepére kárhoztatták őket. Horthy után nem beszélhetünk Magyar Királyi Honvédségről és más, legitim királyi intézményekről. Tudom, hogy ez vitatott kérdés, de élek az itt kínálkozó lehetőséggel, hogy fenti álláspontomat egyértelművé tegyem.
A Szent Korona céltalan elszállítására tisztességes magyar koronaőrök kaptak parancsot, de maga a parancs illegitim, törvénytelen volt. Csak a jó szerencsének köszönhető, hogy a korona nem haramiák kezébe, hanem az USA expedíciós haderejének európai parancsnokához került. Később aztán, semmivel nem igazolható jogon, az Egyesült Államokba szállították és ott őrizték bő három évtizeden át Kentucky államban, a Fort Knox katonai támaszponton.
Eközben 1944 végén–1945 elején, Magyarországon létrejött egy új államiság, Magyarország pedig az 1947-es párizsi békeszerződéssel túllépett a második világégésen. A Magyar Népköztársaságot 1954-ben felvették az ENSZ tagjai közé, de az amerikai adminisztráció a koronát minden jogalap nélkül, saját belátása szerint visszatartotta. A szerző hivatalos kiküldetésben többször is megfordult az Egyesült Államokban, és nagyra becsült hivatalos kollégáinak mindig szóvá tette a korona jogtalan visszatartásának ügyét. Amikor Carter elnök végre úgy látta, hogy a Kádár-rendszer amerikai mércével mérve is szalonképes, már elegendő engedményt tett a nemzetközi közösség felé, hazája visszaadta a koronát a magyar államnak. Ekkor már 1978-at írtunk. Igaz, abban az időben az MSZMP dokumentumaiban már nem használtunk olyan, korábban igen gyakori kifejezéseket mint az Egyesült Államok vezette imperializmus, hanem megelégedtünk egy jóval árnyaltabb formulával, mely bizonyos imperialista körök ről beszélt. Visszaadták a koronát, de annak harminc évnyi jogtalan birtoklásáért sosem kértek tőlünk elnézést. A pardon elmaradt. Mindazonáltal köszönet illeti az Egyesült Államokat a Szent Korona megőrzésért.
Említek egy másik példát is, igaz nem műkincsről, hanem a materiális szférából, ahol ugyancsak nem volt jogi megoldás, hanem a politikai belátás ereje érvényesült. Az amerikai légierő a japán agresszió leverésére számos bevetést, berepülést hajtott végre a Távol-Keleten. Megesett, hogy az amerikai gépek sérülés vagy meghibásodás miatt nem tudtak visszatérni bázisukra. Ekkor valamelyik szovjet távol-keleti repülőtéren szálltak le. A szovjetek az amerikai repülők legénységet rendre megvendégelték, majd közölték velük, hogy nekik fontos államközi egyezményük van érvényben Japánnal, és azt nyilvánvaló stratégiai okokból be kell tartaniuk. Ezért amerikai bajtársaikat a fogadás után internálták, a repülőgépet pedig elkobozták. Az ilyen esetek során összegyűlt nagyjából 500 főnyi amerikai légi személyzetet előbb valahol Kazahsztánban rejtegették, majd álcázott gépkocsioszlopon csempészték át Iránba, ahová korábban szovjet és angol megszálló csapatok vonultak be, tehát politikai indiszkréciótól nem kellett tartani, a titok őrzését semmi sem fenyegette. A legértékesebb amerikai repülőgépek lemásolását, Sztálin személyes kérésére, Iljusin5 és Tupoljev6 konstruktőrök vállalták. Az anekdota szerint az amerikai diplomaták ezt jó előre sejtették, és a háborút követő Vörös téri katonai parádékon már várták a repülőgép szovjet kiadásának megjelenését. Utóbbi tényleg fel is tűnt az égen.7 Az eset szépen példázza, hogy ugyan a jog sem szorítható a partvonalon túlra, de némelykor szerepet játszhat benne a kölcsönös jóindulat, a belátás is.
Térjünk vissza a megszállt szovjet területeket érintő hitleri műkincsrablásokra. A náci megszálló-rabló gépezet ekkor már nagy tapasztalatokkal rendelkezett az állami tulajdon és a magánjavak kifosztásában. A Szovjetunió kirablása estében azonban helyesebb, ha mindennemű mozdítható kulturális tárgy, ereklye és materiális tudományos vívmány elrablásáról beszélünk. Tény, hogy kevés szó esik róla, de fontosnak tartom megemlíteni a Szmolenszk megyei pártbizottság irattárának német kézre jutását, melyben a tolvajok országos jellegű titkos dokumentumokra is ráleltek. Például, a Szovjetunió 1941. évi népgazdasági terve is előkerült. A németek a teljes iratanyagot hazaszállították, nyilván kiértékelték, majd a háború végén a Szmolenszk megyei szovjet irattár dokumentumai amerikai kézre kerültek. Az amerikai kremlinológusok sokáig publikáltak ebből az adathalmazból. Az amerikai kormány csak ötvenhét év múltán, 2002-ben adta vissza a szmolenszki archívumot az Orosz Föderációnak.8
A Birodalom műkincsrablásban érdekelt vezetőinek nyugat-európai gyakorlata és maguk a főszereplők a megszállt szovjet területeken elkövetett rablások során mit sem változtak. Göring mint zseniális üzletember saját számlára dolgoztatta az ügynökeit. Hitler egy óriási méretű világkiállításra gyűjtött műkincseket, Rosenberg pedig az ideológiai főiskolája szertárát gazdagította, ideértve az ásatási és etnográfiai tárgyakat is, azzal a céllal, hogy a germán törzsek korai elterjedését és faji-kulturális fölényét tárgyi eszközökkel bizonyítsa.
Az alábbiakban az intézményes – hivatalos német dokumentumokkal bizonyítható – rablást tárgyalom, a katonai közegek erőszakos magánakcióit és piaci spekulációit nem vizsgálom.
A vonatkozó iratok bemutatása előtt egy nagyon fontos dolgot szeretnék leszögezni: kutatásom szerint a Magyar Királyi Honvédség erői a megszállt szovjet területeken, intézményes parancsra műkincsrablásban nem vettek részt. Egyéb, kétes módszerekkel hazánkba került ikonok és más muzeális értéktárgyak közül bizonyos darabok, a megszállt területeken megfordult katonai közegek közreműködésével, köztudomásúan megjelentek a honi piacokon is. Mint olvashatták, a szerző serdülő korában maga is látott ilyen tárgyakat szabadságos vagy hazatért honvédeknél.
A gazdasági szféra tárgyalásától eltérő módon, az elrabolt műkincsek ügyében nem kísérlem meg, hogy a szóban forgó tárgyakról művészi ismérv szerint csoportosítást készítsek, közgazdász végzettségemmel erre nem vállalkozhatom. A műkincsek háború alatti és utáni ügyeivel az illetékes művészettörténészek, katalógusszerkesztők és szakosodott ügyvédek foglalkoznak.
Ugyanakkor hiteles és eredeti információt tudok adni számos olyan német parancs és jelentés első közlésével, amelyekből az olvasó megítélheti, hogy a német megszállók mekkora intenzitással munkálkodtak zsákmányszerzésükön, az ukrán, az orosz, a fehérorosz illetve a kaukázusi kulturális kincsek elrablásán.
Műkincsek rablására kiadott náci parancsok a Szovjetunió megszállt területein
Hitler-művészet, 1609
Hitler parancsa a megszállt keleti területek kulturális és tudományos értékeinek elkobzásáról.10
A főparancsnokság főhadiszállása11, 1942. március 1.
A jelenlegi, a Német Birodalom ellen folyó háborúért a zsidók, a frank szabadkőművesek és a nemzeti szocializmus hozzájuk közeli ellenségei a felelősek. Az ezekkel az erőkkel vívott tervszerű ideológiai harc a hadi helyzet szükségszerű követelménye. Ezért megbízást adtam Alfred Rosenberg birodalmi miniszternek, hogy a fegyveres erők főparancsnokságának főnökével megállapodva, teljesítse ezt a feladatot. Az ő műveleti törzse a megszállt területeken jogosult átvizsgálni a könyvtárakat, a levéltárakat, a páholyokat és az ideológiai valamint mindennemű kulturális szervezeteket, továbbá a vonatkozó anyagok alapján bármit elkobozni, s azt a Nemzeti Szocialista Munkáspárt feladatainak teljesítése érdekében felhasználni az ideológiai munka területein, valamint a későbbiek során a tudományos kutatási munkákhoz a főiskolákon. Ugyanilyen elosztás alá kell vetni a kulturális értékeket is, ha azok zsidók birtokában vannak vagy gazdátlanok esetleg tisztázatlan eredetűek. A fegyveres erőkkel való összehangolt közös munka szabályait a Legfelsőbb Parancsnokság vezérkari főnöke adja ki a Rosenberg birodalmi vezetővel kötött megállapodás szerint. A szükséges intézkedéseket a Németország kormányzása alá tartozó keleti területeken, Rosenberg birodalmi vezető bocsátja ki a Megszállt Keleti Területek Birodalmi Minisztere minőségében.
Adolf Hitler
Hitler-műkincs, Kijev, 16212
Kijev városának német kormánybiztosa által kiadott utasítás a város elöljárójának a helyi szovjet értelmiségiek lakcímeinek és a kulturális intézmények összeírása illetve a kulturális értékek számbavétele céljából.13
Kijev, 1942. április 11.
A városi kormánybizottsághoz14 1942. április 17-ig kell benyújtani a következő értesüléseket:
1. Azon lakások jegyzékét, amelyekben a bolsevik pártvezetők 1941. szeptember 19-ig laktak.
2. A közismert személyek – művészek, tudósok, professzorok stb. – és lakcímeik listáját.
3. Azon zsidók lakcímeit, akik értékes festményekkel (eredeti vagy másolat), valamint jó könyvekkel rendelkeznek.
4. Benyújtani Kijev város kulturális intézményeinek listáját az 1941. szeptember 19-i állapotnak megfelelően (koncerttermek, könyvtárak, klubok, kiadóvállalatok, könyvkereskedések stb.).
5. Felülvizsgálni és kideríteni, hogy van-e elérhető példány az elöljáróság felügyelete alatti könyvtárakban, levéltárakban (a Kirov út 14. sz. alattit kivéve) a „Szovjet Világ-atlasz” c. kiadványból, továbbá a XVIII. pártkongresszus előtti időkből megvan-e a „A nyersanyagok lelőhelyei és bányászata” c. könyv?
Mind az első, mind a második listába tartozó anyagokat 1942. április 17-ig kell beterjeszteni a városi kormánybizottság elé, a 39. sz. irodába.
Rosenberg
A megszállt keleti területek minisztériumának rendelkezése Ostland15 és Ukrajna birodalmi kormánybiztosainak a kulturális és tudományos értékek megőrzéséről és Németországba történő szállításáról.
Berlin, 1942. április 7.
1. A Keleti Megszállt Területeken a társadalmi, egyházi és magánépületekben található könyvtárakban, levéltárakban, tudományos-kutató intézetekben, múzeumokban és hasonlókban fellelt kulturális értékek, kutatási és tudományos anyagok nyilvántartását és egységes rendszer szerinti számbavételét Rosenberg birodalmi vezető operatív törzskarára bíztam. Ez az operatív törzskar, miként a Führer 1942. március 1-jén újból megerősített parancsa tartalmazza, a hadsereg fő szállásmesterével együtt kezdi meg munkáját, közvetlenül a harcoló seregtestek nyomában az elfoglalt területeken, és folytatja tevékenységét a polgári közigazgatás létrehozását követően is, együttműködve az illetékes birodalmi komisszárokkal a feladat végrehajtásáig. Főhatóságom valamennyi hivatali szintjén elvárom, hogy maradéktalanul támogassák az operatív törzskar meghatalmazottait az általuk foganatosított intézkedések végrehajtásában, és adjanak meg részükre minden információt, részleteiben arról is, hogy milyen mértékben vették nyilvántartásba a megszállt területeken a szóban forgó tárgyakat, továbbá jelezzék, ha elszállítottak belőlük, illetve ez idő szerint azok hol találhatók.
A kulturális tárgyak birtoklására irányuló tevékenység csak abban az esetben engedhető meg, ha az Rosenberg birodalmi vezető törzsével együttműködésben történik. Az operatív törzs köteles ismerni minden információt, ami az összegyűjtött anyagok jellegére, mennyiségére és az ezzel kapcsolatos munkákra illetve tervezett intézkedésekre vonatkozik.
A szóban forgó tárgyakat Főhatóságom valamennyi hivatali szintje csak Rosenberg birodalmi vezető operatív törzsén keresztül veheti számba, és köteles tartózkodni minden önkényes cselekménytől.
Amennyiben e rendelet megszegésével, az elkobzás és elszállítás már megtörtént volna, akkor erről haladéktalanul bejelentést kell tenni Rosenberg birodalmi vezető operatív törzsénél: Berlin, Charlottenburg16 2, Bismarck Str. 1. Tel.: 34-00-18, mellékelve a tárgyak pontos jegyzékének másolatát, valamint azt, hogy hol lelhetők fel ezek, és személy szerint ki rendelkezik felettük.
2. Különleges esetekben, hasonló veszély elkerülése végett (az épület összeomlása, ellenséges tevékenység, időjárási viszontagságok), azonnal intézkedések tehetők a tárgyak állagának megőrzésének és biztonságos helyre való szállításának érdekében. Minden esetben azonnal írásban kell értesíteni a saját operatív törzsem meghatalmazottját.
Különleges intézkedések alkalmazására a birodalmi és főbiztosok hozhatnak döntést az operatív törzs meghatalmazottjával közösen.
3. Ennek a rendeletnek a másolatát közvetlenül megküldöm a főbiztosoknak.
Rosenberg
Hitler-művészet, 17917
A Keleti Megszállt Területek Birodalmi Minisztériuma IV. sz. alosztályának jelentése Rosenberg miniszter számára az Ukrajnából zsákmányolt műtárgyakról.
Berlin, 1944. szeptember 14.
Titkos!
Ukrajna birodalmi főbiztosa a Kijevből és Harkovból elszállított műtárgyakat Kelet-Poroszország területén helyezte el a következő helyeken:
A Richau-földbirtokon, Wehlau18 közelében.
A Wildenhof-birtokon (a tulajdonos Schwerin gróf).
65 ládáról van szó, melyek tartalmáról az itt mellékelt részletes leltári leírás szól. ** A többi 20 ládát, 57 dossziét, és egy göngyöleg metszetet illetően leltári lajstrom egyelőre nem áll rendelkezésre. A festmények között nagy számban vannak régiségnek számító ikonok, kiemelkedő német mesterek alkotásai, holland és olasz iskolák művei a XVI., XVII. és a XVIII. századból, és a legjobb orosz művészek munkái a XVIII. és a XIX. századból. Egészében ez a gyűjtemény igen értékes műtárgyakból áll, amelyeket ukrán állami tároló helyekről szállítottak el, értékük a legfelületesebb becslés szerint is sok milliót tesz ki. Ez a gyűjtemény a maga nemében egyedülálló német területen, s olyan nagy nemzetközi jelentőséggel bír, hogy biztosan fontos lesz mind etikai-kulturális, mind pedig politikai téren az összes olyan csoportok viszonylatában, amellyel a birodalom most, vagy a jövőben együttműködni kíván.
Az Ön tudomására hozom, hogy a Birodalmi Kancellária 1940. november 18-án kelt Rk-15666 B. sz. rendelkezése értelmében ezt a listát jelentéstétel okán a Führernek is benyújtottam.
Hitler-evakuáció, 17427
Gerhard Utikal28 törzsének jelentéséből Kijev és Harkov városok kulturális értékeinek elkobzása tárgyában.29
Berlin, 1943. október 26.
Titkos!
1943. szeptember 24-én Kijev katonai városparancsnokának utasítására tilalmi övezet létesült, amely kb. három kilométerre húzódik a Dnyeper folyótól nyugatra. Ennek a kerületnek valamennyi polgári lakója, beleértve a nem katonai jellegű intézményeket is, köteles volt elhagyni ezt a zónát 1943. szeptember 26-án 21 óráig. A Tyeatralnaja utca 8. sz. házba a kiürítetés után csapatokat szállásoltak el.
Az összegyűjtött javak elszállítása vagonok hiányában rendkívüli nehézségekbe ütközött.
Mégis sikerült útnak indítani a következő teherszállítmányokat:
1943. szeptember 24-én, a harkovi városi Szépművészeti Múzeum anyagait, amelyeket Pfeiffer vett át Zsitomir30 város főbiztosától az Ukrajna Birodalmi Kormánybiztosság31 részére. Tehergépkocsikon Rovnóba32 továbbszállítandó:
96 ukrán festmény,
185 nyugat-európai festmény,
12 metszet fából és rézből,
25 szőnyeg és gobelin.
Ezen tárgyak listája és kartotékja mellékeltetik a törzs vezetése részére. A művekről készült leírás másolata a Birodalmi Kormánybiztosság birtokában van.
1943. szeptember 26-án, a Hauptarbeitergruppe33 anyagai.
A levéltár, a házi könyvtárak, a háztartási eszközök, az irodai berendezések, és a hivatal javai 13 helyi munkás közreműködésével a 13 előállított vagonba lett berakodva Fuchs szakértő vezetésével, és továbbítva Truszkavecbe.34
1943. szeptember 27-én, a nyilvántartási osztály iratai.
Ezeket a szállítmányokat Ratiborba35 irányítottuk, és a következőkből állnak:
42 láda, könyvek – 10.186 példány,
7 láda - a Keleti Könyvtár általános katalógusa, 21 láda - válogatott folyóiratok,
11 csomag folyóirat-minta,
12 láda festmény,
9 csomag és 7 tekercs bolsevik festmény,
22 csomag bolsevik film, sokládányi filmnegatív és diapozitív a filmarchívumból, valamint filmtekercsek Dr. Hütte különleges tudományos megbízott anyagaiból.
1 láda – bolsevik kiadványok német és más nyelveken.
1943. október 1-jén, a kijevi Ukrán Múzeum anyagai.
A városi kormánybiztos általános kiürítési parancsa értelmében rátaláltunk és Krakkóba továbbítottuk a következőket:
mindenféle minőségű textilanyagot,
értékes hímzési gyűjteményeket,
csador-gyűjteményt,
különféle fából és más anyagból készült háztartási cikkeket.
Ezen kívül továbbításra került a régi Néprajzi Múzeum állományának nagyobbik része.
Utikal
Belorusszia főbiztosa, Wilhelm Kube36 levele Rosenbergnek a művészeti és más értékek elkobzásáról Minszk városában.37
Minszk, 1941. október 29.
Mélyen tisztelt Rosenberg Birodalmi Vezető!
Ma, hosszadalmas keresgélés után végre felfedeztem és ellenőrzésem alá vontam Minszk város maradék művészeti értékeit.
Minszkben nagy mennyiségű, részben nagyon értékes, művészeti és festészeti jellegű tárgyak voltak, amelyek csaknem hiánytalanul kiszál íttattak a városból. Az SS Birodalmi Vezetője, Heinrich Himmler parancsára, a festmények többségét – részben azt követően, hogy én már betöltöttem főbiztosi tisztemet – az SS alakulatai bepakolták és Németországba irányították. Többmilliós értékekről van szó, amelyeket Belorusszia Főkormányzóságban koboztak el. Ezeket a festményeket Linzbe és Königsbergbe kellett szállítani. Személyesen én kérem ezen értékes gyűjteményeknek a visszaszállítását – amennyiben Németországban szükségtelennek bizonyulnának – a Belorusszia Főkormányzóságba, vagy mindenképpen utalják át a gyűjtemények értékét a megszállt keleti területek ügyeivel megbízott minisztériumnak.
