Bernáth Aurél: Kikötőmunkás (1932)
Bernáth Aurél: Kikötőmunkás (1932)
Előbbre visz? Hátrafelé?
A rosszabbtól a jobb felé?
S fontolgatás mindenfelé;
lesz-e még egy út: felfelé?
Lehet-e még forradalom,
lelkes, egy-lelkű vigalom?
S túl himnuszon, ezer dalon,
lesz-e megváltó hatalom?
Menekülő menetelők –
reggel reménykedve kelők,
délre kezüket tördelők,
kocsmajáró tévedezők.
Egykor hősök voltak, nevek;
dolgos had, büszke emberek.
Most didergő, éhes sereg
kívánna munkát, kenyeret.
Lázadhat itt az értelem.
A láza sápadt, vértelen.
S tenni bármit is képtelen.
Itt a gyávaság végtelen.
Ez nem igazság-akarás,
csak szájalás, csak szavalás,
palástolás, eltakarás;
bűvészkedés, hazug varázs.
Kísért a jeges éjszaka,
hitek szétszórt hamva-hava;
s az árulás romlott szaga.
Tél van. A bomlás évszaka.
S a menny, ha a földre zuhan
egy utolsó háborúban, –
Mi lesz velünk, mi lesz, Uram,
a pokolmélyi kátyúban?
Jöttünk: sehonnan sehova.
Minden szent igénk tétova.
Hova innen, Uram, hova?
Fölhorkan szent-mihály lova.
Tán egyszer véget ér az út.
S majd egy utolsó szemtanút
meghallgatnak, mint igazult
vallomástevőt: – Ím, a múlt!
Hallgatják? És ki érti meg?
Géphang szól, senki-semminek.
Világ-kripta, kövült hitek.
S hideg! örök űrmély-hideg.
Ha elpusztul majd minden élő
földön, vízben és levegőben,
s fogyóban az étkül tenyésztett
sorsukra váró állatok is –
akik maradtak, egyszerre mind
elindulnak a végső időben.
A mezőre ballagnak a lovak.
Áthaladnak falun, városon,
keresztül vágnak a folyómedren,
s végre a végtelen mezőn,
ahol a fű tán kihajt még egyszer,
lefekszenek.
A távolság
egyre nő köztük
és az elszálló idő között.
Parányiak.
Fejüket a száraz torzsra hajtják.
S kővé-emlékké változnak
a fények kihunyó özönében.
Csak a nők voltak ott;
fiatal lánykák és fáradt nagymamák,
csalódott feleségek,
kiábrándult hajadonok.
Most együtt haladtak végig az úton,
némán a hosszú, feszes sorokban.
Nem volt ott sámándob,
hegedű-cincogás, szavalat-ének
gyöngypártás-árvalányhajas
vígadj-magyar-haza;
nem volt zászlólengetés,
nem voltak takarodj-táblák.
Csak a feszült,
mosolytalan arcok.
Csak a szomorú tekintetek.
S kinyújtott kezükben
véresen vonaglott
egy halálra ítélt jövő.
Azóta kétoldalt
üresen imbolyognak a szélben
a kalászok.
Egészen mélyről,
a lélek legalsó bugyrából tör fel
a jaj, az ajvé, a jajjaj!
Megkövült fájdalmak feloldva
a síró, jajgató panaszba.
Örökkévaló, ne hagyd el
űzött, szétzilált népedet,
kit végigkergettek a földgolyón,
kínok kínzatával megnyomorítva.
Ősidők gajdolásában
benne rezeg a szenvedés
és a reménység zenevilága,
jaj, ajvé, jajjaj!
Halljad, Örökkévaló
lamentálásunk végtelen árját,
felcsukló sírásunk
nyögve esengő bús folyamát,
jaj, ajvé, jajjaj!
Neveddel ajkukon
égtek el tűzben, fúltak a gázba
karjukon csecsemővel
a kínhalál végperceit élve,
jaj, ajvé, jajjaj!
Éli, éli, lama sabaktáni,
jajdul fel Ő is egykor a fára szegezve,
akárcsak utódai , kiket
siratni nem szűnik az ének.
Jaj, ajvé, jajjaj!
Az űzettetés és kitaszítás
sebeit hordozza szívünk,
halljad panaszunk ott fenn a magasban,
córesz mindenütt, hányódik a világ,
reszket az emberiség,
dalunkban a sebzett föld jaja zeng fel.
Jaj, ajvé, jajjjaj!
Gyerek vagyok,
sápadt és sovány,
szemem tágra nyitva,
kérdezem a világot,
nem felel.
Egy gyereknek senki nem válaszol.
Belém gyökereznek a miértek,
kérdőjellé görbülök,
feliszom a szavakat,
szürcsölöm, ízlelem őket.
A szavak táncolnak, énekelnek,
a szavak rám fonódnak,
a szavak simogatnak és mesélnek.
Figyelem a sorsot,
faggatom: mire készül.
A sors hajója némán elúszik.
Dörgő mennyboltok alatt
szertefutó emberi lábak.
Villám pengéje villan,
felszabja az éj feketéjét.
Vihar után az ég
visszakékül.
Dobog a Föld szíve,
Csókízü nyarak hevét
zúzmarás telek hűtik.
Testem őre testőröm.
Jövőt fest vászonra a festő,
de a színeket
nem tudja kikeverni.
Az időt beütjük a keresőbe,
a gép leblokkol.
A múlt vigyorog a falakról.
Nevetve nézek könnyeimre.
Év elején rendet tett a fiókjában.
Van, amit kidobott, van, amit visszatett.
Aztán a kidobottból is visszatett,
és a visszatettből is kidobott.
Később rendet akart tenni az életében.
Válogatni kezdett, számolni, tervezni, mérlegelni.
Rubrikákba rakta a szereplőket:
ki a barát, ki a szerető, ki az ismerős,
ki a minden lehetséges.
Végül rendet akart tenni önmagában,
kisöpörni, ami nem kell,
beemelni, ami szükséges,
tisztázni azt, ami homályos,
megőrizni, ami világos.
Töprengett, módosított.
Végül betolta a fiókot s kulcsra zárta.
De hogy a kulcsot hova rakta?
Marili
Önarckép
Az az ocsmány villamoskalauz! (Az életem megmentője?)
A gyárból mentem haza. Nyirkos tél végi délután volt, a festöde trópusi hősége után dideregtem a hosszú villamosúton. Háromszor kellett átszállni, ácsorogni a jeges szélben. Az öltöző csapjánál nem is tudtam rendesen megmosakodni, alig vártam az otthoni jó, meleg fürdőt. Elég közel laktunk a körúthoz, de még arra az utolsó, egy megállónyi szakaszra is felszálltam a villamosra. Persze már nem mentem a kocsi belsejébe, kinn álltam a nyitott peronon, fázósan összehúztam a télikabátomat. S amint a megállóhoz értünk, lecsaptam az ajtó összecsukódó vasrácsát, és leugrottam az úttestre. Abban a pillanatban kilépett a peronra a kalauz. Két-három évvel lehetett csak idősebb nálam, széles, sápadt arcát pattanások tarkították, a fején az ellenzős, magas, kerek egyensapka hivatalos tiszte és nagyon pirinyó hatalma jelképe. Sárgás, szabálytalan fogak villantak elő vigyorogva széthúzott ajkai közül, s valami bugyborékoló nevetéssel, kegyetlen magabiztossággal ordította utánam: − Na, mi az, lógunk, büdös zsidó?
Zsebemben volt a villamosbérletem, de futottam, mint akit rajtakaptak. Megbélyegzetten, páni félelemben. Nem a vád elől rohantam, hiszen csak ki kellett volna rántanom a zsebemből azt a vacak kis igazolványt. És aki lóg? Aki valóban potyázni akart? Szégyenkezik vagy röhög – ki-ki a maga módján –, kifizeti a jegy árát, legrosszabb esetben a bírságot is, és kész! De én miért nem mutattam meg a bérletemet? Mert nem a vád, nem a mondat első fele volt a félelmetes. Azt megcáfolni gyerekjáték lett volna, nem is volt érdemes. A döbbenetes, a védekezési készségemet megbénító fenyegetés a kiáltás második részének elháríthatatlan ténymegállapítása volt. A teljes kiszolgáltatottság tudomásomra juttatása. Az én alsóbbrendű voltomnak és velem szemben az ő hatalmának csip-csup igazságtól, idejét múlta emberségtől független érvényessége.
Sose voltak váteszi képességeim. Nem állíthatom, hogy abban a pillanatban megláttam a jövőt. Hogyan is képzelhettem volna el a félholtra vert, megtetvesedett, csontvázzá éheztetett munkaszolgálatosokat, akiket egy tréfás kedvű szakaszvezető a fa tetejére kergethet, hogy ott kukorékoljanak, amíg jéggé fagyva le nem hullanak a hóba; hogyan is képzelhettem volna el felkoncolt barátaimat, osztálytársaimat, hazám halálra kínzott, tarkón lőtt nagy költőit, tudósait, Dunába lőtt asszonyokat, gyerekeket, tehervagonokba préselt, saját piszkukban fetrengő, agonizáló öregeket, a megsemmisítő táborok kemencéit, a meggyilkolt tanítók, orvosok, lakatosok, kereskedők, írók, anyák, férjek, feleségek csontjából főzött szappan bűzét? De ott, abba a vigyorgó arcba nézve, megéreztem valamit az elkerülhetetlen iszonyatból. A kiszolgáltatottság veszedelméből.
El!
Nem mentegetőzni, nem igazolni, nem kísérletezni… el innen! El!
Rohantam be a kapunk alá. De meddig adhat biztonságot az otthon? A jól ismert bútorok, a fürdőszoba, a polgári kényelem, a szülők szeretete?
És egy váratlan lehetőséget megragadva, alig néhány hét múlva megkezdődött csaknem hét évig tartó, kalandos, mégis oly keserves emigrációm.
Keveset eszem és alig mozgok,
hírektől bolydul föl lelkem, gyomrom,
omladozik elefántcsonttornyom,
a napi néhány teendőm is fáraszt,
bokornyi gondjaim toldom-foldom.
Késő már nekem bármilyen barát,
bár az ember csak keveset talál,
régen nem álmodom olyan hazát,
ahol nemcsak értenek – elfogadnak
s nem televízió, könyv a tanár.
Lehetnék bár szemellenzős-vidám,
de szájon lakatot, lelken igát
látok, mert homlokomra írják hibám:
Magyarországon sose leszek több, csak
okok nélkül szaporodó cigány.
Arctalan ajkak, démoni szavak,
értelmetlen bármiféle harag,
árnyék harcolnom nem lenne szabad,
vesztek, ha megteszem, akkor is, ha nem.
Küzdjek velük? Vagy tagadjam magam?
A depresszióm látja a valót:
kikötve ring s csöndben merül hajóm,
hídján rég a kormányon lóg zakóm,
fárasztó tudat, mit kívánna az út,
feszes vitorlákkal legyek kalóz.
Bezárkózom, hogy senki ne bántson,
hogy a sebem valahogy se látsszon,
a semmit is úgy teszem – ne ártson,
naphosszat csak a számítógép előtt
ülök és játszom. Bizony, csak játszom…
Nyakunkra tekeredett
mézesmadzagok,
festett
egek, szavak
hálójába gabalyodva
ki
és
be vagyunk
csapva. Mindent.
Mindent
elhiszünk, csak legyen,
legyen már végre
vége.
Elgyötört
vadász, társtalan
sétáimon az erdők
lelkéhez fohászkodom,
idők tanúi,
égigérő nyárfák, böhönc,
vén katedrálisok
kisfiukká fogadnak, susogva
mesélnek tanítóim a nyírek,
bükkök,
szívigszúró tüskéken
ringatnak,
simogatással gyógyítnak,
ölbevesznek az akácok,
mikor
behúzott nyakkal
kushadok, amikor csendet
kunyerálni,
álmot guberálni
hozzájuk járok.
Mi mást
is
tehetnénk,
hazudozunk, lopunk, csalunk,
Isten kezében
kések, korbácsok, rémálmaink
elől egzotikus utazásra kapualji
szemeteskonténerekig szökünk,
inferneten szörfölünk,
mi,
pitiáner megélhetési
bűnözők, spekuláns
huligánok.
Lepurcant
fantaszta, csoszogó
kölyökaggastyán, ahogyan
romlik a látásom,
napról-napra
szebbnek
látom, nemlátom
a
világom.
Madzagon
húzom magam
után guruló időmet
a
porban, mint
játszadozó
gyerek a kisszekeret.
Szentséges ég!
guggolva is kibírom,
amíg eljön értem
Belzebub, Lucifer, Mihály
vagy éppen
Gábriel.
A pompás ebéd után jólesett a mázatlan korsókban felszolgált forrásvíz, bár nem hasonlított Istók varázsitalához. Jólesett a szelíd szó is, mert a két ősz emberből olyan derű, nyugalom áradt, hogy szívesen maradtak volna velük akár napokat is, számítsák azt völgyi, vagy hegyi időben, mindegy.
– Mennünk kell – sürgette a társaságot Istók.
Szépen megköszönték a vendéglátást, Bözse retiküljéből egy-egy spulni fehér és fekete cérna került elő, mindkettőben ott fénylett a beleszúrt tű. Odanyújtotta Máriának. A fehérhajú nő átvette, elrejtette ruhájában.
– Kincs ez idefenn – mosolygott.
– Ha idetaláltok, máskor is szeretettel várunk benneteket – búcsúzott a házigazda.
– Ha idetalálnánk… – gondolt bele Eszter.
– Nekik más az útjuk – intett búcsút Istók, s elindult a karámon túl a következő sziklafal felé.
– Majd a világ vége után egy nappal – suttogta Balogh Tamás, maga sem értve, honnan bukkant fel benne ez a mondat. – Vagy ha megtanulok repülni… Mióta élnek az öregek idefönn?
– Nem öregek – válaszolta Istók. – Veled korúak. És hogy mióta élnek itt?
Éppen elég ideje ahhoz, hogy kifehéredjenek.
– Mit csináltak azelőtt, lenn a völgyben? – kérdezte Tóbi.
– Ezt tőlük kellett volna megkérdezned. Én keveset tudok róluk. A nő egy irodalmi folyóiratnál volt versrovatvezető, szigoráról ismerték. A férfi egy banknak dolgozott, a jelzálogosokkal foglalkozott.
– Pont azokkal?
– Úgy mondják, oda kőszív kell – borzongott meg Eszter.
– A versrovatvezetéshez is – mosolygott Tanárúr. – Csak ott nem megy vérre a dolog, ezer folyóirat van…
– Hát ez a pali nem látszik kőszívűnek – kételkedett Tóbi.
– Pedig az volt. Vér, verejték, könnyek… Nem ismert irgalmat, csak a törvény betűit.
– Akkor hogy került ide?
– Egy szép napon utazott valahová, és a pályaudvaron vett egy bulvárlapot, csak hogy elüsse az időt. Általában nem olvasott ilyeneket, szaklapokat, magvas esszéket inkább, de most ez került a kezébe.
– Velem is előfordul… – jegyezte meg Balogh Tamás.
– Te nem utazol, nem veszel újságot, mert az egy kisfröccs ára, és nem tudsz olvasni – csapott le rá Tóbi.
– Tamás könyvtárba is jár… – védelmezte a férjét Bözse.
– Tízévente – erősítette meg Gutentág.
– Ne ugrassátok már – vette vissza a szót Istók. – Szóval ennek a férfinek, Péternek egy szalagcím ütötte meg a szemét, nagy vörös betűkkel hirdette: FELGYÚJTOTTA HÁZÁT A GYILKOS ADÓS. Már a szakmai kíváncsiság is arra kötelezte, hogy azt a vezető anyagot olvassa el először.
– Emlékszem, pár éve volt – szólalt meg Pofapénz. – Igazi horror… Vitték a lapot, mint a cukrot, pörögtek a nyomdagépek, még délben is hoztak utánnyomást.
– A történetre is emlékszel? – kérdezte a vezető. – Mert én csak a lényegére.
– Nem esküszöm meg minden részletére, de elég jó a memóriám…
– Kivéve, ha te következel a faházban… – gúnyolódott Gutentág. – Akkor mindig elkalandozik az a híres memóriád!
– Hagyd már beszélni – figyelmeztette Tanárúr. – Valami nekem is rémlik.
– Szóval élt erre egy házaspár, három kislányuk volt, mindenképpen szerettek volna egy kisfiút melléjük, végre a negyedik terhességnél az ultrahang kimutatta, hogy jön a tökös… Boldogok voltak, pedig nem éltek könnyen. Nagy hitelt vettek fel a házukra, amit egy örökölt kis házikó bővítésével alakítottak egyre megfelelőbbé. Jelzálogot jegyzett be a bank, de ez így is szokásos.
– Persze, svájci frank – sajnálkozott Eszter. – Apám is abba bukott bele.
