Glonczi Dzsennifer, 10 éves
Glonczi Dzsennifer, 10 éves
A legkeservesebb, hogy mit sem tehetek ellene
Tanácstalan kívülállóként kell észlelnem
Miképpen roncsolódik szét belül a testem
A siralomházba zárt halálraítélt érezheti ezt
Aki tudja, hogy az ítéletét könyörtelenül
Végrehajtják, csak éppen azt nem közölték vele
Mikor
Erősen alkonyodik
Fekszem a sötétedő szobában
Katát várom, mindig
Öröm, ha éppen ő jön
Milyen különös is ez
Hosszú esztendőkön át csak
Éltünk amolyan apa-lánya
Szokványos kapcsolatban,
Néha hetekig nem láttuk egymást
Aztán, már több mint egy éve,
Mikor megtudta tőled, mi is
A helyzet velem, engem kért
A telefonhoz, és elsírta magát
Annyira szeretlek!, mondta
Mármost tudom, sem ő, sem én
Nem vagyunk érzelgős természetűek
S azt is tudom, hogy ez a kis nő
Aki gyerekként oly pici volt
Hogy elfért a tenyeremen
Most okos, szép, két gyermekes
Szívós és határozott asszony
Aki nem riad meg a világon semmitől
Ezért talált úgy szíven, amit mondott
Sajnálom az elvesztett éveket
Félek, már túl kevés az időm
Hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz
Minden nap csak rosszabbodás
És a nem tágító, lassacskán állandósuló
Fájdalom, amit, te is tudod, nehezen tűrök
Ma például szerettem volna megírni
Valamit, mely már megfogalmazódott
A fejemben, pusztán papírra kellett vetnem
Döbbenetemre a szavak kicsúsztak a kezemből
Az agyamat pedig mintha kimosták volna
Egyetlen betűt sem tudtam leírni
Csak ültem az asztalnál s dermedten
Bámultam magam előtt az üres papírlapot
Ez az energikus, dolgos, meleg kéz
Ez fog legjobban hiányozni
A kezed
A tiszta levegőben egy madár vág át olykor,
fekszem a függőágyban, oldalt macska dorombol,
az idő gyorsan múlik, hamarost ősz jön, tél jön,
és elszürkül az égbolt, nem hivalkodik kéklőn,
jegesednek az utcák, fehér öltöny a fákon,
szekrényben keresgélek, hol a télikabátom.
Néma a világ? Végleg elhallgatnak a tücskök?
Mikor hangoltok újra, és kinek hegedültök?
Felhő, állj meg, még látlak, leopárd lennél, birka
inkább, kit játékos kedv a palettára írt ma,
délelőtti hold, feljött tévedésből az égre
incselegni a nappal, melyiknek szebb a fénye?
Sok titkot rejtegettek alig mozduló lombok,
kik egyszer majd az erkély korlátjára hajoltok,
itt kellene maradni, tudni, mit nem is sejtek,
hogy fél évszázad múlva, ti fák, mekkorák lesztek.
Fénybogár villog. Mintha én
lennék, de kinek villogok?
Ebből elég! Inkább voníts,
azt meghallják a csillagok.
Jönnek a könyvek,
a José Martísorozat
„minket alig
forgattál”, szakállas
Marx-kötetek,
polcokról, fal mellől,
bedugdosott
könyvek, eladhatatlanok,
kiken giccses felirat se segít
a borítón, kéziratok régi
dossziékból, újak a számítógépből,
folyóiratok, Ezredvég, Eszmélet,
aludni kéne, kiáltanék „segítség!”
ébredni rossz, hosszú lesz
az új nap, ki hallja, tüdőm
feszíti a kiáltás, kipattan, rám
telepszik, apró állatok
futkosnak rajta, plakátkígyók tekerődznek,
„mit akarsz velünk”, glédába
sorakozó könyvek,
ez kinyílik, becsukódik
amaz,
méregetnek, bosszút akarnak
állni, ellenséges, dühös
szavakkal szólnak, raklapról
„nincs csere” mondják,
közéjük bújtam, most jönnek,
megölnek.
Fiam nézi a fiát,
kettejüket nézem én,
nincsen dolgom biztatóbb
itt az öreg földtekén.
Apám most azt mondaná:
„Új kis magyar született.”
Az élet élni akar,
ez a legszebb üzenet.
Ady úr beszél velem,
gyönyörű szó: a tovább.
Vesszetek, vén huncutok,
ti is, gonosz ostobák.
Molnár Iza, 9 éves
Szabó Barnabás, 8 éves
Iliszi Csenge, 9 éves
Imre Beáta, 11 éves
Ballai Gyöngyinek
Az én vezérelvem a szabályok betartása. Nem pusztán azért, mert nélkülük eltévednénk az élet kiismerhetetlennek tűnő őserdejében, elsüllyednénk a mocsárban, amelybe tündérlányoknak vélt boszorkányokat hajszolva jutottunk, vagy mint az ősemberek hordái, husángjainkkal a másnak tűnő csoport tagjaira vetnénk magunkat. Ha az ember valamire vállalkozik, teszi azt egyszersmind abban a tudatban, hogy tevékenységére előírások, törvények és szerződések vonatkoznak, amelyek betartása elválaszthatatlan attól, amibe kezdett. Ha römizek, nem teszek feketét a pirosra, ha autót vezetek, nem hajtok át a piroson, ha konyhát üzemeltetek, beleteszem a pörköltbe az anyaghányadnak megfelelő pirospaprikát.
Amikor elvégeztem az élelmiszeripari technikumot, bankettünkön az osztályfőnök magához hívott. Lajos bácsitól már az első ételkémia órán nagyon fontos dolgot tanultam: – A mérésben, a mérésben és megint csak a mérésben fáradhatatlan légy, és nem fogsz tévedni. A méret a legelső szabály.
Amúgy természetemtől fogva is szerettem kimérni a dolgokat. Az otthoni konyhában, meg lent falun, nagymamánál minden edényt és fazekat sorban kiszedegettem a kredencből, megbecsültem, hány liter lehet az űrtartalma, majd kimértem.
Anyám azt mondta: – Te nem vagy normális, fiam. Mások a grundon fociznak, meg bújócskáznak a lányokkal, te meg itt a fazekakat méricskéled. Mi lesz belőled?
Hanem azért mégiscsak elismerően hümmögött, amikor látta, hogy mindent tökéletesen saccoltam meg szemre. E képességemet laboratóriumi körülmények közt is igyekeztem fejleszteni, amely grammnyi mennyiségek esetében már nagyon nehéz – milligrammoknál pedig lehetetlen. Hanem a grammok becslésében felülmúltam Lajos bácsit, akinek néhány zord pillantása után a kedvence és kémiaszertárosa lettem. Az a szertár nekem maga volt a paradicsom. Ott a fiolától, a kémcsőtől a lombikig és a ballonig mindenféle űrméret megjelent. Hamarosan az összes lábosról, edényről ránézésre meg tudtam azt is állapítani, hogy a liter érték felett még hány milliliter folyadék önthető bele. El is készítettem egy beadványt a Gazdasági Minisztériumba, amelyben azt indítványoztam, hogy a kereskedelmi forgalomba kerülő lábosokon ne csupán a liter, de a milliliter értéket is tüntessék fel. Lajos bácsi azonban lebeszélt arról, hogy elküldjem.
– Nézd, te már tudományos, sőt, művészi tökélyre fejlesztetted a mérést – mondta. – Büszke vagyok rád, fiam. Azonban az egyszerű háziasszonyoknak nincs szükségük a finom értékekre. Ami pedig a vendéglátó- és az élelmiszeripart illeti, ott az anyaghányad betartása a sarktörvény, nem a kondérok űrmérete.
Az anyaghányad! Megkérdeztem anyámtól, hogy milyen anyaghányadokkal készíti az ételeket. Kiderült, hogy fogalma sincs róla. Csak úgy megszokásból sóz, fűszerez.
– És nagymama? – kérdeztem.
– Ő is – felelte. – Minden háziasszony.
– De én szívesen kiszámolom a szükséges anyaghányadokat a receptek alapján – ajánlkoztam.
– Már nem ízlik, amit főzök? – csattant fel anyám, majd a legközelebbi szülői értekezleten sírva kereste fel Lajos bácsit azzal, hogy megőrültem.
– Ugyan, anyuka – mondta az osztályfőnök. – Hát miért ne számolhatná ki a gyerek a halászlé, a rántott hús, a rakott krumpli anyaghányadát? Az ország legkiválóbb ételszakértője lesz. Ön pedig megdicséri őt, és mindent ugyanúgy fog főzni, mint eddig.
Igen ám, csakhogy én rájöttem a turpisságra, mert odáig fejlődtem, hogy pusztán az étel íze alapján meg tudtam határozni, miből mennyi került bele, és ezt egy naplóban rögzítettem. De mert mégiscsak a mérés teszi rá a pecsétet a feltételezésre, elkezdtem mintákat venni az otthoni kosztból, és bevittem az iskolába. A laboratóriumi eredmények engem igazoltak. Mármost, a banketten Lajos bácsi azzal hívott magához, hogy úgy érzi, engem az élelmiszerkutatás és az ízkémia kevésbé érdekel, mint az anyaghányad-mérések, és a minap telefonáltak neki a Minőségellenőrző Intézetből, hogy vendéglátóipari ellenőrt keresnek kiemelt fizetéssel, azonnali belépéssel.
Hamarosan főellenőr, majd csoportvezető lettem, kiszállásaimhoz szolgálati kocsit biztosítottak, és beosztott ellenőrt rendeltek alám Virág Ilona személyében. Nála rosszabb kollégát el sem tudtam képzelni. Minden érdekelte, ami nem tartozott a munkához, a feladatát ellenben rendkívül hanyagul végezte. A méréseket nem is lehetett rábízni, és a jegyzőkönyveit is alaposan át kellett néz-nem. És az öltözködése! Képes volt tűzpiros miniszoknyában megjelenni az ellenőrzési főosztályon. Fekete harisnyanadrágját pedig néha olyan szemérmetlenül igazgatta, mintha bizony nem is egy férfival dolgozott volna együtt, aki, nota bene, a felettese is volt. És nekem ezzel a nőszeméllyel kellett kiszállásaim során egész napokat együtt töltenem.
– Nahát, milyen gyönyörű innen a Balaton! – kiáltott fel Virág Ilona elragadtatva, amikor megálltunk a balatonfüredi Angyal csárda parkolójában. – Nem fürdünk meg?
– Ön ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy milyen feladat elvégzésére érkeztünk ide – mondtam.
– Mindig csak a feladat.
– Igen. Annak a teljesítését vállaltuk, amikor aláírtuk a munkaszerződést, és annak az elvégzéséért vesszük fel havonta a fizetésünket.
– Maga sosem tud lazítani?
Amikor a csárdába betértünk, a pincér megvető pillantást vetett Opel Astra típusú hivatali automobilunkra, majd olyan vizes bort tett elénk, hogy az már felháborító volt.
– Én nem bírom a piát, de ebből akármennyit is meg tudnék inni – fitymálgatta az italt Virág Ilona.
– Kérem, tartózkodjék a megjegyzésektől – szóltam rá.
Amikor megérkezett a pörkölt is, már a színéről és az állagáról láttam, hogy mindenből kevesebb van benne az előírt anyaghányadnál, kivéve persze a sót.
Azzal megmutattam az igazolványomat a pincérnek, és mintát vettem az ételből.
Rögvest elénk perdült a tulajdonosnő.
– Jaj, kedves uram, ne haragudjon, de valahogy összekeveredtek a rendelések, és maguk a személyzeti ebédet kapták meg, szörnyen sajnálom – csicseregte a termetes asszonyság, aki kalocsai mintás kötényt és pártát viselt.
– Akkor vegye jegyzőkönyvbe, Ilona, mint súlyosbító körülményt, hogy hanyagul kezelik a rendeléseket.
– Jaj, istenem, igazgató úr…
– Csoportvezető vagyok.
– Jaj, főosztályvezető úr, hát igazán láthatja, mennyit dolgozunk. Most is csoportot várunk, bármelyik pillanatban megérkezhetnek a németek, ellenben a hoszteszek sehol nincsenek. Azért vagyok ilyen díszmagyarban, azt sem tudom, hol áll a fejem.
Mintát vettem a borból is.
– Jesszusom! – sikoltott fel a csárdásnő. – Csak nem a férjem vizezett borát szolgálta fel ez a süket? Tudja, a férjemnek magas a sava, azért enyhítjük az italát. De ezt kóstolják meg! – azzal intett a pincérnek, aki valami borkülönlegesség felszolgálásába kezdett.
– Akkor azt is vegye jegyzőkönyvbe, Ilona, mint súlyosbító körülményt, hogy a saját fogyasztásra szánt italt a söntésben együtt tárolják a leltárba felvett kész-lettel – mondtam kérlelhetetlen szigorúsággal, azzal elköszöntem, és indultunk.
A következő alkalommal gyermekétkeztetési ellenőrzésre indultunk. Az iskolai éttermek szarkáit állhattam a legkevésbé. Mit sem adtam arra – az egyébként hamis – nézetre, hogy a „globalista, gyarmatosító” turistákat ki lehet, sőt, ki is kell fosztani, mert mindenkinek azt kell tálalni, ami az étlapon szerepel, éspedig annak a normának megfelelően, amely a konyha alkotmányát képező anyaghányad-könyvben elő van írva. Mégis a német polgár felismerheti, hogy vizes a bora, híg a levese, lehetősége van reklamálni, a panaszkönyvet kérni és nem fizetni. De az a szegény, kicsiny gyermek, akit beterelnek az ebédlőbe, sorba állítanak, szorosan a társai mellé ültetnek, evés közben a tanító nénire kell figyelnie, hogy nem hibázott-e valamit el, ő kinek szólhat? Az ő, amúgy is alacsony anyaghányadú ételének nemesebb részeire miért pályázhat bárki is büntetlenül, csak mert a tanári karnak gazdagabb fogásokat szolgál fel?
Egy kis szabolcsi faluban a legszívélyesebb fogadásban részesítettek bennünket a konyhás nénik, mintha bizony nem is ellenőrök, hanem távolba szakadt rokonaik lennénk.
– Tessék, aranyoskáim, a jó kendermagos húsleves.
A leves felszínén úszó, szinte narancssárga emulgeátumok láttán megdöbbentem. Ez kapirgáló, kukoricán nevelt tyúk zsírja. És ez a vidéki levegő zamatát egybesűrítő illat! Főzhetnek ilyen levest egy iskolai konyhán? Vagy most, életemben először megcsaltak az érzékeim? Belemerítettem a kanalamat az aranyló lébe. Mintha visszakanalaztam volna magamat a gyermekkoromba. Ez olyan, mint a nagymama tyúkhúslevese, csak ő nem zeller-, hanem fokhagymaszárral készítette. De abban is bőven anyaghányad felett volt a hús.
– Fenséges ez a leves, néni kérem, és milyen kedves, hogy kendermagosnak nevezi.
– Hát minek nevezzem, ha egyszer kendermagos volt a tyúk, amelyből főtt?
– Honnan tudja?
– Én vágtam le.
– Ön?
– A magaméból. És hoz a Terka is, meg az Ida is.
– A Terka, az Ida?
– Mi hárman visszük a konyhát.
– Jó, de hogy kerülnek ide a tyúkjaik?
– Hát, beadjuk, amit tudunk. Tetszik tudni, ami alapanyagot ide hoznak, „anyaghányadba”, vagy hogy is mondják, abból nem lehet rendes ételt készíteni. Ha csak azt főznénk, a gyerekek csak kóvályognának, már a tornaóra elején összeesnének. Pedig oly jó látni, hogy napestig szaladgálnak az udvaron. Lemozogja a gyerek az ételt, csak legyen, mit kapjon.
– De hát önök a meghatározott anyaghányadon felül használnak alapanyagokat, ez pedig szabályellenes, ráadásul otthonról hozzák. Ez egyenesen… erre nem is tudom, mit mondjak.
