Honoré Daumier: Ki ne kezdjetek vele! (1834)

TASNÁDI JÓZSEF

Téli vers

felhők alatt
fut a szél
fut a szél

gyors lábakon
jön a tél
jön a tél

hosszú haja
csupa dér
csupa dér

holnapután
ide ér
ide ér

end

mennek

lógó fejjel
magányukba bújva

a fénykörön túl
a sötétbe

egyre mélyebbre
egyre messzebbre

hogy ne is legyen mód
a visszaútra

Oda-vissza

bezárkóztam önmagamba
néha kopogok
néha bekopognak

tovább nem megy

Egy bányásztelep buszfordulójában, 1984-ben

csak ültünk
egész este dumáltunk
osztottuk a semmit
ittuk az olcsó bort
savanyú volt
mint másnap a nyál a szánkban
igazából erre készültünk egész nap
hogy majd ott ülünk
nagyon menő dolognak tartottuk
férfiasnak
a piálást
a cigizést
a trágár beszédet
nem is nagyon volt más
akkor és ott a számunkra

A porosz új Gulliver (1866)

Az elhagyatottság hegyén

helyenként húsz centi vastag az avar
amelyben ballagok a hegyre
a kedvenc helyemre
ahonnét tiszta időben messzire ellátni
októberig majdnem minden estémet ott töltöttem
szúnyogok madarak őzek társaságában
nézve naplementéket
a völgyeket északra a várost
most csend van és szürke vattapuha köd
csak lépteim halk suhogását hallom
már több mint egy hónapja nem jártam erre
barna sárga levelek nyirkos szőnyegén
letört ágak kidőlt fák hevernek
egyedül érzem magam
ahogy majdnem mindenhol amióta élek
nálam ez természetes állapot de itt nem zavar
közben felérek a tágas hegytetőre
kelet felé tisztás aztán erdő megint de most nem látni
ösvények futnak mindenfelé vadcsapások
néhol még ott a reggeli dér nyoma a bokrokon a megsárgult füvön
alig várom hogy a hó is essen engem nem zavar
ahogy a sár és az eső meg a szél meg a hideg se
Kerouac sorai járnak a fejemben: „Semmi sem ismeri saját ürességét……”
mikor írok én majd ilyeneket
egyszer talán
de számít ez

csak jó eljátszani a gondolattal
hogy költő vagyok én is

Gyermekkorom paradicsoma

itt híd állt régen
de elhordták az évek
meg az emberek
már nincs csak a szürke beton
a patak két partján
jó volt erre kerülni
suli után
volt ösvény is végig a víz mellett
és óriás fák
forgók
csurgók
kanyarok
és csendesebb részek
fürdő és horgászhelyek
egymás után
persze lehetett volna az úton menni
de itt mindig meg lehetett állni
figyelni a halakat
dumálni a haverokkal
elszívni egy cigit
zsugázni
aztán rohanni hogy a szokott időben hazaérjek
nyáron egész más volt
reggeltől estig errefelé lógtunk
pecáztunk
fürödtünk
rúgtuk a bőrt
voltak nagy verekedések
csak úgy buliból
meg bandázás
aztán ahogy teltek az évek
és ment mindenki erre
meg arra
és minden lassan szanaszét
először a fák tűntek el
később a kanyarokat vágták át
és kikövezték a partot
az ösvényt meg benőtte a gaz
ma már nem jár erre senki
csak vézna kutyák
meg kukázók égetni a kábelt
és isszák flakonból a bort
és itt hagynak maguk után minden szart
bűz van és szemét

ez volt gyermekkorom paradicsoma

Krinolin télvíz idején (1858)

BARANYI FERENC

Részlegesen se

A legfontosabb most életben maradni,
ha kell a részleges becsület árán is.

(Illyés Gyula)

Hiányos becsülettel
ne számíts becsülésre.
Lehet, hogy a híját
alig venni észre:
akkor sem érvényes,
csakis az egésze.

A „részleges becsület”
értelmezhetetlen,
így hát a túlélésért
nincs mivel fizetnem,
ilyen áron megmaradni
amúgy sincs semmi kedvem.

Ladányi épnek őrizte meg
viharvert becsületét,
nem érdekelte, hogy ezért
esetleg élete a tét.
Nem fáj a széttört karrier,
ha a becsület ép.

Most becstelenek
tobzódnak mindenütt.
Te is az leszel, ha
– részlegesen bár –,
de lepaktálsz velük.

Nyárutó

Gyimesi Lacinak

Ez még a nyár,
no persze, nyárutó – így szólt üzeneted,
amikor 2007 elején
elértem a hetvenet.
Nos, akkor én minek nevezzem
a Te hatvanöt évedet?

Nyár ez is, persze,
sőt nyarabb, mint az én
hetvenem volt hat év előtt,
te még hiheted, hogy az alább szállt
nap se kevésbé ontja a hőt,
sápadt sugár is
festheti élénk bronzra a bőrt.

Valljuk be: indián nyár ez csupán,
vénasszonyok nyara,
amikor mézízű emlékké lágyul
az akácok erős illata,
s közel az idő, hogy csak a szentlélek
tartja a fán a leveleket,
de:
    bort ígérnek megannyi venyigén
    a duzzadt szőlőszemek

Az olümposzi költő (Victor Hugo akadémikus lett, 1841)

Bámészkodók (1839)

BISTEY ANDRÁS

A kápolna ^*

A kaputól kanyargós ösvény vezetett az épületig. Gesztenyefák borultak össze fölötte, lombjuk megszűrte az őszi napfényt. A lehullott levelek alól fényes vadgesztenyék villantak elő. Németh gyönyörködve körülnézett. Borostyán kúszott föl egy közeli fa törzsén, sötétzöld levelei a földet is beborították a fa körül. A kúszó indák alatt, félig takarva, fejetlen bivalyszobor hevert, sötét-szürke oldalát moha lepte be. Amikor a földszintes épület előbukkant a lombok közül, Németh megtorpant. Nem emlékezett, hogy Gárdonyi melyik lakásban lakik, hat ajtó nyílt a hosszú, oszlopos tornácról.

A ház előtt egy vékony, fiatal nő teknőben mosott. Két közeli fa között kifeszített kötélen színes ruhák száradtak. Németh lépései alatt zörgött az avar, a nő felpillantott.

– Kit keres?

Németh közelebb ment, és megemelte a kalapját.

– Gárdonyi Miklóst keresem.

A nő lerázta a vizet az egyik kezéről, és hátrasimította a haját. – Az utolsó előtti ajtó.

– Köszönöm.

Kopogtatott, de bentről nem hallott mozgást. Kopogtatott újra, azután megnyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt, Németh tétován megállt a küszöbön. Odabent felvakkantott egy kutya, majd lépések közeledtek. Az előszobában megjelent egy alacsony, kopaszodó férfi. Az ingujja fel volt gyűrve, egy rongyba törölgette a kezét.

– Mi tetszik? – kérdezte bizalmatlanul. A kinti világosság elvakította, hunyorogva próbálta kifürkészni a látogató arcvonásait.

Némethet mosolyra ingerelte a vaksi hunyorgás, és az idegennek szóló bizalmatlan hang. – Miklós! Nem ismersz meg?

A másik erőlködve összehúzta a szemét, azután elmosolyodott.

– Dehogynem – motyogta. – Németh Gyuri vagy, hogyne ismernélek meg! Csak elvakított a fény. Gyere be! – Félreállt, hogy a vendég beléphessen az előszobába. – Mi járatban vagy errefelé? Régen láttalak.

Németh tanácstalanul megállt, nem tudta, hogy merre menjen. Három ajtó nyílt a helyiségből.

– Ülj le a műteremben! – Gárdonyi enyhe taszítással elindította a szemközti ajtó felé. – Rögtön jövök én is, de muszáj befejeznem… Ludmillát fürdettem, és meg kell szárítanom, mert megfázik, ha vizesen kiengedem.

– Sajnálom, ha alkalmatlan időben…

– Nem, nem, te nem jöhetsz alkalmatlan időben. Különben is már befejeztem, csak a szárítás van hátra, hajszárítóval meglesz néhány perc alatt. Addig ülj le odabent, keress valami nézegetnivalót.

Eltűnt a fürdőszobaajtó mögött. Vakkantás hallatszott odabentről, azután

zümmögni kezdett a hajszárító.

A magas üvegtetejű műterem inkább rendben tartott lakószobához hasonlított. A sarokban fotelek álltak egy alacsony asztal körül, Németh leült. Színes albumok hevertek az asztalon, de nem nyúlt utánuk. Furcsán idegennek érezte a műtermet, nem emlékeztette a néhány évvel korábban megismert helyiségre. Akkor a fal felé fordított képekbe botlott, aki nem nézett a lába elé, festékes tubusok, paletták, ecsetek hevertek szanaszét, egy sodronyos vaságy pedig napokig vetetlenül állt a sarokban, ahol most lépcső vezetett föl az újonnan épített galériára.

Gárdonyi jó negyedóra múlva jött be. Másik ing volt rajta, menet közben gombolta be a mandzsettáját. – Elnézést, remélem nem várakoztattalak meg túlságosan.

– Ugyan! – Németh elmosolyodott. – Úgy udvariaskodunk egymással, mint két idegen – gondolta. A műterem idegensége nem oldódott föl, amikor Gárdonyi belépett.

Csend volt egy darabig. Azután Németh körülnézett. – Szép rend van nálad. Először azt hittem, nem is nálad vagyok. Amikor utoljára itt voltam, nem így nézett ki.

Gárdonyi elégedett mosollyal körbepillantott, azután leült a szemben levő fotelbe.

– Az asszonykéz… Az asszonyok rendre szoktatnak minket. – Hallgatott egy darabig, még mindig mosolyogva. – És ez jó… a kinti rend rendre szoktat itt belül is. – A középső ujjával megkopogtatta a homlokát.

– Szóval megnősültél. Szó, ami szó, meg is látszik rajtad.

– Ezt hogy érted?

– Hát… – Németh alaposan szemügyre vette. – Valahogy tekintélyesebb lettél.

– Csak öt kilót híztam – mondta gyorsan Gárdonyi. – Vigyázok a kondimra, rendszeresen súlyzózok, reggelenként pedig futok a gáton.

– De nem azért jöttem, hogy a műtermed rendjéről meg a kondíciódról beszélgessünk – kezdte egy nagy lélegzet után Németh. – Szeretnélek megkérni egy munkára.

– Nocsak! – Gárdonyi szemében érdeklődés villant. Előrehajolt, szinte rádőlt az alacsony asztalra. – Miről lenne szó?

– Freskókról.

Gárdonyi hitetlenül megcsóválta a fejét. – Ki rendel ma freskót? Nem mondom, seccót még csak-csak, legutóbb a megyei művelődési ház előcsarnokába rendeltek egyet, de freskóra nem emlékszem hat éve, amióta itt vagyok.

– Van nálunk egy kis kápolna a temetőben. Kilencven éve építették, az utolsó kolerajárvány után, és azóta nem sokat költöttek rá. Az egyháztanács úgy döntött, hogy rendbe kell hozatni, és fölmerült, hogy ha már megcsináltatjuk, készíttessünk bele freskót valami romlékony falfestés helyett.

Gárdonyi hátradőlt, olyan hevesen, hogy a fotel megreccsent alatt. – Érdekes, amit mondasz… érdekes… de hát… ne haragudj meg, hol dolgozol tulajdonképpen?

– Csátéson.

– Te jogot végeztél.

– Ügyvéd vagyok.

– Itt vagy a megyében, és nem is tudtam… Amikor utoljára találkoztunk,

még máshol dolgoztál…

– Igen, később kerültem a megyébe.

– Meglátogathattál volna.

Németh restelkedve vállat vont. – Sokat kell dolgozni, ha az ember helyet akar szorítani magának az öregek között, akik a munkaközösségben már fölosztották a piacot. A fél életem a bíróságokon zajlik, a másik fele az irodában, mostanában nem értem rá, hogy megkeressem a régi barátokat.

– De mi közöd az egyházi tanácshoz, vagy mit is mondtál?

– Megválasztottak az egyháztanács jegyzőjének. Ez olyan társadalmi munka féle. A testület egyszerű emberekből áll, a pap meg öreg, kell valaki, aki kiismeri magát a mai világban, elintéz ezt-azt, mesterekkel tárgyal, ha csináltatni kell valamit.

– Te és az egyház… sose mondtad, hogy hívő vagy.

– Nem is voltam, de a volt menyasszonyom családja vallásos, őt is úgy nevelték. Egy idő után néha én is eljártam vele a templomba. A házasságból ugyan nem lett semmi, de a vallás…

– A freskó nem olcsó dolog – vágott közbe Gárdonyi. – Most ne nézzük az én honoráriumomat, önmagában is drága. Le kell verni a vakolatot, lemosni a téglák vagy a kövek közeit, nem tudom, miből épült a kápolnátok, szinte le kell áztatni a felületet, azután három rétegbe jön rá a vakolat, amihez nem jó akármi, legalább hároméves oltott meszet kellene szereznetek, nehogy a falban dolgozzon tovább a mész, és letúrja a vakolatot. Kell nagyon tiszta, finom homok, ha nincs a környéken, hozatni kell valahonnan… és végül különleges festékek… sokba kerülnek, ha egyáltalán lehet kapni…

Elhallgatott, egyikük sem szólalt meg egy darabig.

– Úgy gondolod, hogy nem érdemes foglalkozni vele? – kérdezte végül Németh csalódottan.

Gárdonyi széttárta a karját.

– Attól függ, mennyi pénzetek van… – kutató pillantást vetett Némethre. – Minden attól függ.

– Mennyibe kerülne egy ilyen munka?

– Mekkora felületre gondoltatok?

– Olyan tizenkét-tizenöt négyzetméterre. Az oltár mögé kellene valami, a mostani oltárkép helyett. Azt egy lelkes amatőr festette a múlt század végén. Nem tudom, milyen anyaggal dolgozott, de a kép teljesen elsötétedett és repedezik, sőt pereg róla a festék. És kétoldalt is kellene egy-egy kép, ahol nagyobb szabad falfelületek vannak… no, nem olyan nagyon nagyok, hiszen az egész kápolna kicsi, de nagyon szép, majd meglátod.

Gárdonyi mondani akart valamit, de ajtócsapódás hallatszott az előszobából, hirtelen elhallgatott. Fülelt néhány pillanatig. – Biztosan Klárika jött meg… a feleségem… Várj, szólok neki.

Néhány pillanat múlva egy alacsony, terhes nővel jött vissza, Németh úgy vélte, hogy a hatodik-hetedik hónapban lehet.

– Klárikám! – kezdte egy kissé szertartásosan Gárdonyi. – Bemutatom neked régi barátomat, Németh Gyurit. Még diákkorunktól ismerjük egymást, csak ő jogász volt, most meg, képzeld, kiderült, hogy itt a megyében ügyvédkedik.

A nő mosolyogva közelebb jött, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy meglátogatott minket.

Gyorsan visszahúzta a kezét, és lerogyott az asztal mellett álló harmadik fotelbe.

– Nagyon elfáradtál, drágám? – Gárdonyi megsimogatta a haját. – Mondtam, hogy elmegyek veled a boltba, most már jobban kellene vigyáznod magadra.

A nő nem válaszolt, Némethre nézett, és olyan sürgető volt a pillantása, hogy a férfi úgy érezte, azonnal el kell mondania, miért jött.

– Beszélje rá a férjét, hogy vállalja el a freskónkat! – Rámosolygott az asszonyra. – Elmondtam neki, hogy szeretnénk egy freskót készíttetni vele, de még nem mondott igent.

– Mert még nem értünk a végére – vetette közbe Gárdonyi.

– Maga freskót akar rendelni?

– Igen. – Németh zavartan fölnevetett. Idegesítette a nő leplezetlen elképedése. Nem valami hatalmas munka, de azért freskó. Tízegynéhány négyzetméter…

– És te nem vállaltad? – Az asszony Gárdonyihoz fordult. Most nem mosolygott. – Miért nem?

– Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem vállaltam. Még nem jutottunk el a beszélgetés végére, amikor megjöttél.

– Egy freskó… – az asszony elhallgatott. Csend volt egy darabig, azután hirtelen Némethhez fordult. – Maga ügyvéd, ugye? – Nem várta meg Németh válaszát, folytatta: – És hol dolgozik? Hová rendelik a freskót? Kultúrházba, tanácsházába vagy pártszékházba? Persze mostanában vállalatok is rendelnek ilyesmit, de inkább falfestményt… freskóra nem emlékszem…

– Van nálunk a temetőben egy szép kápolna, oda kellenének a freskók… egy az oltár mögé, kettő a két oldalfalra.

– Kápolnába? Templomot akar festetni a férjemmel?

Csalódottan megrázta a fejét.

– De hát miért…?

Az asszony még mindig rázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy vállalhatná.

Jelentőségteljesen a férjére pillantott.

– Nem ingyen kérjük – mondta Németh rábeszélően. – Az egyháztanács megfizeti a munkáját. Összegyűjtöttük a pénzt.

– Az egyháztanács… ezt nem vállalhatjuk. Már úgy értem, Miklós nem vállalhatja.

Németh tanácstalanul Gárdonyira nézett, mintha tőle várna magyarázatot, de a festő tekintete az üvegfalon túl, a patak partján kalandozott. Két tarkaruhás cigányasszony ballagott a gáton, rőzseköteget cipeltek a hátukon.

– De hát miért? – fordult vissza Németh az asszony felé. – Az előbb még örült a javaslatomnak, legalábbis úgy látszott.

– Sok munkája van. Miklóst megbecsülik a városban, sőt a megyében is. Sikerült jó kapcsolatokat kiépíteni, megbízásokat kap, kiállításokat rendez, állandóan vásárol tőle a megyei tanács, a városi tanács, vásárolnak az üzemek, megkapta a Szakszervezetek Megyei Tanácsának Művészeti Díját. Elhalmozzák megrendelésekkel. Nem gondolta végig, mennyi kötelezettsége van. Egy freskó csábító, de már korábban elvállalt más munkákat…

– Klárikám, drágám, muszáj ezt? – Gárdonyi feszengett. – Ez nemigen érdekli…

– Csak azért mondom el, hogy lássa a barátod, nem érsz rá. – Visszafordult Németh felé. – A napokban kérték fel egy életnagyságú… kép megfestésére a megyei tanács dísztermébe. Nincs ideje templomot festeni, hónapokra lekötni magát.

– Nem muszáj azonnal – felelte Németh makacsul. – Elég, ha jövő tavasszal, nyár elején fog hozzá, a munkát szeptember közepére kellene befejezni.

Akkor van nálunk a temetői búcsú.

Az asszony ismét megrázta a fejét.

– Nem megy – mondta egy kissé kényszeredett, türelmetlen mosollyal. – Mi nem vagyunk vallásosak – tette hozzá egy pillanatnyi tűnődés után. – Ahhoz pedig hit kell, hogy egy ilyen templomi freskó igazán megfeleljen a… – Elhallgatott, mert megzörrent a folyosóra nyíló ajtó, a kutya élesen felvakkantott.

– Kezicsókolom! Halló! – Egy dörmögő hang szólalt meg az előszobában. – Jöjjön valaki aláírni!

– Majd én megyek. – Az asszony nehézkesen fölállt. – Úgyis elszámolnivalóm van a postással az újságok miatt.

Becsukta az ajtót maga után, de a műterembe így is behallatszott a veszekedése, amit csak nagyritkán szakított meg a postás dörmögő hangja.

Németh némán ült a helyén. Csalódott és rosszkedvű volt, nem is akarta leplezni.

– Olyan trehány, részeges postásunk van, hogy az botrány – mondta végül Gárdonyi, hogy megtörje a csendet, és magyarázatot adjon az előszobában folyó szóváltásra. – Az újságokat rendszeresen összekeveri, az ajánlott levélről, pénzről nem hagy értesítést, visszaviszi, ha nem vagyunk itthon, még jó, ha másnap megpróbálja újra kihozni. – Hirtelen elhallgatott, zavartan kinézett az üvegfalon.

– Nem hiszem, hogy föltétlenül mély vallásos meggyőződés kellene a jó templomi freskóhoz – kezdte elgondolkozva Németh. – Talán előnyös, ha megvan, bár ki tudja. A színésznek is el kell tudnia játszani mindenféle szerepet. Ateista színész is játszhatja jól egy püspök szerepét, legalábbis azt hiszem.

Gárdonyi kutatva, bizonytalanul ránézett, nem tudta biztosan, hogy komolyan beszél-e.

– Nézd – kezdte végül feszengve. – Klárika nem ismer téged, nem tudja, mennyire őszintén beszélhet veled… én tudom, hogy attól fél, ha elvállalom a templomfestést, megneheztelnek rám a megyénél. – Felsóhajtott. – Amit a vásárlásokról mondott, az igaz. Hat éve élek itt, attól kezdve, hogy elvégeztem a főiskolát, és nem lehet okom panaszra. Már legalábbis a körülményekhez képest. Megkaptam ezt a műteremlakást, kicsit szűk, kicsit nedves, de lehet benne élni és dolgozni, itt mindenki ilyenben él. És tényleg vásárolnak tőlem, ugyanannyit, mint az öregektől, akik évtizedek óta élnek a művésztelepen, sőt van, akitől kevesebbet… csak az kellene, hogy a megyei pártbizottságon megtudják, hogy én szentképet festek… és megtudnák, abban biztos lehetsz. Megnézhetem magam… – Elhallgatott egy pillanatra. – De a freskót azért sajnálom, szép munka lett volna… Ha egyszer a kultúrházatokba kell valami vagy a házasságkötő terembe… életfa például, az most nagy divat… szólj nyugodtan, megcsinálom.

A felesége hirtelen megjelent az ajtóban. Telt arca vörös volt a méregtől, zsebkendővel törölgette a homlokát. – Megint elkeverte az újságunkat! Hányszor mondtam már, hogy menj be a postára, és tegyél panaszt! De az átkozott jó szíved… ez a félnótás most is részeg…

– Jól van, majd bemegyek. Ne izgasd magad.

A nő türelmetlenül legyintett, azután Némethre nézett, és egyik pillanatról a másikra földerült az arca.

– Kér egy kávét?

– Köszönöm, ne fáradjon vele! – Németh fölállt. – Sajnálom, hogy nem sikerült megegyeznünk.

Gárdonyi is fölkelt a fotelből. Az asszony kezet nyújtott Némethnek.

– Látogasson meg máskor is minket! – Mosolygott, de a mosolyában annyi kényszeredett udvariasság volt, hogy Németh tudta, egyhamar nem jön ide.

– Kikísérlek – mondta a festő az előszobában, azután visszafordult a feleségéhez. – Jövök azonnal, csak kikísérem Gyurit a kapuig.

Az őszi nap mindkettőjüket elvakította egy pillanatra. A teknő még ott volt a gyep szélénél, de az asszony nem volt mellette. Kicsit messzebb egy alacsony, svájcisapkás férfi éppen a nagykaput nyitotta, bordó Škoda gördült be az udvarra.

Szó nélkül, lassan lépkedtek az ösvényen, Németh alig emelte föl a lábát, cipője beletúrt az avarba. A száraz levelek csörgése messzire hallatszott.

Hát ez nem megy – gondolta. – Nem vállalja, és a többiek sem csinálják meg.

Hirtelen Gárdonyihoz fordult. – Ha te nem vállalod, legalább adj tanácsot, hogy kihez forduljak!

Gárdonyi megállt, széttárta a karját. – Itt hiába fordulsz akárkihez, nem lesz vállalkozó. – Egy kicsit lehalkította a hangját, óvatosan körülnézett, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja, amit mond. – És nem is tudnék senkit jó szívvel javasolni. Sajnos, ez a telep most lemenő ágban van… igen, ez az igazság. Mert kik vannak itt? A múltból itt felejtett, önmagukat túlélt naturalisták, akik egyre csak gulyát meg tanyát festenek, pedig jószerével már egyik sincs, néhány ügyeskedő, akik már minden lehetséges nézőpontból lerajzolták a gumigyárat, a megyei tanácsnál a vécében is az ő képük lóg, mert máshová nem fér… no nem is való… szóval ilyen most ez a telep. – Elhallgatott, mintha gondolkodna, hogy folytassa-e, azután lassan továbbindult. – Az a legnagyobb baj, hogy nincs, aki inspirálna, akitől tanulni lehetne, vagy legalább, aki versenyre késztetné az embert. Komolyan foglalkozom a gondolattal, hogy elmegyek valahová, ahol pezsgőbb, elevenebb a szellemi élet.

– Mégis arra kérlek – mondta Németh –, hogy javasolj valakit, aki megcsinálná a freskónkat. Én rajtad kívül nem ismerek festőt, te viszont biztosan tudsz ajánlani valakit.

Gárdonyi újra megállt. Már egészen közel voltak a kapuhoz, megerősödött az utca zaja.

– Nem is tudom – kezdte tűnődve. – Esetleg valaki Pestről megcsinálná… ott nincsenek annyira szem előtt, talán nem megy el a híre, hogy valaki templomot fest itt a világ végén.

Nehéz teherautó zúgott el az úton, rakománya csattogva verődött össze, amikor a kocsi kátyúba zökkent. Németh nem tudta, mondott-e még valamit Gárdonyi, udvariasan hallgatott.

– Volt egy évfolyamtársam a főiskolán – kezdte végül bizonytalanul a festő. – Nem kapta meg a diplomáját, kirúgták az utolsó félévben, ötvenhét tavaszán. Valami zűrje volt októberben… vagy utána…

– Gondolod, hogy érdemes megkeresni? Tehetséges?

– Volt néhány ügyes munkája – Gárdonyi vállat vont. – Nem tudom, hogy most mit csinál, valaki a múltkor azt mondta, hogy rajztanár egy általános iskolában. Ha jól emlékszem, talán Kispesten. Ő esetleg elvállalja… az iskolai szünetben… neki majdnem mindegy.

Gyorsan elbúcsúztak, Gárdonyi visszaindult az ösvényen. Németh még állt egy pillanatig a kapu előtt. Szemben az út túlsó oldalán nagy emeletes házat építettek, a daru nyikorogva emelt a magasba egy drótkötélen imbolygó betongerendát. Hirtelen eszébe jutott, hogy Gárdonyi nem mondta meg a rajztanár nevét. Visszafordult, a másik még nem tűnt el az ösvény kanyarulatában. /p>

– Miklós! – kiáltott utána. – Miklós! Hahó!

Gárdonyi visszafordult. Az arcára árnyék esett, összemosta a vonásait.

– Nem mondtad meg a nevét!

– Tábori! Tábori Istvánt keresd! – kiáltotta. Megfordult, és egy pillanat múlva eltűnt a fák között.

^* Az író kiadás előtt álló, új regényének első fejezete [vissza]

A császárság: béke (1870)

ÁGAI ÁGNES

Unokámnak

Hohó, kiskomám, hohó,
Az élet nem aranygaluska!
Hallgass anyádra és apádra,
És menj a saját fejed után!

Van saját fejed?
Van merszed, célod és akarásod?
Van tervasztalod, van titkos fiókod?
Van álmod, amiről egy szót se senkinek?
Látod a hegy csúcsát,
Amelyre fel kell jutnod
Oxigénnel vagy anélkül?

Hohó, kiskomám, nem úgy megy az,
Hogy az ember kipipálja
Az elintéznivalókat!
De nem ám!
Az élet vastag ceruzával
Áthúzza a számításokat.

Felkészültél? Magabiztos vagy?
Ugyan, miben lehet biztos az ember?
Magában legkevésbé.
Küzdj és bízva ne bízzál,
Mert, ha csalódsz,
Megkeseredik benned a reménység.

Kapaszkodj, de ne törtess,
Csak fokról fokra lépj,
És a tiszetességet otthon ne felejtsd,
Legyen mindig nálad,
Ha számonkérik, felmutathatod.

Szeress! Mélyen és rendíthetelenül!
Szépen, gyengéden és erősen!
De nézd meg, hogy kit,
Mert a csalódás a földre terít.
És elveszi bizodalmadat.
Hohó, kiskomám, tanuld meg a világot!
Fáradságos munka, de megéri.
A világ érdekes, izgalmas,
Akár egy krimi,
Nem lehet letenni.
A végén tudod meg, ki a tettes.
Talán te voltál!

Tanulj! Hogy ökör lesz-e a tinóból?
Tinója válogatja.
Légy a szerencse kegyeltje.
Vágódj be nála!
Nélküle nem boldogulsz,
Környékezd meg,
Ígérj fűt és fát neki.

Hohó, kiskomám, a legfontosabb!
Ne feledkezz meg rólam,
Láss fiatalnak, jó cimborának,
Aki érti a mókát,
Szurkol neked,
Tud olvasni a szemedből
És a lelked mélyére is bekukucskál.

Hohó, kiskomám, csak ennyi,
A többi megy már magától!

Izgalom az állatkertben (1844)

KASSAI FRANCISKA

A patak

Csilingelő, vidám patak
miért nem hallom a szavad?
Árnyak őriznek és gátak.
Szürke lettél és megfáradt.

Csilingelő, vidám dallam
miért zenélsz olyan halkan,
hogy a csendben, csak figyelve
fogadhatlak a szívembe?

Kék ég alatt, zöld mezőben
egy madár száll eltünőben,
lesz belőle sötét felhő.
Amott sűrű, kerek erdő,

alkony tüze a faágon…
Mennyi tettem szánom-bánom!
Csilingelő, vidám patak
dalold szívembe a szavad!

Egyedül ülök a parton
és tükrödben nézem arcom.
Jaj, be sokat szomorkodtam,
amíg hozzád eljutottam!

A tiszta forrásod hol van?
Aranyfényű mosolyomban?
Megszépült kedvet hozhatnál!
Jó varázsigét mondhatnál!

Völgyben rejtőző kis patak
hegyeken kiáltsd át szavad!
Lásd a nap is beléd szeret,
felemeled a kedvemet,

csilingelő, vidám patak,
szívembe dalolod magad!

Károgó

Bús fekete varjú
fészket rakott bennem,
károgó hangjával
tépdesi a lelkem.

Űzzétek el messze,
föl a fellegekbe!
Varjúvá varázsolt –
úgy tartotta kedve.

Jöjjetek el bátran
tavaszvirulásban!
Ne hagyjatok árván,
önző gyávaságban!

Itt ülök a fényben
és messzire nézek.
Reményszegény szívvel
segítséget kérek.

Tavaszi sírásban,
megcsúfolt szépségben
– bús fekete varjú –
itt ülök a szirten,
tenger közepében.

FINTA ÉVA

Túléléseink

Elszivárgó időben csörgedez
medrét robbantva megannyi sorsiram.
Te vetted el, mi enyém volt előbb
én vettem el, mi lényeged talán
és mégis: minden tűnő maradék
kiteljesedve érkezik a révbe.
Lehetne ez sorsképletünk erénye
csak telhetetlen ajkak harapása
tátong a vágyak cukros édenére.
Egyszer majd visszaadnánk minden jóból
a legjavát az arra éhezőnek
de már nem nyitja száját, sem a szívét
már nem beszél, nem kér az istenadta
és itt maradva ránk sorvad a szépség.

Tárgyak lázadása

A múltkor eltörött egy csésze.
Aláhullt egy kedves darab.
Te vetted még, négy volt belőle.
Négy volt. És most csak egy maradt.
El kell menniük tárgyaidnak.

Egy csészealj hullt le a földre
nemrég, s szilánkokra hasadt.
Te vetted, és csak egy maradt már
El kell menni a tányérkáknak
el kell menniük teutánad.

Aztán egy pohár tört darabra.
Ez volt a kedvenc poharad.
El kell menni a poharaknak
ha már ujjaid elengedték
s a semmibe tűnik utad.

