Csapó Gergő, 7 éves
Szabó László (1953–1997) a hetvenes években a szegedi bölcsészkaron végzett magyar-olasz szakon, és ígéretes fiatal költőként indult. Az olasz irodalom szerelmese volt, Boccaccióról és Pasoliniről írt tanulmányt, ez utóbbitól több verset is fordított. Önpusztító életet élt, ami korai halállal végződött. Egykori szegedi barátai, évfolyamtársai most, meg nem élt hatvanadik születésnapjára egy szép kis kötetet jelentettek meg (Jate Press, Szeged, 2013, felelős kiadó: Dr. Pál József, szerkesztették: Szabó László barátai, a könyvet tervezte és illusztrálta Szőnyi Etelka), amelyben összegyűjtötték verseit, prózai írásait, tanulmányait, fordításait, és személyes hangú írásokban emlékeznek meg erről a beilleszkedni nem akaró, szelíd lázadóról.
Alakja Jóni Gábor megemlékező írásából bontakozik ki a legmarkánsabban:
„Mindig is recesszióban éltél. Tudtad, úgyse lesz jobb.
Még hogy boldog, megbecsült öregség! Na hiszen.
A recessziót mindig a politikusok dilettantizmusa vagy gazembersége idézi elő, vagy a kettő keveréke, a többieknek csak az öv meghúzása marad. Az ember ma csak addig számít embernek, amíg aktív, és lehet őt sanyargatni a folyton növekvő adóval. De ha önként kilép, netán kidől a sorból, rögtön élősdivé, deviánssá minősül. Aki nem vagyont gyűjt, hanem gondolatokat, verseket, szerelmeket, barátságokat, az pedig eleve lúzer.
Azok közé tartoztál, akik ha körülnéznek, képesek felismerni a valóságot, és nem kell nekik. Úgy döntenek, hogy a hosszú életnél fontosabb a saját méltóságuk. Szabadon élnek, persze nem sokáig. Elmennek a kocsmába. Nem szoknak le. És nem félnek többé a haláltól. Várják.”
Az itt közölt írások a könyvben nem szerepelnek, kéziratban kerültek elő, a könyv megjelenése után.
Lassan elhisszük: egészségesen, okosan
kellene élni, hogy elveszítsük a szenvedés
hiánya okozta örömöt, zöldeket együnk csak
s mindenfélét mozogjunk, csak egymás
irányában ne legyen mozdulatunk, mert az káros,
érzelmekhez vezethet és meggátolhat
abban, hogy rájöjjünk, kedvesünk szemében
a lényegre találhatunk, elhisszük lassan,
hogy strigulázni kell perceket és kalóriákat
és pinteket, és nem kortyolunk bele a csodába,
csak pontosak vagyunk és megtanuljuk a szótárt,
és nem találjuk ki az igazi szavakat,
és mértékünk legyen és el kell valamit
érnünk, pedig minden bennünk lapul
és körülöttünk, és feladatokat teljesítünk
és pontos kapcsolatokat létesítünk, mikor
magunk vagyunk a feladat és száz utunk van,
és mindegyikről tudjuk, hogy egyetlen egy,
de elhisszük, hogy nyerünk pár évet, holott
az életet veszítjük el, desztilláljuk az örömöt,
és elveszítjük a mámort, nagyon megokosodunk
és megegészségesedünk, de elveszítjük a rátalálás
örömét és az igazi szenvedés tisztaságát.
Szóval századvég van megint, együgyű precizitás,
töltelékszöveg-kultusz, szájtátiak és kuruzslók.
Meg páran, akikkel lassan elhitetnék… DE.
Még jópáran. MOST TE MEG ÉN.
teljesítsed be végzetem
végleg nyugodni vágyom
megkötözted az életem
oldd el halálom
Hozzád
Nem a szíved akarom,
téged.
Nem a tested akarom,
téged.
Nem hajadat és szemedet,
téged.
Nem a szavaidat,
de téged.
Mert ami elhallgat,
ami kihűl,
ami kihull és lecsukódik,
és ami elhalkul,
az nem te vagy.
Te egyetlen piciny,
örökké tartó mozdulat vagy
a mindenségből,
több minden kitalált csodánál.
Egy apró rész
abból, amire nem emlékszünk,
s amit nem tudunk meg soha.
Csapó Gergő, 7 éves
Kalmár Viktória, 11 éves
Berke Fruzsina, 13 éves
Daróczi Melitta, 13 éves
Lisztes Vera, 13 éves
Seamus Heaney (1939–2013) kiemelkedő ír költő, számos irodalmi díj tulajdonosa. 1995-ben Nobel-díjjal tüntették ki. Magyarul legutóbb Hűlt hely címmel jelentek meg összegyűjtött versei.
I.
Majd váratlanul, álmosan újjáéled hát
az olajtüzelésű kazán, miképpen
a lefűrészelt tűzifa halom szétgurul.
Elképzelem azon a helyen őket, persze,
Grove Hill, minden bizonnyal nyár
volt, mielőtt kivágták a tölgyeket, gyakran álltunk
a szellős dombtetőn a lábszárig érő
harangvirágok között, ahonnét egészen
a Magherafelti tornyokig elláttunk.
Sajnos, késő lenne már egy szerelmes
idézet, ami megmagyarázná az állandó
ábrándozást, egymás felé, de nem egymásért.
II.
Quercus, mint tölgy. Quaerite, keressétek.
Töredék a zöld levelek, makkok között
(Egyetemünk a Columba szárnya alatt győz,
egyházi galamb, Derry felszentelt erdejéből)
Fáradhatatlanul szól a megfáradt igéje:
Keressétek először Istennek országát…
Őszintén álltam az Ifi Ház halljában,
vénülő szemmel nézek majd vissza,
egy párnak látom őket, most látom hát
őket először így, ilyen közel együtt,
ezért fordultam meg és mentem tovább,
olyan gyorsan, mintha megszöknék.
III.
Télbe burkolózott tengerpartra mentek,
esküvői vacsorájukra. Asztaluknál
ültem hívatlanul és elkerülhetetlenül.
Sirálysivítás. Gőzölgő sült hal. Téli álmát
alvó ezüst. Megfeneklett csend. Könnyek.
A kötényt viselő pincérnő felemeli
a gőzölgő tál fedelét, majd ott hagyja
őket a csillárok alatt. Az elkövetkezendő
évek során sose fogják megjegyezni
s megemlíteni évfordulójuk alkalmakor.
És az a férfi, aki elhozta, az is viszi majd
őket vissza, estére otthon leszünk mind.
IV.
Ha én is átölelhettem volna őt, akkor azt
idén nyáron, az egyetem előtt, ereje
teljében a folyóparton tettem volna meg,
akkoriban nem gondoltam arra, hogy azért
tart velem mindig, mert elmegyek. Ekkor kellett
volna először megtörténnie, mégse történt meg.
Egy éjszaka New Ferryben, amikor teljesen
leitta magát, nekem kellett begombolni
a nadrágját, az volt a második alkalom.
Harmadjára utolsó hete alatt a lépcsőn
került sor, amikor jobb karommal hóna
alatt fogva besegítettem a mosdóba.
NAGYPÁL ISTVÁN FORDÍTÁSAI
Keressétek, Keressétek őket:
Az elfeledett vezetékek álmatlanságában,
A néma szemétkupacokkal eltorlaszolt árkokban.
Közel a felhőket torzan tükröző tócsákhoz,
Egy elveszett szempárhoz,
Egy törött gyűrűhöz
Vagy egy eltiport csillaghoz.
Mert én láttam őket:
ezekben a ködből fel-feltűnő romokban.
Mert én érintettem őket:
egy eltemetett tégla megtalálásakor,
amit a semmibe hajítottak egy szekérről vagy toronyból.
Közel a leomló gyárkéményekhez
és a cipőnkre hulló makacs falevelekhez.
Mindebben.
Leginkább a magát tűz nélkül elemésztő kóbor faforgácsban,
a törött bútorokat kínzó magányban,
közel a falakra fagyott nevekhez és jelekhez.
Keressétek, Keressétek őket:
a könyv betűjét temető viaszcsepp alatt,
vagy a levél sarkába firkantott aláírásban,
melyet vastagon por takar.
Közel az elveszett üveghez,
a hóban eltévedt cipőtalphoz,
a szakadék szélén hagyott borotvapengéhez.
TAPASZTÓ DANIELLA FORDÍTÁSA
Zavaró volt. A Gesztenyés Kávézóba tizenöt éve nem lépett be emberfia a törzs-közönségen kívül. Az üzlet három tucat vendéggel üzemelt, azok váltogatták egymást nyitástól zárásig, késő délután többen is összeverődtek. Balmont volt a reggeli vendég. A pultnál. A sarokban, a nagy üvegablak mellett, fél négyzetméteren, ahol széthajtogatta az újságot. Ide ült mindig, amint leszállt a buszról. Krémkávét ivott két cukorral. Tizenöt éve, minden hétköznap, mielőtt átment volna a vaskereskedésbe, ahol dolgozott, krémkávét ivott két cukorral, átfutva az újságot, a sarokban, a nagy üvegablak mögött, háttal az utcának. Minden nap ugyanúgy.
Ezen a reggelen megszokott helyén egy sosem látott idegen üldögélt. Véletlen tévedésre gondolt. A világegyetem jól szervezett ugyan, de néha elég egy hajszál, hogy pár percre összekuszálja a dolgokat. A csillagjóslás ebben a tekintetben inkább tud nyilatkozni. Belenyugodott hát, hogy a még üres üzlethelyiségnek háttal fogyassza el csésze kávéját.
Az úgy szokott lenni, hogy mire végez a kávéval és összehajtja az újságot, egy Adèle nevezetű öreglány lép be az ajtón, leül elölről a második asztalhoz és rendel egy pohár moseli bort. Balmont nem ismerte közelebbről, mert a nő mondata, egy pohár fehér mózel, legyen szíves, őneki az indulást jelző hang volt. Az asszony felé biccentett, majd szó nélkül ment a dolgára.
A tulaj ismerte vendégeit, tudta, ki mit fogyaszt, mégis mindig kivárta, hogy leadják a rendelést. Ez volt a szokása. Mindenkinek vannak szokásai. Talán Balmontnak sem több mint bárki másnak. A tulaj ezt akkor fogalmazta meg magában, mikor látta, hogy vendége helyén az idegen üldögél, akit még senki nem látott errefelé, talán egy kereskedelmi képviselő. Mikor Balmont, más néven Halacs feltűnt, zavarban érezte magát, amiért nem tudta hűséges vendége törzshelyét megvédeni. Reflexszerűen, hogy jóvátegye a történteket, hogy elterelje a figyelmet, már azelőtt lefőzte a kávét, hogy Balmont egy másik asztalhoz telepedett volna. Ahogy a nagy eszpresszógép mögött tornázott, még egy zengzetes „Hogy van ma reggel, Balmont úr?” is előtört belőle, melyre nevezett úr érdeklődve pillantott fel, helyeslőn bólintva.
Balmont valójában ki volt ütve. Univerzuma nagy része összeomlott kevesebb mint öt perc alatt. A helyét elfoglalták, a tulaj felszolgált neki egy kávét, amit nem is rendelt meg, s mennydörgő hangon szóba próbált elegyedni vele. Körülnézett. Látszólag minden a helyén. Szokás szerint, mondhatni. Balra pislantott. Az idegen a széthajtott napilapot böngészte, jócskán eltartva magától. Vadidegen. Egy átutazó. Holnap már messze jár. A világ pedig visszatér a régi kerékvágásba.
A tulaj rendesen nem volt beszédes fajta. Nagydarab ember, kék trikóban. Talán ha huszonöt szót kipréselt magából egy nap. Mi okból cövekelt le ma Balmont előtt? Miért csattogtatta a fogsorát? Balmont nem tudta, mit kezdjen magával. Míg a kiskanállal körözött a kávéscsészében, tekintete merengőn jártkelt maga előtt, ahol a semminek kellett volna lennie, ha nincs ott a kék trikó. Ilyentájt, kávéivás közben át szokta nézni az újságot.
– Már régóta szeretnék valamit kérdezni a Balmont úrtól – mondta maflán a tulaj. – Lehet?
– Tessék parancsolni – mormogta Balmont.
– Hogy azt szeretném tudni, mért hívja magát mindenki Halacsnak.
Tizenöt éve rágódott ezen. Mégis a mai reggelt választotta, hogy kielégítse kíváncsiságát, kihasználva a kávémérésben eluralkodott viszonylagos zűrzavart.
Balmont nem tudta, miért hívják Halacsnak. Már gyerekkorában ez volt. Őt magát is érdekelte, honnan ered beceneve. Sem szülei, sem nagyszülei nem tudták a választ. Ösztönösen Halacsnak becézték, már a bölcsőben, rajta is ragadt, nem azért, hogy csipkelődjenek vele, csak úgy, megszokásból.
– Sose szólítják Balmontnak – folytatta a tulaj.
– Igaz, szinte sosem – egyezett bele Balmont.
– Mindég csak Halacsnak.
– Nem baj – mondta Balmont.
Egy pillanatra már azt remélte, az idegen elkotródik. Vagy legalábbis összecsukja az újságot, hogy ő is olvashassa. Soha semmi érdekes nem volt benne. Náluk is történt annyi, mint másutt, de az újság sosem írt semmiről. A helyi események nem voltak említésre méltók, csak a sport, a nyugdíjasklubok, a tűzoltóság megmozdulásai és az iskolakezdés. Minden évben ugyanazok a cikkek, ugyanazok a hírek ugyanakkor, ugyanolyan stílusban megfogalmazva. Akárcsak a tulaj, a vén Adèle, a kávézó többi vendége, Balmont csak azért olvasta az újságot, hogy megbizonyosodjon arról, az élet koccanások, gikszerek nélkül folydogál, ahogy szokott, rutinszerűen. Ez végeredményben megnyugtató. Csendes örömmel tölti el az embert nap nap után a gondolat, hogy semmi nem változik, hogy mi sem változunk. Hovatovább a mindennapok bizonyos halhatatlansága is elképzelhető. Ha nem történik semmi, nem történhetik semmi rossz sem. Egyszerű, mint az egyszeregy.
A krémkávé nem ízlett ugyan kevésbé, ám most, hogy más helyen fogyasztotta, Balmont kedélyét olyan gondolatok borzolták, melyek egyéb napokon sohasem. Az újság rendszerint teljes figyelmét lekötötte. Ezen a reggelen azonban váratlanul, bármiféle felkészítés vagy akár előzetes bejelentés nélkül szabadjára engedték. Megérezte, hogy ez a nap más, mint a többi, hogy a tettek és feladatok láncolata estére összekuszálódik, az pedig hatással lehet a holnapi napra is, az meg talán az egész hetet elgörbíti, befolyással lesz a szombatra és miért is ne, a vasárnapra is. Egészen belemerült a nyugtalan töprengésbe. S persze azt is számításba kell vennie, hogy az idegen máskor is itt tanyázik majd. Vagy most már mindig. Olyan megátalkodott képe volt. Akinek vérében van a beágyazódás, aki fütyül a helyi szokásokra. A vállát felhúzta, az ajkát lebiggyesztette, a legkisebb figyelemre sem méltatta a körülötte zajló eseményeket, nem fordította fejét az új vendég felé, mikor az kinyitotta az ajtót, ki sem dugta az orrát az újságból, mikor Balmont a pultra könyökölt, nem hegyezte a fülét, mikor a tulaj próbálta lépre csalni azzal a beszélgetésfélével. Feketekávét ivott. Apró csészéből, mint a városi jöttmentek.
Úgy ítélvén meg, hogy a maga részéről minden tőle telhetőt elkövetett egy régi jó vendég levertségét eloszlatandó, a tulaj visszavonult szokásos némasága sáncai mögé. A kék trikóból áradó aggodalom kiapadt. A vendéglősök már mindent láttak, mindent átéltek, semmi nem indítja meg őket úgy istenigazából. Azért érezte, hogy ez a nap nem olyan, mint az összes többi. Bizonytalanul méregette Balmontot, de sok mindent nem tudott róla leolvasni. Leginkább csalódottnak tűnt. Mikor az idegen letelepedett a sarokba, már majdnem odaszólt neki, hogy az a hely foglalt. Bártulajdonosként azonban mindeneknél fontosabbnak tartotta a közönség szabadságát. Aki elsőnek jön, az választ magának széket. A többiek osztozzanak a megmaradt helyeken.
Soha nem ártotta magát vendégei szokásába. Ez volt a szokása.
Balmont búbánatos képe talán ébresztett benne némi sajnálatot, de akkorát semmiképp sem, hogy zavarba jöjjön. Összefonta karjait.
Balmont a feleségére gondolt. Egy asszony, aki ennyire rendszeres férfivel kötött házasságot, zavartalanul folytathat kettős életet, az egyiket szépen elrekesztve a másiktól. Amint Balmont kilép az ajtón, egy szomszéd már be is surran az ágyába, majd hitvesébe. A gyanú eleddig sosem ért el tudatáig. Először kategorikusan elutasította. Micsoda ökörség. Mégis elővette újra, óvatosan, önmaga háta mögött, hogy ízlelgesse. Próbálta elképzelni, miként történhetnek a dolgok, ki tetszhet az asszonynak a szomszédok, a barátok, az ismerősök közül, vajon nem voltak-e viselkedésének olyan részletei, melyeknek nem tulajdonított jelentőséget, mégis, egy adott pillanatban beleplántálják a gyanút. Hirtelen-jében gyötrelem kerítette hatalmába, melyet a zavara napvilágra tárt üregében egymás hegyén-hátán tolongó megannyi kétes emlék, talányos képzelem, fura mondatfoszlány egyre táplált, talán túlzottan is. Őszintén szólva, maga sem tudta, mit gondoljon. Belekortyolt a kávéba, hideg volt, döglött volt. Nem érezte magát ereje teljében. A tél a végét járta. A napfény még nem nyert teret. Mindenki bágyadtan lézengett. Csak jönne már a tavasz!
A tulaj gépiesen a faliórára pillantott. Összevonta a szemöldökét. Balmontnak jó tíz perce el kellett volna indulnia. Megvizsgálta reggeli vendégét, rossz bőrben találta. A kávét sem itta meg. Érdeklődhetett volna az egészsége felől, mi sem természetesebb tizenöt év után. De ez a nap enélkül is éppen elég bonyolult. Különben Balmont nem úgy nézett ki, mint akinek nagy kedve van beszélgetni. Látnivaló volt, gondok emésztik.
Balmont úgy érezte, az idő ránehézkedik. Adèle érkezését várta. Még nem volt biztos magában. A kávézóból megpróbál egyenest hazamenni. Valami ürügyön törte a fejét. Inkább mentségen. Mit szólna a nő, ha csak úgy beállítana? És mit szólna ő, ha ágyban találná a szeretőjével? Szerető, kongott a fejében, mint egy idegen szó. Vágyakozott ajkán megformálni, hogy hallja kimondva. De ott volt a tulaj. Amúgy is olyan tébolyodott szemmel fixírozta. És az idegen. A betolakodó. Egybefűzte a két szót, szerető, betolakodó, összeöntötte őket, árulkodó jeleket fedett fel, logikát vont le. Haragja nőttön nőtt. Nem szilajul. Lesújtottan. Gyávácska egy reakció, ő maga is szégyellte. Mégsem tudott visszafojtani némely dühgomolyt, melyek apró böffentések formájában hagyták el belsőjét. Tétovázott. Szeretett volna a végére járni ennek a históriának. A tulaj köhentett. Azelőtt sosem köhentett. Ő legalábbis sosem hallotta köhenteni. Az idegen összehajtotta az újságot. Az összehajtott újság zaját is először hallotta Balmont. Általában nem hallotta. Úgy hajtotta össze, hogy oda se figyelt. Mikor az öreg Adèle belépett az ajtón.
Az idegen két pénzdarabot hajított a pultra. Éppen annyit, amennyibe fogyasztása került. Valami kis kedélyesség kíséretében tolta oda a tulajnak. A tulaj is szólt valamit, amit Balmont nem fogott fel, míg észre nem vette, hogy az idegen a gyászjelentések oldalára hajtogatta a lapot.
– Itt a képen az Adèle asszony van-e? – mondta a tulaj. – Meghalt?
– Meg. Ő volt a nagynéném. Ma temetik.
A férfi hangjában nem érződött ki bánat. De beágyazódási szándék sem. Balmont újra megszokott fényeiben látta ragyogni az életet. Csöpp incidens. Az egymásra sorjázó egyforma napok rendjében egyedül áll ez a csütörtök. Megkönnyebbült. Nem gondolt már feleségével.
– Mit szól, Balmont úr – mondta a tulaj –, Adèle asszony meghalálozott.
Balmontnak eszébe ötlött a moseli bor. Egyszer sem vette a fáradságot, hogy megnézze magának az öreglányt. Annyit tudott csak, hogy vénasszonyhangja volt. S hogy amikor megrendelte a borát, neki mennie kellett. Úgy működött az egész, mint egy egyszerű gép. Mint a naptár.
– Törzsvendég volt – mondta a tulaj.
– Tudom – mondta az unokaöcs.
– Na, de ilyet – mondta a tulaj. Balmont közelebb csúszott. Csak három lépést kellett tennie. Adèle fényképe a gyászjelentés közepén. Felsóhajtott. Legbelül valamije ugrándozott a boldogságtól. Úgy tetszett neki, jelentős veszélyből menekült ki. Hála az égnek, ép bőrrel úszta meg. Kezet nyújtott a férfinak, s fojtott hangon szólt.
– Remek, drága uram, remek!
Maga sem tudta egészen pontosan, miért mondta ezt. Búcsúzásképp odabiccentett a tulajnak. Az félmosollyal hagyta helyben. Ez volt a szokása.
IVÁN PÉTER ISTVÁN FORDÍTÁSA
* Franz Bartelt (1948) Goncourt-díjas francia író. Magyarul először az Ezredvég múlt havi számában jelent meg egy novellája. [vissza]
Dézsi Dorina, 10 éves
Sans peur et sans reproche…
– Hol vagy most, lovag, ékes Bayardo,
lovagok gáncstalan kapitánya?
– A viharban, úrnőm, éltem lángja,
hogy örvénylő ciklonná dagadjon.
– Hol vagy most, kecses léptű halandó,
ki félelmet és gáncsot nem ismert?
– Ne virágban keress, de tövisben:
az a kardom, úrnőm, az a kardom.
– Hol vagy most, lovag, bizton ítélő,
kinek sorsa előre megírva.
– Éles kardom a bozótot irtja,
sose késő, úrnőm, sose késő.
– Hol vagy most, lovag, szent tűzben égő,
minden lovagok dísze, virága?
– Fáklyát gyújtok, lobogjon ki lángja
a sötétből, úrnőm, a sötétből.
– Hol vagy most, lovag, erős karoddal,
kinek vértjén pirkadt fel a reggel.
– Itt a vérben, a sárban, a sebben,
fekszem holtan, úrnőm, fekszem holtan.
– Hol vagy most, lovag, hol vagy, a porban,
mozdulatlan, s lépsz mégis előre?
