Bálványos Huba: Gyermek

TABÁK ANDRÁS

(Radnóti)

Jól emlékszem még ifjúkoromból
Ahogy a középiskolások rajongtak érte
Voltak, akik harminc-negyven versét is
Könyv nélkül tudták és szavalták
Baráti összejöveteleken, s voltak
Akik nemcsak Petőfi, de Ady és József
Attila elé helyezték túlzó lelkesedésükben

Ma alig hallani róla. S ha igen, csupán
Elszomorító dolgokat: összetörik és
Vörös festékkel öntik le szobrait, melyeket
Aztán dohos pincékben rejtegetnek jobb híján
Hogy verseit ma már két nemzedék nem ismeri
Vagy ha mégis, úgy gondolnak rájuk, mint pállott
Komcsi eszmékkel fertőzött zsidó sirámokra

Egy ismert irodalmárunk a minap nem átallotta
Kijelenteni, hogy Wass Albert gyakran szebb,
Igazabb, mélyenszántóbb és magyarabb verseket írt nála

ZÁSZLÓS LEVENTE

Radnóti emlékére

A mécsvirág ha nyílik,
te már sohasem látod,
sem húnyó alkonyaikor
a tűnő napvilágot.

Ki pásztorok utóda
voltál –, idilli táj
helyett zordan körülvett
ágyúszó, füst, homály;

s lettél a lángoló kor
nem értett prófétája,
ki intő szavait csak
szelekbe kiabálja…

Nekünk is az az álmunk:
kor, mely valóra vált
békét, derűs szerelmet
és „tiszta, szép halált.”

SIMOR ANDRÁS

A remény

Amíg
a Diktátor
nem vicsorít
és nem harap
Istenként tisztelik

„Ő
őrzi a Hazát!”

Amikor
vicsorítani
és harapni kezd
ráébrednek
ez nem házőrző
ez véreb

Bethlen István mondja

Ezek
engem követnek
habár
a szocialistákkal
nem kötnek paktumot

Művem
őbennük
teljesedik ki

Nemrég
nekem is
szobrot állítottak
mint druszámnak

Huba

Utoljára
a csöppeket
figyelted,
jön-e
még egy.

Már
csak szemed
mondta:

„Jó volna
a sírból
visszanézve látni,
hogy ez a sok nyikhaj
eltűnt innét
végleg.”

Horthy üzeni

Örülök
hogy híveim
Budapesten
konferenciázni fognak

Végül is én
megelőztem
Mussolinit
Hitlert
Úgy látszik
ezt
nem feledik

Két hexameter

Három püspöki áldás, ám hálóba a labda
mégse gurul, focizáshoz, Viktor, nem stadion kell.

TÚRI BERTALAN

Öregek

Varjútanyán lakott egy öreg szőlősgazda, név szerint Szabó Mihály. Hogy ma hol lakik, erről nincs tudomásom. Én még húsz éve ismertem a vén embert. Lehet, már meghalt. Persze, ez csak következtetés. Talán, ha Varjútanyára ellátogatnék, Szabó Mihály a kapuját támasztaná belülről és kiáltaná felém:

– Mi újság a hegyvidékről? Géppel szedik már a szőlőt?

Az öreg, a kapuja fölött nézdegélve, mindig gépesítésről ábrándozott. Évek során a szőlőskertjéhez csodálatos terveket szőtt. A szomszédoknak a kert aljában elmondta a terveit. Válogatott szavakkal, derűs orcával magyarázta:

– Ezek a gépek a metszéstől a szüretig elvégzik a munkákat. Magam irányítom majd őket.

A szomszédok hitetlenkedve hümmögtek, míg Szabó Mihály büszkén tekintett a hatalmas szőlőskertjére, melyen már látni vélte a masinákat dolgozni. A szemöldökét simogatta, fekete, vastag szemöldökét. Mindig azt simogatta, ha valami izgalomba hozta. Egyébként széles vállú, középmagas ember volt, és a mély hangja különösen remegett. A tenyerei gyakran szorultak ökölbe, s apró lökdöső mozdulatokat tettek felváltva, mintha a gépek kezelőkarjait mozgatná.

Gépek csak a képzeletében léteztek. A felesége néhány éve halott. A temetés után a fia rá akarta szedni, hogy adja el a szőlőskertet a házzal. A városban náluk új otthonra lelne. De az apa nem hajlott a szóra. Neki ez volt az otthona. Itt gazda, másutt kitaszítottnak erezné magát. Amikor a fia elpettyentette, hogy a birtokvétel ára tőkeként kellene a vállalkozásához, az öreg előtt megvilágosodott minden. Megértette, hogy rövid idő múltával az aggok házába kerülne. Perpatvar támadt közöttük. Végül a fiú dühödten hagyta el a szülői házat. Azóta nem nyitott ajtót az apjára.

Szabó Mihály a birtokán már úgy gazdálkodott, akár a vénember. Az egész gazdálkodása abból állott, hogy mély hangján különös remegéssel káromkodott reggel meg este a napszámosaira. De azok mit sem törődtek vele, mert egyébként jó ember volt.

Bizonyosnak tűnt, hogy a szőlősgazda egyebet már nem tesz a gépek tervezésén kívül, mivelhogy magányos volt. Nem járt már az ő esze asszonyon. Varjútanyán az emberek képzelete korlátok között van, mint karámba zárt paripa mozgása. A sok országot megjárt Bodolai, az új szomszéd sem sejtette volna, hogy Szabó Mihállyal valaha különös dolog történhet. Bár maga az öreg szőlősgazda sem gondolta, pedig neki aztán volt képzelőereje akkora, hogy a tanyán vele senki sem vetekedhetett. Ám az élet, ez a fenséges, olykor kegyetlen nagyúr, gyakran a leggazdagabb képzelőerővel megáldott embereken is túltesz.

Az eset úgy kezdődött, hogy Tóth Béla, a hajdani szomszéd meghalt. Béla részeges volt. A gyönyörű Zsófi, hogy miért tűrte a korhely ura gorombaságait mindvégig, ezt soha nem lehetett megtudni. A hűségét senki meg nem ingathatta, pedig a férfiak igencsak tették neki a szépet. Az asszony szépségét Szabó is gyakran megcsodálta. Észrevétlen. Az ura rajta ne kapja. Enélkül is sűrűn egzecírozta asszonyát, akit az utóbbi időben vert is.

Szabó Mihályt bántotta a dolog.

Egyik tavaszon a szőlőt metszegették. Borral teli demizsonnal átballagott Bélához a szomszéd kertbe. Iddogáltak meg beszélgettek. Kedvező pillanatban Mihály rákérdezett:

– Cimbora, helyénvaló, hogy vered az asszonyodat?

A cimbora a barna szemeit rákapta, gonosz fény villant meg azokban.

– Mért engedi, hogy mustrálják a férfiak?! – felelte dühödten.

– Persze, hogy megnézik a férfiak, mert szép asszony. De az nem ok a veréshez.

– Nem-e?!… Még riszálja is előttük a fenekét.

– Ilyen a járása.

– Kedvét leli benne, mert bosszanthat ezzel!

– Lehet, tévesen látod a dolgot.

Tóth fürkészte a szomszédjának arcát, majd nekiszegezte a kérdést:

– Mért veszed a védelmedbe?… Tán neked is tetszik a Zsófim?!

– Nesze neked, Miska! – hökkent meg Szabó. A fölvetés hidegzuhanyként érte. Merev tekintettel nézte a társát és nyeldekelt zavarában. Erőt vett magán és kimondta:

– Zsófiban az irántad való hűség kiapadhatatlan.

– Megkörnyékezted!… Onnan a felismerés. Igaz-e?! – harsant a vád.

– Soha! – sietett a válasszal Szabó. Aztán neheztelve tette hozzá: – A fene a jó dolgodat! Hallod-e, Béla! Mit fel nem tételezel rólam… Sok éve szomszédok meg barátok vagyunk. Valaha adtam rá okot, hogy így vélekedj rólam?!

A társa erre nem felelt. Üres tekintettel nézett maga elé. Miért kelt föl hirtelen, Szabó föl nem foghatta. Béla a demizsont a földre tette, majd kiegyenesedett, köszönés nélkül elindult a háza felé. A járása olykor oldalra billent.

Szabó szentül meggyőződött arról, hogy a barátja eltángálja a feleségét, mihelyt belép a házba. Már szánta a tettét. Azzal, hogy a dolgot szóba hozta, Zsófi ellen hergelte az urát.

De tévedett. Béla nem verte meg az asszonyát. Sőt, többé nem bántotta Zsófit. Szabó legalábbis így tudta. Ellenben ősszel, befejezvén a szüretet, a Tóth házaspár elköltözött egy távoli faluba. Persze, az eset nem rendkívüli. A birtokot mások is eladták, amikor már nagyon rájuk nehezedett a munka. Béla az iszákos életet folytatta mindaddig, míg egy hűvös őszi hajnalon a májzsugor végzett vele. És Zsófi a temetésen sírva borult Szabó Mihály széles vállára, mert több éves távlatból is ő maradt meg a legkedvesebb szomszédjának.

A deres hajú szőlősgazda maga is ellágyult. Bár azelőtt neheztelt Bélára, amiért kegyetlenkedett Zsófival, de a temetésen ellágyult. Gyöngéden ölelte magához a sírástól remegő özvegyet és vigasztalón szólott:

– Szomszédasszony, a férjed ugyan jobblétre szenderült, de az élet megy tovább. És ha valamiben segíthetek, csak szólj s én jövök.

Az asszony hálásan emelte rá könnyben úszó, szép kék szemeit. Ez a tekintet Szabóval különös dolgot mívelt. Sűrűn kellett nyeldekelnie, hogy a könnyei ki ne csorduljanak, mert az szégyent hozott volna rá. Férfiember soha ne sírjon. Az gyengeségre vall. És ő erősnek akart látszani az özvegy előtt, akit szorosan magához ölelt, mintha az az erejét veszejtené. Pedig Zsófi nem olyan asszony volt, aki össze akar esni. Sok kegyetlenséget kellett az urától elviselnie, és az enyhített a szomorúságán az elhunyt iránt. Lehet, hogy Szabó vigasztaló szavai is segítették talpon maradni, mert a temetés után volt ereje foglalkozni a gazdaságával. Elmúlt egy tél, el a másik is. Egy kora tavaszi napon, a közeli város egyik áruházában Szabó találkozott az özveggyel. Az asszony kétségbeesve kérte:

– Mihály, mentsd meg a szőlőmet!

– Miért? Mi a baj vele? – rántotta fel a szemöldökét a férfi.

– A sorok hézagosak. A metszést, jaj!, ne is említsem.

– Aha… – nyugodott meg az öregember, és elgondolkozva simogatta ujjaival a szemöldökét. – Egy hét múlva meglátogatlak – mondta aztán.

Szabó Mihály szavatartó ember volt. Adott a becsületére. Amit ígért, meg is csele­kedte. Pontban egy héttel később, virradatkor motor­kerék­páron meg­érkezett az özvegy háza elé. Zsófi a kapuban ácsorgott, véletlenül.

– Hát eljöttél, Mihály? – mosolygott kedvesen.

– Hiszen megígértem – remegett a mély hang.

A szőlősgazda a motorkerékpárt az udvarba tolta és a szín oldalának támasztotta. Az asszony a vendégét a konyhába invitálta, s reggelivel kínálta. Szalonnás rántottát ettek. Ezután a férfi kiballagott a kertbe. Zsófi meg a házban maradt ebédet főzni. Szabó a szőlőtábla állapotát megpillantva rosszallással csóvált a fején. S mert sok munka várt rá, nem vesztegette az időt. A szélső sor elején a metszőollót előhúzta a felöltője oldalzsebéből, s lehajlott az első tőkéhez. A termővesszőket előbb megválogatta, s csak azután nyisszan­totta le a felesleges venyigéket. Ez alapja lehet az esztendő bő termésének.

A nap még alig billent át a delelőn, amikor lágy, szelíd hang szólalt meg mögötte:

– Mihály, az ebéd tálalva.

A metszőolló megremegett a bütykös ujjak szorításában. Régen szólították így asztalhoz. A felesége szavait vélte felismerni. Amikor ráeszmélt, hogy ez a Zsófi hangja, kesernyésen elmosolyodott. Az özvegy felé fordult, s csak bólintani bírt. Az asszony megértette a választ és elindult visszafelé. Az öregember a nyomában lépegetve nézegette őszbe hajló hullámos haját, az évek során teltebbé vált csípőjét, és arra gondolt, ez a Béla de nagy bolond volt, amikor magára hagyta ezt a kecses mozgású, csodálatos asszonyt.

Babgulyást, bőséges hússal, utána túrós lepényt ettek. Ezután beszélgettek a közös ismerősökről, majd magukról.

Aztán az ebédek végeztével mindig beszélgettek. Egyik alkalommal Zsófi felzokogott.

– A szegény uram, ha feltámadna, dehogyis sajnálnám tőle az italt! És azt se bánnám, ha naponta megverne…

Szabó Mihály emlékezetében az asszony szavai megragadtak, és otthon, a szobájában nyugtalanul járt föl és alá. Olykor megállt, hümmögött egyet-kettőt, majd ismét elindult. Egyik este, amint rója az utat a szobában, hirtelen meg­torpan. A fejét ingatva csodálkozással motyogja:

– A szentségit!…

A gyakori találkozásnak, még inkább a sűrű beszélgetésnek az eredménye az lett, hogy egyik nap már semmiről sem tudtak szót váltani. És csak ültek, üldögéltek az asztalnál, miközben az öreg szőlősgazda szúrósan nézett Zsófi szemébe. Egyszer csak felállott, mosolyogva az özvegyhez lépett, és a vállát átölelte. Az asszony meglepetésében tágra nyílt szemekkel meredt a férfira, és menekülni akart.

Az ember annál erősebben tartotta fogva, nehogy szökhessen az asszony, akit aztán megcsókolt. Zsófi felszisszent:

– Ejnye, vén kópé, mi jut az eszedbe?! – és hamisan visszamosolygott.

Szabó nevetve simogatta a fekete, vastag szemöldökét, és azon a napon éjszakára nem hagyta magára az özvegyet. Sőt, a következő napokon sem távozott mellőle. Egy idő után aztán vitte magával Varjútanyára, az ő otthonába.

A költözés után sok idő telt el. Szabó Mihály továbbra is beszélt a csodálatos masinák terveiről.

De alkonyaikor, ha az asszonyát közeledni látta, megfeledkezett a gépekről, s a szomszédokhoz így szólott:

– Hív már engem az ősz tündérem – s a szemében öröm csillogott.

