Bozák Annamária
Bozák Annamária
Az ember, akinek öt fürdőszobája volt,
valahogy mégis mocskosnak tűnt mindig,
hiába árasztott friss szappanillatot,
hiába vakított a fehér kézelője,
hiába nyomta ki ripacsos arcán kozmetikus
hetente gondosan a zsíros mitesszereket.
Az ember, akinek öt fürdőszobája volt,
mégsem tudott egyszerre öt helyen lenni,
itt például fogat mos, amíg odébb egy pedikűrös
a lábkörmeit vágja szép, solingeni körömcsipesszel,
mert csak egy feje és egy segge volt neki is, amik
egymástól ráadásul nem is különböztek sokban.
Az ember, akinek öt fürdőszobája volt,
láthatóan nem volt ennél semmi több,
egy lihegős vigyor, egy furcsa frizura
és nagy, nekidülledt, állandó törtetés,
de végső soron, nincs mit tovább ragozni: ő
az ember, akinek öt fürdőszobája volt.
Balogh Kata
Zsellér, cseléd, szolga, inas,
pandúr, csendőr, pallós, deres,
ispán, vitéz: nagyúrias,
büdös proli, rántottleves,
új gróf, szérű, deszkapalánk,
recseg-ropog, le van szarva,
a földesúr kissé falánk:
fél ország a birodalma.
Jó, ha telik masamódra,
szobalány, megesett szegény
(mert rámászott pasamódra
az ifiúr, kemény legény),
bordélyba jár méltóságos,
mikor dévaj kedve támad,
feloldozza a plébános:
rutinszerű bűnbocsánat.
Itt szép jövő épül ismét,
ócska múlt a tégla benne,
bár a tender furcsa kissé:
nem bízzák a véletlenre.
Hajnaltájban
sok minden az eszembe vágódik
mint az a valószerűtlenség
hogy az ezerkilencszázas évek elején
a hódmezővásárhelyi határban
Bibó Lajossal találkoztam
Képzeletemben a nagyszerű íróval
a végtelennek tetsző alföldi táj
háborítatlan zümmögését hallgattuk
s közben az érett gabona illatát
szívtuk magunkba
Július delelt arattak mindenfelé
de János gazdának nem volt ereje
kimenni a földjére
ágyában megszakítás nélkül hörgött
aztán alkonyatkor örökre megnyugodott
Temetése után
a búzát azért le kell aratni
akár az öreg béres Mihálynak
aki a parasztház ajtaját támasztotta
Az özvegyasszony
szilvóriummal ösztökélte
a gabona betakarítására
amit Mihály
annak rendje-módja szerint elvégzett
Inge ujjával
letörölte homlokáról a verítéket
a zsákokat befordította a derékba
az ostort kézbefogta gyí kiáltással
s kocsival hazavitte a búzát
Hajnaltájban
sok minden az eszembe vágódik
mint a sajnálatos valóság
hogy a képtelenség rendjén való
Valószerűtlennek tűnik
de hívtam
A búzát azért le kell aratni
című elbeszélés szerzőjét
hallgassa meg most kétezervalahányban
az emberek vérforraló keserűségét
Bibó Lajossal együtt tapostuk a sarat
aztán az egyik parasztháznál megálltunk
Az ajtóban pörge kalapos gazda
egykedvűen nézelődött
Kérdezte mutatóujjam
hogy a ház mögötti földjén
miért áll lábon az Élet
Az égre emelte a tekintetét
mintha a magasságos jóistentől
segítséget kérne
hiszen ennek is eljött az ideje
Halkan alig érthetően beszélt
mert rászoktatták a csöndre
Bronzarcát még sötétebbre hevítette
a háborgó vére
ugyanis ha betakarítja a gabonáját
a malmok előtt
naphosszat hiába ácsorog
vagy ha tenyerébe csap
valamelyik külföldi harácsoló
filléreket fizet érte
s a gazdasága tönkremegy
ami már fabatkát sem ér
Lehetetlen a magyar ember sorsa
de jobbra fordulást remélve
a kamrából hozott egy üveg pálinkát
A gyöngyöző méregerőssel
koccintottunk a parasztok derűsebb napjaira
amikor halott poraiból
talán feltámad a magyar föld
Aztán
a pörge kalapos paraszt
az apját említette
Ötvenhat után
először szelídebb
majd brutális unszolásra
belépett a közösbe
Odalett az aratásra váró Élet
a meggyes cseresznyés barackos
almás szilvás is elveszett
Amint múltak az évek
a sírás jajveszékelés mosollyá szelídült
mert gyarapodott aminek gyarapodnia kellett
A közös fialt pénzt
a háztáji termése is vevőkre talált
javultak a mindennapok közös örömre
Az ezerkilencszázkilencvenes évek
elején viszont
szétkergették a gazdaságok csizmásait
A pörge kalapos paraszt
s a többiek is egyedül maradtak
mintha számkivetettek lennének
amire nem szolgáltak rá
mert az ország asztalára tettek mindent
Hajnaltájban
sok minden az eszembe vágódik
mint az a valószerűtlenség
hogy Bibó Lajost hellyel kínáltam
otthonomban s egy pohár
még valódi pusztamérgesivel
koccintottunk
Bekapcsoltam a rádiót
s éppen a szóvivő beszélt
Szavait magyarra fordítottuk
amitől megrökönyödtünk
mert azt üzenték vele
hogy az égen szikrázva süt a nap
érik a gabona tehát le kell aratni
hiszen az emberek mindennel elégedettek
ha kenyér van előttük
A parasztok pedig csak képzelődnek
hogy a nincstelenség fátyla hull rájuk
ugyanis a fény idelent elterül
Hajnaltájban
sok minden az eszembe vágódik
mint a bizonyosság
hogy rendet kér a szegények csöndje
A csizmások bajuszosok pörge kalaposok
némán ülnek a szántó a kert végében
s onnan hallgatják mit sugdos a víz
a nádas mit beszél a szikes laposról
amelyen lelegelt torzs mutatja
a mostani marhahajtás útját
Eke-Rigó Fanni
Akkor már másfél éve voltam munka nélkül. A harmincnyolc évemmel, meg több szakmával a tarsolyomban nem kellettem senkinek. Nagy szegénységben éltünk a családommal. Az a kevés segély, amelyet a Hivatal havonta kiutalt a számomra, akárha nem is lett volna. A házamból már minden nélkülözhető tárgyat eladogattam, hogy az értük kapott pénzeken is élelmet vásároljak a gyermekeimnek. Alkalmi munka ritkán adódott. Nagy volt a falu, kevés a gazda, és sokan ténferegtünk munka nélkül az utcákon.
Egyszer aztán hírét vettem, hogy az Átrakó-állomáson megüresedett egy gépkezelő állás. Nem vesztegettem az időt. Indultam, hogy megszerezzem azt.
Gyönyörű, verőfényes májusi délután fehér ingben, szürke nadrágban, a lábamon pántos szandállal, gyalog mentem az úton. A kerékpáromat már más használta. Az Átrakó-állomás a falu túlsó szélén, a vasút mentén volt. Reméltem, hogy szerencsével járok. Előnyöm volt ugyanis másokkal szemben. Mikes Lajos, az üzem igazgatója, legénykori barátom meg katonatársam volt. Később az útjaink elváltak, de érte egyikünk sem okolható. Harag nem volt bennünk. Az történt, hogy külön utakon kerestük a boldogulást. Ő meglelte…
A telep kapuján belépve, nagydarab, sötét hajú férfi állta el az utamat.
– Hová megy? – szegezte a mellemnek a kérdést. Megmondtam. Majd a nevemet kérdezte.
– Tóth János – feleltem illedelmesen.
– Várjon – intett a kezével a kék ruhás fiatalember és belépett a portásfülkébe. Én meg nézdegélésbe kezdtem az udvaron.
A futó- meg gémesdaruk munkája kötötte le a figyelmemet leginkább. Bámultam azt a könnyed mozgást, amellyel emelgették a magasba a hatalmas acélkonténereket s rakták a kamionokra.
– Tóth úr – szólalt meg mögöttem a portaszolgálatos őr. Feléje fordultam. – Az igazgató úr várja az irodájában. – Bólintottam. – Ismeri a járást? – kérdezett rá. Hónapokkal korábban jártam Mikesnél állás ügyben. Eredmény nélkül távoztam. Az akkori beszélgetésünk a telep más részén volt. A kérdésre a fejemet ingattam. Erre az őr útba igazított, minekutána folytathattam az utamat.
Az igazgatói rezidencia az egyemeletes irodaház felső szintjén volt. A folyosóőr mutatta, melyik ajtón lépjek be. Megtettem. Szép arcú, rövid, gesztenyebarna hajú fiatal nővel találtam magam szembe.
– Tóth János úr? – kérdezte kellemes, lágy hangon.
– Úrnak nem úr, de a név stimmel – válaszoltam mosolyogva.
– Arra tessék – mutatott a kezével az oldalajtóra, miközben megjelent az ajkán egy csöppnyi mosoly.
Kopogtam az ajtón, kinyitottam, beléptem, s betettem magam mögött az ajtót.
– Szervusz, Lajos – köszöntem a vezérnek. Ő fölállt a székéről, s a középmagas, hízásnak indult szőke férfi az asztalt megkerülve, drapp színű nadrágban, fehér ingben jött felém.
– Szevasz, öregem – viszonozta a köszönésemet és mosolygott. Odaért hozzám, kezet fogtunk.
A villanyfénynél körbepillantottam a csővázas bútorral pazarul berendezett helyiségben.
– Jól megy a sorod – mondtam elismerően.
– Panaszra nincs okom – büszkélkedett a velem egykorú férfi. – De sokat is dolgozom a profit növelése érdekében – tette hozzá gyorsan. Majd hangot váltott: – Foglalj helyet – mutatott a vendégasztalnál az egyik fotelra. Én továbbra is álltam. Ő visszatért az íróasztalához, s elhelyezkedett a magas támlájú, fekete igazgatói székben. Az asztalon az egyik aktába lapozgatva egykedvűen kérdezte:
– Mi újság?
A szememet lesütve feleltem: – Rég nem újság az, amivel jöttem. – Emeltem a tekintetemen, s restelkedve mondtam: – Munka kéne.
– Még nincs állásod? – kapta rám a szemét.
Én ingattam a fejemet.
– Mióta?
Megmondtam.
– Másfél éve? – csóvált a fején.
– Hiába kilincseltem egyik cégtől a másikhoz, az elutasítások voltak, melyeket rendre kaptam.
– Pedig rendelkezel több szakmával, ha nem tévedek.
– Igazat szóltál… Válogathatsz, mely végzettségemmel kívánsz alkalmazni.
– Én?!… – hökkent meg.
– Igen. Van egy betöltetlen gépkezelő állásod.
– Kettő.
„Tiszta szerencse” – örvendeztem magamban.
– Az egyikre itt vagyok én – ajánlkoztam lelkesen.
Mikes arca felhősödött, a kezein a körmöket nézegette.
– Sajnálom, öregem – mondta aztán.
– Mit sajnálsz?
– Feleslegesen fáradtál ide – emelte rám a tekintetét.
– Miért? – nyúlt meg az arcom a kellemetlen hírre.
A hajdani jó barát elmondta, hálája jeléül mindkét állást felajánlotta egy másik cég igazgatójának, akivel igen jó üzleti kapcsolatban van. Az illető rokonai már másnap munkába állnak az üzemében.
– Az egyiket vonjad vissza! – kértem megriadva. – Mondd azt, hogy tévedés történt.
– Még mit nem! – csattant a hangja. Az arca egy pillanat alatt ellenszenvesre változott. – Kockáztassak egy jövedelmező üzleti kapcsolatot?… Soha!
Meresztettem rá a szememet. Éreztem, csökken az esélyem.
– A barátságunk idején én nem hagytalak cserben soha – vetettem a szemére. És emlékeztettem néhány kiruccanásunkra, melyek verekedéssel végződnek, ha nem ügyeskedem eléggé. Persze, a rövidet a barátom húzta volna minden esetben. Most arcátlanul azt állította, valamennyi támadójával egyedül elbánt volna. Egy esettel azonban megfogtam. Lajos kedvét lelte a fiatal asszonyok meghódításában. A negyedik faluban szüreti bálon voltunk. A barátom ráhajtott egy ifjú hölgyre, aki persze hogy férjnél volt már. Az asszony ura megneszelte a hódítási szándékot. Lajost, mielőtt a hölggyel akcióba léphetett volna, a férj a haverjaival a táncház udvarán közrefogta. Amikor rájuk leltem, Mikes arcán már elcsattant az első pofon. Szükség volt minden ügyességemre, hogy a barátomat kimentsem a vészhelyzetből.
– Megszöktem volna tőlük egyedül – vetette ellen –, de te…
– A harmadik pofon után nem úgy tűnt. Ismerd be, hogy kellett a segítségem.
Mikes igazgató egy ideig hallgatott, majd látható izgalommal kibökte: – Megköszönöm utólag.
– Sokra megyek vele – legyintettem lemondóan. Nem értette, vagy nem akarta megérteni a szándékomat.
– Föl nem foghatod az én nagy szegénységemet – mondtam tompán.
– Család? – kérdezte egykedvűen.
– Van. Két kislány. A harmadik gyermek útban van… Ez már fiú lesz – dicsekedtem. – Annak kell lennie… Két lány után dukál egy fiú!
– Három utód? A te helyzetedben?! – jegyezte meg epésen.
Mintha darázs csípett volna meg, önkéntelen megrándultam. A fölháborodás megfeszítette az arcom izmait.
– Igazgató úr! – fortyantam fel. – Én munkát kérni jöttem!
Lajos meglepetten nézett rám, majd hűvösen válaszolt:
– Munka nincs!… Talán később.
– Nem később! Most kell! – cserdítettem rá.
– Megmondtam! – keményített a hangján. Azzal érvelt, hogy neki száz dolgozó megélhetését kell biztosítania. Hirtelen támadt ötletre kibuggyant belőlem:
– Teheted. – Erre értetlenül nézett rám. – Megmentettem az életedet.
A szemei kikerekedtek.
Az esetet azelőtt nem említettem se a feleségemnek, se senkinek. Ekkor, hogy mégis szóba hoztam, a kényszerűség vitt rá. A temérdek csalódás után Lajosban még bíztam. De ha tőle is munka nélkül távozom… Nem! Ennek nem szabad megtörténnie.
– Katonák voltunk – kezdtem hévvel a történetbe. – Kiképzéshez készülődött a századunk.
– Elég! – förmedt rám Lajos. Arca kivörösödött. – Az esetre tisztán emlékszem – vett lejjebb a hangból…
Arról volt szó, hogy a terepgyakorlathoz készülve el voltunk foglalva az egyéni felszerelésekkel. Lajossal egy szakaszban szolgáltam. A barátom a teherautó mögött tevékenykedett, amikor a gépkocsi megindult a lejtőn. Épp a Lajos irányába. A későbbi vizsgálat megállapítása szerint a kézifék hanyagul volt behúzva. A veszélyre a szemem sarkából figyeltem fel. A társamat figyelmeztetni már nem volt idő. Sürgősen kellett cselekednem. A guggolásból fölpattantam, s Lajos felé vetődtem. Őt a karjaimmal hirtelen átnyaláboltam és együtt gördültünk ki a széles gumikerekek útjából.
– Akik a jelenetet látták – jegyezte meg cinikusan Mikes –, valamennyien állították, a levegőben úgy siklottál felém, mint a vitorlázó repülő… Bátor tett volt… Hősként ünnepeltek téged. Rajtam meg röhögött egy század katona.
Mert úgy kezeltél, akár egy pisis kölyköt… Vagy mint egy totyakos vénembert.
– Akkor bezzeg nem így vélekedtél az esetről – mondtam rosszallással. – Ráeszmélve, mekkora nagy veszélytől menekültél meg, a rémülettől elájultál.
Mikes furcsán nézett rám, majd csendesen megkérdezte: – Mire való volt húsz év után az esetet felhoznod?
– Mire? – tettem feléje néhány lépést elgondolkozva. – Arra, hogy mérlegelj.
– Mit mérlegeljek?
– Az akkori tettem, megér-e egy állást neked.
– Zsarolni akarsz? – vetett rám mérges tekintetet.
– Akar az öregisten! – tiltakoztam. Megbánva hirtelen kifakadásomat, higgadtabban folytattam. – Most én vagyok bajban. Igen nagy bajban. – Közben lépegettem feléje, a mondandómat nyomatékosítsam. – Segíts rajtam!
– Nem tudok – ingatta a fejét.
– Ezt nekem még egyszer ne mondd! – förmedtem rá, s hozzátettem: – A cég első embere vagy. Megválogathatod, kivel akarsz dolgozni. Így van? – Mikes a fejével biccentett. – Akkor?… Mire vársz?! – hajoltam feléje az asztal fölött. – Ismersz. Tudod, hogy megállnám a helyemet!
Lajos lassú mozdulattal fölállt, közben engem nézett. Kék szemében furcsa fény vibrált, aztán ridegen szólott:
– A döntéseimet fontosabb dolgok befolyásolják, mint a múltból vett érdekes események. – Ökleivel az asztalra támaszkodott, s fennkölt hangon folytatta. – Nálam az üzlet minden felett!
„Ejnye, de magas lóról beszélsz hozzám – állapítottam meg magamban. – Te, aki egykor mellettem érezted biztonságban magadat… Középmagas, izmos legény voltam. Erőben és ügyességben fölötted álltam. Most, a hatalom birtokában fölém kerekedsz, hogy a kérésem elutasíthasd. Hát nem! – gerjedezett bennem a düh. – Ezt nem engedem!”
– Ide figyelj, Lajoskám, Mikes úr, igazgató úr! Vagy minek nevezzelek – mondottam fojtott indulattal. – Ha akkor, a veszély pillanatában, a magam testi épségét óvom, és nem mozdulok az érdekedben, ma nem ülnél a kényelmes igazgatói székedben… De én tettem a dolgom! – dörrentem rá, miközben tenyeremmel az asztalra csaptam. Rajta a laptop belerezdült, a töltőtoll táncot lejtett. S már kiáltottam: – Lajos, fizess!
Mikes hátrahőkölt. A vér az arcából mind leszállott. De hamarosan vöröslött a feje, mint akiben a vér a lábából is föltolult.
– Mit képzelsz te magadról?! – szólott megvetően. – Honnan a bátorságod, hogy utasíthatsz?!… Engem! A cég első emberét! – A szeme éleset villant, a jobb keze a kijárat felé lendült. – Ki az irodámból! – kiáltotta.
„Ohó! Nem addig a!” – fortyogott bennem a düh.
– Még nem végeztünk, Mikes Lajos! – jegyeztem meg gúnnyal. Hirtelen mozdulattal a telefonkészülékről a kagylót lekaptam, s löktem a kezemmel feléje.
– Telefonálj a munkaügyisednek – mondtam nagy hangon –, az egyik állás az enyém!
– Nem!
– Megdolgoztam érte! Megmentettem az életedet. Vedd a kagylót! A szentségedet! – ordítottam.
– Jöjjön velünk! – szólalt meg mellettem valaki.
„Ki merészel megzavarni?” – kaptam dühödten a fejem oldalra. Kék ruhás, nagydarab fickót pillantottam meg.
– Feltűnés nélkül tegye! – hallatszott a másik oldalról. Fordítottam a tekintetemen. Újabb markos legénnyel találtam magam szembe. Akkora düh tombolt bennem, hogy kedvem lett volna ütni mindkét oldalra. De hatalmasat… Aztán beláttam kicsinységemet. Nyeltem akkorát, majd lenyeltem az ádámcsutkámat. Gyűlölködőn pillantottam Lajosra: – Mi ez?! – förmedtem rá. Ő komótosan a székért nyúlt, közelebb húzta magához s leült. Ezután szótlanul nézett minket. Úgy tűnt, gondolkozik. De lehet, hogy tévedtem. Aztán a kezével intett, hogy távozzunk. A kudarctól oly mélységes haragra lobbantam, ha a fogdmegjei nincsenek mellettem, mint egy kuvasz, ugrom a torkának. A kagylót remegő kézzel tettem a helyére, s gúnyos vigyorral vágtam az arcába:
– Köszönöm a fizetséget, igazgató úr! – majd sarkon fordultam és felpaprikázva indultam a kijárat felé.
Két oldalon őrséggel.
Az ajtónál jártunk, Lajos utánunk szólt:
– Várjatok! – Megálltunk, s feléje fordultunk… Bár én szívesebben távoztam volna a közeléből. – Fiúk – szólt az embereihez –, Tóth úrral még megbeszélnivalóm van… Ti elmehettek.
– No, de főnök! – hördült fel a két legény.
– Távozzatok! – emelt a hangján az igazgató.
Amint a biztonsági őrök mögött bezárult az ajtó, Mikes lassú mozdulatokkal kezdett rendet rakni az asztalán. Az arca gondterhelt volt. Felajzott ideggel el sem tudtam gondolni, az elutasításom után miféle megbeszélnivalója lehet velem. Egyszer csak a rendezkedést abbahagyta, a tekintetét rám emelte és szelíd hangon kérdezte:
– Mondd, Jani, a fiadnak van-e már fogadva keresztszülő?
A vers ma puszta sóhaj,
nem eposz, nem regény.
Lehet csak ennyi: ó, jaj!
És máris költemény.
Reggel
Valahol mindig fölkel egy Nap.
A Mindenség: megannyi Reggel.
Fogat mosok, tiszta inget veszek,
leporolom a Tejútat,
felöltöm derülátásomat.
Nappal
Sugárbicskára tűzve a Nap.
Nem izgatom magam.
Világméhben forgó anyag
az agyam.
Este
Hiába minden égés?
Egy fokkal sem hevül,
mely raktározza létünk:
az Űr?
Lecsatolom a szíjat:
a gravitációt.
Taszíthat-vonzhat bármi csillag,
egymásnak égünk és magunknak,
fiúk.
Éjjel
Sötét ejtőernyő az ég,
a telihold a likja.