Ellenőr életemben először ültem be mintavétel után kifejezetten rossz érzéssel az automobilba. Mert hát ezek az asszonyok jót akartak, nota bene, jót is cselekedtek. De mégiscsak szabályellenesen jártak el. Nekem pedig az a dolgom, hogy a szabályokat betartassam.
– Most mi a szándéka? – kérdezte Virág Ilona, miután elhagytuk a falu határát.
– Hogyhogy mi a szándékom? Lefolytatom a vizsgálati eljárást.
– Maga milyen egy rohadt alak!
– A jegyzőkönyv az jegyzőkönyv.
– Igen, hát akkor nézze meg ezt a jegyzőkönyvet! – azzal Virág Ilona darabokra szaggatta a füzetet, és kihajította a kocsi ablakán. – Tessék, nincs jegyzőkönyv, elveszett, majd megírom a leselejtezési jegy-ző-köny-vet!
Azonnal lefékeztem az automobilt, de már nem akadályozhattam meg, hogy ne vegye ki a táskámból a mintákat is, és ne öntse a szántóföldre. Majd Virág Ilona lehuppant a barázdába, és hisztérikus zokogásban tört ki.
– Hagyjon itt, és hajtson vissza a nyomorult szabályaihoz!
Természetesen nem hagytam ott, nem is hagyhattam volna ott, és nem csak azért, mert ez sem lett volna szabályos, hanem mert éreztem, hogy szenvedélye mögött mély igazság lappang. Lehet, hogy a szenvedély is szabály? Amikor másnap bementem a hivatalba, a selejtezési jegyzőkönyv benyújtásával együtt az áthelyezésemet kértem a laboratóriumba.
Azt hittem, hogy a főosztályvezető elhatározásomról tudomást szerezve majd megrökönyödik, behívat magához, és azt kérdi „hogyan, hát ön, a legjobb ellenőrünk?”, és hosszasan magyaráznom kell neki a legutóbbi ellenőrzésemmel, vagyis általában az ellenőrzéssel kapcsolatos dilemmáimat, és együtt fogjuk keresni a szabályos megoldást azokra a helyzetekre, amelyekre a törvény nem ad választ.
Ehelyett csak annyit mondott, amikor összefutottunk a folyosón: – Á, üdvözlöm, már aláírtam az áthelyezését.
Az ellenőrzési csoportnál Virág Ilona lett az utódom.
Bár a laborban tovább finomíthattam korábbi anyaghányad-becslési képességeimet, mégis hiányzott az előző beosztásom. És ahogy teltek-múltak a napok, hetek, rá kellett ébrednem, hogy nem az ellenőrzések, a mintavételek vagy a jegyzőkönyv-összesítések hiányoztak, hanem Virág Ilona. A tűzpiros pliszírozott szoknyája, fekete, matt harisnyanadrágjának a suhogása és a parfümje, amely gyöngyvirág és verbéna illatában fürösztötte a doh- és aktaszagú hivatali helyiségeket.
Ilonka hónapokig szóra se méltatott. Úgyszólván csak odavágta elém a mintákat. Egyszer azonban váratlanul egy teljesen szabályellenes, privát éthordó termoszt tett le az asztalomra, homlokából félresimított egy rakoncátlan hajtincset – amelyet addig észre sem vettem –, és szemében meleg barna fénnyel azt mondta: – Hoztam magának ebédre egy kis kendermagos húslevest.
Kürti Szabolcs, 14 éves
Gyere, bontsunk falat, hívtalak a
szobába, nem álmodtam, mégis
álom volt valahol, rétegenként
bontsuk, kezdjük a festékkel,
mondtam, kaparásztunk valami
fehéret, körmeink ujjhegy alá
koptak, a festék nem jött le, nem
lett vékonyabb a fal, de te moso-
lyogtál, azt mondtad, legalább
létrejött valami térképszerű.
Álmodtam megint: fekete-fehér
éjszakán fölém hajoltál, hangod
bársonyos volt, könnyeid szemembe
hulltak, de nem találtam az arcod.
Tíz éve, érettségi óta nem találkoztunk, most ott
állt három műanyag kapaszkodóra tőlem a buszon.
Láttam, nem akar észrevenni, azt hiszem, ő is látta,
én se szívesen venném észre őt. A sofőr hirtelen
nagyot fékezett, ő a lábamra taposott, én önkénte-
lenül lerúgtam magamról. Ha félnem kellene tőle,
gondoltam, most biztosan eszembe jutott volna,
miért. A fennmaradó öt perc alatt, amíg leszállt,
egymás szavába vágva beszéltük el egymásnak,
ki hogyan boldogult.
Észrevétlenül átengedtem
magamon néhány napszakot,
aztán alig volt még este,
de már diszkófények, hold,
csillagok a zöldesszürke tó
felett, ültem egy padon, a
szavakon gondolkoztam, például
a fán, a sértődöttségen vagy
a képeken, hogy jelentenek-e
itt most valamit.
Minden kertben ez a lassú téli csönd
és minden lakásban ez az alig hallható
kattogás, valaki azt mondta, huszonöt
éves kor körül lehet először meghallani,
az emberek többségében ekkor indul be
az idő, aztán egyre vadabbul hajt, ahogy
ez a szobanövény is itt az asztalon.
Mit forgatok a fejemben? Tárcsát.
Rossz számot hívnék? Vagy foglalt?
Esetleg félretette a kagylót, hogy ne zavarják?
Van racionális válasz a nem-válasz meglétére:
a rendszer, amelyben benne-élünk, csupa hamis tudat:
gazság és pótszer. A vonal halott, mint egy
önálló nulla-körökre szakadt lánc.
Az én körömet próbálom az övére átcsörögni.
De csak ácsorgok a tárcsás magányban.
Kár erre rápörögni.
Sztrájkolnak a munkások Telepátiában.
Szokatlanul enyhe idő volt Vancouverben karácsony másnapján a kora esti órákban. A gazdagok lakta széles utcában néptelenség, csend. Az utcát szegélyező fák, bokrok egymást érték, a kivilágítást is jószerivel takarva. Teljes volt a sötétség.
Nagy, fekete autó állt meg Jack Carry háza előtt. Egy férfi szállt ki belőle nem kisebb elhatározással, minthogy elrabolja Carry, a nagyvállalkozó ötéves kislányát. A házból kellemes zaj hallatszott, a szülőknél kisebb baráti társaság vendégeskedett. A gyermekrablás könnyűnek ígérkezett. A sötétben észrevehetetlenül közelítette meg a rabló a házat. Átlépett az alacsony kerítésen. Szerencsesorozat: egy földszinti ablak kivilágítva, sőt, kissé kitárva; a szobában egy kislány egyedül a földön valami építőelemekkel játszott.
A gyermekrabló csendben közelítette meg hátulról a gyereket, arcára szorította az előkészített éteres kendőt, s már ott sem voltak.
A kocsiban az éteres kendőt gyorsan levette a kislányról, nehogy a kelleténél többet ártson neki. A hátsó ülésen egy társa, egy nő várta őket, ölbe vette a gyereket és nyugtatgatta. A kislány persze az egészből alig értett valamit, ijedten hallgatott.
A házban persze gyorsan észrevették a gyerek eltűnését. Először bent, majd a ház környékén keresték, közben hívták a rendőrséget.
A rendőrök sem jártak nagyobb sikerrel. A házigazdáknak rettenetes éjszakájuk volt. Kora reggel, a szomszédokkal láncot alkotva fésülték át a környéket, de ez nem vezetett eredményre.
A nyomozók nyilvánvalónak tartották, hogy gyermekrablás történt, hiszen egy ilyen kis gyerek nem tud egyedül kijutni a házból, a kertből. Természetszerűen azt javasolták a házigazdának, várja a telefont; az emberrablók milyen követeléssel állnak elő.
A gyermekrabló, Bob Morton Vancouver kikötői negyedében élt családjával. Húsz éves volt, amikor megnősült. Hamarosan megszületett a fia, Max. Bobnak ekkor már szép priusza volt. Biciklilopások, boltfeltörések. Egészen fiatalon bandatag lett, szinte ki-be járt a fiatalkorúak börtönéből. Amikor szabadon volt, a kikötőben vállalt alkalmi munkát. Fiatalon nősült, nem sokkal a várt gyerek születése előtt. A felesége, Mary idős embereknél takarított, beteget ápolt. A házasságot hamar megunta. Zavarta, hogy Bob nem tud kikerülni a hatóságok reflektorfényéből. Szinte vita nélkül váltak el. A kisfiút, Maxot a gyámhatóság egy távoli nagynéninél helyzete el. Az apa, Bob újabb bandához csatlakozott. Ez már „komolyabb” társaság volt: bankrablások, ékszerbolt fosztogatások. Mindig máshol működtek, így sokáig nem jutott nyomukra a rendőrség. Ám, ahogyan ez lenni szokott, persze, hogy egyszer csak lebuktak. Az egyik banknál már vártak rájuk. Tűzharcra is sor került, jó néhányukat meglőtték, lelőtték, Bobnak a nagy kavarodásban viszont sikerült megszöknie.
Elhatározta, hogy csendesebb vizekre evezik. Védelmi pénzek beszedésével kezdett foglalkozni. Vancouver külső, dombokkal tarkított részén elszórva működtek kisebb boltok, büfék, cukrászdák, vegyeskereskedések. A nem túl népes vidéken csak gyalogösvényeken lehetett közlekedni, sűrű bokrok között. A kis boltok tulajdonosai nem mertek Bobnak ellentmondani, mert tudták, ilyenkor mi következik. Bob „üzlete” háborítatlanul működött, mire vérszemet kapott: úgy döntött, hogy megemeli a védelmi pénzt. Hibázott. A boltosoknak ez már valóban sok volt és közösen elhatározták, megtagadják a további fizetést, hiszen a pénz már kis hasznukat is csaknem elvitte.
Felfogadtak egy embert: iktassa ki Bobot. Az embernek fegyvere volt, s amikor Bob jött a pénzt beszedni, a sűrű, bokros kaptatón egyszer csak előugrott és Bobot lábon lőtte. Nem okozott volna problémát neki egy hatásosabb lövés, de a megbízatása csak arra szólt, tegye Bobot járásképtelenné. Figyelmeztető lövés volt. Remélték, hogy lemond a védelmi pénzek szedéséről, de azt már nem akarták, hogy életet vegyenek el, s hogy a rendőrség nagy erőkkel kivonuljon és megpróbálják felgöngyölíteni a szálakat.
Bob sebesülten, szinte négykézláb mászott vagy egy mérföldet. Autóúthoz ért. Itt valaki felvette és a közeli város kórházába szállította. A magánkórházban, ahol egy ismerőse dolgozott, megoperálták a térdét. Bob ettől kezdve erősen sántított. „Vette a lapot”, és többé nem erőltette a védelmi pénzek szedését. Gondolt rá, de mégsem merte vállalni, hogy időközben már felcseperedett fiát, Maxot küldje maga helyett. A fiú ekkor már húsz éves volt, apjával élt, aki negyven körül járt. Együtt döntöttek úgy, hogy megpróbálkoznak a gyermekrablással. Maguk mellé vették Bob régi ismerősét, Mirjamot. Mirjam sem volt jobb a „Deákné vásznánál”; egy kábítószer-terjesztő bandához tartozott, amely ez idő tájt kiszorult a piacról, így Mirjamnak is jól jött az új lehetőség. Haja, szeme fekete, és mindig fekete ruhában járt. Bűnözői körökben „Fekete Mirjam” néven ismerték.
De térjünk vissza történetünkhöz. Jó néhány sikeres akció után jutottak el a vancouveri gyerekrablás helyszínére. Az esemény megtörtént, s a nyomozók jóslata bevált: a gyerekrablók jelentkeztek a nagyvállalkozónál és ötmillió dollárt követeltek kis címletekben. Közölték, ha értesítik a hatóságokat, gyereküket élve nem kapják meg.
A rablók a találkozó színhelyéül a hajógyár egy városon kívül eső, már régen nem üzemelő raktárhelyiségét jelölték meg. A raktárban emeletnyi magasságban állt a lom, az ócskavas – középen meglehetősen tág, szabad teret hagyva. A vállalkozó a gyermekrablókkal előre megbeszélt kapun hajtott be, és megállt a szabad tér szélén. Kiszállt a kocsiból s az ajtót nyitva hagyva várta a folytatást. A szabad tér másik felén, szemben vele már ott álltak a gyerekrablók: középen Bob, jobbján fia, Max, balján Mirjam a kézen fogva tartott kislánnyal.
A csendet Bob törte meg: – Nos, uram, láthatja, hogy részünkről készen állunk a csere lebonyolítására. A kislánya itt van velünk épen, egészségesen. Ha az ön részéről is minden rendben van, társnőm átkíséri a gyereket. Ön elindul a pénzzel, félúton találkoznak, átadja a megbeszélt összeget, megkapja a kislányát, és mindenki békében távozik.
A vállalkozó megnyugtatta Bobot, hogy a dolog részéről is rendben van, csak egy „apróság” nem stimmel. A Mirjam mellett álló kislány nem az ő gyermeke. Bob kissé keserűen elmosolyodott: – Uram, én járatos vagyok mindenféle ócska trükkben és ismerem a gyermekmeséket, bár nem volt alkalmam nagymamám térdén ülve hallgatni sem a Hófehérkét, sem a Hamupipőkét. Megkérem, új mesével álljon elő, mert az idő sürget.
A szót most a vállalkozó vette át: – Igaz történetet mondok, másnak nem lenne értelme. Feleségem minden hónap egy adott napján vendégül lát egy – a miénkkel azonos korú – kislányt, aki nálunk ebédel, vacsorázik. A gyerekek délután játszanak a gyerekszobában, este jönnek a kis vendégért és hazaviszik. A két kislány véletlenül nagyon hasonlít egymásra, mindkettő szőke, nagyhajú és kék szemű. A termetük is hasonló. Még egy fontos momentum játszik közre, de ez már a gondviselés számlájára írható. Az én kislányom feltehetően éppen akkor ment ki a szobából valami játékért, amikor ön „volt szíves” különösebb körültekintés nélkül az ott található kislányt, meglehetősen durván – mondjuk ki – elrabolni.
Bob erre azzal válaszolt, hogy a mese szép, de még mindig nem bizonyított, hogy a kislány nem Jack gyermeke.
Ekkor Jack előhívta a kocsiból saját kislányát, Maryt: – Mondd meg, kislányom, mi a neved – hajolt le a gyerekhez, aki kissé zavartan, de határozottan mondta: „Mary vagyok!”
Mirjam ekkor Kate-hez fordult: – Neked mi a neved?
– Kate vagyok – válaszolt a kislány.
Érdekesnek tűnik, hogy ezt eddig soha nem kérdezték Kate-től. Bár igaz, hogy ettől még nem tudták volna meg, kinek a kislánya.
Ez a váratlan fordulat megdöbbentette az emberrablókat, erre nem számítottak, de Bobnak új ötlete támadt: hátha Kate is egy milliomos csemete és mégis pénzhez jut…
– Kik a szüleid? – kérdezte Kate-től.
– Nem tudom, én az árvaházban élek.
Bob nem repesett a boldogságtól a válasz hallatán, de hamar visszanyerte a lélekjelenlétét. Ismét a nagyvállalkozóhoz fordult: – A szerencsétlen személycsere ellenére, az árfolyam nem változott.
Ezt az ostobaságot Bob már zavarában mondta. Még azt is hozzátette, ha nem fizet az idegen kislányért, veszélybe sodorja annak életét.
Jack válaszolt: – Ön a legnagyobb és a legostobább gazember, akivel eddig dolgom volt. Észre kellene vennie, hogy a labda nem az én térfelemen pattog. Lehet, hogy egy ártatlan árvalányt akar likvidálni, aki senkinek sem kell. Az biztos, hogy belőlem egy centet sem húz ki.