– Nem, nem, ez forint-hitel volt, legalábbis úgy emlékszem, és még akkor nem tört ki ez a hitelizé, válság vagy mi… Szóval várták a kisfiút, tervezgették, pontosan fizették a részleteket, éldegéltek csendesen. Akkor jött a tragédia. A férj túlórázott, éjfél felé ment haza, a járdán tolta a biciklijét, mert elszakadt a lánc… Egyszer csak egy narkós hülyeállat százhússzal felrohant a járdára, neki az emberünknek, aztán a házfalnak. Azonnal meghalt.
– A narkós?
– Az is, meg a történetünk hőse is. Megkezdődött az asszony kálváriája. Először az özvegyi nyugdíj ügyében kapott egy nagy pofont, a férjétől a munkáltatója minden hónapban levonta ugyan a járulékokat, de már évek óta nem utalta át sem a társadalombiztosítónak, sem a nyugdíjintézetnek. Csődöt jelentett, eltűnt.
Aztán jött a hagyatéki eljárás, kiderült, hogy a telekkönyvben csak a régi kis ház szerepel, amit a férj száz éve örökölt, az új háznak a papírokon nyoma sincs. No, de sebaj, gyors volt a hivatal, pótolta a mulasztást, s az új házat bevezették a matrikulába. A halott férj nevén, valami formai folytonosságra hivatkozva.
Így azonnal a ház értékének felére ki is vetették az illetéket, méltányosságból, mondták, mert az egészre is kivethették volna. Ezt persze az asszony nem tudta befizetni. De nem tudta befizetni a következő havi banki részletet sem, a temetés elvitte az összes megtakarításukat.
– Ilyen nincs – kezdte mondani Eszter. – És az önkormányzat?
– Segítettek, adtak háromszor is valami kis pénzt, aztán – merő humánumból, hogy ne éhezzenek – a két nagyobb kislányt ideiglenesen állami gondozásba vették. Teltek a hónapok, az asszony dolgozott, amíg a szülés közeledtével táppénzre nem vették. Két hete volt otthon, amikor megüzenték neki, hogy a munkahelyét felszámolják, a szülési szabadságot még kifizetik – itt is a merő humánum, ugye – de utána nem tudják foglalkoztatni.
– Jogutód nélküli felszámolás lehetett – gondolkodott hangosan Eszter.
– Alig emésztette meg a hírt az asszony, megkapta a bank cirkalmas jogi nyelven fogalmazott hatoldalas levelét, amit ugyan nem értett meg, én sem értettem volna, de a verdikt világos volt: felmondják a hitelt, az elmaradást és a hátralékot azonnal fizesse ki, mert ha nem, kilakoltatják a saját házából, mégpedig éppen azon a napon, amikorra ki volt írva a szülés várható időpontja.
Zokogva rohant a bankba, kereste az aláírót, de persze annak fogalma sem volt a dologról, egyik beosztottja intézte a dolgot, az meg szabadságra ment.
Látva az asszony elkeseredettségét, kézírással ráírta a végzésre: Méltányossági 13
okokból hat hónappal meghosszabbítva. Dátum, pecsét, aláírás, fénymásolat csatolva a lefűzött eredetihez.
Eltelt a fél év, egészségesen növekedett a kisfiú, gyarapodott a kislány, s velük együtt gyarapodott-növekedett a kifizetetlen adósság. Jött az új levél, de jött ám, tele haladéktalanul-lal, meg köztartozás gyanánt-tal, meg ilyenekkel. Szaladt az asszony a múltkori megértő banki alfőnökhöz, az csak széttárta a kezét: hölgyem, a mostani félévhalasztásért is fegyelmit kaptam, nem tehetek semmit. Talán próbálja meg a képviselőjénél. A képviselőnek csak a titkáráig jutott, de az megígérte, hogy harminc napon belül választ kap. Akkor nem kell költöznöm? – kérdezte az asszony. Én nem ígérhetek ilyet, válaszolta a titkár, de mindenképpen kielégítő választ kap.
– Én megőrültem volna! – Bözse rettentő méregbe gurult. – Én agyoncsaptam volna valakit!
– Lehet, hogy ez az asszony is megőrült – fejezte be a történetet Pofapénz. – Nem sírt többet, hazament, fél-fél doboz altatót diktált a gyerekekbe, egy dobozzal bevett maga is, alaposan becsukta az ajtókat, ablakokat, és lecsavarta a propán-bután palack csatlakozóját. Kinyitotta a szelepet, lefeküdt a gyermekek mellé, meggyújtott egy szál gyertyát, és várt. A többit tudjátok. A ház felrobbant, ők meg porig égtek.
– Felgyújtotta házát a gyilkos adós – idézte a címet Istók. – No, ezt a cikket olvasta Péter a bulvárlapban. És a következő megállónál leszállt, és az első telefonról felhívta a bankot, hogy többé nem megy be, és hazatért, és megmondta a feleségének, hogy kilép a társadalomból.
– Ő volt a haladékadó kisfőnök? – kérdezte Tóbi.
– Nem mindegy? – intette le Tanárúr.
– És mit szólt hozzá a felesége?
– Láttátok – mondta Pofapénz –, fönn él vele a hegyen.
* Részlet a szerző készülő regényéből [vissza]
Zuhanás és kiáltás
AIDS-ről, rákról, depresszióról
hallgatni illik. Merthogy szégyen.
S rettenetes tapintatlanság
a beszélő partnerrel szemben,
akit nem átallasz ekképpen
zavarba hozni. Mert mit mondjon?
Pár sablont épp előkaparhat
az ismert közhelygyűjteményből,
de hát az meg rá nézve szégyen.
AIDS-ről, rákról, depresszióról
hogyha hallgatsz, az nagy sumákság.
Aki lapít, biztosan bűnös,
előbb-utóbb rábizonyítják,
és sértő a bizalmatlanság.
AIDS-cel, rákkal, depresszióval
kapcsolatos tévhiteket
ne cáfolj, ne is helyeselj,
s ha suttognak rólad, ne vedd fel!
Ne provokáld a publikumot:
ha egy mód van rá, ne mutatkozz.
Légy másokra is tekintettel!
Gondold meg, az én hasamat
felvágták, mint a görögdinnyét.
Öt nap telt el utána csak,
s megismételték ezt velem,
majd negyven nap kórház után
nyitott hasfallal küldtek el.
Több hónapig infúziókkal
mérget töltögettek belém:
senki se hitte, hogy túlélem
mindezt, és én mégis kibírtam.
Nem volt családtag-ápolóm,
de nagyszerű barátaim,
nem kértem, hogy segítsenek,
velem voltak maguktól is.
Nos, konok kitartásomért
egy évre rá itt a jutalmam:
nehogy már elbízzam magam,
most a tüdőmet lékelik.
Ha egyáltalán vagy, tudod Te,
nem az a legény, Istenem,
aki adja, de aki állja.
Hát én nem könyörgök Neked!
Az ember egyszer csak bevégzi,
végül is muszáj szembenézni.
S a legjobb versben tenni, mert ez
minden túlzó érzést fegyelmez.
Ha írok, mondjuk, nem sírok, s a
nyers kínt nem öntöm verssorokba.
Vagyok moribundus vidáman,
elegáns az agóniában.
Félek, elhagynak a szavak
engem is, vagy hogy én hagyom
inkább el őket, mint a kulcsot.
Feljegyzek ezt-azt, gombostűvel
a fotel karfájára tűzöm:
fejben tartani ennyi túl sok.
Nyomozok a komputeren,
átkutatom a kisszobát,
előbb még megvolt, hol lehet?
A fiókban? A polcra tettem?
No, nem! A frizsiderbe mégse!
De mi is, amit keresek?
Te láthatatlan vagy, platánfa,
rajtam kívül mindenkinek.
Érzékeim lehunyva, így
ölelem át a törzsedet.
Formák és színek, a való
világ érzékisége nélkül
fogyatékos szépség a szó.
De mint lankadt virág, amit
megúsztattál egy kád vizében,
benned bontja ki szirmait.
Ó, én senkinek a világon,
s a világ végét sem kívánom.
De ha lesz világvége mégis,
hadd húzzam ki odáig én is!
Feladni mindent – jó dolog
lehet. Mint meglazult hurok,
hull le egyszerre mind, ami
húsba vágott, szorongatott.
És nem kell többé senki sem.
Holt és élő úgy lesz velem
már, mint a lelkem szerves része:
emlékezni szükségtelen.
S véges végig kitartanak
mellettem a kedves szavak,
noha nem szólnak senkihez.
Értem vannak, mind hiteles.
Megnedvesítik ajkamat,
s bár ha ecettel néhanap,
mindegy az is: kell valami
végső szomjamat oltani.
Szeretne enni valamit, de nincs
elképzelése. Felkelni semmiképp,
de ha ágyba hoznák, mint rég,
gyermekkorában? Mikor beteg volt?
Nem, úgy se. Farkaséhesnek lenni,
az volna jó, vagy szomjazni legalább,
kicserepesedett szájjal epedni víz után.
És remek volna kikívánkozni a szabadba,
friss levegőre vágyakozni, arra,
hogy felengedjen az idő.
Elképzeli a tavaszt, ez még megy,
elmúlt tavaszok színeiből,
illatából, áhítatából összeáll:
itt-ott hófoltok még, visszaharap a levegő,
aztán hóvirág, rügyfakadás, világító zöldek, Botticelli…
Mindez csodaszép, de „érdek nélkül”,
nem vált ki semmilyen érzést;
hol az a hajdani, zsigereket markoló sóvárgás −
ó, igen, valamire mégis vágyik hát.
A
Városház téren hármasával,
(négyesével)
lődörögnek céltalan.
Arcukon nem is bőr bíborlik,
arcukon fagyott cékla van.
Ugye
undorító, ahogy köhögnek, nyögnek, köpködnek,
s bűzlő mancsukat orrotok alá tartják remegve!
Reszelős hangon valamit nyafognak,
kunyerálnak.
(Bundátok alatt
most végigszalad
hátatokon a hideg,
pillanatnyi rettenet.)
Hát
ne tűrjétek tovább e roncsok zaklatását!
Ne engedjétek közelebb magatokhoz
e gőzölgő, bűzös, rongyokba csavart,
megfagyott-cékla-arcú
senkiket!
Ti más emberek vagytok, bizonyára.
Mondhatnánk így is: az emberek
most már igazán ti vagytok.
Bizonyára.
Akkor hát…
Mire vártok? Űzzétek el őket a szép
Városház térről,
korbáccsal, husánggal, parittyával!
Ki a Városból velük!
Ott aztán, kinn a havas prérin,
ahol fehér pára
fagy a szempillára,
lőjétek őket éles tölténnyel halomra,
ne csak játszadozzatok velük
lágy gumilövedékkel!
És
adjatok hegyes tőröket vad kamaszoknak,
hadd gyakoroljanak e tántorgó koldusokon,
mert lehet, hogy
egyszer majd megint szükség lesz az
efféle elmélyült szaktudásra!
A
megroggyant,
fagyott-cékla-arcú koldusoknak meg
teljesen mindegy már,
hiszen fülledt szobátokig,
a hatalmas pénzbeton-
-kerítéseken
át
nem juthatnak
sehogy.
De sehogy!
Többnyire a menhelyek, kórházak
szépen kovácsolt
vaskapui előtt
meg a rideg hidak alatt
rogynak össze.
Ilyenkor
bevizelnek, maguk alá csinálnak,
nyálkás trutymót hánynak..
De
olyan dallamos, olyan nyugtató
elmondani magatoknak,
hogy:
Ezek
a
Városház téren hármasával,
(négyesével)
lődörögnek céltalan.
Arcukon nem is bőr bíborlik,
arcukon fagyott cékla van.
A Liszt Ferenc téren, a Menza teraszán kávéztam. Kellemesen meleg tavaszi délután volt, és unatkoztam. Nem volt semmi dolgom. Ebédidő után jártunk, a vendégek többsége már visszament az irodákba, a teraszok majdnem üresek voltak. Csak turisták, szélhámosok, áfacsalók, meg két dubajos kinézetű, festett szőke hajú csaj ült az asztaloknál. Elnéztem őket, és arra gondoltam, olyan ez az újabban divatos tér, mint egy sötét sarok, ahova minden szemetet összefúj a szél.
Egy szögletes arcú, nagydarab férfi jött oda hozzám. – Helló, haver – üdvözölt, majd leült az asztalomhoz, intett a pincérnek és rendelt egy sört.
– Helló, Jeff!
– Van valami mozgás? – kérdezte.
Akkor tavasszal volt öt éve, hogy egy amerikai-magyar ingatlanközvetítő cégnél kezdtem el dolgozni, mint ügynök. Az előző év őszén beütött a világkrízis. Előbb az Egyesült Államokban, aztán Európában is sorra mentek csődbe a bankok. Egyik rántotta magával a másikat. Az euró és a svájci frank árfolyama az egekbe szökött. Az ingatlanpiac befagyott, kereslet nem volt. A bankok nem kölcsönöztek, a spekulánsok még kivártak. A kormány tehetetlen volt. Gyurcsány majdnem minden este elmondta: „Gyerünk magyarok, húzzunk bele! Együtt megcsináljuk! Meg tudjuk csinálni!” Senki sem hitt neki. Volt egy táncos videója is, valami filmlimonádéból másolt egy jelenetet. Sajnos, ez sem volt elég. Néhány hónap múlva megbukott. A társaság forgalma, ahol dolgoztam, most már nullára esett vissza. Fizetésem nem volt, jutalék pedig csak az eladások után járt. A krízis előtt volt néhány sikeres üzletem. Amit akkor kerestem, annak a maradékából éltünk Évával, a feleségemmel. A többit már elköltöttük: kocsit, új bútort vettünk belőle, és a múlt nyáron elutaztunk két hétre a spanyol tengerpartra.
Közben a lakásunk törlesztőrészlete majdnem a duplájára nőtt. A kocsimat nem használtam. Túl drága volt a fenntartása. Visszaadni nem akartam. Úgy éreztem, égő lenne, s ha elterjed a városban, senki sem áll majd szóba velem. Kölcsönadtam egy havernak, aki fizette helyettem a lízingdíjat és a biztosítást. Gondoltam, ha jobbra fordulnak a dolgok, majd visszakérem. Mindenkinek azt mondtam, hogy szervizben van. Úgy számoltam, a pénzem talán a nyár végéig kitart. Azt, hogy mit csinálok utána, nem tudtam, most üzletre nem volt semmilyen kilátásom. Mindent összefoglalva, jó nagy szarban voltam.
Évának mindebből semmit sem mertem elmondani. Az életünk változatlan mederben folyt tovább. Együtt keltünk, reggeliztünk. Néztük a tv-ben a reggeli híradót, sápadoztunk a válságról szóló egyre ijesztőbb híreken. Mikor az ingatlanpiacról volt szó, megnyugtattam Évát: „Nálunk rendben mennek a dolgok.”
Reggel kilenckor már az irodámban voltam. Tíz órára elolvastam az üzeneteimet. Válaszoltam néhány levélre, azután ajánlatokat küldtem el, de minden különösebb meggyőződés nélkül. Miután ezzel is végeztem, ültem a gépem előtt és interneteztem, vagy a többi ügynökkel kávéztunk és közben szidtuk a krízist meg a bankokat. Néha páran egész délelőtt a teraszon cigiztünk és szakállas vicceket meséltünk egymásnak. Dél körül bementem a belvárosba. Csavarogtam úgy egy órát, nézegettem a kirakatokat. Azután a Liszt Ferenc téren valamelyik étteremben ettem egy kilencszáz forintos menüt. Ebéd után kávét ittam, és közben bámultam a többi vendéget. Megpróbáltam úgy csinálni, mint aki vár valakire és jól mennek a dolgai. Szép időben kijártam a Margitszigetre. Leültem egy padra, vagy valamelyik rakparti lépcsőre és bámultam a futókat, a Dunát, a hajókat. Délután visszamentem az irodába. Újra átnéztem az üzeneteimet. Néhányra válaszoltam és ismét ajánlatokat küldtem az ügyfeleimnek. Választ ritkán kaptam. Azok is mind udvariasak, de elutasítóak voltak. Általában hétre értem haza. Éva előtt próbáltam olyan benyomást kelteni, mint aki egész nap keményen dolgozott. Az esték általában ernyedt semmittevésben teltek. Néztük az ágyból a híradót és hallgattuk ugyanazokat a rossz híreket, amiket reggel már egyszer bemondtak.
Már hétvégén sem jártunk sehova. Azt mondtam, fáradt vagyok, és csak vele szeretnék lenni. Néha vettem egy üveg pezsgőt, azt ittuk a tévé előtt, vagy ha jó idő volt, a teraszon. Azután szeretkeztünk, de sokszor nem tudtam odafigyelni Évára, mert folyton a pénzen meg a hazugságaimon járt az eszem. De ezt a munkára és feszültségre fogtam. Úgy láttam, a feleségem őszintén hisz nekem és semmit sem sejt.