A 707-es hadosztályból való egyik őrnagy tanúsága szerint, aki ma átadta nekem a művészeti értékek maradékát, az SS-csapatok a többi festményt és egyéb művészeti tárgyakat – amelyek között nagy értékű XVIII. és XIX. századból való – festmények és bútorok, továbbá vázák, márványkészítmények, órák és hasonló javak voltak – a Wehrmachtnak hagyták további elszál ításra. Az előbbi tárgyak egy részét Stubenrauch tábornok38 magával vitte Minszkből a frontra. Néhány Sonderführer39, akiknek a nevét nem ismerem, elvittek három tehergépkocsin bútorokat, festményeket és más műtárgyakat, nem hagyván vissza semmiféle bizonylatot. A célból, hogy a rablás vétkeseit megbüntethessék, megparancsoltam annak kiderítését, mely csapattestből valók ezek a katonák.
A maradékból az itteni Wehrmacht-alakulatok és az SS csapatai az én engedélyem nélkül kisajátítottak más tárgyakat, festményeket is, amelyek Minszkben még fellelhetőek voltak.
Kérem, küldjenek egy NSDAP-tag művészt, Willy Springert (Berlin, Hasenheide 94.) a festmények restaurálása végett, hogy az ő felügyelete alatt óvjuk meg azt, ami még menthető. Sajnos súlyosan megsérültek vagy megsemmisültek a XVIII. századból való értékes vázák, porcelánok, szekrények és stylbútorok. Egészében pótolhatatlan, több mil ió márkát kitevő értékekről van szó.
Az a kérésem, hogy a megszállt keleti területek ügyeivel foglalkozó minisztérium forduljon a Wehrmacht vezető intézményeihez azzal, hogy a jövőben hasonló rongálások ne fordulhassanak elő, a felelősöket pedig szigorúan büntessék meg.
A Régészeti Múzeumot is értelmetlenül fosztották ki. A geológiai osztályt kirabolták, ellopták a drága- és féldrágaköveket.
Az egyetemen teljesen feleslegesen semmisítettek meg vagy vittek el onnan több százezer márka értékű műszert. Lehetséges, hogy Önnek, mélyen tisztelt Birodalmi Vezető Úr, ezeket a Führer tudomására kellene hoznia. Szegény Belorusszia ezek nélkül is nagy veszteségeket szenvedett. Szükséges lenne, hogy Leningrádba, Moszkvába és Ukrajna régi kultúrvárosaiba jó előre megfelelő szakembereket küldjenek hasonló jellegű intézkedések foganatosítására, különben a polgári kormányzás mindenütt csak lepusztult intézményekre lel.
Éljen Hitler!
Őszinte híve:
Wilhelm Kube
Szovjet kárfelmérés az elpusztult vagy elhurcolt kulturális kincsekről
A Népművelési Népbiztosság utasítására még az országos veszteségek rögzítését elrendelő törvényerejű rendelet kibocsátása előtt megkezdődött, majd az általános kárfelmérő hálózat keretében folytatódott a kulturális kincsek keresése és a bennük keletkezett károk, illetve az elrabolt tételek számbavétele. A kárfelmérés módszertanáról megjegyzendő, hogy az a náci megszállás alól felszabadított területekre terjedt ki, a kárfelmérők pedig követték a németeket és csatlósaikat üldöző frontvonalat. A fentiekben láttuk a német parancsokat és az azok végrehajtásáról szóló jelentéseket, amelyek ládaszámban, tonnában, ritkábban konkrét darabban számoltak be az elkobzott majd Németország felé elindított kulturális zsákmányokról, a hírhedt trófea-szállítmányokról. A nácik nem hagytak hátra leltári jegyzéket és a szovjet kárfelmérőket is csak igen szerencsés esetben segítette elegendő szakavatott és megfelelő helyi ismertetekkel rendelkező szemtanú.
A Szovjetunió külügyi népbiztosa 1942. április 27-én adta közre soros kormányjegyzékét a német haderő gaztetteiről. Molotov mindazon országok nagyköveteinek és követeinek, amelyekkel hazája diplomáciai kapcsolatot tart fenn, a következő tartalmú iratot40 küldte:
A Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetsége Kormányának megbízásából van szerencsém tudomására hozni a következőket:
A szovjet kormány egyre újabb és újabb anyagokat és jelentéseket kap arról, hogy a hitlerista hódítók, nem riadva vissza semmiféle bűncselekménytől, semmiféle kegyetlenkedéstől és erőszaktól, mindenütt fosztogatják és egyenesen kiirtják a szovjet lakosságot azokon a területeken, amelyeket ideiglenesen elfoglaltak vagy még elfoglalva tartanak. A szovjet kormány már kijelentette, hogy ezek a gaztettek nem egyes fegyelmezetlen katonai csapatok, nem egyes német tisztek és katonák esetleges kilengései. Most a szovjet kormány a szétzúzott német csapatok törzseitől nemrégen zsákmányolt olyan okmányokkal rendelkezik, amelyekből világosan kiderül, hogy a német–fasiszta hadsereg véres bűncselekményeit és vadállati kegyetlenkedéseit a német kormány gondosan összeállított és részletesen kidolgozott tervei és a német hadvezetőség parancsai szerint követi el.
A német imperialista rablóhódítók e tervei és parancsai a következőket írják elő:
– hazánk lakosságának általános kirablását a városokban és a falvakban egyaránt, a szovjet polgárok személyes vagyonának és a szovjet állam tulajdonának elrablását és Németországba való elszállítását.
– mindazon városoknak és falvaknak teljes szétrombolását, melyekből a hitleristák a Szovjetunió fegyveres erőinek csapásai alatt visszavonulni kénytelenek.
– a földnek, melyet a szovjet állam a kolhozparasztoknak adott ingyenes és örök használatba, a német megszállók számára való elrablását és az elrabolt földekre német „jószágigazgatók” és német földesurak ültetését:
– jobbágyi rabszolgamunkát és leigázást munkásaink parasztjaink számára a német imperialista rablóhódítók uralma alatt:
– több millió szovjet polgárnak – városi és falusi lakosnak – kényszermunkára Németországba való erőszakos kiszállítását, akiket törvénytelenül „hadifoglyoknak” nyilvánítanak:
– az orosz nemzeti kultúrának és a Szovjetunió népei nemzeti kultúrájának megsemmisítését, illetve az oroszok, ukránok, beloruszok, litvánok, lettek, észtek és a Szovjetunió többi népeinek erőszakos elnémetesítését:
– a szovjet lakosságnak, a hadifoglyoknak és partizánoknak kiirtását véres erőszak, kínzások, kivégzések és szovjet polgárok tömeges legyilkolása útján, nemzetiségre, társadalmi állásra, nemre és korra való tekintet nélkül.
Ezekkel a gaz tervekkel törtek be országunkba a német-fasiszta bandák. Ezek a hitlerista haramia-tervek a német hadvezetőség számtalan parancsában tükröződnek vissza.
A szovjet városokat és falvakat, körzeteket és területeket elkeseredett harcokban lépésről-lépésre felszabadító Vörös Hadsereg hadműveletei valóban leírhatatlan képét tárták fel annak, hogy a német-fasiszta hadsereg milyen rendszeresen és milyen hallatlan kegyetlenséggel valósítja meg Hitlernek, Göringnek és a mai Németország többi hatalomra kapaszkodott kormányzójának föntebb felsorolt bűnös terveit.
A szovjet kormány a rengeteg rendelkezésre álló okmány és tény közül ezúttal újabb okmányokat és tényeket hoz az összes nép tudomására. Ezek nemcsak megerősítik azoknak a gaztetteknek tervszerű jellegét, melyeket a Szovjetunió kormánya 1941. november 25-én és 1942. január 6-án kelt jegyzékeiben leírt, de azt is mutatják, hogy a hitlerista kormányzó körök és cinkosaik a szovjet népek szabadsága, jóléte, kultúrája és egyenesen élete ellen intézett véres és bűnös támadásokban eljutottak a kegyetlenség és az erkölcsi züllés végső határáig.
A fentebb idézett szovjet diplomáciai jegyzék négy alapvető fejezetre tagolódik. Ezek a következőek:
1. A lakosság kirablása.
2. Városok és falvak szétrombolása.
3. Jobbágyi rabszolgarendszer bevezetése a Szovjetunió megszállt körzeteiben és a polgári lakosság elhajtása „hadifogságba”.
4. A német rablóhódítók igája alá került szovjet népek nemzeti kultúrájának lerombolása.
5. Vadállati kegyetlenkedések és erőszak alkalmazása a megszállt szovjet körzetek békés lakosságával szemben.
6. A szovjet hadifoglyok kiirtása.
Külön kiemelendő von Reichenau tábornagy41 parancsa, mely arról igyekezett meggyőzni a német katonákat, hogy keleten semmiféle történelmi vagy művészi értéknek nincs jelentősége. A 17. német hadsereg parancsnoka, Hoth tábornok42, 0973/41. sz. parancsában azt követeli beosztottaitól, hogy teljes mértékben tegyék magukévá a következő, a humanizmus alaptételeit tagadó, teljességgel vállalhatatlan elvet:
A bosszú és utálat érzését, ezt az egészséges érzést mindennel szemben, ami orosz, a katonákban nem elnyomni, hanem ellenkezőleg, mindenképpen ösztönözni kell!
A hitlerista kormány, a fajelmélet bűvöletében, a fasisztoid eszmék re jellemző korlátoltsággal hadseregét a gyűlölet szellemében nevelte az orosz kultúrának minden megnyilvánulási formájával szemben. Sok német tisztnél füzetet találtak a következő címmel:
A németek követendő magatartásának és az oroszokkal szemben tanúsítandó viselkedés 12 parancsolata.
Ez a füzet a következő utasításokat tartalmazza:
Mivel az elfoglalt körzeteket hosszú időre szükséges Németország számára megszállva tartanunk, tudatában kell lennetek annak, hogy Nagy-Németország és az új Európa képviselői vagytok. Ezért méltóságteljesen kell végrehajtanotok még a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb intézkedéseket is, amiket a német érdekek parancsolnak. Ellenkező esetben nem fogtok többé felelős állást betölteni hazátokban. Tartsátok távol magatoktól az oroszokat! Sohase felejtsétek el, hogy ők nem németek, hanem szlávok. Óvakodjatok az orosz értelmiségtől és az emigránsoktól egyaránt, ez az értelmiség semmire sem képes. Az oroszt nem győzhetitek meg. Ne tárgyaljatok velük, hanem cselekedjetek!
Az alábbiakban azokat a részeket idézem a molotovi kormányjegyzékből, amelyek a kulturális kincsekre vonatkoznak:
A Moszkvai terület ideiglenesen elfoglalt részén a megszállók szétromboltak és kifosztottak 112 könyvtárat, négy múzeumot, 54 színházat és mozgószínházat. A hitleristák kirabolták és aztán felégették a híres borogyinói múzeumot, ahol az orosz nép számára oly drága, Napóleon ellen vívott honvédő háború ereklyéit őrizték. A megszállók kirabolták és felégették Puskin múzeummá átalakított házát a Polotnyanij Zavod nevű telepen. Kalugában43 a hitleristák nagy buzgalommal semmisítették meg azon múzeummá avatott ház kiállítási tárgyait, mely Ciolkovszkij44 híres orosz tudós otthona és munkakörnyezete volt. Azé a lángészé, akinek a léghajózás terén szerzett érdemeit az egész világ ismeri. A fasiszta vandálok pisztollyal lövöldöztek Ciolkovszkij arcképére. Az értékesnél értékesebb, kormányozható léghajó-modelleket, rajzokat és készülékeket lábbal taposták. A múzeum egyik szobájában tyúkólat rendeztek be, a bútort elégették. A Szovjetunió egyik legrégibb mezőgazdasági intézményét, az Orjoli területen45 található sutilovói46 növénynemesítő állomást, a megszállók megsemmisítették. Betörtek a területre és felgyújtották annak ötvenöt épületét, köztük az agrokémiai és más laboratóriumokat, a múzeumot, de a 40 ezer kötet számláló könyvtárat és az iskolát is. Egy épület sem élte túl céltalan pusztításukat.
Ukrajnában és Belaruszban a hitleristák, ha lehet, még kegyetlenebb módon bántak a kultúrintézményekkel és a történelmi emlékművekkel. Belaruszban a megszállók lerombolták és kifosztották a Belorusz Tudományos Akadémiát, annak történelmi okmánytárát is, a Gorecki Mezőgazdasági Akadémiát, mely nem sokkal korábban ünnepelte centenáriumát. Megsemmisítettek több száz iskolát, tucatnyi színházat, zenei intézetet és a helyi népművészetek ritka remekeit. A hitleristák nem ismertek határt az ukrán történelem, kultúra és művészet emlékműveinek, valamint műhelyeinek meggyalázásában. Az ukrán nép nemzeti méltóságának becsmérlésére irányuló állandó kísérletek példájaként elég megemlítenünk, hogy a megszállók, miután szétdúlták a harkovi Korolenko Könyvtárat47, annak könyveivel pallóztak ki egy sáros utcát, hogy kényelmesebbé tegyék a közlekedést a német automobilok számára.
A háború további menetében, mihelyt a Vörös Hadsereg kiverte a német megszállókat és fegyverbarátaikat a szovjet területekről, a szakavatott kárfelmérő bizottságok folyamatosan közleményeket adtak ki a megszállók kegyetlenkedéseiről és az okozott károkról egyaránt.
Különösen súlyosak voltak a Leningrád környéki pusztítások, de a jelentések a Kijev, Minszk, Szevasztopol, Szmolenszk, Novgorod, Pszkov, Orjol, Harkov, Odessza, Voronyezs, Rosztov és sok száz más patinás város – a szláv kultúra örökségének hordozói –, területén elszenvedett károkról is részletesen szóltak. Ezek a szovjet közlemények döntően orosz könyvtárak gyűjteményébe tartoznak, de egynémely példány a magyar könyvtárak kínálatában is bárki számára elérhető, illetve megismerhető.
A károk felmérésére létrehozott Különleges Bizottság 1945. szeptember 12-én adta közre tömör összefoglaló jelentését. Magyarország közvéleménye abban az időben a háború borzalmait feltáró jegyzékek megismeréséből – érthetően – kimaradt, hiszen hazánkban a világháborús romokon új államiság született, s ezért az életek mentése, otthonaink újjáépítése és a bűnösök felelősségre vonása került a mindennapi érdeklődés előterébe. A történetírás pedig később sem gondoskodott a hitleristák által elkövetett bűnök illő ismertetésről, hanem – szintén el nem ítélhető módon – a nácik megsemmisítő táboraira és a holokauszt rémére irányította a fő figyelmet.
A következőkben további elrabolt kulturális kincseket érintő részeket idézek – ezúttal szó szerint – a fenti összefoglaló szovjet kormányjelentésből:
A német-fasiszta hódítók leromboltak a megszállt területeken 427 múzeumot: az Orosz SZSZK-ban 173–at, az ukrán szövetségi köztársaságban 151-et, a belorusz szövetségi köztársaságban huszonhatot, a lett szövetségi köztársaságban harmincat, a karél-finn szövetségi köztársaságban kettőt, a litván szövetségi köztársaságban tizenötöt, az észt szövetségi köztársaságban huszonhatot, a moldáviai szövetségi köztársaságban pedig négyet.
Herszon területén a német hódítók megsemmisítették a Fekete-tenger melléki népek 150 ezer darabból álló régészeti gyűjteményét.
A németek barbárságának esett áldozatul Jasznaja Poljana48, ahol a zseniális orosz író, Lev Nyikolajevics Tolsztoj élt és alkotott. Itt jelentette ki egy Schwarz nevű német tiszt, hogy „mindent felperzselünk, ami Tolsztoj nevével kapcsolatos”.
Klinben49 a német-fasiszta hódítók a földdel tették egyenlővé a zseniális orosz zeneszerző, Pjotr Iljics Csajkovszkij emlékházát. A házban garázst rendeztek be és az Anyegin opera partitúráit50 használták tüzelőnek.51
Úgy gondolom, a példák önmagukban is bizonyítják, hogy az okozott károk sem statisztikai adatokkal, sem leltári jegyzékekkel nem fejezhetőek ki.
A szovjet statisztikai kimutatásban a német megszállók által elrabolt műtárgyak számát 200 ezer darabban állapították meg.52 Azóta ezt a számot a szakemberek pontosították. A levéltárak eredeti, 1941-es állományaiból összesen 17 millió gyelo53 semmisült meg.
A restitúciós eljárás során a szovjet műkincskereső osztagok főleg azokat az elrabolt szovjet eredetű műtárgyakat találták meg, amelyeket a német gyűjtő-raktározó telepekről még nem hordtak szét. Megesett az is, hogy egyes szállítmányok útközben, a kísérő orosz szakszemélyzettel együtt eltűntek és a levéltárak a mai napig nem tudták feltárni további sorsukat. Számos műkincsnek a nyugati megszállási övezetekben veszett nyoma.
Ha fel akarjuk idézni a korabeli állapotokat, igazi káoszt, teljes kavarodást kell magunk elé képzelnünk a megszállt Németország területén. A náci iga alól frissen szabadult és a hitleri rablástól ezernyi kárt szenvedett tizenhat ország megbízottai járták a német vidékeket, ahol elragadott javaikat keresték, és segítségért ostromolták a megszálló országok katonai hatóságait. Meg kell említenünk, hogy a demokratikus Magyarország kormányszervei, informátorai, a magyar vasutasok, bátor hazafiak, pénzügyi tisztviselők hozták Budapestre a híreket afelől, hogy pontosan hol és milyen magyar eredetű értékek találhatóak a térdre kényszerített Harmadik Birodalmon belül. Az akkori demokratikus magyar kormányok sokat tettek ezen tárgyak visszaszerzéséért. Az amerikai megszálló hatóságok azonban a szövetségesi viszony elhidegülésével párhuzamosan rendre megtagadták az együttműködést a Németországba szállított szovjet értékek visszaszolgáltatásával kapcsolatban.54
A háborús károk kiegyenlítésének céljából a szovjet műkincskereső-osztagok felsőbb parancsra elszállították a drezdai Zwinger műtárgyait azok rejtekhelyéről, s a berlini Pergamon Múzeum kincseivel együtt lefoglalták, majd a Szovjetunióba továbbították. Bölcs megfontolásból, a szovjet kormány az 1950-es években ezeket a műkincseket hiánytalanul visszaadta az NDK-nak. A Szovjetunió múzeumi raktáraiban mindazonáltal maradtak műtárgyak, amelyek főként elhagyott javak formájában kerültek a szovjet restitúciós szolgálatok birtokába, akik az összes így talált tárgyat kompenzációs értéknek minősítették. Ezek nem nagy könyvtárak, képcsarnokok vagy múzeumi gyűjtemények, hanem leginkább egyedi műtárgyak, a szovjet kormány ellenben e „zsákmányolt” értéktárgyak jogi státuszát sem akkor, sem később nem rendezte. Ebbe a kategóriába sorolható például a sárospataki egyházi könyvkollekció, amelyet kölcsönös jogi kötelezettségvállalás mellett Vlagyimir Putyin orosz államfő – az orosz törvényhozás külön engedélyével – Magyarország kormányának és lakosainak ünnepélyesen visszaadott.