Váratlanul közbeszólt Mirjam, akinek mindez már sok volt. Bob esetlenül magyarázkodni kezdett: – Én mindig gondosan ügyelek arra, hogy sikeres akció végén az elrabolt személy épen, egészségesen nyerje vissza a szabadságát.
– Kivéve a Seattle-i esetet – vágott közbe Mirjam. – Amikor a szülők útlezárás miatt nem értek oda a megbeszélt időben, s fél órával később már csak a gyerek meggyilkolt holttestét találták a helyszínen.
Bob tombolt a dühtől: – Ha egy alkalommal is gyengének mutatkoznék, s az kitudódna rólam, akkor a saját bandámban hiteltelenné válnék.
– Én inkább gátlástalan gyilkosnak nevezném – szólt közbe Jack.
A kis Kate, aki eddig csendben figyelte a sorsát érintő vitákat, felfogta, hogy rosszul áll a szénája. Ösztönösen közelebb húzódott Mirjamhoz és valamiféle támogatást remélve felnézett rá. Mirjam először szigorú tekintettel fogadta a közeledést, de mégis csak nő volt, és megsajnálta a gyereket. Váratlanul felemelte Kate-t, és halványan elmosolyodott. Mirjam már rájött, hogy csatát vesztettek, és ezt valahol nem is bánta. Magához ölelte a gyereket, aki örömmel átfogta a nyakát. Mirjam ekkor közölte Bobbal, hogy átviszi a kislányt Jackhez. Bob még mindig tiltakozott, de Mirjam következetes maradt.
– Ha megteszed, ha odamégy Jackhez – sziszegte Bob –, kénytelen leszek téged is kinyírni.
Mire Mirjam: – Akkor viszont a hátamba kell, hogy küldjed a golyót. – Ezzel elindult a gyerekkel Jack felé.
Bob már felemelte a pisztolyt és kibiztosította, mikor a fia, Max vágott közbe:
– Apa, remélem tisztában vagy vele, hogy a gyerekgyilkosokat a börtönben saját rabtársaik végzik ki.
Bobnak ez már túl sok volt. Csak állt mozdulatlanul, a pisztolyt még mindig Mirjam felé tartva, mint aki megmerevedett. De ezt már a felhalmozott lomok között kiválóan álcázott rendőrosztag parancsnoka is megelégelte. Fejével intett a mellette fekvő mesterlövésznek, aki már jó ideje Bobra célzott. Lövés dördült el, amely Bobot a hasán érte. Hátratántorodott. A mögötte álló fia, Max elkapta az apját.
A harc eldőlt.
Mirjam letette a földre a kis Kate-t, és kézen fogva odasétált vele Jackhoz, aki mellett már ott álltak a rendőrök.
A kis Kate biztonságban érezve magát, Mirjamhoz fordult: – Ugye veled maradhatok?
– Sajnos nem – felelt Mirjam. – A rendőr bácsikkal elmegyek egy nagy házba, ahonnan egy ideig nem jöhetek ki.
– Csak azt mondd meg, meglátogathatlak?
– Várni foglak.
Azért a sokcsatornás tévé-adás,
facebook, miegyebek
ha apránként is, elérik a hatást –
naná és lám angol, olykor olasz szavak
– mani, szanbel, bambino – színezik a magyart,
tetszetősnek vélt sztereotip szöveg,
– mint tenger felületét verdeső gyengécske permeteg,
mit buszon utaztomban most is hallhatok
három nő szájából; egy fiatal, tini
ismert szinkron-stílusban próbálja ámítani
két munkatársát; ők könnyed allűrrel,
celeb-gesztussal túltesznek rajta,
folyik, mint víz a csapból – hogy stílszerű legyek – a középszer,
és fennkölten ragyog mindőjüknek arca.
Leszállva a buszról az idősebb hölgy rám mosolyog –
alkohol-gyanús vagy műfogsor előtti állapot.
A szerelemben,
épp mint a halálban,
megszűnünk létezni.
Eltűnünk magunkból,
helyünkbe más költözik
pár fürge hónapig,
s utána mást se vágyunk,
mint újra megszűnni,
akár csak percekig,
megszűnni végleg,
tudván, hogy jobb,
ha más lakik bennünk,
tudván, hogy a másik
szívében jó helyen leszünk.
S ez bíztató.
Gyermekként láttál
megannyi mély mosolyt,
mely kísért várva
várt megérkezést,
könnyített végsőnek
érzett búcsúzást.
Mikor tegnap felnevettél
ezek a tegnapelőtti
mosolyok jutottak eszembe,
s ha nem csalt a szemem,
a betegség szülte jogos
düh és félelem mellett
sosem remélt
megnyugvást láttam,
s megérkezést,
én meg azon
mosolyogtam magamban,
hogy űz tréfát veled a sors,
másnak osztva
a líraibb búcsúzást,
hálisten.
Ítélni elevent, holtat
Vak kölykeink most tanulnak.
Rorátéra, vecsernyére,
Készülnek víg temetésre.
Dobrokol Szent Mihály lova,
Ostort hoztak, peng a kova.
Nyit a menny és vár a pokol,
Otthon legyünk már valahol.
Nyí a szélben, száraz a lomb,
Köd tejében olvad a domb.
Ez ám a halottak napja:
Holt a holtat bekaparja.
Kevés a könny, sok a nóta,
Ó időkből gyűrött kotta.
Kincsünk mellénk nem temetik,
Kellhet még az, jár is nekik.
Készülhetnek temetésre,
Rorátéra, vecsernyére!
Nyílhat napvilágra szemük,
Lássák: útjukba dermedünk.
Az odabenti galaktikus táj
életbe borult szigetein,
zengő műhelyeinkben,
kerti madarunk röpképe árnyán,
szerelemvirág mélyén
így múlatom el a hátralévőt,
így kiáltozom teutánad,
hogy nem üzentél, s nem találtalak –
bár olykor mintha mégis, épp
az odabenti galaktikus táj,
az érzékeny sziget, a munkás szellem,
a madaras ég, a szerelmes virág
teremtő öbleiben
olykor tán mintha mégis –
Ne kérdezd, ki vagyok. Ha kaptam keresztvizet, elmosta az idő. A szüleim Jancsinak, a nejem, ágyba bújás után, kelj fel Janinak hívott. Amíg akadt meló, kitartott mellettem, bérelte a panelt, aztán az ajtóra mutatott, repülj páva lettem. Ha a földre esem, nem vagyok már téma, annyian vagyunk már, mint kutyaszar a hóban. De minek panaszkodni? Az Úr szeme mindent lát, egyszer majd felemel. Nemrégen valaki a jó anyámba küldött. A szemébe röhögtem. Ha lenne még anyukám, biztos dédelgetne. Mint kotló a csibéit, szárnya alá venne. Felfelé nézek, hátha int valaki, remény morzsát lenget. Régen, régen, míg volt meló, a morzsák fentről jöttek. Most csak felhőt látok. Takarják a Napot. Az Úr szemét se látom. Haragszol rám, kérdem, mit kéne tennem, hogy a kegyeidbe fogadj? Hiába fülelek, nem hallom a választ. Akkor kvittek vagyunk, nem haragszol már rám? Hidd el, Magasságos, magam is tisztellek. Bár igazán nem bírlak szeretni, ahogy te se engem. Azt hiszem, Égkirály, köztes állapotban vagyunk. Mivel mosolyogni látlak, aligha pikkelsz rám. Csupán annyit kérek, míg összekapom magam, vastag felhőidet terelgesd másfelé. Mióta kidobott a nejem, ellopták a munkám, sétatéri padok vetik az ágyamat. Régen téma voltam. Ha földre estem, cikkeztek rólam, elvonóba vittek. Most csak füttyentenek, mint a kóbor ebnek: akarsz egy féldecit, megtolod a kocsit, míg beindul a motor?
Állj a sor végére, ordít egy tépett nő. (Mint egy vízrajzi térkép, olyan az arca, kortalan és ráncos, hatalmas árvizek csaphattak át rajta.) Neked szóltam, vigéc, itt már nem vagy váltásmester! Itt mindenki egyforma, toprongyos és éhes! Hiába bömbölsz, nem figyel rád senki. Ha nem állsz be a sorba, ha nincs rend a fejekben, nem kezdik mérni a babgulyás adagunk, sose röppen feléd a zsömle vagy a kifli. Állnék én, ha tudnék, nem látod, Kisvirág, alig bírok lépni. A gyárban, mikor titkár voltál, azt mondtad, 29 leszel! Hol van már a tavalyi hó, próbál vigyorogni a borvirágos orrú. Húzz a sor végére, jön a rendfenntartó, a fekete medve! Mondd, hogy fogtad a sort. Mért hazudjak, Pösze, hogy a földbe döngöljenek? Tűz van bennem, Virág, rikácsol a gyomrom. Mit gondolsz, Pösze, az én hasam énekel? „Harmadnapja nem eszek”… Megint Attilázol? Higgyél nekem, bébi, egy falatot se ettem. Miért nem ettél, kujon, hozták a segélyed? Nem iszom már, bébi, albérletre gyűjtök. Bébi a nagyanyád, még mindig lefektetnél? Mikor a lósóskában ittál, hívtál bár egyszer is, kínáltad a tömlőd? Mire észbe kaptam, kiürült az üveg… Csak az üveg, Pösze?
Dió Péter valóban olyan volt, mint a dió. Dióbarna nadrágban járt télen-nyáron, dióbarna kabátot, pulóvert, pólót húzott magára. Az öltözéket fent dióbarna „bezbóll” sapka – így mondta: bezbóll – koronázta; lent (minő meglepetés!) dióbarna cipő zárta. A haja vékony-erőtlen, de szapora szálú, napon lógó-száradó, esővel-jéggel agyonvert, hóval áztatott, seszínű-fakó dióhéjszín, orra alatt – csak egy árnyalattal, de barnább – bajusz. Talán a vére dobbanása is barna volt…
Kemény volt, feltörhetetlen, megfejthetetlen. És ettől volt Dió Péter igazán Dió Péter.
Amerre járt, melegbarna lett a levegő. Az ég, a fű, a víz… csitt-csett: barna lett; szinte csak azért, hogy Dió Péter elvegyülhessen; nem akart ő látszani.
Régóta nem akart már ő látszani…
Az évek alatt kifejlesztette az Igazi Dióságot. Kemény lett, környezetbe olvadó, kerek, hogy elgördülhessen gyorsan, hirtelen, ha arra szottyan a kedve, vagy ha a kényszer úgy hozza. Egyenes tartással járt, vállait kissé előredöntve hordta: ha gurulni kellett, csak összerántotta magát, és ott sem volt…
Egyre gyakrabban kellett gömbölyödve menekülnie; egyre többen lestek rá; egyre több fogsor csikordult össze a láttán. Egyre többször fordult elő, hogy vastag fűztörzshöz kellett simulnia, mohos sziklarésbe préselődnie, sikátorba surranva mentenie barna húsát. Még talán önmaga elől is futott…
Nem volt ő rettenetes, dehogy! Egy legyet sem tudott volna agyoncsapni, gyenge volt, mint a nektárt vesztett akácszirom – mégis tartottak tőle. Vajon miért? Hiszen kedves volt, akkor is, ha szapulták. Nem vitatkozott, csak halkan, szinte alázatosan kért – ha kért.
Szó nélkül, szinte érzéssel szúrta botjára az eldobott papírzsebkendőket. Kecsesen csippentette fel az eldobott csikkeket. Puhán pottyantotta egymás után a kék szemeteszsákba a kiürült, elhányt műanyag- és üvegpalackokat. Szeretettel gereblyézte a fűre hullott szél-leverte, emberkéz-letörte gallyacskákat. Némán kente, majd tekerte be a fák sebeit, csak arcának barnasága sápadt el olyankor, és írisze feketült el, akár a föld.
Nem korholt ő senkit, aki bántotta őt, vagy drága parkját. Nem dorgált egyetlen hanggal sem senki emberfiát. Csak mélyen nézett az emberek szemébe, megvárta, míg azok elkapják pillantásukat, aztán egyenes tartással, vállait kissé előredöntve elsétált, vagy ha a helyzet úgy hozta: gömbölyödve menekült.
A kofánál – aki nem szégyellte a hályogos szemű öregeknek odaválogatni a poshadt mandarint, férges répát – sem kritizált semmit. Ha rajtakapta, egyszerűen orvosolta a zsiványságot: kivette a zacskót a becsapott kezéből, visszazúdította az árut a többi közé, majd komótosan kiválogatta a portéka javát.
Kutya nem kóborolt a városban, törött szárnyú kismadár nem hevert az aszfalton, ha Dió Péter arra járt. Rendben szórták fényüket az utcai lámpák éjszakánként, és nem hevert egyetlen részeg sem a hideg flaszteron.
A legtöbben nem is tudták, hogy Dió Péter létezik. Akikkel jót tett, nagyot köszöntek neki, volt, hogy meghívták egy kávéra, sörre, amit ő szelíd, félénk mosollyal visszautasított. Ezután ők is betartották a három lépést; volt benne vala-mi titokzatos; talán a némasága okán, a diósága miatt… A többség… a többség pedig nem is tudta, hogy van valaki, aki kemény, feltörhetetlen, megfejthetetlen; eltakarítja a mocskot, segít a rászorulókon, és ha úgy hozza a végzet, elgör-dül gyorsan, hirtelen, ha arra szottyan a kedve, vagy ha a kényszer úgy hozza.
Azt mondják a városi őslakosok, nem volt mindig ilyen. Nagyhangú, kötözködő, piros arcú, szálkás ember volt. Azt mondják, régen nagy hivatalt töltött be, és eladta volna a lelkét is, ha az ördögnek kedve támad rá.
Azt mondják a városi őslakosok, egyszer régen, nagyon régen, pár fillérért kicsalt több mázsányi diót egy reményvesztett asszonytól, akinek a férje meghalt egy karambolban. A többmázsányi diót felhordatta az udvarában a roskatag szénapadlásra száradni. Azt is mondják, hogy a többmázsányi diót nem bírták el a korhadt deszkák. És azt is mondják, hogy amikor a többmázsányi dióval terhes, korhadt deszkamennyezet leszakadt – alatta játszott a kisfia…
A kor megszülőnk és öldöklőnk is.
Mikor milyen ízzel ébred a szájában.
Azután viszonyít, egybemos.
Idegeiben gyengeáram.
Azt mondja: horderő, nagyságrend és teszi, amit kell.
A válságból is profitál. Feldarabolja a hitel.
Nincs stabilitás-granulátum, csak átok.
Torkos és gonosz angyal, távozz!
A legjobb napok azok, amikor olvasni hagy,
Enged jó szellemet szívni. Megszokni.
Bámulni a betűket és lustálkodni.
Hab a „tormán”, ha Ildikó megengedi,
hogy a blúza alatt végighúzzam a tenyerem.
Majd a szótár leesik a szőnyegre. Fölveszem.
Olyan hangja van, mint az eldőlt hegedűnek.
Tudtam én már gyerekként, hogy az angyalok ülnek
egy komódon. És elvannak egy kávén, egy feketén.
A lelkükben húrok vannak. És a szívük helyén
violinkulcs. Két szó marad éjszakára: ekrazit
& és vér. Egy gyertyát elfújsz. Majd elbújsz.
Itt a csend – út!
A felhőket kidörzsöli az öklével. Ott van a lelkében az a papír-vékonyka toporgás. A vágyakozás gyér ihlete, szava. Az idea szára behajlik, bebújik a bibe a láncok közé. Biciklizik ma. A bilincs háttér. Egy színpad, ahol a mese is körbe van rácsozva. A nevetés elváltozik. A belátáson túl (átélésből elég!) az összegyűrt arc, egy ország tekintete. Minden ellentét állat. A hibátlan textus áttűnés. A dac körbevezet. A flaszteron egy szájharmonika. Vér szivárog belőle. Egy koldus hajol érte. (Perzselő intenzitás.) Utcai nyomóskúthoz térdepel, ott mossa le a hangszert. Aztán leveti fekete kabátját, leül a szénfekete fűbe. Felejtettek itt mindent. A félelem forró. Mennyivel áthatóbb a szkepszis, ha az egyensúlyból nő át a készenlétbe. Higgadtabb a „végesség szédülete”. Megérkezik a standra. A memória mimóza. Húrokon lépdel. Tűhegyre szúrt, lampion-fejű moly vigyorog az üveghegedű fölravatalozott vitrinében. Intuíció.
