Giacomo Ceruti: Az öreg parasztasszony
Giacomo Ceruti: Az öreg parasztasszony
Ó, csak azt ne, csak azt ne
Csak azt ne, hogy az átkozott gének
Kiszámíthatatlan, rejtélyes gonoszsága
Valamiképpen bármelyiküket is leterítse
Hiszen a mi családunkban csak az én
Apai nagyapám volt rákos, és lám amolyan
Fekete bárányként egyedül én lettem
A megöröklője, ha pontosan nem is annak
A prosztataráknak, amelyben szenvedett, s amely
Éppen negyvenöt fénylő tavaszán, már
Fölszabadulva s hazatérve Auschwitzból
Rövid úton, könyörtelenül végzett vele
Mostanában egyre gyakrabban gondolok erre
S egyre gyakrabban gyötör a rémlátás
Hogy valamelyik gyerekem vagy unokám talán
Már megbélyegzett és ott lappang benne a kór
Melyet tőlem örökölt, s mely oly kivédhetetlen-
Orvul tör rá, ahogy velem tette nem is oly rég
Ó, csak ezt ne, csak ezt az egyet ne
Soha
Vissza-visszatérő rémálmom
(Beszéltem már neked erről)
Az a csillagragyogású, gyönyörű
Éjszaka, amikor is rám ront
A semmiből két tagbaszakadt
Ápoló (kiknek képtelen vagyok
Megjegyezni az arcát, holott se
Be nem festették, se nem
Öltöttek álarcot, csakis
A szemüket, kegyetlen, merev
Szemüket tudom fölidézni)
Betuszkolnak egy rácsozott ablakú
Zárt kocsiba, mely elé két
Fel-felhorkantó, megtermett lovat fogtak
A kocsis pedig jókorát kurjantva
Közéjük csördít az ostorával, s erre
Eszeveszetten robogni kezdünk
Úgy érzem, árkon-bokron át
De maga a kocsi, akárha
Egy sima biliárdasztalon, oly
Döccenéstelenül, zajtalan siklik
Marcona kísérőim mozdulatlanul
Figyelnek, pillanatra sem veszik
Le rólam a tekintetüket és
Egyetlen kérdésemre sem válaszolnak
Pedig mind kétségbeesettebben
Faggatom őket, sorsomba is beletörődve
Mert már csupán az érdekel, hova visznek
Hova hova hova hova
Magad is láthatod, azzal, hogy leszívtak
Vagy négy-öt liter folyadékot a hasamból
És újra a régi, rendes súlyomnál vagyok
A hangulatom is javult némelyest. Épp azon
Morfondírozom magamban, hogy talán kezd már
Zsenáns lenni, hogy szüntelen kesergéseim
Közepette még mindig élek, megvagyok
Ha már nagyon is úgy találnád tehát
Hogy túlságosan illetlen ez az állapot
Kérve kérlek, feltétlenül add tudtomra
Hogyan is tagadhatnám előtted
Vannak percek, amikor
Valósággal letaglóz a tudat,
Hogy hamarosan itt az idő
És búcsút kell vennem tőled
Mert vár reám a nem ismert tartomány
Melyből nem tér meg az utazó
Tagadhatnám, és szívesen meg is
Tenném, hogy némelykor naphosszat
Ez gyötör, ez foglalkoztat, no meg az
Hogy mi lesz veled, hogyan boldogulsz
Egymagad, sőt egyre gyakrabban
Csakis ez, mert nem vagyok sem
Annyira öntelt, sem olyan ostoba
Majom, hogy úgy képzeljem, velem
Együtt végképp vége a világnak is
Tudom, sok minden vár még rád
Rengeteg elvégzendő, nehéz munka
Mi elől, akármi legyen is, soha nem volt
Szokásod kitérni. És hát… talán
A legfontosabb: a gyerekek meg az unokák
Hiszen ma sem veszthetjük őket szem elől
Még a lelkem is átmelegszik most
Ahogy leírom ezt, arra gondolva közben
Mi mindent fogsz még látni, tapasztalni
Mi mindent tartogat számodra még az élet
Bízom benne, hogy sok szépet, igaz örömöt is
Szeretlek
Irigyellek
Jó látni őt valahányszor csak
Jön, hogy megvitassuk gondjainkat
Dolgainkat, jó látni, aki mindig is
A legjobb barátom volt, s ma már az egyetlen
És most szokás szerint zavarban vagyok
Mint mindig, amikor ez szóba kerül
Mert mindkettőnket bizonyos
Félszegség és szemérem jellemez
Kapcsolatainkban, mely férfi-
Barátságban korántsem ritka,
De annál becsülendőbb
Mert éppen e szép félszeg
Szemérem a biztosítéka, hogy
Örökké megmarad
Félek. És ez megdöbbent
Mert nem vagyok félős
És azt hiszem, igazán még
Soha életemben nem féltem így
S ami a legrosszabb: nem tudom
Mitől félek, nem tudnám
Pontosan meghatározni, de még csak körvonalazni sem.
Márpedig világ életemben gyűlöltem
Az irracionális érzelmeket
S mindig is némi viszolygást éreztem
Azok iránt, akik olyan könyveket
Falnak és olyan filmeket bámulnak
Amelyeken kellőképp kiborzonghatják magukat.
De most félek. Ha egyedül vagyok,
Legszívesebben hangosan énekelnék
(No, az én hangom, meg az éneklés!)
Ahogy állítólag sötét erdőben
Vagy valami félelmes temetőben szoktak
Félek, mint valami hazulról kitaszított
És azzal is tökéletesen tisztában vagyok
Hogy ami velem történik, visszafordíthatatlan.
Igen, megbékéltem vele, nem vívok
Értelmetlen és ostoba szélmalomharcot.
És mégsem tudok semmit se tenni ellene.
Félek.
Cipészek
Mama az ágyon ült, egyik kezét melle előtt tartotta, mintha védekezne, a másikkal pedig keresztbe hessegetett, és nézett valamit oldalt, közben ritmusosan nyögdécselt. Hee-ehh, hee-ehh. Én a kisszoba ajtajában álltam rémülten, anyám meg, ha jól emlékszem, egy széken ült. Annyira féltem, hogy elmenekültem egy barátomhoz.
Másnap, karácsony második napján aztán ki kellett hívni az ügyeletet, mert a mama arca teljesen eltorzult, és már nem lehetett érteni, mit beszél. Anyám, aki telefonált, hallotta az egyik orvost a háttérből, hogy mi fasznak kell karácsonykor zavarni őket. A mentő már nem is szirénázott, amikor vitték be, csak a kereszteződéseknél. Anyám a mentőben utazott a mamával, én a kocsival mentem utánuk. Át kellett hajtanom néhány piroson, hogy tarthassam velük az iramot. (Az elsőnél még nem mertem átmenni, akkor a sofőr félreállt az út szélére és megvárta, amíg vált a lámpa.)
Az Uzsokiban az alagsorban egy hordágyra tették a mamát, aztán egy időre leállították a kocsit a fal mellé. Akkor fekve magához húzott, és valamit mondott, de az agyérgörcstől eltorzult arca miatt egy szavát sem értettem. A penészes falakról pergett a vakolat a rozsdás csövek mögül. Villogott a neon. Mamát bevitték egy vizsgálószobába, ahová csak anyám mehetett be, nekem kint le kellett ülnöm a nadrágoktól simára csiszolódott fapadon. Egy vagy két perc telhetett el, amikor kivágódott az ajtó, és az orvos meg az ápoló rohantak ki. Újabb egy perc, és rohantak vissza az újraélesztő géppel. Aztán újabb percek teltek el, én ültem, és bámultam magam elé.
Persze már tudtuk egy ideje, hogy a mama meg fog halni. Karácsony előtt bevitték a kórházba, de az ünnepre kiengedték, mert ők is tudták, hogy meg fog halni. Meg talán azért is, mert a mellette fekvő öregasszonyt éjszaka kilökdöste az ágyból, azt süvöltve, hogy az a testvéréé. Anyámnak mesélte egyik látogatásakor, hogy a Juci minden este átül az ágya szélére, és hosszasan elbeszélgetnek. Juci akkor már több mint tíz éve halott volt. Szenteste a mama az ebédnél már mindent kihányt. Elzáródtak a belei, de ezt akkor nem tudtuk. Anyám is és én is rettenetesen idegesek voltunk. Kiabáltunk vele, mert a mosdóba hányt.
Aztán kijött az orvos, az ápoló és anyám, aki olyan volt, mintha sokkot kapott volna. Ha jól emlékszem nem sírt. Akkor én sem sírtam. Beültünk az autóba, és hazahajtottam. Esett a hó, és nagyon csúszott az út. Már nem emlékszem, mit csináltunk aznap este, talán megittunk valamit, és lefeküdtünk. Anyám nem mert a nagyobbik szobában, a mama szobájában aludni, úgyhogy körülbelül egy hétig egy ágyban aludtunk. Aztán óvatosan megkértem, hogy most már menjen át a saját helyére.
Azok a napok valami különös tompaságban teltek, mintha egy áttetsző függönyön át néztem volna a világot. Mindketten csak lézengtünk. Aztán szembesültem a halál-biznisszel. Számlát kaptunk mindenről: urna, kendő, holttest hűtése per nap, hamvasztás… A ravatalozóban gyűltek a rokonok, szomszédok, ismerősök. Kisírt, vörös szemek, fehér zsebkendő-lobbanások. Mikor megérkezett Eszter az új barátjával és odajött részvétét nyilvánítani, a nyakába borultam, és elkezdtem zokogni, mint egy gyerek. Hosszú ideig tartott, mert nem tudtam abbahagyni, ő pedig csak állt döbbenten. A mai napig nem tudom, miért ő váltotta ki belőlem a sírást.
Aztán házhoz hívtunk egy régiségkereskedőt, akinek eladtunk minden porcelánt, képet, terítőt, órásszerszámot, ami a lakásban volt. A gazember kegyetlenül átvágott, de anyám jól szórakozott, mert az egyik legértékesebb kristálytálat a fickó eltörte pakolás közben. (Később azt mondta anyám, hogy biztosan a mama lökte ki a kezéből). Végül szétvertem a szekrényeket, és kidobáltuk a mama ruháit, amik nem kellettek az utolsó életben maradt testvérének. Mikor a lakás kiürült, egy kissé fellélegeztünk, de az emlékek maradtak, így aztán attól is megszabadultunk. Áron alul, mert lerobbant volt.
Egyszer elmesélte anyám, hogy amikor az orvos kirohant a defibrillátorért, a mama kinyitotta a szemét, ránézett, elmosolyodott, kisimult az agyérgörcs okozta torzulás arcáról, aztán újra lehunyta szemét. Hiába próbálták visszahozni. Meg azt is elmondta, hogy egy-két nappal halála után a mama még többször ott járt a lakásban, elhúzta a függönyt, megmozgatott tárgyakat.
Azóta többször álmodtam a mamával és sokszor hiányzik. Amiatt pedig kifejezetten szarul érzem magam, hogy azon a rohadt karácsonyi ebéden kiabáltam vele, mert kihányta az ételt. A mai napig előttem van bocsánatkérő tekintete, ahogy a fekete esztéká szemüveg hatalmasra nagyítja kék szemét. Anyám ezen a télen többször is mondta, amikor felhőtlen volt az ég, hogy pont ilyen színű volt a mama szeme. És mindig megkérdezi, szoktam-e vele álmodni. És én mindig azt morgom ilyenkor, hogy nem.
„A legfontosabb most életben maradni, ha kell
a részleges becsület árán is.” (Illyés Gyula)
Hiányos becsülettel
ne számíts becsülésre.
Lehet, hogy a híját
alig venni észre:
akkor sem érvényes,
csakis az egésze.
A „részleges becsület”
értelmezhetetlen,
így hát a túlélésért
nincs mivel fizetnem,
ilyen áron megmaradni
amúgy sincs semmi kedvem.
Ladányi épnek őrizte meg
viharvert becsületét,
nem érdekelte, hogy ezért
esetleg élete a tét.
