KOSZORÚ

DOBOS ÉVA

Costa Concordia

Hajtsunk fejet Fehér Sándor előtt, aki nem volt elég fehér ahhoz, hogy fotója az újságok címoldalára kerüljön, legalábbis nálunk, mert az olasz újságok hősként emlegették. Fehér Sándor, a cigány hegedűművész, aki pénzkeresési okokból a Costa Concordia luxushajón húzta az úri közönség fülébe, pedig szíve szerint (és képzettsége szerint) inkább Bachot és Mozartot játszott volna, és aki gyerekeket akart hegedülni tanítani a saját módszerével, amit kidolgozott, mert született pedagógus volt, de ahhoz, hogy megvalósíthassa ezt az álmot, előbb vendéglátóznia kellett, még ha luxushajón is, de hiszen alighanem Snétberger is vendéglátózna valahol, ha nem hozza úgy a jósorsa, hogy külföldre menjen, s hogy aztán onnan visszalátogatva tanítsa zenére a tehetséges szegénygyerekeket, áldja meg érte az Isten.

Hajtsunk fejet Fehér Sándor előtt, és sújtsuk megvetésünkkel a gyáva kapitányt, aki patkány módjára, sietve hagyta el a hajót, és hagyta sorsukra a hajón utazókat, hazugsággal áltatva őket, elodázva a segítségkérést, pár méternyire a parttól, ahol mindenki megmenekülhetett volna, mígnem a hajó végül az oldalára dőlt.

A Titanicon, a néma férfiak hajóján előre engedték a nőket és a gyerekeket. A hírek szerint a Costa Concordia férfijai testi fölényükkel élve, hátralökdösték őket a mentőcsónakoktól. Fehér Sándor eközben mentőmellényt adott a gyerekekre, és nyugtatgatta őket. Azután eltűnt, és csak a holtteste került elő. Talán a hangszeréért akart visszamenni, ki tudja.

Cigány ember volt, szép cigány temetést kapott, sok hegedűvel. Nem tudok róla, hogy a magyar állam, amelynek polgára volt, képviseltette-e magát a temetésen, nem tudok róla, hogy a magyar kormány megköszönte-e neki egy posztumusz kitüntetéssel, hogy hősként viselkedett. Az olasz sajtó fejet hajtott a magyar hegedűművész előtt.

Szégyelljük magunkat, de nagyon!

Vénusz

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Két centenárium

(Darvas József és Giovanni Pascoli)

1.

Kerek száz esztendeje, 1912. február 10-én jött világra Orosházán Darvas József (1912–1973), egy félig román béres negyedik fiúgyermekeként. Anyja kései leszármazottja volt ama Kabódi aknak, akik a Tolnai vármegyei Zombáról, az evangélikusok üldözése miatt, a békési pusztákra menekülve megalapították Orosházát, még 1744-ben.

A fiú a legmélyebb nyomorból jut el a kiskunfélegyházi tanítóképzőbe, ahol rebellis nézetei miatt egykettőre meggyűlik a baja a tanári székkel: esküt tétetnek vele, hogy hivatásához nem illő munkákat nem ír „sem kötött, sem kötetlen formában”.

Nem szegte meg az esküjét. Nem lett ugyan belőle falusi tanító, ám „kötött és kötetlen formában” egész népét igyekezett – mint ahogyan a szintúgy félromán apától származó József Attila – „tanítani”…

Jelentékeny – ám manapság igencsak vitatott – életművét méltatni nem az én tisztem. Mindenesetre Juhász Géza 1943-ban tett kijelentése, miszerint Darvas jelentékeny író, életének további három évtizedében is érvényben maradt.

Csak mostanság vitatják. Merthogy 1945 után még aktívabban kezdett politizálni: a Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt, aztán országgyűlési képviselő, később miniszter is – és még számos fontos poszton bukkant fel akkoriban. Nem tudok róla, hogy politikai szereplése dicstelen lett volna bármikor is, ám azt, hogy részben vitatható, ő maga sem tagadta.

De mi köze ennek az életmű megítéléséhez?

Levon-e az a Divina Commedia értékéből egy jottányit is, hogy Dante mint prior, megbukott Firenzében?

Én 1962-ben ismertem meg Darvast. Borzas bölcsészhallgató voltam még, ő

pedig a Magyar Írók Szövetségének elnöke. Akkor jelent meg az első verses-kötetem. Szabályszerűen felkért, hogy legyek a szövetség tagja. Lélegzethez nem jutottam a megtiszteltetéstől. (Akkor bizony még nagy rangot jelentett az írószövetségi tagság.)

Kapcsolatunk a további évek során már-már barátinak volt mondható. Már 1963-ban együtt utaztunk Finnországba egy íróküldöttség tagjaiként. Egy évvel később ő is védelmébe vett, amikor a Népszabadság gőzhengere átment rajtam. (Mint ahogy Végh Antalt is megvédte később, amikor a nevezetes penészleki riportért a fejét követelték bizonyos kiskirályok.) Igazságérzete nem egyszer azzal a hatalommal is szembefordította, amelyet egyébként készségesen szolgált felelős posztokon.

Hogy életműve mit ér – majd eldönti az idő. Én csak azt tudom, hogy a 2002-ben kapott Darvas József-díjamat épp oly nagy becsben tartom, mint a Kossuth-díjamat.

2.

Giovanni Pascoli (1855–1912) a 19. és a 20. század fordulóján élt és alkotott. Száz éve, 1912. április 6-án halt meg.

Az itáliai lírikusok közül ő volt az első, akinek a verseit megpróbáltam magyarra fordítani, még tizenéves koromban. Miért éreztem rokonságot vele? Mert mindig az erdőkkel-mezőkkel, hegyekkel-völgyekkel ékesített sáros, pázsitos, felszántott vagy feltöretlen anyaföldről rugaszkodott el, amikor a csillagok közé kívánt szökkenni, ahol végül is inkább otthon volt, mint a dobbantás, a rugaszkodás színhelyein, azaz idelent. De sosem jutott volna oda fel, ha nincs szilárd talaj a talpa alatt.

Nálam ugyanez volt a helyzet. A hol napsütötte, hol pedig ködlepte Duna-Tisza-közi táj gonoszkátyúkkal tarkított dűlőútjai kígyóztak fel velem olykor-olykor a csillagokig.

Madarász Imre azt írta Pascoliról, hogy „a modern olasz líra atyja volt és a novecento (huszadik század) költészetének egyik legnagyobb hatású mestere”. Számos versét már diákkoromban lefordítottam, aztán hosszú szünet következett. Mostanában újra zsongani kezdtek a lelkemben Pascoli mindig szépen zenélő strófái.

Legújabb tolmácsolásaimból álljon itt két „miniatúra”.

GIOVANNI PASCOLI

Kis csődület

A nyikorgón leeresztett sorompó
lezárja az utcácskát, nők csacsognak
korlátra dőlve, hisz pletykálni oly jó!

Elmondják, hogy ki írt kinek, s kinek hoz
hasznot, hogy ára felszokott a bornak,
és azt is, hogy a kormányzat milyen rossz.

Szólnak arról, hogy felserdült a gyermek,
s arról, hogy – bár falánk – sovány a sertés,
a szerelvényre már ügyet se vetnek,

amint robog s a messzeségben elvész.

Éjfél

Nyolc… majd kilenc… S újabb ütés: az óra
lassan mozog, üt újra s újra. Egy eb
a toronyban megbújt baglyot csaholja.

Éjfél van. Kétszeres a koppanása
a járdát burkoló bazaltköveknek,

a távolban kocsik vonulnak, ám a
zörgésük elvész. Forma nincs az éjben,
se szín, sem élet. Fedi a homály
az alvó várost. Által a sötéten
ablak csillan, mint fénylő szembogár.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

KASSAI FRANCISKA

Koszorú a régi idők filmjeinek

Micsoda szemfényvesztés a film! Az öröklét ígérete, káprázatok bűvölete. Porladó emberek feltámadnak, szobámba lépnek, s itt vannak velem. Ahogy a televízió képernyőjét nézem, eltűnődöm, hogy az ember nem nyughatott addig, míg meg nem fogta a pillanatot, és aztán a miénk lett a pillanat, a mindenkori nézőké. Régvolt életek úgy gomolyognak elő, akár szellemek a palackból, s a múltba repít a varázsszőnyeg. Az Ezeregyéjszaka meséinél csodásabb látszólagos valóság megszokott és mindennapi gyakorlattá vált. Akár meg is nézhetem a temetőben a színészek sírját, akik most oly elevenek a képernyőn. Gyönyörűséget szereznek a mában, ahogy magukkal ragadnak, beszélnek, nevetnek, sírnak, járnak, kelnek. A halott színészek énekelnek.

Egy magyar filmet nézek éppen. Az 1930–40-es években készülhetett. Bájosan szentimentális, vagy humoros a történet. Jól tudom, hogy messze van a magas művészettől, mégis lebilincsel, mert csupa üde játék. Él, mint egy virág. Közben eszembe jut valaki, aki 1911 januárjában született – százegy éve. Koszorú helyett emlékére ez írás. Mélyen él bennem ő, akit mi, unokák csak úgy hívunk: Pici mama. Édesanyámat kérdezgettem a múltról, hogy vajon ezeket a régi magyar filmeket az ő édesanyja látta-e annak idején. Látta bizony – hangzott a válasz, hiszen már lánykorában is járt moziba. Nem sajnálta kevéske pénzét a jegyre, mert valami szépre, fölemelőre, mesére vágyott nehéz valóságában.

Amikor ezeket a filmeket nézem, van úgy, hogy kiszámolom, éppen hány éves volt ő, mikor a film készült. Most húsz (még nem volt gyermeke), most huszonkilenc (már kétgyermekes fiatalasszony) s egy későbbi film idején negyven is elmúlt. Hatvanegy éves korában halt meg olyan élet után, mely folytonos nehéz munkával telt el. Az idegeibe vésődött, hogy szüntelen dolgozni kell, csak este az ágyban olvasott, mikor nem szólhatta meg érte senki. Parasztleánynak született, s hiába vágyott arra, hogy tanítónő lehessen.

Talán a legszebb korszak volt az életében, amikor tizenöt évesen elment a faluból a közeli városba, és elszegődött cselédnek egy jómódú családhoz. Ez felemelkedés volt a számára. Nem a földet kellett művelni, s a ház körül dolgozni hajnaltól napestig. Az úri család megkedvelte. Szabad idejében tanulhatott a vele egykorú kisasszonnyal. Szépen bántak vele, s szinte már inkább társalkodónőnek tekintették.

Erre is gondoltam az egyik ilyen régi magyar film után, mikor az úri Magyarország megjelent a képernyőn, felidézve egy letűnt korszak sosem volt báját édeskés, kitalált történetekkel. De én ezeket a filmeket mégis szeretem. Elszórakoztatnak, elvarázsolnak és teljesen ellentétes érzelmeket ébresztenek bennem.

Ilyeneket például: De jó lett volna akkoriban úrinőnek lenni! S a másik hang is megszólal bennem: Az ám, paraszti ősökkel? Ki minek született, az maradt holtáig, nagyon ritka kivételektől eltekintve.

Egy idős rokonom, aki kisfiúként élt már akkor, fejtegette, hogy annak idején nem volt divat az elégedetlenség. Az emberek többnyire nem lázadoztak. Elfogadták a helyüket. Az úri osztály pedig nem tudta megbecsülni a kiváltságait. Úgy érezték, az jár nekik, s éppen ezért sok volt a gőgös, dölyfös, a szegények sorsára érzéketlen közöttük. A Horthy-rendszer szellemiségére, viselt dolgaira jellemzően az emberek már gyermekkorukban megtanulták, hogy hova tartoznak. Külön padba ültek a templomban és az iskolában is az úrigyerekek. A rokonom a saját szemével látta, ahogy a pap elverte pálcával annak a parasztfiúnak a lábát, aki fekete lakkcipőben jött a templomba. Tanulja meg, hogy a rongyosok között van a helye! A szegényeknek mezítláb, vagy elhasznált cipőben kellett járniuk. Hogy mennyire így volt, arról tanúskodik József Attila kisprózája is: a Csoszogi, az öreg suszter, melyet nemzedékem kisiskolás olvasókönyvéből ismerhetett. Elég hihetetlen volt akkoriban a történet. A kisfiú mezítláb kénytelen megvárni, míg megjavítja cipőjét a jóságos öreg suszter, aki szántszándékkal több krajcárt ad vissza a gyereknek a kifizetett munkadíjából, mert megesik a szíve a nála szegényebben.

A korszak pökhendi képmutatására ugyancsak jellemző a következő történet. Rokonom édesapja megrokkant az első világháborúban. Ezeket az embereket a közgondolkodás szerint hősöknek kellett tekinteni és tisztelettel bánni velük. Ezért az uraság, mikor találkozott a rokkant apával, barátságosan érdeklődött a hogyléte iránt, s emberségesen elbeszélgetett vele néhány mondat erejéig. Az apa társaságában levő úgymond, egészséges embert azonban már nem hagyta szóhoz jutni. Nem kérdeztelek, paraszt – mondta keményen, s leütötte botjával a fejéről a kalapot.

De visszatérek a filmekhez, melyek bohókás menekülési kísérletek voltak a sivár, majd egyre szörnyűbb valóság elől, hiszen közeledett már a II. világháború is. Egy-egy ilyen szentimentális vagy humoros történet olyan lelki jutalom volt az akkori gondterhelt emberek tömegének (akik a moziban a kor sztárjaiért rajongtak), mint a testi nélkülözőnek a tejszínhabos kávé meg a kalács. S ahogy az egykori parasztlány is, a későbbi szegényasszony – aki Pici mama volt – felüdült a moziban tőlük, így én is most, jónéhány évtized múltán, vasárnap délutánonként a lakásomban, a televízióval szemben kényelmesen elhelyezkedve, egy harmincas-negyvenes évekbeli magyar filmet látván. Vonásaim elsimulnak. A szentimentális vagy derűs történet újra és újra elbűvöl.

Boldog mosollyal nézem tehát megint csak a régi idők filmjeit, nagyanyám jóságos kék szemén át, az én szomorú barna szememmel.

MÚLTUNK

TABÁK ANDRÁS

Vérvörös Csütörtök

Ezzel a megnevezéssel vonult be múlt századi történelmünkbe az a kerek száz évvel ezelőtti nap, 1912. május 23-a, mely az első világháborút megelőző idők legnagyobb munkás-demonstrációja volt Budapesten (s nemcsak a fővárosban, hanem Kaposváron, Miskolcon, Győrött, Kecskeméten, Szolnokon, Pozsonyban, Kassán, Aradon, Temesváron, Pécsett, Újpesten és még vagy két tucatnyi kisebb-nagyobb városban Soprontól Kolozsvárig).

A szociáldemokrata párt felhívása a munkásság százezres tömegeit mozgósította általános sztrájkra és tiltakozó tüntetésre. A tüntetés azonban túllépett a szokásos bérköveteléseken, s magáévá téve a parlamenti és a parlamenten kívüli ellenzék programját az általános, titkos és egyenlő választójogról, valamint a császári és királyi közös hadsereg háborús felkészülésének fejlesztését szorgalmazó ún. „haderőreform” elutasításáról, olyan jellegű politikai megmozdulássá vált, amely arányaiban és intenzitásában jóval meghaladta még a hét esztendővel korábbi, Vörös Péntek ként elhíresült, 1905. szeptember 5-ei tömegdemonstrációt is. Ezt a megmozdulást pusztán rendőri és csendőri karhatalommal már nem lehetett elfojtani. A politikusnak jelentéktelen (bár panamistának annál figyelemre méltóbb) Lukács László éppen előző nap hivatalba lépő, és a barátságtalan fogadtatástól igencsak megrettent kormánya – a szintén frissiben megválasztott házelnök, gróf Tisza István nyomására – a közös hadsereg együttesen kb. tízezer főnyi legénységét (budapesti, esztergomi, székesfehérvári, egri, ceglédi, kecskeméti, jászberényi és győri ezredeit) volt kénytelen bevetni.

Az újságok munkásfelkelésről, sőt forradalomról írtak. Erről természetesen akkor még nem volt szó – hiszen a társadalom permanens válsága ellenére sem állt elő forradalmi helyzet –, de arról igen, hogy a Negyedik Rend jószerével először mutatta meg ilyen imponálóan az erejét, amelyről a kor legnagyobbja, Ady Endre, azonosítva magát velük, testvérükként írta: „Egy Isten se tudná lefogni / Ereinkben ma már a lázat.”

Az úri Magyarország megértette a figyelmeztetést. Nagyon is megértette ugyanazt, amit a költő: „Rohanunk a forradalomba!” Soha nem fordult még elő Magyarországon, hogy egy tüntetésen a kezdetben még csak választójogot és kormánytávozást követelő tömeg hamarosan magának az egész feudálkapitalista rendszernek a megdöntésére szólítson fel.

Márpedig akkor ez történt. És ami történt, hűen tükrözte a tömegek megújhodás utáni óhaját, a társadalom gyökeres átalakításának sürgető vágyát. Minden változásért kiáltott. Már korántsem csak a munkásosztály lépett fel a változásokért, hanem a meggyilkolt Áchim András lázadó útválasztását követve, sorozatos aratósztrájkjaival a szegényparasztság, az egyre inkább radikalizálódó értelmiség, a gazdaságilag reménytelenül lecsúszóban levő közép- és kispolgárság meghatározó többsége, sőt (bár nem mindegyik) még a nemzetiségiek is. (Tulajdonképpen a „történelmi Magyarország” megmentésének utolsó esélyét kínálta fel ez az 1905-től számítható mozgalmas, forrongó időszak, mely a Vérvörös Csütörtökkel ért fel zenitjére.)

A hatalom urai valóban megértették, hogy a forradalom felé sodródik az ország, de a gazdasági és társadalmi bajokra csupán egyetlen választ ismertek: az erőszakot. Nemcsak páratlan kegyetlenséggel verték le a valójában szervezetlen, spontán kibontakozó megmozdulást, hanem az akció brutalitásával mintegy „példát statuálva” mindent megtettek azért, hogy efféle rendszerellenes tömegtiltakozásnak még a gondolata se merüljön fel többé. Mindenáron elejét akarták venni, akár egy kataklizma árán is. Inkább ezerszer háború, semmint csak egyszer is forradalom! Ady ezt is pontosan látta: „Baljóslatú bús nép a magyar, / Forradalomban élt s ránk hozták / Gyógyítónak a háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok. / Üdvözlet a győzőnek”

Végül három napba telt, míg az egyesített katonai és karhatalmi terror vérbe fojtotta az utcai összecsapásokba és barikádharcokba átcsapó tömegtiltakozást. A nyilvánosságra hozott hivatalos adatok 162 sebesültről és 6 halottról (köztük egy rendőrről) számoltak be, de megfigyelők, a hazai és külföldi sajtó számukat ennél sokkal töbre becsülte. (Több száz sebesült!) A Vérvörös Csütörtök lovassági attakoktól és sortüzektől lemészárolt proletármártírjai voltaképpen a közelgő világháború első elesettjei voltak. Bármilyen apályos idejét éli is jelenünkben a hazai munkásmozgalom és általában a magyar progresszió, nem egyezhetünk bele, hogy egykori áldozatuk a feledésé legyen.

Álljanak itt neveik: Gálisz Ignác (bognársegéd), Hatyina Sándor (napszámos), Kohu Kristóf Djalaloff (bolgárkertész), Persztik Ilona (munkáslány), Rosta Gyula (12 éves [!] utcaseprő), valamint a hatóságoktól utólag „eltűntnek” (?) nyilvánított, de a kórházban még haldoklóként számon tartott Burinka Sándor (napszámos) és Családi Sándor (kocsis).

A Vérvörös Csütörtök irodalmunkba is bevonult. Kevés olyan napja van történelmünknek, amely költészetünkben és prózánkban akkora visszhangot keltett volna, mint ez a nap. Ezekből a versekből és prózákból ál t össze kis antológiánk. Szerzői a korszak legnagyobb alkotói közé tartoznak.

BABITS MIHÁLY

Május huszonhárom Rákospalotán

1.
Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,
      rendőr, tört üvegek, népszava forradalom.
Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet
      nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt.
Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,
      nem bőgnek tehenek, még a malac se visít.
Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg.
      Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.
Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg)
      sejteni a város szörnyeteges közelét.
Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong.
      Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ!
Bús e méla falún az üres sínekre merengni.
      Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább?
Visztek-e még ma odáig ahol most csörren az ablak,
      hol most csorran a vér, forran a forradalom?
Hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi
      s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;
hol tán míg irom ezt Magyarország nagy betegágyán
      vér és kínok közt megszületett a Jövő.

2.
Ó te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy;
      jössz és senkise lát, jössz sürü fátyol alatt.
mit hoztál, idegen? mit, mit viszel-el? van-e célod
      vagy boros emberként ingatod útaidat?
Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától.
      Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét!
Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne,
      s sir, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen.
Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság,
      lesben az utcákon álljon a kósza halál:
Minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja!
      hányódjon fel a genny: jöjjön a forradalom!
Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság,
      annyi hazugság és elmulatások után!
Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd:
      egynek mondja: „Jogok gyáva barátja. remegj!”
Másnak: „Ajkaidon kopott szó lett a szabadság!
      s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács.”
Másnak: „Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme
      véres lett a kezed: moshatod a kezedet!”
Mindnek: „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok!
      Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.”

1912

MÓRA FERENC

[A türelmes óriás kinyújtódzott]^*

Budapesten ostromállapot és katonai diktatúra van. Mikor e sorokat írjuk, égő házak tüze vet véres világot a főváros palotáira és vérszomjas tömegek ordítása veri föl a csillagtalan éjszakát. Katonák ezrei vívnak elkeseredett harcot a tízezrekkel, akik a választójog nevében indultak küzdelembe reggel s mire beestellett, talán maguk se tudva, hogyan, a halál küszöbére jutottak.

Reggeltől kezdve vet a munkásóceán véres habokat Budapest utcáin. A jogokra éhes tömeg beleunt a rosszhiszemű ígéretek szecskájába, és mint megvadult óriás bömböli körül az ostoba makacsság ketrecébe zárkózott képviselőházat. Ma már nem tüntető sétát játszott, nem érte be azzal, hogy jelszavai piros labdáit dobálja szét a levegőben. Neki bőszülve, vak dühvel, behunyt szemmel, ölve és öletve robbantotta el haragja bombáit. Holttetemeken és sebesültek százain keresztül robogva harsogta el a jövendő szörnyű harcainak ijesztő prológusát. A márványos palotában pedig, a puskák behalló ropogása közben, a kint viharzó szenvedélyek forró szelétől meg-megütve, lehet, utolsó játékát játsza az osztályparlament. Kint ölik rakásra az embereket, ám az élet vetését locsolja a piros vér, – a halál odabent suhog a parlamentben, ahol arról tanácskoztak az urak, hogy kinek mit szabad beszélni.

– Az utcán vér patakzik, az utcán a forradalom tüze lobog – jelentik Tisza Istvánnak.

– Nem baj – mondja a magyar politikának ez az Örjöngő Lórántja. – Nem ijedünk meg, nem vagyunk vénasszonyok. Különben is csak egypár rendőrt lőttek agyon. Inkább agyonlövetem magam, de az ülést föl nem függesztem, ha ötven embert agyonlőnek is az ülésteremben.

A mindenre elszánt római hős pózával mondta ezt ez a cezaromániás ember – de persze, munkapárti testőrei mögé húzódva, az elnöki szék puha biztonságában. Mit neki egy-két emberélet? Ebben a percben úgy szeretné a geszti Máhdi, ha Magyarországnak csak egy feje volna, hogy azt egy csapással leütve oda tehetné a trón zsámolyára:

– Íme, uram, elvégeztem, amire születtem!

Mert ez az ember, aki szolgabíró-temperamentummal és szolgabíró-látókörrel messiási rangot arrogál magának, csakugyan a gyűlölet és bosszú művére született. Hosszú politikai pályáján egyetlen alkotás nem fűződik a nevéhez, csak rombolás, erőszak és fanatikus önimádat. Élete művére most teszi föl a koronát, mikor lángba borítja az országot, csak azért, hogy már egyszer megbukott politikáját igazolja. Azt a politikát, amit őseitől örökölt, az örökös labancsággal terhelt Tiszáktól, a bihari adminisztrátortól és az apjától, Magyarország korrumpátorától.

Az ősök politikája megbukott, megbukik ezé a vak Sámsoné is, aki most magára dönti a Házat. Mit hoz a holnap, nem tudni, de egy bizonyos: Tisza ismét megölt egy nagy és hatalmas kormánypártot. Lehetetlen, hogy a király azonnal el ne tegye az útból ezt a politikai haudegent [akarnok, gátlástalan törtető] a pártjával együtt, mielőtt a máris magasan lobogó lángok tengerekre látszó tűzvésszé válnának. A királynak be kell látnia, hogy a világ és az emberi jogok fejlődése olyan etaphoz ért, ahol szuronnyal és puskával nem lehet útját állni. A türelmes óriás kinyújtódzott s a történelmi fejlődés kényszerétől hajtva kénytelen győzni, még ha nem akarna is.

Szegedi Napló, 1912. V. 24.

^* A Szegedi Napló vezércikkének eredeti címe: „A fővárost ostromállapotba helyezték – Éjjeli sortüzek Budapest utcáin.” [vissza]

ADY ENDRE

Rengj csak Föld

                            Tisza Istvánnak küldöm

Az úr-Hunnia dőzsölt hát megint
Tornyaiból bátran lekönyökölve
S csak pribék-hadát intve uszítón,
Bús lázadóit hogy ölje, hadd ölje:
Régi dal, régi dal.

Rázta csöngőjét alkov-ágy csúcsán
(S lent vad őrjöngéssel ölték a népet,
Ezt a csuffá-tett, örök hajadont)
A bujtó, új, kan Báthori Erzsébet:
Régi dal, régi dal.

Szorgos munkának magva hulldozott,
Zendült búnk zaja száz országig zendül
S ülnek atyáik példái szerint,
Mert ő népetlen pusztáikon rend ül:
Régi dal, régi dal.

Orrlikaik már így tágultanak
Ezer éve, vagy több idővel óta,
Járta a bárd és a négyeltetés
S földrengésre lezúgó, úri nóta:
Régi dal, régi dal.

De rengj csak, Föld, mert elvégeztetett,
Ős, buta tornyok bábelien esnek
S, hajhó, majd véres, szép uccák során
Bősz torony-lakók romok alá esnek: Régi dal, régi dal.

Világ, 1912. V. 24.

KAFFKA MARGIT

Hajnali ritmusok

(1912. május 23.)

Részlet

„Hajnal – szólt egy idegen ember – lám, véres világu a felleg.
Most vérszinnel bomlik a bimbó a világ szövetén.
Vadul járja a vetélő ujra. Tán a szövőszék is recseg.
Sok fülledt télikertnek ma bezúzódik üvege,
Zárt kincsesháznak szellőzni kell már! Gurulni álomkoronáknak – –
Holnap tán nem is kehelyszám mérik az emberi vért,
És minden emberszív grál-kehely, ha vére az utcára hull,
És szent minden cédacsók, ha harcba hevít vagy harcot pihentet!”
Hallgattam ez embert, ki szembe ült velem, (de nevét és arcát feledtem),
És sohase hatott ily elevenig bensőmbe az emberi szó.
– Hajnal! – gondoltam. – A liget fölött most vérszínvilágu a felhő,
És rózsaszínel a halvány nők arca, hajszolt katonáké, friss szavú betüvetőké.
Ó, testvéreim, ti szegény, kényszeredett száju leányok a hajnali kimerülésben!
Rokonaim, fáradt legények! Atyámfiai okosszemű fiúk!
Tetésen teljék ma szivem! Hadd jöjjön robogva minden!
Ma még tán nem is kehelyszám ömlik az utcára a vér –
Jaj, szégyenek lehetnek ma-holnap kicsiny asszonyi nyavalyák! – –
„Férfiak! – szóltam halkan – és szép, éber szemükbe néztem. –
Ha netalán lesz valami, – ne feledjetek el izenni nekünk is!
Ma szivünkkel bibelődünk, mert sorsunk kis tömlöce szívünk,
Mosogatjuk könny-vízzel, diszítjük szerelemrózsák kárpitjaival, mi szegénykék.
De egy-egy kis időre ilyenkor elköthetitek rólunk a láncot.
(Jobb minekünk rohanni rohammal, mint sírni, várni, szülni és félni.)
Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre,
S mint más, eddigi forradalomkor uszitsatok minket is barrikádjaitokra megint.
Mint fülledt szalmakazal, fölös létünk heve jó lobot vetni és hajtani csóvát,
És kisarcolt, szegény tetemünkkel majd tömjétek a sáncokat!
Férfiak! Ha netán lesz valami – ne feledjetek izenni nekünk!”

1912

RÉVÉSZ BÉLA

Május 23.

Csütörtökre virradó éjszaka milyen álma volt Budapestnek? Benn, a paloták selymes hálóiban jól aludtak-e az urak, a rangos, pénzes, és minden rendű, dölyfös nagyurak?

A gyárak tövében lapuló odúk lakói milyen álmokkal bíbelődtek ez éjszakán, tudtak-e aludni a nagy forróságtól, amely félelmetesen ömlött a szívüktől az agyukig? Ezerkilencszáztizenkettedik év május 23-án, csütörtök reggelén ez a kényelmes, nyugalmas piperkőc nagyváros másmilyen volt, mint amilyennek ismertük. Izgalom és nyugtalanság az utcákon, a nyáreleji, kora világosság fölszívta az emberek szeméből a bizonytalan álmot, mozdul a város, emberek, akikről látható, hogy nem tartoznak hozzánk, idegeskedve mennek a paloták alatt, meg-megállnak, nézelődnek, a tekintetükben nyugtalankodik az éjszakai töprengés: mi lesz? mi lesz? Rendőrök lepik el rajokban az utcákat, veszett nagy revolvert cipelnek az oldalukon, a villamoskocsik még nem csenegnek, csönd van, annál kocogósabban nyargalnak a rendőrlovak, hátukon a tatárarcú vitézekkel, most indulna a kereskedőélet, de a redőnyök zárva, amelyik bolt előtt mégis félve megnyikordulnak, csakhamar ijedten a helyükre visszagördülnek, dobpergés, trombitarivalgás új zajt visz a levegőbe, gyalogos katonák, huszárok tünnek föl, teljes hadifölszerelésben, ijedtség, zavarodottság mindenfelé: mi lesz, mi lesz?…

A város határain nagy tömegek mutatkoznak, munkások oszlopai nyújtóznak a város felé Budáról, Kőbányáról, a csepeli országútról, az Angyalföldről, a külső Váci út és a Csikágó munkástelepeiről férfi- és asszonyproletárok seregei úsznak a finom, úri nép tájékaira; nő a rémület, rendőrkirályok magukon kívül kapkodnak, rendelkeznek, gyalogosokat, huszárokat vesznek ijedt erejük mellé, és csüggedten, elkésve, mintha a diadalmas ár ellen akarnának gátat vetni, nagyobb utak torkolatába odaállítják a szuronyos bakákat, föléjük a lovasrendőröket, és a tetejükbe huszárokat és huszárokat. A rengeteg emberfolyam azonban úszik a maga erejétől előre és előbbre, minden megfeszített próbálkozás dacára, már ott hömpölyög a gyűlölt objektum: a magyar parlament körül, amelynek a nép ma találkát adott. Messzi körben, ötös-hatos kordonnal körülsáncolják a kényes épületet, a derék törvényhozók csak ilyen csöndben tudnak tanácskozni, de a növő embersűrűség hömpölyög előre, a maga megszabott útjának medrében följut egész a Szemere utcáig, és szemtől szembe áll a megszilajodott emberekkel a magyar parlament.

Előttük áll a viharos éveknek ostromolt szimbóluma. A megpróbáltatások, a nyomorúság gályáin mennyi gyűlölet úszott most ide! A harag megrajzolja ennek a fantasztikus épületnek az igazi arcát; fölvonóhidak vannak előtte, és gőgös árkok tartják vissza a rongyos népet, hivalkodó tornyok szöknek a magasba, ahol az ellenség őrei leskelődnek, mi történik odakünn – hiszen ez az irdatlan épületóriás a régi magyar urak fellegvára, ahol jobbágyak szűz vérében fürdenek a vérszerződés ivadékai, ahonnan gyáván, a pillanatot is megrabolva, rablásra indulnak el a magyar oligarchák. Itt áll a kifosztott, agyonsanyargatott, agyonhajszolt tömegek előtt az otromba épület – hogy rázúdul a leszámolás ingerültsége, az elkeseredettség, a düh, amint szembekerültek egymással. Kiszikkadt agyvelejű, tabetikus magyar urak, keshedt mellű, de kacagányos magyar urak, mit csináltok ti most odabenn? Érzitek, hogy a hegy, a vár inog alattatok és körülöttetek?

Reggel kilenc órakor a munkásság félelmes hadaival már uralta a várost, a pánik rémülete fojtogatta az embereket, akiknek volt félteni valójuk, a tömegek uszályai még künn mozogtak a városhatárban; a fegyveres erő és az öldöső elszántság tehetetlenségében cselekedetre vadította magát. A Váci úton, a Ferdinánd híd előtt, a parlament előtt, az Alkotmány utcában a rendőrség megtámadta a tömegeket. A régi rendőrvirtussal, orvul, meglepetéssel, a legválságosabb ponton, az Alkotmány utcában, oszlásra való fölszólítás nélkül; az élet, a rendőrélet durvaságaitól megrontott állat-emberek, mint őrültek nekiugrattak a jogaikban igazságos, a haragjukban jogos tüntetőknek, és asszonyt, gyereket se kímélve, rányargaltak a ledöntött emberekre, ütöttek-vágtak, gonosz összevisszasággal, a gyilkos kardjuk lesújtott a gyermekeik jövendőjéért harcoló anyák fejére, az idetévedt, ártatlan gyerek gyönge testére, és kaszabolva rátámadtak az amúgy is végsőkig fölingerelt munkásokra.