És állok áztatott szemekkel.
A konyhakő merő szilánk.
Elhullatott tárgyak siratnak
veled telt cipők és ruhák,
még léted emlékének rabja
minden darab. Őrizgetem.
Itt állok szétázott szemekkel.
Hallgatok és emlékezem.

SIGMOND ISTVÁN

Molekulák 12. – Egekbe vezető utakon

Megvádolták, hogy ócsárolta a mondat ősidők óta elfogadott, megszentelt kápolnáját, amely ellátta a valóság hűséges leírásának szolgálatát, szemére vetették, hogy ismeretlen utakon talált magának menedéket, s ezt úton-útfélen közhírré is teszi, azért is őt hibáztatták, hogy a hozzá hasonló úgynevezett úttörők érdemtelenül díjazták érthetetlen műveit, felelőssé tették a sziklaszilárd múltat megkérdőjelező elveiért, az újdonság varázsa lepattogzott teknősbéka páncélba öltöztetett, csökönyös önimádatuk vértezetén, azt meg végképp nem voltak hajlandók elfogadni, hogy a kialakult trendet megpróbálta lerombolni, s ezt oly vehemenciával, erőszakossággal, szinte eszelős következetességgel csinálta, hogy kivívta az eltévelyedett, úgymond „újat akarók” eszement egyetértését, taps kövezte ki az utat, ahol megjelent, egekbe akarták emelni a nevét, a műveit, az életét, de nem óhajtotta elfogadni az érdemtelen sikerekben fürdőző elődök életstílusát, egy ideig elvonult a világ szeme elől, de művei sikere ellen semmit sem tehetett, nem is akart talán, s mindezek után ellenségei úgy döntöttek, hogy kizárják az Egyesületből; nem adták ki többet a műveit, hátha feledésbe merül a neve, a gondolatvilága, a stílusa, az elvei, mondatainak káprázata. Csakhogy az ő útja nélküle is egyre szélesebb lett, egyre többen leltek otthont benne, s ez az út az egekbe vezetett, ahol nincs trend, nincs névsor, ahol mindenki írogat ugyan, de igazán csak egyetlenegy író alkotása számít, aki mindent tud, meg tudja írni a lehetségesben a lehetetlent és viszont, a rútban a csodát s ennek ellenkezőjét is, a mindenségben a káoszt, s a káoszban a mindenség jeleit, s ezt az írót úgy hívják, Isten.

Aztán a mi emberünk úgy érezte, hogy neki is tennie kell még valamit, rövid távú örömet kell szereznie ádáz támadóinak anélkül, hogy saját magának károkat okozna. Bosszúból? Tréfából? Gyarlóságból? Talán egyikből sem, vagy mindegyikből, ki tudná megmondani. A jövő úgyis rendbe rakja egyszer az összekuszálódott sorokat, előbb-utóbb a teremtés is beleszól, vagy kénytelen lesz beleszólni, ha a fejetlen összevisszaságban kanyargó, egyenetlen utakat egyenesre akarja igazítani, ha egyáltalán úgy dönt, hogy egyenesre kell igazítani. Egyszóval a kirekesztettségben élő, elhíresült író kiment a Hősök temetőjébe, a legelőkelőbbnek számító első sor végén kiásott egy sírgödröt, s elhelyezett benne egy üres koporsót. Saját sírásója, halottja és papja volt. Azazhogy papja nem volt, sem beszéd, sem ima nem hangzott el a behantolt sír fölött. A fakeresztre ráírta a saját nevét. És mosolyogva távozott. Ő is csak embernek született: mindig mosolygott, amikor győzött.

OLÁH ANDRÁS

meddig él

meddig él a szív
s a szívben a szeretet meddig él
meddig él a szó
s a szóban az értelem meddig él
meddig él a láng
s a lángban a fény meddig él
meddig él a vágy
s a vágyban a félnótás remény meddig él
meddig él az emlék
és emlékedben meddig élek én

vízililiom

a buszra várva az őrült tolongásban
egy férfi durván félrelökte
eltökélten készült visszavágni
de torkában elakadtak a rendhagyó igék

most végleg leleplezte magát:
ma sem tud mást csak menekülni
mint régen a liget fái közé
(egyszer azt mondta ott egy fiúnak
hogy szereti a vízililiomot
s az térdig gázolt a tó vizébe érte)

de a ligetbe új pogányok jöttek
érdes lett hozzá az élet
most alkalmi munkákból él
bevásárol vagy takarít

nem szállt fel a buszra
csak állt bámészan a járdaszigeten
kezében kopott bevásárlószatyor
a férfi aki félrelökte régről ismerős
a vízililiom titkát véle kutatta
lelkéért a templomban majd imádkozni fog
de garancia ott sincs semmire

KÉPES GÁBOR

Posztok

Posztok az időről. Két tételben.

1.
Álmodtam egy emléket a jövőből.
Jöttem hazafelé. Vártak.
Az idő a szeretőm. És a vágyaim
az út mentén ölelkező házak.

2.
Ha nem lenne kakukk – az idő megállna?
Ebben nem hiszek, és kár is kattogni rajta.
Úgyis annyi minden elketyeg mellettünk.
Hadd legyek szabad! Nézzetek madárnak!

Posztok a télről. Négy tételben.

(Valahogy átvészelem a telet. Vlagyimir Taraszov dobol. Tony Bennett énekel. Bert Kaempfert és zenekara muzsikál. Tánczene csilingel Ray Conniff vokálkórusával. Dave Brubeck a zongoránál. Eumir Deodato funkzenéje lüktet. Cserélgetem a lemezeket. Valahogy átvészelem a telet.)

1.
Tél van.
A levegő metszően hideg,
mégis jó beszívni.
Minden él.

2.
Kint havazás. Fehérrel borított járdák,
még nem lépdelték össze.
Pedig a sötétszürke hókását mindig otthonosan
kelet-európainak tartottam.
A havazás ünnep. A hókása: hétköznapok.
Ünnep kevés van, hétköznap sok.
Bent zene: olvadásra, olvadozásra várunk.

3.
… Régen leesett a hó, most olvad,
a tetők szélén fehér foltok várnak a szétmálló végzetükre.
Minden csurog.
Madár repül az ég alatt,
esőcseppek kapaszkodnak a korlát alján,
könnyező denevérek.
Szürke húsvét, téli húsvét.
Barkát veszünk,
gyerekkori festett tojások bújnak elő dobozukból.
Képeslapjaink, leázott bélyegeikkel, postaládákban várakoznak.
Nagypénteken nehéz hinni a feltámadásban.

4.
Érzem azokat az illatokat,
amelyekkel azonnal megtelik a levegő,
ha a természet pár nap tavaszt engedélyez.
Csak a késő ősz édeskés illatai jönnek elő a télből felengedve?
Vagy már más is éledezik, ahogy napról napra több fényt kapunk?
Még pár hét, és szemünk előtt virágzik a válasz.

Holdfény-hangulat (1840)

GYÁRFÁS ENDRE

Két ünnep között

Tiszteletet és türelmet a másságnak

Gábor egész délelőtt lámpákat és akkumulátorokat szerelt a motorkerékpárokra. Csak délben nézett végig a bevégzett munkán. Elégedett volt. Úgy indult kezet mosni, hogy elfelejtette előbb lerakni a csavarkulcsot. Néhány pillanatig nem érezte a testétől független tárgynak. Sokszor kereste már a munkában az alkotás örömét, de most váratlanul talált rá. Keze alatt géppé álltak össze az alkatrészek. Egy falatnyi tér az ő akarata szerint rendeződött.

Megállt a műhelykapuban és körülnézett. A közelben alig látott embert. Megértette, miért tudott zavartalanul dolgozni. Hát persze! A társaság zöme szabadságra ment. Két nappal múlt karácsony, mindjárt itt a szilveszter.

Olyan ez a néhány nap, mint rágós hús egy szendvicsben, melynek zsömléje beigli ízű. De akármilyen a hús, meg kell rágni, le kell nyelni. Már akinek! A gyermekesek, a fiatal házasok ilyenkor veszik ki maradék szabadságukat. Aki csak teheti, a nagyszülőkhöz megy falura vagy disznótorba. Számítunk rád, öreg, mondja Mikulás táján a művezető a legényembernek, aki ebből mindjárt tudja, miben s főleg mikor számítanak rá.

A két ünnep között a nőket is kímélik. Elég nekik, ami odahaza van, mondogatják. Most, hogy kezdődik a szokásos déli „attrakció”, kevesebb női hang vegyül a buzdítók és nevetgélők karába.

A műhelybeliek karéjba gyűlnek a kapun belül. Várják az egyszemélyes show-t, mint már annyiszor.

Szétcsapódik a bőrfüggöny, és a műhely előterébe begördül a targonca. Sanyi lép le róla, meghajol, vigyorogva fogadja a tapsot.

Felkapja a targoncáról az öntöttvas tárcsákkal teli ládát, széles vállára emeli, félkézzel tartja, majd csúsztatott léptekkel szalad a sarokig. Szabad kezével megragadja a cirokseprűt, és táncra perdül vele. Mosolyog. Micsoda mosoly!

A nézők bíztatják.

– Jól van, Sanyi, fasza gyerek vagy! Hajrá, fiú! Szép volt, fiú!

Ma Csaplár Csaba a leghangosabb, a pofaszakállas szerelő. Erős ember, fel tudná emelni a ládát, de hogy táncoljon is, arra már nem futná az erejéből.

– Hát az asszonyt miért nem rakod még a láda tetejére, Sanyika? – kérdezi Csaba. – Vagy már úgyis a nyakadba ült? – Mindenki tudja, hogy ez több mint évődés. Ismerik Sanyi magánéletét. A huszonöt éves fiatalember szülei néhány éve meghaltak, és ő egyedül maradt az egyszobás földszinti lakásban.

Egy elvált asszony kezdte látogatni, főzött-mosott rá, cirógatta, moziba, cirkuszba, majd egy borús szombaton az anyakönyvvezető elé vitte.

Sokan gratuláltak Sanyinak, ügyes asszony, szép asszony, nagyon is szép, megfogtad az isten lábát, mondogatták, és tudták, nem lesz a dolognak jó vége.

Soha nem figyelmeztették. Egyelőre boldog, szegény kótyagos, mosolyogtak, ne ábrándítsuk ki.

Most történt, szenteste, már az ünnep után sutyorogta a műhely, hogy Sanyit az asszony kizárta éjszakára a lakásból. Odabent sötét volt. A fiatalember nem emlékezett, vitt-e magával kulcsot, arra sem, hogy a felesége mondott-e valamit, például, hogy hazamegy a falujába. Miután délben a haverok meghúzatták vele a kisüsti butykosát, Sanyi az utcán csak a konyhákból kiszűrődő halszagot érezte, és örült, hogy ezt a karácsonyt már nem kell magányosan töltenie.

Miért is nevetnek rajta mindig, töprengett, hiszen ő erős, erősebb, mint a műhelyben bárki. A lakásajtót zárva találta. Majd csak hazavetődik az asszony, gondolta. Fáradt volt, álmos, térdig sem tudná emelni a vastárcsás ládát. Végigfeküdt a küszöbön. Hallotta még a szomszédok kiáltásait, rázogatták is. Elaludt.

Arra riadt, hogy valaki megbotlik benne. Ismeretlen férfi tápászkodott előtte az úttesten. Ekkor már nyitva volt az ajtó, ott állt az asszony bébidollban.

Zuhogtak a szidalmak Sanyira, amiért annyira részeg, hogy be sem megy a lakásba, inkább elhever a küszöbön…

Ezt a szégyent juttatja most eszébe Csaplár Csaba célozgatása a nyakába ülő feleségről. A seprűt elejti, a ládát földhöz csapja. A tárcsák, macskaszimmantó egerek, szanaszét iramlanak. Sanyi hegyeset köp Csaba felé. A karéj, mintha röffenne, felröhög.

Csaplár Csaba népszerű fiú. Az üzemi focicsapatban is játszik. Elvárják tőle, érzi, hogy a köpésre valami szellemességgel válaszoljon.

– Ne köpködj az asszonyra, mert még jobban összeragad a krapekjével!

Nevetés.

Sanyi kezében már semmi sincs. Gerince kiegyenesedik, lába előre lép. Mintha meglebbenne előtte a bébidoll.

Csaba nyakán átnedvesedik a kék ing gallérja. Izmai megfeszülnek, de tudja, bármi történik, ő marad a vesztes. Bánja már, hogy a két ünnep közti társasutazást márciusra halasztotta.

Ebben a pillanatban Sanyi sírva fakad. Behemót teste megrázkódik, koszos overálja ujjával eltakarja a szemét. Aztán fordul egyet, és kiront az udvarra.

Csabában elernyednek a túlfeszült kötelek. Övé a show. A „bolond” után szökken, és már kiáltja is. – Sanyi cica! Ugye, holnap éjszakás leszel? Elárulnád, hol laktok?

A műhelykapunál nem jut tovább. Gábor jobbkezes pofonja állítja meg.

Sután, hebehurgyán cselekedtem, érzi Gábor, Csabát szereti a műhely, régóta van itt, ő meg csak újonc, és ami a legrosszabb, nem is igen szokták ugratni, mint a többi srácot.

A nevetés defektet kapott, elromlott a déli szórakozás, ő rontotta el.

Csaba leszegi a fejét. Egyet lép előre. Gábor még nem látott komoly verekedést a műhelyben. Az ellenfél erősebb.

A karéj megbomlik. Mozgás támad. A köpenyesek és az overálosok körülveszik kettejüket.

És ekkor Gábor észreveszi: ha Csaba még egyet lépne, elbotlana egy otromba cipőben. Ha karja meglendülne, beleütköznék egy erősebb férfikarba.

Ugyanezt észleli Csaba is. Megfordul, a szerelőbakjához ballag, cigarettát keresgél a zsebében.

– Jól van, basszátok meg! Már hülyéskedni sem szabad? Holnapután szilveszter.

Senki sem válaszol. Szétszélednek. Szokatlan a csend.

Csak odakintről, a színes égőkkel díszített fenyőcske, a „mindenki karácsonyfája” felől hallatszik valami csukladozó vinnyogás. Mint amikor nehéz ládákkal terhelt targonca fékez a padlót beterítő vasforgácson.

SZARKA ISTVÁN

Ablak

Elmenőben
      és érkezőben
utca hosszán
      föl-föltekintek,

Csonthó elenged,
      Hársszag megvár,
Könyöklő villan.
      Visszaintek.

Hamvazó

(Aktfestők Társasága,
   méricskéld tovább
Valentinát, a Másik Embert,
   hogy őreá figyeljünk.)
Tizennyolcadik századi
   fölhevült báli éjen
megestek mind
   a titkos torkosságok,
játszott ropogó tűzzel
   a Villő-lányok boszorkatánca,
fekete erdők piros alján
   bikáink viszketeg
agancsa vert
   cimbalom ágat, véres rózsatő
hullott roskadó hóra – mert
   tavaszelő ez! Tavaszelő!
A lélek évgyűrűi,
   háncsai fájnak!
Bújjunk-bújjunk elő
   szinte szökellve, mint
hagymásaink zöld
   szúrólángja
déli verőben,
   korhadó alomban.

Időjárás

Jár az idő. Mi, lények, véle járunk.
Hű-hű, mekkora, mekkora hangulat!
Vaskos borultság vágtat, égi tűz, égi víz
veri-veri a kertet, majd a Kék Réselés
tágul s kacarász, a déli falnál
álszemérmes fügefa párolog,
üde gyönyörtől dorombolnak a rózsák
s önnön völgyén, a mézes boholyban
írisz szenderül. Jár az idő
fenségesen, a borzalomtól a bájig
véle járnak mi határtalan
képességeink, szemben valami sors.

Érett nyarakban

2013. augusztus 18.

Elgondolt kerti székben,
nehéz asztalra könyökölve
jó aszú aggyal dünnyögj velem, mert
mulatónótát, bakanótát,
más ily keservest páran ha tudunk még,
Gyimesi László.