Hová repülsz, hová zuhansz,
ó, földgolyóm, alatta?
a petúniák kirohadnak
a gyík farka újra kinő
patologikus mosoly pattog végig a macskaköves úton
kétlábú ló imbolyog a vásárcsarnok felé patái kopognak
az ostoba köd mindenből krimit csinál
ez a szerelem olyan mint egy tisztességesen leforgatott ’horror
maradi betonkaticák könnyei peregnek az általános
nedvességben
távozva tisztulunk a klór gombát ebédel
a világ egy tizenkilenc éves lány köldökszaga
*
pisil az isten pudlikutyája
eső szemerkél de a kertész locsol
öregek lógnak az erkélyen füst fonja őket a korlát köré
cigarettázik a halál még nem viszi őket álmos az emberiség
szünetet tart a háborús hős a bűnös megtisztulva távozunk
a vízfüggönyön át
könnyeink peregnek az általános nedvességben
a petúniák kirohadnak
*
mint zokniszösz a lábujjaid között
az élet úgy kapaszkodik a nőbe
meghal az kit az enyészet szirmon csókol
fejlődik az ki sós vízben született
az állat emberré az ember istenné lesz
jaj a petúniáknak.
Fábián Dániel
Hárman ültek a tornácon. Napos kora őszi idő volt, még melegen sütött a nap, de a közeli platánfa levelei már hullani kezdtek, és ökörnyál úszott a levegőben. Balra, a kapu mellett, meg szemben, egy-egy hosszú, földszintes épületben voltak a garzonlakások. Még csend volt, csak alkonyattájt szólalt meg jobbról, a holtág felől a békák kórusa. A part melletti nádas nyiladékában két stég látszott, az egyiken horgász ült, mozdulatlanul, mintha szobor lenne.
– Jól főz a Magdus – mondta a százados úr, és megsimogatta domborodó hasát. – Jól főz – ismételte néhány másodperc múlva, mert a többiek hallgattak, sőt a tanár úr le is hunyta a szemét, mintha aludni készülne.
– Néha egy kicsivel több sót tehetne az ételbe – ellenkezett a mérnök úr.
– A sok só ártalmas az egészségre. Magas vérnyomást okoz meg minden…
– Mesebeszéd! – A mérnök úr legyintett. – A só hozza ki az ételek ízét. Nincs olyan rossz étel, amit ne lehetne ehetővé sózni.
Mindketten a tanár úrra néztek, mintha arra vártak volna, hogy foglaljon állást a vitájukban. A tanár úr azonban nem szólt. Csontos arcán izzadságcseppek fénylettek, vékony teste belesüppedt a mély, fotelszerű karosszékbe, a lába nem ért le a tornác kőpadlójáig.
– Alszik – mondta halkan a százados úr. – Nem csoda, emberes adagot vágott be. Nem is tudom, hova fér az a sok étel ebbe a kis emberbe.
– Hallom ám! – A tanár úr kinyitotta a szemét. – Még hogy hova fér? Nem lehet mindenki százhúsz kilós hústorony…
– Csak kilencven kiló vagyok! – felelte a százados úr. – Én tartom a kondíciómat, megcsinálok huszonöt mellső fekvőtámaszt, és a szívem nem kezd szaporábban dobogni.
– Meg ám, szájjal – vetette oda a tanár úr. Kötözködő kedvében volt, és unatkozott is egy kicsit, szerette volna felbosszantani a századost.
A százados úr telt arca elvörösödött, a pirosság a kopasz fejét is ellepte.
Versenyezzünk, ki bírja tovább…!
A másik kettőnek azonban nem volt kedve fekvőtámaszban versenyezni. Nem válaszoltak, a tanár úr ismét behunyta a szemét, a mérnök úr mereven maga elé nézett. Magas, vékony ember volt, egyenes tartással ült a székén, ültében is katonásabban nézett ki a százados úrnál, akinek a pirosság lassanként eloszlott az arcáról és a feje tetejéről.
– Szép őszünk van – szólalt meg egy kis idő múltán a mérnök úr. – Szokatlan ez a meleg szeptember vége felé. Tegnap beszéltem a fiammal telefonon, azt mondta, hogy náluk már tíz fok alá esett a hőmérséklet, egy-két hét múlva akár havazhat is.
– Mikor jön haza a fiad? – kérdezte a tanár úr.
– Karácsonyra… azt mondta…
– Tavaly is azt mondta…
– Akkor még új ember volt a kórházban… beosztották ügyeletbe az ünnepeken, nem mondhatott nemet. De most biztosan eljön a menyasszonyával…
– Hol találkoztok?
A mérnök úr arca elkomorodott.
– Hát majd itt – mondta kelletlenül. – Kivesz egy szobát az Arany Kakasban, szenteste eljönnek hozzám, azután Pestre mennek, meg akarja mutatni Pestet a menyasszonyának. Ott szilvesztereznek.
– Azért hosszabb ideig is maradhatnának itt – jegyezte meg a tanár úr.
– Fiatalok, szórakozzanak. A menyasszonya nem volt még Magyarországon, ismerje meg Pestet.
Csend volt egy darabig. A nyitott kapuban egy fiatalasszony jelent meg, széles gyerekkocsit tolva ment a lakások felé.
– A Szentainé lánya – mondta a tanár úr. – Hozza az ikreket a nagyanyjukhoz, hogy vigyázzon rájuk.
– Mivel jöhetett? – A mérnök úr igazából nem kérdezte ezt, csak morfondírozott magában. A tanár úr azonban válaszolt neki.
– Busszal jöhetett. Az újabb buszokra már föl lehet vinni egy-két gyerekkocsit.
– Ilyen széleset is?
– Miért ne?
A fiatalasszony a kocsit az udvaron hagyta, a két gyereket bevitte az egyik lakásba.
– Az ikrekről jut eszembe – kezdte a tanár úr elgondolkozva. – Egy kis faluban kaptam állást, amikor befejeztem a főiskolát. Még alig ismertem a gyerekeket, amikor kirándulni mentünk egy csapattal a Mátrába. – Elhallgatott egy pillanatra, nem emlékezett, hogy elmesélte-e már ezt a történetet. Csak akkor folytatta, amikor a többiek nem szóltak rá, sőt némi érdeklődés volt a tekintetükben. – Különkocsiban utaztunk, hárman kísértük a gyerekeket. Két kolléga a kocsi két végén foglalt helyet, én meg középen ültem le. Egy darabig rendben ment minden, ám egyszer pokoli zaj támadt a közelemben. Ordítozás, harsány nevetések, dobogás… Egy darabig hallgattam, arra számítva, hogy a két idősebb, tapasztaltabb kolléga majd rendet tesz, de a fülük botját sem mozdították. Amikor már nem bírtam tovább, kimentem a kocsi folyosójára, és láttam, hogy egy csapat közepén bohóckodik egy zöld pulóveres fiú. Ugrált, a kezével csatarászott, grimaszolt, és fülsértő magas fejhangon ordibált valamit, nem lehetett érteni. Mintha megbolondult volna, de a srácoknak tetszett, biztatták, és utánozták is néhányan.
Gyorsan véget vetettem a mulatságnak, a gyerekeket visszaküldtem a helyükre, a bohóckodót meg leültettem magam mellé a fülkében. De csak néhány percig volt csend, azután újrakezdődött a zaj, ugyanaz az idétlen kiabálás, dobogás, harsány nevetés. Most már nem vártam, hogy a kollégák közbeavatkozzanak, kimentem, és ugyanaz a látvány fogadott: a zöldpulóveres srác ugrált, grimaszolt és rikoltozott egy csomó gyerek között. Ránéztem, a másikra, aki sértődötten, hallgatott a fülkében, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megőrültem, vizionálok, hiszen ha a gyerek ott ül, nem ugrálhat ugyanakkor a kocsi folyosóján.
A százados úr fölnevetett.
– Ikrek voltak.
– Azok bizony, egyforma ruhában, úgy néztek ki, mint két tojás, sőt még úgyabbul, mert két tojás nagyon különbözhet…
Még mondott volna valamit, de hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy a fiatalasszony kijön a lakásból, fölviszi a gyerekkocsit az ajtó mellé, és elindul a kapu felé.
– Ugyan hova megy? – A mérnök úr szokása szerint most sem várt választ, csak hangosan kimondta a gondolatait.
A tanár úr ismét válaszolni akart, de mielőtt megszólalhatott volna, egy teherautó fordult be a kapun, a fiatalasszonynak meg kellett állnia, hogy utat engedjen neki. Mindhárman felkapták a fejüket, és kíváncsian nézték az autót, amely lassan közeledett, majd megállt előttük. Alacsony, borostás arcú, sovány fiatalember ugrott ki a vezetőfülkéből, átizzadt atlétatrikó volt rajta. A tornác elé ment, de lent maradt az udvaron, nem volt kedve fölmászni a négy lépcsőn. A tekintete végigfutott hármójukon, azután a középen ülő századoson állapodott meg.
– Mondja papa, merre van az iroda?
A százados úr nem válaszolt azonnal. Felhúzta a szemöldökét, azután vontatottan megszólalt:
– Papaaa? Nem gondolom, hogy a papája volnék, fiatalember. Tudtommal nem volt közöm a kedves mamájához.
A sofőr szemén látszott, hogy forog az agya, próbálja megérteni, amit hallott, azután dühös képpel közelebb lépett, és fenyegetően a százados úrra meredt.
– Most szívatsz, öreg? Vagy anyázol?
– Arra menjen! – mondta váratlanul a mérnök úr, és jobbra mutatott, a holtág irányába, ahol a konyha mellett nyílt az iroda.
A sofőr nem tudta rögtön eldönteni, hogy menjen-e vagy maradjon, azután úgy döntött, hogy elmegy, de amikor beindította a motort, az vastag kékesszürke füstfelhőt eresztett ki, amely a szélcsendes időben szétterjedt, és csak lassan oszlott el a levegőben. A százados úr köhögött, a tanár úr a kezével próbálta elhajtani maga elől a füstöt.
– Ezt szándékosan csinálta – mondta a százados úr a szemét törölgetve.
– Nem biztos – vetette ellen a mérnök úr. – Ezek az ócska járgányok így indulnak… Mintha egyáltalán nem zavarta volna a füstfelhő, álmatagon nézett a teherautó után.
A százados úr még mormogott valamit, de a többiek nem értették. Megint csend lett, némán figyelték, ahogy a sofőr eltűnik az iroda ajtaja mögött, azután kijön az igazgatóasszonnyal meg egy kövér takarítónővel, és ládákat cipelnek a raktárba. Csak a csinos szakácsnő megjelenése vonta el a figyelmüket róluk. Némán nézték, ahogy közeledett, és mindhármuk tekintete felélénkült, amikor megállt.
– Mit mondtak a sofőrnek? – kérdezte mosolyogva. – Még tán most is szidja magukat.
– Nem mondtunk semmi rosszat – felelte a százados úr. – Csak egy kicsit rendre utasítottam, nem szeretem, ha lepapáznak.
– Lepapázzák? – A szakácsnő fölnevetett. – Micsoda szavakat talál ki a százados úr! – Úgy mozdult, mintha menni készülne, de a százados úr még nem akarta, hogy elmenjen.
– Tudja-e, Magduska, hogy ma éjjel magával álmodtam?
A nő úgy nevetett, mintha megcsiklandozták volna.
– Velem ugyan nem, legföljebb rólam.
– Hát az nem mindegy – jegyezte meg a mérnök úr csendesen.
– Aztán szépet álmodott-e?
– Hát… nem igazán – mondta a százados úr, és még mielőtt a nő megszólalhatott volna, hozzátette: – Fel volt öltözve.
– Egy kis bróm kéne a levesébe. – A szakácsnő megfenyegette az ujjával, azután mosolyogva továbbment. Kihúzta magát, ettől a pulóver kifeszült a mellén, és menet közben megringatta a csípőjét.
A százados úr és a mérnök úr nevetett, csak a tanár úr ült savanyú képpel. Azon töprengett, hogy egyesektől miért fogadják a nők mosolyogva az ilyen bugyuta szellemeskedést, de ha ő próbálkozott valamikor ilyesmivel, abból többnyire sértődés lett, vagy kinevették.
– Hej, de megcsöcsörészném! – sóhajtott a százados úr.
– Pláne ha mást már nem is tudnál kezdeni vele – mondta a tanár úr. Irigykedett, bosszantani akarta a századost, de ő nem is hallotta, a kapuig kísérte tekintetével a szakácsnőt.
A raktárnál befejezték a rakodást, a teherautó megfordult az épület előtti széles térségen és a kapu felé indult. Mikor eléjük ért, ismét nagy füstfelhőt eresztett ki, de közben egy kis szél támadt, elvitte füstfelhőt a nádas felé.
– Mondom, hogy szándékosan csinálta – jegyezte meg a százados úr. – Ez egy nyavalyás gengszter.
– Jól fölbosszantottad. – A mérnök úr nevetett. – Még ilyet! „Tudtommal nem volt közöm a kedves mamájához…”. Ha nem szólok közbe, lehet, hogy verekedni kezdett volna.
– Egy ilyen kis porbafingót akármikor fél kézzel elintézek. Nem akart ez verekedni, csak a szája járt.
– A százados úr nagyon harcias – jegyezte meg a tanár úr. – Ha minden katonánk ilyen harcias lett volna, biztosan több háborút nyerünk a történelem során. – A századosra nézett, várta, hogy mond-e erre valamit, de a százados úr nem vette föl a kesztyűt, némán nézett maga elé, hát folytatta: – Szerencséd volt, olyan ritka történelmi időszakban voltál katona, amikor nem kellett háborúzni. Tényleg, mit csináltál volna, ha harcolnod kell?
– A rosseb, aki megeszi – mordult föl a százados úr. – Hát harcoltam volna.
A tanár úr kaján képpel mondani akart valamit, de a mérnök úr megelőzte.
– Ötvenhatban sem kellett?
– Akkor még diák voltam. Ahogy Pesten eldördült az első lövés, másnap hazaküldtek minket a kollégiumból.
– Volt feleséged? – kérdezte a mérnök úr.
A százados úr csodálkozva ránézett. Úgy érezte, a mérnök kérdése bizalmaskodó, nem szívesen beszélt a magánéletéről. Gondolkodott is egy pillanatig, hogy válaszoljon-e, azután kelletlenül azt mondta: – Volt, nincs.
– Meghalt?
– Nem egészen.
– Olyan nincs, hogy nem egészen. Valaki vagy meghal, vagy nem.
– Csak az én számomra halt meg. – A százados úr egészen elérzékenyült a saját ékesszólásától. Feltolultak benne az emlékek, hirtelen úgy érezte, megkönnyebbül, ha nem hallgatja el őket. – Nyolc hónapig szolgáltam békefenntartóként. Nem is akartam jelentkezni, az asszony biztatott, hogy menjek csak, annyi pénzt itthon soha nem kereshetek, aztán mire hazajöttem, már volt valakije, ő kezdeményezte a válópert.
– Nyolc hónap hosszú idő ám – jegyezte meg a tanár úr.
Hallgattak, azután a mérnök úr szólalt meg.
– Új asszony nem került?
– Nem kísérleteztem. Úgy gondoltam, hogy amíg másnak van, nekem is lesz.
– Így igaz – mondta a tanár úr. – Én meg se próbáltam… mármint a házasságot. Amíg másnak van…
A százados úr ránézett, sajnálkozás volt a tekintetében. Eszébe jutott, hogy most valami gúnyos megjegyzéssel elégtételt vehetne a tanár úr gyakori bosszantásaiért, azután elhessegette a gondolatot a karosszékbe kuporodó kis ember láttán.
– Jó ez az otthon – jegyezte meg a tanár úr elgondolkozva. – Mosnak ránk, elénk teszik az ételt, ha meg egyedül akarsz lenni, visszavonulhatsz a kuckódba, nem zavar senki.
– Az ám, csak így maradjon. – A mérnök úr aggodalmasan felsóhajtott. – A múltkor olvastam az újságban, hogy egy ilyen otthon befuccsolt, tönkrement a tulajdonosa valami balul sikerült üzlet miatt, még szerencse, hogy a lakókat átvette néhány állami vagy városi otthon, mehettek másod- harmadmagukkal egy szobába…
A tanár úr elérzékenyülten hallgatott, elképzelte, milyen sorsa lenne harmadmagával egy szobában, pláne ha még horkolna is valaki, és úgy megsajnálta magát, hogy majdnem könnyezni kezdett.
A százados úr hirtelen fölállt.
– Dolgom van – mondta, és lement az udvarra. Ott egy pillanatig megállt, azután határozottan elindult balra, az alacsony, hosszú épület felé.
– Ugyan hova megy? – kérdezte a mérnök úr. Most sem várt választ, de a tanár úr szokása szerint válaszolt neki.
– A saját lakásába vagy a Boriskáéba. – Azután hozzátette: – Hogy egyeseknek milyen szerencséjük van! Ez a Boriska a legjobb nő az otthonban, és még alig múlt hatvan éves.
– Ez nem szerencse kérdése. A százados úr jól tud a nők nyelvén, erről van szó.
Egy darabig egyikük sem szólt, figyelték, melyik lakásba nyit be a százados. Látták, hogy elhalad a saját ajtaja előtt.
– Boriskához megy – mondta a tanár úr, és sütött a hangjából az irigység.
A mérnök úr fölállt.
– Ledőlök egy kicsit. Szundítok ebéd után.
A tanár úr követte a tekintetével, amíg be nem lépett a lakásába. Körülnézett, közel-távol nem látott senkit az udvaron, már a horgász is bejött a stégről, észre sem vették, amikor eltűnt onnan. Hirtelen úgy érezte, mintha egyedül volna a világon, és elfacsarodott a szíve a magányosságtól.
Győri Zsombor
orvosnál várva kiderülnek titkok
laborlelet kinek miért kell
mit mond a szomszéd kinek volt egy ismerőse
telefonba merült arcok fontossága-rémülete
hurcolom kilencedik éve
mióta zselyke elkísért az emlékezetesre
a nemenjenhazasemmiértjönamentő óta
jó poén jut eszembe a mentőótó
hogy a szív hátsó fala
fel kell dolgozni majd
nem értettem minek a cirkusz
átéltem már annyi szart
itt jöhetne a kórleírás
hogy flott legyek
megszívtam mint bárki más
mikor elért a sorszám
s a pisit leadtam
vérvételre majd szólítanak
láttalak meg
melletted pont egy hely volt szabad
röhögtünk boldogújévezve
kívántunk jobb szerencsét
te műtét miatt én ahogy a rendje
aztán a családok az ország a mit tehetnénk
mégis csak jobb volt ötven éve mondtam
mikor likőröket kevertünk szilveszterre
a padlástéri laborban
föl ne tűnjön
a triple secet vízzel öntöttem utána
és sose hittük volna
ahogy a hölgy kérdésére válaszoltam
sokáig kell várni a sorra
á megy gyorsan mint az élet
észbe se kapunk minden semmivé lett
erről már veled beszéltem
szorítva vénámra a papírvattát
mindjárt téged szólítanak
puszilunk mindenkit
majd összefutunk újra
ahogy annyiszor fél évszázad alatt
te mész az urológiára
én kiváltani a gyógyszereket
és persze igyekszem ahogy lehet
és te is tartsd magad
Tudom, már nem jöhet élni,
marad a semmi lakója.
Megcsókolom, eleresztem,
pedig Isten is szerette volna.
Remény a kanyar utáni semmi előtt.
Horváth Patrícia
Juhász Henrietta
Kertész Kincső
Magyari Márk
Miklósi Anna
Mohácsi Evelin
Mohácsi Vanda
Az asszony a konyhában szerencsétlenkedett. Tett-vett szorgalmasan, de mindezt figyelmetlenül, ügyetlenül tette. Pakolászás közben több mindent leejtett. Elhatározta, hogy főzni fog valamit, de nem tudta eldönteni, hogy mi legyen az. Hosszasan gondolkozott, hogy mit is enne, miután már a harmadik edényt is elővette, szemügyre vette, megforgatta majd letette, pontosabban a konyhaasztalon felsorakoztatta őket. Mindegyik edénybe belenézett, hátha így megkapja a segítséget, mit is tegyen bele. A hosszas vizsgálódás után úgy érezte, nincs szüksége főtt ételre, hideget kell ennie, valami frisset, valami nyerset.
Hosszasan tárogatta a frizsider ajtaját, lerámolta a polcokról az ott találtakat, a zöldséges fiókokat is kihúzogatta, és amit belőlük kivett, hosszasan nézegette.
Egyáltalán, mi az, amit megenne? Amibe legalább belekóstolna? Végül úgy találta, hiába van most ebédidő, ő egyáltalán nem éhes. Nem is kell ennie. Ez a gondolat egy kicsit megvidámította, mert az jutott eszébe, hogy ennek talán még jó vége is lehet, még le is fogyhat tőle. Az is valami, ha legalább ennyi haszna lesz belőle.
Amióta a férje meghalt, és már több mint két hónapja ennek, megszűnt a régi rend, összezavarodott, összekuszálódott minden. A férje váratlan halála utáni megrendülésen már túljutott, már nem is kérdezgette önmagától, hogy ilyesmi egyáltalán hogy történhet meg. Hogy létezhet az, hogy valaki elmegy otthonról, mert ezt-azt el kell intéznie, de már nem jön haza ebédre? Helyette a rendőrség jelentkezik, de már délután, és a kellő igazoltatás után közlik, hogy a férje összeesett az utcán, a mentősök már nem tudtak segíteni rajta, mert amikorra odaértek, már nem adott semmiféle életjelet. Egyszerűen csak megállt a szíve. De mitől állt meg? Derűs volt és egészséges, amikor elment. Lehet, hogy nem sikerült elintéznie, amit akart és ez felmérgesítette? Ki tudja? Mert ő maga erről nem mondott semmit, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, hiszen a halála előtti percekben felhívta őt és közölte: most indul haza.