– Abban élek, ki sorsom vivője
leszen holnap, úrnőm, leszen holnap.
– Hol vagy most, lovag, fényteli lélek,
lovagok közt is első a sorban?
– Történelem lett ő, aki voltam,
s mindig élek, úrnőm, mindig élek.
Rosszul fizetett kopó képükkel,
követtek,
pirkadattól pirkadatig
lestek,
ott őgyelegtek a házam előtti járdán,
kocsijuk a sarkon állomásozott,
és az egész városon végigkoslattak a nyomomban,
minden utcáján, utcasarkán át, minden jelzőlámpája előtt.
Követtek mogorva arccal, és kínzásokkal és bűntettekkel
teli arccal.
Szemmel tartottak,
biztosak lévén a félelmemben,
azon igyekezvén, hogy elhagyjon az álom,
hogy elhagyjanak a meggyőződéseim,
hogy elhagyjam a harcot és testvéreimet.
Minden hajnalban
ádázabb lett bennem a gyűlölet
s mind újabb helyeket keresett bensőmben,
ahová befészkelhetné magát.
A gyűlölet, mely golyók, puskák és géppuskák
után sóvárgott.
a gyűlölet, melyre soha nem hittem volna képesnek magam,
mellyel szemrebbenés nélkül meg tudtam volna
ölni őket.
És tovább üldöztek,
– lehallgatták a telefonomat,
– figyelték, mit dolgozom,
– fenyegető leveleket küldtek,
és én, aki sohasem hittem túl bátornak magam,
éreztem, hogy mind jobban megtelik szívem merészséggel, erővel,
hogy folytassam a harcot
és, hogy a kurva anyjuk adja meg magát!
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI
Cserkuti Petra, 13 éves
Árgyelán Boglárka, 7 éves
Pelbárt Henrietta, 10 éves
Tarsoly Judit, 12 éves
„A jó vers a valóság cselekvő része. A világ sohasem marad ugyanaz, ha egy jó vers hozzáadódik.”
Aki e megállapítást tette, maga is jó verseket írt. Szülőföldjének, Walesnek kelta hagyománykincse és képzeletvilága adott neki ihletet. Az ipari kikötőváros, Swansea munkáskörnyezete, valamint a két világháború közötti bizonytalanság érzete határozta meg fiatalságát.
A nála nyolc-tíz évvel idősebb poétanemzedék – Auden, Spender, MacNeice, Day-Lewis – racionális, elemző költészetétől azzal a szándékkal fordult el, hogy az ösztönök, az érzelmek viharát fogja a maga poézisének vitorlájába.
Pályáját vidéki újságíróként kezdte. A háború alatt már Londonban dolgozott, nem is akárhol: a BBC rádióstúdiójában. Hatásosan tudott előadni, és ez, valamint verseinek, kisregényeinek, hangjátékainak színvonala hamar megszerezte neki a népszerűséget. Akkori szemléletére jellemző az alábbi megállapítása:
„A forradalmi testület biztosítja az ember jogát, hogy társaival egyenlően osztozzék a természeti és a termelt javakon. Csak így teremtődhet meg a közösségi művészet lehetősége.”
Amikor a német légierő bombázni kezdte Angliát és a brit katonák több fronton is harcoltak a fasiszta seregek ellen, mind a hadban álló, mind az otthon maradó tömegek buzdításnak érezték a walesi költő versét, melynek visszatérő sora így hangzik: „És nem vesz rajtuk erőt a halál.”
Akadnak irodalmárok, akik Dylan Thomast apolitikusnak szeretnék beállítani. Hogyan lehetne az, aki ilyen sorokat vetett papírra?
„E kéz aláírt, s elesett egy város:/ Öt ujja sarcolta a lélegzetet / S a holtak országát megkétszerezte.”
Megrendítő költeményekkel gyászolta meg a légitámadások áldozatait is.
A negyvenes évek második felében megerősödik benne a nosztalgia a gyerekkor, a saját ártatlan, természetközeli ifjúsága iránt. Leleményes nyelvi fordulatokkal idézi föl – például –, hogy mint szálltak a baglyok a boglyákkal, miként bókolt a kócsag, milyen volt ő, mint istállók közt istenadta, almavárosok fejedelme, amikor minden kék az égre gyűlt, s körülkerülni indult már a Nap.
Regényben is megírta a walesi múltat, és James Joyce önéletrajzára utaló címmel adta ki: A költő arcképe kölyökkutya korából. Híres hangjátékában – A mi erdőnk alján – ábrándozó, tévelygő földijeit szólaltatta meg.
Vissza is költözött egy időre a szülőföldre. Laugharne-ban ugyanúgy őrizték meg kései tisztelői a csónakházat, ahogy ő hirtelen szeszélyből elhagyta: cigarettacsikkek, kiürült gines palackok, összegyűrt kéziratlapok hevernek szanaszét a tengerre néző szobácskában.
A nyárspolgári szemszögből fegyelmezetlen életvitel megrongálta amúgy sem tökéletes egészségét. Egyre jobban „erőt vett rajta” a szesz, a nikotin. Harmincki-lenc éves volt, amikor amerikai előadókörútján végzett vele az alkoholmérgezés.
Népszerűsége a halál után valóságos kultuszba csapott át. Egy-egy verséből filmcímeket választottak – Tombol a Hold –, kelta keresztneve divatba jött. Az iránta érzett tiszteletből vette fel például Bob Dylan. Az idén filmet forgatnak a költő életéről.
Újromantikát, szűrrealizmust, miszticizmust is emlegetnek vele kapcsolatosan. Akárhová próbálják beszorítani, zabolátlan egyénisége szétveti a mesterséges falakat. Ars poetikáját így fogalmazta meg: „Az ember legyen az én metaforám.”
Harmincadik évem volt ez a menny felé.
Kikötő s közeli erdő keltett
és kagylószemelte, kócsagpapolta part.
Hajnal
fohászos víz sirály és csóka hívott
vitorlás koppant hálószőtte falra
hogy szökkenjek talpra
s a még alvó városon át
eredjek utamra.
Születésem napján vízimadarak és szárnyas
fák szárnyasai röptették nevemet
tanyák s fehér paripák fölé.
Gyürkőztem
esős őszben
hogy átvágjak napjaim záporán.
Dagály volt éppen kócsag bókolt
mikor az útra léptem
s menvén a mezsgyén
zárt kapukhoz értem
mialatt a város ébredezett.
Tavasznyi pacsirtaraj gomolygott
a felhőben s az útszélen rigófüttytől
csurrant csordultig a cserjés.
Az októberi nap
nyáriasan dőlt a dombvállra.
Szép volt az idő
s édes énekesekkel
telt meg rögtön a reggel
míg ballagtam s hallgattam
szélfacsarta hűvös esőt
odalennről
az erdő felől.
Sápatag eső szitált az apályos kikötőre
a köd-öklelő tengerzöld csigaparány
templomra
s a bagolybarna várra.
Ám a tavasz s a nyár kertjei
mesésen borultak mind virágba
a mezsgyén túl a pacsirta-zsúfolt
felleg alatt.
Meghatott volna
születésem napja
ha nem jön derűre ború.
De elborult a vidám vidék.
Más szél és kékjehullató ég
tolult a nyár-csoda
almájára körtéjére
ribizkéjére
s e borulatban tisztán láttam
egy gyermek elfeledett hajnalait
amint anyjával baktat
a napfény paraboláin
a zöld kápolnák legendáin
s a gyermekkor megunt mezein át.
Könnyei égtek arcomon szíve dobolt
szívemben.
Ez volt hát az erdő a folyó a tenger
ahol a fiú
a holtak hallgatag nyarában
fának kőnek dagály-dajkálta halnak
suttogta el jókedve titkát
s a víz meg a dalosmadár-raj
misztériumtól zengett.
Meghatott volna születésem napja
ha nem jön derűre ború.
A régholt gyermek
örök öröme lángolón
zendült a napfénybe.
Harmincadik évem volt ez a menny felé
míg álltam a nyári délben
bár októberi vér lombozta
odalenn a várost.
Ó, zenghet-e még szívem igaza
egy újabb évfordulón is
a domb magasán?
GYÁRFÁS ENDRE FORDÍTÁSA
Ványi Zulejka , 10 éves
16 éve zenélek különböző underground rock- és metálzenei formációkban. Próbálom a zenét, a művészetet (amennyiben elfogadjuk, hogy az extrém metál is művészet) elkülöníteni a közéletben zajló ideológiai árokásástól, mert abban hiszek, amit Szkárosi Endre mondott egyszer: „Egyforma emberekkel nem érdemes csa-patot alkotni”. Szerencsém volt több, egymástól imidzsben, hozzáállásban, politikai elköteleződésben meglehetősen távol álló budapesti zenei színtérrel is kapcsolatban állni. Nagyon érdekes volt felismerni, hogy milyen erősek, szinte kötelező érvényűek a csőlátásos dogmák ezekben a közösségekben (is).
Amikor a szűk undergroundon kívül szinte teljesen ismeretlen csapatban zenéltem, és a punk-hardcore színtérrel éreztem a legnagyobb közösséget, önkéntelenül is intoleránsan gondolkoztam azokról, akik mondjuk a teljesen ellentétes beállítottságú black metal színtér részesei, vagy azokról, akik sikeresek, akik a zenéből élnek. Akkoriban nem is kutattam az okát, miért gondolkodtam, éreztem így, mert onnan, bentről így volt kerek a világ. Bármiféle ellenvéleményt gyávaságnak, hazugságnak értelmeztem, ezzel is tovább erősítve dogmáimat. Érdekes erre visszanézni most.
Ha megkérdeznénk a budapesti punk/hardcore szcéna tudatosabb résztvevőit, mit jelent számukra a színtér, ilyesmi válaszokat kapnánk:
„Itt mindenki önmaga lehet.”
„Itt az emberek belső értékei számítanak, szemben a kinti, kegyetlen, pénz és vagyoni értékrendű kapitalista világgal.”
„Tudatosítani szeretnénk az emberekkel, hogy van választásuk, szeretnénk őket ráébreszteni a társadalmi jóra.”
„Az igazságtalanság, az intolerancia, az emberekkel, állatokkal való kegyetlenség ellen lázadunk.”
„Az előítéletek lerombolása fontos.”
Az igazi punkzene mindig politikus, társadalomkritikus, lényegéből fakadóan egyenlőség- és szabadságpárti. Megbélyegző felhangú aktuálpolitikai kifejezéssel „balos”, de minimum „liberális”. A hardcore, crustpunk, grindcore budapesti underground közössége nyíltan és komolyan vállalja ezeket az eszméket. Legalább is szóban, dalszövegben, interjú-nyilatkozatban.
Nagyon érdekes és döntően pozitív élmény volt ennek a színtérnek a részese lenni. Azonban már a kezdetektől volt egy-két dolog, ami elbizonytalanított. A színtér bizonyos domináns képviselői vegetáriánusok, sőt, akadnak köztük veganok is 1. Ez eddig rendben is volna, azonban bizonyos veganoknak sajnos megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy néha a Jehova tanúihoz hasonló arroganciával hirdetik eszméiket. Számukra alapigazság a Smiths zenekar dalának címe: Meat is murder. 2 Ehhez mérten kezelnek sokszor minden húsevőt gyilkosként. Attól tar-tok, hogy ez a probléma korántsem ilyen egyszerű. (Éppen ezért nem is mennék bele bővebben, noha érdemes lenne. Majd talán egy másik írásban.) De még ha ilyen egyszerű volna is, a módszer akkor sem a lenézés, az anyázásra, egymás leköpködésére könnyen hajló kommunikáció volna helyes, hanem az ésszerű meggyőzés, a jó, vonzó, követendő példa mutatása. Hiszen ez, elvileg, egy nyílt, liberális színtér, ahol a párbeszédnek helye van. Párbeszéd, konstruktív vita pedig csak egyet nem értő felek között lehet. Ha mindenki egyetért, akkor egymás igazságának ismétlése, és összekacsintó hátbaveregetés van csak. Mi tudjuk, amit a sok birkanép nem, mi jók vagyunk, ők rosszak. Ebből is következik az egyik ellentmondásos jelenség: a felsőbbrendűség tudata. Ez pedig nem érvényesülhet másképpen, csak a mások, a kívülállók, a többiek lenézésével. Vagyis, egy elvileg toleráns közösség egyik fő összetartó ereje a szektás intolerancia. Ez a hozzáállás aztán sokszor átvetül minden egyébre is: a mások „zenei ízlésficamaira” (mert olyan zenét is szeretnek, amit a megmondóemberek nemkívánatosnak tartanak, nem feltétlenül azért, mert ideológiailag nem comme il faut, hanem csak úgy), öltözködésbeli szokásaikra, bármire. Sokszor éreztem kényelmetlenül magamat, hiszen a legmagasztosabb gondolatok, amelyek miatt, ahogy az egyik zenész fogalmazott, „ez a stílus több, mint puszta rock›n›roll”, végül elmerültek a hajnali, részeg kocsmai mocskolódásban.
A színtér másik rákfenéje az állandó gyanakvás és bizalmatlanság. Ez már inkább érthető, de nem kevésbé szomorú. Egy ellenkultúra szükségképpen gyanakvó. De az egészséges gyanakvás és kétkedés sokszor szinte észrevétlenül alakul át dühödt paranoiává. Az egyik internetes fórumon komoly, többnapos vita folyt arról, hogy egy undeground punk-hardcore fesztivál egyik fellépőjének közönségében feltűnt pár náci-szimpatizáns zavaró jelenlétéért mennyiben terheli felelősség az éppen akkor játszó zenekart és a szervezőt. A koncert nem zártkörű rendezvény volt, akárki fia-borja letévedhetett, sőt, a nácik akár direkt is lemehettek balhézni, mert erre is akad sok példa. Ettől függetlenül, egy szemlátomást nem náci-szimpatizáns zenekart és szervezőt megvádolni valamiféle „árulással” számomra meglehetősen McCarthy-ista módszernek tűnik föl, és a „problémát” se viszi közelebb a megoldásához.
Saját bőrömön is tapasztalhattam a toleránsok intoleranciáját, amikor egy ismertebb black metal zenekarhoz csatlakoztam. A black metal azon vonulata, amely egyáltalán képvisel bármiféle ideológiát, általában szöges ellentéte annak, amit a punk-hardcore mond magáról. A black metal destruktív, intoleráns, sok zenekar tagjai, nyíltan vagy kevésbé nyíltan, rasszista, totalitárius eszméket vallanak. A banda, amelyben énekeltem, nem tartozott ezek közé. Mégis egy páran, akik örömmel üdvözöltek előtte, és ott tomboltak a hardcore zenekarom koncertjein, elfordultak tőlem, és mindenféle szennyet terjesztenek rólam a hátam mögött, amelyre alapjuk nincsen, hiszen én nem változtam meg, nem hirdetek nemzetiszocialista eszméket, sőt. És mindig is szerettem mindkét zenei stílust, így zenei pálfordu-lásról sem beszélhetünk. Csupán arról van szó, hogy a dogmáik szerint én most már az „ellenséghez” tartozom. Külön érdekesség, hogy a black metal zenekarok közönsége sosem tett megjegyzéseket arra, ha én zenei ízlésben, külsőségekben különböztem tőlük. Akadtak egyesekkel ideológiai, világnézeti ellentéteink, azonban ezeket különösebb érzelmi faktor nélkül el lehetett intézni. Persze, ez a black metal „színtér” jellegéből is fakad, mert ott semmilyen közösség, összetartás, vélt vagy való közös cél nincs, mindenki elvan a maga kis baráti társaságában.
A jelenlegi, kapitalista viszonyokat nem lehet felülírni, sem figyelmen kívül hagyni. Ez az icipici budapesti rock undergroundra ugyanúgy igaz, mint bármire. A punk-hardcore színtér tudatos tagjai azt hangoztatják, a zenéjükben „nem kötnek semmiféle kompromisszumot”. DIY-módszerekkel 3 dolgoznak, általában kerülik a kiadókat, hivatásos booking agenteket, koncertszervező irodákat és egyéb „lehúzós, pénznyelő” alakulatokat. Ehhez mérten az amúgy is roppant nehezen elérhető kitörési lehetőség itt javarészt a nullával egyenlő. Jó és kevésbé jó zenekarok játszanak évről évre pincékben és próbaterem-koncerteken, e kompromisszum-nem-kötés jegyében. Ez becsülendő elkötelezettség, és amennyiben kielégülést nyújt a zenészeknek, hogy évről évre ugyanannak a harminc embernek játszanak az Óbudai Próbatermekben, lelkük rajta.
Azonban kap ám a fejére, aki kilép ebből a belterjes körből, és megpróbálja szen-vedélyét komolyabban, profi módon űzni, esetleg abból megélni. Ilyenkor elgondolkodom, vajon nem éppen saját sikertelensége, keserűsége miatt dobálja-e a megmondóember a fekáliát másra. Mert minden esetben azok, akik nagyobb sikert érnek el, megkapják, hogy „eladták a lelküket”. Itt gyorsan jegyezzük meg, hogy persze roppant visszás az a helyzet, amikor például a Hatebreed nevű amerikai hardcore csapat próbál komoly társadalomkritikai mondanivalót üvölteni az arcunkba, miközben a frontember az MTV műsorvezetője és számos zenei nagyvállalat komoly beosztásban dolgozó munkatársa. Ez valóban kritikát érdemlő szemfényvesztés. De az esetek nagy részében csupán annyi történik, hogy mások bizonyos sikereket érnek el, mi meg nem. A művészi teljesítmény elbírálásának alapja innentől nem az, hogy az adott mű, zenekar művészileg milyen is igazából, hanem, hogy mennyien hallgatják, mekkora kiadónál van, milyen helyeken, kikkel játszik, milyen a tagok hajviselete, stb. A „jó lenne ez, csak már túl népszerű/ befogadható/közérthető” a maga abszurditásában is meggyőző érv lehet ebben a körben egy-egy produkció elutasítására. Ez pedig sajnos nem más, mint a kapitalista piaci pr-logika megfordítottja: „mivel a jólfésült tinisztár Justin Biebert több millióan szeretik, és nagyon sok lemeze fogyott már el, ezért jó”. „Ezt a zenekart mindössze kétszázan hallgatják, nagyon rosszul szól, és a tagok vadállatok, tehát jó.” Mintha a mennyiségi mérőszámok volnának a tévedhetetlen eszközök a minőség megállapítására. Persze, így könnyebb elkerülni a markáns egyéni vélemény-formálást, amely esetleg a csoporton belüli konfrontációhoz vezethet.
Pont azok zárják magukra a dogmák vaskapuit, akik e dogmák ledöntésének céljával kezdtek zenélni.
Mindig nehéz azok helyzete, akik ár ellenében úsznak. De sokszor érdemes lenne megállni egy pillanatra, és körülnézni, nehogy úgy járjunk, mint a viccben, amikor a szőke nőt vezetés közben felhívja aggódó barátja: „Drágám, légy óvatos, most hallottam a hírekben, hogy egy őrült az autópályán szembe hajt a forgalommal. Mire a nő felháborodottan válaszol: Egy?! Itt több száz jön szembe!”
1 hu.wikipedia.org/wiki/Veganizmus [vissza]
2 www.youtube.com/watch?v=xacRTqk5QFM [vissza]
3 Do It yourself, azaz: csináld magad [vissza]
Ertsey Rebeka, 16 éves
Radnóti Miklós már világra jöttekor (1909. május 5.) elvesztette édesanyját. Félárvaként, majd 1921-től árvaként nőtt föl. Tizenkét évesen jutott tudomására anyja ikerterhessége, s az édesanya és az ikertestvér saját világra jöttekor való halála nyomasztó bűntudatot okozó emlékként nehezedett rá. Gyámja, anyai nagybátyja, Grosz Dezső jómódú textilkereskedő tizennégy éves korától az Izabella utcai felsőkereskedelmi iskolába járatta, s Hilbert Károly polgári iskolai magántanár személyében nevelőt is fogadott mellé. Hilbert nemcsak versírás-ra buzdította tanítványát, hanem arra is, hogy keresse a vele egykorúak társaságát. Többek között 1926 őszén bemutatta felesége tanítványának, Gyarmati Fanninak (Fifinek, Fifnek), akibe Radnóti beleszeretett, s bő nyolc év múlva feleségül is vette.
Első, a még csak tizenöt éves Fannihoz írt verse a Szent szerelmi újraélés című sorozat első darabja volt (1927). Fanni apja a magyar parlamenti gyorsíróiroda vezetője volt, s a lány elnyomón apaközpontú családban nőtt fel. Miklóst jobbára csak laza kapcsolat fűzte rokonaihoz, Fanni viszont – sok korabeli zsidó értelmiségi gyerekhez hasonlóan – lázadozott szülei ellen. A költőbarát Vas István így jellemezte:
„Okos lány volt, őszintén érdekelte nemcsak az irodalom, de minden műveltséganyag, s közben elegáns, sőt, tündöklően szép lány is volt. Mégis, ahogy bájos szemöldökét felvonta, ahogy száját keserédes kifejezéssel csücsöríteni tudta, valahogy úgy, mintha biggyesztené – az embernek mindig az volt az érzése, hogy valamilyen illetlenségért kap tőle megrovást, amit egyébként néha szóban is közölt.”
Radnóti 1927-től kezdve 1944 őszén bekövetkezett haláláig egyenletesen ontotta Fannihoz írt verseit, amelyek érzelmi hevességtől, romantikus rajongástól és erőteljes szexuális vonzódástól lüktettek.
1935. augusztus 11-én kötöttek házasságot. Közben Radnóti kereskedelmi érettségit tett (1927), a csehországi Reichenberg (Liberec) textilipari főiskoláján tanult (1927–28), megjelent első verseskötete (Pogány köszöntő, 1927), elvégezte a szegedi egyetem magyar–francia szakát (1930–34), de tanári állást nem kapott. Ezalatt megjelent verseit Honffy Pál így jellemezte: „A költő lázad a ma-radi és kicsinyes önző társadalom ellen. Ez a lázadás abban fejeződik ki, hogy kívül helyezi verseinek világát a civilizált környezeten. Úgy jelenik meg költeményeiben, mint aki a természet szokásai szerint él. Az örömök (főként az érzéki örömök) ennek az életnek állandó kísérői.”
Fanni és Miklós közös otthonukat a Pozsonyi út 1-es számú ház második emeletén rendezték be, s alakították az irodalmi élet bázisául. A lakás egy napsütötte szobából, balkonból, aprócska konyhából és fürdőszobából állt; ablakából a Dunát, a budai hegyeket és a Margit-szigetet lehetett látni.