Lombárnyékban
korty és falatka:
ilyen nap ez, zsíros grafittal
firkálhatnánk valami felelgetőst,
váltott sorokkal pajzán villanellát,
dévaj limeriket (sőt micubisit),

vagy szólnánk csupán egy-egy ritka szót
kedves emberekről,
játékos állatokról,
izgalmas virágokról,
beszédes kövekről, ha voltak vagy lehettek
volna az életünkben.

BOZÓK FERENC

Sok vers, kevés vers

Egy kötet élteti Baudelaire-t,
és a Pilinszky se sok.
Szégyen-e az, ha belőlem
dőlnek a daktilusok?

Váci Mihály, vagy a Kassák
szorgosan és sokat írt,
s lásd, Ady és Babitscsunk is
dalba sorolta a kínt.

És az elátkozott Somlyó
fércet is írt, s remeket,
oly sokat írt, s egyenetlent.
W. S. is írt eleget.

Majd a Juhász Feri zúdul,
szédül a boldog utód.
Vers-zuhatagjait számon
tartani volna-e mód?

S van, kinek verse sötét, bús,
mint mikor kormos a füst,
nem sokat, ámde jelentőst
írt meg a Kormos, a Füst.

TARNAI LÁSZLÓ

Hátha

Karöltve sétálok sáros sorsommal
hátha ínyencfalattal boroskancsóval
vár holnapra holnaputánra
a serclis kútvizes fránya máma

Sürög-forog

Sötétítőfüggöny az éjszaka
forgolódik a faliszőnyeg
a kora hajnal kuncog
sürög-forog a semmittevés

LENGYEL GÉZA

Átváltozások

1.

Pirkad a hajnal.
Tűzfal rőt tetején a rigó fütyörészi dalát
      – gondolom, ébredek erre –
jegyzem az első ösztönös érzést –
csak később döbbenek én az igazra, valóra,
tegnapi gond, mi riaszt fel,
      az veri bőszen az ajtót
öntudatom küszöbén most –
és a rigófütty innentől nem is olyan szép már,
– pavlovi reflex, jelzőingere rossznak –
mindhiába trilláz, hangja miként vekker,
      rázza a testem,
istenuccse lecsapnám –
ezzé tette a dalt, no meg engem a
modernnek mondott, orwelli világ.

2.
(Matek-érettségi idején)

Míg kint májusi légben
      lombsátor hegyén rigó fütyöl önfeledten,
itt, a nyitott ablakú teremben
      zizzen papír
és számológépen peng gondolat –
példákkal küzd elmélyülten
      tizenöt ifjú, nagyreményű diák.
Bennem egy óhaj váratlan megfogant:
énekelj, kis madár, ne szűnjön dallamod,
énekeld biztatón, hogy szép a világ!

KUTAS JÓZSEF

Dobozváros

A külváros felett szürke felhőket porol a téli szél, a közeli erdőt friss hó takarja. Délelőtt lévén a tízemeletesek között mindössze néhány árny kavarog.

A lakótelep szélén felhúzott kétszintes iskola gyomra hangosan korog:

becsengettek.

Pemzli tanár úr ingerülten húzza be maga mögött az ajtót. Még csak a második óra, és máris unja a mulatságot, az ismétlődő eredménytelenséget. Hová tűntek a tehetségek? Végigtekint a termen, a festékmaszatos padokon, melyekbe az évek során ezer és ezer tanuló préselődött, és viszonozza a szorongó pillantásokat. A hatodikosok vigyázzállásban várakoznak, hozzá se mernek nyúlni a szünetben kipakolt makettekhez.

A hetes elhadarja a hiányzókat. Pemzli int, hogy lassabban. Elölről szeretné hallani.

– Kincses?

– Igen, Kálmán bácsi.

– Már megint? December van. Alig láttam idén – morogja a sovány, ősz halántékú tanár. – Jó, üljetek le. – Emeli a tollát, kinyitja a naplót, amikor szapora kopogás hallatszik. – Igen?

A kopott ajtó kitárul, és a mosdókagyló mellett egy szeplős fiúarc bukkan fel. Buzgón tologatja orrán a szemüveget, amely szemmel láthatóan túl nagy neki, és egyik szárát szigszalag tartja. Apró léptekkel óvakodik befelé, hosszú lábaival kerülgeti a táskákat, hogy sáros sportcipőjével rájuk ne taposson. A terembe beszűrődik a tornateremből kiszorult nyolcadikosok lármája, amint nagy igyekezettel „lépcsőznek”.

– Csukja be az ajtót, Kincses, és üljön le – szól Pemzli tanár úr. – Beírom későnek. Majd az osztályfőnököddel megbeszéled. Az meg micsoda?

Kincses Péter egy gyűrött nejlonszatyrot húz elő a háta mögül, és a tanár felé nyújtja. Pemzli látványosan hátrahőköl, fintorog, és mutatja, hogy nem kíváncsi rá.

– Kezdjetek neki – utasítja az osztályt. – Óra végére be kell fejezni! Szünet előtt ez az utolsó óránk, és január első hetében kiállítás! Mozgás!

Az utolsó felkiáltás megmozdítja az osztályt, és – miközben a késő gyerek melléhez szorítva táskáját az utolsó asztal felé araszol – a kikészített modellek fölé hajolnak, amelyek páros munkával készültek.

Papírmasé házak, flakontornyok, favárak emelkednek ki a síkból, és a gyerekek játékos ügybuzgalommal újabb részletek kidolgozásába fognak: erkély bújik elő egy falból, citromsárga felvonóhíd ereszkedik alá, és az egyik csipkézett ablakból parányi alak integet.

Pemzli tanár úr megfontoltan jár-kel a készülő-szépülő makettek között, ritka esetben dicsérő megjegyzést fűz a darabokhoz, ám az esetek többségében korhol és elégedetlenkedik.

Nagy a tét. A városszéli iskola sátoros ünnepnapokon hoz el díjat a kerületi versenyekről: a matematika, magyar, történelem megmérettetésen elvétve indulnak. A városépítő programot azonban nekik találták ki, és a tanár úr október elejétől hajszolja az évfolyamokat.

Kincses Peti célba ér. Az utolsó pad üres. A nejlonszatyor mélyéről üggyelbajjal varázsolja elő a „házit”: egy kartonra erősített, dülöngélő, szürke-fehér dobozvárost.

Az asztal közepére helyezi, eligazítja. Ujjai kicsit remegnek. Kezét ökölbe szorítja, rálehel, és nadrágjához dörzsöli, majd újra és újra.

A többiek rá se hederítenek.

Az előtte levő két fiú nagyszerű bobpályát épített: most csipesszel illesztenek a vakítóan fehér katlanba egy pirosra festett babszemet. A fekete hajú Weiler Krisztián irányítja társát, aki nyelvét is kidugja nagy igyekezetében. Kritikus pillanathoz érkeztek. Az alacsony, duci fiú mélyen előrehajolva dugja a hosszú csipeszt a vékony, élethű pálya fölé, amit gyufafej nézősereg övez – ha az egyik oldalán beragasztózott babszem lepottyan, megsérülhet a papírjég, oda a versenyző. Javításra nincs lehetőség.

Kincses Peti szeretettel szemléli művét. Már nem fázik a keze, meg is nyugodott. Beletörődött, hogy fekete keretes szemüvege folyton az orra hegyére csúszik. Egy-egy érdeklődő pillantást vet az osztályra, amit Pemzli tanár úr tart ellenőrzése alatt. Most éppen két, lófarkas kislányt teremt le rózsaszín babaházuk miatt. A fiú nekilát, hogy városát elfogadható állapotba hozza, ám az első szemle után reményvesztetten dől hátra. A szék megreccsen.

– Psszt – veti hátra válla felett a bobpálya felett zajló manővert irányító, keskeny arcú fiú –, psszt! Ne zavarj!

– Nem csináltam semmit – védekezik Kincses ösztönösen, ám ezek a szavak annyiszor elhangzottak már, hogy a másik meg se hallja őket.

Fenyegetően ráemeli mutatóujját, és kiszámított hangerővel súgja a kövérkés Krisztiánnak: – Ne foglalkozz a csövessel! Te, ez azt a falut építette fel, ahol laknak. Ládaházát.

A duci fiú, Marci erre visszahúzza a kezét. – Ne röhögtess. Már majdnem készen vagyok.

– Megszárad a Technokol!

– Legalább nem folyik le – jelenti ki tudálékosan a másik, és hátrasandít. – Tényleg Ládaháza! Hé, Kincses! Melyik kastélyban laktok?

A kérdés süket fülekre lel. Peti szorgalmasan, ám egyelőre kevés sikerrel egyengeti az egyik ház oldalát, amin egy szappanreklám büszkélkedik. A legmagasabb épület egy ferde Jó reggelt kekszes doboz: úgy emelkedik a szétmállott metropolisz fölé, mint egy hattyúnyak.

Hiába, hosszú az út az erdőn át, egyengeti a fiú óvatosan, mert nem akarja tönkretenni az alkotást, és apa reggel megint cirkuszolt, nem akart elengedni, itthon maradsz, mondta, csütörtök van, nem bírok egyedül az összes kukával, a felével se végzek, máris jön a kocsi, te ügyes vagy, bele is tudsz mászni… Összerándult a kínos emlékektől, a kellemetlen hangok vele szelték át a Kiserdőt, amin futva kelt át. Még szerencse, hogy anya hazajött.

Így se ért be időre. Szerencsére Lajos bácsi, a portás beengedte, különben rostokolhatott volna, míg az osztályfőnök meg nem szánja. Végigsimított egy alacsony kompozíción, amit üres gyufásdobozokból hozott létre celluxcafatok segítségével. Kár, hogy fémdobozt nem tehettem bele, gondolta, az lehetne a víztorony. Sebaj, az erdő igazán szépen sikerült: gyufacsonkok a fák, a lombokat a húgai holmija közül elorzott színes rongyokból fércelte össze, ügyelve, hogy az összkép őszre emlékeztessen. Az egyik ágon pöttöm madarak gubbasztottak. Kincses Peti boldog volt, hogy nem esett bajuk a rohanás közben. Egyszer keresztülesett egy padcsonkon, ám a szatyrot magasan a feje fölé tartotta, így csak az arcát ütötte meg, és a szemüveg szára görbült el, a makettnek kutyabaja sem lett.

A babszem közben a helyére került, ám a nyugalom néhány percig tartott csupán, mert az arra sétáló tanár úr felfedezte, hogy homok került a gépezetbe.

– Okostojások – mondta az elégedett párosnak. – Hát nincs szemetek?

– Miért, tanár úr?

Pemzli közelebb csalogatta őket a mutatóujjával.

– Szándékosan ültettétek be a pilótát fordítva? – kérdezte. – Az ötlet különben jó. Javítsátok ki gyorsan!

Otthagyta Krisztináékat, hogy a középső padsorban megvizsgáljon egy stadiont, melynek krepp-papír gyepén icipici, lila és zöld mezű játékosok futkároztak. Biztosra akart menni: kétszer is megszámolta a focistákat a füvön, hogy utána a kissé ferdén meghúzott alapvonalon akadjon fenn. A modell készítői, a Meggyes ikrek összekapaszkodva várták a tanári mustra eredményét.

– Nem jó – jelentette ki a tanár úr. – Nem elég jó. Kiét nem láttam még? Áhá, Kocsis! Buszpályaudvar? Alufóliából? Nem rossz, nem rossz. De nem is jó.

Kincses Peti ijedten tisztította le az erdei tisztást, ami pontos mása volt a kiserdei rétnek, a szalonnázó tűzhely körül élethű padok sorakoztak, az egyikre nagy műgonddal grafiti-firkákat pingált – kétszer is, mert az elsőt Zsófi miatt elrontotta. Legkisebb húga az utolsó farkincánál kezdett rá a bömbölésre, és megszaladt a keze, kezdhette újra. A kunyhót megvilágító égő halvány fényénél nem könnyű mulatság, gondolta, de kedvelte ezt a munkát, örült, hogy nem apjával vagy két bátyjával kell csatangolnia a hideg, szeles utcákon; egy hete dolgozott a dobozvároson.

A fekete hajú Krisztián időközben összeveszett társával. Sziszegve veszekedtek, nehogy Pemzli megszidja őket, vagy beírjon az ellenőrzőbe egy szaktanári figyelmeztetőt órazavarásért, ám elég hangosan ahhoz, hogy Kincses Peti minden szavukat hallja.

– Mondtam, hogy ne úgy tedd be!

– Az egész a csöves miatt van!

– Ha nem kezdesz el röhögtetni, nem rontom el.

– Miért, mit mondtam?

– Ládalend!

– Nem is! Ládaháza!

A vitatkozásban a babszem kicsúszott Marci pufók ujjai közül, és a piros jármű – orrán egy fehér I. virított –, lebukfencezett a földre, a pad alá. A két fiú utána, olyan hévvel, hogy összekoccant a fejük.

Kincses Peti felneszelt. A dobozváros úgy-ahogy visszanyerte régi formáját, a fák közé préselt házak közt kanyargó cérnautak kisimultak, a tisztás kör alakú szalonnázójából papírfüst tört elő. Az alapként szolgáló karton megszáradt, s noha meggörbült kissé, az egyenetlenség kifejezetten használt az alkotásnak, hiszen a Kiserdő domborzatára emlékeztetett. Eltűnődött, vajon nem lesz-e baj belőle, hogy apa megkérdezése nélkül készítette el lakóhelyük törpe változatát, ám azzal nyugtatta magát, hogy a mű sohasem kerül apja kezébe – idáig dugdosta, rejtegette, nehogy rátaláljon, mert akkor összetapossa. Zsófi túl kicsi, hogy árulkodhasson.

Pemzli tanár úr talán utolsó körsétájába fogott. Hallgatása elárulta, hogy elégedett a szemlével, mert a műremekek gondos és alapos készülésről tanúskodnak. Óra végén ki kell választani a legjobbat. Ez okozta most a problémát.

Ki legyen az első, aki az évfolyamot képviseli a kerületi versenyen?

A pocskondiázott babaház a lányok kitartó munkája nyomán egy Walt Disney-díszletre hasonlított. A stadion vonalai kiegyenesedtek, és a játékosok mintha valódi, élet-halál meccsen vettek volna részt. A Meggyes ikrek a stratégiára is ügyeltek: a figurák nem össze-vissza futkároztak a krepp-papíron, hanem az igazi játékról készült pillanatfelvétel szerint helyezkedtek el. A sárga ruhás bíró a sípjába fújt, és a lelátón címeres zászlók lengtek.

Mégsem az igazi, gondolkodott a tanár úr, és megpróbált a leendő zsűri bőrébe bújni; ha, akárcsak tavaly, lokálpatrióták mondják ki a végső szót, az ikrek „labdába se rúghatnak”. A pályaudvar és a hozzá tartozó cseppnyi remíz már ígéretesebb. A bobpálya tévedés, folytatta tovább, bandukolva a padok mellett, talán a Kováts–Szász-féle Aqua World jobban tetszene az önkormányzatnak, hiszen idén adták át a Duna-parton.

Mélázásából izgatott szóváltás zökkentette ki. Felismerte Weiler Krisztián éles hangját.

– Direkt léptél rá, hallod?

– Mondtam, hogy bocsánat. Nem vettem észre. Nem lehet megjavítani?

– Hogy lehetne? Tisztára összelapítottad, te buckalakó!

– E nélkül is tökéletes a pályátok – mondta Kincses Peti, és kritikus szemmel méregette a bobpályát, a műszálas lelátót, a hófehér katlant, a televíziós közvetítésnek helyet adó, plexilap mögé dugott riporter-állást és egy méregdrága legókészletből kiszerelt bábukat, akik műanyag zászlókkal hadonásztak.

– Fogd be a szád! Nézd az időmérőt – Krisztián belekapott Kincses Peti pulóverébe, és húzta-cibálta megszállottan. – Versenyző nélkül semmi értelme az egésznek!