Ezekből a kaotikus, véres pillanatokból ki kell menteni az igazságot: a pesti rendőri fenevad a legnagyobb átka ennek a városnak, és elindító okozója volt a csütörtöki eseményeknek is. A magyar talaj legdurvább rétegéből nőhet ki csak jellemben olyan hermafrodita ember, mint a pesti rendőr. Piszok és bűn az élete, amíg a rendőri pedagógiumban nevelkedik; egy elzüllött élet után a sehonnai elmegy rendőrnek, a legnyomorultabb anyagiakkal ellátva, garasokért zsarolja az éjszaka árnyában kimerülve dolgozó utcai leányt, a bordélykávést megfélemlíti, és ingyen-szivart, csáját küldet ki magának az őrhelyre, és mire lélekben megrothad, a kardját és fegyverét az oldalán érzi, tudja hogy mégis valaki. Ez a korrupt, szennyes élet kiforgatja belőle mindazt, ami tisztesség lehet az emberben, tehát durva, gonosz lesz, ha műveletlenségében megvadul. Vérengzeni, öldösni akart csütörtökön a pesti rendőr, nem rendet teremteni – bizonyítja ezt a rendőrök részéről lőtt sebeknek többsége, hogy az embereknek legtöbbje a lábán, vagy az alsótestén sérült meg. A lovasrendőr lefelé célzott, hogy a golyó biztosabban találjon…

A magyar proletár a maga vérét szagolta, hát ha ezt akarták, megtanulhatták, mit jelent a magyar munkásságot halálba hívni.

Az első vérengzések után a forradalmi feszültség fölrobbant, és tüzes lett a talaj a fővárosi ember alatt. A bátorságnak, a keménységnek csodás jeleneteivel vívta harcát a munkásság az Alkotmány utcában, a Szabadság téren, a Váci körúton. Új és új rohamot küldtek ellenük, nem tudták visszaszorítani a tömegeket, a levágott emberek helyébe új proletárok léptek, éltették a népszabadságot, barikádokat emeltek a Szabadság téren, és az őrjöngő rohamokra most már maguk is fegyverrel feleltek.

Egy karddal vagdalkódzó lovasrendőr szívét keresztülfúrta egy munkásgolyó.

A munkásság igája alá került az egész város, a véres összeütközések híre rémületbe ejtette az ijedősebbeket, az üzleteket, a vendéglőket, a kávéházakat, mind végleg becsukták, csak a villamostársaságok bölcs vezetői bíztak a főrendőr kijelentéseiben, hogy csak csinálják nyugodtan az üzemet, a tüntetők maroknyi csapatait egy-kettőre majd széthányják.

És jöttek csengve, peckesen a nyalka, sárga kocsik.

A munkások egyszerűen nekidőltek a bárkáknak, és fölborították azokat, ahol ez nem ment, csak a belit, a hajókat tépték ki a kocsikból, a kalauzok, kocsivezetők, akiket a társaság vezetői kényszerítettek munkába, ijedten ugráltak le a kocsikról, és a fölingerelt munkásság az izmait itt is megmutatva, egykettőre beszüntette az egész városban a villamosforgalmat.

A népharag szele délután már veszedelmesebben viharzott, és estére az orkán erejével zúgott el a város fölött. Az elömlött munkásvér gyújtogatta a proletárság szívét, az urakért kell meghalnia a munkásnak…

A honvédelmi miniszter sietve kirendelte az egész helyőrséget az utcákra, a mindenfajta katona kiözönlött a terekre, az úttestek elején, közepén és végén táborozva fölálltak, a lezárt üzletekre az aggodalmaskodók, akár spekulálva, kifüggesztették a munkásság igazságait: „Éljen az általános, egyenlő, titkos választójog! Éljen a népparlament!” Védekezve érezték, hogy a nép ereje az, aminek most hódolni kell, szuronyos katonák között, a halálos csöndbe borult város palotái között, rendőri, katonai és mindenfajta tilalom ellenére, a munkásság megtartotta tüntető sétáját a Rákóczi úton, a körutakon, a főváros legexponáltabb területén; ezt a komor demonstrációt nem fogja elfelejteni senki, minden forgalom, minden életnyugtalanság szünetelt az utakon, ahol a munkásság fölvonult, a puha, sétáló urak eltűntek a területekről, a korzók édelgő társasága ma nyugtalanabb kedvében otthon maradt, csak a sztrájkoló munkásság járta az utcákat, mint napfényre hívott megfenyítője minden gazságnak, amit elkövettek ellene.

Ilyen forradalmi keretben, a külsőségek izgalmas jeleivel estig tartottak a demonstráló séták, de akinek a szíve a helyén volt, annak éreznie kellett, hogy a menetelők eszében lángol a délelőtti mészárlások emléke, és a vérgőz nem illan el olyan könnyedén a proletárról, mint az ápolt dámákról a parfüm; libben, jár körülötte, és hol fölviszi egy agyonvágott munkásnak a halálra vált arcát, az üvegesedő szemeit, hol fölemeli a proletár elé a másik proletár holttestét, akinek a mellébe a rendőrgolyó léket vágott… és dűl, patakzik ki onnan az élet, ahol még volt szeretet, testvériség az ő számára is.

Nehéz alkonyat volt ez Budapesten, árnyak szálltak le a völgyes utcákra, sok útvonalon, ahol szétrombolták a gázlámpákat, pislákolt a világosság, új katonai csapatok szállták meg a kisebb utcákat, a külvárosokat is, és akik már odahaza voltak, hiába várták haza az apjukat, a testvérüket vagy a gyerekeiket. És az életfalánk hóhérok még ide is utánuk jöttek. A külső Váci úton, a Szondi utcában megismétlődtek a véres, halálos összeütközések, a rendőrök – a katonaság védelme alatt – hitvány meneküléssel lövöldöztek a munkásokra; a gyűlölet lángját a rend emberei föl tudták szítani a legmagasabbra.

Ez a láng volt az a csóva, amely csütörtök este több helyen gyújtogatott, és ezt a lángot el nem oltja már semmi. Ebben a tűzben a magyar proletárság fölismerte kivilágosodott eszével a maga szörnyű erejét, ebben a világosságban mindig látni fogja a halottait, akik a szolidaritás hősi intelmeivel a szívébe egyre hazajárnak.

Népszava, 1912. V. 24.

GÁBOR ANDOR

Népdal

Rendőrgolyó a hasamban,
Csendőrszurony a nyakamban…
Ejha!
Mégis vígan élek!
Nyugodalmas emberekkel
Dehogyis cserélek!

A nyakkendőm megszorítom,
A villamost felborítom…
Ejha!
Betöröm a gázat!
Hogyha muszáj, nem is egyet,
Hanem háromszázat!

Államgépben rozsdás srófok:
Nagyon vének már a grófok,
Ejha!
Mit akarnak, kérem?
Stampedlibül nem eleget
Iszogatták vérem?

Pörg a csákó, peng a dolmány,
Lelövet a magas kormány,
Ejha!
Vérré vál a víz ma!
Rúgjon egyet minden ember,
Akin szűk a csizma!

Nem szeretnek, nem ismernek,
Kormányozni mégis mernek
Ejha!
Fülükbe kiáltok:
Lélegzeni nekem is kell,
Utamba mit álltok?

Róluk csepeg az én zsírom,
Nem látják, hogy már nem bírom,
Ejha!
Be meguntam őket!
Falatomat lenyelőket,
Engem-nyergelőket!

Petróleum százhúsz icce…
Ettül van a népnek spicce, Ejha!
Hadd égjen a város!
Úgyis olyan undorító,
Poloskás és sáros!

Börtönökbe bedugdosnak,
Megtaposnak, megrugdosnak,
Ejha!
Torkomat elmetszik.
Régi népjog: úgy döglöm meg,
Ahogy nekik tetszik!

Pesti Napló, 1912. V. 25.

NAGY LAJOS

Egy közülünk

Gáti János anyás legény volt. Puha képű, szelíd természetű. Amikor besorozták katonának, még csak rövid bajusz pelyhedzett az ajka fölött. Mikor ősszel elbúcsúzott a babájától, hogy elmenjen három évig a császárt szolgálni, sűrűn potyogtak a könnyei, s a szája elcsempült. Rítt. Pedig ez nem illik a legényhez, anyámasszonyos magaviselet ez.

Szörnyen új életbe jutott Gáti János. Simogató anyai szavak, barátságos adjonistenek világából a pattogó kiszólások, maró káromkodások közé. Kemény életbe, a híres vasfegyelembe, mely úgy megszorongatta az ő emberséges természetét, mint valami vaspánt. És sűrű, fájdalmas sóhajtások szálltak el a gyönge, pelyhedző bajusz alól.

Pedig néki még szerencséje volt a többihez képest. Éppen a félénksége ösztökélte, hogy mindent, amit parancsolnak neki, úgy megtegyen, ahogy csak tőle telik. S ehhez megvolt a kellő ügyessége is. A jó képe is hasznára vált. Így aztán az állfelpöccentések s más efféle jó viccek mindig mást értek. A legfinomabb rosszak és sanyarúságok mind mással estek meg.

Idővel gefreiter lett Gáti János, azaz Johann Gáti. Most már ő abriktolta az újoncokat, és ő pöckölte fel az állakat. Sorra leadogatta a finom vicceket, amiket eltanult és a jóféle káromkodásokat. Néha-néha mellbe brusztolt egy-egy jámborabb állatot, mert hát úgy kívánja azt a dolog sora-rendje, és mert tekintélynek muszáj lenni. „Nem vagyunk most juhászok vagy mifene, hanem katonák.”

Még a fehérnéppel is megtanult katonásan bánni. Annak is az a rendje, hogy az ember eleinte csak elmondja, hogy rózsám, violám, tubicám meg más istennyila, de aztán hamarosan a dologra tér, és odaígér egy-két pofont, s ha az ígéretnek nincs foganatja, ki is osztja azonnal. Ettől mentem elpityeredik, és lefekszik a cseléd.

Egyszer valami tüntetésféle volt a cibilek közt. Kivonultak szuronyosan, éles töltéssel. Egy nagy tér szélén állott föl a század, fronttal a tér felé. Hátuk mögött nagy, otromba, sárga házak, mintegy jelképei mindannak, amit védeniök kell. A tér tele volt néppel. Férfiakkal, asszonyokkal és gyerekekkel. Egész kicsinyek is akadtak köztük. A szuronyos fegyver lábhoz volt vezényelve. A szuronyok csillogó, hullámos sort alkottak, melyen ingerlő játékkal szaladt végig a napsugár. A tömeg csöndes volt. Aggodalmas, elkényszeredett ábrázattal álltak az emberek a szuronysor előtt. Sápadtak voltak, a nők reszkettek, és néhol egy-egy suttogón beszélt a férfijához. Fájdalmas, tehetetlen gyűlöletet ontó szemek meredtek a feszes, barna katonaarcokra. Gáti János ott állt az első sorban. Nyugodtan, méltósággal tartotta a fegyverét. A bajusza keményen hegyes volt, a szeme büszkeségtől ragyogott. Szép szál legény volt, és szép arcú. A nők tekintete, amint kíváncsian végigsompolygott a félelmesen impozáns soron, kis időre megpihent rajta. Ő feszesen, kidüllesztett mellel állt. Nyugodtan simultak az arcvonásai, és nagy, öntudatos gőg áradt a tekintetéből. Érezte, hogy ő most egy szeme ennek a vasláncnak, s az ismét része egy nagy, végtelenül hatalmas, acélos valaminek. És mélységes megvetéssel nézte a nyomorult, lompos, elkényszeredett tömeget. Bosszantotta, hogy ezek most megzavarták őt is, a többieket is vitézi, komoly méltóságukban. Úgy nyüzsögtek ott egymás hátán, mint a beteg legyek. Borotválatlanok, piszkosak, fegyelmetlenek. Nem volt Gáti Jánosban most semmi az ő békésen munkás falujából, az édesanyja szelíd emlékéből, a lassú nyáresti dalolgatásokból. Csupa szigorú, katonás gondolat és érzés bolygott az agyában és a szívében, amely keményen és egyenletesen dobogott a császár kabátja alatt. Csupa büszkeség, a hatalomnak, a szurony és az éles töltény félelmetességének érzése feszegette. Az arca tüzelt a vágytól, sőt egészen elöntötte, duzzasztotta a nagy vitézi virtus. Megvetően, haraggal méregette a tömeg egy-egy közeli alakját, és elégedetten tekintett a szuronyára, amellyel incselkedett a napsugár. És minden érzése, gondolata most abban az egy elgondolt mondatában csúcsosodott ki: „Keresztülszúrom még a saját apámat is, az istenit neki!”

ADY ENDRE

Rohanunk a forradalomba

Utólszor raktak katonákat,
Pandúrt s vérebeket nyakunkba:
Végig-kacag vidám testünkön
Győzedelmes tervünk: a Munka.
Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,
Rabságok, sebek, búk és keservek
Izzadtságos, rossz, magyar földjét
S ha most támadunk, le nem vernek.

A csúf Halált itt vetették el
Soha-soha ki-nem-kelésre
És ma mégis a Duna-tájon
Legbujább a harag vetése
S itt liheg a Halál virradatban,
Mint szabadulás hite a rabban,
Ez a legkülömb élet-sejtő
Ma nálunk jár-kél legvigabban.

Néztek bármerre, sorsot láttok
És isteni robbantó kedvet,
Élettel-kínáltak aggódnak
S buta haldoklók lelkesednek:
Nép készül az ó selejtes bűnre
S mielőtt a régi mód letűnne,
Már összefogva az új itt áll
Glóriásan és fölkészülve.

Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.

Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
Keletiség, zsandár, alázat,
Egy Isten se tudná lefogni
Ereinkben ma már a lázat.
Ma még tán egymást összetévesztjük,
Holnap egy leszünk, észre se vesszük.
Ölés s tisztítás vágya gyult itt,
Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.

Hallgassátok az esték zümjét
S friss sóhaját a reggeleknek:
Budapestnek futós uccáin
S falvak csöndjén dühök remegnek.
Süpped a föld, ha súlyosat hágunk,
Olyat látunk, amit sohse láttunk:
Oldódik a nyári melegben
Fagyos, keserves, magyar átkunk.

Eljött hát végre a pusztánkba
Isten szent küldöttje: a Sátán.
Szűzek voltunk a forradalmak
Magas, piros, hős nászi-ágyán.
De bőrünk alól kisüt lobogva
Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.
Csönd van, mintha nem is rezzennénk,
S rohanunk a forradalomba.

1912

ZENE

JEMNITZ JÁNOS

Apám naplójáról

A mai olvasó számára már meg kell jegyeznem, hogy apám, Jemnitz Sándor (1890–1963) bécsi és németországi zenei tanulmányai után, amelyek során Schönberggel is kapcsolatba került, karmesteri kurzusait Artur Nikischnél végezte. Németországi és czernowitzi gyakorló évei után, 1924-től lett a Népszava állandó zenekritikusa, a szerkesztőség munkatársa. Az is maradt 1949-ig, amikor felmondtak neki. Naplójából – amelyből töredékes részleteket mutatunk be – ezúttal csak az 1936-os évet adjuk közre.

Néhány bevezető sort kell, úgy hiszem, írnom magyarázatként az olvasó számára.

Apám 1911-ben kezdte írni naplóját, az 1920-as évektől rendszeresebben és bővebben. E naplók több vaskos kötetre rúgnak, és az 1920-as évektől a II. világháború első éveiig német nyelvűek. Halála után a naplók az én tulajdonomba kerültek. A német nyelvű naplórészekből eddig semmi nem látott nyomdafestéket. (Az itt közölt részleteket saját fordításomban adom közre.) 1949 után kezdte újra a naplóírást, az 1940-es évből csak rövid bejegyzések maradtak fenn, de 1950-től az 1963-ban bekövetkezett haláláig minden nap hosszabban írt, és már magyarul.

A magyar nyelvű naplóból eddig három folyóiratban jelentek meg részletek, legkorábban a Kritikában (1986. augusztus), ezt követően a Valóságban (1990. augusztus). A Holmi két ízben is közölt részleteket az 1956-os évben leírt soraiból (2006. május; 2009. május, június).

Apám számára mindig fontosak voltak a hölgyek, illetve a hozzájuk fűződő kapcsolat. Ez 1936-ban ugyanúgy igaz, mint korábban, és jóval későbben is. A hölgyekről írottakat általában kihagytam, egyrészt azért mert az más jellegű, teljes életrajzi munkában kaphatna helyet, másrészt azért, mert sokszor az illető hölgyekről nagyon érdekes, elgondolkoztató, nem ritkán negatív jellegű sorokat lehet olvasni, amelyeknek ebben a közlésben semmiképpen nem látom a helyét. Az ilyen sorokat még férfiak esetében is kihagytam, noha ezek olykor nagyon szemléletesek, jó megjelenítő erejűek. Ugyanakkor, amikor sok hölgy neve tűnik fel, az is jellemző apámra – miként az ismert Don Juan-magyarázatoknál ezt sokan leírták –, hogy kereste az igazit. Ám úgy kereste, hogy közben ismételten leszögezte: maximális szabad önállóságát soha nem kívánta és kívánja feladni. A kettő ellentmondását persze nem tudta feloldani.

Nem szeretnék e rövid bevezetőben, és a napló rovására sem, apám zenekritikai és zeneművészeti szerepéről írni, sem arról, hogy a Népszava állandó zenekritikusaként milyen szerepet játszott az 1930-as években – erről már többen írtak, az érdeklődő kellő utánjárással ezeket a sorokat megtalálhatja. Az alábbiakban pusztán az 1936-os év naplójából válogatok – a válogatás az én felelősségem.

Azért választottam főleg 1936-ot, mert az az esztendő eseményekben és tanulságokban különösen gazdag volt.

JEMNITZ SÁNDOR

Napló

(Részletek)

1936. január 1. A Szilvesztert otthon töltöttem. Ezen a napon sokan el szoktak menni otthonról, ám én, aki rendszeresen esténként máshova kell hogy elmenjek, otthon maradtam. Ez is bizonyítja, hogy ez szimbolikusan is mennyire kevéssé befolyásolja, hogy az év további napjai miként fognak alakulni… Vajon mit hoz ez az új év? A szerelem végét, avagy pedig a zűrzavar végét? Rosszat vagy jót? Ha most visszapillantok az elmúlt évre, akkor az mind mennyiségileg, mind minőségileg megnövelte produkcióimat, hosszú idő óta ez volt a legjobb évem. A kontrabassz szonáta, a négy zongoradarab, a II. hegedűszonáta és a négy trombitaszonáta szinte egymás után keletkezett. Én az elmúlt ősztől, az Ady-dalok megkomponálásától hallgattam. Ezzel szemben sok kritikát írtam. A nagyobb írásomat a jenai Musikzeitschrift (zenei folyóirat) újra közölte. A zenei kritikák szerint a prágai zenei fesztiválon az én darabom volt a legsikeresebb.
   Mintha valóságos háborús helyzet alakulna ki, a szó legvészesebb értelmében, minthogy a legrosszabb csak a határok megnyitásával következik be. Akkor érzi és érti csak meg az ember, hogy az ottan¹ bekövetkezett fejlődést nem érti meg, az idegen lett számára, és valaki, aki a francia kultúrát megismerte, csak akkor érti és érezheti igazán, ha újra Franciaországban tehet egy látogatást.

Január 10. Tegnap hosszabb cikket írtam Furtwänglerről, a tegnap általa vezényelt előadásról, a Liszt-estéről és a Kleiber vezényelte „Szöktetés”-ről. Sok helyről kaptam meghívást. Utána nagyon fáradt voltam, egész nap a díványon feküdtem, és Busch és feleségének levelezését olvastam. A könyv minden sora nyomán egész sereg új gondolatom támadt.

Január 14. Alfred Hoelm itt van. Tegnap este a filharmóniai koncert után a Savoyban éj el 2 óráig ültünk együtt. Aurel von Millos² elég zavaró módon odaült hozzánk, Hoelmnek azonban oly nagy undora van a rendszer iránt, hogy Milossal szemben alig tudta türtőztetni magát. Noha anyagilag most jobban megy neki, ettől azonban a jelleme nem változik, mint a gyengéké. Ezért nagyra becsülöm. Ahogy egy remek fickó volt nyolc évvel ezelőtt, most is az, azzal együtt, hogy most villája és autója van. Ma délelőtt a Brahms D-moll koncert próbáján voltam. A zenekar nyomorúságos előadása ellenére, Hoelm este remekül játszott. Instrumentális tudása a legtökéletesebb, amely mégsem megy át virtuozitásba. Schumann-előadása fakóbb volt, úgy tűnik, hogy a Brahms-koncertre koncentrált. Délután Jámbor Ágit hallgattam meg, aki némileg kékharisnyás zongorista, s akivel Bach nagyszerű Fisz-moll toccatáját korrepetáltam.

Január 17. Tegnap a Rózsalovagot láttam, másfél hasábot írtam róla.³

Január 18. Pártos játszotta délután az új hegedű szólószonátámat Basilides Máriánál.⁴ Tóth⁵ is ott volt, akinek nagyon tetszett.

Január 22. Tóth hosszú és nagyon szép kritikát írt a szólószonátáról. Este Rienzi a Városi Színházban.

Január 27. Tegnapelőtt Scherchennel kapcsolatban diktáltam írógépbe a modern zene előadásának problémáiról. Tegnap tíz órán keresztül hallgattam zenét, ma pedig egész nap erről írtam, többek között egy hosszabb,elvi jelentőségű írást: „A munkásosztály és az operakultúra” címmel. Megerőltető volt.

Február 15. Megírtam koncertkritikámat. […] Este Szabolcsinál⁶ arról beszélgettünk, hogy egy zsidó zenei szövetséget kellene megteremteni. Talán valami tényleg sikerül. Azután pedig egy kis Kassák-ünnepség. Ám ezek a félig művelt proletárok valósággal átmeneti jelenségek. Vagy zseniálisak, vagy nem érnek el semmit.

Február 19. Ma eszembe jutott egy gondolat, amelynek nagy perspektívája van. Vajon Japán képes lenne-e szintézist alkotni az európai és az ázsiai kultúra között? A történeti nagy szerep gyakran nem esik egybe az alkotó kulturális szereppel a szervezőképességben tehetséges népeknél, amelyek a kulturális alkotásokban inkább kompilatívak. Ilyenek voltak hajdanán a rómaiak, és az újabb történelemben a britek. Japán sohasem hozott semmit a felszínre, a művészet és a vallás tekintetében Japán számára Kína és India volt a forrás. Ebből azonban csak túl keveset értett meg, és e tekintetben mindig bizonytalan volt. Ehhez jött azután technikai tekintetben harmadik forrásként Európa. lehetséges éppen ezért, hogy történetileg most Japáné lesz a szerep, hogy világállamot alakítson ki? A népek életében azonban a művészek és a gondolkodók nagyon nem gyakorlatias emberek, míg az ügyes, az üzlethez értő embereké a világ. Ám Róma a jogot adta a világnak, amíg Anglia a liberalizmust. Japánnak egyáltalán van-e ideálja? Mit hoz egyáltalán? Semmit nem hoz, ugyanúgy nem, mint hajdanán a perzsa és a méd birodalom.

Február 25. Újpesten tartott előadásom a zsidó énekekről kedvező visszhangot keltett. Már odamenet sok embert láttam, akik a helyszínre igyekeztek. Jó érzés, amikor az ember látja és érzi, hogy „mindenki téged akar hallani”. Nem sokkal az előadás befejezése előtt különös érzés fogott el, úgy éreztem, mintha szárnyaim nőttek volna. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit beszéltem, de remélem, jól. Egyórás beszédet kellett volna tartanom, ehelyett fél nyolctól fél tízig beszéltem. Ennek ellenére senki nem mozdult, és akik állva hallgattak, azok az ajtónál szintén ott maradtak, és a terem annyira zsúfolva volt, hogy az emberek úgy álltak, mint egy szardíniás dobozban. Először a zsidó nyelvről beszéltem, utána a zsidó zenéről és végül a kettő egymáshoz kapcsolódásáról. A főkántor, Elias Klein mindehhez „példákat” énekelt, amelyeket azután én részben előtte, részben utána elemeztem. […] Több szülő gyerekeivel együtt érkezett, a gyerekek énekeltek nekem, és el kellett döntenem, hogy van-e bennük tehetség. Egészen atyaian éreztem magam. […]

Március 3. Palotaival Bartók V. vonósnégyes. Hosszan írtam róla.

Március 4. Ma mindenki elolvasta Bartók-kritikámat, a Basilides–koncerten mindenki gratulált nekem. A vonósnégyest alaposan átgondolom és elemezni fogom, már csak azért is, mert Scherchen⁷ és Bartók arra kért engem.

Március 20. Délután fél öt. Éppen befejeztem nagyobb elemző írásomat Bartók V. vonósnégyeséről. Két hétbe tellett, amíg ezt a nagyobb és igazán megerőltető munkát elvégeztem, azért is, mert magam is nagy célt tűztem ki saját magamnak is, és ezt el is akartam érni. Ez sikerült is. Én a munkával kapcsolatban minden problémát fel akartam vetni, és [azt hiszem] minden szempontból megfelelő.⁸

Március 21. Ragyogó tavaszi nap, amikor elemzésemet elvittem Bartókhoz. Nem jutottunk a végére, amikor Bartók meghívott délutánra a Tudományos Akadémiára, ahol Bartók a népdallemezeit hallgatta és a hozzájuk fűzött jegyzeteit javította. Az ablakhoz ment, kinézett és kis idő múlva azt mondta: „Ön teljesen megértett engem.” Az én írásomhoz nagyon kevés megjegyzése volt, csupán egy vessző, amit nagyon könnyű volt kijavítani⁹. […]

Március 22. Mozgalmas nap. Délelőtt a legutóbbi filharmóniai koncert főpróbája, amelyet Isaac Dobrowen mint vendég karmester vezényelt. Nagyon tüzes, de egyelőre még nem több. Persze az igen sok, ha valaki belsőleg annyira lelkes és magával ragadó¹⁰. […] Este Lauri Volpi énekelt a Városi Színházban, helyesebben inkább harsogott […] mellettem Szakasits Klári ült, a kis vörös ördög. […] Ő mégiscsak az én szerkesztőm¹¹ lánya, és az emberek mindenféle messzemenő következtetéseket vontak le. […] Utána Tóth Aladárral találkoztam. Kellemes, szabad, jó beszélgetést folytattunk, és amikor az óránkra néztünk, hajnali 3 óra volt. Dobrowen olyan volt, mint egy jó friss, hideg tus, és ezzel feladatát be is töltötte. Ezután megírtam a kritikámat, majd a Zeneművészeti Főiskolára siettem, ahol Farnadi Edit már várt rám. Majd együttesen próbáltunk, mivel szeptember óta hetente 2-3 órát előadásának előkészítésére együttesen gyakoroltunk. Még egyszer átfutottuk a darabot. 7 órakor aztán átmentem Kassákhoz: itt Pártos Ödön játszotta el az én II. szóló-hegedűszonátámat. Jobban játszotta, mint első alkalommal. Onnan a lett kórus koncertjére mentem. Onnan 10 órakor Fischmann által rendezett estre, ahol Dobrowennel találkoztam. Sokat ettem és ittam, de nem volt kedvem az okoskodó beszélgetésekhez és hamarosan hazamentem.

Március 24. Farnadi Edit koncertje. Remekül játszott.

Március 25. Délelőtt Somló Józseffel próbáltuk a dalaimat, délután Pártos volt nálam, este mindketten együtt mentünk el egy Kassák-vitaestre: Ligeti beszélt Marxról. Tanulságos. Ligeti őrült, de van benne módszer, mindenesetre egy spengleri.

Március 27. Basilidesszel. Mindig kiegyensúlyozott, nagyszerű nő.

Március 29. Tegnap Judit ajándékba hozta Erich Kästner verseit. […] Este a verseket felolvastam Aladárnak¹², utána oldott beszélgetésben maradtunk együtt hajnali háromig.

Április 2. Basilides Mária énekelte gyönyörűen Erdélyi– dalciklusomat¹³ a Vajda János Társaságban, este.

Április 6. Gyorsan egy új szöveget kellett előállítanom B-nek¹⁴ a Bartók-elemzésemből. Az analízis túl hosszú lett ahhoz, hogy a szöveg egy harmadik nyelven jelenjen meg. Végül is az elemzés az eredeti nyelven kerül nyomtatásra, ami szívem szerint való, minthogy a spanyol, illetve katalán nyelvtudásom hiányossága lehetetlenné tette volna a fordítás ellenőrzését. A Melosban¹⁵ megjelent rövidebb változatot diktáltam írógépbe.

Április 18. Fáradtan mentem a Vajda János Társaságba, ahol Basilidesnek kellett énekelnie az Erdélyi-dalciklusomat. Egy fiatal szervező, aki történetesen szintén muzsikus volt, hibájából Basilidesnek, ennek a kitűnő énekesnek fél nyolctól fél tízig kellett várnia, amíg rákerült a sor. Én közben dühösen és felháborodottan elmentem, hogy ilyesmi egy ilyen nagyszerű énekessel megtörténhet. Este Herz Ottó felhívott és elmondta, hogy Basilides még nagyszerűbben énekelte, mint első alkalommal. Basilides is felháborodott és dühös volt. Ám ennek sem lett semmi következménye. […] Az utóbbi hónapokban a zsidókat elérte Hitler új üldözési őrülete…

Április 21. A Lener-kvartett nagyon unalmas volt. Tóth Aladárral és Fischer Annie-val egy üres páholyt kaptunk, és a páholy hátsó székein Tóthtal hosszan beszélgettünk.

Április 23. Az „Örvény” című filmet láttam. A francia szellem a forrása egész Európának a vizuális kultúra számára.

Május 1. Palotai volt nálam és elhozta a nagyszerű programfüzetet, amelyet a Barcelonai Zenei Fesztivál alkalmából jelentettek meg. Gerhard Rudolf teljes egészében leközölte azt az elemzést, amit Bartók V. vonóskvartettjéről írtam. 23 oldal terjedelmű.

Május 3. A Népszava vasárnapi számát ismét teleírtam. Egy oldalt tett ki a Barcelonai Zenei Fesztiválról írt cikkem, egy másik oldalt pedig a munkás-dalosoknak a fellépése az operaházban, ezután következtek még egyéb zenei kritikáim.

Május 9. Véghgel voltam Hoffmann Bélához meghíva az utóbbi szép villájába.

Május 12. Elias Klein újpesti főkántor énekelt nekem fél 7-től 12-ig, éjszaka, régi templomi énekeket. Sokat tanultam. De ilyen kedvtelen még soha nem voltam. […] Én mindig Németország felé orientálódtam és a németországi karrieremre támaszkodtam. A hitlerizmus csapás volt az életemben, amelynek hatása nem szűnt meg, és soha már nem is fog megszűnni.

Május 14. Megkaptam Scherchen Musica Viva I. füzetét¹⁶ az én, mindenesetre rövidített, Bartók-elemzésemmel. A jegyzeteket ebben az esetben is kihagyták, és csak a végén csatolták a szöveghez.. Ennek ellenére örültem, hogy a Musica Viva elindulásánál én is ott voltam. Sherchen imponált nekem, hogy mindent keresztülvisz, amit elhatároz. Minden hosszan tart, ám a végén mégis csak megszületik az eredmény. Már a terv is feltüzelte a tudatlan embereket, és ennek ellenére a Musica Viva megszületett.

Május 22. Olyan álmom volt, amelynél különösebbet és szomorúbbat nehéz elképzelni. Azt álmodtam, hogy klinikán fekszem és két orvos áll az ágyamnál és arról beszélnek, hogy egy operáción estem túl, és én tudtam, hogy ez nem igaz. Bizonygattam egész napom történetét, elmondva, hogy ez nem igaz, ám ők ezen csak megvetően nevettek. Megjegyeztem, hogy bolonddá akarnak tenni, és kérdeztem, hogy miért akarják ezt tenni. […]

Május 29. Két éjszaka egymás után hajnali háromkor tértem haza. A második alkalommal Tóth Aladárral voltam együtt. A vele való gyakori együttlétnek van jó és rossz oldala. A jó az, hogy a beszélgetésekből szellemileg mindig kijön valami jó, és egyetlen beszélgetés sem marad steril. A rossz az, hogy a szláv passzivitása és szemlélődő hajlama bénítóan hat. Engem is arra késztet, hogy az ellentmondásokat lássam, és az eszköztelenséget ahhoz, hogy a helyzetemen valamit jobbítsak. Ismét aktívabb kell, hogy legyek. […]

1936. augusztus 9. Nagyon szorgalmas voltam a születésnapomon. A most lefutott évben szorgalmas voltam, ám nem abban az értelemben, ahogy a munkát én értelmezem. Az újság¹⁷ számára sok cikket írtam, amiből hosszú kilométernyit lehetne összeragasztani. A külföldi levelezésem¹⁸ szintén szép nagy terjedelmet tesz ki. A New York-i Musical Courier és a Schweizerische Musikzeitung, továbbá a Frankfurter Zeitung és a Münchner Neueste Nachrichten szintén többet közölt tőlem, mint korábban. Művészetről kialakított gondolataimat leírtam és elküldtem egy levélben Scherchennek. Végeredményben ez már a korábbi művészeti élethez kapcsolódik, ahhoz, amelyben az ember most már nem hisz, nem abban gondolkodik. Az ember a halottat szolgálja. […], de már az új dolgokon, a művészet új formáin gondolkodik. Ezek súlyos dilemmákat állítanak az ember elé. […]¹⁹ Minden szív tudja ma, hogy az a művész, aki szabad akar lenni, olyan párthoz tartozó kíván lenni, amely kiáll az egyenlőség és a testvériség mellett, amely egyben a humanizmus melletti kiállás a terror és a személyiség elnyomása ellen, akár jobbról, akár balról fenyeget is ez az erőszak. Az érzéseket nem lehet megvásárolni, legföljebb a kifelé való viselkedést lehet így befolyásolni. Ezt azonban jól meg kell fizetni, ugyanúgy, ahogy a kiszáradt öreg férjnek kell ezt megtennie, ha fiatal, virágzó feleséget kíván magához láncolni. A fasiszta kapitalizmus csak erőszakkal tud a tömegek békéjén és a gyengéken fölülkerekedni, ehhez az kell, hogy az emberek száját betömjék. […] Tíz hónapja zenei alkotómunka területén szinte semmit sem tettem. Ez borzalmas állapot, ha az ember olyan életkorban van, amikor a legtöbb nagy művet már ki kellene, hogy adja a kezéből. Jelenleg igen mélyen deprimál ez a helyzet. Annyira lesújt, hogy egyszerűen nem enged a tényleges munka megkezdéséhez. A júliusi nagyon meleg napokat napozással és a fürdéssel töltöttem, hogy testileg megerősödjek. Ez ugyan sikerült, de még mélyebb lett a szakadék a felfrissült organizmus és az üresen maradt szellem között. Ez az üres folt megmutatkozott a külföldi levelezésemben is, miként a tavalyi nyáron is. […]
   Nálam minden nagyon lassan megy végbe. Kifelé én az ember vagyok, aki a papírokat gyártja, sőt én ennek a bürokratikus kényszernek most teljesen eleget is teszek, ám az életkor ennek mégiscsak egyfajta határt szab, ha az ember nem akarja, hogy az ifjabb nemzedékek túllépjenek rajta. Belső fejlődésemben azonban újabban néhány jel azt mutatja, hogy valami történt, ami azonban számomra még nem világos. […]
   Korán reggel arra ébredtem, hogy jelentkezett valaki, aki a klarinét triómat Amerikába kívánja vinni. Délután a Nelvi házaspár látogatott meg. Este Elisabeth Nelvi az állatkertben énekelt, majd férjével együtt átjöttek hozzám, én zongorán lejátszottam nekik dalaimat, és férjével együtt, aki szintén muzsikus, ezeket lelkesen hallgatták. Ez nekem nagyon jól esett, minthogy általában úgy éreztem, hogy teljesen ignorálnak és agyonhallgatnak, csak mint zenekritikust vesznek tudomásul, és mint zeneszerzőt nem. Miközben engem mint zenekritikust, mindenki ismer, sőt el is ismernek. Milyen jól esnek az ilyen órák, amikor igazán muzsikus lehetek! […]
   Délután hirtelen beállított Róth Emil győri főrabbi. Hosszú beszélgetést folytattunk, ami egészen misztikusan hatott rám, mert olyan kérdésekre kaptam választ, amelyek már hosszabb ideje foglalkoztattak. Egészen úgy tűnt, mint hogyha egy hírnök lett volna, aki Franz Kafka egy regényéből lépett elő. Nagy hatást tett rám, és azután valósággal szabadabb lettem. Ez éppen az utolsó órában érkezett. A vasárnapi újságban Kerényi György könyvéről hosszabb cikket írtam, a zenei kritikusok kultúrájáról.