1941-ig elsősorban Fanni tanári fizetéséből éltek, Miklós alkalmi munkákat (szerkesztés, írás, fordítás) végzett. A példásan rendben tartott íróasztal azonban tulajdonképpen csak jelkép volt: Radnóti írni a közeli Kis Ilkovits alagsorában szeretett. Vas Istvánnal költői Castor és Polluxként dolgoztak együtt, s lakásán, a kis szobában sűrűn megfordultak a barátok (Ortutay Gyula, Hont Ferenc, Reitzer Béla, Trencsényi-Waldapfel Imre, Buday György, Tolnai Gábor, Baróti Dezső, Sík Sándor, Bálint György, Schöpflin Gyula stb.). Radnóti tehát a korabeli magyar szellemi élet olyan műhelyeiben munkálkodott, mint a Sík Sándor vezette Szegedi Fiataloké és a Kerényi Károly vezette Sztemma-kör. Fanni és Miklós kapcsolatának különleges színfoltjai voltak a nyaralások mellett a közös párizsi utazások (1937, 1939).
Újabban leginkább Szepes Erika műveiben szokás egy költői alkat jellemzésére nem lebontott tulajdonságokat felsorolni, hanem egy kiemelkedő elődöt meg-nevezni. Ez a művészetpszichológia azon felismerésének követése, mely szerint bizonyos távolinak mutatkozó tulajdonságok nemcsak vonzzák, de implikálják egymást, s démoni erővel egyesülhetnek más-más korok alkotóiban. Bár Radnótit műfordítóként és költőként is alkalmanként franciásként jellemzik, találóbb talán eclogafordítóként és eclogaköltőként is Vergiliushoz kapcsolni, hasonlítani. (Fordítói felkéréseit egyébként jelentős részben ekkor szerkesztőként is dolgozó barátjának, Trencsényi-Waldapfelnek köszönhette, aki utóbb a költő műveinek gondozásában is szerepet vállalt.)
Radnóti nem színészlelkű virtuóz volt, hanem inkább az alkotót minél teljesebben képviselni igyekvő, a részleteket a tökéletes megvalósításig hajszoló fordító. A Radnóti–Vergilius viszonyt összegezve Ritoók Zsigmond a következőket állapította meg:
„Radnóti számára a múlt, ókori és újkori, európai és magyar nem élettől idegen kuriózum, muzeális tárgy volt, hanem benne élő, költészetében megjelenő, személyes mondanivalóját hordozó valóság.” Radnóti a római polgárháborútól veszélyeztetett idilli pásztorélet költészetének folytatására vállalkozott, mivel környezetét kifejezetten „vergiliusinak” vélte.
Radnóti első munkaszolgálatos behívóját 1940-ben kapta. A katasztrófa közelében is Fannihoz írta szerelmes verseit, nagy gyönyörűséggel énekelte a feleség áhítatos dicséretét. Miklós két futó kalandja árnyékolta be viszonyukat: az első még Reichenbergben Tinivel (Klementine Tschiedel), a második 1941-ben Beck Judittal, az induló festőművésznővel, aki Beck Andrásnak, Radnótiék barátjának volt a húga. Bár Miklós és Judit viszonya talán 1942-ig tartott, a költő egyik legmegindítóbb szerelmes versét, a Két karodban címűt a kapcsolat előtt még Fanninak írta.
Miklós számára 1943–1944-ben a Pharos Könyvkiadóban kapott fordítói munkák kínáltak utolsó nem lírai, értelmes kifejezési lehetőséget, s két fordítása is további kiadásokat ért meg. (Johan Huizingától történelmi esszékötet, Karunga a holtak ura címen néger mesék.) A Pharosban egyébként az ugyancsak munkaszolgálatos és a vészkorszak áldozatává lett Szerb Antal is dolgozott, de a kollégák között volt Tolnai Gábor és Vas István is. A kiadó – szinte ténylegesen világítótoronyként – olyan jelentős, egyértelműen előre mutató külföldi kortárs esszéírókat adott ki, mint Egon Friedell, Stephen Leacock és Herbert Werner Rüssel. (A végső soron még a bécsi „henye esszét” képviselő Friedellnek a történelmet olvasmányos stílusban feldolgozó munkáját például újra és kiegészítve a rendszerváltás lendületében 1989-től 1994-ig adták ki Magyarországon.)
Miklóst munkaszolgálatában, erőltetett menet közben a Győr megyei Abda határában 1944. november 9-én agyonlőtték. Bár egy darabig élt a remény, hogy túlélte a világháborút, 1946. június 23-án exhumálták Abdán a holttestét, majd augusztus 12-én felesége és barátai Budapestre szállíttatták. Augusztus 14-én temették el a Kerepesi temetőben.
Már 1944-ben írta, munkaszolgálatban, a szerbiai Heidenau táborban feleségéhez a Hetedik ecloga és a Levél a hitveshez című verseit. Távol hazájától, idegen, sőt ellenséges környezetben keresett fix pontot. Ez a szilárd pont, ami Radnóti életében is a biztonságos támaszt jelentette: a szerető feleség. Őhozzá szóltak a gondolatok, őróla vallottak az emlékek. Képzeletben vele beszélgetett a sivár életű fogoly: „A mélyben néma, hallgató világok, / üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, / de nem felelhet senki rá távol, / a háborúba ájult Szerbiából / s te messze vagy. Hangod befonja álmom, / s szivemben nappal ujra megtalálom, / hát hallgatok, míg zsong körém felállván / sok hűvös érintésü büszke páfrány” (Levél a hitveshez).
A Radnóti-életrajzírás és a Radnóti-filológia a költő meggyilkolásától, s különösen exhumálásától kezdődően irodalomtörténetünk legkényesebb terepe. Még halálának tényét kétségbevonó, egyébként valamilyen értelemben gondosan adatolt mű is készült. Az sem szerencsés, hogy akadnak, akik Radnóti két futó kalandját felnagyítani igyekszenek, s az sem, hogy a költő és Fanni kapcsolatáról az utóbbi évtizedben is vitathatóan értékelhető, talán egymással is értelmetlenül vitázó írások jelennek meg. (Például Ferencz Győzőtől, Hétvári Andreától.)
Gyarmati Fanni (Budapest, 1912. szeptember 8.–Budapest, 2014. február 15.) Radnóti halálának 70. évfordulója évében hunyt el.
Férje halála után többé nem ment férjhez, a nyilvánosságtól visszavonultan gondozta a költő hagyatékát, s a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított. 1999-ben a XIII. kerület, 2005-ben Budapest díszpolgára lett kiváló pedagógiai munkásságáért, Radnóti életművének gondozásáért és őrzéséért. 2009-ben megkapta A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjé t, hajlott korára való tekintettel lakásán vette át, ugyanott, ahol férjével élt. Kedvenc virága a sárga rózsa volt.
Kovács Kitti, 8 éves
Az emberi közösségek sorában a legnevezetesebb és legvitatottabb bizonyára az a nagycsoport, amelyet társadalmi osztálynak (ritkábban használt szakkifejezéssel strukturális csoportnak) nevezünk. A fogalom H. de Saint-Simontól származik, és az az elgondolás állt mögötte, hogy a társadalmi szerkezet két fő szférára oszlik. Az egyikbe a dolgozó, azaz anyagi vagy szellemi javakat termelő és szolgáltató osztályok tartoznak, a másikba a parazita osztályok, nevezetesen a nemesség, a járadékosok-részvényesek és a közvetítő kereskedelmi vállalkozások tulajdonosai (vö. H.-Ch. Schmidt am Busch 2007).
Marx és Engels a társadalmi osztályokról
A társadalmi osztályok elkülönülésének és egymással vívott küzdelmeinek gondolata Marx és Engels műveinek egyik alaptételeként híresült el aztán, s az egykor „hivatalosnak” tekintett marxizmus az általa használt osztályfogalmat (persze konkrét hivatkozások nélkül) általában a „marxi” jelzővel emlegette. Az igazság ezzel szemben az, hogy Marx és Engels írásaiban sehol nem találunk egyetlen olyan passzust sem, amelyet az osztályfogalom meghatározásaként lehetne felfogni, bár a jelek szerint Marx terveiben szerepelt e feladat megoldása (vö. A. Giddens 2000: 225-226.). M. Koch (1994: 14.) azt is hangsúlyozza, hogy Marx munkásságában az osztályelméletet érintő fejtegetések egy olyan fejlődési folyamatot tükröznek, melyben a kezdeti, pusztán absztrakciókra épülő elgondolások a konkrét kutatások eredményeinek hatására lényegesen át is alakulnak. 1 Ilyen vonatkozásban Marx és Engels legnevezetesebb elgondolásainak egyike az volt, miszerint a kapitalista társadalom megdöntésének ügye azon áll vagy bukik, hogy a munkásosztálynak – a ma már érthetetlenné vált hegeliánus terminológiát itt most mellőzöm – sikerül-e a tőkésekkel szembeni esetenkénti konfrontációk érzelmi reakcióin túl, magasan fejlett osztálytudatra szert tennie, ami „igazi osztályként” való létezésének elengedhetetlen feltétele (vö. K.Marx-F. Engels 1959: 172, 450.). Ez az „igazi osztály”-teória azzal az elképzeléssel párosult, miszerint a munkásosztálynak módja lehet magasabban fejlett műveltségi javakat elsajátítania. 2 Elképzelésük igencsak ellentmondásosnak mondható, ha tekintetbe vesszük, hogy másfelől tudatában voltak annak, hogy koruk munkássága milyen elképesztő nyomorban él (vö. K.Marx-F.Engels 1958: 258 skk.), s hogy a termékek előállításához szükséges munkaidőt valóban forradalmian csökkentő gépesítés a munkások szabadidejét akkoriban egyáltalán nem növelte (vö. Thoma L. 1986). 3 Mi több, van olyan gondolatmenete Marxnak (vö. K.Marx-F.Engels 1974: 655.), ahol maga mutat rá, hogy például a nemzettudat milyen könnyen fölébe kerekedhet az osztálytudatnak.
A félreértések elkerülése végett hangsúlyoznom kell, hogy a tudatosság szerintem is döntő szerepet játszik abban, hogy valamely közösség – s így bármelyik társadalmi osztály – érdekérvényesítő tevékenysége elérje céljait. Ugyanakkor viszont úgy látom, hogy a társadalmi osztályként való létezést – miként ez Lenin alábbi meghatározásában is tükröződik – objektív tényezők határoz-zák meg. Az osztálytudat fejlettsége tehát annak nem elengedhetetlen feltétele, hogy valamely közösség társadalmi osztályként létezzék.
Ráadásul pedig az osztálytudat – miként minden nagycsoporthoz való tartozás tudata (vö. Szerdahelyi I. 2011: 22-25.) – nem is áll a mindennapi életben tevékenykedő ember gondolkodásának előterében. Pataki Ferenc (1977: 117.) hangsúlyozza, hogy például a munkásosztályhoz való tartozás a maga szociológiai elvontságában és absztrakt fogalmi meghatározottságában csupán a réteghez (vasmunkások, textilmunkások stb.) és a konkrét munkatársi csoporthoz való tartozás közvetítésével érvényesül a személyiségben. Az empirikus kutatások is arra vallanak (M. Koch 1994: 45 skk), hogy az osztálytudat csak akkor kerül előtér-be, ha ezt valamilyen nem mindennapi élethelyzet, osztálykonfliktus indokolja. 4
A másik, s ezúttal pozitív jelentősége miatt kiemelendő elgondolása Marxnak és Engelsnek az, hogy szakítottak a társadalmi osztályszerkezet Saint-Simon által feltételezett mereven kétosztatú elképzelésével, és több ízben utaltak arra, hogy az uralkodó és az alávetett osztályok mellett középosztályok is léteznek (vö. I. Kuvačić 1983: 279-281.). 5
Még fontosabb felismerésük, hogy az uralkodó, közép- és alávetett helyzet soha nem egy-egy osztály jellemvonása, hanem többé. S az osztályharc sem minden esetben az uralkodó és az alávetett osztályok között folyik, hanem igen gyakori, hogy két uralkodó osztály (például az ipari tőkés és a földbirtokos osztály, avagy ezek egyike és a pénztőkés osztály) között, az ilyen esetekben pedig az sem ritka, hogy az uralkodó osztályok egyike az alávetett osztályok valamelyikével (például az ipari tőkések a munkássággal) szövetkezve lép fel a másik uralkodó osztály ellen (vö. J.Elster 1985: 371-397).
Lenin „négytényezős” osztály-meghatározása
A „hivatalos marxizmus” tételszerűen idézett osztály-meghatározásává egyébként nem is Marx és Engels valamely szövege vált, hanem Lenin (1980: 15.) „négytényezős”-ként emlegetett – az osztálytudat szempontját teljesen mellőző – összegezése. E szerint a társadalmi osztályok
a) „a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük”,
b) „a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk”,
c) „a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük”,
d) „következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól.”
E legutóbbi tényezőhöz azt is hozzáfűzi: „Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság meghatározott rendszerében különböző a helyzetük.”
Miként az alábbiakban igyekszem bemutatni, ez a meghatározás az egyike azoknak, amelyek a legjobb lehetőségeket nyújtják ahhoz, hogy egy korszerű társadalmi osztály-fogalom birtokába juthassunk. Hátránya, hogy – más összefüggésbe illeszkedő gondolattöredékként – kifejtetlensége miatt több ponton értelmezésre szorul. (A marxista szerzők azon túl, hogy citátumként szerepeltették, nem is tudták igazán hasznosítani fejtegetéseikben.)
A „hivatalos marxizmus” osztály-meghatározása
A „hivatalos marxizmusban” (vö. O. V. Kuusinen és mások 1960: 188, 197-198.) e fogalom végül úgy folklorizálódott, hogy a társadalmi osztályok egy-egy társadalmi alakulat azon nagycsoportjai, amelyeknek egymás közötti viszonyai alapvetően meghatározzák az adott társadalom hatalmi rendjét, amennyiben
a) minden társadalomban csak két fő osztály létezik, „amelyek közül az egyik a fő termelőeszközök tulajdonosa és hatalmon van” (rabszolgatartók, hűbérurak, tőkések),
b) „a másik pedig a kizsákmányoltak döntő részét alkotja” (rabszolgák, jobbágyok, munkások);
c) az uralkodó osztályok az elnyomott osztályok által megtermelt javakat eltulajdonítva, e kizsákmányolásból jólétben, az utóbbiak viszont szegénységben-nyomorban élnek.
d) Léteznek ugyan mellettük „nem fő osztályok” is (mint a kapitalizmusban a parasztság), s ezeknek is vannak külön érdekeik, miként a nem osztályt, csak réteget alkotó közösségeknek, amilyen az értelmiség, de ezekről ennek a marxizmusnak nem volt több mondanivalója, mint az, hogy létezésük „erősen komplikálja az osztályok kölcsönös viszonyainak képét”.
e) A történelem pedig „az osztályharcok története”, ami azt jelenti, hogy a már elavult, korszerűtlenné vált termelési viszonyokat fenntartó uralkodó osztályok (például a feudális nemesség) hatalmát egy feltörekvő, korszerűbb termelési viszonyok bevezetéséért síkra szálló osztály (például a kapitalista burzsoázia) az elnyomott osztályok „elszánt harcára” támaszkodó forradalommal megdönti, és hatalmát mindaddig fenntartja, mígnem az ő ilyen viszonyai is elavulttá válnak. E fejlődési folyamat végén, a kommunista társadalomban, a bőség társadalmában aztán már nem lesz osztálytagozódás, ahogyan az elején, az ősközösségi ínség társadalmában sem lehetett még.
E felfogásnak a meghatározásokban nem, de gyakorlati elemzésekben annál feltűnőbben megmutatkozó torzulását Pataki Ferenc (1977: 165.) így bírálta: „A marxista társadalomelmélet a társadalmi csoportképző tényezők között sajátos objektív hierarchiát tételez. Az osztályviszonyokat s az osztályokat létrehozó csoportképző tényezőket (tulajdon-, munkamegosztási és fogyasztási viszonyok) kiemeli az összes többi közül, mint amelyek döntően meghatározzák, s végső soron mintegy maguk alá rendelik egy társadalmi alakulat valamennyi egyéb csoportképző tényezőjének működésmódját, jóllehet azok viszonylagos önállóságát nem szüntetik meg. Így például nyilvánvaló, hogy a társadalom nemzedéki vagy etnikai csoportjainak természetét és fejlődési tendenciáit meghatározó módon befolyásolják az osztályviszonyok. Ebből azonban semmiképpen sem következik, hogy például a nemzedéki csoportok vagy a nemek kölcsönös viszonyát kimeríthetnénk pusztán az adott osztályviszonyok jellemzésével. Ez az utóbbi hiedelem hallgatólagosan abból a feltevésből indul ki, hogy az osztályviszonyok és az osztályjellegű csoportok elsődlegessége egyúttal kizárólagosságukat is jelenti; a társadalom valamennyi egyéb csoportjának természetét és kölcsönös viszonyát közvetlenül és maradéktalanul visszavezethetjük az osztályjellegű csoportok sajátosságaira. Ez a leegyszerűsített felfogás, amely elvileg és gyakorlatilag tagadja a nem osztályjellegű nagycsoportok jelenség-világának viszonylagos önállóságát és önálló elemezhetőségét, nem kínál módot arra, hogy leküzdjük az ellentett végletet. Nevezetesen azt a nem kevésbé egyoldalú szemléletmódot, amely éppen ellenkezőleg, abszolutizálja ezek önállóságát. Így – egyebek között – a példaként említett nemzedéki vagy etnikai-nemzeti viszonyokat teljesen elkülöníti a társadalom osztályszerkezetétől. Ennek nyomán azután hajlamossá válik arra, hogy kizárólagossá tegye a nemzeti szempontot a társadalmi fejlemények elemzésében, vagy pedig hogy »nemzedéki harcként« teljességgel önállóan kezelje a generációs csoportok közötti különbségeket és feszültségeket.”
Magukban a meghatározásokban is tetten érhető hiba a két „fő osztályra” korlátozott modell, amely – mint láttuk – durván leegyszerűsíti Marxék sokszorosan összetett osztályszerkezet-képzeteit.
Max Weber osztályelmélete
A társadalmi osztályokról szóló elméletek sorában 6 legdivatosabbak egyikét Max Weber dolgozta ki a 20. század elején; e tudományág nyugati fejlődésében sokan a „Marx-Weber erőtér” vonzását látják a legmeghatározóbbnak (vö. Feleky G. 1995; uő 1996). Szerintem inkább az elemzési ötletei voltak figyelemreméltók, mintsem a megoldásai: az utóbbiak szinte mind használhatatlan spekulációk. Kiindulópontja a hatalom és az uralom megkülönböztetése. Ez kétségtelenül helyénvaló, ha – az általa nyújtott, zavaros meghatározásokat (vö. Balázs Z. 2003) korrigálva – az előbbit olyan előnyként határozzuk meg, ami lehetőséget nyújt valamely egyén vagy közösség számára, hogy akaratát másokkal szemben érvényesíthesse, az utóbbit pedig úgy, hogy olyan valóságosan létező viszony, ahol a hatalom birtokosainak utasításait ténylegesen követik a hatalomnélküliek.
A hatalommegoszlás a társadalmon belül Weber (1967: 241-256.) szerint három síkon történik. Az egyik ezek közül
a) az osztályok közötti különbségek síkja, ami „kizárólag gazdasági – mégpedig a »piac« létezéséhez kötött –„ különbség, „a tiszta birtoklás hatalmán nyugszik”, azon, hogy a vagyonosok esélyei a szabadpiaci versenyben nagyobbak a vagyontalanokénál. Ilyen módon pedig nem feltétlenül kapcsolódik össze sem a társadalmi megbecsülés, sem a politikai hatalom előnyeivel.
b) A rendek közötti különbségek síkján ez eltéréseket „valamilyen, a »becsületre« (megbecsülésre) vonatkozó különleges, pozitív vagy negatív, társadalmi megítélés” határozza meg, „oly módon, hogy ez a megítélés sok embernek valamilyen közös tulajdonságához fűződik”. E tulajdonság lehet származási, lakóhelyi, vallási, etnikai, életvitelbeli stb., és a megkülönböztetések abban mutatkoznak meg, hogy „a »társasági« érintkezést, különösen a házasságot, a rendi körre kell korlátozni”.
c) A harmadik sík a pártok különbségeié. Sajátossága az lenne, hogy míg „az »osztályok« a »gazdasági rendben«, a »rendek« a »társadalmi rendben«, azaz a »becsület« elosztásának birodalmában vannak igazán otthon”, „a »pártok« elsődlegesen a »hatalom« szférájában működnek. Cselekvésük társadalmi »hatalomra« irányul, más szavakkal arra, hogy befolyásoljanak valamilyen közösségi cselekvést”.
A logikai hiba nyilvánvaló: a „tiszta birtoklás” hatalma éppúgy társadalmi hatalom, mint a „társadalmi megítélésé”, tehát a pártok síkján mutatkozó különbségek sajátossága vagy nem lehet az, hogy a társadalmi hatalomra irányulnak, vagy pedig az osztályok és rendek is pártok, s akkor nem különböznek az utóbbitól. Weber elgondolása tehát itt is alapvetően hibás, de az az ötlet figyelmet érdemel, miszerint a hatalom nemcsak a nagyobb vagyon birtokolásából eredhet, hanem más forrásból is.
Bourdieu osztályelmélete és a tőkefajták
Ezzel a kérdéssel a 20. század második felében tevékenykedő francia szociológus, Pierre Bourdieu (1971; uő 1978) osztályelmélete foglalkozott legbehatóbban. Ő abból a felismerésből indul ki, hogy az osztálykülönbségek kialakulásában más tényezők ugyanolyan fontos szerepet játszanak, mint a gazdasági tőke, és ezeket a tőkefajtákat szintén tekintetbe kell venni a társadalmak osztályszerkezetének feltérképezésében. E tőkefajták közös lényege: minden tőke vagy tárgyi, vagy a személyiség képességévé vált, belsővé tett („inkorporált”) formában felhalmozott munka, amelynek felhalmozása megfelelő befektetést igényel, s amelynek nagysága növeli célkitűzéseink elérésének lehetőségeit (vö. uő 1997). Ilyen értelemben tekintendő tőkének
a) a gazdasági tőke, amely bármilyen anyagi jószág, például vállalkozás, termelőeszköz, földbirtok vagy más vagyontárgy (pénz, részvény, ékszer, műkincs stb.) magántulajdonát jelenti. E tőke sajátossága a többi tőkefajtával szemben az – mondja Bourdieu –, hogy nemcsak személyes elsajátítással (azaz jövedelmeink filléreit fillérre rakva) válhat sajátunkká, hanem örökölhetjük, ajándékba kaphatjuk, megvásárolhatjuk vagy akár rablással is birtokába juthatunk stb. Bourdieu elgondolása szerint a gazdasági tőke az összes többi, belőle „transzformált és travesztált” tőkefajta alapja, mert az utóbbiakra csak költséges átalakítási munkák árán, gazdasági tőke segítségével lehet szert tenni.
b) A kulturális tőke az ember műveltsége, a szellemi képességeinek fejlesztésére fordított munka tulajdonságává vált formája. Növelésében jelentős segítséget nyújthat a családi környezet, de csak személyes elsajátítással válhat sajátunk-ká, azaz nem örökölhető, megvásárolható stb. Ilyen „inkorporált” formájával szemben azonban létezik egyrészt intézményesített („institucionalizált”) formája is, az iskolai diplomák és tudományos fokozatok, címek és pozíciók-állások révén, amelyek formálisan garantálják, hogy a velük rendelkező személy meghatározott kulturális tőke birtokosa, noha függetlenek e személytől és a ténylegesen rendelkezésére álló tőkétől. Másrészt létezik a kulturális tőke objektivált formában is, a tudományos és művészeti alkotások, technikai vívmányok révén, s ezek eladhatók, átruházhatók.
c) A gazdasági tőkétől megkülönböztetett másik tőkefajtát Bourdieu társadalmi tőkének nevezi, és ez azoknak a ténylegesen vagy lehetőség szerint rendelkezésére álló forrásoknak az összessége, amelyekre azáltal tesz szert, hogy a kölcsönös ismertség és elismertség valamelyik társadalmi hálózatának tagja. Ez a tőke a támogatás, segítségnyújtás legkülönbözőbb formáiban kamatozhat számára.
d) A negyedik tőkefajta a szimbolikus tőke lenne, amelyet a társadalmi elismertség mértéke biztosít az egyén számára, tehát az a tény, hogy mások tisztelik-becsülik, önmaguk fölött állónak, privilégiumokkal rendelkezőnek tekintik és önként követik-e útmutatásait-utasításait, engedelmeskednek-e neki. Az ilyen elismertség forrása a három másik (s ezért elsődlegesnek is mondott) tőkefajta, de ahhoz, hogy ezek uralkodó helyzetet biztosítsanak valamely társadalmi osztálynak, Bourdieu szerint elengedhetetlen, hogy az szimbolikus tőkével is rendelkezzék (vö. uő 2000 és 2009). E tőke birtoklásának külső jelei a sajátos nyelvhasználat, öltözködés, magatartásmód stb.