Juhász Veronika, 11 éves
„Amikor egy reggel Gregor Samsa
nyugtalan álmából felébredt…”
Zsemlei Ágoston átlagos ember volt. Nem volt sem magas, sem alacsony, sem kövér, sem túl sovány. Arca szabályos nyugati arc; szeme világosbarna, figyelmes, orra egyenes, közepes méretű, cimpái tövében induló ráncok. Gesztenyebarna haját kéthavonta rövidre nyíratta, és minden másnap megmosta. Körmeit rendesen ápolta. Leginkább ingben, zakóban, szövetnadrágban járt, és fekete, egyszerű bőrcipőben, nyáron pedig barna bőrszandálban. Ruháit hetente kimosta – kivéve zakóit, azokat havonta beadta a tisztítóba –, és ingeit reggelente, mielőtt munkába indult, kivasalta. Az utcán nem sietett, kiegyensúlyozottan, egyenletes tempóban ment.
Ágoston törvénytisztelő, nyugodt férfi volt, soha nem szólt másokhoz a buszon, vagy a közértben, ha sorban állt a pénztárnál. Minden hónapban megvásárolta a bérletét, és mindig rendesen befizette számláit. Munkahelyén, egy irodában, ahol adminisztratív feladatokat látott el, kitartóan és pontosan dolgozott. Egy órakor kényelmesen megebédelt, aztán visszaült asztalához a számítógép elé. Kollégáival keveset beszélt, csak ha szükséges volt; nem szerette feleslegesen zaklatni őket. Általában nem ártotta bele magát a más dolgába. Soha nem ment el munkatársaival kocsmába, vagy más mulatóhelyekre, így nem is hívták. Mikor munkaideje letelt, lekapcsolta gépét, fogta táskáját és hazaindult.
Zsemlei egyedül élt egy lakótelepi panelház hatodik emeletén. Szülei már meghaltak, a nőkkel pedig nem értett szót, ezért nem is próbált közeledni feléjük. Amikor hazaért, levetkőzött, télen forró, nyáron langyos vízzel lezuhanyozott, megvacsorázott, aztán televíziót nézett – leginkább a műveltségi vetélkedőket és a régi háborús filmeket kedvelte –, aztán bevackolva magát ágyába, olvasott egy ideig, végül tíz óra tájban leoltotta az éjjeli lámpát és elaludt. Reggel mindig pontban hat órakor ébredt, kávét főzött és vajas zsömlét evett, kivasalta ingét, aztán fél hétkor kilépett lakásának ajtaján és dolgozni indult.
A hétvégéken kirándulni járt a budai hegyekbe, ilyenkor uzsonnát készített magának, amit szalvétába csomagolt, műanyag palackba hideg teát töltött és mindent elpakolt egy régi, bőrpántos hátizsákba. Az erdőben nagyokat lélegzett és hallgatta a madarak visszhangzó csivitelését. A túra után előfordult, hogy beült egy kávézóba, megivott egy tejeskávét, olykor pedig beült egy moziba. Élete izgalmak nélkül, egyenletes nyugalomban telt.
Egy zajos nyári reggelen, Zsemlei zaklatott és zavaros álmából arra ébredt izzadtan, hogy szárnyai nőttek. Egy ideig döbbenten üldögélt az ágy szélén, hátában kellemetlen izomfájdalmat érezve az elfeküdt szárnyak miatt. Vállaival hátrafelé körzött, mire a szárnyak megrebbentek, ezért ijedten abbahagyta a mozdulatot. Kiment a fürdőszobába, és kissé oldalra fordulva megszemlélte a szárnyakat a tükörben. Kétségtelenül szépek voltak, fehérek, tiszták, tollasak. Csúcsuk valamivel feje fölött tornyosodott, aljuk pedig vádlijáig ért. Megint megmozgatta vállait, és most jól látta, hogyan lebbenek meg a szárnyak is. Hátranyúlt kezével, és megérintette őket. Puha, selymes tapintásúak voltak, jól esett simítani rajtuk.
„Most mi lesz?” – gondolta Zsemlei. „Hogy menjek így dolgozni? Egyáltalán hogy megyek ki az emberek közé?”
Mivel egyelőre semmi ötletesebb nem jutott eszébe, fogat mosott, és lezuhanyozott. A tus alatt a tollakról lepergett a víz, de kissé mégis összetapadtak, elnehezültek. Zsemlei törölközés közben próbálta megszárítgatni őket, de nem érte el rendesen. Ösztönösen újra vállait kezdte mozgatni, és szárnyaiból így sikerült kicsapkodni a vizet.
Ezután kávét főzött, és a vajas zsömlékkel leült a konyhaasztalhoz. Merengve üldögélt a szürreális reggelben. Hirtelen eszébe jutott, hogy beteget jelent, de aztán elvetette ötletét, hiszen soha sem volt beteg, és esetleg gyanút fognának az irodában. De hát így mégsem mehet be a munkahelyére.
Kivasalt egy inget, de sehogyan sem tudta fölvenni a szárnyaktól. Tanácstalanul leült, és csak bámult a semmibe. Az óra ketyegése ütemesen kalapálta a szoba csöndjét.
Zsemlei végül úgy döntött, hogy nem megy be a munkahelyére, de nem is telefonál. Elmegy az orvoshoz. Szárnyait semmilyen ruhadarabba sem sikerült belegyömöszölni, ezért kénytelen volt félmeztelenül elindulni.
Mikor kilépett a lépcsőház kapuján a nyári délelőttbe, óvatosan körültekintett, remélve, hogy senkivel sem találkozik. Az utca üres volt. Eltökélten, lendületes léptekkel megindult a rendelő felé. Szárnyain érezte a levegőt.
Mikor befordult a ház sarkánál, a parkban egy társaságot vett észre. Fiatalok voltak. Dohányoztak, néhányan sörös dobozokkal zörömböltek. Zsemlei hirtelen irányt váltott, meg akarta kerülni a jobbra eső háztömböt, de már késő volt – észrevették.
– Nézzétek má’ a csávót!
– Mi van veled, öregem, szárnyakat növesztettél?
Megindultak felé. Zsemlei felgyorsította a lépteit, hogy kiérjen a park mögötti szélesebb utcára, ami forgalmas volt. Cipőkoppanást, papucs csattogást hallott maga mögött. Épp akkor érték utol, mikor bekanyarodott a sarkon. Erős lökést érzett. Megtántorodott, de nem esett el. Szembe fordult a fiatalokkal.
– Mit akarnak tőlem? – fakadt ki idegesen.
– Csak megnézzük a szárnyaidat. – válaszolt az egyik, láthatóan kapatos, kócos hajú fiú.
– Hagyjanak békén! – rikoltotta Zsemlei.
– Nem kell úgy beijedni, öreg! Csak megvizsgáljuk – válaszolt egy másik, akinek a szája sarkában cigaretta fityegett.
Körbeállták, fogdosták és lökdösték. Zsemlei segélykérő pillantásokat hintett maga köré, de a járókelők felháborodottan fordították el tekintetüket.
– Mit képzelsz magadról? – kiáltott fel hirtelen az egyik suhanc.
– Azt hiszed, itten lehet csak így szárnyakkal mászkálni az utcán?
Zsemlei hanyatt esett az állára mért ütéstől, aztán próbálta összehúzni magát a rúgások elől, amik hátát, gyomrát, fejét érték. Egy pillanatra talán az eszméletét is elvesztette.
Az emberek távolabb kis csoportba gyűltek; nézték, ahogy rugdalják a földön fekvő alakot.
– Valaki hívja a rendőrséget! – halt el egy kiáltás a melegedő délelőttben, de senki sem mozdult, csak bámult.
Egy fiú rugós kést vett elő. Ágoston hallotta, ahogy a penge kicsattant. Megborzongott.
– Majd adok én neked! – üvöltött a késes, és nekiállt szabdalni Zsemlei szárnyait.
Ágoston felüvöltött. Érezte vére melegét a hátán és vállain. Kapálózott, de a kezek erősen tartották. Körmök vésődtek húsába. Segélykiáltásai hörgésbe fulladtak.
Mikor a megvadult fiatalok levágták mindkét szárnyát, üvöltve elrohantak.
Zsemlei átfordult a hátára. Saját testéből kiömlő vérében feküdt. Tudata lassan kezdett kihunyni. Még hallotta, hogy a távolban sziréna hasít a lakótelep zsivajába.
Az utolsó, amit észlelt a világból, egy riadt szemű, patkányarcú ember volt, aki idegesen kutatott zsebeiben.
Miczi Tamara, 8 éves
1 Eljöttem a sírhoz,
ahol 4 éve bujkál előlem apám.
2 Nem itt lappang-e
István, a harmadik sorban?
3 Éreztem, hogy ebből-abból
kezdi összerakni magát.
4 Atyám, a te nevedtől
szabadíts meg engem.
Toborozz egy kis sereget
a túlvilágon!
5 Beszélnünk nem kell,
hallgasd az imádságomat,
a kegyetlenek lelkében
keresek általa valami
halandót.
6 Most olyan, mint
hétfő délelőtt
a téli szünetben,
amikor csak ketten
maradtunk otthon.
7 Letisztogatom a sír
bordó kövét.
1 Az úszás mestere, a lazac,
amikor medvék és
horgászok szorongatták
meg a folyóba érve:
2 Milyen borzasztó sós
volt eddig a világ,
és most milyen édes!
3 Ellenségeim a partról
tátognak rám.
Milyen tágas volt eddig
a világ, milyen mély!
És most sekélyes és szűk.
4 Könyörülj rajta, szerelem,
érzem, hogy mindenem elhagy,
milyen szelíd volt eddig
a világ, most szét akar
esni, meg akar állítani,
ellenem árad.
5 Kinéztem egy nőt,
aki folyton elsiklott
előlem, majd ott, majd
fönt, suttogta,
és most egy medve eszi.
6 Kinéztem egy nőt,
aki folyton elsiklott
előlem, majd ott, majd
fönt, suttogta,
és most egy ember
horgán himbálózik.
Elúszom a csizmás
lábak mellett. A levegőbe
dobom magam.
Véres szemmel
nézzük egymást.
7 A Nap elfordítja
a szemét, megcsillan
a pikkelyünk.
Egy perce már
körülötte lebegek,
mintha szárnyam lenne,
amikor egy kis ikrát
ürít. Visszazuhanok
rá a vízbe és beleélvezek.
8 Az ember sír. A medve
visszadobja a tátogó halfejet
a sodrásba. Egybegyűlnek,
elrejtőznek, az uszonyomat
nézik, már ők is akarják,
hogy apa lehessek.
9 Szedd tömlőbe
bujdosó fiaimat.
10 Tátogásomra
meghátrálnak
ellenségeim.
Damil szakad,
medvefog hull.
Betöltöm Istennek
tett fogadalmam,
nem halok meg,
amíg az ég melletti
tóba nem érek.
Ide figyelj, fiam! – mondta a kopasz. – Te most kerültél a szakmába, nem tudhatod, milyen kényes helyzetek adódhatnak. Igen nagy türelemre, együttérzésre van szükség, nem lehet azzal berontani, hogy jöttünk a halottért, kérem szépen, mi vagyunk a hullaszállítók. Az idők folyamán olyannal is találkoztam, aki megtámadott egy konyhakéssel, vagy rikácsolva kiutasított a házból, vagy elájult, vagy főbe akarta lőni magát. Úgyhogy kíméletesen, nagyon kíméletesen kell mindenkivel eljárni. Érted, fiam?
– Igenis – mondta a kölyök. – Én igen mély lelki életet élek, naponta többször is imádkozom, húsz éves vagyok csupán, de Isten jó volt hozzám, azt hiszem, több lelket adott, papnak kellett volna menjek, úgy érzem.
Becsöngettek. Nyílt az ajtó, egy olyan harminc év körüli asszony feje jelent meg a résnyire nyitott ajtóban.
– Hozták a pizzát? – kérdezte.
– Nem, kérem tisztelettel, mi egészen más ügyben zavarunk – válaszolt a kopasz.
– A postás volt már, a szemetesek elvitték a szemetet, a gyógyszeremet elhozták a sarki gyógyszertárból, a főnöknő barátnőm, tudják, leolvasták a villanyórát, kifizettem a rezsit, a gázművektől várok valakit… Maguk azok?
– Nem, kérem szépen – mondta a kopasz –, nem mi vagyunk a gázosok.
– Hát akkor?
– Azt a parancsot kaptuk, hogy jöjjünk ide.
– Nincs semmi baj – mondta az asszony –, nagyon szeretem a látogatókat, jöjjenek beljebb. Mit isznak?
– Mi van? – kérdezte a kölyök.
– Minden van. Bor, sör, pálinka, konyak, vodka, pezsgő, likőrök. Boldogult uram igen nagyon szerette a piát, már-már alkoholista volt, azt hiszem, ezért is ment el olyan fiatalon. Aztán érzékeny lelkületű volt, én csak apácáknál láttam ilyet, esküszöm.
– Pezsgőt lehetne? – kérdezte a kopasz.
– Természetesen – felelte az asszony.
– Én sorba venném – így a kölyök.
– Ezt már szeretem – mondta az asszony –, de előbb egyenek. Remek csirkepaprikásom van, ilyen szenzációs ebédet halálbiztos, hogy nem ettek soha.
Ettek. S aztán elkezdődött az ivászat. Alig álltak már a lábukon, de hogy ilyen lehetőség ritkán adódik, képtelenek voltak abbahagyni.
– Na, most pihenni kell egy kicsikét – mondta az asszony –, jöjjenek velem.
A férfiak belődörögtek az asszony után a szobába. Széles ágy volt a szoba közepén, lefeküdtek. Középre az asszony, kétfelől a férfiak.
Tíz perc sem telt el, az asszony megszólalt.
– Maguk homokosok?
– Dehogy – mondta a kopasz.
– Isten őrizz! – tiltakozott a kölyök.
– S akkor mit tétlenkednek itt? – Kinyúlt s kigombolta a kopasz sliccét. Utána a kölyök is sorra került. – Maguk tényleg nem a gázosok?
– Nem, kérem tisztelettel – válaszolt a kopasz. – Mi hullaszállítók vagyunk, jöttünk, hogy elvigyük a halottat.
– Azt nem lehet – mondta az asszony. – Féltékenységében felakasztotta magát a garázsban. Most is ott csüng a szerencsétlen, nem nyúlhat hozzá senki sem. Igaz, hogy a hűség nem tartozik az erényeim közé, néha félreléptem, istenem, emberek vagyunk, de hogy ezért felakassza magát, ez hülyeség volt. Mielőtt kiment volna a garázsba, megesketett, hogy teljesítem az utolsó kívánságát, hogy halála után senki sem fog hozzáérni, sem én, sem rokon, sem idegen. Egyébként volt egy olyan fóbiája, hogy nem lehetett hozzányúlni életében sem, nem csókolóztunk, nem szeretkeztünk, azt sem engedte, hogy néha megsimogassam. Most meghagyta, hogy ne vágjuk le a kötélről, hagyjuk csüngeni a garázsban. Egy halálba indulónak teljesíteni kell az utolsó kívánságát. Maguk meg gyorsan lépjenek le, akármelyik pillanatban itt lehetnek a gázosok, pizzát is rendeltem nekik, aztán meg, ki tudja, milyen kívánságaik lesznek, már pedig egy úriasszonynak teljesítenie kell vendégei elvárásait. Egyébként, ha nem tudnák, Isten az élőkre s a holtakra egyformán vigyáz, mi ebbe nem szólhatunk bele. Majd a férjem gondját is megoldja a Fennvaló. Maguk pedig tűnjenek már el a fenébe!