RÉKASY ILDIKÓ

Visszhangtalan

Nem igaz, hogy nem kerestelek,
kételyeimet, szorongásomat folyamatosan
küldtem a visszhangtalan űrbe.
Néha minden józan érv ellenére
reménykedtem is, mindenesetre próbálkoztam.
Választ nem kaptam, természetesen.
Vagy csak nem ért el hozzám:
„A nem megfelelő formátumú üzenet
a szerveren maradt.”

Illúzióvesztés

Hogy nem a Mikulás hozza az ajándékot,
és igazából színek sincsenek,
csupán hullámok, amplitúdók, fénytan,
hogy fogalmainkkal, úgy mint a vakok,
csak tapogatjuk a „magánvalót”,
hogy a szavak letéphető címkék,
jelentésükre semmi garancia,
más Bábelben a hangok más kombinációi
jelölik ugyanazt, mindamellett
az egy nyelvet beszélők sem értik egymást,
hogy minden titkok közül
mégis a legfurcsább az „én”,
a szubjektum: mintha semmi sem
létezne kívüle és nélküle,
hogy az idő, a mi időnk is, merő illúzió,
s az élet merő illúzióvesztés:
ennyit fogtam fel végül az egészből.

A minotaurusz

A legizgalmasabb mitológiai alak
szememben a bikafejű ember:
fennkölt érzések, állati ösztönök
labirintusában tévelygő szörnyeteg.
Gondolkodó lény, okkal szomorú!
Fájdalmas bőgését belülről hallom,
tereim, folyosóim visszhangozzák.

KASSAI FRANCISKA

Kövek alatt

A szomorúság ölelése mélységes.
Hangot sző az éjben; mivégre
hát mindez?
Amikor felvonták a falakat,
amikor felszedték a hidakat.
Körbenézek, s ködöt látok…
Megtörnek a búsulások,
s nem tudom már, mit akartam.
Valaha régen szólt egy dallam
ezüstös, tiszta forrás mellett.

Kövek alatt, a forrás mellett
halkan sírdogál az a gyermek,
aki én egykoron voltam.
Homályos lett a napom, holdam.
Szürke porpalást húzza vállam.
Küszködök folyton, ülök sárban,
s nem mozdulhatok semerre.
Türelmem fogytán, s kérdem egyre:
mivégre mindez, s hol van utam?
Sebes lábamnál sebesen suhan
valami fényes. Ez tán az élet?
Köveket raktak rá most az évek.

Veszélyben

Amikor a félelem vadlovai elragadnak,
száguldó szélvészként arrafelé visznek,
hol szörnyek tanyáznak pokoli tájakon.
Ott, a mocsár fölött lidérclángok gyúlnak,
ott van temetőjük gyáva tegnapoknak,
s kísértetes, holt hiteknek.

Nem vethetsz gátat árvizeknek,
érzelmeid pusztító sodrának.
Hajszol az örvény, mint egy faágat.
Amikor a félelem vadlovai elragadnak,
tehetetlen vergődsz marasztaló sárban,
mélyre süllyedsz hideg, lehúzó hínárban,
szemedben rémület, csukódó láthatár…

Amikor a félelem vadlovai veszélyes
tájra visznek, ott kell akkor hagynod őket,
s tisztul a láthatár, ha fölötte repülsz
a születő szavak, hittel teli szavak
csillagoshomlokú, hófehér táltosán.

BOLDOGH DEZSŐ

Hallgatom

Hallgatom halk szavaid tél
bolygóid rég útra keltek
árnyékom hazáig ér
éji macskák feleselnek
átjárja bordám hideged
lecsüng a szó mint a füst
távoli tájakkal hiteget
az ólomöntött rézezüst

Már megmártóztam húséit
– holt lelkeket átitat –
csöndes éj a cúg feszít
a dönthetetlen harc miatt
van tőröm melyet fényesít
hajnal-füvein „e mai nap”
kihúnyt a hold a dér pedig
belepte hegyeim fáimat

És felfal a perc az ezredév
folyom alatt az ócska mélyek
bár magam lettem a létfenék

(némi sodrás tűnt veszélyek)

TAMÁSI JÓZSEF

Jegyzetek a Pokolból

Pistike

Loptam, csaltam, verekedtem, de ölni nem öltem soha, megtehettem volna, de nem tettem, elmondanám, higgye el, nem szégyellném, végül is nem szégyel- lek semmit, ezek tények, minek is hazudnék, már mindegy is, mi történt régen velem, az lett volna a csoda, ha nem itt kötök ki, mert egyenes út vezetett ide a szállóra, hiszen átkozott rossz gyerek voltam, ha visszagondolok rá, igaz ott, ahol felnőttem a telepen, az volt a természetes, már öt évesen cigiztem, ittam, loptam a pénzt otthonról, meg minden mást is, amit el lehetett adni, vagy cserélni, a sulit leszartam, de a szüleim is, szinte nem is tudtak se írni, se olvasni, a fater bányász volt, mint mindenki más, a műtér meg otthon piált, soha nem dolgozott ő sehol, a testvéreim se voltak jobbak, együtt csavarogtunk, meg jártuk a telepet, a hegyet egész évben, akár esett, akár fújt, haza csak aludni jártunk, tizenöt évesen meg már haza se mentünk, mindig volt diszkó, hajnalig buliztunk, berúgtunk, hol itt aludtunk, hol ott, nem aggódtak értünk, én sefteltem, amivel lehetett, vasat loptam a műhelyből, meg rézkábelt, az jó drága volt, volt pénzem, több mint a faternak, esténként bejártunk a városba, a parkolókban leszívtuk a benzint a kocsikból, abból is jó pénz lehetett összeszedni, aztán elkaptak, javító, de az se volt nagy szívás, onnét is mindig kilógtunk, mit tudtak velünk csinálni, hazaszöktünk, egy pár napot otthon lógtunk, elkaptak, oszt kiszöktünk megint, amikor bevonultam már két hónap után levittek a futkosóra, lecsaptam egy szakaszvezetőt, az kemény volt, jól megszívattak, meg se álltunk egész nap, mindig kitaláltak valamit, óránként borították ki a szekrényemet, megcsináltam, aztán az ágyat, a füvet ollóval vágtuk, meg hordtuk a szart, meg a moslékot a konyhától, ki a sertéstelepig, vederrel, olyan büdösek voltunk, hogy csak na, de nem éreztük, már hozzá voltunk szokva, aztán fél év után visszakerültem, én voltam a Jani, a Főnök, úgy tiszteltek a többiek, beraktak a kazánházba fűtőnek, hogy ne legyek szem előtt, oda meg nem jártak le a tisztek, kész havaj volt, volt kaja, pia, rogyásig, a konyhások adtak, mert ha nem, akkor nem volt gőz a kondérokhoz, és akkor ők szoptak, legtöbbször ott is aludtam, nem szólt senki, jó volt, még le is vizsgáztattak, mint kazánfűtőt, kaptam papírt, így amikor leszereltem, mentem a bányához fűteni a fürdőbe, de jött a rendszerváltás és elsők közt voltam, akit kiraktak, persze a szemükben én sittes voltam, nem érdekelt, egy darabig elvoltam a végkielégítésből, aztán munkanélküli segély, akkor már sokat ittam, főleg bort, meg gyógyszerezem is, a segély után meg jöttek a lopások, pincéket törtem fel, elloptam minden szart, bicajt, baltát, fűrészt az udvarokról, a száradni kirakott ruhákat, aztán át a hegyen E-be, ott árultam, karácsonykor fenyőt loptam az erdőből, pár százas mindennap összejött, borra, cigire, még akkor otthon laktam a nyári konyhában, már el voltam vadulva, nem fürödtem, ugyanabban a cuccban jártam, a hajam, a szakállam zsíros volt, úgy mászkáltam, a telepen egyre kevesebb volt az, amit el lehetett csórni, akkor kezdtem járni a környéket, mentem egész nap, ahol rám esteledett, ott aludtam, hónapok teltek el így, végül bejöttem városba, itt csöveztem, kukáztam, trógeroltam, a többi csövessel nem nagyon törődtem, jól érezem én magamat egyedül is, kilencvenháromban nagyon hideg volt, be lehetett menni az elvonóra, nem azért, hogy leszokjak, csak azért, hogy ne fagyjak meg, ott meg leraktak a kazánházba fűteni, nekik is jó volt, meg nekem is, több mint egy évig voltam ott, aztán más lett a diri, eljöttem, megint csöveztem, nem nagyon zaklattak a zsaruk, ismertek, nem csináltam balhékat, az volt a lényeg, hogy legyen egy hely, ahol meghúzhatom magam, az egyik suliba volt egy üvegház, megismerkedtem az éjjeliőrrel, beengedett, cserébe fűtöttem helyette, az jó volt, ott sokat voltam, több évet, nem szólt senki, megcsináltam mindent, nyírtam a füvet, meg a kerítést festettem, sepertem a járdát, meg ilyeneket, nem vágytam többre, a nők soha nem érdekeltek, komolyan, igaz soha nem adtam a külsőmre, állandóan koszos voltam, mégse voltam beteg, csak a pia meg a cigi, aztán először a tüdőm, később az érszűkület jött, gyógyszerem nem volt, így hát ittam, akkor nem éreztem, csak ha kiment belőlem, akkor volt szar, olyan volt, mintha valaki ráült volna a mellemre, folyt rólam a víz, meg fulladtam, húsz méterenként meg kellett állnom, mert nem éreztem a lábamat, leültem, de már gyújtottam is rá, én úgy éreztem, hogy attól jobb, most meg, hogy csonkolták mindkettőt, itt ülök egész nap a lépcsőn, nem kéregetek, de mindig vannak, akik adnak pénzt, ezzel elvagyok, nem is kell nekem más.

Lajos

Tudja, Főnök én leszarom ezt az egészet, az életet, meg a többit, nekem aztán beszélhet, nem azért, mert haragudnék magára, vagyis én már mindenkire és mindenre haragszom, tudom, hogy rám is haragszanak, talán engem utálnak a legjobban a szállón, de kibírom, elbasztam már régen, le kellett volna taposni, hagyni az egészet, még amikor fiatalabb voltam, nem is tudom, mi tart itt, ebben a városban, talán félek, sokszor nagyon gyenge vagyok már, elkap valami, attól félek, hogy elájulok, bár néha van bennem erő, azon csodálkozom, hogy honnét, napokig nem eszem, csak a pia meg a cigi, és a kávé, aztán megyek, nincs semmi tervem, de ha ülök, akkor úgy érzem, hogy felrobbanok, azért jár folyton a szám, már csak úgy magamnak mondom, nincs benne logika, vagy valami rendszer, olyan mintha gondolkodnék, de lehet, hogy már bolond vagyok, hát úgy nézek ki, az biztos, de engem nem zavar, pedig milyen voltam, régen tapadtak rám a nők, most meg egy se, de nem is kívánom, nem vágyom már arra, hogy legyen valakim, el se tudom képzelni már, hogy milyen az, átölelni egy nőt, már az emléke sincs meg az érzésnek, érdekes, hogy ez hogy kiveszett belőlem, nyugtalanság az van, azért vagyok mindig olyan, mind egy felhúzott rúgó, főleg ha be vagyok lőve, olyankor nem érzek fáradságot, talán valami mély dühöt a gyomromban, vagy nem is ott, inkább a testem közepén, nem múlik, akármit csinálok, ez mindig megvan, ez a feszültség, még akkor is, amikor alszom, nem is alvás, valami zuhanás, egyre mélyebbre, suhan el mellettem minden, árnyakat látok, színeket, nincs értelme, valamikor voltak álmaim, most meg mintha vonatban ülnék, csakhogy ez függőlegesen lefelé halad, egyre gyorsabban, és hiába kérdeznek, már unok válaszolni, az életemet már annyiszor elmondtam, meg a miérteket is, de szerintem senkit se érdekel, vagy az is lehet, hogy azt kapom vissza, amit én adok, mert én se figyelek senkire, bár úgy teszek néha, ha már fáradt vagyok a piszkálódáshoz, a kötözködéshez, tudom, másképp jobb volna, de már nekem nem megy a változás, már nincs tervem más, mit igyák reggel, meg, hogy legyen dohányom, kaja, ha van akkor jó, ha nincs, akkor nincs, csont és bőr vagyok, pedig izmos voltam, egy mázsával azt csináltam, amit akartam, nem zavart a munka, tíz, tizenkét órákat dolgoztam egyfolytában, de akkor volt mindenem, ami kellett, talán túlságosan is magabiztos voltam, hiszen minden sikerült, amit akartam, de ez már régi történet, húsz éve, vagy még régebben, bíztak bennem, meg számítottak rám, nem tudtam nemet mondani senkinek, ha hívtak mentem segíteni, annyi havernak voltam az építkezésén, volt, akinek szinte az egész házát én építettem, és nem kértem semmit, a kaján meg a pián kívül, úgy jártam oda, mintha munkahelyem lenne, perszer az is volt, és ott is hajtottam, mindig tele voltam túlórával, nem is értem, hogy bírtam, akkor is leszartam, nem érdekelt a jövő, csak az, hogy jól érezzem magam, és az volt az igazi jó érzés, hogy ha láthattam a két kezem munkáját, egy házat, egy kerítést, vagy bármit, büszke voltam, az én házam is szép volt, volt benne minden, olyan műhelyem volt, hogy a gyárban se volt különb, a feleségem meg gyönyörű volt, meg a lányom is, de alig voltam otthon, mindig dolgoztam, este meg beleestem az ágyba, sokszor nem is vacsoráztam, már aludtam, ez volt a baj, hogy nem baszogattam az asszonyt eleget, de sose voltam lelkizős meg ölelgetős, tudom azért jött hozzám, mert volt pénzem, és azt gondoltam, hogy ez mindig is így lesz, még amikor elküldték, akkor is nyugodt voltam, bíztam a haverokban, hogy mindig lesz majd munka, majd hívnak, nem mentem én könyörögni senkinek se, akkor kezdem érezni először azt a mély feszültséget a testem közepén, volt, hogy remegtem, folyt rólam a víz és szédültem, egyre mogorvább lettem, és egyre mogorvább lett az asszony is, már nem tetszett neki, hogy kérges a kezem, meg állandóan otthon voltam, de nem veszekedtünk, egyszerűen utáltuk egymást, ő fent volt, én meg lent a műhelyben, már kezdtem eladogatni mindent, a végén még a tetőt is eladtam meg az ajtaját a műhelyemnek, mert pénzünk, az már akkor nem volt, én se dolgoztam, az asszony se, meg a lány se, aztán ők kitalálták, hogy felmennek Pestre, de én nem hagytam a házat, én építettem, meg nem is érdekelt hogy mi lesz velük, akkor már szőlőt kapáltam, meg istállót pucoltam, hogy legyen mit innom és ennem, nem is tudtam, hogy jár nekem segély, aztán hazajött az asszony karácsonyra, mondta, hogy váljunk el, adjuk el a házat, én meg azt mondtam, hogy jó, egymillió kettőért vették meg, a milliót odaadtam neki, nekem maradt kétszázezer, azt elittam egy hónap alatt, kimentem az erdőbe és beszedtem egy csomó gyógyszert, vagy száz szemet, ott kóvályogtam napokig, úgy találtak rám a vadászok, majdnem lelőttek, ahogy másztam ki a gazból, azóta itt vagyok.