De ezt ő csak nemrégiben, jóval a haláleset és a temetés után tudta meg, egy addig még nem használt lehetőség segítségével.
Férje haláláról ő nem értesített senkit. Aznap délután, úgy estefelé, amikor megérkezett, terv szerint csak benézett volna hozzá a lánya, de látván a fájdalomtól megdermedt anyját, előkapta a mobilját és elkezdte értesíteni azokat, akiket kellett. Azután is minden továbbit ő intézett, a temetést is ő szervezte meg.
Rendben lezajlott minden. Az élet ment tovább, ami teljességgel érthetetlen. És ő is azt csinálta, amit mindig: lefeküdt, felkelt, rendbe tette a lakást, rendbe tette önmagát, mindezt robotszerűen.
Egészen addig, amíg egy különösen furcsa dolog nem történt vele. Az egyik nap nagyon megfájdult a lába, úgy érezte, mintha nagyon is megnőtt volna a körme és izzott mindkét legyengült lábán a két, több évtizedes bőrkeményedése. Fel kell hívni a pedikűröst, mert ez az állapot tarthatatlan. Odament hát a telefonhoz és felemelve a kagylót, meghallotta a jellegzetes duruzsolást, ami azt jelezte, hogy üzenete van a rögzítőben.
Különösebben nem értett a gépekhez, a háztartási gépek kezelését azért megtanulta, tudatában volt annak, hogy mikor melyik gombot kell megnyomnia. Meg is nyomta a megfelelő gombokat, hogy az üzenetet meghallgassa. És akkor megszólalt a telefonban a férje hangja. „Drágica – kezdte szokása szerint –, mindent elintéztem. Majd otthon elmesélem. Most indulok haza. Nem kell izgulnod, vigyázok magamra.”
Akkor ő ámulatában ijedten letette a kagylót. Olyan megszokott, olyan jelen idejű volt a férje hangja! Mintha a régi valóságból át tudna térni a jelenvalóságba. És ami nagyon meghatotta: a férje még akkor is rá gondolt, beszélni akart vele élete utolsó pillanataiban.
Aztán egy kis zaklatott szívdobogásban eltöltött pihenő után úgy határozott, elmegy a pedikűröshöz azonnal, csak úgy bejelentés nélkül, elvégre régóta jár már hozzá, bejelentés nélkül is el kell fogadja.
Nem akart, nem bírt tovább egyedül lenni. Az utcai forgatag, az ismerős arcok a pedikűrösnél, a felszisszenő, majd felfrissülő vendégek jövése-menése megnyugtatta.
Másnap már úgy döntött, hogy leveszi a lánya válláról az intéznivalókat. Visszatér az életbe, ő fog intézkedni mindenről, övé lesz minden feladat.
A telefonhoz ment és miután nem távolította el egy gombnyomással a férje hangját, az üzenetet ismét meghallgatta. Ezt a lehetőséget a későbbiekben többször is kihasználta.
Senkinek – még a lányának sem – tett említést erről. De egyszer csak, talán valami véletlenül megnyomott gomb miatt, eltűnt az üzenet. De az is lehet, hogy a készülék csak meghatározott ideig tárol, azután automatikusan megsemmisít, helyet adva az új hangpostának. Talán erre a gép parancsot is kap.
Ő meg telefonálgat újra, és ha szükséges, el is megy otthonról, ha az intéznivalók miatt erre szükség van. Úgy értelmezi ezt az új időszakot, hogy a némasággal, az üzenet megszűnésével éppen azt üzeni neki a férje, hogy már nem tud hazajönni, és ezt neki meg kell értenie. Azt szeretné, ha ő ezt tudomásul venné, és úgy viselkedne, ahogy ez elvárható tőle. A józanságát, reális gondolkozásmódját a férje – aki romantikus lelkületű volt – mindig is a legjellemezőbb, legfontosabb tulajdonságának tartotta. Ezek szerint elvárja tőle, így kell viselkednie, mindkettőjük érdekében ezt kell tennie.
Elhatározta, hogy csinál egy kis hagymás, szalonnás tojásrántottát. (Ezt a férje nagyon szerette.) Így olyan lesz, mintha ő is itt volna.
Pressziós vagyok. Presszionista.
Nem de, nem im, nem is ex.
Csak egyszerűen, pressziós.
Nyomás volt rajtam.
Világra nyomtak.
Aztán ki akartak nyomni belőle.
Nyoma sincs a régi nyomásnak.
Nyoma sincs?
A nyomok belénk nyomódnak.
Nyomok nélkül nincs élet.
A halálnak is van nyoma.
Nyomást gyakorolt rám.
A nyomást is gyakorolni kell.
Gyakorlat teszi a nyomást.
Jó benyomás, rossz benyomás.
Fontos az első benyomás.
Eltűnt nyomtalanul,
mert agyonnyomták.
A kor lenyomatát viseljük,
ez az egyenruhánk.
Rosszkor születtél?
Elnyomás, szolgasors…
Van felnyomás. Felemelkedés.
Van, akit felnyomnak
és nem találja helyét.
Vannak nyomasztó gondok,
attól lesznek depressziósak,
akik nem tudnak nyomulni,
mert gyengék, mert gyávák,
mert rühellik az egészet.
Nyomkereső kutya vagyok.
Keresem az értelmes élet
nyomait a Földön.
Nyomozni jó. Nyomás alatt nő az ember.
Vigyázz, agyon ne nyomjanak!
És te se nyomj,
mert a presszió rád visszahull,
esik, zuhan és összenyom.
egy sóhajjal kezdem mindig
aztán átizzadt cipőben
sótól foltos napszítta pólóban futok
emberek mellett
fák mellett át a hídon
fel a hegyre
egyre gyorsabban ver a szívem
zúg a fejem
újból és újból meg kell néznem a naplementét
ha belehalok is
itt van az út pár lépésre előttem
ülök
és várom
hogy közelebb jöjjön és tovább induljak
Jantyik Vivien
Huszonhat évesen kellett rádöbbennem arra, hogy néha képtelenség kézben tartani a dolgokat. Muzeológus vagyok, egy vidéki múzeumban dolgozom. Izgalmas feladatokat oldunk meg, kiállításokat rendezünk, katalógusokat szerkesztünk, adatokat rögzítünk, fogadjuk a kutatókat, pályázatokat írunk, műtárgyakat vásárolunk. Nagyon komolyan vesszük az emlékéveket, mindig csatlakozunk a főbb tendenciákhoz. A főnököm nemrég rám bízta egy fontos kölcsönzési akció lebonyolítását, mivel külföldre utazott, anyagot gyűjteni. A Magyar Divat 1115. évét ünnepeljük, ennek tiszteletére rendezünk egy kiállítást, a magyar főúri viseleteket mutatjuk be, ehhez a nagyszabású kiállításhoz kellett elhozni néhány ruhát, festményt és használati tárgyat a Nemes Múzeum gyűjteményéből.
Reggel, miközben a helyi járatra vártam a buszmegállóban, felhívtam az egyik kolléganőmet, mert az utolsó pillanatban kiderült, hogy a kézirattár vezetője elviszi a múzeumi autót Szegedre, így attól tartottam, kénytelenek leszünk a műtárgyakat taxival szállítani, ami a jelenlegi gazdasági helyzetben kész anyagi csőd lett volna intézményünk számára. Próbáltam megfűzni Editet, hogy tartson velem a Nemesbe, mint autótulajdonos, sofőr és szállító. Edit előző nap nem ígérte biztosra a fuvart, reggel azonban felvállalta, már az irodában ücsörgött, amikor kerestem. Izgatottan toporogtam, mert tudtam, hogy tíz nagyméretű olajfestmény, tizenkét metszet, egy tizennyolcadik századi porcelán étkészlet, egy bogár és virágmintás fajansz tintatartó, valamint egy női és egy férfi öltözet két próbababával nem fér be egy személygépjármű csomagtartójába. Persze saját költségünkön kettőt fordulni jobban megéri a múzeumnak, mint tehertaxit bérelni hivatalosan.
Végre megérkezett a busz. Csigalassúsággal görögtünk a belváros felé, félúton lerobbantunk, amit alig vettem észre, annyira elmerültem az Art Magazin aktuális számának a tanulmányozásában. A következő járatra szerencsére csak pár percet kellett várni. Kilenc óra körül értem be. Kétségbeesetten nyugtáztam, hogy Edit eltűnt. Kétpercenként hívogattam, nem vette fel a telefont. Közben értesítettek a gazdasági osztályról, hogy mégis megkapjuk a múzeumi autót, a kézirattár vezetője elhalasztotta a szegedi utat. Örültem a jó hírnek, ám örömöm nem tartott sokáig, ugyanis rádöbbentem, hogy Editen kívül a kollektívából más nem képes a pesti csúcsforgalomban vezetni. Végre visszahívott. Hí, bassza meg, a szállítás! Teljesen kiment a fejemből… Úgy hüledezett, mintha nem egy fél órával korábban beszéltük volna meg a haditervet, ráérősen vásárolgatott a CBA-ban. Amíg visszaér, gondoltam, kikérem a vállalati autó papírjait és a menetlevelet. A folyosón összefutottam Gáborral, aki előző nap szinte könyörgött nekem, hagy tartson velem. Kellemetlenül érintett az ügy, mivel Gábor, idült alkoholistához méltón, az utóbbi néhány évben szakaszosan józanodott. Nyomokban létezett, mint a csokoládé földimogyoró tartalma, mégis meggyőztem magam arról, hogy jót tenne neki egy kis munkaterápia. Akkor értékeltem át az ügyet, amikor a folyosón sétálgatva már tíz méter távolságból megéreztem a belőle áradó Unicum-szagot, sőt, az Unicum konyakkal, pálinkával, továbbá sörrel keveredett egyvelegének gyomorforgató bűzét, és megpillantottam azt a szakállas alakot, akit később, mint segítőtársát mutatta be. Ivócimborájára nézve kezdtem megbánni még azt is, hogy a világra jöttem. Gábor megkérte egy kedves kocsmatöltelék barátját, hogy segítsen nekünk a pakolásban. Szuper. A szakállas fickó felém nyújtotta remegő kezét, bemutatkozott. A nevét nem értettem, zsibbadt, húsos nyelve nehezen forgott a fogatlan harcsaszájban, talán Rudi. Próbáltam elkendőzni az ügyet, boldogan elcsicseregtem Gábornak, hogy megkaptuk a múzeumi autót tehát, mivel ők nem tudnak vezetni, illetve ha tudnának, akkor sem vezethetnének, Edittel megyünk, maradjanak nyugodtan az épületben, ne fáradjanak, elboldogulunk. Gábor zokon vette a dolgot, fátyolos tekintete még jobban elhomályosult. Mivel a komoly szakemberként bemutatott kedves úr előtt nem akartam vitatkozni vele, legyintettem, megkértem őket, hogy hozzák ki az előkészített csomagolóanyagokat a raktárból. Közben megérkezett Edit. Nem rejtette véka alá a véleményét, elüvöltötte magát. Ezek az alkoholisták mi a fenét keresnek itt? Semmi szükség nincs rájuk, tűnjenek haza! Próbáltam csitítani, mondván, ha meghallják, rosszul fog nekik esni, illetve Gábornak jót tenne, ha magunkkal vinnénk, de ő csak üvöltött tovább. Ennek? Ennek már csak egy valami tenne jót, ha kötelet hurkolnál a nyakára, amivel felakasztaná magát! Nem akartam, hogy Edit tovább hergelje magát, ezért elindultam a titkárságra, elhozni az összekészített, szignált és datált kölcsönbérleti szerződéseket. Távozás előtt megkértem Editet, hogy két perc múlva legyen a festményraktár előtt. Miközben lefelé trappoltam a lépcsőn, hallottam, amint azt mondja, oké, csak előbb még főzök egy teát és megreggelizem!
Leértem a raktárhoz. Gábor és Rudi a hengerbe tekert pukifóliába kapaszkodva imbolyogott, dülöngéltek, keljfeljancsi-üzemmódban nyomták. Edit lemaradt, mint mindig, tíz perc múlva érkezett, éppen telefonált. Átlagosan napi tíz órát lóg a telefonon. Hiába kértem, hogy álljon a Mazdával a rámpához, nem mozdult, sőt, leült a folyosón egy fotelbe, keresztbe vetette a lábát, hintáztatta a levegőben lógó lábfejét, miközben beszélt. Egy hosszú, a cipője talpán lógó fűszál ritmikusan lendült ütemre, hol le, hol fel. Néztem egy darabig, aztán se szó, se beszéd, kirántottam a fóliát a két díszpinty kezei közül. Rudiék botladozva köröztek, a kilincs felé kapkodtak, kétségbeesetten próbálták megtartani egyensúlyukat. A gravitációs erő különösen nagy lehetett azon a ponton, ahol csetlettek-botlottak, Rudi feje zuhanórepülésben közeledett a talajhoz. A jelenet főcíme: úton, a békaperspektíva felé. Engedjétek le a rácsot, zárjátok be az ajtót és vigyétek vissza a raktárkulcsot a helyére, utasítottam őket, aztán sarkon fordultam és megindultam. Edit felpattant a fotelből, elköszönt a beszélgetőpartnerétől, fölkapkodta a padlóról a mappákat, meg a selyempapírokat. Dinamikusan lépkedtem, Edit lihegve, szökdécselve szidta Gábort és Rudit a hátam mögött. Mit akar ez a két díszfasz? Úgy be vannak rúgva, mint az albán szamár! Gábor két hétig otthon hetel, majd miután félholtra issza magát, bejön ide és parancsolgat három napon keresztül, mintha ő lenne itt az atyaúristen. Rendelkezik, beszervez embereket, miközben a lábán se tud megállni, a szeme olyan fekete, mint akinek behúztak egyet, de én most úgy itt hagyom mind a kettőt, hogy öröm lesz nézni! Szállni fog a por utánunk, kisanyám! Hát erre kell beérnem kedden reggel fél tízkor a munkahelyemre? A két baromarcú pöfeteg szöszmötölésére? Százkétezer forintos fizetésért én nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy ilyen Gáborok nyaldostassák körbe magukat, mert húsz évvel ezelőtt ők voltak a zsírkirályok, most meg már jó, hogy nem csinálnak a gatyájukba, de az lesz a következő fokozat, állítom neked! A végén még pelenkázhatom a szaros seggét, szaré-húgyé. Még mit nem! Százezer forintért? Ennél még akkor is jobban járok, ha elmegyek egy héten háromszor takarítani! Többet is keresnék, ezeket a díszfarkakat meg nem kellene leokádnom naponta hatszor, legalább. Nem, ebből elég! Semmit se muszáj, lehet választani, ez a szép ebben a szaros életben, hogy megadatik a választás lehetősége, eldönthetjük, hogy jobbra vagy balra, vagy előre, de semmiképpen sem hátra, a díszfaszok felé! Add ide a menetlevelet! Tessék, ezzel baszakodjak még ráadásul, amikor már úgy remeg a kezem, mint annak a két alkesznek, és miért? Miért? Hát miattuk, természetesen! Ki fizet nekem egészségügyi pótlékot, vagy idegességit? Megtéríti valaki az ideggyógyintézeti kezelésemet? Eljárhatok munkaidőben pszichológushoz, kapok vényre, 90 %-ra Eleniumot, Xanaxot, Seduxent vagy Xedukszent vagy mi a frászt? Majd meglátod, kiíratom magam táppénzre és letiplizek, úgy lelécelek, hogy öröm lesz nézni, kiállítás ide vagy oda, nem érdekel! Beutaltatom magam Szoboszlóra a háziorvossal, vagy Hévízre, az menőbb, Tapolcára, igen, barlangfürdőbe! A seggemet áztatom hetekig, masszíroztatom a hátam, iszappakolásokban fetrengek és jacuzziban iszom a pezsgőt! Ez ugye alanyi jogon jár nekem, vagy nem? Edit hirtelen abbahagyta a dohogást. Meredten bámult a visszapillantó tükörre, még a száját is nyitva felejtette. Baszd meg, mondta, elnyújtva a magánhangzókat. Hátranéztem. Rudi négykézláb mászott a földön. Megbotlott. Letette a két kezét, akár egy gorilla, a kézfején táncolt, talicskázva próbálta visszanyerni egyensúlyát.Ezt nem hiszem el, mondta Edit, kikerekedett a szeme.
Végre kinyílt a puttonyos hátsó tolóajtaja. Rudi megpróbált bekászálódni a hátsó ülésre, de belegabalyodott a csúszós fóliába. Mászott rendületlenül, dobálta magát, hátha sikerül belendítenie nagy hátsóját a kocsiba. Az autó hátulja emelkedett és süllyedt, kis híján elharaptam a nyelvemet. Rudi kétpercnyi laposkúszás után végre elhelyezkedett. Gábor nem ült mellé, kinyitotta az anyósülés melletti ajtót. Ránéztünk Edittel, ugyan mit akarhat. Talán meggondolta magát, bejelenti, hogy hazamegy, elfáradt, ledől egy kicsit, de nem ez történt, térdig fölhúzta a bal lábszárán a nadrágját és felém lendítette a szőrös patát. Elakadt a lélegzetem. Kezdődött a lassúfilm, egy szót sem bírtam kinyögni. Amikor vezetni tanultam és a benzinkútról való távozásnál tudtam, hogy a padkának fogok hajtani, akkor blokkoltam le először és utoljára ennyire, a vészesen közeledő járdaszegély látványtól. Segítségkérőn pillantottam Editre, közben Gábor betette a csülkét az ülés elé. Éppen az ölembe készült huppanni, amikor az addig szintén megátalkodva ülő Edit észbe kapott, és felüvöltött. Mi a faszt csinálsz, te állat? Ja, vigyorgott Gábor, azt hittem, két személyes az ülés. Soha nem volt kétszemélyes, te baromarcú barom! Tíz éve, mióta megvan ez a kocsi, egyszemélyes a vezető melletti ülés! Oké, bocsi, röhögött Gábor, és kihúzta a lábát az ölemből. Úr Isten, szitkozódott Edit. A kesztyűtartóba dobta a menetlevelet. Gábor beült mögém, nem tudta bezárni a tolóajtót, ennek ellenére kényelmesen elhelyezkedett, várta az indulás pillanatát. Gábor, az ajtó, szólalt meg Edit. Ja, soha nem tudtam becsukni, nevetgélt Szorkányi, az ujjaival malmozott. Edit felpattant, olyan erővel vágta be maga mögött a kocsiajtót, hogy azt hittem, lefejelem a szélvédőt, de csodával határos módon ezt is megúsztam. Az Isten basszon meg, Szorkányi, de nem lesz olajos a kezem, az tuti, dohogott Edit, tutibiztos, mert nem hagyom, hogy olajos legyen! Mit műveltél ezzel az ajtóval? De nem leszek olajos, istenuccse, legfeljebb sehova se megyünk! Közbe akartam lépni, kicsatoltam a biztonsági övet, de nem volt szükség beavatkozásra, sikerült végre berántaniuk a tolóajtót. Edit lehuppant a helyére. Hülye.
Bekötöttük az öveket, elindultunk. Gábor azt ismételgette, hogy mennyire utál öltönyben és fehér ingben csomagolni. Nem mintha kötelező lenne, jegyeztem meg gúnyosan. Egyébként is, az az ing nem fehér Szorkányi. Hát milyen? Drapp.
Hosszú volt az út. Alkoholszagban fulladoztunk, és feszülten figyeltük, mi történik a hátsó fertályon. Nem történt semmi különös, Rudiék békésen hortyogtak. A Nemes Múzeumban azonban Gábor teljesen felélénkült, pánikszerűen tört rá a szeretetéhség, mindenkit összecsókolgatott, aki az útjába került, a kifinomult hölgyek diszkrét bájjal hajlongtak jobbra-balra. Úgy éreztem, nem kéne még jobban leégetni magunkat, ezért megkértem Szorkányit, vigyázzanak Rudival az első körben begyűjtött holmikra a portán, míg Edittel összeszedjük a grafikákat, a festményeket, hiszen nem hurcolhatjuk magunkkal a porcelánokat és a próbababákat, keresztül az egész múzeumon.
A Képcsarnok felé vezető úton Edit tovább nyomta a sódert. Azért jött ide, hogy mutogassa magát, mint egy páva, hagy lássák a régi kollégák, mennyit dolgozik! A majom, nem veszi észre magát, meglesz róla a vélemény, baromságokat beszél, és úgy remeg a keze, mint egy vibrátor, aminek Duracell elemet dugtak fel!
A fiúk nélkül gyorsan haladtunk a csomagolással. Edit elejtett néhány megjegyzést Rudiék hozzáállásáról és folytatta a monológját, miközben a pukifóliát vagdalva a festmények között tekeregtem. Nem fotózáson vagy édesem, vetette néha közbe, ez egy másik műfaj, tudod? Vihogott és szidta Szorkányit, hiába mondogattam, hogy ezt nem itt kéne megbeszélni, disztingváljon, ha lehet.
Mire visszaértünk a portára, a két férfi tajtékzott a dühtől, Szorkányi szólásra nyitotta a száját. Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy „borgőzös mámorában” nagyközönség előtt kívánja előadni a hattyú halálát, ezért Edit nem hagyta szóhoz jutni. Na, mi van Szorkányi, elzsibbadt az agyad a sok üléstől? Megkértem Editet, hogy parkoljon a bejárat elé, Rudit pedig, hogy segítsen közelebb vinni a holmikat a kocsibejáróhoz. Nem segítek, dörmögte. Elöntött a pulykaméreg. Pakolni jött, állítólag, nemde?