– Cserébe átalakítjuk Ládaházát egy kicsit – a hatodikos létére erős testalkatú Marci átlépett a padhoz. – Hopp! Ha letöröm az antennát innen…

– Ne nyúlj hozzá! Az különben se antenna, hanem árbocfelhúzó rúd, ott áll a régi víztorony mellett…

– Bánom is én, mi ez.

Peti lerázta magáról Marcit, aki dühös könnyeivel küszködött, és Krisztián elé állt. Ugyanolyan magasak voltak. Peti megböködte orrán a szemüveget.

Lesz nemulass, ha apát behívatja az igazgató… az osztályfőnök beírt az ellenőrzőbe a késések miatt. Három késés egy igazolatlan óra, tisztelt szülő, 10 igazolatlan óra feljelentést von maga után, és harmincnál, mint ön is tudja, megvonják a gyermekgondozási segélyt.

Nem éri meg, gondolta, és elhúzódott a paprikavörös Weiler útjából.

– Mi folyik itt?

Pemzli tanár úr a terem túloldaláról lépett át, ahol egy újabb jelentkező kompozícióját tanulmányozta, egy román stílusú középkori vár szenzációs utánzatát. Az erődöt szemlátomást ostrom fenyegette, az udvaron komoly lovascsapat sorakozott, élükön egy csillogó sisakú lovaggal. A sárga felvonóhíd leeresztve, a síkságon az ellenséges had tüll sátortábora fehérlett, a sáncokban zsírkréta ágyúk kuporogtak. A vita megzavarta a tanár urat. Feldúltan érkezett az igazi csatatérre, és kettéválasztotta a fiúkat.

– Ne beszéljetek egyszerre! Csönd! Kincses, mutattad már a házi feladatodat?

– Nem, tanár úr.

– Mire vársz? Menj arrébb, Marci, Krisztián, fejezze be!

Kincses Peti elhátrált, és hagyta, hogy a tanár lassan körbejárja a kartonpapíron emelkedő dobozvárost. Mi lesz most? Látta a szigorú arcon felderengő csodálkozást, a kerekedő szemet, a felvillanó mosolyt: az elégedettség ritka jeleit. Egy éve kapták kézhez a bontási határozatot, ám apa rá se hederített.

Hová menjünk, kérdezte, jó itt nekünk. Senki se szólhat egy szót se. Nem vagyunk mi bűnözők. Miből fizessem az albérletet, tette hozzá, és a nagyfiúk bólogattak, csak anya hallgatott.

– Ez a kocogóösvény, itt szoktunk a futónapon szalonnát sütni, aha, ez a kutyafuttató – Pemzli úr felcsapott idegenvezetőnek. – Nagyon jó, Kincses! És ez mi? Igazi város az erdőben?

– Igen, tanár úr – lehelte a fiú.

– Nahát, nem is tudtam.

Pemzli tanár olyasmire vetemedett, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Lehajolt, és megveregette Kincses Peti feje búbját.

– A te munkád a legmeggyőzőbb – közölte. – Az utóbbi években nem találkoztam ilyennel. Ha nyerünk, a polgármesteri díszteremben állítják ki.

Kincses Peti szíve nagyot dobbant… a díszterem. Egyszer járt ott az osztálylyal: vörös drapériával borított falak, óriási, fekete bútorok, fényes üvegablakok… és ott lenne a dobozváros, előtte kis kártyán a neve: Kincses Péter, 6. b osztályos tanuló… mindenki láthatná… Mindenki.

A dobozváros lakói nincsenek többé biztonságban. Ránézett a fekete Krisztián vöröslő arcára, Marci feldúlt képére, és arra gondolt, milyen kár, hogy megvédte a makettet. De talán még nincs késő. Felemelte a lábát, és a pad alatt rátaposott Weiler váltócipőjére.

A December 10. Emberbaráti Társaság új tagjának eskütétele: „Esküszöm, hogy leütök minden
párizsit, aki nem kiáltja velem, hogy éljen a császár!” (1850)

VADÁSZ JÁNOS

Az idő szerkezete

Álom
fekete-vörös vonal-mozgás
szemből fehér vásznon
benne magasság mélység
távolság közelség idő

erednek spirálos hajszál-erek
térből kétoldalt visszatérők
színeznek skálán túli színekkel
volt-fehér vásznat

Önarckép
mozaikdarabokban
ikon-arcom
magam magamban
rés a résben

Dokumentum
hajnalban ébredek kelek
fel-fel csillámló múlt-időm
hívogat szakadatlan

hangok hangra
hitek hitre
illeszkednek

törvény törvény

Öngyilkos
nyakháromszögén hurok
fölötte senkiföldje-fej
halál-játék rajzol
arcára gunyoros
fintort

Rajz
pasztell-test puha hóban

ismeretlen
virág-csendek
körtánc-rendje

pasztell-test puha hóban

kikiáltó-temetés
rajz

Nap nap után
szél kongat kiürült vödröket
porfelhő hulló álmokat

sugarak nyúlnak látszatok mögé

lecsiszolt létünk egén a félhold
haldokló odaszegezett hal

Egyszerű kérdés
lecsiszolt létben
mi ered miből

hó-csillag madárszárnyak
a meddő porban

lecsiszolt létben
mit dönt az ok

Dal
kiürült vödrök konganak
ázott citrom-héjak íze
a számban

hulló lassúdott álmok holta

lennék végleg
életre váltan

Időtlen idő
napálarcok
kiüresedett mosolya

homlok-arany
málló halántékokon

szemek kihúnyt
tűzhányói

lélek-éhség
villódzó farkasfogak

Teremtés
kettétört gyöngyök himnusza

Végtelen
a csönd peremén
a térben

útszéli pléh-krisztus előtt

feketekendős nénike áll
a csillagok alatt

ébenfagyökér
történelem

Lidércnyomás (1832)

KÁNTOR ZSOLT

Bújócska: mű és vér

Reflektálás Kányádi Sándor Háborújára

Rezgő Éva volt az én osztálytársam, ráadásul, a szomszéd lakásban,
Debrecenben, a Kálvin téren, a szőrme üzlet fölött, ami szintén Rezgő tulajdon volt.
Hosszú barna hajjal, barna szemekkel nézett rám reggel,
amikor a tejcsarnokban megfogtam a kezét.
A szemöldöke is pici prém, másutt is csupa bunda, forró, sűrű pihéi
fényesen ragyogtak, amikor a strandon sokáig néztem a napozó tetőteraszon.

Gazdagok voltak és nyughatatlanok, folyton veszekedtek a szülők,
az apa felfuvalkodott kereskedő, a hetvenes évek gebinese.
Ladával, Lenin-sapkában, bekölnizve csalta a nejét,
aki könyvelőként a nagy házban (megyei tanács) középvezetői
beosztásban szenvedett.

Olykor elmentem otthonról, mert nem bírtam hallgatni,
ahogy marták egymást Éva felmenői. Iszonyú háború volt,
lecigányozták egymást, tolvaj, bitang, vérszopó elit, mondta rájuk apánk,
aki szintén házasságtörő volt. Tudtam, mert anyám megbízásából
én nyomoztam utána.

Egy forró nyári, szünidei napon Éva átrohant, ő se bírta.
Kért, menjek le vele a szőrme üzletbe, csináljuk együtt a babcsíráztatást,
tizenhárom évesen, addig alig állt szóba velem, de most megtört a jég.
Átvettem a szebb melegítő gatyám és rohantam, le a csukott boltba.
A szülei már a tányérokat vagdosták a falhoz. Nagy jelenet volt.

Éva hozott nekem is babszemeket, kis fémdobozkákban,
vizes vatták közé dugdostuk a tarka magokat.
A belső raktár asztalán helyeztük el a fészkeket, majd bekapcsoltuk a magnót.
Egy babszem a szoknyájára, az ölébe esett, én utánakaptam.
Valami fehér szikrázott a szemében.

A kezemre csapott, hova gondolsz? Oda még a fiúm se teheti a kezét.
De mindegy, hagyom, hogy elvedd! És engedte, ahogy fölemeljen a krepp
szoknya ráncai közül a babot és a csészéjébe tegyem.
Majd hirtelen ötlettől vezérelve, a combját is végigsimítottam.
Akkor lekapcsolta a raktárban a villanyt.

Majd simogattuk egymást egy órán keresztül. Én a bundákat, a forró, sűrű pihéket,
csak csókolóztunk és minden helyet megismertünk, amit még nem hódított meg
a fenti hadviselés. Rezgő Éva, onnantól kezdve a barátnőm lett.
Majd a gimnáziumot Pesten járta és rá egy évre meghalt.
Vonat alá vetette magát, amikor megtudta: az édesanyja felvágta az ereit.

BENE ZOLTÁN

Farkascseresznye ^*

Az apám siheder korától fogva hordta a sót a nagy Tiszáról a Szent György utcára, Akali Gergely hajóiról a raktáraiba. Amikor én megszülettem, még mindig cipelte derekasan azokat a hol fényesen csillogó, hol szurtosan komor tömböket, amiket az Akaliak aztán a szekereiken szállítottak tovább mindenfelé az országban, s még a határokon is túl. Ezek az Akaliak, tucatnyi másik gazdag szegedi kereskedőcsaládhoz hasonlatosan, sóval kalmárkodtak – egészen addig, míg a szandzsákbég egyik eminje el nem kobozta tőlük mind egy szálig szép hajóikat, hogy egy Bosznaszerájból érkezett, nemrégiben Mohamed hitére tért rácnak ajándékozza mindahányat. Így maradt az apám egyik napról a másikra munka nélkül. Nyilván éhen is pusztulunk, s most nem regélhetnék semmiről sem, hiszen a férgek réges-régen lerágták volna a húst a csontjaimról, ha maguk közé nem eresztik az apámat a tutajosok. Ezek a szép szál, sudár legények, hírhedett bicskások és istenkáromlók, a Maroson úsztatták a fenyőt a messzi fejedelemségből a torkolatig, majd onnan a nagy Tiszán Szegedig, a mi városunkig. Egyik nagybátyám régóta közéjük tartozott, ezért fogadták be az öccsét, az apámat is. A folyón mérföldhosszú fakaravánokat kormányoztak végig, hogy aztán célhoz érvén egyes dolgos kezek szép száldeszkákra hasogassák a csupasz fatörzseket, hogy a hozzáértők hajókat ácsolhassanak azokból a deszkákból, megint mások meg kereskedhessenek vele, akár a sóval az Akaliak, míg bírták a szép ringású hajókat.

A baj azonban csak ideig-óráig hárult el a fejünk fölül a szilaj tutajosok jóvoltából.

Szegény apám a második útján beleesett a Marosba – valahol messze, a hegyek között, ahol még vad és kiszámíthatatlan a víz. Sose láttuk többet. Én magam nem is emlékszem sem az arcára, sem a termetére.

Mindez még azelőtt történt, hogy a törökök kiűztek bennünket, keresztényeket a Palánkból, amit ők inkább Párkánynak neveznek, mert nekik semmi nem jó, ami tőlünk ered. Mire tizennégy éves lettem, már egyetlen keresztény nem sok, annyi sem lakott a Vár körül, csak az Alsó- meg a Fölsővároson, no meg a Külső-Palánkban, amit némelyek mondanak Középvárosnak is.

Apám halála után mi ketten az anyámmal a nagyapámékhoz költöztünk az Új Boldogasszony utcába, nem messze az alsóvárosi piactól, ahol szerdánként pakoltak ki az árusok, a mészárszékek azonban vasárnap kivételével, miként átható szaguk messzire hirdette, minden nap működtek. A mészárosok, ahogyan manapság, úgy gyerekkoromban is nagy erejű és nagyhatalmú emberek voltak, a török szerette őket, mert hamar megtanulták, hogyan vágják le az állatokat olyan módon, hogy abban a Próféta se találjon kivetnivalót, ha netán felénk vetődik az ő Paradicsomából. Meg aztán (beszélték a népek), hírekkel is gyakorta szolgáltak ezek a tagbaszakadt, borvirágos orrú, véres kötényű férfiak az erősen kíváncsi kontyosoknak. Én fél gyerekkoromat a mészárszékek környékén téblábolva töltöttem, nem egyszer szántak meg holmi belsőséggel az inasok, amit a folyton nyakamban csüngő iszákomba rejtettem, s hazaérvén a nagyanyámnak adtam át, mert nagyapám vagy az anyám visszaküldte volna a jóféle zsigereket annak, akitől kaptam. Ők büszke emberek voltak. A nagyanyám meg én nyomorúságosak.

Anyám talán éppen a büszkesége miatt nem ment újra férjhez, pedig takaros asszony volt, a szülés nem hagyott rajta nyomot, s mivel nem voltam hajlandó anyatejet szopni, a mellei is szépek, feszesek, gömbölyűek maradtak, nem lottyadtak meg, mint a legtöbb asszonyé szokott. Engem kecsketejjel nevelt föl, három esztendős koromig nem is maradt meg más a számban, csak ez a zsíros, erős szagú táplálék. Beszélni is akkortájt kezdtem, igen megörvendeztetve a családomat, hogy mégsem vagyok néma vagy egészen hülye.

Négyéves lehettem, amikor – csak úgy a magam feje után – végiggyalogoltam a Szentháromság utcán, kiballagtam Alsóvárosból, elértem a Tisza-ágat, átmentem fölötte a durván ácsolt fahídon, így érkezvén a Palánk faláig. Anyám szerint csaknem négyszáz öles utat tettem meg, ami közel négyezer láb. El is fáradtam erősen, úgyhogy a Palánk vesszőből font, földdel erősített falába (ami inkább szilárdabb kerítés még ma is, mintsem valódi városfal) vágott keskeny kapunál leültem egy kőre, s elszenderedtem. Miután egyik rokonunk visszavitt Alsóvárosra, azt mesélte az anyámnak, az egyik janicsár odabasi már egyre kerülgetett. Nyilván úgy vélte, kiváló leszek majd devsirmébe, a gyermekadóba. A török ugyanis minden évben végigrabolja a falvakat, hogy fiúgyerekeket zsákmányoljon. A városból még soha senkit nem hurcoltak el, csak akkor, mikor elfoglalták, valamint kilenc esztendővel később, Tóth Mihály uram próbálkozása után – így mesélték nekem a nálam idősebbek. Az összefogdosott jobbágyfiúkat aztán Konstantinápolyba, illetve, ahogy a törökök újabban nevezik, Sztambulba küldik a pogányok, s csak a Fennvaló Mennyei Atya tudja, mi lesz a további sorsuk. Az a rosszarcú janicsár velem is ezt akarta tenni, engem is a szultánnak szánt – vélekedett a rokonunk, aki (szerinte) az utolsó pillanatban mentett meg a veszedelemből. Én mindebből semmire sem emlékszem, előbb a Palánk kerítéséhez dőlve hortyogtam, aztán „megmentőm” kordéján húztam a lóbőrt hazáig.

Életem első időszaka úgy telt, ahogyan a kisgyerekeké rendesen telni szokott: hasonszőrű társaimmal kódorogtam erre-arra, legyeskedtünk a felnőttek körül, csavarogtunk az utcákon és a város határában, néha egymásnak estünk, aztán kibékültünk, ha enni kaptunk, ettünk, ha nem kaptunk, éhesek voltunk. Átestünk mindenféle kórságokon, kisebb-nagyobb baleseteket szenvedtünk, összevesztünk és kibékültünk, dézsmáltuk a gyümölcsfákat. Hat-hétéves korunkban egyikünk-másikunk inasnak állhatott valamelyik mester műhelyébe. Én nem tartoztam ezek közé. Az apám, míg élt, egyik céhnek sem volt tagja, a nagyapám ellenben a halászok megbecsült rendjébe tartozott. Nagyritkán elvitt magával a folyóra, csakhogy egyfelől azt kellett tapasztalnia, fölötte ügyetlen vagyok, másfelől az átlagosnál erősebb, vállasabb gyerekké cseperedtem, így hát úgy döntöttek anyámmal, inkább apám nyomdokaiba kellene lépnem. Tizenhárom esztendős voltam, anyám már megállapodott az egyik sókereskedővel, hogy jövőre beállok hozzá sóhordó legénynek, midőn megtörtént velem az, ami véglegesen és visszafordíthatatlanul megváltoztatta az életemet.