Egy-egy társadalom konkrét szerkezetében a társadalmi osztályok e koncepcióban aszerint különülnek el egymástól, hogy a hozzájuk tartozó emberek milyen anyagi életkörülmények között élnek, milyen osztályhabitussal (az érzékelésbeli, gondolkodásbeli-ízlésbeli sémáikat és cselekvésmódjaikat-testbeszédüket akaratlanul is vezérlő belső értékrenddel) rendelkeznek, és melyik tőkefajtából milyen nagyságrendű tőkét birtokolnak. Arra a kérdésre azonban, hogy a történelmi fejlődés során a különböző társadalmakban miért alakult úgy az osztályok hatalmi hierarchiája, ahogyan alakult, Bourdieu – bár a „társadalmi térről” és a „társadalmi mezőkről” szóló, homályos és a történelmi tényekkel nemigen összeegyeztethető fejtegetései (vö. uő 1987; uő 1998; uő 2000a; uő 2002) tartalmaznak ilyen utalásokat is – lényegében nem tud válaszolni. Ennek legfőbb oka az, hogy vizsgálatainak középpontjában szinte kizárólag az a kérdés áll, miként tudják az uralkodó osztályok fenntartani a hatalmukat, és így társadalomképe alapvetően statikus.
Bourdieu osztályelmélete a ma legdivatosabb „marxizmuson túliként” számon tartott (vö. Pokol B. 1999) elgondolás, de olyan sok ponton ingatag, hogy részletes kritikáját itt nem látom indokoltnak (vö. H.-U. Wehler 2001). Alapvető jelentőségű viszont a tőkefajtákra vonatkozó elmélete, az alábbi korrekciókkal.
a) Bourdieu „gazdasági tőke” megjelölése megtévesztő, mert a „gazdaság” szó, mint ismeretes, az anyagi termelés és szolgáltatás megjelölése. E területen pedig szellemi képességekre is szükség van, aminthogy – másfelől – az anyagi javak erőforrásai a szellemi termelés és szolgáltatás, valamint a politikai alrendszer területén is elengedhetetlenek. Amiről tehát itt Bourdieu beszél, az nem „gazdasági tőke”, hanem tárgyi tőke. Nem látom igazolhatónak azt a megállapítását sem, hogy e tőke a többi tőkefajta alapja, és azokra „travesztálható”; a leggazdagabb bankár se tud magának intellektuális képességeket vásárolni, ha unintelligens. Taníttathatja magát a legkiválóbb szakemberekkel, lefizetheti az összes egyetemi és akadémiai potentátot, csak diplomát és címeket tud szerezni, észt nem.
b) Ugyanígy félrevezető, amikor az ember szellemi képességeinek fejlesztésére fordított munka tulajdonságává vált formáját kulturális tőkének nevezi. A kultúra fogalma ugyanis jóval tágabb körű a szellemi képességeknél, köztudottan magában foglalja például a testkultúrát, környezetkultúrát s még sok minden egyebet. Amiről tehát itt Bourdieu beszél, az voltaképpen a szellemi tőke. Ennek pedig – logikusan gondolkodva – nincsen intézményesített („institucionalizált”) formája, hiszen ha a diplomák, fokozatok, címek és pozíciók-állások függetlenek a ténylegesen birtokolt szellemi tőkétől, akkor nem lehetnek annak megjelenési formái sem (ki ne tudná, hány szellemi proletár ágál egyetemi vagy akadémiai pulpitusokon). Ugyanígy a szellemi munkával létrehozott alkotások sem objektivált formái e tőkének, hiszen ha valaki megvásárolja valamelyik könyvemet, ezzel nem vette meg azt a tulajdonságomat is, hogy képes legyen egy hasonló munka megírására. A műkincseket Bourdieu maga is a „gazdasági tőke” javainak sorába illesztette, noha itteni logikáját követve azok is a művészek „kulturális tőkéjének” objektivált formái lennének.
Megjegyzendő végezetül, hogy a szellemi tőkének hatalmas szakirodalma virágzik a munkagazdaságtannak nevezett tudományágban, csak ott ugyanezt a fogalmat „emberi tőkének” keresztelték el. 7
c) A tárgyi („gazdasági”) tőkétől megkülönböztetett másik tőkefajtát, mint láttuk, Bourdieu társadalmi tőkének nevezi. Ez a megjelölés – és a mögötte álló elgondolás – nem a saját leleménye, az amerikai szociológiában a social capital a 20. század elejétől bevett szakkifejezés. Ezzel együtt nyilvánvalóan helytelen szócsinálvány, hiszen világos, hogy minden tőke eleve társadalmi jellegű, tehát e jelzőnek megkülönböztető jelentése nincsen. A magyar szakirodalom jelentős része ezért a lényegét pontosabban megjelölő kapcsolati tőke kifejezéssel emlegeti (olykor pedig „hálózati tőke”-ként, ami az angolban is elterjedt network capital fordítása).
Amiről itt szó van, az a jelenség, hogy céljaink eléréséhez fontos erőforrásokat nyerhetünk abból, ha meghatározott közösségekhez tartozva más emberekkel kapcsolatban állunk. Jelentőségét szemléletesen mutathatja, hogy ugyanakkora szellemi vagy tárgyi tőkével rendelkező emberek nagyságrendileg eltérő eredményeket érnek el attól függően, hogy kapcsolati tőkéjük hálózata mennyire kiterjedt, és a velük kapcsolatban állók mennyire tőkeerősek. Tudnunk kell azt is, hogy régebben a családi kötelékek kiépülésében a műrokonságtól a vérbosszúig milyen kiterjedt intézményrendszer gondoskodott a kapcsolati tőke felhalmozásáról és intenzív működéséről, az elrendezett házasság pedig még a szexuális vonzalmakat is a társadalmi osztály- és rétegkapcsolatok szempontjai alá rendelte.
„A társadalmi hálózatok tudományos vizsgálata – írja Szvetelszky Zs. (2006) – jó fél évszázados múltra tekint vissza. Legfontosabb területei: a társadalmi kapcsolatháló elemzése, mely a társadalmi kapcsolatrendszer szerkezetét vizsgálja, módszertanilag legjelentősebb előzménye pedig a szociometria, melynek célja, hogy feltárja a különböző kiscsoportokban preferált személyközi kapcsolatokat, és leírja az ekképp megmutatkozó társas alakzatokat.” 8 Napjainkban különösen a politikai területen működő kapcsolati tőkének kellene nagy figyelmet szentelni, minthogy az amerikai példa nyomán már jól fizető foglalkozássá vált a hivatásos kapcsolatépítők, a „lobbysták” tevékenysége. Ezek megfelelő fizetségért bármilyen érdekek szakértő kijárását hajlandók képviselni, és a maguk önös anyagi érdekeinek politikai érvényesítésére szerveződő ún. nyomásgyakorló csoportok mintegy alvállalkozókként működtetik őket (vö. Bihari M.-Pokol B. 1992: 52.; M. Weber 1995: 104-106.). Hangsúlyozandónak látom, hogy a kapcsolati tőke ilyetén működése súlyos társadalmi veszélyek forrása is, amikor az e tőke birtokában levők érdekeit az össztársadalmi érdekek rovására juttatja előnyhöz. Gyakori, hogy a művészeti és tudományos fejlődést is gátolja a kapcsolati tőke uralma, ahogyan ezt például a szociológia vonatkozásában G. Schulze (1996) kimutatja. Az egymást „kéz kezet mos” alapon kölcsönösen támogató informális érdekcsoportok tevékenységét (vö. Bihari M.–Pokol B. 1992: 53. ) már csak egy hajszál választja el a közönséges korrupciótól.
d) Bourdieu negyedik tőkefajtája, mint láttuk, a szimbolikus tőke lenne, amelyet a társadalmi hatalom fölöttünk álló osztályai számára az biztosítana, hogy elismerjük őket fölöttünk állónak, jogosultnak tekintjük privilégiumaikat, önként engedelmeskedünk nekik, mert gazdagabbak, műveltebbek vagy kiterjedtebb kapcsolatokkal rendelkeznek, mint mi. Nos, ilyen tőkefajta egyszerűen nincsen. Az egészből csupán annyi igaz, hogy ha valaki valamely területen műveltebb nálunk, akkor – feltéve, hogy nekünk is van ehhez elegendő eszünk –, követjük útmutatásait, ha úgy tetszik, engedelmeskedünk neki. Ez azonban nem biztosítja számukra az uralkodó osztályhoz való tartozást, hiszen a vécészerelőt sem fogom hatalmi privilégiumokkal felruházottnak tekinteni azért, mert intelmeit követve nem dobálom bele a kagylóba az unokám papírpelenkáját, s de azért se, mert kétszer annyi az órabére, mint az enyém a főiskolán. Az ilyesmihez a hatalomnak semmi köze, annak végső alapja minden esetben és kizárólagosan a fizikai erőszak.
Bourdieu tőkeelméletének alaphibája itt érhető tetten: a tőkefajták sorából kihagyta (ahogyan követői is) az ember fizikai-testi képességeit, erejét és ügyességét, a testi munkától a harci tevékenységekig – mint kereseti forrásokig – terjedő skálán oly fontos mozgáskultúráját, gyakorlottságát. Márpedig ez köztudottan a termelő és szolgáltató tevékenységek egyik – a történelem kezdeti szakaszaiban túlnyomó, de ma sem elhanyagolható – válfajának alapja. Közvetett formában mindenfajta termelési ágban nélkülözhetetlen, ide értve a szellemi munkát is, hiszen a megfelelő fizikai kondíció hiánya egészségünket veszélyezteti, mindennapi élettevékenységeinket gátolja, de közvetlen formában is jelentős profitot hoz (gondoljunk a kommandósokra, sportolókra, táncművészekre, bűvészekre vagy akrobatákra). Egyebekben sem különbözik a többi tőkefajtától. Ez is a felhalmozott munka emberi tulajdonsággá vált formája, személyes „beruházással”, testedző fáradsággal, időigényes gyakorlással növeljük, és nagysága ugyanolyan mértékben terjeszti ki adott célkitűzéseink elérésének lehetőségeit, mint minden más tőkéé. A tárgyi tőkétől ezt is megkülönbözteti, hogy nem ajándékozható, örökölhető stb. Jelentősége az osztályképződés szempontjából vizsgálva egyenesen kiemelkedő: a történelem legelső uralkodó osztályát, a katonai arisztokráciát ez emelte magasba, és az osztályok közötti küzdelmek végkimenetelét is mindig az dönti el, hogy kik mögött áll a nagyobb fizikai tőke fölötti rendelkezés. 9
Az osztályok létezésének tagadása
Bourdieu osztályelmélete azonban voltaképpen már utóvédharca volt annak a gondolatnak, hogy a társadalomelméletben különösebb figyelmet kellene még szentelni ennek a fogalomnak. A jóléti államok „fogyasztói társadalmainak” kialakulása következtében egyre inkább úgy tűnt, hogy – H. Schelsky (1965) elhíresült kifejezésével – létrejött a „nivellált középrendi társadalom”, ahol az osztályhierarchia megszűnt vagy ellényegtelenült. Ebben az új világban az emberek – U. Beck (1983) szintén jelszóként visszhangzott megállapítása szerint – egy (társadalmi értelemben felfogott) „renden és osztályon túli” állapot uralkodik. A szociológia uralkodó divatirányzatai természetesen nyomban be is látták, hogy vizsgálataikat immáron a társadalmi életben igazán lényeges szerepet játszó fogyasztási csoportokra, életstílus-csoportokra, ízléscsoportokra és más hasonló jelenségekre kell összpontosítaniuk (vö. még Molnár M. L. 1981; H.-P. Müller 2007; Berger V. 2008).
Valójában persze a jóléti államokban nemcsak léteztek uralkodó osztályok, hanem e viszonyok még erősítették is hatalmi pozícióikat, aminthogy jólétük is szoros összefüggésben állt a „harmadik világ” nyomorával (vö. Szerdahelyi I. 2007: 221-223, 227 skk). Az ezredfordulóra pedig, mint ismeretes, a liberális kapitalizmus uralomra jutása véget vetett a jóléti államok idilljének, s e rendszer napjainkban dühöngő általános válsága a maga egyre szélesebb tömegeket sújtó munkanélküliségével és elnyomorodásával minden eddiginél szélsőségesebb osztálydiktatúrához vezetett. A Föld lakosainak 1%-a birtokolja bolygónk anyagi javainak 99%-át, míg több mint fele abszolút szegénységben él, az alapvető emberi szükségletek kielégítésére sem képes (vö. Szerdahelyi I. 2012).
JEGYZETEK
1 A Marx írásaiból kiolvasható osztályfogalom rekonstrukciójára J. Elster (1982; uő 1985) tett – úttörő jelentőségű, de számomra nem mindenben kielégítőnek feltűnő – kísérletet. E rekonstrukciót egybekötötte az általa Marxnak tulajdonított fogalom módszertani bírálatával és a matematikai játékelméletre épített továbbfejlesztésével. Saját meghatározása (J. Elster 1985: 331.) lényegében a munkamegosztásban elfoglalt hely által determinált és ideális esetben folytatott tevékenység azonosságával definiálja az osztályokat, s így – mint az alábbiakból kiderül – egyoldalú. (Részletes elemzését ld. Szántó Z. 1997). R. Dahrendorf (1997) hasonló próbálkozása sem sike-resebb. A. Giddens (2000: 225-227.) Marx e nézeteiről nyújtott összefoglalása éppenséggel primitíven leegyszerűsítő. [vissza]
2 Hogy a kifejlett osztálytudatot a társadalmi osztállyá válás általános feltételének tekintették, mutatja például az az okfejtés is, miszerint a kisbirtokos parasztság, ha tagjai nincsenek tudatában közös érdekeiknek és nem hoznak létre osztályméretű érdekképviseleti szervezeteket, objektíve nem tekinthető társadalmi osztálynak (vö. K.Marx-F. Engels 1962: 187.) [vissza]
3 Hasonló fontosságot tulajdonított az osztálytudatnak és a kommunista párttagok tudatosságának az 1920-as évek elején Lukács Gy. is (vö. 1971: pm, főként 266, 656, 660.), de az ő illúzióvilágában egyenesen az az elképzelés élt, hogy a proleta-riátus és pártja már nagyobbrészt rendelkezik is a megfelelő tudatossággal. Az ezzel kapcsolatos viták szakirodalmának összefoglalását ld. Szerdahelyi I. (1988: 122-123.). Az osztálytudat és kollektív cselekvés kapcsolataihoz ld. még J. Elster (1985: 347.); Orthmayr I. (1990). J. Petras (1998) a poszt-marxizmust bírálja az osztálylét és osztálytudat összemosása miatt, s nem látszik tudatában lenni, hogy e kritika Marx és Engels elképzeléseit is érinti. [vissza]
4 M. Weber (1967: 244.) is azt írja, hogy az osztályellentétek során az osztálymére-tű érdekérvényesítő tevékenység ütőképességét nem egy, hanem két tényező határozza meg: egyrészt az osztály tagjainak szellemi felkészültsége, másrészt az ellentétek kiélezettsége. [vissza]
5 Amikor R. Hyman (1983: 47.) ezzel a ténnyel szemben azt hangsúlyozza, hogy az ilyen utalások Marxnál csak érintőlegesek, ellenvetése aligha megalapozott, hiszen Marxnak minden, az osztály fogalmára vonatkozó okfejtése csak érintőleges volt. [vissza]
6 A társadalmi osztály-fogalmak R. Aron (1969) kutatásainak tükrében két fő csoportra oszthatók. A nominalista felfogás szerint az osztályok elhatárolása mindig mesterséges és önkényes, a realista szerint objektív kritériumokhoz igazodik. Az utóbbi félévszázad ilyen témájú szociológiai szakirodalmának kiváló áttekintését ld. Feleky G. (1996). A. Giddens (2000: 222 skk) elképzelései a társadalmi rétegződés rendsze-reiről történelmi ismereteinek hiányosságai miatt alapvetően tévesek, és e hibák el-mélettörténeti áttekintéseibe is beszüremlenek. Az osztályelméletek közötti aktuális vitákhoz ld. E. O. Wright (1989; uő 2005); Fáber Á. (2007); N. J. Hirschmann (2008); C. Everling (2009); Huszár Á. (2009). [vissza]
7 A szellemi tőke problémáinak elemzései közül megemlítendő J. Mincer (1993) elgondolása, aki szerint e tőke két részből áll, a formális iskolai képzettségből és a foglalkozás-specifikus szakképzettségből. Az iskolai képzés itteni szerepéhez ld. még P. DiMaggio (1998). A szellemi (náluk emberi) tőke befektetési racionalitásához ld. Th. W. Schultz (1998); Garai L. (1998); Varga J. (1998); Lakatos Gy. (2005). Hangsúlyozandó, hogy a szellemi tőke ma már nem valamiféle elvont szociológiai fogalom, hanem a mindennapos üzemszervezési gyakorlat kiemelkedően fontos tényezője, vö. I. Nonaka–H. Takeuchi (1995); Th. A. Stewart (1997; uő 2002); Inzelt A. (1998); Kapás J. (1999); I. Deking (2003); F. Schloderer (2005); G. Roos–S. Pike–L. Fernström (2006); F. Ricceri (2008); L. Moore–L. Craig (2008). [vissza]
8 Társadalmi kapcsolathálózatok kutatásához bővebben ld. Szántó Z.–Tóth I. Gy. (1993); Letenyei L. (2003). [vissza]
9 A tőkefajtákkal kapcsolatban megemlítendő, hogy jóllehet sokan a szellemi tőkét nevezik emberi (humán) tőkének, a szakirodalom nagyobb részénél e kifejezés a szellemi és a kapcsolati tőke összefoglaló megjelölése (vö. Tóthné Sikora G. 1997; Th. W. Schultz 1998). A fő tőkefajtákon belül, illetve ezek összekapcsolódásaiban mind Bourdieu, mind követői számos más tőkefajtát megkülönböztetnek (az utóbbiak gyakran egyéni fogalomalkotással is; e különböző tőkefajtákról bővebben ld. Lengyel Gy.–Szántó Z. 1998). Ferge Zs. (2002) szerint a legfontosabb tőkefajták sorának élén „a politikai tőke, vagyis a hatalom” áll; szerintem a hatalom nem külön tőkefajta, hanem a tényleges tőkefajták valamelyikének relatív nagyságából adódó előny egy meghatározott helyzetben. [vissza]
HIVATKOZOTT IRODALOM
Angelusz R. (szerk.) 1997: A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Bp.
Aron, R. 1969: Two Definition of Class. In: A. Béteille 1969.
Balázs Z. 2003: A hatalom szociológiája. In: uő: A politikai közösség. (Letöltés: 2014. 02. 05.)
http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/politikai-kozosseg/ch02s04.html#id505262
Beck, U. 1983: Jenseits von Stand und Klasse?. Soziale Ungleichheiten, gesellschaftliche Individualisierungsprozesse und die Entstehnung neuer sozialer Formationen und Identitäten. In: R. Kreckel 1983.
Berger V. 2008: A középosztályosodás értelmezési kísérletei a német szociológiában. In: Századvég.
Béteille, A. (szerk.) 1969: Social Inequality. Selected Readings. Harmondsworth.
Bihari M.–Pokol B. 1992: Politológia. Bp.
Bourdieu, P. 1971: Osztályhelyzet és osztálypozíció. In. Ferge Zs. 1971.
Bourdieu, P. 1978: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Bp.
Bourdieu, P. 1987: A politikai mező. In: Valóság.
Bourdieu, P. 1997: Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In: Angelusz R. 1997.
Bourdieu, P. 1998: Alapelvek a kulturális alkotások szociológiájához. In: Wessely A. 1998.
Bourdieu, P. 2000: Férfiuralom. Bp.
Bourdieu, P. 2000a: A mezők logikája. In: Felkai G.–Némedi D.–Somlai P. 2000.
Bourdieu, P. 2002: A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Bp.
Bourdieu, P. 2009: A gyakorlat elméletének vázlata. Három kabil etnológiai tanulmány. Bp.
Dahrendorf, R. 1997: Az osztálytársadalom modellje Karl Marxnál. In: Angelusz R. 1997.
Deking, I. 2003: Management des intellectual capital. Bildung einer strategiefokussierten Wissensorganisation. Wiesbaden.
DiMaggio, P. 1998: A kulturális tőke és az iskolai teljesítmény. In: Róbert P. 1998.
Elster, J. 1982: Marxism, Functionalism and Game Theory. The Case of Methodological Individualism. In: Theory and Society.
Elster, J. 1985: Making Sense of Marx. Cambridge.
Everling, C. 2009: Dialectics of Class Struggle in the Global Economy. New York.
Fáber Á. 2007: Osztályelméletek tündöklése és bukása? In: Szociológiai Szemle.
Feleky G. 1995: A „Marx-Weber erőtér” előtörténetéhez. A fehérgallérosok társadal-mi helymeghatározására irányuló konceptualizálási kísérletek egy korszaka a szociológiában. In: Társadalomkutatás.
Feleky G. 1996: A fehérgallér színeváltozásai. Egy foglalkozási aggregátum a „Marx-Weber erőtérben” és azon túl..In: Magyar Szociológiai Szemle.
Felkai G.–Némedi D.–Somlai P. (szerk.) 2000: Szociológiai irányzatok a XX. században. Bp.
Ferge Zs. (szerk.): 1971: A francia szociológia. Bp.