Pihe

Én igyekszek nem bántani senkit, ez néha visszafelé sül el, és ezért sokat piszkálnak, hogy én nem szólok senkinek, meghúzom magam, egyszerűen nem tudom elviselni, ha valaki hangosabban szól hozzám, már érzem, hogy mindjárt elsírom magam, az meg csak olaj volna a tűzre szerintem, inkább üldögélek, meg fekszem, nem szólok, csendben vagyok, de legbelül félek, félek hogy észreveszik, hogy mennyire rettegek, ha már valaki felemeli a hangját összerezzenek, remeg a kezem, izzad a tenyerem, lesütöm a szemem, hogy ne lássák, ők minden ilyet észrevesznek, és már ugranak is, és nincs aki megvéd, soha nem volt, azért nem jártam sehová, nem voltak barátaim, az iskolában is ez ment, rettegve mentem minden nap, már előre tudtam, hogy újból én leszek a célpont, még a tanárok is kinevettek, apámék is, mindenki, nem is tudok beszélni rendesen, elcsuklik a hangom, olyan, mintha még mutálnék, van, hogy szólni akarok és csak valami suttogás jön ki a torkomon, sokszor meg kell ismételnem azt, amit mondani akarok, mert olyan halkan beszélek, inkább meg se szólalok, még akkor se, ha valamit nem kapok meg, ami járna nekem, vagy amit a többiek kapnak, én nem állok sorba, esetleg ha nagyon noszogatnak, amúgy is gyenge fizikumú vagyok, gyakran fáj a fejem, nem tudom, hogy miért, nincs étvágyam, és aludni se tudok, esetleg hajnal felé, ezért nem volt még barátnőm, szerintem nem állna velem szóba senki, a nők is észreveszik, ha valaki olyan mint én, mulyának tartják, nem is tudnám őket megvédeni, hiszen magamat sem tudom, pedig soha nem vertek meg, anyámék se, csak kinevettek, gúnyoltak, csúfoltak, meg csicskáztattak, alacsony voltam, vékony, halk volt a hangom, és semmi férfias nem volt rajtam, a fejem nagy, a füleim is, a hajam meg vékony, a szakállam se nő, csak ritkás szőrcsomók vannak az arcomon, igazából soha nem volt semmi, amivel fel tudtam volna hívni magamra a figyelmet, már úgy pozitív szempontból, rossz tanuló voltam, és ügyetlen, csak az állatokat szerettem, őket nem bántom soha, gyönyörködöm bennük, olyan aranyosak, meg ügyesek, főleg a macskákat szeretem, meg a madarakat, de a kutyáktól se félek, még nem haraptak meg soha, pedig azt mondják, hogy észreveszik, ha valaki fél, és én félek, attól is hogy mi lesz holnap, vagy holnapután, nem szeretem a meglepetéseket, meg az új dolgokat, meg az új ruhákat, szúrnak, meg vágnak, az ágyneműt is ha cserélek, kell egy pár nap, amíg nekem kényelmes lesz, addig sokat forgolódok, valami mindig zavar, meg akkor is el vagyok keseredve, ha valaki használja valamimet, utána gondosan megmosom, többször is, és egy pár napig kényelmetlenül érzem magamat, ha a kezembe veszem, vagy hozzáérek, igazából nem tudom, hogy miért vagyok ilyen érzékeny, amióta az eszemet tudom, mindig ilyen voltam, most meg még rosszabb, mert itt a szállón csak az ügyeletes véd meg, de azok közül se mind, sőt van aki direkt utazik rám, de lehet, hogy csak képzelődök, bánt ez a nagy érzékenység és nem tudom, mit tegyek, megy az idő, és én az egész életemet azzal töltöm, hogy félek, erre megy el az összes energiám, mindig ezen jár az agyam, hiába voltam már orvosnál, azt mondták, hogy semmi bajom, csak önbizalomhiányom van, írni akartak szorongáscsökkentőt, de nem kértem, mert félek a mellékhatásoktól, mindig elolvasom a tájékoztatókat, és hagyom a fenébe, és nem szedek semmilyen gyógyszert, igaz nem is voltam még komolyan beteg, nem is értem, hogy miért nem, de azt tudom, hogy nem fogok soká élni, amilyen gyenge vagyok, hát ez van.

Pityu

Az, hogy már valaki tíz éve itt van a szállón, az azért nyomot hagy az emberben, ti hazamentek minden műszak után, mi itt lessük egymást, legszívesebben alszunk, télen még rosszabb, kimozdulni sincs kedve az embernek, hideg van, sötét, most legalább lehet mászkálni a városban, de néha az is felidegesít, hogy látom a sok jól öltözött férfit, nőt, pénzem meg nincs elmenni valahová, munka csak néha van, az is olyan-amilyen, sokszor becsaptak már, jó hogy nem bízom senkiben sem, inkább ülök, nézek magam elé, vagy úgy teszek, mintha aludnék, hogy belém ne kössenek, de azért hallok mindent, és figyelek, van, aki ezerszer elmondja a hülyeségét, nem veszi észre, hogy már unjuk, nem is szólunk, mert minek, itt már szerintem mindenkinek van valami baja a fejével, senki se százas, beszélnek magukban, puffognak, ha részegek, akkor meg le se lehet állítani őket, tele vannak erővel meg dühvel, és igazuk is van, engem is idegesít a bűz, meg a bezártság, az unalom, a kedvetlenség, a tv meg állandóan megy, alig van csend, még éjszaka is valaki mindig mocorog, motyog, hajnalban már mászkálnak, kint beszélgetnek az ajtóban, cigiznek meg köhögnek, talán mindenki cigizik, ha nem is iszik, pedig betegek, rossz a szívük, a tüdejük, a májuk, a gyomruk, depressziósak, paranoiások, folyton a káromkodás meg a veszekedés, egyik nap még haverok, másnap meg összeugranak egy csikken, itt senki se hibás, csak mindig a másik, néha úgy érzem, mindenki utál mindenkit az egész világon, nekem ez a világ, már más mintha nem is létezne, csak a szálló, akik itt vannak, az az ötven ember, erről álmodom, és gondolkodom nap mint nap, tiszta őrület, nem ismerek magamra, nem ilyen voltam, de fáradt vagyok, nem tudom miért, hisz nem csinálok semmit már évek óta, de rettenetesen elfáradtam, tudod, hogy soha nem mondtam azt, hogy én nem vagyok hibás, hülye voltam, tudom, most is az vagyok, te is az lennél, azok után amiken átmentem, volt mindenem, családom, lakásom, kocsim, pénzem, de ez mind elment, szinte egyik napról a másikra, talán harcolnom kellett volna, makacskodnom, de hagytam az egészet, még azt gondoltam, fiatal vagyok és újra kezdhetem, pár hónap és összeszedem magamat, akkor még egészséges voltam, már fizikailag, jártam a munkahelyeket, egyiket a másik után, hetekig azt csináltam, de mindenhol etettek a szokásos dumával, nem volt pénzem, a muteréktól nem akartam kérni, se a húgomtól, hiszen tizennyolc éves koromtól már önálló voltam, akkor meg semmi, olyan megalázó volt kérni, akármit, inkább hallgattam, nem volt cigim, napokig nem fürödtem, vakaróztam mindenhol, lépcsőházakban aludtam, padokon, de az nem alvás volt, mindig féltem, inkább nappal elbújtam valahol, és az nyugisabb volt, aztán jött az ősz, a hideg, az eső, én még mindig abban a ruhában voltam, amiben eljöttem otthonról, a családomról nem tudtam semmit, pedig mindig rájuk gondoltam, ahogy jártam a várost, akkor már kéregettem, inkább idősebbektől, azok többször adtak, megsajnáltak, biztos szarul nézhettem ki, le voltam fogyva, rongyosan, büdösen mászkáltam, sokszor igazoltattak, de a zsaruk se mondtak semmit, néha elzavartak, barátom nem volt, nem is nagyon beszéltem senkivel, volt, hogy napokig, mentem, aludtam, kéregettem, állandóan éhes voltam, a pénzből bort vettem meg cigit, néha kenyeret, elbújtam valahol és megettem egy kiló kenyeret, csak úgy magában, jó volt, lassan ettem, hogy sokáig tartson, hogy érezzem az ízét, csipegettem belőle és mindig csak egy falat volt a számban, percekig rágtam, szétáradt bennem, aztán megittam a bort, és aludtam, rengeteget aludtam, azon járt az eszem, hogy milyen lesz, ha megint lesz munkám, meg pénzem, mindig tervezgettem, de nem csináltam semmit, csak szőttem az álmokat, olyan voltam már mind egy remete, már a bőröm is ki volt sebesedve, feszült voltam, néha elfogott a remegés, azt hittem, hogy szétszakadok, szédültem és fájt mindenem, zsibbadtam, ellepett a hideg veríték, ki voltam bukva rendesen, forgott velem minden, nem éreztem a lábamat, mintha szivacson jártam volna, a bőröm szürke volt, és féltem, ordítani szerettem volna.

Tata

Az a hülye mocskos pofám okozza mindig a bajt, tudom én jól, nem kell nekem magyarázni, annyira még nem ittam szét az agyam, de nem hagyom magamat, engem így neveltek, mindig szúrja valami a szememet, amit nem bírok aztán elhallgatni, kapok is érte, párszor már jól összerugdostak, mert nincs, aki segítsen, vannak itt sokan, akik verekednek, kint is, bent is, senki se szól, csak én pofázok egyedül, a múltkor is fejbe rúgtak, ezek arra mennek, az embernek a fejére, az a biztos, nem érdekli őket, hogy bele is halhatok, semmi sem érdekli őket, csak hogy tudjanak inni, meg lopnak, tőlem is, hiába figyelek, mindig eltűnik valamim, pedig nekem van kajám, pénzem, kukázók, gyűjtögetek ezt-azt, hol itt, hol ott, aztán főzök egy csomót, főleg húst eszek, az eláll, ha nem lopnák el folyton, volt, hogy a lábast ott találtam a kukában, vagy hátul kidobva, még arra is lusták, hogy kimossák és visszarakják, egész nap ülnek és lesik, mikor lophatnak el valamit, mert pénzük az nincs, az elmegy, ahogy megkapják, két- három nap, már szedik a csikket, meg mennek kölcsönkérni, vagy kint ellopják azoktól, akik már elájultak a ivástól meg a gyógyszertől, éjszaka megy itt főleg a lopás, sokszor hallom a matatást, meg hogy esznek, mit esznek, falnak, hogy minél hamarabb jól lakjanak; és ne vegye őket észre senki, mindegy, ez van, inkább járom a környéket, a patakpartot, azt úgy ismerem, mint a tenyeremet, itt nőttem fel, amikor gyerek voltam és még nem volt itt ez a sok épület, akkor ide jártunk fürdeni, meg pecázni, de az már negyven éve volt, akkor sok kiskert volt, telkek sufnikkal, a gyári melósok, a bányászok ide jártak ki hétvégén, meg ünnepekkor pihenni, bográcsoztak, meg szalonnát sütöttek, nagy élet volt régen, most meg főleg szipusok járnak erre, ide a szálló mögé, a nagy gaz sok mindent elrejt, ők békén hagynak, még hívnak is, hogy gyere, Tata repülni, de én nem szólok, intek a fejemmel, hogy nem, és békében is hagynak, de járom én a várost is, mindent összeszedek és amit nem tudok leadni a kis MÉH-telepen, azt elcserélem, nem dobok ki semmit, valamire minden jó még, van egy kis telek, fent a hegyen, az egyik haveré, ő megengedte, hogy oda hordjam a cuccaimat, olyan az egész, mint valami hipermarket kacatokból, van ott, ami kell, sokszor szólnak, mert ismer mindenki, szinte az egész város, hogy Tata, ez kéne, vagy az, mondom, hogy oké, van, vagy azt, hogy egy hét, és lesz, mert addig járom a kukákat, meg a garázssort, a kis kézi kocsimmal, hogy előbb-utóbb szerzek bármit, aztán szedek gombát, csipkét, ibolyát, hóvirágot meg sóskát is, azt is eladom, vagy elcserélem, végül is jól élek, én jól érzem magam a bőrömben, nem akarok én túl sokat, csak azt, hogy legyen egy dikó, ahol kialudhatom magamat, laktam én már sok helyen, szállón, pincében, garázsban, sátorban, barlangban, híd alatt, kriptában, és bár sokszor látom az emberek szemében a lenézést, de nem zavar, már nem, tíz éve még igen, de már lehiggadtam, csak a szállón, ott nem tudom befogni a számat, amúgy egész nap elvagyok egy szó nélkül, de bent talán a zsúfoltság, vagy az állandó zaj miatt, mindig fel vagyok spannolva, főleg, ha szar az idő, ha esik, és bent kell lennem reggeltől estig, akkor vagyok morcos, főleg a sok taknyos kölyök idegesít, nincs bennük semmi tisztelet, én egy idősebbel mindig udvarias vagyok, segítőkész, ezek meg, mint a legyek, zsibonganak, dumálnak, meg kötekednek, nem is tudom, hogy miért vagyok még mindig itt, talán kint is megélnék, de megijesztett a szívroham, ami pont kint kapott el, alig tudtam lejönni a régi temetőig, ott találtak rám, hívták a mentőt, és majd egy hónapig bent feküdtem a kardiológián, azt mondták, hogy műteni kéne a szívemet, de nem mentem bele, ötven-ötven százalék, hogy utána jobb lenne, akkor meg mit kockáztassak, szedem a vérhígítót, meg még egy csomó mást, de ha felidegesítenek, akkor érzem, hogy már ez sok, mégse hagyom magamat, miért hagynám.