Szokásomhoz híven a mészárszékek környékén kódorogtam, mikor az egyik mesterlegény elszalajtott az országút felé, szóljak a kunoknak, hajthatják a barmaikat a fustélyok és bárdok alá. A nagy Tiszából kiszakadó ágacskák egyike keletről és északról öleli körül Alsóvárost, délen pedig nádas tavak terülnek el. Nyugat felé, a péterváradi országút és a szélső utcák között három kisebb tó és több aprócska pocsolya fekszik. Rendre ezeknél álltak meg a kunok, ha szarvasmarhát hajtottak be Szegedre, s várniuk kellett, míg a mészárosok előkészülnek. Azon a napon a fölsővárosi Tar János tizenkét állatát terelte tagló alá két majsai legény. A mészárosok már jókedvűen fenték a szerszámaikat, amikkel kezelésbe veszik a négytucatnyi lábon imbolygó, közel ezerötszáz bécsi mázsa húst, csontot és bőrt, s én lélekszakadva rohantam, hogy megmondjam a majsaiaknak, indulhatnak. A jószágok éppen ittak, mikor odaértem. Két-három bivaly is fürdőzött a sekély vízben, nem messze az itatóhelytől. Az egyik kun értetlenül bámult rám, mikor hozzá szóltam, végre a másik bólintott, s foghegyről odavetve a furcsán ejtett szavakat, azt is elárulta, a társa egy kukkot sem ért magyarul. Nógatni kezdték a szarvasmarhákat, elfordították őket a vízparttól, én pedig szájtátva figyeltem, ahogy ezek a hatalmas állatok ellenkezés és vonakodás nélkül, egykedvűen engedelmeskednek a két férfinak és csaholó, loncsos szőrű pulijuknak. Ma már tudom, hogy ezeket a szürke színű, hatalmas szarvú patásokat a kunok hozták az országunkba, ama híres-neves tatárdúlás után, s eme gigászok hamar kiszorították legelőinkről a régóta tartott, sokkal kisebb termetű fajtát, amiből mára hírmondó sem maradt. Magukat a kunokat is megismertem már, a nyelvüket jól értem, beszélem is valamelyest, s ha csak tehetem, szívesen diskurálok velük, mert bölcs és egyenes emberek.

Akkor viszont, mikor a két majsai pásztor elhajtotta Tar János tizenkét szarvasmarháját a város felé, nem beszélgettem én senkivel, csak bámultam a kisded csorda után, akár borjú az új kapura. Amint mindegyik szarvasmarha megindult a mészárszék irányába, fürgén a vízhez futottam, hogy lemossam az izzadtságot az arcomról, mielőtt a nyomukba eredek. Minden bizonnyal túlságosan is siettem, ennél fogva kapkodó és figyelmetlen lehettem, az eszem is valószínűleg a jámboran haláluk felé billegő óriásokon járt, nem holmi óvatoskodáson, ezért nem vettem észre, hogy pontosan egy bávatag bivaly mellett hajolok a víz fölé. A bivalyt alighanem meglephette, amint váratlanul mellette termettem, nagy hirtelen horkantva felém fordult, amitől én olyan nagyon megijedtem, hogy ösztönösen hátraugrottam, ám a síkos talajon hanyatt vágódtam. A bivaly nemigen érthette, mi történik, rémült kiabálásom viszont alaposan összezavarta. Úgy döntött, ő inkább odébbáll – s eközben egyenesen a sárba merült jobb lábfejemre hágott. A hirtelen belém nyilalló éles fájdalomtól felsikoltottam. A szokatlan hang miatt az amúgy lomha állat fürgén megugrott, miáltal hátsó lábaival újra rám tiport. Mielőtt elájultam, tisztán hallottam, ahogy recseg-ropog a csontom, és jól láttam a nagy, fekete testet eltűnni a szemem elől.

Otthon tértem magamhoz. Hónapokkal később mesélte el Valér testvér, hogy a majsai kunok szállítottak be a városba, ahol a piactér sarkán az egyik szomszédunk fölismert, együttérzés ébredt a szívében, hát hazacipelt. Nagyanyám először azt hitte, meghaltam, menten jajveszékelni kezdett, nagyapám azonban nyakon öntött egy vödör vízzel, amitől megéledtem kissé. Látván, hogy még pislákol bennem az élet, gyöngéden fölnyalábolt, meg sem állt velem a ferences atyákig. Ez volt irányomban az utolsó szeretetteli cselekedete.

A ferences atyák kolostora és fönséges temploma Alsóváros ékessége. Szeged egész népe tudja, hogy a kolostor kertjében a jó barátok ezerféle növényt termesztenek, mindenikről tudják, miként kell ápolgatni, pátyolgatni és melyik mire való. Egyik a meghűlés ellen hasznos, a másik a sebet forrasztja össze, a harmadik csillapítja az odvas fogak sajgását, a negyedik a köszvény kínjait enyhíti, az ötödik a nőknek hoz enyhülést, mikor viselősek, a hatodik elállítja a szúrt vagy vágott seb vérzését, a hetedik a fejfájás ellen kiváló, a nyolcadik a lovakat óvja a kehességtől, a kilencedik a vízibetegséget mulasztja el, és így tovább.

Gyula Mátyás atya, a kolostor gvárdiánja maga vizsgálta meg alaposan a lábamat, majd megsimogatta a fejem, megnyugtatta némiképp feldúlt nagyapámat, végül megáldott mindkettőnket. Ezután Valér testvér gondjaira bízott, aki íziben az ispotályba szállíttatott, szalmazsákra fektetett, avatott pillantását a sebemre vetette. Nem sokáig teketóriázott, ellentmondást nem tűrve mák gubójából készített főzetet itatott velem, amitől elbódultam. Kábaságomat kihasználva nagy szakértelemmel kitisztította roncsolt lábamon a nyílt sebeket.

Úgy hiszem, hetekig hánykolódtam véres látomások és lázas rémálmok közepette. Kusza emlékeim szerint Valér testvér többször is belém diktálta mákfőzetét, és Gyulai Mátyás atya, a gvárdián olykor a homlokomon tartotta tenyerét, szép zenéjű imádságokat mormolt a fülembe. Valaki énekelt, egy kutya végignyalta a képemet. Anyámra is vélekszem, könnyáztatta arca úgy lebegett fölöttem, miként a Hold karéja a nagy Tisza fölött, s talán úgy tükröződött a szememben, amint a Hold ábrázatát veri vissza a folyó lágy felszíne.

^* Részlet a készülő, azonos című regényből [vissza]

A természet lágy ölén (1847)

HORVÁTH ÖDÖN

Téli dal

Puha pihe-hó repül,
kavarog a téren.
Csöndet hoz, a fákra ül;
odafagy kövéren.

Bekocog az ablakon,
didereg a másik.
Varjú sír az ágakon,
kusza feje fázik.

Kimennél a ropogó
őszülő utakra?
Széltől-szövött, vacogó
zúzmara fogadna.

Pilláidra hullana,
fehér eső verne.
Hideg havak parazsa
szállna a szívedre.

Süllyedés közben

Ennél többet várt: még kellő időben,
kívülről érkező, gyors segítséget,
felajánlott kölcsönt, égből leszálló,
előrevivő változást, váratlan

örökséget, nem várt csodát, idáig
soha nem tapasztalt, emberbaráti
felajánlást, valamilyen formában
megtestesülő támogatást, postán

érkezett összeget, prózai módon
felbukkanó szerencséjét: kitöltött,
egyetlen szelvényére kapott kis pénzt,

az utcán álldogálva, csont-soványra
lefogyva, reménytelenül koldulva
vézna kezébe adott pár forintot.

A néma menet

A mozgássérültek, rokkantak mankós,
tolókocsis, előőrsként szolgáló,
hosszú sora vezeti fel a népes
felvonulók táborát. Az utcákon

élő éhezők mára, tízezrekre
duzzadt tömege lépked a nyomukban.
Főleg férfiak, mocskos ruhájukban,
mosdatlanul, borostásan, szakállal,

a silány táplálkozástól soványan,
hajlottan, megtört fényű, lázas szemmel,
de nők is, fedél nélküli életre

ítélten, szépségüktől megfosztottan.
Csöndben mennek; feltűnő némaságuk
mindennél többet mond el nyomorukról.

BOLDOGH DEZSŐ

Boros, őszi dal

Ma nem alszunk és nem eszünk
behúzzuk a reteszünk
megmondjuk az igazunk
a falak süket fülének
ma ódon légbe harapunk
ennyi csak a vigaszunk
sárgaházi füzérek
félig rokkant angyalok
szállnak az alkony tüzének
„hol tekinteted andalog”
Ma nem alszunk és nem eszünk
csak berúgunk és temetünk
mert itt az ősz a fáradt legyek
holnapra már megdögölnek
ha majd náthás halott leszek
városom is elködölhet
emlékeimet meg szórd szét
ha potyorász a vakolat
nem kell nekem trón se szószék
szellőszárnyas ég-fogat
Ma nem alszunk és nem eszünk
csak iszunk és csak szeretünk
búslakodunk mint két angyal
bámuljuk az üres szobát
ránk talál a néma hajnal
és görgeti a napot tovább
mennyei ágyunk vetetlen
őrzi majd egy boros álom
(nem fest festő rémesebben
de előre megcsodálom)

Az embernek nincs istene

Az embernek nincs istene
felvizezett igét iszik
nincs zombi-ős lelke se
szögesdrót-mennyek kerítik
imát hozó botor lélek
nincs-világi ördögök
ima ellen hős merénylet
nyomozna Istent ősködöt

Az embernek nincs istene
igéit ha firkálgatja
hűs hold kódorog vele
elszáll ballona bőrkabátja
megszökik az árva múlt is
kocsma előtt tocsog a sár
kinyúl majd a megrabolt és
segítségért kiabál

Az embernek nincs istene
agyába belóg szelleme
ördögé a bibliája
temetőké kelleme
valótlan vég agyagbáb
pszichotikus szerkezet
megtér lelkiz szarik rád
csak gyilkolász meg szenveleg

BENEDEK SZABOLCS

Gabika

Amióta az eszemet tudom, gyűlölöm Gabikát. Mélyen, engesztelhetetlenül. Holott az se biztos, hogy életben van még egyáltalán.

Évtizedek óta nem hallottunk róla semmit. Voltaképpen nem is nagyon emlegettük őt. Azokban a kritikus hetekben vagy hónapokban sem, amikor vitathatatlanul a középpontban állt. Elvétve hallottam a nevét – mindig így: Gabika, állítólag az intézetben mindenki ekként emlegette, nagyapámat is beleértve –, ahogy előtüremkedik az izgatott és fojtott suttogások mögül.

Olyan volt ez, akár a jól ismert hasonlat a hamu alatti parázsról. Ha megpiszkáljuk, bizonyára nagy tűz keletkezik belőle. Meglehet, el is lobban egy idő után. Így viszont rendületlenül izzik az elfedett, ám feledni soha nem akart kötelező gyűlölet.

Anyámban legalábbis egészen bizonyosan. Bennem meg azért, mert világéletemben lojális és engedelmes voltam. Az a fajta, aki kamaszkorában csak nézi az iskolai buliban a táncolókat, és legföljebb akkor ölt testet benne némi lázadás, amikor rockzenét bömböltet odahaza, a szobája csukott ajtaja mögött.

Nem emlegetjük, de nem feledkeztünk meg Gabikáról, én legalábbis nem, és tudom, hogy anyám sem. Gyűlöljük őt, talán holtában is, rendületlenül. Amikor a nagyapám sírját látogatjuk, lopva az anyám arcát fürkészem, igyekszem olvasni a tekintetéből, és mindig érezni vélem, hogy a gondolatai mikor forognak Gabika körül. Furcsa leírni ezt így, olyan, mintha becézgetném: Gabika. De hát tényleg nem tudok róla semmi mást. Anyám talán ismeri a teljes nevét, ám ő számunkra mindig csak Gabika marad.

Egy ideig nem is tudtam, férfiről vagy nőről van-e szó. Annyit gyerekfejjel megsejtettem, hogy a családban mindenki gyűlöli – a nagyapámat ellenben nem hibáztatták, mintha ő nem tehetett volna semmiről. Gabikára fogták az egészet, aki ily módon sokáig alaktalan démonként élt a képzeletemben, mígnem egyszer, egyetlen egyszer személyesen is találkoztam vele.

Persze az, hogy találkoztam, erős túlzás. Láttam. Tízéves lehettem talán? Mindenesetre elég kicsi ahhoz, hogy anyám kezét fogva menjek az utcán. A kézfogásra világosan emlékszem, leginkább onnét, hogy anyám egyszer csak olyan erősen szorítani kezdett, hogy felszisszentem. Még egy órával később is láttam körmeinek piros lenyomatát. Pedig nem tartott soká, egy röpke pillanatig csupán – ahogy az orvosok mondani szokták a gyerekeknek adott injekcióknál: mindössze egy szúnyogcsípés, legföljebb annyit fogok érezni, ami persze soha nem igaz. Anyám körme éppen olyan fájdalommal szúródott a bőrömbe, ahogyan a tű hegye szokott, azzal a különbséggel, hogy nem lyukasztotta át.

– Gabika!

Olyan hangosan mondta ki a nevét, amilyen hangosan az én jelenlétemben azelőtt senki soha. A következő pillanatban észbekapott, megszaporította a lépteit, és szinte vonszolt tovább. De elkésett. Addigra tudtam, hogy merre kell néznem.

Vékony, magas, mégis törékenynek tűnő nő állt az egyik kirakat előtt. Félig az utca felé fordult, úgyhogy láthattam az arcát: olyan fehér és sima, egyenletes volt, akár egy porcelánbabáé. Szájára erős rúzst kenhetett, ajkának vörössége élénken elvált bőrének szinte földöntúli sápadtságától. Hosszú, ősz haja fehér zuhatagként omlott a hátára. Világosbarna, térdig érő tavaszi kabátot viselt, vékony és egyenes lábait pedig akkoriban meglehetősen merésznek számító módon színes (élénk napsárga) harisnyába bújtatta. Hóna alatt drapp retikül. Egy könyvesbolt előtt állt, azonban nem a kirakatot nézegette, hanem a járókelőket. Ide-oda forgatta a fejét, mintha keresne valamit, vagy valakit, de az is lehet, hogy egyszerűen kíváncsi volt arra, hogy mi zajlik körülötte.

Az egyik pillanatban összeakadt a tekintetünk. Rám nézett, és én – emlékszem – megborzongtam. Egy mese jutott az eszembe, amelyet akkoriban anyám és nagyanyám is gyakran felolvasott a húgomnak és nekem. A mese egy kisfiúról meg egy kislányról szólt, valamint egy összetört tükörről, amelynek ha a cserepei belefúródnak valakinek a szívébe, rövidesen jéggé változtatják. Az egyik ilyen tükörcserép bele is fúródik a kisfiú szívébe, és a fiúcskáért eljön a Hókirálynő, és elviszi a palotájába, a kislánynak pedig mindenféle kalandokat kell átélnie ahhoz, hogy kiszabadítsa a kisfiút.

Nagyon féltem attól a mesétől, rettegtem, hogy az én szívembe is belefúródik egy tükörcserép, és akkor az jéggé változik. Mégis, rendre arra kértem anyámat és nagyanyámat, hogy olvassák föl azt a rémesen hosszú mesét, és én borzongva hallgattam meg, fejezetenként, estéről estére újra meg újra.

Gabika a sápadt arcával, a vérvörös ajkaival és a hosszú fehér hajával a Hókirálynőt juttatta eszembe.