Ferge Zs. 2002: A társadalom, amelyben élünk. In: http://www.dura.hu/html/mindentudas/fergezsuzsa.htm
Garai L. 1998: Emberi potenciál mint tőke. Bevezetés a gazdaságpszichológiába. Bp.
Giddens, A. 2000: Szociológia. Bp.
Hársing L. (szerk.) 1981: Értékelméleti tanulmányok. Bp.
Hirschmann, N. J. 2008: Gender, Class, and Freedom in Modern Political Theory. Woodstock.
Huszár Á. 2009: A kritikai elmélet rekonstrukciója. Újosztály-elméletek és civiltársadalom-elméletek a rendszerváltás időszakában. Bp.
Hyman, R. 1983: White-Collar Workers and Theories of Class. In: R. Hyman–R. Price 1983.
Hyman, R.–Price, R. (szerk.) 1983: The New Working Class? White-Collar Workers and Their Organizations. London.
Inzelt A. 1998: A tudáson alapuló gazdaság. In: Vezetéstudomány.
Kapás J. 1999: A vállalat tudása. In: Vezetéstudomány.
Koch, M. 1994: Vom Strukturwandel einer Klassengesellschaft. Theoretische Diskussion und empirische Analyse. Münster.
Kreckel, R. (szerk.) 1983: Soziale Ungleichheiten. Göttingen.
Kuusinen, O. V. és mások 1960: A marxizmus-leninizmus alapjai. Bp.
Kuvačić, I. 1983: A társadalmi struktúra tanulmányozásának marxi módszeréről. In: Létünk.
Lakatos Gy. 2005: Az emberi tőke. Az önismeret gazdaságtana. Bp.
Lengyel Gy.–Szántó Z. (szerk.) 1998: Tőkefajták: a társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája. Bp.
Lenin, V. I. 1980: Összes művei. XXXIX. köt. Bp.
Letenyei L. 2003: A kapcsolatháló regénye. In: Szociológiai Szemle
Lukács Gy. 1971a: Történelem és osztálytudat. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1958: Művei. II. köt. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1959: Művei. IV. köt. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1962: Művei. VIII. köt. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1974: Művei. XXXII. köt. Bp.
Mincer, J. 1993: Schooling, Experience, and Earnings. Brookfield.
Molnár M. L. 1981: Megjegyzések Helmut Schelsky „osztályelméletéről”. In: Hársing L. 1981.
Moore, L.–Craig, L. 2008: Intellectual Capital in Enterprise Success. Strategy Revisited. Hoboken.
Müller, H.-P. 2007: Zur Zukunft der Klassengesellschaft. In: Merkur.
Nonaka, I.–Takeuchi, H. 1995: The Knowledge-Creating Company. Oxford.
Orthmayr I. 1990: Osztálytudat és kollektív cselekvés. In: Világosság.
Pataki F. 1977: Társadalomlélektan és társadalmi valóság. Bp.
Petras, J. 1998: Értelmiségiek. A poszt-marxizmus marxista szemmel. In: Eszmélet.
Ricceri, F. 2008: Intellectual Capital and Knowledge Management. Strategic Management of Knowledge Resources. New York.
Róbert P. (szerk.) 1998: A társadalmi mobilitás. Hagyományos és új megközelítések. Válogatott tanulmányok. Bp.
Roos, G.–Pike, S.–Fernström, L. 2006: Managing Intellectual Capital in Practice. Amsterdam.
Schelsky, H. 1965: Auf der Suche nach Wirklichkeit . Gesammelte Aufsätze. Düsseldorf.
Schloderer, F. 2005: Intellektuelles Kapital und Wissen. Implikationen der institutionellen Einbindungsform von Wissensarbeitern. Wiesbaden.
Schmidt am Busch, H.-Ch. (szerk.) 2007: Hegelianismus und Saint-Simonismus. Paderborn.
Schultz, Th. W. 1998: Beruházás az emberi tőkébe. In: Lengyel Gy.–Szántó Z. 1998.
Stewart, Th. A. 1997: Intellectual Capital. The New Wealth of Organizations. New York.
Stewart, Th. A. 2002: The Wealth of Knowledge. Intellectual Capital and the Twenty-First Century Organization. London.
Szántó Z. 1997: Osztály, osztálytudat és kollektív cselekvés. Hogyan értelmezi és bírálja Jon Elster Marx osztályelméletét? In: Szociológiai Szemle.
Szántó Z.–Tóth I. Gy. 1993: Társadalmi hálózatok elemzése. In: Társadalom és Gazdaság.
Szerdahelyi I. 1988: Lukács György. Bp.
Szerdahelyi I. 2007: A még létező kapitalizmus. Fogalmi elemzés. Bp.
Szerdahelyi I. 2011: Nemzet és nemzeti kisebbség. Világosan és keményen arról, ami-ről annyit locsognak. Bp.
Szerdahelyi I. 2012: „A rablókapitalizmus nemcsak gyilkos: abszurd is”. In: Ezredvég.
Szvetelszky Zs. 2006: A társas mezőktől a hálózattudatig. In: Magyar Tudomány.
Thoma L. 1986: A szabadidő marxi elmélete. Bp.
Tóthné Sikora G. 1997: Emberi tőke, emberi erőforrás, emberi tényező. In: Vezetéstudomány.
Varga J. 1998: Oktatás-gazdaságtan. Bp.
Weber, M. 1967: Gazdaság és társadalom. Válogatott tanulmányok. Bp.
Weber, M. 1995: A tudomány és politika mint hivatás. Bp.
Wehler, H.-U. 2001: Pierre Bourdieu. Az életmű magva. In: Korall, Tavasz-Nyár.
Wessely A. (szerk.) 1998: A kultúra szociológiája. Bp.
Wright, E. O. (szerk.) 1989: The Debate on Classes. London.
Wright, E. O. (szerk.) 2005: Approaches to Class Analysis. Cambridge.
A tanulmány II. részét következő számunkban közöljük
Balla Bence, 10 éves
Minden változik. Lassan meg kell szoknunk, hogy minden kormányváltásnál változik az értékek kinyilatkoztatása, kulturális és etikai értelemben egyaránt, ami eddig nem volt különösebben értékként kezelve, ma az, ami az előző ciklusban még művészeti nagyság volt, most egyenesen szégyenteljes, és ami eddig nem volt erkölcsileg vállalható, mára természetessé vált.
Változnak az oktatás hangsúlyai, céljai is, az éppen regnálók mindig a saját értékrendjük szerint szervezik át annak egyes területeit. Nem lehet ez másképp, hiszen a kultúraközvetítő hatás itt intézményesül, oktatás és kultúra soha nem választható el egymástól.
Azt hittük, a rendszerváltás után megszűnik majd a központilag kiadott értékrend, melyhez kötelező a hozzárendeződés, a kép, amit kialakítottak hamisan, de mindennél keményebben erőltették rá akkor az emberekre, és aki nem igazodott, az nem sok jóra számíthatott. Akkor azt hittük, nem fordulhat elő többé, hogy a kultúra, a művészet értékeit ne a szakmai kvalitás határozza meg. De nem így történt.
A mostani képet a globalizáció negatív hatásai csak tovább bonyolítják, és valahogy nem akar tisztulni semmi, sőt minden egyre zavarosabbá válik. Nem a szándékkal van a gond, hiszen mindig, mindenki jót akar. Viszont ennek a bizonyos „jónak” az újradefiniálása gondolkodtat el, és rémít meg mindig. A „kinek, mi a jó” kérdése pedig elég széles skálán mozog mostanság.
Az oktatásban minden halmozottan vetődik fel.
A család és a kortárs közösség, a központi elvárások, a tantestületek és a gyerekekkel foglalkozó pedagógusok, az intézmények rejtett tanterve, no meg a média, mind másképp hatnak, sokszor egymással ellentétesen, és ebben nem tűnik kiútnak a központi elvárások hatósági eszközökkel történő erőszakos túlhangsúlyozása.
Az például, hogy boldog-e, örömmel végzi-e a tevékenységét az iskolarendszerben tanuló, majd onnan kikerülő gyerek, meg tudja-e tanulni a boldogságkeresés útját, ma a legkevésbé sem érdekes. Amit mérnek, ami az oktatás szintjét mutatja, beleértve a tanulók egyéni teljesítményét is, abba a vizsgálódásba ez nem tartozik bele. És nem is érdekel senkit.
Az öröm nem lett része a pedagógiai munkának. Sem a gyereké, sem a tanáré.
Az oktatás régóta tekereg össze-vissza a kormányok döntéseiben, már alig van olyan elv, ami áthúzódna az egyiktől a másikon át, a gyorsan kinyilvánított értékek, irányok négy év múlva az ellenkezőjére váltanak, a hirtelen változások pedig lassan felőrlik magát az oktatási rendszert is. Leginkább a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság az, ami rombol, mert ebben elvész a jövőkép biztonsága, és e nélkül nehéz a pedagógusoknak saját munkájuk, személyiségük értékeit megfelelően és a rájuk bízott gyerekek nevelését hosszú távú beruházásként kezelni.
Mióta tanítok, úgy érzem, a számomra fontos két terület, a művészeti nevelés és az integráció is kiszorul az oktatásból.
Voltak persze időszakok, mikor átmenetileg úgy tűnt, helyére kerülnek a dolgok, de az csak fokozta bennem a kétségbeesést, mikor újra eltűntek a lehetőségek. Mindkettőt visszavonhatatlan veszteségként élem meg, mert, ha még valami csoda folytán most fontossá is válnának, gyerekek százai, ezrei nőttek fel anélkül, hogy ezek hatása rajtuk érzékelhető lett volna.
A következmények pedig lassan megoldhatatlan terheket rónak a társadalomra. Mert igen, ha az oktatás hangsúlya eltolódik, és nem készíti fel a gyerekeket az iskola az életben történő boldogulásra, magabiztosságra, önállóságra, a toleranciára, együttműködésre, ha nem fejleszt olyan kompetenciákat, melyek szükségesek a sikeres, boldog élethez, annak terhei hosszú távra rakódnak le mindenhol, és a hatások nehezen visszafordíthatók.
Nyilván annak is oka van, hogy azt a pedagógiát, ami az Igazgyöngy Alapítvány művészeti iskolájához kötődik, nem az állami, önkormányzati rendszerben tudtam kikristályosítani. Hogy a magam és a tanítványaim boldogságkeresését egy idő után nem láttam a rendszerváltás után sem biztosítva az új demokrácia iskolarendszerében.
Az alapítványi keretek tudták csak azt a szabadságot biztosítani, amiben a boldogságkeresés kialakítható volt.
A folyamatosan elnehezülő, érdektelenné váló, a nehézségekkel szembe nem néző állami iskola ezen a vidéken, ahol élek, nem tolerálta a megszokottól való eltérést, pláne nem, ha ez ráadásul a hátrányos helyzetű gyerekeket célozta meg. Ők igazából mindig is nyűgöt jelentettek az oktatásban, az pedig, ha valaki a velük való munkában örömét leli, eleve gyanús lett.
Nem voltam keretek közé szorítható.
Nem voltam hajlandó beállni a sorba. Ezt pedig nem tűrte, nem tűri ma sem a hatalom.
Nem maradt más megoldás, csak a viszonylagos szabadságot adó alapítványi keretek.
Nem tudom, ha tizennégy évvel ezelőtt maradok, mi lett volna. Biztosan nem így alakul. De ezen már nem töprengek. Örülök, hogy így döntöttem, mert kialakulhatott valami, ami minden gyereknek jó, ami sikeres, örömteli légkörben fejleszt, ráadásul még olyan nehéz kérdésekben is segít, mint az integráció.
Hosszú út vezetett odáig, hogy a kezdetekhez viszonyítva, ma már mást gondolok a művészeti nevelésről is. Sőt, talán az oktatásról is.
Ma már látom az elcsúszásokat, amit részben a bennem átörökített tapasztalat, és részben a tanárképzés okozott. Mert tanári munka kezdetén, ahogy szerintem ma is sokaknak, nem hatotta át a pedagógiai munkámat az a tudat, hogy én nem a tantárgyam ismereteinek átadásáért vagyok felelős, nem a 45 percért, és az ehhez kapcsolódó adminisztrációért, hanem a gyerekért. Hogy az én pedagógiai munkám csak egy építőköve annak az útnak, amit a gyereken belül és kívül kell építenünk, közösen.
Szülővel, családdal, az összes tantárgy tanítójával, a tantestülettel, a közösséggel.
Ahogy ezt egyre biztosabban láttam, úgy vettem észre a gondokat is. Láttam, hogy egy tantestület képtelen az összefogásra, hogy egymás ellen dolgozik tanár és tanár.
Mindig is tudtam a hierarchizálódást a pedagógustársadalmon belül, hiszen már gyerekkoromban is éreztem a fontos tantárgyak, fontos tanárok, és kevésbé fontosak elkülönülését, aztán pedagógusként is megtapasztaltam, hogy egy hagyományosan gondolkodó tantestületben a rajz sosem érhet a matematika magasságába, vagy azt, hogy egy tanító, főleg egy napközis tanító mindig a rangsor vége felé van.
Láttam, hogy a jó tanárok a jó osztályokat kapják, a gyengébbek pedig a rosszakat. Megtapasztaltam azt is, hogyan rendeződnek jó osztályok és rosszak. Képesség, de inkább szocializáció, no meg a szülők társadalmi státusza alapján.
Hagyományosan gondolkodó tantestület? Mit is érthetek ezen?
Nyilván nem a magyar pedagógia történelmileg meghatározó nagyságai által közvetített értékeket. Hiszen Brunszvik Teréztől Karácsony Sándorig ők olyan irányvonalat szabtak, amihez ha igazodtunk volna, talán nem itt tartanánk.
A hagyományosan gondolkodó tantestület számomra sokkal inkább tekintélyelvű, poroszos, a kor kihívásaira alig reagáló, az ismeretátadásra és nem a nevelésre fókuszáló, partnert nem kereső, a regnáló hatalomnak mindig megfelelő, és az értelmiségtől egyre távolabb kerülő tantestületeket jelenti. Az ilyen közösségek hamar bedarálják a frissen gondolkodókat is.
Az iskolán belüli elszigetelődéseket látva nem volt nehéz a külső szálak formális bekapcsolását sem észrevenni. Látni, hogy a szülő mennyire nem fontos. Vagyis, hogy csak egy részük fontos. Aki nem partner, azzal nincs dolga az iskolának. Aki bejön, azt is gyerekként kezeli a rendszer, igazi érdekképviselet csak papíron létezik. A problémásakat meg jobb kiszorítani onnan. Ha kell, kulcsra zárt ajtókkal és rendőri segédlettel.
A hatások, melyek a pedagógiát érték, nem voltak képesek megújulást is hozni. Újra és újra felmerült a pedagógiai paradigmaváltás fogalma, de a múltból átörökített, a megfelelésre fókuszáló pedagógiai gondolkodásban nem lett igazi változás. Lassan került egyre mélyebbre minden.
Közben persze változik a társadalom is.
Gazdasági válságok, politikai döntések, átalakulások és visszarendeződések hoztak létre egyre mélyülő szakadékot országrészek és települések, családok, és intézmények között. A szakadék egyre nőtt, de az egyre átpolitizálódó rendszer sosem nézett igazán szembe a problémákkal.
A csúsztatások, szőnyeg alá söprések csak fokozódtak, mikor az uniós pályázatok kora elérkezett. Mert ez még tovább fokozta a bajt. Nem a bejött támogatások miatt, inkább azért, mert ebbe csatornázódott be az is, ami állami feladat, és a pályázati rendszerek indikátorteljesítésre szerveződött logikája csak tovább fokozta a látszatteljesítéseket.
Az oktatásba olyan problémák kezdtek begyűrűzni, amelyek kezelésére eddig sem voltak eszközei a pedagógusnak, a tömeges hatás pedig az esetlegesen még próbálkozókat is lebénította.
A közösségek szétesésével, az elszegényedés egyre gyorsuló menetével szemben az iskola tehetetlennek bizonyult.
Közben a regnáló kormányok egyre inkább szembesültek az oktatás nemzetközi méréseken is megnyilvánuló színvonalcsökkenésével, amire újabb és újabb reformokkal reagáltak. Ezekben azonban mindig nőtt a tananyag, napjainkra ennek teljesítését már hatósági eszközökkel is támogatják, de a színvonal így sem változik.
Meggyőződésem, hogy a mai iskolarendszer nem alkalmas olyan nemzedék nevelésére, mely demokratikusan gondolkodik, ismeretei korszerűek, képességei pedig lehetővé teszik, hogy olyan munkát találjon magának, amiben boldogul majd, és boldog lehet.
Lehet, tudja ezt nyújtani a gyerekek kis százalékának. De tömegeknek biztosan nem.
Persze mindig voltak szegények, lesznek ezután is. De az arány nem mindegy. Ma túl sokan élnek a létminimumhoz közel, vagy az alatt.
A nélkülözés felőröl mindent, közösséget, családot, személyiséget.
És ahol a család nem tud átörökíteni olyan képességeket, ami akaratot, pozitív gondolkodást ad, ott nagyon nehéz bármit is elindítani.
Ami nekem megadatott, a művészet, hihetetlen pedagógiai eszközt is adott a kezembe.
Eleinte persze én is arra fókuszáltam, hogy a vizuális kommunikációt fejlesszem. Hiszen rajztanárként ez a dolgom. Ismereteket adjak át színekről, kompozícióról, formaelemzésekről, tónusokról, kontrasztokról, technikákról.
Ma már tudom, ez csak eszköz. Mert egy sokkal csodálatosabb fejlesztés bontakozott ki előttem: a szociális kompetenciák területe.
Ma már tudom, a dolgom az, hogy ezeket fejlesszem a művészet eszközeivel. Hogy teret adjak a személyes kompetenciáik kibontakozásának, önbecsülést, magabiztosságot, identitást fejlesszek, megértessem minden gyerekkel, hogy szuverén egyéniség, akinek nem egyenfeladatok egyforma megoldásában kell az örömét megtalálni, hanem önmaga megtalálásában. Hogy egyéniségnek lenni jó, örömöt adhat másnak lenni, mint a többi, önálló gondolatokkal, különleges megközelítésekkel. Kell, hogy tudják értékelni önmagukat, és tudjanak értékelni másokat is, fel kell vállalniuk és kezelniük is kell érzéseiket.
Az alkotás során mindez hihetetlenül gyorsan megtapasztaltatható velük, újra és újra, míg csak készség szintűvé nem válik, természetessé az, hogy hinni kell magunkban. Mindenkinek jó ez, de különösen azoknak a gyerekeknek, akiknek zsigereibe születésük pillanatától beépül a kudarc, a sikertelenség, az esélytelenség. Hogy a tanult tehetetlenséget felváltsa az önmagáért felelős és tenni akaró emberi magatartás.
Megtaláltam a lépéseit ennek.
Hogyan lehet olyan feladatokat adni, ami egyben hátrányokat is kompenzál, hiszen figyelemkoncentrációt fejleszt, finommotorikát, memóriát, logikát, megfigyelő képességet, és annyi mindent még, de közben alkotói izgalmat ad, örömöt, sikerélményt, az egyediség megismételhetetlen érzését. A jó feladat motivál, fegyelmezetté tesz, pozitívan erősíti meg a személyiséget. Gyógyítja azt, akin van mit gyógyítani. És sajnos a legtöbb gyereken ma van gyógyítani való. A lelkén, a belső világán, az énképén. És ez független attól, szegény vagy gazdag, cigány vagy nem cigány az illető.
A művészet mindenkihez megtalálja az utat.
A témája miatt a legkülönfélébb szubkultúrából is indítható, a technikai újdonságok varázsa pedig azt is meggyőzi a csodáról, aki sosem élte át. Sokan fölösleges, nem komoly időtöltésnek tartják a képzőművészetet. Pedig, ha abból a szempontból közelítjük meg, hogy rajzolni csak arról tudok, amiről ismereteim vannak, mindjárt más a helyzet.
A vizuális nevelés lehet így az összes tantárgy tanításának eszköze is, az információgyűjtéstől a tervezésen át végigvihető az összes gondolkodási képesség fejlesztése, ismeretátadással együtt. Mindez tetézve az alkotás adta pozitív érzelmi megerősítéssel.
Aztán ott van a szociális kompetenciák másik csoportja, a társas kompetenciák területe.
Mi alkalmasabb az együttműködés megtanulására, mint a közös alkotás?
Ahol mindenkinek a munkájára, ötletére, kezére, lelkesedésére szükség van. Ha tehetném, mindenhova, ahol integrációról beszélünk, legyen az bárkinek az integrálása, cigánynak, bevándorlónak, fogyatékkal élőnek, vagy egyszerűen csak másvalakinek, órarendbe állítanám a közös alkotást. Mert a szemem előtt válnak együttműködővé gyerekek, akik lassan képesekké lesznek munkamegosztást kialakítani, szerepek mentén felelősséget vállalni. Ahol a közös alkotás közben olyan képességek is fejleszthetők, mint a segítségnyújtás a másiknak, a bíztatása, bátorítása annak, akinek gondja van.
A jól sikerült csoportmunka igen fejlesztő pedagógiai hatású lehet. És az elkészült alkotások látványa sokáig multiplikálja az együttélés, együttműködés üzenetét. Így az integráció szolgálatába állítható. A közös alkotás öröme pozitív tartalommal tölti meg az együttműködést, és erre építeni már sokkal könnyebb, mint az állandóan konfliktushelyzetben levő gyerekek elutasító magatartására.
Miért nem tanítják ezt a leendő tanároknak?
Miért kell a főiskolán temperával és olajfestékkel meg rajzszénnel szomorú csendéleteket, enteriőröket, tájképeket festeni, rajzolni?
Miért nem azt tanítják inkább, milyen a jó feladat, hogyan lehet pedagógiai tudatosságot vinni a vizuális nevelésbe, és hogyan használhatjuk a legkreatívabban azokat az anyagokat, eszközöket, melyeket az írószergyárak megteremtenek, és melyek ott lapulnak a gyerekek tolltartóiban?
Miért nem a gyermeki látásmód sajátosságaira tanítják a hallgatókat, hogy ezeknek az ismereteknek a birtokában gyerekeknek való feladatokat találhassanak ki?
Helyette a 19. századi felnőtt művészek szemléletét sajátítják el, és viszik ki a gyakorlatba, tanárként. És hiába szól másról a nemzeti alaptanterv, esetleg egy-egy főiskolai tanár módszertana is, a kettévágott citrom és paprika kitörölhetetlenül beleégett az iskolák vizuális nevelésébe, és marad az iskolai gyakorlatban a mintarajziskolák módszertanába zárva a vizuális nevelés.
Igaz, ez nem is fontos annyira. „Rajzolni a hülye is tud” – hangzott sommásan pedagógiai munkámról az egykori matematika szakos igazgatóhelyettesem véleménye. Napjaink politikusai is lesújtóan nyilatkoznak a művészet szerepéről, kidobott pénznek értékelve az oktatási ráfordításokat.
Nem értik, hogy mekkora eszköz lehet ez ahhoz, hogy jobb legyen a világ. Hogy boldogabb gyerekek legyenek körülöttünk. És boldogabbak legyenek a velük foglalkozó tanárok is. Mert az alkotás magával ragad minket is, pedagógusokat. Az örömmel végzett munka ránk, tanárokra is pozitívan hat.