Fülöp Nóri, 8 éves
Ott vannak azok a fények, vagy inkább a színek.
Nem tudom, hogyan írhatnék a naplemente
színeiről. Volt valami a Turner-képekben, ami
megfogott. Ezek voltak azok, de a színekről
nem lehet úgy írni, mert azok Turner színei.
Elővenném legszívesebben az ecsetemet, és
festenék. Néhány festékem maradt – de tényleg,
hidd el –, de pirossal, kékkel, sárgával nem
lehet olyat festeni. Talán feketével. Valami mégis
hiányzik. Nem találom a színeket. Nem látom azt
a fénylő kéket, amit Turner. Annyit írok most is:
kék, pedig az nem egyszerű kék. Nézz fel az égre!
Most! Nem, tényleg, ne csak most, akár este.
Igen, talán délután is nézz fel. Van benne valami
más: a kék. ha a hajóról nézed ugyanezt, de
mégsem látod teljesen, nem a tatfedélzetről
nézed, hanem onnan lentről, a víz alól, egy
kör-alakú ablakból. Onnan megint látsz fényeket
mást. Talán, ha elmondom még egyszer, hogy
képzeld el az a kéket, amit most látok fent
az égen, akkor nem kell kétszer mondanom.
Látod te magadtól is. Látod a te kékedet.
térképeket, mint annak idején egy fregatton
a matróz, a csillagász, a kalóz. ahogy egymás
ellen szálltak vitába, mi alapján határozzák
meg az irányt, hol is vannak most pontosan,
de aztán nem sokra jutottak. a csomózás még
drága dolog volt, egy iránytű volt náluk. de
tudjuk, aki az iránytűben bízik, az bolond.
mindig azt mondod – egyre gyakrabban –,
hogy menjek el a világ végére, a hajósok
is azt keresték. de ezt mindig úgy értették,
a föld végét. ma sem nagyon hiszek abban,
hogy körbe lehet utazni, pedig körbeutazták
már nem egyszer, nem egy ember. mégis,
ha az iránytűt használom, bizonyosnak
érzem, eljutok valamikor valahova. és azt
akkor kinevezem a világ végének. akkor
már nem tudod azt mondani, hova menjek,
menjek talán tovább, menjek messzebb
akár, ezért kénytelen vagyok használni
ismét az iránytűt és mosolyoghatsz egyet,
hogy megint bolondozom. és mosolyogok.
Nagy Vivien, 11 éves
Erzsike egy belvárosi társasház második emeletén éldegélt meg nem értett zseni fiával. Hogy a festő-fotóművész gyermek alkotói kiteljesedése zavartalanul mehessen végbe, Erzsike nyugdíjazása után is tanítványokat fogadott, s napi öt-hat órában okította a németet. Kiváló tanár hírében állt, így apróhirdetés nél-kül is rátaláltak a főként Németországban boldogulni vágyó szakácsok, pincérek és egyéb szakmunkások.
– Nehéz hetvenen túl – sóhajtott fel, és megigazította félrecsúszott hajhálóját.
– Ne keseregj folyton! – szólt ingerülten Béla, a fia.
Béla a negyvenes évei végén járt. Tekintélyes sörhasától nehézkesen mozgott, az unott céltalanság arcára ült, ám hízelkedő mosolya hamar elfeledtette a testi és jellembéli fogyatékosságokat. Kifinomult stílusban tudott csevegni, nagy tudású, tájékozott, kedves ember benyomását keltette, amikor éppen szedte az orvosa által felírt antidepresszánsokat. Ám valahányszor függetlenedési harcba kezdett, s elutasította a gyógyszereket, magába forduló, mogorva, ellenszenves alakká változott. Zengett a ház artikulátlan ordítozásaitól.
A szomszédok már-már azt hitték, rendőr kell és mentőautó. Időnként őszintén elcsodálkoztak Erzsike még mindig ép csontjain.
– Nyisd már ki az ajtót! Biztos Jolán az – kiabált ki szobájából a csengő által nyugalmas semmittevésében megzavart Béla.
Erzsike elcammogott a bejárati ajtóhoz, és résnyire nyitotta a leselkedő ablakot.
– Egyik tanítványom hozott jó kis barackot – kacsintott Jolánnak köszönés gyanánt.
A cigifüst vastag felhőnyúlványai beterítették a folyosót, majd a nyitott ajtón át szélesen úsztak a lépcsőház felé, sálként tekergőzve Jolán vaskos nyakán. A terebélyes barátnő tokáját álla alá gyűrve nyomult előre, egyenesen a konyhába. Erzsike szertartásosan megtöltött két poharat a beígért üstivel, újabb cigarettára gyújtott, majd elégedetten dőlt hátra.
– Nem tudnak ezek semmit – vetette oda Jolán, s a második pohár barack is végiggurgulázott a torkán.
– Hála az égnek, hogy itt vagy – sóhajtozott Erzsike, s ledobta magáról a gondok köveit.
– Elképesztő ez a pofátlanság – folytatta a barátnő.
Jolán valaha vállalati jogász volt, ennek megfelelően gyakorolta a blöffölés művészetét. Húsz éve nem figyelte már a változó jogszabályokat, ám abban a szerencsés helyzetben volt, hogy soha, senki nem rótta ezt fel neki, még csak meg sem kérdőjelezték szakmai rátermettségét. A neve előtti két kis betű épp elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy témától függetlenül csakis neki lehessen igaza.
– Várj, szólok Verának – pattant fel Erzsike.
Végigszaladt a folyosón, átvágott néhány füstszalagot, kiment a lépcsőházba, s megállt a szembe szomszéd ajtaja előtt. Egyik kezével a csengőre tapadt, másikkal az ajtón dörömbölt.
– Vera, itthon vagy? – kérdezte dohánytól dörmögő hangon.
– Mi van már? – bosszankodott Vera magasan rezgetve hangszálait.
– Gyere! Itt van Jolán – sürgette Erzsike.
– Igen? Jövök, jövök – ébredezett a délutáni szunyóka után Vera.
Kattant a zár egyet, kettőt, hármat, négyet, ötöt is talán. Vera semmit nem bízott a véletlenre. Akár a szomszédba, akár a testvéréhez ment vidékre látogatóba, mindig gondosan ügyelt a biztonságra. Vékony, gyenge nő volt, labilis idegrendszerrel. Nem hiányzott neki több aggodalom. Vegyészmérnökként végzett, és habár senki sem emlékezett olyan időkre, amikor dolgozott is, ő szívgyengeségéért mégis a kemikáliákat okolta. Néha, ha többet fogadott el Erzsike pálinkájából, vőlegényéről beszélt, akit egy romlott nő elszeretett tőle, ám ők örökké egyek maradtak mégis. Bizonyítékul karikagyűrűt hordott, s hetente kijárt egykori vőlegénye sírjához, aki már nem mesélhette el, hogy hazugság minden szó. Hiába kérték a férfi gyerekei és unokái, hogy legyen kissé tapintatosabb, ő egy percre sem figyelt holmi fattyakra. Pedig elsőre kedves, mosolygós, jó szándékú asszonynak vélte bárki, s talán sajnálta is a sors által csúful megtépázott nőt.
– Nem tűröm tovább! – mondta Vera felpezsdülve a szíverősítőtől. – Ügyvédhez megyek. Ezek kiforgatnak a vagyonomból.
– Azt hiszik, majd hitelt veszünk fel, hogy ők flancolhassanak? – zúgolódott Erzsike is.
– Azt látni kell – fogott hozzá a beszédhez Jolán –, hogy nincs a kezükben semmi. A jog mellettünk áll. Már csak azért is, mert mindannyiunk együttes beleegyezése szükséges a nagyobb pénzügyi beruházásokhoz. Ne aggódjatok, gyorsan lerendezem őket.
– Jó, jó, nagyon jó, hogy itt vagy – örvendezett Erzsike.
– Nekem ennyi nem elég – kapott vérszomjat Vera. – Újra szavaznunk kell az előző évi pénzügyi beszámolóról. Tudom, hogy Anna lenyúlja a pénzünket. Hogy telne különben ennyi mindenre egy özvegyasszonynak? Tavaly is felújította a lakását. Nekem, amióta itt élek, nem volt pénzem erre.
– Régóta gyanús nekem is – morfondírozott Erzsike. – Emlékeztek, hogy múltkor a fia mit mondott?
Hatásszünetet tartott. Barátnőit vizslatta. Azok a pálinkától elhomályosult arccal bólogattak, s a kipárolgó alkoholgőzben még látni is vélték a néhány héttel korábban lejátszódó jelenetet.
– Volt képe azt mondani, hogy én is takaríthatok. Ki hallott még ilyet? Talán még azt is elvárná, hogy télen lapátoljam a havat?
– Felháborító! – szólt közbe Jolán.
– Arcátlanság! – kontrázott Vera.
– A takarítónőmet nem azért fizetem, hogy ezek csak lóbálják a lábukat. Béla pedig beteg szegény, őt nem engedem dolgozni – lázongott tovább Erzsike.
– Azt se felejtsük el, hogy fizetünk Annának mindenért – okoskodott Jolán.
– Vagy a kuka. Azt is nekünk kellene talán kivinnünk? Ez teljes képtelenség – háborgott Vera. – Én is beteg vagyok, bármikor elvihet a mentő. Tudjátok, a szívem…
– Tudjuk, tudjuk – sajnálkozott kórusban a másik két nő.
– Én se leszek már fiatalabb – panaszkodott Erzsike is. – Nem vagyok hajlandó többet tenni ezért a házért.
– Nem is kell, Erzsikém, nem is kell – nyugtatta barátnőjét Jolán. – Elmondom, mit teszünk.
A másik két nő közelebb hajolt, és kimerevített pupillával, radarrá hajlott füllel várta az utasítást. Jolánnak több se kellett. Aprólékosan elmagyarázta a haditervet. Végső megsemmisítést készített elő gondos dramaturgiai felépítéssel, nem sajnálta az energiát, hogy századszor is elismételje a pálinkától meggyötört barátnőinek a begyakorolni kívánt mondatokat. Késő estébe nyúlt, mire legurították az összes barackot. Elégedetten tértek nyugovóra.
Másnap Bélának sok teendője akadt. Két kényelmes széket kellett ugyanis levinnie a társasház udvarára, hogy Erzsike és Jolán kellemesen tölthesse el a lakógyűlés idejét.
– Én nem maradok – fordult vissza Béla a többi lakó kérdésére.
Kijelentésével nem okozott nagy meglepetést, a kérdés is felesleges volt, csak hát a forgatókönyv. A hosszú évek alatt kimunkált íratlan szabályt illett betartani. Először a buzgóbb lakók települtek ki az udvarra, majd a közös képviselő érkezett felnőtt gyerekeivel, közben valahogy Vera is odasomfordált, s a magával hozott kis sárga székre huppant. A lakók soha nem látták őt jönni, már csak a jelenlétének tényét nyugtázhatták. Mire mindenki helyet foglalt, s kezdődhetett a lakógyűlés, végre megérkezett a célzóvízzel feltöltekezett Erzsike és Jolán. Nem előbb, nem később, pontosan kezdésre. Ehhez szigorúan tartották magukat. Mocorogtak egy keveset a gondosan árnyékba helyezett székeken, majd intettek a képviselőnek, hogy hozzáláthat a napirendi pontok ismertetéséhez.
– Elkezdhetnénk végre? – adta meg a kezdő hangot Vera következetesen akkor, amikor a lakógyűlés már épp elkezdődött.
Anna a csaknem két évtizednyi folyamatos gyötrés ellenére sem szokta meg a lakók különcségeit. Hiába ismerte az összes trükköt, kérlelést vagy zsarolást, gyomra összezsugorodott, keze remegett, hangja szétfoszlott, amint ráirányult a figyelem. A háttérben szeretett játszani a számokkal, irányítani a pénzügyeket, és legfőképp szaporítani a ház vagyonát. A gyűjtéshez értett a legjobban. Az élet sohasem kényeztette el annyira, hogy pazarolhasson, s mivel egész életében mások pénzét kezelte, megtanult jól bánni a sajátjával is. Az évek alatt a harmadik emeleti lakása mellé vett még egyet a házban, egy kis telket a zártkertben, s két garázst is az autóknak. Állandó félelme a gyűlésektől gyanút keltett a lakókban, s egyre többen hitték, a társasház pénzéből gazdagodott meg. A húsz év alatt többször is beperelték, s hiába bizonyosodott be mindannyiszor, hogy ésszerű gazdálkodástól és nem csalás által nőtt vagyona, az irigység tovább mérgezte a levegőt.
– Kedves tulajdonostársak! Mindenekelőtt bejelentenivalóm van – kezdte Anna. – Ezennel, harmincnapos határidővel lemondok.
Döbbent csend. Oda a gondosan kidolgozott terv, és a három barátnő nem készült vészforgatókönyvvel.
– Még kilencven napig el kell látnod a feladataidat – kapott észbe először Jolán.
– Így van, így van – helyeselt Erzsike.
– Nem kell, mivel önkéntesként dolgoztam ennyi éven át – felelt Anna, s maga is meglepődött szokatlan határozottságán.
Jolán nem érte be ennyivel. Minden létező jogi szakszót felhasznált, kínjában valós és kitalált jogszabályokra egyaránt hivatkozott, hogy megzavarja Annát. Sikertelenül. A közös képviselő megelégelte a megaláztatást, szabadulni akart a hurokból.
– Jártam ügyvédnél – hozakodott elő a végső érvvel.
– Persze, ügyvédre volt pénzed – gúnyolódott Jolán.
Úgy tűnt, nem csak a pálinkatársak, kivételesen Anna is kész haditervvel érkezett, felháborítva ezzel mindhárom szabotőrt. Tudta, másképp nem rázhatja le magáról a nyűgöt. Gyerekeivel aprólékosan átbeszéltek mindent, s egy ügyvéd ingyenes fogadóórájának hála, a jogi zűrzavarból is megtalálta a kiutat.
– Mi az, hogy ingyen dolgoztál? – hangoskodott Erzsike, miután Anna részletesen elmagyarázta a két évtized mérlegét.
– Tudod, ki hiszi el! – sziszegett Vera.
– Ez igaz? – kérdezte halk, visszafogott hangon Sarolta, aki csak az elmúlt hónapokban eszmélt rá, hogy tulajdonképpen tizenöt éve a ház lakója. – Ez hogyan lehetséges? Én eddig azt hittem, fizetünk tiszteletdíjat.
– Fizetünk is – károgott a három barátnő, épp csak félpercnyire hátráltatva a választ.
– Igen, megszavazta korábban a lakógyűlés, de soha nem vettem ki a pénzt.
– Ez nem igaz! Nálad üres a rubrika – támadott Erzsike.
– Miért üres? – sipítozott Vera. – Annuska! Magyarázatot követelek!
A közös képviselő türelmesen megvárta, amíg kifogynak a szuszból. Hónapok, évek terhei gyűltek össze benne. Két évtizednyi munka, soha köszönet, soha segítség.
– A takarítás oszlopa nálam tényleg üres. Komolyan azt gondoljátok, hogy még fizetnem is kellene azért, hogy takarítok, vágom a füvet, kiviszem a kukát és lapátolom télen a havat? Hányan keltetek fel hajnali ötkor, hogy azt lessétek, mekkora már a hó? Észre sem vettétek, hogy reggelre ellapátoltam mindet. Még szerencse, hogy a gyerekeim besegítettek néha.
– Nagyon helyes, hogy segítenek – bólogatott Erzsike.
– Ez a minimum – helyeselt Vera.
– Mi az, hogy a minimum? Nem kötelességük a hólapátolás. Maguknak sem ártana legalább lesöpörni időnként a lépcsőházat – háborodott fel Balázs, a közös képviselő fia.