Augusztus 12. Születésnapomon a depresszióm még nem érte el a mélypontot. Három nap teljes apátia következett. […] Nehezen keltem fel, egyáltalán minek olvasni valamit és minek csinálni valamit, majd később elmentem Sikondára kirándulni.

Augusztus 22. Délben rádióadásban koncerthallgatás – valcerfantázia. Lehár Ferenc három legjobb keringőjét játszották. A „Víg özvegy”-ből egy részt, teli friss, fiatalos szerelmi lírával, egy részletet a „Luxemburg grófjá”-ból. Ennek van a legnagyobb férfias lélegzetvétele, és amely egyúttal legjobban bizonyítja Lehár alkotói tehetségének csúcspontját. Végül „A mosoly országa”, ahol Lehár alkotói tehetsége barokk színezetet kap és pátoszba megy át. Lehár vezérgondolata az volt, hogy megmutatta a szerelem demokratizáló erejét. […] Minden nagyon egyszerű, és a dolgoknak nincsen igazi mélysége.

Augusztus 31. Három hetes nyaralás után visszaérkezve Budapestre először vettem a kezembe újságot, és abból értesültem, hogy Dohnányi az én Prelúdium és fugámat programba iktatta. Jó fogadtatás.

Szeptember 1. Edit (Farnadi) volt nálam. Felkészülése rádiókoncertre. Edit mindig a régi marad, kedves, jó és csendes – aki nem hagy maga után mélyebb benyomást.

Szeptember 12. Délután Szabolcsinál voltam. Hosszú, jó beszélgetés. Tanultam néhány dolgot, és szívesen cseréltünk véleményeket. Este újra, először a nyaralás után a szerkesztőségben, ahol átnéztem Bahlénak zenei témájú könyvéről írt cikkemet, amely a holnapi vasárnapi számban jelenik meg.

Október 2. […] Ma befejeztük Bartók Liszt Ferencről szóló írásának németre fordítását. Ez a tanulmány a Scherchen szerkesztette Musica Viva számára készült.

Október 4. Ma nagyobb tanulmányt írtam Szabolcsinak az összehasonlító népdalkutatásairól, amelynek során a magyar népdalokat a nyugatázsiaiakkal vetette össze és elemezte. Ma jelent meg az írásom, amely a Népszavában egy teljes egész oldalt tett ki. Úgy hiszem, jól írtam, mert ez a téma nagyon érdekelt. Érdekes, hogy a magyar népdalokhoz hasonló motívumok vannak a cseremisz és a csuvas népdalokban.

Október 10. Ma délután fejeztem be Ady Endrének egy írásáról szóló zenei munkámat, amely az igaz patriotizmusról szól. Egy év után ez az első kompozícióm, ha eltekintek a kisebb erdélyi dalomtól, „Az ibolyá”-tól. Hová tűnt az én alkotókészségem? […]

Október 21. Hosszabb írást fejeztem be Liszt Ferencről egy német megjelenés számára, továbbá egy bevezető tanulmányt egy pedagógiai könyv számára, végül kritikát Basilides előadásáról. A Musical Courir-tól kaptam 16 dollárt, ami 80 pengő, és ez pillanatnyilag megkönnyíti életem, minthogy állandó pénzszűkétől szenvedek.

Október 30. Tegnapelőtt Millos Auréllal voltam, a tehetséges táncossal, Tüdős Kláránál, aki betegen fekszik. […] Tegnap délután Molnár Antallal együtt voltunk egy könyvkereskedésben. […] Amennyiben igaz, a könyvkereskedő, aki egyben kiadó is, kiadja az én könyvemet is. Ma Milossal és Kelennel beszéltük meg közös tervünket egy táncestéről. Csupa terv! […] Ezekből ritkán volt hiányom.

November 3. Tegnap meglátogatott Scherchen, megöleltük egymást és hajnali négyig jól elbeszélgettünk. Délelőtt lediktáltam magyarra a Reger-tanulmányomat²⁰.

November 7. Ha Scherchen sokáig itt marad, akkor az álmatlanságtól tönkremegyek. Éj el fél ötkor megy csak ágyba, hat óráig olvas és nyolckor már fel is kel. Nekem viszont nyolcórás alvásra van szükségem, hogy másnap jó hangulatban legyek. Tegnap Huberman-hangverseny volt, Scherchen nagyszerűen kísérte. A Musica Viva, kottakiadás, könyvkiadás, oktatás – mindez túl sok egy karmester számára. Ma megérkezett a Musica Viva harmadik füzete az én írásommal.

November 9. Bartók Cantata Profanáját először mutatták be. Zseniális munka, amely hosszú ideig tartós érték marad.

November 15. A mai Munkáskoncerten Basilides Mária énekelte az én „Örök élet” dalomat. Délelőtt a Mengelberg²¹-főpróbán voltam, utána a francia képkiállításon. Az mindenesetre a dekadencia egyik jele, ha a művészek saját művészetüket egy másik alá rendelik, mert ez azt jelzi, hogy saját művészképességüket elveszítették, és másutt kell keresniük a biztos pontokat.

November 25. Két Toscanini ünnepi nap a Bécsi Filharmonikusokkal. Amit Sosztakovicstól játszottak, az nem áll közel hozzá, nincs meg hozzá a háttere. Ám amit Brahmstól játszottak, és utána Schubert nagy C-dúr szimfóniáját, az olyan volt, amit még soha nem hallottam. Ezek után hogyan hallgathat meg az ember másnap egy átlagos koncertet? Ismét kompromisszumokra kényszerül azt ember.

December 11. Szelényi három Ady-dalomat énekelte. Ezen az estén még egy szenzáció történt: Gergely Pál, Otto Klemperer korrepetitora, aki jelenleg munkanélküli, kellett volna, hogy kísérje, az utolsó pillanatban kijelentette, hogy erre most képtelen. A feladat túl nehéz volt számára. Este mindketten együtt mentünk a Vigadóba, ahol Bartók-est volt, ott találtuk Herz Ottót, aki a kíséretet magára vállalta, egész éj el a kottát tanulmányozta, és a feladatot sikerrel oldotta meg.

December 16. Kispesten szabad előadást tartottam. Előtte az operaházban voltam, ahol Muszorgszkij Hovanscsináját adták, I. Dobrowen tartott bevezető előadást. Dobrowennek nagyobb a szíve, mint az esze, ám az kétségtelen, hogy rokonszenves személyiség, csak sajnos nagyon behatárolt, mert csak azt érti meg, ami hozzá közel áll. Utána még este Dohnányi magánfogadására mentem, ahol ott volt Kerpely és Waldbauer²² is. Az utóbbinak súlyos trombózisa volt, ami kihatott művészetére. Onnan autóval vittek a nyomornegyedeken keresztül haza. Súlyos borongós idő, mely egész Európára kiterjed és kérdés, hogy ez összefügg-e Európa politikai helyzetével. Ki tudja?

December 24. […] Mindenféle bajok, a zsidóknak egyre nehezebb a sorsa, hogy békés otthont találjanak vagy reméljenek. A Népszavában megjelent egy színházpolitikai cikkem; az írás első része december 18-án jelent meg. Ez írásban a kritika új formájával kísérleteztem, mert a régit túlhaladottnak és elviselhetetlennek éreztem. Az eseményeket mint az idők jelét kell értékelni, összefüggéseikben és azzal a tendenciával, hogy distanciát tartsunk és az értékekre figyeljünk. Semmi értelme, hogy zongorakoncerteket és operaelőadásokat elszórtan és egymástól elkülönítve mutassak be. Kit érdekel ma, hogy az újságból tudja meg, hogy K.-nak jobb oktávtechnikája van, avagy hogy M. magasabb regiszterben tud-e énekelni. Fontosabb annak megírása, hogy K. zongoraelőadásában valami újat tudott-e bemutatni, és hogy uralja-e a zongoráját, és hogy M. olyan tisztán és puhán tudott-e énekelni, hogy az kiemelkedő lett volna másokkal összehasonlítva. […] Valamikor Európa egy katolikus és egy protestáns részre szakadt, ma egy fasisztára, illetőleg kommunistára. Az igazság megint középen van, ám ez kevéssé realizálódik napjainkra.

December 30. Tegnap Muszorgszkij Hovanscsinájának volt premierje. Hosszú ideje nem foglalkoztatott ennyire erősen egy darab. Muszorgszkij az orosz népdaloknak megtalálta azt a nagy operaformáját, amelyet a magyarok Erkel óta hiába keresnek.

December 31. […] Egy év elmúlt és egy dalon és egy kórusmunkán kívül semmit sem komponáltam. Amennyiben nekem nincs biztosítva további száz év a munkára, akkor valamit változtatnom kell a továbbiakban, és egy jobb utat kell megtalálnom. Én engedtem a külső világnak és hagytam, hogy ez a kritikák írására szorítson. Ez utóbbi nem is kívánhatna tőlem többet, miközben a saját zenei alkotómunkámat gátolja. Első ízben a Pester Lloydban jelent meg rólam egy olyan életrajz, amely hangsúlyozta muzikalitásomat. A Musica Viva két írásomat közölte. Egy Mahler-monográfiámat három folytatásban. Átvettem a Szép Szó zenei szerkesztését és ebben az évben a barcelonai zenei fesztiválra megjelentették Bartók-elemzésemet, sok írásom jelent meg a Zene című orgánumban és rengeteg kritikám és írásom a Népszavában. Barátságom Tóthtal jó és szilárd.

1937. január 1. Még soha nem volt ennyi pénzem Szilveszter után. Az I. G. Farben „Magyarország” [című] kiadványának szerkesztéséért és fordításáért kaptam 100 pengőt. Ez rávilágított a munka és a fizetés közötti különbségre és ellentmondásra. Ennyit három havi Népszava munkásságom során sem kerestem volna és még kevesebbet a szegény zenei folyóiratok és kiadványok számára végzett egész évi munkám „jutalmaként”²³.

1938. március 7. Mahler, Mendelssohn, Bruck és Goldmark többé nem jelenhet-nek meg egyetlen katalógusban sem²⁴. Ennek ellenére a híres Hegedűverseny, a Szentiván-éj, a Dal a Földről és a VIII. szimfónia tovább fog élni. Ha Mahler tudná, hogy mi lett az ő fantasztikus asszimilációs törekvéseiből! Senki nem akart nálánál jobban, következetesebben asszimilálódni, és senkinél nem vezetett ez tragikusabb következményekhez. […]

Március 10. Megint le vagyok bénítva. Öt évvel a németországi események²⁵ után most Magyarországon is a hasonló verziókat kell átélnem, vele együtt élnem, ez túlmegy azon, amit az emberi idegek elviselnek. A fejem fáradt és a gondolkodásnak is ellenáll. Ki szeretnék vándorolni valahová, és a további életemet valahol egy álomvilágban leélni: csak állatokkal és növényekkel foglalkozni. Saját összeomlásom ijesztő. Már nem hiszek a további céljaimban. Ha az emberiség a XVIII. és a XIX. század után ilyen barbárságba süllyed újra el, akkor ez arra bizonyíték, hogy minden hiábavaló. A sors hatalmai ezt így akarják és nincs mentség. Ahogy az egyes emberek is meghalnak és halálra vannak ítélve, úgy a kultúrák is pusztulásra vannak ítélve. Mi tovább küzdünk, de mindegyikünk tudja, hogy isten akaratából minden más irányba megy. […] Kérdés, hogy Magyarország tartósan világhatalom lesz-e, milyen a német nép igazán, de tény, hogy Spanyolországot már térdre kényszerítette, és Hollandia talán a hollandok butasága miatt a német birodalom része lett. „Hellas vagy Róma! […]” Ilyen körülmények között kell a művészetet védelmezni és folytatni, amikor hamarosan minden tönkremegy, minden darabokra hullik, de mégis ezt kell folytatni. Amikor ezeket a sorokat írom, már érzem magamban, hogy ez mind hamis, és tudom, hogy tovább kell dolgoznom, és tovább is fogok dolgozni, minthogy rendíthetetlenül hiszek a befejezetlen küldetésemben.

JEGYZETEK

¹ Természetesen Németországról van szó. [vissza]

² Aurel von Millos (Millos Aurél, 1906 – 1988) Tolna megyei születésű, német nemzetiségű balettművész, koreográfus. Főleg Németországban dolgozott és a naplóban leírt kínos jelenet oka feltehetőleg az volt, hogy Alfred Hoelm pedig éppen akkoriban hagyta el végleg a hitleri Németországot. ( A szerk. ) [vissza]

³ A naplóban sok zenei értelmezés is olvasható, amit ugyanúgy nem vettem át, mint az olyan esti beszélgetéseket zenei emberekkel és hölgyekkel, akikhez alkalmanként csípős megjegyzéseket fűzött. A személyek mára, úgy vélem, már aligha ismertek. [vissza]

⁴ Basilides Máriáról (1886–1946), sem kivételes énekművészetéről, úgy hiszem, nem kell jegyzetet írnom, csak jelezném, hogy napjainkra ő is elfeledett, nagyon színes személyiség. [vissza]

⁵ Tóth Aladár (1898–1968) zenetudós, zenekritikus, a korszak modern zenei törekvéseinek elkötelezett támogatója. 1940-ben feleségével, Fischer Annie-val Svédországba emigrált. A felszabadulás után hazatérve az Állami Operaház igazgatója lett, vezetése alatt élte operaházunk – többé alighanem megismételhetetlen – aranykorát. (A szerk.) [vissza]

⁶ Szabolcsi Bence (1899–1973) zenetudós, zeneesztéta, zenetörténész, egyetemi tanár, akadémikus. (A szerk.) [vissza]

⁷ Hermann Scherchen előadásairól Jemnitz Sándor több kritikát írt. Közeli kapcsolatba is ke-rült az akkor már Svájcban élő, világjáró német karmesterrel. Minderről bővebben: Jemnitz Sándor válogatott zenekritikái. Zeneműkiadó. Budapest, 1973. [vissza]

⁸ A naplóban hosszabb rész olvasható a zenei elemzésről. [vissza]

⁹ A föntebb említett Bartók-kritikáról van szó. [vissza]

¹⁰ A naplóban mindkét helyen zenei elemzés következik, melynek szakszövegét nem tudtam lefordítani. [vissza]

¹¹ A szerkesztő természetesen Szakasits Árpád. [vissza]

¹² Tóth Aladár. [vissza]

¹³ Erdélyi József költeményeiről van szó. [vissza]

¹⁴ Sajnos az illető nevét nem tudtuk kisilabizálni. [vissza]

¹⁵ Annak idején ismert német zenei folyóirat. [vissza]

¹⁶ Musica Viva (Hermann Scherchen Svájcban kiadott zenei lapja.) [vissza]

¹⁷Az újság természetesen a Népszava. [vissza]

¹⁸ A külföldi levelezésnek egy jó része megjelent a Jemnitz Sándor válogatott zenekritikái című idézett kötetben. [vissza]

¹⁹ A gondolatok itt folytatódnak az eredeti szövegben.[vissza]

²⁰ Max Reger zeneszerző. [vissza]

²¹ Willem Mengelberg az amszterdami Concertgebouw híres karmestere. [vissza]

²² Kerpely Jenő és Waldbauer Imre a korszak híres vonósnégyesének tagjai. [vissza]

²³ Az 1937-es év naplója ugyanilyen részletes, de terjedelmi okokból kihagytam, és átugrottam 1938 márciusára, amelyből csak néhány nap lábjegyzetét közlöm. [vissza]

²⁴ Úgy tűnik, ez nemcsak a németországi, hanem a hazai katalógusokra is vonatkozott. [vissza]

²⁵ Hitler hatalomra jutására utal. [vissza]

LATIN-AMERIKA

SIMOR ANDRÁS

Egy bolivári forradalmár

(Hugo Chávez)

Hugo Chávez Frías 1954-ben született, a kubai forradalom győzelmekor ötéves, a hatvanas éveket, amikor Latin-Amerika a gerillamozgalmak kontinensévé válik, gyerekként éli át. Ő maga ezekre az időkre így emlékezik: „A gerilla szó nagyon természetesen hangzott számunkra. Ha valaki egyszer hallotta Fidel vagy Che nevét, nem felejtette el többé. 1967-ben 13 éves voltam, első középiskolai évem volt az, Barinasban. Emlékszem, hogy a rádióból hallottam, hogy Che Bolíviában van, és azt kérdeztem:

»Miért van egyedül ott?« Egyszer el is mondtam Fidelnek: »Nézd, Fidel, milyen az élet. Én 13 éves voltam, amikor a rádióból hallottam, hogy Che Bolíviában van, és hogy bekerítették.« Gyerek voltam, és azt kérdeztem: »Miért nem küld oda Fidel néhány helikoptert, hogy kimentsék?« Elképzeltem magamnak egy filmet.

»Fidelnek meg kell mentenie őt.« És amikor Chet megölték: »Miért nem küldött oda Fidel egy hadoszlopot, néhány repülőgépet?« Gyerek voltam, de teljes mértékben azonosultam velük. Hat év múlva, 19 évesen, Allende meggyilkolásakor Fidel Castro szavai vésődnek emlékezetébe: »Ha minden dolgozó, minden munkás kezében fegyver lett volna, a chilei fasiszta puccsra nem került volna sor.« Ezek a szavak annyira belénk vésődtek, hogy valósággal jelszavunkká váltak, valamiféle rejtjellé, amelyet csak mi tudtunk megfejteni. Amikor Pedro Ruizszal – másfél éve meghalt, feledhetetlen jó barátommal – találkoztam, egyikünk mindig így szólt: »Ha minden dolgozó, minden munkás...« És a másik befejezte a mondatot.¹

1989-ben Carlos Andrés Pérez kormánya érvényesíteni kívánja a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank neoliberális csomagtervét. Emelkednek az árak, rohamosan romlanak az életkörülmények, és kirobban a caracazó nak nevezett nyomorlázadás. Chávez 2003. január 26-án, a brazíliai Pôrto Alegréban, a Bolivári Forradalommal szolidáris Szociális Világfórum szervezte egyik találkozón így idézi fel azt a történelmi pillanatot, amikor a Caracast körülvevő, dombokon kiépült barriók, nyomornegyedek népe megrohamozta a venezuelai fővárost, és a többszázezres tömeg kifosztotta a szupermarketeket, az élelmiszerboltokat és az üzleteket: „1989-ben ledőlt a Berlini Fal és 1991-ben összeomlott a Szovjetunió, ezzel egyidejűleg magasra emelték a neoliberalizmus győzelmes zászlaját, és megszületett a történelem végéről szóló tétel: »Véget ért a történelem, győzött a kapitalizmus«; azt mondogatták a kilencvenes évek elején: »Vége a történelemnek, ez az egyedüli üdvözítő gondolat, nincs más alternatíva« Értik? Elmúlt egy évszázad, ez így igaz, összeomlott a Szovjetunió, vége lett a szocializmusnak, vége lett a kommunizmusnak, éljen a neoliberális kapitalizmus, ésatöbbi. Venezuelában viszont ugyanakkor (meglepő párhuzam ez) 1989-ben Caracasban fellázad a nép, rendkívül heves népi lázadás robban ki, ezreké, százezreké, a szegényeké mindenekelőtt, akik lázadásukkal elözönlötték az utcát, fegyvertelenek voltak, de fellázadtak. Mi ellen lázadt fel a caracasi nép 1989. február 27-én? A Valutaalap és a Világbank neoliberális csomagterve ellen.²

1992 februárjában, majd novemberben katonai lázadás követi az 1989-es népi megmozdulást. Hugo Chávez és fiatal tiszttársai válaszul a Carlos Andrés Pérez elrendelte megtorló intézkedésekre, melyeknek ezrek estek áldozatául, úgy határoznak, hogy forradalmi mozgalmuk, a Bolivári Forradalmi Mozgalom-200 (MRB-200) nem várhat tovább, a fegyveres út az egyetlen esély a gyilkos rendszer megdöntésére. A fiatal tisztek népi származásúak, nem a parlamentáris demokrácia kormányait támogató középosztály tagjai közül valók. De a februári felkelés elbukik, Chávezt, a felkelés vezérét a Furte Tiuna erődben tartják fogva. Mindenért vállalja a személyes felelősséget. A felkelés egyik résztvevője, Urdaneta parancsnok nem hajlandó megadni magát, száz emberével a végsőkig ki akar tartani. Elvágják a telefonvezetékeket. Egy admirális, Rodríguez Citraro, anélkül hogy a hadsereg vezérkarától vagy az államelnöktől engedélyt kérne, megállapodik Chávezszal, hogy televíziós beszédben fordul az ellenálló katonákhoz. Az elfogott Chávez baszk sapkájában áll a kamera elé, és negyvenöt másodperces beszédet mond. Beszédét az azóta híressé vált mondattal zárja: „Me rindo… por ahora – megadom magam… egyelőre.” Egy öreg tábornok így szól hozzá: „Coño, carajito, qué vaina tan buena has dicho! – A francba, kölyök, de kurva szépet mondtál!”

„Egy belső hangot hallottam, a tudatalattim beszélt” – mondja később Chávez Luis Bilbao argentin újságíró kérdésére válaszolva.³ Ettől kezdve a nép Chávezt Comandanténak, Parancsnoknak nevezi. Egy ismeretlen caracasi férfi a következő verset juttatja el hozzá a San Carlos-i börtönbe:

Chávez atyánk, ki a börtönben vagy,
szenteltessék meg a te felkelésed, jöj ön el
(bosszúál ón) mihozzánk, a te népedhez,
legyen meg a te akaratod, Venezueláé,
hadseregedé,
add meg nekünk az elvesztett bizalmat,
és ne bocsáss meg az árulóknak,
miképpen mi sem bocsátunk meg azoknak, akik
elfogtak téged.
Ments meg minket a korrupciótól,
és szabadíts meg Carlos Andrés Péreztől.
Ámen.

Carlos Andrés Pérez kormányát 1993-ban Rafael Caldera kormánya váltja fel. A Caldera–kormány nem hoz jelentős változást Venezuela életében. Folytatódik a korrupció, az olaj övedelmek külföldre juttatása. A szegényrétegek helyzete egyre kétségbeejtőbb. A néptömegek nem bíznak a politikai pártokban, elfordulnak tőlük, beleértve a baloldal hivatalos pártjait is. Chávez és tiszttársai a börtönben kidolgozzák a katonai-civil összefogás elvét. „Tudtuk, hogy a nép rokonszenvez velünk. De még nem létezett népi szervezet. Ekkor született meg a bolivári bizottságok eszméje – akkor még nem hívtuk köröknek –, vagyis az az eszme, hogy kis csoportokat szervezzünk, amelyek azonosulnak terveinkkel. Ezek a csoportok szinte illegálisak voltak, mert a mi mozgalmunk akkoriban Venezuela utcáin üldözött mozgalom volt.”⁴

Közeledtek az 1993-as választások. A választások győztese, mint már említettük, Rafael Caldera lett, aki a Copei-ből (keresztényszocialista párt) kivált frakció élén, a maga céljaira hasznosítva a börtönben levő tisztek iráni rokonszenvet, megnyeri a választásokat. A Bolivári Forradalmi Mozgalom-200 ekkor még elutasítja a választásokon való részvétel gondolatát. „Az aktív tartózkodás eszméjét vallottuk, nemet mondtunk a pártoknak, nemet mondtunk a választásoknak, és igent az alkotmányozó nemzetgyűlésnek, mint alternatívának.”⁵

Kétéves börtönbüntetése alatt Chávez J. R. Nuñez Tenorio, Guillermo García Ponce, Pedro Duno, Federico Brito Figueroa könyveit olvassa, Simón Bolívar, Simón Rodríguez és Ezequiel Zamora életművében találja meg a követendő példát. Fiatal katonatisztként a katonai irodalom megismerése közben Marx és Mao Ce-tung munkáit tanulmányozta. Maóra később is sokszor hivatkozik. „Ki a háború meghatározója? Az ember – mondta Mao, ez a másik nagy kapitány, Mao Ce-tung – az emberi lény. Mao a háborúról beszélt, hiszen filozófus és katona volt, és azt mondta, hogy a háborúban sok gép vesz részt: tankok, tömegközlekedési eszközök, 106-os ágyúk, harci repülőgépek, fregattok, tengeralattjárók, a napról napra új fejlettségi szintet felmutató technológia, de Mao mégis azt mondta, hogy a háború végeredményét, az ütközet kimenetelét nem a gépek határozzák meg, mert végső soron nem ezek küzdenek egymással, repülőgép repülőgép, tank tank, puska puska ellen, nem. Ami szemben áll egymással az egyféle emberi morál egy másféle emberi morállal szemben.”⁶

Sokszor emlegeti Mao híres mondását, miszerint a hadseregnek a nép olyan, mint a halnak a víz.

1994-ben Caldera amnesztiát hirdet az 1992. február 4-e óta börtönben levő forradalmár katonatisztek számára, akik fegyveres lázadás helyett ekkor már az alkotmányozó nemzetgyűlés létrehozásának eszméjét vallják magukénak. „Emlékszem, hogy Toni Negri Alkotmányozó Hatalomról szóló írásait tanulmányoztuk, a Pouvoir Constituant francia teoretikusait. Rousseau gondolatait a társadalmi szerződésről. Latin-amerikai tapasztalatokat kerestünk. Elmentünk Bogotába, beszélgettem a kolumbiai Alkotmányozó Nemzetgyűlés három társelnökével: Álvaro Gómez Hurtadó val – akit egy év múlva meggyilkoltak –, Horacio Sepával és Antonio Navarro Wolffal.”⁷

Kidolgozzák az „alkotmányos folyamat” elvét, megszületik a civil-katonai mozgalom eszméje, nekilátnak a bolivári bizottságok országos szervezésének. A neoliberális kapitalizmussal szemben új, politikai-gazdasági modell lehetőségét keresik. Uslar Pietri, kiemelkedő venezuelai író és gondolkodó szavait idézik: „Venezuelában annyi pénzforrás párolgott el a 20. század utolsó felében, amennyi 15 Marshall tervvel ér fel.” 1994-ben Chávez Havannába látogat. „Fidel azzal lepett meg engem, hogy a repülőtéren várt, aztán a Havannai Egyetemre mentünk, ahol egyetemistákkal, kubai barátainkkal találkoztunk. Mondtam néhány dolgot a már testet öltött bolivarizmus ideológiájáról, aztán Fidel, emlékszem, így felelt az én szavaimra: »Ti ott Venezuelában az emberi méltóságért, az egyenlőségért vívott harcot bolivarizmusnak nevezitek, mi itt szocializmusnak hívjuk.« De hozzátett még valamit, ami meglepett engem: »Ti bolivarizmusnak hívjátok, egyetértek, de ha kereszténységnek hívnátok, azzal is egyetértenék.«”⁸

A Bolivári Forradalmi Mozgalom-200 felveszi a kapcsolatot a vele szövetkezni hajlandó, baloldali politikai pártokkal. Megszületik a Movimiento Quinta República (Ötödik Köztársaság Mozgalom), majd létrejön a Polo Patriótico (Hazafias Pólus), amely nem csupán a választásokra készülő, átmeneti szervezkedés, hanem hosszú távú erőkoncentrációja a Bolivári Forradalomnak. Egyesíti az MVR-t (Movimiento Quinta República, Ötödik Köztársaság Mozgalom), PPT-t (Partido Patria Para Todos, Haza Mindenki Számára Párt), PCV-t (Partido Comunista de Venezuela, Venezuelai Kommunista Párt), a MAS egyes elemeit (Movimiento al Socialismo, Szocializmusért Mozgalom), MEP-et (Movimiento Electoral del Pueblo, Népi Választási Mozgalom). A bolivári forradalmárok háromgyökerű fáról beszélnek: a bolivári, a robinsoni (Simón Rodríguez), és a zamorai eszme fájáról.

Ekkor már a békés hatalomátvételre, az 1998-as választásokra készülnek. 1996–97-ben bejárják az országot, száz felmérést készítenek. Az első kérdés: „Egyetért-e Ön azzal, Hugo Chávez legyen a Köztársaság elnökjelöltje?” A második kérdés: „Őrá szavazna-e?” Az első kérdésre 70%-os, a második kérdésre 57%-os többség válaszolt igennel. Az 1998-as választásokon Hugo Chávez Fríast a választópolgárok 56%-a Venezuela elnökévé választotta. 1999-ben népszavazást hirdetnek az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására. A népszavazás eredménye: a lakosság 80–90%-a egyetért az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívásával. Ugyanebben az évben az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 86%-os többségi szavazatával megszületik az ország új alkotmánya, Venezuela felveszi a Venezuelai Bolivári Köztársaság nevet. Megkezdődik az ország politikai, jogi, gazdasági, oktatási, egészségügyi átalakítása, az új modell, a neoliberális kapitalizmussal szemben álló, a független, antiimperialista Venezuela útjának gyakorlati megvalósítása.

Venezuela új alkotmánya, amely 2000. március 24-én minikönyvben is megjelent, és amellyel minden venezuelai család rendelkezik, kimondja:

„Venezuela népe, teremtő erejének latba vetésével és Isten segedelmét szólítva, Felszabadítónk, Simón Bolívar történelmi példáját és elődeink, a szabad és független haza előharcosainak és megteremtőinek hősiességét és áldozatkészségét követve, abból a magasztos elvből kiindulva, hogy olyan Köztársaságot teremtsen, amelyben a társadalom demokratikus, népképviseleti és a nép a főszereplő, többnemzetiségű és multikulturális egy igazságosságra, föderalizmusra és decentralizációra épülő államban, amely megalapozza a szabadság, függetlenség, béke, szolidaritás, közjó, területi egység, együttélés és törvénytisztelet értékeit a jövendő nemzedékek számára, biztosítja az élethez, munkához, kultúrához, neveléshez, társadalmi igazságossághoz, mindenféle megkülönböztetés és mindenféle alávetettség nélküli egyenlőséghez való jogot, elősegíti és megerősíti a nemzetek közötti békés együttműködést és a belügyekbe való beavatkozás nélküli, a népek önrendelkezési jogán alapuló latin-amerikai integrációt, az egyetemes és osztatlan emberi jogokra, a nemzetközi társadalmi élet demokratizálására, a nukleáris leszerelésre, az ökológiai egyensúlyra és a környezetvédelmi javak jogi védelmére épülő világ megteremtését, ami az emberiség közös és elidegeníthetetlen érdekét szolgálja, a Nemzeti Alkotmányozó Gyűlés eredendő hatalmával élve a szabad választás és a demokratikus referendum révén a következő Alkotmány közzétételéről rendelkezik.”⁹

„Ma meghalt a Negyedik Köztársaság, és létrejött a Bolivári Köztársaság” – mondta 1999. augusztus 5-én, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés ülésén Hugo Chávez, Simón Rodríguez szavait idéző beszédében, hangsúlyozva, hogy ebben a köztársaságban a nép a főszereplő, (república protagónica) ez a köztársaság a demokratikus, forradalmi, bolivári eszmén alapul, amelyet az új alkotmány politikai, jogi biztosítékok révén a gyakorlatba ültetett át.

1999-ben a gazdasági fejlődés biztosítására öt alapelvet dolgoztak ki, és hat hónap alatt negyvenkilenc új, úgynevezett alkalmasságot biztosító törvényt léptettek életbe, amelyek az oligarchák és a földbirtokosok negyven éven át sérthetetlen és évtizedes korrupciót lehetővé tevő érdekeit korlátozták.

Venezuela legnagyobb kincsének, olaj övedelmének tetemes részét az oktatásügy, az egészségügy és az országos méretű lakásépítkezési program fejlesztésére fordítva alapvető változás lehetőségét teremtették meg az ország lakosságának 80%-át kitevő szegénység életében.

A bolivári békés forradalomra a hajdani uralkodó osztály, amely magát demokratikus ellenzéknek nevezi, az Egyesült Államok Bush-adminisztrációjának politikai és pénzügyi támogatását élvezve, erőszakos akciókkal: államcsínnyel és olajszabotázzsal reagált.

2002. április 12-én a legfelső katonai vezetés néhány tagja államcsínyt kísérelt meg Hugo Chávez demokratikus úton megválasztott kormánya ellen. Chávez, hogy a vérontást elkerülje, a lázadók kezére adta magát, akik sem a meggyilkolására kiadott utasítást nem merték végrehajtani, sem azt, hogy a fogva tartási helyén, La Orchila szigetén várakozó észak-amerikai repülőgéppel az országból eltávolítsák. Chávez megtagadta, hogy lemondási nyilatkozatot írjon alá. Carmona Estanga, a puccsisták által kinevezett ügyvezető elnök Venezuela új alkotmányát érvénytelennek nyilvánította. „Eljött a pillanat, és a feszületet kezemben tartva belekezdtem a Miatyánkba – emlékezik a puccs első napjára Chávez. – Kész voltam meghalni, egyenesen állva, emberi méltósággal. Azt mondtam magamnak: »Eljött az órád, de azért halsz meg, mert népedhez hű voltál.«”¹⁰

Csakhogy közben felkelt a venezuelai nép. Százezrek özönlötték el Caracas utcáit, a munkások megszállták a gyárakat, a diákok az iskolákat. Az ország kaszárnyáiból telefonhívások jelezték a mirafloresi elnöki palotába, hogy a hadsereg Chávez mellett áll. Az elnöki palota háztetőin álló kiskatonák előbb bátortalanul, majd egyre bátrabban zászlólengetéssel válaszoltak a vonuló százezreknek: a hadsereg és a nép Chávezt védelmezi. Milliók mozdultak meg Venezuelában. „Föltámadott a tenger / a népek tengere.” „Ez Mao. A víz és a hal” – mondta később Chávez.