Az oktatás szerkezeti átalakításai a fenntartó tekintetében is elég érdekes helyzetet teremtettek. Alapítványi iskolák sora alakult az általános iskolából kiszoruló művészeti tevékenységek pótlására, a gyerekek és szülők jogos igényeinek kielégítésre. Komoly feltételekkel, szakképesítés és technikai előírások sorával kellett rendelkezni ahhoz, hogy ezek az iskolák normatívát kapjanak.
Ráadásul, ha töredékük is, de sokan, mi is az Igazgyöngyben, olyan helyen kezdtek dolgozni, ahol nagyon magas volt a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya. Így a kormány terve, hogy fizessenek a művészeti tevékenységért a szülők, mint extra szolgáltatásért, esélyegyenlőségi szempontból is sok problémát vetett fel.
Mégis, a rendszerváltás óta komoly tudás, módszertan, feltételrendszer alakult ki államon kívüli fenntartással, ám ugyanakkor állami támogatással.
Mindez nehezen kezelhető a mostani központosítás körülményei között.
Az egész napos iskola elve, hogy mindent kapjon meg a gyerek az iskolán belül, persze jó lenne. A baj az, hogy a művészeti iskoláknak csak egy része állami fenntartású, és egy intézményben van az általános és a művészeti képzés. Sok száz művészeti iskola ma is alapítványi keretek között működik délutánonként a településeken, és ad lehetőséget a gyerekeknek a művészeti tevékenységre. A mostani öszvér munkáltatói helyzet is furcsa, a béreket az állam fizeti, a munkáltatói jogokat a fenntartó alapítvány gyakorolja. És akárhogy is van, elképzelhetetlen, hogy ezt vissza lehet kényszeríteni állami keretek közé. Legalábbis a demokrácia szabályai szerint biztosan nem.
Ami jelenleg kísérleti jelleggel történik, az a komplex művészeti tevékenység feladattárának kidolgozása, amihez majd módszertani képzés is kapcsolódik. Felkészíteni majd ezek délutáni foglalkozás formájában történő gyakorlására azokat a pedagógusokat, akik a 32 órás benntartózkodásban vállalják, vagy vállalniuk kell ezt a pedagógia tevékenységet. Azt hiszem, ez fogja végképp kivéreztetni az alapítványi művészeti iskolákat.
Nem tudom, érthető-e a folyamat?
Először lassan, de folyamatosan csökken a művészeti órák száma a közoktatásban. A pénztelenség magával hozza a szakkörök megszűnését is. Létrejön az általános iskolán kívüli művészetoktatási iskolahálózat, ahová lassan átszivárognak azok a művészeti tárgyakat tanító tanárok, akiket vagy elküldtek, mert nem tudtak órát adni nekik, vagy elegük lett az ebédeltetéssel lefedett óraszámokból, és hasznosítani szerették volna tudásukat számukra megfelelő tevékenységben, a művészeti tárgyak oktatásában.
Most újra az állami rendszerre tevődik a hangsúly, azoknak a pedagógusoknak a felkészítésével, akik nem a művészeti tevékenységért választották a pedagóguspályát, de most bent kell lenniük az iskolában, és kötelező feladatként megkaphatják majd ezt is. A művészeti iskolák pedig ellehetetlenülnek.
Persze mindig lesz olyan réteg, aki megfizeti majd ezt a plusz szolgáltatást, de a többség számára elérhetetlen lesz. A szegénynek meg jó lesz majd az iskolai is. A kémiatanártól, vagy az éppen szabad technikatanártól. Nekik az is megfelel majd.
Óriási veszteségek, egyetlen pedagógus életpályában is nehezen megélhető változások.
Boldogságot kerestem, és találtam a munkámban, napi örömöket, sikereket.
Akik körülöttünk vannak, láthatóan boldogabbak. Remélhetőleg olyan fejlesztéseket kapnak, amiből felnőttként is építkezhetnek. Közben engem magával rántott a probléma, a mélyszegénység iszonyú örvénye, ahol azt látom, az oktatásban kikristályosodott szemléletre fel lehet fűzni az esélyteremtés, az integráció problémáját is.
A partneri viszony, a nehézségekkel való nyílt szembenézés, a megoldások keresése, kulcsfogalmak ebben a munkában is. Persze a konfliktusok, melyeket ebben fel kell vállalnom, őrölnek engem is. Mégis, ha újra kezdhetném, ezt választanám megint.
Szerencsésnek érzem magam, mert még én dönthetek arról, meddig, és hogyan viszem tovább ezt a munkát. És sajnálom azokat, akiktől a kor szelleme elveszi ezt a lehetőséget. Sajnálom a pedagógusokat, akik bábként mozognak helyzetükben, egyre boldogtalanabbul.
Örök optimistaként persze reménykedem, nincs még minden veszve. Talán még nincs elveszve teljesen a boldogság az oktatásban. Talán még pislákol az emberekben belül valami. Talán.
Nemrég újraolvastam Bálint György egyik József Attiláról szóló írását, az 1937-ben, a Gondolatban publikált Nagyon fáj-kritikát.
A hozzáértő, József Attila nagyságát hitelesen méltató Bálint György írások közül nem ok nélkül gondoltam erre a kritikára. Ezúttal nem is a szégyenletes „baloldalról” (nagyon is idézőjelben) érkező támadások elutasítása miatt: „… nem tartom kisiklásnak, sem» árulásnak«, hogy József Attila egy időre hátat fordított az emberi közösségnek”. Vagy a hírhedt Ha a költő jobbra tér című versre való utalás okából: „Nem jobbra fordult – csak befelé. Ez lényeges különbség.” És még csak amiatt sem, amit később, saját magával is vitázva, József Attila halála után ír, ezúttal azt is kimondva, amit József Attila életében nem mondott ki: „Azt hiszem, ő volt a háború utáni nemzedék legnagyobb költője…”, felismerve ekkor a Nagyon fáj „befelé fordulásának” társadalmi tartalmát, súlyát is.
A barátian féltő írás szinte aggódva kimondott mondatai gondolkoztattak el. Az ilyen részletek: „Olcsó szellemesség volna összevetni egy régebbi kötetének és a mostaninak a címét és megállapítani, hogy ő, aki valamikor azt hirdette »Döntsd a tőkét, ne siránkozz«, most nem nagyon döntögeti a tőkét, de annál többet siránkozik.” Félreértés elkerülése végett idézek a folytatásból is: „Gyanús az olyan költő, aki minden versében szabatosan és félreérthetetlenül döntögeti a tőkét, és ha sírhatnékja van, gyorsan leteszi a tollat és félrevonul. Az ilyen költőnek nemcsak művészi, hanem emberi és szocialista őszintesége is fölötte gyanús.”
De idézzünk az előbbieket árnyaló sorokból is: „Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy tekintsük József Attilát most is ugyanolyan baloldali költőnek, mint amilyen néhány verskötettel azelőtt volt. Ez túlzás volna – de ugyanilyen túlzás volna, ha azt mondanánk, hogy végképp eltávozott a tömegek ügyétől, a szocializmus gondolatától.”
Mindez egyik olvasóm szóban mondott véleménye után jutott eszembe, aki sokallta megrendült verseim számát. Bizonyos vagyok abban, hogy nem az ötvenes évek kötelező „vörös farokjára” gondolt, az úgynevezett kötelező „optimista befejezésre”. Bálint György se ezt igényelte a Nagyon fájról írt fejtegetéseiben. De az ő soraiban is ott bujkál valami, ami a későbbi álságos nézetekkel – legalábbis némileg – rokonítható, nem véletlenül nevezte – önmagát is kiigazítva – 1938-ban József Attilát „a fájdalom zsenijének”.
Az Ezredvégben nagyon is helyük van ma a megrendült verseknek. (Persze támadó verseknek, szatíráknak nem kevésbé!)
Nem a mai költők hibája, ha azt érzik, hogy az igazság napjainkban „néha kísérteties és valószerűtlen”, ismét Bálint György szavait idézve, és egyúttal ővele is folytatva, ha úgy vélik, nehéz kivárni „a lélek és a világ jobb korszakát”.
A minap valami színtelenül-szagtalanul elvont lételméleti probléma hazai szakirodalma után kutattam az interneten, amikor beleütköztem a Szabad Hírek 2009. szeptember 27-i számában Herter László Még 2009-ben is vannak kommunista őskövületek: új hazaáruló mozgalmat alapítottak című írására az alábbi szöveggel:
„A kapitalizmussal és a szélsőjobbal szemben alakuló formáció a parlamentbe is bekerülhetne – állítják az »értelmiségiek«.
Magyar Egyesült Baloldal néven új Marx, Engels és egyéb felforgatók emlőin nevelkedett mozgalom alakult szombaton, Budapesten, céljául a szociálisan és gazdaságilag kirekesztettek védelmét, egy valós baloldali értékrend képviseletét fogalmazta meg igen hangzatosan.
A baloldali érzelmű szervezeteket tömörítő új formáció a tőkefelhalmozó, profitorientált kapitalista rendszerrel és a szélsőjobboldali eszmeiséggel kíván szembeszállni, és 90 fokos fordulat – kiút a válságból címmel marxista szagú, hányingergerjesztő programot hirdetett.
A mozgalom alapítója Krausz Tamás történész, aki a tavasszal lépett ki az MSZP-ből, és korábban a Baloldali Tömörülés létrehozásában is részt vett. Az új mozgalom létrehozásának okaként említette, hogy szerinte MSZP az új középosztály pártjává vált, szavazóit mára elveszítette, miközben a perifériára szorult több millió ember érdekét senki nem képviseli.
A szervezet alapítója elmondta, szociális mozgalmuk több mint egy párt, de nem tartja kizártnak, hogy idővel »párttulajdonságokkal felruházva« parlamenti képviseletre készüljenek.
Társadalmilag ellenőrzött állam.
Artner Annamária programjukat ismertetve elmondta: társadalmilag ellenőrzött államra van szükség, a tőkefelhalmozás, a kizsákmányolás nem lehet megoldás a gazdasági válság kezelésére. A családok, kisvállalkozások megsegítésére állami bankot kell létrehozni, míg a magánbankok lehetőségeit korlátozni kell, a magániskolák állami támogatását meg kell szüntetni, a bolognai rendszert felül kell vizsgálni, és megszüntetni a tanárképzésben, amik jól hangoznak, de köszönjük, Magyarország nem kér a kísérletező, post-MSZMP-es, mostanra post-MSZP-es, leszerepelt bandából.
Továbbá meg kell szüntetni a magánnyugdíj-pénztárakat, 35 órás munkahetet kell bevezetni, leszállítani a nyugdíjkorhatárt, leállítani a kilakoltatásokat – fűzte hozzá, hogy megnyerje a lakosság nagy részét.
A Magyar Egyesült Baloldal azt is szeretné elérni, hogy Magyarország lépjen ki a NATO-ból (hmm…), egy Szociális Európa (ehelyett Nemzetek Európája – a szerk.) jöjjön létre az Európai Unió helyett, a lisszaboni szerződésről pedig tartsanak népszavazást. Elég katyvaszosan hangzik, hogy nem kell EU, de a lisszaboni szerződésről meg szavazzunk… (Duma a funkcionális analfabétáknak.)
A Kossuth Klubban tartott alakuló ülésen megválasztották a szervezet öttagú ügyvivő testületét, akik addig vezetik a mozgalmat, amíg egyesületként bejegyzésre nem kerülnek. Krausz Tamás és Artner Annamária mellett Noé Krisztina, Szász Gábor és Kerekes Zsuzsa irányítja majd a Magyar Egyesült Baloldalt. (Díszpintyőkék, így is lehet munka nélkül élni.)
Amiért nem szabad nekik hinni, és inkább a történelem szemétdombjára kellene juttatni ezeket is: a mozgalomhoz csatlakozott többek között a Munkáspárt 2006, a Zöld baloldal, a Marx Károly Társaság, a Feministák és az Alternatív Mozgalom a Baloldalért nevű szervezet. (index nyomán készült)”
A kommentárokra nem térnék ki; apám annak idején bemagoltatta velem a Magyar Úriasszonyok Lapjának illemtankönyvét, s abból megjegyeztem magamnak azt az előírást, hogy „jól nevelt ember nem veszi észre a cselédség balfogásait.” A kommentált dokumentum tartalmára történő utalások viszont – noha az időpont megjelölése világossá tette, hogy másfél évtizeddel korábbi eseményről van szó – igencsak felkeltették érdeklődésemet. Beütöttem hát a számítógépem keresőprogramjába a „90 fokos fordulat – kiút a válságból” címet, s több tucat találatot pakolt elém. Igaz, többségükben „A domain nem mutat tárhelyre”, „Not Found” vagy „A kiszolgáló nem található” szöveggel, avagy a 2009-es rendezvény meghívójával, de végül akadt egy, ahol – oldalankénti, csigalassú letöltéssel – a szöveg is olvashatóvá vált.
Szenzációs szöveg.
A magyar társadalom minden alapvető problémájára kiterjedő, szikrázóan okos és tárgyszerűen higgadt elemzés. Abból indul ki, „mi az a minimum, amit tenni kell, és mik azok a feltételek, amelyek között a »kell« lehetséges is”. Nem akarja azonnal, már holnapra megforgatni az egész világot, hanem megfontolt, hosszú távon kamatozó, szilárd alapokra épülő és szerves fejlődés első lépéseit javasolja. Olyasféléket – a Herter Lászlónál szereplő reformokon túl –, hogy „az állami vállalatokban 50%-os szavazati joggal be kell emelni az igazgatótanácsba az alkalmazottak választott képviselőit”, s hogy „minden képviselő (parlamenti, önkormányzati, szakszervezeti, üzemi tanácsi stb.) azonnali visszahívhatóságát törvényileg és intézményesen is biztosítani kell”. Nem tudom itt még vázlatosan sem ismertetni e program erényeit: tessék elolvasni a http://90fokosfordulat.hu/wp-content/uploads/90_fokos_fordulat_szakmai.pdf bejegyzés alatt.
Másutt ugyanis nem olvasható.
S ezzel elérkeztem mondanivalóm leglényegesebb pontjához. Miért kellett nekem másfél évtizedes késéssel, Herter Lászlótól értesülnöm e program létéről? Miért nem jelent meg a baloldali folyóiratokban és a Z-füzetekben? Miért nem küldték el e-mailben minden ismertebb baloldali értelmiséginek, azzal a kéréssel, hogy továbbítsa valamennyi ismerőséhez? Miért nem lett legalább akkora beszédtéma, mint a Horthy-szobor, az 1944-es emlékmű vagy Schumacher kómája?
Ellenőrzésként felhívtam jónéhány, a baloldali értelmiségi elit soraiba tartozó barátomat. Soha egyikük sem hallott semmit a „90 fokos fordulat”-ról.
Miért?!
Hegedűs Sándor immár ötödik kötetben adja közre a Z-füzetek sorozatában történelmi miniatúráit. Ezek a rövid esszék többnyire arcképeket mutatnak be, olyan emberek arcképeit, akik kisebb vagy nagyobb mértékben, rajta hagyták kezük nyomát a 20. századi magyar történelmen. Ezenkívül a magyar történelem egy-egy sorsfordulójáról is ír, mint például a III. kötetben a népi demokratikus földreformról vagy az V. kötetben Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvéről szólva a Don-kanyarban elpusztult magyar hadseregről.
Ami az arcképeket illeti, Hegedűs választása első pillantásra talán ötletszerűnek és eklektikusnak tűnhet, ám ha átlapozzuk a köteteket, körvonalazódik a szerző következetesen érvényesített szándéka. Nem a legismertebb személyiségekről szól, nem a korszakok legbefolyásosabb személyiségeit örökíti meg, akikről egyébként is könyvtárnyi irodalom áll az érdeklődők rendelkezésére, hanem azokról, akik csak egy-egy történelmi pillanatban kerültek reflektorfénybe, vagy még akkor sem, tevékenységük igazi jelentőségét csupán az utókor ismerte föl.
A szerző választásainak másik jellegzetessége, hogy kiegyensúlyozottságra törekszik, azaz nem csupán a történelmi küzdelmek egyik oldalán állókra irányul a figyelme. A könyvben szereplők többsége ugyan a forradalmi baloldal jelentős alakja, de bemutatja a másik oldal néhány jellegzetes alakját is. Így válik élesebbé mindkét tábor reprezentánsainak képe, hiszen elvek, szándékok, ka-rakterek összehasonlítására is lehetőség nyílik. Nem törekszik a kívülálló semlegességére. Bár rokonszenve egyértelműen a baloldali szereplőké, az ellenfelekről sem torzképet rajzol, miként ez mostanában az ellenkező oldalon gyakran megtörténik. Ha érdemesek rá, elismeri felkészültségüket, szubjektív jó szándékukat, még akkor is, ha ezekkel rossz ügyet szolgálnak.
Az V. kötetben Apponyi Albertről is ilyen módon ír. Elismeri, hogy a világháború előtt a Wekerle-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztereként „Regnálása alatt jelentős kulturális és szociálpolitikai intézkedések születtek. Szabályozta az állami és magániskolák jogviszonyát, rendezte a néptanítók fizetését, gondoskodott az ingyenes népoktatásról és a lelkészi jövedelmek kiegészítéséről. E vonatkozásban méltán tekinthetjük őt (mutatis mutandis) Klebelsberg Kunó előfutárának.” Ugyanakkor a nemzetiségek erőszakos elmagyarosításának szándéka miatt „… a» lex Apponyi« a nemzetiségi elnyomás szinonimája lett”. Miközben a szerző méltányolja, hogy Apponyi, ha meglehetősen halkan is, de tiltakozott a fehérterror ellen, látja, hogy tevékenysége a magyar delegáció élén nem volt eredményes a béketárgyalásokon. Bár sokat nem tehetett, hiszen a győztesek már a háború befejezése előtt döntöttek a legfőbb kérdésekben, korszerűtlen, a magyar szupremácia jegyében folytatott tevékenysége, minden retorikai bravúr ellenére, mint Hegedűs Sándor megállapítja, „… voltaképpen igazolta a győztes hatalmak (no meg a hazai nemzetiségek) vádjait, a magyarok kirekesztő, vélt »felsőbbrendű« tudatából fakadó politikai gyakorlatát.”
Mindezekkel együtt „Emlékeznünk kell rá, mert negligálása egyenlő lenne múltunk méltatlan megcsonkításával.”
Múltunk méltatlan megcsonkítása egyes személyiségek tevékenységének indokolatlan lebecsülése, sőt feledésre ítélése. Pedig ennek manapság rendszeresen tanúi lehetünk a hatalom, illetve a hatalom szolgálatába szegődött történészek és publicisták részéről. Hegedűs könyvének további részében olyan személyiségek arcképét rajzolja meg, akikről mostanában többnyire semmit vagy csak torzképeket ismerhetünk meg a rendszer hivatalos történetírásának és publicisztikájának tevékenysége alapján.
Bokányi Dezső alakjának felidézésében elsősorban a fejlődésrajz megragadó. Bokányi, aki a szociáldemokrácia jelentős alakja volt az első világháború előtt, és még az őszirózsás forradalom idején is a két munkáspárt együttműködése ellen foglalt állást, a Tanácsköztársaság idején alapvetően megváltoztatta a véleményét. Mint Hegedűs írja: „Az események dinamikája magával ragadta, s látva a tömegek akaratának megnyilvánulásait, hamar levetkezte reformista beidegződését.” A Tanácsköztársaság leverése után ő is a népbiztosok perében került bíróság elé, amely halálra ítélte. Fogolycsere egyezmény keretében a Szovjetunióba emigrálhatott, ahol a sztálini törvénytelenségek áldozata lett.
Más utat járt be Schönherz Zoltán. Ő forradalmi tevékenységét a két világháború között a Magyarországnál jóval demokratikusabb Csehszlovák Köztársaságban kezdte, ahol legálisan működött a kommunista párt. A trianoni szerződés részleges revíziója után Budapestre költözött, ahol bekapcsolódott a kommunista mozgalomba, ám az első időkben némileg idegenül mozgott az illegalitás számára kevésbé ismert viszonyai között, ez ellenérzést keltett iránta a mozgalomban. Innen ered kezdeti kölcsönös bizalmatlansága Rózsa Ferenc cel, aki mindvégig az illegalitásban folytatta tevékenységét. Néhány elvi kérdésben is eltért a véleményük, például a Szociáldemokrata Pártban végzendő munkáról vagy a munkás-paraszt szövetségről. 1942-ben mindkettőjüket letartóztatták. Rózsa Ferencet kihallgatás közben a nyomozók agyonverték, Schönherz Zoltánt pedig kegyetlen kínzások után halálra ítélték és kivégezték.
Bokányi Dezső és Schönherz Zoltán neve még mindig ismerősen csenghet az idősebb nemzedék tagjainak fülében, Pesti Barnabásé azonban már a szocialista rendszerben is kevésbé volt ismert, bár néhány településen utca viselte a nevét. Ennek az lehetett az oka, hogy az illegális kommunista mozgalom közkatonája volt, és mindössze 24 évet élt, ezért is kisebb szerepet játszhatott a mozgalomban. Továbbá az is, hogy tevékenységét nagyobb részt Franciaországban végezte, ott kapcsolódott be az ellenállásba, és csak 1943 júliusában tért vissza Magyarországra, ahol az illegális mozgalom harcosa lett. Pesti Barnabást 1944 októberében letartóztatták, és ugyanaz év karácsonyán végezték ki a sopronkőhidai fegyházban.
Hegedűs Sándor említett három portréja fontos ismeretterjesztő szerepet is betölt. A mai történetírás és publicisztika ugyanis, miközben a rendszerváltás óta változatlan intenzitással kommunistázik általánosságokban, igyekszik a feledés fátylát borítani a kommunista mozgalom egyes személyiségeire, tetteikre és sorsukra, „kiretusálni” őket a magyar történelemből. Ezt bizonyítja egyebek mellett a jelenleg tartó utcanév-változtatási hullám is.
A kötet utolsó esszéje Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című, 1972-ben megjelent könyvéről írott kritikus méltatás, amelyet a szerző néhány évvel a kötet megjelenése után írt. Az esszé elején így indokolja a kései reagálás okát. „Látszólag kissé későn reagálok a Requiem gondolataira. Úgy gondolom azonban, a benne foglaltak nem évülnek el, mint ahogy a gyász, a háborús bűnök sem.”
Becsüli Nemeskürty könyvében a téma fölvetését, hiszen korábban a magyar katonák részvétele a Szovjetunió elleni háborúban majdnem tabutéma volt, bírálja azonban a szerző néhány állítását, például azt, hogy a második magyar hadsereget a pusztulás biztos tudatában küldték ki a frontra, illetve azt, hogy a hadsereg zömmel olyan, a rendszer számára „megbízhatatlan elemekből” állt, akiktől így akart megszabadulni. Kifogásolja annak egyértelmű kinyilvánítását, hogy rabló, imperialista háborúról volt szó, amelynek célja a Szovjetunió megsemmisítése.