– Jegyezze meg, kedves Balázs, hogy mi itt soha nem takarítunk! – oktatta ki Erzsike.
– Fiatalember! Milyen hang ez? – vonta kérdőre Vera. – Mondja meg az édesanyjának, hogy nagyon felelőtlenül végezte a dolgát.
– Végül is… nem volna teljesen ostobaság, ha beosztanánk a takarítást – gondolkodott el Jolán, megadva magát a többségi hangoknak.
Hatalmas vihar támadt hirtelen. Túl sok volt ez már a három barátnőnek. Bomlásnak indult az elme, oszladozott a pálinkaszövetség is.
– De akkor miért vállaltad? – értetlenkedett Sarolta.
– Hogy ne kelljen többet fizetnünk. Azelőtt mindig eltűnt a ház pénze… De nem csinálom tovább. Elfáradtam – sóhajtott Anna, s a három barátnőre nézett.
– Miben fáradtál el? Hogy eltüntesd a pénzt? – vádaskodott Vera.
– Mit tüntettem el? Felújítottuk a házat, új tetőt kapott, van megtakarításunk – sorolta az eredményeket Anna.
– De mi az az ötvennyolcezer mínusz a tavalyi mérlegben? – kapaszkodott a papírokba Vera.
– Kiadás, részösszeg. Az egészet kell nézni – magyarázta teljesen feleslegesen Tünde, a közös képviselő könyvelőként dolgozó lánya.
– Ez nem magyarázat. Hová tetted a pénzt? Újra kell tárgyalnunk a pénzügyi beszámolót! – pattan fel a székről Vera.
– Én nem engedem, hogy Bélám dolgozzon. Beteg szegény – ismételgette Erzsike, meg sem hallva Vera szitkozódásait.
– Megkérhetnéd a takarítónődet – javasolta a jog bűvöletéből végleg kiesett Jolán.
– Gondolod? – csodálkozott el a hosszú évek óta támaszként használt Jolán szavain Erzsike.
A lakógyűlés apró csoportokra esett szét, mindenki a jövőt kutatta. Mennyit kell fizetni ezután? Ki takarít majd? Mi lesz télen a hóval? A gaz mekkorára nő nyáron az udvarban? Idegeneket kell beengedni?
– Csak azt szeretném még kérdezni, hogyha nem ér ennyi támadás – sandított Sarolta a három barátnőre –, ha beosztottuk volna a takarítást, ha más is la-pátolta volna a havat, akkor folytattad volna?
– Akkor igen – válaszolt őszintén Anna.
Egy pillanatra megállt minden, egy pillanatra szó nélkül maradt a társaság, egy pillanatra úgy tűnt, felébredt a lelkiismeret.
– Mi van? Nem beszéljük meg a tavalyi pénzügyi beszámolót? Ki fogja Annát felelősségre vonni? Követelem, hogy adjon magyarázatot! – törte meg Vera éles hangja a lélegzetvételnyi csendet.
– Gyere, Erzsikém, menjünk – suttogta Jolán.
Erzsike szavak nélkül követte barátnőjét fel a másodikra, a pálinka felé. Ha barack már nem is, talán egy kis vigasztaló szilva lapult még valamelyik polc mélyén.
– Követelem, hogy adjon magyarázatot! – folytatta Vera a lépcsőházban, mit sem törődve a szétszéledő lakók elutasító pillantásaival.
Béla szélsebesen, hangtalanul, tanúk nélkül szedte össze a két széket. A csata eldőlt, az udvar kiürült. Egyetlen kis sárga szék hevert csak az árnyékba dőlve. Valami megváltozott. Minden másképp lesz ezután.
„… az a végzetes tulajdonságuk,
hogy tárgyi előfeltételek híján is,
pusztán a félelem erejénél fogva
elő tudják hívni azt a veszedelmet,
amitől félnek.”
(Bibó István)
Hát csak adjatok tippeket azoknak,
akiket rettegéstek éltet!
Fedjétek fel előttük,
mitől tartotok titkon,
s általuk fenyegetővé
válnak a vélt veszélyek.
Fessétek az ördögöt a falra
s ettől majd újabb ördögi trükk jut
eszükbe az ülésteremben.
Félelmünkre játszva
teszik hihetővé,
ami hihetetlen.
Félelmeink puzzle-szeletkéiből
könnyűszerrel tudják összerakni
a Rettegés Birodalmát.
Miért is ne, ha hagyják?
Hajdan a verset bevetésre
szánta a legtöbb alkotó,
mégha megtorlás járt is érte:
mellőzés, börtön – vagy golyó.
A mai versek ama része,
mely túlnyomónak mondható,
nem alkalmas feltüzelésre –
csak eltüzelésre való.
Gratulálunk a szerzőnek, akit március 15-én Balogh Rudolf-díjjal tüntettek ki.
Rengeteg huhogás és izgulás után mennyire más lett a tanév vége! Jön a felső tagozat, ezzel riogattak minket már a negyedikben is. Apám mindjárt az elején megértéssel vette tudomásul, hogy színjeles fia után az iskolapadba került a lánya, vagyis én, és bizony már az írással is keményen küzdenem kellett az elsőben. Aztán meg folyton intőket kaptam, mert untam magam az órákon és rosszalkodtam. Figyelmetlen voltam, összecsaptam a leckéimet, tele hibákkal adtam be a dolgozatokat. Egyszer lefekvés után hallottam, hogy a szüleim suttognak. Mind a négyen egyetlen szobában aludtunk, ők azt hitték, én már régen az álmok mezején vagyok. Ez még úgy másodikos koromban lehetett. Apa intette Anyát: ha Klárika hármast hoz, annak ugyanúgy kell örülni, mint Sanyika ötösének. Mindenkit a maga mércéje szerint. Ne várjunk tőle lehetetlent.
Összeszorult a szívem. Tudtam, mindenben csak második lehetek, de ilyen nyíltan kimondva még nem hallottam mások szájából. Különösen nem attól, akinek az elismerésére mindennél jobban vágytam.
Pedig amúgy nem éreztem rosszul magam az iskolában. Csak minden olyan lassan pergett, annyira körülményesen. S tényleg, valahogyan a betűk nem akartak szépen kikerekedni a kezem alatt. Meg folyton összekeveredtek: b vagy d? A fene tudja. Ha számtanórán elmondták, mi az a szorzás, és csináltunk két példát, el voltam ragadtatva. Na, de utána még fél óráig gyakoroltuk! Olyan volt ez, mint a rágós hús, amit hiába forgatunk a szánkban, nem puhul, csak az íze megy el. Végül már mindent megadnánk érte, hogy kiköphessük. Csak amikor anya lettem, és a gyerekem az első iskolai problémáival került szembe, jöttem rá, hogy diszgráfiás és hiperaktív kisgyerek voltam én is. Na, de erről a 60-as években a kis általánosban nem hallott senki még. Viszont bár 42-en voltunk egyetlen osztályban a tanár néninek mégis maradt ideje mellém ülni, fogni a kezemet, ahogyan kanyarítom a b-t vagy d-t. A gyors felfogásomért megdicsértek, és igyekeztek kétszer több feladattal lekötni az elmémet. Nem aláztak meg, nem mondták, hogy kilógok a sorból. Majd változik, hallottam gyakran a hátam mögött, türelem kell hozzá, mondta angyali türelmű tanító nénim.
Láss csodát, jött az ötödik osztály sok új tantárggyal, tanárral, még sokkal több leckével, megérteni valóval, és én végre lubickoltam. A helyemen voltam. Már nem kellett unatkozni. Már nem a szépírás volt a lényeg, hanem hogy érted-e, mi a molekula, és hogyan osztunk törtekkel. Én pedig hasítottam, mint a gyorsnaszád. Félévkor már csak két négyesem volt, pedig meg se kottyant a tanulás. Minden második nap átjött a barátnőm a régi osztályomból, hogy segítsek neki a leckeírásban. Anyám a varrógépe mellől figyelt minket, és amikor Éva elment, csak csóválta a fejét. Milyen lassú felfogású kislány ez az Évike! Mondjuk, az eszébe sem jutott, hogy tán én vagyok eszes. A téli szünetben előre elolvastam a tankönyveket. Kíváncsi voltam, mikről fogunk tanulni a második félévben. Élveztem az egészet. Mindenből javítottam, már csak a földrajz ötös volt kétséges. Az is meglett. Ötödikben lettem először kitűnő. Akkor, amikor minden korábbi jó tanuló rontott.
Hazavittem a bizonyítványt, és Apa kezébe adtam. Sokáig nézegette, vissza is lapozott benne, és amikor fölnézett, olyan volt az arca, amilyennek még soha sem láttam. – Példátlan eredmény – mondta. – Ha többé nem leszel kitűnő, nem baj. Nem kell eminensnek lenni. Ne magolj csak azért, hogy színjeles legyél, inkább olvass ki egy könyvet. Te már megmutattad, ha akarsz, tudsz.
Visszaadta a bizonyítványt, és komolyan kezet rázott velem. Több volt ez, mint amire számítottam. Egyszeriben olyan szerethetőnek látszottam saját magam számára is.
Két nap múlva mentem nyaralni Orosházára a nagyszüleimhez. Az első reggel gyönyörűen sütött a nap. Felültem az ágyban, jól éreztem magam a bőrömben. Élveztem rátenyerelni az érdes lepedőre, kellemes volt a padlóra terített szőnyeg érintése a talpamon, mulatságos volt, hogy korog a gyomrom. Már előre élveztem az orosházi kenyér meg a frissen fejt tej ízét a számban. Meleg volt. Magamra rántottam a kantáros fekete fürdődresszemet, és csak úgy mezítlábra vettem föl a piros vászoncipőmet. Otthon ezt Anya nem engedné, pedig milyen klassz érezni a cipő rovátkolt betétjét a talpammal. Végigsimítottam a lábszáramat. A bőröm puha volt, és annyira makulátlan, hogy élvezetet jelentett az érintése. Aztán reggeli után irány a Mikolai-kert. Mindig tanyázott ott gyerekkompánia. Ha elég sokan jöttünk össze, akkor délig tartó nagy játékokba fogtunk. Már régen nem esett, szinte mindent finom por borított. Tempósan trappoltam a célom felé, sehol sem lassítottam. Azon a nyáron úgy éreztem, hogy ugyanebben a tempóban néhányszor körbe bírnám futni az egyenlítőt. Sohasem fáradtam ki. Sohasem voltam kedvetlen, enervált. Úgy éreztem, bármire képes vagyok.
A parkban gyorsan találtam bandát, néhányan a környékből ismerősök, de zömmel idegen gyerekek. Többen idősebbek is nálam. Éppen jókor érkeztem, a számokat osztogatták. Számháború készült. A pirosakhoz kerültem. Párosával voltunk. Engem egy egészen nagy fiú, lehetett 13 éves is, választott maga mellé. Nagyon büszke voltam magamra, nem gondoltam volna, hogy egyáltalán szóba áll velem. Ahhoz voltam szokva, hogy a bátyám és a barátai folyton leráznak, mint koloncot. „Múltkor is elkapott a csősz a bolgárkertészetben, a Rákos-patakba sem mertél bemászni, amikor meg kapus voltál, s eltalált a focilabda, úgy visítottál, hogy kijött a szomszéd néni, és bennünket kergetett söprűvel, miért kínozzuk a szegény kislányt” – ezt hallottam tőlük folyton. Kis pisisnek tartottak, ez az igazság. A fiú, a párom majdnem olyan idős, mint a pestiek, és tessék, velem akar együtt lenni. Talán látja rajtam, hogy fáradhatatlan futó vagyok, és egyáltalán nem félek a pókoktól sem. Az egy kicsit zavaró volt, hogy a tenyere rettentőn izzadt, ahogy markolta a kezemet vonszolva befelé a sűrűbe. Bújni kellett, az igaz, de úgy rángatott le maga mellé, hogy közben sem engedte el a kezem. Ráadásul egy szót sem szólt, rám se nézett. Ez azért furcsa. Éppen megpillantottam az ellenségből valakit, próbáltam lassan emelkedni, hogy jól lássam a fején a számot, de a nagyfiú visszahúzott. – Mi van? – kérdeztem némán tátogva felé. Ő közelebb hajolt, biztosan súgni akar valamit, gondoltam, és én is odahajoltam. A tekintete elég furcsa volt, de mielőtt átgondoltam volna a helyzetet, hirtelen a két tenyerébe szorította az arcomat, és a száját rátapasztotta az enyémre.
Talán a szívverésem is elállt. Bénultan tűrtem az elképesztő támadást. Ám a következő pillanatban megpróbálta az egyik kezével a derekamat átkarolni és az egész testemet a magáéhoz szorítani. De ami még ennél is elképesztőbb volt, hirtelen azt éreztem, hogy erős, húsos nyelve igyekszik rést találni a fogsorom között, és a számba tolakodni. Atyaég! Mi ez? Forróság öntött el. Izgalom, undor és ijedtség elegye. Minden erőmet összeszedve kitéptem magam az öleléséből. Mind a ketten talpra ugrottunk, ő újra felém nyúlt, de én gyorsabb voltam. Teljes erőmmel mellen taszítottam, hanyatt bezuhant a csalánosba. Nem számított ekkora ellenállásra. Döbbent arcát már csak elmosódottan láttam, addigra letéptem a számot a homlokomról, s inamszakadtából rohantam kifelé a Mikolai-kertből.
Dél felé járt, rekkenő hőség volt, de én vissza sem nézve vágtattam fáradhatatlanul az üres, poros utcákon. Mesteri taktikával cikáztam, nem az egyenes úton mentem haza. Ha véletlen követne, nyomomat tévessze. Egyéni rekordot javítottam, amint berontottam a portánkra. Hirtelen ötlettől vezérelve a hűvös nagyszobába futottam be. Tudtam, ott nem találok senkit. Annyira kimelegedtem a vágtától, hogy levetettem magam a hűvös padlóra. Kalapáló szívemet meg a zihálásomat hallgattam a csöndes légyzümmögésben. Csak bámultam a pókhálószerűen repedezett fehér plafont, és semmire sem gondoltam. Néhány perc alatt helyreállt a pulzusom és a légzésem. Megrohantak a gondolatok. Kóválygott a fejem. Sem jónak, sem rossznak nem volt mondható egyértelműen, amit éreztem. Minden összekavarodott.
Filmrészletek keveredtek regényoldalakkal meg a pornófényképpel, amit nagy megdöbbenésemre éppen az apám zsebében találtam néhány hónapja, amikor aprópénzt loptam tőle. Eszembe jutott, amit az iskolában a bennfentesek magyaráztak arról, hogyan lesz a gyerek. Pontosan mi is történik nő és férfi között. Többnyire hajmeresztő hülyeségnek látszó dolgokat bizonygattak. Azt viszont tudtam, hogy az előbbi afférnak, a csóknak – mert ez az lehetett, gondoltam – mindezekhez köze van. Az volt a legmegdöbbentőbb, mennyire váratlanul keveredtem abba a ködös távolban számon tartott valamibe, aminek akkor kellett volna csak majd eljönnie, ha tényleg nagylány leszek. A csók nagylányok dolga, nem az enyém.
Hirtelen megrémültem. Talán már az vagyok? Megváltoztam volna, csak észre sem vettem? Felkaptam az egyik széket, lerúgtam a cipőmet, felálltam rá a nagytükör előtt. Így tetőtől talpig végignézhettem magam. Bubifrizura, kerekded, de már szerencsére nem annyira kerek arc, átlagos test, egy kissé végre hosszabb és vékonyabb combok. Végre már nem vagyok az a kis édes baba, akit folyton arcon és combon csipkedtek a hülye nénik a villamoson meg a piacon, hogy milyen aranyos kis kemény húsa van. Gyorsan oldalra fordultam, fölemeltem a karom, de nem, szerencsére semmi szőr a hónom alatt. Nem is bírtam elképzelni, hogy valaha lesz. Egy kicsit riadtan kifűztem a kantárom, derékig leengedtem a dresszt, és oldalt fordultam. Nem, szerencsére, semmi. Semmi dudor. Sima a felső testem, laposak a mellbimbóim, mint a fiúké. Eszembe jutott a strand tavaly nyárról. Az a sok húsos, szőrös gusztustalan női test az öltözőben. Nem, nálam semmi dudor.