Edittel kihúzgáltuk az épületből a nehezét. Szorkányi, Rudival párban egy húszdekás dobozzal libegett, dirigált, mit, hova tegyünk, ám a kettőslátás meggátolta abban, hogy kamatoztassa logisztikai képességeit. Előre eltervezte, hogy három fuvart bonyolítunk. Itt csak egy fuvar lesz, Gáborkám, állj arrébb! Eltoltam a furgontól. Miután bepakoltunk, bepattantunk Edittel a kocsiba és otthagytuk őket. Jót fog tenni egy kis séta hazafelé Mucikáim, vigyorgott Edit, mielőtt padlógázzal szó szerint elhúztuk a csíkot a Nemesből. Elegem van ebből a baromból, zendített rá újra, azt hiszi, ő szarta a spanyolviaszt és pofázhat, mert farok lóg a két lába között? Azt is csak hugyozásra használja! Megmondtam én már húszévesen, miután két gyereket szültem a marha férjemnek, hogy két nő jó páros, egy férfi egy nő rossz páros, de két férfi és két nő a legrosszabb együttes, ami létezik, mert két barom veri a faszát, miközben két nő gürizik! Sokkos nevetőroham jött rám. Arra gondoltam, talán be kéne vágni egy-két felest és lekísérni néhány szem Xanaxszal, meg Seduxennel. Na, mi van, kérdezte Edit, távozik a feszültség?
Pedig csak egy átlagos nap volt…
Egy szép napon az angyal, a költő és a néma
a háromszögű bárasztalt körbeülték,
ám végül nem volt közös téma;
csak várták, a kávéjuk meddig hűl még –
magát nézte az angyal, a költő és a néma.
Az angyal tüzet kért, piros Westet szívott.
Amíg füstkarikákat fújt unottan az égbe,
ellenőrizte: „senki se hívott;
Isten talán egyszer észrevesz majd végre” –
így hitte az angyal, aki piros Westet szívott.
A költő hátranézett, fülét megvakarta,
egy nőt látott. „Azt, ki nyomorból üt várat,
ha rálép is, megvédi a karma;
mit is veszíthetek, hisz a társaság várhat” –
így mérlegelt a költő, míg fülét megvakarta.
A néma hetet dobolt, az ínyét összerágta.
„Nem lehet semerre futni, a költő megírja,
ha dolga nincs, az angyal megváltja;
nincsen nekem uram, a terhem senki nem bírja” –
dobolta a néma, és az ínyét összerágta.
Alkonyodott. Az angyal, a költő és a néma
a bárasztalt többé körbe már nem ülték,
hisz úgysincs soha semmi közös téma;
a kávéjuk az asztalon mindig ott hűl még –
kintről lesi az angyal, a költő és a néma.
Mindegy, mikor ébredek:
minden-minden émelyeg.
Az émelygés entitás,
lélek helyett lelki társ.
Ilyen ez az ébredés:
magabiztos kétkedés.
Él bennem egy lelki társ,
lélek helyett entitás.
Minden-minden émelyeg,
néha még fölébredek.
Jenei Gréta
Balogh Antal
Már háborús ez a
hisztéria
Kemény
fagyos galambok ülnek
vállamon
Olyan ez
mint történeteivel a Biblia
amit régi metszetekkel rajzolt
arcomra az idő
Mint a béke
Jó alkalom
élni a tűzben
s őrült szavakat
idézni
József Attila Esik c. versét olvasva
Immár demokrácia van,
mondják, s a munkás jóllakhat.
Lehet háza, telke, munkája, bora.
Most már jól mehet sora.
Ezért nem bánkódhatunk.
Az ég kékebb, a száj
szabad, s ha néha éj szakad
ránk, csillagunknak is lesz otthona.
S hihetjük, a Holdra Nap jő.
S amit látunk nem éjszaka, csak
fagyos felhőkből hulló eső, ami
nem sok, mert megszokott e tájon.
Lehet. A világon minden hihető.
Tudod, a fénylő időre kicsit még
várni kell. Duzzadón a bodza virága
most hideget s másféle illatot lehel.
Szólnak nekem, vigyázz, vigyázz,
ha csak csúfolódsz, senkivel
sem fogsz kezet. Magad maradsz,
s veled majd az ördög paroláz.
De hát itt ez a lassúdad eső.
Folyik a víz patakokban, s nő
a sár. Az aszfalt habokban
hempereg. S nekem nem jó ez így.
Sok gyárkémény üresen integet,
ám a hazugság füstjétől alig látni.
Ezért hát innen én új határ felé
megyek. Munkások, segítsetek!
S Attila, te is! Lesz időm ülni, nézni,
s várni a jó időre. Biztass csak,
hogy hűvös elmével gondolkodjak,
s bízzam magam bátran a jövőre.
Látod, kedves ős. Felelnek egymásnak
a korok, s aki bírja, s halálig konok,
a választ is ismeri. Hogy kik lennénk mi?
Ej, barátom! Hát költők. S nem rokonok…!
Fehér Nikolett
Meglátta a sírt: a fehér márvány kőlapon a Mamát, Etust, Jolánt – és önmagát. Körötte jobbról-balról koszorúk, virágok halmai.
És eszébe jutott a tehervonat. Látta magát, ahogy átugrik a sorompón és letérdel a sínek között, két kezét maga elé téve várja az irtózatos ütést, mielőtt minden elsötétedik.
És most ez a fény! A melengető őszi nap, amely a fák sárga lombjain csurgott le, olyan volt, mint egy ünnepélyes gyászzene.
Mennyi idő telhetett el azóta? Mennyi idős lehetek? A márványlapra pillantva meglátta Etus halálának évét: 2004! Rémület hasított a szívébe: százéves vagyok és egyedül, mint egy kivert kutya. Miféle világ az, ami rám vár?
De csak egy pillanatnyi félelem volt, átsuhant rajta, mint a vers előtti, még szavak nélküli gondolat. És máris felrémlett előtte a nélküle elmúlott idő mélysége: hatalmas, talán behozhatatlan a nem létező dolgok leltára! Ezek most mind rám várnak, felfüggesztve valahol, a Semmiben. Mint az a bizonyos „varázsláda”. (Mama nevezte így ködbe vesző apja otthon hagyott szerszámos ládáját, amit sokáig senkinek nem volt szabad kinyitnia.)
Kis ideig eltöprengett ezen, még nem foglalkozott azzal, hogyan fogja megtalálni széttört életének darabjait.
Langyos, kora őszi este lett közben, kigyúltak az utcai lámpák. A fák árnyai hosszúra nőtt, torz alakokként borultak a sírokra. Attila kisétált az autók bűzében remegő utcára.
Mire a Keleti pályaudvarhoz ért, már érezte az éhséget.
Önkéntelenül üres zsebéhez nyúlt, de rögtön vissza is húzta a kezét, mintha égetné valami. Csak most vette észre, hogy a felöltője bal oldalt rongyos, ott, ahol a vonat kereke elkapta. A hosszanti szakadástól szinte szétnyílott a kopott zakó s alóla a véres inge villant elő. Lesújtva ballagott a Fiumei úton, összehúzva magán a ruhát. Körülnézett: a város errefelé alig változott. Csak a levegőben volt valami félelmetes, agresszív lüktetés.
Ügyet se vetett rá senki. Az volt az érzése, akár meztelenül is sétálhatott, vagy a járdán haldokolhatott volna. Az emberek nem néztek egymásra, idegesen loholtak mindenfelé a vadul tülkölő autók között. Mintha menekülnének, vélte Attila, valami készülő nagy baj elől. Ki akartam lépni a semmibe – és a lét közepébe zuhantam. Most mit tegyek? Egy fillérem sincs. Kolduljak talán? Ez a szó: szégyen, itt most elvesztette értelmét. Mégis: irtózott attól, hogy esetleg valaki felismeri ebben az állapotban.
Az aluljáró felé indult. Fuvolaszó ütötte meg a fülét. Már messziről észrevett egy kuporgó, rettentő borostás alakot, kezében a hangszerrel, nyakában cédulával: „Munkanélküli vagyok, segítsenek”. Előtte fém tálacska, benne néhány pénzdarab. Uramisten, milyen ismerős, gondolta Attila. Meglepődött, mert az illető megszólította: Azt nézed, igazi koldus vagyok-e? Színész vagyok és költő… De látom, haver, te is a színpadról jössz. Valami jó kis horrort játszol, ugye? Idehallom, ahogy korog a gyomrod, éhesen ne menj előadásra! Nesze: egy sajtos hamburgerre jó leszel – papírpénzt nyomott Attila markába, aki szótlanul, kábultan állt ott. Na jól van, húzz már innét, elállod az utat a pár hülye elől, aki még a zsebébe nyúl egy másik emberért – szólt rá végül türelmetlenül a jótevője.
Perc alatt nyelte le Attila a hamburgert és az ötszáz forintosból még vissza is kapott valamicskét, persze nem annyit, hogy bármilyen közlekedési eszközre felszállhatott volna. Azon vette észre magát, hogy már a Ferencvárosban jár, a Gát utcában. Megállt a 3-as számú ház előtt. Szülőházán, a kapu mellett emléktábla, ezen ezt olvasta: „Ebben a házban született József Attila”. Tehát nem felejtették el a nevét! A márvány hideg ragyogása megdobogtatta a szívét. A Semmi tartománya zsugorodni kezdett.
Belépett a kapun és majdnem hasra esett a tégla- és malterhalmoktól, amelyek az udvart megtöltötték.
Zárva a kiállítás! – szólt oda a két téglaporos képű, csákánnyal piszmogó munkás közül az egyik. – Nem lássa, hogy bontás van?
Lebontják a házat? – csodálkozott Attila, de a csákányos megnyugtatta: csak ideiglenesen, s csak az első emeletet.
Ahol József Attila született? – bukott ki önkéntelenül a kérdés Attila száján.
Ki a fene az a József Attila, nézett rá gondterhelten a csákányos, de a másik helyre tette: Az a híres újságíró, akit a ruszkik puffantottak le, hát ezt se tudod, köcsög?
A Körút sarkán két pelyhes állú rendőr tartóztatta fel. Első vérig ment a bunyó, ugye? Ránézésre nyolc napon túl gyógyuló, jegyezte meg az egyik, de a másik a személyi igazolványát kérte. Nincs nekem olyan, motyogta ő büszkén, de amaz csak legyintett: felőlem! Viszont, ha nem tudja igazolni magát, megbilincselve kell előállítanunk, mivel tiltott zónában élethivatásszerűen hajléktalankodik… Mit csinálok? – értetlenkedett a didergő Attila. Így aztán csak a közeli hajléktalanszállóig kísérték az esthidegben.
A szállás igazgatója – Gézaként bemutatkozó, szemüveges fiatalember – nagyot nézett. Hihetetlen, motyogta, ez a hasonlatosság! De hogy még a név is egyezzen, az már igazán különös játéka a sorsnak…
Nem játék ez, mondta erre Attila sértetten és makacsul, nemcsak a név egyezik. Én valóban József Attila vagyok, a költő, akit anno elütött a vonat.
Kicsit hallgattak, a két közeg tanácstalanul nézett egymásra. De Géza – megelőzendő, hogy valamiféle elmerendészeti eljárás tárgya lehessen – gyorsan felvette Attilát az elszállásoltak jegyzékébe. Csak hősünk furcsa mondatára: „a költő az, aki mindig önmaga és sohasem lehet igazán önmaga”, csóválta a fejét rosszallólag. Szabályosan kiutalta az ötszáz forintos egyszeri segélyt. Ezt – két csillogó kétszázast meg egy százas érmét – Attila apróban vette fel. Meg egy „Hungary” feliratú, lötyögő sportdzsekit, amelynek ujjai nemzeti színekben végződtek. Inget nem tudok adni, mondta Géza, majd kérj a Veronikától. Különben kutya rendesek voltak a fiúk veled, súgta oda neki, végleg tegezésre váltva. Az őrszobára kellett volna kísérniük, akkor pedig a reggeli kihallgatásig felkopott volna az állad. Így viszont a szociális ellátás jogosultjaként még esetleg repetát is kaphatsz a vacsorából. Attól függően, hány éhes bronzoló esik még be az ajtón. Ma este te vagy a negyvenegyedik. Tűzd fel a számodat és jól jegyezd meg: idebent nincs neve senkinek. (Ezt már ismerem – gondolta Attila – mindig is hozzám szegődött, puszipajtásként a szégyen.)
Fölmentek a hálóterembe. Egy tornateremből kialakított nagy helyiség volt, benne vagy húsz emeletes ággyal, vagyis inkább csupasz fekvőhellyel. Takaró, lepedő, párna nem jár a menhelylakónak, csak egy szivacsmatrac, tájékoztatta Géza. Az is csak máma, mert holnap már csak úgy jöhetsz be, ha lesz valami igazolványod.
Egy hosszú, durván ácsolt asztalnál ültek a későn érkezettek. A fekete borostás fuvolás az aluljáróból. Egy kopaszra nyírt fiú, fülében karikával, aki átizzadt trikójában folyton a kigyúrt karizmait mozgatta. És egy csillogó ezüsthajú, nagyorrú férfi, túrabakancsban. Ismerősek lehettek itt, mert ahogy Attila belépett, csapkodni kezdték az asztalt a tenyerükkel, jelezve, hogy együtt a vacsoralétszám.
Egy szomorú szemű, sötét hajú lány hozta be nekik a vacsorát: híg köménymagos levest és túrós csuszát. Hideg a leves, tudsz róla, Veronika? – szólt oda az ezüsthajú, de választ senki se várt, pillanatok alatt kikanalazták a levest. Túrós csusza közben a lány megállt Attila mellett és azt mondta: nem, ez lehetetlen. Azt hittem, rosszul látok. És ahogy őrá mosolygott, Attila mintha Flóra tekintetét látta volna maga előtt. Kiesett kezéből a kanál.
Onnan nézel rám, ahonnan jövök, gondolta s felállt. Egyszer már meghaltam miattad. Ahogy kiment a lány, kitört a nevetés. Mi van, szöget dugott a Veronika a seggedbe? – csapkodta az asztalt az izompacsirta röhögve. Inkább a lábadat vinnéd ki, fiam, megmosni – ugratta Attilát fintorogva az ezüstfejű. Hagyjátok őt, mondta a fuvolás, egy álruhás király, hát nem látjátok? Kukakirály! – csapott az asztalra az izompacsirta. Bárhol bukkanunk is fel, mindig ugyanaz, gondolta Attila. Farkasszemet nézünk egymás boldogtalanságával. Folyton úgy kéne tennem, mint egykor a kisgyerek. „Ki becsöngetett s elszaladt” – jutott eszébe rögtön a vers is. Ettől elszállt a szorongása s szinte már vidáman ült vissza a helyére. Ne törődj velük, vigasztalta ekkor a fuvolás. Tudhatod: csak azért gonoszkodnak, mert a szél fúj át a lábuk között… Ebből mindjárt vita kerekedett, az izompacsirta kikérte magának, hogy aki az Isten feneke alatt van, legalább az ne bántsa már a nyomorultakat. Te csak ne beszélj, Jocó, te titkos milliomos, torkollta le erre az ezüsthajú. Te csak azért vagy itt, mert neked ez adóparadicsom! Láttam, ahogy a Nefelejcs utcában kiszállsz a Mercédeszedből! Kuss a neved, te létszám feletti értelmiségi! Vedd már észre magad, mekkora lúzer vagy, sziszegte amaz, kikerekedő gyűlölettel. Mi fakaszthatja ki a lélek gennyes gócait, kérdezte magában Attila, íme, hát megleltem hazámat! Közben azért megpróbálta felfogni a vita tárgyát is – hasztalan. Megint elfogta a szorongás. Túl az árnyékvilág árkain, mennyit bolyongtam a szavak között! Jelentenek-e még itt valamit a szavak? Megint csak nem lelem a csomót, amit egy rántással meg kéne oldanom. Hogy mondjam el nekik, hogy én, aki a világ visszájából jövök, még szeretnék hinni egy világot átfogó szeretetben! Mert milyen erős ez az új világ a bántásban! S én ahhoz, hogy bántani tudjak, itt is gyenge leszek. Mialatt ezen töprengett, a többiek sorra felálltak és otthagyták. Arra eszmélt, hogy egy kéz nehezedik gyengéden a vállára. Veronika keze.
Mindjárt lámpaoltás, Attila. Ha nem siet, a többiek elfoglalják az alsó ágyakat és maga mászhat fölfelé a vaksötétben. Nem baj? A hangja halk volt, mégis mély, szinte titokzatos. Attila megdöbbent: most Márta mély alt hangját vélte hallani. És megint a vers: „Csak ami nincs, annak van bokra”.
Igen: Márta hangja, Flóra szeme – e gyöngéden visszafojtott erő – most egyszerre kísértette meg. Fölrezzent: Veronika ült le mellé a durva priccsre. Nincs jól? Talán a feje fáj? Adjak fájdalomcsillapítót? Mert mást itt úgyse adhatok… Attila a fejét rázta és szokásához híven, kertelés nélkül kimondta, amire gondolt: ha magával lehetnék, semmi se fájna. Könnyedén viselnék mindent…
Mint egy álruhás királyfi, igaz? – mosolyodott el a lány. – Király a szövege, az biztos. S hozzá ez a hasonlóság! Nem is értem, hogy juthatott idáig. Nem tudhatod, te nem voltál kívül a világon, válaszolt Attila tegezve s oly természetesen, hogy a lány már nevetett: te most azt játszod, hogy József Attila vagy, és nem is rosszul. Merthogy valóban az vagyok, mondta halkan, s félve Attila. És közben azt gondolta: ha már vagy, akkor legyél is…
S akkor tényleg kialudt a villany. Maradjunk itt, súgta. De Veronika kézen fogva az ügyelőszobába vezette. Puszta asztal volt, telefonnal és priccsel a berendezése. Itt égett a villany, de Veronika eloltotta. Szó nélkül ölelték át egymást, majd ledőltek a priccsre. Attila rögtön elaludt a fáradtságtól. Álmában a lány meztelen, verítékes hátát simogatta és belecsókolt a nyakába. Csak a nyakába – éppen úgy, ahogy kiskorában a Mamának, amikor az nagy néha maga mellé vette. Aztán Veronika válla fölött meglátta Flórát belépni a szobába. Azonnal riadtan fölébredt, és csendben sírt a sötétben. Mozdulni se mert, nehogy fölébressze Veronikát. Hallgatta nyugodt, egyenletes lélegzését, miközben a foga a kétségbeeséstől vacogott. Tudta már, hogy ez az új élete se lesz több, mint megcsalás és megcsalatás szövedéke. Farkasverem a szavak mágusának.
Furcsa kis ember vagy te, Attila, mondta kora reggel Veronika. Mint egy csecsemő, elcumiztál a nyakamon. Közben azt motyogtad: „Segíts át nemlétemen”… Hozzám beszéltél? Vagy kihez? Attila nem felelt. El kell menned, napközben nem maradhatsz itt. Majd este látjuk újra egymást. Szóval magamra hagysz? Lyukas lesz felettem az ég. Attila arca eltorzult. Mit akarsz tőlem? Én csak egy szociális munkás vagyok. Olyan, mint a ruhafogas, amire a kabátod akasztod. Feleségül veszlek, vágta rá Attila gyorsan és komolyan. Ugye, nem utasítasz el? Veronika, akár egy kisgyereknek, akit nyugtatni kell, megsimogatta Attila rakoncátlan haját. Ne félj. Velem leszel… Itt a mobilom, ezzel hívhatsz, ha kellek – és a költő kezébe nyomta a furcsa kis prüttyögő szerkentyűt – ott a hátoldalán a szám.
Attila csak bolyongott a lázas gyomorként lüktető városban, a szüntelen az okostelefonjaikba panaszkodó járókelők között. Egyszerre a Hősök terére ért. S ott megpillantotta az ezüsthajú embert. Csak a túrabakancsáról meg a nagy orráról ismerte meg, mert hosszú lebernyegben, mozdulatlan állt ott, tetőtől-talpig ezüstszínűre festve, a fején ezüst sisak. Egymásra nevettek. Mi maga most? Arkangyal? – kérdezte Attila. Nem, hanem Géza fejedelem. Idegenforgalmi reklám vagyok, úgyis, mint történelemtanár. Jó munka ez, megfizetik s néha még a fejemet is megmozdíthatom. Hát én nem tudnám csinálni, mondta Attila. Úgy érezném, be vagyok zárva árva önmagamba s ott gubbasztok a semmi ágán. Ohó, ezt József Attila írta! Pontosan emlékszem rá, mikor írtam, bólintott rá Attila. Még hogy emlékszel? – nevetett fel Géza fejedelem. – Te is megéred a pénzed, pajtás… De tudod mit? Menj el a reklámügynökséghez, ott mindig elkelnek olyanok, akik jók a mimikriben – és megadta a címet. Attila már épp hívni akarta Veronikát, amikor meglátta az utcatáblát: a József Attila utcában járt. Igen különös érzés volt. Amíg éltem, mindig én voltam a kisebb, s az emberek ijesztő nagyok. De most a többiek hozzám képest összezsugorodtak, gondolta. Olyan ez, mintha a bolygóközi térben utaznék… Megkaptam a távolságot, mint üveggolyót! Lenyalt hajú, lila nyakkendős ifjonc fogadta Attilát az ügynökségen és rögtön szerződtetette egy reklámfilmhez, minden papír nélkül. Bemutatta a kopasz fejű rendezőnek, aki a kezét dörzsölte. Telitalálat, lelkendezett, de a külsőd nem lesz elég. A mi József Attilánkat nem lehet ám akárhogy megjeleníteni! Van-e őhozzá méltó orgánumod? – Versemet kell szavalni? – lobbant fel Attila büszkén, de a kopasz leintette: Isten ments, hogy képzeled? Ez egy nyugtatószer-reklám és főműsoridőbe megy. A nézők azonnal átkapcsolnának egy másik csatornára! Odaállsz, mögötted a mozgó vonattal és azt mondod: „Nem történt volna meg, ha nálam van a Baricci-nyugtatóm”, és feldobsz egy drazsét, majd bekapod. Ennyi az egész. Vállalod?
Attila bólintott. Hangpróba, vezényelt a kopasz és Attila rég nem hallott orgánumán hallatszott: „nem történt volna meg…” Elég is, mondta a rendező. Kezdetnek nem rossz. Szállj be a kocsimba, megyünk felvenni a pályaudvarra. Útközben azért mondogassad csak: „nem történt volna meg, nem történt volna meg”.