A Szovjetunió felbomlása és a helyén kialakuló/újjászülető önálló államok együttese továbbá a nyugati jogállami rendszer, és a szocialista gazdaságot felváltó kapitalista típusú formáció jól kiegészült a nyugati antikommunista tudatformáló gépezettel. Ezek – együttműködve a szovjet értelmiség orientációt vesztett vagy éppen korrupt-karrierista köreivel – izzásig fokozták a Szovjetunió és különösképpen a Vörös Hadsereg lejáratását, olyannyira, hogy a hazájukat védő szovjet fegyveres erőket a hitleri hódítók és tömeggyilkosok mellé, egyazon vádlottak padjára akarták ültetni. Ebbe a pszichológiai hadjáratba hézagmen-tesen illeszkedett a műkincsvadászokat támogató sajtó hecckampánya, amit nehezen átlátható orosz körök is támogattak. Az államférfiúi képességekkel hadilábon álló, meglehetősen provinciális gondolkodású Borisz Jelcin államfői évei idején ez a „hadjárat” a legjobb úton haladt afelé, hogy a Szovjetunió után Oroszországot is feldarabolják. Ez az antikommunista és russzofób „hadjárat” akár revans ként is értelmezhető volt az egykori országok részéről, amellyel visszavágtak a Vörös Hadsereg második világháborús győzelméért. Így nyerhettek teret azok a becsmérlő kifejezések, amelyeket a második világháború idejéből az idősebb nemzedék már jól ismert. Pont ilyen szókapcsolatok voltak az egyes politikai körök szótárából kihagyhatatlan „orosz horda” és „orosz imperializmus” kifejezés, sok más hasonló nyelvi fordulat mellett. Véleményem szerint látnunk kell a hecckampány és a vele együtt ható, parttalan uszítás lényegét: a revansvágy keltette gyűlöletkeltést a hitlerista erők második világháborús vereségért. Éppen innen ered a fasizmus igája alól történt felszabadítás mint történelmi tény tagadása is, ami Magyarországon széleskörűen politikai teret nyert. Mindannyiunk érdeke, hogy közösen megálljt parancsoljunk az alaptalan lejáratásnak, a méltatlan szitkok és átkok forgatagának. Meg kell előznünk, hogy az ifjúság tudatát örökre megmérgezzék.
Az Orosz Föderációban rendezetlen jogállással tárolt műkincsek körül kibontakozó ízléstelen, gyakran oroszellenes felhangokat is hallató hecckampánynak a moszkvai törvényhozás – a gyenge Jelcin elnököt kétszer is leszavazva – egy kurta moratórium elfogadásával vetett véget, ezzel lépve át a vitatott eredetű, második világháborús műkincsek ügyén. Más szóval: csakis civilizált módon, a kölcsönösség jogi elvére építve történhet a háborús műtárgyak visszaszolgáltatásáról folyó tárgyalás és maga a visszaadás. Mindeközben különböző internetes fórumokon, portálokon nyílt és szakszerű katalogizálás indult a háborúban odaveszett vagy elszállított kulturális kincsekről.
1 Будёновка, a Szovjetunió marsalljáról és Sztálin bizalmasáról, Szemjon Mihajlovics Bugyonnijról (1883-1973) elnevezett jellegzetes alakú (csúcsos és lehajtható fülvédős) sapka, melyet eredetileg az első lovashadsereg katonái viseltek az 1920-as lengyel háború során. [vissza]
2 Чудов монастырь, XIV. században épült kolostor. 1812-ben Louis-Nicolas d’Avout, Napóleon marsallja saját moszkvai szállásaként használta. A kolostor egy része ma gyermekmenhely. [vissza]
3 Az angol nyelvű szakirodalomban Reichsleiter Rosenberg Taskforce, míg oroszul Оперативный штаб рейхсляйтера Розенбергa néven ismert szervezet feje Alfred Rosenberg (1893, Reval [Tallinn] – 1946, Nürnberg), az NSDAP legfőbb ideológusa és Hitler közvetlen munkatársa volt, aki a náci párt külügyi osztályát ( Außenpolitische Amt der NSDAP, A.P.A. vagy APA) vezette. [vissza]
4 Alfred Rosenberg anyja észt, apja pedig litván származású volt. Az egyetemet még Moszkvában végezte. A bolsevik hatalomátvételt követően került Németországba. [vissza]
5 Szergej Vlagyimirovics Iljusin (Сергей Владимирович Ильюшин, 1894, Dgyiljaljevo, Vologdai terület – 1977, Moszkva) repülőgép-tervező. 1935-ben alapította meg az Iljusin OKB-t, melyet 1970-ig vezetett. [vissza]
6 Andrej Nyikolajevics Tupoljev (Андрей Николаевич Туполев, 1888, Kimri, Tveri terület – 1972, Moszkva) repülőgép-tervező. 1922-ben alapította a Tupoljev OKB-t. [vissza]
7 Valószínűleg a Tupoljev Tu-4-esről van szó, ami valójában egy áttervezett Boeing B-29 Superfortress volt. Az idézett anekdota esetleg utalhat az Iljusin Il-12-es és a belőle kifejlesztett Il-14-es kétmotoros, kis hatótávolságú személy- és teherszállító gépekre is. Utóbbiak közvetlen elődje a Lisunov Li-2-es, melyet az amerikai Douglas DC-as licence alapján gyártottak 1939 és 1952 között. [vissza]
8 A szmolenszki archívum visszaadásával kapcsolatos további információk elérhetőek az alábbi linken: http://www.rusarchives.ru/news/smolensk_arch.shtml [vissza]
9 Документ 160. Преступные цели преступные средства, Документы об оккупационной политике фашистской Германии на территории СССР /1941-1944 гг. Москва, 1968. Издательство политической литературы. стр. 306-307. [vissza]
10 Legfőbb hadúri parancs a Harmadik Birodalom fegyveres erői számára. [vissza]
11 Ebben az időben a Wolfsschanze (Farkasodú), Forst Görlitz, Rastenburg, ma: Gierłoż, Kętrzyn, Lengyelország. A főhadiszállást a Barbarossa-hadműveletre tervezték és 1944-ig használták. [vissza]
12 Документ 162. Преступные цели преступные средства, стр. 308-309. [vissza]
13 Kiállító hivatal, szerv: A Keleti Megszállt Területek Birodalmi Minisztériuma IV. számú alosztálya. [vissza]
14 Oroszul: комиссариат, kormánybiztosság [vissza]
15 Reichskommissariat Ostland (RKO) a balti államok (Észtország, Lettország, Litvánia) és az elfoglalt Belarusz nagyobbik részén kialakított náci fennhatóságú, de civil közigazgatású terület. Központja Riga volt. Legnagyobb kiterjedése idején területe 512 ezer km2, míg lakossága 19 millió 200 ezer fő volt. [vissza]
16 Berlin történelmi kerülete a Spree folyó partján. [vissza]
17 Документ 179. Преступные цели преступные средства, стр. 348-349. [vissza]
18 1946-ig Wehlau, Poroszország. Ma: Знаменск, Kalinyingrádi terület, Orosz Föderáció. [vissza]
19 Ivan Konsztantyinovics Ajvazovszkij (oroszul: Иван Константинович Айвазовский, 1817–1900). Örmény származású orosz festő, a romantikus tájképfestészet nagy alakja. [vissza]
20 Vaszilij Vasziljevics Verescsagin (oroszul: Василий Василиевич Верещагин, 1842-1904), világhírű orosz csataképfestő. [vissza]
21 Konsztantyin Apollonovics Szavickij (oroszul: Константин Аполлонович Савицкий 1844-1905) orosz realista festő. [vissza]
22 Karl Pavlovics Brüllov (oroszul: Карл Павлович Брюллов, 1799-1852) világhírű, a neoklasszicizmus és a romantika határán alkotó orosz festő. Hosszú ideig élt Itáliában, ott is hunyt el, Marciano városában. [vissza]
23 Vaszilij Grigorjevics Perov (oroszul: Василий Григорьевич Перов, 1834-1882), orosz realista festő, a Vándorkiállítók Társasága nevű művészcsoport egyik alapítója. [vissza]
24 Vaszilij Andrejevics Tropinyin (oroszul: Василий Андреевич Тропинин, 1776-1857), orosz romantikus festő. [vissza]
25 Konsztantyin Dmitrijevics Flavickij (oroszul: Константин Дмитриевич Флавицкий, 1830-1866), az orosz történelmi festészet kiemelkedő alakja. [vissza]
26 Fjodor Alexandrovics Vasziljev (oroszul: Фёдор Александрович Васильев, 1850 – 1873) korszakos jelentőségű orosz tájképfestő. [vissza]
27 Документ 172. Преступные цели преступные средства, стр. 333-334. [vissza]
28 Gerhard Utikal (1912, Oberschlesien, Felső-Szilézia, ma: Górny Śląsk, Lengyelország – 1982, Remscheid, NSZK) a Rosenberg vezette ERR berlini központjának irodavezetője, a második világháborús műkincsrablások egyik fő szervezője. [vissza]
29 Kiállító hivatal, szerv: Gerhard Utikal törzse, a Rosenberg-minisztérium berlini Központi Hivatalából [vissza]
30 Oroszul: Житомир, lengyelül: Żytomierz, ma: Житомир, Zsitomiri terület, Ukrajna. [vissza]
31 Reichskommissariat Ukraine (RKU) a megszállt Ukrajnából kihasított, náci vezetésű, de civil közigazgatású terület rovnói központtal. Hivatalosan 1941 szeptembere és 1944 márciusa között létezett. Vezetője Erich Koch (1896-1986) volt Birodalmi Komisszári rangban. [vissza]
32 Oroszul: Ровно, lengyelül: Równe, németül: Röwne, ma: Рівне, Rivnei terület, Ukrajna. [vissza]
33 Fő (vagy vezető) Munkacsoport [vissza]
34 Oroszul: Трускавец, lengyelül: Truskawiec, ma: Трускавець, Lvivi terület, Drohobicsi járás, Ukrajna. [vissza]
35 Cseh nyelven: Ratiboř, németül: Ratibor, ma: Racibórz, Sziléziai vajdaság, Lengyelország. [vissza]
36 Richard Paul Wilhelm Kube (1887, Glogau, Német Császárság, ma: Głogów, Alsó-sziléziai vajdaság, Lengyelország – 1943, Minszk). 1941-től meggyilkolásáig Belorusszia birodalmi főkormányzója (Generalkomissar). Utóda 1943 és 1944 között Curt von Gottberg (1896 - 1945) volt. [vissza]
37 Преступные цели преступные средства, стр. 297-298. [vissza]
38 Wilhelm von Stubenrauch (1887, Ebermannstadt, Bajorország, Német Császárság – 1950, Szovjetunió) [vissza]
39 Osztagvezető [vissza]
40 Molotov jegyzéke békés szovjet polgárok tömegeinek német fasiszta rabságba való erőszakos elhurcolásáról. Idegennyelvű Irodalmi Kiadó Moszkva, Moszkva, 1943. pp. 22-23. [vissza]
41 Walter von Reichenau (1884, Karlsruhe, Német Császárság – 1942, Poltava, Szovjetunió, ma: Полтава, Poltavai terület, Ukrajna) [vissza]
42 Hermann Hoth (1885, Neuruppin, Brandenburg, Német Császárság – 1971, Goslar, NSZK). 1941 végén egységei már majdnem Moszkváig jutottak, de a szovjet ellentámadás miatt kénytelen volt visszavonulni. Később harcolt a sztálingrádi és a kurszki csatákban is. 1943-ban, Kijev feladása után, Hitler menesztette. [vissza]
43 Oroszul: Калуга, ma Kalugai terület, Orosz Föderáció. [vissza]
44 Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij (oroszul: Константин Эдуардович Циолковский, 1857–1935) orosz tudós, a modern rakétatechnika és űrkutatás elméleti megalapozója. [vissza]
45 Oroszul: Орловская область, központja Orjol (oroszul: Орёл), ma: Orosz Föderáció. [vissza]
46 Oroszul: Шутилово, ma: Nyizsegorodi terület (Нижегородская область), Orosz Föderáció [vissza]
47 Harkivi Állami Tudományos Vlagyimir Korolenko Könyvtár (oroszul: Харьковская государственная научная библиотека имени Владимира Короленко, ukránul: Харківська державна наукова бібліотека імені Вoлoдимира Короленкa) [vissza]
48 Oroszul: Ясная Поляна, ma: Scsokinói járás, Tulai terület, Orosz Föderáció. A mintegy 400 hektáros terület ma emlékhely és múzeum. [vissza]
49 Oroszul: Клин, Moszkvai terület, Orosz Föderáció. [vissza]
50 Vezérkönyv: az énekkari és a zenekari művek teljes szólamanyagát együtthangzásnak megfelelően tartalmazó kotta, könyv, amelyből a karmester, karnagy vezényli a művet, a zeneértő pedig olvashatja, belső hallással elképzelheti. [vissza]
51 Преступные цели преступные средства, стр. 363-367. [vissza]
52 M.И. Семиряга, Как Мы Управляли Германией, Москва, Росспэн, 1995. стр. 239. [vissza]
53 Дело, itt: ügyirat. [vissza]
54 M.И. Семиряга, стр. 239. [vissza]
* Részlet a szerző A Szovjetunió gazdasági kirablása a második világháborúban című könyvéből (ELTE, Russzisztikai Központ) [vissza]
** (A listán felsorolják az Ukrajnából zsákmányolt műtárgyakat, amelyek a következőképpen illusztrálhatók: ikonok a XV. és a XVI. századból a moszkvai, a novgorodi és más művészeti iskolák mestereitől: Ajvazovszkij19, Verescsagin20, Szavickij21, Brüllov22, Perov23, Tropinyin24, Flavickij25, Vasziljev26 és mások munkái. Ez a leltári leírás a Szovjetunió CGAOR 7445. sz. fondjában, 2/125 jel alatt található.) [vissza]
Az alávetett osztályok hatalma
Ha az osztálytársadalmak legáltalánosabb modelljéből indulunk ki, ezekben hármas tagolódást tapasztalhatunk. Az uralkodó osztályok közösségei a társadalom valamennyi alrendszerében a legfőbb irányító hatalommal rendelkeznek, s így a rendszer egészének fennállásából a legtöbb hasznot húzzák és fenntartásában leginkább érdekeltek. A középosztályok az irányítás alacsonyabb szintű képviselői, akiknek döntési illetékessége az alrendszerek általános keretein belül mutatkozó konkrét választási lehetőségekre szorítkozik. Így a társadalmi rendszer egészének fennállásából kisebb hasznot húznak, s annak fenntartásában csak addig érdekeltek, ameddig olyan történelmi alternatíva nem mutatkozik számukra, amelyik az uralkodó osztályok sorába való felemelkedést, vagy életfeltételeik lényeges javulását nem kínálja számukra.
Az alávetett osztályok viszont egyáltalán nem rendelkeznek irányítói hatalommal, irányítottakként végzik tevékenységeiket, és javadalmazásuk-életszínvonaluk csak olyan mértékű, hogy fenntartsa politikai közömbösségüket, s ne váltsa ki belőlük az adott társadalmi rendszer azonnali megdöntésének dühét. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem rendelkeznek semmiféle potenciális hatalommal, azaz lehetőségük sincs arra, hogy akaratukat másokkal szemben érvényesítsék. Épp ellenkezőleg, a fegyveres összecsapások kirobbanásakor mindig ezek az osztályok birtokolják a legnagyobb erőt, hiszen a társadalom tagjainak túlnyomó többségét képviselik. Még az erőszakszervezetek hatalma is rájuk, a közkatonákra, közrendőrökre épül. (Érdekes, hogy az ókorban az athéniak a rendőri szolgálatot megalázónak tekintették, s lovas és gyalogos rendőreik éppenséggel rabszolgák voltak; vö. F. Engels 1949: 121. ).
Az osztályküzdelmeket is ők döntik el, hiszen a külföldi intervenciók eseteit kivéve a forradalmak és ellenforradalmak győztesei mindig azok az uralkodó vagy középosztályok, amelyek az alávetettek tömegeit maguk mögé tudják állítani. A nagy francia polgári forradalom talán ki se törhetett volna, ha a polgári középosztálynak kellett volna megrohamoznia a királyhű csapatokat. A forradalmat a sansculotteök, azaz a „munkásgatyások” tömegei vitték diadalra, s az ő révükön a hatalomba besétáló, úri térdnadrágot viselő polgárságnak aztán nem csekély gondot okozott, miként szorítsa vissza őket korábbi osztályhelyzetükbe.
Az „új középosztály” legendája
A küzdelmeket eldöntő alávetett osztályok tömegeinek ilyen visszaszorítása a történelem korábbi szakaszaiban a társadalmi fejlődés érdekeinek szemszögéből nézve szükségszerű volt, hiszen alávetett helyzetükben nem szerezhettek megfelelő kultúrát ahhoz, hogy a társadalom irányítására is képesek legyenek. A kapitalizmusban azonban a 20. század második harmadáig új és új lendülettel előretörő ipari forradalmak következtében jövedelmük és iskolázottságuk-műveltségük fokozatosan odáig emelkedett, hogy a jóléti államokban és az Egyesült Államokban többségükben elérték a 19. századi „úri középosztály” szintjét, érettségi bizonyítvánnyal, saját házzal, autóval stb. rendelkeztek. Ennek alapján széles körben elterjedt az a hiedelem, hogy a munkásosztály és a szegényparasztság lényegében megszűnt, s egy „új középosztállyá” alakult át (vö. M. Glassman 2000; S. Ayata 2002; Kiss V. 2009: 148-156. ).
Csakhogy e fejlődés során a közép- és (főként) az uralkodó osztályok életszínvonala és kultúrája sem stagnált, s ezért a különbségek változatlanok maradtak. Márpedig – hozzátenném: magától értetődően jogosan – „a jómódot szubjektíve a kívánatos szinthez való közeledésként éljük meg, nem pedig az alacsonyabb, időnként jelentősen rosszabb múltbeli életszínvonalhoz viszonyított objektív távolságként” ( G. W. Kołodko 2009: 85. ). Ugyanígy az érettségi bizonyítvány, ami hajdan elegendő volt ahhoz, hogy valaki úriembernek számítson, ma már a fodrászlányok státusához elegendő csupán, s a középosztálybelieknek felsőfokú végzettséggel vagy éppenséggel posztgraduális diplomákkal kell rendelkezniük. Erre a tényre utal P. Bourdieu is (1978: 375.), amikor azt írja, hogy „a társadalmi struktúra felfogható mint a különböző tőkefajták eloszlása a csoportok és osztályok között, melyek számos jellemzője (jövedelem, iskolázottsági szint stb.) anélkül is módosulhat, hogy megváltoznék az uralkodó vagy alávetett pozíció, amelyet a többi csoporthoz képest elfoglalnak”.