Nem fáj a széttört karrier,
ha a becsület ép.
Most becstelenek
tobzódnak mindenütt.
Te is az leszel, ha
– részlegesen bár –,
de lepaktálsz velük.
(2013)
Most hogy mondod
arról kell írni….
na nem inkább arról
tegnap a parkban oda fagyott
egy kopár lélek a padhoz
meg arról hogy
egy kéz a kukából evett
egy özvegy szem
reszketve vigyáz
most hogy mondod
hamisság van
a levegőben
kegyetlen szárnyával
éppen
egy angyal elsuhant
s nyomában portól
sötét lett a táj…
kikkel már évek óta nem,
nos ők hívtak sörözni.
De vigyázat, veszélyes dolog
rég nem látott barátokkal iddogálni,
hátha elszomorítón meghülyültek.
S amiért még veszélyesebb,
könnyen kiderülhet,
hogy mi hülyültünk meg.
Bizony ez inkább
elszomorító lenne.
S még egy hülye is beláthatja,
hogy ekkora kockázatot
egyetlen régi barát sem ér,
jobb hát náthára hivatkozva
otthon maradni.
Koldus
A megbeszélés gyűléssé fajult volna, ha Isten nem teremt rendet.
– Nem lehet arra kényszeríteni az embereket, hogy egyazon istenképben higgyenek mindannyian. Amikor lediktáltam Mozartnak a Varázsfuvolát, arra kért, hogy egy bizonyos helyen, két zenei mondat közé iktassunk be egy hosszabb szünetjelet. Rendben van, mondtam, de az a szünetjel én magam leszek. Azóta egyesek azt hiszik, sőt, szószékről is hirdetik, hogy Isten többek között szünetjel két zenei mondat között. És annak a segédpapnak, akitől legutóbb ezt hallottam, igaza van. Amikor a Száz év magányt diktáltam, a mester azt mondta, hogy a szöveggel teljes egészében azonosulni tud, csak a szavakban a hangsúlyt kellene megváltoztatnom. Rendben van, mondtam, de akkor a hangsúly a szavak lelkében én magam leszek. Azóta sokan azt hiszik, hogy a szavakban a hangsúly is én vagyok. És nekik is igazuk van. A csermely csobogása is én vagyok, a búzakalászban a búzaszemek az én arcomat viselik, a mosolygó gyermekarcon én vagyok az öröm, a kutyákban a gazdi iránti hűség is én vagyok, merthogy Minden én vagyok.
– A Félkegyelműt is Te diktáltad, Uram?
– Én, gyermekem.
– És a Karnevált?
– A Karnevált is én diktáltam, gyermekem. De miért kérdezed?
– Uram, én egy olyan keresztény testéből jövök, akit hitetlennek nevelt a Sors, nem hisz Benned, nem hisz semmiben, még azt is kétségbe vonja, hogy ezelőtt 2000 évvel leküldted a Fiadat a földre, hogy élete feláldozásával magára vegye az emberiség bűneit, vagy példamutatóként érkezett, hogy a szeretet erejével megváltoztassa az emberek életét. Viszont állandóan azt mondogatta, hirdette, írta, hogy szentségként tisztel három Bibliát, a Félkegyelműt, a Száz év magányt és a Karnevált.
– S a keresztyének Bibliáját?
– Egyszer-egyszer belelapozott, Uram, de nem olvasta el soha.
Semmiben sem hisz, ami abban a Bibliában benne van.
– Nem baj – mondta az Úr –, már életében is megbocsátottam volna neki, de soha nem fordult hozzám semmivel. Kijár neki az örökélet, ha hisz benne, ha nem hisz, ez engem egyáltalán nem érdekel, felbecsülhetetlen érdemei vannak: abban a Bibliaként tisztelt három műben felismerte Isten szavait, hiszen az ember ilyen műveket nem lenne képes megalkotni.
– Bocsánat, Uram – szólalt meg ismét valaki –, hogy bátorságom van ellentmondani egy kicsit Neked, a felsorolt művekkel egyenrangúnak vélik odalent a Bach-fúgákat, a Hamletet, a Dávid szobrot és a Mona Lisát, és a példák sokaságát tudnám még felsorolni. Ezeket is Te teremtetted?
– Nem, gyermekem, de mindezekhez megteremtettem Bachot, Shakespeare-t, Michelangelót és Leonardót, és sorolhatnék még rengeteg nevet, akik mind-mind egyenrangúak a földre teremtett Világossággal. Ott kezdődtek a bajok, amikor olyanok is azt hitték, hogy a Világosság részei, akiket csak azért teremtettem, hogy ne vessék a szememre azok, akikben megrendült a hit, hogy lám, az Úr képtelen sokféleségben gondolkozni, márpedig az ember életének nem lehet az a célja, hogy egész életében egyebet se csináljon, csak egyazon futószalagon ragozza ugyanazt az igét.
– És akkor mi az emberi élet célja, Uram?
– Teremtettem nekik egy Szókratészt, ha hagyták volna élni még egy keveset, tőle megtudhatták volna a valót. Teremthetnék nekik hetenként egy-egy Szókratészt, de nem érdemlik meg, ezer évenként egyszer talán ráveszem erre is magam, hogy ne hagyjam őket botorkálni a sötétben az idők végezetéig. Addig csak egyetlenegy dolgot kell megoldaniuk, hogy létrehozzák az első mesterségesen előállított egysejtűt, onnan már egyenes út vezet a cél felé. Egyelőre még erre is képtelenek. Nektek meg az a feladat jutott, hogy nap mint nap imádkozzatok az emberért, egyszer már észhez kell térniük, hogy ne fecséreljék el azt a kevés időt, amit egy emberi életre szántam, jöjjenek rá végre, hogy egy mondatban nem a kötőszavak a legfontosabbak, a főneveket, mellékneveket, igéket, jelzőket és minden egyebet mellékesként kell kezelni, a legfontosabbak a szünetjelek és a hangsúlyok, amelyek a szavak lelkének tartozékai, mert a szünetjelek s a hangsúlyok mindegyike én magam vagyok.
helyenként húsz centi vastag az avar
amelyben ballagok a hegyre
a kedvenc helyemre
ahonnét tiszta időben messzire ellátni
októberig majdnem minden estémet ott töltöttem
szúnyogok madarak őzek társaságában
nézve naplementéket
a völgyeket északra a várost
most csend van és szürke vatta-puha köd
csak lépteim halk suhogását hallom
már több mint egy hónapja nem jártam erre
barna sárga levelek nyirkos szőnyegén
letört ágak kidőlt fák hevernek
egyedül érzem magam
ahogy majdnem mindenhol amióta élek
nálam ez természetes állapot de itt nem zavar
közben felérek a tágas hegytetőre
kelet felé tisztás aztán erdő megint de most nem látni
ösvények futnak mindenfelé vadcsapások
néhol még ott a reggeli dér nyoma a bokrokon a megsárgult füvön
alig várom hogy a hó is essen engem nem zavar
ahogy a sár és az eső meg a szél meg a hideg se
Kerouac sorai járnak a fejemben: „Semmi sem ismeri saját ürességét……”
mikor írok én majd ilyeneket
egyszer talán
de számít ez
csak jó eljátszani a gondolattal
hogy költő vagyok én is
okos vagy haver
és megtanultad a leckéidet mind
kapásból vágod azt
amit én nem fogok soha
vagy talán
nagyon nem is akarok
illő szavakat használsz
szép összetett mondatokat
minden precízen a helyén
ahogy kell
az mindegy is
hogy ki érti
én meg itt küszködöm
le kell másznom a pincébe a szavakért
vagy fel a padlásra egészen az égig
mindkét hely ijesztő éjféltájt
de ne félj
én nem hagynám ki soha
nekem való móka ez haver
Észrevétlenül átengedtem
magamon néhány napszakot,
aztán alig volt még este,
de már diszkófények, hold,
csillagok a zöldesszürke tó
felett, ültem egy padon, a
szavakon gondolkoztam, például
a fán, a sértődöttségen vagy
a képeken, hogy jelentenek-e
itt most valamit.
Nem lett volna szabad tovább aludnom,
szörnyű dolgokat tettem álmomban, és hiába
könnyeztem egész délelőtt, nem volt már
jogom tiltakozni, miután a történet végigért.
Most már azt hiszem, meg
kellene próbálni. Tudomásul
venni a határokat. Először
elképzelni egy erdőt vagy
egy tavat. Hosszan nézni
valamit, aztán nem álmodni
róla soha.
Minden kertben ez a lassú téli csönd
és minden lakásban ez az alig hallható
kattogás, valaki azt mondta, huszonöt
éves kor körül lehet először meghallani,
az emberek többségében ekkor indul be
az idő, aztán egyre vadabbul hajt, ahogy
ez a szobanövény is itt az asztalon.
Régi-régi ismerőseimmel zötykölődöm
zord fapadoson – hívnak ebédre otthonukba;
én elébb szálltam le, mint ők, bandukoltam
járatlan mezőn, nehéz terepen
és egyszerre lám, csepeli lakhelyünk –
zöld folyosókapun kiakasztva
húszéves koromból Siskin-másolatom
– Hajnal a tajgán – visszaköszön hát
színektől mámoros ifjonti világom –
ám tűnik a festmény, eltűnik szemem elől már –
ó, kinek szóljak, panaszkodjak erről?
Jőne, jöhetne álom új, miként reinkarnáció!
Emlékeibe merülve ült le a konyhában. Kinyújtotta a lábait, hadd pihenjenek. Hiába nő, az idén betölti a nyolcvanat, és bizony, érzi már a súlyát a kornak.
Jólesett emlékezni. Különösen szívesen gondolt arra az időre, amikor jóval fiatalabb volt. A községi tanácsnál dolgozott. Fiatalon került oda, és idővel több mindenbe beletanult, sokfélét lehetett rábízni. Mindig pontosan dolgozott, kész volt mindennel határidőre. A főnökei szerették, szép pénzzel ment nyugdíjba. No, és ott ismerkedett meg Mihállyal is.
Azaz, dehogy. Ismerte őt már előbb is, csakhogy köszönésen kívül egyetlen szót se váltottak egymással. Ott dolgozott Mihály is a tanácsnál, amolyan küldöncféle volt. Aztán iskolára küldték, és évek múlva titkárként került vissza. Ilonka meg odakerült mellé.
Nem telt sok időbe, hogy megkedveljék egymást. Mígnem úgy határoztak, hogy összekötik az életüket. Nagy esküvő, fényes lagzi volt. Ott volt az egész tanács a hivatal udvarában, pedig szombat volt, akkor már munkaszüneti nap.
Ilonka elkerült a tanácstitkártól, mert a régi rend nem nézte jó szemmel, ha rokonság volt főnök és beosztottja között.
Ők meg szépen éltek, jól éltek. A város szélén házat építettek kalákában, tágasat, takarosat. Nagy kertjük volt. Ilonka virágokat ültetett, Mihály gyümölcsfákat nevelt.
Vágytak gyerek után, de nem lett. Végül belenyugodtak, hogy ketten maradnak. A kertművelésben élték ki magukat. Virult is minden, az arra járók nem győzték csodálni. Hogy pedig kényeztetni, szeretgetni is lehessen valakit, kutyát, cicát tartottak.
Amikor nyugdíjba mentek, még többet törődtek a kerttel. Nyaranta fürdőbe utaztak, mert mindketten reumásak lettek az évek folyamán.
A rendszerváltozás fordulatot hozott az ő életükben is.
Az új rend első napjaiban leültette Mihály a párját az asztalhoz.
– Komoly beszédem van veled, Ilonkám – kezdett hozzá. – Napokat töprengtem, hogyan igazodjunk ahhoz, hogy kár ne érjen minket. Mert az bizonyosnak látszik, hogy a pénz nagyobb jelentőséget kap ebben a világban, mint az előzőben. És aki lemarad, az csúszik lefelé. Aki meg jól kapaszkodik, annak sikerül fölülemelkednie a gondokon. Hát én ebbe a második csoportba akarok tartozni.
– Igazad van, Mihályom. De hogyan?