A katonai puccs negyvennyolc óra alatt megbukott. Chávez visszatért a mirafloresi elnöki palotába, és első szavaival a bolivári új alkotmány érvényességét hangsúlyozta, mindenki könyvének nevezve azt, a Kolumbusz előtti Amerika remekművéhez, a guatemalai kicse indiánok szent könyvéhez, a Popol Vuhhoz hasonlítva.

A puccskísérlet után 2002 decemberében a magát továbbra is demokratikusnak nevező ellenzék új kísérletbe kezdett, amihez megnyerte a PDVSA (Petróleos de Venezuela. S.A), a venezuelai kőolajipar nemzetellenes érdekeket kiszolgáló ügyvezető igazgatóit, akik gyárak bezárásával, munkások hazaküldésével, szabotázsakciókkal, a számítógépes rendszerek ellen intézett informatikai háborúval (amely az ország gazdaságának rettenetes károkat okozhatott volna), megbénították a venezuelai kőolajipar termelését. Nem sztrájk volt ez, hanem szabotázsakció. A világ ötödik legnagyobb olajexportőr országa átmenetileg olajbehozatalra kényszerült. A bolivári forradalmároknak informatikai háborút kellett vívniuk a rendszerek helyreállításáért. A venezuelai munkásosztály – nemcsak a kőolajipari dolgozók – egységesen fellépett a kőolajipari szabotázs ellen. 2003. január végéig 20 000 ügyvezetőt bocsátottak el, akiket a szabotázs akcióban vétkeseknek találtak. Az ország legfőbb gazdasági kincse, a kőolaj ma valóban nemzeti érdekeket szolgál.

Ugyanakkor a venezuelai forradalmárok arról sem feledkeznek meg, hogy az olajszektor ügyintézői, hivatalnokai és dolgozói ma is privilegizált réteget alkotnak, ezért a 2002–2003-as év olajcsatájáról szólva úgy fogalmaznak, hogy megnyertek egy ütközetet, de még nem nyerték meg a háborút. Tisztában vannak azzal, hogy Venezuela ma átmeneti időszakban él, jövője számos külső és belső tényező összhatásától függ.

2004 augusztusában népszavazásra került sor Venezuelában. A Bolivári Alkotmány kimondja, hogy a hat éves elnöki időszak félidejében, ha a szavazásra jogosult állampolgárok 20 százaléka aláírásával hitelesítve kéri, népszavazással, referendummal kell eldönteni, hogy az elnök továbbra is elnök marad-e, vagy sem. „Különleges diktátor ez az Hugo Chávez. Mazochista és öngyilkos természetű: olyan Alkotmányt hozott létre, amely megengedi, hogy a nép kitaszítsa a hatalomból, és megkockáztatta, hogy ez bekövetkezhessék egy visszahívási referendum révén, amelyet Venezuelában, a világtörténelem során először, meg is tartottak.” – írja Eduardo Galeano.¹¹ A népszavazás megerősítette Chávezt elnöki hivatalában.

2006 decemberében Chávezt több mint 20%-os előnnyel ismét Venezuela elnökévé választották. Milyen eszmerendszer határozza meg Chávez politikai tevékenységét? A választ legfontosabb beszédeiben keressük.¹²

Első elnöki esküjekor, 1999-ben ezt mondta: „Külpolitikánk elsődleges és legsürgetőbb feladata, hogy a Karib-térség, az andoki, az amazóniai világ felé forduljunk, megvalósítva Bolívar, Martí, Sandino, O’Higgins, Artigas régi álmát. Mindannyiunk egysége, valamennyi ország belső egysége, megerősödésünk és összefogásunk kérdése ez. Istennek és a történelemnek hála, hogy a 21. század, már nem két, és még kevésbé egy központú világ lesz, hanem sokközpontú. Ahogyan az egyesült Európa példát mutat a világnak, haladjunk mi is az egyesülés felé.”¹³

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben ugyanezt így fogalmazza meg: „A Bolivári Alkotmány nyilvánítsa a venezuelai köztársaságot Bolivári Köztársasággá, és amikor Bolivári Köztársasággá nyilvánítja magát, békeüzenetet küld a világ minden népének, az integráció, az egység üzenetét a latin-amerikai és a karibi térség népeinek, Bolívar régi álma jegyében, aki együtt halad a forradalmi néppel. Nyitott ez a köztársaság a kontinens népei számára, ahogy Bolívar írta Jamaicai levelében: «Milyen szép lenne, ha Új Világot formálnánk, és ha a Panamai Földszoros ugyanaz volna nekünk, ami Korinthosz volt a görögöknek!»”¹⁴ Másutt arról nyilatkozik, hogy a 21. század latin-amerikai század lesz, sokkal jobb század, mint a 20. volt, a latin-amerikai egység létrejöttének százada. „Vagy egyesülünk, vagy elpusztulunk. Vagy létrehozzuk közös világunkat, vagy a végzetes globalizáció áldozataivá válunk, amely szolgákká tesz minket, arra törekszik, hogy a világot egyetlen hatalom irányítsa.”¹⁵

Ez a meggondolás vezérli ázsiai körutazása idején, amikor Kína és Venezuela útkeresésének rokon vonásaira figyelmeztet, s Latin-Amerika és Ázsia összefogásának jelentőségét hangsúlyozza: „Fel kell tennünk a következő kérdést: Hogyan képes élelmezni Kína egy milliárdnyi lakost? A mi drámáink egyik alapkérdése ugyanez. Olyan gazdasági rendszert kell létrehoznunk, amely kifogástalanul megoldja népeink élelmezési problémáit.”¹⁶

Útkeresése Venezuela történelmi hagyományaiból indul ki, Simón Bolívar, Simón Rodríguez és Ezequiel Zamora példáját a bolivári forradalom háromgyökerű fájának nevezi: „A mi eszménk, ismétlem újra, és nem győzöm elégszer elismételni, tisztelt honfitársaim, a bolivári eszme, a bolivári ideológia. A neoliberális dogmával szemben a robinsoni, a Simón Rodriguez-i találékonyságot – nevezzük így – hívom segítségül. Menjünk szembe a neoliberális dogmával, amely el akarja törölni a föld színéről azt, ami egy nemzetnek, egy országnak vagy egy köztársaságnak joga, hogy saját gazdasági modelljét kövesse teljesítőképessége, a célszerűség, sajátos szükségleteinek szolgálatában – tartsuk nyitva a szemünket a neoliberalizmussal kapcsolatban, mert fundamentalizmussal és egyetlen érvényes gondolattal törekszik megoldani azt, ami másféle elgondolással és különböző észjárás szerint is végiggondolható. Ez a dogma igényt tart rá, hogy sorozatban kínálja számunkra a mi problémáinktól idegen megoldásokat, holott csak súlyosbítja problémáinkat. Az efféle magatartással szemben javasolhatjuk a robinsoni leleményt, amely Robinsontól ered, a caracasi Rodrígueztől, Simóntól származik. Ne feledjék, hogy amikor bolivári ideológiáról beszélünk, mint Önök is tudják, hiszen évek óta hirdetjük, a háromgyökerű fáról beszélünk: a bolivári, a robinsoni és a zamorai gondolat hármas egységéről. Amikor a robinsoni találékonyságról beszélek, konkrétan arra hivatkozom, amit Samuel Robinson vagy Simón Carrenho vagy Simón Rodríguez – de nem a név számít – az amerikai Szókratész, a venezuelai Rousseau mondott: »Önöknek két forradalmat kell véghezvinniük: a politikait és a gazdaságit. Vigyék véghez a gazdasági forradalmat, és kezdjék a földeken, a mezőgazdaságban, az iparban, a művészetekben, a tudományokban«. Már ez a robinsoni találékonyság is szembemegy a neoliberális dogmával, amely el akar törölni bennünket a föld színéről. A piac istenítésének dogmájával, a piaci fundamentalizmussal szemben mondjuk ki, hogy a piac nem oldja meg a társadalmak gondjait, nem hoz létre köztársaságokat, a közösségi fejlődést sem ösztönzi, mert a piac az individua-lizmusra épül, amely oda juttatta a világot, hogy vadakként harcolunk egymás ellen, a piacnak erre a dogmájára – mondta Simón Rodriguez – nem tudunk másik dogmával felelni, nem javasolhatjuk az állam megszűnését. Nem. Ez ellen a dogma ellen ne vegyünk elő több dogmát, találjunk ki saját modelleket, a piac láthatatlan kezének és az állam látható kezének kombinációját, a kettő egyensúlyát. Mind a kettő a végcél eszköze: a cél pedig a férfi, a nő, a gyermek, az ember fejlődése; igen, ez a végcél, nem pedig a piac önmagában, sem az állam önmagában. Az ember – ahogy Jézus mondta − az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. A neoliberális dogmával szembeállítjuk az embert az emberi lény csodáját. A piac és az állam kettősén túl létezik az emberi lény.”¹⁷

Így idézi fel a két és fél évszázaddal azelőtt élt nagy venezuelai pedagógus és filozófus alakját: „A forradalmi nevelés modelljeinek olyanoknak kell lenniük, amilyenekről a bölcs tanító és forradalmár, Simón Rodríguez beszélt, amikor azt mondta: «Nem másolhatunk modelleket. Politikai és gazdasági modelljeinknek eredetieknek kell lenniük, a mi szokásainkban, történelmünkben, idioszinkráziánkban kell gyökerezniük. Feltalálókká kell lennünk, vagy elpusztulunk.» Itt az idő, hogy újra feltaláljuk, milyen legyen Venezuela.”¹⁸ A 19. századi paraszt-felkelések és az 1859-től 1863-ig tartó Szövetségi Háború legendás alakjának, Ezequiel Zamorának jelszavát: „Oligarchák, remegjetek!” a 20. és 21. század viszonyaira alkalmazva emlegetik a mai Venezuelában. Remegjenek azok, akik az időt visszafelé forgatva meg akarják állítani a bolivári forradalom demokratikus népakaratát. Egy ízben például Chávez arról beszélt, hogy a konzervatív oligarchák száműzték Venezuelából Bolívart, ölték meg Sucre marsallt, a nemzet és a földek uraivá lettek, „és ezért jött húsz évvel később Zamora. Ugyanez a történet folytatódik.”¹⁹

Milyen demokrácia megvalósítására törekszik, Chávez irányításával, napja-inkban a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt? Lássuk a választ ismét Chávez beszédeiből vett idézetekkel.

„Egy olyan nép, amely éhezik, élhet demokráciában? Egy nép, amelynek 85%-a szegénynek születik, így él és hal meg egy olyan földön, amely olajban, aranyban, vízben és mindenféle más kincsben gazdag, talán demokráciában él? Miféle demokráciát védelmez, miközben éhen hal?” – kérdezte 1999-ben.²⁰

Az új Alkotmány megszületésekor így válaszolt erre a kérdésre:

„Bátorkodom megidézni azt az álmot is, azt az 1826-os bolivári eszmét, amely odaát keletkezett, a bolíviai csúcsokon, amikor megszületett a Bolíviai Köztársaság. Bolívar olyan választói hatalmat javasolt, amely független a többi hatalmi ágtól, állandó, és nincs alávetve bizonyos szektorok politikai vezetésének vagy manipulációinak és nyomásának. Hányszor láttuk ennek az ellenkezőjét az utóbbi hónapokban, az utóbbi időkben! Láttuk Venezuelában, hogy nem elég, ha egyetlen intézmény felel a választási ügyekért. Szükség van egy új hatalmi intézményre, egy új hatalomra: a választói hatalomra, amely meggyökeresedik a nép érzéseiben, intézi, ösztönzi, ellenőrzi és értékeli a választási folyamatokat és eredményeiket. Gondoskodnia kell arról, hogy a képviselők valóban teljesítsék kötelezettségeiket, és köteleznie kell minden jelöltet, hogy tisztségét a nép képviseletében lássa el, mondja el a népnek, mi a terve, és ha megválasztják, akkor teljesítse azt, amiért megválasztották; ha pedig nem teljesíti, távozzon a demokratikus működésmódok adta lehetőségeken keresztül, amilyen például a visszahívási népszavazás. A képviseletiség elvének biztosítása érdekében, a törvényesség elvének biztosítása érdekében szükséges létrehozni ezt a választói hatalmat.

Azt kérem, vizsgáljuk felül a három hatalmi ágra épülő liberális demokrácia klasszikus modelljét, mert nem kell annak mindörökre úgy maradnia. Az állam új fogalmára van szükségünk, a hatalom új architektúrájára, a hatalmi ágak többszintű megosztására, hiteles képviseleti, részvételi és népközpontú demokráciára. Nem elég a részvételi demokráciáról beszélni, mintha ez volna a cél. Nem. A részvételnek eszközként kell szolgálnia a célt, mert mire megyünk azzal, ha mindenki részt vesz, beszél, felemeli a kezét vagy vitatkozik, vagy ír, nem ez a cél. A cél jóval messzebbre mutat, és ezért beszélünk itt a részvételi és népközpontú demokráciáról, mint egyetlen fogalomról. A népközpontúság bolivári fogalom, demokratikus és hangsúlyosan forradalmi. Egy olyan demokrácia mechanizmusaihoz közelít, amely ma még – érthető okokból − nem lehet pontosan körülhatárolt és teljes mértékben közvetlen; de igenis népközpontúnak kell lennie. Különböző mechanizmusokat kell biztosítanunk a nép számára, mint például a népszavazás, a népgyűlések és népi tanácsadások, törvények kezdeményezése. Mindezeknek az eszközöknek bele kell kerülniük az új Alapokmányba, hogy a részvétel elidegeníthetetlen jog legyen, eszköze az alkotó munkának, a népközpontúságnak és a valódi demokráciának.”²¹

Ezt a demokráciát nevezik Venezuelában részvételi és népközpontú demokráciának. Megvalósításához a köztársasági eszmét magáénak valló, közösségi világra van szükség. „A köztársasági életérzés a múltban elveszett Venezuelában. De új ászületik, mert nem tűnt el. […] Az emberi életre nem tekinthetünk önző, egyéni szempontból. Ez lehetetlen. A fa nem egymagában létező, nem, függ a gyökerektől, amelyek a törékeny föld felett óvják, függ a naptól, a víztől, az ásványi sóktól, az emberi bánásmódtól. Ilyen az emberi lény is, nem önmagában létezik” – érvel Chávez, amikor a köztársasági embereszmény megvalósítását a változás, a hiteles és nem pusztán parlamentáris demokrácia alapvető követelményének tartja.²²

A részvételi és népközpontú demokráciának biztosítania kell a munkához való jogot, a lakhatási, élhetési jogot, jogot az emberi méltósághoz. „Ha nincs társadalmi igazság, nincs demokrácia. Akkor csak társadalmi zsarnokság van” – hirdeti Chávez.²³

A venezuelai szocialista program szintézisét Ali Rodríguez Araque és Alberto Müller Rojas tíz pontban foglalják össze, hangsúlyozva, hogy a szocialista gondolatvilág nem valósulhat meg a venezuelai állam kormányának erőteljes beavatkozása nélkül, hiszen az állam kezeli az olaj áradékokat, koncentrálja a legnagyobb tőkét, tulajdonosa a nemzetgazdaság alapját képező legfőbb vállalatoknak. Idézzük a felsorolt tíz pontot:

„1.) A néphatalom megerősítése a Közösségi Tanácsok hatékony fejlesztésével. Ezzel egyidejűleg gyengíteni kell azoknak a régi hatalmi struktúráknak a szerepét, amelyek a kormány és a regionális és helyi szervekben összpontosultak és a parlamentáris demokrácia gondolatának feleltek meg.

2.) A nemzeti szellem és az állampolgári öntudat megerősítését célzó szocializációs folyamat előmozdítása, hogy megerősödjön a nemzeti szellem és az állampolgári öntudat, biztosítva legyen a személyiség egészséges fejlődése. Ez azt jelenti, hogy a személyiség tisztában legyen léte értelmével, fizikai és pszichikai képességeivel, helyével a társadalomban, a hozzá hasonlókkal azonos helyzeteket élve át, hogy kialakulhasson benne az osztálytudat. Ez a dinamika az állampolgár számára kisgyerek korától élete végéig lehetővé teszi, hogy megossza mindennapi elfoglaltságait a tágabb környezetében élőkkel és így elsajátítsa a népünk kultúrájára jellemző szokásokat és hagyományokat. Biztosítani kell az állampolgárok részére a folyamatos és szervezett oktatási rendszert, a tudományos ismeretekhez és a termelő technikák elsajátításához való hozzáférést és azok folyamatos frissítését, az események rendszeres, fokozatos megismerését olyan médiumokon keresztül, amelyek hiteles információt és egészséges szórakozást nyújtanak.

3.) Elő kell mozdítani a tudományos és technikai kutató programokat oly módon, hogy kutató központokat és hálózatokat létesítünk, szorosan összekapcsoljuk őket indo-amerikai megfelelőikkel és a világ hasonló intézményeivel, ösztönözve a résztvevők társadalmi és kulturális fejlődését és a népi tapasztalatokra épülő megismerés lehetőségeit. Ezt az erőfeszítést ki kell egészíteni a telekomunikációs, a multimédiás infrastruktúra telepítésével, megkönnyítve a kapcsolatteremtést a résztvevő egyéni és kollektív szereplők, valamint a munkájuk eredményeit használók, továbbá a közösségi központok és termelővállalatok között.

4.) Ösztönözni kell a termelőapparátus fejlődését a fenntartható gazdaság keretében. Új állami, községi és magánvállalatok létesítésével, a meglevők erősítésével, lehetséges stratégiai egyesületekkel, a külföldi tőkebefektetőkkel való közvetlen megállapodás és együttműködés, a könnyített hitelek és a műszaki, jogszabályi és adminisztrációs segítségnyújtás formájában. Ennek a célnak elérése csak az államnak a pénzügyi szektor és a pénzügypolitika feletti közvetlen ellenőrzése révén lehetséges. Olyan tevékenységről van szó, melynek célja a belső igények kielégítése – az ország kínálta kapacitásokkal összhangban levő javak termelésével és a szolgáltatások segítségével –, továbbá exportra történő termelés, különösen az indo-amerikai területen belüli nemzetközi kereskedelem élénkítése. Mindez az ALBA (Amerika Bolivári Alternatívája) alapjául szolgáló, a szegénység és kirekesztés elleni harc eszköze.

5.) Nem egyszerű reformról van szó, hanem mezőgazdasági forradalomról, mely magába foglalja a földjeink termelékenységének növeléséhez meg a városi és vidéki életfeltételek közötti meglevő szakadéknyi különbségek eltörléséhez szükséges optimális agráripari fejlesztést. A belső piac erősítésének és az exportálható termékfelesleg növelésének járulékos mechanizmusáról, amely szoros kapcsolatban áll az állam stratégiai biztonságával. Ezért erre a tevékenységre az ország területe és a nemzeti szuverenitás katonai védelméhez hasonló rendű feladatként kell tekinteni, hiszen az élelmiszer-ellátás biztonsága erőt jelent a konfliktusokkal terhes nemzetközi viszonylatban.

6.) Bővíteni kell az egészségügyi, oktatási, szabadidős, közlekedési szolgáltatásokat, és az alapvető fogyasztási javak elosztását, mint az egyenlőségre törekvő társadalom felépítésének eszközét olyan módszerek bevezetésével kell fejleszteni, amelyek függetlenek a termelt javak szokásos elosztásától. Több és jobb közintézmény létrehozásával kell biztosítanunk, hogy az állampolgárok vásárlási és életviteli szokásai hasonlókká váljanak.

7.) Erősen progresszív adókat kell bevezetni, amelyek a társadalmi élet legkedvezőbb helyzetben levő tagjait arra kötelezik, hogy jövedelmükkel arányosan járuljanak hozzá embertársaik életének, a közösség és az állam fejlődésének biztosításához.

8.) Meg kell fogalmazni az indo-amerikai és globális társadalmi és nemzeti népmozgalmak egyenlőség- és szabadságigényeit, elismerve a szereplők sokféleségét és a harci formák, kultúrák, identitások, kozmológiák és szabadságigények különbözőségeit, amelyek szembehelyezkednek a globalizált neoliberalizmussal és az imperializmussal.

9.) Ösztönözni kell az állampolgárok részvételét az állam katonai védelmében, meggyökereztetve a polgárkatona eszméjét és az ellenállási háború fogalmát, az aktív erők, a Tartalékosok és a Területi Gárda keretében. Olyan mechanizmus ez, amely megvédi a venezuelai nép életét, a nemzeti függetlenséget, az ország területét.

10.) Elő kell mozdítani a multilateralizmusra irányuló külpolitikát, hogy olyan nemzetközi jogrendszer jöjjön létre, amely biztosítja a népek és egyének jogait, követlen célnak tekintve a hatalmi egyensúlyt garantáló multipoláris nemzetközi rend kiépítését, amely a lehető legkisebbre csökkenti a háború kockázatát. Ebben a geostratégiai régióban ahhoz, hogy a nemzetközi struktúra alakításához elegendő befolyásunk legyen, elsődleges fontosságú az indo-amerikai népek integrációja.”²⁴

Végső soron a 21. századi szocializmus megteremtésének lehetőségeiről van szó.

Nehéz és járatlan útról. Marta Harnecker Chávezszel készített interjúkötetében felidézi a venezuelai elnök Mészáros István nal folytatott beszélgetését, pontosabban maga Chávez emlékezik erre a beszélgetésre, arra a kérdésre válaszolva, hogy humanizálható-e a kapitalizmus?

„Azt hiszem, hogy a kapitalizmus mint önmagában létező gazdasági rendszer más tényezőktől elválasztva, a szociális, ideológiai és politikai tényezőktől, nem humanizálható. Amikor Mészárossal, a magyar marxista közgazdásszal beszélgettem, és azt kértem tőle: »Bírálj minket!«, ő így válaszolt: Nem, semmi okom sincs, hogy bíráljalak titeket, átmeneti korszakban vagytok, és úgy gondolom, hogy ez nemcsak Venezuela problémája. Lehetetlen, hogy egyetlen ország egymagában kiváljon a világon levő rendből alternatív modellt találva, és eljutva valahová, úgy járna, mint Napóleon, amikor megtámadta Oroszországot, és az egységei útközben elvesztek.”

Chávez így folytatja: „Mi a politikát, nem mint a lehetséges művészetét műveljük, hanem olyan művészetként, amely holnap lehetővé teszi azt, ami ma még lehetetlen. Meghaladni Venezuelában a kapitalista modellt ebben a pillanatban, amikor teljes mértekben az vesz körül minket, nemcsak Venezuelában, hanem a világban másutt is, és itt, a latin-amerikai világban, ahol élünk, olyan országokkal szoros kapcsolatban és kölcsönösen függő viszonyban, néha igencsak meghatározóan, mint Kolumbia, Brazília, az Egyesült Államok, a Karib-térség országai?

De ha azt kérdezed tőlem, hogy humanizálható-e a kapitalizmus, azt felelem, hogy nem humanizálható, figyelembe véve a kapitalizmus alapvető természetét – vadkapitalizmus ez, ahogyan II. János Pál pápa jellemezte, nem humanizálható.

Ám ha a venezuelai példát nézzük, egy olyan kormánnyal, mint a miénk, egy olyan Alkotmánnyal, mint a miénk, a magára talált néppel, azokkal az erőkkel, amelyekkel mi rendelkezünk, akkor azt mondom, hogy igen, humanizálható.”

Ezt követően felsorolja a kilencvenes évek elején hozott egészségügyi, oktatási intézkedéseket, szól a szegénység felszámolása érdekében folytatott küzdelemről. Ehhez tegyük hozzá, hogy a szegénységben élők száma Venezuelában az 1998-as 49 százalékról 2009 végére 23 százalékra csökkent, és ugyanebben az időben a mélyszegénységben élők aránya hat százalékkal lett kevesebb.

Az interjúrészlet a következő szavakkal ér véget: „Nézd, Marta, vakmerőség volna saját elmélettel előállnom, amikor olyan elismert értelmiségiek, mint Mészáros és mások foglalkoznak ezzel a témával. Mi megpróbálunk tájékozódni, szerény módon, hogyan gyújthatunk némi fényt, hogy alternatív gazdasági modellt formálva kijuthassunk az embertelen kapitalizmus alagútjából.”²⁵

JEGYZETEK

¹ Rosa Miriam Elizade és Luis Báez: Chávez nuestro, 2004, Havanna [vissza]

² Golpe fascista contra Venezuela, Ediciones Plaza, 2003, Havanna [vissza]

³ Chávez y la Revolución Bolivariana, Conversaciones con Luis Bilbao, 2002, Le Monde diplomatique, Buenos Aires [vissza]

⁴ Marta Harnecker: Entrevista, Hugo Chávez Frías, un hombre, un pueblo, 2002, Venezuela [vissza]

⁵ Uo. [vissza]

⁶ Hugo Chávez Frías: ¡Cuántos han hecho, soldados! Discursos fundamentales, 2003, Venezuela [vissza]

⁷ Uo. [vissza]

⁸ El golpe fascista contra Venezuela, Ediciones Plaza, 2003, Havanna [vissza]

⁹ Constitución de la Republica Bolivariana de Venezuela, 2000. március 24. [vissza]

¹⁰ Marta Harnecker: Entrevista, Hugo Chávez Frías, un hombre, un pueblo, 2002, Venezuela [vissza]

¹¹ Eduardo Galeano: Entre Venezuela y Nadalandia, www.aporrea.org [vissza]

¹² Hugo Chávez Frías: Discursos fundamentales, Foro Bolivariano de Nuestra America, Venezuela. A további idézetek ebből a kiadványból valók. [vissza]

¹³ Hugo Chávez Frías: Es tiempo de historia y de grandes deciciones históricas 91 [vissza]

¹⁴ Hugo Chávez Frías: Nem folytathatjuk úgy, hogy mintákat másolunk, Ezredvég, 2011, 6-7. Rozsnyai Katalin fordítása [vissza]

¹⁵ Hugo Chávez Frías: O nos unimos o nos hundimos. 1999, Brazília [vissza]

¹⁶ Hugo Chávez Frías: Hoy ningún país puede existir aislado en sus propias fronteras [vissza]

¹⁷ Hugo Chávez Frías: Nem folytathatjuk utunkat úgy, hogy mintákat másolunk, Ezredvég, 2011, 6-7. Rozsnyai Katalin fordítása [vissza]

¹⁸ Hugo Chávez Frías: La Constitución debe ser… [vissza]

¹⁹ Hugo Chávez Frías: Sí al futuro de Venezuela [vissza]

²⁰ Hugo Chávez Frías: No es ágil la justicia [vissza]

²¹ Hugo Chávez Frías: Nem folytathatjuk utunkat úgy, hogy mintákat másolunk, Ezredvég, 2011, 6-7. Rozsnyai Katalin fordítása [vissza]

²² Hugo Chávez: „Res publica” – cosa pública [vissza]

²³ Hugo Chávez Frías: Si no hay justicia social, no hay democracia [vissza]

²⁴ Ali Rodríguez Araque, Alberto Müller Rojas: A venezuelai szocializmus és a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt, Venezuelai Bolivári Káztársaság Nagykövetsége, 2009, Rozsnyai Katalin fordítása [vissza]

²⁵ Marta Harnecker: Entrevista, Hugo Chávez Frías, un hombre, un pueblo, 2002, Venezuela [vissza]

Országút

KILÁTÓ

MANUEL GARCÍA BERNÁRDEZ^*

Rendellenességek és többségi szavazatok

(Vizsgálódás a spanyol parlamenti választásokról és a Május 15-e Mozgalomról)

I. 2011. November 20-a, számadatokban

Néhány héttel a Spanyol Képviselőház tagjainak megválasztása után szükségesnek tartom megvizsgálni a választási eredmények elemzésének alapvető kérdéseit. A Néppártot és Mariano Rajoyt, Spanyolország kormányának új elnökét ünneplő hűhó és konfettizápor elmúltával érdemes megállni és vizsgálat tárgyává tenni ezt a győzelmet, a „demokrácia legnagyobb népi győzelmét”, úgymond, ami egybeesik a legnagyobb szocialista vereséggel, miként azt más források megállapítják.

Nézzük mindenekelőtt a múlt évi november 20-át a választási számadatok (a képviselők és parlamenti százalékarányuk) tükrében. (Önálló feldolgozás a belügyminisztérium adatai alapján.)

Ezek az eredmények Spanyolország valamennyi választókörzetének együttes megoszlását tükrözik. Első pillantásra (a későbbiekben mélyebb elemzésre is sort kerítünk) nyilvánvaló a Néppárt, a jobboldal pártja választási győzelme, a szavazatok és mandátumok számát tekintve. A Néppárt több mint tíz és félmillió szavazatot szerzett, a leadott szavazatok 44%-át, ami 186 képviselői helyet jelent a Képviselőházban, tízzel többet, mint amennyi az abszolút többséghez szükséges. A Szocialista Párt, amely az előző hét éven át kormányzópárt volt, drasztikus mértékben veszített szavazataiból 110 képviselőt juttatva be a San Jerónimó-i Képviselőházba, ez történelmének legrosszabb eredményei közé tartozik 1936 óta. Harmadik helyen a képviselői mandátumok számát illetően az Összefogás és Egység katalán kereszténydemokrata nacionalista pártja áll, ez a párt jól gyümölcsöztette legutóbbi, 2010 óta tartó, Artur Mas elnöksége alatti eredményeit. A lista következő helyezettje a Baloldali Egység koalíciója. A baloldali koalíció 1996 óta legjobb eredményét érte el, 11 képviselői mandátumot és önálló parlamenti frakciót szerezve. A másik nacionalista koalíció, a baszk baloldalé (Amaiur), első választási próbálkozásakor, igaz, már a politikai tevékenységben elhervadt hajtásaival (a koalíciót az Eusko Alkartasuna, az Alternatiba, és az Aralar baszk pártok, valamint függetlenek hozták létre), több képviselői helyet szerzett (hetet), mint maga a Baszk Nacionalista Párt, amely csak ötöt szerzett, hasonlóképpen, mint Rosa Diez Egység, Haladás és Demokrácia nevű jobbközép pártja.

Más nacionalista erők (a liberális Katalán Köztársasági Baloldal, a baloldali Gallego Nacionalista Blokk, a Kanári szigeteki Koalíció, a Nacionalista és Balközép Navarrai Pártkoalíció) szintén bejutottak a Képviselőházba, valamint a FAC (az Asztúriai Állampolgári Fórum, Francisco Álvarez Casco új politikai szervezete, kinek neve összecseng pártja nevének kezdőbetűivel), és a Kompromisszum Koalíció elnevezésű valenciai független, ökológiai, baloldali koalíció.

Vessük össze ezeket a választási eredményeket a 2008-as választások eredményeivel.²

A legfőbb – és azonnal szembeszökő – különbség abban mutatkozik meg, hogy a Szocialista Párt igen sok választót veszített. Az új pártelnök, Rubalcaba irányította választói csapat csaknem négymillió-százezer szavazót hagyott el útközben. Ez a szám látványosan eltér a Néppárt sajátos választói sikerétől (a Néppárt mindössze hatszázkilencvenezerrel több szavazatot szerzett, mint 2008-ban), és ezt figyelembe véve a választási eredmények másféle elemzésére érzünk indíttatást, túllépve a Néppárt győzelemittas beszámolóin.

A baloldali választók új álláspontja

Ha figyelembe vesszük, hogy a Spanyol Szocialista Munkáspártnak csupán minden hetedik „elveszett” szavazóját nyerte el Mariano Rajoy, fel kell tennünk a kérdést, hogyan érvényesítették szavazatukat azok a baloldali választók, akik kiábrándultak Zapatero kormányából, és akiket nem elégített ki Rubalcaba programja. A magyarázatot elsősorban az Egyesült Baloldal és más szélsőbaloldali kisebb erők táján kell keresnünk. Az Egyesült Baloldal több mint hétszázezer új szavazattal majdnem egymillió-hétszázezer szavazatot kapott, és 11 képviselői hellyel a negyedik parlamenti és a harmadik választási erő Spanyolországban. Ez a koalíció, amelyet alapvetően a Spanyol Kommunista Párt és függetlenek alkotnak, látványos választási kampányt folytatott, szembeszállva a megszorítások és elbocsátások politikájával (a Lázadj fel! jelszóval), különféle területi koalíciókkal (az Aragóniai Unió, a Kezdeményezés Katalóniáért–Zöldek, vagy a navarrai baszk Batzarre), a jelöltek részleges megújításával, Cayo Lara val, akit 2008 decemberében választottak meg jövendő jelöltnek és általános koordinátornak, olyan új arcokkal, akik nem tartoznak közvetlenül a Spanyol Kommunista Párthoz, viszont a független harci szervezetekhez igen, mint például Alberto Garzón, a Képviselőház legfiatalabb tagja, a malagai Május 15-e Mozgalom kiemelkedő alakja.

Mindazonáltal a baloldali választók új álláspontját a Baloldali Egységen kívül másutt is fellelhetjük. Például az EQUO elnevezésű új, ökológiai és társadalmi méltányosságot hirdető pártcsoportosulásban, amely a Spanyol Szocialista Munkáspárt és az Egyesült Baloldal közti résen próbált magának utat törni, kevésbé meghatározott ideológiával, mint a baloldalon az Egyesült Baloldal, ám nagyobb súllyal olyan területen, mint a fenntartható környezet és a „zöld gazdaság”. Kétszáztizennégyezer szavazója valószínűleg a Spanyol Szocialista Munkáspárt egykori szavazói közül való. Végül a radikális baloldal jelentkezését is említenünk kell (Antikapitalisták, Spanyolország Népeinek Kommunista Pártja, Spanyol Kommunista Egység), és egyéb pártokat is, amelyek ha nem vállalnak is közösséget a politikai baloldallal, de a rendszerrel szakítani akarnak (Az Állatok Védelmét Vállaló Bikaviadal Ellenes Párt, az Egy Igazabb Világért nevű mozgalom vagy a magát Kalóz Pártnak nevező alakulat); mindezek új szavazatokat, nem kevesebb, mint százharmincezer szavazatot szereztek.