Ám ez a tétel csak addig érvényes, ameddig a mennyiségi változások minőségibe nem csapnak át. Ha az alávetett osztályok tömegeiben a mai törekvések folytatásaként feltartóztathatatlanul terjed a minél magasabb képzettség megszerzésének igénye, ami hovatovább az oly sokat emlegetett „tudástársadalom” kiépüléséhez vezet, bizonyosra vehetjük, hogy a társadalom irányításához szükséges kulturális javak birtokában a fizikai erőszakot tekintve legnagyobb hatalmat birtokoló többség nem fog sokáig habozni, hogy az emberiség fejlődésének útjából eltakarítsa az anakronisztikus osztálykorlátokat. Nem véletlen hát, hogy a világválság szakadékának szélén tántorgó liberális kapitalizmus oly szembetűnő erőfeszítésekkel igyekszik szétverni az egykori kommunista pártállamokban és a jóléti kapitalizmusban kialakult korszerűbb közoktatást.
Ráadásul a kapitalizmus legújabb, a liberális ellenforradalommal kialakított szakaszában az alávetett osztályok körében is olyan polarizálódási folyamatot gerjesztett, amely egyes rétegeik között áthidalhatatlan szakadékokká mélyült, különösen a posztkommunista országokban. Szalontai I. ( 2009: 96. ) döbbenetes, a mai magyar napszámosok helyzetét ismertető tanulmányának szavaival: „Heterogén, szociográfiai eredetük szerint sokszínű, szó szerint »szedett-vedett« népségről van szó, amelynek tagjai csak abban közösek, hogy nincs állandó munkahelyük. Fiatal, öreg, nő, férfi, volt tsz-tag, bukott diák, munkanélküli tartozik közéjük. Semmiféle osztálytudattal vagy szervezetséggel nem rendelkeznek, többnyire azt sem tudják, milyen társadalmi rendszerben élnek. Úgy tűnik, tökéletes áldozatai a fennálló rend mindenoldalú manipulációs-tudatbefolyásolási tevékenységének; ismereteiket a kereskedelmi szennycsatornák műsoraiból szerzik, politikailag pedig a legendák világában élnek. […] Végső soron totalitásig atomizált egyének, akik tehetetlen és eszköztelen szubjektumai annak a világnak, amely Magyarországon – nyilván szélesebb körben soraiknál – mára kialakult.”
A foglalkozási rendszerből kihullottak
E jelenség megértéséhez azt kell tudnunk, hogy a komputertechnika forradalma – főként az 1970-es évektől, a mikroprocesszorok tömeggyártásának elterjedésétől – elvben már lehetővé tenné az anyagi termelési és szolgáltatási folyamatok teljes automatizálását, tehát azt, hogy a nyersanyagok bevitelétől a szállításra kész, csomagolt végtermékek kiszállításáig minden munkát önműködő gépsorok végezzenek el, s az ember jelenléte legfeljebb a hibátlan működést ellenőrző műszerek szemmeltartására szorítkozzék. Ilyen üzemek – magam is láttam Ausztráliában – már félévszázaddal ezelőtt működtek. S azóta – miként V. Flusser ( 1993) hangsúlyozza – a szellemi termelésen kívül minden más munkatevékenység, minthogy mechanizálható, voltaképpen méltatlanná vált az ember számára.
A „legkisebb befektetéssel a legrövidebb idő alatt a legnagyobb hasznot” hajszoló liberális kapitalizmus transznacionális vállalatainak azonban esze ágában sincsen kiaknázni ezeket a hosszabb távon hasznosuló lehetőségeket. Maradnak a fizikai munkát igénylő, korszerűtlen termelés mellett, csak ezt a fejlett országokból áthelyezik az olcsó munkaerőt nyújtó „fejlődő országokba”, s hazai munkásaikat utcára teszik.
Így állt elő az a helyzet, amelyet 1960-as évek második felében G. Myrdal ( 1964) kutatásai nyomán ismert fel a szociológia: a fejlett országok társadalmi osztály-szerkezetének legalján egy olyan új osztály (én inkább rétegnek nevezném) jött létre, melynek tagjai iskolázatlanok, szakmai ismeretekkel nem rendelkeznek, s ezért képtelenek a munkába álláshoz elengedhetetlen kritériumoknak eleget tenni és többnyire hajléktalanok is. Szociális segélyekből, alkalmi munkákból, guberálásból, kisstílű bűnözésből tengődnek, semmi esélyük nincs arra, hogy e helyzetükön változtathassanak vagy gyermekeik számára kedvezőbb lehetőségeket biztosíthassanak. Életmódjuk – természetesen – ennek megfelelő, általában rosszul öltözöttek, piszkosak, alkoholisták, labilis lelkületűek, magatartásuk normasértő. Ebből következően kapcsolati tőkéjük sincs: a társadalom normális életet élő rétegei – ugyanilyen természetes módon – irtóznak tőlük. Tovább csökkenti irántuk a társadalmi toleranciát, ha ráadásul etnikai kisebbségek tagjai. De az alapprobléma ebben az esetben itt nem kisebbségi kérdés, és súlyos politikai károkat okoz, ha merőben ilyen kérdésként nyúlnak hozzá.
Myrdal szóhasználata nyomán legtöbbször az angol „ underclass” („alsó osztály”) kifejezéssel szokták emlegetni őket, de mondják azt is, hogy „hátrányos helyzetűek” („depriváltak”) vagy „társadalmon kívüliek”, „társadalom alattiak”. Az első megjelöléshez félreértések fűződhetnek (vö. M. S. Stewart 2001; Ladányi J.–Szelényi I. 2001. ), a hátrányos helyzet sok másféle is lehet, „társadalmon kívüliség” pedig nincs, ez a réteg ugyanúgy része a társadalmi struktúrának, mint bármely másik.
Amiről itt szó van, egyszerűen az az említett tény, hogy a II. világháború utáni európai kultúrkörben felgyorsult a technikai fejlődés. A korábbi termelési rendszerben még szükség volt a fizikai munkások viszonylag nagy tömegeire, akiket nem lett volna ésszerű nagyobb mértékű szellemi tőke elsajátítására késztetni, vagy állami intézkedésekkel ilyen tőke birtokába juttatni. Hajdan – írja Kopátsy S. (2001) – „a munkás szinte hetek alatt megtanulta, amit tőle a gyáripari technológia elvárt, és ez az elvárás egész élete során szinte semmit nem változott. Ezzel szemben ma már a munkás 40 éves munkában töltött ideje során a vele szemben támasztott szakmai követelmények többször, alapvetően változnak. Ma szinte nincs olyan öreg munkás, aki a fiatalkori szakmai ismereteivel boldogulna. Gondoljuk meg azt, hogyan változott meg az utcaseprőtől elvárt ismeretek mennyisége és természete. Régen csak sepernie kellett az utcát azzal a seprűvel és lapáttal, amivel a nagyapja is dolgozott volna. Ma már szinte évről-évre újabb gépekkel kell dolgoznia, azok használatát és elemi javítását újra és újra meg kell tanulnia. Ennél sokkal nagyobb és bonyolultabb szakmai igény-változás zajlik le a szakmák többségében. Az autószerelő, vagy telefonjavító, aki csak tíz évet aludt volna, ma szakmai analfabétának számítana.” A gépesítés-automatizálás a fizikai dolgozók jelentős részét fokozatosan fölöslegessé is tette, s a jóléti állam gondoskodása csak segélyezésükre terjedt ki, szervezett továbbképzésükre, intézményesített munkába állításukra nem.
A „szociális segélyfüggők”
A jóléti kapitalizmust bíráló szakirodalom egy része ezt a gondoskodást a méltányosság elvére hivatkozva ítéli el, mondván: minden állampolgár akkora jövedelemben, megbecsülésben részesüljön, ami a társadalomnak nyújtott szolgáltatásaival, a közjóhoz való hozzájárulásával arányos. Ez az érv arcátlanság. Olyan, mintha az automatizált vállalatoktól elbocsátottaknak levágnánk a lábát, s aztán starthoz állítanánk őket, hogy íme, egyenlő esélyekkel versenyezhetnek a többi futóval. Mások pszichológiai érvekre hivatkoznak, arra, hogy az „adományozás” megalázó helyzetbe hozza a segélyezetteket. Jómagam ennél sokkalta veszélyesebbnek látom, hogy – amint ezt a jobboldali teoretikusok egyoldalúan túlhangsúlyozzák, de ettől még tény marad – „szociális segélyfüggőkké” válnak, nemcsak mások nem akarnak munkát adni nekik, hanem ők maguk sem akarnak már dolgozni.
Létük – különös tekintettel arra is, hogy lélekszámuk növekedik – nem kis teher a közösség számára, hiszen nem termelnek, de ameddig életben vannak, valahogyan mindenképpen fogyasztják a többiek által megtermelt javakat. Az erkölcsi szempontokon túl, össztársadalmi érdek tehát, hogy ez az osztály visszakerüljön a termelés rendszerébe. Amint J. E. Stiglitz (2002) bizonyítja, „a nagymértékű kényszerű munkanélküliség egyértelműen gazdaságtalan; rövid távon, tisztán gazdasági szempontból a termelékenyebben felhasználható erőforrások tékozlását jelenti. A visszaesés társadalmi és gazdasági költségei pusztítóak lehetnek: életek és családok mennek tönkre, nő a szegénység, az életszínvonal csökken, legrosszabb esetben a társadalmi és gazdasági költségek politikai és társadalmi zűrzavarba torkollnak”.
R. Dahrendorf (1994: 255.) igencsak felszínes tüneteket rögzít, amikor azt mondja, hogy a társadalomnak nincsen szüksége rájuk, nekik pedig a társadalomra nincsen szükségük, még csak szemben sem állnak vele, apatikusan közömbösek. (Bizony, hogy tudnak veszélyesen agresszívek is lenni.). Jóval lényegremutatóbb H. J. Gans (1992: 5-7.) jellemzése, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy az uralkodó osztályoknak igenis szükségük van rájuk, mert létezésük – a munkavállalókkal szembeni állandó fenyegetésként – lényegesen erősíti a munkaadók pozícióit. Kopátsy S. (2001) pedig arra figyelmeztet, hogy a társadalomnak is szüksége lenne rájuk, „mert a következő nemzedék potenciális tehetségeinek ezzel szélesíteni lehet a merítési módját. Gya-korlatilag nem valószínű, hogy a leszakadt rétegekben kevesebb tehetség születik, és mivel ezek felnevelésének körülményei sokkal rosszabbak, kiemelkedésükhöz kellő társadalmi gondoskodást kell biztosítani”. (Vö. még Molnár G. 2008; uő 2008a).
A probléma megoldását keresve egyrészt abból kell kiindulnunk, hogy a korszerűen fejlett társadalmak a fizikai munka teljes megszűnésének kapujában állnak, másrészt pedig abból, hogy e „leszakadt rétegek” túlnyomó többségének örökletes intellektuális képességei semmivel nem csekélyebbek, mint a miniszterelnökök, milliárdosok és Nobel-díjas tudósok gyermekeié. Hogy intellektuális fejlődésük megakadt az egyszerűbb fizikai munkavégzéshez szükséges szinten, ennek oka az, hogy neveltetésük hátrányos körülményei nem tették lehetővé képességeik kibontakozását. Soraik további bővülése tehát könnyen megakadályozható lenne azzal, hogy a mélyszegénységet fokozatosan megszüntetjük és a hátrányos helyzetű fiatalok oktatását-nevelését addig is hathatós intézkedésekkel támogatjuk. A technikai fejlődés rostáján manapság kihullók sorsa is könnyen visszafordítható lenne, ha csupán tizedannyit tennének is a felnőttnevelés (andragógia), a „tanulás egy életen át” („ lifelong learning”) érdekében, mint amennyit írnak róla. Ez természetesen nemcsak anyagi ráfordításokat, hanem erőteljes államhatalmi intézkedéseket is igényelne, és a költségek korántsem lennének olyan nagyságrendűek, mint egy-egy teljesen fölösleges új fegyverrendszer kifejlesztése és hadrendbe állítása.
Az emberiség felét rúgjuk ki a termelési rendszerből, vagy a rendszert az emberiségből?
Ha valaki azt hinné, hogy utópiákról fantáziálok, nézzen utána az Európai Unió kormányfőinek 2000 márciusában tartott lisszaboni csúcstalálkozóján elfogadott, Lisszaboni Stratégia néven ismeretes programjának, melynek fő célja az volt, hogy az Uniót 2010-ig a világ legversenyképesebb gazdaságává tegye. A dokumentum leszögezte, hogy e cél elérése csak a tudásalapú gazdaság megteremtésével lehetséges, ennek előfeltétele pedig az, hogy az oktatásba és a tudományos kutatásba-fejlesztésbe a nemzeti jövedelemnek sokkalta nagyobb hányadát kell befektetni, és valóra kell váltani az életen keresztül tartó tanulás elképzeléseit (vö. Soós E. 2006; G. K. Zarifis 2008).
2004-re kiderült, hogy a Lisszaboni Stratégia megvalósítása nemigen halad előre, mert a tagállamok liberális kormányai nem hajlandók az oktatás és a kutatás-fejlesztés befektetéseit növelni. Ekkor egy Barroso-bizottságnak nevezett testület átdolgozta és 2005-ben úgy bocsátotta közre a programot, hogy lényegesen csökkentette annak célkitűzéseit. Miután még ezek elérése sem sikerült, manapság egyesek a Lisszaboni Stratégia kudarcát a sebességi rekord megdöntését hajszoló Titanic katasztrófájához hasonlítják (vö. A. Tausch 2009). Ebben van is valami igazság, amennyiben a liberális kapitalizmust tekintjük annak a jéghegynek, ami e nagyigényű terv megvalósításának útját szegte, s hozzátesszük azt is, hogy e kapitalizmus az egész világgazdaságot végzetes válságba sodorta.
A jóléti államokban ugyanis talán még lehetőség nyílt volna a technikai fejlődés okozta társadalmi problémákból az emberi szabadság forradalmi növekedéséhez vezető előnyöket kovácsolni oly módon, hogy a bérek változatlan szinten tartása mellett a munkahelyen töltendő időt radikálisan – netán épp a felére – csökkentik. Így egyrészt a szabadidő növekedése egy új kulturális forradalom alapjául szolgálhatott volna, másrészt emberek milliói jutottak volna ismét munkához (vö. Mészáros I. 2008: 398-399.). Az 1970-től világszerte végrehajtott liberális ellenforradalom azonban lehetetlenné tette az effajta megoldásokat. Ebben a radikálisan jobboldali rendszerben – Kiss Sz. (2008: 91.) szavaival – „becslések szerint a föld lakosságának fele termelési szempontból fölöslegessé vált, s a kapitalizmus korábbi stádiumait jellemző munkanélküliek »tartalékserege« elveszíti régebbi funkcióját: egyértelművé válik, hogy már fellendülés idején sem képes a munkaerőpiac felszívni e széles, a termelésből kiszoruló társadalmi csoportokat. A foglalkoztatottság a centrum országaiban már a konjunktúra idején is csökken, a technikai fejlődés folytán a munkaerő kiszorul a termelésből, a munkanélküliség krónikussá válik, miközben az ellátások leépülnek”. C. Of e (1984: 36.) egyenesen úgy fogalmaz, hogy a munka ebben a társadalomban „periferikussá vált”.
Az pedig, hogy az emberiség fele „fölöslegessé vált”, egyúttal azt is jelenti, hogy az „abszolút szegénységben” él, ami „az alapvető emberi szükségletek kielégítésének képtelenségére utaló állapot. A 21. század elején a világ lakóinak több mint fele kevesebb, mint napi két dollárból él, ezt tekintik a globális létminimumnak. A nyomorszint a napi 1 dolláros, illetve ez alatti jövedelem, amelynél több mint 1,2 milliárd embernek kevesebb a napi jövedelme” (Kondorosi F. 2009: 91.).
Ezek a megállapítások pedig még mindig nem tárják fel a maga teljes mélységében azt a katasztrófát, amibe a liberális globalizáció taszította az emberiséget. Itt ugyanis már régen nem arról van szó, hogy azok a fizikai munkások válnak munkanélkülivé, akik helyett automatizált gépek dolgoznak, s akik nem tudnak átképzéssel magasabb műveltséget szerezve lépést tartani a fejlődéssel. A döbbenetes tény az, hogy a felsőfokú végzettség birtokában pályára lépő új diplomások is egyre nagyobb számban képtelenek munkát találni ebben a társadalmi rendszerben (vö. Szalontai K. 2009). Azok a fiatal értelmiségiek, akik a tudományos-technikai forradalom és a kulturális fejlődés új szakaszát megnyitva végképp száműzhetnék az emberiség mindennapjaiból nemcsak az éhínséget, nyomort, hanem – az anyagi termelés teljes automatizálásával – még az emberek által végzett a fizikai munka szükségességét is.
Ennek az emberiségellenes társadalmi rendszernek több Nobel-díjas elméletírója, világszerte okított közgazdaságtudománya és pénzügytana van, valamint sok milliárdosa, politikusa és elnök-vezérigazgatója. Csak jövője nincs. „A FAO által közreadott World Food Report – írja J. Ziegler ( 2009: 12. ) – […] alátámasztja, hogy a világ mezőgazdasága a termelőerők mai fejlettségi szintjén tisztességesen (naponta, felnőtt személyre 2700 kalória) 12 milliárd főt tudna táplálni.
Ma 6,2 milliárdnyian vagyunk a Földön. Következmény: nem létezik semmilyen sorsszerűség. Ha egy gyermek éhen hal, akkor meggyilkolták.
A rablókapitalizmus létrehozta gazdasági, társadalmi és politikai világrend azonban nemcsak gyilkos: abszurd is.
Öl, de szükségtelenül öl.
Radikálisan kell küzdeni ellene.”
Az elöregedés álproblémája
Ehhez a problémakörhöz tartozik az a kérdés is, hogy történelmi fejlődésünk legkimagaslóbb eredményei közé kell-e sorolnunk azt a tényt, hogy a korábbi évszázadokhoz képest az emberek átlagos életkora megnövekedett, vagy ellenkezőleg: fenyegető veszély számunkra, hogy ilyen módon társadalmaink elöregednek. A történelem során ugyanis az életmód, valamint az orvostudomány és az egészségügyi ellátottság fejlődésének köszönhetően az emberiség átlagos életkora egyre nő. Az ókorban még csak 25-30 esztendő volt, s még a 19. századra is csak 35-40 évre emelkedett, manapság viszont már 70-80 év körül jár, és évtizedenként egyre emelkedik.
Ha ez örömmel töltené el szívünket, gyorsan lehűtik lelkesedésünket azok a szakírók, akik összeráncolt homlokkal arra figyelmeztetnek, hogy másfelől a családokban egyre kevesebb gyermek jön világra, s így „a csökkenő születésszám, a meghosszabbodott életkor következtében a fejlett társadalmak korfája átalakult. Míg korábban az idősebbek voltak kisebbségben, napjainkra az idős korosztály fiatalokhoz viszonyított aránya radikálisan megváltozott. Ez új kihívásokat jelent, hiszen az időskori ellátó rendszerek finanszírozása más alapfeltevésre épült, arra, hogy a mindenkori aktív korosztályok a jelenleginél jóval nagyobb arányt képviselnek az idősekhez képest” ( Mészáros J. 2009: 14.).