– Azt bizony, még én se tudom. Hanem szemfülesnek kell lennünk. És egyet azért már most mondhatok: spórolnunk kell. Van egy kis pénzünk a takarékban, azt hizlalgassuk, ahogy tudjuk. Aztán majd meglátjuk, mire érdemes költeni.
Ilona rábólintott. Mihály okos ember, biztosan tudja, mit kell tenni. Felnézett az emberére. Egy pillanatig ugyan megijedt: Mihálynak nagy hirtelen olyan keménnyé vált az arca, amilyennek még sohase látta. De aztán megnyugodott. Még eddig nem vesztett rajta, ha őrá hallgatott.
Mihály pedig nem vesztegette az időt. Gondterhelten járt-kelt a házban, az udvarban, mígnem azzal állt elő: – Kár ezekért a szép virágokért, hogy itt hervadjanak el. Ezentúl reggelenként összeszedjük a legjavát, te meg beviszed a piacra és eladod. A pénz meg megy a takarékba, duzzasztani a többit.
– Menjek a piacra? – hitetlenkedett Ilonka. – Aki a tanácselnök előszobájában dolgoztam?
Hanem az utolsó szavakat már igen halkan rebegte, mert látta az ura arcán, hogy ez nem kérés, ez parancs.
Ismét megijedt. Az ő Mihálya csendes, kedves ember volt mindig. Nem parancsolt, hanem kért. Mégpedig oly szívhez szólóan, hogy azt nem lehetett megtagadni. De ha most ilyen, bizonyosan megvan rá az oka. Az ismét kővé keményedő ráncok pedig arra intették, hogy szót fogadjon.
Ettől kezdve a szép virágszálak a városi piacon találtak gazdára.
A pénz meg szépen gyűlt a takarékban.
Csak az a régi jó hangulat költözött el tőlük, ami addig otthonosan érezte magát náluk. Mihály egyre rátartibb, keményebb lett. Igaz, nem vele, csak másokkal szemben. És velük is csak akkor, ha a további pénzszerzés úgy kívánta.
Ilonka pedig egyre fáradtabban vonszolta magát.
Ám mindez nem volt elég. Úgy két hét elteltével új ötlettel állt elő Mihály: – Baromfit kéne tartani. Annak jó ára van, jó pénzt adnának érte a piacon.
Ilonka mukkanni se mert. Ólakat építettek, tyúkot, libát vettek. Ilonka gondozta őket, aztán vitte a piacra. Mihály reszortja a gyümölcsös volt. Akkor már kocsit vettek, azzal piacoztak.
Ám a házat is rendben kellett tartani. Tiszta porta, rendes ház.
Igen, még nem is volt olyan nagyon rég, amikor ez illett az azóta megözvegyült Barabás Mihályné, született Nagy Ilonka házára.
Akkor? Csak egy vállkendőt kapott a hálóingére a kora tavaszi reggelben, amikor kilépett a tornácra. Fázósan húzta össze magán ilyenkor a kendőt. Reggel öt óra volt, még alig derengett, és a hőmérő bizonyosan nem mutatott volna többet hat foknál, ha lett volna. Ám nem volt, és Barabásné csak saccolta a hőmérsékletet, mégpedig nem is rosszul.
Cili cica már dörgölőzött is a lábához, a reggelijéért hízelegve. Vakarcs tisztes távolból üdvözölte vehemens farkcsóválással. Okos kutya volt, régóta tudta, hogy előbb a szárnyasok következnek az etetést illetően.
Ilonka gyorsan vissza is vonult a konyha melegébe, hogy felkapjon valami pongyolát és a lábát is zokniba bújtassa, hogy aztán elkészítse az aprójószág étkét. A cica mindössze egy simogatást kapott előlegbe.
A kisváros szélén álló ház udvarán elkerített helyen kapirgáltak a tyúkok, gágogtak a libák. Így aztán nem tehettek kárt a veteményesben, ráadásul tisztán lehetett tartani az udvart, amire nagy súlyt helyezett Ilona asszony.
A baromfi után a kutya és a macska tányérjára is kiporciózta az ételt, aztán leült, hogy pihenjen egy keveset, mielőtt felteszi a gázrezsóra a teavizet, és megkeni a zsíros kenyeret.
Közben a környező falvakból, no, meg a városkából is egyre több panasz érkezett azoktól, akik földet igényeltek és kaptak vissza: nincs igásállatuk, nincs gépük, nincs erejük gondozni a földet. Minek is kérték vissza? Csak bajnak van! Hej, de visszaadnák…
Mihály pedig úgy döntött, hogy a panaszkodóktól felvásárolja a szőlőket, az erdőket. Pénzük volt már bőven, megtehették. Gondozni persze ők sem tudták, hanem másokat dolgoztattak felesbe-harmadába. Még így is szép hasznot vághattak zsebre.
Igaz viszont, hogy minden percüket lefoglalta a munka. Nem volt idejük semmi másra. Ilonka szinte észre se vette, hogy az ura egyre nehezebben mozog, de azt már igen, amikor egyszerre csak nem tudott lábra állni. Vizsgálták jobbra, vizsgálták balra, de semmi olyat nem találtak, ami indokolta volna, hogy ágynak esett. Csak Vargáné, a szomszédasszony erősködött, hogy az a sok munka ártott meg neki, no meg az, hogy agyonhajszolta magát.
Igaz volt vagy sem, fél év alatt a sírba tette.
Ilonka illően elsiratta, eltemette. Kezét levette a szívéről, és fekete márvány síremléket állított a szeretett férjnek. Nem állta meg, hogy Vargánénak, Piroskának azonnal el ne dicsekedjék a bőkezűségével, nem feledkezve meg a síremlékért fizetett összeg megemlítéséről sem. Maga is meglepődött, hogy Piroska áhítatos csodálata mennyire mérsékelte a súlyos veszteség okozta fájdalmát. Amikor pedig meglátogatta a sírt, csak megsimogatta azt a gyönyörű márványemléket, azután felnézett az égre. Ilyenkor úgy érezte, hogy Mihály lemosolyog rá onnan.
De nem maradt sok ideje a gyászra, az ura halála után se bírta leállítani magát. Nem is akarta. És most már nemcsak pénzének a gyarapítása ösztönözte, hanem az is, hogy fűnek-fának eldicsekedhessen azzal, mire vitte; csak úgy dagadt a büszkeségtől, amikor a szomszédasszonynak vagy a húgának, sógorának beszámolt a vagyonkája szaporodásáról és egy-egy sikerültebb beszerzéséről. Mert most már nem is vert minden garast a fogához. Végiggondolta, hogy ha százhúsz évig él, akkor sincs szüksége a takarékban felhalmozódott összegre. Ha pedig meghal, mi haszna lesz belőle? Így hát meg-megállt néha a kirakatok előtt, és nem sajnálta a pénzt kiadni, ha valami megtetszett. Ezzel aztán ismét csak el lehetett dicsekedni a rokonainak, no meg főleg a barátnőjének, Piroskának.
Ám ahogy teltek-múltak az évek, egyre fáradtabb, egyre töpörödöttebb lett. Kezdetben a baromfitartásról mondott le, később már a kert gondozásáról is, ahhoz pedig túl fösvény volt, hogy embereket fogadjon föl. A gyümölcsfák elkorhadtak, a gyönyörű virágok helyét gaz verte fel.
Nem járt már a nővéréékhez sem, nem bírták lábai a járművek lépcsőit. S mivel azok is sokat betegeskedtek, ők sem nyitották rá Ilonkára a kaput. A szomszédba se ment át, ott is lépcsők állták az útját. Piroska azonban hű maradt hozzá, naponta meglátogatta, és az időjárástól függően hol a kertben, hol a lakásban tárgyalták meg a világ dolgait és saját ügyeiket. Nagyokat hallgattak is közben, néha egyikük-másikuk el is bóbiskolt néhány percre. Piroska megint minden alkalommal csodálattal eltelve tért haza, újból és újból végighallgatva Ilonka elbeszéléseit arról, hogy nem is olyan régen miket vásárolt, és főleg, mennyiért.
Igaz, ekkorra Ilonka már nemigen bírt a házból kijárni, így aztán vásárolni sem tudott. A régebben örömmel vásárolt holmikat se volt kedve viselni, de mutogatni, dicsekedni lehetett velük. Arról pedig telefonon mindig értesült, hogy mit vásároltak a húgáék, mit és mennyiért. Szerette a húgát és gyakran megsajnálta azért, hogy ő meg az ura, bár nem voltak szegények, nem ismerhetik meg igazán a pénzköltés örömét s az ebből fakadó dicsekvés édes ízét. Ilyenkor elfogta a nagylelkűség és képzeletben drága autókkal, gyönyörű és méregdrága külföldi utakkal ajándékozta meg a testvérét, semmit sem sajnált tőle. Végül még egy házat is adományozott nekik, és ettől annyira meghatódott, hogy könnybe lábadt a szeme.
Ó, milyen nagyszerűen érezte magát! Maga teremtette álomvilágában jóságos lehetett és bőkezű – s mindez nem került egy fillérjébe se.
Egyszer aztán szomorú hírrel fogadta a barátnőjét.
– Meghalt a hugicám – mondta megtörten. – Hirtelen történt, egészen váratlanul. Tegnap este telefonálta meg a sógorom. – Zsebkendőjével megnyomkodta a szemét. – Megmondtam a sógornak, hol csináltattam Mihályomnak a sírkövet. Ő is odament. Az előbb telefonált, hogy meg is rendelte. Csak most már drágább – avatkozott az elbeszélésbe a már szokásává vált képzelet. – Kétszer annyiba kerül – közölte, várva a hatást. – Ekkora kiadás… – sopánkodott. – És ilyen váratlanul!
Maga is meglepődött, hogy az egészből a legjobban a hirtelen támadt kiadás rázta meg.
Piroska részvéttel nézett rá. – Ó, istenem! Ilyen hirtelen elment… Mi vitte el? Mit mondott az orvos?
Meglehet, Pali sógor mondott valamit, de bizony, ő nem figyelte. Legalábbis nem emlékszik semmi ilyesmire. Nem, szinte biztos benne, hogy erről nem beszéltek.
– Látod – tűnődött el –, ez szóba se került. Hanem azért rendes ember a sógor. Nem sajnálta a pénzt a sírkőre. No, de ennyi pénzt! Istenem, istenem!…
Belehülyülsz a nyilatkozatokba, belehülyülsz
abba, hogy halandó vagy;
felütsz egy könyvet (mi sem könnyebb) –
hogy elhitesd magaddal, nem képzeleted
koholmányai azok az árnyak, a nagyanyád
zománcos vedrével ott lohol kemény izmú
apád eloltani a gyújtóbomba lángjait az
Aurel Vlaicu utca végében. S nemcsak a
Pórucék mészárszékében üvöltő kutyát,
de a szekrényajtó nyikorgását is hallani lehet
a világháború előtti hálószobahomályban.
Félkegyelmű minden kegyelem, ki hiszi még,
hogy időtlenül sütkérezhetünk fényében
a mennyezetig érő karácsonyfa alatt vagy az
ajándékgidát szorongatva egy négylevelű
lóherében. Túl késő van, kedveseim.
(Ma melyik angyal az ügyeletes vajon?)
Csikorgó csikorgás.
Üszkös nap
emlékezetével szemben, befagyott
égi óceán partján, elgörbített
kettőskereszt
térben ácsorogva bámulja
feje fölött kihűlt lábnyomát.
Csikorgás csikorog.
Pokol kapuja nyílik?
mennyország morajlás?
itt,
itt áll előtte egy láthatatlan
óriás, sárkány okád lángot, fekete
mozdony viszi égbe, szikrája karcol,
karcol csillagot, kobakja
körül lódarázs, sáska,
most kell fejet emelni? fejet hajtani?