Nem úgy, mint Fazekas Julinak, aki már kétszer bukott. Nagydarab lány volt, s elképesztő röhejesen meredtek a bimbói. Egyszer pedig el is ájult a tornaórán. Ottó bácsi, a jóképű tornatanárunk pedig tök zavarba jött, amint élesztgette. Aztán megkért egy lányt, hogy kísérje haza a falfehér Julit. Mi futottunk tovább, de az egyik megállásnál a mögöttem lévő lány a másik osztályból fontoskodva a fülembe súgta: megjött neki. Ki jött meg? – kérdeztem volna, de tovább kellett futni emelt térdekkel. Aztán a kidobósnál már mindenki elfelejtette az egészet.
Ezek jártak az eszembe, de már ugrottam volna le a székről megnyugodva, amikor egyszeriben képtelen ötletem támadt. Talán megtetszettem a nagyfiúnak? Visszakötöttem a pántot, tovább néztem magam. Milyen is vagyok én? Kik a szépek? Kik a csúnyák? A téli iskolai bál jutott az eszembe. Szépségkirálynőt és két udvarhölgyet választottak. Mindenki tapsolta őket. Anya is el volt ragadtatva tőlük. Hazafelé megkérdeztem, szerinte, én milyen vagyok. Lehetnék szépségkirálynő? Elhúzta a száját lesajnálólag, mint annyiszor később is, ha rólam volt szó: hát, te olyan közepes, se csúnya, se szép. Nahát, ez a megoldás, döntöttem el magamban a székről leugorva. Fenébe a tükrökkel! Ez az orosházi nagyfiú elmebeteg. Olvastam már ilyenekről. S bár sajgott a szívem miatta, de azon a nyáron a lábam se tettem be többet a Mikolai-kertbe.
Kincses László, 8 éves
Három Paul Constantinescu zeneműre az időben:
Karácsonyi Bizánci Oratórium
Két etűd bizánci stílusban, hegedűre, brácsára és csellóra
Szabad variációk csellóra és zenekarra, egy XIII. századi bizánci dallamra
„Amikor Jézus bement az elöljáró házába, és meglátta a
fuvolásokat meg a zajongó sokaságot, így szólt: „Menjetek
innen, mert a leányka nem halt meg, csak alszik.”
(Máté evangéliuma, 9.)
„nézz uram énrám nézz a / hitetlenre aki megtagadott s ha /
nem vagy nézzen a hiányod”
(Kun-Kipcsak: Himnikus fohász)
(Jézus, ő, aki sohasem árva)
Harminc éves korára izmos, szakállas férfiú lesz, s orcája nem a vérhiány miatt sápadtsárga, mélyen ülő bal szeme alatt forradás.
Ártatlanok és elítéltek, alattomos ármánykodók és vadul siránkozó, önostorozásban jeleskedő vétkesek követik majd (ám ez még csak félszeg jövendölés – a szamaritánusoknak másképp kel föl még a Nap is!)
Felkészíteni a lármázó vagy a rémülten remegő tömeget a remek mulatságra.
Kiszáradásra ítélt koponyák, lábszárcsontok. Tömlöc és tivornya gyülevész népsége, kifakult, szakadt köpenyben, kecskeszőr-hacukában… Zihál a nyomor; zsonglőrpózban zengik olcsó jóslataikat a szemfényvesztők s csalók – a napi zsolozsma. Keresztelő János hömpölygő folyóvízbe lépve, a padmalyból húzza elő, mint ezüsthátú halacskát, a hitet; a kilyukasztott fülű, a levágott orrú (a templomőr is csupaszképű ördögfajzat!), a máskor eszelős csőcselék lesütött szemmel, gyámoltalanul – „a cédrusfa árnyéka meginoghat vajon?” –, megzavarodott gyermekként várja ki a sorát. Régóta, csökönyösen hisznek az eljövetelben.
(Áldott vagy átkozott legyen méhednek gyümölcse?…)
A bordélyfekhely meg a templomkő, ahol a legkézenfekvőbbnek tűnhet a bélpoklosokra is kiterjeszthető kegyes átváltozás (metamorfózis): a megváltás ténye… és ahol a legrejtettebb titkok s igazságok is bátran kimondhatók.
Fénytelen tekintettel nézni a világba… Kalodával a nyakban nem tudsz megszökni, az olvasztókemence szikrái a szemed világát is könnyen elorozzák. Mégsem csupán Róma rabszolgája e sok szerencsétlen emberállat, de saját kishitűségének is. Bozontos lelkű bűnösök bugyrai; ásatag álmok, orángután-ásítás, szűkszavúság, dadogók gondolatficamai, s a sivár holnap, mint sötét odú.
Körmönfont érvekkel szemben, ugyan, mennyit ér az erény meg a lovagiasság?… Az előérzet meglehetősen ködös, szakadozó-szétfoszló; s netalán ha kétélű is (ti zabáló, röhécselő rongykupacok!), még nem eszme, mely szívós erővel cáfolva állít, és céltudattal mindig győzni akar.
Az evilági életnek van-e valamilyen értelme egyáltalán? Az idegenség előbb-utóbb legyőzi a szeretetet. Törjél bár az irgalom kenyeréből, falhatod sótlanul vagy sózva, végül ami örökétig visszamarad: a szájbűz és a kiokádhatatlan epekeserűség.
Az embert kárhoztatom, nem a sorsot.
„A morál a valóságé; az igazság az őrületé.”
(Szentkuthy)
A személytelen arc – bizánci mozaik.
Gyónás előtti ájtatosság. Zug-evangéliumokat gyártó apostolok borozgatása.
Hömpölygő utcanép a rőtszakállú püspök nyomában; hívők és hitetlenek.
Csörgő aranykarperecek; orgiázó szavak. A túlvilágra néző szemgödrökben kajánság, kevély kivagyiság. Nyüzsögnek a szekták prófétái és álprófétái…
Tamás fuldokolva a sír fölé hajol. – „Hunyd le a szemedet, egy ilyen varázslat lehetetlen!” A körülálló tanúk fölrántják és rázni kezdik… Összezsugorodik a porhüvely, ám a buzgó tanítványok az Égre mutatnak. Méregkeverők, írástudók; görög olajakat, galileai szőlőnektárt csurgató, aranyosztriga s rózsalazac-képű római szakácsmesterek.
Nyomortanyákra kirendelt mogorva zsoldosok. Az alkímia gőzétől imbolyogni látszó tudósszobák.
Megszületett a szegények vigasztalója! Lesz, aki megmossa a koldusok lábát. (Döbbenetes, hogy az Egek urával azonosítják máris!) A vakmerő paradoxon izgatja a mindenféle babonás kényszerképzettel szembenálló szeretet-kultusz híveit.
„Mert reá tekintett az ő szolgáló leányának alázatos állapotjára; mert ímé mostantól fogva boldognak mondanak engem minden
nemzetségek. Mert nagy dolgokat cselekedék velem a Hatalmas, és szent az ő neve!… Hatalmasokat dönt le trónjáról, és alázatosakat magasztal fel.
… És szülé Mária az ő elsőszülött fiát; és bépólyálá őt, és helyezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál.
Amikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Betlehemben… ímé napkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe… Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki.
Heródes király pedig ezt hallván, megháborodék, és vele együtt az egész Jeruzsálem.” 1
*
Fölidézni halott korok szellemeit (szellemiségét) és jövendöléseit?… Az Úristen megadta volt Dávidnak az ő királyi székét, minek köszönhetően uralkodik a Jákob házán mindörökké. (Károli Gáspár)
„Dávid teljes erővel táncot járt az Úr színe előtt és gyolcs efódot kötött magára…” A Lukács-evangélium, amelyet jó néhány évtizeddel később írtak, olyan Messiás-eszményt sugall, akinek „országa nem e világból való”. („S hogy az angyali szózat hamis próféciának bizonyult, azt észre sem veszi az evangélista.”) 2
Az őskeresztény gyülekezet számára (is) éppen a hit állt az elmesélt (legendaként megélt) vagy valós – szent és profán cselekedetek középpontjában.
*
Dávid fia, Isten fia, aki testet öltött, hogy a Földre jöjjön!
Az Ég királynéja karján a kis Jézussal. A betlehemi istálló fölött mágikus fényesség.
A templom kupoláját kitöltő Madonna. Fatáblára festett ikonok – aranylemezek.
Majd képrombolás! – misztikus erővel, naiv szenvedéllyel.
Hosszú szótagnyitások a liturgikus szövegben.
Vándorló hajadonok, férfiak, masszaliánus szerzetesek. Közöttük a szír Efrájim, az aszkéta himnuszköltő…
Barlangmagány; lemondás a földi javakról. Kelyhek, kürtök ereklyetartók feledve. Se aranya, se tarisznyája, se botja a remetének. Zabkenyéren, hisz agyagsárból lettünk.
Bizáncban mindennek lesújtó hatása volt, kivált, hogy minden ereklyék legdrágábbika, a Szentkereszt is a hódítók kezébe esett… 3
Herakleiosz császár egy mennyei sugallatban bízva átvezényli utolsó ép seregét Örményföldre, és megtámadja Perzsiát, majd 627-ben Ninivénél legyőzi a perzsa sereget, s visszaviszi diadalmenetben Jeruzsálembe a Szentkeresztet.
A hittérítés démona!… A vérengzés fékezhetetlen gyönyörével csap össze muzulmán és keresztény.
Gyalogtrónon az összeaszott császár: „Még hogy bizánci ármány!…” A kora X. század Bizáncára ott leselkednek a barbár szlávok, a magyarok. „Hát még a besenyők!… S újabban teveháton ringatózva érkeznek ide Kelet kémei!”
Leó császár négy esztendő alatt háromszor is megözvegyült. „Zoétól fiad fog születni!…”
Házasságon kívüli fattyú, igaz.
(Az asztrológiával úgymond együtt jár a diszkrét bölcsesség.)
Egy évre rá meg is halt.
Hatalmi téboly megudvarolására zeng a kánon.
A sisakrács mögül kilövellő nehéz paragrafusok és hókuszpókusz.
A világgolyóbist pörgetve ujjai közt az utód megindul hadaival.
(A négy világtájat őrző angyalok összekacsintanak: Hiába, bizánci vér!) Az ifjú uralkodó kezében nem túl hosszú penge: „Kialkudott frigy mintsem Róma duggödreiben fetrengeni!”
A keresztboltozat alatt, mondja a mágus, jobban lehet érezni a tüneményt: Jézus jelenlétét.
A kor, amelyben élsz, újabb és újabb korlátokat állít föl mindig.
A szolgálatra hivatott lélek nagylelkűsége nemegyszer túlságosan kockázatos. Evilági bélpoklosok közt túlvilági kegy, korcs mesterkedés; elfojtott vágy és indulat.
S a KÉTELY! Ellazult állkapca… a tabernákulum mintha lebegne. Kint a lejtő is megiramodik. Tömegpszichózisra hajló s perverz látomásokra bujtató séta (ez azért még nem paranoia!); a szaggatott hullámvonalak visszaverődnek a kifakult ürességben. Delíriumos éjszakákon, midőn a képzelőerő is alámerül, a szerzetesrend főnökének fekete árnyéka, mint baljós hajóroncs. Álmában szőrét hullató eb vicsorít: „Az ortodoxia viaszdugója nem csupán hallásodat zárta el, de a jézusi jóság s önzetlenség égi ajándékától is megfosztotta gyarló híveidet!”
A Sátán hintapolitikája.
Lebegő denevérpalásttal bizánci bakkhánsnők, szajhák; vagy csak lázcsillapító apácák, ispotályos nővérek.
Kelet-Ázsiából átúsznak a folyami halak és a kurtizánok.
Pokollángot-szító flört, pöfeteg etika; pápák panoptikumától való babonás félelem.
A teremtést summázók vértelen variálásaiból hogyan lesz kultusz?
Éteri vérből, vakító érzékiségből világgá röpített koromrigó.
Az erőt vesztett ifjú harcosokon a márványistennő láttán eluralkodik a hormonzavar.
Elhaló visszfények a Márvány-tenger és az Aranyszarv-öböl felett. Mintha Jeremiás apokaliptikus jóslata szállna Nyugat felé, midőn Konstantinápolyt (Új Rómát – a régit letarolták a népvándorlás hullámai) – mohamedán végítélet fenyegeti.
Az idő álarca elsötétíti az igét. (Por keveredik hamuval.)
Elsüllyedt hajók legénységét sirató, epileptikus novíciusok önostorozó körmenete.
A bebalzsamozott testből elszáll a bolond lélek, szabadulni akar; elrepíti a szél, még hogyha boldoggá avatandó porhüvelye is – Az Istennek sem lesz könnyű utolérnie és feltámasztania.
*
„Uram, nem tudjuk, hova mégy!”
Szakrális pillanat! Fölvérzik a kéztől a betlehemi csillagig sugárzó gondolat.
(»Téves identitású« figurák; a történelmi effektusok és hitel sok mindent megkavartak. Mintha Isten és halandók versengenének a káoszban, a leckéztetésben és a rombolásban némelykor… Egy emberélet csonka öröklétet utánzó kísértései.)
Ki mekkora képzelőerővel pillant az évezredes »bűntakaró« alá(!) – a keresztény hit kánonja szerint: jön-e megváltás végül az emberi kínokra, sorozatos kudarcokra, vagy folytatódik… marad a küzdelem s az értelmetlen szenvedés rituáléja?
Illatosítva a test; s a kirívó torzulásokat rendre lefaragva, még mielőtt a keserű lé kicsordulna az agyvelőből, az Úr angyalai viszik az amorettás koporsót.
1 Lukács és Máté evangyéliomából (Károli Gáspár fordítása) [vissza]
2 Hjalmar Söderberg. Jézus Barabbás [vissza]
3 Heribert Illig: Kitalált középkor [vissza]
Siteri Anna, 10 éves
Nem is tudom, hol kezdjem el… Hol kezdődik, és hol végződik egy élet?
Olyan sokszor láttam őt az utcán és soha nem szólítottam meg, pedig mindig utána néztem, ahogy megy a kerekes kocsival, kócos hajjal, maga elé néz, lehajtja fejét, és csak a cipő orrát bámulja, mintha nem akarná látni a körülötte levő embereket. Néha megáll és felnéz az égre. Vajon mit láthat abban az egyszerű kék égben?
Mindig azon tűnődöm, mi lehet abban a kerekes kocsiban, amit mindig magával hord, mint egy csiga a házát. Mit csinálhat, amikor fúj a szél, ha eső vagy hó esik? Arra gondolok, hogy én egy szép nagy házban lakom, melegben és kényelemben, mindenem itt van, és soha nem mennék el. De amíg én itt nézek ki a meleg lakás ablakán, ő szabadon vándorol, én idetartozom, ő mindenhova és sehova.
Hajléktalan.
Mindenki látja őt, mégis úgy jár közöttünk, mint egy szellemlény, csendben és észrevétlenül. Pedig szeretnék segíteni rajta, mégis összeszorult szívvel továbbmegyek. Mintha csak hozzátartozna a tájhoz. Mintha nem lenne olyan, mint én.
Egyszer valaki elvitt neki egy új cipőt és odanyújtotta, de ő továbbra is nézte saját cipője orrát és csak annyit mondott: – De van nekem cipőm… köszönöm.
Nem vette át, hanem továbbhaladt a celluxszal beragasztott cipőjével. Néztem távolodó alakját, amint szaggatottan tolja a kerekes kocsit és haja lebeg a szélben, akár a függöny, abban az ablakban, amely alatt elhaladt.