E „kihívás” lényege az lenne, hogy a 19. század vége, a társadalombiztosítási rendszerek kiépülése óta az öregek nyugdíját és egészségügyi ellátását az erre hivatott intézmények azokból az adókból és járulékokból fedezik, amelyeket a munkát végző korosztályok fizetnek nekik. Ameddig az utóbbiak voltak többségben, nem akadt gond, de a helyzet megváltozásával az egyensúly felborult: ennyi idős embert a kisebbségbe szorult munkaképes korosztályok – úgymond – nem tudnak eltartani.
Ha e kérdéssel komolyabban akarunk foglalkozni, mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy az emberiség egészét tekintve semmiféle elöregedés nem mutatkozik. Manapság az egy nőre eső gyerekszám világviszonylatban 2,7, a fiatalok lélekszáma tehát még mindig nagyobb, mint szüleiké. Igaz, a fenti idézetben is csak az áll, hogy „a fejlett társadalmak korfája” alakult át, s ez nem vitatható; a 2,7-es szám azért jön ki, mert a „fejlődő országokban” az asszonyok – nyomoruk ellenére – több gyereket hoznak világra, mint a gazdag társadalmakban élők. Ami viszont eleve felhívhatja a figyelmünket arra, hogy itt valamiféle nem normális jelenséggel állunk szemben, hiszen a józan ész azt diktálná, hogy akik gazdagabbak, több gyerek vállalását engedhetik meg maguknak, mint a szegények.
E furcsaság magyarázatát akkor találhatjuk meg, ha tekintetbe vesszük azokat a különbségeket, amelyek az országok kulturális fejlődési szintje között mutatkoznak. Az elmaradott társadalmakban a gyermekek még ma is (az UNICEF adatai szerint több mint 190 milliónyian) hamar – akár 5 éves koruktól! – hasznosítható munkaerőnek számítanak, növelik a családok bevételeit. A fejlett országokban viszont, ahol a tankötelezettség 18 éves korig tart és a gyermekmunkát törvények tiltják, a gyermek-vállalás megfontolandó költségtényező. S igaz ugyan, hogy a gyermekes családokat mindenütt – bár igen különböző mértékű – állami támogatásban részesítik, de ez (talán az egyetlen Franciaország kivételével) nyilvánvalóan nem elegendő mértékű, ha a demográfiai egyensúly fenntartásának igényeihez mérjük. A hazai kutatások szerint egy gyermek nevelése évente 1,26 millió forintjába kerül a szülőknek, az állami hozzájárulás mértéke viszont ennek csak egy töredéke, 288–417 ezer forint, a gyermekek számától függően (vö. Gábos A.–Gál R. I.–Keller T. 2007). Ha a hatalmon levők komolyan vennék ezt a problémát, törvényekben rögzítenék, hogy a 21. században a társadalmi rendszereknek mit kell nyújtaniuk tagjaik számára ahhoz, hogy a korszerű életforma minimális szintjén legalább két gyermek felnevelésére képesek lehessenek. Arra a kérdésre pedig, hogy honnan kerítsenek ehhez pénzt, könnyű a válasz, ha tekintetbe vesszük, hogy az ENSZ Fejlesztési Programjának 2009-es jelentése szerint a Föld lakosainak 1%-a (40-50 millió pénzmogul) birtokolja bolygónk anyagi javainak 99%-át.
A mai liberális kapitalizmus uralkodó osztályai azonban ezt az egész életfa-ügyet hazug propagandaszólamként hangoztatják annak érdekében, hogy a jóléti kapitalizmusban és a kommunista pártállamokban kiépült társadalombiztosítási rendszereket szétverjék. Ilyen módon ugyanis az állami költségvetés mentesül a nyugdíjak, az ingyenes egészségügyi ellátás és a többi szociális intézmény fenntartási költségeinek terhétől, ami lehetővé teszi a magas profitok és egyéb jövedelmek adóinak csökkentését. A liberális kapitalizmus politikai rendszerét egyáltalán nem érdekli, hogy a munkaképes korosztályok lélekszáma elegendő-e ahhoz, hogy eltartsák az időskorúak tömegeit. Ebben az esetben ugyanis a családtámogatási rendszer erősítésére és a munkaképes korúak teljes foglalkoztatására törekedne. Ezzel szemben pedig, amint láttuk, az ellenkezőjét teszi. Még a kisebbségbe szorult fiatal generációkat sem juttatja munkához, a termelésből kiszorultak és munkanélküliek számát egyre növeli, hiszen e liberális kapitalista rendszerben – mint idéztem – „a föld lakosságának fele termelési szempontból fölöslegessé vált”. Vagyis: az elöregedés-elmélet mögött az az ordító ellentmondás húzódik meg, hogy az aktív korú lakosság száma csak ahhoz túl kicsi, hogy az idősebb generációkat munkájával eltarthassa, de annál kétszerte nagyobb, hogy ez a társadalmi rendszer munkát adhasson neki.
A liberális közgazdászok és politikusok dilettantizmusának teteje, hogy az elöregedési álproblémán a nyugdíjkorhatár emelésével szeretnének úrrá lenni (vö. Muhari J. 2010). Ami – a fentieknek megfelelően – ebben a rendszerben katasztrofálissá növelné a fiatal generációkat sújtó munkanélküliséget. A trükk azért óriási, mert a pályakezdőknek semmiféle munkanélküli segély nem jár, s így eltartásukat az állam mindenestül a munkavállalókra háríthatja át. Hangsúlyoznám, hogy a dilettantizmus itt nem demográfiai, hanem politikai jellegű: azt hiszik, a társadalmak tűrőképessége korlátlan.
Ha viszont abból indulunk ki, hogy a világválságot okozó liberális kapitalizmus rémuralmát az emberiség most már egyszer s mindenkorra eltakarítja fejlődésének útjából, merőben más megvilágításba kerül az átlagos életkor megnövekedése. A Lisszaboni Stratégia elveinek nemzetközi programmá emelése, a tudásalapú gazdaság megteremtése és az életen keresztül tartó tanulás kulturális forradalma ugyanis egészen új mértékrendhez igazítja az „öregség” fogalmát. A tudásalapú gazdaság azt jelenti ugyanis, hogy az anyagi termelés és szolgáltatás minden területén megszűnik az ember által végzett nehéz fizikai munka szükséglete, vagyis a munkaképesség kritériumai közül ki lehet iktatni a fiatal korosztályok fizikumára jellemző adottságokat. S ha az egészségügyi ellátást arra a szintre emelnénk, amelynek lehetőségei az orvostudomány eredményei révén már ma is adottak lennének, az oktatási rendszert pedig a tudástársadalom és a felnőttképzés célkitűzéseihez igazítanánk, kiderülne, hogy az idősek jelentős része nemcsak a munkaképes korosztályok körébe tartozik, hanem – különlegesen nagy tapasztalatai révén – a legértékesebb generációt képviseli.
Ayata, S. 2002: The New Middle Class and the Joys of Suburbia. In: D. Kandiyoti 2002.
Botos K. (szerk.) 2009: Idősödés és globalizáció. Nemzetközi pénzügyi egyensúlytalanság. Bp.
Bourdieu, P. 1978: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Bp.
Dahrendorf, R. 1994: A modern társadalmi konfliktus. Bp.
Engels, F. 1949: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Bp.
Flusser, V. 1993: Paradigmaváltás. In: 2000.
Gábos A.–Gál R. I.–Keller T. 2007 (letöltés 2011. november 2.): A gyermeknevelés költsége és a társadalmi kompenzáció.
In: http://mkdsz.hu/images/stories/n71/Gyermekneveleskoltsegei.pdf
Gans, H. J. 1992: Mire szolgálnak az érdemtelen szegények. In: Esély.
Glassman, R. M. 2000: Caring Capitalism. A New Middle-Class Base for the Welfare State. Basingstoke.
Kandiyoti, D. (szerk.) 2002: Fragments of Culture. The Everyday of Modern Turkey. London.
Kiss Sz. 2008: A hajléktalanságról mint a kapitalizmus válságjelenségéről. In: Ezredvég.
Kiss V. 2009: Leértékelt társadalom. Bp.
Kołodko, G. W. 2009: Megatrendek. Bp.
Kondorosi F. 2009: Válság és veszélyek a nemzetközi kapcsolatokban. Bp.
Kopátsy S. 2001 (letöltés 2007. máj. 6.): A tudás almája megérett. A társadalom tehetségérvényesítő képessége. In: http://www.kopatsy.hu/cikk/etx10120.doc
Ladányi J.–Szelényi I. 2001: Van-e értelme az underclass kategória használatának? In: Beszélő.
Mészáros I. 2008: A tőkén túl. Közelítések az átmenet elméletéhez. Első rész. Az ellenőrizhetetlenség árnya. Bp.
Mészáros J. 2009: Nyugdíjrendszerek változó környezetben. In: Botos K. 2009.
Molnár G. 2008: A hajléktalanok lelki állapota. Bp.
Molnár G. 2008a: Két tanulmány a hajléktalanságról. In: Ezredvég.
Muhari J. 2010: Januárban egyszázalékos emelés várható. In: Népszava, március 25.
Offe, C. 1984: Arbeitsgesellschaft. Strukturprobleme und Zukunftsperspektiven. Frankfurt am Main.
Stewart, M. S. 2001: Depriváció, romák és „underclass”. In: Beszélő.
Stiglitz, J. E. 2002: A célok és eszközök kibővítése: úton egy „posztwashingtoni konszenzus” felé. In: Eszmélet.
Szalontai I. 2009: Napszámvilág Magyarországon, avagy: Korrajz a földeken. In: Ezredvég.
Szalontai K. 2009: Diplomás munkanélküliség. In: http://www.hrglobe.hu/index.php?p=news&act=show&cid=2535&mid=73
Tausch, A. 2009: Titanic 2010? The European Union and Its Failed Lisbon Strategy. New York.
Zarifis, G. K. 2008: „Bringing Learning Closer to Home”. The Value and Impact of the Lisbon Strategy for Strengthening the Role of Local Learning Centres and Partnerships in South-Eastern Europe. In: International Journal of Lifelong Education.
Ziegler, J. 2009: A szégyen birodalma. Bp.
Az anarchia szabadsága egy szabad
társadalomban élő szabad emberek
szabad egyesülése.
(Erich Mühsam)
Kétségtelen, hogy az orosz Bakunyin és Kropotkin mellett a német Erich Mühsam a nemzetközi anarchizmus harmadik kiemelkedő személyisége. De amíg Bakunyin híres Gyónásában töredelmesen megvallotta „bűneit” Miklós cárnak, Mühsam mártírhaláláig töretlenül hű maradt eszméihez.
Mik voltak eszméinek vezérszólamai? Úgy vélte, az emberi társadalomnak alapvető törvénye kell, hogy legyen a SZABADSÁG. A bármiféle uralom, bármilyen felsőbbség, főleg és elsősorban az ÁLLAM lerombolását s intéz-ményeinek szétzúzását tartotta mozgalma fő céljának. SZOCIALIZMUS-t kívánt teremteni, de a kommunista pártot erre nem tartotta alkalmasnak, mivel – szerinte – az ebben a szervezetben is kiépült hierarchia lehetetlenné teszi a szabadság velejét képező EGYENLŐSÉG-et. A szocializmust – gazdasági mivoltában – osztálynélküli társadalomnak képzelte el, amelyben a természeti környezet s a megalkotott tárgyi objektumok és termelőerők a közösség tulajdonában vannak, s amelyben nem lehetséges a magántulajdon, mivel ez a kizsákmányolás alapja.
A szocializmust gazdasági meghatározottságán túl erkölcsi állapotnak, szellemi értéknek tartotta. Ennek megsértését súlyosabb bűnnek vélte, mint akár az ember éhezésre ítélését, hiszen itt az EGYENJOGÚSÁG sérelméről volt szó. „Mi anarchisták – írta egyik tanulmányában – harcolunk a kapitalizmus létezése ellen, mivel az az emberiség szellemi és erkölcsi értékeit skrupulus nélkül alárendeli egy materialista módon gondolkodó uralkodó osztály nyerészkedésre és hatalmi vágyra épülő törekvéseinek.” A jog és jogtalanság közötti különbségtétel az ember természet adta tulajdonsága. A jog és jogtalanság tudása az ember szociális öntudata. Az első szociális követelmény éppen az egyenjogúság, amelynek ugyanakkor feltétele a kölcsönösség. A létért folytatott harc is éppen e kölcsönösség folytán valósul meg, mind az emberi társadalomban, ugyanígy az állatvilágban és a növényi természetben is.
A kommunista anarchizmus ugyanúgy harcot folytat az ember ember által történő gazdasági elnyomása, mind azon erkölcs ellen, amely az emberek közti különbségtételt megengedi. Mindenki közös felelőssége mindenkiért – lényegében ez az értelme a kommunizmusnak – fejtegeti Mühsam. Itt merül fel a TÁRSADALOM és a SZEMÉLYISÉG kölcsönös viszonyának kérdése. A marxizmus azáltal akarja megvalósítani a szociális egyenlőséget – véli Mühsam – hogy az egyes ember létformáját az összesség által meghatározott Prokrusztész-ágyba kényszeríti. A kommunista anarchizmus azonban elutasítja a társadalom és személyiség közötti különbségtételt. Itt olyan ellentét rejlik – fejtegeti –, amely arra kényszeríti a marxizmust, hogy filozófiai elmélkedésbe meneküljön minden meghatározottság eleve elrendelt mivoltáról, s ezt az észfeletti elvontságot nem menti az, hogy az isteni elrendeltséget a történelmi materializmus meghatározta termelőerők állapota helyettesíti.
„A természetes összefonódás a részek és az egész között a FÖDERALIZMUS útján valósul meg, vele szemben a CENTRALIZMUS a hatalom mesterséges szervezési formája; ez jellemzi az államot és a kapitalizmust, amelyek a személyiség maradéktalan szétmorzsolására törnek. A föderalizmus úgy viszonylik a centralizmushoz, mint a szervesség a mechanizmushoz, a természetből növekvő az összetákolthoz. A föderalizmus a közösség eleven részeinek összenövése egy élettel teli egésszé, míg a centralizmus egy lélek nélküli hajtómű elemeinek akaratnélküli egymáshoz láncolása. A centralizmus megbénítja a személyiség önálló akaratát, a föderalizmus a természetes rend állapota. A föderalista orga-nizmus magába foglalja az igazságosságot, a kölcsönösséget, az egyenlőséget, a közös és egyéni felelősséget. A centrális szervezet a hatalom igényeinek felel meg, a felsőbbség, a kizsákmányolás, az osztályok ellentéte, a kedvezménye-zettek érdekeinek. A föderalizmusban a társadalmi közösség testesül meg, a centralizmusban – az állam. Ahol államról beszélünk, ott nincs társadalom, ahol társadalom létezik, ott nem lehet állam, a kettő kizárja egymást.”
Az anarchisták körében is zavart okoz a hatalom, a kényszerítés és az erőszak fogalmainak helyes értelmezése. Ezeket az anarchisták jogosan alkalmazzák, éppen azért, hogy felszámolják őket. Az anarchisták helyeslik a harcot, az erőszak alkalmazása sincs ellentétben törekvéseikkel. A harcban leküzdött ellenfelet meg kell akadályozni abban, hogy a harcot tovább folytassa – hirdetik.
Művészet és proletariátus
A Kunst und Proletariat című tanulmányában írja Erich Mühsam: „Az anarchista és marxista világnézet között a legcsekélyebb mértékben sem áll fenn különbség a társadalmi alapkérdésekben […] Ami azonban a jövendő szocialista világ alakítását illeti, itt már lényeges különbségek mutatkoznak.”
Az anarchizmus és a marxizmus összeegyeztethetetlensége szerinte az egyéniség szerepének megítélésében rejlik. A döntést kettejük közt az emberi társadalom szellemi kultúrája terepén kell eldönteni. Marx tanítása szerint a „termelési viszonyok” és a „termelési mód” képezik „a reális bázist”, amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Ez az úgynevezett materialista történelemfelfogás, amely az anyagi produkció mindenkori fejlettségi fokát tekinti minden társadalmi jelenség alkalmazható mértékének. A termelési erők és a termelési viszonyok ellentmondásai hozzák létre azokat a „jogi, politikai, vallási, művészi, filozófiai – röviden: ideológiai – viszonyait a felépítménynek […] azokat a formákat, amelyekben az emberek konfliktusaikat tudatosítják és végigharcolják.” Ezzel szemben az anarchizmus állítása szerint az emberek természetes érzékenységét és szenvedélyeit, amelyek nélkül soha egyetlen küzdelmet sem lehetne megvívni, elhomályosítja az elvakult tudományosság. „A lét meghatározza a tudatot” – hirdeti a marxizmus. Az ilyen jelszavakkal szemben felhozhatjuk, vallja Mühsam, hogy az emberek tudatát, vagyis létét fájdalmaik és vágyaik, gyűlöletük és szeretetük, akaratuk és elhatározásaik, vagyis az emberi közösség valósága alkotják. A marxizmus kiszáradt tanításait követőknek – hirdeti – mindezek csupán materiális mozzanatok mellékes megnyilvánulása, minden erkölcsi észszerűség alá van rendelve a gazdasági célszerűségnek, minden lelkesedés és lelki emelkedettség megengedhetetlen, ha átszakítja a tudomány szabta határokat. Az anarchista tanítás ezzel szemben az egyéni szabadságot egyenrangúnak minősíti a társadalmi szabadsággal, és tagadja a végzetesnek vélt állapotoktól való sorsszerűnek tekintett kényszerű függést. „A marxista determinizmus – a szabadság-nélküliségről szóló tantétel.”
Nekünk anarchistáknak, állítja Mühsam, az eleven ember nem csupán „materialista termelőerő”, és az ellentmondások feloldása nem csupán abban áll, hogy a „helytelen gazdasági viszonyokat” időnként helyre kell igazítani, hanem abban, hogy az emberi természetben rejlő lelki-szellemi igényeket is fel kell szabadítani. A kulturális követelményeket szerinte a marxisták negligálják, ezeket azonban nem lehet a „társadalmi lét” címszavával elbagatellizálni, hanem az emberek létesítette gonosz körülményekként – gondolkodó és érző emberek segítségével – le kell bontani. Gustav Landauer a marxizmust az évszázad pestisének és a szocializmus átkának nevezte, habár, mint írja: „ezt az eszmerendszert követi az ún. »intellektuelek« tábora, amely ragaszkodik a marxizmus filozófiai-formalista fogalmaihoz”.
„A marxizmus – állítja Mühsam –, amióta a művelt rétegek divatja lett, a művészeti kultúrában leírhatatlan zűrzavart keltett, és most az a feladat, hogy a munkásságot a szocializmus nevében (amely nem csupán a munka, a termelés, terjesztés és a fogyasztók gazdasági szabályozását jelenti, nem csak a proletariátus gazdasági rabszolgaságból való felszabadítását, hanem mindenekelőtt az emberek egymás közötti szellemi és lelki viszonyai új áalakítását is jelenti) a marxista szisztéma-szakácsok által készített emészthetetlen kulturális tápláléktól megszabadítsuk. Az ijesztő szellemtelenség […] amelybe a proletariátust a művészeti élvezet terén taszították […] nemcsak a műélvezeti készséget irtotta ki, hanem felnevelt egy zavaros, romlott és siralmasan igénytelen, banális ízlésvilágot is.”