Amikor Éva a munkámról kérdezett, egy idő után elkezdtem mindenféle új üzleteket kitalálni, melyek, ha összejönnek, majd jutalékot kapok utánuk. Ilyenkor mindig elmondtam neki az üzlet lényegét, az ingatlan pontos paramétereit, a vételárat, a fizetési ütemezést, és részletesen elmeséltem, hogy mikor és miről tárgyaltam a befektetőkkel, és mennyi lesz a jutalékom. Azután egész este azt tervezgettük, mit fogunk kezdeni a pénzzel, amit majd keresek. Persze, ezek az üzletek nem léteztek, ahogy a befektetők sem. De az ingatlanok igen, azok léteztek. A város minden ingatlanügynöke azokat árulta, de senkinek sem kellettek.
Semmit sem tudtam eladni, ahogy más sem, és még remény sem volt rá, de nem akartam, hogy Éva elkeseredjen. Nem akartam elveszíteni. Nagyon szerettem és akkoriban úgy éreztem, hogy senkim és semmim sincs rajta kívül.
Egy benzinkútnál ismerkedtünk meg. Éppen tankolt, amikor a kocsija mellé álltam a BMW kabriómmal, amit az első nagyobb ingatlanüzletem jutalékából vettem. Láttam, hogy hol engem, hol meg a kocsimat nézi. A nyár elején jártunk, kellemes idő volt; épp olyan, amilyen a szerelmes filmekben szokott lenni. Leszólítottam, elkezdtünk beszélgetni. Azt mondtam neki, hogy én vagyok a főnök a cégnél, ahol dolgoztam. Ez ugyan nem volt igaz, de akkor ott, Boss öltönyben és egy vadonatúj kabrióval egészen hihetőnek tűnt. Éva később ezt soha nem hozta szóba s én sem beszéltem róla. Másnap elvittem vacsorázni. Meleg este volt. Fekete koktélruhát viselt, hozzá magassarkú cipőt. Úgy éreztem, hogy minden férfi engem néz és rám irigykedik. Akkor is a Menza teraszán ültünk. Minden könnyűnek és egyszerűnek tűnt, a dolgok nem szorultak különösebb magyarázatra. A vacsora után két nappal lefeküdtünk, majd egy hónap után összeköltöztünk.
Éva néha érdeklődött az üzletekről, amikről meséltem neki. Megkérdezte, hogy állok velük és mikor kapom meg a jutalékot. Ilyenkor azt mondtam, hogy a válság és a forint gyengülése miatt sorra visszaléptek a vevők. Később – amikor a görög válság után elkezdték leminősíteni az országot – erre fogtam a sikertelenségemet. Azt mondta, nagyon sajnálja és megcsókolt. Láttam, hogy őszintén gondolja, ezért még jobban bántott, hogy hazudtam neki.
Semmi. Halott a piac – válaszoltam Jeffnek, és csak úgy udvariasságból megkérdeztem: – Nálad mi a helyzet? Van valami? – Ez tényleg csak egy udvariassági kör volt, nem is igazán vártam választ.
Már négy éve ismertem Jeffet. Sokat buliztunk együtt és a Liszt Ferenc téren is gyakran találkoztunk, volt egy rakás közös ismerősünk. Tudtam, hogy nem csinál semmit. Kanadából kapja a munkanélküli segélyt, meg az anyja új pasija támogatja. Ennek ellenére általában már a hónap derekára elfogyott a pénze. Elitta meg elkokainozta. Bezárkózott a lakásába, aminek a bérleti díját szintén a mostohaapja fizette. Általában azt hazudta, hogy elutazott Londonba, New Yorkba, Kanadába, vagy akárhova valami új üzletet csinálni. Ez alatt az idő alatt pizzán és kínai kaján élt, amit házhoz rendelt. Addig elő sem jött, amíg az újabb segélyt meg nem kapta. Amikor megismertem, azt mesélte, hogy pár hónapja alapított egy internetes céget, amit majd a tőzsdére fog vinni. Első lépésként kibérelt az Andrássy úton egy irodaházat. Azt mondta, az lesz a cég székhelye. Akkor még hittem neki. Egyik nap arra sétáltam és gondoltam, felugrom Jeffhez, beköszönök neki, esetleg elhívom ebédelni. Az irodaház portáján, amikor érdeklődtem előbb a cég, azután Jeff felől, a portás buta arccal bámult rám. Azt mondta, egyikről sem hallott soha.
Pár hete mesélte egy francia fickó – akivel Jeff együtt bulizott –, hogy felbérelt három pornós csajt, lakjanak együtt. Gondolom, Charlie Sheentől vette az ötletet. A havi apanázsának a fele ráment a csajokra, a másik fele meg a kokainra, amit egy volt valóságshow sztártól vett. Egy hétig bírta pénzzel. Amikor már nem tudott fizetni, a pornós csajok otthagyták, a dealer meg állítólag pisztollyal fenyegette, mert az utolsó adagokat már nem fizette ki. Végül az anyja küldött neki pénzt, nehogy tényleg megöljék. Egyébként meg nem is Jeffnek hívják, hanem Józsefnek. A szülei a hetvenes évek elején disszidáltak Kanadába.
Azzal, amit Jeff csinált, nem volt semmi bajom. Tudtam, hogy ez egy életforma Budapesten. Minden második ember, aki a Liszt Ferenc térre, a beachekre, meg a hajógyári-szigeti és a belvárosi klubokba jár, ezt csinálja.
– Minden frankó, öreg – felelte Jeff. – Nagyon frankó. Alakulnak a dolgok.
– Komolyan? – de nem is igazán figyeltem oda. A pénzen járt az eszem, ami hamarosan elfogy, meg Éván. Nem tudtam, hogyan vallom majd be neki az igazságot.
– Aha. Beszállok az ingatlanba. Aki most lépni tud, az kaszál.
– Az biztos – bólintottam, bár egy szavát sem hittem el. A két dubajos kinézetű csajt figyeltem a szomszéd asztalnál, és egy BMW kabriót, ahogy mögöttük nagyon lassan elhúz. A kocsiban egy szőke lezselézett hajú férfi ült, az arcát nem láttam, mert napszemüveget viselt. A kocsiból valami dal szólt, de nem ismertem.
– Érdekel? – kérdezte Jeff.
– Hát persze! – vágtam rá automatikusan, de közben arra gondoltam, hogy jövő héten lesz Éva születésnapja és venni kéne neki valamit.
Jeff elkezdte mesélni, hogy van valahol vidéken egy jókora kastély. A tulajdonos céget a bank felszámolja. Jeff ismer valakit a banknál, aki segít negyed áron megvenni a követelést – persze, nem ingyen. A követeléssel bejelentkezünk a felszámolónál, akinél már le van zsírozva, hogy a kastélyt a követelésért megkapjuk, vagyis megszerezzük az egészet a piaci értéke negyedén. Csendben hallgattam. Ráértem, az irodába még nem akartam visszamenni, az Andrássy úton a kirakatokat meg már oda-vissza mindet végignéztem. Egyébként is tudtam Jeffről, hogy az a fajta ember, akit könnyebb végighallgatni, mint lerázni. Amit elmondott, abban különben volt ráció. Ha lett volna pénzem és nem Jefftől hallok az üzletről, talán bele is vágtam volna.
– Vigyük felesbe – ajánlotta Jeff, és közben rendelt még egy sört.
– Jeff, ehhez legalább kétszázmillió kell – mondtam neki. Úgy voltam vele, belemegyek a játékba, úgysem lesz az egészből semmi.
– Háromszáz, egész pontosan háromszázmillió – válaszolta, azután elégedetten beleivott a sörébe. – De ha eladjuk, akkor szép pénzt lehet vele keresni.
Nem akartam elárulni neki, hogy egyáltalán nincs pénzem, ezért csak azt mondtam, hogy most készpénzt nem tudok mozgatni.
– Neked nem is kell, nyugi.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– A pénzt én teszem be az üzletbe, te a kapcsolatokat hozod. Nem kell mást tenned, mint az irodád néhány ügyfelét megkeresed az ajánlatunkkal.
Kezdtem magam hülyén érezni, és már untam is Jeffet. Azt terveztem, mielőtt visszamegyek az irodába, még kimegyek a Margitszigetre. Gondoltam, nem hallgatom tovább Jeff süketelését, kiugrasztom a nyulat a bokorból. Megkérdeztem: – Jeff, neked honnan lesz erre háromszázmilliód?
– Eladom néhány részvényemet. Holnap utazom Londonba, hogy találkozzam a brókeremmel. A hónap elején újra itt vagyok, már a pénzzel. Addig csináld meg az üzleti tervet. Ami kell hozzá, adatok, nyilatkozatok, meg minden, azt egy órán belül átküldöm emailen – mondta szemrebbenés nélkül, aztán rám kacsintott és kiitta a maradék sörét. – Ha visszajöttem Londonból, hívlak – azzal felállt és kezet nyújtott.
Miután távozott, még üldögéltem egy darabig. A dubajos kinézetű csajok közben már elmentek, a helyükre két japán turista ült. Néhány percig hallgattam őket, de persze semmit sem értettem abból, amit beszéltek.
Fizettem és kimentem a Margitszigetre. Leültem az egyik lépcsőre, néztem a vizet, ahogy faágakat, műanyag palackokat és mindenféle szemetet sodort magával. Magamban sorra vettem, mi mindent vennék a pénzen, amit Jeff üzletén keresnék. Aztán végül arra jutottam, hogy legszívesebben elutaznék Évával egy időre, hogy kipihenjem az elmúlt két évet. Egy órát ücsöröghettem ott, aztán kezdett melegem lenni és szomjas is voltam. Felálltam és beleköptem a vízbe. Néztem, ahogy a fehér nyálfolt úszik a vízen, aztán egy örvény lerántja.
Öt óra felé visszamentem az irodába. Teljesen üres volt, senki sem dolgozott. Mindenki a teraszon cigizett, kávézott meg beszélgetett. Megnéztem az üzeneteimet. Utazási irodák, biztosítók, bróker cégek, szállodák, ruhaboltok, éttermek ajánlatai. Ezeken kívül a kollegáim küldtek pár viccet, de már mindegyiket ismertem. Jefftől nem jött semmi. Kimentem a teraszra. A főnököm odajött hozzám és megkérdezte, hogy mi van.
– Semmi – válaszoltam.
– Semmi – ismételte a főnököm, és bámult maga elé.
– Nulla. Abszolút nulla – mondtam neki, mert nem tudtam eldönteni, hogy az előbb csak úgy mondta a semmit, vagy kérdezte.
Erre nem válaszolt, csak nézett tovább maga elé, és szívta a cigijét. Azután csak álltunk egymás mellett csendben, és hallgattuk, ahogy az egyik ügynök, egy öreg, rosszfogú pasas vicceket mesél. A legtöbbjük szar volt meg régi, és majdnem mindegyiket hallottam már. Néhányon azért lehetett nevetni.
Éva az ágyban feküdt és a tévét nézte. Shortot és toppot viselt melltartó nélkül. Nagyon dögös volt a barna bőrével, a hosszú hullámos hajával, meztelen hasával meg az izmos, hosszú lábaival. Rögtön elszállt minden erőm, amikor megláttam.
– Helló, édes. Hogy telt a napod? – kérdezte, és felkelt az ágyból, átölelt, megcsókolta a nyakam.
– Minden a legnagyobb rendben – válaszoltam.
– Valami új üzlet?
– Hát… tulajdonképpen igen.
– Végre! Tudtam, éreztem, hogy ma valami jó történik velünk – lelkendezett.
– Olvastam a horoszkópodban.
– Tulajdonképpen… még csak az elején tartunk.
– Kérlek, kérlek, meséld el.
– Na jó! Szóval összefutottam Jeff-fel, tudod, azzal a kanadai sráccal, akinek mindenféle befektetései vannak a tőzsdén, meg az olajpiacon. Most az ingatlanba akar beszállni. Felajánlotta, hogy engem is bevesz. – Azután elmeséltem neki az egész történetet, ugyanúgy, ahogy a Menza teraszán hallottam Jefftől. – Felesben visszük – fejeztem be és belenéztem a szemébe. – Meglátod, ez összejön. Én nagyon bízom benne.
– Hát persze, hogy összejön! – kiáltotta nevetve és összeborzolta a hajamat.
– Na, és mennyit kerestek rajta?
– Úgy számolom, százötvenmilliót.
– Összesen?
– Dehogyis, te kis butus, fejenként – válaszoltam neki, és átöleltem. Úgy szorítottam magamhoz, mint aki búcsúzik.
– Hé, fiatalember, maga meg mit akar? – kérdezte és megint csak nevetett.
Kicsit engedtem a szorításon és belenéztem a szemébe. Úgy láttam, boldog.
Arra gondoltam, most jó lenne jó megállítani az időt, vagy legalább elutazni, ahogy a Szigeten a lépcsőn ülve terveztem.
– Figyelj, ez azért hihetetlen! Tudod mit, felhívom anyámat, elmondom neki is. Ugye, nem titok? – kérdezte.
– Dehogyis. Mondd csak el neki.
Kiment a teraszra, hogy telefonáljon az anyjának, én pedig leültem az ágy szélére. Hallottam, ahogy az anyjának részletesen elmeséli az üzletemet Jeff-fel. Ma már harmadszor hallottam. Először Jeff mondta el nekem, azután én Évának, most meg Éva az anyjának. Már nagyon untam.
Felhangosítottam a tévét, hogy ne halljam Éva lelkendezését. Éppen a hírek mentek. Obamát mutatták, amint bejelenti, hogy Amerika új fejezetet nyit a külpolitikában. Az Egyesült Államok ezentúl egyértelműen a demokrácia párti mozgalmakat támogatja.
Obamáról eszembe jutott az a vicc, amit délután mesélt az egyik kollégám. Valahogy így szólt: Sam bácsival, az Egyesült Államok legidősebb emberével tévéinterjút készítenek. „És mondja, Sam bácsi, Ön is büszke, hogy afroamerikai lett az Egyesült Államok elnöke?” „Mi az, hogy! Nagyon örülök és büszke vagyok. De mondok én magának valamit, fiam: milyen büszke lehet most ennek a négernek a gazdája!”
Nem valami nagy vicc, de azért nekem bejött. Néztem a tévét, és elkezdtem hangosan nevetni.
nyeregtetős házak egyensorában foghíjtelket
vásárol majd a fiatal házaspár, és építkezni
kezd. a férfi magas lesz, sovány, szemüveges
(akkoriban szinte minden szemüveg vastagkeretes),
és klottgatyában jár. a felesége
szőke, kissé telt, de még formás fiatalasszony,
örökös viselete fekete bikini. amikor portájuk
előtt elbicikliznek az egykedvű férfiak,
öntudatlanul is arra fordulnak, tekintetükkel
a fiatalasszony hajladozását keresik. mert
állandóan ott dolgoznak, építik a házukat
éveken át ketten. munka után kerékpárjukat
a drótkerítésnek támasztják, és alapot ásnak,
betont kevernek, rakják a falat újfajta kockatéglából,
és ablak lesz a házon, és a sátortető
faszerkezetét is ketten, s a szürke palát felrakni
is ketten, mindent ketten csinálnak: házat,
három gyereket. később csak a nyarakra
emlékszem, a lapos, nyári alkonyokra, amikor
vízért megyek a kútra, s amíg a sovány sugár
a kannákba csorog majd, nézem őket, akiknek
szép házuk lesz, sátortetős, modern, nagyablakos.
és áram is lesz már a telken, mert ha besötétedik,
a csupasz izzó fényénél dolgoznak tovább. meg
hétvégeken. homokdomb lesz az udvaron, esőben
sárga, aszályban seszínű homok, s amíg
malterba kerül, abban játszanak a sárgahajú
gyerekek: bugyiban, gatyában. nyár lesz,
kiég az árokpart füve, megég a meztelen bőr,
aztán barna lesz. lehet, hogy csak egy-két évig
építkeznek, de nekem később végtelennek
tűnik az idő, amiben eltelik majd a gyerekkorom,
s a házatlan pár háza felépül, bár sokáig befejezetlen
marad: nem festik le, nem kőporozzák
a durva vakolatot, s az udvar is sokáig
rendezetlen, mintha kint maradna egy képzeletbeli
tábla, hogy építési terület (mert
tart még a szándék, ha a pénz el is fogy).
sokáig függöny sem lesz az ablakukon, csak
a tévé kékes fénye csorog ki az éjszaka pocsolyáiba,
és nőnek a szőke gyerekek, s később
fogalmam sem lesz, hány közülük a fiú és
a lány. azt sem tudom, mi lesz a házaspárral,
és kik laknak negyven év múlva a kettejük által
épített kockaházban. vajon felnevelik együtt
a gyerekeket? vagy szétmennek? a nagy
nyarakra hideg jön. nagyon hideg.
(A „János vitéz”
újraolvasása)
A zsugorító télben
csak ez a metrómeleg,
áldott enyhületében
térdeik derengenek
szégyenlős párhuzamban,
öntudatos keresztben,
utánam-jövő fiúk
friss látószöge rebben
és legendás Iluskák
föltűrt szoknyája perdül
a tündérhoni tónál
a megváltó subáig
és szeptemberi május
alkonyi hajnalában
fürge istenajándék
térdeitek kinyílnak –
„A rózsa, mint királyné”
(Csokonai: A Hafíz sírhalma)
(Hercegem, kószál a hír:
algásodik Dubájod,
víziutait bűzlő
medúza-dög borítja –
ó, mintha visszavenné
természetét a tenger…)
Elő a mappát! Barkácsbombát
kutatva merre
dúl majd megint a téboly,
a Megelőző Válasz?