ÁDÁM TAMÁS

Elindultak a szentek

                                             Birtalan Ferinek

Elindultak a szentek,
gondterhelten felszálltak a csepeli
HÉV-re. Ellenőriztem, elvegyültem
közöttük. Fénytelen arcok, haza,
fejük fölött glória.

A sziszegő ajtónál egy
hosszúcombú, körtemellén
döglegyek. Elzavartam
a nyarat, helyére csusszant
az elmúlás. Fekete képkeret.

Én is találkoztam kihagyhatatlan
lépcsőházadban hétköznapi
hősöddel, a levágott nyelvű
asszonnyal. Előre engedtem
az árnyékát, lement a nap a
pincébe. Elaludt a lift.

Kerestem Hófehérkét is, de
kórházba került, hüvelygombát
szedett. Felbecsülhető a kár,
testreszabott. Most sem
pihentünk lágy szeméremdombon.

Beszélgettünk belterjes
irodalomról, fürdőszobában
rekedt forradalmainkról.
Beesteledett, a szomorú fáknak
koromkontya lett.

SZARKA ISTVÁN

Genetikus

Mérsékelt övem búcsús, ég-mélyi tág.
Sétaúton az októberi fák.
elszabadult színtesteikben
kedvét lelve babrál az Isten.
Tesz-vesz, igazít. El nem unja.
Békét, örömöt rak föl az ujja.
Tágul a lét, s tán jó-fele: hátha
most leszen ismét bolygónyi bárka!
Színes fényben is e cinkeosztag
mint szedi szét várait a Gonosznak!
Mesebeli birodalom ez persze,
valamint költőd szabad-szerelmes verse,
mit el nem unok, mint a világot Isten.
(Milyen magányos! Ráfér, hogy megsegítsem.)

FECSKE CSABA

Keserű dal

hazám hazám te árva
miért jöttél világra
győzelemre bukásra
rügynek korhadó ágra
költői bokrétának
Isten kalapjára
mije vagy a világnak
állatorvosi lova
mije a magyaroknak
akik nem sokasodnak
egymást gyilkolják inkább
kiszolgáltatott inkák
navahók mohikánok
retkes rezervátumban
ahol semmi sem úgy van
ahogy kéne lehetne
mint elnyűtt ócska ruhát
múltad akasztod szegre
újat varratsz helyette
díszmagyarod molyette
hát a fene megette
szokásod a porhintés
törököt fogsz megint és
megint megtapodsz minket
nem érted mit szeretne
a nép az istenadta
nép néped a te véred
acsarogsz mint a véreb
elmegy aki nem bírja
már áthullott a rostán
ki Istenbe' se hisz tán
s marad végképp magára
hazám hazám te drága
ne vígy minket a jégre
józanodj ki már végre

KÉPES GÁBOR

Áldott, békés Fenyőünnepet!

Áldott, békés Fenyőünnepet!

December van, sötét van.
Fenyőfát árulnak a placcon.
A világ porosodik.
Az emberek kerámiafigurák.
Törékenyek, sodródnak.
Minden este, amikor a villamos elzörög,
az idő összekoccan.
Görbéket rajzolnak a néma szórólaposztók,
a hajléktalanok,
a templom előtt a pap.

Az állókép marad.
Az állókép marad,
de a szereplők mozognak.

KONCZ KÁROLY

Meghitt családi lecke

„Navigare necesse est, vivere non est necesse.”
                                                                 (Pompeius)

Muszáj olvasni, papa? – kérdezi Zsolti unokám, nem mintha nem tudná pontosan magától is a választ (erre a kérdésre amúgy is egyetlen lehetséges válasz adódik), csak ilyesféle kérdésekkel szokott provokálni, amikor éppen kedve szottyan beszélgetni, és nem az történik, mint általában, hogy én firtatom a felnőttek megszokott, tapintatlanul otromba módján otthoni és iskolai dolgait.

Zsoltiról meg nem mondom, hányadik osztályba jár; nem szeretnék hazugságba keveredni, ugyanis megesett már, hogy megjegyeztem magamnak még az osztályuk betűjelét is (teszem azt: 4. a.), de amikor legközelebb beszélgettünk, már semmi nem stimmelt, pedig olyan ritkán azért nem találkozunk. Mostanában lett (lesz?) felső tagozatos, legfeljebb hatodikos-hetedikes lehet, de erre azért ne vegyenek mérget.

Ezek után izgatottan azt kezdi fejtegetni – meg sem várva válaszomat előbb feltett kérdésére –, hogy nem egészen úgy állnak ám azért a dolgok az írás-olvasás terén, ahogy azt több alkalommal hallhatta taglalni nézeteiben megátalkodott, szemléletében talán már-már kissé megcsontosodott, öreg könyvtáros nagyapjától. Nem feltétlenül azon válnak el, vagy fordulnak meg a dolgok, kiből milyen kreatív és értékes ember lesz, kiből (miből) lesz a cserebogár, hogy milyen teljesítményt nyújtott az iskolában, hány szekérderéknyi könyvet olvasott el fiatalkorában, meg további ehhez hasonló dolgokon. Ismerünk ugyanis olyan híres, sőt, világhírű embereket – mondja –, akik méltán és megérdemelten örvendenek közmegbecsülésnek elért eredményeikért, ám valamiben igen gyatrán teljesítettek (ebben hasonlítanak leginkább egymásra): az írás-olvasásban. Hans Christian Andersen, a híres dán meseíró, François Auguste René Rodin, a nagyszerű francia szobrász, akinek ha más munkáit nem is, A gondolkodó-ját, esetleg a Claisi polgárok-ját biztosan mindenki ismeri; vagy ott van példának okáért Thomas Alva Edison, akinek több mint ezer szabadalom kapcsolódik a nevéhez; ő találta fel a villanykörtét és a fonográfot; szóval e hírneves emberek mindegyikének tanulási nehézségei voltak az iskolában. Soroljuk még néhányukat? Winston Churchill, a kiemelkedő angol politikus, miniszterelnök és író, aki 1953-ban az irodalmi Nobel-díjat is megkapta; William Cushing, a világhírű kutatóorvos, agysebész és író; vagy a 20. század talán legnagyobb tudósa Albert Einstein, mind-mind írási-olvasási gondokkal küzdöttek. Michael Faraday, angol fizikus és kémikus, az elektrotechnika nagy alakja, természet­filozófus, beszéd­zavarokkal és helyesírási nehéz­ségekkel küzdött, problémái adódtak a matematikával és meg­bízhatatlan volt a memóriája. De William Butler Yeats ír költő, drámaíró és elbeszélő, az 1923-as év irodalmi Nobel-díjasa is egyértelműen diszlexiás volt. Még felnőtt korában is állandóan bocsánatot kellett kérnie csapnivaló írásképe miatt, és a helyesírása is igen megbízhatatlannak mutatkozott. Sőt, Pablo Picassot egyszerűen értelmi fogyatékosnak tartották, pedig nála is a tanulási zavarok okozták az iskolai kudarcokat. Ám napjaink hírességei közül is válogathatunk: Paul Elvström, dán vitorlásversenyző, aki nyolc különböző hajóosztályban összesen 15 világbajnoki címet nyert, és 1996-ban megválasztották a század dán sportolójának, valamint Tom Cruise, a közismert amerikai színész, bizony, ők is küszködtek az iskolában, és írási-olvasási gondokkal küzdöttek, azaz diszlexiások voltak.

Olykor önkéntelenül elcsodálkozom, milyen összeszedetten, már-már felnőtt módjára érvel és fejti ki mondandóját némelyik gyerek (más némelyik meg pocsékul, tudom), anélkül, hogy koraérettnek, netán tudálékosnak mutatkozna. No jó, nyilván nem pontosan e szavakkal mondta el Zsolti unokám sem az előbb elősoroltakat; bevallom, némileg fölstilizáltam a szájába adott mondandót, de emlékszem, mert folyton emlékeztet egykori önmagamra: én ilyen koromban félennyit sem tudtam a világról. Vehetjük úgy, amolyan későn érő típus vagyok; és most megint egyszer nem értettem kristálytisztán, mit akar ebből, az előbb elmondottakból kihozni, egyáltalán hová akar kilyukadni, mit is szeretne bebizonyítani. Mindene a könyv, az olvasás, ilyen tekintetben nem esett messze alma a fájától, úgyhogy azt gyanítom, ahogy már említettem, most is afféle provokáció áldozata vagyok, ezzel ösztökél, hogy mielőbb felkapjak kedvenc vesszőparipámra, és dühödten, minden ellenérvet feledve és félresöpörve, engesztelhetetlenül és tántoríthatatlanul könyvekről és megint csak könyvekről, no meg az olvasás mágiájáról és gyönyörűségeiről kezdjek beszélni.

Arra mindenesetre felhívom a figyelmét, hogy amennyiben az interneten szörfölve szedte össze ezeket a kétségtelenül érdekes és elgondolkodtató infor­mációkat a felsorolt híres emberekről, hát csak óvatosan kezelje az ilyen minden­féle ellenőrizetlen forrásból származó bejegyzéseket, azok valóságtartalmát, mert számos esetben félrevezetők, sőt, némely vonatkozásban szándékoltan és rossz­hiszeműen megtévesztők. Én például azt olvastam Andersenről (és nem a világhálón!), hogy nyomorúságos körülmények közé született; apja cipészként dolgozott éjt nappallá téve, hogy eltartsa népes családját, s annak (mármint apjának) korán bekövetkezett halála miatt volt kénytelen abbahagyni az iskolát. Otthon az összes fellelhető és beszerezhető színdarabot elolvasta, köztük Ludvig Holberg és William Shakespeare műveit. Shakespeare összes színművét kívülről megtanulta, és fabábuival a maga készítette játék-színházban végigjátszotta a teljes repertoárt. Az ő esetében tehát legalábbis kétségeim vannak afelől, hogy túl sok problémája adódott volna az írással-olvasással. Mint ahogy Churchill és Yeats vonat­kozásában is felmerül a kérdés: vajon tényleg akkora problémáik- nehézségeik lettek volna az iskolában, amikor egy későbbi életszakaszukban mindketten érde­mes­nek találtattak az irodalmi Nobel-díjra?

Szóval én amondó vagyok, ne vegyünk mindent azonnal készpénznek, ne adjunk hitelt rögtön és fenntartások nélkül minden információnak, amit hallunk, látunk, és leírva olvasunk: éljünk csak bátran azzal a jó öreg gyanúperrel, és a tágabb értelemben vett forráskritikával. (Erre a forráskritikára majd egy másik alkalommal még visszatérünk.)

Hanem, kíváncsi lennék mármost, miféle jókat olvasol mostanában?

Rögtön kész volt a válasszal, s megvallom, kicsit meglepődtem: valahogy nem ilyen feleletre számítottam. A Harry Potter utolsó, hetedik részét olvassa éppen (Harry Potter és a halál ereklyéi); azzal nemsokára végez, és aztán ráveti magát a Narniákra, már régóta feni a fogát rájuk, azután pedig az Alkonyat-sorozatra (bár, ez utóbbit nem biztos, hogy elolvassa, mert inkább a lányok vannak oda érte). Obligón kívül jegyzem csak meg, hogy magam is elolvastam a Harry Potter első részét (Harry Potter és a bölcsek köve) már csak kíváncsiságból is, hogy miért e nagy felhajtás körülötte, mi benne a pláne. Hát, mit mondjak, nem lettem okosabb.

Ám, mi tűrés-tagadás – folytatta tovább –, nem lenne ellenére, ha én is ajánlanék azokból a régi, patinás könyvekből, amiket még hajdanában-danában olvastam, amikor én voltam gyerek, mert az eddigiek is, amiket voltam bátor figyelmébe ajánlani, mind elnyerték a tetszését.

Nagyon is helyénvaló,.ha valóban így gondolod – nyugtáztam magamban –, és már sejtettem, hogy hosszasabb, komoly beszélgetésnek nézünk elébe…

– Hát rendben van – dörmögtem elégedetten –, felidézhetem néhány kedves olvasmányélményemet, olyan műveket persze, amelyeket jó szívvel tudnék ajánlani neked, esetleg a te korosztályodnak. Melyiket is vegyük elsőként szemügyre? Legyen talán Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha.

A történet azzal veszi kezdetét, hogy La Mancha tartomány egyik falujában élő Alonso Quijano (a későbbi Don Quijote) megháborodik a lovagregények szertelen, mértéket nem ismerő olvasásától. Elhatározza, hogy véghezviszi mindazt, amit olvasmányaiban a kóbor lovagok tettek. Útnak indul, kalandokat keres, megtorol minden sérelmet: szegényeket, árvákat, hajadonokat védelmez. Ám útja során belerohan minden elképzelhető veszedelembe. Szerez magának páncélt, sisakot, dárdát, „paripát” (egy leharcolt gebét), s egy szomszédos faluból való leányt választ szíve hölgyéül, akit Dulcinea del Tobosónak keresztel el. Szerepet játszik – halálosan komolyan – a lovagregényekben olvasottak szerint, és sohasem esik ki szerepéből, még akkor sem, amikor egyedül, egy-szál magában van.

Útnak indulván, a fogadót várkastélynak látja, a fogadóst (aki tolvaj) várúrnak; rosszlányokkal találkozik, akiket előkelő hölgyeknek vél, és olyan emelkedett nyelvezettel szól hozzájuk, amelyet azok nem értenek. Éjszakai őrségállással teljesít lovagi szolgálatot: mintha bástyafokon állna, úgy virraszt az állatok itatására szolgáló vályú előtt. Első lovagi tettei igencsak balul ütnek ki: elagyabugyálva, minden porcikájában nyilalló fájdalommal vánszorog haza a falujába, ahol a pap, a borbély és az unokahúga éppen tűzre dobálja féltett és szeretett lovagregényeit.

De hát nem Don Quijote de la Mancha lenne a neve, ha nem indulna el második útjára is, amely útja még gyászosabb véget ér, bővelkedve számtalan kalandban, csúfosan végződő lovagi tettben és megszégyenítő elpáholtatásban. Ám erre a második útjára hősünk már nem egyedül indul. A szomszéd parasztban ugyanis fegyverhordozóra talál. Sancho Panza ő, akinek hű szolgálataiért természeti kincsekben gazdag szigetet és kormányzóságot ígér. Kettősük az életre kelt ellentét: az ideák és a földhözragadtság, az állítás és a tagadás, a bizalom és a kételkedés, a csontos soványság és a potrohos kövérség. Az egyik lovagi paripává kinevezett gebén, a másik egy szürke szamáron mondja a magáét. Az egyik bölcs, de bolondnak látszik, mert kopját tör a lőfegyverek korában, a másik meg paraszt fajankó, aki paraszt bölccsé lesz idővel.