Összegezve: ha a baloldalra adott „új” szavazatokat számba vesszük, a Baloldali Egységtől a katalóniai Kalózok vagy az Antikapitalisták szélsőségesen szakításra alapozott programjait vizsgálva, több mint egymillió szavazatot kell értékelnünk, és ez magyarázatul szolgál a szocialisták választási elvérzésére.

A magenta apály

Mindazonáltal elemezve a 2008-as szocialista szavazatok átalakulását egyrészt a baloldali pártokra, másrészt a Néppártra leadott szavazatokká, van még több mint két millió szavazat, ami magyarázatot igényel, lévén, hogy ezeknek nagy része a 2008-as népi szavazóktól való. Az Egység, Haladás és Demokrácia nevű jobbközép párt szerezhette meg ezeket; a 2007-ben alakult párt 2008-as első választási megméretése után Rosa Diez irányításával azt az ideológiai teret igyekszik elfoglalni, amely területi és gazdasági téren a Néppárt, kulturális és környezeti szempontból a Szocialista Párt között található, kétértelmű programmal, és nyilvánvaló, hogy választói köre is kétféle, egy részük balközép, más részük jobboldali irányultságú; igen feltűnő együttműködési és megújulást szorgalmazó demokratikus törekvéssel (habár jelöltje több mint harminc éve politikai tisztségeket tölt be mindenféle szinten, tartományi szerepektől az Euró pai Parlamentig), nagyon is személyes jellegre törekszik (színe a rózsa, ami egybecseng jelöltjének nevével); ez a párt a világi nacionalista jobboldal körét igyekszik megteremteni, olyan szerepre törekszik, amilyet más országokban a liberálisok vagy a kereszténydemokraták töltenek be. Kétértelműsége megnehezíti, hogy szavazóit jellemezzük. 2008-ban valamivel több mint háromszázezer szavazatot és egy képviselői helyet szerzett, jelenleg negyedik választási és (öt képviselői hellyel) ötödik parlamenti erővé alakult át, egymillió-százezer szavazatot szerezve, vagyis három és fél év alatt nyolcszázharmincezer új szavazólapot mondhat magáénak.

Nacionalista választás Katalóniában és Baszkföldön, illetve távolmaradás

Végül érdemes felfigyelnünk a nacionalista választási döntések növekedésére Katalóniában és Baszkföldön, mint már mondtuk, az Összefogás és Egység, a katalán kereszténydemokrata párt a kormányzása idején végrehajtott szigorú egészségügyi elvonások dacára több mint kétszázezer új szavazatot szerzett, ami, akárcsak a 2010-es önkormányzati választásokkor, az exszocialista szavazóktól valók; Baszkföldön a helyzet bonyolultabb, a kereszténydemokrata irányultságú Baszk Nacionalista Párt alig tizenötezer új szavazót szerzett, de az Amaiur elnevezésű baloldali baszk nemzeti koalíció, amely a baloldali nemzeti párt (abertzale) új ászületéseként jelentkezett, kétszáznyolcvanötezer új szavazatot szerzett, olyan szám ez, ami az előző baloldali nemzeti pártnak a választásoktól való távolmaradása után, akár aktív tartózkodásról vagy nem legális listákon való történő szavazásról volt szó, a szocialisták számára kemény csapás ebben a közösségben (kilenctől négyig terjedő képviselői hely), ha összevetjük más jelöltekével, akik ebbe a politikai térbe próbáltak behatolni.

Végül nem elhanyagolandó pillantást vetnünk a távolmaradás számadataira és a kitöltetlen szavazólapokra, a nulla értékű szavazatokra, az utóbbi korántsem lényegtelen, hiszen számos helyen a Május 15-e Mozgalom választási stratégiája éppen a nulla értékű szavazatokra buzdított, számuk nyolcszázezerre nőtt.

Összegezve: az elveszett szocialista szavazatok elsősorban a baloldalhoz kerültek, habár tagadhatatlanul a Néppárthoz is, harmadik lehetőségként az Egység, Haladás és Demokrácia jobbközép pártjához, illetve aktív vagy passzív távolmaradásként vesztek el.

II. A D’Hondt-törvény: abszolút többségek és választási töredékek

A választási kampány során az egyik legmeghatározóbb tényező az ún. D’Hondt-szisztéma volt. Tisztáznunk kell, hogy a spanyolországi gyakorlatban a képviselői helyek szempontjából miből áll a D’Hondt-szisztéma, az a választási mód, amelyet 1985-ben iktatott törvénybe a választási rend (LOREG – Általános Választási Rend Organikus Törvénye), bár már az 1977-es választások óta gyakorlattá lett, köszönhetően az 1976-os Politikai Reformtörvény átmeneti intézkedésének, a diktátor halála után kiadott átmeneti levél utasítását követve. Ezt a szisztémát könnyűszerrel lehetett alkalmazni (elegendő volt hozzá az abszolút többség), mivel nem szerepelt az alkotmány alapszövegében. A D’Hondt-szisztéma olyan módszer, amely arányos vagy többségi választás esetén a nagy nemzeti pártoknak, vagyis a „nagyok”-nak többlet képviseletet biztosít egy bizonyos választókörzetben való fellépésük esetén.

Az alábbi táblázat kimutatja a szavazatok és képviselői helyek különbségét pártok szerint a november 20-ai szereplés alapján, mit ér minden egyes képviselői hely egy pártnak, és mit jelent minden egyes megszerzett vagy elvesztett új képviselői hely.

(Forrás: saját feldolgozás a Belügyminisztérium adatai alapján)

A táblázat szerint az UPyD (Egység, Haladás és Demokrácia) pártnak kétszázhúszezer szavazatra van szüksége egy képviselői mandátum elnyeréséhez, az a párt, viszont amely nemzeti szinten győzött, miként ez szokásos, kevesebb szavazattal nyerhet el egy képviselői helyet, a Néppárt például ötvennyolcezer szavazattal juttathat egy képviselőt a San Jerónimó-i képviselőház padsoraiba. A különbség még nagyobb az újabb képviselői helyek esetében, mivel az UPyD kétszázezer szavazatával szemben a Néppártnak csupán húszezer szavazatra van szüksége ezek elnyeréséhez, ezt biztosítja számára jelenleg az abszolút többség.

Ha megrajzoljuk a teljesen arányos képviselői helyek juttatását, az alábbi táblázat kimutatja, mely pártok nyernek (fehér), és melyek vesztenek (fekete) a D’Hondt szisztéma alkalmazásával.

Mint látjuk, a D’Hondt-szisztéma szilárd többséget biztosít a nagy pártoknak a többlet képviselői helyek révén nemzeti szinten (ez a szisztéma kedvez a tökéletlen két párti rendszernek), és megbünteti a többieket, ugyanez történik az autonóm közösségek esetében is, ott is a nagy pártoknak kedvez. Katalónia esetében például a CiU (Összefogás és Egység) pártjának kedvez – a másik párt a Katalóniai Szocialista Párt (PSC) és a Spanyol Szocialista Munkáspárt koalíciója, Baszkföldön a két első helyezett az Amaiur és a Baszk Nacionalista Párt (PNV). Kétségkívül a választási reform meghatározó tényező lesz, az abszolút többség dacára, hiszen a választói széttöredezettség is számottevő (sokféle erő található a Képviselőházban), és a civil társadalom érzékenysége e téma iránt egyre erősebb.

III. A Május 15-e Mozgalom hatása

A Május 15-e Mozgalom 2011. május 15-én született állampolgári kezdeményezésként a demokrácia helyreállítása érdekében, a politikai és vállalkozói korrupció, a foglalkoztatási viszonyok és választási törvények miatti felháborodás hozta létre, de nem csupán ezek a tényezők, még a társadalomtudományok ismerői számára sem könnyű pontosan látni e mozgalom útját, melynek spontaneitása (relatív) meglepte a társadalomtudósokat, kormányzókat, és még azokat is, akik maguk is közreműködői a társadalmi és politikai szervezeteknek. Valamilyen módon a kollektív akciókról és a politikai lehetőségek szerkezeteiről vallott nézetek széttöredeztek: egy „csendes”, de a vártnál számosabb szereplővel lezajlott tüntetés után sok tüntető letáborozott a városok terein, szimbolikus epicentrumként a fővárosban: több mint két hónapon át, Spanyolország zéró kilométerkövénél (a madridi Puerta del Solnál), majd látványos módon megsokszorozódott tucatnyi városban és településen, nagy tömegmozgalommá szélesedve, miután megkérdőjelezte a termelés és fogyasztás módját, a jelenlegi gazdasági, politikai, választási rendet. A „valóban létező” politikai realitással párhuzamba állítva (kihasználva a májusi önkormányzati választásokat) ugyan nem állított fel „politikai” szintű alternatívát, hanem az állampolgárok újféle, alulról való szervezkedését szorgalmazta, beleértve azt, amit Slavoj Žižek néhány éve „poszt-politiká”-nak nevezett: „ A kezdődő ütközet minket hallatlanul sürgető cselekvésre késztet, hiszen már nemcsak a termelés új módjáról van szó, hanem radikális szakításról mindazzal, amit az emberi lét jelent.”

És amit igaztalanul kézzel foghatatlannak, lazának is nevezett, azzal érvelve, hogy: „ Végül is pártformáció nélkül a mozgalom az »el enál ás« bűvös körébe kerül, a posztmodern politika nagy közhelyeinek egyikébe, amit a hatalommal való »jó ellenállásként« szokás emlegetni, szemben a »rosszal«, a hatalom forradalmi megragadásával…”

Nagyon is másról van szó, ez a mozgalom hatvannyolcas színezetű kreatív jelszavaival (olykor kevésbé jelentősek ezek, habár igen látványosak), és mindenekelőtt a század más történelmi korszakainak szokásos eszközéhez kapcsolódik: a népgyűléshez. Az „ünnepi látványosságnak” mint az élet és politika részének elutasítása, a szituációkat teremtő stílushoz való visszatérés, a „társadalmi kreativitás” új áteremtése, mint a művészi és nem muzeális tüntetések, amelyek az emancipáció és a szabadság korszaka után születtek a fogyasztási társadalom hazugsága és kötelezettségei ellen, jellemzik ezt a mozgalmat. Raoul Vaneigem szavaival a kreativitás tisztelete: „Ha egy napon a társadalmi el enőrzés az embernek ezt a részét is megkaparintja, robotok és holttestek fölött fog uralkodni.”

A mozgalom számos esetben szubjektívnek, akcióiban voluntaristának mutatkozott, hiányoztak a vezetők, az irányítók, bizonytalanság érzetét keltve a hírközlő szervek, a kormányzók között, akik szívesen ujjukkal rábökve azt mondták volna: ez Vaneigem parabolájára emlékeztet, aki szerint ez hangzott el 1869-ben, az Internacionálé brüsszeli kongresszusán: „ A rendőrség azt hitte, hogy hatalmába kerítette az Internacionálé híres kincsét, ami annyira nyugtalanította a kapitalistákat. Megszerzett egy sötét helyre rejtett hatalmas, erős páncélszekrényt. Kinyitották, de csak szén volt benne. A rendőrség nem tudta, hogy el enséges kezek érintésére az Internacionálé tiszta aranya szénné változik. ”

Valóban, a kreativitás olyasmi, amit senki se kaparinthat meg; a „látható fej”-nek, egy keresztnévvel és vezetéknévvel rendelkező arcnak rögeszmés, szinte patologikus kutatása az elbeszélés belga rendőrségének buzgóságára emlékeztet.

A mozgalom a szó legmélyebb, forradalmi és 68-as értelmében költői, a létezés új értelmét teremti meg (a szabad kritika és a lázadó akció révén), visszaköveteli a költészetnek a hatalommal kiengesztelhetetlenül szembenálló karakterét. A múzeumban, az újságokban, a játékszabályok szerinti szavazatok fogyasztása révén költeménnyé vált költészettel szemben ez a mozgalom az utca, a népgyűlés, a radikális szakítás spontán költészetét hirdette meg.

Térbeli szerepvállalások elgondolkoztató álláspontokkal szemben

A sajtó bizonyos szektorai a Május 15-e Mozgalom legitimitását feszegették; a legitimitást a liberális kapitalizmus csatornáin belül, a formális lehetőségek kihasználásával értelmezve (párt létrehozása, szavazatgyűjtés egy párt részére…), habár ez mennyiségi alábecsülést eredményez, mert a mozgalom képviseletét és legitimitását számadatok alapján méricskéli; olyan véleményt is hallottunk, hogy a kormányzó pártok legitimitása (szavazati arányok alapján, vagyis a szavazatok száma szerint mérve) nagyobb, mint a mozgalomé (mérlegelve ezúttal a személyek számát, a hatóságok becslése alapján, akik a tiltakozó gyűléseken az utcákon megjelentek); ha létezik egy alapelv a matematikában és az egzakt tudományokban, akkor az kimondja, hogy különféle egységeket nem lehet összevetni, és ezek a vélekedések éppen ezt teszik: szavazatokat hasonlítanak össze személyekkel, bedobott szavazólapokat felmutatott illúziókkal, habár az egyik pusztán szavazási cselekedet, a másik viszont munkában, javaslatokban, harci szervezetekben, vitákban, a demokrácia megújítását előkészítő párbeszédben nyilvánul meg, minden szinten.

Jesús Ibáñez szerint a mennyiségi értelemben végzett társadalmi felmérés (közvélemény kutatás, szavazat, választási szondázás) és a minőségi közti különbség nem annyira technikai jellegű, hanem az alternatív párbeszédek létrejöttéből áll, az elgondolkoztató álláspontok kialakításából, a jó és rossz keverékét alkotó manicheista kettősséggel szemben, amit a közvélemény kutatás felkínál (a Likert skála, a Néppártra vagy a Spanyol Szocialista Munkáspártra szavazni); ilyen értelemben a Május 15-e Mozgalom számos megnyilatkozás létrehozója volt (ezek elég felületesen, bár nem jelentéktelenül tükröződnek jelszavaiban), mélyére világított politikai vagy gazdasági rendszerünk nagyon is megrongálódott vonásainak. Nem az a fontos, hányan, hanem, hogy kik cselekszenek, nem a rájuk szavazók száma (ki volt az, aki értem szavazott, azért, hogy emberek letáborozzanak a városban felvert sátrakban, megoldásokat javasoljanak?), hanem az, hogy döntések vállalásához eljutva személy szerint megtegyék azokat (és megtegyük), gyakorolhassák azokat (és gyakorolhassuk) bármely pillanatban.

IV. Végkövetkeztetések: a jövő színhelyei

Mint láttuk, Spanyolország számos ellentmondással vagy feszültségpólussal néz szembe a következő évek során reá váró politikai színtéren. Az elsődleges feszültségpólust az okozza, hogy újkori története 1977 óta legtöredezettebb Képviselőházának tevékenységét kell összehangolnia, noha abszolút többséggel (2000 óta a legerősebb többségről van szó), miközben hozzá kell látnia a legke-ményebb társadalmi megszorításokhoz és jelenlegi történelme jóléti államának lebontásához.

A parlamenten kívül a Május 15-e Mozgalom különféle népi válaszok akcióival együtt szembeszállásra készül az új kormány várható támadásaival, amelyek a spanyol társadalom megkárosítására irányulnak. Mintha valamiféle tragédia bontakozna ki, a következő négy év politikai színtere a széttöredezett parlament és az utca közt rajzolódik ki, a múzeum és a költészet között. Egyrészt a Képviselőház újdonsült abszolút többségével, kemény programmal, amelyet még nem hozott nyilvánosságra (csak oly mértékben, hogy a választások megnyeréséhez alkalmas legyen), ám minden azt jelzi, hogy a jogi lépések az államadósság hiányának csökkentésére irányulnak, a költségek, közhivatalnoki kar leépítésével (beleértve az egészségügyet és az oktatást, illetve a kutatást és fejlesztést), a vállalati adók és foglalkoztatási jóváírások csökkentésével, az állások védelmének rugalmasabbá tételével, a közvetett fogyasztási adók növelésével vagy a korkedvezményes nyugdíjazások megszüntetésével.

Másrészt a Május 15-e Mozgalom első térnyerő szakaszán túljutva (bizonyos értelemben mennyiségi szakasz is volt), második szakaszába lép, érettebben, kilépve a városrészekből és külvárosokból, jobban kötődve a helyi problémákhoz, olyan megnyilatkozásokkal, amelyek a közeli társadalmi valósághoz kapcsolódnak. A kihívás kétségkívül az lesz, hogy a második színtér megtöltse az elsőt, szét kell törni a tragédia euripidészi vonalát, lehetővé tenni, hogy a földszint megrohamozza a teljes színházat, a társadalmi kreativitásnak sokféle alternatív színhelyeit kell megteremteni, rámutatni a jelenlegi fogyasztási, életviteli, termelési mód rendellenességeire, új társadalmi terveket alkotni és elgondolkoztató új tereket kínálni, ahol új állampolgári gyakorlat bontakozhat ki.

KISS GÉZA FORDÍTÁSA

JEGYZETEK

¹ PP (Partido Popular, Néppárt), PSOE (Partido Socialista Obrero Español, Spanyol Szocialista Munkáspárt), CiU (Con vergència i Unió, Összefogás és Egység, katalán kereszténydemokrata nacionalista párt), IU (Izquierda Unida – Los Verdes, Egyesült Baloldal – Zöldek, andalúziai baloldali pártkoalíció), Amaiur (baloldali baszk nemzeti koalíció), UPyD (Unión, Progreso y Democracia, Egység, Haladás és Demokrácia, jobbközép párt), EAJ – PNV =Euzko Alderdi Jeltzalea – Partido Nacionalista Vasco, Baszk Nacionalista Párt, kereszténydemokrata irányultságú), ESQUERRA (Katalán Köztársasági Baloldal, katalán nacionalista párt, liberális beállítottságú), BNG (Bloque Nacionalista Galego, Gallego Nacionalista Blokk, baloldali irányultságú), CC –NC – PNC (Coalición Canaria, Nueva Canarias, Partido Nacionalista Canario, jobboldali Kanári szigeteki pártok koalíciója) Compromis-Q (valenciai ökológiai és baloldali pártkoalíció), FAC (Foro Asturias Ciudadano, Asztúriai Állampolgári Fórum, jobboldali regionális asztúriai párt), GBAI (Geroa Bai, nacionalista és balközép irányultságú navarrai pártkoalíció) [vissza]

² Nem térünk ki, mert az írásnak nem ez a célja, a tartományok és az Autonóm Közösségek választási eredményeire. Azokat a tényezőket keressük, amelyek magyarázatot adnak a választási eredményekre (mint például a Május 15-e Mozgalom), és nem vállalkozunk mélyrehatóbb területi elemzésekre. [vissza]

HIVATKOZÁSOK

Ibáñez, Jesús: Más allá de la sociológía (A szociológián túl), Siglo XXI. Madrid, 2003

Žižek, Slavoj: Repetir Lenin (Ismételni Lenint), Akal, Madrid, 2004

Vaneigem, Raoul: Tratado del saber vivir para uso de las jóvenes generaciones (Az élnitudás egyezménye fiatal nemzedékek használatára), Anagrama, Madrid, 2008

Tarrow, Sidney: El poder en movimiento. Los movimientos sociales, la acción colectiva y la política (Mozgásban levő hatalom. Társadalmi mozgalmak, kollektív akció és politika) Alianza, Madrid, 1997

Atentas, Josep M., A. Fernández Savater, A. Muñoz, A. Requena, E. Vivas: Las voces del 15 M (A Május 15-e Mozgalom hangjai), Lince ed. Barcelona, 2011

Home, Stewart: El asalto a la cultura (Támadás a kultúrára), Virus ed. Barcelona, 2002

^* Spanyol szociológus, a társadalmi és ökológiai fenntarthatóság, a szociális gazdaság vagy harmadik szektor fejlesztésével és hálózatával foglalkozó munkaügyi szövetkezet munkatársa. Tanulmányát lapunk számára írta. [vissza]

MŰHELY

CSÁNYI VILMOS

Az elembertelenített társadalom egyszemélyes közösségek populációja

Szerdahelyi István az elembertelenített társadalomról szóló „morfondírozása” (Szerdahelyi 2012) az ember biológiai és társadalmi evolúciójának alapkérdéseit boncolgató írás, amelyben számos kérdésben az emberi viselkedést elsősorban biológiai, etológiai oldaláról vizsgáló kutató számára is elfogadható következtetésre jut. Megfelelő az a részletesen kifejtett tétel, hogy az ember faji jellegzetessége a célkövetés. Talán csak annyival egészíteném ezt ki, hogy egyedi értelemben az állatok is célkövetők. A ragadozó pontosan felismeri célját, a zsákmányát megszerzi, és minél fejlettebb faj tagja, annál rugalmasabban képes a cél eléréséhez vezető módokat kispekulálni. A folyamatban használt eszközei nagyobbrészt öröklött viselkedési mechanizmusok, kisebb részt tanult formák. Én az ember különbségét abban látom, hogy az ember képes céljait egy absztrakt, virtuális térben is megfogalmazni, a cél így elkülönülhet a konkrét tennivalóktól, különböző megközelítési formái konstruálódhatnak, és ami a legfontosabb az ember esetében a célszerű viselkedés minimálisan eredetében társadalmi jellegű. A fejlettebb állatok között is megfigyelhető együttműködés, azonban etológiai vizsgálatok szerint ez úgynevezett parallel kooperáció, vagyis minden egyed ugyanazt a célt tűzi maga elé: a préda megszerzését, és együttműködésük csupán abban fejeződik ki, hogy eltűrik társaik hasonló viselkedését, és ahhoz valamennyire alkalmazkodnak. Az embert kiegészítő együttműködés jellemzi. Az együttműködésben résztvevők közös célját részekre bontják, a virtuális gon-dolati térben a részeket egyénekhez rendelik, és a részek végrehajtása a közös cél megvalósításához vezet.

Az állati elme saját gondolatai, képi gondolatok börtönében cselekszik, ötlet, újítás, megoldási változat csak belülről jöhet. Az állati kommunikáció alkalmatlan gondolatok közlésére, csupán figyelmeztető jelek, korlátozott információk átadására alkalmas. Az ember evolúciós fejlődését egyfajta kommunikációs kényszer hajtotta, amely még a beszélt nyelv megjelenése előtt lehetővé tette a csoporttárs elképzelései legalább egy-egy részének felfogását, és a saját elképzelés közlését, amely azután a kommunikációs folyamat eredményeképpen lehetővé tette a kiegészítő együttműködés egyre hatékonyabb formáinak kifejlesztését. Szerdahelyi többször foglalkozik az evolúciós folyamatokban az ok és okozat problémáival, helyesen rendre félretéve az ezeken való okoskodást. Az evolúcióban az ok és okozat felvetése sok esetben teljesen inadekvát kérdés. A jelentős, jól felismerhető változások, mint például az ember célkövető viselkedése, nem lehet egyetlen mutáció eredménye, naivság lenne azt képzelni, amint ezt sok biológiában járatlan társadalomtudós gondolja, hogy valamilyen mutáció következtében pillanatszerűen megjelenik a felismerés a társas együttműködés előnyeiről, és akkor már tudatosan törekszik a megváltozott lény az együttműködés realizálására, megszervezésére. Ilyesmiről szó sincsen. Az ember állati ősei már évmilliók óta csoportokban éltek, amelyekben a közös védelem vagy a közös territórium elfoglalása genetikai mechanizmusokkal valósult meg. Egészen apró változások az agresszió valamelyes csökkenése, a személyes közelség toleránsabb tűrése és hasonlók már alkalmasak voltak arra, hogy a genetikai alapú párhuzamos együttműködés lehetőségeit valamivel bővítsék. A gyakrabban együttműködő csoportok nyitottak voltak további olyan genetikai változásokra, amelyek csökkentették a belső agressziót, növelték a társak térbeli közelségének tűrését, ami még hatékonyabb együttműködést tett lehetővé. Az evolúcióban ritkán dönthető el valamilyen változásról, hogy oka vagy következménye volt e egy másiknak, sokkal valószínűbb, hogy kölcsönös interakcióban serkentették egymás mind erőteljesebb kifejlődését, anélkül, hogy egyikük vagy másikuk igazolhatóan besorolható lenne az ok és okozat kategóriák valamelyikébe.

Csak egy példát erre: vannak halak, amelyek nem gondozzák ivadékaikat semmilyen módon, mások igen gondos szülők, őrzik, terelgetik, védelmezik ivadékaikat, a szájköltő fajok saját testükön belül tartva védelmezik őket. Az ivadékgondozó fajok utódainak száma általában csekély néhány tíz vagy száz, szemben a nem gondozó fajok esetenkénti több milliós utódszámával. Egyszerű ok és okozati kategóriákban gondolkodva mondhatnánk azt, hogy a nem gondozó fajnak azért mutatkozik szüksége a sok millió utódra, hogy azokból gondozás nélkül is megmaradjon néhány, míg a gondozó fajok azért gondoznak, hogy kevésszámú ivadékukból valamennyit megmentsenek Azonban a helyes elképzelés az, hogy az ivadékgondozás és a sokmillió ivadék két evolúciós végállapot, mindkettő alkalmas a fajok fennmaradására és valószínűleg a két végállapotból nincsen átmenet az egyikből a másikba. Az ivadékgondozási evolúció kezdetén mindkét lehetőség nyitva áll, egy kicsi védelem nagyobb számú túlélést ad, egy kicsivel több ikra úgyszintén. Sok apró véletlenszerű változás egymásutánja fogja az eredeti közömbös állapotból az egyik fajt egyre jobban a gondozás, a másikat pedig az utódlétszám növelése felé tolni, amit ma látunk, azok végállapotok, és keletkezésük nem magyarázható az ok és okozat kapcsolatra történő egyszerűsítéssel (Csányi 1998).

Ugyanez a gondolatmenet érvényes számos, az emberi szocialitással kapcsolatos változásra is (Csányi 2003–2004).

A beszélt nyelv és az emberi közösségek kialakulása olyan sikeres evolúciós végállapotnak tekinthetők, amelyek alapvetően különböznek a hozzánk legközelebb álló fajok viselkedésétől, de nem lehet a változások komplexéből egyet kiragadni, és azt mindent elindító oknak tételezni.

A végállapotban a nyilvánvalóan sikeres együttműködés lehetősége az evolúció során kommunikációs kényszerként nyilvánult meg az apró genetikai változások felett, a kommunikáció valamennyi javulása növelte az együttműködés hatékonyságát, a hatékonyabb együttműködés pedig alkalmas befogadó állapot a kommunikáció további javulására. Az emberi kommunikáció lehetővé teszi, hogy az egyén kitörjön a mentális elzártságából, és lassan megnyílt az a közös, virtuális, absztrakt tér, amely a hiedelmek, elgondolások, szabályok kialakulásával az ember evolúciós sikerét hozta. Az ember genetikai architektúrájában fixálódott a szociális rendszerszervező képesség ( Csányi 200? ). Ez nem egy konkrét társadalmi formációra, hanem olyan együttműködő közösségre vonatkozik, amelynek tagjai folyamatosan részt vesznek közös akciókban, kialakultak közös hiedelmei, és a közösség szociális struktúráját együttesen konstruálják. Ha ez a három feltétel folyamatosan adott, megjelenik a negyedik jellemző is, a hűség, az együttműködő közösség tagja hajlandó a saját érdekeit a közösség érdekei mögé sorolni.

Csak röviden szeretnék kitérni a szabad akarat bölcsészek által kedvelt gumicsontjára. Azt hiszem, hogy ebben a kérdésben a szerveződési szintek felismerése ad némi megvilágosodást. Amint a beszélt nyelven gondolkodó, archaikus közösségek megjelentek, egyben új szerveződési szint is kialakult. A racionalitás, a természeti törvények felismerése és a megmaradás érdekében történő manipulálása többé nem egysíkú. Az egyén szempontjából a saját megmaradásának elsőbbsége visszaszorul az újonnan megjelent közösség, mint magasabb szerveződési egység megmaradásának kényszerei mellett. Az egyénnek már nemcsak azt kell megfontolnia, hogy a saját megmaradásának mely feltételeit kénytelen racionálisan elfogadni, hanem az is, hogy ezek közül melyek azok, amelyek a közösség megmaradásának feltételeit is kielégítik. A közösség létének megmaradása is racionális természeti törvények felismerésén alapszik, de a két szerveződési szint szabadságfokai különbözhetnek. Az ember nagysága éppen abban áll, hogy genetikailag képes a közösség létét is szolgálni akár a saját létérdekeinek feláldozásával. A két szerveződési szinten a szabadság és a szabad akarat meghatározása nyilvánvalóan különböző, és a racionalitás különböző együtteseivel írható le.

Az emberiség evolúciós történetének jókora szakászát éppen az jellemezte, hogy mindazok, akik a saját létük érdekeit a közösségé elé helyezték, a közösséggel együtt elpusztultak. Mi olyan ősök leszármazottai vagyunk, akik akaratuk saját személyükre vonatkozó szabadságát a közösségért áldozták fel, és ez a törekvés a leszármazási sorokban genetikailag fixálódott.

Ezeknek a megállapításoknak az érvényessége természetesen az archaikus közösségekre értendő. A közösségi életforma evolúciós sikere azonban példátlan populációrobbanást eredményezett az utolsó néhány ezer évben. A mai időkben ugyan sokszor használjuk a közösség kifejezést különböző társadalmi csoportokra anélkül, hogy a közösségnek, csoportnak, társadalmi formációknak világos differencia specifikáit megadnánk. Humánetológiai értelmezés szerint közösség az az együttműködő, együtt élő, közös hiedelmeket valló, szociális szerkezetét belülről meghatározó embercsoport, amelynek tagjai hajlandóak a saját egyéni érdekeiket a közösség érdekei mögé helyezni (Csányi 1992, 1994, 1999). Vannak-e a modern társadalmakban még ilyen csoportok?

Bizonyára akad egy-kettő, de a modern társadalmat nem ezek a csoportok jellemzik. Hova lett a genetikai meghatározottság, mi helyettesíti a valódi közösségeket?

Korábban ezt részletesen kifejtettem ( Csányi 1999, 2006), most csak rövid összefoglalót adok. A modern társadalmi élet, a munkamegosztás, a tradicionális család szétesése azt eredményezte, hogy az ember rendszerszervező képessége, amely ugye genetikai adottsága, visszacsatolódott az egyénre. Vagyis ma az egyén arra szocializálódik, hogy akcióit maga tervezze, hiedelmeit maga válo-gassa a nyomasztó társadalmi kínálatból, és szociálisan a saját személyiségét igyekezzék minél sikeresebbre konstruálni. Ennek egyenes következménye, hogy a hűség kritériuma is csak egyetlen személyre, saját magára értelmezhető. A modern társadalom tehát egyszemélyes közösségek populációja. Egészen másként viselkedik mint egy közösség (Csányi 2002a, 2002b).

A rendszerszervező képesség nem „mindent vagy semmit” tulajdonság, minden emberben működik, és egy-egy, az emberek által létrehozott szociális rendszer sokszor nagyon távol áll a közösség kritériumaitól. A modern társadalmat alkotó struktúrák nem közösségek, hanem a rendszerszervező-képesség által működtetett pszeudoszociális struktúrák, amelyek így is alkalmasak sokmilliós népességű társadalmak fenntartására, noha stabilitásuk meg sem közelíti a hagyományos közösségekét. A folyamatosan növekedő populáció nyomása rendre összetöri az éppen adott társadalmi formációkat, de a rendszerszervező képességben megnyilvánuló hihetetlen kreativitás újra és újra éppen elviselhető szociális struktúrákat hoz létre.

A formálódó globális rendszer óriási energia, anyag és információ áramok révén működik. Az egyének szerveződési szintje fölött, több abortív szinttel (nemzet, állam) kialakult az egész emberiséget magában foglaló globális szerveződés, amelynek megmaradási racionalitása dönti el további sorsunkat. Különös, hogy a hétmilliárdos emberiség képes teljesen új szociális formációban is működni. Nem dobták le a harmadik atombombát, sok száz millióan vannak az emberi lét elviselhető minimumán, de nem halnak évente sok száz milliónyian éhen, birodalmak omlanak össze háború nélkül. Úgy tűnik, megáll a populáció esztelen növekedése, és ma már elképzelhető egy sohasem volt globális kultúra kialakulása, amelynek struktúráját, működési mechanizmusait még csak találgathatjuk.

Az ember csodálatos. Én optimista vagyok.

IRODALOM

Csányi, V. 1992: Ethology and the Rise of the Conceptual Thoughts. In: J. Deely (ed.) „Symbolicity”, University Press of America, Lanham, MD, p. 479-484

Csányi, V. 1994: Individuality and the Emergence of Culture During Evolution. World Future 40, 207-213

Csányi, V. 1998: Evolution: Model or metaphor? In.Van de Vijver, G., Salthe, S.N. and Delpos, M. (Eds.) „Evolutionary Systems”, Kluwer Acad. Publ. Dordrecht, Pp. 1-13

Csányi, V. 1999: Az emberi természet: humánetológia. Vince Kiadó, Budapest Csányi, V. 2000: The „human behavior complex” and the compulsion of communication: key factors of human evolution. Semiotica 128-3/4, 45-60

Csányi, V. 2002a: Egyszemélyes csoportok és a globalizáció. Magyar Tudomány, XLVII/6 762-775

Csányi V. 2002b: Single persons group and globalization. The Hungarian Quarterly, XLIII, No.167 3-19

Csányi V. 2003-2004: Reconstruction of the Major Factors in the Evolution of Human Behavior Praehistoria vol. 4-5 221-232

Csányi, V. 2006: Az emberi viselkedés. Sanoma Budapest, 2006

Szerdahelyi, I. 2012. Morfondírozás: Az elembertelenített társadalom. Ezredvég 2011. január-február 105-115

MÉRLEG

SZERDAHELYI ISTVÁN

A közgazdaságtan termelés-hiedelmeinek kritikájához

Napjaink gazdasági összeomlásának okait keresve Soros György ( 2010:46. ) nem kis hangsúllyal emeli ki azt a tényt, hogy e katasztrófáért azok a téveszmék felelősek, amelyek a kapitalista világrendszer irányítóinak tevékenységét vezérlik. A közgazdaságtan – írja Soros – már születésének pillanatában üres hiedelmekből indult ki, de fejlődése során ahelyett, hogy ezeket kiigazította volna, újabb megalapozatlan feltevéseket gyártott, míg napjainkra „a feltevések egyre szövevényesebbekké váltak, és végül egy olyan fiktív világ kialakulását tették lehetővé, amely csak néhány ponton érintkezett a valósággal”. Ráadásul e valóságidegen feltevéseken belül is olyan sokféle, egymásnak ellentmondó divatirányzat burjánzott fel, hogy napjainkra – Solt Katalin (1999) szavaival – nem lehet megállapítani, „két megközelítés közül vajon melyik jobb”, mert ez attól függ, „melyik modell tetszik jobban valakinek, melyik elméleti konstrukció szimpatikusabb neki. A gondolkodási keret kiválasztása így bizonyos értelemben »hitkérdés«”. Amiből logikusan következik, hogy mai állapotában a közgazdaságtan – ahogy Liska Tibor (1990:219.) már a rendszerváltáskor leszögezte – „nem tudomány, hanem mindmáig a legreakciósabb hittan”. (Ez a következtetés Ralph és Mildred Buchsbaum [1967], valamint E. F. Schumacher [1991] megállapításával is egybecseng.) Az itteni elképzelések részletes elemzéséből G. W. Kołodko (2009:14 40.) azt a tanulságot vonta le, hogy ezekben „a nevetségességnek – csakúgy, mint a rosszindulatnak – nincsenek határai” (uo. 17. ).