Hol lobban el a világ?
Hormuz, átkozd a sorsod.
Háfizunk, menekíts el
egy szál sirázi rózsát.
Hódolat Ovidiusnak
Nagy hőség volt, félúton ragyogott a Nap éppen,
fáradt tagjaimat várta vetett nyoszolyám.
Félig nyitva hagyott zsalumat függöny suhogatta,
mint ha a Nap fényt szűr erdei lombokon át,
vagy ha a Nap tűnik s puha árnyakkal jön az este,
vagy mikor éj múltán késik a hajnali fény.
Illenek ily árnyak hozzá, ha szemérmes a lányka,
a remegő kedves bújva ölelni szeret.
Íme, Corinna belép, tunikája lazára megoldva,
márványszínü nyakát rejtik a fürt-fonatok.
Éppígy szánta magát ölelésre a szép Szemirámisz,
s így Láisz, sok erős férfiakat szerető.
Lenge-finom tunikája bár nem olyan sokat ártott,
téptem testéről, míg ő védekezett,
harcolt, ám látszott, hogy nem diadalra törekszik,
épp csak néhány perc, s végre megadta magát.
S óh, ott állt, szemeim boldogságát betetézve,
pőrén, s nem mutatott egy mákszemnyi hibát.
Mily vállat láttam, s mily telt tomport tapogattam,
s két bimbója hegyes, épp tenyerembe-való
volt és formás melle alatt vakitó, sima has nyúlt.
És a remek csípők! S két ruganyos deli comb!
Egyenkint mit taglaljam? Neki mindene szép volt,
s lángbaborult testét adta, hajolva fölém.
A többit ki-ki tudja… Ernyedten pihenünk már…
Óh, érjek sűrűn ily gyönyörű deleket!
Már egy éve, hogy meghalt a férjem. Pontosabban tizennégy hónapja. Azt hiszem, érthető, hogy nagyon egyedül érzem magam. Mert még nem vagyok öreg. És a férjem sem volt az. Én épphogy elmentem nyugdíjba, meg is ígérték, hogy majd behívnak, ha van valami nekem való munka. A férjem meg nyugodtan vihette volna tovább a dolgait a jól menő vállalkozásában, ha ez a hirtelen, tragikus halála ebben meg nem akadályozza.
Orvosi hiba. Felelőtlenség. Elmegy az ember az orvoshoz… De hiába. Mert az orvosnak fogalma sincs arról, hogy mi a baja. Amikor még egyszer elmegy: műtétet javasol. De hiába. Már késő.
Egy barátnőm társkereső irodát működtet. Hát jó. Keresünk társat. Fénykép az kell hozzá. De ez nem is baj. Elvégre nemcsak adok, kapok is.
Hát, mit mondjak? Szörnyű alakok vannak. Mit képzelnek ezek magukról?
Egy van csak, aki szóba jöhet. Nem valami szuper ez sem, a fényképe elég ijesztő. Kockafeje van. De ügyvéd legalább. Hát jó, találkozzunk, beszélgetni lehet.
Találkoztunk. Hát, nem valami jó pasi. Kurtalábú, alacsony. Kicsi. De legalább az étterem, ahol találkoztunk, elegáns volt. Meghívott ebédre. Először visszautasítottam, ilyen helyen egy ebéd hosszúra nyúlhat. Aztán: egye fene. Beszélgetni lehet. Néha csak beszélgetni is jó. És mint ügyvédnek, természetesen egészen jó a beszédkészsége.
Nem volt nős soha! Ez rossz jel. Biztosan háklis. Állítólag azért, mert igényes. Te jó ég! Ilyen külsővel! Bár azt is jelentheti, hogy pénze az van.
Nem élt együtt a jó édesanyjával, már egyetemista korában önállóságra törekedett. Ez viszont nálam pozitívnak minősül, ki nem állhatom az anyjukon csüngő férfiakat.
Elmeséltem, hogy két felnőtt fiam van. Ez nem nagyon tetszik neki, de nem reagál rá szóban. Amikor odáig jutok a mesélésben, hogy valószínűleg orvosi műhiba miatt veszítettem el a férjem, felkapja a fejét és intenzíven figyelni kezd. Én erre részletezni kezdem a tüneteket, a kórismét, a különböző diagnózisokat és hogy a hasonló bajokban szenvedő ismerősök miket meséltek, mit mondtak.
Beleélem magam újra, amit nemrégiben átéltem, szenvedek, a hangom elfullad, a könnyem is kicsordul. Meg kell törölnöm a szemem, ki kell fújni az orromat. Amikor a zsebkendőmet visszateszem a tárcámba, még mindig remegek.
Képtelen vagyok folytatni az ebédet. Pedig kifejezetten kedvelem a sült libacombot párolt piros káposztával. Ő sem folytatja az evést, csak néz rám nagy komolyan. Azt kéri, hozzam el neki az egész írásos anyagot, a leleteket és a boncolási jegyzőkönyvet is beleértve.
− Úgy gondolja, hogy lehet csinálni valamit? – kérdezem elszorult torokkal.
– Ezt most még nem tudom, látnom kell az anyagot. Átnyúl az asztal túlsó oldalára és a tányér mellett pihenő kezemet simogatja. Komolyan néz rám, együttérzés van a tekintetében. És igen, nagyon is szép szeme van. És biztos, hogy tetszem neki, ezt észrevettem már az első pillanatban.
– Volt már hasonló esete?
– Persze hogy volt, régi praxisom van.
– Kártérítéssel zárult a dolog?
– Igen. Elég szép pénzt kaptak. Milliókat.
Végre azt hallom, amit (bár ez így még nem fogalmazódott meg bennem) hallani akartam. Megjelenik előttem a férjem mosolygós, elégedett arca. Azt sugározza, hogy amit vele tettek, azért fizetni kell és fizetni is fognak. Ő még akar adni valamit nekem. Az utóbbi időkben azt is gyakran mondogatta, hogy ha ő most elmegy, az adósom marad. Szárnyalni kezdenek a gondolataim, és máris odáig jutok, hogy a kapott pénzt pontosan elfelezve, átadom a fiaimnak.
– Apátok küldi – mondom majd –, nem feledkezett meg rólatok, mert ilyen egy jó apa.
Büszke leszek és boldog. Bár ne igyunk előre a medve bőrére, a nagy csata még előttünk van. A közös harc. Annyira fellelkesedtem, hogy nem is vettem észre, hogy az ügyvéd még mindig a kezemet simogatja. Úgy látszik, ez azt akarja, hogy lefeküdjek vele.
Hát majd meglátom. Semmi sincs kizárva, ha úgy viselkedik, ahogy elvárom tőle. Nekem szükségem van most egy győzelemre, és arra a biztonságra, megnyugvásra, amit egy nőnek csak egy férfi adhat.
Asszonyfej
kihunytak a karácsonyfa
lámpafényei
mézes illatok lobbantak
január-sötétbe
vakon tapogatom világod
foszló nyomait
szemed vagyok
hagyj fényben lennem
mert, ha elront vakság
velem vész világunk
sejtes zöld mértéke
hullámtarajok csillanó
zenéje
ne dőljön rám a Föld
sársötétje
mivé lesznek a játszi rétek
ha világtalan leszel
nélkülem
a végtelen tűheggyé dermedt
jegében?
szobámban két napig
magában volt egy rózsa
Hány perced múlt
látatlanul
ki által sem sejtve
körön fakadt rózsa:
mindenből kitépett?
Ragyogtál!
Vak szobák temetőjének
izzottál csöndjében.
Szirmonként szórt szét Isten
néma termek közönyének.
A pók tán látott?
Fázó szánalommal?
(hisz ki sejtheti
milyen érzet bolyong
élők testvérformájában?)
Az üres vázában
a szépség emléke
mintha illatozna:
mintha időtlen is élne.
Nem melegít, fagyaszt a nap. Szikár
alakom fényében stabilan áll.
Nézem a világ öntelt rendszerét
és nem tudom, mi lehet a halál.
Egyetlen életemet forogja
magával e bolygó a semmiben.
És csupasz lapockával kérdem én:
lehet-e hinnünk még valamiben?
Jelentéktelenségünk csodája
mutat, üzen vagy akar valamit?
Betakarja az égkék kétely a
gondolat szárnypróbálgatásait.
Egyedül magam szükségleteit
tudom. De meghalni mit jelenthet?
Karjaiba zár a társas magány
és tán pusztulni, ha elereszthet.
Nincs kiért és nincs miért.
S ha már nincsen senkiért,
érdemes a semmiért,
mikor már nincs, aki ért?
Szombaton születtem, apácát szerettem,
az Isten szeresse holnaptól helyettem!
Négy gyerek után is Jézus menyasszonya,
aki szívét felém már nem nyitja soha.
Itt fekszem hitem dőlt kápolnája alatt,
kaparva és rúgva a rám omlott falat.
Huszonnégy kőmíves sem lesz elég hozzá,
aki ezt a romlást egyszer helyrehozná.
Nincs kit befalaznom nélküle, magamért.
Így jár, ki másoknak, magából maga mért.
Soha nem állva be szabott mérték alá,
igazságom sem jön, aki kimondaná…
Kottafejű kicsi fecskék
ültök a póznán.
Hangol a banda e könnyed
reggeli órán.
Itt soha nincs hamis akkord,
tudja a város.
Bár a zenészeitek közt
nincs hivatásos.
Most se hamis kicsi torkuk,
zengnek a csőrök.
S bár elegáns a szmokingjuk,
mind amatőrök.
Mázatlan, laza, testtelen árnyam
hűséges kutya, kullog utánam.
Tartalmat nem akar, csak a vázat,
elrajzolt sziluettem alázat.
Illékony, maszatos grafit-ábra.
Diszkréten belemárt a halálba.
Freskóterv (részlet)
Az a kuka egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő, ütött-kopott, elformátlanodott régi jószág, rozsdalepte, meggörbült fedővel, az ilyennek a közelébe sem mennek az emberek, utálkoznak felemelni a fedelét, hogy beledobják a szemetet. A kukás embernek nem voltak ilyen gondjai, kotorászni kezdett a sokféle hulladékban, s lám, mit ad Isten, egy szelet kenyér akadt a kezébe. Zöld foltok voltak ugyan rajta, erősen penészes volt, de kenyér volt, kenyér. Egyelőre csak megszagolta, ilyenszerű szagot már sokszor érzett, de ez valahogy iszonyatosabbnak tűnt a többinél. Úgy döntött, zsebre teszi a szerzeményt, egyszer erre a szeletre is sor kerül majd, amikor muszáj lesz sort keríteni rá.
Hullott a hó. Nem hullott, zuhogott. Aztán a szél dönthetett, hogy megtáncoltatja a hópelyheket, de ezt olyan veszett erővel csinálta, hogy az embernek meg kellett fogódzkodnia egy-egy kapukilincsben, hogy magával ne hurcolja ez a fékevesztett fenevad, nem volt hová menekülni, zárva volt minden, üzlet, kapu, templom, iskola, éjfél körül járt az idő, ereszekről lecsüngő jégcsapok, csúszós út, két-három méterre is alig lehetett ellátni, istenverte téli éjszaka. A kukázó megvetette a hátát egy hatalmas kirakat előtt, ráfeszült a kirakat üvegére, rettenetesen fázott mindene, eleven jégcsapnak érezte magát, egyre jobban fájt az arca, a két füle, a keze, aztán eljött az a pillanat, amikor nem a megfontolt gondolat vezeti a kezeket, csak az életben maradás ösztöne, amely néha világrengető eredményeket is hozhat, most csak arra volt jó, hogy az ökölbe szorított, megfagyott kezek beverjék a kirakat üvegét.
Odabent mosógépek, hűtőgépek, konyhai villamosgépek sorakoztak egymás mellett, s valamivel hátrább, ahol a gáztűzhelyeket állították fel, egy szakadt nadrágú, sápadt arcú, csontsovány öregember csüngött egy kötélen. A kabátjából kitűrődő papírlapon egy néhány szavas szöveget lehetett olvasni. „Nem bírtam tovább. Sorry.” Az ember megtapogatta a testet, még meleg volt. Ha öt perccel hamarabb érkezem, gondolta, életben találom. Nem gondolkozott tovább, futásnak eredt. Kimászott a betört kirakaton, s a megveszekedett erővel tomboló szélben visszarohant a kukához. Elővette a zöld foltos, penészes kenyérszeletet, s visszadobta a kukába. A fedelet is elhelyezte az eredeti helyére, s eltávolodott néhány lépésnyire a helyszíntől. Aztán visszament a kukához, felemelte a fedelét, s mintha először történt volna, kotorászni kezdett a belsejében. A penészes kenyérszeletre hamar ráakadt, a kezébe vette, majd elhelyezte a belső zsebében. És rohanni kezdett. Széllel szemben, megfagyott arccal, megfagyott fülekkel, de csak odaérkezett az üzlethez, megvetette a lábát az üzlet egy másik kirakata előtt, ráfeszült a kirakat üvegére, aztán eljött a pillanat, amikor nem a megfontolt gondolat vezeti a kezeket, csak az életben maradás ösztöne, amely néha világrengető eredményeket is hozhat, mint most például, amikor ökölbe szorított, megfagyott kezével beverte a kirakat üvegét, végigrohant az üzleten, s hátul, ahol a gáztűzhelyeket állították fel, ott talált egy szakadt nadrágú, sápadt arcú, csontsovány öregembert, aki betűket írt egy papírlapra.
Elővette a penészes kenyérszeletet, kettétörte, s a felét átnyújtotta az öregembernek.
– Egy kicsit zöld – mondta.
– Nem baj – mondta az öregember.
Ettek.
1.
A szívem
folytonosan csaholó
pitbull.
A lumpenkocsmák illatát
betéve
ismerem.
Ezen a testen most
nincs innen
és nincs túl.
Sörközösséget senki
nem vállal
velem.
2.
Vége a népképviseletnek.
Jönnek a sörrel, más
etilekkel folyamatosan
utántöltött órák.
A kocsma alatti pincehelységben
persze ők most is
szorgosan dolgoznak, fonalakat
nyiszálnak –: a Moirák.
3.
Páncélozott járművek jönnek,
miután vége a
másfél órányi
Kánaánnak.
Felállsz a székről.
Nincs rajtad golyóálló mellény.
A sebeid kívülről csak borfoltok
az ingeden.
–: odabentről fájnak.
az utolsó elveidet is,
ha valaki fizet
egy féldecit.
Mezítláb gázolsz
asztaltól asztalig,
pohár pohár után
törik szét a kezed nyomán.
Nem, nem kárhoztál el,
csak éppen hosszú
szabadságra ment
minden szolgálatos őrangyalod.
Tolsztoj-illusztráció
A Nyugatihoz mentem a Nagykörúton, amikor a délutáni csúcsforgalomban megláttam Gábort. A járdán hullámzott a tömeg, én meg lehajtott fej el sétáltam. Szeretek Pesten egyedül kószálni, jó eltűnni a tömegben. A kisvárosban, ahol lakom, sok ismerősöm van, nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy tucatnyian ne köszönnének rám, vagy ne találkoznék olyan ismerősökkel, akik tőlem várják el, hogy köszöntsem őket. Szóval, mentem a járókelőkkel teli járdán, nem néztem se jobbra, se balra, de abban a pillanatban valami, talán egy becsukódó boltajtó csattanására, arra késztetett, hogy felnézzek, és találkozott a tekintetünk. Sokáig nem nagyon hittem a véletlenekben, azt gondoltam, hogy mindegyikre van valami reális magyarázat, mindaddig, amíg egyszer Rómában, amikor olcsó panziót kerestem a Termini pályaudvar mögött, összefutottam egy volt egyetemi csoporttársammal, akiről nem is sejtettem, hogy éppen Olaszországban van.
Gábor is megállt, a mögöttünk jövők bosszúsan kikerültek, azután kezet ráztunk, és közben hitetlenkedve méregettük egymást.
– Nahát! – mondtam. – Bármire inkább gondoltam volna, mint hogy ma éppen Kerekes Gáborral…
– Boros! – kiáltotta, és felcsillant a szeme. – Hát te még élsz?
– Kösz, hogy már eltemettél! – jegyeztem meg sértődöttséget színlelve.
Kihúzódtunk a járda szélére, mert hátulról nekem jött egy kövér asszony, és halkan szitkozódott, hogy miféle emberek vannak, megállnak a járda közepén, és akadályozzák a forgalmat…
Hirtelen annyi kérdés merült föl bennem, hogy nem tudtam, melyikkel kezdjem, némán méregettem Gábort néhány pillanatig. Így lehetett ő is, mert szintén hallgatott.
– Hát hogy élsz? – kérdeztem végül, amikor úgy gondoltam, hogy túl hosszú a csend. Hülye kérdés, elismerem, de hirtelen nem jutott jobb az eszembe. Azután hozzátettem: – Tanítasz?