Számtalan mulatságos kalandjukat most nem veszem sorra, azokat magadnak kell majd a regény olvasásakor velük együtt átizgulnod és átélned.

Mit gondolsz? Nézd csak, mutatom: két kötet. És elég vaskosak. Menni fog?

Válasz helyett nagy elszántságot tükröző arckifejezéssel bólogatott, miközben szemét le nem vette volna a kissé már kopottas borítójú kötetekről.

Folytatásként most egy olyan könyvről beszélek – fűztem tovább beszélgetésünk fonalát következő (könyv)tárgyunkra –, amit ha nem is olvastál még, hallani bizonyára hallottál már róla. Daniel Defoe Robinson Crusoe-jára gondolok. Na, ugye, hogy ismerősen cseng! Csakhogy ennek a regénynek nem ilyen rövid címe van ám! Hallgasd csak meg, most felolvasom, hogyan szerepel az első megjelenés fedőlapján: „Robinson Crusoe yorky tengerész élete és különös, meglepő kalandjai, aki teljesen egyedül töltött el huszonnyolc évet egy lakatlan szigeten, a nagy Oroonoque folyó torkolatának közelében, Amerika partjainál, miután partra vetődött egy hajótörést követően, amelynek során rajta kívül mindenki elpusztult. Beszámoló arról is, hogy végül a kalózok milyen különös módon szabadították ki.”

Egy fiatalember tehát hajótörést szenved, melynek során rajta kívül egyetlen utas sem marad életben: csakúgy elpusztul a hajó személyzete – nem kivéve a tiszteket s a kapitányt –, miként teljes létszámban a legénység is. Ez, ugye, elég nagy csapás, ám szerencse a szerencsétlenségben, hogy a hajóból partra tudja menekíteni az életben maradáshoz nélkülözhetetlen eszközöket. Valóságos erődítményt és virágzó gazda­ságot épít fel a szigeten, sikerrel védekezik a vademberek támadásai ellen, és hűséges társra lel egy bennszülöttben. Egy arra vetődő hajót (amelyet lázadó matrózok kerítettek kézre) visszaszerez a zendülőktől, s a sziget kormányzójaként letelepíti őket az immár sajátjának érzett földön, ő maga pedig Péntekkel (ő az előbb említett „meg­szelídített” bennszülött) együtt gazdag emberként visszatér Angliába. Defoe hatvan­esztendősen, nagy élettapasztalat birtokában írta meg regényét, mindenben a hiteles­ségre törekedve. Pontos, tárgyilagos, minden részletre kiterjedő leírásai, az elbeszé­lésbe illesztett napló­részletek teljesen hihetővé teszik az olvasó számára, hogy való­ságos kalandokat él át Robinson személyében. Gondoljuk csak el, itt egy világi sikerekre, gazdagságra vágyó fiatalembernek kell újragondolnia megváltozott életét, hiszen a szigeten már nem érvényesek az addig megszokott emberi viszonyok: itt már nem a gazdaság, a kereskedelem és a pénz körül forog a világ. Olyan problémákkal szem­besül, amelyeket a társadalmi munkamegosztás kialakult normái szerint más és más szakembereknek, mesterembereknek kellene megoldaniuk. Robinsonnak minden hasznos mesterséghez értenie kell, ha életben akar maradni, és saját kárán kell meg­tanulnia minden fontos mesterség alapjait. A regény olvasása közben ráébredhetünk (nyilván neked is lesznek erre antennáid) a kemény és céltudatos munka fontosságára a mindennapi életben.

A történet annyira népszerű volt a maga idejében és a későbbiekben egyaránt, hogy gyorsan megszülettek az utánzatai is, sőt, létrejött egy új műfaj, a robinzonád. Defoe-t nemcsak az angol regény, de a világirodalom egyik legnagyobb alkotójaként kell számon tartanunk. Ebben a könyvben nincsenek persze jó- és rosszindulatú csodás lények, ártó és segítő teremtmények, varázsigék és varázsló­tanoncok, s nem dementorokkal, se nem a Sith-ek sötét nagyurával, Darth Vaderrel, hanem a természet erőivel kell megküzdeni. Ám a Robinson olvasása közben minden kalandot kedvelő kiskamaszban felébred a vágyakozás, hogy egyszer maga is próbára tegye bátorságát, kitartását, s hogy egyszer ő is valódi veszélyek között lehessen elszánt és tettre kész. Kicsit elábrándozik talán azon is, vajon milyen is lenne néhány hétre kivonulni a társadalomból, a napi megszokott környezetből és rutinból, hanyagolni kicsit az iskolát, s magányosan, csak a saját maga erejére és találékonyságára hagyatkozva tölteni el ezt a felbecsülhetetlenül értékesnek elgondolt időt egy lakatlan szigeten.

Én magam úgy vagyok vele, hogy olykor nemcsak egy-egy könyv olvasásának emlékén, elolvasása körülményein, az akkori önmagam gondolatain szeretek elrévedezni, de kedvemre való hosszas könyvlistákat is olvasgatni (szerzők, címek), még ha azon a listán nem kevés számban találhatók olyan művek is, amelyeket sohasem olvastam.

Anélkül, hogy megterhelni kívánnálak, ízelítőül, hogy megtapasztalhasd az érzést, rögtönöznék itt egy alkalmi listát:

Bevallom, ez a lista is tartalmaz olyan érdemes műveket, amelyeket bizony nem sikerült (ez idáig még) elolvasnom. Ettől függetlenül úgy gondolom, egyikmásikat nem ártana közelebbről is szemrevételeznünk.

Münchausen báró kalandjaiban talán legemlékezetesebb és legmegkapóbb a stílus keresetlensége, a sziporkázó humor, a határtalan ötletgazdagság és fantázia, ami a történetek minden egyes epizódjában szabadon működik. Aki akár csak egyszer is elolvasta a Münchausen báró kalandjait, biztosan megtartja emlékezetében ifjú- és felnőttkorán át késő öregségéig a legjellemzőbb eseteket, a kedvenc részeket. Mint én például azt a részletet, amelyikben a postakocsis kürtjébe a rendkívüli hidegnek köszönhetően belefagynak a hangok, mígnem a fogadóban a tűzhely fölött szögre akasztva aztán magától megszólal. Amint fölolvadnak benne ezek a fránya hangok, hosszú ideig szórakoztatja a vacsorázó és fáradalmait éppen ott kipihenő alkalmi társaságot. És hogy nagyobb legyen beszámolója hitele, a báró „pontosan” közli, a derék hangszeren ez alkalommal milyen dalok és indulók harsantak, csendültek fel.

Szóval ugyancsak szórakoztató olvasmány – mint már említettem –, de jómagam, kiskamaszként talán mégis jobban vonzódtam az indiános könyvekhez. Nyilván azért, mert nagyon jól illeszkednek (vagyis illeszkedtek akkor, abban az időben „az én időmben”) a tizenéves fiúk érdeklődési körébe. Olyan esetre viszont nemigen emlékszem, hogy valamelyik lány osztálytársam áradozott volna Cooper vagy Karl May bármelyik regényéről. (De! Egy esetre mégis emlékszem: Dienes Ági, Kardos Vica és Szőts Éra sutyorogtak az emeleti lépcsőfordulónál egyik hosszú szünetben, hogy olvassák a könyvet, és mindhárman szerelmesek Winnetouba.)

Köztudott, hogy a filmkészítés vissza-visszatérő témája a western, az európai telepesek küzdelme az Újvilágban a természettel, az indiánokkal, az aranyásók földjéből kinőtt gengsztervilággal. Ennek gyökerei leginkább két írónál találhatók meg: az amerikai Coopernél és a tőle egy fél évszázaddal később alkotó, német származású Kari Maynál. Míg a 18. század regényirodalmának egyik fő témája a világ felfedezése volt, a 19. században az Újvilág meghódítása került az írók (és nem utolsósorban a fiatal olvasók) figyelmének középpontjába. E két szerző regényfolyama ennek jellegzetes példája: az eredetében is amerikai Bőrharisnya-történetek és a német Winnetou. Az előnyösebb helyzet Cooperé volt, aki valóságos tájélményei, folklórismeretei alapján írhatta meg a fehér, keresztény, de indiánok között nevelkedő Vadölő és az indián Csingacsguk barátságát, háttérben az angol-francia gyarmatosítók háborújával, a fehér ember és a rézbőrűek, a különböző indián törzsek egymás elleni harcának történetével.

Cooper meseszövése jellegzetesen romantikus. Hőseinek sorsa váratlan fordu­la­tok­ban és érzelmekben gazdag, bár egy idő után ez a váratlanság kiszámíthatóvá válik: mind a fehérek, mind az indiánok között egyformán találhatók jók és rosszak, árulók és versus, a zászlóhoz hű katonák.

A regények keletkezésük sorrendjében: Bőrharisnya (1823), Az utolsó mohikán (1827), A préri (1827), Nyomkereső (1840), Vadölő (1841). Kétségtelen, hogy ezek közül a legjobb, legélvezetesebb olvasmány az utolsó regény, a Vadölő. Ekkor az író már mindent tudott két legfontosabb hőséről: Csingacsgukról és Vadölőről. Ez a történet a legkerekebb, legzártabb, legjobban megírt.

Ám akadnak olyan olvasók, akik Cooper ellenében a német Kari Mayra és az ő Winnetoujára esküsznek. Kétségkívül meseszövésében, a történet pergésében- pörgésében erőteljesebb vetélytársánál. Ha úgy tetszik: professzionálisabb író. Meglehet, a felületesen csillogó Kari May napjainkig elhalványította a nemesebb, kevésbé rutinos, mégis ízesebb, igazabb Cooper regényeit.

Amikor beleolvasod magad ezekbe az indiános könyvekbe, megérted majd, miért is akartam én tizennégy éves koromban letenni a Kis Bivalypróbát. Ez a próba egyébként egyhetes, szabad ég alatti magányos vándorlásból áll. Legközelebb azt is elmesélem, hogy sikerült-e teljesítenem (félre: csúfosan nem sikerült!), letettem-e, megálltam-e ezt a próbát.

De most, amennyiben nem fáraszt és nem untat még a dolog, inkább egy Jókai-regényről szeretnék mesélni neked.

Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényét az 1848-49-es forradalom és szabadságharc huszadik évfordulójára írta. Lapjának, A Honnak 1869. január 1-jén megjelenő számában közölte a mű első részletét, amelyet 130 további folytatás követett, s még ugyanezen évben az Athenaeum Kiadóvállalat hat kötetben, könyv alakban is megjelentette. Szimbólumértékű, hogy az író e regényét 48 fejezetre tagolta, s az sem a véletlen műve, hogy jelképpé válik a cselekmény folyamán az események szereplőinek némelyike, és e jelképiség ereje a mű megjelenése óta eltelt időben egyáltalán nem csökken, hanem egyre inkább nő.

„… mondjuk ki akár ma is a szabadságharc szót, nem Baradlay Richárd lovagol-e felénk?” – kérdezi a huszadik század egyik legszenvedélyesebb Jókai-bírálója: Németh László. A kőszívű ember fiairól szólva már régóta csaknem teljes egyetértésre jutott a Jókai-kritika a tekintetben, hogy ez a mű a „szabadságharc eposza”.

Általában hiányérzetem támad, amikor filmen is megnézhetem egy-egy kedvenc olvasmányélményemként számon tartott regényemet (regényemet: nem véletlen a birtokos szerkezet, tipikusan a szenvedélyes olvasók szóhasználata). Valami lényeges elem mintha mindig kimaradna a filmadaptációból; valahogyan nem tudja a film hiánytalanul megidézni az olvasmány adta ideális belső képet. Nos, A kőszívű ember fiai filmváltozata kapcsán nem alakult ki bennem ilyen hiányérzet. Bár nyilvánvalóan ebben az esetben sem lehet teljesen egyenértékű a képi és az olvasott világ, de kivételesen jó szívvel tudnám ajánlani, hogy a regény elolvasása után nézd meg filmen is (1965-ben készült el, Várkonyi Zoltán rendezésében), összehasonlításul a magadban őrizgetett olvasói élményt a film ábrázolta világgal.

És most, javaslom, vegyük csak közelebbről szemügyre azt az ifjúsági írót, akinek műveit a Biblia és Shakespeare után ma is a legtöbb nyelvre fordítják le minden évben, és akiről Tolsztoj, Turgenyev, Proust, Zola, az ifjabb Dumas szólt őszinte elismeréssel. Ez az író Jules Verne, vagy, ahogy a magyar közönség csak emlegetni szokta, Verne Gyula. Ő az a vele született jóindulattal „megvert” lélek, akit minden mondatában elsősorban az emberiség iránti jó szándék vezérelt, és aki az emberiségről is azt feltételezte, hogy megérdemli ezt a jó szándékot.

Vernét olvasni izgalmat jelent, elszabadult, mégis okos fantáziát, csodákat megértő létezésmódot. Ismeretlen tartományokkal való ismerkedést, múlttal és jövővel, a Föld belsejével, egzotikus vidékekkel, holdbéli tájjal, Északi-sarkkal, tengeralattjárókkal a 19. században (!). Elképesztő találmányokkal: telefonnal, filmmel, rakétával – amely találmányok mindegyike később kivétel nélkül megvalósult. Hihetetlen módon, még az apró részletek egyezéséig megjósolt holdutazás is. Vernét olvasni szép korszakot jelent az ember életében. Vernét olvasni ismerkedést jelent önmagunkkal. Nem a lélektani mélység, hanem az emberi megismerésvágy határtalansága okán. Ő még a romlatlan, árnyékok nélküli nagy lelkesedések korának írója. Életének végén is, még akkor is, amikor felismerhető már, hogy a megelőző korok nagy találmányait nemcsak jó célok érdekében lehet felhasználni. Verne együtt él korával, a nagy találmányok korszakával, amikor egy-egy katartikus pillanatban még minden lehetségesnek tűnik az ember számára. Nem fenyeget még ökológiai katasztrófa, világháborúk sincsenek, és nincsenek nukleáris bombák sem. Az emberiség tudatát nem nyomasztja az egyetemes pusztulás lehetőségének rémképe. Élni még háborítatlan örömet jelent és fel­szabadult­ságot. Az emberek ismerkednek a csodákkal, miközben máris új, soha nem látott lehetetlenségeken törik a fejüket.