Vitázik Nemeskürtyvel a magyar katonák helytállásának megítélésében is, nem hajlandó elfogadni annak progresszív hagyományainkba integrálását, hiszen, mint írja: „… hősök csak azok lehetnek, akik nemes célokért küzdenek.” S mindezt már akkor kimondja, amikor széles körben még nem voltak ismeretesek a magyar hadsereg ukrajnai rémtettei, amelyeket a legutóbbi időkben Krausz Tamás kutatásai tártak föl dokumentálhatóan. Hegedűs Sándor elfogad-ja, hogy bizonyos értelemben a keleti frontra küldött egyszerű magyar katonák áldozatok voltak, ám nemcsak azok, hanem egyúttal eszközök is, és felhívja a figyelmet arra, hogy a requiem az áldozatok áldozatait is megilleti. (Z-füzetek/149)
Maróti Andor az előszóban szerényen ismeretterjesztő tanulmánynak nevezi a könyvét, s ez annyiban igaz is, hogy oldott stílusban, közérthetően írta meg, „hogy olyanok is olvassák, akik nem szakértői a kultúra elméletének, de érdeklődnek a vele összefüggésben fölvethető kérdések tisztázása iránt”. Ha azonban az ismeretterjesztést úgy tekintjük, mint az gyakran megtörténik, hogy együtt jár bizonyos egyszerűsítéssel, akkor a könyv nem sorolható egészében az ismeretterjesztő irodalomhoz.
A kötet címe némileg talányos: nem dönthető el belőle egyértelműen, hogy témája a kultúra fogalmának meghatározása, és ebben az értelemben a „nélkülözhetetlen” egyszerűen a kultúra jelzője, vagy azt ígéri, hogy annak eldöntésére tesz kísérletet, nélkülözhetetlen-e a kultúra. Első pillanatban ez talán szemantikai szőrszálhasogatásnak látszik, ám a kétféle megfogalmazás eltérő jelentéssel bír. A könyv, és különösen az utolsó fejezet azt bizonyítja, hogy a szerző cél-ja inkább annak vizsgálata, hogy valóban nélkülözhetetlen, azaz létszükséglet-e a kultúra az egyén és a társadalom számára. Természetesen ahhoz, hogy a kérdésre választ adjon, meg kell határoznia a kultúra fogalmát, kiterjedését, hiszen e nélkül a kérdés nem válaszolható meg.
A kultúra fogalmáról, értelmezéséről könyvtárnyi irodalom született. Maróti Andor, miközben céltudatosan halad a fogalom tisztázása és az önmaga számára föltett kérdés megválaszolása felé, imponáló bőséggel merít ebből a hatalmas irodalomból. Módszere a vélemények ütköztetése, mintha egy sokszereplős vita moderátora volna. A kötet nagyobb részében inkább a háttérbe húzódik, hagyja, hogy „vitapartnerei” egymás véleményét bírálva-támogatva haladjanak vállalt feladatának megoldása felé. Ritkán foglal állást, inkább csak az utolsó fejezetben fejti ki összefüggően a saját véleményét, bár ott is bőven hoz idézeteket.
A könyv elején bírálja azt a közkeletű, leszűkítő felfogást, amely szerint a kultúra azonos a művészetekkel. A fogalmat kiterjeszti például a hagyomány, a divat irányába, amivel azt bizonyítja, hogy a kultúra társadalmilag meghatározott, lényegét „az ember társadalmi létében, társas viszonyaiban kell keresni”. Az ember csak társas kapcsolataiban sajátíthatja el a kultúra elemeit, elsősorban a beszédet, mint a kultúra gyarapításának és átadásának legfőbb eszközét.
A kötet néhány fejezete önmagában is kerek esszé, mint például A társadalmi azonosulás problémája című, amely a kultúra fogalmához történeti távlatot ad, az emberré válás és a kultúra fejlődésének párhuzamosságáról szól, további bizonyítékokkal szolgálva a kultúra társadalmi meghatározottságáról. Itt foglalkozik a nyitott és a zárt társadalom kérdésével. Minél szélesebb körű a kommunikáció, annál több a felhalmozódó tapasztalat, ami pedig a fejlődés motorja. A bezárkózó társadalmak lemaradnak a fejlődésben, végletesen konzervatívvá, szűk látókörűvé és előítéletessé válnak, ami a kulturális színvonal csökkenéséhez vezet. Ennek ellentéte a nyitott, befogadó társadalom, amely képes a sokféle hatás asszimilálására, az új dolgok hasznosítására, beépítésébe saját kultúrájába, ami azt sokkal elevenebbé, gazdagabbá teszi, és ez a társadalom általános minden irányú fejlődésének is fontos mozgatójává válik. Egyetértően idézi Hrabal mondását: „Ott, ahol a különböző nyelvi kultúrák érintkeznek egymással, ott mindig virágzik a kultúra.” Nem lehet nem gondolni ezzel kapcsolatban István királyunk Intelmei ből az egynyelvű ország gyengeségéről és az idegenek megbecsülésének szükségességéről szóló részre.
Innen jut el a szerző, egy hasonlóképpen kerek esszében a nemzeti kultúra vizsgálatához, mintegy a gyakorlatban mutatva meg az előző részben ismertetett elméletek hatását. Lebilincselő eszmefuttatásban foglalkozik a kettős kulturális kötődés problémájával. Történelmi példái Zrínyi és Frangepán, de folytathatta volna a sort másokkal, például Janus Pannoniusszal, aki a még több irányú kulturális kötődés példája lehet. Ez a probléma nem csupán történelmi távlatban ragadható meg, a szerző is utal a jelenkori „népvándorlás” ilyen jellegű következményeire, vagy a két világháború következményeképpen lakóhelyük elhagyása nélkül idegen állam fennhatósága alá került milliók identitásproblémáira.
A nemzeti kultúrában különös jelentősége van az információknak. A szerző az információ fogalmát nem hétköznapi értelemben használja, hanem mint eszközt egy közösség hagyományainak megőrzésére és továbbadására. Megjegyzi, hogy „… elgondolkoztató, hogy a politikai jellegű rendszerváltások milyen következetesen igyekeznek megsemmisíteni a megtagadott múltbeli korszak emlékeit, mintha ezzel akarnák kitörölni a nyomát az emberek tudatából, hogy lehetőségük legyen a múlt egészének elítélésére, és az idealizált új társadalmi rend előzmények nélküli felépítésére”. Ám hozzáteszi, hogy „A tárgyiasult információkat (emlékműveket, utcaneveket, írásos dokumentumokat, könyveket) persze meg lehet semmisíteni, az emberek emlékezetét azonban nem.”
A kultúra és a szimbolikus gondolkodás összefüggéseivel kapcsolatban Lévi-Strausst idézi, aki szerint „minden kultúra felfogható szimbolikus rendszerek együttesének”. A szimbolikus lét az ember sajátja, és társadalmi jellegű. Az állatvilágban nincsenek szimbólumok.
A magasabb szintű gondolkodás iránti igényről eltérő nézetek léteznek, a szerző bőven idéz ezekből a következő részben optimista, azaz igenlő és pesszimista, tagadó megállapításokat. Itt foglalkozik a mítoszok születésével és mibenlétével, a művészetek és a vallás kialakulásával, szintén eltérő, sőt szemben álló nézetek ütköztetése segítségével.
Mindezekkel összefüggésben fölvetődik az igény a műveltség fogalmának tisztázására, kialakulásának, gyarapodásának történelmi folyamatára, valamint az egyes ember életében játszott szerepére. Maróti Andor megállapítja, hogy „… a humán műveltség semmiképpen sem azonos a szélesebb körű általános műveltséggel”, mint sokan gondolják. A kultúra és a műveltség nem azonos fogalmak, a kultúra meghatározza az ember viszonyát a társadalomhoz, amelyben él, tőle függ, hogy az ember megérti-e annak alakulását, az ellentmondásos helyzeteiből eredő problémákat, és azt, hogy a jelenben hogyan mutatkoznak meg a jövő változásainak esélyei. A megfelelő műveltséggel nem rendelkező ember nem érti a társadalomban levő összefüggéseket, könnyen manipulálható, és akár saját érdekei ellen is fordítható.
A kultúra ugyan nem azonos a műveltséggel, és nem azonos a művészetekkel sem, a művészi alkotások befogadásához azonban nélkülözhetetlen. Ezzel a kérdéssel foglalkozik A modern művészet befogadása című fejezet. „… egy mű annál értékesebb, minél több értelmezési lehetőséget kínál” – írja a szerző, a to-vábbiakban pedig idézetekkel bizonyítja, hogy minél szélesebb körű műveltséggel rendelkezik a befogadó, a mű annál több rétegét, értelmezési lehetőségét képes föltárni önmaga számára.
A kultúráról szóló átfogó elemzésben szükségszerűen megjelenik a tömegkultúra problémája. A tömegkultúra föltételezi a tömegember létét. De ki tekinthető tömegembernek? Maróti Andor ezt is idézetek sorával járja körül, Rousseau-tól Ortega y Gassetig, Oswald Spenglerig és másokig. Végső konklúzióként alakul ki a tömegember képe, aki nem tud eligazodni a világ dolgaiban, ezért Kant megállapítása szerint „… úrra van szüksége”, aki megmondja neki, hogy bizonyos helyzetekben mit kell tennie, és meg is teszi, amit kívánnak tőle, erkölcsi és egyéb mérlegelés nélkül. Nem eszmecserét kíván, megelégszik népneveléssel és propagandával. Ez az ember olyan, lebutított „kultúrát” igényel, amely szintén nem kívánja tőle, hogy gondolkozzon, inkább feledtetni akarja vele a valóságot.
Az egyén kultúrája nem azonos a birtokolt szellemi javak összességével, része az életmód és a társadalmi-emberi kapcsolatok kultúrája, része bizonyos kreativitás, arra való képesség, hogy az ember eligazodjon a világban, képes legyen az információk összekapcsolására, hogy helyesen mérje föl saját lehetőségeit, ellenálljon a manipulációs kísérleteknek, és racionális döntéseket hozzon. A kultúra és civilizáció viszonyát is idézetek sorával világítja meg. Az eltérő vélemények konklúziójaként a kettő különbsége, egyes idézetekből egyenesen az ellentéte tűnik ki.
Végezetül a szerző is fölteszi a Clifford Geertz által a 20. század közepén már föltett kérdést: létezhetnek-e kultúra nélküli emberek? Válasza szerint ezek az állatvilág szintjén élő természeti lények. „… alakíthatatlan szörnyek lennének, nagyon kevés hasznos ösztönnel, még kevesebb felismerhető érzelemmel, és teljes hiányával az értelemnek…”
A szerző végső következtetése: „Ha kérdésként vetjük fel: szükségünk van-e rá (a kultúrára B.A.)? Egyetlen válasz lehetséges: ha emberek akarunk maradni, akkor igen.” (united p.c. kiadó)
Tabák András legújabb kötete válogatott írások gyűjteménye, de a válogatás egyetlen szempont szerint történt, azaz, mint az alcíme is jelzi, történelmi témájú verseket és elbeszéléseket ad közre. A könyv két részre oszlik, az elsőben versek, a másodikban elbeszélések olvashatók.
Tabák Andrást évtizedeken át prózaíróként ismerte az irodalomkedvelő közönség, verset csak a rendszerváltás körüli esztendőkben kezdett írni. Ennek oka a történelmi körülményekben kereshető. A rendszerváltás olyan érzelmeket, indulatokat szabadított el a magyar társadalomban, amelyeknek a kifejezésére Tabák talán már nem érezte mindig alkalmasnak realista prózáját. Az érzelmeknek a maguk közvetlenségében kellett kiáradniuk, s ehhez művészi keretekként a tempósabb próza helyett az író megfelelőbbnek tartotta a lírai formákat. A történelmi körülmények pedig a rendszerváltás forgatagában elsősorban a közéleti költészet születésének kedveztek, hiszen a költő nem tudta, nyilvánvalóan nem is akarta kivonni magát a kor hangulatából. Mindez nem jelenti azt, hogy a költőt kizárólag közéleti témák késztették volna versírásra, de ez a vonulat költészetének egyik, talán a legmeghatározóbb része lett és maradt a későbbi évtizedekben is.
Ahol a régmúltat idézik a versek, ott a mondanivaló általánosabb, a történelembe vetett ember erkölcsi dilemmái, a körülmények hatalmának alávetett személyiség vergődése, vagy éppen a történelmi helyzet föl nem ismerésének tragikuma sejlik föl a versekben. István király, Mátyás, Morus Tamás, Giordano Bruno jelenik meg a költeményekben, az ő művüket idézi a vers.
A versek másik része a nép érdekében cselekvő forradalmár erkölcsi dilemmáját tükrözi, aki ellen éppen a becsapott, megtévesztett nép lázad föl: a Bourbonokért fölkelő Vendée parasztjai, a Petőfit halállal fenyegető választók 1848-ban, a haladástól irtózó konzervatívok, akik „Széchenyit eszelősnek gyalázták, / halálba kergették Vásárhelyit, / s kívánva kívánták, hogy az ország / maradjon, mi mindig is volt: mocsár.”
A Tisza István új zuglói szobrára című költemény közvetlenül mondja ki azt, amit az előző versekben áttételesen fogalmazott meg. Az Ady által okkal gyűlölt, és csak geszti bolondnak, csóvás embernek, dúló kan Báthory Erzsébetnek nevezett egykori miniszterelnöknek ma ismét szobrot emelnek, pedig
Ím ő az, ki győzedelmes
Harcokat vívott meg egykor
A tulajdon népe ellen
És labanc ősei vágta
Csürheösvényen törtetve
Az ország sírásója lett.
Miközben, tehetjük hozzá a vers olvasása után logikus folytatásként: a forradalmár Károlyi szobrát és más forradalmárokét, akik a felszabadításáért küzdöttek, lerombolja, eltávolítja az új rezsim.
A kötet prózai része, amely a Rózsaszín levélpapír összefoglaló címet kapta, tizennégy elbeszélést tartalmaz. Közülük az első öt cselekménye a második vi-lágháború éveiben játszódik, és négy egy kisfiú szemével láttatja az akkori világot, amelynek minden mást háttérbe szorító érzése a félelem. A főszereplő kisfiú, aki egyes szám első személyben mondja el a történeteket, – így válnak azok még személyesebbé –, nem érti az őt körülvevő világot, csak érzi, hogy valami nincs rendben, a felnőttek furcsa viselkedése benne is bizonytalanságot és aggodalmat kelt. Hiába próbálják megőrizni számára a boldog gyermekkor illúzióját, a valóság áttör a kegyes csalásokon, elhallgatásokon.
Az 1943. szeptember akár humoros is lehetne, ha az olvasó nem tudná, amit a kisfiú nem tud, hogy a náluk vendégeskedő, neki bohóckodó nagybácsi búcsúz-ni jött, mert munkaszolgálatba indul, ahonnan nem tért többé vissza. Kegyes csalás történik a Rózsaszín levélpapír című elbeszélésben is, amelyben a nagypapa leveleket hamisít az apa nevében az unokájának, aki azonban rájön a csalásra, és egy világ omlik össze benne. Az ezüst vitézségi pedig azt mutatja be, hogy a gonosz propaganda hogyan tör be a gyerekek világába is, hogyan mérgezi meg azt barbársággal és kegyetlenséggel.
A kötetnek talán legszívszorítóbb írása a Játékvasút, amelynek a náci koncentrációs táborból szabadult gyerekhőse egy játékvasút működése közben újból felidézi a szörnyű utazás emlékét, és akkor tudatosul benne igazán, hogy mit élt át. Tabák mesteri módon mutatja be az emlékek lávaszerű feltörésének folyamatát, a fiú hiábavaló próbálkozását, hogy elfojtsa a szörnyű emlékeket, s végül, hogy hogyan robban ki belőle egy, az őt értetlenül figyelő környezet számára action gratuite-szerű cselekedet.
Az ötödik elbeszélés, A parkban, békés környezetben játszódik. Szereplői nagyrészt szintén gyerekek, akikkel egy, a háborúban megzavarodott férfi katonásdit játszik, ám a játék elfajul, Simon urat, a szakaszvezetőt egyre jobban hatalmukba kerítik feltoluló emlékei. A játék fokozatosan durvul el, kiderül, hogy Simon úr, a neki kiszolgáltatottakat szadista módon kínzó altiszt volt, és most, a megszeppent gyerekek előtt beleéli magát akkori helyzetébe. A mesterien fölépített elbeszélés hátterében ott vannak a parkban sakkozó, levegőző férfiak, akik a görög tragédiák kórusaként kommentálják az eseményeket. Lélektanilag kitűnően oldja meg az író annak bemutatását is, hogy ennek a „kórusnak” a magatartása hogyan változik az események során. Kezdetben inkább csak tréfálkoznak a szakaszvezetőn, ártatlan bolondériának tartják a viselkedését, ám az események eltorzulása megváltoztatja a magatartásukat. Talán maguk is emlékeznek saját háborús élményeikre, s ennek hatására lépnek be végül maguk is a cselekménybe.
A következő elbeszélések cselekménye csak azok számára nevezhető egyértelműen történelminek, akik a múlt század hatvanas éveit már történelmi távlatból tudják nézni. A Mors per asphyxiam arról szól, hogyan válik egy értékes ember bűnössé, ha nincs benne elég erkölcsi tartás, ha tehetségét hajlandó feláldozni a leggonoszabb erőknek is a látszólagos siker érdekében. A Mephisto problémája ez, csak durvább, kegyetlenebb formában. S nem lényegtelen különbség, hogy itt a bűnösnek ellenpólusa is van, a történetet elmesélő író, Babrián, az egykori barát.
Hasonló a Kakas Aszklépiosznak témája is. Az athéni uralkodó osztály nevében fellépő Anütosz hízelgéssel, ígérgetésekkel, majd fenyegetéssel próbálja rávenni Szókratészt, hogy hagyjon fel eszméinek terjesztésével. Szókratész, aki az elbeszélésben egyáltalán nem hősi alkat, és tudja is, mi várhat rá, ha visszautasítja Anütosz „kérését”, mégsem képes azt megtenni, mert önbecsülése nem engedi elfogadni a megalkuvást.
A Mulatságos történet arról, hogy mint vívta meg a tatár Poltavát történelmi parabola. Tabák 1981-ben írta az elbeszélést, amely, mint utóbb a történelem tanúsította, Kasszandra-jóslatnak bizonyult. Az elbeszélés elmeséli, hogy a tatárok, miután erővel nem tudták elfoglalni Poltavát, csellel, a „baráti” kapcsolatok építésével, előnyök nyújtásával, adományokkal, és egyesek korrumpálásával hogyan altatták el a védők éberségét, s végül hogyan foglalták el a várost.
A címadó elbeszélés ironikusan szól az utolsó „hongyarapításról”, amely egy al-dunai kis sziget megszállása. A jelentéktelen esemény nagy győzelemként való interpretálása a manipuláció, a félrevezetés jó példája, és nem mellékesen eszünkbe juttathat más, korántsem ilyen derűs hongyarapításokat.
Tabák új elbeszéléskötete a szerzőnek a megjelölt témakörben született legjobb darabjait gyűjti össze, így képes reprezentálni Tabák András költészetének és novellisztikájának egészét is. (Z-könyvek)
Kántás Balázs fiatal kora ellenére már a hetedik verseskönyvével jelentkezett. Az ígéretes teljesítményű fiatal irodalomtörténész szépírói tevékenysége sem marad el tudományos munkássága mögött – minden tiszteletem a kutató elméé, de számomra Kántás Balázs elsősorban költő, mégpedig egyre erősödő meggyőződésem szerint igen jó költő.
Így láthatja ezt a szakma és a nagyközönség is: néhány év alatt meghódította a pályatársak nem csekély részét, s már kialakulóban van markáns olvasótábora. Belevetette magát az irodalmi élet sűrűjébe, kapott és osztott pofonokat is, de vitathatatlan, hogy teljesítményével izgalmat váltott ki mind az értők, mind a tájékozódók körében.
Legutóbbi kötetei, inkább füzetecskéi (Szamizdat. Magánbeszéd, Közbeszéd, Hullámtörés) jelképes – botrányosan alacsony – példányszámuk miatt aligha jutottak el az olvasókhoz. Ezért a Félkomfortos magánpokol nem véletlenül ismétli meg az előző kiadványok anyagának jelentős részét. Persze, nem egyszerű után-közlésről van szó, ha van értelmes javított és bővített kiadás, akkor ez az.
A költő az említett füzetekben, s így értelemszerűen ebben a gyűjteményben is, ígéretes kísérletet tesz a magyar közéleti költészet megújítására, ha szabad így fogalmazni: újraértelmezésére. A közéleti szó helyett – gondolom, vele együtt – szívesebben használom a képviseleti kifejezést: a mai közélet olyan, amibe a jó ízlésű költő nem, vagy legalábbis csak alig kíván részt venni: a hatalmi elit által vezényelt bűvészmutatványokat közéletnek nevezni ma általában tévedés, ferdítés, vagy egyenesen hazugság.
A költő tollát (billentyűzetét) a képviseletiség folytatásának és a megújításának kettős kényszere irányítja, eredményei pedig mindkét szempontból legalábbis figyelemre méltóak.
Mit folytat? Először is elsősorban saját költői útját: a redundanciákat szinte teljesen kiszorító, sűrített líra útját. Aztán a magyar irodalom főáramának tekinthető képviseleti költészet felvállalt legjobb hagyományait. A folytatás és meg-haladás együttesen jellemzi ezt a tiszteletet érdemlő törekvést, és a még rövid, de felettébb gazdag pályafutás eddigi eredményei bőven szolgálnak beépíthető hozadékokkal.
Mik ezek a beépülő elemek? Először is a saját líra eddig kiépített szövegegyüttese, beleértve az útkeresés kínkeserves hozadékát éppúgy, mint a most említett előző könyvek letisztultabb, csontosabb-izmosabb eredményeit. Aztán a kortárs magyar líra ösztönző hatása, az igényes mai költészetből átvehető technikai, nyelvi újítások sora. Harmadikként megemlítendő (óvatosabban) a posztmodern irodalom némely eredményének kritikai átvétele, az intertextualitás önképére szabott alkalmazása. Negyedikként fontosnak érzem a 20. és 21. századi világlíra tapasztalatait, amiket részint olvasmányélményei, részint műfordítói munkái alapján sikerült interiorizálnia. Beépültek természetesen szociológiai, szociográfiai ismeretei, az elsajátított új irodalomtörténeti fogalomkészlet mögött húzódó termékeny, vagy termékenynek vélt felismerések, s egyben saját tudományos munkáinak esszenciái. De jelen vannak – néha minden mást elsöprő erővel – önnön hétköznapi tapasztalatai, élet- és halálszagú élményei, a földalatti Magyarország közelképei.