– Budán egy gimnáziumban. Én vagyok az igazgató, de van néhány magyar órám. Oroszt már régen nem tanítok.
– Mindig tudtuk, hogy többre viszed egyszerű tanárságnál.
Kutatva rám nézett, talán azt fürkészte, hogy gúnyolódom-e, azután vállat vont: – Ne hidd, hogy olyan nagy dolog. Néha már elegem van belőle, gyakran gondolok rá, hogy váltani kellene.
Nem nagyon tudtam erre mit mondani, ismét hallgattunk egy darabig.
– És te? – kérdezte végül. – Mivel foglalkozol?
– Én is tanítok. Magyart és latint egy alföldi kisvárosban. – Megmondtam a város nevét, látszott, hogy fogalma sincs, merre lehet.
– Együtt vagy még… hogy is hívják? Talán Terikének, ha jól emlékszem.
Nem akartam beszélni róla, mert mindig valami szégyenfélét éreztem, ha rágondoltam. Sőt, nem is csak „félét”, hanem igazi szégyent, olyat, amelytől még évtizedek múlva is megsajdul az emberben valami. Kicsit dühös is voltam, amiért emlékeztetett Terikére. Vállat vontam hát válasz helyett, de ő nem hagyta annyiban.
– Elváltatok?
Nem feleltem rögtön, az jutott eszembe, lám az az első gondolata, hogy elváltunk, pedig szinte semmit sem tudhatott a házasságunkról.
– Igen.
– Már régen?
Nem tudtam kapásból megmondani, mikor váltam el Terikétől. Utána kellett számolnom. – Hetvenkettőben végeztünk, még abban az évben megházasodtam, és nem egészen két évig éltünk együtt.
– Én mindig gondoltam – mondta elmélázva.
– Ugyan mire gondoltál?
Volt egy kis élesség a hangomban, de nem vette észre, vagy nem törődött vele. – Arra, hogy a házasságotok nem lesz tartós.
– Mit tudtál te róla?
– Igaz, nem sokat. Megharagudtál és elköltöztél az albérletünkből. Talán szégyellted…
Nem volt valami tapintatos… Az is megfordult a fejemben, hogy gyorsan véget vetek a beszélgetésnek valami közhellyel, vagy arra hivatkozom, hogy hamarosan indul a vonatom, pedig egyáltalán nem volt sürgős az indulás. Majd arra gondoltam, hogy talán mégis beszélnem kellene a házasságomról. Nem is azért, hogy a Gábor kíváncsiságát kielégítsem, inkább magam miatt. Nem vagyok mazochista alkat, de hirtelen kedvem támadt, hogy beszéljek. Olyan volt ez, mintha gyónni akartam volna. Gyerekkoromban jártam hittanra, a nagyobb ünnepek előtt a pap elküldött minket gyónni, áldozni, akkoriban egyáltalán nem éreztem a gyónás szükségességét, keservesen találtam ki magamnak elhihető, de azért nem túl súlyos bűnöket. Gáborral húsz éve nem találkoztam, és jó esélyem volt rá, hogy a következő húszban sem fogok. Közös ismerőseink alig vannak, s ha vannak is, valószínűleg nem az én házasságom történetével fogja szórakoztatni őket. Ha tehát beszélek neki, az olyan, mintha egy pappal beszélnék, aki megőrzi a gyónási titkot.
– Nem szégyelltem – mondtam, pedig szégyelltem. – Az ember fiatalon követ el ostobaságokat. – Ez bizony ócska közhely volt, bár igaz, mint a közhelyek általában. – Aki azt állítja, hogy sohasem csinált olyasmit, amire később nem szívesen gondol vissza, az hazudik.
Vigyorogva bólogatott.
– Megöl a kíváncsiság – mondta. – Azt akarod, hogy itt az utcán leheljem ki a lelkemet?
Hülyéskedett, úgy látszik, erről nem szokott le. Diákkorunkban is mindig tréfákon járt az esze, néha már fárasztó volt a jópofáskodása. Vajon a felesége, ha ugyan van felesége, hogy bírja ki az örökös viccelődését?
– Inkább beszéljünk rólad! Semmit sem mondtál magadról. Gondolom, az egyetem után te is megnősültél.
– Az én házasságom mintaházasság – mondta határozottan. – Mi sohasem veszekszünk, hangos szó nem esik közöttünk.
– Ez is valami vicc?
– Egyáltalán nem. Irina az egyetem nyelvészeti tanszékén dolgozott, vogul nyelvet tanított magyar szakos hallgatóknak. Összeházasodtunk, de nem érezte jól magát Magyarországon, visszavágyott az övéi közé. Így, amikor lejárt a szerződése, hazament Hanti-Manszijszkba. Ott tanít az egyetemen.
– Megint hülyéskedsz? Létezik egyáltalán ilyen város?
– Nézd meg a térképen! Az Urálon túl keresd, Moszkvától keletre, légvonalban vagy kétezer kilométerre, az Ob partján.
Biztos voltam benne, hogy ugrat. – Hogy beszéltetek?
– Elég jól megtanult magyarul, de ha bonyolultabb témákról volt szó, akkor inkább oroszul szólt hozzám.
– Tehát elváltál te is.
– Én nem – felelte önérzetesen. – Magyarországon, ha jól emlékszem, 1895 óta létezik válás, de a mi szűkebb családunkban még nem fordult elő.
– De azért találkoztok, tartjátok a kapcsolatot?
– Hogyne! Újév előtt szoktunk küldeni egymásnak üdvözlő lapot.
Nem tudtam, mit gondoljak. Elég valószínűtlenül hangzott, amit mondott, de ahogy megismertem diákkorunkban, akár igaz is lehetett. Nem tudom, mióta álldogáltunk már a járda szélén, fájni kezdett a lábam. Télen elcsúsztam otthon egy befagyott víztócsán az iskola előtt, azóta, ha sokáig állok egye helyben, gyakran megfájdul a bal térdem, amelyikre ráestem.
– Üljünk le valahol – mondtam. – Fáj a lábam, nem tudok sokáig egy helyben állni.
– Meghívlak egy italra – felelte. – Mikor megy a vonatod?
– Nem érdekes, óránként indul vonat arrafelé.
– Akkor gyere, van itt egy kis presszó a közelben.
Egy csendes mellékutcába vezetett, arrafelé alig volt forgalom. A presszóban ugyan elég sokan voltak, de találtunk asztalt egy távolabbi homályos sarokban. Én csak valami üdítőt akartam inni, de rábeszélt egy üveg sörre.
– Nehéz volt a válás? – kérdezte, amikor letelepedtünk az apró asztal mellé.
– Az már nem, csak az odáig vezető út.
– No, lám! – Fölemelte az uj át. – Pedig nekem egyszer azt mondtad, hogy szakítani hirtelen kell, és véglegesen.
– Ilyet mondtam volna?
– Emlékszel Margitra? – Töprengtem egy darabig, de nem emlékeztem semmiféle Margitra. Úgy nézett rám, mintha szuggerálni akarta volna, hogy emlékezzem, azután legyintett. – Együtt jártunk néhány hétig… vagy hónapig…
Akkoriban sokat beszélgettünk róla.
– Ő volt az, aki állandóan magasröptű esztétikai meg filozófiai kérdésekről akart beszélgetni veled?
– Meséltem nektek, hogy amikor már nagyon untam, a tettek mezejére próbáltam lépni, de elhúzódott, és azt mondta, ne profanizáljam a kontaktusunkat. Hiába vetettem közbe, hogy kontaktusunk oly éteri, hogy direkt jót tenne neki egy kis profanizálás. Erre mondtad, hogy a Margit szellemi szférájába tartozom, úgyszólván ész vagyok test nélkül. Én azonban nem akartam, Majakovszkij al szólva, nadrágban járó felhő lenni, és elhatároztam, hogy szakítok vele. Akkor jegyezted meg, hogy szakítani hirtelen és véglegesen kell, mert a huzavona, a se vele, se nélküle csak értelmetlen kínlódás… No, de eltértünk a tárgytól, nem Margitról van szó, hanem rólad. Nem élhettetek valami jól Terikével, ha két évet sem bírtatok ki egymással. – Válaszolni akartam, de hirtelen folytatta: – Én kezdettől fogva nem nagyon értettem ezt a kapcsolatot. Nem ismertem ugyan azt a lányt, csak annyit tudtam róla, hogy a postán dolgozik, az apja meg valami állattenyésztő vagy mi. Egyáltalán, hogy találkoztál vele?
– Emlékszel még Pető nénire?
– Hát persze. Ötödéves korunkban nála laktunk albérletben a Petőfi sugárút vége felé egy tornácos, kertes házban.
– Egyszer, amikor egyedül voltam otthon, beóvakodott egy tányér süteménnyel. Meg voltam döbbenve, azelőtt soha nem kínált meg semmivel. Szóval bejött, és jelentőségteljesen azt mondta, hogy beszélni akar velem. Nem tudtam mire vélni, tartottam tőle, hogy a szőlő miatt jött. Korábban írt is egy cédulát, és letette az asztalra, amikor nem voltunk otthon. Az állt rajta az öregasszony ákombákom betűivel, hogy „Gábor! Minek lopja a szőlőt? Nincs jobb dolga?”
Gábor felhorkant. – Ezt írta volna? Hogy én…?
– Ne mondd, hogy nem emlékszel! Te is olvastad a cédulát, és az ilyesmit nem felejti el az ember. Csak a te nevedet említette, rólam nem föltételezte, hogy lopom a szőlőt a kertjéből, én olyan csendes, megbízható, jóravaló gyerek voltam.
Szóval úgy éreztem, hogy lebuktunk, és ilyen esetben legjobb a töredelmes vallomás. Megkérdeztem hát, hogy a szőlő miatt jött-e, mert olvastam a céduláját. Hozzátettem, hogy nagyon mélyen érintett, amit írt, a Pető néni stílusa tömör, lényegre törő. Közölte, hogy ugyan kit érdekel az a néhány fürt, azokat különben is te szakítottad le, rólam föl sem tételezné, hogy ilyesmire vetemedjem. Tehát nem a szőlőről van szó, hanem a Kaszásról.
– A Kaszásról?
Gábor olyan tekintettel ismételte meg a nevet, mintha a hideg futott volna végig a gerincén. Egyébként nekem is pont ilyen érzésem volt, amikor először meghallottam ezt a nevet Pető nénitől.
– Egy pillanatra a halál jutott eszembe, de komolyan. Pedig csak a Terike apját hívták Kaszásnak. Még kij ebb, a sugárút legvégén lakott, ahol ritkábban álltak a házak, és a nagy portákon nem tiltották az állattartást. Kaszásnak ott állt háza, a telken istállói voltak, és bikákat hizlalt. Akkoriban ez nagyon jövedelmező foglalkozás volt, olyan, mint az orvosoké vagy a benzinkutasoké.
– Csak nem Pető néni ajánlotta neked a lányt?
– Nem ajánlotta, hanem kommendálta. Ezt akkor még így mondták arrafelé. Megtudtam tőle, hogy ez a Kaszás gazdag ember, Terike az egyetlen lánya, a postán dolgozik. Tanult lány, érettségije van, és nem azért dolgozik, mintha kellene otthon a keresete, hanem hogy emberek között legyen, ne üljön otthon állandóan. Hozzátette, hogy nem is csúnya lány, és már készen van a háza, az apja fölépíttette, csak a festés hiányzik, és nászajándékul autót is kap. Ha Terike férjhez megy, rögtön odaköltözhet a párjával. Egyébként pedig csendes, szófogadó lány, úgy van nevelve. Tizenkilenc éves, de még most se mehet el csavarogni, mint ezek a mai lányok. Négykor végez a postán, fél öt felé már otthon kell lennie. Közbevetettem, hogy mindez nagyon szép, de miért nekem mondja el, Pető néni azonban ezt meg sem hallotta, folytatta rendületlenül, hogy ne higgyem ám, hogy a lány valami kis megsavanyodott béka. Pető néni beszédében időnként ilyen remek képzavarok voltak, öröm volt hallgatni. Terike már férjhez mehetett volna, két kérője is akadt, egy autószerelő, akinek műhelye van a szomszédjukban, meg egy postás. Az apja azonban egyikhez sem adta, pedig az autószerelő jól keres. Pető néni ekkor nagy lélegzetet vett, és mélyen a szemembe nézve így folytatta: „Kimondom nyíltan, diplomás férjet szeretne a Kaszás Terikének. Sok pénze van, megteheti, legföljebb majd támogatja a fiatalokat az esküvő után, merthogy a tanári fizetésből aligha tudnának megélni.” Szó szerint ezt mondta. Elnevettem magam, és megkérdeztem, hogy csak nem akar összehozni Terikével? Pető néni azonban nem nevetett, hanem azt mondta, hogy én olyan csendes, szerény fiú vagyok, pont illenék hozzá. Gondoljam csak meg komolyan: a saját erőmből mikor lesz nekem, ha egyáltalán lesz, valamikor házam, autóm. Húsz év múlva esetleg, ha már belekeseredtem a kuporgatásba.
Elhallgattam egy pillanatra, belekortyoltam a sörömbe, amely már kezdett melegedni a fülledt presszóban. Gábor is hallgatott egy darabig.
– Ezt még aznap elmesélted – szólalt meg azután. – A sugárúton volt egy kis kocsma, a nevére már nem emlékszem, mi csak Kis Piszkosnak hívtuk. Tamás is ott volt, biztosan emlékszel rá. – Hogyne emlékeztem volna, Tamás közös jó barátunk volt, rendszerint hármasban lógtunk együtt. – A Kis Piszkosban először Margitról beszéltünk, akivel akkor még nem szakítottam, hiába mondtad, hogy gyorsan és véglegesen… egyszer csak váratlanul bejelentetted, hogy Pető néni megkérte a kezedet. Visítottunk a röhögéstől, elképzeltük, hogy feleségül veszed az öregasszonyt, de fölvilágosítottál, hogy a Terike számára kérte meg a kezedet. Én megkérdeztem, hogy igent mondtál-e, de Tamás közbevágott, hogy szerinte belementél, legalábbis ha van egy kis eszed, én meg azt mondtam, hogy biztosan terhes, és olyan valakitől, akihez nem akarja hozzáadni az apja, ezért sürgős a dolog. Te azonban dühösen kijelentetted, hogy működik a piszkos fantáziám, Tamás pedig arról kezdett faggatni, hogy mit válaszoltál az öregasszonynak, mert ha netán elutasítottad, ő szívesen beszáll helyetted. Kifejtette, hogy elvenné a lányt, beköltözne a nagy házba, és úgy élnének ott, mint egy galambpár. A szerelem irracionális, van benne valami véletlenszerű, érthetetlen, és ez nyugtalanító, sőt veszélyes. Egy szolid érdekházasság viszont olyan biztos alap, amelyre föl lehet építeni a családi szentélyt, sőt a társadalomnak is szilárd alapja lehet. Hozzátette, hogy az ő házuk a mi házunk is lesz. Szombaton hármasban beülünk az autóba és fölmegyünk Pestre kurvázni, reggel felé pedig, ha hazaérünk az ő szerető kis felesége bőséges reggelivel vár minket, és jó kedélyének napsugarával űzi el fáradtságunk ködét.
Elhallgatott, és a mellettünk elsiető felszolgálónőtől kért még két üveg sört. Nekem a sörről eszembe jutott, hogy azon az estén hármasban jól berúgtunk, igaz, nem sörtől, hanem konyaktól, akkoriban többnyire azt ittunk.
– Én azonban visszautasítottam az ajánlatot – mondtam. – Eszembe sem jutott még házasodni, pláne így.
– Tamás a szívéhez kapott, és valami olyasmit mondott, hogy hah, minő lelki nagyság! Amikor meg kimentünk a kocsmából, azt mondta, hogy meg akarja csókolni a köpenyed szegélyét, sőt meg is próbálta, pedig nem is köpeny volt rajtad, hanem orkánkabát vagy szivacskabát, a fene tudja már, mit hordtunk akkoriban. Azután énekeltünk, te latinul, én oroszul, Tamás meg magyarul, mert ő csak úgy tudott. Egészen addig, amíg a sötétből elő nem lépett egy rendőr, nem szólt semmit, csak megfenyegetett a mutatóuj ával.
– Hiába mondtam Pető néninek, hogy nem maradhatok a városban, hiszen a diákok legalább fele ott szeretne tanítani, legföljebb csak valahol a környéken egy kisebb városban találnék állást. Az öregasszony erre csak legyintett. „Kaszás majd szerez magának állást.” Mondtam, hogy itt minden megüresedő helyre tíz jelentkező van, de azt válaszolta, hogy akkor én leszek az első vagy a tizedik, szóval az, aki megkapja. Kaszás mindent el tud intézni, legyek egészen nyugodt. A pénze magában már nem elég, kellene egy diplomás a családba, ahol érettségije is csak Terikének van. Megkérdeztem, hogy vajon ő mit szól hozzá, mármint Terike, de az öregasszony csak legyintett, mintha legyet akart volna elhessenteni, és elmondta, hogy jó lány az, engedelmes, szófogadó, tudja, hogy az apja csak a javát akarja. Meg hát már olyan korban van… hiszen tudja… itt van az ideje… Ártatlanul megkérdeztem, hogy minek van itt az ideje, de ezt Pető néni nem mondta meg, csak egy kicsit zavartan annyit bökött ki, hogy tudom én azt jól, ne adjam az ártatlant, majd hozzátette, hogy hát olyan korban van, hogy férj kell neki… na!