Szíriusz csillagképhez állítja
kronométerét, hangolja összes
kromoszómáját, vigye fekete
mozdony, vigye táltosképzelet,
vigye előző életek mozijába,
csikorgó csikorgás,
pokol kapuja nyílik? morajlás?
kobakja körül puttó
angyalkák? vagy sáska, lódarázs?
ez nem csoda, ez a valóságnak
mondott valami maga, a nullpont
energiája, Szíriusz csillagképhez
állítja kronométerét, hangolja
összes kromoszómáját, csontvázkoponya
csikorgatja fogát? ez nem
csoda, ez a valóságnak mondott
hazugság maga. Nostradamus
mester szakállát tépi,
ha látja, pedig még
se kép, se hang, csak önmagát
másoló időhurok, elgörbített
kettőskereszt térben
két időforrásból indult
szétcsúszás, mi ez a nyitott olló?
kígyó harap saját farkába, eszi magát,
csikorgó csikorgás,
Kutyacsillag alatt fülébe
égi fakutyák csaholnak. Üszkös
nap emlékezetével szemben, befagyott
égi óceán seholsincspartján, elgörbített
térben ácsorogva bámulja feje fölött
kihűlt lábnyomát, maga ellen
összeesküszik, visszaesküszik,
összevissza esküszik, esküszik,
esküszik, esküszik, hogy.
Lehet, nemsokára két vállra
fekteti, szíven szúrja, fejbe
lövi, hátba döfi
vagy szakadt cipőfűzőjére
felköti magát, rejtélyes
halálán morfondírozva
legyint, nem kár érte, amúgy is
csak játék, játék volt, csak
bohócmutatvány, olcsó búcsúi
ripacskodás, az igazi,
az igazi
majd ezután, ezután,
csak ezután, csak játszásiból
pusztították, ő is csak játszásiból
koptatta, gyilkolta magát,
ez, ez a semmiség, ez, miért
nem kár, zokogva felkacag,
ezt a huhókameccset is
elbukta, de fel,
fel, feladni nem tudja.
Esküszik, esküszik, esküszik, hogy.
Pogány! pogány! idáig,
idáig érne István sátánista
papjainak átka? ki tudja? amúgy
meg mindegy, olyan mindegy
már, minden, minden a helyén,
minden, minden késő, kik tették pokollá?
Kik ozuk? miü vogymuk.
Engedé ürdüng intetüinek. Nincs
és nem is kell már bárka új vízözön
előtt, foga a csikorgó csikorgás, ég felé suhint,
ës kíássátuk Uromkhuz hármúl,
kyrie eleison!
dicsősége dicsértessék!
hiszi, bár sosem! sosem látta,
de hinni csak, csakis így szép, sosem látta
arcát kit első szívdobbanásától szolgált,
kinek lelke most is ott,
ott lebeg a vizek
felett, kimondhatatlan név, lehajtja
kobakját, hullócsillag fekete
sapkáján, homlokán, hullócsillagos
sapkáját szemébe
húzza, tépi nyelvét kimondhatatlan,
kimondhatatlan szó.
„… aki nem szeret, annak jó lesz így is,
és aki szeret, annak jó lesz így is…”
(Babits)
A szegényszagú egzisztenciától
retten a lét, e gyávaságra-bátor.
Nézd el nekem, mikor elhagy a szó már
s elhanyatlik a vers a kaptatónál,
csoszogj velem még, Jóhalál lánybarátom.
(Déli verővel adatik a karácsony.)
A házak éle tompul, elvész
a hóesésben. Pára lobban
ujjongó ajkukról, s didergés
helyett meleg van, hév a szóban;
a szóban – mély, fölszáll szemükre –
kimondatunk csöndjükkel, ébren
az égi tőkék hullt-ezüstje
a Séden innen s túl a Séden.
Angyalnégyes a Betekints-völgy
kolostoránál, szinte látják,
helyet keres, hegedűin tört,
violaszín, rozzant cirádák,
s kezd az angyalnégyes zenébe.
királylány hajszála vonójuk
falakon is átjár, de vége –
a város elhagyott súgólyuk,
vagy kihalt zenekari árok.
Sebaj, színüknél összenőve
elkerekül a szivárvány: sok
cihás felhő ömlik belőle,
jogar és karmesteri pálca
fonódik láthatatlan kézben:
malomkő és liszt surrogása
a Séden innen s túl a Séden.
S milyen fonák! A Pajta utcán
alig-pehely lelkek tolongnak
fehérben, zümmögőn s kigyúlván;
pirossal áttört mondatoknak
hangköze, -súlya elparázslik,
és mind hamuvá lesz a díszlet,
a nézőtér és deszka másik
darabot vár, hiába hittek
javukra hosszuló napokban –
a földben bomló maghalál már
horizonttá zöldül ki, rokkan
a homorú sötét és hátrál.
A tűzfal ötszöge aranylik,
világos szívük s kéz a kézben,
koronás árnyak, régi lagzik
a Séden innen s túl a Séden.
A szecesszió belesápad.
Felhőkön túl a hold is horkol
megunva a tragédiákat
és hogy kiváltunk a bozótból;
röpül a hír madara, röppen
a gyantás lányhaj a vonóról,
a képzelet fent, csillag itt lenn,
a függöny leszakad a hótól.
Hol a tető? az égen semmi:
hideg kőből és hóból vánkos
temetné, de nem kell temetni;
három nap a föltámadáshoz
mint az esztendő három napból
s három éjből magyar mesékben
kimondatott, s velünk csatangol
a Séden innen s túl a Séden –
A nő, miközben öltözködött, többször is kinézett az ablakon. A meteorológiai előjelzéseket rendszerivel meghallgatta, de mégis inkább a saját benyomásaira, megfigyeléseire hagyatkozott. Azt mondták, hogy délután többfelé is lehetséges eső, itt-ott hirtelen jött zápor. Ezért felvette a kiskabátot.
A budai várba igyekezett, volt egy nagyon is részletes meghívója az ott rendezett borfesztiválra. A résztvevő cégek sorra felsorolták kínálataikat. Természetesen ábécé sorrendben mutatkoztak be ajánlataikkal. A meghívó feltűnően díszes volt. „Micsoda rongyrázás – hümmögte a nő –, nagyon meg akarják adni a módját, de hát pénzük az van, méghozzá jó sok.” Egy pillantással még átvizsgálta tárcája tartalmát, aztán nekiindult.
Már a buszon ült, amikor tüzetesen elkezdte olvasni a kínálatot. A füzetke végén a céges felsorolásban ismerős elnevezést látott. Az volt odaírva kicifrázott betűkkel: Zalai borok.
A nő elnevette magát. Egyetemista korában ugyanis volt egy évfolyamtársa, akit Zalai Boroknak kereszteltek el, mindig így hívták a háta mögött. Ugyanis annyit beszélt a zalai borokról, hogy nem is nevezhették volna el máshogy.
A meghívón a cégek pavilonjainak sorszám szerinti megjelenítéséhez egy kis térkép is tartozott. A nő, leszállván a buszról, egyenesen ide tartott.
Természetesen az évfolyamtársa ott volt, kissé megőszülve, megtestesedve, de ő volt.
„Vajon megismer-e majd?” – kérdezte a nő önmagától.
A férfi széles mosollyal elvigyorodott. – Nocsak – mondta –, ezt nem hittem volna, hogy a jó sorsod téged is idehoz.
– Hát, csábító volt nagyon a kínálat – a nő is mosolygott. Azt persze nem árulta el, hogy a férfit ő is úgy hívta magában: Zalai Borok. – Mesélj magadról – kérte, mert mégiscsak furcsa, hogy bölcsészdiplomája ellenére (a nőhöz hasonlóan ő is irodalom szakos volt), bort készítsen, szőlőt nemesítsen, bort áruljon.
– Talán tudod – kezdett bele a mesélésbe a férfi, nem gondolta, hogy ezt mindenki tudta róla –, hogy apámnak volt egy kis szőlője. Aztán, ahogy telt-múlt az idő, és ez már lehetséges volt, hozzávásároltunk, megnagyobbítottuk, sikerrel dolgozgattunk, és ma már világhírű pincészetem van… – Itt egy kis torokköszörülés következett, mert túlzóan dicsekvőnek érezte, amit mondott. Óvatosan helyesbített: – Az a helyzet, hogy külföldről is sokan rendelnek az én jó kis boromból. De – és fürkésző tekintettel a nőre pillantott, valóban érdekli-e, amit ő mondani fog –, visszatérve a kezdetekhez, apám Kovács András, isten nyugtassa, mert ma már nincs velünk, igen nagy borszakértő volt. Aztán ugye itt vagyok én, ifjabb Kovács András, én is igyekeztem ugye, meg itt van már a fiam is velem, mert nem is bírnám egyedül, ő Kovács András Zsolt.
A nő a szép flaskákat nézegette, és emlékei között lapozgatott. Eszébe jutott, hogy a zalai borokat dicsérő férfi orosz szakos is volt, és vele ellentétben, aki másodiknak népművelés szakot választott, kihasználva a szovjet tanulmányút lehetőségét, még Grúziába is ellátogatott, ahonnan szőlővesszőket hozott. De számára, és talán a többiek számára is, a hősünkkel kapcsolatos legmaradandóbb emléke az volt, hogy a világirodalmi szigorlat idején, gondterhelten sétálva fel-alá a folyosón, egyre csak azt mormogta: „Diderot apja késes volt, Molière-é kárpitos.” És izzadt a homloka nagyon.
– Mi van, csak ennyit tudsz? – csúfolódott vele az egyik évfolyamtársa, a „túlokos”.
– Miért csak? Az a lényeg komám, hogy mit hozott hazulról, szóval nem buktathatnak meg, ha legalább ennyit tudok.
A nő ezen akkor is, most is elgondolkodott. Úgy vélte, a zalai fiúnak igaza van. Diderot pengeéles, köszörült elméje nem alakulhatott ki csak úgy magától. Sokszor láthatta az apját munka közben és ebből is tanult. Molière-nek is használhatott, ahogy apját munka közben megfigyelhette, sokféle stílust tanulhatott, különböző funkciójú bútorokat láthatott, mindenfajta díszítéseket megtanulhatott. Nem csoda, hogy ő maga még a királyi udvarba is eljuthatott.
– Hát te? – szólította meg a férfi a magába mélyedő nőt.
– Újságíró lettem, egy üzemi lapnál kezdtem, most meg egy nagyobb napilapnál oknyomozó újságíró vagyok.
– Az szép – hangzott az elismerő felelet. – Gondolhattam volna, mert sosem féltél a vizsgától, a szakkörökben meg gyakran felolvasták a dolgozatod. – A nőre pillantva úgy találta, hogy ez a választékosan öltözködő nő valahogy olyan, mintha külföldi lenne. Van benne valami távolságtartás, valami idegenség. Nem lehet tudni, ki fia-borja. Nagyon zárkózott. Soha nem beszélt például az apjáról. Talán nem is volt neki apja. Talán csak addig, amíg megcsinálta, aztán slussz. Ő magában mindig „pomponosnak” hívta a lányt, mert olyan sapkákat hordott.
De mintha olvasott volna olyan cikket, ami alá az volt írva: Varga Éva. De túl sok Varga Éva van, a dolog csakis akkor lett volna egyértelmű, ha azt is odaírják: a pomponos.
A nő az égre pillantott. – Lehet, hogy esni fog, mintha már csepegne is.
– Tényleg, a mindenit, itt a sátorban ugyan nem fogunk elázni, de aki csak úgy jön-megy, nézelődik, az lehet, hogy elhúzza a csíkot. Az pedig az üzletnek nem jó. Aztán van nálad ernyő? – kérdezte a nőt, és a hangja szinte gyengéd, nemcsak udvarias volt.
– Nincs nekem olyanom. Utálom, zavar. – Kotorászni kezdett a táskájában. Előhalászott egy pomponos sapkát és a fejébe nyomta. – Na, megyek is, örülök, hogy találkoztunk.
– Én is, én is – lelkendezett a férfi. Elérzékenyült a találkozástól. Egy díszes palackú bort a nő táskájába dugott. Hirtelen bevillant egy régi emlékkép is, a nő anyja az egyetem közelében levő bódéban volt újságárus.
Emlékszel?
Nyár volt, rekkenő meleg,
gőzölgött az aszfalt, párolgott a város,
az autók egymásba csúsztak.