A mintegy hetvenoldalnyi vers-szöveg három ciklusba osztva ismétli meg, javítja, illetve egészíti ki a három füzetben megjelent előzményeket. Az első ciklus az egyik kötetke címét ismétli: Magánbeszéd. Harmincegy cím nélküli, lélegzetnyi vers sorakozik itt, felfoghatók egy versnek, egy hosszabb rapszódia töredékeinek. A ciklus sikeres kísérlet a személyiség belső, és a környezet (a világ) külső térképének együttes megragadására. A személyes létezés, a társadalmi lét sajátos szerepek vállalására késztetik a költőt, azaz szerepversek születnek, de a szerepek gyakran szétcsúsznak, határaik szétzilálódnak. Cselekvési forgatókönyvükben a személyes én és a lírai én felcserélődhet, az állandó szerepcserék pedig – fokozva a mámor, a depresszió, a tervszerű őrület lázas képeivel – olyan feszültséget hoznak létre, amely akarva-akaratlanul magával ragadja a befogadót, szinte elfoglalja (tiltakozó vagy együtt érző, mindegy) személyiségét.
Céltalanul járod
az egymásba forduló,
famentes utcákat.
Aktatáskás, fehér-por-arcú
őrangyalok állnak eléd,
terelnek a helyes irányba.
Adóvevőket, távirányítókat
nyomnak a kezedbe – :
felmérted a Létet, beletárgyiasulsz.
A fenti sorok a szelídebb szerepeket idézik, de a lepusztult világ őrangyalai durvább közegben is otthonra lelnek:
Profán miatyánkot
mormolsz – :
leszázalékolt, szélhámos
angyalok gyűlnek köréd.
Koszlott szárnyak
takarnak be, Istentől
rég idegen kezek csúsztatnak
néhány érmét a zsebedbe.
Köszönetet káromolsz
a nem várt adományért – :
amid csak van,
újra cseppfolyósítod.
A második ciklusban (szintén egy füzetcím ismétlése: Közbeszéd) a szerepek más környezetben mérik meg magukat. „Leszázalékolt ország / anyakönyvezetlen polgáraként” állnak, lézengenek, hevernek a költő személyiségéből kihasított alakok, azok a jobb sorsra érdemes figurák, akiket a szerző azért idéz fel, vagy teremt meg, hogy a képviseleti elv értelmében helyettük beszélhessen. Csavargók, hajléktalanok, munkanélküliek, félrelökdösöttek sorsából beszél ki. Amit mond, legalábbis megszívlelendő.
Lenyesik a hátadról
az átlátszó mű-
anyag szárnyakat.
Leszel, ami lennél:
másodosztályú, le-
százalékolt őrangyal.
Ugyanakkor két oldalról is rátör a kétség, vezet-e ez a versbeszéd valahova:
Részeg Isten beszél hozzám,
kavicsokat hint elém.
Nem értem egy árva szavát sem,
hisz’ nem beszélek istenül.
Üveget nyújt, sörrel kínál –:
ezt már vélem érteni.
Létrejön valami köztes nyelv,
vallástalan párbeszéd.
A belső kétséget a külső elvárás is erősíti, a társadalomba beilleszkedni akaró költő a hivatalosságoktól ugyanolyan pofonokat kap, mint esendő anti-hősei.
Főméltóságú
szerkesztő úr
szerint
: a képviseleti költészet
helytelen nyelvi magatartásforma.
(Javasolj neki
egy országjáró körutat,
vagy egyszerűen
dugj le a torkán
egy verskéziratot!)
Kántás e ciklus verseiben minden illetékes és illetéktelen torkán igyekszik ledugni kéziratait, az önmegszólító versek sora, kocsmai pillanatképek, a peremlét szélsőséges dokumentumai, tétova sanzonok és lemeztelenített szövegtöredékek próbálják kimondani a kimondhatatlant.
Foghíjas száj
beszéli el újra országod
t ö r t é n e t é t .
Nem ezt a változatot
akartad
hallani.
Elektromos vihar jön majd,
minden feljegyzést
átíró.
A népképviselet, a közéletiség éppoly szalonképtelen ma – véli okkal a költő –, mint a rühes kutya, s mint kollégája, a szóra emelkedő ágrólszakadt poéta. Mégis munkál benne a csakazértis elszánása, a fogadatlan prókátor elhivatottsága, harci kedve.
A harmadik ciklus (További beszéd helyett) a kételyek könyve. Nem adja fel az első két egység igazságait, vélt vagy valós eredményeit, csak megpróbálja továbbgondolni azokat. Nem jut igazán szívmelengető következtetésekre. Jellemző dokumentuma e kilátásokat nélkülöző elmélkedésnek a következő néhány sor:
Neurózisodra nyugtató,
a fájdalmaidra alkohol,
még az utolsó
bankókból is ez lesz.
Nem képviselsz és
nem állsz
a szólni-nem-tudók
helyébe.
A helyedre
áll be – (lassan) –:
a visszavonhatatlan
jellem-torzulás.
A magántermészetű pokoljárás értelme legalábbis kétséges, ám szükségessége kétségtelen. Kántás jól ismeri, a bőrén érezheti a hatalmat élvezők csábító trükkjeit, élhetne szebben, konszolidáltabban, persze, a tőle idegen szabályok szerint. Lehetne divatos költő, újmódi szalonok kiskirálya, csak egy kis felejtés, csak egy kis megalkuvás kéne hozzá. A ciklus során megszabadul a hamis illúzióktól éppúgy, mint a behódolásra hívó szirénhangoktól, vállalja sorsát és a tehetségéhez méltó küzdelmeket, a majdnem biztos vereség tudatában is. A heroikus pesszimizmus talpasa, abban a korban, amikor ez a szerep végképp elvesztette romantikus izgalmát. De tudja a feladatát:
(A valódi ellenség
mindig
láthatatlan.
Egyszer vágd el
az összes biztosítóköteledet és
aztán térképezd fel –: a t á r s a d a l m a t.)
Ha erre – nem középiskolás fokon, s nem is szaktudósként – képes a költő, akkor igazzá válnak a következő sorok is:
Az agyadban zajló
Szabadságharc
Immár rajtad kívül is
Megnyilvánul,
Bár (…) töredékesen.
A fentiekből bizonyára kiviláglik, hogy Kántás költészetének közéletisége, képviseleti jellege köszönő viszonyban sincs az úgynevezett pártos lírával, az agitációs irodalommal, vagyis a szólamköltészettel. Őszinte kíváncsisága, változtatni akarása (mint mondottam, a megőrzés, a beépítés legjobb hagyományaira támaszkodva) merőben új, a szó eredeti értelmében modern költészetet eredményez. Szűk ösvényen, szakadékok szélén egyensúlyoznak a versek, költőjükre is ezer valódi és képletes veszély les. Mert sem a magán-, sem a közpokol – a kötet címével ellentétben – nem ígér félkomfortot. De dudálni, úgy mondják, megtanít. (Kántás Balázs: Félkomfortos magánpokol IJK 2013.)
Az Ördöggolyó, a klasszika-filológus, irodalomtörténész, ógörög-latin fordító Szepes Erika első novelláskötete, több mint tizenöt – köztük néhány, társszer-zővel együtt publikált – tudományos igényességgel megírt könyv után, az első szépirodalmi próbálkozása. „Próbálkozás”? – ha valaki évtizedek óta az irodalom sűrített atmoszférájában él, belülről ismerve a literatúra nevű szakma és életelhivatás csínját-bínját, a pályatársak és eszmék dzsungelharcait, akkor vajon beszélhetünk-e külön vágányokon futó alkotói, illetve esztétai pályafutásról? Egyáltalán, létezik-e valami különbség az irodalom egészét tekintve, költészet és műelemzés, teremtésvágy és kritikus szellem között, ha valaki értő, mondhatni, az alkotóval vérrokon módon képes olvasni és ítélkezni? Ebben az értelemben szinte mellékes, hogy az ember tudós irodalmár, vagy „csak novellista”, esetleg alanyi költő lesz-e.
Szepes Erika, legújabb könyvében tehát nem egyszerűen szépírói szerepjátékokat próbálgat – életművéhez számos szempontból kapcsolódó, azt kiegészítő, magasfokú igényességgel megírt prózát művel. Elbeszélései nem fiktív téridőben játszódó események kitalált alakokkal, hanem önéletrajzi, „ördöggolyó-szerűen” visszatérő, emlékezés-láncolatokra felfűzött történetek a közel múlt eltűnt korszakaiból. A hat, hosszabb-rövidebb írásmű, a könyv enyhén matt színű, sár-gás borítójával, fakult fényképeivel együtt, kicsit olyan összhatást nyújt, mintha az írónő családi levéltárába nyernénk bepillantást. A cím, talán kissé meglepő lehet, de az első – előszó helyetti – elbeszélésben plasztikus magyarázatot kapunk az ördöggolyó jelentéséről, arról a múzeumban látott, gyermekkor óta csodált, elefántcsont-káprázatokból átszőtt gömbről, amelybe egyre kisebb faragott gömbökként beékelve, az ó-kínai mítoszvilág szereplői láthatóak. Mindez Szepes Erika számára a teljesség szimbólumaként, saját múltjával, élettörténetével mutat analogikus párhuzamokat, a kötet írásai is mintha egy magánmítosz áttetsző elefántcsont-faragványai lennének, a mögöttük felsejlő alakok egy családregény-szerű, folytonos történet vissza-visszatérő szereplői, amelynek középpontjában látszólag az elbeszélő áll, valójában azonban másvalaki, az Apa alakja, pontosabban, az apához fűződő viszony.
Az Íróasztal című novellában egy váratlan esemény miatt, a régóta árva atyai asztal-Szentély kihúzott fiókjaiból évtizedes feljegyzések, kacatok kerülnek elő, és velük együtt a múlt tudattalanba hullott törmelékei is, – óvodai üzenőfüzet, első osztályos ellenőrző, ötcentis, barna rongymaci – és így a valaha rettegve tisztelt, érzelmeit elrejtő apa addig ismeretlen világa is lassan feltárulkozik az elbeszélő előtt. Az élmény hatására kibukkanó könnycseppek megjelenítése itt egyáltalán nem tűnik olcsó hatáskeltésnek, éppen az ilyenfajta jelenetekben mutatkoznak meg Szepes Erika művészetének valódi értékei: hogyan képes az őszinteség és a tudat mélyrétegeit átvilágító értelem erejével áthatni ezeket az írói szempontból rendkívül problémás területeket – hogy közben mégis nő tudjon maradni! Hiszen az a tény, hogy ezt a könyvet nő írta, egykori önmaga lelki gubancaival, saját bontakozó intellektusával mindvégig küszködő nő, attól valahogy még izgalmasabbnak, és egy kicsit örvénylőbbnek érezhetjük a szövegek tartalma mögötti lelkivilágot. Azonban Szepes szerencsésen kerüli a női alkotókra gyakran jellemző túlzott érzelmi dekorativitást, jellemzései plasztikusak, finomak, helyenként a humorba hajló öngúnynak sincsenek híjával. A kötet számos pontján felbukkanó feminin eszköztár leírása – a nemszeretem színű ruháktól, a rafinált öltözködési stratégiákig -, nem csökkentik a más természetű kutató önvizsgálatok, pszichológiai elemzések hatásértékét, ízlésesen lavírozva így egyrészt az akkori hősnő világlátása, illetve a jelen elbeszélőjének utólagos asszociációi között. Noha bizonyos esztétikai részletek, kellő szakértelem nélkül, lehet, hogy értelmezhetetlenek a legtöbb férfiolvasó számára – „… karjaim duzzadtan türemkednek ki valami rózsaszínű dirndliből (édes istenem, de utáltam a dirndlit…)” – azért megállapíthatjuk, hogy ma már kordokumentumokként sem utolsók ezek a novellák. A Táncban például élvezetes, remekül eltalált mozaik-portrékat kapunk az egykori szocializmus ifjúságának hétköznapjairól, a szekrénynagyságú Orion rádiók, tánciskolák, az első szerelem, a szabadeurópás Cseke Lászlók és a béketáborba begyűrűző nyugati zenék időszakáról, amely történelmi eseményeket a magukat valamilyen különös okból nagynak nevező generáció visszaemlékezéseiből, filmjeiből jól ismerhetik a későbbi idők gyermekei. A Kert ben a már legvidámabb barakkos kádárizmus korszaka vetül elénk, a lassanként beépülő balatoni telkekre Ladákon, Skodákon leutazó kiscsaládokkal, a Hozzál magnót című novellában egy fél év-század eseményeit megidéző emlékzuhatag, és hozzá, ami mindezeknél is fontosabb, egy súlyosan beteg apa föl nem vett utolsó szavait kísérő, néhol szinte hajnóczyis belső reflektációk…
Általában elmondható, hogy az Ördöggolyó cselekményei díszletek, és díszlet bennük maga az idő is, a lényeg az elbeszélő monológjaiban rejlik, ami egy önmagát és tetteit folytonosan figyelő, az élő és halott apa szüntelen jelenlevő „felettes én” – szerű árnyékában létező, folytonosan bizonyítani akaró lelki hozzáállásból fakad. „Kapcsolatunk lényegéhez tartozott, hogy soha semmivel nem volt elégedett, egyetlen eredményemért, munkámért nem dicsért meg, mindig többet és többet akart. Olyan mércét állított elém, amelyet – úgy éreztem – nem tudok megugrani.” Ez a családi örökség egyrészt tehertételként nehezedik a visszaemlékező vállára, más szempontból azonban nagyszerű teljesítményekre is sarkallja. Szepes Erika rendelkezik a szépírói kelléktár összes eszközével, történetei irodalmi és lélektani szempontból is egyaránt precízek, magukkal ragadóak. A könyvnek egyetlen igazi hibája van – az, hogy rövid. Szívesen olvasnánk tovább. (Napkút, Budapest, 2007)
Harmadik alkalommal pörgeti meg a címében immár ajándékokat ígérő Ördöggolyót Szepes Erika. A könyvben az írónő visszaemlékezéseinek, családnovelláinak újabb válogatása található, melyek műfaji szempontból talán leginkább a dokumentarista széppróza kategóriájába illeszthetők, már ha szükség van az ilyen meghatározásra. A trilógiát valójában tematikailag lazán összefüggő novellafolyamok gyűjteményeként is olvashatjuk, többek között azért is, mivel egyik kiadás sem túl vaskos (a második kötet, Az ördöggolyó fogságában például teljes terjedelmében tartalmazza az első könyv anyagát), és a szereplők több-sége, a helyszínek, különféle nézőpontok és rendezőelvek szerint mindhárom kötetben visszatérő elemekként funkcionálnak. A mélytudat szövevényein át az elbeszélő csak látszólag mesél végig egy-egy adott történetet, inkább felidézett emlékesemény-sorozatok csomópontjait bogozza tovább, ahonnan szinte bármilyen irányba elindulhat. A novellaciklusok között rengeteg átjáró létezik, mint ahogy azt már az Ördöggolyók eddigi olvasásai közben megszokhattuk.
Az új kötet, Az ördöggolyó ajándéka a könyv egyik legerősebb darabjával, a Tojással kezdődik, amelyben máris kézzelfoghatóan elevenedik meg az ötvenes évek közel-régmúltja – a Garay tér, az utcai jégtömb-árusok és parasztkofák, a pletykás, besúgó házmesterekkel teli bérházak szoba-konyhái, ahol a mindenkori főszereplő gyermek és ifjúkorát töltötte. A novella, hasonlóan az Ördöggolyó(k) legtöbb írásához, nagyszerűen alkalmazza az idősíkokat, és ebből a szempontból szinte nem is számít, hogy mennyiben lehet tudatos fogásnak tekinteni Szepes Erika saját „madeleine süteményének” felidézését, ami az ő esetében a madártej, ez a „fölösleges luxusédesség”. E szavak kimondásakor indul be igazán a novella és kezdődik valójában az egész könyv. Ebben a kijelentésben és a folytatásban már évtizedek élményvilága sűrűsödik össze, az elbeszélői pozíciók rendkívül finom megtartása mellett, amelynek a kimondhatóság különféle szintjein lebegtetett technikai alkalmazása szintén idősíkokat átívelő játék és figyelemre méltó művészi teljesítmény. Mert ettől kezdve minden idegszálunkkal ott vagyunk valami ismeretlen és mégis a kollektív múlt történetileg meghatározható helyszínein, és Szepes Erika megéledő gyermekkori panoptikumában. Ott az apa „rohampoggyászai” mellett, amiket este készít össze, mert bármikor bekövetkezhet az a hajnali csengetés (főként, ha az ember ávós tisztekkel vitatkozik össze).
Az ötvenes éveket szürkévé és félelmetessé csak az utókor festi, a gyermek számára legfeljebb a gonosz nyugati boszorkány létezhet, aki seprűnyéllel kondenzcsíkokat húz az égen. Elképzeléseket gyárt a gyilkoló villamosszékekről, amikben azt a furcsa nevű házaspárt kivégezték, de hát nem sikerül, hiszen őt is ilyeneken viszik haza a szülők az oviból-iskolából. És valahogy a felnőtt elbeszélő előtt is már-már humorosnak, szinte Pelikán elvtárs világát idéző sztoikus mozzanatoknak tűnnek a „fortélyos félelem” és a nagy megkönnyebbülések egymás felváltó, napi rutinjai, amelyek a korszak kisemberének életét meghatározzák. Ekkoriban még betegnek lenni is jó volt, hisz mandulaműtétnél éteres kendőt tettek a kicsik szája elé, és ez a révület, tágabb értelemben persze a korszak narkózisa is, ami valójában maga a gyermekkor és az ifjúság. A vidámság nem tarthat örökké – a felnőtt emlékező viszont (az olvasóval együtt) önfeledten mosolyog: A Tís című novella szerint, Erika és kisöccse édenből való kiűze-tését a szülők jelentik be, hamarosan új testvérkéjüket fogadja örökbe a család, egy velük hasonló korú kisfiút a baráti Koreából… Az addig inkább egymással megszokott vetélkedéseiket vívó gyerekek rögtön összeszövetkeznek a nem kívánatos vendég ellen, aki persze sohasem érkezik meg, és nem tudni, hogy létezik-e egyáltalán.
Ez a változatlanság és ígérgetős légkör mellesleg szintén az egész korszak, a rendszer jellemzője, amelyekből mára csak az utóbbi maradt. Napjaink huszonnégy órás színes őrülete, akciós ájfónjai helyett akkoriban még a hétköznapokat narkotizáló munkaversenyek, tervteljesítési szólamok, Sztahanov és Acélos Szasza, a pajtásoknak a pionyírok hőstettei, és mindenki számára a kor celebjei, Szabó bácsiék tették teljessé. Ez utóbbiak családfájáról illett mindent tudni, bár „a gimnázium felé már égő volt”. Ma már nyilvánvaló hogy a hideg-háború ugyanolyan értelmetlen fogalom, mint a békekölcsön vagy a békeharc, de a gyerekből lassan felnőtté váló főszereplőt még az állandóság levegője veszi körül, otthona és országa öröknek hirdetett eszméi, elvárásai közt, olyan bútorok társaságában, amiket még a nagyszülők is használtak… A konyhába be sem férő, irdatlan, valószínűleg szovjet gyártmányú hűtőgép ketyegése végigkíséri a babázós korszakoktól a latin tanulásokig tartó éveket. Az elbeszélő képzeletének ritmusára a Párkák csévélik az időt, olykor visszafelé, máskor egy félmondattal évtizedeket ugorva át, a gyermekkor Lúdas Matyi mintás ajtajából például feng shui s térelválasztó lesz a hétvégi házban, a már egyetemista főhős hatvannyolcas eldorádói utazása „valutahiányos okokból” meghiúsul, húsz év múlva, pedig lejárt útlevele ellenére a már halódó pártközpont „mesebeli Czimbercsik” nevű alkalmazottja mégis engedélyezi…
Az idővel való játék irodalmi ábrázolása talán a Col tempo novellában érvényesül a leginkább, egyszerre létértelmező és művészettörténeti motívumokat bemutató módon. A háromfejű Hekaté, a velencei élmények három generációs emlékei, Giorgione talányos festészete a kelet-európai történelem és a saját sors fordulópontjaival kerül izgalmas összefüggésekbe. Szepes itt (is) elemében van, a „távoli kollégákat”, Eliade-t, Joseph Campbellt, Gravest idéző eszmefuttatásaival, melyek nem válnak irodalmilag sem a történetmondás kárára, és nem követi szerencsére a kozmológus-csillagász Fred Hoyle módszerét, aki sci-fi regényeit szinte olvashatatlanná tette a szereplők disszertációk stílusait idéző monológjaival. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, azért nem mindenhol annyira gördülékeny a stílus, időnként sok a felsorolás, a részletezés, különösen az úttörőtáborok napi programjainak bemutatásakor, és a párbeszédek is néhány helyen kicsit mesterkéltnek tűnnek. Legjellemzőbb példa rá a Beszélgetünk című írás, amelyben a főszereplő anyja szellemével találkozik. Ez a novella, bár egy jó és a korábbi kötetekben is alkalmazott ötleten alapul, mégis valahogy tényleg „szellemképesre” sikerült… Teljesen más szempontból, viszont elnézhetjük az írónő hiányos futbológiai ismereteit: (a lengő szakállas falusi kecske úgy rúg beléd)…. „hogy ahhoz képest egy tizenegyesből lőtt labda a gyomorszájba meg se kottyan…” – amelyet viszont remekül ellensúlyoznak az egyéb témákban való jártasságok, pl a Jázminteában a kamaszlánykori barátnő-vetélkedések, ruhapróbák leírásai: „soha nem volt fehér madeirablúzom – szerencsére…” „felpróbáltam egy háromféle kékből összeállított jersey-komplét…” Ilyenkor megint érezzük hogy a világ kerek, és hiába haldokló kapitalizmus meg pártfegyelem, a táncdalfesztiválok dallamai közé lassan beúsznak a Beatles, majd Woodstock vadabb ritmusai és kialakul a nemzedéki űr. Az anya például meg sem tudja különböztetni Elvist a négy gombafejűtől, amely e témakörről mindent elárul.
Az Ördöggolyó trilógia korábbi köteteiben meghatározó figurává vált apa-alak itt is gyakran feltűnik, de többnyire mellékszereplőként, mi több, eddig valóban nem sejtett tulajdonságainak bemutatásaival, időnként már-már szinte a nagyvonalúság, a megbocsátó kedélyesség látszatát kelti, különösen a Bélyeg című, szintén pazarul sikerült novellában. Szepes Erika azért arra is vigyáz, hogy ezt az ábrázolásmódot mégse vigye túlzásba, de amikor azt írja róla, hogy hetvenéves kora után minden évben felolvasta a végrendeletét, ebben már a sorok között valami keserű humort érezhetünk inkább, mint valódi neheztelést. A Repetában pedig a szép kamaszlányokat nevelő apák örök és jogos kétségbeesését és bizonyos értelemben bukását olvashatjuk ki, szintén mesterien megidézve a kettejük között zajló mélypszichés kapcsolódásokat, amelyek évtizedes lenyomatai Szepes Erikában az Ördöggolyó novella-ciklusait, egykor és most, életre hívták. A jelen kötet méltó folytatása az előzőeknek és reméljük, kezdete egy újnak is. (Napkút, Budapest, 2013)
Kooperatív munka, komádi gyerekek