Gábor vigyorgott, éppen úgy nézett most ki, mint diákkorunkban, csak egy kicsit meghízott, és elöl felkopott a haja.
– Voltak még akkor ilyen lányok? – kérdezte elmélázva. – Ha már nagyon kellett nekik, hogy hm… férjük legyen, azt is a szüleik intézték el.
– Terike ilyen volt, legalábbis, amíg otthon lakott. Azután megváltozott, de ez már későbbi történet.
Hallgattunk egy darabid, kortyoltuk a sörünket.
– Ezt a Kaszást én is megismertem – folytatta újra Gábor egy kis szünet után.
– Egyszer, amikor hazamentem, ott ültetek hárman a szobánkban, Pető néni, Kaszás meg te…
– Nevezetes nap volt, Kaszás eljött, hogy megnézzen magának. Az öregasszony jött vele, bemutatott neki.
– Én később értem haza, nem tudom, hogyan kezdődött…
– Kaszás azzal kezdte, hogy sok jót hallott rólam. Megkérdeztem, micsodát, erre kijelentette, hogy tudja, milyen csendes, rendes, szorgalmas fiatalember vagyok, és hogy ritkaság manapság az ilyen. A fiatalokat csak a bítzene, a hosszú haj meg a szakáll érdekli, a tudomány meg a tisztesség sehol. „Mink bezzeg másképp voltunk nevelve – tette hozzá. – A szüleim szegények voltak, én a magam erejéből vittem valamire. Ha mindig csak táncoltam volna meg ittam volna, nem lenne házam meg minden egyebem. Most is hajnalban kelek, akár hétköznap, akár vasárnap van, a bikáknak nem lehet azt mondani, hogy nincs kedvem fölkelni az etetéshez.” Aztán megkérdezte, milyen terveim vannak az egyetem utánra, és amikor meghallotta, hogy tanítani akarok, csak nem tudom, hol kapok állást, elégedetlenül megcsóválta a fejét. Itt a városban is taníthatnék – mondta, nem kellene messzire mennem. Azután majdnem szó szerint azt mondta, amit Pető nénitől hallottam, hogyha tíz pályázó van egy állásra, majd én leszek a nyertes, mindent el lehet intézni, csak akarni kell. Körülbelül itt tartottunk, amikor beléptél, és hamarosan elég rossz benyomást tettél Kaszásra.
– Én nem akartam elvenni a lányát.
– Nem is adta volna hozzád. Nem voltál elég csendes, rendes, tisztelettudó…
– Amikor megmondta a nevét, megkérdeztem, hogy a bikatenyésztőhöz van-e szerencsém. Erre kihúzta magát, és szinte meghatottan kérdezte, hogy tehát hallottam már róla? Amikor pedig azt feleltem, hogy nem is keveset, elégedetten bólogatott, és egy hosszú monológban elmondta, hogy hát igen, a becsületes munkának megvan a becsülete. Az emberek látják, hogy mire jutott, nem csoda, ha emlegetik. Meg irigylik is, de ő arra nem sokat ad. Azt szokta mondani, hogy mindenki tegye le az asztalra, amit az életben összehozott, akkor elválik, hogy ki a különb ember. Megpróbáltam közbeszólni, de rendületlenül folytatta, hogy ő nem kapott készen semmit, mindent maga szerzett meg. Néha kérdezik is tőle, hogy minek hajt annyira, a sírba úgysem viheti magával, amije van, de erre ő csak annyit mond, hogy a halálos ágyán is tudni fogja, hogy mije van, és ettől másképp hal meg, mint a sok éhenkórász… Ekkor, levegővétele közben, sikerült megszólalnom, és azt kérdeztem, hogy nem mindegy? Mármint hogy a halálos ágyán mire gondol az ember. Bosszús volt, amiért félbeszakítottam, csak annyit válaszolt, hogy én még fiatal vagyok, nem ismerem az életet. A fiatalok könnyen veszik ezeket a dolgokat, de később majd rájövök, hogy nem úgy van. Kezdett indulatba jönni, amíg levegő után kapkodott, ismét meg tudtam szólalni, és érdeklődtem, hogy ha nem „úgy”, akkor hogy van. Egyre dühösebb lett, már emelt hangon mondta, hogy persze okoskodni könnyű, de próbálnék bikákat hizlalni.
– Akkor végleg elvágtad magad nála. Azt válaszoltad, hogy szerinted nem a bikahizlalás a világ legfontosabb és legnagyszerűbb dolga.
– Kaszás hátrahőkölt az elképedéstől, és vérig sértve elharapta a választ, majd erőltetett mosollyal Pető nénihez fordult, hogy jaj, de elszaladt az idő. Neked nyájasan kezet nyújtott, hangsúlyozottan úgy búcsúzott el tőled, hogy „viszontlátásra”, még tán kacsintott is, rólam viszont tüntetően nem vett tudomást.
Megint elfogyott a sörünk, Gábor kért még két üveggel. Először tiltakozni akartam, azután ráhagytam. Kellemes zsibbadtság fogott el. Nem voltam részeg, csak kezdtem jól érezni magam. Gábor is józan maradt, csak a homloka izzadt egy kicsit, és a szeme kivörösödött, de lehet, hogy nem láttam jól a presszó félhomályos sarkában. Hirtelen úgy éreztem, azonnal ki kell mennem a vécére, megkérdeztem, hogy merre van a mellékhelyiség, Gábor nem szólt, csak a kezével mutatta, merre induljak.
Egy kis folyosószerű beugró volt a terem túlsó végében, onnan nyíltak az ajtók, bordó függöny volt előttük. Odabent megcsapott a meleg meg a fertőtlenítőszerek szaga. Kézmosás közben belenéztem a kagyló fölötti tükörbe, és mintha egy idegen nézett volna vissza rám. Az arcom kivörösödött, a szemem alatt sötét karikák látszottak. Arra gondoltam, ideje volna elmenni, nincs értelme, hogy fölidézzük a múltat, túl vagyok rajta, mire való ez a mazochista önélveboncolás, húsz évig igyekeztem eltemetni a tudatom mélyére, most meg váratlanul feltört, mint valami gejzír. De azt is tudtam, ha most valamilyen ürüggyel elbúcsúzom Gábortól és elmegyek, már nem tudom visszaerőltetni az emlékeket oda, ahonnan előtörtek, most már napokig, hetekig, talán tovább is velem maradnak. Nem értek a pszichológiához, de van némi élettapasztalatom, tudom, hogyha sikerül kibeszélni a kínos emlékeket, az olyan, mintha megosztanám őket valakivel, s nekem kevesebb maradna belőlük.
Amikor visszamentem az asztalunkhoz, Gábor éppen töltött az egyik párás falú üvegből a poharainkba.
– Mikor döntötted el, hogy feleségül veszed Terikét? – kérdezte, mielőtt még leültem volna.
Nem válaszoltam azonnal, túlságosan meglepett a kérdése, de magam sem tudtam, mikor érett meg az elhatározásom. Talán nem is volt elhatározás, csak hagytam, hogy sodorjanak az események, nem tettem semmit, hogy kiszálljak.
– Nem tudom – feleltem végül bizonytalanul. – Nem lehet egyetlen időponthoz vagy valamilyen eseményhez kötni…
– Talán akkor, amikor elmentél a postára?
– Akkor még nem. Csak kíváncsi voltam, hogy néz ki, akit hozzám akarnak adni… Te talán megálltad volna?
Volt a hangomban egy kis számon kérő élesség, de Gábor megvonta a vállát.
– Utána összevesztél velünk. Észrevetted, hogy megláttunk.
– Mert hülyéskedtetek, és úgy éreztem, méltatlan az az infantilis viselkedés…
Vettem néhány borítékot Terikétől, Tamás meg kikapta a kezemből, és szokása szerint ordítva elkezdte, hogy lám csak, micsoda kiterjedt levelezést folytatok, tíz borítékot vettem, közöttük öt légiposta borítékot, életemben nem írtam még ennyi levelet…
– Rosszul emlékszel, az nem Tamás volt, hanem én voltam.
– Igen?
Éreztem, hogy indulat támad bennem, de tudtam azt is, hogy ez nevetséges.
Most újra megharagudjak rá, húsz év után? Kellemetlenül éreztem magam, már bántam, hogy nem búcsúztam el tőle korábban. Gábor azonban nyilván nem vette észre.
– Néhány nap múlva elköltöztél egy másik albérletbe. Szerintem akkor már eldöntötted…
– Elköltöztem, mert állandóan szórakoztatok rajtam. Hogy milyen lesz a bikatenyésztő vejének lenni, meg hogy majd etethetem én is a bikákat… Néha arra gondoltam, hogy talán irigylitek, hogy nem a nullán kezdem, mint ti, egy gerendás, földszagú albérleti szobában valahol egy isten háta mögötti faluban vagy kisvárosban…
– Szóval, mégis számított a Kaszás vagyona.
– És ha számított?
Teletöltöttem a poharamat, és egy hajtásra kiittam. Dühös voltam Gáborra, úgy éreztem, most, húsz év után is ítélkezik fölöttem. De milyen jogon? Az ő házassága mennyivel jobb, tisztességesebb? Ezt akartam neki mondani, és el is mondtam volna, de megszólalt, mielőtt kinyitottam volna a számat.
– Amikor elköltöztél, már nem beszélgettünk többet, nem tudom, mi történt utána.
– És kíváncsi vagy, mi?
Az ingerült hangra fölkapta a fejét, csodálkozva nézett rám, azután vállat vont. – Ha húsz évig kibírtam, a hátralevő kis időt is kibírom még. Ha még mindig kellemetlen neked, ne mondd el. – Hirtelen fölállt, elindult a mellékhelyiségek felé, csak két lépés után szólt vissza. – Rögtön jövök. Várj meg, ha akarsz.
Tehát „ha akarsz”! Vagyis elmehetek, ha akarok, meg sem kell várnom, amíg visszajön. Elenged. Nagy volt a kísértés, hogy kifizetem a söröket és elmegyek. Többé nem találkozunk, nem esik több szó a befuccsolt házasságomról. Azután arra gondoltam, hogy ugyan miért mennék el? Az ő négyezer kilométeres távházassága mennyivel jobb, mint az enyém? Ő humorosan tekint a sajátjára, vagy legalábbis úgy tesz, mintha még szórakoztatná is ez a helyzet, akkor én miért veszem az enyémet annyira komolyan? Így nyugtatgattam magam, de éreztem, hogy ez csak mentegetés, az én házasságom nem olyan, mint az övé, már ha egyáltalán igaz, amit mondott, és nem csak hülyéskedett szokása szerint.
Kértem még két üveg sört, pedig már kezdtem érezni az alkohol hatását. Nem voltam részeg, csak egy kissé szédültem, bár lehet, hogy csak a meleg okozta. Jó lett volna kimenni néhány percre friss levegőt szívni, de most már elhatároztam, hogy nem mozdulok. Velem senki ne legyen nagylelkű, ne akarjon egérutat biztosítani. Csak azért is maradok, végigmondom, amit elkezdtem. Talán nekem is jobb lesz utána.
Gábor jó sokára jött vissza. Mintha csodálkozott volna, hogy még az asztalnál talál, de lehet, hogy ezt csak én láttam úgy. Leült, töltött a sörből, egyikünk sem szólalt meg egy darabig.
– Amikor először voltam Kaszáséknál, nagy vendégséget csaptak a tiszteletemre – kezdtem, de Gábor közbevágott.
– Régi történet ez, nem is kellene emlegetni. Inkább arról beszélj, hogy most hogy élsz.
Már megint nagylelkűsködik, nem akarja, hogy olyasmiről beszéljek, ami kellemetlen lehet nekem.
– Te csak ne légy olyan tapintatos! – mondtam kissé hangosabban, mint ahogy szerettem volna. Körül is néztem, nem figyeltek-e föl a hangos szóra a szomszéd asztaloknál, de senki sem fordult felénk, hangom elveszett a helyiség összefolyó zajában.
– Ahogy akarod.
– Ha már elkezdtem, be is fejezem!
Rám nézett, egy kissé csodálkozva fölvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
– Az asztalt megrakták süteménnyel, italokkal, Terike és az anyja merev derékkal ültek a székükön, alig szóltak valamit, Kaszás vitte a szót. „Az a legfontosabb – mondta –, a szeretet! Nagy hangja volt, ha beszélgetett, akkor is úgy hangzott, mintha kiabálna. – Hogy az ember tudja, otthon minden rendben van. Csak úgy lehet istenigazában dolgozni, pénzt keresni. Ha mindig arra kell gondolni, hogy mi történik most otthon, mit csinál az asszony, megette a fene az egészet. – Nagy levegőt vett, ezt a pillanatot használta ki a felesége, hogy közbeszóljon. – De hát igyon is valamit… Ferenc – mondta, azután Terikéhez fordult. – Kínáld már te is kislányom!” Terike eddig maga elé nézett, csak akkor emelte föl a tekintetét, és úgy bámult rám, mintha valami csodabogarat látna. „Melyikből kér?” – rebegte végül. Én meg hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak, vagy négy üveg ital volt az asztalon. Kaszás szólalt meg ismét. „No, akkor ebből a jóféle muskotályból!” Töltött a poharamba meg a sajátjába is, a felesége meg Terike tiltakozva a poharukra tették a tenyerüket. Kaszás fenékig ürítette a poharát, én csak néhány kortyot ittam. „Szóval az a helyzet – folytatta Kaszás –, hogy a Terike jó lány, szófogadó, engedelmes, mert így lett nevelve. Tudja, hogy csak a javát akarjuk. – Terike elpirult, és félig suttogva közbeszólt: „Hagyja már, édesapám!” Kaszás azonban csak nevetett. „Nem kell azért pirulni, így van jól! Én mondom magának… vagyis hát neked, édes fiam, ha nem veszed rossz néven, hogy jó feleség lesz – és jelentőségteljesen hozzátette: – akárki veszi el. És ha mi meghalunk, no, remélem, ez azért nem holnapután lesz, itt minden rá marad. De a házat, a másikat már akkor megkapja, ha férjhez megy… meg a bútort, az autót. Segítjük is az elején, ha kell, az biztos, hogy amíg én élek, a lányom úgy élhet, mint egy királykisasszony. – Azután megint jelentőségteljesen hozzátette: – Akárki lesz a férje.”
– Terike mit szólt az egész ügyhöz?
– Nem tudom… de komolyan. Elfogadta, hogy a szülei keresnek „neki való” férjet. Úgy nevelték, hogy eszébe sem jutott ellenkezni…
– Van még ilyen manapság?
– Talán még jobban, mint akkoriban, látszatra hiába önállóbbak a fiatalok. Vagyonok halmozódnak föl, több a veszíteni valójuk, ha ellenkeznek. Amikor mi fiatalok voltunk, mit veszítettünk, ha ellentmondtunk a szüleinknek? Szinte semmijük sem volt, miből tagadhattak volna ki, ha szembeszálltunk az akaratukkal?
– Volt alkalmatok, hogy kettesben legyetek?
– Eleinte nem nagyon, csak a téli vizsgaidőszak előtt engedték meg, hogy néha moziba menjünk.
– Egyszer láttunk titeket a Hóvirág cukrászdában, de csak benyitottatok, és már fordultatok is ki.
– Ez később volt, február végén vagy márciusban. Akkorra már megtörtént az eljegyzés, a szülők egy kicsit többet engedtek meg Terikének… meg nekem.
– És éltetek ezzel az… engedéllyel?
Az előbb még dühös voltam, amikor kérdezgetett, úgy éreztem, hogy kíváncsiskodik, legbelsőbb személyes ügyeimbe kutakodik, most azonban már nem érdekelt a kíváncsisága. Amikor utóbb visszagondoltam a beszélgetésünkre, rájöttem, hogy ez lehetett a részegség következő fokozata. Először indulatos voltam, azután meg szószátyár. Mindent el akartam mondani, de már nem önvallomásként, hogy megszabaduljak valami tehertől, amely régóta nyomasztott, hanem egyszerűen jól esett beszélni, és tetszett, hogy Gábor figyelmesen hallgat, kérdéseket tesz föl. Most ismét a barátomnak éreztem, elérzékenyültem az érdeklődése láttán.
– Csak módjával. A téli estéken korán sötétedett, csókolóztunk a sötét parkban. Terike készséges volt, vagy talán inkább úgy kellene mondanom, hogy engedelmes, csak néha az jutott eszembe, hogy ha a szülei mást szemeltek volna ki neki, azzal is pontosan ilyen lenne.
– A cukrászdából miért fordultatok vissza?