„Nevetséges dolog erre hivatkozva proletár művészetről beszélni – fejtegeti tovább. – A művészet milyenségének fogalma a tartalmi tendenciától függ, vele szemben csak a művészietlenség, a giccs áll. A művészet lényege a lelki megrázkódtatástól, a felemelés érzésétől, a lesújtottságtól vagy a lelkesültségtől függ. A proletariátus az uralkodó rétegtől alávetett osztály, de nem egy elkülönült emberfajta. Éppen ezért nem is lesz sohasem külön proletár kultúra. Kulturális botrány az, hogy létezik a proletariátus; és az osztály harca arra irányul, hogy ezt a botrányt kiküszöbölje. A proletariátus forradalmi céljai érdekében álló művészetnek a jelenkori kultúrából kell kinőnie. A munkások elutasították az érthetetlen verseket, a kicsavart festészeti formákat – az ilyen művészet nem elégítette ki vágyaikat […] noha a rossz ritmusokba tördelt, szabálytalanul rímelő versezeteket a munkások művészi lelki táplálékává minősítették némelyek. A tendencia a művészetben semmi új, mivel ez minden időkben minden osztálynál létezett. Csakhogy régen a hatást magas színvonalú művekkel érték el. Ma az előprédikált forradalmi tendencia elmondhatatlan szegényesség színvonalán történik. A proletár művészetkritika pedig kimerül a művek megítélésénél a vonalhű irányvonal alkalmazásában. Az agitációs művészet szükséges az osztályharc idején, de ennek művészetnek kell lennie, átlelkesített, izzó művészetnek.”
Minden művészeti formának megvannak az agitációs lehetőségei, de egyiknek se oly mértékben, mint a színháznak. Erwin Piscator rendkívüli érdeme, hogy életfeladatává tette hogy a szórakoztató színház helyett politikai színházat csinál. Vállalkozása bukásához az vezetett, hogy nem forradalmi darabokat is választott. Mühsam Júdás a munkástömegeket vonzott. De Piscator úgy vélte: ez hagyományos értelemben volt dráma, egy individuális pszichológiai probléma, viszont a Sacco és Vanzetti sorsát tárgyaló mű „nagy történelmi anyagot mozgat […] a materialista történelemfelfogás értelmében”. „Ezzel kézhez kapjuk az univerzális receptet – állapítja meg csalódottan Mühsam. – A materialista történelemfelfogás a művészet dolgaiban a leghomályosabb tanácsadó.” „A művészetnek lelkesítenie kell – zárja nagy tanulmányát Mühsam. – A lelkesítés a szellemből jön. Nem a meggyőződés oktatása azok feladata, akik a proletariátushoz el akarják közvetíteni a művészetet, hanem a meggyőződés szellemmel való átitatása. A művészet szelleme nem tűri a bilincseket. Sem a dialektikának, sem a történelmi materializmusnak nincs köze a művészethez; csak a művészet tudja lelkesíteni és lángra lobbantani a proletariátust; a művészet gazdagsága és tüze pedig a szabadság érzületéből lobban fel.”
Erich Mühsam forradalmi antifasizmusa
Mühsam a dél-német bohémvilágból nőtt ki a 20. századelőn. Költészete a hagyományos formákat követte, gondosan ügyelt a rímképletekre, a közérthető nyelvezetre. Megvetette a feltörekvő izmusokat, a festészetben a futurista és konstruktivista modernizmust. Közéleti publikációjában a kezdeti hezitálás után egyre erősödött a pacifizmus, a háborúellenesség. A gyors radikalizálódás pályájára lépett, s ezért egyike lett Gustav Landauer tanítványaként, a bajor forradalmi események sodrásában, 1918–1919-ben, a radikális munkásmozgalom vezetőinek. Ismerte Lenin forradalmi tevékenységét, és élénk figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket is. Visszaemlékezésében ezt írja: „Március 21-én Münchenben bombaként robbant a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának híre. A proletariátus túláradó lelkesedéssel üdvözölte. […] Uj ongó helyeslés fogadta a gyűlés szónokainak azt a felhívását, hogy kövessék a magyar példát. […] Szinte naponta zajlottak hatalmas tömeggyűlések, amelyek megvitatták a proletárforradalom kilátásait és amelyek mindig azzal a reménnyel zárultak, hogy a Bajor Tanácsköztársaság eszméje rövid időn belül megvalósítható.”
A demokratikus kiegyensúlyozottságra törekvő Eugen Léviné vel szemben Mühsam a Bajor Köztársaságot Tanácsköztársasággá kívánta átformálni 1919 tavaszán, bár ehhez már nem tudta megnyerni a munkásság többségének támogatását. Az ennek ellenére az 1919. április 7-én kikiáltott Tanácsköztársaság (Räterepublik) valóságos anarchista képződmény volt, a kommunisták elsietettnek tartották és nem is vettek részt benne. Ez az akció az ingadozó, független szocialista (USPD) miniszterelnök Kurt Eisner meggyilkolására adott válasz volt. Amikor egy ellenforradalmi puccskísérlet után a spartakista-kommunista Eugen Leviné vezetésével új kísérlet történt, Erich Mühsam már a Bambergbe menekült szociáldemokrata kormányzat (Johannes Hoffman, korábban Kurt Eisner kultuszminisztere) börtönében ült. A proletariátust leverő szoldatesz-ka Gustav Landauert meggyilkolta, Levinét egy rögtönítélő bíróság halálra, Mühsamot pedig 15 évi várfegyházra ítélte, ugyanúgy, mint a Provizórikus Forradalmi Központi Tanács elnökét, a drámaíró Ernst Tollert.
Mühsam a börtönben mélyreható önvizsgálatot végzett. Elemezte a müncheni forradalmi események és a bukás tanulságait. Beszámolóját Eisnertől Levinéig címmel Leninnek ajánlotta. Bár a kommunisták vezető szerepét a munkásmozgalomban továbbra sem ismerte el, a velük való időnkénti közös harcot szükségesnek tartotta, de végül is mindhalálig anarchista maradt.
Miután 1925-ben „próbaidőre” szabadlábra helyezték, új helyzetben találta magát. A „kapitalizmus stabilizálódását” nem ismerte el, bőséges tapasztalatokat szerzett a weimari köztársaság osztály-igazságszolgáltatásáról, s érzékelte az egyre inkább előretörő fasiszta mozgalmat. Irodalmi és publicisztikai munkássága fókuszába a következő évtizedben egyre inkább ezek a jelenségek kerültek. Megerősödött benne a meggyőződés, hogy a kapitalizmus rendszerét és mindenekelőtt annak ÁLLAM-át le kell rombolni. Ennek szolgálatába állította 1926-ban alapított Fanal (Világítótorony) című folyóiratát, amelyet többnyire egymaga töltött meg írásaival. 1927-től 1929-ig írta cikkeit és tanulmányait a Vossische Zeitung ba, ezek később összegyűjtve Unpolitische Erinnerungen címmel jelentek meg. Forradalmi érzülettel teli költeményeit gyakran munkásgyűléseken adták elő; Erich Weiner t, a forradalmi költő Mühsamot Gorkij, Barbusse, Johannes R. Becher mellé állította. A proletárforradalmi német költészet előfutárának tartották, de a Bund proletarisch-revolutionärer Schriftsteller 1928-as megalakulásakor mégsem lépett be a szervezetbe. Bár úgy vélte, a művészetnek a proletár osztályarc szolgálatába kell állnia, a proletár művészet lehetőségét mégis elutasította. Szembeötlő ellentmondás feszült a művészet hivatásáról vallott felfogása és ama nézete között, hogy a művészet közömbös az osztályok iránt. 1927-től tagja volt a Piscator-Bühne dramaturgiai tanácsának. 1928 nyarán dokumentarista színművet írt, Államrezon címmel, ebben Nicola Saccónak és Bartolomeo Vanzetti nek állított emléket, a két olasz származású anarchista munkásnak, akiket az Egyesült Államokban gyilkosság hamis vádjával 1927-ben kivégeztek. A darabról azt írta Durus (Kemény Alfréd) a kommunista Die Rote Fahne kritikusa, hogy „forradalmi riportázs, rendkívül hatásos vezércikk, igazi politikai tett”.
A dokumentarista konstrukció jellemzi a húszas évek végén írt Alle Wetter (Mindenféle időjárás) című szatirikus-allegorikus darabját is, amely tulajdonképpen igazi Volksstück (népszínmű), zenés-táncos komédia, a tőkés rendszer maró szatírája. Fellépnek benne a burzsoá parlament pártjai: mindenekelőtt a Partei der Unversöhnlichen (a Megnemalkuvók Pártja) – értsd: NKP – amely éppen kibékülőben van a szociáldemokratákkal, akiket Mühsam szívből utált; de feltűnik az Arbeiter-Rassenpartei is (Munkás Fajvédő Párt), amelynek vezetője Cajetan Teutsch, leplezetlenül a pojáca Hitler t ábrázolja. Ő jelenti ki „A Munkás Fajvédő Párt úgy látja, folyamatban van a felkészülés a nemzeti forradalomra, s a párt megérti a felhívást, amely a tömegek mélyéből feléje, mint a nemzet megmentője felé hangzik” . Das Ende der Demokratie (A demokrácia vége) című tanulmányában fejti ki Mühsam, hogy a demokráciában a magánkapitalizmus kifejeződését kell látni, most pedig a kollektív kapitalizmus ideje jött el, amelynek politikai megjelenése a fasizmus. (In: Fanal, 1929. március).
Mühsamnak a fasizmus elleni harcról alkotott felfogása azonban naiv és zavaros volt. Németországban forradalmi helyzetet észlelt, s úgy képzelte, hogy a munkástömegek vezetőik eltávolítása (!) után spontán forradalmi akcióban (!) döntik meg a tőkés uralmat, és az ÁLLAM-ot. Ezt várta rövid ideig a horogkeresztes tömegmámortól is.
A Fanal betiltása után körlevelekben terjesztette eszméit, ezekben letisztultan támadta a Hugenberg– Brüning– Hindenburg–Hitler együttest, mint a munkások jogainak eltipróját. De változatlanok maradtak illúziói, hogy a munkáspártok szervezése nélkül, sőt ellenére, a munkások spontán anarchista tömörülése, egy általános sztrájk kirobbantása útján is meg lehet dönteni a hitleráj diktatúráját.
A marxizmus, a tudományos szocializmus és a pártvezérek (szerinte a bismarxizmus) elutasítása azonban sohasem jutott el odáig, hogy a szolidaritást a kommunista pártba tömörült munkásokkal felmondta volna. A szociáldemokrata „boncok”-nak üzente: „Tőletek, lumpen elemektől sok minden elválaszt, de kommunista osztálytestvéreimtől semmi sem tart távol.”
Mühsam szónokként gyakran lépett fel tömegdemonstrációkon. Fritz Erpenbeck így emlékezett rá később: „Rendkívüli hatása volt, mert mélyről jövő szenvedéllyel beszélt, s mindig a tömegek érzelmeit szólította meg, az emberek hittek neki.”
Az 1929-i „véres május” után (ez Zörgiebel, a szociáldemokrata rendőrfőnök „műve” volt) felerősödött Mühsam antifasiszta tevékenysége. Oppozíciót szervezett az SDS (Schutzverband Deutscher Schriftsteller = a Német Írók Védelmi Szövetsége) náci okkupációja ellen. 1931 júliusában Aufruf für die Freiheit des Schrifttums (Felhívás az írás szabadságáért) címmel az antifasiszták kiáltványt bocsátottak ki a kormány sajtótörvénye ellen, ezt még polgári írók is támogatták. Az oppozíció „harci bizottsága” által rendezett több száz fős tömeggyűlés vezérszónoka Erich Mühsam volt. Viharos tetszés közepette követelte „minden író egységes és aktív fellépését a sajtó szabadságáért”. Követelte az SDS kiállását a bebörtönzött Carl von Ossietzky szabadon bocsátásáért. A harmadik Fanal körlevélben írta 1932 júniusában: „Teljes egyértelműséggel állunk az alternatíva előtt: vajon a proletárforradalom megakadályozza-e a fasizmust, amely új világháborúra készül, szörnyű népmészárlást készít elő, a munkásosztályt teljes rabszolgaságba dönti, egész népeket fog kiirtani mérgesgázzal és éhezéssel.” 1933 februárjában még egy utolsó felhívást bocsátottak ki, ebben felhívták a figyelmet. „Ez az utolsó óra: aki ma hallgat, holnap már nem nyithatja ki többé a száját.”
Nem volt véletlen, hogy a nácik Mühsamot az első között tartóztatták le a Reichstag felgyújtásának éjszakáján. Bestiális kínzásoknak vetették alá. Goebbels már 1932 decemberében megkezdte sorozatos hírlapi hadjáratát Mühsam ellen a Der Angriff (A támadás) hasábjain. Ő jelentette ki: „Ennek a vörös zsidónak pusztulnia kell.” A folyamatos kínzásokkal az volt a náci pribékek célja, hogy Mühsamot öngyilkosságba kergessék. 1934. július 12-én aztán ezt is jelentette a nemzeti szocialisták hivatalos lapja, a Völkischer Beobachter.
Valójában 1934. július 9-éről 10-ére virradó éjjel a náci börtönőrök agyonverték.
1934. július 23-án Párizsban az emigrációban élő német írók nagygyűlést tartottak az üldözött és meggyilkolt német értelmiségiek emlékére. Henri Barbusse, Louis Aragon, Ernst Toller és Alfred Kerr emlékeztek az üldözöttekre. A kommunista Egon Erwin Kisch és az anarchista Augustin Suchy különböző nézőpontból értékelték Erich Mühsam küzdelmes életét és mártírhalálát, de mindketten egyetértettek a fasizmussal szembeni egységfront létrehozásának szükségességében.
Ezt az örökséget hagyta Mühsam hősies példája az utókorra.
1878. április 6-án született Erich Mühsam, egy gyógyszerész gyermekeként, Berlinben.
1879 újévén a család átköltözött Lübeckbe.
1887-ben Mühsam beiratkozott a helyi humanisztikus irányultságú gimnáziumba.
1896-ban „szocialisztikus üzelmek” miatt eltávolítják a gimnáziumból, tanulmányait a parchimi (Mecklenburg) intézményben fejezi be. Ez időben már anonim cikkei jelennek meg helyi eseményekről különböző lübecki napilapokban.
1887-ben gyógyszerészetet tanul Lübeckben.
1900-ban asszisztens vizsgát tesz, átköltözik Berlinbe. Bekapcsolódik a Hart-testvérek „Új közösség” nevű költői körébe. Megismerkedik Gustav Landauer ral.
1901-ben felveszi a kapcsolatot berlini bohémkörökkel. Lapjaikban jelennek meg első politikai töltetű szatirikus versei.
1902-ben átköltözik a Bodeni tó melletti Friedrichshagenbe, az ottani költői kör tagja lesz.
1902–1903-ban a Der arme Teufel (A szegény ördög) című folyóiratot szerkeszti. Kapcsolatokat talál berlini kabarékkal. Közvetlenül részt vesz a Cabaret zum Peter Hille társulat munkájában.
1903. A szegény ördög című lapban kifejtett politikai publicisztikai tevékenysége miatt rendszeres rendőri felügyelet alá kerül.
1904–1908-ban Johannes Nohllal bekóborolja Nyugat-Európát, megfordul Svájcban (Zürich, Ascona), Olaszországban (Genova, Firenze), majd Párizsban és Berlinben. Itt kapcsolatot talál Roda Rodá val , Peter Altenberg gel, Karl Haus szal. Útjain megis-merkedik anarchista csoportokkal. Növekvő publicisztikai tevékenysége és bohém körökkel való intenzív kapcsolata mellett egyre gyakrabban lép fel szónokként anarchista nagygyűléseken, mint agitátor.
1908-ban véglegesen átköltözik Münchenbe.
1909-ben a Schwabing-i bohém körökben barátságot köt Frank Wedekind del. Franziska zu Rewentew grófnővel és Heinrich Mann-nal. 1909 májusában megalapítja a Gruppe Tat (Tett) csoportot. Felveszi a kapcsolatot a Gustav Landauer alapította Sozialistischer Bund dal (Szocialista Szövetség). Közben anarchista agitációt folytat a lumpenproletariátus körében.
1910 júniusában vádat emel ellene a bíróság „titkos csoportosulásban való részvétel” címén, végül felmentik. A sajtó mindazonáltal bojkott alá helyezi. Ez ellen tiltakozik: Thomas Mann, Heinrich Mann, Hermann Bahr és Frank Wedekind. Egy ideig csak a Der Sozialist, a Die Schaubühne és a Die Zukunft című lapokban publikálhat.
1911 áprilisában megindítja Kain című lapját, alcíme „Folyóirat az emberiességért” mely 1914 júliusáig, a háború kitöréséig jelenik meg.
1912-ben belép a Schutzverband Deutscher Schriftsteller (SDS) nevű írói érdekvédelmi szervezetbe. Fokozódik háborúellenes aktivitása. Állandó rendőri felügyelet alá kerül.
1915. szeptember 15-én nőül veszi Elfinger Kreszentiá t, aki mindvégig hűséges társa marad.
1916. Részt vesz a Marienplatzon tartott hatalmas méretű éhséglázadáson. Közeledik az USPD-hez, azaz a Független Szocialistákhoz, valamint a Spartakusbund hoz.
1917. Antimilitarista csoportokat szervez a háború befejezése érdekében.
1918. A müncheni nagy januári sztrájk vezérszónoka. Április 24-én letartóztatják. Október 31-én Traunstein várbörtönébe zárják.
1918. november 7-én Kurt Eisner (USP) kikiáltja Münchenben a Bajor Köztársaságot. Mühsam intenzív agitációs tevékenységet fejt ki. November 9-én a Revolutionärer Arbeiterrat (Forradalmi Munkástanács) tagja lesz, a Tanácsköztársaság kikiáltásáért küzd. November 30-án Mühsam megalapítja a Vereinigung Revolutionärer Internationalisten-t (Forradalmi Internacionalisták Egyesületét).
1919 januárjától Mühsam tevékenyen együttműködik Max Levien nel, a müncheni Spartakusbund vezetőjével. Január 10-én, Kurt Eisner utasítására, mindkettőjüket letartóztatják. Tömegdemonstrációk hatására szabadon bocsátják őket. Február 28-án Mühsamnak nem sikerül a köztársaságot Tanácsköztársasággá nyilváníttatni. Ennek ellenére Landauerrel és Tollerrel együtt április 7-én kikiáltják a tanácshatalmat, amelyben nem vesz részt a kommunista párt (KPD). Mühsam a külügyi hivatalban Oroszország és Magyarország referense. Április 13-án a szociáldemokrata puccs következtében Mühsamot letartóztatják és 1919 nyaráig őrizetben tartják. A július 7-12-ig tartott hazaárulási perben 15 év fegyházbüntetésre ítéli egy rögtönítélő bíróság. Októberben Mühsam belép a KPD-be (Német Kommunista Párt), novemberben azonban már szakít a párttal.
1920-tól büntetését a niederschönenfeldi várbörtönben tölti. Itt módja van irodalmi és publicisztikai tevékenységet folytatni. Kiteljesíti anarchista nézeteit.
1921-ben a mannheimi Népszínház bemutatja Júdás című drámáját, amelyet a munkás-mozgalomnak a müncheni eseményekben játszott ellentmondásos szerepéről írt.