Ebben a helyzetben nincsen értelme e sokféle hiedelmet részletesen felsorolni és külön-külön nagyító alá helyezni; az alábbiakban az emberi termelő munka tényszerű vizsgálatából indulok ki, s csak azokat a fő pontokat jelzem, ahol megállapításaim leginkább eltérnek a közgazdaságtanban uralkodó „fiktív világ” képzeteitől.

A termelés mint végtermékek előállítása

Kiindulópontunk az lehet, hogy a termelés szó a mindennapi nyelvhasználatban azt a tevékenységet jelenti, amellyel az emberek a maguk munkájával szükségleteik kielégítésére szolgáló olyan javakat állítanak elő, amelyek nem állnak kész formában rendelkezésükre környezetükben, hanem ezeket mesterségesen kell előállítaniuk. A készen található javaktól – amilyen a tiszta levegő, a szennyezetlen víz vagy a vadon termő és nyersen fogyasztható növények – megkülönböztető kifejezéssel ezeket termékeknek nevezzük.

A gazdaságtan helyes felismerése, hogy a termelésnek különböző, egymást követő szakaszai vannak, s így pl. a meggyes rétes termelésének esetében megkülönböztethetjük egymástól:

a.) a nyersanyagok termelését, amilyen a búzáé, a meggyé vagy a sütőiparban felhasznált energiáké, a félkész termékek („közbenső javak”) termelését, amilyen a lisztté, aztán a réteslapé,

b.) s a végtermékekét („végső javakét”), amilyen a kisütött és megporcukrozott meggyes rétes.

A termelési folyamat tehát csak akkor zárul le, amikor ennek eredménye a szükségletünk kielégítésére már változatlan formában alkalmas végtermékként áll előttünk.

A szakirodalom egy része azonban nem áll meg ezen a ponton, hanem – amiként a fiatal Marxnál is található ilyen gondolatmenet (vö. K. Marx–F. Engels 1972: I. 18.) – a fogyasztást is e folyamat részének tekinti, s nemcsak a félkész termékek készítésének szakaszában, amelyet „termelő fogyasztásnak” nevez. Abból a megállapításból, miszerint a termelés célja a fogyasztás mint szükséglet-kielégítés, azt a következtetést vonja le, hogy a meggyes rétes megtermeléséhez hozzá tartozik, hogy az utolsó falatját is lenyeljük, a vasút pedig, hiába áll tökéletesen használatra készen, mindaddig csak lehetőség szerinti termék, ameddig utasokat nem szállít.

A közgazdaságtan itt is, mint általában, teljesen életidegen teóriákba keveredik. A termelésben folyó munkavégzésért, mint eléggé ismeretes, munkabér jár. Ha tehát a rétes elfogyasztása és a vasutakon való utazás a termelő tevékenységhez tartoznék, akkor a cukrászüzemek tulajdonosainak kellene fizetniük nekem, amiért felfaltam a süteményüket, és a jegypénztáraknál nem tőlem kérnének, hanem nekem adnának viteldíjat.

Ráadásul pedig amikor a közgazdászok a fogyasztás és a szükséglet-kielégítés közé egyenlőségjelet tesznek, ez világos jele, hogy – a „tudástársadalom” korában már kifejezetten anakronisztikus módon – nem vesznek tudomást arról, hogy szellemi termelés is létezik, sőt, jelentősége immáron messze meghaladja az anyagi termelését. A fogyasztás ugyanis csak az anyagi javakkal történő szükséglet-kielégítést jellemzi, olyasformán, ahogyan a meggyes rétest megesszük, a használati tárgyakat elhasználjuk stb. A szellemi javakat viszont nem lehet elhasználni. Egy tudományos tétel vagy műalkotás akkor is változatlan marad, ha szükségleteinket kielégítjük vele, megismerjük, befogadjuk.

Ez a kérdés azonban olyan problémákat is felvet, amelyek napjaink uralkodó esztétikai elgondolásaihoz vezetnek, s így még közelebbi vizsgálatokat tesznek szükségessé. Ha ugyanis – mint nem egy szakíró megteszi – a „termék” szót a „műalkotás” szóval helyettesítjük, s a „fogyasztás” helyére „befogadás”-t írunk, a magát hithű marxistának nyilvánító művészetelmélet (vö. M. Naumann 1975. ) is rábólinthat a „recepcióesztétika” néven elhíresült irányzat azon tételére, mely szerint a művészi műveknek az a formája, ahogyan alkotóik ezeket közrebocsátják, csak félkésztermék, amely a társalkotói szerepkört betöltő befogadó tudatában válik befejezett „esztétikai tárggyá”, s ezen kívül csak az ilyenné válás lehetőségével rendelkezik. Amiből az is következik, hogy – mondjuk – Arany János A walesi bárdok ja annyiféle, ahányan elolvassák, és a párizsi Notre-Dame is annyi építőművészeti alkotás, ahányan megnézik. Sőt, még többféle, hiszen e műveket ugyanaz a befogadó is mindig másként „fejezi be”, valahányszor találkozik velük, attól függően, hogy milyen lelkiállapotban van, ráér-e vagy éppen más dolgok kötik le a figyelmét stb.

Amit itt a fenti elgondolások összekevernek, az a termékek valóságos léte és a mindennapi élet fejlődésének szemszögéből felfogott létezése. Nyilvánvaló, hogy ha egyszer egy vasút elkészítése lezárult, s így bármikor fennáll a lehetősége, hogy utasokat szállítva betöltse társadalmi rendeltetését, pontosan ugyanolyan reálisan létezik, mint egy erdő vagy folyó. S nemcsak létfilozófiai értelemben, hanem a társadalmi gyakorlatban is. Tulajdonosa egyrészt nem hivatkozhat arra, hogy majd akkor fizeti ki a megépítéséért járó munkabért, amikor már utasokat is szállít, másrészt pedig eladhatja vagy bérbe adhatja, ugyanúgy, mintha már használatban lenne. S merőben más kérdés, hogy a vasutak a mindennapi életben csak akkor váltak a fejlődés lehetőségéből valóságosan elért teljesítménnyé, amikor a vonatokon való utazás szokványos esemény lett, s nem olyasféle kuriózum, mint amikor manapság egy milliomos űrutazóként repüli körbe a Földet.

Ami pedig a művészeti alkotásokat illeti, ezek olyan termékek, amelyeknek befogadása – „használata” – csak olyan mértékben lehetséges, amilyen mértékben az ember birtokában van a műértéshez szükséges ismereteknek. Ha valaki nem tud magyarul, nyilvánvalóan érthetetlen szövegként áll szemben A walesi bárdok kal, s számára ennek sorai semmiben nem különböznek az aleatorikus költészet halandzsáitól. De magyarul is hiába ért, ha történelmi–irodalomtörténeti ismeretek hiányában nem tudja, hol van Wales, és kik voltak a bárdok, továbbá azt sem, hogy e költemény milyen történelmi körülmények között született, s így Edward király miért Ferenc József osztrák császár. A műalkotások akkor és úgy befejezett termékek, amikor alkotójuk véglegesnek tekintette ezeket, s csak arról van szó, hogy befogadóik rendelkeznek eltérő lehetőségekkel ahhoz, hogy ennek megfelelő műélményben részesüljenek általuk.

Ennek megfelelően Lukács György (1965: I. 515 – 516; vö. még uő. 1976:I. 172-175; II. 38 – 40. ) is azt az álláspontot képviselte, hogy „egy még meg nem vásárolt szerszám éppúgy szerszám, mint az, amelyet már használnak”, pusztán attól a lehetőségtől, hogy szerszámként működhet a társadalmi gyakorlatban, s ebből vonta le azt a következtetést, hogy esztétikai vonatkozásban is a lehetőség a lényeges: az esztétikai „szubjektum-objektum viszony puszta előállíthatósága elegendő egy esztétikai tárgy létrehozásához”. (A „recepcióesztétikához” bővebben ld. Szerdahelyi I. 1995:453 – 464. ).

A mai közgazdaságtan másik, szinte általánosnak mondható alaptévedése továbbá, hogy a szolgáltatási tevékenységeket, s köztük a késztermékekkel folytatott kis- és nagykereskedelmet, a karbantartási munkákat, továbbá a pénzügyi tevékenységeket is a termelési folyamat részévé avatja. Ennek megfelelően újabban a bankok betétfelvételi vagy hitelnyújtási feltételeit rögzítő szerződéstípusait is „termékeknek” szokás nevezni a kacifántosabb nyelvezetű hirdetésekben.

Nem akarok sokat foglalkozni ezzel a teóriával sem, amelynek meglehetősen nyilvánvaló célzata az, hogy a tőzsdei spekulációk piramisjátékait is a társadalmi szükségleteket kielégítő termelési tevékenységek látszatába hozzák, vagy igazolják a transznacionális cégek olyan üzletpolitikáját, ahol a reklámköltségekre több mint kétszeresét herdálják el annak az összegnek, amibe a reklámozott termékek megtermelése kerül. Elegendő, ha arra utalok, hogy amennyiben ezt a szemléletet elfogadjuk, akkor a szellemi termelés területén ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a regények előállításának is szerves része a könyvkereskedelem. Az irodalmi munkafolyamat tehát akkor zárul, amikor a könyvesbolti eladó rásózta valakire az olvasmányt, és ilyesformán valamilyen mértékben ő is társszerzője az alkotónak.

Az ilyen s hasonló abszurd közgazdaságtani elméletekkel szemben tanácsosabbnak látszik hát megmaradnunk amellett, hogy a termelés az anyagi és szellemi javak előállítási folyamata, melynek végpontja az, amikor a dolog szükségletünk kielégítésére már változatlan formában alkalmas végtermékként áll előttünk.

A termelés tényezői – a tárgyi és személyi termelőerők

A termelési folyamathoz szükséges tényezőkkel a mai gazdaságtan főárama nemigen tud mit kezdeni. A 18–19. század fordulójának „klasszikusan” dohszagú (még a gázlámpák felfedezése előtt, gyertyafénynél született) elméleteit, Adam Smith és David Ricardo elgondolásait veszik alapul, miszerint itt három tényezővel kell számolni, amelyek közül mindegyiknek tulajdonosai vannak, akik a termelés eredményeiből jogosan igényelnek megfelelő részt. E tényezők:

a.) a munkaerő, melynek tulajdonosai, a munkások munkabért kapnak;

b.) a holt tőke (állótőke, forgótőke, árutőke) és a befektetésre váró pénztőke, melynek tulajdonosai, a tőkések profitot kapnak;

c.) a föld, melynek tulajdonosai, a földbirtokosok földjáradékot kapnak.

Ezt a felosztást szokás toldozgatni-foldozgatni, hozzátéve, hogy a munkaerőbe beleértendő a Bourdieu-féle szellemi tőke is, a föld pedig nemcsak termőföldet jelent, hanem minden természeti erőforrást (az időjárást, a vizeket, az erdőket, a bányakincseket stb.). Időnként – minden logikát felrúgva – újabb tényezőket állítanak a fenti három mellé, így a technológiát, ami a többi termelési tényező összehangolásának módja lenne, az információt, mint minden gazdasági tevékenység előfeltételét, aztán a vállalkozói kedvet vagy magát a vállalkozót, és hogy ez a zűrzavar kellően modern látszatba kerüljön, termelési tényezők helyett „a termelés input”-jának nevezik az egészet (vö. H. Dyckhoff 2006; J. Schwalbach 2008; Demeter K. és mások 2008. ).

Ezzel szemben a termelést lehetővé tevő tényezőket a marxista gazdaságtan – és az ennek nyomán szélesebb körben elterjedt terminológia – termelőerőknek nevezi és két fő részre,

a.) a tárgyi termelőerők és

b.) a személyi termelőerők csoportjára osztja.

Forrást itt nem szokás megjelölni, minthogy a gondolat – bár némi korrekcióval – Sztálintól (1953:657.) származik: „A munkaeszközök, amelyek segítségével az anyagi javakat előállítják, az emberek, akik a munkaeszközöket mozgásba hozzák és bizonyos termelési tapasztalatokkal és munkában való gyakorlottsággal rendelkezve végzik az anyagi javak termelését – mindezek együttvéve a társadalom termelőerőit alkotják.”

E meghatározást – a félreértések elkerülése végett – azzal pontosítanám, hogy itt „az emberek” egyedi tulajdonságokkal rendelkező egyes egyéneket jelent, akik szükségképpen társadalmi viszonyokkal összefűzve élnek ugyan, de a termelő tevékenységük korántsem szükségszerűen illeszkedik más emberekkel együtt végzett termelési viszonyok közé.

A másik tény, amire fel kell hívnom a figyelmet, az, hogy a marxista gazdaságtan e felosztása – miként Sztálinnál is olvasható –, az anyagi termelésre vonatkozik. Jómagam azonban úgy látom, hogy az itteni elvonatkoztatási szinten ugyanez áll a szellemi termelésre is, tehát a termelés általános modelljére.

A tárgyi termelőerők vagy közismertebb nevükön termelőeszközök (termelési eszközök) a szokványos felosztásban két alcsoportra oszlanak:

a.) az egyik a munkatárgyaké, ahová a munkával átalakítandó dolgok (nyersanyagok, félkész termékek) tartoznak;

b.) a másik a munkaeszközöké, ahová a szerszámokat, gépeket, berendezéseket, ingatlan létesítményeket (épületek, utak, csatornák stb.) és a földet sorolják.

E felosztás korrigálja Sztálin meghatározását, akinek munkaeszköz helyett a termelőeszköz kifejezést kellett volna használnia. A termelési tényezők–termelőerők teljes modellje tehát így fest:

a.) termelőeszközök (tárgyi termelőerők)

aa.) munkatárgyak

ab.) munkaeszközök

b.) személyi termelőerők

Nyomatékosan hívom fel a figyelmet arra, hogy a „klasszikus” felfogással szemben itt – helyesen – semmi nyoma annak, hogy ezek a tényezők kinek a tulajdonában vannak és ezért ki milyen ellenszolgáltatást kap. A termelésnek, mint folyamatnak semmi köze a tulajdonviszonyokhoz és elosztási viszonyokhoz, amelyek a társadalmi fejlődés során egyre változhatnak, míg a termelés elvont modellje azóta változatlan, hogy valamelyik bozontos ősünk elsőként termelt magának valamit egy alkalmas kővel vagy husánggal. Végképp ostobaság pedig a termelés tényezői közé keverni a pénztőkét, hiszen az magukban a termelési folyamatokban – se fémkorong, se papírcetli formájában – az égvilágos semmire nem használható.

Az anyagi termelés

Az anyagi termelésben a tárgyi és a személyi termelőerők viszonya a liberális gazdaságtanokat nem érdekli, a hivatalos marxista elgondolások sorában pedig – már a kézikönyvekben leszűrt tételek szintjén is – két, egymással homlokegyenest ellenkező felfogás élt egymás mellett. Ezek között nyílt vita persze soha nem bontakozhatott ki, hiszen a hivatalos marxizmus tételei akkor is vitathatatlanok voltak, ha logikailag kizárták egymást.

Az egyik szerint „a termelőerőkön belül a fejlődést illetően a munkaeszköz a legmozgékonyabb elem, ennek fejlődése határozza meg elsősorban a társadalom termelőerőinek fejlődését” – értsd: az ember személyi termelőerőinek fejlődését –, noha „a munkaeszköz és az ember fejlődése kölcsönösen hat egymásra” (Berei A. 1959–1962: VI. 413.). E meghatározás szinte szó szerinti – de természetesen itt is forrásmegjelölés nélküli – idézet Sztálintól ( 1953:660. ).

E felfogás szerintem – miként erre már Tőkei Ferenc (1968:19.) is rámutatott – abszurd. Nyilvánvaló, hogy a munkaeszközök, mint holt tárgyak, önmagukban semmiféle fejlődésre nem képesek, legfeljebb visszafejlődni tudnak, amikor elhasználódnak. Az anyagi munkatárgyak közül is csak a növények és állatok fejlődnek, ámde nem a termelékenység emelkedésének értelmében, hanem a maguk természeti módján. Nem lehet vitakérdés tehát, hogy az idézett elgondolásnak épp az ellenkezője igaz: kizárólag az ember személyi termelőerőinek fejlődése a termelőerők fejlődésének forrása. A tárgyi termelőerők nem fejlődnek, hanem az ember fejleszti őket. Kölcsönhatásról sem beszélhetünk itt, hiszen a munkaeszköz nem hat az ember fizikai vagy szellemi képességeire. Az eszközök használatának ismereteit a termelőerők adják át egymásnak, vagy – azon ritka esetekben, ha maguktól kell ezekre rájönniük – saját szellemi erőikre támaszkodva értékelik kísérletezési tapasztalataikat, míg legmegfelelőbb használatuk titkait megfejtik.

A másik, ugyanilyen hivatalos marxista álláspont ennek megfelelően hangsúlyozta, hogy „a döntő és fő termelőerők az emberek”, de nyomban hozzátette, hogy „a néptömegek, akiknek testi és szellemi munkája megalkotja és mozgásba hozza a munkaeszközöket, amelyek a természeti tárgyakat az emberi szükségleteknek megfelelően átalakítják. A társadalom történetének megalkotói így a néptömegek. Korunk tudományos és tudományos–technikai átalakulásai azt a feltételt támasztják, hogy a tudomány mindinkább közvetlen termelőerővé váljék” ( G. Klaus–M. Buhr, 1964:443. ).

E kiegészítés célzata nyilvánvaló: ha már el kell térni a hivatalos marxizmus egyik kodifikált meghatározásától, akkor e módosítást legalább egy másik, nem vitatható megállapításához kell kötni, miszerint a történelmet a néptömegek csinálják, továbbá a párt tudománypolitikai igényéhez, hogy a tudomány – az alkalmazott tudományágakra összpontosítva – olyasmikkel foglalatoskodjék, amik közvetlenül szolgálják az anyagi termelést.

Csakhogy a néptömegek történelmi szerepének semmi köze a szellemi termelőerők fejlődéséhez, az alapkutatásokkal szembeni ellenszenv pedig a szocialista gazdaság összeomlásának egyik fő oka lett. A társadalmi termelés és szolgáltatás fejlődésének mozgatórugója a specializáció, ami azt eredményezi, hogy a társadalmon belül kialakulnak, majd mindinkább szakosodnak a szellemi javak termelőinek és szolgáltatóinak – magyarán (a régebben sok helyen a papság köréből kikerülő) értelmiségieknek – a rétegei, továbbá az, hogy az alapkutatások erőteljes kibontakozása egyre több olyan felismeréshez vezet, amelyet aztán az alkalmazott tudomány a mindennapi életben is hasznosíthat.

A tények vizsgálata kétségtelenné teheti, hogy az anyagi javak termelése önmagában csak a már meglevő dolgok bőségét tudja növelni, de a magasabb szintre emelkedés értelmében felfogott fejlődésre képtelen. Világos, hogy a nyíl vagy a fúvócső feltalálása már az ősidőkben is a szellemi termelés teljesítménye volt, s az anyagi termelés itt nem nyújtott egyebet, mint azt, hogy a nyilakat és fúvócsöveket, mint anyagi javakat egyre növekvő számban állította elő. Ez az anyagi termelés azonban csak odáig bővülhetett, míg el nem ért oda, hogy már mindenki rendelkezett ilyen szerszámmal, aki csak igényt tartott rá. Ezen a ponton az anyagi termelésnek szükségképpen meg kellett torpannia, illetve helybenjárásra kényszerült. Ahhoz, hogy e területen ismét előrelépés mutatkozhasson, a szellemi termelésnek kellett előállania a tűzfegyverek találmányával stb. A társadalmi termelés fejlődésének egyetlen mozgatórugója tehát a szellemi termelés, hiszen a szellemi javak gyakorlatba való átültetése nélkül az anyagi javak termelésének bővítése egy határon túl nem vezet sehová. Napjaink társadalmi termelésére vonatkozóan ez már közhelyszámba is megy. Nem árt felismernünk azonban, hogy itt sem valamiféle vadonatúj dologgal állunk szemben, hanem egy olyan törvényszerűséggel, amely az ősközösségi társadalmakat ugyanúgy jellemezte, mint a miénket.

Isten ments viszont, hogy valaki ebből arra következtessen: az anyagi termelést valamiféle mellékes jelentőségű tényezővé akarom lefokozni. Épp ellenkezőleg, meggyőződésem, hogy a szellemi teljesítmények, legyenek bármilyen egetverőek, társadalmi szempontból nézve csak lehetőség szerint léteznek mindaddig, amíg el nem jutnak oda, hogy a mindennapi ember is hasznosíthassa értékeiket. Amiből logikusan következik az is, hogy a szellemi termelés vívmányainak jelentős része csak akkor válik társadalmi szükségleteket kielégítő jószággá, amikor az anyagi termelés révén hozzáférhetővé válik. Más kérdés, hogy – miként a fentiekben Lukács Györgyre hivatkozva hangsúlyoztam – a lehetőség szerinti létezés is milyen fontos szerepet játszik a társadalmi létben.

Az anyagi termelési viszonyok

A termelésben – megfelelő személyi és tárgyi termelőerők birtokában – az emberek sokszor egymagukban is képesek teljes értékű tevékenységet folytatni, sőt, a szellemi – főként a művészeti – alkotások létrehozásának igen jellemző módja az ilyen személyes jelleg. Ugyanakkor viszont – amiként ezt Marx (vö. K. Marx–F. Engels 1949: I. 66. ) oly nyomatékosan hangsúlyozza – mindenféle termelésnek szükségképpen kapcsolódnia kell társadalmi viszonyokhoz. Hogy e különbséget világossá tegyük, könnyen belátható, hogy a pincehelyiségben egyedül szorgoskodó suszternek is arra kell törekednie, hogy minél szélesebb kapcsolathálózatra tegyen szert, hiszen az őt minél olcsóbb nyersanyagokkal ellátó beszállítók és a munkáját kellően honoráló vevőkör nélkül hamar lehúzhatja a redőnyét. Ezek a viszonyok azonban merőben mások, mint azok, amelyek akkor állnak elő, ha magában a termelési folyamatban is együttműködik másokkal; segédeket vagy munkatársakat vesz maga mellé, akik közül az egyik a felsőrészt alakítja ki, a másik talpal vagy sarkal stb.

Ha az így felfogott termelési viszonyok mibenlétét – tekintettel arra, hogy e fogalom a különböző okfejtésekben igen elmosódott – tisztázni akarjuk, kiindulópontunk az lehet, hogy a társadalmi viszonyok sorába tartoznak, s ez utóbbiak lényege azoknak az azonosságoknak és különbségeknek az összessége, amelyek az egyes emberek érdekeket támasztó tulajdonságai és az ezeknek megfelelő érdekérvényesítő tevékenységei között mutatkozik. Az anyagi termelési folyamatokban együttműködő emberek közötti azonosságok és különbségek pedig abból adódhatnak, hogy az ilyen termelést lehetővé tevő tényezőknek ki milyen mértékben van birtokában. E tényezők, mint láttuk,

a.) termelőeszközök (tárgyi termelőerők)

aa.) munkatárgyak (nyersanyagok stb.)

ab.) munkaeszközök (szerszámok, gépek, ingatlanok stb.) b.) személyi termelőerők

A termelő munkát végző közösségek tagjainak tulajdonságaira vetítve ez azt jelenti, hogy azonosságaik és különbségeik abból adódnak, ki milyen mértékben birtokol

a.) a termelőeszközök közé tartozó tárgyi tőkét, vagyis aa.) munkatárgyakat

ab.) munkaeszközöket

b.) és személyi termelőerőket, vagyis

ba.) szellemi tőkét

bb.) fizikai tőkét.

(A Bourdieu-felosztásban harmadik tőkefajta, a kapcsolati tőke magán, az anyagi termelési folyamaton belül a közösség számára nem hasznosítható, csak a termelési tényezők megszerzésében – anyagbeszerzés, „humán erőforrásokat” biztosító személyzeti munka stb. – és a termékek kereskedelmi értékesítésében.)

Ha az itt mutatkozó azonosságokat és különbségeket a társadalmi érdekek szemszögéből vizsgáljuk, világos, hogy az utóbbiak egyetlen követelményt támasztanak a termelési viszonyokkal szemben: azt, hogy a termelésben résztvevő emberek mindegyike olyan tevékenységet végezzen, ami a lehető legteljesebb mértékben hasznosítja személyes tulajdonságait az anyagi javak bővített újratermelésében. A munkamegosztás egyetlen szempontja tehát az legyen, hogy ki mivel és milyen mértékben tud hozzájárulni a termelés eredményességéhez.

Ami a személyi termelőerőket illeti, itt az elviekre tekintve különösebb gond nincsen, hiszen világos, hogy nem a földmunkás feladata a toronyház építési tervének elkészítése, és az építészmérnök személyi termelőerőinek igencsak kevéssé szerencsés hasznosítása, ha az alapok kiásásánál talicskát tologattatnak vele. Hasonlóan magától értetődő, hogy a szellemi tőke nagyságrendjének kell eldöntenie azt is, hogy a munkafolyamat különböző fázisaiban kik legyenek az irányítók és kik az irányítottak.

A gyakorlatban azonban az össztársadalmi érdek itteni érvényesülése legfeljebb alapvető tendenciaként érvényesül, hiszen az osztálytársadalmakban a munkamegosztást jelentős mértékben befolyásolják nemcsak a politikai alrendszer hatalmi érdekei, hanem a kapcsolati tőke nagyságrendje is. Magyarán: előfordulhat, hogy rokoni–baráti összeköttetések révén magas irányítói poszton tevékenykedhet olyasvalaki is, akinek a talicska mellett lenne a helye. Az ilyen kontraszelekció azonban nem válhat uralkodó jellegűvé a termelési viszonyokban, mert akkor a szóban forgó társadalom fejlődése visszaesik, s a rendszer a belső feszültségek növekedése vagy a fejlettebb társadalmak külső nyomása miatt előbb-utóbb összeomlik.

Az anyagi termelésben résztvevők közötti különbségek másik változata az, hogy rendelkeznek-e a termeléshez szükséges tárgyi tőkével, vagyis munkatárgyakkal (nyersanyagok stb.) és munkaeszközökkel (szerszámok, gépek, ingatlanok stb.), s ha igen, e tőkéjük milyen nagyságrendű. Magától értetődő, hogy az anyagi termeléshez elengedhetetlenek a munkatárgyak és a munkaeszközök; ha nincs miből és mivel előállítani a termékeket, az emberek semmire nem mennek a fizikai erejükkel és a szaktudásukkal. (Mi több, az anyagi termelés teljes automatizálásának esélye azt is lehetővé teheti, hogy itt az emberek személyi termelőerejére ne legyen szükség.)

Ha az anyagi termelést végző közösség viszonyai e tekintetben egyenlőségre épülnek (pl. a parasztok a faluközösség birtokában levő földeken olyan szerszámokkal dolgoznak, amelyeknek mindannyian könnyen birtokába kerülhetnek), az itteni termelési viszonyok a társadalmi érdekek szemszögéből nézve nemigen okozhatnak gondokat. Merőben más a helyzet, ha a termelési viszonyokban kirívó egyenlőtlenség mutatkozik, azaz egyesek a nagy értékű tárgyi tőke magántulajdonosai, másoknak viszont ilyen tőkéjük egyáltalán nincsen, vagy csak csekély értékű munkaeszközök (lapátok, csavarhúzók stb.) birtokosai. Ilyenkor ugyanis az össztársadalmi érdekekkel ellentétes helyzeteket okozhat az a tény, hogy a magántulajdonos szabadon rendelkezhetnek azzal a tárgyi tőkével, amelynek használata nélkül a termelés lehetetlen. A konfliktus forrása az, hogy a magántulajdonos megszabhatja, milyen feltételeket ír elő a termelők számára ahhoz, hogy termelőeszközeiket használhassák.

Amennyiben a magántulajdonosok személyesen részt vesznek a termelésben, e rendelkezési jog egyben biztosítja számukra az egész munkafolyamat átfogó irányítását. Ebből önmagában semmi gond nem adódik, ha a szellemi tőkéjük elegendő e feladatkör betöltéséhez. A probléma az, hogy a termelőeszközök birtoklásának ténye semmiféle garanciát nem nyújt arra, hogy ehhez az irányításhoz nemcsak joguk, hanem képességük is legyen. A termelési viszonyok e formája tehát azzal a kockázattal jár, hogy a magántulajdonosok tevékenysége ön- és közveszélyes is lehet, hiszen ha tönkremennek, ezzel alkalmazottaikat is kockázatos élethelyzetbe sodorják, továbbá nemzetgazdasági kárt, netán éppen világválságot okoznak.

A másik eset, hogy a magántulajdonos önmaga nem avatkozik be a termelési folyamatba, és rendelkezési jogát úgy érvényesíti, hogy a birtokában levő termelőeszközök használatáért ellenszolgáltatást követel. Ennek két alesete van,

a.) a termelők termékeik meghatározott hányadát (vagy az ennek megfelelő pénzösszeget) kötelesek birtokába adni (miként a jobbágyok vagy bérlők);

b.) minden termék a tulajdonost illeti meg, aki a termelőknek munkabért fizet.

Ebben az esetben a termelőeszközök tulajdonosa kizárólag azzal a tulajdonságával alkotóeleme a termelési viszonyoknak, hogy a termelőeszközök az ő birtokában vannak. A termelés eredményességéhez azonban csak magukra a termelőeszközökre van szükség, magántulajdonosokra nincsen: ilyen szempontból nézve tehát a magántulajdonos személye idegen test a termelés szervezetében. S ez magától értetődő is, hiszen a magántulajdon nem termelési, hanem politikai fogalom. Láttuk, hogy e termelés belső logikája azt szükségszerűvé teszi, hogy ha az azonos szakterületen együttműködők szellemi tőkéi között lényeges szintkülönbség mutatkozik, akkor e különbségek az irányító–irányított viszonyban is tükröződjenek. Az irányítói feladatkör azonban a tárgyi tőke vonatkozásában csak azt követeli meg, hogy az illetőnek joga legyen a termelőeszközök fölötti rendelkezésre úgy, hogy ezek a társadalmi termelés érdekeit szolgálják. Semmiféle termelési érdek nem írja elő viszont azt, hogy a tárgyi tőke – a termelők közösségi tulajdonán kívül – akár természetes, akár jogi személy tulajdonában legyen.

Ami nem azt jelenti, hogy a termelőeszközök ilyen tulajdonosaitól független az anyagi termelés eredményessége, hiszen ennek irányítóit ők választják ki, és az irányítókkal szemben támasztott igényeik döntően befolyásolják az itteni munkafolyamatokat. Csak a két végletet jelezve: ha legfőbb igényük a termelés fejlesztése, ezzel az össztársadalmi haladás érdekeit is szolgálhatják, ellenkező esetben viszont, ha személyes jövedelmük minél gyorsabb és tetemesebb növelése érdekében rablógazdálkodást követelnek, igényeik társadalomellenesek. A magántulajdon tényezője tehát össztársadalmi szempontból nézve kockázatot jelent az anyagi termelésben.

A „társadalmi alap és felépítmény”

A marxista politikai gazdaságtan egyik legtisztázatlanabb és legeltérőbb értelmezésekkel övezett gondolata az anyagi termelési erők és az össztársadalmi fejlődés közötti összefüggések problémája. Vannak Marxnak olyan megjegyzései (vö. K. Marx–F. Engels 1959; K. Marx–F. Engels 1965:6.), amelyekből arra lehet következtetni, miszerint

a.) azt, hogy az anyagi termelési viszonyok milyenek, mindig az anyagi termelőerők fejlődési foka határozza meg.

b.) E viszonyok összessége, az anyagi termelési mód az az alap, amely megszabja, hogy az adott társadalom szellemi felépítményében milyen tudatformák (ideológiák, politikai, jogi, vallásos, erkölcsi és tudományos, művészeti elképzelések és intézmények stb.) létezhetnek.

c.) Amikor pedig a társadalom anyagi termelőerőinek fejlődését már nem elősegítik, hanem gátolni kezdik e felépítmény politikai–jogi viszonyai, bekövetkeznek a forradalmi korszakok, amelyek a fejlettebb anyagi alapoknak megfelelő felépítményeket hoznak létre.

A kezdeti marxizmus ilyen egyoldalú és merev determinációs elképzeléseit már Engels elutasította, hangsúlyozva, hogy az anyagi termelés hatása csak „végső fokon” érvényesül, „mint szükségszerűség”, és a „felépítmény” „szintén hat a történelmi harcok menetére és sok esetben meghatározza, főként azok „formáját” (K. Marx–F. Engels 1966:7 – 11.). De ez a megszorítás nem mutatkozott elfogadhatónak minden marxista gondolkodó számára, ahogyan A. Gramsci (1965:91–93.) is feladatként jelölte meg, hogy a politikai és a gazdasági „alap” viszonyában „pontosabban meghatározzuk a marxista történelmi módszertant”, Tőkei Ferenc ( 1968:117–118. ) pedig kifejezetten elutasította azt a feltételezést, hogy a termelőeszközök fejlődése közvetlenül meghatározná a társadalmi fejlődést. (A vonatkozó vitákat ld. főként F. Tomberg 1978; H. Burmeister 1988; K. Graham 1992; Z. Karlavics L. 2000:82–83; I. Berlin 2002.). Ha a történelmi tényekhez fordulunk, mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy

a.) az anyagi termelőerők fejlettségi foka csak azt határozza meg, hogy egy társadalom milyen mennyiségű anyagi javakat képes előállítani, tehát hol húzódik az elosztható javak határa, valamint azt, hogy az új termékek előállításakor a termelési viszonyok sorában a munkamegosztás hány új tevékenységi formára terjed ki. E viszonyok politikai szempontból leglényegesebb – s a tankönyvmarxizmus által messze túlhangsúlyozott (vö. O. V. Kuusinen és mások 1960:146–147.) – mozzanatát, a tulajdonlás és az elosztás mikéntjét azonban mindmáig a történelmi fejlődésnek csupán egyetlen pontján befolyásolta: akkor, amikor az ősközösségi hordák zsákmányoló termelését felváltotta a mezőgazdasági termelés. Addig ugyanis a primitív termelőerők csak olyan mennyiségű anyagi termékek megszerzését tették lehetővé, amennyi egyenlő elosztás esetén is csak gyéren fedezte a hordák tagjainak létszükségleteit. A mezőgazdasági termelés kialakulása viszont hatalmas ugrással növelte a megtermelt javak mennyiségét, lehetővé vált a napi szükségleteket meghaladó termékek felhalmozása és ezzel a tulajdoni különbségekhez vezető egyenlőtlen elosztás.