Narancssárga riasztás,
vérrel vértezett szúnyog hadsereg.
Emlékszel?
Kormányt váltottak éppen,
eltűntek az izzadt régiek,
helyükbe léptek frissen tussolt
újonc katonák.
Emlékszel?
A vizek áradtak,
az olaj a tengerbe ömlött,
pénzek csusszantak zsebekből zsebekbe,
lépcsőkön görnyedtek kitiltott koldusok.
Pokolgép robbant, ripsz-ropsz
röppentek a mentőhelikopterek.
Emlékszel?
Rebesgették: a világ a végét járja,
sok az ember, kevés a nyersanyag.
UV-t sugárzott a Nap,
igyon sok folyadékot! mondták,
és ivott ki bort, ki sört, ki szökőkút-vizet.
Emlékszel?
Ifjak voltunk és tojtunk az egészre.
Csak egyszer élünk,
és azt se túl soká.
Szívtuk, mi szívható, és
fogtuk, mit lehet,
sütött reánk a Nap,
az izzadt földgolyón
tombolt nekünk a nyár.
Emlékszel?
Régi, szép idők!
Hol vannak már a tűzcsóvás nyarak?!
Emlékké hűltek mind,
csak felidézni tudnánk,
ha lenne még kinek.
Bealkonyult vagy kireggeledett?
Színét váltja a világ,
sötétkék égből még minden lehet:
szétáradt napsütés,
fancsal telehold,
földre csent csillag,
hóliget vagy hőmező,
kipukkadt földgolyó,
lezúdult vízesés,
megszédült hegyorom.
Dervisek keringenek fölöttünk
vagy szuperszonikus rakéták?
A halált belénk kódolták,
érvényét vesztette az élet?
Vagy most kezdődik
a nagy Feltámadás?
Újjászületünk, egyre újabbá?
Meg se ismerjük magunkat?
A tükör a másikat tükrözi,
a valaha voltat.
Ősembert játszunk,
széttépjük és felfaljuk egymást?
Minden megtörténhet, ami megtörtént.
A kezdet vég nélkül folytatódik.
arcok esőbe rejtezetten
magam bajával megsebeztem
egyiket
mintha kihűlne minden emlék
érzem leginkább megpihennék –
nem lehet
lágyan szitálnak őszi fények
nézek elébük: meddig érek
hol leszek
majd ha kitárul fönt a fénylő
régi időktől messze néző
láthatár
s színbe szavakba fénybe szőve
égi ecsettől áttörölve
megtalál
s mollban dicséri ím az egyet
azt ki magának megteremtett
s visszavár
A kétteknőjű és a fejszelábú kagylókat nézegettem a Britannica Enciklopédiában. A pörgekarúak és a lemezkopoltyúsok fajtái is lenyűgöztek, hiszen nagyon izgalmasak. De ezeknél még jobban érdekelt a nyéllyukak és a teknők sarokpántjainak eredete. A tapogatós, csillókoszorús törzsből valók ezen gyönyörű képződmények. „Az eszes szubjektum választ.” A teremtőt először, az Urat, mint gondviselőt, azután magát a csodát, amit létrehívott Isten, a természetet. A gyöngy tehát nem üvegbe zárt kőhab. A test könyörgése, mondtam róla tíz éve, eufemisztikus korszakom delelőjén. Az átélés katalógusa. Sok kis kártya, katarzis. Fejfájás-kisplasztika. Dinamizmus-rajz/láz.
Rezervátum
Az emlegetés, mint a szimfónia (és később egy szimpózium) címe, Jeney Zoltánra emlékeztetett. Bunkerek, benőtt „akciók”, mint motetták, szonáták. Egy dráma kitinváza. Szorongás utcái. A Szív utca, Lövölde tér (terasz) kies, száj-alakú presszók. A Király utcán mentem, Pesten, és egy száraz kapura fehér krétával ez volt írva: a Halál egy gyönge nő. Sétál a világítóudvarok között, mint egy elasztikus illúzió. Csupa fű a haja. Szőke felszolgáló bíborszín testnadrágban. Ő viszont a Liszt Ferenc téren mutogatja magát a napsütésben. Barna, meleg (gesztenye) szeme van, milyen súlyos medál lóg a két melle között. Menóra. Álmainkban nem nagy vágyainkat szólaltatjuk meg, hanem félelmeinket. Azután a szorongások legsűrűbb mélyéből fölsejlik valami, ami elviselhetővé érleli a tudat felemelkedését.
Az intuíció organikus égisze alatt
Azért éltem eddig, hogy ezt a napot megéljem? Nagyon szép az idő. Az égbolt selymébe beleszaladt néhány tejfehér olló. Mintha egy kötőtű cikázna a kékben, ahogy egy repülő csíkot húz, a darázs mandzsettagombodra ül. Csupa arany a fény, a tárgyak beszívják a tűnődést. A sötétzöld tűlevelek tövében világoszöld tüskék sarjadnak. A fenyő most szerzi be „energiáit” télire. Ó, Te nagy mű, rökzöld „kétségbeesés”, akupunktúrás delej. Te karácsonyi szűz, selymes bolyhokat nevelsz fájdalommá. Egy arc a perc. Az idő a méz. A jövő egy kéz. Kinyúl a földből és vezényel. A karmesteri pálcából tövisek nőnek. A kibírt lét motorhanggá szelídül, bebábozódó propellerré. Egy szó és egy befogadó teknő. Kinéztem az ablakon és ezt láttam a kertben, a füvön. A mama Szó nevű macskája belefeküdt a kis kádba, amiben a lisztet tartják. Csak a liszt februárban elfogyott.
Energia és ábránd
Egy ásítás átlényegül, megmoccan az inggallér. Hologram fut át a konyhán. Egy kijelentő mondat, mint szobor. Kis gúny-parcellák, szó-butikok. Hajléktalan szempillák. Dió-barázdált, alvó fantázia-szappan. Kesernyés kaktusz. Energia és ábránd. KONTÚR. TÓNUS és rés. Odalapult rituálé. A festményből kilépő, meztelen asszony. Odabújik hozzám és a számba nyúl. A nyelvemet keresi. Majd a szótöveket kitépdesi a szemöldökömből, mintha gyomlálná az „ecsetek kertjét”. Szimfonikus piktor. Hangjegy alakú szőrszálakat szedeget le a bársonyszékekről. Lám, az idő is szó. Szövi valaki. Hozzáérek. Lágy.
Meglátom őket, meglátom a szemüket, ki akarok kényszeríteni belőlük valami bizonyosat, felszólítást, hogy mit kéne tennem, ki tudom-e mondani azt, amit korábban elhallgattam. A lehűlt földről felemelkednek ők, és áthágnak minden szabályt, ismerősök megint, idegen ismerősök. Maga a nyár is, a végtelen kék tenger, a lágy sivatag, mely önti az anyagokat, energiákat halmoz fel. A tökéletes arány szigorúsága játék, hogy legyen valami közös titkunk. Figyelem lélegzetem ütemét, elakad, összezavar, a helyszínekre emlékeztet.
Embercsapat halad a Tóra ösvényein. Egyszerűen, szépen davenolva. Nevetséges vágyak keverednek. Az érzékelés szabadságából kibontakozik a csupasz élet.
A tánccal kezdődött, éppen azért, mert nehéz volt, és megmenekülésre hasonlított. Jasa még kérte, hogy faljunk fel egy süteményt, a zsugaasztaluknál, patyolat tisztán, otthonról hozott, szép kóser süteményeket. Szándékomat keresztezve, mert arra számított, hogy a világ legjobb vicceit mesélem neki. Hozzám lépett, mint aki kényelmes helyét keresi, és egyetlen iránynak engedelmeskedve kapcsolódott bele a beszélgetésbe. Az időzavar kioldotta a gátlásait, táncolt, közelebbről láttatta magát, felbődülve, reszketősen, küszködve önmagával. Nyers hússá törte a lábát a bakancs. Megértette a téveszméjét egy ismeretlen világ távoli pontján. Lettek volna még további kérdései fekete vagy fehér zacskóba csomagolva a gondolkodás peremén. Zűrzavaros történetekkel, szörnyű, imádott, szerencsés történetekkel traktált. A pupilla kitárt kapuján keresztül, heves, szemrehányásos, komikusnak látszó felületekkel tör be az izraeli fény. A kábult gondolatfoszlányok pompás odújában, különösen egy ilyen százhúsz kilométeres menetelésen, napokig elnyúló, gyűrött vállalkozásban, az intézkedések és a rendeltetési helyek tempós egymásutánjában, észak-déli irányban Izrael országán át.
Tudni kell, hogy egy pillanatig szétvetett lábakkal és feszült testtartással álltam a sziklán, és a tiszt hasának szegeztem a fegyvert. Ilyenkor még nincs annyira nagy veszély, legfeljebb látják, hogy a katona bedilizett. A hőségtől izzadtan és begőzölten, bepárásodott szemüveggel, hogy megkíméljek mindenkit a részletektől, egyetlen hangsúlyos mozdulattal, kellemesen és nem feledve a hagyományokat, lelkesedéssel és felbuzdulással a kóserság szabályai szerint, egyedül a lőtéren és ezért tulajdonképpen menthetetlenül, és még hozzá kell tennem, hogy abban a pillanatban csúnyának éreztem magam, pedig tudtam, hogy egyébként elfogadható kinézetű vagyok, a felhúzott fegyvert az izraeli tiszt hasának irányítottam.
Férfiak borral
Találkozás az erdőben
Kártyázók
Csipkeverők
Mindketten felmértük a következményeket, és ezeket a szavakat kiabáltuk egymásnak: – Mit csinálsz te kurva, te genny, levágom a fejedet, sóban pácollak élve, kilyukasztom a herezacskódat, te töketlen zabigyerek, te mánják, mamzer, kuszemmak…
Az ösztönök a legerősebbek, gondolkodás nélkül valók, egyedül állnak és elutasíthatatlanok, leleplezhetők, nem elég elvágni őket, bűnnel telítődnek, mert a világ semleges csendje dobog bennük. Szórakozott hallgatással jelentkezett a roham a kiképzés csúcsán. Hogy katonává válj, a lelkedet összetörték, mohó kíváncsisággal írták át jellemedet, mely nehogy teljesen szertehulljon, fellázad, megnyugtató pontokat keres. Kibúvót a somroni lőtéren, mivel azonban a halál nyugodt és halk, visszafordultam a csőretöltött fegyverrel, válaszolni akartam a kiképzőtiszt szerep próbálgatásaira, megjegyezni valamit, valahogy folytatni a történelmet. Ami önmagában is meglehetősen érdekes. Megszokhatatlan fenyegetőzés volt ez a kialvatlanságnak. A fiatal tiszt magabiztos arcáról leolvasható volt a leplezett félelem, többet is tévedhettem volna. Csak később tudtam meg, hogy Acháb király palotájának közelében történt mindez, a várakozásnak és az előkészítésnek ebben a stádiumában, szigorú és állandó készenlétben. A tiszt rám vetette magát, és kicsavarta a kezemből az emtizenhatost. Nyár volt, szükségem lett volna a következtetésekre, valamit megírni ebből az anyámnak Magyarországra. Abban a pillanatban azt gondoltam, fejjel kell áttörni a kimondhatóság falát.
Ezt be kell vallani, elidőzve mindenféle erkölcsi meggondolatlanság mellett.
A kiképzés egy bizonyos pontján, mintha nem is lenne szükségünk az egészre, várakozás és előkészítés nélkül afféle hőbörgés tört ki.
Könnyű köd takarta a domboldalt. Ma sem tudom pontosan, miként volt lehetséges, végtére is az Elochim rendezte így, ami engem illet, gondoltam rá, arra ébredtem, hogy semmi kétség, vége az éjszakai mulatozásnak, a figyelem lanyhult és elmaradt, felfedeztem a történelmet a Vörös Malom közelében, ott, ahová dolgát végezni járt a század.