De lássuk, hogyan állják meg helyüket, s egyáltalán, hogyan élhetik túl az addig számukra ismeretlen, zord természeti körülményeket azok a kényszerű Robinsonok, akik ráadásul még csak nem is felnőttek, hanem nyolc-tizennégy éves gyerekek, egy angol típusú nevelőintézet egészen más körülményekhez szokott fiataljai. Ezt a történetet írja meg Verne a ma is egyik legnépszerűbb kései regényében, a Kétévi vakációban. A mű újdonsága, hogy gyerekhősöket szerepeltet hajótöröttekként egy lakatlan szigeten, és bepillantást ad a zárt körülmények közötti élet lélektanába, amivel a 20. századi irodalom egyik kedvelt témáját ragadja meg, vázolja fel, és lesz így őse egy jelentős irodalmi hagyománynak.

Szó mi szó, Vernét olvasni maga a kaland, most kell tehát olvasnod, kis­kamasz­ként, most, amikor kinőttél már a mesékből, de az úgynevezett igazi klasszikusok vaskos regényeinek olvasása talán még korai lenne. Felnőttnek például egyáltalán nem javasolnám, hogy olvassa a regényeit. A felnőtt olvasó kialakult irodalmi ízlésével könnyen hoz elmarasztaló ítéletet művei esztétikai megformáltságának hiányosságai miatt. Ám az az irodalom, amit ő művelt, mégis nélkülözhetetlen saját magunk, egykori énünk újbóli felfedezéséhez.

Látod, ez itt az én, majdnem ötvenéves (!) megőrzött példányom a Kétévi vakációból: egy 1966-ban, a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó által kiadott, Bartócz Ilona fordította, Benett után Bokros Ferenc illusztrálta kötet, 351 oldal, ára 22 Ft. Kicsit kopottas, kicsit viseltes, de ez nem csak azért van, mert háromszor-négyszer is elolvastam, hanem amiatt is, hogy egyik-másik osztály­társamnak is kölcsönadtam. Akkoriban még nem számított végzetes hibának könyveket csereberélni egymás között, mert a végén mindegyik példány garantáltan visszakerült saját, eredeti gazdájához.

Most majd' azt mondtam: „Tessék, fogd, itt a könyv, akár még ma nekiláthatsz!” De ne együk ilyen forrón a kását, vegyük csak számba a további kínálatot, majd azután ráérünk a választással. Annál is inkább ráérünk, mert ezek a könyvek, Mark Twain könyvei, amelyekről most kívánok majd szólni, meg­kérdőjelez­hetetlenül kihagyhatatlanok a kamaszkori olvasmányok közül. Mark Twain regényeinek olvasása nélkül talán azt sem tudnánk, hogy létezik egy álmos, nagy, gyönyörű folyam, a Mississippi, amelynek akár csak neve hallatára is hevesebben dobban a szívünk, nyár lesz, és a gyermekkor ege süt újra ránk. A Tom Sawyer kalandjai olyan regény, amelynek életanyaga az író gyerekkorából való. És mivel Mark Twain már életében világhírességnek számított, azok közül valónak, akiknek betegségeit, anyagi gondjait, kiugró jövedelmeit, sikereit, utazásait, mondásait állandóan számon tartja az egész világ sajtója, így aztán érthető módon közügy lett a gyermekkora is, leginkább a Tom Sawyer kalandjai révén. A regénybeli St. Petersburg (bár nem ezen a néven) megtalálható a térképen, St. Louistól északnyugatra, a Mississippi partján, Missouri államban. Nem állíthatjuk határozottan, hogy önéletrajzi regény a Tom Sawyer kalandjai, de azt sem, hogy nem az. Polly néniben az író édesanyja él, Sídben az öccse (bár az író szerint az ő Henry öccse sokkal nemesebb, jobb fiú volt, mint a regénybeli Sid bármikor). De azért a történetek jó része, szinte szó szerint igaz, s így került át a valóságból a műbe.

A Tom Sawyer kalandjai persze nem attól jó regény, hogy egész sor részletét hitelesíti a valóság. A mű egyszerre novellisztikus rajza a gyerekvilágnak, bűnügyi történet, kalandos, romantikus kincshistória és szerelmi románc. Ez a könyv örök érvényűén magába zárta a kamaszságot: a kaland édességét, a kamaszbarátságot, a nemi érés csodáját, a jövőről szőtt nagy ábrándot, az önkínzás gyönyörűségét, a babonák iránti olthatatlan vonzalmakat, a lázadást, a szabadságvágyat. Nem mellesleg megőrzött egy hamisítatlan amerikai kisvárost is a 19. század derekáról.

A Tom Sawyer kalandjai igazi folytatása a Huckleberry Finn kalandjai, és nem a Tom Sawyer a léghajón (1889), sem pedig a Tom Sawyer a detektív (1896). Ugyanakkor szívből tudnám még ajánlani Mark Twain talán legnépszerűbb regényét (erről most, megbocsáss, nem mesélek bővebben): a Koldus és királyfit.

Ámde immár úgy gondolom, elérkezett az ideje egy újabb könyvlistának. Egészen lassan olvasom fel, hogy minél több elemét megjegyezhesd, de nem kell megijedned, ez most nem feladat akar lenni, és további megnyugtatásul azt is hozzáfűzném, hogy lesz még találkozásod máskor is az itt sorolt szerzőkkel és művekkel:

Be kell vallanom, miközben e második könyvlistát studíroztam, az egyik alkotás szerzője és címe különösképpen megdobogtatta most is a szívemet. Nem tagadom, Gárdonyi Géza Egri csillagokja ez a mű. Talán még te is emlékszel (jó, tudom, a korod miatt nem emlékezhetsz), hogy „A Nagy Könyv” egy országos felmérés és programsorozat volt Magyarországon 2005-ben, melynek célja az országosan legnépszerűbb regény megválasztása, valamint az olvasás népszerűsítése volt. Nos, a verseny végeztével – mert verseny is volt ez, a javából –, az abszolút győztes regénynek, amely megkapta a „Magyarország legkedveltebb regénye 2005” címet, az Egri csillagok bizonyult. És ez nem történt véletlenül. Mert az az egy teljesen bizonyos, s ez az író múlhatatlan érdeme: senki sem tudott a magyar irodalomban hozzá fogható emléket állítani a törökkel küzdő, hazájukért vérző magyarok 16. századi hősiességének, s ezzel felmutatni a század lényegét, „leglelkét” nekünk, kései utódoknak.

A magyar regényírók kedvelt témája a török kor, mondhatni minden időkben nagy és visszatérő témája. Az Egri csillagok előtt magam is elolvastam ebben a tárgykörben Jókai Mór Török világ Magyarországon című, mesésen kalandos regényét és Mikszáth Kálmán Beszélő köntösét, amely műről ugyancsak felsőfokban nyilatkozhatok, mert tagadhatatlanul egy tündéri szépségű elbeszélés. De igazi kedvencem mégis, a mai napig Gárdonyi Géza Egri csillagosa maradt.

A regény nem egyszerűen Egervár ostromának és csodával határos sikeres megvédésének a története, hanem ahogy erre az alcím is utal: Bornemissza Gergely életének krónikája, melyet Gárdonyi a gyermekkortól kezdve mesél el, és egy boldog, diadalmas tetőponton, a sikeres várvédő csata után zár le.

A mű öt részre tagolódik: az első rész (Hol terem a magyar vitéz?) 1533-ban játszódik a Dunántúlon; a második (Oda Buda!) Buda török kézre kerülését írja le 1541-ben; a harmadik (A rab oroszlán) egy sikeres menyasszonyszöktetést és egy kudarccal végződő rabszöktetést mesél el; csak a negyedik részben (Eger veszedelme), nagyjából a regény felénél érkezünk el Egerbe, 1552-ben, tizenkilenc évvel az első jelenet után, s csak ez és a lezáró ötödik rész (Holdfogyatkozás) szól közvetlenül Eger ostromáról. Közben Bornemissza Gergely gyerekből vitézzé serdül, feleséget szerez magának, méghozzá igen kalandosan, és vele együtt olyan veszélyes vállalkozásba fog (a konstantinápolyi utazás során), amely abban az időben is példa nélküli, s végül asszonyával nyugalmas vidéki elvonultságban, a török által nem veszélyeztetetten családot alapít.

Ami Eger várának helyzetét, ostromra való felkészülését és magának az ostrom­nak a leírását illeti, Gárdonyi nemcsak aprólékosan összeszedte a megtalálható ada­to­kat, rekonstruálta a vár egykori feltehető állapotát, hanem képzelete megfeszített munkájával a tényekből kiindulva, tudósi pontossággal újraélte az ostrom való­színű­sít­hető lefolyását. Ebben a teremtő munkájában hathatós segítségre és rendkívüli kalauzra talált egy másik íróban, Tinódi Lantos Sebestyénben, aki 1553-ban, nem sokkal az ostrom után a lehető legrészletesebben írja le Egerben a vár állapotát, s mondatja el szemtanúkkal a csata eseményeit. Mindezt Tinódi az Eger vár viadaljáról való énekben és az Egri históriának summája című munkáiban teszi, amelyeket Kassán írt, egy füstös kis szobában. A hömpölygő verses leírások annyi „anyagot” adnak, a valóságnak oly sok apróbb-nagyobb tényét örökítik meg, hogy Gárdonyinak csupán a fontosabbakat kellett kiemelnie, s képzeletével önálló regény­cselek­ménnyé formálnia. Tinódi egész sereg valóban megtörtént kalandos esemény­nek megadja legalább a vázát, de gyakran a részletes leírását is. Bornemissza tüzes kerekeinek, bombáinak, robbanó puskacsövekkel tele hordóinak készítési módja éppúgy megtalálható nála, mint az egri nők hősiességének ábrázolása vagy az égő szurokkal, forró zsírral, lobogó vízzel, felhevített gerely végekkel való bástya­védelemé. Benne van a versekben a vitézek kicsapása a várból, az ostromlókon való többszöri rajtaütés, ennek során „nyelvfogás” (fogolyejtés kihallgatás céljából), a hírszerző Varsányi ki-be járása a várból. Benne van az ünnepélyes felesküvés, a bekiabálásra való válasz eltiltása, a beküldött levelek elégetése, a várfeladás puszta említésének halállal való büntetése. Tinódi megénekli Hegedűs István hadnagy esetét is, elégedetlenségét a zsold miatt, majd felakasztását a vár piacán, mert néhány társával titkon meg akart szökni.

De minden további szócséplés fölösleges e tárgyban, mert mindez sokkal érdekfeszítőbben és lenyűgözőbben van megírva Gárdonyi Géza Egri csillagokjában, ebben a nagyszerű regényben, amit – mondanom sem kell –, vétek lenne nem elolvasni.

Amennyiben bírod cérnával, lenne itt még egy regény beszélgetésünk méltó lezárásaként, amelyről mindenképpen szót kellene ejtenünk. Annál is inkább, mert ennek is magyar a szerzője („magyar a barátja, pártfogó komája, gyöngék patrónája, szűkölködők megszánója, árva maga gyámola.”), Molnár Ferenc; ő az az író, akinek neve fémjelzi a világirodalom egyik legkiválóbb ifjúsági regényét, A Pál utcai fiúkat. A mű először folytatásokban látott napvilágot, 1906-ban, a Tanulók Lapja címmel megjelenő ifjúsági folyóiratban, dr. Rupp Kornél szerkesztő úr hathatós segítségével, aki nem volt más, mint az író (az egykori Neumann Ferenc gimnáziumi tanuló) tanára, a Lónyay utcai Református Gimnáziumból. Rá egy évre, 1907-ben már könyv alakban is kézbe vehették az olvasók, ekkor kezdődött el, és tulajdonképpen innen számítódik világraszóló diadalútja. Magyarországon az egyik legolvasottabb és legnépszerűbb regény, az iskolákban kötelező olvasmány (általános iskola ötödik osztályában). Külföldön a legismertebb magyar regény: sok országban (például Olaszországban, Lengyelországban és Japánban) kötelező vagy ajánlott iskolai olvasmány. A könyv máig ható nemzetközi népszerűsége arról tanús­kodik, hogy olvasói szerint örök élethelyzetekről szól, bárhol, bármikor történhetett volna.

A regény főszereplői – Nemecsek Ernő, Boka, Geréb, Áts Feri – olyan karakteres emberi viselkedési mintákat mutatnak, amelyeket a név puszta említése felidéz – és a könyv olyan jól ismert, hogy ezeket a neveket gyakran használjuk is emberi jellemek tömör leírására. A szereplők nevén kívül fogalommá váltak a regényből például a „gittegylet”, az „einstand” vagy a „grund” szavak is. Az 1889 márciusában Budapesten játszódó regény a Pál utcai fiúk és a „vörösinges” fiúk csapatának egymással szembeni hadakozását írja le, amelyben a Lónyay utcai gimnazisták megvédik játszóterüket, a kis Nemecsek Ernő segítségével – aki életét áldozza a grundért –, egy másik csapattól, ahogy említettem az előbb, a „vörösingesek”-től. A grund megvédése után nem sokkal derül csak ki, hogy a játszóteret beépítik. Mi, kései utódok tudjuk, a grundot valóban beépítették; a Mária utca és a Pál utca sarkán még napjainkban is az akkor felhúzott három­emeletes bérház csúfoskodik. A hajdani Füvészkert egy része ma is botanikus kert, de nagy részének helyén az Üllői úti klinikák állnak. Eredeti hangulatát Alt Rudolf metszete őrizte meg a 19. század derekáról. Nincs már meg a Rákos utca az Üllői út mellett, de Nemecsekék háza ott állhatott az Iparművészeti Múzeum közelében. És mennyi minden megtalálható még! A Múzeum-kert, az Üllői út, a Soroksári út, a Köztelek utca, a Pipa utca és a Kinizsi utca, ahol Bokáék földszintes háza állt. Megvan a hajdani Ludovika (napjainkban építik újjá) és a dohánygyár épülete. All még a régi gimnázium, és utcáját ma (ki hinné?) újra Lónyaynak hívják.