Mindig le akartam mellé ülni, de nem tudtam megtenni. Miért is nem tettem meg?
Annyiszor követtem, de soha sehova sem ment, csak haladt a végtelenbe. De volt egy hely…
Egy elrejtett helyen, kis régi templom lépcsője. Kihalt hely, valahogy különös.
Mindig odaült és nézte az eget. Nem mertem odamenni, csak a másik utca sarkáról fürkésztem, akár egy önkéntes nyomozó. Volt valahogy egy vonzereje, talán a csendje vagy a kocsival összenőtt alakja, nem tudom.
Történt egy különös dolog abban a hónapban, azt mondták, ilyen ritkán van. Besötétedett az ég pár pillanatra. Egy ritka napfogyatkozás. Nem tudom miért, de valami azt súgta, hogy valami más volt ez az egész, valami megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan.
De az élet olyan gyorsan telik és annyi dolgunk van, annyi fontos dolog. Elfelejtettem őt egy ideig.
Aztán egy napon láttam egy kéregető férfit és minden eszembe jutott. Hiányzott.
Megkérdeztem a férfit, mit tud a kerekes kocsis emberemről, a különös hallgatagról.
Furcsán nézett rám és azt válaszolta: – Pár hete meghalt… elment.
– De… – hebegtem. – Hogyan?
– Senki sem tudja… Én is csak hallottam.
Egy szó sem jött az ajkamra. Könnybe lábadt a szemem, valami hatalmas űr lett bennem.
Csak sétáltam céltalan és nem gondoltam semmire. Sétáltam a csend utcáin és eljutottam oda, a templom lépcsőjéhez, az ő egyetlen helyéhez.
Nézegettem, mintha vártam volna, hogy megjöjjön. De nem jött.
A templomból énekhangok szűrődtek ki. Közelebb mentem és vártam a csodát, de tudtam, hogy csodák nincsenek.
Valami szürke ismerős dolgot láttam: kocsit, a kerekes kocsit. Mellette egy kopottas füzet. Hosszú ideig néztem és arra gondoltam, hogy nincs jogom kinyitni.
Aztán egy belső hang mintha azt súgta volna: megteheted. De megtehettem?
Kinyitottam és olvasni kezdtem. Gyönyörű régies írás, gyöngybetűkkel. Történetek, érzések, vallomások. Olvastam és sírtam. Minden történet egy mese volt. Minden betű egy világ.
Amikor az utolsó mondathoz értem, éreztem, hogy egy titok lappang a sorok között, egy mély és különös titok.
Íme az utolsó mondat:
„Az emberi élet, akár egy fa élete, egy apró magból nő ki és emelkedik az ég felé. Honnan jövünk, hova megyünk, mennyi miért… ott van a nagy könyvben az írás és elvezet az égből az égbe…”
Bármennyit gondolkodtam, nem tudtam megfejteni ezt a mondatot. Mi lehet ez a mag és milyen égbe vezet milyen égből? Melyik nagy könyvről beszélt?
Néztem a kerekes kocsit. Magányosan állt ott. Aztán valamiért odamentem. Olyan sokszor képzelődtem arról, hogy mi minden lehet benne. Ruhák, könyvek, emlékek? Összegyűjtött lim-lomok? Egy élet fontos kellékei?
Kinyitottam.
Hihetetlen volt, amit láttam. Egyetlen, régi, kis megkopott, megsárgult doboz. Biztos levelek vagy személyes értékek, talán pénz vagy ékszer. Lehet, családi emlékek.
Istenem, szegény!
Remegő kézzel nyitottam ki, arra gondoltam, hogy eljuttatom annak, akit ott megemlíthet. A doboz üres volt… lehuppantam a lépcsőre, és ezernyi gondolat volt a fejemben. Bámultam az üres dobozt és akkor megláttam az egyetlen értéket, ami ott lapult csendben. Egy magot.
Mi lehet ez a mag? Ültem és hallgattam a templomból kiszűrődő hangokat.
Valami különös érzés kerített hatalmába és egyszer csak megállt a lélegzetem.
A nagy könyv: A Biblia. A magnak mondanivalója volt. De mi?
Otthagytam mindent és hazarohantam. Elővettem a Bibliát. Még soha nem olvastam el, ismertem részeket belőle, de az egész szöveget mégsem. Lázasan kutattam, fejezetenként, de nem találtam semmit, ami a rejtélyhez vezethet.
Fárasztó napom volt és megviselt a történet. Amint gondolkodtam és emlékeztem a kerekes kocsis hajléktalan férfira, szemem lecsukódott és mély álomba merültem.
Álmomban egy kertben jártam, minden zöld és élénk volt. Gyönyörűen sütött a nap.
Gyümölcsfák között sétáltam és leültem egy fa árnyékába. Ahogy ott ültem, éreztem, hogy mellettem van valami vagy valaki. Hátranéztem és megláttam a kerekes kocsit…
– Hát itt vagy? – kérdeztem álmomban és akkor felébredtem.
Egyedül voltam a szobában. Miért álmodhattam ezt? Hol lehet az a kert? Hol lehet az a fa?
A Nagy könyv – jutott eszembe. Mag, fa, nagy könyv. Ez lehet az idézetben. Odamentem a Bibliához, elgondolkodtam, majd kinyitottam.
János evangéliumánál nyílt ki. Olvastam a sorokat és újra álmos lettem. Amikor szemem már majdnem lecsukódott, megláttam az idézetet.
Milyen különös csoda rejtőzik minden ember lelkében!
Lehet, hogy halálából új életek születtek.
Lehet, hogy ő volt az utolsó Messiás. Egyszerű, hajléktalan, magányos ember.
Ott volt a megfejtés, ami megmagyarázta az ő életét és halálát. Az övét és az övékét.
„Ha a földbevetett mag el nem hal, egyedül marad. De ha elhal, sok gyümölcsöt terem.”
Senki sem tudta volna megmondani, hány éves volt, lehetett volna egész fiatal, de lehetett volna éppenséggel öreg. Arca kortalan, szemében a sivatag színe, tekintetében mély magány tükröződött. Nem emlékezett, hogy mióta ül ott a sivatag szívében, egyetlen emléke, hogy gyermekként látta meg a homok birodalmát. Ült magányosan évek óta a senki földjén. Azóta nem látott embert, nem ismerte az emberi természetet, egyedüli látogatói a tevék és a gondolatai voltak.
Éjszakákon át nézte a csillagokat, álmában néha közöttük bolyongott. Akkor történt, amikor hosszasan sétálgatott a finom, barna homokkristályok közt. Először képzelgésnek vélte, azt hitte, hogy a meleg okozta látomását, mint oly sokszor azelőtt. Lassan közeledett, óvatosan és egyszerre ott feküdt előtte egy apró kisgyermek. Csak nézte és nem értette, hogyan került oda. Lehajolt, megérintette, a gyermek mozdulatlan volt. Könnyedén fölemelte, mint egy tollpihét, majd sokáig cipelte, míg eljutott a homokba ásott szerény barlanglakásához. Vízzel kente be a gyermek kis ajkait, vizes ronggyal törölgette apró testecskéjét. Olyan kicsi volt és olyan elesett!
Nemsokára kinyílt a gyermek hatalmas kék szeme és vékonyka hangján halkan megszólalt: – Hol vagyok?
Az öreg értetlenül nézett a gyermekre, szemében sajnálat tükröződött.
– Aludj! – ennyit mondott, majd kiment és magára hagyta a gyermeket.
Kint a fényben hosszasan nézte a homokszemeket, különös táncukban alakok rajzolódtak ki; és ő sok mindent megértett, amit ember soha meg nem értett volna emberemlékezet óta.
Az öreg elcsodálkozott, visszament a gyermekhez, aki közben felült és nézte a falakat.
– Ki vagy? – kérdezte a gyermek az öreget.
– A sivatag őrzője vagyok – válaszolta csendesen az öreg.
A gyermek nagy, kék szemei ártatlanul fürkészték az öreg homokszínű tekintetét.
– De miért kellene őrizni a sivatagot? – kérdezte a gyermek.
Az öreg ránézett, de nem válaszolt, és a gyermek megértette, hogy az öreg bár mindent tud, arra válaszol, ami fontos.
– Hogy kerülök ide? – kérdezte a gyermek, hátha az öreg válaszra méltatja.
– A sivatag közepén találtam rád, feküdtél magányosan. Majdnem meghaltál, de a sivatag kegyes volt hozzád. Az életet ajándékozta neked. Többet nem mondhatok, csak ha majd a sivatag méltónak tart hozzá.
A gyermek nem érette az öreg szavait, de érezte, hogy az öreg jó.
Így kezdődött az öreg és a gyermek véletlen vagy elrendelt találkozása.
Az öreg nem várta a gyermeket, nem értette érkezését. Hiába jósolt a homokszemekben, hiába kérdezte a szelet, hiába nézett önmaga tükrébe, a válasz sehol sem volt. Ahogy teltek a napok, egyre jobban figyelte ezt a kis, ártatlan gyermeket. Különös lény volt. Először zárkózott volt, nem sokat beszélt, de soha semmitől nem félt. Ahogyan hozzászokott a sivatag érdekes álomvilágához, egyre jobban kinyílt. Órákig játszott a csillogó homokszemekkel, nevetésének csilingelése összekeveredett a sivatagi szél süvítő énekével. Az arra járó tevéket gondtalanul megsimogatta, és érdekes, de ők sohasem ellenkeztek, mintha mindig is együtt nőttek volna fel. Az öreg nézte a gyermeket és bár nem beszélt hozzá, érezte, hogy a gyermek lassan a részévé válik.
Egy meleg nyári éjszakán leült a gyermek mellé. Együtt nézték a csillagokat. Mintha azt látta volna, hogy a gyermek beszélne a csillagokkal egy ismeretlen nyelven. Akkor döntötte el, hogy megtanítja a gyermeket a sivatag titkaira. Megfogta a gyermek apró kezét és kicsiny mutatóujjával az égre képeket rajzolt a fényes csillagokból. Szavak nélkül tanulta meg a gyermek a csillagok születését, életét, halálát, jelentését, valamint az univerzum ismeretlen harmóniáját. Máskor a homokban ültek, az öreg a homokszemekből jósolt és a gyermek valami ősi ösztönösséggel érezte a jóslat teljességét.
Egyszer egy teve állt meg előttük, sehogy sem akart elmenni. Az öreg nézte a teve tekintetét, de nem értette jelentését. A gyermek ránézett, majd az öreghez fordult, megfogta a kezét és elindultak a teve után. Hosszú ideig mentek, amíg megérkeztek egy homokdűnéhez, ahol egy kisteve feküdt aléltan, kiszáradtan.
A gyermek lehajolt, megsimogatta a kisteve kihűlt testét, majd átölelte. Ki tudja meddig ölelte, de valahonnan a mélyből előjött egy emlék, egy női hang énekelt egy gyönyörű dalt neki, ő kicsi volt és félt. Ahogy a dal haladt előre, félelme úgy kisebbedett.
A gyermek vékonyka hangján énekelni kezdett. A dal és a szeretet ereje eljutott az égig, és ahogy hosszú évek óta soha, az égből esőcseppek estek. Először egy, aztán még egy… A gyermek bekente a kisteve száját, majd újból átölelte. A kisteve kinyitotta barna szemét és hálásan nézett a gyermekre. És az öreg látta, hogy a gyermek különleges lényében hordja a sivatag ősi titkát.
Öreg és gyermek megszokták egymást, így éltek együtt békében, csendben.
Egy éjjel az öreg nem találta a gyermeket. Felkelt és kiment. Kereste, de nem látta sehol. A homokszemek kirajzolták az utat és nemsokára rátalált. Ült a sivatag közepén és sírt. Szeméből különös vízcseppek hulltak le a száraz homokba. Az öreg, bár sok mágiát tudott, a könnyek titkát nem értette, a fájdalmat nem ismerte.
– Mi van? – kérdezte gondolataiban a gyermektől.
– Álmot láttam – válaszolta gondolataiban a gyermek. – Álmomban valaki ringatott, énekelt nekem, meleg volt. Valakik, akik hozzám tartoztak, vigyáztak rám.
Az öreg nem mondott semmit. De ahogy nézte a kisgyermeket, átölelte. Ez volt élete első ölelése. A gyermek ölébe hajtotta kis fejét és elaludt.
Sokat vándoroltak együtt, az öreg tanította a gyermeket, a gyermek vigyázott az öregre, aki egyre öregebb lett. Aztán eljött a nap. Éjszaka volt, meleg nyári éjszaka. Az öreg ránézett a gyermekre és megszólította: – Mondanom kell valamit neked. A titkot, amit senki sem tud, sem a homokszemek, sem a forgószél, sem a néma ég. A hatalmas örök titkot.
A gyermek odahajolt az öreghez, aki a fülébe súgta titkát. Nagyon gyenge volt, de a gyermek megértette, szeme könnybe lábadt.
– Mondok neked egy mesét. Annyi mindent tanítottál nekem, megtanítottad a csillagok jelentését, de van valahol egyetlen csillag, amiről sohasem beszéltél. Róla szól a mesém. Volt egyszer egy kis csillag, aki több volt, mint a másik csillagok. Mindig más volt. Lenézett a földre és látott egy magányos embert. Megtetszett neki. Elhatározta, hogy emberré válik. Megteheted, mondta neki az egek ura, de előbb figyeld jól meg a földet, nézd meg minden részét. A kiscsillag megtette, amit az egek ura mondott és akkor megdöbbent. Látta az éhínséget, a háborút, az önzést, a szegénységet, a szenvedést, a fájdalmat, a sírást, a bánatot, a halált. Úgy megesett a szíve az embereken, hogy ahelyett, hogy emberré vált volna, feláldozta magát és leküldte csöppnyi fényét az embereknek.
Az öreg hallgatta a gyermek meséjét, és ahogy hallgatta, megjelent szemében az első könny, egész testét egy nem ismert érzészuhatag árasztotta el, valami, amit sohasem ismert. Jóság és rosszaság, öröm és bánat, boldogság és fájdalom, rabság és szabadság, nehézség és könnyedség, árnyék és fény, elindulás és megérkezés. Az öreg utoljára a gyermekre mosolygott, majd becsukta szemét örökre. A titok megtört, az öreg végre visszakapta lelkét.
Abban a pillanatban az égről eltűntek a csillagok, hatalmas sötétség lett, minden forogni, lebegni kezdett. A gyermek nem tudta, hogy mi történt, de belsejében hatalmas hiányt érzett, az űr hatalmasodott rajta el, a semmi birodalma. Hihetetlen, soha nem érzett erő kerítette hatalmába, majd egy hang megszólalt valahonnan a sivatag szívéből:
– Választanod kell! Megtalálod az utat hazafele az emberek közé és mindent elfelejtesz, amit a sivatag adott neked, vagy te leszel a sivatag őrzője és elveszíted a lelked…
A gyermek ordítani szeretett volna fájdalmában, lázasan gondolkodni kezdett. A hang ismét megszólalt: – Nem ez az út, nem a gondolat hatalma, sem a tudás kapuja. Egyetlen hely van, ahol megtalálod a megoldást: a szíved.
A gyermek magába ereszkedett, szédülni kezdett, előjöttek emlékei, álmai, vágyai, majd minden forgott vele, minden lebegett, eltűnt a sötétség, és az égen megjelentek a fényes csillagok.
Ott ült a sivatag közepén, megértette, hogy a szíve választott, majd felállt, fel-nézett a fényes csillagokra és elindult a sivatag útján.
Nem érzett fájdalmat, sem boldogságot, nem érzett szenvedést, sem örömet, sem jót, sem rosszat, sem árnyékot, sem fényt, sem rútságot, sem szépséget, sem elindulást, sem megérkezést. Ő volt a sivatag őrzője.
* Kovács Ráchel 12 éves. Itt közölt meséit két évvel ezelőtt írta. [vissza]
Gólya Gerda, 13 éves