– Lejtőn felfelé nem dobunk kézigránátot, mert visszagurul, te barom! – üvöltözött az őrmester. Bűnözők csendje lakozott köztünk. A legtökéletesebb teremtményeknek látszó gyufák voltunk, „gáfrurim”, ahogy ivritül mondják. A tapasztalat arra kényszerített bennünket, hogy egymásban felismerjük egymást. A felfokozottság tetőpontján valaki néhány lövéssel leterítette a lőtér papundekli figuráit. Nem tudom, miért, talán a bekövetkezett lőporszagtól és a magyarázatoktól, a sziklák közötti üres távolságokban veszteglő emberrajzokra kilőttem az egész tárat. A hegyoldalba vágott lőtéren megmunkált kövek kerültek elő, kilökődve a földből, mint ahogyan például a kacagás kilökődik a torokból, és rohamoz gyermeteg idétlenségben, pedig hajlamosabb lenne okosnak látszani, megnevettetni kétértelmű történetekkel, vagy helytállni a kényes kérdésekben, esetleg kitörni a semlegességből hangos, ugatásszerű, pofába csapódó röhögéssel.
Összeállt a különítmény, a „chulijá”, Juvál, Ávi, meg én lejtőn felfelé megrohamoztuk a képzeletbeli ellenséget. Szétmeredő szárú háromszögben, játéknak tetsző bújócskázással, férfias nyugalommal és fölénnyel, bokrok zöld ágai által álcázva, a rohamsisakunkra tűzött lombokkal, némi motoszkálás után olyanná lettünk, mintha megindult volna az erdő.
Nem játszani akartam, és be kell vallanom, hogy a napégette hegyoldalon mindnyájan jelentősnek akartuk feltüntetni a pillanatot. A képzeletbeli ellenség ott állt nem túl messze, párszáz méternyire, szemben velünk, felbukkant és lebukott, arcátlanul csurrant, csöppent, a könnyen gyártható papundekli-ember. Széles válla, felfújt mellkasa jó célpont volt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy erkölcsi érzéseimtől függetlenül a papírfigura dőlni kezdett. Nem játék nekivágni a szikláknak, a sziklák kapcsolatban állnak a földdel, a föld megteremti az ember arckifejezését, a Föld öntelt és öntudatos, éles szilánkokat pattint le róla a golyó. A figurák szánalmas mosolytalansága arra való, hogy eltitkolják az igyekezetet, és hogy a katona hanyagul pöffeszkedve, mint egy profi bűnöző, ne mutasson semmilyen érdeklődést.
Az ordításra és az üvöltésre figyelek, meg a jelekre, melyek alig hallható reccsenéssel szakítják át a húst. Haldokló vagyok, vagy győztes, kétségemnek nem adok kifejezést, korlátlanul és durván azonosítom magam: a fegyver a kezemben, egészséges vagyok, a kulacsban víz van, igazolvány a zubbonyzsebben…
Eszembe jutnak azok, akik a harc szüneteiben tefilint raknak. Az Örökkévaló fontosabb az életnél. Kiegészítésképpen a végpontokon kell megérteni a történelmet, késleltetni, mielőtt az ember elhajolna a golyók elől, elindítani a műveletet, mely semmiképpen sem könnyű.
„Báruch átá ádonáj előchénu melech haolám…”
Átsuhan közöttünk az Isten.
Egyedül Ő, és eltűnik a kék égen. A harcosok büszkék, Isten közelségének melegsége csendes és bölcs, a történelem nem mindig megnevezhető eseményeinek időpontjai helytállóak, az ösvény a hegyoldal száraz, tüskés füvébe visz. Az orosz fiú káromkodik, legnagyobb meglepetésemre haragosan néz vissza rám, futás közben figyeli a lélegzetemet, semmi mást nem akar, csak, hogy értsem meg, kifulladt, vegyem át a hordágy rúdját. Szüleiről mesélne, ha együtt vodkáznánk, Oroszországról, nincs távolabbi célom, csak hogy lerázzam magamról, felnyög, pár lépésnyit még belém kapaszkodik, távolodik futás közben, értem a testbeszédéből kisugárzó köszönetet. Megérintem, meglököm, tudom, hogy milyennek kellene lennie neki, meg nekem, meg neked, te a mi emberünk vagy, mondják az orosz srácok, az egyik tanár, a másik mérnök, a harmadik orvos, a negyedik elektrotechnikus, elesni nem szabad, most a lejtőn felfelé futunk, a száz kilós Micha a hordágyra szíjazva fekszik.
A teremtés kielégítő volta megerősít jókedvemben. Megmunkált köveket látok a lőtéren. Akkoriban erőd volt itt, a szerencsétlen sorsú király itt vetette le magát palotája erkélyéről. A tiszt arra ítél, hogy töltényhüvelyeket szedjek. Megbocsát, gyere, mondja, tudja, hogy ez kiemel kínzó zűrzavaromból. Az egész század rohan, ebben most már benne van a kiszáradt fenyők recsegése, most lejtőn lefelé rohanunk, Ron az őrmester, egy New York-i srác fáradhatatlanul futkározik a hosszan szétszóródott század mentén. Az egyik kődarab sűrűn rovátkált felülete, benne a csigavonal, meg a menóra néhány ága, az embernek bután fennakad a szeme, az igazság talajából emelkedik ki mindez, szurkálnak a királytüskék, lehet, hogy a palota lépcsőjét is megtaláltam.
Azon az estén a katonák éjfélig énekeltek és táncoltak, sok gyümölcslét ittak, sátrat vertek a Vörös Malom nevű ősi romoktól háromszáz méternyire. Egymást látogatták, kártyáztak, káromkodtak, pimasz férfiak voltak, szkandereztek, a csapnál mosakodtak az éjféli rémképeket keltő hideg vízben. Csak az őrök szimatoltak a tábor körül, hogy hozzászokjanak a fegyverrel való bűntelen érintkezéshez. Szabadságunk sokkal indulatosabb volt, persze nem minden félelem és kényszeredettség nélküli. Látványos gesztusokkal próbáltuk meg alátámasztani mindazt, ami egyébként bámulatos gyorsasággal elrendeződött köztünk. Hosszú alvás ígérkezett a fárasztó nap után, az ellenfelek kibékültek, miközben persze bíztattuk is egymást, örökké emlékeztetve, hogy ellenséges, megszállt arab területen vagyunk, a rejtélyek ceremóniájában, melyek nem érnek többet egy üzenetnél. Ez a felismerés ma már egy kicsit hülyeségnek látszik, és egy kicsit szégyellem is, bármilyen nyersen működött az ösztönöm akkor, kincseket őriztem, a lábamnál a táska mélyén, egy sumér mérőkövet, meg egy héber felirattöredéket.
Kétszemélyes sátorba gyűrtük magunkat, mélyen aludtunk a nagyváradi sráccal, arról álmodtam, hogy Omri városát, Tircát találtam meg. Lehetséges-e ellent állni a történelem ragaszkodásának, gondoltam álmomban, eljutni oda, ahol minden ellenségeskedés esendő, taktusok bugyborékolnak, az egyszerű mohóság akarja-e, vagy nem, nem tudom. Enyhén túlzó állítás lenne arról beszélni, hogy mi történik, amikor csak önmagának cselekszik az ember. Mindenki csak engem basztat, fokozatosan üvöltözve, félve, a koruknál idősebbeknek látszó nagyszakállúak, soványak és barnák, egyformák, mint a gyufa.
Puskaropogásra ébredtünk, valahol a szemközti dombokon fény terjedt, feldübörgött a csillagok kupolájának legtetején, áthullámzott az évezredes romok felett, kihunyt a hatalmas éjszakában, mely a szamáriai dombokat körülvette. A robbanó kézigránátok nem engedtek félreértést. A szenvedélyek lángolnak fel így a kín látványától, lebegő kötél, híd, víz ömlik így. Hosszú, színes füstcsík cikázott érdekfeszítőn. Halk, folyamatos vijjogás fennakadt, alábukott. A parancsnokok határoztak, taszítások, figyelmes lökések ismétlődtek elszánt arckifejezéssel. A hideg, sivatagi éjszaka tehetetlenül kiszolgáltatott az időtlen sakálüvöltésnek. A tizedes a tisztás túlsó szélén állt. Erőfitogtatás és komorság. Ujjaimban éreztem a kattogó időt, mintha már megtörtént volna. Rakéták visítoztak, a percekben mérhető térben. Teljes felszereléssel, menetkészen állt a század. Borzasztóan kevés az idő, egymásra csúsztatott idősávok kavarognak az elsötétült természetben. Kicsi, kopott égbolt villog a fejem felett. A hőmérsékletek tánca összetéveszthetetlen. Megtámadtak! Megtámadtak? A tiszt mindig legelöl, ez növeli a katonákon átcikázó életkedvet. Fordul a szél, sakál üvölt, vagy ember kiált. A sivatag rólunk beszél. Apró fénypontok kerülgetik egymást a távoli domboldalban. Hangtalanul, egymás fülébe súgott üzenetet adunk tovább. Vékonyan, szikáran, könnyű testtel, olyanok vagyunk, mint a gyufák. Az elmúlt napok menetelései befurakodtak a bőr alá, minden ott van, ami befogadható, fölfogható, működtethető.
Katyusák visítanak az égen.
Fegyverropogás közben döntöttem el, hogy megkeresem Acháb király elefántcsont palotáját.
Éppen csak biccentve, államat szorosan a földhöz nyomva elképzelem a világ teremtését. A teremtés jól elkülöníthető fázisait, a független tudat szerteágazó hajlatait, a tudás szerelmes érintését, a bogarak nyüzsgő útját, az élmény lenyomatát, mely szántszándékkal, folyamatosan mesél.
A kulacsomban már lötyögött a víz. Vannak dolgok, melyeket csak kúszás közben lehet megérteni. A sziklák, a kövek, a kiszáradt föveny nem hagy közömbösen. Az sem tart vissza, hogy itt valahol, ezen a ponton, ahol csak fokozatosan és ügyeskedve lehet előre haladni, ahol az arcommal tapogatom az ország arcát, ahol a működő figyelem szeme láttára véget érhet a lét, szóval itt, ezen a ponton a békét a háborúba csomagolják…
Magam sem vettem észre, hogy a fegyverek mikor hagyták abba a sikoltozást. Soha még ilyen őszintén nem kívántam Istent. A fantázia különös rést ütött figyelmemben.
Hangtalanul kúsztunk felfelé a dombon.
Az ősz, bizony nem kiskabát.
Vacogtatók az éjszakák.
Ködbe bújnak a hajnalok.
Azt álmodom, hogy nem vagyok.
körben minden fehér
nézem a bruegel-varázsolta tájat
szitál a hó
panelházak
kis domb tenyérnyi parkban
gyerekcsapat
szánkókkal föl le
maholnap karácsony
az angyalok lejönnek
a földre
egy pillantás
nincsen gépem
hangtalan kép
téli táj
nem korcsolyáznak
kutya hemperül a hóba
jön karácsony
akárha ötszáz éve
összemegy a ház
ecset egy félkesztyűs kézben
elfelejtem a mát
minden káprázat
vagy mégsem
elküldtek újabb hárompróbára
a trónosok
a nyájat vigyázom
össze is zavarnánk mindent
ha királylányt kapna
minden jöttment
nem rossz amit csinálsz
mondják
mert persze többen vannak
de nézd
sok a herceg
mi sansza egy parasztnak
s mint keverednek ide birkák
nem értik
pedig mennyien
hányszor megírták
fontos a szar
de fontosabb az ország
mikor kész volt a bárka
és esni kezdett
joggal hihette a matuzsálem
söpredékei a világnak
valamit igen elcseszhettek
ő valamiért
jó volt az úrnál
benevezte az útra
ahogy írta a zsurnál
s követhette a pereputtya
a galamb ment
hozott olajágat
azóta köztudott
egy bárka mit jelent
nekitámasztva az ararátnak
kik érdemlik
kapnak új rendet
és özönvíz minden
deklasszált elemnek
tudjuk az öreg
nem volt parázna
de hát az itallal
megszívatta a lánya
na nem kurvára
csak úgy bibliásan
ahogy zsuzsát kilesték
annó a vének
hát erről szól az ének
az ének
Szobámba zárva.