A regényt mintegy huszonöt nyelvre lefordították, s az 1910-es évek óta bejárta a földkerekséget. Nemecsek és társai a '10-es évek végén keltek életre a filmvásznon Balogh Béla rendezésében. 1927-ben már New Yorkban van, Lengyelországban több mint húsz kiadását tartják számon, Olaszországban tucatnyi fordítását. Hollywoodban – Frank Borzage alkotásaként – 1934-ben készült újabb film A Pál utcai fiúkból. No Greater Glory címmel annak idején elnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál díját. Amerikai-magyar közös produkcióban készült el 1968-ban az új változat, amelyben Fábri Zoltán rendező maradéktalanul képre tudta váltani a regény értékeit. Legutóbb 2003-ban történt meg a regény filmre adaptálása Mauruzio Zacarro olasz rendező s nemzetközi színészgárdája ihletett munkájaként. A mű első dramatizált változatát 1936-ban Hevesi Sándor feldolgozásában mutatták be, 1950-en született meg a Gergely Sándor átdolgozta változat, majd 1954-ben Török Sándor állította újra színpadra, ám a sor folytatható szinte napjainkig. A mű számos színpadi feldolgozása ismert, több színház repertoárján állandóan szerepel, igen népszerű musical- és táncszínpadi adaptációja.

A regény cselekménye az író képzeletének szülötte, szereplőinek alakját azonban hajdani diáktársairól mintázta. Tudható, hogy Nemecseknek Feiks Jenő a prototípusa, aki szomszéd gyerek volt a József körúton, lakótárs a párizsi diáktanyán és útitársainak egyike New Yorkban, az emigrációban. Másik szereplőjének, Pásztor Árpádnak (a két Pásztor egyike) még a nevét sem változtatta meg a regényben. Feiks Jenő később festőművész-grafikus pályára lépett, gyermekkönyveket is illusztrált. Pásztor Árpád pedig gyermekkönyveket írt (Muzi, Szultán Jancsi).

Regényalakjainak megformálása olyannyira életszerű, hogy évekkel, sőt év­tizedek­kel a könyv megjelenése után is felbukkant egy-egy ál-Nemecsek. Az egyik szélhámos a gittegylet pecsétjével (a könyvből tudható: a pecséten szerepel az 1889-es évszám) próbálta „hitelesíteni” személyazonosságát, s Ami a Pál utcai fiúkból kimaradt címmel könyvet akart megjelentetni. A hír bejárta a világsajtót, az újságok szenzáció­ként kürtölték közhírré, hogy Nemecsek Ernő él. Egy olasz kiadó a könyv megjelentetésére is vállalkozott.

A regény tehát a Józsefváros egy kis szegletében játszódik, ahol az író gyerek­korában maga is élt. A helyszínt, az óriási bérházak közé zárt üres telket a gyermeki fantázia csodálatos világgá varázsolta. A főhős alakja pedig jelkép lett: Nemecsek Ernő hőssé növő törékeny kis figurája mind a mai napig az áldozatvállalás, a bátorság, a bajtársiasság mintaképe.

De az a gyanúm, kis unokám, hogy a mai kamasz szemében Nemecsek inkább csak afféle lúzer. Ha valakit becsül is a regény szereplői közül, az akkor már inkább Áts Feri. Benne megtalálhatók a mai kor favorizált értékei: tettre kész, gyakorlatias, rámenős, erős – feltételezhető, hogy majdani felnőtt életében ezért is lesz majd valószínűleg gazdag és sikeres. ^*

Amennyiben nincs ellenedre, egy következő alkalommal akár folytathatnánk is ezt a beszélgetést. Mindössze annyi változtatást javasolnék, hogy akkor majd te mesélnél inkább olvasmányélményeidről. Megnyugtathatnál, hogy nem minden tinédzser érzi meg nem értettnek magát, s menekül emiatt fantasykbe, vámpíros olvasmányokba, csoda­világokba. Kicsit pesszimistán szemlélem ugyanis a Harry Potteren szocializá­lódott-érlelődött nemzedék olvasmányait, olvasási szokásait. Maga az irodalom, ahogy az író személye is, egészen máshogy értelmezendő már napjainkban, mint akár csak negyedszázada. Különösen a tengerentúlon erősödtek fel ízlésem ellen való tendenciák. Nincs olyan foglalkozási ág, az életnek bármely elképzelhető szegmense, ahonnan ne léphetne elő hirtelen egy úgynevezett író. Sportolók, médiasztárok, celebek, tévés vetélkedők tizenöt perces hírességei, nyuszilányok írják (?) siker­könyvvé fényes-nyomorúságos életük regényét. Tőlünk nyugatra rajongótáborok éjszakáz­nak könyváruházak előtt (akárha bevásárlóközpontok bejáratánál tennék előre beharangozott nagyarányú leértékelésekkor) hálózsákokban, egy-egy dollár­százezrek­kel promotált sikerszerző könyvének megjelenése előtt, s üdvözlik visítva, csápolva – akár egy rock-sztárt – kedvencüket a dedikálásokon. Még nem igazán nyert tért, de nálunk is hódítanak már az efféle tendenciák. Lassan, ahogy szinte mindent, a könyv­szakmát is a piac, a pénz dominálja. A valódi irodalom egyre inkább a kevesek olvasmánya marad. Tudom, hogy költői a kérdés, mégis felteszem: Kell ez nekünk? Jól van ez így?

Szóval, kis barátom, az az érzésem, rengeteg megbeszélnivalónk lesz még nekünk kettőnknek itt a világmegváltás szakmában, a közeljövőben.

^* Az Egri Csillagok és a Pál utcai fiúk ennek a korosztálynak ma is kötelező olvasmány. [vissza]

KÁNTOR ZSOLT

Spatial turn 1.

A lélek egy gramm hópehely.
Az Úr végül is ránk lehel.

Ő tudja: felhasznál, vagy lejegel.
Kicsit leejt vagy felemel?

De még most van reggeli labor:
érzi a lélek, áldják valahol.

Bár a mondattan zakatol,
a korrekt Úr mellette csahol.

Az ige, mint egy magzat, nőttön nő.
Ha páska-vért lát, menekül az Öldöklő.

A magad ura nem lehetsz, lásd be,
rászorulsz, ráeszmélsz! Fáj-e?

Vétkeid karanténja: virtuális. Eláll-e?
Akkor Isten áldjon. Zárd be.

Stop. A murva forró, autók nincsenek.
Kavicsot dobsz. Nézegeted a fényeket.

Majd egy kúthoz érsz. Jó az Úr.
Egy pillanatig tart a múlt.

Az élet, mint egy burok, a versre nő,
rárakódnak szöszök, pihék, hajak.
Szálanként fonod, szövöd:
fragmentumokból lagymatag.

Mindenen átsüt a szőnyegminta,
mint Henry James emléke az imán.
Mégis csak az én tenyeremtől
melegszik át a Bibliám.

És a műholdakat átjárja
a bűnről szóló tanítás.
Isten a karnagy, ez nem vitás!

KONCZEK JÓZSEF

Találkozás az orvosnőmmel

                                                               Elűzöm Thanatoszt

Az altatóorvosnőmmel egy novemberi enyhe reggel
találkoztam a kórház füves udvarán, véletlen szemközt
sétáltam, nyolc óra sem múlt, és mivel az épületben
                                                                        lévő patika

nem nyitott ki még, adódott nem sok
járkálni valóm. Így elnéztem a juharfákat,
amint ledobálják a nyirkos leveleket
– odébb két udvari munkás vastag nejlonzsákba gyömte
                                                                                 az avart,

akkor jött a szakorvosnő. Két lágy ponpon volt a kiskabátja
összefogó zsinórjai végén, játszó labdarózsák,
s akkor arra gondoltam, hogy bizonyára mindjárt
                                                                        levetkőzik,

először is leveti a kiskabátot,
                                                aztán kilép
                                          a szoknyából,
                                          és a blúzt is
                                    leveszi
                              magáról
                        lassan,
felöltözik hófehérbe, ahogyan a menyasszonyok szokták, és

                        odajön hozzám.

MÁTÓ GYULA

Készítem magam

Éjfélkor,
talpig álomban,
lim-lomjaink között
tart a varázslat.

Nem vesszük észre:
idő-műtőasztalon,
mint születik
a másnap.

Szél bókoltatja
a jegenyét,
ablakomon
négy csillag
világok

Készítem magam:
hogyan búcsúzzak
az őszülő ifjúságtól.

SIGMOND ISTVÁN

Két minipróza

Molekulák 19. – A táncestély

Az angyalszárnyak lebbenésével megszentelt, transzcendens csend faldöngető csata­zajnak tekinthető a táncteremben eluralkodott némasághoz viszonyítva, noha Őkegyel­messége megjelenését az elismeréssel kevert irigység sóhajkórusa fogadta, de a hölgyek azonnal szoborrá merevedtek a jelenség döbbenetes toalettjének és soha nem látott színkavalkádban pompázó hajkoronájának látványától. Az urak ajkán is hétrét görnyedve halt meg a szó, kidíszített, fényárban úszó panoptikummá változott volna a táncterem, ha Őkegyelmessége nem intett volna egyik lovagjának, hogy vele óhajtja megnyitni a pompásnak ígérkező táncestélyt. A lovag roskadozva a meg­tiszteltetéstől, mindennapi életét megvalósultnak tekinthette, hiszen majdani unokái is jelezni fogják a családi krónikában felidézett legjelentősebb események között, hogy annak idején, a boldog békeidőkben a nagypapi volt Őkegyelmessége kiválasz­tottja. A lovagnak egyelőre a jelen időben kellett helytállnia, ujjongó lélekkel s a hirtelen rátört agyszaggató fejfájással küszködve próbálta megközelíteni a feléje nyújtott, könyökig meztelen női alkarokat, a kígyózó ujjak csupaszságát pucérra vetkőzött, elvadult hullámokban érkező erotikumnak érzékelte, az ágyékában beállott bizsergés eszébe juttatta, hogy egyik felmenője ágyékzsábában szenvedett, de hát haladni kellett, kiszáradt torokkal s már-már összeakadt lábakkal tette meg azt a néhány lépést, félelmében sűrű hajlongások és fegyelmezetlenül kalimpáló karokkal került egyre közelebb a táncparkett közepén várakozó jelenséghez, s amikor a közvetlen közelébe került a bujaság illatfelhőjében csillogó női testhez, zavarában oly ügyetlenül nyújtotta feléje az egyik kezét, hogy előre meredő ujjai beleakadtak a soha nem látott színkavalkádban pompázó hajkoronába, amely kezdetben Őkegyelmessége vállára hullott, majd agyonlőtt, színes madárként holtan roggyant a táncparkett közepére. És ott állt Őkegyelmessége kopaszon.

A halál nem volt jelen, noha szerepet vállalt volna szívesen, de a földi emberek nem tudhatják, hogy egy másik dimenzióban mi a regula, lehet, hogy Isten kegyelme akadályként működött ezúttal, vagy ki tudja, milyen meggondolásból és milyen módon vezénylik odaátról az itteni eseményeket, noha az élet néhány pillanatig szünetet tartott, ám ennek semmi köze sem volt az elmúláshoz – ahogy a zeneműben a szünetjel is néha felmérhetetlen értéket képvisel –, mert nemsokára felhangzott Őkegyelmessége topánkáinak sűrű koppanása a kifényesített parkettán, ahogy sietve elhagyta a helyszínt.

A következő táncestélyen, amelyet oly türelmetlenül várt mindenki, noha két vagy három hét telt el csupán, a hölgyek mindegyike kopaszra borotvált fejjel jelent meg, csodásabbnál csodásabb toalettekben csiviteltek Őkegyelmességére várakozva, hogy végre megnyitni szíveskedjék a táncestélyt, amelyről az elmúlt alkalommal le kellett mondaniuk a közismertté vált, igen sajnálatos baleset következtében. A lovagot soha senki nem látta többé viszont, a családi krónikából bizonyára kimarad a neve, az ősök szégyenét néha nehezen tudja elviselni a mindenkori jelenkor.

És megjelent Őkegyelmessége. A lehető legegyszerűbb toalettet öltötte magára, minden bizonnyal abból a meggondolásból, hogy aranyszínű, angyalszőke álom­frizurája kellőképpen érvényesüljön a táncterem fényárjában, különösen hogy hosszan leomlott habfehér válláról, s ahogy nyugodt, lassú léptekkel haladt a terem közepe felé, sűrű hajzata csodás hullámokat vetve követte lépteinek ritmusát.

A mostani csend fényévnyi távolságban volt a legutóbb regisztrálható némaságtól, egy kavics belsejében is zajosabb az atomok jövés-menése, hogy aztán bekövetkezzék a fergeteges kőzuhanás, nos, itt is zuhanás volt, a csontkopasz némberek nem tudták elviselni a látványt, s vijjogó héjákként vetették magukat Őkegyelmessége hajzatára, egyszerre négyen-ötön tépték, húzták, szaggatták, de nem bírtak vele, az aranyszínű, angyalszőke álomfrizura szétesett ugyan, de Őkegyelmessége hajzata változatlanul a fején maradt, letéphetetlenül, eltávolít- hatatlanuL A kopasz nők lihegve hagyták abba az ókortól napjainkig példátlan lázadást. Őkegyelmessége felállt a táncparkettről, kiegyenesedett, néhányszor végigsimított csodálatos hajzatán, majd így szólott:

– A csiga, a háza nélkül, hölgyeim, nyálkás, megszilárdult takony. Undorító lehet kopaszon élni! – nézett körül, majd odaintette egyik lovagját, hogy a mindenkori szokást betartva, megnyissa a pompásnak ígérkező táncestélyt.

Molekulák 20. – Ők, ott, azok

Az állatok nem tudnak mosolyogni, nevetni, sírni. Ha tudnának, kivennék a hatalmat az emberek kezéből, s a föld forgásának az irányát is meg tudnák változtatni, vagy legalább hoznának egy új Törvényt, amely újraálmodja a gondolatot az egysejtűtől Istenig.