Ezen az egyetlen fordulóponton kívül azonban az anyagi termelőerők fejlődése soha sehol nem vezetett – még közvetve sem – a tulajdonviszonyok szükségszerű változásaihoz. E fejlődésben igen jelentős előrelépés volt pl. az, hogy az ősközösségi hordák vadászai a nyíl feltalálása révén madarakat és olyan állatokat is el tudtak ejteni, amelyek addig – tőlük távolabb révén – elérhetetlenek voltak számukra. A tulajdonviszonyok azonban meg se rezzentek: változatlanul az egyenlő elosztáson alapuló, s csak a munkamegosztásban különböző viszony fűzte egymáshoz az embereket, azzal az apró változással, hogy a munkamegosztás egy új területre, az íjászatra is kiterjedt. Ugyanez mondható a modern világ energiatermelését forradalmasító atomerőművek létrejöttéről. Mindenki tudja, hogy ezek sem változtattak semmit se a kapitalista, se a „szocialista” termelési viszonyokon, a magántulajdonhoz ugyanolyan közömbösséggel hozzáilleszthetők voltak, mint az államihoz.

Megjegyzendőnek tartom, hogy – amint Tőkei Ferenc (1968:116; vö. még uő. 1977:9–30.) kimutatta – ettől eltérő okfejtései mellett Marxnál is felbukkant az a felismerés, hogy az anyagi termelés voltaképpen csak kereteket szab a közösségek számára, amelyeken belül a konkrét társadalmi viszonyok „elvileg és gyakorlatilag végtelen számú típusa és formája lehetséges”.

b.) Ami az anyagi termelési mód és a társadalom szellemi „felépítményének” viszonyát illeti, itt a meghatározottság pontosan a fordítottja a tankönyvmarxizmusban kodifikáltnak. Az anyagi termelőerők fejlődése a szellemi termelés eredményeinek függvénye: az új munkaeszközök és eljárások természetesen mindig előbb jelennek meg tudatunkban ötletek, elképzelések, tudományos felfedezések formájában, mintsem tárgyi formában. Hogy ezek milyen konkrét formát öltenek egy-egy kultúrában, az a szellemi termelés által létrehozott ideológiai, politikai, jogi, vallásos stb. hagyományoktól függ. Már a középiskolai tananyag ismereteiből is világosan kitűnik, hogy a termelőerők lényegében azonos szintjén is milyen alapvető különbségek mutatkoztak a múlt idők európai, ázsiai és amerikai magaskultúráinak tulajdonviszonyaiban és társadalmi osztályszerkezetében. Ennek megfelelően a marxista szakirodalomban Lukács György (1976: II. 379–380.) már több mint negyedszázada rámutatott, hogy jóllehet „a gazdasági alap és az ideológiai felépítmény közti határokat” igen nehéz „egyes esetekben pontosan meghúzni”, de ez a határ „a valóságban mégis létezik”. Ám nem úgy, ahogyan ezt a tankönyvmarxizmusban elképzelni szokás, hanem épp ellenkezőleg: „nem történhet olyan társadalmilag lényeges dolog, amelyet nem az emberek teleológiai [azaz célkitűző-célmegvalósító, Sz. I. ] tételezései hoznának mozgásba”, márpedig a teleológiai tételezés „egyúttal tartalmazza azt a mozzanatot, hogy minden ilyen tételezésben szükségképpen az eszmei mozzanat alkotja a kiindulópontot”.

Itt említendő a neomarxistaként számon tartott M. Castells (1983:307; 1996: pm, főként 13–18.) egykor nevezetes elgondolása, aki szintén felismerte, hogy az anyagi termelésben nem található olyan tényező, amelyik magyarázatot nyújtana a termelőerők fejlődésére. E problémát úgy próbálta megoldani, hogy a termelési mód fogalma mellé állította a „fejlődési módot”; elképzelése azonban szerintem legfeljebb tudománytörténeti jelentőségű.

c.) Ami azt az elgondolást illeti, hogy a forradalmi korszakok akkor szoktak bekövetkezni, amikor az anyagi termelőerők fejlődését gátolják a termelési viszonyok, történelmi tényekkel ez sem igazolható. Forradalmak még soha nem törtek ki azért, mert a tömegek észrevették, hogy a termelési viszonyok gátolják az új szerszámok, gépek, berendezések s más erőforrások feltalálását és felhasználását. Erre ugyanis egyrészt a tömegek képtelenek maguktól rájönni, másrészt pedig az ilyen tényekre rávilágító tudományos szövegek iránt nem szoktak érdeklődni. Harmadrészt, s legfőképpen azért, mert ennél mindig sokkal fontosabb okaik vannak a forradalomra, pl. az, hogy éhesek és fáznak.

„A társadalmi viszonyok forradalmi átalakítása” – írja Kapitány Á. és Kapitány G. (1995:159.) – mindig az értelmiség tevékenységének eredménye, „a szellemi termelés lényege”. Ez annyiban kétségtelenül igaz, hogy a forradalmak sikerének elengedhetetlen előfeltétele, hogy elméletileg megalapozott programmal rendelkezzenek. Hozzátenném azonban egyrészt, hogy itt nemcsak a szellemi termelésnek, hanem – az új eszmék terjesztése, tömegpropagandája révén – a szolgáltatásnak is döntő szerepe van. Másrészt pedig azt is, hogy az íróasztalok mellett kidolgozott, s hangzatos jelszavak formájában utcaszerte terjesztett ideák is hatástalanok maradnak, ha nem találkoznak a népharag tömegeket mozgósító hullámával.

A szellemi termelés

Az, hogy a gazdaságtan nem veszi tekintetbe a szellemi termelés létét, voltaképpen mentegethető azzal, hogy a kutatásnak mindig joga van ahhoz, hogy leszűkítse vizsgálatainak körét. Ha viszont e leszűkített vizsgálatokból a társadalmi fejlődés egészére vonatkozó következtetéseket von le, azok természetesen ugyanolyan tévesek lesznek, mintha egy testnevelő tanár a tornamutatványai alapján akarná megítélni egy tanuló matematikai és helyesírási képességeit. Scitovsky T. 1990:124.) joggal mutat rá, hogy „a nemzeti termék és a nemzeti jövedelem közgazdasági mutatója sok mindenre használható, de nem megfelelő indexe az emberi jólét alakulásának. Minél inkább megértjük az emberi elégedettség és az emberi viselkedés komplexitását, s azt a tényt, hogy a gazdasági javak és szolgáltatások mindössze kettőt jelentenek az elégedettség számos forrása közül, annál világosabban látjuk, vagy legalábbis annál világosabban kellene látnunk, hogy a gazdasági becslések nem megfelelőek. A nemzeti jövedelem a legjobb esetben a gazdasági jólét indexe, a gazdasági jólét pedig csekély része, s így gyakran igen gyatra jelzőszáma az emberi jólétnek.”

A szellemi termelés problémáinak felvázolásához kézenfekvő, hogy a termelés általános modelljéből induljunk ki, megkeresve azokat a sajátosságokat, amelyek ezen belül megkülönböztetik az anyagi termeléstől. A termelés szakaszaival kezdve a sort, a döntő különbség az, hogy a természet itt nem nyújt számunkra átalakítandó dolgokat, nyersanyagokat. Semmi mást nem nyújt, legfeljebb megoldandó problémákat, azaz hiányt, kielégítetlen szellemi szükségleteket, valamint – a természettudományok és a technikai tudományok esetében – kísérleti feltevéseink ellenőrzésére szolgáló segédanyagokat. A szellemi termelés munkatárgya, termő talaja mindig a társadalmi tudat adott állapota. Csak ebben találhatunk olyan szellemi javakat, amelyeket a – soha el nem érhető – abszolút igazságokhoz vagy művészi értékekhez képest nyersanyagoknak vagy félkész termékeknek tekintünk, s mint ilyeneket legjobb tudásunk szerinti végtermékké alakítjuk át. (Más kérdés, hogy végtermékeink a további fejlődés során szintén csak nyersanyagai, félkész termékei lesznek a további ciklusoknak.) A szellemi termelés további, igen sajátos vonását fedezhetjük fel akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy a szellemi értékek – mint láttuk – szellemi szükségleteinket elégítik ki, s így magától értetődő, hogy a végtermékek itt mindig szellemi javak. Ebből azonban az is következik – ami a piacközpontú világkép számára egyenesen felfoghatatlan –, hogy a tárgyi műalkotások, festészeti, szobrászati, iparművészeti, építészeti stb. művek szellemi – nevezetesen esztétikai – értéke teljesen független nemcsak kereskedelmi értéküktől, hanem a régiségükből adódó muzeális értéktől is. Így pedig a dollármilliókat érő eredeti műalkotások igazi, esztétikai értéke semmiben nem különbözik a pontos másolatokétól vagy a szakembert is műszeres vizsgálatokra kényszerítő hamisítványokétól, amelyeket börtönbüntetéssel szokás honorálni. Egy ókori Priaposz-szobrocska pedig, ami a múzeumok féltett kincse, esztétikai szempontból ugyanolyan alantas giccs, mint egy mai pornófénykép.

Ugyanez áll az elméleti felfedezésekre is, amelyeknek értéke pusztán attól függ, milyen mértékben mozdítják elő az emberiség megismerő tevékenységét, s nem attól, hogy a felismert törvényszerűségek aktuálisan és közvetlen formában bővítik-e az anyagi javak termelését vagy szabadságjogaink kiteljesedését. A heliocentrikus világrendszer elméletének újrafelfedezésével és első tudományos megfogalmazásával Kopernikusz akkor is kiemelkedő értékkel gyarapította ismereteinket, ha ettől se több kenyerünk nem lett, se királyi trónok nem inogtak meg.

Mi több, a szellemi termelés szempontjából nézve nem kivételek itt a találmányok sem, az olyan szellemi alkotások, amelyeket az anyagi termelés tárgyi formában kivitelezhet-hasznosíthat. Maga az alkotás itt is pusztán szellemi – tehát akkor is az, ami, ha csak a terve kész –, noha a feltaláló kifejezetten azzal a célkitűzéssel dolgozta ki, hogy az anyagi termelés valamelyik területén tárgyként előállítható vagy eljárásként alkalmazható legyen, és működtetésük e területen valóban jelentős hasznot hoz. A szellemi termelésben igazi értékük ezeknek a megismerési érték, melynek mértéke az, hogy mennyire járulnak hozzá a szóban forgó tudományágban számításba veendő törvényszerűségek megismeréséhez. Az igaz ugyan, hogy a mindennapi életben gyakorlati szükségleteinket a találmányok csak akkor elégítik ki, amikor az anyagi termelés tömegcikkeiként forgalmazzák őket, s szellemi végtermékként ilyen szempontból nézve csak lehetőség szerint léteznek. Emlékezzünk vissza azonban arra, hogy a mindennapi életben az anyagi végtermékekként létező vasutak is csak akkor váltak a fejlődés lehetőségéből valóságosan elért teljesítménnyé, amikor a vonatokon való utazás szokványos esemény lett.

Ezen a ponton a természettudományos alkalmazott kutatásokkal gyakran szembeállított alapkutatások problémájához érkezünk. Az utóbbiakat úgy szokás meghatározni, hogy olyan kísérleti és elméleti munkák, amelyeknek célja a közvetlen felhasználás vagy alkalmazás szándéka nélküli tudásbővítés, míg az alkalmazott kutatások az új ismeretek megszerzésével mindig valamilyen konkrét gyakorlati probléma megoldására törekszenek. A szocialista országok tudománypolitikai irányítása ezért az alkalmazott kutatásokat az alapkutatások rovására helyezte előtérbe, a liberális fejlesztéspolitika pedig ezeket legszívesebben a magántudósok hobbyjellegű buzgólkodásainak körébe száműzné. E bizarr elgondolások logikájának végiggondolása esetén Lichtenberg, Franklin, Coulomb, Faraday, Maxwell, Hertz és mások tevékenysége szükségtelen, kit érdekel az elektromosság maga, csak Edison okra van szükség, akik villanylámpát, villamos erőművet tudnak csinálni.

Közvetlenül belátható, hogy a klasszikus fizika elektrodinamikai elmélete nélkül sose lett volna villanylámpa, alapkutatások nélkül az alkalmazott kutatásoknak egyszerűen nincs mit alkalmazniuk. Az előbbiekhez tartozó ismeretek felhalmozása és rendszerezése évtizedeken vagy akár évszázadokon át mutatkozhat merőben öncélúnak, olyannak, amiből senkinek soha semmiféle haszna nem származhat. A legkorszakalkotóbb felfedezések azonban – amint ezt pl. az atomenergia közismert példája bizonyítja – éppen az ilyen alapkutatások révén jutnak az emberiség birtokába.

További sajátossága a szellemi termelésnek, hogy itt a nagy értékű termelőeszközök nem minden területen elengedhetetlen tényezői a produktív tevékenységnek. A matematikusnak vagy költőnek nincs egyébre szüksége, csak egy ceruzacsonkra és némi papírra, hogy világrengető horderejű képleteket, világirodalmi jelentőségű verset alkosson. Az is igaz viszont, hogy másfelől a modern természettudományos és technikai kutatás gyakran olyan rendkívül költséges berendezéseket igényel – mondjuk, több kilométer hosszú és több tízmilliárd elektronvoltos energiájú részecskegyorsító-óriásokat –, amelyek a perifériához tartozó országok számára egyszerűen megfizethetetlenek. Az ilyen tények természetesen oda is vezetnek, hogy a szellemi termelés bizonyos ágai csak a leggazdagabb országokban folyhatnak, s így ezek a „szürkeállomány”, azaz a szellemi tőke adott válfajait a perifériáról elszíva magukba tudják koncentrálni.

A termelőerőkre vonatkozóan más tekinteten is döntő különbség mutatkozik a két szféra között. Köztudott, hogy a legkorszerűbb anyagi termelésben a személyi termelőerők működtetésének tere az automatizálás révén – vagyis a szellemi termelésnek köszönhetően – egyre zsugorodik, gyakorlatilag csak minimális ellenőrző tevékenységre szorítkozik. Ha a liberális világtőke nem akadályozná meg a haditechnika számára kifejlesztett vívmányok felhasználását a mindennapokban, nem állnánk távol már attól sem, hogy az anyagi termelésben megszűnjék a személyi termelőerők folyamatos részvételének szükségessége. Ezzel beteljesednék Marx (1974: II. 785–786.) jóslata, miszerint a kommunista társadalom, „a szabadság birodalma” „a dolog természeténél fogva kívül esik majd az anyagi termelés szféráján”. A mai kapitalizmusban viszont V. Forrester (1998.) rémképe válik egyre valóságosabbá: a kibernetikus automatizálás megsemmisíti a dolgozó ember eszményképét, a tőkének immáron nincsen szüksége munkába álló, otthont, családot alapító, gyerekeket nevelő emberekre. Feltartóztathatatlan végzetnek mutatkozik a városszéli gettók terjedése, ahol a munkához soha életükben nem jutó emberek kábítószer- vagy alkoholmámorba menekülnek a kilátástalan nyomor elől.

Igaz, a szellemi termelés bizonyos területein is rohamosan nő a tárgyi termelőerők, a különleges műszerek és berendezések jelentősége; ezek sok, fontos kutatási cél eléréséhez egyenesen nélkülözhetetlenek. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy az elektronikus forradalom a zeneszerzéstől a filozófiáig minden szellemi alkotómunka termelékenységét meghatványozta.

Másfelől viszont mindezek csak segédeszközei az itteni kutatásoknak. Az interneten keresztül pompás lehetőségeink nyílnak a gyors információszerzésre, a részecskegyorsító pedig egyenesen nélkülözhetetlen, de mindezek a gépezetek csak adatokat tudnak szolgáltatni, amelyekre támaszkodva a szakember alkotja meg az elméletet. A tudományos szövegekben nem illik azt mondani, hogy valami soha nem lesz lehetséges. Az azonban bízvást állítható, hogy eddigi ismereteink szerint nemigen valószínű, hogy valamely masina valaha képes lesz arra, hogy az ember szellemi erőinek irányítása nélkül bármiféle végtermék jellegű szellemi javakat állítson elő. A „gondolkodó gép” igen megragadó költői fordulat, de valóságértéke nem több, mint azé az állításé, hogy valamely leányzó szeme a kökénynek nevezett ágtövises cserje termése.

A szellemi termelési viszonyok

Folytatva a szellemi termelés sajátosságainak vizsgálatát, miként az anyagi termelés esetében, itt is szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, milyen viszonyok fűzik egymáshoz a munkát végző közösségek tagjait. Mint említettem, a szellemi munka igen gyakori sajátossága, hogy a tökéletes koncentrációt lehetővé tevő egyedüllétet követeli meg, és kivételes eset a társszerzők együttes tevékenysége (bár a korszerű természettudományos–technikai kutatásokban egyre gyakoribb a „team-munkát” végző szakemberek együttműködése). Az anyagi termelés viszonyaihoz képest a másik fő különbség itt egyrészt az, hogy a személyi termelőerőkön belül – ritka kivételektől eltekintve – csak a szellemi tőkék vesznek részt a termelésben. Az összeköttetések (kapcsolati tőke) egyáltalán nem jönnek számításba, a fizikai tőke (testi erő, ügyesség) pedig kivételes esetekben, a tárgyalkotó és előadóművészetekben fontos. További különbség, hogy – mint láttuk – a tárgyi termelőerők csak a kutatás részeredményeihez szükségesek, s ebből következően azok tulajdonosai egészen más viszonyban állnak a tényleges termelőkkel, mint egyebütt.

Az anyagi termelésben a termelőeszközök tulajdonosai szinte korlátlan számban találhatnak maguknak megfelelő képességű munkavállalókat, s így a tulajdon itt eleve egyenlőtlen viszonyokhoz vezet. Ezzel szemben a szellemi termelés valóban nagyobb horderejű javainak előállításához különleges szellemi tőkével rendelkező személyiségek szükségesek, amelyek a viszonyokat – elvben – megfordíthatják. Enrico Ferminek aligha lett volna elegendő tárgyi tőkéje ahhoz, hogy felépíthesse magának az első atomreaktort, aminthogy Oppenheimer se fabrikálhatott volna otthonában egy saját atombombát. Ám az USA – mint befektető tulajdonos – helyett találhattak volna bőven olyan nagyhatalmakat, amelyek minden pénzt megadtak volna elképzeléseik megvalósításához. Fordítva viszont nem áll ez: Fermi és Oppenheimer (pontosabban: hozzájuk hasonló kaliberű atomfizikusok) nélkül az USA semmire nem ment volna a maga anyagi potenciáljával.

Ebből viszont az is következik, hogy a piaci viszonyok közgazdaságtani elképzeléseit alapul véve az USA államkincstárának – levonva ebből saját rezsijét – legalább akkora összeget kellett volna kifizetnie az első atombombát előállító fizikusoknak, amennyibe a Japán elleni háború folytatása került volna.

A humán kulturális javak termelésének jelentősége

A szellemi termelés jelentőségének megértéséhez azzal a problémával is szembe kell néznünk, amely a humán és a reál kultúra (más néven a humaniórák és reáliák) megkülönböztetéséből adódik. Az előbbin a társadalomtudományi, nyelvi és művészeti, az utóbbin a természettudományos és technikai műveltséget szokás érteni. E megkülönböztetés gyakran értékhangsúlyos. A korábbi rangsort visszájára fordítva, a 19. század második felétől egyre inkább terjed az a vélemény, hogy a reáliák egzakt, objektív igazságokat rögzítő műveltséganyagával szemben a társadalomtudományi ismeretek megbízhatatlanok, ideológiai célzatú szubjektivitással átszőttek. A művészeti kultúra pedig vagy egy esztétizáló ízlésű, szűk elit kifinomult hobbyja, vagy a szórakoztatóipari bóvlik tömegdivatokhoz igazodó árukészlete.

Nem akarok itt ezeknek a divatelméleteknek behatóbb figyelmet szentelni, hiszen a szórakoztatóipari bóvliktól csupán abban különböznek, hogy nem csápoló kamaszok imádatát hajszoló üvöltnökök, hanem egyetemi katedrákon ágáló kontár-csoportocskák feltűnéshajhász kampányainak kellékei. A társadalomtudományoknak ugyanis – alkalmazott formájukban – az a gyakorlati feladatuk, hogy mindennapi életünk együttélési normáit megalapozzák. Műveltséganyaguk kiindulópontjai ugyanolyan egzakt, objektív igazságokat rögzíthetnek, mint a reáltudományok. Az, hogy nem egyszer ideológiai hacacárék szolgálatába is állíthatók, ugyanúgy nem hozhatja a megbízhatatlan ideológiai célzatú szubjektivitás gyanújába őket, ahogyan a kémiát sem vádolhatjuk azért, mert a gyógyszergyárak otromba profithajhászásra használják, vagy a matematikát azért, mert – miként ezt közhelyként mondogatjuk – „van csalás, van nagy csalás és van statisztika”.

Ami a művészetek által nyújtott szellemi javak termelésének problémáját illeti, ezek szocializációs funkciója az esztétika fejlődésének főáramába tartozó gondolkodók számára köztudott: alkotásaik a társadalmi valóságról adnak különlegesen fontos, továbbhagyományozásra érdemes esztétikai információkat. Megőrzik a közvetlen élmény formáját; az eposzokban, regényekben, elbeszélésekben, drámai művekben, miként a filmekben, a festmények és szobrok látványában stb. saját érzéki tapasztalatainkhoz hasonló ábrázolások állnak elénk (akár olyanok, amilyeneket a mindennapi életben élünk át, akár olyanok, mint az álomképek, a képzelet szülte látomások), s a lírai költemények, zeneművek is olyan lelki élményeket, hangulatokat, érzelmeket, életérzéseket keltenek az emberben, amelyekhez hasonlók saját életünket kísérik. Legfontosabb hatáslehetőségeinek egyike ebben rejlik, hiszen a csak ismeretszinten elsajátított magatartási szabályok, értékelési szempontok sosem formálják olyan mélyreható erővel egyéniségünket, mint a személyes élmények. Már A. Comte (1979:124.) világosan felismerte, hogy a „szépművészek” munkássága döntő jelentőségű a társadalmi együttélés szabályainak elfogadtatásában – amihez persze hozzá kell tenni, hogy a torz vagy idejétmúlt szabályok elutasításában vagy érvénytelenítésében is. És minthogy a múlt ilyen tapasztalatai a mindenkori jelen számára is példaértékűek, a művészet „egyúttal az emberiség emlékezete is” (Lukács Gy. 1965: I. 487.). Hasonló módon kimutatható, hogy a többi művészetfaj, bár nem megismerési funkciójú, de azonos fontosságú feladatokat tölt be a társadalmi életben (vö. Szerdahelyi I. 2003:163 skk.). Vonatkozik ez még az életidegen esztétikák által kiátkozott „szórakoztatóipari” alkotásokra is.

Ahogyan ezt Kapitány Á. és Kapitány G. (1995a:238–239.) írja, „a technikai fejlődés persze elvben mindig magával hozza az emberi lehetőségek tágításának esélyét – s e lehetőségek tágulása bízvást alapvető haladás-feltételnek tekinthető –, de ez mindig csak esély: egyrészt a technikát sok mindenre lehet használni,másrészt ma már az is eléggé nyilvánvaló, hogy a technikai fejlődés fetisizálása (az emberi tudás-fejlődés technicizálása, sőt, többnyire: a fejlődésnek az iparosítással való azonosítása) ugyanúgy az emberi lehetőségek elszegényítését, egyetlen csatornába terelését jelentheti (tehát éppúgy haladásellenes lehet), mint bármely más fétis”.

A jövőre vonatkoztatott, a „szellemi termelési mód” fogalmát bevezető tanulmányukban (Kapitány Á.–Kapitány G. 1995: 150–151.) ebből azt a következtetést is levonják, hogy „itt nem egyszerűen technikai típusú változások zajlanak, hanem egy olyan általános – új erkölcsi premisszákat, filozófiai kategóriákat és világképet is szülő – társadalmi változás, amely előbb-utóbb félretolja a szellemi termelés szempontjából mind fölöslegesebbé váló tőke dominanciáját. A szellemi termelés logikája gyökeresen eltér a haszonelvű tőkés logikájától: a szellemi termék ideális formájában nem fogyasztható el, sőt, a fogyasztástól szaporodik; természetének ellent mond a monopólium, fejlődésének érdeke, hogy minél többek kezében legyen; indukálója nem a kereslet, hanem az egyéni szükségletek; efféle vonásai nyilvánvalóan szabadabban, természetüknek inkább megfelelően bontakozhatnak ki egy, a korai Marx-művekben körvonalazottakhoz hasonló szükségletelvű és szolidaritáson nyugvó társadalomban, mint a tőkés termelés keretei között”.

„A szellemi termelési mód keletkezésében szerepet játszó tényezők egyike maga a társadalomtudomány. A társadalomtudomány akkor és azáltal válik termelésimód-meghatározóvá, amikor ráébred önnön ideológia-jellegére. Marxék munkássága e termelési mód ilyen értelemben vett első megjelenése. Azáltal, hogy a történelem során fellépett szellemi produktumokat, elméleteket, ideológiákat mint ideológiákat »leplezik le«, vagyis kimutatják, hogy ezek miképpen türköződései gazdasági–társadalmi folyamatoknak, alkalmassá teszik a társadalomtudományokat, elméleteket, ideológiákat arra, hogy tudatosan–célzatosan is »visszahassanak«, beavatkozzanak e gazdasági–társadalmi folyamtokba (megszűnjenek pusztán tükröző, a gazdasági–társadalmi viszonyok meghatározta »ideológiák« lenni)”. A szerzők azt is hangsúlyozzák, hogy „az ideológia, a társadalomtudomány konstituív szerepe azonban csak egyik összetevője az új termelési módnak. A másik meghatározó összetevőt, amely az uralkodó kapitalizmuson belül fejlődik ki, a gazdasági értelemben vett termelés szellemi mozzanatának növekvő aránya hozza létre” (uo. 152.).

E koncepció – a humaniórák és a művészetek tágabb körére való – kiterjesztésének lehetőségét teremtette meg Szalai E. (2004:108–111.) a „tudás és az érzelem-»áru«” fogalmának bevezetésével, s ő is úgy látja, hogy ezek jelentőségének növekedése „a kisajátítási folyamatok és a ma működő piaci mechanizmusok erős korlátozásának (pontosabban korlátok közé szorításának és/vagy jelentős módosulásának) irányába fog hatni.” Kapitányék (1995:148.) egyenesen azt hangsúlyozzák, hogy e szellemi termelési módnak „nincs értelme osztályuralomként, kifejlődése valóban »osztály nélküli« társadalmat feltételez”. Az ilyen társadalmat nevezte Marx – miként fent idéztem – kommunizmusnak.

IRODALOM

Berei A. (szerk.) 1959–1962: Új Magyar Lexikon. I–VI. köt. Bp. Berlin, I. 2002: The Power of Ideas. Princeton.

Buchsbaum, R.–Buchsbaum, M., 1967: Basic Ecology. Pittsburgh.

Burmeister, H. 1988: Theoriegeschichtliches und Auseinandersetzungen zur Basis-Überbau-Dialektik. Berlin

Castells, M. 1983: The City and the Grassroots. A Cross-Cultural Theory of Urban Social Movements. London.

Castells, M. 1996: The Rise of Network Society. Cambridge.

Comte, A. 1979: A pozitív szellem. Bp.

Demeter K. és mások 2008: Tevékenységmenedzsment. (Termelés és logisztika, értékteremtés, folyamatfejlesztés). Bp.

Dyckhoff, H. 2006: Produktionstheroire. Grundzüge industrieller Produktionswirtschaft. Berlin.

Forrester, V. 1998: Gazdasági horror. Bp.

Graham, K. 1992: Karl Marx, Our contemporary. Social Theory for a Post-Leninist World. Toronto.

Gramsci, A. 1965: Marxizmus, kultúra, művészet. Válogatott írások. Bp.

Kapitány Á.–Kapitány G. 1995: A szellemi termelési módról. Tézisek. In: Eszmélet.

Kapitány Á.–Kapitány G. 1995a: „Ment-e a világ elébb? vagy: Van-e végül is haladás? In: Eszmélet.

Klaus, G.–Buhr, M. (szerk.) 1964: Philosophisches Wörterbuch. Lipcse.

Kołodko, G. W. 2009: Megatrendek. Bp.

Kuusinen, O. V. és mások 1960: A marxizmus-leninizmus alapjai. Bp.

Liska T. 1990: Antioroszlán. Bp.

Lukács Gy. 1965: Az esztétikum sajátossága. I–II. köt. Bp.

Lukács Gy. 1976: A társadalmi lét ontológiájáról. I–III. köt. Bp.

Marx, K. 1974: A tőke. I–III. köt. Bp.

Marx, K.–Engels, F. 1949: Válogatott művek két kötetben. I–II. köt. Bp.

Marx, K.–Engels, F. 1959: Művei. IV. köt. Bp.

Marx, K.–Engels, F. 1965: Művei. XIII. köt. Bp.

Marx, K.–Engels, F. 1966: Művészetről, irodalomról. Gyűjtemény Marx és Engels írásaiból. Bp.

Marx, K.–Engels, F. 1972: Művei. XLVI/1–2. köt. Bp.

Naumann, M. 1975: Einführung in die theoretischen und methodischen Hauptprobleme. In: uő. 1975a.

Naumann, M. (szerk.) 1975a: Gesellschaft, Literatur, Lesen. Literaturrezeption in theoretischer Sicht. Berlin.

Puskás I. (szerk.) 2000: Állandóság a változásban. T’ung-pien. Tőkei Ferenc 70. születésnapjára. Bp.

Schwalbach, J. 2008: Produktionstheorie. München.

Schumacher, E. F. 1991: A kicsi szép. Tanulmányok egy emberközpontú közgazdaságtanról. Bp.

Scitovsky T. 1990: Az örömtelen gazdaság. Gazdaságlélektani alapvetések. Bp.

Solt K. 1999 (letöltés 2008. dec. 18.): Befejezés és kitekintés, avagy: újabb irányzatok a makroökonómiában. In: http://gtk.sze.hu/staff/solt _katalin/letoltes/61/

Soros Gy. 2010: A 2008-as összeomlás és következményei. A pénzügyi piacok új paradigmája. Bp.

Szalai E. 2004: Az első válaszkísérlet. A létezett szocializmus – és a mi utána jön… Bp.

Szerdahelyi I. 1995: Irodalomelméleti enciklopédia. Bp.

Szerdahelyi I. 2003: Bevezetés az esztétikába. Bp.

Sztálin, I. V. 1953: A dialektikus és történelmi materializmusról. A leninizmus kérdései. Bp.

Tomberg, F. 1978: Basis und Überbau im historichen Materialismus. Nyugat-Berlin.

Tőkei F. 1968: A társadalmi formák elméletéhez. Bp.

Tőkei F. 1977: A társadalmi formák marxista elméletének néhány kérdése. Tanulmányok. Bp.

Z. Karvalics L. 2000: Információtörténeti kalandozások. In: Puskás I. 2000.

Grófok és kastélyok

FÓKUSZ

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Széljegyzet Simove-hoz

2011 márciusában jelent meg a brit Sheridan „Shed” Simove szerző What Every Man Thinks About Apart From Sex (Mi az, amire minden ember gondol, a szexen kívül?) című új könyve, amely a címlap mögött kétszáz üres oldalt tartalmaz. Az interneten egyelőre 4,7–7 font közötti áron árulják.

A betűk száműzése a belívekből nem újdonság, ám jellegzetesen valami groteszk üzleti fogás is lappang mögötte. Két lázadó, Michel Deguy és Friderikusz Sándor, mintha összebeszéltek volna, különös szimmetriával megvalósították a lapszámozás nélküli (Deguy) és az ideálisan csupán lapszámból álló (Friderikusz) könyvet. Mindennek azonban komoly, a magyar kultúrában is nyomon követhető előzményei, mondhatni, előkészítései vannak.

Örkény István azt a célt tűzte maga elé az Egyperces novellák (Bp.: Magvető 1968, 1969; összegyűjtve folytatásaival: Bp.: Szépirodalmi 1991) megírásával, hogy az írói közlés minimumát az olvasói képzelet maximumával kapcsolja össze. Novellafüzérének egyik nevezetes darabja a Lehetőségek ciklusba fölvett Üres lap (1968:296, 1969:322, 1991:521). A címhez fűzött csillagos jegyzetben kifejti, hogy az itt elmondottak „vagy nem létező dolgokról szólnak, vagy pedig olyan létezőkről, amelyekről az írónak nincs semmi mondanivalója”. Örkény e műve olyan jól sikerült, hogy a Válogatott egyperces novel ák közé is bekerült (Bp.: Palatinus 2000:167.).

Ami a lap és oldal minden gyerek számára világos megkülönböztetését illeti, a hagyományos magyar könyves gyakorlatban archaizálva lap néven a papír egyik felületét nevezték, s a két oldal levél volt. Így a könyves lap szó jelentése köznyelvi ’oldal’, a könyves levél köznyelvi ’lap’. Ráadásul a latinból külön lexiklalizált a rektó ’homlokoldal’ és a verzó ’hátoldal’. Ami az eredetet illeti és az archaizálást magyarázza, az az, hogy az európai kultúrában a kódexekben, ősnyomtatványokban (inkunábulumokban) nem volt lapszám. Az oldalszámozás csak az antikvák korától (16. század) terjedt el, majd ideálisan a nyomtatványok mindkét oldala számozott lett.