– Mert megláttalak titeket. Akkoriban a szülei még számon tartották, hogy mikor van vége a mozielődásnak, és egy órával később már otthon kellett lennünk, de én rávettem Terikét, hogy üljünk be valahová. Egy kissé húzódozott ugyan, hogy megharagszik az apja, és szinte megdöbbent, amikor erre azt válaszoltam, hogy majd megbékül, ha megharagszik. Azt válaszolta, náluk az nem úgy van, apjának az a szava járása, hogy amíg az ő kenyerét eszi, addig tudni akarja, hogy hol jár, mit csinál, de azért bejött velem. Talán úgy gondolta, hogy már hozzám is tartozik, s ha az apja megharagszik, majd mi elintézzük a dolgot egymás között. De ahogy beléptünk, megláttalak titeket, az egyik asztalnál ültetek, és már elég emelkedett volt a hangulatotok. Nem akartam találkozni veletek. Tartottam tőle, hogy elkezdenétek hülyéskedni a rovásomra. Morogtam valamit Terikének, hogy mégsem jó hely ez, meg különben is tényleg későn van, ne haragítsuk meg a szüleit. Ő meg jött velem szótlanul, de gondolom, nem értette, hogy mitől változott meg olyan hirtelen a véleményem.
– Miről tudtatok beszélgetni?
Tényleg, miről is? Szerettem volna felidézni valamit az akkori beszélgetéseinkből, de egyáltalán semmi sem jutott eszembe. Csak arra emlékszem, hogy én beszéltem, Terike meg hallgatott. Pedig beszélt ő is, de amit mondott, valahogy szétfolyt, eltűnt. Ha kérdeztem, biztosan válaszolt, de egyetlen akkori megjegyzése, gondolata sem maradt meg az emlékezetemben. Ez aztán megváltozott, mégpedig alaposan, de az már későbbi történet.
– Hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Nem is nagyon emlékszem…
– Amikor megláttunk titeket a Hóvirágban, először nem ismertem meg Terikét, azt hittem, hogy felcsíptél valami kis tyúkot a fonalgyárból, azok a lányok buktak akkoriban az egyetemistákra, és nem akarod odahozni.
Egyikünk sem szólt néhány pillanatig. Az üvegek még félig voltak, de már egyikünk sem ivott olyan gyakran, mint korábban. Kezdtem érezni, hogy elég, és Gábor ugyanúgy érezhette. Az egyik felszolgálónő kitárta az utcára nyíló ajtót. A párás meleg és a sűrű füst gomolyogva elszállt, és kellemes, hűvös levegő áramlott a helyiségbe. Nem voltam részeg, pontosan tudtam, mi történik körülöttem, és azt is, hogy mit beszélek. Csak szédültem egy kicsit, de a friss levegő elmulasztotta a szédülésemet, mintha egy hűvös kéz letörölte volna a homlokomról. Gábor is élvezettel szívta be a levegőt. Láttam rajtam, hogy gondolkodik, kimondja-e, amit akart, végül megszólalt: – Mit éreztél Terike iránt ekkoriban?
Váratlanul ért a kérdése, ezt még önmagammal sem tisztáztam. Nem is tudtam válaszolni azonnal. Gábor nem sürgetett.
– Nem volt csúnya lány – feleltem végül kissé kényszeredetten, mert éreztem, hogy Gábor nem ilyen választ várt. – Néha egészen szépnek láttam. A mosolyában volt valami… – Elégedetlenül ingatta a fejét. Látásból ismerte Terikét, nem kellett magyaráznom neki, hogy szép-e, vagy sem. – Úgy éreztem, hogy ismerem, hogy olyan átlátszó a számomra, mintha üvegből volna, nincs a személyiségében semmi… ami rejtve volna előttem. Ezt valahogy meghatónak éreztem. Azt gondoltam, az ilyen emberek sérülékenyek, hogy nekem kell megvédenem… – Gábor fölnevetett, olyan hangosan, hogy attól tartottam, mindenki odanéz. – Mit röhögsz? – Nem voltam dühös, inkább a régi hangot véltem megtalálni. Gábor nem válaszolt, abbahagyta a nevetést, de változatlanul mosolygott. – Vigyorogsz, mint a fakutya – mondtam, és én is nevettem, és pont úgy éreztem magam, mint húsz évvel ezelőtt, amikor annyit ugrattuk egymást. Jól tudtam, azon nevet, hogy próbálom elhitetni magammal, hogy Terike a védelmemre szorul, ki kell szabadítanom az apai ház rabságából. Pedig még nem is tudta, hogyan végződött a házasságunk. Pontosabban, csak a válásról tudott, arról nem, hogy mi vezetett odáig. Ha tudta volna, még hangosabban nevet. Nekem meg ettől támadt nevethetnékem. Így azután csak vigyorogtunk egy darabig, ő rajtam, én meg rajta… és magamon. – Ha ott lettél volna az esküvőnkön – kezdtem újra –, akkor nevetnél csak igazán! – Abbahagyta a mosolygást, érdeklődéssel előre hajolt.
– Olyan vicces volt?
– Egyszerű esküvőt szerettem volna, szűk családi körben, de Kaszás ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy arról szó sem lehet, azt a szégyent nem viselnék el, hogy nem hívják meg az összes rokont, ismerőst, szomszédot… Nem tudom, hány vendég volt, de száznál biztosan többen. Az udvaron fölállítottak egy nagy sátrat, egy csomó asztalt, széket összeszedtek a rokonoktól, szomszédoktól. Akkorra már befejezték a házépítést, ránk várt az új ház a szomszéd telken. A garázsban ott állt az új Wartburg, de Kaszás nem adta oda a kulcsait, azt mondta, majd csak az esküvő után. Néhány nappal korábban egyszer fölvetettem Terikének, hogy elutazhatnánk nászútra. Ő meg tágra nyitotta a nagy kék szemét, mintha akkor hallotta volna először a nászút szót, és megkérdezte, hogy hová akarok menni. Mondtam, hogy például Velencébe. Ha gyorsan beadnánk a kérelmet, egy hónap alatt megkaphatnánk az útlevelet. Terike csodálkozva nézett rám még egy darabig, azután megkérdezte: „Miért? Mit akarsz venni?” „Venni? Semmit.” Továbbra sem értette. „Akkor minek? De ha kell valami, szólj, édesapám megveszi a jugó piacon.” Hirtelen lehiggadt a lelkesedésem, de még nem adtam föl. „Bebarangolnánk Velencét, este gondoláznánk…” „Utálom a csónakázást – mondta Terike. – Hányingert kapok tőle. De szerintem a jugó piacon is szinte mindent meg lehet venni, amit Velencében megvehetnénk.”
– Nem volt ez intő jel számodra? – Gábor ismét ivott a söréből.
– Úgy gondoltam, hogy ha együtt élünk, majd megváltoztatom, átformálom.
– A saját képedre és hasonlatosságodra… de ez az, ami nem szokott sikerülni.
– Sikerülhetett volna, csak a szülői hatás túlságosan erős volt.
– Bizony, te őt akartad átformálni, ő meg téged, a saját képére vagy inkább az apjáéra.
– Az esküvőn döbbentem rá először, hogy idegen vagyok ott, és biztosan az is maradok. Csak abba a gondolatba kapaszkodtam, hogyha kivonom Terikét a családja befolyása alól, majd megváltozik… ő is meg az egész helyzetünk. A vacsora után, az asztalok és a székek egy részét kihordták a sátorból. Terikével megnyitottuk a táncot, azután gyorsan lekérték tőlem, megkezdődött a menyasszonytánc. Egy nagy szitába hullottak az ötszázasok, és nem is egyenként, volt, aki egész köteget dobott bele. Életemben nem láttam még együtt annyi pénzt. Attól kezdve csak csetlettem-botlottam a vendégseregben, és pertut ittam boldoggal–boldogtalannal, néhányszor táncba vittek ismeretlen nők, csak a Terike anyját ismertem meg közülük, a többiek rokonok, ismerősök lehettek. Éjfél felé már olyan meleg volt a sátorban, hogy mindenki izzadt, a cigányok egyfolytában húzták, és ha néha megpihentek volna egy kicsit, Kaszás rögtön rájuk kiáltott: „Húzzátok, az anyátok szentségit, jó pénzt kaptok érte!” – Spicces volt, de szálfaegyenesen járt, bírta az italt. Úgy éreztem, hogy le kell ülnöm, mert rögtön elvágódom, és elalszom valami zugban. Megláttam anyámat, egyedül ült az egyik asztalnál, kis madárcsontú öregasszony volt, nem illett Kaszás nagyhangú, testes rokonai közé. Rámosolyogtam, de nem viszonozta a mosolyomat. Hallgattunk egy darabig, azután egy kissé vontatottan azt mondta: „Nem tudom én, fiam…” „Mit nem tudsz, anya?” „Terike rendes lánynak látszik…” „De?” – Eddig nem nézett rám, úgy beszélt, mintha nem is nekem, hanem saját magának mondaná. Most azonban fölnézett, egy kis ijedelem volt a tekintetében, és mintha sajnálkozás is lett volna benne. – „Túl sok a pénzük – mondta –, mi koldusok vagyunk hozzájuk képest.” Hallgattunk egy darabig, szerettem volna ellenkezni vele, de nem volt kedvem megszólalni. Egy félrészeg férfi kisebb kötegnyi százast dobott a pénzgyűjtő szitába, olyan széles mozdulattal, hogy mindenki lássa, azután derékon kapta Terikét, megforgatta, néha fölemelte a magasba, és rikoltozott. „Ez mind az ő pénze – mondta az anyám –, nem a tiéd.” „Nekem meg diplomám lesz nemsokára – feleltem. – Éppen azt akarták, hogy Terikének diplomás férje legyen.” – Anyám bólogatott, de az arca gondterhelt maradt. „Ők üzengettek Pető nénivel – folytattam –, nem én kezdeményeztem ezt a házasságot.” „Te is akartad, fiam. Nem erővel hurcoltak a tanácsházára meg a templomba.” Hirtelen elhallgatott a zene, mindketten a cigányok felé fordultunk. Kaszás állt a banda előtt, a haja csapzottan tapadt a homlokára. „Ácsi! – kiáltotta, pedig a banda nem játszott. – Ácsi, az anyátok szentségit! Most azt húzzátok, azt a szép, régi magyar nótát húzzátok, hogy
Ahol az ember
Fölmászik a fára
A turulmadárra
Ott van Budapest!
Gábor nevetett.
– Én nem nevettem, inkább rossz előérzetem támadt.
– Csak akkor?
– Mintha mindez valaki mással történt volna, és én az események külső szemlélője lennék. Máskor meg valami csodában bíztam. Hogyha összeházasodunk, a magunk urai leszünk, és akkor én lépek a Terike életébe Kaszás helyett. No, nem úgy, ahogy ő tette, olyan nagyhangú, erőszakos módon, inkább tapintatosan és érvelve, meggyőzéssel…
– Arra nem gondoltál, hogy ki adja a pénzt.
– Arra igen, hogy majd dolgozunk mind a ketten, ahogy más családokban is dolgozott a férj és a feleség. Megélünk, ha szerényen is, nem szorulunk Kaszás segítségére.
– Ezt komolyan gondoltad? És azt hitted, hogy a feleséged is így gondolja? Hogy majd veled is olyan engedelmes lesz, mint az apjával volt?
– Miért ne gondolhattam volna?
Gábor legyintett, és ismét ivott a söréből. – Naiv gondolat, erre hamar rájöhettél.
– Jött a vizsgaidőszak, tanulnom kellett, ezt megértették. Fontos volt nekik, hogy megkapjam a diplomámat. Kaszás egyszer arra is célzást tett, hogy ledoktorálhatnék. Valahonnan megtudta, hogy a bölcsészek is szerezhetnek doktori címet. Úgy gondolhatott rá, mint régen a gazdag polgárok a nemesi kutyabőrre.
– Terike dolgozott az esküvő után is?
– Azonnal otthagyta a munkahelyét. Nekem nem is szólt előtte, úgy tudtam meg, hogy egyik reggel nem ment dolgozni. Szemrehányást tettem neki, azt mondtam, hogy legalább megbeszélhettük volna, de csak a vállát vonogatta, végül kijelentette, hogy azért hagyta ott a postát, mert az apja most már nem engedi dolgozni, azt mondta, hogy férjes asszonynak a háztartásban a helye.
– Gondoltam, hogy így lesz – Gábor bólogatott.
– Ez volt az első komolyabb konfliktusunk. A velencei nászút törlését még lenyeltem, úgy gondoltam, ha nem akar elutazni, hát nem kényszeríthetem. Bár később az utazás még egyszer szóba került, de az már a diplomaosztás után, a nyár közepén történt. Kocsival mentünk valahová, Terike vezetett, neki már volt jogosítványa, én csak később szereztem meg. Szóval mentünk az országúton, és ismét előhoztam, hogy el kellene mennünk Velencébe. Magam sem tudom, hogy miért pont Velencébe vágytam, de nem is ez a fontos. Terike ideges volt, még nem volt gyakorlata az autóvezetésben, említettem, hogy az apja megvette ugyan a Wartburgot, de az esküvőig neki sem engedte használni. Ha beült a volán mögé, később is mindig úrrá lett rajta valami pánikszerű idegesség. Én ezt akkor még nem tudtam vagy nem gondoltam rá, tény, hogy rosszkor hozakodtam elő újra a velencei utazással. Terike görcsösen nézte az utat, de erre ingerülten felém fordult. „Már megint ezzel a hülye Velencével jössz?” – Azután riadtan visszafordult, és az utat bámulta, de közben beszélt. – „Kár is előhozni, apám úgyse adna rá pénzt. Hajnaltól estig dolgozik, és majd pont Velencében szórjuk el, amit keres!” „Ősztől én is dolgozom – feleltem. Már megvolt az állásom, Pető néninek igaza volt, Kaszás elintézte. – Dolgozom és keresek…” „Keresel…” – felelte Terike, és mélységes megvetés volt a hangjában. Tény, hogy piszok alacsony fizetést ígértek, ha jól emlékszem, olyan kétezerötszáz forint körül. Talán még folytattuk volna a vitát, de a mögöttünk jövő autó vezetője hirtelen ránk villantott, és előzni kezdett. Terike dühösen gázt adott. Elfelejtette a pánikszerű izgalmat, ami vezetéskor elfogja, padlógázzal próbálta megakadályozni, hogy a Zsiguli megelőzzön minket. Amikor mellénk ért, megláttam, hogy ismerősök ülnek benne. Mosolyogtak és integettek, amíg elhaladtak mellettünk. Terike arca eltorzult a dühtől, de hiába nyomta a gázpedált, a Zsiguli egyre jobban távolodott. Soha nem láttam még ilyennek. „Rohadékok! – szűrte a fogai között. – Nyavalyás éhenkórászok! A seggük is kivan a gatyájukból, de Zsigulival járnak!” „Lassíts, hiszen már úgyis megelőztek – mondtam riadtan, mert Terike egyre csak nyomta a gázt, és csak akkor lassított, amikor a Zsiguli eltűnt egy kanyarban. Akkor levette a lábát a gázpedálról, és belerúgott a kocsiba. – De nem sokáig lesz ez így! Kicseréljük ezt a tetű Wartburgot egy igazi autóra. – Próbáltam csitítani, de meg sem hallotta. – Engem ne hagyjon itt az országúton egy ilyen senki! Ezt a szégyent még egyszer nem viselem el!”
– Megkezdődtek a bajok – mondta Gábor. – De hát erre számítani lehetett.
– Nekem is voltak rossz érzéseim, de azt hittem…
– Hogy majd megneveled Terikét. Ezt már hallottam. Csak arra nem számítottál, hogy az ő számára továbbra is az apja maradt a családfő. Ő adta a pénzt. Tényleg, mennyit adott nektek Kaszás? Legalább segített rendesen?
– A fizetésem kétszeresét adta. – Gábor elismerően füttyentett, én meg folytattam: – Nem volt ez azért olyan sok, hiszen Terike már nem keresett.
– Összejöhetett vagy nyolcezer forintotok, nem kis pénz volt az akkoriban.
– El is ment mind. Terikén időnként vásárlási düh vett erőt. Órákig jártuk a boltokat, amíg kiválasztott valamit. Néhányszor fölmentünk Pestre is vásárolni. Egyszer nagy nehezen rávettem, hogy menjünk el a Szépművészeti Múzeumba, de egy fél óra múlva kijelentette, hogy megfájdult a bokája, ne maradjunk tovább…
– Nem egyezett az ízlésetek, és nem sikerült megváltoztatnod az övét.
– Egyszer elmentünk magyarnóta-estre, de elaludtam műsor közben. Akkor már én etettem a bikákat, minden nap hajnalban keltem, utána mentem tanítani az iskolába.
– Micsoda? – Gábor meglepetten előrehajolt. – Te etetted a bikákat?