Ma ez az ünnep.
Kokárdagyárba
Meneküljek?
Föltámadott a…
Ünnepel a nép.
Valaki megálmodta
Az egész felét.
A jövendőért
Kell bűnhődni még?
Elfordul Isten.
Ennyi volt. Elég.
A baj akkor kezdődött, amikor még csak híre kelt, hogy az épülő autópálya csonkítani készül a tanyát.
Az alföldi településen tíz család lakott. Békességben, a bajban segítve egymást éldegéltek az emberek. Ha valamelyik gazda lova munka közben kidőlt a rúd mellől, a szomszéd vitte a magáét, s fogta a helyére, a kocsi elé, hogy a károsult befejezze a megkezdett munkát. Amikor arról értesültek, hogy öt család otthona a leendő műút útjában áll, és a telkeiket kisajátítják, vége szakadt a békés életnek.
Már négy gazda lemondott a telkéről, házáról. Írás is készült róla. Értesültek a megváltandó összegről, mellyel igen elégedettek voltak. De pénzt addig nem kapnak, míg az ötödik telket is ki nem sajátítják. Köteles Imre, a hetvenöt éves telektulajdonos azonban nem akart kötélnek állni, az istenért se. Azt mondta, neki nem tudnak felajánlani annyi pénzt, amennyiért elhagyja az otthonát. A konoksága növelte a tekintélyét azok előtt, kik maradni kényszerülnek. Az öregember állhatatossága tán mégis egyben tartja a települést. A távozni készülők már más településeken néztek ki maguknak új otthont, s a vénemberre, a csökönyössége miatt, igen megorroltak.
Az Illetékes Hivatal tehetetlen volt Köteles Imrével szemben. A leveleire, melyekben egyezséget ajánlgatott, fittyet hányt. Pedig az épülő autópálya sürgette a megegyezést a két fél között. Ez okból a Hivatal gondolt egyet. Két szakemberét küldte a helyszínre azzal a feladattal, hogy törje meg a telektulajdonos ellenállását.
Napfényes, meleg júniusi nap délelőttjén érkezett autón a két úr a Köteles portára. Az egyik küldött alacsony, köpcös, negyvenes férfi, a társa magas, jóvágású, a harmincas éveiben járó, szép arcú fiatalember volt. Az öregember a látogatókat szívélyesen fogadta. Meghallgatta érveiket az autópálya fontosságáról, a kisajátításból a részére származó előnyöket. A gazda orra előtt azonban a mézesmadzagot hiába húzogatták, rá nem hatottak vele. Ellenállt a kísértésnek. Tehette, hiszen törvény védte a tulajdonát.
A szakemberek távozását követően Köteles Imre mobiltelefonon kérte a fiát, látogassa meg sürgősen. Fontos közlendője van a számára. Tamás, a fia, családjával a megyeszékhelyen lakott. Ritkán találkoztak. A fia elfoglaltsága miatt. Most azonban Tamás késedelem nélkül indulhatott Trabantján a tanyára. Munka nélkül volt. Délután megérkezett a szülői házhoz. A vén Köteles középmagas, testes férfi volt. A hátrafésült, ritkuló haját fehérre festették az évek. Noha Tamás fél fejjel magasabb volt az apjánál, mellette mégis penyének tűnt. Sápadt arc, a barna haja halántékon őszült. A negyvenöt éves férfi főiskolát végzett, de a kenyerét legutóbb üzletkötőként kereste. Sovány kenyér volt. Már a feleség szerény jövedelméből tengődött a család.
Köteles Imre tájékoztatta a fiát az otthonára leselkedő veszélyről. Kérte, az Illetékes Hivatalnál járjon el annak érdekében, hogy se levéllel, sem pedig személyesen többé ne zavargassák az otthonáért. Azt nem kapják meg. Tamás megnyugtatásul helyeselte az apa elgondolását: – Mégsem járja – mondotta –, hogy a békés polgár otthonát megsemmisítik anélkül, hogy az illető hozzájárulna.
Megígérte, ha kell, elmegy a minisztériumig. Ezzel távozott.
Az öreg Köteles mindenkor élvezte egyetlen gyermeke szeretetét. A kéréseit teljesítette. Tamás a munkájából adódóan sokfelé megfordult. A felsőbb körökben is. A mostani elvárásának teljesítése nem ütközhet akadályba – gondol-ta a vénember. Az ügyét elintézettnek tekintheti. Tamás a kapcsolatai révén az Illetékes Hivatalt rákényszerítheti arra, hogy módosítsa az autópálya irányát.
A napok azonban nem múltak eseménytelenül. A haragosai úton-útfélen sértegették: – Térjen észre, öreg… Nézzen az orrán túl, vén trottyos… Ráfizethet a hősködésre… Ne ugráljon a sír szájánál. – És ehhez hasonlókkal.
Köteles gazda azonban úgy tartotta, az embernek két füle azért van, a nemkívánatos megjegyzések, ha az egyiken bemennek, távozzanak a másikon.
Napfényes, meleg délután volt. Az öregember a tágas udvaron tett-vett, amikor motorzúgás ütötte meg a fülét. A tekintetét a hang irányába kapta. Fekete személyautó kanyarodott a kapuja elé. megállt, és két férfi szállt ki belőle. A kiskapun beléptek, megálltak, és nézelődtek. Őt megpillantva elindultak feléje a tisztára sepert, száraz udvaron. A csűrnél, láncon a kutya csupán egyet-kettőt vakkantott. Az egyik férfiban hamar ráismert a fiára. Köteles Imre Tamás érkezésének igen megörült. Társában a múltkori küldöttek egyikét fölismerve az öröme jócskán alábbhagyott. Felötlött agyában annak a lehetősége, a Hivatal embere hátha megerősíteni jött a fia bejelentését a kedvező változásról. És már enyhülni érezte az idegen iránti ellenszenvét.
Tamás sötétkék zakóban, kihajtós gallérú, lila ingben, drapp színű nadrágban érkezett. A társán, a magas, derék fiatalemberen szürke öltöny, fehér ing, nyakkendő.
Végre összetalálkoztak. Amikor az üdvözlésen túl voltak, a gazda a hosszú parasztházba invitálta a vendégeit. A konyhánál azonban beljebb nem jutottak. Tamás az idegen férfival a karos lócán foglalt helyet az asztal mellett. Az öregember ácsorgás közben válaszolgatott a fia szokásos kérdéseire: hogy van, édesapám; mennyire viseli meg a hőség; mi újság itthon? Köteles Imrének az efféle kérdések most nem voltak ínyére. Inkább vágyott megtudni, ügyében mi az eredmény. Széna, avagy szalma. A kutyaugatás újabb látogató, vagy látogatók érkezését jelezte. A nyitott ajtóban két férfi jelent meg. Szomszédok. Az alacsony, kövér, szőke Lipták a tőszomszédból. A magas, vállas, sötét hajú Szabó a szemközti szomszédból. Még jöttek hárman. Valamennyien megálltak az ajtó közelében.
Tamás mélyen ülő, sötét szemei végigmustrálták a tanyabéli gazdákat, majd szólott: – Sajnos, rossz hírem van. Az Illetékes Hivatal a tervén nem változtat. A módosítás igen sokba kerülne, az útépítés pedig jelentős késést szenvedne.
A vén Köteles gyűrött arca komor lett.
– A Hivatalban csupa hajlíthatatlan emberek ülnek? – morogta. – Ha elindult az úthenger, tarolhatja mindazt, ami az útját állná? A gép otthonokat tehet a földdel egyenlővé? Effélét eltűrnek?! Hol az igazság?!
– Hatalmas kerülőkkel juthatok a földemre, ha elkészül a műút – mérgelődött Szabó a szemközti házból. – Kifizeti meg az elvesztegetett időm, a fáradozásomat?!
– Önöket tájékoztatták időben – mondta a Hivatal embere –, hogy mire készüljenek fel. Kell, hogy erre emlékezzék Köteles úr is.
– Ne urazzon maga engem! – szólott rá ingerülten a gazda. – Paraszt voltam én egész életemben.
– Hogyan szólíthatnám? – kérdezte a másik, szinte bocsánatkérően.
– Magának bácsi – vett le a hangból a vénember. – Egyébként csak Köteles Imre… Ami a tájékoztatást illeti, rá jól emlékezem. Levélben tették meg. Ha személyesen szólnak a rombolásról, figyelmeztetem az Illetékes Hivatalt, a telkemet kerüljék meg. Az otthonomat nem adom!
– Lakhat máshol is. Például a fiánál – Tamás bólintott rá.
– Másutt, tisztelt úr, én idegennek érezném magamat… Ez a hajlék igen becses nekem. A házat a nagyapám építette. nem ivott, nem dohányzott. Takarékosan élt a családja. A rávalót garasonként rakta össze. A ház az apámra maradt, aki megóvta, a nagy háború megkímélte. És most, békeidőben – emelt a hangján –, tőlem elvárják, hogy járuljak a pusztuláshoz?! Nem, uram! Erre nem vesznek rá.
– Márpedig egyezségre kell jutnunk az autópálya érdekében.
– Én speciel örülök a változásnak – mondta a szőke Lipták. – Nélküle sohasem teljesülne a vágyam. Rég tervezem elköltözni. De nem jelentkezett vevő a házamra.
– Mi is költözünk – bólogatott egy másik ember.
– A munka nem fűl a fogatokhoz – jegyezte meg epésen egy gazda a túloldalról. – Fájlaljátok, hogy megszűnt a tszcs, ahol brigadérosként dirigálással megéltetek.
– És hozzá jól – vetette közbe a szembe szomszéd.
– Sérelmezitek, hogy maradnotok kell – szólott kárörömmel egy középkorú férfi.
– Béni, már te is? – csóvált a fején rosszallóan a vén Köteles.
– Ujjat húzni a hatalommal nem ajánlatos.
– Ha összefognánk – vetette fel valaki.
– Késő a fejhez kapni – legyintett a szembe szomszéd.
– Édesapám is jobban tenné – állt fel a lócáról Tamás, mint akit már nem fogott a hely –, ha beadná a derekát.
– Már miért?
A fiatalabb Köteles ellépett az asztaltól, s mintha titkot árulna el, halkan szólott: – Manapság a politika különös dolgokat művel.
– Amíg a kezem írását nem adom, a telek az enyém. Törvény van rá – büszkélkedett az apa.
– A törvényeket sorra átírják.
Az öregember erre nem tudott mit szólni. Elsőnek arra gondolt, megijeszteni szándékozik a fia. De mi van akkor – ütött szöget a fejében –, ha igazat mondott? Hallott hasonló esetről.
– Tisztelt úr – fordult a küldötthöz –, erről hogyan vélekedik?
– Nem riogatás a feladatom – felelte a kérdezett, és felállt. – A kisajátítást 38
rendezni jöttem – folytatta, s az irattáskából két nyomtatványt vett elő, azokat egymás mellé az asztalra helyezte. – A maga fia a segítségemre jött, és nem értem…
– Mit beszél?! – hördült fel a vén Köteles. – A fiam, meg maga!…
– Igen. Vállalta, hogy…
– Hallja az úr?! – akasztotta meg nagy hangon a másik. – Gondolja meg, mivel illeti a fiamat!
– Az igazat mondta – bólintott Tamás.
Az apja értetlenül nézett rá: – Mivel bíztalak meg?! – kérdezte fojtott indulattal. – Az semmi?!… Azt el lehetett felejteni?!
– Szélmalomharc. Mindenütt falba ütköztem.
– Hozzájuk pártoltál! – villantak a sötét szemek. – Halljátok? – fordult a tanyabeliekhez. – Fogadatlan prókátor lett a fiam. Ellenemre fordult. Az én szerető fiam!
– Milyen világ! – sóhajtott fel valaki. – Az ember már a saját gyerekében se bízhatik.
– Mennyi a júdáspénzt?! – szúrt az öreg Köteles a fia felé. Ez meg csak nézett rá értetlenül. A vénemberben fortyogott a düh. – Mennyire taksáltok engem?!