Friderikusz és Simove is ráérzett, hogy az üres lapokkal megjelentetett könyv sokaknak újdonság, érdekesség. Pedig a könyvkiadás konjunktúrája idején az ilyesféle könyv – egy-egy furcsa prototípus – nem volt kivételes. A kötészettel is rendelkező nyomdák gyakran gyártottak ilyesféle példányokat megrendelőik számára mintának.

A normál könyvben, az európai kultúrában a lapszámozás a főszöveg alá, az oldal aljára, s ott is középre vagy kívülre, legfeljebb belülre kerül. Az értelmetlenkedő hülyéskedés azonban sokféleképpen lázad ez ellen az egész normális gyakorlat ellen, aminek egészen enyhe formája az archaizáló, az oldal tetején történő lapszámozás.

Friderikusz Sándor Ez egy tiszta jó könyv című magánkiadásban megjelent munkája (H. n.: Friderikusz Sándor 1988.) „216 oldal arról, hogy a 80-as évek végén mi mindentől boldog 825 magyar ember?” (Ez áll a 3. oldalon, a szennycímlapon.) Friderikusz a boldogságról szeretett volna írni, de a felkérésre hozzá intézett levelek szinte kivétel nélkül a boldogtalanságról szóltak. A kötetben megtalálható Csepeli György előszava (11–15. oldal) és Esterházy Péter lektori jelentése (209–211. oldal), s köztük üres lapok (16–208) lapszámozással (alul, belül). Ami a szerzőket illeti (Esterházy, Friderikusz, Csepeli), semmi jellegzetesen közös nincs bennük, legfeljebb a celebek korabeli kirekesztő összefogásának lehettünk tanúi, s különösebben jelentős, értelmes művet sem alkottak.

Michel Deguy a költészet határainak feszegetéséről nevezetes. Tiszteletbeli magyarnak számít, jó kapcsolatot tartott a párizsi Magyar Műhely-lyel, az 1960-as évek közepétől sokszor járt Magyarországon, s csak az Orpheusz Kiadónál két kötete jelent meg Romhányi Török Gábor fordításában. Első: Metszetek, második: Ami nem múlik el soha. Gyászdal, 2008. Utóbbi kötete felesége halálának alkalmából írt 1995-ös gyászdalainak fordításait tartalmazza. „A könyvben nincs oldalszámozás – mert többé-kevésbé minden oldal lehetne az első, vagy akár az n-edik. Rendező elvű sor sincs. Minden egyes oldalon újra kezdődik minden; minden egyes oldalon befejeződik minden.”

Férfifej (Rippl-Rónai Ödön)

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

„A múltat végképp eltörölni”

E történet gyökerei oda nyúlnak vissza, hogy Juhász Ferenc költészetét sosem tartottam különösebben nagyra. S amikor egyszer felkértek, hogy új kötetéről kritikát írjak, a Magyar Hírlap 1980. november 23-i számában közölt, Juhász Ferenc versprózái című cikkemben – Lukács György esztétikai megállapításaira hivatkozva – meg is írtam: „Világos, hogy amikor Juhász Ferenc minden témát ugyanazzal a technikával dolgoz fel, mindenütt ugyanazokat a víziókat állítja elénk, pontosan azt teszi, amit Lukács leír: megújítatlan, rögzített, modorrá merevített formákat kényszerít a valóságra.”

Kritikám megjelent, és senki nem reagált rá semmiféle formában. Nem sokkal később ülést tartott az Írószövetség kritikai szakosztálya, s ott nagy handabandázás folyt akörül, hogy irodalmi életünkben érinthetetlen szent tehenek vannak, akiket – miként Juhász Ferencet – nem szabad bírálni. Szólásra emelkedtem hát, s kifejtettem, hogy nem szent tehenek vannak, hanem gyáva kritikusok és alkalmatlan szerkesztők, akik – ha kiszimatolják, hogy valaki a pártközpont kedvencei közé tartozik –, nem mernek róluk őszintén írni. Pedig lehet, ahogyan én is megtettem a Magyar Hírlap ban. A válasz az volt, hogy az egyik ott ülő kritikus (igaz, jócskán ittas volt) üvöltözni kezdett, hogy végre lelepleztem pártbérenc arculatomat, s a szakosztály tagjai kiszavaztak a választmányból.

1983 végén Radnóti Sándor eljuttatott a Kritika szerkesztőségébe egy Halál-líra című esszét, amelyben elismerve, hogy Juhász Ferenc egyes költeményeinek részletei olyanok, amelyeknél „szebbet és nagyobbat keveset írtak a magyar költészetben”, életművének fő vonulatát, a „hosszú verseket és époszokat” formátlanoknak ítélte. Jóllehet a gondolatmenetét vezérlő esztétikai megfontolásokat igencsak problematikusoknak találtam, mint főszerkesztő magától értetődőnek tekintettem, hogy munkáját vitairatként közre kell bocsátani. Az 1984. 1. szám, amelyben végül megjelent, még nyomdában sem volt, amikor egy értekezlet után a pártközpont folyosóján megállított Aczél György, és azt mondta (szóváltásunkra máig pontosan emlékszem), hallotta, hogy meg akarok jelentetni egy Juhász Ferencet bíráló cikket, és ezt „nagyon nem helyesli”. Meglepődtem, honnan ilyen jól informált, s az írószövetségi kalandomra gondolva azt válaszoltam neki: – Aczél elvtárs, hadd magyarázzam meg, miért tartom kultúrpolitikai szempontból fontosnak e cikk közlését.

– Maga ne magyarázzon nekem semmit! – ripakodott rám. – De maga a főszerkesztő, maga dönt.

– Én már döntöttem – mondtam –, az az írás megjelenik.

Meg is jelent, azzal a szerkesztőségi jegyzettel, hogy vitacikként bocsátjuk közre, szóljon hozzá mindenki, aki akar. Azt hittem, a kritikai szakosztály handabandázói kapva kapnak majd az alkalmon, hogy kifejtsék véleményüket. Csalódnom kellett. Ezúttal se volt több bátorság bennük, mint korábban, gyáván kussoltak valamennyien. Négy, Juhász védelmében írt kritikusi véleményt és egy olvasói levelet tudtunk csak közölni, s ezután – ahogyan az én szerkesztői normáim előírták – Radnóti Sándornak adtunk lehetőséget, hogy a folyóirat 1984. 4. számában korlátozás nélküli terjedelemben és mondanivalóval válaszoljon bírálóinak. A vita általam írt zárszavában hangsúlyoztam, hogy „a szót kérők mindegyike Juhász mellett, Radnóti elmarasztaló véleményével szemben érvelt”, de ez az egyoldalúság, „az arányok ilyen alakulása nem rajtunk múlt: mi minden jelentkezőnek teret biztosítottunk és mondanivalójának kifejtésében senkit nem gátoltunk”. Mi több, írásom végén azt is leszögeztem, hogy a magam részéről „nem akarom vitatni Radnóti Sándor egyéni ízlésítéletének posszibilitását – csupán arra szeretnék rámutatni, hogy az általa is hangsúlyozottan publicisztikainak minősített gondolatmenetekbe szőtt esztétikai megállapítások szaktudományos hitele erősen kétséges”.

Ennyi történt, semmi több. Érthető hát, milyen meglepetéssel olvastam a Litera internetes folyóirat 2011. december 26-ai számában Az utolsó mohikán című, Juhász Ferenccel készített interjú e részletét:

Litera: ezek szerint nincs benned semmilyen sértettség.

Juhász Ferenc: Nincs, nincs.

Litera: A Kritika című lapban kirobbant vitán is túl tudtál lépni?

Juhász Ferenc: Igen. Itt van a papiros meg a ceruza. Az segít mindenen. Szerdahelyi István írt nekem egy levelet, hogy ne haragudjak rá, mert nem ő rendelte meg Radnóti írását, és ő nem akarta, hanem Aczél találta ki. Itt ült az Aczél, mondom, gyere már át a másik szobába! Odaadtam a kezébe a Szerdahelyi-levelet, nesze, olvasd el. Elolvasta, belenézett a szemembe, és azt mondta: az anyja picsáját. Ezzel a dolog el volt intézve.

Ezt követően pedig a 2011. december 27-ei számban Radnóti Sándor Juhász Ferenc abszurd föltételezése című válaszát:

„Tizenöt évvel ezelőtt már tiltakoztam Juhász Ferenc abszurd föltételezése ellen, hogy róla szóló kritikámat („Halál-líra”, Kritika, 1984. 1. 16–17.) megrendelésre írtam („A Kádár-kor üldözöttje”, Népszabadság, 1996. jún. 10. 15.). Azóta fölnőtt egy újabb nemzedék, tehát megismétlem: 1984-ben disszidens, állástalan értelmiségi voltam, s nem ismertem Aczél Györgyöt. Juhász Ferenc ezzel szemben a rendszer féltett gyermeke, s mint maga is mondja, Aczél jó barátja volt.

Új közlése szerint Szerdahelyi István, a Kritika című lap főszerkesztője tájékoztatta arról, hogy az egész korszak első olyan kritikája, amely tartózkodással és kritikával kommentálta Juhász teljesítményét, Aczél megrendelésére született. A hazugság mostantól tehát kettejüket terheli, bár ép ésszel és főszerkesztői praxissal elég életszerűtlen – ahogy a rendőri zsargonban mondják –, hogy Aczél egy ismert ellenzékitől rendelné meg a kritikai véleményt, s tekintve, hogy a rendszerváltásig állástalan maradtam, az sem világos, hogy mivel fizetett.

Az igazság az, hogy az volt a véleményem Juhászról, amit megírtam, s türelmes szokásom szerint megpróbáltam véleményemet a hivatalos nyilvánosságban publikálni. A Kritika elfogadta írásomat, majd a következő számokban támadások özönét zúdította rám, s végül a főszerkesztő is alaposan kiosztott zárszavában. Az persze lehetséges, hogy cikkem a kultúrpolitikai felhőjáték valamiféle állása szerint éppen kapóra jött és Aczél rábólintott, de erről sem akkor, sem azóta nem tudok semmit.”

Nos, amit Juhász Ferenc nyilatkozott, az – budai úrigyerek módján fogalmazva – merő fantáziaszülemény. Nemcsak, hogy nem írtam neki semmiféle levelet, de már azt sem hiszem el, hogy Aczél György csak úgy ott ült az ő irodai szobájában. Ám Radnóti állítása sem igaz (amellett, hogy válaszlehetőségét elhallgatja), miszerint a Kritika „támadások özönét zúdította” rá. Sík Csaba, Alföldy Jenő, Koczkás Sándor és Rónay László vitacikkeit közöltük, akik igen kulturált, tisztességes értelmiségiek voltak, s ennek megfelelő hangnemben fejtették ki ellenvéleményeiket. Hogy zárszavamban „alaposan kiosztottam volna”, ez szerintem szintén – a fentihez hasonló modorban szólva – emlékezetcsalódás, hiszen világosan jeleztem, hogy ízlésítéletét voltaképpen elfogadhatónak látom, s csak az esztétikai fejtegetéseit látom „erősen kétségeseknek”. Megjegyzem, ma – arra tekintve, hová juttatták a magyar esztétikát – úgy ítélem, hogy ezt a megállapítást sokkal keményebben kellett volna megfogalmaznom.

Az egész ügyről pedig – megvallom, némi gőggel – csak annyit: ebben a mai világban már így is lehet „A múltat végképp eltörölni”.

Önarckép papírlappal

Keresztút

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Régi meg új

Gábor Andor ismeretlen színműve

Az irodalomtörténetek egybehangzóan állítják, hogy Gábor Andor, miután 1946 áprilisában hazatért a Szovjetunióbeli emigrációjából, elsősorban publicisztikai és irodalomszervezői tevékenységével vett részt a szellemi életben, szépírói munkássága ekkor aránylag szűk körű volt.

Ezt az állítást, ha nem is cáfolja, mindenesetre árnyalja az az irodalomtörténeti jelentőségű esemény, hogy az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárából nemrég előkerült egy 1946-ban írott, és mindez ideig lappangó színműve, a Régi meg új. Ezzel a darabbal most ismerkedhet meg először az irodalomkedvelő közönség a Z-könyvek sorozat jóvoltából.

A cselekménye dióhéjban a következő: miközben Samoda János kommunista munkást éppen a rendőrségen vallatják a második világháború idején, a felesége, hogy támogatást nyerjen férje kiszabadulása érdekében, egyetlen egyszer enged a gyáros Vekerdy Aurél csábításának, takarítónőként dolgozik ugyanis a gyáros házában. A kapcsolatból kislány születik, aki a Márta nevet kapja. Samodát hamarosan elengedi a rendőrség (nem derül ki, hogy a gyáros tett-e valamit ennek érdekében), és kiküldik a frontra, ahol eltűnik, egy idő után semmiféle hírt sem ad magáról.

Ezek az előzmények. A darab már a felszabadulás után, 1946 áprilisa körül, az infláció tombolása idején kezdődik. Samodáné nagy szegénységben neveli két gyermekét, és azt tanácsolják neki, hogy indítson apasági pert a gyáros ellen, aki ugyan elmenekült a front közeledtekor, de amikor a munkások helyreállították a gyárát, előkerül, és a kormányban lévő barátai segítségével visszakapja a gyárat. Samodáné egy kétkulacsos zugügyvéd markába kerül, aki tőle is pénzt akar, de elsősorban a gyáros megzsarolására használná föl az ügyet.

Samoda János azonban váratlanul hazatér a fogságból, és még mit sem tudva a családi bonyodalmakról, beleveti magát a politikába. Vekerdy gyárában hamarosan ő lesz ez üzemi bizottság elnöke, s ebben a tisztségében naponta szembekerül a tulajdonossal. A titok hamarosan kiderül, ám amikor megtudja, hogy a felesége az ő kiszabadítása érdekében engedett a gyáros csábításának, nem válik el, sőt, kapcsolatuk inkább erősebb lesz. A gyáros azonban, hogy a botrányt elkerülje, elhatározza, hogy örökbe fogadja Mártát, és azonnal ki is akarja adni vidékre nevelőszülőkhöz. A Samoda házaspár most már azért küzd, hogy megtarthassa a kislányt, és ez sikerül is, helyreáll a család egysége és harmóniája. A darab azonban nemcsak ezért ér jó véget. Augusztus elsején megjelenik az új, értékálló pénz, a forint, vége a nyomorúságnak, a gyárat pedig államosítják, és Samoda Jánost nevezik ki ideiglenes igazgatónak.

A három felvonásos színmű igazi Gábor Andor-i alkotás, tele humorral és jobbnál jobb karakterszerepekkel. Ilyen a két, minden gazemberségre kész ügyvéd, dr. Harámi és dr. Ránki, akik Samodánét és Vekerdyt képviselnék, de sokkal inkább a saját pecsenyéjüket sütögetik, pénzért mindkettő becsapná, elárulná, sőt megzsarolná ügyfelét. A kor jellegzetes figurája a többi mellékszereplő is, például Csicsinkó, az idős szociáldemokrata munkás, aki ugyan harcolt a Horthy-rendszer ellen, de az új világban nem ismeri ki magát, vagy Kiliánné, a szomszédban lakó korlátolt munkásasszony, aki mintha észre sem vette volna a világ változását, továbbra is szajkózza a régi rendszer propagandaszövegeit. De ilyen jól megformált karakter özvegy Borotáné, a Vekerdy-házban élő nagynéni, aki szintén alig veszi észre a világ változását, úgy gondolkodik, és úgy próbál élni, mint azelőtt.

A darabot végig valami naiv idealizmus hatja át, annak reménye, hogy a világ, ha még nem is jó, föltétlenül jó lesz, csak tenni kell azért, hogy jó legyen. Ennek a biztosan remélt szebb jövőnek a letéteményese Samoda János, ám Gábor Andor belőle sem formál szoborszerűen piedesztálra emelt pozitív hőst, ő is hús-vér ember marad. Ma már tudjuk, hogy a világ nem úgy alakult, ahogy Samoda János elképzelte, ám a darab megírása idején ezt a szerző még nem tudhatta, így nem tudhatja hőse sem. Ezért süt át a szövegen az őszinte meggyőződés és bizalom, ezért nem érzi az olvasó őszintétlennek azokat a mondatokat sem, amelyek az alig néhány évvel később írott művekben gyakran már falsul hangzanak.

A darab olvasva is rendkívül szórakoztató, a szellemes, pergő párbeszédek nem engedik lanyhulni az olvasó figyelmét. A szerepek lehetőséget adnak a felszabadult komédiázásra. Hálás szerep a két gyereké is, a humor gyakori forrása, hogy olykor nem odaillő helyzetekben ismétlik a vitatkozó felnőttektől hallottakat. Pista például a darab végén székre állva kiáltja, hogy „Éljen apuka, aki legyőzte a tőkéseket!” Csicsinkó pedig, aki albérlő Samodáéknál, néha félreértett idegen szavakat használ, például „higinéikus” kézmosásra biztatja a háziasszony két gyermekét, Márta meg is kérdezi, ki az a „Higiné”.

A színmű hátterében ott kavarog az egész korabeli zűrzavaros világ, karrieristákkal, a régi rendszer visszatértét várókkal, feketézőkkel és áruhalmozókkal, a viszonyokat nem értőkkel vagy félreértőkkel, s azokkal, akik csak megélni szeretnének, ahogy lehet. Közöttük Samoda szinte magányosnak látszik. Gábor Andor már a kezdet kezdetén érzékeli, hogy a jó szimatú karrieristák kezdik elárasztani a kommunista pártot. Samoda hazatérése előtt Petrics a gyári üb-elnök, aki a háború előtt sztrájktörőket szervezett, de hirtelen kommunista lett, közben pedig titokban Vekerdy érdekeit próbálja képviselni, hátha mégis vége lesz a „demokráciának”, és újra a gyártulajdonos dirigál.

Ma még nem lehet pontosan tudni, hogy miért maradt kéziratban, s tűnt el hatvanhat évre ez a kitűnő darab. Talán nem tévedek nagyot, ha föltételezem, hogy a korabeli változások irama akadályozta meg, hogy színpadra kerüljön. Mire a fordulat éve táján bemutathatták volna, már túlságosan szabad szájúnak ítélhették, nem illett a „vonalba”. Amikorra pedig évek múlva, az újabb változások nyomán megnyílhatott volna előtte a színpad, már megfeledkeztek róla.

A drámáknak is megvan a maguk sorsa. (Z-könyvek)

HARSÁNYI IVÁN

Életre-halálra

Clara Sánchez: Láthatatlanok

Azúrkék ég Spanyolország levantei partjain, tengerkék hullámok, árnyékot adó ligetek, gyümölcsösök, zöldellő pálmasorok. Valamikor az 1960-as években ide érkezik idősebb külföldiek nagy csoportja, hogy nyugdíjas éveiket ezen a kellemes helyen töltsék el. Néhány hónap alatt exkluzív lakótelepet építtetnek, magas falakkal körülvéve. Lejárnak a homokos strandra, néha étterembe, bevásárló központba, masszázsszalonba, egyébként inkább egymással élnek társadalmi életet. Olykor vendégek érkeznek hozzájuk, majd el is mennek.

Mintegy két évtizeddel később ebbe az idillinek tűnő, nyugodt zugba vonul vissza, feladva munkahelyét, egy időre a harminc éves Sandra, hogy végiggondolja életének összegabalyodott szálait. Teherbe esett egy férfitől, akibe nem szerelmes, és akivel nem akar élni. A nővére kölcsönadta neki tengerparti nyaralóját. A parton egy rosszulléte során összetalálkozik a telep egyik elegáns házának lakóival, a nyolcvanas norvég Christensen házaspárral, Fredrikkel és Karinnal. Tisztes fizetséget ajánlanak neki, ha elvállalja a betegeskedő Karin kísérgetését a bevásárlásokra, a masszázsra, orvoshoz, vagy egyszerűen napi sétájára. Sandra úgy érzi, most megpihenhet. Fölajánlják, hogy csatlakozzék hozzájuk, magukkal viszik a tengerpartra. Úgy érzi, szinte soha nem ismert nagyszüleinek pótlékát találta meg. Hamarosan közelebb kerül a házaspárhoz, fölkeresi őket, egy alkalommal már náluk alszik.

Nagyjából ugyanekkor még egy vendég érkezik Dianiumba, a szintén nyolcvanas Julián. Egészen máshonnan és másért jön, mint Sandra. Argentin lakóhelyén levelet kapott barátjától, egykori társától, Salvador Castrótól, akivel együtt szenvedték el a mauthauseni haláltábor kínjait. Később együtt dolgoztak a Simon Wiesenthal vezette nemzetközi nácivadász központban. Salvador (vagy ahogy Julián hívja, Salva) az öregek otthonában lakik Dianiumban. A levélben egy kivágott fényképet küldött, amely a környék norvég kolóniájának újságjában jelent meg, és Christensenéket ábrázolta egy születésnapi partin. Julián és barátja annakidején Fredriket a tábor egyik legkegyetlenebb hóhéraként, feleségét pedig készséges segítőjeként ismerte meg. A már a végső elgyengüléshez közeledő Salva hívja, hogy leplezze le és juttassa rács mögé őket. Julián, saját lánya ellenkezése dacára, útnak indul, de Dianiumba érkezve már csak barátja halálhíre fogadja. Így hát autót bérel és egyedül fog hozzá a veszedelmes vad becserkészéséhez. Megtalálja a házat, ahol élnek, a Napsugár Villát, amely valóságos kis erőd, és lakói még nevüket sem titkolják a levélszekrényen. Nekilát, hogy fölmérje Christensenék szokásait, útvonalait, időpontjait, úticéljaikat. S egy alkalommal a bevásárló központban lógó ruhák mögül odasúgja: „tudom, ki vagy”. A férfi nem láthatja őt, de most már tudja: valaki követi.

Ettől kezdve az élet egyre feszültebbé válik. Julián szállodai szobáját földúlják, átkutatják. Elhatározza viszont, hogy megismerkedik a lánnyal, aki egyre több időt tölt Christensenékkel. Azzal az ürüggyel, hogy ki akarja bérelni a nővére házát, fölkeresi, megismerkedik vele. Lassan megbarátkoznak, majd Julián föltárja előtte Christensenék kilétét, és a maga vállalt küldetését. Sandra sokáig nem tudja eldönteni, mit tegyen, majd amikor maga is meggyőződik az igazságról, az gyötri, hogyan hátrálhatna ki a veszedelmes pártfogókkal létrejött kapcsolatból.

Julián kutakodásai során belebotlik a parton Aribert Heim, az egyik legkeresettebb háborús bűnös parti lakóhajójába, őt magát is figyeli. Egy óvatlan pillanatban fölsurran a hajóra, megtalálja és magához veszi Heim mauthauseni jegyzeteit és fényképalbumát. Ez is növeli gondjait, megfelelő rejtekhelyet kell keresnie ennek a zsákmánynak, és ez nem lehet se az autója, se a szállodai szobája…

Itt félbeszakítom a cselekmény ismertetését, amelynek célja eddig is a figyelem fölkeltése volt. Ideje szót ejteni az elbeszélés módjáról, amely különösen lebilincselővé teszi Clara Sánchez regényét. A regény lapjain Julián és Sandra belső monológjai váltakoznak, amelyeket időről-időre megszakítanak harmadik személyekkel vagy egymással folytatott beszélgetéseik. Az írónő érti a feszültség-teremtés módját. A norvégek pl. valamilyen szerrel igyekeznek lassítani öregedésüket, amelyet Alice nevű barátnőjüktől vesznek drága pénzért. Sandra pedig Julián kérésére a szemétből ellop két üres ampullát. Ettől Julián azt reméli, hogy egy laboratóriumban a néhány cseppnyi maradékból kimutathatják a szer összetételét, viszont Sandra felemás gyanúba keveredik általa.

Julián belső monológjaiban gyakran előkerülnek a mauthauseni emlékek. Ezekben egyaránt felötlenek a szenvedések, de legalább annyira a foglyok közötti szolidaritás emléke, az, hogyan segített a gyengébb szervezetű Salvának túlélni a nehéz munkákat, súlyos kövek cipelését hegymenetben.

A Láthatatlanok című regényből a szerelmi szál sem marad ki. Julián szenved attól, hogy nagy szerelme, majd felesége, Raquel évekkel előbb meghalt. Raquellel is a lágerben ismerkedtek meg; Salva és ő együtt rajongtak érte, de Raquel a szabadulás után Juliánt választotta. Jelenbeli érzelmi szál is szövődik. A kolónia magja egy Testvériség nevű, rejtélyes szertartásokkal körített bajtársi közösség, amelynek egyik tagja, Alberto és Sandra között szerelem szövődik. A lányt be akarják léptetni a szigorú fegyelmet követelő „rendbe”. Albertót azonban megölik – az elbeszélő sejteti, hogy a spanyol titkosszolgálatnak a nácik soraiba beépített embere volt.

A cselekményt tucatnyi mellékszereplő bemutatása teszi még érdekesebbé. A kolónia kisebb jelentőségű lakói, szolgáló személyek, a helyi szálloda és az éttermek alkalmazottai, a község rendfenntartó erőinek egy alkalmazottja, az öregek otthonának lakói és személyzete veszi körül Juliánt és Sandrát, akik az ő belső szövegeikben öltenek testet, teszik sokszínűvé a vidéki spanyol társadalomnak egy tengerparti településen feltáruló, a szokványostól meglehetősen eltérő képét.

A szövevényes cselekmény sok fordulón át jut el a végkifejletig. Ebbe belefér, hogy a félig már dekonspirált Juliánt találkozóra hívja „Sebastian”, a mauthauseni hóhérok egyike. Ő maga még Fredrik Christensent is fölkeresi, hogy megszerezze tőle Sandra náluk maradt holmiját, és meggyőzze: a lány nem tud róluk semmi lényegeset, nem érdemes üldözni. Julián az éj leple alatt elszállítja és autóbuszra ülteti Sandrát, majd nem tér vissza Argentínába. Inkább bevonul az öregek otthonába, miután a kolónia ügyeiről készített följegyzéseit és a megszerzett iratokat elküldi a nemzetközi nácivadász központnak.

Clara Sánchez nem operál dátumokkal, nem utal a „környező világ” egyidejű fejleményeire. Azt azonban érzékelni lehet, hogy az események jelen idejű része már a diktatúra bukása utáni években, az utolsó részekben pedig vélhetően a szocialista párt 1982-es kormányra jutása után zajlik. Ám abban a különös élethalál harcban, amely a nácik és túlélő üldözőik között folyik, ez szinte közömbös, az események másik síkja, amelybe alig-alig „lóg bele” a külvilág. Azt viszont a szerző érzékelteti, hogy az idő múltával mindkét tábor öregedő harcosainak egyre inkább meg kell barátkoznia az elmúlás gondolatával, és ezzel maguk is tisztában vannak.

Az írónő azt sem köti az olvasó orrára, hogyan kerültek spanyolok a haláltáborokba. Pedig ez is tanulságos. A spanyol köztársasági emigráció menekültjeinek több mint tízezres csoportját gyűjtötte össze a Gestapo a németek megszállta Franciaország, Belgium és Pétain marsall „Francia Állama” területén, a spanyol titkosszolgálat tevékeny közreműködésével, amelynek gigantikus feketelistái semmivel nem pótolható segítséget nyújtottak a potenciális ellenállók „kiemelésében”. A foglyok több mint egyharmadát pusztították el; csak azért nem többet, mert szükség volt rájuk: a meghódított keleti területekről a háború utolsó két évében már jóval nehezebb volt elhurcolni az égetően szükséges munkáskezek birtokosait. A történeti irodalom már arra is fényt derített, milyen módon biztosított Franco Spanyolországa 1945-ben és utána menedéket a menekülni kénytelen hóhéroknak, köztük olyan híres-hírhedt személyiségeknek, mint Ante Pavelić, a horvát usztasák vezére (poglavnik), Léon Degrelle, a belga nácik vezére, vagy a román vas gárdista Horia Sima.

A kötet eredeti spanyol borítójának fülén egy lelkes olvasója tollából arról olvashatunk, hogy – úgymond – a regényben a kiengesztelődés, a megbocsátás jelei is megjelennek. Bevallom, ennek nyomait sem találtam a könyv lapjain. Ellenkezőleg, Sebastian meg is mondja Juliánnak: ha vele olyasmi történne, amit ők tettek a foglyokkal, s amit egyébként most sem bántak meg, ő biztosan nem bocsátana meg. Julián is inkább úgy érzi, hogy már nem a megtorlás, hanem a puszta leleplezés lehet a cél; ha már bűnbánat nincs, legalább az elkövetett félelmetes bűnök nyilvános föltárulása miatt érzett aggodalom szorongassa az agg hóhérokat.

Néhány szót feltétlenül mondani kell a fordításról. A spanyol írónő a jellemek ábrázolásának markánsabbá tételére gyakran alkalmaz lazább mondatszerkezeteket, szokatlan szófűzést, szívesen használ egyéni kifejezéseket. A fordító, Dornbach Mária ezeket szerencsére nem öltözteti „illedelmesebb” ruhába, hajszálfinoman követi az eredeti szöveg sajátságait, hozzájárulva a kötet vonzóerejéhez.

Ami pedig ennek a kétségtelenül jelentős, már 13 (!) kiadást megért irodalmi műnek az irodalom határait meghaladó, mondhatni történeti súlyát nagyra növeli: a szerző a regényhez fűzött rövid, néhány soros felvilágosításban elárulja: a benne szereplő egykori náci hóhérok kivétel nélkül létezett valóságos személyek, csupán a nevüket változtatta meg a szerző. Illetve tesz egy kivételt: Aribert Heim, aki Mengele jobbkeze volt, saját nevén szerepel. A település pedig, amelyet Dianiumnak nevez, valójában a Valenciától délre, a Noa-foktól északra fekvő Denia, szintén valóságos helyszín. (Park Könyvkiadó Kft.)

Közlemények

A Z-FÜZETEK ALAPÍTVÁNY

2011. évi közhasznúsági jelentése

A Fővárosi Bíróság által 1991. március 8-án 1409. sorszám alatt nyilvántartásba vett Z-füzetek Alapítványt a Fővárosi Bíróság 1998. január 1-jétől közhasznú szervezetnek minősítette.

Az Alapítvány Alapító Okirata szerint feladata: kulturális és tudományos kiadványok állandó, rendszeres szerkesztése, nyomdába adása, azoknak szerzői vagy egyéb kiadó által megjelölt kiadása, terjesztése, az igényes művek gyors megjelentetése és az olvasókhoz való eljuttatása.

Az Alapítvány a 2011. évben vállalkozási tevékenységet nem folytatott, fizetett alkalmazottja nincs, sem munkabért, sem tiszteletdíjat nem fizetett. Munkatársai (szerkesztők, szervezők, terjesztők, könyvelő), a kuratórium tagjai társadalmi munkában végzik feladatukat, semmilyen illetményben nem részesülnek.

Az éves mérleget és a közhasznúsági jelentést a Z-füzetek Alapítvány tagjai elfogadták.

Budapest, 2012 április 12.

I. Szakmai beszámoló

A Z-füzetek Alapítvány a 2011. évben az Alapító Okiratában lefektetett céljai érdekében tevékenykedett, biztosítva a szerzői vagy egyéb kiadásban megjelenő művek szerkesztését, nyomdai előkészítését.

A 2011. évben a Z-füzetek Alapítvány gondozásában a következő művek jelentek meg:

Hegedűs Sándor: Történelmi miniatúrák IV. Z/134.

Nemes László: Cezúra Z/135.

Rozsnyai Ervin: A lusta szamár királysága Z/136.

Botos Ferenc: Tükörajtó Z/137.

Kántás Balázs: Az elhallgatás poetikája Z/138.

Kántás Balázs: Merítés Z/139.

Ágai Ágnes: Na, ne mond! Z/140.

Drégely István: Létjelentés

Rozsnyai Ervin: A bárka

Tímár Mátyás: Jegyzetek az oldalvonalról

Zászlós Levente: Valóság a mitológiában

Pénzügyi attrakciót nem igénylő teljesítések:

Illés László: Az írott szó küldetése

Mihály Ladányi: Poemas escogidos

Simor András: Tűzimádó ének

Simor András: Vicsorogjunk, hű farkasok

Szabó László Tibor: A hosszú utazás

II. Számviteli beszámoló

Egyszerűsített mérleg 2011 december 31-én

Az egyszerűsített mérleg részletezése

Felhasznált támogatások részletezése

Az egyszerűsített mérleg részletezése

AZ EZREDVÉG ALAPÍTVÁNY

2011. évi közhasznúsági jelentése

A Fővárosi Bíróság által 1991. március 11-én 1418. sorszám alatt nyilvántartásba vett AZ EZREDVÉG ALAPÍTVÁNY-t a Fővárosi Bíróság 1998. január 1-jétől közhasznú szervezetnek minősítette.

Az Alapítvány Alapító Okirata szerint az EZREDVÉG folyóirat kiadásával foglakozik, bevétele ennek értékesítéséből származik, amely közhasznú tevékenységnek számít. Vállalkozási tevékenységet nem folytat, fizetett alkalmazottja nincs. Évek óta előfizetési díjat nem emeltünk.

Vezetői és munkatársai (szerkesztők, könyvelők, a kuratóriumi tagok), társadalmi munkában végzik feladatukat, semmilyen anyagi juttatásban nem részesülnek. (Köszönet minden segítő munkatársunknak!) Az Éves Mérleget és a Közhasznúsági jelentésben foglaltakat Az Ezredvég Alapítvány Felügyelő Bizottsága ellenőrizte, a kuratórium tagjai elfogadták.

Budapest, 2012 április 12.

I. Szakmai beszámoló

Az EZREDVÉG című folyóirat 2011-es évfolyamában a versrovatban 430, a prózarovatban 67, a népköltés, dráma, tanulmány, publicisztika, kritika, vallomások rovatokban 240 munka jelent meg.

Az év folyamán június-július, augusztus-szeptember hónapokban összevont számokkal jelentkeztünk. Június-júliusban tematikus venezuelai számot, novemberben Bálványos Huba emlékszámot készítettünk.

Számainkat klasszikus és mai, hazai és külföldi művészek festményei, grafikái, plasztikái és fotói gazdagították.

II. Számviteli beszámoló

Egyszerűsített mérleg 2011 december 31-én

Tájékoztató adatok

Egyszerűsített mérleg részletezése

Felhasznált támogatások részletezése

^* Az EZREDVÉG folyóirat előállítási (nyomda, papír, stb.) költségére. A különböző alapítványok által folyósított összegeket pályázatokkal értük el.

Kiadások részletezése (ÁFA nélkül)

Bernáth Aurél: Éjszaka, lepkékkel (1957)