Anyám húzott maga után, én viszont nem bírtam elszakadni a látványtól. Forgattam hátra a fejem, egyre csak Gabikát néztem, míg anyám rám nem szólt, hogy maradjak már veszteg, ne bámészkodjak, ne tekintgessek, haladjak rendesen vele. Ekkor, hogy szavainak nyomatékot adjon, megint megszorította a kezem, és a körmei ismét úgy szúrtak, mint megannyi tű. Engedtem neki, előbb azonban még magamban lefényképeztem Gabikát, és elhelyeztem a képét a megőrzendő emlékeim között. Ma is ezt szoktam fölidézni, ha reá gondolok; sőt, amikor a Hókirálynő meséjét olvasom föl a kisfiamnak, olyankor is minden alkalommal Gabika arca ugrik be elém.

A Hókirálynőt nem gyűlölni kell, hanem félni tőle. Persze a gyűlölet egyfajta félelem – azért is gyűlölhetünk valakit, mert attól félünk, hogy árt nekünk.

A nagyapám haláláról hosszú időn keresztül mindössze annyit tudtam, hogy baleset érte. Futott át az úton (igen, a szó szoros értelmében futott, meghazudtolva életkorát), és elütötte a busz. Pont az, amelyikkel menni akart. Combnyak-törés, az ennyi idősen szinte törvényszerű következményekkel: tüdőgyulladás, felfekvések, trombózis, embólia. Viszonylag fiatalon halt meg, legalábbis olyan értelemben, hogy mivel az életkorával törvényszerűen járó kisebb gondokat leszámítva különösebb egészségügyi problémája nem volt; ha nincs baleset, még bizonyára megadatott volna neki jó néhány év. Kétségtelenül az ő hibája volt: figyelmetlenség, a körültekintés elmulasztása. A sofőrt föl is mentették mindennemű felelősség alól.

Sokáig eszembe se jutott megkérdezni, hová futott annyira a papa. Nem tekintettem lényegesnek. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy el akarta érni a buszt, és hát ez történt. Középiskolás voltam, közel az érettségihez, amikor kibukott belőlem a kérdés. Mindenféle előzmény és szándék nélkül. A húgom talán leckét írt, apám talán a szerszámoskamrában matatott, mi anyámmal a vasárnapi ebédet készítettük elő: ő húst panírozott, én krumplit pucoltam. Mindenféléről beszélgettünk, és már nem is emlékszem, hogy került szóba a papa meg a baleset, de az biztos, hogy amikor megkérdeztem, néhány dermesztően hosszú pillanatra olyan hideg lett a konyhában, mintha valahol kinyitottak volna egy ablakot. Pedig hát meleg volt, ezúttal is tavasz, ráadásul a gázrózsa fölött már sercegett a forró olaj, várva arra, hogy az anyám által gondosan kiklopfolt és bepanírozott hússzeletek aranysárgára süljenek benne.

– Gabika.

Másodjára hallottam hangosan a nevet, és rögtön tudtam, miért fázom: anyám megidézte a Hókirálynőt.

Be se kellett hunynom a szemem ahhoz, hogy lássam magam előtt, amint ott áll a könyvesboltnál, félig a kirakat, félig az utca felé fordulva, és fürkészi a járókelőket. Köztünk az anyámat és engem.

Talán tudta, hogy kik vagyunk?

Meglehet.

Anyám többször találkozott vele. Igaz, akkor még fiatal lány volt, de gyakran bejárt nagyapámhoz az intézetbe. Gabika ugyanott dolgozott. Akkor még nem ősz volt a haja, hanem szőke. Úgy nézhetett ki, mint egy tündér. talán az is volt, még mielőtt képzeletem akaratának engedelmeskedve Hókirálynővé változott.

Tündér, aki elcsábította a nagyapámat, és ahogy az a mesékben lenni szokott, vesztének okozójává vált.

Legalábbis anyám szerint egész bizonyosan.

Kései kapcsolat volt. A nagyapámat tekintve mindenképpen, de voltaképpen Gabika esetében is. Ő se volt már fiatal, amikor belebonyolódtak. Egészen váratlanul, különösebb előzmények nélkül. Derült égből villámcsapás, ahogy mondani szokás. Már évek óta együtt dolgoztak, amikor elkezdődött. Anyám szerint természetesen azért, mert a nagyapám a Gabika főnöke volt, és hát, ahogy az ilyenkor lenni szokott, Gabika nyilvánvalóan előnyöket akart kicsiholni belőle. Más kérdés, hogy sikertelenül. Évtizedeket töltött el az intézet ugyanazon irodájában, ugyanabban a székben, és az ablakából naphosszat mindig ugyanazt az utcaképet látta. Azelőtt is, azután is, hogy a nagyapám szeretője lett.

Titokban akarták tartani, de hát nem lehetett. Az egész ott zajlott az intézet dolgozóinak a szeme előtt. Hogy nagyanyámnak súgott-e valaki, vagy egyszerűen csak észrevett bizonyos jeleket, arra nem tért ki anyám. Arra sem, hogy ő honnét tudta meg, és mikor. Föltehetően még azelőtt, hogy nagyapám meghalt. Mindazonáltal könnyen el tudom képzelni, hogy valamelyik kötelességtudó intézeti munkatárs érezte fontosnak, hogy a családot tájékoztassa. Természetesen diszkréten, inkognitót kérve, pusztán azért, mert ez végtére is olyan dolog, amivel jó, ha az érintettek tisztában vannak. Arról nem beszélve, hogy voltaképpen ez az egész túlmutat a magánügyön. Egy fontos intézet felelős beosztású vezetőjéről van szó, valamint egy egyedülálló, ám képzett és megbecsült kollegináról. A szocialista közerkölcs, ugyebár. Valamit haladéktalanul tenni kell.

Tettek is.

A megyei és a városi pártbizottság vezetője egyaránt behívatta nagyapámat. Hogy miről esett szó közöttük, arról anyámnak megint csak nem volt tudomása. Az is lehet, hogy valamiféle feljegyzés készült róla (persze titkos és bizalmi, amit csak az avatottak olvashattak el), de az is lehet, hogy nem. Amikor a megyei levéltárban próbáltam utánajárni, nem találtam nyomát.

Vajon született közöttük valamiféle megállapodás, amelyet aztán a nagyapám nem tartott be?

Könnyen elképzelhető, hogy nem csupán azért emlegetik olyan sokan a nagyapámat mind a mai napig akkora ellenszenvvel, mert meggyőződéses kommunista volt, hanem azért is, mert olyan dolgokat rúgott fel és tekintett semmisnek, amelyeket nemcsak a szocializmus vélt erkölcsisége szerint tartanak fontosnak és megkerülhetetlennek. Ráadásul a nagyapám az intelmek, sőt felszólítások ellenére sem volt hajlandó hamut szórni a fejére, hanem hagyott mindent menni tovább a maga útján. Mindaz, ami történt, az egymástól mégoly távol eső társadalmi rendszerek játékszabályai szerint is elítélendő, ám nagyapám fütyült rá, és folytatta titkosnak immár egyáltalán nem titkos, legföljebb elhallgatott kettős életét.

Nagyanyám nem beszélt sem a nagyapámmal, sem másokkal – így anyámékkal sem – Gabikáról. Akkor még nem. Tudtak róla, és még csak azt se mondhatnám, hogy elfogadták a létezését. Nyilvánvalóan nem fogadták el. De úgy voltak vele, hogy amiről nem beszélünk, az nincsen. Végül is nem volt különösebb gond. Nagyapám sem a viselkedésén, sem a felelősségtudatán, sem a cselekedetein nem változtatott. Ott élt a körünkben, ugyanúgy szólt hozzánk, ahogy azelőtt, ugyanazt tette, amit addig. A fizetését rendesen hazaadta, nem járt el az addigiaknál többet hazulról, kedves volt, vidám és szórakoztató. A vasárnapi rántott húst változatlanul együtt fogyasztottuk el, és karácsony esténként velünk és nem Gabikával énekelte – világnézet ide vagy oda – a Mennyből az angyalt.

Mégis Gabika lett az oka mindennek.

Senki nem számított arra, hogy teherbe esik.

Hogy miként történhetett, nem tudom; úgy értem, szándékosan-e vagy véletlenül, fogalmam sincs. Említettem, hogy ő se volt fiatal, nagyapám pedig kifejezetten idős ember volt már. Persze, férfiak esetében a fogamzóképességnek nincsen felső korhatára, legföljebb az esélyek csökkennek valamelyest. Anyám vöröslő arccal és fojtott hangon azt sziszegte azon a vasárnap délelőttön a konyhában, hogy Gabika szánt szándékkal fölcsináltatta magát, látván, hogy hiába évek óta az igazgató elvtárs többé-kevésbé nyílt szeretője, az iroda, a szék és az utcakép látványa változatlan maradt.

Akárhogy is történt – mármint tervezetten, vagy csak úgy becsúszott –, nagyapám az újszülött fiához igyekezett azon a végzetes napon, abban a végzetes pillanatban.

A kórházban két emelet választotta el az újszülöttosztálytól. Anyám biztos benne, hogy Gabika levitte hozzá a csecsemőt, és megmutatta neki. Én is biztos vagyok ebben, és nem is találok benne semmi kivetnivalót.

– Találkoztál vele bármikor? – kérdeztem. – Mármint a féltestvéreddel?

Anyám indulatosan megrázta a fejét: – Soha. Nem voltam, és nem is vagyok rá kíváncsi. Az a gyerek elvette tőlem az apámat.

Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy na de Gabikát is.

Kilépett az életünkből. Legalábbis fizikai valójában. Nagyanyámék még javában suttogtak róla, de ő a nagyapám halála után otthagyta az intézetet, és a városból is elköltözött. Egyedül ő maga tudja, hogy évekkel később, immáron őszbe csavarodott fejjel, mit keresett abban az utcában, a könyvesbolti kirakat előtt. Valamiféle nosztalgia, esetleg hivatalos ügy hozta vissza? Mindenesetre mi nem találkoztunk többé vele.

A Hókirálynő démoni árnya ellenben közöttünk maradt.

Soha nem szerettem ezt a nevet: Gabi, Gabika. Már az idegesít, hogy amíg nem derül ki, kiről is van szó, azt se tudjuk, férfi-e vagy nő az illető. Ugyanakkor, azt hiszem, akkor gyűlöltem meg Gabikát igazán, amikor az életem szerelme ekként szólított szeretkezés közben. Tévedésből. Az eksztázis pillanatában azt hitte, úgy érezte, hogy nem velem, hanem azzal a másikkal van, akit történetesen szintén Gabinak hívnak.

Csak sírtam és gyűlöltem engesztelhetetlenül.

Humanista tudósnő (1844)

BÍRÓ JÓZSEF

BETEGAKÖLTŐ

ÍME

kezdem
ahogyvégzem
márciusihóesésben
szédelegveláztólverten
másfélheteskórkeservem
nemmúliksőtfélrehív
rejtvényrácshozkényszerít
kérdésválaszelbabrálok
gyógyszeremtőlegybelátok
újságottollatkeresztet
tudjacsudamettőlkezdet
gyümölcsteaméztörtbögre
olvadozomkörrőlkörre

ÍME

ztem
ahogyvégzem
márciusihóesésben

SZÉNPORLEPTE JÉGVIRÁG

(- … - voltak az 1950es évek és … - … Kántás Balázsnak - )

lásd : itt fagyoskodnom ítéltetett – sokadikként
- rágcsálom lóhússzagú frottírköpenyem -
pislagyertyafény – borús rajztáblámon vers :
neszez : hallhatón – túli – tartományban

újévünnepén : nem jut zónaadag – főzelék
- betudom megszokott nyomorunknak -
fölvizezett – tejjel bádogkannám csurig :
halálfia : látszat – élek – érdemtelen

3AZ3 / 3 AZ1

3versemtiszteletdíjából
- amelyeken3napigdolgoztam -
1tányérbablevesrefutotta

ÁDÁM TAMÁS

Jégbefagyott templom

A világ olyan templommá vált,
amelyben nem tudunk
énekelni, tehát ordítunk.

(John Cage)

Kopár hegyek szorítják a jeget amely hamarosan elmetszi
a templom derekát és mi mégsem a fájdalomtól üvöltünk
(:) rettegünk hogy egymáshoz ér alkalmazkodni képtelen
lényünk \ közel kerül az arc \ a fonnyadó szív ritmustalan
zenéje felkavar és összekulcsolódik a kéz amikor szúrni volna
hasznosabb hogy tudnánk ilyen zaklatottan énekelni (?)

ordításunktól reped az oltár márványlapja sajog a jég s nem
akarjuk tudni miért \ tenyerünkkel befedjük a jégbefagyott
templom keskeny ablakát hogy ne lássuk a tó szélén álló
nyírfákat és ne érzékeljünk a kívülről jövő kék fényeket

létünk így már Dezső Tamás fotóján is megkérdőjelezhető

szépségében is fájdalmat közvetít a táj \ alig beszélnek
az erős szorítású hegyek egyszólamú lett a gregorián ének

Isten háza távolról nézve jégbefagyott felkiáltójel
(:) a végsőkig mentünk tovább nem lehet

A törvényhozók (Az 1834-es korrupt parlament, 1834)

Állatkert

Gyorsan rávezetett a megtapasztalás (:) ez itt más
minőségű kert elásott lombú fákkal zuhanva zúzni
készülő kacagó almákkal | vendégeket csalogató romlott
fügeborral | kirajzolódott a jelen (;) már csupán a málló
testeket kellett átölelni | átadni a szeretetet hogy kis
ideig elviselhető legyen | akaraterő s fű nélkül eddig sem
jutottál volna | hogy megoldd a megoldhatatlant (:)
macskagyökereket téptél a lakótelepi vadonban amelyek
kis időre oldott hangulatot hazudtak | ilyenkor
halványabbak lettek a vesztőhely fényei | sokkal
csendesebbek az aszfalton menekülő csigák roppanásai

hogy újra rendeződjenek az összezavart idegrendszerek
kerested a nem létező válaszokat | megfelelni akartál
megmászni a hattyúk hosszú nyakát | görcsöket oldani

a nagy állatkertben levő állatkertben láttalak utoljára
boldognak | ott láttalak utoljára (;) hozzád dörgölte szőrét
egy kis kecske | felemelted átölelted simogattad
túlságosan beleélted magad hogy téged is szeret valaki
soha nem kértél semmit | adni szerettél (:) csontlevest
öntöttél a macskáknak | friss ropogós kenyérdarabokat
szórtál az éhező varjaknak | nekünk a barátságod jutott

mindig precíz voltál (:) körbejártad az egykori romos orosz
kórház dőzsölő parkját | a riadt lombok között a sasok
tudták már mi lesz (:) kiválasztottál egy karvastagságú
ágat | a kötél csomózása már könnyen ment | a kijelölt fa
sem élte túl (:) szégyellte hogy nem roppant azonnal
később szándékosan elkorhadt | ő is sokat szenvedett

SZALONTAI IMRE

Az álom

Délután fél háromkor értem haza a városból, és rögtön lefeküdtem aludni. Minden nap ez történik, ha valami nem akadályoz meg benne. Mindig szükségem volt a délutáni alvásra, s ha néha kimaradt, csapnivaló és elviselhetetlen lett az estém.

Hetvenkilenc éves öregember vagyok és egyedül élek. Szeretteim egyenként elhaltak mellőlem, rokonaim, gyerekeim, még a barátaim is, s engem is csak a tehetetlenség tart életben (vagy a szerencsétlenség), hogy elevenen nem feküdhetek a koporsóba.

Reggel hét körül kelek, tizenegyig szöszmötölök az otthonomban, azután útra kelek és bolyongok a városban, elintézek néhány apróságot, megebédelek. Egy büfében olcsó menüt eszem. Sétálok a lakásomhoz közeli parkban, ahol megfigyelem a természetet és azokat, akik sietve átrohannak rajta. Nincs nagyobb bajom annál, ami egy ilyen korú és helyzetű embernek lehet, de kisebb sem, amit fegyelmezetten viselek.