– No de, apám!…
– Mi nem fizetünk le senkit – kelt Tamás védelmére az idegen.
– Úgy?! – hördült fel a gazda. – Akkor miért?! A szentségedet!
– Megtörténhet, ingyen elveszik a telkét… Mondták.
– Aha!… – ugrottak a szemöldökök a vénember homlokára. – Dereng már.
– Nincstelenné válhat.
– Beijedtél! Elúszna az örökség! Pedig máris jól jönne. Igaz, kölyök?!
– A pokolba az örökséggel! – gyúlt haragra a fia, és a zakó belső zsebéből két-rét hajtott papírt vett elő ideges mozdulattal. – Sejtettem, hogy ezzel vádolni fog! Olvassa! – nyújtotta a lapot az apja felé.
– Mi ez?! – kérdezte durván a másik.
– Megtudja belőle.
A vénember a lapot szétnyitotta. Még jó volt a látása a betűket felismerni.
A Hivatal képviselője kérdőn nézett Tamásra. A tanyabeliek a tekintetüket az öregemberre függesztették.
– Mi az? – nyújtotta a nyakát Béni gazda.
Köteles Imre ráemelte a szemét: – Csapda! – mordult. – A fiam lemond az örökségéről – tette hozzá tompán, majd Tamás felé fordult. – Együtt eszeltétek ki? – bökött a fejével az idegen férfi felé.
– A dologhoz nincs közöm – hárította el a vádat a küldött. – Úgy tűnik, csak vesztegetem az időt. Adja a kézjegyét valamelyik lapra, s máris távozom. Bal oldalon a megállapodás, jobb oldalon ennek az elutasítása.
Köteles gazda nem sok figyelmet szentelt a tájékoztatásra. A fia arcát fürkészte: – Meggondoltad? – kérdezte.
– Természetesen – felelte határozottan Tamás.
– Ez igen – szólott elismerően Béni. – A fiadnak van mit aprítania a tejbe.
– A fenét! – horkantott az öregember, majd hozzátette: – Üzletkötő, szűkös haszonnal.
– Csak voltam – buggyant ki Tamásból.
– Mit mondtál? – fordult feléje az apja.
A fiatal Köteles zavarba jött: – Mondom… csak volt szűkös haszonnal – magyarázkodott kényszeredetten. – Hónapok óta igen jövedelmező az állásom… Megkeresek vele százhúsz… százötvenezer forintot. Tisztán.
– Na ugye – böffentett Béni.
Az apa furcsán nézett a fiára. Hitte is, nem is annak állítását. De mivel annak a szeme se rebbent, semmi nem mutatta, hogy valótlant mond; hát nem kételkedett a szavaiban. – Szép summa – bólogatott a fejével.
– Térjen végre a nyilatkozatomhoz – sürgette Tamás. – Az úr távozni készül. Hamar két tanút.
– Meglesz, természetesen – készségeskedett az apja, de a gyors döntéstől meghökkent. Felmerült az agyában, a fia arra számít, ő visszautasítja a lemondást. Hiszen eddig számos jelét adta a szeretetének. Inkább elfogadja a kisajátítást, mintsem megtagadja gyermekétől az örökséget. De a lemondó nyilatkozatát már elfogadta. Szégyent ne valljon, azt hitelesíteni fogja. Tudta, e tettével Tamást magától eltaszíthatja. Ezt pedig nagyon nem szeretné. Úgy érezte, csapdát saját magának állított. Töprengett: mitévő legyen?…
Végül támadt egy ötlete.
Annak rendje és módja szerint tanúkkal hitelesítette az írást. Az aktus közben gyakran lesett a fiára, jelentkezik-e az arcán a megbánás jele. Szégyenkezve bár, de a nyilatkozatát visszakéri-e? Mondván, hogy trükk volt a részéről. Tamás azonban tartotta magát. Az öreg Kötelesnek ez igen tetszett.
Tollal a kezében az Illetékes Hivatal nyomtatványai fölé hajolt. Aztán, hogy melyik dokumentumot érvényesítette, csak a küldött látta, aki közölte vele. – Tévedett, Köteles bácsi. A megállapodást írta alá.
– Én? – szólt megvetően. – Ki van zárva. – De, hogy bizonyosságot szerezzen, ismét a papírok fölé hajolt. – Nofene – csóvált a fején. – Hát nem félrehordott az eszem?… Mármost ezzel mi legyen? – mutatta kezében a hitelesített nyilatkozatot: – Megvan! – derült fel az arca, s hirtelen mozdulattal a lapot kettérepesztette.
Az ajtó felől morajlás hallatszott. Majd Szabó nekikeseredve szólott: – Most már épülhetsz, autópálya! Az Isten verje meg! – és távozott mérföldes léptekkel.
Az izzadságszagú
pizsamáktól hálóingektől
napkeltekor jajgat a belklinika
amelynek csöndes parkja padján
dioptriát mosdatott a könny
A molyrágta kosztüm intett
mert egyedüllétében folyton sír
s mellé telepedve láttam az okát
miszerint receptek remegtek az ujjai között
Az idős asszony mélabúsan megjegyezte
hogy a patika pultja előtt kígyózó sortól
menekülnek ezek a vények
ugyanis a nincsfillér nem ad pirulákat
ezért a vérnyomása gutaütés
és továbbra is fájlal a fekély
Igazított a kopott kosztümjén
majd mintha kérdeztem volna hogylétéről
egyfolytában mondta a mondanivalóját
Hivatalsegédként hozta-vitte a leveleket
menet közben kapkodva tömte magába
ami a keze ügyébe került
s a zsíros kenyér bőrös töpörtyű
füstölt szalonna lyukasztotta a gyomrát
Szeged szélén drótkerítés mögötti
hullámpala tetős földszintesben lakik
a környékkel nem állt szóba a villanypózna gázcső
imigyen a mínuszok idején
a vályogházat a fagyosszentek uralják
pedig a sparhelt torkába tömött
tuskóktól lobog a láng a füst benn marad
s a nyitott ajtón surran a hideg
A szűkmarkú havibér a kis nyugdíj
nem engedi a szoba-konyhásba
a világosságot meleget
Fagyoskodástól rügyfakadásig
a könyvtár az otthona azért is
mert az öregeknek egy évre
pár száz forint az olvasójegy
Az sem mellékes szempont
hogy szíve szerint fürdőruhában ücsörögne
hiszen az olvasóterem hőmérője
nap mint nap huszonötöt mutat
Vele nyit a tudás birodalma
ahol akár a csiklandozott kuncog
az újságok bődületes hazudozásán
Aztán a könyvek között kutat
keresni az Árvácskát és a Toldit forgatja
Belelapoz a mesékbe is mert ha lenne unokája
reggeltől estig szíves örömest olvasná neki
ukmukfukk rejtélyes kalandozását
Vele zár a tudás birodalma
ahonnan csizmája korcsolyázik a jégverembe
de előtte a népboltban kér tízdeka parizert
s negyed kilót az olcsó kenyérből
Otthon néhány falat után bújik a paplan alá
és mormolja a hiszekegyet
Mondta a mondanivalóját
aztán akadt a szava s indult
a vakok otthonába a fiához
akinek a szemére homályt haragított a hegesztés
Jövés-menéskor a negyven éves gyereke
nekiment az ágynak éjjeliszekrénynek
az asztalt széket fölborította
de hála istennek a balsors jóra fordult
Néhány hónapja az otthonba került
hozzá hasonló korú gyöngén látó nő
s olyannyira összejöttek hogy együtt
reggeliznek ebédelnek vacsoráznak
Délutánonként kiülnek a kertbe
ahol jókedvűen töltik a boldogulásukat
és találós kérdésekkel tornáztatják az eszüket
Akár a vadgalamb ha morzsát talál
újdonsült ismerősöm örömrepesve
nyeli a könnyét mert társra talált a fia
akit mintha kicseréltek volna
vidám kedélyű viccelődő szentjánosbogár
Köszönt aztán annyit mondott magáról
hogyha fáj neki a délelőtt délután éjszaka
a fiára gondol s optimális a vérnyomása
és az égvilágon semmi baja a gyomrának
A karnyújtásnyira levő másik vályogház
nagyothalló kucsmása hiába fülelt
ezért háromszor ismételtette az örömhírt
majd az éles szemű és fogú pulit
ugrasztotta a gyepre ahonnan mielőbb terelje
fazékba a nyáj valamelyik jóvágású birkáját
Mintha puskából lőtték volna a fekete göndör
rohant aztán a fáskamrában figyelte
amint az éles konyhakések ügyesen ügyködnek
s a jóasszony sparheltjén kellő sóval paprikával
puhára rotyogott a hús
Szólításra hóna alatt üveg roséval
a szomszéd nyitotta a konyhaajtót
majd jó étvágyat és egészséget kívánt
Mélytányérból kanalazták
a szaftos pörköltet galuskával
végül karéj kenyérrel kitörölték a tányért
és vidáman koccintottak mégpedig arra
hogy a villámokkal vadított viharfelhők
helyébe fényár költözött
Ülő hordár
Tarnai Laci fiatalon jelentkezett versekkel. Hogy aztán még mindig fiatalon el is hallgattassa, magába fullassza a költőt. Évtizedekig a napilapos újságírás megerőltető, nem ritkán léleknyomorító, kifejezetten prózai világában élt; Kecskeméten, Szegeden szerkesztette, írta a zsurnált, napjait fölfalták a redakciók. Mégis keserű szájízzel hagyta abba az újdondászságot, mert ideje van annak is, s ez az idő elérkezett. Tarnai Laci, az újságíró akkortájt szűnt meg újságot írni, amikortájt megszűnt Magyarországon az újságírás. Az a valódi, literátus fajta, amit még élvezettel lehetett olvasni, nem pusztán – ahogyan a mai sajtótermékeket, a modern sajtómunkások szakmányban gyártott portékáit forgatja az ember –, nem pusztán mint kétes értékű információforrást, felejthető képaláírást. Lacit megviselte, hogy el kellett hagynia választott pályáját. Komorságra való hajlama kiteljesedett. Pedig származott ebből a kényszerű változásból érték is, öröm is, nem is kevés, nem is akármilyen: az újságíró elvonult a színről, s megerősödve lépett helyébe a költő. Úgy hiszem, ennek is ideje volt, nagyon is ideje. Az eladdig folyvást megtorpanó, mindig újrakezdő, szaggatott pályájú poéta az ezredforduló körüli évektől kezdve mind sűrűbben hallatta sajátos, fölkavaró, megrendítő hangját. Sallangtalan, őszinte sorai gyakorta keserűséggel telítettek, ám amikor a családjáról, pályatársairól, vagy példaképeiről szól, átmelegszik, néha egyenesen földerül. De akármilyen hangulatot hordoz is, mindig egyéni és összetéveszthetetlen ez a hang, ez a kiküzdött, megszenvedett poétika, ez az olykor (sokszor) szakadozott, máskor fölszabaduló, áradó versbeszéd. És ne feledjük hozzátenni azt sem: Tarnai költői nyelvének, eszközeinek, atmoszférájának zamata mindenkor szegedi íz, mert Szeged beléízesült és ő Szegedbe olvadt, s ahogyan Tarnai László Szeged híján más lett volna és más lenne, úgy ez a Város sem volna az, ami Tarnai Laci nélkül, mert otthon voltak ők egymásban, s immár maradnak is így, összefonódva. Ez volt, s most is ez a járható út, nem más. Ahogyan Laci írta:
Az útelágazások keresztjeinél
mindig megállok, s hallgatom
Krisztus lélekhez, tudathoz
szóló igéjét,
amely örök érvényű,
akár megszívlelni való tanácsa,
hogy veszélyes
a jobbra-balra kanyarodás.
Könnyű az országos vihar
csapdájába esni,
hiszen iszonyúan sárosak a dűlők,
s talán lehetetlen kijutni belőlük.
Biztonságérzetet ad
a járható út,
amely hazavezet
a nyugalomba.
(Tarnai László: Járható út, részlet)