1924. december 21-én próbaidőre felfüggesztik börtönbüntetését; (az amnesztiát elsősorban Hitler érdekében hozták). December 22-én Mühsamot tömegdemonstráció fogadja az anhalti pályaudvaron; végleg Berlinben telepedik le.
1925. Újra közeledik a KPD-hez, sőt arra törekszik, hogy egységfrontot hozzon létre az anarchisták és a KPD között. Emiatt az anarchisták kizárják a „Föderation”-ból; a következő években fokozott publicisztikai küzdelmet folytat a Weimari Köztársaság osztály-igazságszolgáltatása és a terjeszkedő fasizmus ellen.
1926. Bekapcsolódik a Német Munkásszínház Szövetség tevékenységébe; októberben megjelenik Fanal (Fáklya) című folyóiratának első száma.
1927. Piscator proletár színházának dramaturg-tanácsának tagja. Tiltakozik Sacco és Vanzetti, a két forradalmi anarchista munkás kivégzése ellen; sorsukról Staatsräson ( Államrezon) címmel ír drámát, amelyet két évvel később színre viszik
1928. Fellép a Johannes R. Becher érdekében, aki ellen hazaárulási pert indítanak. Április 29-én bemutatják Júdás című drámáját.
1930-ban publicisztikai hadjáratot folytat a sajtószabadságért.
1930-ban kizárják a jobbra tolódó SDS-ből.
1933. február 27–28-án, a Reichstag felgyújtásának éjjelén a SA letartóztatja. Tizenhét hónapot tölt Sonnenburg, Plötzensee, Brandenburg, majd
1934. február 2-től Oranienburg börtöneiben, illetve koncentrációs táboraiban, folyamatos kínzások és megaláztatások közepette. Július 9-éről 10-ére virradó éjjel SS–martalócok meggyilkolják, a náci sajtó szerint öngyilkosságot követett el. Július 16-án Berlin-Dahlemben temették el.
Néhány évtizede növekszik azoknak a figyelmeztetéseknek a száma, amelyek a tengerek tönkretételéről, az oxigénünket biztosító erdők kivágásának veszélyeiről szólnak. A kibocsátott gázok fokozódó mennyiségének a hatását már érezzük. A Földet védő ózonréteg elvékonyodása, a Föld hőmérsékletének emelkedése óriási viharokat zúdít olyan területekre is, ahol ezideig ilyenekre nem került sor, tavaly nyáron ezt mi is tapasztalhattuk.
A kaliforniai egyetem világhírű professzora, Jared Diamond Összeomlás címmel (alcíme: Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez) adott ki egy könyvet, amely hatszáz oldalon a világ több száz tudósának véleményét elemzi, és a belőlük levonható következtetéseket tizenkét pontban foglalja össze. A tizenkét típusba sorolt környezeti problémák közül nyolc inkább csak a múltban jelentkezett, a többi négy viszont mostanában. A tizenkettőből az első négy típus erőforrásaink pusztításával függ össze, a következő három azzal, hogy ezek a források kimerülnek, az utánuk következő három az általunk okozott károkkal, az utolsó kettő pedig a népesedéssel.
1. Az embernek fogalma sem volt évezredeken keresztül, hogy micsoda kárt okoz avval, ha kiirtja az erdőket, lecsapolja a mocsarakat, tönkreteszi a korallzátonyokat és szeméttel pusztítja a tengerek fenekét. Az erdő nemcsak nyersanyagforrás, annál sokkal több. Védi a vízgyűjtő területet, fenntartja a víz körforgását, védi a talajt az erózió ellen, otthont ad a növény- és állatvilág többségének. A mocsarakról sem gondoltuk, hogy milyen fontos szerepük van. Már nagyobb hányaduk tűnt el, mint az erdőknek. Emiatt romlott az ivóvíz minősége. Nagy kár érte a legfontosabb halászati körzeteket, hiszen még a tengeri halfajok egy részének ivadéka is mocsarakban nevelődött. A természetes halélelem nagy részét elpusztítottuk. A korallszigeteken végzett kegyetlen pusztítások a tengeri halállomány és más apró élőlények pusztulásához vezetett.
2. A vadállatok húsa, különösen a halaké az ember által elfogyasztott fehérje tápláléknak nagy részét teszi ki, ráadásul olcsóbb a tenyésztett állatok húsánál, mert csak szállítási költsége van. Nem is szólva arról, hogy jóval egészségesebb. A halak felelőtlen kipusztítása óriási károkat okozott, a halfarmok messze drágábban és rosszabb minőségben próbálják helyettesíteni a még élő halfajtákat.
3. A vadfajok és társulásaik jelentős részét már elvesztettük. A következő fél évszázadban még sokat vesztünk, ha változatlan ütemben írtjuk őket. Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni: „Csak nem fontosabb néhány haszontalan gyom, csúszómászó, mint az ember?” Pedig ezek rendkívül sok hasznot hajtanak. A csúszómászóknak, bogaraknak elvesztése olyan hatású lehet, mintha a repülőgépből kihullanának az apró, látszólag jelentéktelen tartószegecsek. Nézzünk néhány példát. A földigiliszták regenerálják a talajt. A talajlakó baktériumok megkötik a levegő nitrogénjét. A méhek beporozzák a kerti haszonnövényeket. Képzeljük el, ha mindezt a tevékenységet az embernek kellene más módon megoldania.
4. A szántóföldek talaját a víz és a szél negyvenszer gyorsabban hordja el, mint amilyen gyorsan helyén új talaj képződik. Ez az arány az erdei talajok esetében ötszáz és tízezer közötti. A mezőgazdaság hatására a talaj egyes helyeken szikesedik, másutt savasodik, vagy lúgosodás is felléphet. Mindezek a hatások azt eredményezik, hogy a termőföldek 20 és 80%-a közé becsült része már nagymér-tékben károsodott, pedig a növekvő népesség egyre többet igényelne belőlük.
A következő három téma már új jelenségről számol be.
5. A világ legfontosabb energiahordózói a fosszilis tüzelőanyagok: a kőolaj, a földgáz és a szén. Hatalmas vita kerekedett abból, vajon mekkora tartalékok vannak még belőlük. Az első kettőt a többség néhány évtizedre látja biztosítottnak, szénből több van. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a kőolaj és a földgáz eltűnne a föld mélyéből, csak kitermelésük válik egyre nehezebbé és költségesebbé. Ezért lenne szükség új energiaforrások felkutatására és kihasználására.
6. A folyókban és tavakban lévő édes víz legnagyobb részét már használjuk mezőgazdasági, ipari, háztartási célokra. Ez a vízkészlet gyorsan fogy. A földalatti vízkészletek is apadnak. Rövidesen a tengervíz sótalanításával, messzi vidékekre szállításával kell majd az édesvíz hiányt pótolni. Már most egymilliárd ember nem jut megbízhatóan egészséges ivóvízhez.
7. A napfény energiája látszólag korlátlan. De ez sem igaz. Az utóbbi húsz év számításai azt mutatják, hogy a növények fotoszintézisben hasznosuló fényenergiájának mennyisége is függ a hőmérséklettől és a csapadékszinttől, attól, hogy a növények levelei térben hogyan helyezkednek el, és attól is, hogy milyen biokémiai folyamatok zajlanak le bennük. Ezeknek a feltételeknek hiányában a foton ugyan nem vész el, de nem is használódik fel a szükséges mértékben.
A következő három téma napjaink kártételéről szól.
8. A vegyiparból és más forrásból számos mérgező gáz kerül a levegőbe, a talajba és a vizekbe. Egy kiváló tudós, Rachel Carson állapította meg először, hogy sok vegyszer nemcsak az állatokra veszélyes, hanem ránk, emberekre is. Ezek nemcsak a mezőgazdaságból származnak, hanem a hűtőgázok, tisztítószerek és számos műanyag összetevői is ártalmasak. Gyengítik immunrendszerünket, sőt, ez magyarázza az utódnemzés-képesség gyengülését, a gyerekek születési rendellenességeit. Egyedül csak a légszennyezés az Egyesült Államokban, becslések szerint, százharmincezer ember halálát okozza évenként. Gondoljuk el, hogy az atomszerencsétlenségek, a kémiai üzemek pusztulása milyen következményekkel jár.
9. Új jelenség, hogy szándékosan vagy véletlenül állatokat és növényeket eredeti környezetükből más környezetbe telepítenek át. Bizonyos esetekben (pl. dísznövényeknél) ez hasznos, más esetekben azonban, pl. az őshonos fajoknál igen káros. Egy példa a sok közül. A hajóutakat eldugaszoló vízi jácint, a vízierőműveket fojtogató zebrakagyló vagy az orsóhal az észak-amerikai nagy tavakban gazdaságtalanná tette a halászatot.
10. A légkörbe kerülő emberi gázok, például a régebbi hűtőgázok is gyöngítik az ózonréteget. Egy másik része a visszavert napfény elnyelésével globális felmelegedést vált ki. Bebizonyosodott, hogy a globális felmelegedés rendkívüli károkat okoz az emberiségnek. Az északi-sark körüli jégtömeg elolvadása például megváltoztathatja az óceán áramlásait, s ez kártékonyan hat éghajlatunk alakulására.
11. Hogy egyre többen vagyunk, azt mindenki tudja, de hogy ez mennyivel több élelmet, lakóhelyet, vizet és energiát igényel, azt kevesen számítják ki, gondolják végig. A világ éves növekedése olyan gyors, hogy a népesség számát valamikor stabilizálni kell. A Föld lakóinak tetemes része törekszik olyan életszínvonalra, mint a nyugatiaké. Társadalmi változások nélkül megoldha-tatlannak látszó feladat ez.
12. Olyan helyzetbe kerültünk, hogy fogyasztjuk erőforrásainkat, és hulladékot bocsátunk ki. Ez abban az esetben, ha világszerte növekszik a fogyasztás és a hulladékképzés, csődhöz vezet. A mai világ egyetlen kormánya sem néz szembe ezekkel a kilátásokkal. Pedig a fejlődésben a kistigrisek mellé Kína és India is felzárkózik. A jelenlegi szisztémákban elképzelhetetlen, hogy a gazdag országok valamelyik politikai vezetője az önkorlátozás programjával álljon a választók elé. A tudós azonban fölteszi a kérdést. „Mi történik, ha a szegények ráébrednek, hogy a gazdagokat soha nem érhetik utol?”
A Magyar Egyesült Baloldal internetes fórumán olvastam, hogy „György Péter, az ismert liberális esztéta pár napja nagy és szépen felcicomázott bejelentésre vállalkozott az Élet és Irodalom hasábjain. Ő lesz az első, aki a rendszerváltás után meghirdeti a szocializmust a mai kapitalizmus fasizálódásának hatására”. A MEB kommentárja e bejelentést igen „viccesnek” találta.
Magam is elolvastam hát György Péter A Rubicon című eszmefuttatását, s ott valóban az is olvasható, hogy „Vagy a nemzetiszocializmus, vagy a világra nyitott, univerzalista szocializmus, szolidaritás eszméje. Vagy vagy. […] Van világ a nárcizmus, az üresség és a reménytelen szegénység tűrésén túl. A korlátozhatatlan ego liberális forradalma, a nárcizmus kultúrája elbukott. A nemzetiszocializmussal szemben mindenkivel szót kell értenünk.” E gyönyörű retorikai slusszpoén kedvéért azonban megfeledkezik arról, hogy a „Kálnoky szép szavával élve Hétközéphelyi névre hallgató cenzorokkal, Otto Katz tábori lelkész követőivel” már korábban kizárta a szót értés lehetőségét, hozzátéve, hogy „a nyugati marxizmus” képviselőire gondol, amely „mégiscsak létezett (ha nálunk ma senki sem kíván emlékezni erre)”.
Minthogy e célzásait a mai olvasók aligha érthetik, itt közbe kell illesztenem némi magyarázatokat. Kálnoky László költő 1982-ben írt Egy ítészhez című verselményt, amely így hangzott:
Hétközéphelyi megbírálja L. B.-t:
verstermésünkből kiemelkedő
nagy kötetnek képes nevezni ő
szürke, középszerű szellemi termék
helyett a könyvet, mit valami harmad-
vagy másodrendű mester összetákolt.
S mert L. B. rólam írta azt a pár sort,
azóta többé nem lelek nyugalmat.
Tévedne L. B.? S én is szertelen
gőggel magamat túlértékelem?
A végső döntést, ím, reszketve várom.
Vajon másod- vagy harmad-rendbeli
mester vagyok? Míg Hétközéphelyi
föl nem világosít, kerül az álom.
Ezt a Hétközéphelyi-t – az általános iskola alsó tagozatába járó kiskamaszok szokásait követve – az én nevemmel csúfolódva illesztette szövegébe, a L. B. pedig Lengyel Balázs monogramja. Az ő Közelképek című esszékötetéről írt, amúgy igen elismerő ismertetésemben írtam a Kritika 1980/6. számában, hogy az Új-hold alkotóit dicsérve „írásainak tükrében minden színvonalasabb teljesítmény »csúcsokhoz ért költészet«, »költői termésünkből kiemelkedő nagy kötet«, »örök darab«, hozzátéve azonban azt is: „Ellenemre vethető itt természetesen, hogy ezek a túlzások taktikailag indokolt hiperbolák: ha küzdenünk kell egy irányzat méltányos elismeréséért, jelzőinket nem az irodalomtörténeti távlatokhoz, hanem a pillanatnyi helyzethez igazítjuk”.
Jóllehet, Kálnoky neve egyáltalán nem szerepelt cikkemben, magára vette a célzást, és – két esztendőnyi várakozás után – nekiveselkedett a fenti zengzeménynek. Okkal vette magára, hiszen ha azt hitte magáról, Weöres Sándor hoz mérhető mester – hogy az ez idő tájt mélynyomorba taszított Ladányi Mihály ról ne is szóljak –, akkor nemcsak „szertelen gőg” fűtötte lelkületét, hanem esztelen beképzeltség is. Józanabb pillanataiban maga is tudta, hol a helye, s „Homálynoki Szaniszlónak” nevezte önmagát.
György Péternek mindenesetre úgy megtetszett ez a verselmény, hogy a rendszerváltás után legalább ötször idézte a kádárizmus szörnytetteinek illusztrációjaként, miként most is egyedül ez jutott eszébe.
Hogy egyben cenzornak is titulál, ezt akár egy vállrándítással is elintézhetném. Az általam szerkesztett Világirodalmi Lexikon szerzőgárdáját átfutva mindenki láthatja, hogy ennek – az Imre Katalin tól Tamás Gáspár Miklós on át Hamvas Bélá ig terjedő skálán – a rendszer minden kitaszítottja munkatársa lehetett, ha valamiben szakértő volt, méghozzá úgy, hogy nem neki kellett kopogtatnia, hanem mi kerestük meg. Folyóiratok szerkesztőjeként sem változtattam e módszeremen, s ezt ő maga is pontosan tudhatja, hiszen én segítettem megjelenéshez a Kritika 1981. XII. számában közölt cikkét, amelyben P. Szűcs Julianná t az „Apparátus” intoleráns képviselőjeként bélyegezte meg. S tettem ezt úgy, hogy egyáltalán nem értettem egyet a mondanivalójával, de az volt az alapelvem, hogy a lapok nem arra valók, hogy szerkesztőik véleményét tükrözzék, hanem arra, hogy a különböző lehetséges vélemények ütköztetését szolgálják; P. Szűcs majd válaszol neki. (Meg is tette.)
Nem akarom itt felsorolni, hogy a pártközpont – sőt, Aczél György – cenzúra-igényeit hogyan utasítottam vissza (mert ezeket igenis vissza lehetett utasítani). Azt azonban mindenképpen jeleznem kell, hogy ez a lecenzorozás annál „viccesebb” György Péter részéről, hiszen róla köztudott, hogy – amiként ezt az Élet és Irodalom 2005. márc. 18-ai számában közölt, 0 Fahrenheit című cikkében Tóta W. Árpád megírta róla – munkásságának mindeddig „döbbenetes” jellemvonása volt, hogy „a tömegkommunikáció ellenőrzése, röviden a cenzúra mellett tör lándzsát, mégpedig az oly igen féltett szabadság angyalának hátán töri azt a lándzsát ketté”. S tette ezt olyan vad dühvel, hogy – Zsadon Béla idézte őt elképedve Jönnek az újak címmel a Magyar Narancs ban – arra intette a liberális diktatúra ellen berzenkedő értelmiséget, hogy „fogadja el sértődés nélkül a hatalomból való kikerülése tényét, [...] és tegye magát és hagyományát nélkülözhetetlenné a késő kapitalizmus logikája szerint működő kulturális piacon”, mert „nem érteni az új játékszabályokat és nem együttműködni azok megfogalmazóival valóban nemzetellenes romlottság. Szerényebben szólva hazaárulás”. Zsadon Béla válasza György Péternek: „A piros szemű sanghaji nénikédet, azt.”
Ami az Otto Katz tábori lelkész követőire vonatkozó célzást illeti, ez se érthető azok számára, akik nem tartják számon név szerint Hašek Švejk jének mellékszereplőit. Magam is az interneten néztem utána, s így Király Marietta blogjából idézem jellemzését: „zsidóból katolikussá avanzsált kényszerlelkész, aki a bordélyból és a kártyázásból való rövid és részeg kitérőként vezényli le a miséket, az utolsó kenetet és a hasonló munkafeladatokat. A sarki patikában vásárolt hármas számú kenderolajjal kenegeti a haldoklókat, a mobil oltárt pedig a díványban tárolja és véletlenül azzal együtt értékesíti, amikor pénzszűkében van”.
A célzás mondandója ezek szerint az, hogy a Kádár-korszakban romlott lelkületű zsidók uralkodtak hazánkban. Ennek viszont ellentmondani látszik, hogy 2011 májusában, a HVG-ben közölt rágalmazó cikkében, melynek címe az volt, hogy Kőbányai gőgje megsértette roma polgártársainkat, önmagát is „asszimiláns, hiten kívüli, de ilyesfajta politikai dolgokban zsidó identitással rendelkező magyarként” határozta meg. Az, hogy valaki hiten kívüli, de politikai identitását tekintve zsidó, szerintem teljesen értelmetlen, hiszen a zsidóság felekezet. Hacsak nem az az értelme, amit Tóta W. Árpád így jelez: György Péter „alighanem úgy ül le sakkozni, hogy menten kétségbe vonja a sötét és világos fogalmát, ami amúgy is fasisztoid”.
A legvalószínűbb azonban az, hogy György Péter csak rágalmazni akart, s nem fontolta meg, mivel. Mániákus rágalmazó ugyanis, aki nemcsak Kőbányai Jánost, hanem másokat is számtalan esetben vádolt meg teljesen alaptalanul, s egy ízben már nem is úszta meg helyreigazító cikkel, hanem félmillió forint kártérítést és 50 ezer forint perköltséget kellett fizetnie e szenvedélyéért.