Ők, ott, azok nem voltak állatok, embernek születtek mindahányan, de nem mosolyogtak, nem nevettek és nem sírtak soha. Biztosan tudtak volna, de nem volt miért. Valaha a jókedv öltött mosolyt az emberi arcra, a boldogság nevettetett és a gyásztól fakadtak sírásra az emberek. Ám ők, ott, azok sosem voltak jókedvűek vagy boldogok, és gyászolni sem gyászoltak soha. Csak éltek. Az öregebbek egyike egyfolytában arról a valamikor élt emberről mesélt, aki az egyik reggel kijött a sátorból, és nem a tennivalója után nézett, bizonytalan volt és töprengő, s mintha valamilyen sugallat érte volna, hirtelen felnézett az égre, felhők, mondta, felhők, és olyan hosszan nézte, ahogy méltósággal gomolyognak a feje fölött valahol az elérhetetlen messzeségben, mintha sosem látott volna felhőket az égen, és felgyorsult a légzése, és a két karját a magasba emelte, már többen ott álltak körülötte, nem értették, hogy tulajdonképpen mi történt, de hát nem tudták, mit jelent az, hogy történt valami, merthogy soha nem történt velük semmi, és akkor azt mondta az az ember, hogy szépek a felhők. Nem értették. De nem kérdezték meg tőle, hogy mi az, hogy szép, olyan nagyon senkit sem érdekelt. Menni kellett a folyóhoz, munka volt. Ahogy most is menni kellett a folyóhoz, most is munka volt. Mindig a reggeli órákban volt a legerősebb sodrása a folyónak, ilyenkor kellett behajigálni a partról a feleslegessé vált holmikat, kopott seprűt, eltört edényt, elhasadt tekenőt, és a tágra nyílt szemű, hallgatag csecsemőket, akik harmadikként jöttek a világra, így a folyónak születtek, nem a sátornak. Senki sem követte a kopott seprűk útját s ahogy táncot lejtenek a vizek taraján, az edények, tekenők rögtön elsüllyedtek, a csecsemők fel-felbuk- kantak a mélyből, hol á lábukkal, hol a karjukkal mutattak az ég felé, mintha kalimpáltak volna örömükben, hogy a sors végre hazavezényelte őket, aztán a folyó keblére ölelte őket véglegesen. Sietni kellett, késő délelőtt nap mint nap megérkezett a szél. Az asszonyok összevarrták belülről a sátor bejáratát, nem ölelkeztek össze, nem kellett vigyázniuk sem önmagukra, sem másra, egyszer csak továbbáll a szél, s folytatni lehet a munkát, senki sem nyüszített, senki sem félt, néha a kíméletlen vihar belekapott a sátor oldalába, hosszú karjait benyújtotta, s nem válogatott, férfi, nő, gyerek, mindegy volt neki, néhányat kitépett közülük a sátor alól, azok meg repültek a végtelen látóhatár felé. Senki sem szólt, senki sem jajgatott, maradt ember még elég.

Miután csend lett, meg kellett hallgatniuk azt az öregembert, aki újra és újra elmesélte, hogy annak idején, amikor az az ember kijött a sátorból, és azt mondta, hogy a felhő szép, akkor történt valami, hogy tulajdonképpen mi történt, ezt még nem lehet tudni, már csak azért sem, mert velük soha nem történik semmi. Voltak, akik oda­figyeltek, mások ettek, szeretkeztek, ürítettek, szoptattak, szültek, végezték a dol­gu­kat. Másnap megint a folyóhoz kellett menni, megkezdték összeszedni a felesleges holmikat, seprűt, edényt, tekenőt és a harmadiknak világra jött csecsemőket, aztán késő délelőtt megint csak jönni fog a szél.

– Egyáltalán mi kik vagyunk? – kérdezte valaki az öregembert, aki úgy mesélt, mint aki már-már érti, hogy az a valamikor élt ember miért tartotta szépnek a felhőket, és valójában mit jelent az, hogy szép.

– Azt hiszem, mi vagyunk a Törvény – válaszolt a kérdezett –, és lehet, azért vagyunk, hogy újraálmodjuk a gondolatot az egysejtűtől Istenig.

BARANYI FERENC

Ballada a hunyászkodókról

                                             „Tudnivaló, hogy egyszer azokra is
                                             sor kerül, akik abban reménykednek,
                                             hogy a kollaborálás a túlélés záloga.”
                                    (Mészáros Tamás: Társadalmi károkozók)

Mikor konzervatív keresztényt
alakít a volt kommunista,
léptét szégyenlősen – de önként!
– a szélirányhoz igazítja,
sunyító túlélése titka,
hogy bólintón ellenkezik,
de bárhogy táncol oda-vissza:
két szék közt pad alá esik.

Aki – bár megveti a törvényt,
melynek betűit zsarnok írta –
megszegni gyáva. így az önkényt
önmaga ellen bátorítja,
asztalt fel akkor sem borítna,
ha lopják róla étkeit,
de bárhogy táncol oda-vissza:
két szék közt pad alá esik.

Aki úgy vélte (még vörösként),
hogy fehérrel nem egy a tiszta,
mindazt, mi látásával történt,
a színvakság terhére írja,
nem adja fel, csak kifakítja
egykor rikító elveit,
de bárhogy táncol oda-vissza:
két szék közt pad alá esik.

Herceg, ha cérnán leng az inga,
rettegheted lengéseit.
Ki váltva pártol oda-vissza:
két szék közt pad alá esik.

Bolondok

a cséphadarós gyalogok,
akik gerincüket – és a kaszát is –
kiegyenesítették,

a vörösbársony-süvegűek,
akik vérrel írták zászlaikra:
a hazáért és szabadságért,

Bem honvédéi,
akik felvirágozták a rézágyúkat
a karikára hulló esőben,

a felszisszent nyomorultak,
akik nem csupán a falat kenyeret,
de az igazságot is éhezni merték,

a föld alatt szervezkedők,
akik tűzhelyet, családot
elsősorban másoknak reméltek,

az újjáépítők,
akik gyopáros szívóssággal
virultak ki csúcsán a romhegyeknek,

március újraéledt fiai,
akik sugárként hatoltak át
az októberi ólmos szürkeségen,

az itthon maradók,
akik egy hitetlen, kilyukadt-falú országban
zokszó nélkül kezdték gyűjteni a rozsét.

És igen, bolondok azok is,
akik a felsoroltak bolondságait
folytatni szeretnék.

Ám közveszélyes őrültek fogtak össze,
hogy a bolondokat innen kirekesszék.

Kalaf herceg ezüstlakodalma

Végül még a bőréből is kibújt
s nem várta el, hogy példáját kövessem.
Levedlett bőrbe nincsen visszaút –
nem láthatom viszont, kit megszerettem.

Ez másik nő. Számomra még talány.
Fürkészem őt, magamat is figyelve:
nem volt-e izgatóbb az a leány,
ki szívemet viaskodón sebezte?

Meghódolt végleg. Nem visel hadat.
Úgy véli, hogy megtart önfeladása.
Nem tettéért – a jószándék miatt
maraszt mellette sírig már a hála.

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

kávé, sör és szivar

csak egy kis csendet kérek: kávé,
sör és szivar, homlokon túli csendet,
tűzfalak magányát és nagyanyám hold-rézüst
néma arcát, amint a rongy-felhők égi mezejéről
reám tekint,
semmi mást nem kérek,
lobogjanak bár zsarátnok-fényű bolygók,
hajnal-zöld fövenyek

                                    *

itt állok! tűzfalak árnyékában,
repkénnyel befutott ódon házak, kapualjak
sötétjében ahová harangszó nem hallik,
rózsabogarak, tücskök és esteli lepkék járják
fekete táncukat a kandeláberek neon-izzásában,
én itt állok s behorpadt mellkasomon
játszik a szél

                                    *

kávé, sör és szivar,
kockás sál vállamon,
hegy magasodik előttem:
egy ösvény, vadrózsa szegélyezte út
és ez a kurva nagy csend meg a szívem aritmiás
üteme, olyan akár egy monarchiabeli óra hangja:
tik-tak, tik-tak…

oltárom az egész világ

kenyérszenteléskor jöjj el értem,
te nap! lobogó, fényes uszályoddal
takarj be,
hajnali ködök szárnyán vigyél magaddal:
arcomon alkonyi harangszó,
arcomon alkonyi harangszó!

számra nehéz lakatot rakjál,
isten! földben, anyaföldben szétfolyó
szívem,
sárkány vérem hatalmam, fekete imám:
ölemből fecskefű virágzik,
vérehulló fecskefű!

szerelmem végtelen és csak sírok,
sírok!
szememből hold-könnyek potyognak,
jégszilánk sugaras kövek:
oltárom az egész világ,
oltárom az egész világ!

rózsák és nárciszok égnek bennem

csak egy fenyőrigó, egy mókus
és az irdatlan ég, a nap, a kanyargós ösvény,
a nyári párában elmosódó víztorony és a fák,
szívem aritmiás üteme, ami emlékeztet erre a városra,
erre az idegen tájra:
2 éve, immáron két esztendeje, hogy új hazát keresek
magamnak, ahol háromszor kel fel a hold,
s a tenger hullámai oltárt építenek,
fehér kőszírt-szentélyt

                                    *

rózsák és nárciszok égnek bennem,
s izzanak keresztek, fénylő, röntgen-holdsugár keresztek:
harangok zúgnak, mellkasom erdejében április hajnal
lobog, csak ez a város, ez a kapós-menti város idegen:
tűzfalak magasodnak, generátor, dinamó zümmögés ébreszt
minden reggel, s arcom, világ-szép arcom felfeszül
az idő mindent felemésztő egére

                                    *

mennék sikátorok minotaur barlangjában,
de hol van ariedné-fonala:
végleg elveszítettem, mint gyermekkori hitem
alkonyi rőzsetűz lángját,
elveszítettem végleg s már csak a domb magasodik
előttem, ahol isten ül és vár némám,
szakálla, akár próféta jeremiás szakálla
és hullámzik, mint a végtelen búzamezők

DEZSŐ ANNA

A zongora hangja

A gyűrű pörgött. Szédületesen gyors volt, valódi formája szemmel követhetetlen.

Csúcsán egy pontban összegyűltek a napsugarak, fejedelmi ragyogással meg­koro­náz­va a keringőt – szikrázó aranygomb forgott a zongorán.

A hulló, salétromos vakolatú roggyant házban az öregasszony vacsorához készü­lődött. Fáradt, lassú, megfontolt mozgással ingázott a tűzhely, az asztal és a stelázsi között. A sifonért, amiben a pár, kopott mázú, hajszálrepedésekkel pókhálózott fajansz-tányért meg a pár lepattogzott zománcú fazekat, lábast tartotta, évekkel ezelőtt eltüzelte. Egy percig sem sajnálta. Egyféle háborúnak fogta fel a szúk ellen, amik éber éjszakái alatt rendkívül bosszantották végtelen percegésükkel.

– Nesztek dögök, ezt nektek! – mondta, amikor izzadtan, vörös arccal pakolta a szekrény széttrancsírozott darabjait a kályhába, és gonosz mosollyal nyugtázta a kis, pukkanó hangokat, ahogyan a bogarak a tűzben szétdurrogtak.

Farkas fagyasztó hideg volt azon a télen, csak remélte, hogy az idén is megúsz- sza. Nem nagyon volt már mit eltüzelni és nem nagyon volt már mivel betömni az öreg, összeaszott ajtók, ablakok réseit. A dunyha tolla is csak csomósodott, egyre több szigeteletlen területet engedve a húsa felett a hidegnek éjjelente.

A prósza illata betöltötte a konyhát. Elkúszott a sparhelt korommal felújított platóján, végigsiklott a lavórban elterülő kézmosóvíz felett, beslisszolt a nagy ruhásszekrény nyitott ajtaján, megcirógatva a pár maradék „ünnepit”, majd gyors kanyart téve a megvetett ágyra simult. Az étel aljára lesüllyedő szilvalekvárcsomók kicsit odakapott, pikáns, füstös aromája a prósza-illat után eredt. Az asszony elégedett arccal, kicsit megpörkölt ujjakkal csapta be a sütő ajtaját. „Jó dolog a kukorica” – gondolta közben.

Fogasra akasztotta a zsíros pruszlikot majd kezet öblített csak úgy, szappan nélkül. A maradék aludttejet odacsattantotta a macskának, amit valamelyik évben az árok­partról kotort össze. Félig, egyoldalasán elkopott alumíniumkanállal (még nász­ajándékba kapta) porcukrot szórt, majd, míg a vacsora hűlt, könyökeire támaszkodva, homlokát két, összekulcsolt ujjaival támasztva elmondta az asztali áldást.

Odakint szelíden esett a hó.

Két nap múlva a hideg rekordot döntött. A fagy eltömte a zárakat, eltörte a földközeli vízvezeték-csöveket. Kenyeres-kocsik hűltek árokba fordultán.

Nem maradt egy darabka gyújtósa sem.

Napközben a jégvirágok csodásabbnál csodásabb hajtásokkal, rügyekkel kápráztatták el az öregasszonyt, aki csak dolgát végezni kelt ki az ágyból. Igyekezett minél többet aludni, de ha becsukta a szemét, a mozi ott folytatódott, ahol abbamaradt. Élete filmje megállíthatatlanul pergett. Látta dolgos gyermekkorát, a cselédmunkát, hallotta a csúfolódást a háta mögött merev térde, bicegő járása miatt. Érezte az avas, bennfelejtett kolbászok szagát, amit férje lódenkabátja belső zsebébe rejtett – előle. Újra sajogtak hátán, derekán a megfeketedett, feldagadt véraláfutás-hurkák.

Minden kockát, minden emlékmozaikot megforgatott. Békésen engedte őket közel magához, tárgyilagosan vizsgálta, aztán új képre ugrott. A nyugalom azonban látszó­lagos volt. Egyre jobban reszketett, de nem a hideg rázta. Óriási energiájába került kint tartani, kívül rekeszteni egy képet. Az erő aztán elfogyott.

Zongora.

A kép élesen, bántóan tolakodott be először részletekben, majd egyre töm- bösebb, nagyobb darabokban képzelete látómezejébe. Sötét színe, akár a legnemesebb ébenfa. Fényes, tükörfelületté lakkozott teste, karcsú lábai erőszakosan kirekesztettek minden mást. Nem látta már a küszködést. Nem érezte a sóvárgást. Nem vágyta az elszalasztott, elhagyott lehetőségeket.

Nem számított már egyetlen átélt kín sem. Csak a zongora és ő voltak. A könnyek belefolytak a fülébe. Kis, ázott foltokban sötétedtek a párnahuzaton, átáztatva a cihát is. A hangszert egykor első szerelme, gyűrűs vőlegénye vette többévi spórolt pénzén. Aztán elesett a fronton.

Sokáig zokogott. A csendben saját, szabadra engedett érzéseinek hangjai bántóan visszhangzottak a fülében. Most jó lett volna, ha perceg a halálba küldött szú-sereg…

Hajnaltájt felkelt, felöltözött. Kinyitotta a kulcsra zárt tisztaszoba ajtaját. A jéghideg, vaksötét szobában leült a zongora elé. Óvatosan felnyitotta, majd reumától deformált ujjaival lassan ráfogott a billentyűkre. A hangolatlan test bántóan válaszolt az érintésekre.

Az öregasszony azonban csak azt az utolsó gyönyörű, mindent elmondó dallamot hallotta – az egykori búcsú melódiáját. Aztán ellökte magát és elindult a sufniba a fejszéért.

Életben akart maradni.

(Köszönöm nagymama.)