Megérkeztek a pályaudvarra. Kapkodd magad – sürgette a rendező –, ott a vonatunk! Felvétel indul! Attila zsebében felcsörrent a mobil. Hallatszott, ahogy Veronika sír: nem engedhetlek be, mert nincs igazolványod. Mi lesz veled, Attila? Hol vagy most?
Kikapcsolta a készüléket.
Háta mögött ordítás: alszol, te köcsög? Elszúrtad, elment a személyvonat!
Attila csak a fejét rázta. Előrerohant, majd átbújt a sorompón. Ott megállt: nézte, ahogy a szabaddá vált sínpárra csikorogva becammog a tehervonat.
csak egy kis csendet kérek: kávé,
sör és szivar, homlokon túli csendet,
tűzfalak magányát és nagyanyám hold-rézüst
néma arcát, amint a rongy-felhők égi mezejéről
reám tekint,
semmi mást nem kérek,
lobogjanak bár zsarátnok-fényű bolygók,
hajnal-zöld fövenyek
itt állok! tűzfalak árnyékában,
repkénnyel befutott ódon házak, kapualjak
sötétjében ahová harangszó nem hallik,
rózsabogarak, tücskök és esteli lepkék járják
fekete táncukat a kandeláberek neon-izzásában,
én itt állok s behorpadt mellkasomon
játszik a szél
kávé, sör és szivar,
kockás sál vállamon,
hegy magasodik előttem:
egy ösvény, vadrózsa szegélyezte út
és ez a kurva nagy csend meg a szívem aritmiás
üteme, olyan akár egy monarchiabeli óra hangja:
tik-tak, tik-tak…
csak egy fenyőrigó, egy mókus
és az irdatlan ég, a nap, a kanyargós ösvény,
a nyári párában elmosódó víztorony és a fák,
szívem aritmiás üteme, ami emlékeztet erre a városra,
erre az idegen tájra:
2 éve, immáron két esztendeje, hogy új hazát keresek
magamnak, ahol háromszor kel fel a hold,
s a tenger hullámai oltárt építenek,
fehér kőszirt-szentélyt
rózsák és nárciszok égnek bennem,
s izzanak keresztek, fénylő, röntgen-holdsugár keresztek:
harangok zúgnak, mellkasom erdejében április hajnal
lobog, csak ez a város, ez a kapos-menti város idegen:
tűzfalak magasodnak, generátor, dinamó zümmögés ébreszt
minden reggel, s arcom, világ-szép arcom felfeszül
az idő mindent felemésztő egére
mennék sikátorok minotaur barlangjában,
de hol van ariedné-fonala:
végleg elveszítettem, mint gyermekkori hitem
alkonyi rőzsetűz lángját,
elveszítettem végleg s már csak a domb magasodik
előttem, ahol isten ül és vár némán,
szakálla, akár próféta jeremiás szakálla
és hullámzik, mint a végtelen búzamezők
kenyérszenteléskor jöjj el értem,
te nap! lobogó, fényes uszályoddal
takarj be,
hajnali ködök szárnyán vigyél magaddal:
arcomon alkonyi harangszó,
arcomon alkonyi harangszó!
számra nehéz lakatot rakjál,
isten! földben, anyaföldben szétfolyó
szívem,
sárkányvérem hatalmam, fekete imám:
ölemből fecskefű virágzik,
vérehulló fecskefű!
szerelmem végtelen és csak sírok,
sírok!
szememből hold-könnyek potyognak,
jégszilánk sugaras kövek:
oltárom az egész világ,
oltárom az egész világ!
Baranyi Daniella
Még sose látták a tengert. Érthető izgalommal várták hát a nagy találkozást. Az asszony vihorászott mindenen, akár valami csitri, a férfi csendesen cigarettázott. Elgémberedtek a hosszú buszozástól, fájt a nyakuk, a derekuk, a hajnali óra ellenére meleg, fojtó levegő feszítette a tüdejüket. Az utolsó megálló volt ez az úti cél előtt. Ezután már csak a görög határon állnak meg, utána pedig az üdülőhelyen. Első útjuk a tengerhez vezet majd, ebben biztosak voltak.
Ebben én sem kételkedtem. A másik oszlopban, két sorral ültem mögöttük, megfeszített figyelemmel vizslattam őket egész úton. Egy hangyabokányi kétségem sem maradt afelől, hogy az első adandó alkalommal belegázolnak a sós habokba, s ettől alighanem szétveti őket a hirtelen jött boldogság. Ezen a ponton szívesen elmerengtem volna eme boldogság mibenlétén, de még idejében megfékeztem magam. Nyilvánvalóan nem valódi és nem tartós boldogságban lesz részük, már ha egyáltalán létezik olyan, s nem keverjük össze az elégedettséggel. A boldogság kitüntetett pillanatok katarzisa, ébredt bennem egyfajta pátosz, alig bírtam csillapítani.
Derengett az ég alja. Ugyanolyan a bolgár ég is, mint a magyar, állapítottam meg magamban, s úgy hiszem erre gondolt ama férfi is. Alapjában véve egykedvűen. Aztán elmosolyodott, ahogy tekintete a mellette álldogáló asszonyára tévedt. Mint egy gyerek. Ezt gondolta, majd pedig: látszik rajta a feszült várakozás. Szívott még egyet a csikken, aztán karon fogta a nőt, visszakászálódtak a buszra. Én a nyomukban. Miután elindultunk, elszenderedtek. A férfi zavaros álmot látott, úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a hullámok, fülei bedugulnak, tüdejébe víz hatol durván és kíméletlenül. Szinte éreztem, ahogy fuldoklik. Csak a határon riadt föl (mert akkor még léteztek határok). Zihálva kapkodott levegő után pár pillanatig, míg észre nem vette, hogy buszon ül, biztonságban, nincs semmi baj. A görög égbolt sem különbözik, vélekedett később flegmán, holott izgatott volt, a szíve egészen a torkában dobogott. Nyilván várta már nagyon, hogy megpillantsa végre a tengert. Mondani kellene valamit, jutott eszébe, az illene a helyzethez, de ahogy az asszony felé fordult, nem jött ki hang a torkán. Olyan élesen láttam, mi játszódik le benne, mintha bennem játszódott volna. Azon tépelődött, mikor is mondta legutoljára? Mikor is? Fene se tudja! Huszonöt év nagy idő. Az asszony békésen bóbiskolt, a szája résnyire nyitva. Tényleg, mikor mondta utoljára? Öt éve, hat? Tíz? Réges-régen, az tagadhatatlan. Jelentene még valamit egyáltalán, ha mondaná? Ha kimondaná? Úgy határozott, kipróbálja. Némán suttogta az asszony fülébe: szeretlek. Nem érzett semmit. A nő arca sem rezdült. Jelent még valamit, vagy sem? Szeme a felesége ölben szunnyadó kezeire tévedt. A körmei kifestve. Észre sem vette eddig. És abban a minutában az villan át rajta, amit oly sokszor hallott már filmekben: mi mindent észre sem veszek már évek óta! Sóhajtott, elfordította a fejét. Kisvártatva azon kapta magát, azt a lányt nézi, az egyik útitársunkat. Én is őt néztem, mikor nem a férfit meg a feleségét. Néhány üléssel előbb ült, mint a házaspár. Aludt ő is, akár – néhány kivétellel – az egész társaság. Nem volt kimagaslóan szép, de nagyon bájosnak találtuk az arcát. A férj meg én. Megnyugtatta, hogy nézheti. Engem nemkülönben. Nem gondolt semmire, föl sem merült benne ízléstelen gondolat vagy vágy, csak élvezte, hogy átadhatja magát a látványnak. Örömmel töltötte el, hogy szemlélődhet. Nekem is jól esett. A férfi ismét elszunnyadt.
A felesége bökte oldalba, arra tért magához. Ott terpeszkedett előttünk a tenger. Kék volt és zöld volt, úgy feszült a partok között, mint valami irdatlan amőba, amelynek áttetsző teste beleveszik a végtelenbe. Szép, gondolták. Magam is így véltem. Szép, ahogy a tőlünk jobbra magasló hegyek síkvidékké szelídülnek, a síkvidék pedig a bal kezünk felé lebukik a tenger alá. Mindannyian alig vártuk, hogy beszívjuk a sós illatot, hogy talpunkat csiklandozza a homok. Kagylókat fogunk gyűjteni és bőrünkre kiül a só. Így képzeltük. Valahányan csak a buszon ültünk, így.
A házaspár első útja valóban a tengerhez vezetett, ahogyan megjósoltam. Leszúrták a napernyőt a homokba. A fürdőzőktől látták, miként kell csinálni. Leterítették a pokrócaikat, fürdőruhára vetkeztek, majd a forró homokban kapkodva a lábaikat, belegázoltak a vízbe. Melegebb volt, mint a Balaton. Ha belekóstoltak, érezhették, hogy valóban sós. A férfi az asszonyra fröcskölte a vizet, az visszaspriccelt az urára. Megmártóztak, lebuktak a felszín alá, prüszkölve emelték ki a fejüket, belenevettek a határtalanba. Forrón tűzött fölöttük a délelőtti nap, lágyan simogatta bőrüket a langyos szellő. Hatalmas kagylókat keresgéltek, de aprócska példányokat találtak csupán. A nagyobbacskákat biztosan összeszedik reggel, gondolta a férfi. Egyetértettem vele.
Kifeküdtek napozni. Azazhogy az asszony napozott, a férfi keresztrejtvényt fejtett. Illetve elkezdte fejteni, aztán egykettőre ráunt. Mondani szeretett volna valamit a nejének, fel is könyökölt, a felesége felé fordult, de jól láthatóan megriadt a szenvtelen arctól, amit látott. A nő hanyatt feküdt, szemei lecsukva a napszemüveg mögött. A férfi agyán átsuhant: mit mondhatnék? Inkább nem beszélt. Nézelődött. Nem mesze tőlük fiatal lányok napoztak. A férfi cigarettát kotort elő, rágyújtott. Valahol motoszkálni kezdett benne egy érzés. Talán már-már vágy. Afféle „ha én megint fiatal lehetnék”-sóhaj, egy „bárcsak egyedül volnék!”-óhaj. Testet azonban egyik sem öltött, megmaradtak halovány gondolatkísérteteknek, vágymagzatoknak.
Akkor vette észre a lányt, akit a buszon közösen szemléltünk. A tengerből érkezett, csurom víz volt. Megállt, a haját törölgette egy olajfa alatt. Körülötte néhány pálma, színpompás bougenvilleák, oleánderbokrok. A férfi megállapította, hogy a lány nem kifejezetten szép. Úgy ítéltem meg, jól látja a helyzetet. Ennek ellenére jól esett nézni. Legeltetni rajta a szemet. Igen, ez a helyes kifejezés: legeltetni rajta a szemet, ez motoszkált a férfi fejében, miközben kifújta a füstöt. Lelkifurdalást érzett. Ahelyett, hogy mondana valamit a feleségének, legelteti a szemét egy idegen lányon. Felállt, hívta az asszonyt be, a vízbe.
Így telt el az a nap. És hasonlóan múltak a következők is. A negyedik reggelen kirándulásra indult a társaság egy része, köztük jómagam. A házaspár nem tartott velünk, a tenger bűvköréből nem szabadulhattak. A lány, akit alkalmasint a férj is, én is szemmel tartottunk, a kirándulás mellett döntött. Délutánra mindent tudtam róla. Egyedül él, irodában dolgozik. Az öccsével és annak barátnőjével (akik még diákok) fizetett be az útra, de a lány az indulás előtti héten faképnél hagyta öcsikét egy másik pasiért (mellesleg egy pöcsfej), s szegény öcskös azóta sem józanodott ki. Ő, a nővér, mégis eljött, ha már a megtakarított pénzét föláldozta. Jól tette, mondtam neki nagy bölcsen. Úgy terveztem, aznap este megprütykölöm.
Hát, nem prütyköltem meg.
Késő délután egy hegyi kolostorhoz másztunk föl, s mikor visszafelé igyekeztünk a buszhoz, a lány hipp-hopp, eltűnt mellőlem. Keresni kezdtem, megérzéseimnek engedelmeskedve befordultam az első ösvényre, kutyagoltam a fák közt, lefelé. A csapás néhány tucat lépés után lépcsővé alakult. Nem torpantam meg, lépegettem fokról fokra, egyre lejjebb, míg egy széles lapályra nem jutottam. Visszás érzéseim támadtak, de nem fordítottam hátat a táguló mezőnek. A távolban hirtelen föltűnt valami fura, penészszínű csík. Nekiiramodtam.
Kisvártatva egyértelművé vált, hogy a kövekre moha tapadt, azért tűntek messziről zöldnek. Különös látványt nyújtott a szalagból előmeredező tornyok kusza tarkasága. Ahogy közelebb értem, egyre több részletet vehettem ki, s az elém táruló kép méterről méterre veszített furcsaságából. Pár centiről vizsgálva a hatalmas sziklákból rótt falat már semmi szokatlant nem tapasztaltam – azon a tényen kívül, természetesen, hogy egyetlen rés nem tátongott rajta, sehol nem omlottak le a zárókövek, s a felületen kiütköző növényzet kivételével semmi nem utalt arra, milyen régóta áll itt ez az építmény. Márpedig igen régen kell, hogy itt legyen. Sok évszázaddal ezelőtti mesterek húzták föl nagy szakértelemmel, habarcs nélkül illesztve egymáshoz a faragott szikladarabokat. Az utóbbi fél évezredben ehhez hasonló emberi alkotások nemigen születtek.
Jobbra indultam el a fal mellett, kezemmel a mohás-érdes felületet simogatva. Úgy másfél kilométert tehettem meg, amikor egy kapura bukkantam. Nem amolyan romantikus, impozáns, felvonóhidas kapuzat, hanem egy kisebb, szerény bejárat volt csupán, egymás mellett három-négy ember vagy egy lovas léphetett be rajta. Bronz rigli által záródott, mikor azt félrehúztam (meglepően könnyen járt), sarokvasain nyikorogva kitárult előttem. Beléptem a városba. Az utcák kövezettek voltak, közepükön keskeny vájat futott, hogy a szennyvizet, esővizet elvezesse, a házak javarészt fából, kisebb hányaduk kőből épült, többnyire egy-két-három emelet magasra. Minden szint túlnyúlt az alatta lévő szint homlokzati frontjának síkján, ezért az utcák nyitott tetejű alagutakhoz váltak hasonlatossá. Csak az utcák találkozásánál öblösödő tereken élvezhettem a szikrázó napsütést, a sikátorokra félhomály borult. Paloták vagy templomok, néhol ezek is, azok is emelkedtek minden egyes téren, gótikus faltámaszokkal, karcsú ablaknyílásokkal, gazdag ornamentikával. Becslésem szerint úgy harminc templom lehetett azon a településen, három közülük rendházzal megtoldott, palota is hasonló számban, mind kivételesen gyönyörű és újszerű. A városháza pedig, amire félóra talpalás után akadtam, egyenesen csodálatos remekműve volt az építészetnek. Aprólékosan kidolgozott reliefek díszítették a homlokzatát, fali fülkéiben homokkőből faragott szentek szobrai sorakoztak. A fölső szintjét úgy kétszer akkora alapterületűre becsültem, mint az alsót, díszes, gondosan munkált oszlopsor tartotta, nehogy lebucskázzon a földszintről, s az utcára bukjon. Ily módon egyfajta veranda alakult ki, ahol márvány padokat állítottak föl, talán az ügyes-bajos dolgaikat intézők pihenőhelyéül.
Az egyedüli hiba pontosan ebben mutatkozott: senki sem használta azokat a padokat. Biztosan tudtam, hogy rajtam kívül egy teremtett lélek nincs a városban. Tévedtem.
Egyszerre mellém térült a lány. Zavaros tekintettel bámult rám, először föl sem ismert, aztán a nyakamba borult.
– Mi a csuda ez? – kérdezte. Ijedt arcát könnyek és verejték maszatolták össze.
– Leguggoltam pisilni egy bokorban – mesélte –, és mikor vissza akartam térni a csoporthoz, pár perc alatt itt találtam magam. Egy vasveretes faajtón keresztül jöttem be, mert harangozást hallottam, de nincs itt senki rajtunk kívül. Attól félek, eltévedtem.
– Jobb, ha iszkolunk – feleltem.
Megragadtam a kezét, határozottan húztam magam után. Nem csodálkoztam a harangzúgáson, amit hallott. Ugyanolyan természetes jelenség lehet errefelé az is, akár az engem kísérő síri csönd. Baj nélkül kijutottunk főtérről, be a házak közé, keresztül-kasul az utcákon. Bolyongtunk egy ideig, jobbra fordultunk, balra tértünk, kilométereken át caplattunk, mire újra a falhoz értünk. Éppen egy olyan helyen, ahol kijáratot vágtak belé. Lenyomtam a hatalmas bronzkilincset. Engedett. Meggörnyedve, óvatosan bújtunk keresztül a föltáruló ajtónyíláson. Szaladni kezdtünk, s párszáz métert követően, egy bokor mögött föltűnt a parkoló, benne a buszunk. Csak ránk vártak. Azt mondták, tíz perce. Miután fölszálltunk, a lány nem mellém ült le. Nem haragudtam meg rá.
Másnap reggel megint a házaspárt figyeltem a parton. Ezúttal jó messzire bementek a tengerbe. Talpuk alatt érezték az iszapot, olykor egy-egy hínár simított végig a lábszárukon. Hát, ilyen a tenger, mondták egymásnak, a víz a fülembe vezette a hangjukat. Ilyen kék és ilyen hatalmas, ilyen sós és ilyen kellemes, ilyen iszapos a feneke és néhol apró halak cikáznak benne, vihogtak. A felszínen itt-ott elveszett műanyagjátékok és vízinövény-darabkák úsznak. Akkor hát ez a tenger, gondolta a férfi, és fölmerült benne a kérdés: ebben a tengerben milyenek lehetnek ők? Én elmesélhettem volna nekik, de azt sem tudták, létezem. A férfi úgy érezte, mondania kellene valamit. Tisztában volt azzal, hogy ennek ellenére nem fog. Fél, hogyha úgy mondja ki, ahogyan kell, vagyis ha nem némán ejti a szavakat, hanem hangosan, bátran, rögvest kiderül, mennyire nincs semmi értelme az egésznek. Félt, hogy lelepleződik. Mi is? Minden. Ők, a tenger. Minden. Emiatt szorongott, s szorongását a lábam elé sodorta egy szép ívű hullám.
Ebéd után az ember és az asszony vízi biciklit bérelt. Behajtottak vele a bójákon túlra. Alattuk halrajok úsztak, a fenéken különös formájú lények hevertek, a fejük fölött sirályok vitorláztak. Idilli hangulatban pedáloztak. Ahogy visszatekintettek a part felé, számtalan embert láthattak a vízben nyüzsögni. Gyerekek, felnőttek, öregek, fiatalok. Labdáztak, úsztak, ugrándoztak. A parton napernyők erdeje, néhol olajfák, pálmák, oleánderbokrok. Én szintén a parton álltam, akár észre is vehettek. Nem tudom, így történt-e, mindenesetre azt suttogták vagy századszor:
– Ilyen a tenger.
Az asszony belecsusszant a vízbe, úszni szeretett volna. A férfi a vízi bicikli szélére ült, lóbázta a lábát a hullámok közé, figyelte, ahogy tempózik a felesége. A fejét magasan kiemelte a vízből, erőteljes mozdulatokkal, magabiztosan úszott. Nem félt a mélységtől, jóllehet messze túl jártak a fürdőzőknek elkerített területen. A férfi visszaült a székbe, újra pedálozni kezdett. Az asszony észre sem vette, hogy a vízi bicikli távolodik tőle, csak úszott önfeledten, élvezte, hogy tarkóját égeti a nap, alatta él a mélység, fölötte a szelek szárnyán ringanak a sirályok. Föl sem figyelt arra, hogy egészen messzire került a vízi biciklitől. Csak úszott, úszott. Jó darabon követtem a tekintetemmel.
A férfi hátát megégette a nap. A feje tompán sajgott. Nyilván enyhe napszúrást kapott. Beletaposott a pedálba, arcába csapott a langyos tengeri szellő. A vízi bicikli egy ideig büszkén, diadalmasan hasította a vizet. Aztán a férfi lassított. Behúzta a féket. Fölállt, a jármű szélére lépett, a víz fölé hajolt:
– Gyere – nyújtotta oda a kezét a feleségének. – Fölhúzlak.
Az asszony belekapaszkodott a feléje nyújtott kézbe, fölmászott a vízi biciklire. Mosolygott. A férfi szóra nyitotta a száját, erőlködött, próbálkozott, aztán azt mondta:
– Letelik az óra, vissza kell mennünk a partra.
A nő bólintott.
– Jólesett ez a kis úszás – nevetett.
Siklottak visszafelé a víz hátán, körülöttük sűrűsödtek a pancsoló emberek, a partról napernyők erdeje és olajfák, pálmafák integettek feléjük. Én is integettem. Itt vagyunk, látjuk a tengert, és a hátán lovagolunk, gondolták ők. Bazsalyogtak, de egyikük sem szólt egy szót sem. Amint partra húzták a járművet, hozzájuk léptem:
– Ott, benn is jó a víz? – kérdeztem.
Azt válaszolták, jó. Megköszöntem a fölvilágosítást. Nem beszéltem a férfi megkísértéséről. Nem érdemes. Meg aztán jogom sincs hozzá. Elhatároztam, hogy fölhagyok a házaspár figyelésével. Megkerestem inkább a lányt. Nem kellett sokáig kutatnom. Napozott és olvasott.
– Szia – köszöntöttem.