Délután fél három és négy között érek haza. Lefekszem a kanapéra, ami a nappali szoba sarkában áll. Egy órát szoktam aludni, ritkán pár perccel többet, kevesebbet sohasem. Néha álmodom, néha nem. Álmaim többnyire könnyedek, tartalmukban pozitívak, az alvás azonban mindig mély, tudattalan. Gyakran színekkel, képekkel álmodom, illatokkal, amelyeket régóta nem éreztem, azután semmi. Történetek alig szerepelnek az álmaimban, azok is semmitmondóak, jelentéktelenek a számomra, és hamar véget is érnek. Az ébredés először nyomott kedélyállapottal, de gyorsan javuló, estére felhőtlen közérzettel jár. Ilyenkor mintha elpárologna belőlem a nyolc évtized súlya és fiatal lennék megint, mondjuk húsz éves. Derűs vagyok és jókedvű.

Ezen a napon zavaros, foszlányos képekkel kezdődött az álmom, aminek gyorsan vége lett, majd kitisztult az egész és hirtelen a szülői házban találtam magam, annak is a konyhájában, amit olyannyira ismertem. A sarokban ültem egy kis széken. Anyám háttal állt nekem és valamit főzött a sparhelten. Azt hiszem, hagymát pucolt. Tikkasztó nyár volt, a nyitott ablakon betűzött a napfény. A konyhaszekrény párkányán halkan szólt a kisrádió.

Végigtekintettem magamon. Mezítláb voltam, mindössze egy fakó klottgatya volt rajtam, épp olyan, amit gyerekkoromban viseltem. Ránéztem a lábaimra. Görbe, törődött lábszárcsontjaimon petyhüdt bőr lógott, lábujjaimon hatalmas bütykök virítottak. Ez volt az első dilemmám. Nem értettem, hogyan lehetek egyszerre tízéves gyerek és nyolcvan éves vénember. Furcsa módon mégis könnyen túltettem magam rajta, nyilván rájöhettem, hogy álmodom. Kínzott azonban egy másik kérdés is, amely érzelmi okokból sokkal mélyebben érintett. Nem tudtam, vajon anyám tudatában van-e ottlétemnek, vagy csak úgy vagyok ott mint „vendég”, aki mindent lát, hall, érzékel, de nem része a valóságnak. Figyeltem anyámat, ahogy ténykedik az asztalon. Hosszan néztem karcsú, csinos, szabályos arcélét, fiatalságát, amely sütött belőle. Ő ügyet sem vetett rám, csak a dolgával foglalkozott. Gondolkodni kezdtem. Arra gondoltam, hallgathat azért is, mert valójában semmi sem történik, én a gyereke vagyok, aki farigcsál valamit a fészerben, és most beszaladt egy zsíros kenyérért. Mit is mondhatna nekem? Hogy várjam meg az ebédet? És megint koszosak a körmeim?

Következtetésem igaz is volt, meg nem is. Anyám hirtelen felém fordult és így szólt: – Vedd fel a cipődet, fiam. Meg fogsz fázni. Tudod, a te korodban…

Megértettem, hogy anyám nemcsak tud a jelenlétemről, de furcsa kettősségemmel is tisztában van. Ez meglepett, de hirtelen meg is nyugtatott, mert olyan egyszerű lett tőle minden.

– Megehetek egy zsíros kenyeret? – kérdeztem.

– Vagyis megint nem ebédelsz – mondta anyám felhősen s már nyúlt is a komódba a vekniért és a zsírért.

– Azt hiszem, kimegyek játszani – mondtam hirtelen elhatározással.

– Jó, de csak délig. Ma apád is hazajön.

Megütköztem. Erre nem számítottam.

– De hiszen… apám halott. – Arra utaltam, hogy apám még születésem előtt meghalt, magam is csak fényképen láttam őt, végig anyám nevelt fel nagynéném segítségével, aki a közelünkben lakott.

– Most él – mondta anyám mosolyogva –, egészséges és már nem is hal meg. Fogtam a kenyeret és zavartan kitámolyogtam a lakásból. A fészer felé vettem az irányt, de meggondoltam magam, a kapuhoz fordultam és kinéztem az utcára. Az utca üres volt. Valahonnan tudtam, hogy nemcsak az utca, hanem a város, sőt az egész világ is üres, és csak mi vagyunk hárman: anyám, én és apám, akit nem láttam eddig. Egy darabig álldogáltam ott, aztán visszamentem a házba és téblábolni kezdtem. Végigjártam a szobákat, mellékhelyiségeket, kimentem az erkélyre és ráültem a korlátra, ahogy szoktam. Furcsa volt, hogy könnyedén, ruganyosan mozogtam és eltűnt az a mély, sejtjeimből való fáradtság, amely öregségemből fakadt. Ugyanígy volt a bútorokkal, tárgyakkal, berendezésekkel is, amelyekre nem úgy néztem, mint aki nyolc évtizedből érkezik vissza hozzájuk, hanem úgy, mint aki tegnap, tegnapelőtt is látta őket és mozgott közöttük. Az voltam, aki ott és akkor lehettem: egy gyerek.

Egy idő után meguntam és visszamentem a konyhába. Anyám még mindig ott volt, de az étel már az asztalon állt.

Mintha kötekedve szólt volna: – Hamar visszajöttél…

– Vesekövem és csontritkulásom van – mondtam. – Két műtétem volt, amiktől néha bepisilek.

– Ó, gyermekem – komorodott el hirtelen –, mi rengeteget szenvedünk. Mindig tudtam, hogy nehéz életed lesz.

– Se nehéz, se könnyű nem volt. Csak úgy, mint másoknak – vitatkoztam. – Sok mindent megtapasztaltam.

Tűnődve nézett rám és összeráncolta a homlokát. Nem tudtam, mi járhat a fejében. Valami vidámabbról akartam beszélni.

– Emlékszel, amikor a játszótéren kiestem a hintából és salakos lett az arcom?

– Ó, hogyne emlékeznék! – kacagott fel. – Egy ősz bácsi kapott fel és adott a kezembe. Rettentő lelkiismeret-furdalásom volt…

– És a barátnőd hol van most? Itt lakik a férjével?

– Dehogyis – mosolygott még mindig. – Elköltöztek az utcából, mióta visszajött az agronómustól. Szégyellték a dolgot…

– Csendesen éltek – mondtam elgondolkodva. – Semmi sem változik.

– Boldogan élünk – helyesbített anyám. – Már nem változhat semmi.

Nesz hallatszott az előszobából, mintha rakosgattak volna valamit. Izgatott lettem. Egy idő múlva középmagas, energikus férfi lépett a konyhába, aki az apám volt. Harminc körül lehetett. Egy tömött szatyrot tett az asztalra, aztán átölelte anyámat. Valamit mondott neki, amitől anyám felnevetett. Aztán felém fordult, de tudtam, éreztem, hogy nem lát engem. Ekkor anyám pár szót súgott a fülébe, mire ő figyelmesebben, elmélyülten nézni kezdte a helyet, ahol ülök. Egy perc múlva elmosolyodott és odajött hozzám. Egyik kezével átfogta az arcomat, a másikkal megsimogatta a fejem tetejét.

– Szóval te vagy az, lurkóm… Épp ilyennek képzeltelek!

Tiltakozás és szégyen fogott el. Nem képzelhetett apám ilyennek, gondoltam, senki sem képzeli a gyerekét aggastyánnak és nem simogatja meg ráncos, kopasz fejét. Aztán megint észhez tértem: hiszen nem is láthat, mert sosem látott, képzelete szüleménye vagyok, ahogy magam is csak az arcát látom annak, ami (a fényképről ismerve), és a testét csak hozzá képzelem.

– Szeretlek, apa – mondtam, már megnyugodva.

Elmosolyodott. – Én is téged, fiam. Nagyon.

– Nem voltam boldog.

– Megöregedhettél…

– Nem számít. Egy kör az egész és mindegy, mikor a vége.

– Ha én is ú… – tört fel belőle.

– Semmi, apa – mondtam neki –, nem érdekes. Csak élsz, aztán meghalsz.

– Mesélsz majd róla?

– Persze, apa. Feltétlenül…

Ekkor anyám hangját hallottam, akinek elege volt a diskurzusunkból.

– Ebéd – mondta szigorúan –, mielőtt sírva fakadnátok!…

Leültünk az asztalhoz, amelyen majdnem kihűlt már az étel. Anyámnak nem lett igaza: farkasétvággyal ettem és nagyokat kortyoltam hozzá, ahogy annak idején. Apám és anyám közben élénk beszélgetésbe keveredtek, nevetgéltek, amiben éreztem némi erotikát. Nem figyeltem rájuk, az étellel törődtem, és ahogy végeztem, végtelen nyugalom szállta meg a lelkemet, olyan, amilyet nem ismertem korábban. Hátra dőltem a székemen, elmosódottan hallgattam a duruzsolásukat, majd hirtelen elálmosodtam. Szólni akartam, hogy átmegyek a szobámba, de még ehhez sem volt erőm.

És akkor meghaltam. Pontosan éreztem, ahogy lépésről lépésre leállnak szerveim, vérkeringésem, életműködésem. Nem fájt semmim, nem éreztem halálfélelmet, nem változott semmi. Csak tudtam, hogy abban a távoli, idegen világban megszűnik élni az az elaggott test, amely az enyém volt. Konstatáltam a tényt, de nem váltott ki belőlem reakciót. A folyamattal egyidőben azonban elkezdődött valami más is, ami valódi riadalommal töltött el: megszűnni látszott az a világ is, amelyben tartózkodtam. Mintha egy régimódi, celluloid film gyulladna meg a közepén: belülről kifelé olvadni kezdett a konyha tere, a helyén egy üres lyuk maradt, ami folyamatosan nőtt. Fokozatosan szétfoszlottak a bútorok, edények, függönyök, és (lenéztem magamra) saját testrészeim is, végül a falakat, és a szüleimmel együtt, a kinti verőfényt is magába szívta a növekvő feketeség. Egyre gyengébbnek éreztem magam, már gondolkodni sem tudtam. Aztán elvesztettem az öntudatomat és elnyelt mindent a feneketlen sötétség, a semmi.

DEZSŐ ANNA

Karácsony este – másként

Ahogyan válláról vette a hátizsákot,
abban minden benne volt.
A mozdulathoz elhajlott a törzs,
akár sorsában az évgyűrűk,
csapzott, kosztól szürke haj
vagy szakáll, nem is tudom, mert egybefolyt…
Fekete szem, tömpe orr, sárga száj.
A kemény körmöket ráma ölelte,
két ujja közt kérget növesztett a csikkek odaégett, barna töve.
A zsákban 100-féle apró kincs, ami mind övé.
Övé a teszkós neylonszatyorba tekerve
pár régi kép.
Kopott, elfáradt ceruzacsonk.
A vörös, aprócska retkek,
amiket egy kert végéből lopott.
Kenyérhaj az étteremből;
kidobták. Ráragadt szalvétaszilánkok befedték,
így nem kapták meg a disznók.
A Playboy szamárfüleiből tudta,
melyik oldalon virít Katy.
(Néha, csikorgó időkben tőle visszatért a vágya.)
A törött csatok, és szétnyílt cipzár alatt
volt még összeragadt capuccino por is – tasakban.
Ahogyan válláról vette a hátizsákot,
abban minden benne volt.
Szakadt, zöld lódenkabátján összefolyt a sokféle szenny.
Fülén ferdén behúzott, kötött, füles sapka.
Lábán a gumicsizma kopott orrából kinézett a váz.
A kabát alatt ott volt
az egész ruhatár.
1 hóna alatt szakadt trikó.
3 póló, viszonylag jó állapotban.
(Múlt héten kukázta a dombon.)
3 pulóver, abból egyik női.
A lábakat ölelő burok;
akár a hagymahéjak:
1 réteg pamutharisnya
(ammóniától átitatva), lábfej nélküli.
1 réteg nylon, mert bár csíp, szigetel.
1 réteg gumitlan mackó.
Rajtuk farmer, az ünnepi
(„Kórházba jöttem, vagy mi!”)
Zokni.
Zokni, zokni, gombás köröm megette végük.
Gatya, nos… gatya az nem volt.
Odakozmált szag lengte körbe.
A mocsok ráégett jelzője hintett orromba undort.
Én meg… leltároztam,
darabonként számbavéve mindent.
Ő néha odatekintett, és vitázott:
– Nem látja? Ez kék, nem pedig zöld!
Még csak az kéne, hogy összekeverje!
A végén, aláíráskor 3 X-et vetett a papírra.
Határozott, erős betűket vésett az átadó fölé.
Kérdeztem: – Nem tud írni?
Ő meg legyintett:
– 3x vagyok, a nevem nem számít sehol.
A fejfámra talán majd rákerül…
Elvette az utca, a nyomor,
hát mit nekem Ferenc, József, vagy Árpi.
3x vagyok…
Hívhat bárki, ahogyan akar.
Tényleg. Adhatna egy kávét – hitelbe.
Jövő héten megjön a nyugdíj.

Kamal dolgozik

Megittam a fél liter vizet
(többet nem szabad, mert nyüszít a hólyag műszakvég előtt)
megettem a szelet kenyeret
(üresen, mert a húgom gyógyszerének ára felzabálta a mellé szokásos főzeléket)
de vastagon borította a kari, így élvezet volt,
most dagad a gyomromban – jóllakott vagyok.
Nézd, micsoda csukát raktam össze neked!
Egy csuda! Ugye?
Ebben bátran mehetsz a mekibe,
nem vallasz szégyent a többiek előtt.
Büszke vagyok!
Büszke vagyok, hogy eltartom anyámat,
a húgomat
és Nánit
(apám Visnuért elhagyott),
és büszke, hogy te hordod majd az én cipőm.
Büszke
és kicsit… fáradt.
De ne aggódj, este, ha hazamegyek tíz felé,
lefekhetek, kényelmes, kifeküdt hullámpapíron alhatom,
nekem már nem kell nejlont szednem a szeméttelepen, mint Amarnak.
És ez sokkal, de sokkal, de sokkal jobb.
Hálás vagyok,
köszönöm.

Cigány

Barna szembogaramban – gyűlik a könny.
Barna szembogaram
esővízben mostam.
Fekete hajamat gerebeneztem
(szalaggal színeztem).
Meg is törölköztem
anyám kötényibe – frissibe’.
Pörgök-forgok,
án-tom, ti-ti-om,
bő bokros liliom.
Akár erre,
akár arra
(bőröm barna),
heje-huja-hopp,
cigány maradok.
Hiába fehér a lelkem,
hiába hajnalban keltem,
meg is mosakodtam,
meg is fésülködtem,
de barna szembogaram,
fekete a hajam,
sorsom
– talajtalan.
Nincs őszöm, nincs tavaszom,
nincs telem, sem nyaram:
sohavakáció.

Dühük, dacuk – nyugtalan determináció.

Lajos Fülöp: „Ezt itt szabadon engedhetjük, már nem veszélyes.” (1834)

Emlékkontúr

Fehér a kemencepadka,
friss mész illata száll.
Tiszta a csupor,
alszik a kovász;
hideg van.
Fűts be anyám!
Surranjon a füst,
szökjön szemembe tőle könny!
Legyen fekete a kémény töve!
Rőzsét, venyigét ide
apám; dagadjon a
forró, meleg kenyér még
bábos bucija.
Szálljon a korom,
égjen a tűz,
élet dobbanjon a platni alatt!
Hideg kemence fehér fala
csak árnyékot ad,
és az emlék
– lohad…
Hát égjen a tűz
és kormoljon!
Fehér halotti gyolcsból
korommal üzenjen: csurogjon ki az élet.

Hobó-áthallás

Pálcát elő!
Varázsolj, az istenit!
Szikra pattogjon, perzseljen a tűz,
palástod alá kapjon a szél,
fess csillagtengert az égre,
fényben is:
lásson, aki vak!
Higgyen a hitetlen,
bízzon a gyáva!
Új világok,
meselények…
Ugyan!
Részeg látomás.
Kopott palástban a varázsló.
Lassan oda a hitele
és a világ újra szürke.
Nincsen mágia, nincsen hit
és lassan meghal a bizalom.
Siralom.
Bolondok hajója.
A cirkusznak csak itt,
csakis itt van
– keresnivalója!

Szónoklatzárás, Demoszthenész módjára (1847)

A silbakolás áldozata (1841)