– Majd elmondom ezt is. Szóval elmentünk a magyarnóta-estre, pedig utálom a magyar nótát, de úgy gondoltam, hogyha neki tetszik, hát elkísérem. Csak, mint mondtam, nagyon fáradt voltam, és elaludtam a műsor közben. Majdnem leestem a székről, szerencsére Terike idejében elkapta a karomat. Utána egész idő alatt nem nézett rám. Láttam, hogy baj lesz. Ahogy kiléptünk az utcára a műsor végén, rögtön rám támadt, hogy inkább ne menjek el máskor vele, ha ilyen undok módon viselkedem, majd elmegy valamelyik barátnőjével. Olyasmit morogtam, hogy fáradt vagyok, meg hogy nem szeretem a magyar nótát, amivel végképp felbosszantottam. „Azt hinné az ember – sziszegte, mert nem akart hangosan beszélni, még sokan jártak az utcán –, hogy aki egyetemet végzett, annak igényei is vannak, kulturális igényei!” Nem sokkal később még egyszer előjött az igényességével. Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy bosszankodjam, de inkább dühített. Kaszás leadott néhány bikát, kapott egy csomó pénzt, és cinkos mosollyal odadugott Terikének néhány ötszázast, azzal, hogy mozduljunk ki egy kicsit, menjünk el vacsorázni valami jobb étterembe. Másnap este el is mentünk, igaz, csak a híd melletti halászcsárdába, Terike sajnálta a pénzt drágább étteremre, de ezt nem bántam, magam sem szeretem a túl puccos helyeket. Terike kólát rendelt, akkoriban már lehetett kapni, de még újdonságnak számított. Amikor a pincér kihozta az üveget, megfogta, és dühösen fölkiáltott: „Ez a kóla meleg!” A pincér zavartan körülnézett, a vendégek közül néhányan felénk fordultak. „Hűtőből hoztam, kérem” – válaszolta végül. „Akárhonnan hozta, ez meleg! Mit képzel, mindenféle löttyöt kihozhat nekem a pénzemért?” A pincér szabadkozott. „Azonnal hozok másikat, kérem!” Amikor elment, nyugtatóan azt mondtam Terikének: „Nem olyan nagy eset. Kár miatta ekkora felhajtást csinálni. Mindenki minket néz.” Egészen megdöbbent a szavaimtól. „Csak nézzenek – mondta egy kicsit halkabban, és körbenézett. – Kit érdekel? De te – fordult felém – hagynád, hogy becsapjanak? Megitassanak veled akármit? Nincsenek neked igényeid, milyen ember vagy te?” Akkor úgy éreztem, hogy föl kellene állnom, és otthagyni, de még nem tettem meg.
– Ám egyszer csak elszakadt a cérna – mondta Gábor.
– Azért nem ment ez olyan gyorsan. Igyekeztem alkalmazkodni, amennyire lehetett, és úgy láttam, néha Terike is igyekezett, különösen egy kicsit később, amikor látta, hogy nem érzem jól magam mellette. De nem tudta átlépni a saját árnyékát, meg azt is láttam, hogy mindig az apjához hasonlít engem, és az összehasonlításból rendre én kerülök ki vesztesen. Ha többet keresek, mint Kaszás, akkor tisztelt, sőt talán szeretett volna.
– Neked viszont ott volt a diplomád, ami Kaszásnak nem volt. Hiszen azért szemeltek ki férjnek. És a doktori cím! Tényleg, ledoktoráltál?
– Ugyan, dehogy! A diplomám értéke pedig rohamosan csökkent. Már mindenki tudta a szűkebb-tágabb környezetben, hogy Terikének diplomás férje van, nem volt kinek büszkélkedni vele tovább. Kaszás ugyan nyilván tudta azelőtt is, mennyit keres egy középiskolai tanár, de amikor szembesült a valósággal, rájött, hogy nem is csinált olyan jó üzletet velem.
– Mikor döntötted el, hogy elég volt?
– Nem tudom. Lassanként érlelődött meg bennem. Először talán akkor fordult meg a fejemben, amikor első alkalommal kellett megetetnem a bikákat.
– Befogtak etetésre?
– Először kényszerűségből. Egy éjszaka, már hajnal felé, Terike fölrázott álmomból. „Mi van? Ég a ház?” – dünnyögtem morcosan, és próbáltam a másik oldalamra fordulni, de ő tovább rázott. „Kelj föl! Enni kell adni a bikáknak!” „Ilyenkor?” – Felültem, nem akartam hinni a fülemnek. Azelőtt soha nem került szóba, hogy dolgozzam az istállóban. „Ilyenkor! – felelte Terike. – Édesapám is mindig ilyenkor csinálta.” „Akkor csinálja most is” – mondtam, és vissza akartam feküdni, de Terike nem hagyta. „Nem bírja, fáj a dereka!” Csak akkor értettem meg, hogy komolyan gondolja. Az anyja ott állt mellette, nyilván ő szaladt át hozzánk a hírrel, hogy Kaszásnak megfájdult a dereka, nem tud fölkelni az ágyból.
– És te megetetted a bikákat…
– Oda volt készítve a takarmányuk, csak eléjük kellett szórni a jászolba.
– Mire gondoltál közben?
– Mi vagy te, pszichológus? Nem mindegy az neked, hogy mire gondoltam? – Újabb frissen bontott üvegek álltak az asztalon, nem is emlékeztem, mikor hozta ki őket a felszolgálónő. Teletöltöttem a poharamat, és egy hajtásra kiittam majdnem az egészet. A helyiség újra fölmelegedett, de most nem nyitotta ki senki az ajtót, és a füst is egyre sűrűbb lett. Izzadtam és egy kicsit szédültem, féltem, hogy rosszul leszek. Nem is szeretem igazán a sört, legfeljebb egy bőséges ebéd után ketten megiszunk egy üveggel a feleségemmel, egyébként inkább bort iszom, de azt is csak mértékkel. Kezdtem érezni, hogy elég volt, el kellene mennem, nehogy szégyenszemre odahányjak az asztalra, vagy leforduljak a székről, de a történetnek még nem volt vége, és szerettem volna elmondani az egészet, ha eddig eljutottam.
A hideg sör lehűtött egy kicsit, valamivel jobban éreztem magam utána. Nem hallottam, Gábor mit felelt a kérdésemre, tudniillik, hogy nem mindegy-e neki, hogy mire gondoltam a bikák etetése közben, vagy lehet, hogy nem is felelt semmit, eleresztette a füle mellett. Hallgattam jó darabig, csak azután válaszoltam: – Nem gondoltam én akkor semmire, csak arra vigyáztam, nehogy megbökjön a szarvával vagy letaposson valamelyik bika.
– Sokáig betegeskedett Kaszás?
– Vagy egy hétig, de a hajnali etetés rajtam ragadt. Azt mondta, az orvos megparancsolta neki, hogy kímélje magát. A korai kelések után már sohasem tudtam elaludni, fáradtan mentem be az iskolába, ahol hamarosan feltűnt, hogy örökké álmos vagyok, a kollégák előbb viccelődtek, hogy ha fiatal házas vagyok is, vissza kellene fogni az éjszakai „programokból”. Később kezdtem elfelejteni dolgokat, türelmetlen, ingerült lettem a kollégákkal és a gyerekekkel. Magam is éreztem, hogy ez így nem mehet tovább, és megmondtam otthon, hogy a két dolog, az iskola és a bikaetetés nem megy együtt. Az igazgató máris érdeklődött, hogy mitől vagyok mindig fáradt. Kaszás dühösen legyintett. „Le van szarva az igazgató! Játssza az eszét, pedig mit keres az hozzánk képest?! Mondd meg neki, hogy nem tűröd el a pimaszkodását!” „Nem pimaszkodott, csak megkérdezte, hogy nincs-e valami baj.” Kaszás ettől még dühösebb lett. „Valami baj? Szaglászik utánad, kíváncsiskodik, hogy mi van nálunk? Azért vagy fáradt, mert a bikákkal törődsz, és ez hasznosabb, mint az ő naplopása. Azok a bikák külföldre mennek, dollárt kap értük az ország, hát mit képzel egy ilyen iskolaigazgató?” Még mondta volna tovább, de közbevágtam: „Föl kellene venni valakit a bikák etetésére, gondozására.” Kaszás még lihegett az előbbi felindulás miatt, talán nem is hallotta meg, a felesége tágra nyílt szemmel figyelt, mintha nem akarna hinni a fülének. „Van elég sufni az istállók végében, ott ki lehetne alakítani egy helyet valami nyugdíjas téesz-állatgondozónak, aki kosztért meg egy kis pénzért hajnalban ellátná a bikákat.” Kaszásné csípőre tett kézzel közbeszólt: „Nem fogunk urizálni, embert fogadni olyan munkára, amit magunk is elvégezhetünk.” Kaszás meg némán bólogatott, látszott, hogy megdöbbenti a javaslatom, szóhoz sem jutott az első pillanatokban. Amikor magához tért, egyszerűen csak ennyit mondott: „Otthagyod az egészet, a tanárság nem komoly pálya, nem lehet keresni vele.” Most viszont az én szavam akadt el. „Hagyjam ott az iskolát?” Kaszás bólogatott. „Ott a hideg vízre valót se keresed meg.” „De hát a diploma…” – nyögtem. Kaszás legyintett. „A diploma megmarad, a lányom diplomás ember felesége, de legalább pénzetek is lesz.” Olyan biztatóan mosolygott rám, mintha azt akarta volna sugallni, hogy ugyan vegyem már észre, micsoda nagyszerű jövőt kínál nekem. Összeszedtem minden bátorságomat, erre szükségem volt, mert tartottam Kaszástól. Nem tudom, miért, hiszen mit tehetett volna velem, de mégis… Éreztem, hogyha most nem ellenkezem, nem szabadulhatok többé. Ezért talán a szükségesnél egy kissé hangosabban jelentettem ki, hogy „Nem!” Mintha a hangosabb szóval magamat akartam volna bátorítani.
Gábor bólogatott.
– Beosztott tanár koromban én is, ha nagy ritkán megtettem, így mondtam nemet az igazgatómnak. És nekem is így mondanak mostanában…
– Mindenki elhallgatott, olyan hitetlenkedve meredtek rám, mintha hirtelen szemem nőtt volna a homlokom közepén, vagy mit tudom én… Kaszásné és Terike nyilván elképzelhetetlennek tartották, hogy ellentmondjanak. Kaszás meg mintha zavarba jött volna, hiszen ki tudja, mióta nem mondott neki senki nemet a családban. Nem tudta, hogy viselkedjen ilyen helyzetben. Szinte gyámoltalanul kérdezte: „Mit nem?” „Tanítani akarok, nem bikákat hizlalni!” Lassan magához tért, a szeme elsötétült. „Lenézed az apósod foglalkozását?” „Nem nézem le, csak én másra készültem.” „Azért a pénz jól jön, mi? – kérdezte gúnyosan. – Csak semmit se kelljen csinálni érte.” Éreztem, hogy már nem hátrálhatok, ki kell tartanom, akármi történik. „Éppen eleget dolgozom” – mondtam, már halkabban. Lassanként megnyugodtam, sőt valami megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Végre vége! „A tanárság asszonymunka – felelte Kaszás. – Csak tűpénzt lehet vele keresni. A férfiember ott keresse a pénzt, ahol talál is!” Kaszásné és Terike bólogatott, én meg egyre derűsebb lettem, mintha kívülről néztem volna a jelenetet. „Nem csinálom!” – mondtam végül már egészen vidáman. Kaszás lépett egyet felém, arra gondoltam, hogy talán megüt, de akkor már ez sem érdekelt. „Nem?” – kérdezte fenyegetően. Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem. „Akkor pedig – mondta – itt nem maradsz! – Egészen elvörösödött, talán a nyugalmam is bosszantotta. – Ingyenélőt nem tartunk! Elköltözöl, és élhetsz a nyomorúságos fizetésedből!” Olyan győzelmesen nézett rám, mintha biztos lett volna benne, hogy most könyörögni fogok, hogy maradhassak.
Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Mintha Gábor várta volna a folytatást, de úgy éreztem, elmondtam mindent. Mivel azonban a csend túl hosszúra nyúlt, még hozzátettem: – A többit már sejtheted: válás, költözködés, kisvárosi gimnázium… néhány alkalmi kapcsolat… új házasság egy kolléganővel… gyerekek… kölcsönből épült ház… minden hónap végén kényszerű spórolás…
– Terike mit szólt?
– Semmit. Csak nézett ránk álmatagon, mintha semmi köze sem lenne az eseményekhez.
– Szerencse, hogy nem volt gyereketek.
Gábor az órájára nézett, láttam az arcán, hogy most már szívesen elmenne. Miről beszélhettünk volna még? A fizetésnél egy kicsit huzakodtunk, aztán hagytam, hogy fizessen. Neki jobban futja az igazgatói fizetéséből, mint nekem a tanáriból. Fizessenek a gazdagok.
Közben besötétedett, hűvös szél fújt a körúton. Kissé szédültem, de a szabadban jobban éreztem magam. Gábor velem jött a Nyugatiig, azt mondta, ott száll föl a villamosra. Útközben nemigen beszéltünk, kerülgettük a szembejövőket. A pályaudvar előtt megálltunk, Gábor kezet nyújtott.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta –, jó volt egy kicsit beszélgetni. – Bólogattam, ő meg folytatta: – Nem kellene várni húsz évet a legközelebbi találkozásig. – Befutott egy 6-os villamos. Futva elindult a zebra felé, de még visszakiáltott: – Majd felhívlak!
– Jó! – feleltem, és csak később jutott eszembe, hogy nem kérte el a telefonszámomat.
„Meg fogunk találni, ne félj” –
bíztat a halk telefonhang.
Legfőbb ideje, testvérek!
Negyvennégyben nem sikerült.
1919. május 1.
„Ki a pince sötétjéből napfényre lépett egyszer
Nem kényszeríthető többé a pincemélybe vissza –”
Így beszélt volt valaha Landler
és igaza csak ma dereng fel
Napnyugta a Kaposnál
Már az életet veszik el.
Az ébredést. Az álmot.
A napokból valami jót.
Mit ébren nem találok.
Mint zenész, ha a hegedűn
a húrok meglazulnak,
kapkodok a hangok után.
Lármává silányultak.
A dunyha alá bújni jó.
Aludni lök a semmi.
Már az életet veszik el.
Egyre nehezebb lenni.
A napokból valami jót.
Az ébredést. Az álmot.
Mint zenész, ha a hegedűn
minduntalan hiányt fog.
Őt irigyelem. A fenyőt.
Órjássá nőtt a kertben.
Tűlevelekkel verset ír,
vitatkozik helyettem.
Kik az életet elveszik,
legyenek átkozottak.
Hogyan várjam a holnapot?
Nézem a napot, holdat.
Amiért éltem, elveszett.
A bolyba kéne futni.
A hangya hogyan menekül?
Legyen út, bár egy lyuknyi.
Ébredni. Várni valamit.
Holnaputánig lenni.
A dunyha alá bújni jó.
Aludni lök a semmi.
A szerelem is elveszett.
Almafán nincsen alma.
Mint a házába a csiga,
belebújok magamba.
Fölöttem a semmi ege,
kinevet, hazugul kék.
El kéne menni innen, el.
Legszívesebben futnék.
Valami zugba, mi haza,
avagy hazának látszik.
Oda, hol otthon lehetek.
Várni holnaputánig.
De nincs élet. Nincs ébredés.
Se éjszaka. Se álom.
Kilök az ágy. És fölkelek.
Magamat nem találom.
Nekem hazám ez itt,
mit tönkretesznek ők,
a huszonegyedik
századi ébredők,
árvalányhaj, fokos,
vonul az új menet,
nem oszt és nem szoroz
nekik, mi elveszett,
a másik, az enyém,
a gyűlölt, Adyé,
halott a televény,
ami már senkié.
De enyém, ami volt,
a tegnapi haza,
a megölt, kirabolt,
Petőfié, az a
föld, mely ma senkié,
Józsefé volt, az ám,
holnapután kié,
nincsen másik hazám,
ha pusztul, pusztulok,
mit ér a kegyelem,
felfordul a tulok
vágóhíd sírhelyen.
Hozd létre újra
emlékeimet,
ne adjam őket
soha senkinek,
hozd létre újra
tegnapjaimat,
mert ha elhagynak,
lelkem megriad,
a semmi ágán
várok hajnalig,
kérdezem: élek,
vagy már csak alig?
Kérdezem: volnék,
vagy másvalaki
lettem, ki tudja,
agyam vallja ki,
teremtsen újjá
hullámaival,
kezdjen tombolni,
mint a szélvihar,
mi kitép fákat,
leránt háztetőt,
éljek, mint tegnap,
mint tegnapelőtt.
„Itt nem forgatni kell,
hanem ordítani.”
(Jancsó Miklós)
Ordítani kellene,
ordítani, de kinek,
belém mar kegyetlenül
kívül, belül a hideg,
hallja meg a föld, az ég,
ordítani jó nagyot,
ha nem hallja senki meg,
hallják meg a csillagok,
hallja meg a hold, a nap
rémületes éjjelen,
ordítani jó nagyot,
mert másképp nincs kegyelem,
halálig ordítani,
míg a tüdő kiszakad,
rémületes éjjelen.
részvételen fák alatt,
szálljon tőle a madár,
ússzon tengerben a hal,
forogjon a földgolyó,
haljon, aki belehal,
ordítani jó nagyot,
míg meghallja valaki,
nem is tenni semmi mást,
halálig ordítani.
Parasztok