Fölpillantott rám, összecsukta a könyvet. A népszerű brazil író kötete volt, s bár emiatt viszolyogni kezdtem tőle, mégis beszédbe elegyedtünk. Kerülgettük a forró kását – persze, nem az olvasmánya kapcsán. Egyikünk sem említette a kihalt települést, érthetetlennek tűnő kalandunkat. Nem próbáltunk együtt járni a végére, nem akartuk közösen megfejteni a titkot. Ami engem illet, nem hittem egy percig se, hogy bármiféle titok lappangana a világban. Semleges párbeszéd zajlott közöttünk. Már nem akartam semmit a lánytól. Mástól se. Csak feledni szerettem volna a házaspárt, akiknek kilestem a titkait és feledni azt a nem létező lapályon terpeszkedő elhagyott várost, a titokként mutatkozó kísértéseket. És a kísértőket. Magamat. És titeket, Astaroth, Abbaddon, Asmodeus, Leviathan…
Bőr Kornélia
Kihelyezett ülés lesz a balkonon,
ringató esztrádzene. Forró,
napsütötte cintányér, billeg a
hangszer réztenyere.
Pörkölt kávé, zabpehely, rágott,
nemzeti dohánylevelek. Kicserélt
klaviatúrák, szerepek. Alvajárók
betétdala, elharapott szövegek.
Piros csizmák az ünnepi asztalon,
lobogó fehér gatyák, látványcentrikus
elemek, központi helyen
száraz kardhüvelyek.
Isszuk a szavakat, mulatunk,
másnap lendületes macskajaj.
Torz tükörben vezércsel, púderarc.
Nyáltól fulladozik a trombita.
És a szomszédasszony fényes
kombinéja. Esztrádországban
alkalmi vérnász eperízű
füstölőkkel. Elhalasztott tavasz.
Csettintés a végére, tombola.
Mennybe megyünk.
Nagy Lélek,
hajlékaidban Jézus-, Mohameds
Buddha-arcmás,
talpad alatt óriás haza,
szívedben óriás nép,
szelíd harcodban győzelem,
ellened orgyilok.
Szembeszédük ha
megállt a végső órán,
ha szívük kihunyt:
valaha volt kutyáink
vígan csaholnak
csóválnak bennünk tovább.
Sokáig.
Jónás Veronika
Kindris Győző
A jelenleg zajló folyamatok – mint tudjuk – megállíthatatlanok. Ezt ismerte fel az idő-kereskedésből élő világcég is, amely előbb magába nyelte az összes telefonhálózatot és egyedül maradt a kommunikációs világpiacon, aztán kitalálta, hogy a napfény is eladható. A klímaváltozás egyre hidegebb, zordabb teleket hozott, s az emberek vágyakoztak a melegre. Meg-megálltak egy játszótér napsütöttebb sarkán, szélesebb járdán, hogy fürdőzzenek a napsugárban. A cég gondosan felmérette ezeket a helyeket és haszonbérleti szerződést kötött rájuk az állammal. Ekkor már mindannyiunkban ott lapult a chip. Meghatározta a napozás percdíját s kikötötte, hogy a zónákba történő belépést az akkor már mindenütt felállított termináloknál lehet kiegyenlíteni. A gép beazonosított bennünket, leemelte számlánkról a megfelelő fizetőegységet, és mehettünk tovább. Az elmaradottabbak egyelőre törleszthettek mágneskártyával is.
Meg kell mondanunk, a rendszer nem működött azonnal tökéletesen. Volt, aki – tudatosan vagy véletlenül, de – díjfizetés nélkül hatolt a napsugaras térségekbe. Ilyenkor az illető a műholdról akkora áramütést kapott, hogy kiverte a frász. A polgárok hamarosan megtanulták, hogy az új világrendben nincs ingyenebéd.
Azt is ki kell jelentenünk, hogy a monopólium tevékenysége a társadalmi rétegződésben is megmutatkozott. A tehetősek rövidesen hatalmas, árnyékmentes, napsütötte teraszokat építtettek maguknak, a szegényebbek a hierarchiában elfoglalt lépcsőfokaikkal arányosan fáztak az egyre hidegebb teleken. A legboldogtalanabbak reszketve siettek a szűk, hideg utcácskákban, labirintusokban a hazaérésre várva, hogy mielőbb lefeküdhessenek és vékony, haszontalan takarójuk alatt egy világos, fényben fürdő világról álmodjanak.
Csak a piac törvényeit nem ismerő, örök naivak hitték, hogy ez sokáig így marad. A Cég már a következő őszön rájött, hogy a kánikulai nagy meleg lehet rosszabb, mint a téli hideg. Azokat a helyeket, ahol nyáron hűvös volt, már nem kellett felmérni, mert nyilvánvalóan az előző felmérésből kimaradtak voltak. A piacbővítést ezúttal kiterjesztették vidékre is. Az országot szektorokra osztották beépítettség és az árnyékos területek nagysága szerint. Hűvösre lelni ezután – ingyen – egy csenevész fácska alatt sem lehetett.
Innentől megfordultak a dolgok. Az emberek most a rekkenő hőség elől menekültek, hogy ne üsse meg őket a guta. Csapatostól gyűltek a lombosabb fák vagy kiugró erkélyek alá, borsos árat fizetve értük. Közben a terminálok is megszűntek, mert a Cég megoldotta, hogy a chipek közvetlenül a műholddal kommunikáljanak. Ismét akadtak deviánsok, akik azt hitték, túljárhatnak a szolgáltató eszén. Napernyőket vagy közönséges esernyőket vásároltak és mosolyogva sétálgattak a legfullasztóbb helyeken, mintegy lesajnálva azokat, akik a fizetős zónákba jártak. A politikai elit rögtön szankciókra, adókra, korlátozásokra gondolt, de a Cég leintette őket, hogy a piac majd megoldja a dolgot. Mindenesetre felvásárolta az összes profilba vágó üzemet, hogy segítsen a piacnak, és hatszorosára emelte a termékek árát. Onnantól majdhogynem imádkozott a rendbontók szaporodásáért.
Mindezek közben a világ sem maradt változatlan. Miután a Cég globálisan is terjeszkedett, egyeduralkodóvá vált a világgazdaság egészében is. Csúcsmenedzserei ekkor megkérdőjelezték az állam szerepét. A régi építmény csak pénzt vitt el elavult, haszontalan eszközeivel. A lázadást, önkényes gondolkodást a piaci törvények automatikusan megoldották. Fölöslegessé vált a politikusi világ és az egyház is, amelyek már semmit sem tudtak hozzáadni a tőke érvényesüléséhez. Amúgy sem hitt nekik senki. A menedzserek tehát összecsaptak a Világbirodalmi Központban a Föld embermasszája fölött, miközben elektronikus egységekre változott a pénz, ezáltal megszűnt a bűnözés, eltűntek az országhatárok és elavult a heteroszexualitás. Ide kellene sorolnunk a család, a gondolkodás elhalását is, de most abba kell hagynom, mert jelezte a futár, hogy mindjárt ideér. Vártam már – délutánra ígérték. A légmaszkomat hozza, ami egy fejformára kialakított, átlátszó búra távvezérelt légzőnyílással és elülső ablakkal a napi húszperces étkezés miatt. Közepes jövedelmű vagyok, 63 éves. Elszegényedésem üteme átlagos. Ha takarékoskodom a levegővel, leélhetek még hét évet, amikor megkapom az idézést az intézménybe, amely megszakítja létemet. Addig azonban figyelhetem a fejlődést, amit a világ – egyre gyorsulva – bejár.
Juhász Amanda
üres füzetlapok fogócskáznak egy kihalt sikátorban,
egy hajléktalan kukák mögül figyeli a különös keringőt.
rég feledett írások, soha be nem fejezett novellák kísértetei
az alkonyatban. halottak mind.
egy firkász golyóstollával egyenes vonalat vés a csuklójára,
s most vörös tintát okád a karja.
egy rendező felakasztja magát a kamerából kitépett celluloid szalagra,
torkán képkockából szőtt filmcsillag fénylő mosolya,
aki egy ócska forgatókönyvről lefeszegetett betűket nyel le,
drága borral öblítve minden nyeletet (az a, r, s, f kampóihoz két korty is kell),
kádjában fekve az arcát melegítő reflektorfényre koncentrál,
mit még itthon is érez,
míg hatni nem kezd a betűkbe zárt keserű méreg:
egy magányos forgatókönyvíró szétdúlt családi élete.
egy tenyérről lefeszített élet-vonal.
stabil kis zsineg.
volt, aki erre akasztotta fel magát.
vásznon végigcsorgó lélek az ablakon rázuhogó fényben,
egy festő, aki önarcképet fest, majd tűzre veti a képet, és maga is vele porlad.
keramikus formálgatja a szívét, kiégeti, majd darabokra zúzza egy kövön.
a grafikus aktot rajzol: ceruzával feszegeti le a modellről a ruhát, majd a bőrt és a húst.
kottalapokról lemászó fekete bogarak falják fel a zenészt,
sikolya egyetlen hangjegy, műértők őrült serege rohan a nyomába,
szájukból varangy ragadós, hosszú nyelve lóg (és van aki erre akasztotta fel magát).
az építész egyetlen ceruzavonással összedönti a várost.
az író épp felismeri, hogy csak a kampós betűkkel foghat múzsát
…r, a, s, f, j, á, c…
a kifogott múzsák a sarokban vergődnek; testükről ezüst pikkelyek válnak le,
ez lesz a költők mindenkori fizetsége.
minden művész boldogsága elfért a tenyeremben! – kiált fel a levágott karú hajléktalan,
– amikor voltak még kezeim, csodaszép verseket írtam! a versek a körmeim
alatt laktak,
csak csettintenem kellett, és máris voltak rímek.
amott egy csepp tinta a sarokban,
egy költő sebéből cseppenhetett ki.
vers formálódik a cseppből,
s nekiindul megkeresni a művészet halálát.
nem tudja miért.
(Melyikben)
Bayreuth. Konyhánk sötét zugában hallgatom –
istenvilág, álomvarázs, vad szenvedély,
vágtatnak walkürök, Wotan leányai,
kint gépkocsik, vonat, repülő zúg felém;
és nem tudom, e két világ közül
melyikben élek én.
Érve egy ködös-havas tetőre
nem tudom, hová az út tovább;
vissza már ne, rajtpont hóval fedve,
ki előzött, annak se látni nyomát.
S az se jó, ha sátrat itt levernék –
lennék én hibernált; súlyosan beállt
szarkofág-gyanús, mozdulatlan lét:
istenem, nagy égre; merre, mondd miképp?!
Kiss Judit
Tarka macska fut át a kisvárosi piac bejárata előtt. Fehér alapon fekete és vörös foltok tarkítják. Keresztben fut át a macskaköves úton, nem ijedten, hanem inkább lazán, nyugodtan mozog az állat, mint aki otthon van, ismerős környezetben. Mint aki tisztában van jogaival, kötelességeivel, biztosan tudja feladatát és, ha homályosan is, de érdekli szerepe a világban, mely csak az övé. Rengeteg tennivalója akad egy városi macskának, a falusi parasztmacskák nyomába sem érhetnek, hiába az istállószag, hiába a padláshomály.
Éppen fontos dolga akadt, sürgős elintéznivalója, nincs ideje késlekedni. Falusi emberek sietnek így a közértbe, friss felvágottak és friss pletykák reményében, fiatal cserháti őzek, mikor megérzik a friss tavaszi hajtások első illatos felhőit. A tarka macska a ruhaárus standjától a zöldséges felé szalad. Láthatóan jól tájékozott a piac viszonyait illetően, tudja honnan hová érdemes gyalogolni ezekben a reggeli órákban. Egyszer torpan meg csupán: mikor a piaccal szomszédos templom harangzúgása jelzi a lakosság arra fogékony rétegének, hogy itt az idő. Az állatot láthatóan nem zavarja a harangkongás, inkább csak kedvtelésből hallgat bele egy pillanatra a ritmikusan ismétlődő barátságos hangba. Mint mikor újraolvasunk egy számunkra kedves verssort. Átérve, a zöldségárus asztalainak egyike alatt megáll, leül, végignyalja mancsait, mint aki kezet mos egy reggeli egészségügyi séta után. Az asztalláb tövében szelíden körülnéz, láthatóan nyugtázza az eseményeket, az ébredező emberiség tagjainak jövés-menését, a zöldségek és gyümölcsök illatát, a füstölt húsok lifegését a szomszédos kofánál, a szőnyegárus portékáinak libbenéseit, mert ma élénkebb a dunai szél, mely kíváncsian bökdösi a rongyszőnyegeket. A tarka macskát békével tölti el, hogy minden és mindenki helyén van itt a piacon és úgy eleve a macskaéletében. Sőt, talán az egész univerzumban is, melyhez rejtélyes szálak fűzik, melyekről nem tud, noha éjjelente olykor egészen hosszan bámulja a csillagos égboltot. Mintha valami egészen érdekeset látna odakint.
Érdekességek pedig idelent is vannak. Az idős nő szitkait, aki ugyan mély áhítattal kegytárgyakat árul, de rejtélyes erőkből táplálkozó, rettegéssel elegy gyűlöletet ápol a macskákkal kapcsolatban; a sötétruhás asszony válogatott szidalmait, mikor elhalad előtte, elnézően nyugtázza. Mint aki nem tehet róla, arról, hogy pusztán egy tarka macska láttán bizonyos emberekben miféle lelki sebek, micsoda lelki fertők tudnak felfakadni, elképesztő mennyiségben és meglepő minőségben. A nőnek, bár a lelki béke követe itt a piacon, a lelki békét hirdeti és az ahhoz szükséges kellékeket árulja, meglehetős macskakomplexusa van. A tarka macska tudja ezt, de nem foglalkozik vele. Fontosabb ügyeket kell ennél intéznie, és mivel a hentes és a halárus, számára kistálkába kihelyezett finomságai nem tűrhetnek immár halasztást, pillantásra sem méltatja a műfogai közt sziszegő idős nőt, mikor elgyalogol előtte. Az idős nő előtti kisasztalon Szűz Mária és a kisded békével és szeretettel néz a távozó állat után.
Miután elköltötte szokásos piaci reggelijét és kissé ódzkodva bár, de tűri a kövér hentes és a nyúlánk halárus hússzagú simogatásait, a tarka macska elégedetten távozik, hogy a szőnyegárus egy számára fenntartott, fonott gyékény lábtörlőn pihenje ki a reggel eseményeit. Fél órát pihenhet csupán, mert a piacra érkező idős állatorvos és annak unokája megáll előtte néhány lépésnyire, majd, miután a kisfiú sikongó nevetéssel veszi észre őt, vége a pillanatnyi idillnek. A gyermeket határozott érdeklődés hajtja a macska és általában az állatok irányába, amire nagyapja igen büszke. A gyermeki simogatások elől elszökkenő macska kissé távolabb megáll, hogy mérlegelje a továbbiakat. Az idős állatorvos a motyogó-gőgicsélő gyermeknek elkezdi magyarázni a tarka macska érdekesebb részleteit. A macska nem törődik ezzel, macskasága, mondjuk így, számára teljesen természetes. Ám annál érdekesebb a közelben ülő öregember.
A régi, kopott fényképeket áruló cigányember, aki, mintegy hozzáöregedett a sárguló képeihez, már többször megbeszélte a tarka macskát a szomszéd, műanyagtermékeket áruló kofával. A fotóárus szerint a macskák titokzatos lények, például nem lehet azokat tanítani, nevelni, makacsok, önzőek. Mondhatna macskákkal kapcsolatos mitológiai adatokat, sőt, érdekességeket is, súgja bizalmasan a műanyagosnak, de nem teszi. Hangjában fölényeskedéssel álcázott félelem, mert igen babonás. Ugyanúgy, ahogy a fényképeivel. Több száz műtermi fotográfiája van rég elmúlt korokból, melyeket nagy becsben tart. A piacon kincstári rendben tartja a készletet, de otthon retteg azoktól, mélyen elzárja az öreg fásládába. Attól fél, a képeken látható, már réges-rég elhalt férfiak és nők, gyerekek és katonák egyszer csak kísértetként jelennek meg a padlásfeljáró előtt, a fészerben, vagy épp hátul, az ólak közt, hogy bosszút álljanak, amiért az életük egyes fotópapírra rögzült pillanatait áruba bocsátja az idős férfi. A tarka macska jól ismeri a fényképárus ezen félelmeit. A fényképárus tudja ezt, ezért fél a macskától.
A tarka macska már régen megszokott látvány a belvárosi piacon. A karjukon zöldséges kosárral sétáló kedves apácák simogatását jólesően fogadja, a mézárus szintén bizalmasa, egyetlen ellensége van: a biztonsági őrök kutyája. A fekete eb és gazdája esténként sajátjaként őrzi a kihalt, üres piacot. A tarka macska számára ezek a legveszélyesebb órák. Mint a mostani is. A pókhasú biztonsági őr a szolgálati lakókocsiban szunyókál. A tarka macska a telihold fényében csupán egy meg-megvillanó árnyék, hangtalan, nesztelen, surranó árny a kékes-szürkés éjszakai holdfényben. Éjfél múlt nem sokkal. Az éjjeli piac egy néma, kihalt doboz, csak kiterjedése van, szinte semmi más. A tarka macska megneszel valamit. Felélénkül. Vadászösztöne bekapcsol. Lopakodik. Mozgás közben, néha szoborként megmerevedik. Már tisztán látja a leendő zsákmányt. Egy egér rágcsál valamit a zöldséges raktárépülete tövében. A tarka macska látja, ahogy az apró gyanútlan gombszemekben megcsillan a telihold. Minden elhalkul. Csak a macska és az egér. Csak ők ketten vannak most. Az egér gyanútlanul majszol, néhány méterre mögötte a tarka macska lopódzik, egészen a földre lapulva. Hátul mozdul valami. A macska mögött megmozdul az egyik árnyék. A biztonsági őr kutyája. A macskát cserkészi. Az egér és a macska semmit sem sejt. A kutya már egészen közel van a tarka macskához. Az egér gyanút fog, eliramlik. Mindhárman egyszerre mozdulnak. Az éjszakai piactér csendjét hosszasan és mélyen hasítja fel egy fájdalmas, vékony vonyítás.
Hosszú sor kígyózott a bárka bejárata előtt. Az állatok kettesével haladtak előre, és nem kerülhették el Noé vagy valamelyik családtagja vizslatekintetét.
Nem lehetett naphosszat az ajtónál strázsálni, Noé tehát beosztást készített, és a családtagok felváltva álltak a küszöbre.
Előfordultak rendkívüli helyzetek, melyekben a beengedőnek egyedül kellett határoznia. Jöhet? Nem jöhet?
Ruth, Khám felesége már éppen szabad utat adott volna a görény házaspárnak, amikor iszonyú bűz csapta meg amúgy is kényes orrát.
– Ide aztán be nem lopakodtok – förmedt a két kis ragadozóra.
– Mi nem lopakodunk – mondta öntudatosan a hím. – Mi bevonulunk.
– Telebüdösítitek a bárkát – fintorgott Noé menye.
Görényné is megszólalt.
– Tudatlan, dagadt némber! Sohasem hallottad még, hogy ha a mirigyünk váladékát összekevered a maca gyökér, a ginzeng és az orbáncfű főzetével, persze csak ha megfelelő arányban adagolsz, akkor megkapod a legfinomabb illatszert? Elnyomja a hónaljad és egyéb rejtett zugod szagát, ráadásul olyan hatással lesz a férjedre, hogy…! Á, nem tukmálom rád, ha már úgyis lemondtál a szerelmeskedés gyönyöreiről.
– Honnan veszed, hogy lemondtam? Te… te görény! Fogalmam sincs, ti, görények naponta hányszor csináljátok, de mi, én meg az uram hatszor.
– Megnézném azt a hatodikat. Még az ötödiket is, vágott grimaszt a görényasszonyság.
– Megnézheted. Majd szólok – mondta Ruth, majd barátságosabb hangra váltott.
– Ide süssetek! Gyertek be, de húzódjatok az ablak közelébe! Majd sűrűbben szellőztetünk.
Az állatok bevackolódtak a párkány mellé.
Egy idő múltán Ruth utánuk szólt.
– Hozzak bögrét? Vagy valami jól záródó tégelyt?
*
Sém hitvese, Debóra a szürkület beálltakor kezdte meg a kapuskodást. Megörült, amikor a mamutokat látta közeledni. Hárman voltak, hosszú gyapjuk a földet söpörte. A két nagyobb termetű előre tolakodott, a kisebbik néhány singgel hátrább maradt.
– Kedvellek titeket – mondta Debóra. Ágaskodva sem érte el a fejüket, pedig szívesen megsimogatta volna őket.
– Állj félre az utunkból – mordult rá a testesebbik agyaras.
Az asszonyt meghökkentette a durva hang.
– Hohó, nem addig a’, mamutkáim! – csattant fel. – Úgy látom, hárman vagytok. Csak kettőt ereszthetek be. Húzzatok sorsot, mérkőzzetek meg, hadarjatok kiszámolót, bánom is én! Kettő. Nem több.
– Milyen ízléses, elegáns a zsákruhád – szólalt meg a Debórához közelébb álló óriás, és ormánya végével tapogatni kezdte az anyagot. – Birkagyapjú?
– Igen. Birka.
– Hamar kifakul – fitymálkodott a mamut.
– Nem olyan meleg, mint ez – jegyezte meg a másik hústorony.
– Mint micsoda?
– Mint a mi hosszú, erős, tartós szálú, sötétbarna gyapjúnk. Kár, hogy nem tudsz fonni meg szőni.
– Ki mondta, hogy nem tudok?! Az emberek asszonyai valamennyien tudnak. Lánykorunkban tanulunk meg anyánktól. Minden, amit viselek, a magam keze munkája.
– Más nőknek biztosan van mamutgyapjú vállkendőjük.
– Nincs, tudom, hogy nincs – villogott Debóra zöld szeme.
– Milyen érzés lehet egy embernősténynek – fordult társához a kövérebbik állat –, ha elsőként vehet föl valamit, ami különlegesség? Sőt! Csúcsminőség!