Ami azt az állítását illeti, miszerint a „nyugati marxizmus” „mégiscsak létezett (ha nálunk ma senki sem kíván emlékezni erre)”, ez annak jele, hogy még a magyar szakirodalomra tekintve is súlyos műveltségi hiányokban szenved. Nyugati marxizmus ma is létezik, s múltbeli és mai létéről az Eszmélet és az Ezredvég folyóirat bőséges tájékoztatást szokott nyújtani olvasóinak. A pártállami rendszert a szocialista jövő nevében bíráló hazai szerzők is terjedelmes tanulmánygyűjteményt adtak 2007-ben, Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok címmel. Külön felhívnám továbbá György Péter figyelmét az Eszmélet 84. számára, ahol Tütő László már írásának címében is hangsúlyozta, hogy A liberalizmus: fasizmus. Nem árt, ha ezt tudomásul véve szembenéz saját, a hatalom csúcsai felé ívelő liberális karrierjével, mielőtt azt képzelné, hogy a rendszerváltás utáni magyar Marx szerepét játszhatja anélkül, hogy e póza „viccessé” válna.
Mielőtt érdemben írnék Rékasy Ildikó negyedik verseskötetéről, úgy érzem, szükséges röviden visszatekinteni a korábbiakra, hogy egyértelmű legyen a folyamatosság, s a változások aránya és jellege az új kötetben.
A korábbi kritikákból és recenziókból ismeretes, hogy a költőnő rendhagyó módon, szokatlanul későn jelent meg az irodalomban, olyan korban, amikor más költők már jelentős életművet tudhatnak magukénak. Ám nem akkor kezdett verseket írni, csak talán évtizedek óta írott költeményeivel akkor lépett a nyilvánosság elé. Ez azzal járt, hogy költészetében hiányoznak (legalábbis a nyilvánosság számára) az úgynevezett zsengék, a kezdet, az útkeresés versei. Teljes költői vértezetben jelent meg az irodalomban 1999-ben. Belesimulva című kötetéről írva (Ezredvég, 2001/8-9) megjegyeztem, hogy „Rékasy Ildikó költészetének […] nincs története, illetve az egészet egyszerre kell jelen idejűnek tekinteni”. Ez a történetietlenség a 2002-ben megjelent, A régi roffi kert című következő kötetét is jellemezte, megnehezítve kritikusainak a dolgát, akik nem ismerhették a versek keletkezésének időpontjait, s így nem vázolhatták föl a pálya ívét, a változások irányát. A harmadik kötet, a Volt-e a Kert? bravúros szonettkoszorú, amelyben más költők verseiből vett idézetekre építkezik, és amely szintén nem segít az életmű folyamatának felvázolásában, a fejlődés irányainak megismerésében.
Legújabb kötete, az Egy foltnyi ég abban tér el az előzőektől, hogy története van, olyan értelemben, hogy nyilvánvalóan kitűnik, ezek már új versek, nem a nyilvánosság előtti jelentkezést megelőző évtizedekben keletkeztek. Ennek megfelelően sok szempontból el is térnek a korábbi kötetek verseitől.
Hogy miben hoz újat ez a könyv, annak megítéléséhez ismét vissza kell térnem az első három, vagy inkább az első két kötethez. Ezek főbb motívumai: a magányosság, az emlékezés és a meditáció, formailag az élőbeszéd természetességével folyó versbeszéd, de a nyelvi játékok és a humor is. Szepes Erika Rékasy Ildikó első három verseskötetéről írott hosszabb értékelő tanulmányában (Eső 2007. 4. szám) a szecessziót jelöli meg a versek legfontosabb jellemzőjeként, pontosabban szimbolikus szecesszióról vagy szecessziós szimbolizmusról beszél vele kapcsolatban. Ennek a szecessziónak a forrása egy talán sohasem volt, képzeletbeli tökéletes világ felidézése és a családi legendárium, amely a személyes múltat is megszépíti. Ennek a világnak a fő motívuma a kert, a maga tökéletes szépségében, amely egyúttal a magány és a meditáció színhelyeként a valóságból és a képzeletből megalkotott otthont varázsolja a költő köré.
Az Egy foltnyi ég a múlt és a képzelet világából, Rékasy Ildikó Nakonxipánjából visszalép, visszalépni kényszerül a jelen hétköznapi világába. Természetesen ez a visszalépés nem jelent száznyolcvan fokos fordulatot. A költő sok mindent megőriz korábbi verseinek hangulatából, stílusából, ám életének fordulatai kiemelik a képzelet és a múlt világából, szembesítik a jelennel, és ez versei hangjában is jelentős változásokat hoz. A fordulat egyik, talán fő oka a betegség. Több vers is szól a kötetben közvetve vagy áttételekkel a betegségről, a test romlásáról, sőt a halál közelségéről. Közvetlenül szól róla A műtét című vers:
Tolnak huzatos folyosókon.
Nem érzek, nem gondolkodom,
nincs min és minek is. Ma át-
éltem én is Majtényt, Világost:
itt, aki a fegyvert letette<
kényre-kegyre adja magát.
A test gyengesége és fájdalmai áttételesebb formában jelennek meg a Sziszüphosz című költeményben:
izzik minden kapaszkodó.
a csontváz-monstrum egy fokán
vonszolódom,
görgetve, mint
visszacsúszó követ,
magam.
A halálversek másik fajtájára a keserű önironikus hang jellemző „Mit szóltok, kedves angyalok?˛ / Nevessetek velem: / megsértődtem, mert meghalok.” (Mit szóltok?) Az álomvilág szétfoszlik, vagy legalábbis veszít a jelentőségéből, amikor a költő az élet és a halál kérdéseivel szembesül. Egyszerűbbek, célratörőbbek lesznek a versek, kevesebb a dísz, az álom, a meditáció, egyszerűbbek, de mélyebbek, ami nem azt jelenti, hogy a korábbiak modorosak vagy felszínesek, netán őszintétlenek lett volna, hiszen akkor is igazi érzelmeit, gondolatait jelenítette meg. A világ, és benne a maga világképe változott.
Azt írtam, hogy a jelentős változások mellett a költő sok mindent megőriz korábbi verseinek hangulatából, stílusából is, a változások maguk is hitelesebbé válnak ezzel. Amit megőriz, az a formák, a formai játékok iránti vonzódása és a humora, ezek segítik elviselni a test és a lélek bajait. Mindezt bizonyítja öt haikuja, nyolc limerickje, valamennyi telitalálat, bizonyítják az Ec, pec, kimehetsz ciklus derűs költeményei és a Koppintani készül ciklus versei. Ez utóbbiak félig paródiák, de többek is annál, olyan játékok, amelyek a költő nagyszerű forma és stílusérzékét bizonyítják. (Stádium)
A 168 óra című hetilap 2010-ben és 2011-ben megkért ötven közéleti személyiséget, hogy mondjon véleményt Magyarország jelenlegi helyzetéről. A válaszok az ország gazdasági, politikai, kulturális, szociális helyzetéről, az emberek életminőségéről, gondolkodásmódjának változásairól szólnak. A véleményeket sok esetben a személyes sorsok bemutatása hitelesíti. Az ötven interjút 2011-ben megjelentette a Scolar Kiadó
Az interjúalanyok zöme politikai meggyőződését tekintve liberális, vagy legalábbis közel áll a liberális eszmékhez. Kevesen vitatkoznak tehát a liberális hetilap újságíróival, az interjúk többsége elemző, értékelő jellegű, a beszélgetés résztvevői inkább kiegészítik egymás gondolatait. Formailag ez úgy jelenik meg, hogy az újságírók sok esetben nem kérdeznek, hanem maguk mondanak véleményt, és erre reagálnak az interjúalanyok, árnyalva, olykor továbbgondolva az elhangzottakat. Ilyen esetekben az interjú érdekességét nem a kérdező és válaszoló vitája, hanem az együtt elmondottak meggyőző ereje biztosítja.
Az ország életének alig van olyan területe, amely ne kerülne szóba a beszélgetések során, ám van egy közös elv, amely közvetlenül vagy közvetve minden beszélgetésben érvényesül: a demokrácia védelme. A megszólalók túlnyomó többsége úgy érzi, hogy Magyarországon veszélyben van a polgári demokrácia, válaszaikat elsősorban ez motiválja. Véleményük szerint a kormány és a jobboldali többségű parlament eddigi tevékenysége szűkítette a demokrácia kereteit, s ezt konkrétumokkal bizonyítják. A törekvés az úgynevezett „fékek és ellensúlyok” rendszerének átformálására, a polgári jogok körét szűkítő új alkotmány elfogadása, a kétharmados többség minden területen érvényesülő gátlástalan kihasználása, ami már a parlamenti többség diktatúrájának kiépítése irányába mutat, együtt a „nem ortodox”, azaz mindenféle létező irányzatnak ellentmondó, és eredménytelen, sőt káros gazdaságpolitika erőltetésével kétségtelenül igazolja az interjúkban elhangzott véleményeket.
Minthogy ma Magyarországon a politikai életben szinte máról holnapra történnek jelentős változások, a kormányzó politikai elit olykor heteken, sőt napokon belül hajt végre száznyolcvan fokos fordulatokat, az ezekre reagáló vélemények is igen gyorsan érvényüket veszíthetik. Ez történt több interjúalannyal is. A könyv megjelenéséig eltelt időben bekövetkezett változásokról a kiadó zárójelben közöl jegyzeteket későbbi történésekről, ahol azt szükségesnek találja. Több ilyen jegyzet is kiegészíti például Oblath Gábor interjúját. Más helyeken a jegyzetek a kevésbé tájékozott olvasókat segítik az elmondottak hátterének megértésében, például Bauer Tamás interjújában.
Említettem, hogy a közéleti közelharcok szereplőinek többsége liberális vagy elveit tekintve közel áll a liberalizmushoz. Van azonban néhány interjúalany, aki nem sorolható ebbe a körbe. A velük készített interjúk polemikusak, a legsikerültebbekben élesen kibontakoznak az ütköző vélemények. Ilyen például az akadémiai elnök Pálinkás József fel vagy az önmagát nemzeti liberálisként meghatározó színházi rendező Vidnyánszky József fel készült interjú, de vannak polemikus elemek például a Szelényi Iván nal és a Kopp Máriával folytatott beszélgetésben is. Sajátos színfolt a kötetben a Csaba László val készült interjú, amelyben a konzervatívnak tartott professzor határozottan bírálja a Fidesz politikáját.
A könyvben megszólaltatott közéleti személyiségek valamennyien erőteljesen elutasítják a szélsőjobboldali, fasisztoid eszmék térhódítását, s ez eszmék híveinek mozgalomba szerveződését, ebben valamennyien súlyos veszélyt látnak. Ez az a közös alap, amely képes háttérbe szorítani az egyébként meglévő világnézeti és szakmai ellentéteket. A liberális eszmék híveinek ilyen jellegű megnyilatkozásai azonban még meggyőzőbbek lennének, ha legalább valaki önkritikusan arról is szót ejtene, hogy a liberálisokat milyen felelősség terheli az ordas eszmék terjedésében. A szólásszabadság fundamentalista követelése mindenki számára, a rendszerváltás utáni, de a későbbi években is, hozzájárult ahhoz, hogy a szélsőjobboldali eszmék ismét gyökeret vertek, vagy mondhatjuk úgy is, kihajtottak Magyarországon. Ennek egyik jellemző megnyilvánulása volt, hogy például a nyíltan újnyilas mozgalmat szervező Bácsfi Diánának (van-e, ki e nevet még ismeri?) liberális jogvédők siettek felajánlani a segítségüket, úgymond, a szólás és a szervezkedés szabadságának védelmében, amikor a hölgyet rövid ideig bírósági eljárás fenyegette.
A liberálisok egyébként is furcsa helyzetben vannak a mai Magyarországon. Normális polgári demokráciákban ugyanis ők a politikai színpad jobb oldalán helyezkednek el. Nálunk azonban a politika súlypontja oly mértékben jobbra tolódott, hogy a polgári demokráciát támogató-védelmező liberálisok egyszerre a balközépen vagy a baloldalon találták magukat, ráadásul olyanok társaságában, akikkel – sok jel mutat erre – egy táborban nem is érzik igazán jól magukat.Kár, hogy ezekről a kérdésekről nem esik szó az interjúkban. ( Scolar)
Huszonnégy szép arc néz szembe velünk, a magyar társadalommal. Huszonnégy mai magyar, ahogyan az alcím mondja. Fölötte pedig idézet egy gyalázatos, újnyilas rigmusból, amelyhez képest a B-közép „Megy a vonat”-ozása finom, burkolt utalásnak hangzik: „Egy sor akác, egy sor fűz, egy sor cigány, egy sortűz.” Ezek a sortűzre szánt arcok néznek hát szembe velünk, szép, nyílt tekintetükkel, ki bölcs nyugalommal, ki komolyan, ki mosolyogva. Mögöttük huszonnégy küzdelmes, megalázásokkal teli, végül mégis sikeres élet, mert az az első, ritkán (itt két esetben) második generációs cigány értelmiség, amelyből őket kiválasztották a szerzők, kiküzdötte magának a sikert, az elismertséget az előítéletes közegben, ebben az országban, ahol egy friss felmérés szerint a lakosság 63%-a véli úgy, hogy a cigányság genetikailag bűnözésre hajlamos, naplopó, segélyért kuncsorgó, alávaló népség, afféle hulladéka a társadalomnak.
Az Egy sor cigány című könyv ötletét egy amerikai kötet, Timothy Greenfield-Sanders és Elvis Mitchell könyve, The Black List (Feketelista) adta. A szerzők egy sor sikeres afroamerikai portréin és monológjain át villantják fel e küzdelmes életek stációit. „Hát akkor tessék, ez a mi feketelistánk – felteszem, ezt mondják e címmel a szerzők –, itt ez a névsor, a mi honfitársaink, akikre mind büszkék lehetünk. És hogy mi a szégyen? – a mindenkori szégyenlistaképző mechanizmus a szégyen” – írja Závada Pál a könyv előszavában.
Korniss Péter és Závada Pál interjúiból tudhatjuk, milyen körültekintéssel, milyen szociológiai megalapozottsággal, milyen empátiával folyt egy éven át az a munka, amelynek eredményeként megszületett ez a kivitelezésében és tartalmában egyaránt kiváló könyv. A szerzőtársakat, a páratlan szociofotókat készítő Korniss Pétert és Závada Pált, aki az 1980-as években szociológusként dolgozott, szociológus csapat segítette a könyvben szereplő 24 ember kiválasztásában. Azt akarták, hogy a paletta minél szélesebb, minél színesebb legyen, hogy ne csak a jól ismert művészek, hanem a maguk szakterületén kiváló, köznapi emberek is szerepeljenek a kiválasztottak között. Így aztán a művészek mellett találkozhatunk biológussal, orvossal, zenekarszállítóval, tanárral, filmessel, szociológussal, rendőr zászlóssal, jogkutatóval, hivatásos főhadnaggyal, kőműves kisvállalkozóval, polgármesterrel, ruhatervezővel, református lelkésszel, néprajzkutatóval, agrármérnökkel, szociális munkással. Szüleik, nagyszüleik csaknem valamennyien keményen dolgozó munkásemberek, bányászok, téeszdolgozók, állattartók, földművelők, akik fontosnak tartották, hogy a gyerek tanuljon, támogatták, segítették. Rajtuk kívül olykor egy-egy tanártól kaptak bíztatást, kezdő lökést, elismerést, ami helyére tette az önértékelésüket, és segített, hogy túltegyék magukat a számtalan akadályon, gáncsoskodáson, igazságtalan megkülönböztetésen.
Volt, aki – mint Karczagi Mária – szerencsés módon olyan közösségbe került, (a pesthidegkúti pszichiátriai osztályra nővérnek), amely elősegítette emberi, szakmai kibontakozását. „Mintha valami burokban tartotta volna meg a betegeket, de engem, a vidékről feljött lányt is megtartott, nem is volt akkor semmi gondom a származásommal.” Két diplomája és harminc éves munkaviszonya sem tudja azonban megvédeni a tekintetektől, amelyekből előítélet süt rá: „Ülök a villamoson és néznek – csak azt látják, hogy egy cigány asszony vagyok, de nem tudják, ki vagyok, hol tartok…” Tóth József református lelkésznek azt üzente a hajdúhadházi presbitérium, amikor segédlelkészi állásért folyamodott: „van itt már kétezer-ötszáz cigány, nem kell még egy.” Baranyi Béla a sikeres vállalkozó inkább elhallgatja a maga sikerét, az irigykedő, előítéletes megjegyzések elkerülésére. „… inkább letagadom, azt mondom, hogy céges autó, a főnökömé, inkább nem is mondom, hogy én is önálló vállalkozója vagyok az embereimnek”. Jónás Tamás nál, a költőnél pedig így működött ez az önlefokozó öncenzúra: „Mindig kiderült, jobb, ha nem vagyok annyira okos, amennyire tudnék, hanem vegyek vissza. Ne jelentkezzek annyit, lassabban írjam a dolgozatot, ne mondjam meg a szüleimnek, hogy nyertem a versmondó versenyen, maradjak meg a sikertelenségben.”
Külön csoportba tartoznak a zenészek (Szalai Antal hegedűművész, prímás, Oláh Kálmán jazz-zongoraművész, zeneszerző, Farkas Róbert hegedűművész), akiknek pályáját előre meghatározta a családi hagyomány és persze, az öröklött zenei tehetség. Tehetségük utat tört magának, mind elismert, világhírű zenészekké váltak, mégis keserűek, amikor a jelenről, és főleg, amikor a jövőről gondolkodnak, mint Oláh Kálmán, aki azt mondja: „Őszintén szólva aggódom – nemcsak a fiaimért, hanem a tanítványaimért is –, mert nem látom a jövőjüket ebben az országban.” Szalai Antal, aki mindent elért ezen a pályán, amit csak lehetett, bejárta a világot, magas kitüntetéseket szerzett, a mai időkről szólva csendesen megjegyzi: „Csak nehogy éjszaka végig akarjál menni az utcán a hangszereddel.” A napi hírek között pedig épp azt olvashatjuk, hogy a Rajkó Művészegyüttest, amely sokuknak otthona s nevelője volt, mint zsarolja a minisztérium, hogy legyenek a „minisztérium zenekara”, s majd akkor megkapják odaígért és visszatartott pénzüket, amelynek híján a zenészek éheznek; van, aki öngyilkosságot követett el.
Elgondolkoztató, hogy a 24 ember egyike sem jön a mélyszegénységből, az éhezésből, a mezítlábasságból, a nyomorúságos segélyek világából. Talán mert életkoruknál fogva azt a nemzedéket képviselik, amelynek a szülei, ha kínkeservesen is, de kemény munkával, megéltek valahogyan, mivel volt munkalehetőség. Ma teljes megyék romái és nem romái élnek napról napra a reménytelenségben, és ha az itt felnövő gyerekek között lesznek olyanok – és bizonyosan lesznek –, akik kiemelkednek, azt leginkább az olyan „szél ellen” létrejövő, és az új egyházi törvény jóvoltából éppen most ellehetetlenített intézményeknek köszönhetik, mint Derdák Tibor és a 24-ek egyike, Orsós János, dr. Ámbédkar iskolája. Meg az olyan integrált iskoláknak, amelyekért a könyvben szereplő Mohácsi Erzsébet (és testvére, Viktória) küzd, s amelyeket most csírájukban akarnak elfojtani, visszalökve a 16 évesen szélnek eresztett diákokat a szegregált munkanélküli-képzőbe. Csak abban bízhatunk, hogy az olyan szervezetek, mint a Roma Oktatási Alap, vagy a Romaversitas (Dinók Henriett jogkutató már ennek a neveltje) tovább élnek, és sokasodni fognak ezek a szép, okos, öntudatos fiatalok, hogy példát mutassanak mindnyájunknak. (Corvina)