– Értem, mire megy ki ez a kis közjáték – mondta Sém felesége, és ujjait lágyan végighúzta az egyik ormányos marjáról alácsüngő selymes gyapjúpászmán. – Csakhogy… csakhogy ti nem vagytok birkák, hogy megnyírjanak.
– Mindent el kell egyszer kezdeni, hangzott a válasz.
– Tekintsem ezt ajánlatnak? Jó… De… ugyebár… anyósomnak, sógornőimnek…
– A világért se, ha te nem akarod. Csak az a baj…
– Mi a baj?
– Csak az, hogy ollóval nem szolgálhatunk.
– Bízzátok rám! – mosolyodott el az asszony.
A két mamut döngő léptekkel, elégedetten masírozott be a bárkába.
Ekkor ért az ajtóhoz fajtársuk, aki mindkettejüknél alacsonyabb volt. Udvariasan pukedlizett.
– Lehet, hogy te nem hallottad – rivallt rá Debóra –, de a szabály akkor is szabály. A tiltás akkor is tiltás. Minden fajból csak kettőt fogadhatunk be. A tiétekből már bent van az a kettő.
A későn jövő a magasba emelte ormányát, ereszkedő, búbánatos dallamot fújt, mintha búcsúzkodnék. Búcsú is volt ez neki, való igaz, búcsú a bárkától, búcsú a társaktól, búcsú az élettől.
Elbaktatott.
A hajóteret jó fél óra múltán Noé öreges, de még erőteljes hangja töltötte be.
– Ki volt az a meggárgyult, tökkelütött, hebehurgya, aki két bikát engedett a bárkába?
– Miféle bikát? – Riadt meg Debóra, holott már sejtette a választ.
– Hát két mamutbikát, te szerencsétlen.
*
Szél kerekedett, és fura zajt hozott az erdő felől. Fatörzsek roppantak, ágak reccsentek, közeledő léptek döndültek, sosem hallott bődülések remegtették meg a levegőt.
A lombok fölé a zsiráfokénál háromszorta hosszabb nyakak emelkedtek, birka nagyságú fejek imbolyogtak rajtuk, állkapcsok csattogtak, pikkelyes-tüskés farkak lendültek a magasba.
– Ők azok – nyögte Noé, miután rokonságával beállt az ajtónyílásba, elakasztva a sorjázást.
– Messziről jött madarak regélték – folytatta a családja felé fordulva –, hogy a tengerparton néha megláttak egy-egy óriást. Gyíkokra hajaztak, akadt, amelyik fel-felröppent, de a legtöbbjük a földön járt-kelt, belegázolt a tengerbe, vagy elhevert a mocsárban. Legelésztek-e vagy egymást falták fel, szárnyas hírhozóim erről nem tudtak szavahihetően beszámolni.
Alighogy ezt végigmondta, őrá és ajtónálló társaira irtóztató árnyék vetült.
Tiszteletre méltó ember – hallották az élen tornyosuló behemót szájából a hangerőnek ellentmondóan szelíd szavakat. – Az én nevem Zsarnokgyík, de legfeljebb a magunk fajtáján zsarnokoskodom. Az Úr sohasem állította, hogy gonoszok vagyunk. Miért is lennénk gonoszok? Csak akkor támadunk, ha megéhezünk. De hát ezt ti is tudjátok. Küzdelem a létért, ugye? Nincsen bennünk ártó-rontó szándék. Nem gyújtunk fel kazlat, házat, erdőt, nem is ismerjük a tűzgyújtás fortélyait. Nem mérgezünk meg kutakat, ereket, folyókat, holott némelyikünknek elegendő mérge van, de csupán vadászaton használja. Csak annak harapjuk át a torkát, csak azt tapossuk agyon, csak abba vágjuk a karmunkat, akit ebédül szemeltünk ki.
– Mit akartok? – kérdezte Noé, holott sejtette. Kérdése után érezte, hogy testében már oldódik az iménti görcs.
– Fogadj be minket ebbe a böhöm nagy micsodába – szólalt meg a leghosszabb nyakú, az előtte szólónál jámborabb kinézetű lény.
– Ez a micsoda a bárka – világosította fel a jövevényeket Sém. – Ti csak ne beszéljetek böhömnagyságról! Ha közületek csupán minden tízediket engedjük be, a hajótér akkor is megtelik, s a bentlevőket ki kell zavarnunk. A térfogatról beszélek, a súlyotokat figyelembe sem veszem.
– Honnan tudjátok, mi célt szolgál a bárkánk? – szegezte nekik a fontos kérdést Khám.
– Gondoljuk – hördült egy zömök púpos teremtés, akinek orrából is, feje búbjából is szarvak meredtek elő. – A tengermelléken élünk. A dagály időnként elöntene minket, ha nem menekülnénk el. A víz ezúttal is kiárad majd, megszimmantottuk, de most minden eddiginél magasabbra duzzad.
– Ide figyeljetek, gyíkok vagy hogy is szólítsalak – veselkedett neki Noé a kirekesztés feladatának. – Említettétek az Urat, legyen áldott a neve. Ha a Mindenható úgy akarta volna, hogy túléljétek az özönvizet – szó, ami szó, helyesen „szimmantottátok meg”, hogy az lesz –, olyan méreteket adott volna meg nekem, hogy ti is beférjetek. Végtelen bölcsességének megvolt az oka-foka. Én semmit sem tehetek, mosom kezeimet.
A sárkánygyíkok között akadt egy furcsa szerzet – mellső lábait kis igyekezettel szárnynak is használhatta –, akiben fölmerült, hogy csatakiáltást hallat, rohamra uszít, és társaival együtt szétrombolja, ripityára töri, forgáccsá aprítja a bárkát.
Benne azonban néhány lihegésnyi szünet után az elszánás természetes színét a gondolat halványra betegítette.
Nem volt ezekben az óriásokban a céltalan erőszakosságnak, az önzésből fakadó dúlás-fúlás kívánásának, a gyűlölködő rontás szándékának egyetlen csöppje sem.
Ki is haltak.
* A szerző Noé meg a bárkája című regénye a Könyvhétre jelenik meg. [vissza]
Lakatos Dániel
1 Nem mellbimbók gyűrött
felszíne érdekel,
hanem a bolygóké.
2 Szárnyaid alá menekülök,
míg elvonul a fizika
és kémia kísértete.
Az ösztönök reszketnek
bennem ezeket a rémeket látva.
3 A világűr síkja érdekel,
az egymásra merőleges, és az
idővel derékszöget bezáró síkok.
4 Az Úr megalázza az engem
elnyelőt, kitart a menny ablakából,
röpülni tanít, hagyja, hogy belezuhanjak
a létbe, jaj a lét nem érdekel,
de én érdeklem a létet,
magába fogad.
5 Nem a mellbimbók gyűrött
felszíne érdekel,
hanem a bolygóké.
6 A dolgok mögött
rejlő matematika,
a nyelv matematikája,
a filozófia pár alapképlete,
képzelt lények anatómiája,
és a kvantummechanika
a pokol szabályai közt.
7 Mért kéne egy zsoltárnak
az emberről szólnia?
8 Az én lelkem elektronok
között van. A proton
a legkisebb ember,
a neutron a legkisebb lidérc.
9 Mind az egész Tejútrendszerben
legyen meg a te dicsőséged,
Uram. Egy csepp tej
lecsöppent a világűr peremére,
sercegve gurulni kezdett,
füst szállt, karamellszag,
barnult és gurult,
gurult bele az örökkévalóságba,
hálót vetettek elé, de a háló
nem fogta, vonzásokat vetettek
ki rá, de távolodott, taszítással
próbálkoztak, de nem
haragudott meg.
10 Hadd feszítsek ki pár húrt
a Hattyú és a Mérleg csillagai
közé, és szólaltassam meg
a világ legrettentőbb
hálaénekét! Hadd kössek
dobbőrt egy szénatom
torkára, és doboljam ki a
hálámat, Hölgyem és uram,
és ugyan hány nemetek lehet
még, és hányan is vagytok,
te Egy?
11 Felkeltem a hajnalt,
egy sokkal nagyobb fény
pillanatra megvilágítja
a párolgó tejutat,
megvilágítja, mintha
macska két szeme
villanna, aztán 4, 16,
1024, és így
tovább a teljes sötétig.
Kovács Klára
A postás kopogtatott. Augusztus eleje volt, Gyöngyike, a nyugdíjas asszony ajtót nyitott.
– Fáradjon be!
A postás becammogott a konyhába s leült a kanapéra. Hozzászokott, hogy Gyöngyike mindig megkínálja egy kávéval. Most is így tett. A mikrosütőbe betette a feketekávét, s az pillanatok alatt felforrósodott. Kivette, majd három kanál cukrot tett bele a postás kérésére.
–Tessék! – tette az orra elé, az asztalra.
– Köszönöm!
– Mit hozott?
– Gyuszi családi pótlékát!
Gyöngyike beszólt a szobába, ahol Gyuszi éppen olvasott.
– Mi az? – kérdezte
– A postás az!
Gyuszi felvette a papucsot s nagyon unott arccal a konyhába állított.
– A családi pótlék jött! Írd alá!
A postás mutatta, hol írja alá a nevét meg a dátumot is. Elővette a pénzt s az anyja átvette. Ervinnek, a postásnak ez feltűnt.
– De hát az ő nevén van! Miért nem ő veszi át? – kérdezte.
Az anya meglepődött. Nem értette, miért szól ebbe bele egy végül is idegen ember.
– Én is mindig ezt mondom neki! – szól Gyuszi.
– Jó, nem szólok bele! De hát maga úgyis kap nyugdíjat nem?
Gyöngyike hallgatott. Ervin feszengett, kényelmetlenül érezte magát, majd miután megitta a kávét, elbúcsúzott.
– Köszönöm!
– Nincs mit!
Gyuszi mogorva arccal állt anyja előtt.
– Miért nem adod nekem a családi pótlékot?
– Valamiből ennünk is kell! Erre nem gondoltál?
– Miért nem tudunk enni a nyugdíjadból?
– Mert ki kell fizetnem a fűtést, a gázt, a vizet, az áramot és egyebeket.
Gyuszi ezt megértve szobájába vonult. Gyöngyike mérges lett. Rágyújtott. Valójában igazat adott fiának, de nem hazudott, már ami a megélhetésüket illeti. Aztán fogta a húszezer forintot s bement a szobába, aztán Gyuszi kezébe nyomta:
– Tessék! Vegyél kenyeret!
– Kenyeret?
– Igen, meg mindennap egy doboz cigit! Én rád bízom!
Gyuszi felfogta végre, hogy sajnos ilyen nyomorult helyzetben vannak. Nem volt szíve így elfogadni a dohányt. Az anyja pedig magára hagyta. Gyuszi kiment a konyhába s sírva mondta:
– Anyukám! Miért vagyunk ilyen szegények?
– Én odaadom a pénzt! – s visszaadta mind a húszezret.
Anyjának is könnyek jöttek a szemébe.
– Azért tegyél el belőle háromezer forintot! Vegyél magadnak egy kis sört, meg cigit!
– Még inni is engedsz? Milyen rendes anyám van!
Átkarolták egymást.
– Akkor lemegyek egy üveg sörért!
– Hozz nekem is egyet már!
– Jó!
S vidáman felöltözött s indult az italboltba.
– Vigyázz magadra! Sok bolond autós van!
– Persze!
S Gyöngyike közben azon gondolkodott, hogy munkát szerez fiának, de magának is. Nem lehet az embert így megalázni. S nem lehet ilyen szegényen élni, mert a nyomortól még az ember gyomra is elromlik…
Lakatos Milán
Hárman ültek a szobában.
A 185 centinél is magasabb, jóvágású negyvenes férfi, aki dús barna haját oldalra fésüli és divatos Visine-art szemüveget visel, kutató pillantást vet a két nőre és az egy férfira, mielőtt magukra hagyja őket. Elmenőben kigombolja köpenye legfelső gombját. A kivágásban egy régi seb csúnya vágásnyoma látszik.
Egy árva szót se mond búcsúzóul. Odakint gúnyos mosolyra mozdul az ajka – az irónia egyaránt szól maradónak és távozónak. Szerepe attól a pillanattól kezdve hogy kilép a kongó kövekkel kirakott folyosóra, és beveszi magát a szomszéd szobába, megváltozik: elemző lesz. Egy személyben felelős a kísérletért, mely – immár harmadik hónapja – az elkülönített kórházszárnyon gondosan kiválogatott, előzetes rostán fennakadt résztvevőkkel folyik.
Eddig nem sok sikerrel, de az idő neki dolgozik. Az Intézet szabad kezet adott neki a szűrésben, a program megírásában, a publikálásban. Az ő neve garancia, és az idő neki dolgozik. Az Intézet mindenben támogatja.
Naná, hogy támogat; doktor Boroszló becsukja maga mögött az ajtót, és óvatosan ereszti el a kilincset, ne nyikorogjon; hisz a részleg bezárás szélén táncol. Ha a láthatatlanokkal nem végezném a munkát, beolvasztanák valamelyik általános feladatot ellátó kórházba, a team lehúzhatná a rolót, és menne a levesbe. Így azonban eldöcög a szekér egy darabig. Leül a gerincbarát ergonomikus székbe, és pörög egyet-kettőt, keskeny arcán elégedett vigyorral: hála az uniós lehívásoknak.
Elméjéből könnyűszerrel száműzi a kellemetlen tényt, hogy nem csupán az Intézetnek, hanem talán neki is utolsó dobása a szomszédban zajló kísérlet – az egészségügyi pálya összeszűkült, és csupán az élelmesek maradnak talpon. Három hónap telt el, és eddig semmi olyan nem történt, ami érdeklődésre tartana számot amire harapna a média, a szakma, a szenzációra örökké éhes publikum.
Abbahagyja a pörgést − két figyelő szempár kereszttüzében nem biztos, hogy jó ötlet −, és komoly arckifejezést erőltet magára.
Az Intézetet képviselő rezidensre, a fiatal, szeplős Katalinra pillant, utána Szabolcsra emeli tekintetét, aki vitathatatlanul jobb kezévé küzdötte fel magát az egyetemen. Mindketten jegyzeteik fölé hajolnak, majd Szabolcs ránéz, ő bólint, indulhatnak.
A bagolyszerű fiatalember üzembe helyezi a laptopot, a beépített hangvevőt, mely olyan élesen közvetíti a szomszédban történő párbeszédeket, mintha közös teremben ülnének – akár egy zsúfolt pályaudvari várócsarnokban. Kamerát nem használnak.
A doktor előrehajol.
− Semmi?
− Még semmi – mondja Katalin, és mosolyog. – A türelem rózsát terem.
− Akkor virágboltot nyithatnék – morogja. – Szabolcs?
A megszólított felvonja mindkét vállát.
Minden rendben, jelzi, de a láthatatlanok nem tesznek semmit a kilátásba helyezett jutalom érdekében. A mozdulat burkoltan a jelenlévők tudtára adja a fiatalember szkeptikus hozzáállását: a hallgatózást az ifjú rendszergazda szégyenletesnek tartja, még ha a résztvevők beleegyezésével történik is.
A doktor hátradől, és lassan hintázik, míg végiggondolja a kísérletet. A láthatatlanok kiválasztását aprólékos munka előzte meg: a dossziék átvizsgálásán túl személyes konzultációk és esetmegbeszélések.
A doktor viszonylag szűk mezsgyét jelölt ki a vizsgálat témájául: a mániás hazudozók esetét. Az Intézet ápoltjai elvileg nem küzdenek különösebb mentális problémával – de a doktor olvasta a róluk szóló iratokat, és tudja, hogy a mindennapi sorsok komoly veszélyforrásokat kódolnak. A részleg több tucat lakója nem képes meghúzni az igaz és a hamis közötti határvonalat, illetve tetszés szerint, hangulatától, időjárási frontoktól vagy a menza milyenségétől függően húzza meg itt vagy ott – olyan rutinszerűen, hogy a felületes szemlélőnek fel sem tűnik a dolog.
Nem egyszerű hazudozók, akiket könnyű lebuktatni – egyikük sem állítja a feketéről, hogy fehér, s hogy ő Adolf Hitler modernkori reinkarnációja −, a veszély a részletek aprólékos és rögtönzésszerű kidolgozottságában rejlik.
Ők azok, gondolja, és szórakozottan babrál egy dedikált Parker tollat, akik szemrebbenés nélkül verik át a vidéki nyugdíjasokat, csillagászati áron sózva rájuk a vicikvacakokat; velük találkozni a piacokon vagy a parkban, amikor hihető történeteik fejében némi készpénzt, esetleg telefonszámot kérnek. A profik az interneten vadásznak, fantasztikus ösztönnel szimatolva meg a szörföző balekokat, akik azután sarkig tárnak ajtót-ablakot előttük, az amatőrök maradnak a hagyományos terepeken. Néhányan a körülmények áldozatai – ők a jól profitáló összeesküvés-elméletek kiagyalói.
A láthatatlanok néha büntethetőek a kinti világban elkövetett cselekedeteik alapján, folytatja a doktor, néha nem. Mindenesetre sokkal jobban járnak, ha a kísérletben vesznek részt, és elfogadják az Intézet gyámságát, mintha paragrafusokkal vagy a rendőri szervekkel, esetleg túlbuzgó kollégákkal, rokonokkal harcolnának.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bármikor távozhatnának. Maradniuk kell, míg használható eredmény nem születik, s valami csillagmintázat ki nem rajzolódik az egyelőre vaksötét égboltozaton – a doktor szilárd meggyőződése, hogy ma valamelyik trió végre kimozdítja holtpontjáról a kísérletet.
A legelső s egyben utolsó közös eligazításukra emlékezik, míg Szabolcs Katalin segédletével a technikával bíbelődik, ám a hangszórókból egyelőre a statikus semmi sercegő űrje árad…
− Kérem, figyeljenek rám – huszonegy, zöld köpenyes test változtat pozíciót az erőteljes hang hallatán, mintha szél borzolná a tavaszi mezőt. – A játékszabályok a következők – hatásszünet. – Hármas csoportban fognak dolgozni, felügyelő nélkül. A beszélgetések, feltéve, ha lesznek – tekintete végigsöpör a termen, a becsukott ablakok üvegéről visszaverődik −, rögzítésre kerülnek. Az önök problémája a valósághoz való viszony. Tehát: mi akkor garantáljuk a szerződésben foglaltak teljesítését – a tökéletes büntetlenségét és némi induló tőkét −, ha a csoport bármely tagja által elmondott történet a másik két tag részéről igaznak találtatik. Célszerű tehát olyan sztorival előállni, ami igaz, mégpedig… − a doktor szigorúan néz rájuk orrnyergére tolt szemüvege fölül − ízig-vérig az. Ha a két társ elfogadja a történetet, a harmadik megkapja a jutalmat, és mehet, ők talonba kerülnek, míg a többi csoportban bekövetkező változások miatt újra létre nem jöhet a hármas osztás. Világos? Természetesen összebeszélés, trükközés nincs. A történeteket mi is halljuk, és a mi döntésünktől függ a jutalom kiosztása, avagy visszatartása.
Szabolcs felemeli a karját, és Katalin néma szavakat formáz pirosra festett ajkaival:
− Végre.
A 8. számú csoport, annyi meddő várakozás után, hajlandó az együttműködésre. Eddig csak az idejüket pocsékolták, meg az Intézet erőforrásait és az uniós pénzt. A láthatatlanok ugyanis, kihasználva a lehetőséget, hogy csupán a hangjuk alapján ítélhető meg történetük igazságtartalma, hetet-havat összehordva igyekeztek kijátszani szakértő hármasuk éberségét.
Voltak, akik azon a bizonyos határon lépdeltek egy kötéltáncos ügyességével, mások azonnal elvetették a sulykot, megint mások szerencséjükben bízva egy mesével, egy filmcselekménnyel vagy (ritka esetben) egy kissé átformált irodalmi alkotás rapid változatával rukkoltak elő. A bóvli kategóriába sorolt reminiszcenciák előbb szórakoztatták, azután elbizonytalanították, végül dühítették a doktort, s amikor egy újabb szerencsétlen James Bond-variánssal találkozott, kis híján lefújta az egész programot – az viszont az utolsó szeget jelentette volna karrierje koporsójában.
Most úgy tűnik, valamelyik hal ráharapott a horogra.
Ha hisz Katalin megérzéseiben, ez a történet más lesz, mint az eddigiek. Remélhető, hogy Szabolcs nem szúr el semmit, de nem, felemelt hüvelykujjával bök felé, és arcán futó mosoly suhan… a doktor kissé előreszalad… ha a 8. csoport bármelyik tagja áttöri a mentális gátat, annak híre szalad, és sínre kerül az elmélet. Nagy kockázat nincs benne, úgy véli, hiszen egyik láthatatlan sem rendelkezik priusszal, ennek utánanéztek; az más kérdés, hogy ők miként vélekednek bűnről és bűnhődésről… az induló összeg egy milliója sem egetverő a célhoz képest: igazmondásra ösztönözni a notórius csalókat.
A 8. csoport… mit tud róluk? Két nő, egy férfi. A férfi, Péter jó ötvenes, lecsúszott értelmiségi, ha jól emlékszik, programozó matematikus, akit az alkohol indított el a lejtőn, az egyik nő, Erika igen fiatal, huszonéves, göndör szőke, pultos volt Angliában, de kirakták a szűrét, és bevonták munkavállalási engedélyét… a harmadik… a homlokához nyúl, mintha vékony ujjaival a bőr, a szövetek és a csont mögül akarná kikotorni az emléket.
A harmadik nő ismerős. Ismerős az egymástól távol ülő, barna szem, mely rezzenéstelenül követte a mozgását, a vállára omló, egyenes szálú, gesztenyebarna haj, a gömbölyű áll és a hegyes orr, vékony, inas test, amit rejtett energia feszít… innen még az ötvenen, igen, egész’ biztosan találkoztak már… pályája során a doktor több száz pácienssel futott össze, és egyik-másik sorsába is belenyúlt – nem csoda, ha elfelejt arcvonásokat, hangokat és pillantásokat.
Talán a hang visszarajzolja, amit könyörtelenül letörölt az idő.
Katalin integet, azután lehanyatlik a karja, Szabolcs feszülten babrál a gombokkal… a hang hol elmegy, hol visszajön, akár a földalatti hullámvasútban a sikoltás.
− Nem tudsz csinálni valamit? – súgja Katalin.
A helyiségben szétömlik a feszültség, akár a tinta, foltokat hagy mindenfelé, különös Rorschach-pacákat. Noha a külvilág csak a tejüveget nyomja teli tenyérrel, a délelőtti napsugarakat mázolja szét, nem képesek elszakadni tőle – ez az első alkalom, amikor a kísérlet pucér elmélete a valóság kinőtt ruhadarabjait kezdi magára ölteni. Doktor Boroszló ficánkol a széken.
Egyik percről a másikra megváltozott a helyzet: az elemzőt és kisded csapatát háttérbe szorította a technika.
− Nem babrálták meg a mikrofont?
− Kizárt dolog – veti hátra a válla felett Szabolcs −, a képekbe építettük őket. Gyakorlatilag észrevehetetlenek.
S ekkor, mielőtt eluralkodna a pánik, a légtérbe mély női hang vitorlázik be – igen, a doktor, hiszen foglalkozásának elengedhetetlen feltétele a szabad asszociációs készség, szinte maga előtt lát egy pazar klippert, amint hattyúként szeli a habokat −, megtölti a teret, eltorlaszolja a virtuális láthatárt.
A női hang átveszi a hatalmat felettük: Katalin összefonja melle előtt a karját, és meggörnyed, mintha fázna, Szabolcs a szemüvegét tologatja, doktor Boroszló ide-oda csúszkál a széken, és zavartan dobol a karfán.
Azonnal világossá válik, hogy egy történet kellős közepébe csöppennek bele. Ez önmagában véve csak abban az esetben jelent problémát, ha a végén nem tudnak dönteni: nehéz úgy ítéletet mondani, ha csupán egy pillantást vet a bíró az elítéltre.
Erről azonban nincs szó: a szavak könnyedén folynak egymásba, mintha egyik pohárból a másikba töltenének sima vizet, és hamarosan átadják magukat a mondatok kínos varázsának, a történet elragadja őket, s érzik, hogy a tégla, a habarcs, a festék fedezéke mögött a láthatatlanok ugyanannak az élménynek a részesei.
− Hittem neki – hallgatják a szomszéd szobában beszélő nőt, akinek a neve ott kísért a doktor homloka mögött −, mert, tudjátok, olyan pasi volt, akinek muszáj hinni, nem lehet nem hinni, olyan nincs, hogy kételkedj benne, bármi, amit mond, olyan igazság, amit te nem kérdőjelezhetsz meg, mert nincs hozzá jogod, értitek? Persze, mindez nem mostanában történt, nagyon rég, te talán még azon izgultál, sikerül-e a középiskolai felvételid – nyilvánvaló volt, kinek szúrt oda −, de történhetett volna akár tegnap vagy tegnapelőtt is, vagy történhetne holnap meg holnapután, mert se a pasi, se én, se az, ami velünk történt, nem volt beleragadva az időbe… árnyékként követtem azt a férfit, városokba költöztem utána, és albérletből albérletbe hurcolkodtam, mintha sehol se érezném jól magam, kifogásokat találtam az életemben, ha nem volt velem: a kerület volt túl nagy vagy túl kicsi, a lakás, a munkahely… azután az emberek, akik eltakarták őt előlem. Ne gondoljátok, hogy megsiketültem, megvakultam a szerelemtől, mert ez több volt, mint a szerelem, mert valóságos volt: íze volt, szaga volt, dimenziói voltak, és mindez a férfihez volt kapcsolva leválaszthatatlanul, akár a testről a fej. Nevezzük szerelemnek, ha így könnyebb… de én nem így képzeltem el. Elolvadtam benne, feloldódtam, nem voltam többé én, hanem más… akinek a férfi akart.
Míg a hangszórókból mocorgás neszei szűrődtek, székláb csikorgott a linóleumon, az elemző csoport befészkelte magát a csöndbe, a némaságból építve magának menedéket. Szabolcs jól látható megkönnyebbüléssel állítgatott a műszereken, míg Katalin belefagyott a mozdulatlanságba, és kővé dermedten hallgatta a láthatatlant.
− Elég legyen – szólal meg hirtelen a doktor, és előrenyúl, megveregeti Szabolcs hátát. – Kapcsold ki.
− Miért? – tiltakozik a fiatalember, és segélykérően pillant Katalinra. – Ez az első eset, ami érdekel.
− Nincs itt semmi, ami a hasznunkra válhat – jelenti ki határozottan Boroszló, és megdörzsöli mellkasán a heget. Szemlátomást zavarban van, hogy meg kell védenie álláspontját. – Ez maszlag, kollégák. Mellébeszélés.
− Katalin?
− Csss. Most jön a java – a lány szokatlanul határozott. Nem néz a doktorra.
A hang közöttük hullámzik, bizonytalanabbul, mint az imént, ugyanakkor testesebben – könnyű apály helyett dagály, mely a gyilkos óceán ajándékát görgeti a gyanútlan partokra.
− Házasságot ígért, tudjátok, látszólag egyszerű dolog ez, két ember összeköti az életét, de hamis ám a harmónia, hamis a baba, mert semmilyen kapcsolatban sincsenek egyenrangú felek, az egyik jobban akarja, a másik kevésbé… így volt ez a mi esetünkben is. Menekült előlem – mondja a nő −, és én utána mentem, lakásból lakásba, akárcsak régen, csakhogy fordult a kocka, az emberek nem elrejtették előlem, hanem megmutatták nekem, ahogyan a leselkedő vadászt a fák; letagadta magát előlem, külföldre szökött, de én nem engedtem el. Most már ő kérlelt, és én szabtam a feltételeket… azután egy nyári estén egy busz alá lökött.
− És? – az első közbeszólás. Péter hangja vibráló, fenyegető.
− Belekapaszkodtam a gallérjába, és velem zuhant. Én a lábamat törtem el, nézzétek – ruhasuhogás −, őt a nyaka alatt vágta meg a sárhányó, és tudom, hogy hónapokig tartott, mire felépült.
− Elég! – a doktor felpattan, és rácsap a laptop Esc billentyűjére, a képernyő elsötétül. – Elég ismétli, és köpenyéhez nyúl.
Két szempár figyeli, amint reszkető ujjakkal gombolja be a köpenyt, de már késő, a heg vigyori száj a barna bőrön, ám arca holtsápadt, és homlokáról kövér verítékcsepp hull alá, egyenesen a számítógép hangszórójára.
Egyetlen, dobverésszerű hang – azután minden elcsendesül, és a világ nagy levegőt vesz, mielőtt folytatná útját közömbösen.
Hatalmas fenyők nézik vergődéseinket
világító fáklya nem vagyok
sem látó hogy magambatekintsek
Kell az örök-forgatag hogy képzelődj felette
látod csak-csak megfordult
faladon Krisztusnak keresztje
Jönnek a piramis-szakértők
esküsznek a lét másféle titkaira
látod gyermeket vár
a jeles transzvesztita
Nem úgy hogy csinálnak neki
vesz egyet az neki sokat megér
(mondj egy imát
a halottak napján születettekért)
Látod ilyesmiket adnak a tv-ben
miközben háború van odakint vad ködök
és villád hegyéről zabálod a sült dögöt
Szélhámosok amatőr költőcskék
nem hamvadoz még tüzünk ki
(másféle titokra esküszünk mi)
körbezárt udvaron
– a szobában Guevara-kép
a falon –
hagytam álmaim
egy izgatási perrel
hetvenkettőben
a lehetőségek
előtt jártam
most köszönöm
jól vagyok
előttem
Ladányi-sorok
az utolsó utáni
szabadság
tűnő igézetével
László Kevin
Halál a föld gyomrában lakik, olyan mélyen, ahová már barlang sem érhet le. Itt sötét van, de kellemes meleg, és Halál odújában ami roppant otthonos, vidám tűz pattog a kandallóban, fénye táncol a sötét falakon. Bár egyedül van, sosem érzi magát magányosnak, munkája miatt naponta rengeteg emberrel találkozik, ha pedig végre akad egy kis szabad ideje, boldogan dől hátra a kényelmes foteljében és könyvet olvas, de gyakran főz, azt is nagyon szereti. Csak hát sokszor ég oda az étel, ha dolgoznia kell. A falon van egy hatalmas monitor, ami csipog, ha dolog van, megmutatja hol és kit kell elkísérnie az ajtóhoz. Olyan régóta csinálja már ezt, hogy nem is emlékszik, hogyan kezdte el, és miért. Mindenesetre elvan vele, csak hát szörnyű érzés, hogy utálják az emberek. Pedig nem akar ő rosszat, csak a munkáját végzi. Különben is, a tragikus nem is az ajtó, ahova viszi őket, hanem a föld maga, ami az ő kis lakásához képest nagyon hideg tud lenni, sálat kell kötnie, ha dolgozni megy, néha még kesztyűt is húz. Hazaérve ezeket csak úgy mellesleg a koszos zoknik mellé hajítja a sarokba.
Mindenki hallott már Halálról. Ő az a vendég, akit senki sem vár vagy lát szívesen. Egyedül az öngyilkosok, de őket meg Halál nem állhatja, be nem tervezett munka… Említettem már, hogy Halál szeret olvasni. A könyveket mindig az ügyfeleitől szerzi, azaz elcseni, ha van rá lehetősége. Mindig csak egyet, de az idők során szép nagy könyvtár halmozódott fel nála. Válogatás nélkül mindenen átrágja magát, ami csak a keze ügyébe kerül. Különösen szereti azokat a regényeket, írásokat, amik róla szólnak, mert az emberek rengeteg badarságot tudnak összehordani tudatlanságukban. Nem is érti, mit foglalkoznak vele annyit, ahelyett, hogy az életükre koncentrálnának. Aztán amikor annak vége lesz, jön a nyavalygás, hogy jaj, mennyi mindent nem tettek még meg.
Halál az emberek világát leginkább csak a könyveikből ismeri, mert egy-egy pillanatnál többet sosem tölt ott. Sokat agyalt azon, ha ideje engedte, hogy miért olyan nehéz a legtöbb embernek az elszakadás az élettől. Egy alkalommal, amikor már megint az odaégett disznótorost vakargatta az edény aljáról, elege lett, és elhatározta, hogy lazít egy kicsit, félreteszi a munkáját, felmegy a földre és megnézi, hogy is van ez vele meg az emberekkel. A nagy elhatározásban elhajította a tepsit és azonnal sálat is kötött.
Egy forgalmas utca kellős közepén találta magát. Az emberek siettek körülötte jobbra-balra, ügyet sem vetve arra, hogy ő ott áll. Figyelte őket, a legtöbben nem törődtek egymással, csak mentek a maguk feje után, fontoskodó vagy gondterhelt ábrázattal. Nem messze volt egy park, ott már csak néhány idősebb ember sétálgatott ráérősen vagy padon ücsörögtek, ide tért be. Ősz volt éppen, sárguló levelek hulltak a fákról, a nap melegen sütött. Néhányan kutyát sétáltattak, a réten botokat dobáltak, a jószágok meg lobogó füllel szaladtak vissza minden alkalommal az ágakkal.
Kiérve a parkból a következő sarkon éppen két autó koccant össze dudálva, és a sofőrök átkozódva pattantak ki az autóból, mutogattak egymásnak. Ez cseppet sem zavarta a sarki újságost, aki unottan lapozgatott egy képes magazint. Halál járta a várost, benézett boltokba, éttermekbe, fodrászhoz, ahol az aj-tóban majdnem fellökte egy vidáman kirontó szőke nő. Volt a cipésznél és a virágosnál, benézett kocsmákba és bárokba, iskolákba, játéktermekbe, még az állatkertbe is elment. Látott embereket magányosan kószálni és nagy társaságban múlatni az időt. Hajnaltájt pedig hulla fáradtan huppant le a parkban egy padra. Kimerítette a sok mászkálás, a rengeteg új élmény és a kukkolás. Az emberek ugyanis nem láthatták őt.
Elbambult. A szívbajt hozta rá egy lány, aki ledobta magát mellé a padra. Durcásan nézett maga elé, az arca nyúzott volt. Halál végig nézett rajta: a lány nagyon csinos volt. Nagy papírpohárból ivott illatos kávét, és csak bámult maga elé. Egy idő után felpattant és sietős léptekkel elindult, Halál pedig gondolkodás nélkül követte, hogy miért, azt maga sem tudta. Csak jól esett neki nézni a lányt. Néhány utcasarok után egy nagy vörös téglás tömbházhoz értek, a kapuban megálltak, a lány a kulcs után matatott a táskája mélyén. Miközben a liftben álltak, a lány a plafont bámulta, Halál pedig a lányt.
Felértek, a lány kinyitotta az ajtót. A lakásban mindenfelé ruhák, cipők, tányérok hevertek a padlón szanaszét, az asztalon félig megevett hamburgerből meredt néhány csikk a plafon felé. A konyhapultot bögrék kávé-karikái tarkították. A falakon pöndörödött szélű fotók; nyaralások, barátok, bulik, egy macska. Miközben Halál a képeket nézegette, a lány ledobta ruháit és bebújt hatalmas paplanja alá, el is aludt egyből. Halál figyelte őt egy kis ideig, aztán odalépett a könyvespolchoz és alaposan szemügyre vette. Egyetlen ismerős írót talált, le is kapta gyorsan, szerette Agatha Christie krimijeit, főleg amiben az a pocakos fura nyomozó van, a neve nem jutott eszébe. Leült az ágy mellé a fal tövébe és kinyitotta a regényt.
Halál ottmaradt a lánnyal. Vele volt, ha aludt, ha dolgozott, ha tévét nézett, még akkor is, ha kiment a mosdóba. Különösen szerette figyelni azt, amikor levitte a szemetet vagy fogat mosott, mert olyankor látszott az arcán, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak. Halál teljesen elfelejtkezett arról, hogy mit is keres a földön és, hogy valójában csak szabadságon van, mígnem egyik este a tévé előtt ültek – éppen a híradó ment. Halál a képernyő helyett szokás szerint a lány arcát fürkészte, de felkapta a fejét egy hírre: az emberiség történetében először fordul elő, hogy senki sem halt meg napok óta, megtörténhet bármi, emberek hiába ugrálnak háztetőkről, alapos csonttöréssel megússzák a dolgot. Erről hirtelen eszébe jutott, hogy neki valójában dolgoznia is kéne, mielőtt még túl sok munka felhalmozódna. Mégis, valahogy sehogy sem tudott elindulni. De pár nappal később már annyira hosszú lett a listája, amilyen még háborúk alatt is csak egyszer-egyszer fordult elő. Halál kicsit meg is ijedt, azonnal haza is indult.
Ahogy meglátta a listát, ami olyan hosszú volt, hogy perceken keresztül csak pörgött lefelé a monitoron, majdnem agyvérzést kapott. Sietni akart vissza a lányhoz, úgyhogy a sálat le sem vette magáról, csak rohangászott a lista és a föld között, mint a mérgezett egér. A sokadik névnél a térkép ismerős környékre irányította. Körbenézett az utcán, éppen a lány lakásától néhány méterre állt. Remélte, hogy a lány esetleg erre sétál, de nem volt ideje ezen gondolkozni.
Körbenézett, hogy kiért is jöhetett ide, akkor látta meg a sarkon a betört szélvédőjű autót és a mentősöket. Bassza meg, megint egy baleset… – mormogta magában. Odament, próbálta úgy intézni, hogy ne nagyon lássa a szerencsétlent, akit elütöttek, de hát muszáj volt megfognia a kezét, és elkísérnie az ajtóig, ami éppen kezdett előtűnni néhány méterrel arrébb. A látvány, ami fogadta annyira sokkolta, hogy egy pillanatra beleszédült. A lány feküdt ott. Ruhája csupa vér, törött combcsontja kiállt a nadrágja alól. Nehezen lélegzett. Arca torz volt a fájdalomtól. Halál ott állt felette és bámulta, ahogy az orvosok próbálják elállítani a sebeiből ömlő vért. A lány kinyitotta a szemét. Üres tekintettel nézett az égre, majd a pillantása szép lassan Halálra vándorolt és megállapodott rajta. Elkomorult az arca.
Halál szembenézett vele. Sosem érzett még ilyet; a gyomra összeugrott, és mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Tipródott. Fel-alá kezdett járkálni, hol egyik, hol másik lábára állt. Tehetetlen volt. És nem értette. Nem értett semmit. Hosszú percek teltek el így. A lány végig követte a szemével, de nem szólt semmit. Halálnak nem volt választása, teljesítenie kell a kötelességét, de most először dacosan próbált ellenállni, mintha az élete múlna rajta. Aztán a lány megszólalt. Nagyon halkan, inkább csak tátogott.
– Nagyon fáj… kérlek, segíts!
Halál ránézett. Üres volt belülről. Nem gondolkozott. Gépiesen megfogta a lány kezét és felsegítette. Ez volt a kötelessége, hát tette. Kinyitotta az ajtót. A lány elindult, de a küszöbön még megtorpant. Hátranézett és csak annyit suttogott: köszönöm.
Talán egy egész nap is eltelt, míg Halál az utcákon bolyongott. Nem érdekelte senki és semmi. Soha nem érzett ilyesmit ezelőtt. Olyan fájdalom járta át minden porcikáját, hogy azt hitte beleroppan. Egyszer csak egy másik furcsa dolog történt vele: könnyek szöktek a szemébe, térdre rogyott és zokogni kezdett, rázta a hisztérikus sírás és a könnyek megállíthatatlanul futottak le az arcán. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés: ezt érezhetik az öngyilkosok is. Hogy már nincs értelme semminek. Csak az elviselhetetlen fájdalom van, amitől nem lehet szabadulni. És hirtelen megértette: a bajt ő okozta magának. Ő tűntette el a lányt a föld színéről. Ha nem nyit neki ajtót, akkor még ma is élne és visszatérhetne hozzá, hogy nézhesse még. Legszívesebben szemen köpte volna saját magát. Hát ezt érzik az emberek, amikor eljövök valakiért? Ezért gyűlölnek ennyire! Olyat veszek el tőlük, amit senki nem adhat vissza! Soha többet nem akarok ilyet tenni! Felmondok!
Felpattant, mint egy eszelős és rohant. Aztán megtorpant. Az ajtó kellett neki. Kimegy rajta és minden megoldódik. Olyan erősen koncentrált, ahogy csak bírt, hogy elővarázsolja az ajtót, de az sehogy sem akart megjelenni. Először kétségbe esett, de aztán rájött: valaminek történnie kell ahhoz, hogy az ajtó megjelenjen. Gondolkozott. Próbálta felidézni, hogyan is szokás ezt. Először az jutott eszébe, hogy vannak, akik felvágják az ereiket, de ahhoz kád kell meg penge és minden csupa vér, meg aztán macerás is. Szoktak mérget vagy gyógyszereket bevenni – az meg gusztustalan: a fejek lilák, hányásban fekszenek, ezt mégsem. Hasonló okokból elvetette a pisztoly és az önakasztás ötletét is, nem szerette az ilyen piszkos munkát. Körbenézett, hogy mihez kezdhetne még. Nem messze volt egy toronyház. Felment a legfelső emeletre. Kimászott a tetőre és megállt a párkánynál, hogy lenézzen. Szörnyen magasan volt. Az emberek apró hangyáknak látszottak odalent. Nem sokáig ácsorgott, hanem egyből fejest ugrott a semmibe. Csak zuhant és zuhant, mintha a végtelenbe esne, aztán egyszerre csak vége lett. Hangosan csattant az aszfalton.
Pár pillanat múlva tért magához. Nem érzett már semmit, minden fájdalom megszűnt. Körülötte néma volt a világ, mintha üvegburát tettek volna fölé. Óvatosan felemelte a fejét és körülnézett. Igen, az ajtó szép lassan kezdett körvonalazódni alig pár lépés távolságra. Halál megnyugodott. Vége mindennek. Már csak át kell lépnie a küszöbön. De ahogy fel akart kelni, nem tudott megmozdulni. Bár könnyűnek érezte a testét, valójában a keze és lába nem mozdult. Újra megpróbált feltápászkodni, de sehogy sem sikerült. Próbálgatta újra és újra, egyre kétségbeesettebben és elszántabban, de eredménytelenül. Rádöbbent, hogy kell valaki, aki megfogja a kezét, felsegíti és kinyitja neki az ajtót. Saját magára lett volna szüksége…
Tabák jön. Együtt
reggelizünk.
„Bővíteni kellene
a folyóiratot
fiatalokkal.”
„Hova sietsz?
Ne menj el.”
A sötétet
kioltja a reggel.
Mennyi fénycsík!
„Hadd mondjam végig,
Budapesten
javul a helyzet.”
Kétkedőn bólint,
azután elmegy.
Van-e még kiút?
Préda lett a hon,
rabol szabadon,
ki rabolni tud.
Várok szebb jövőt.
Vénen, betegen.
Nincs itthon helyem,
míg itt vannak ők.
A közmunka nem a köz
javadalmát szolgálja,
mit kihordtam, itt hagyom,
urak, alászolgája!
Fütyköst a kezünkbe,
túl sok az ördög itt.
Nem elég háromszor
elverni Döbrögit.
Vírusok járnak
keresztül-kasul,
szép sovány leszek,
míg e csata dúl.
Mert kifosztanak,
olyanok ezek,
mint a kormányon
levő emberek.
Nem is emberek,
vírus mindegyik,
az emberfélét
pusztítják, eszik.
Koplal a szegény,
koplal a gyerek,
a Vezér vírus
hízik, képzeleg.
Iszom a teát.
Vagy jobb részegen?
Fáj tudni, mivé
nő a Förtelem.
Mert Förtelem ez,
Förtelem bizony.
Szép sovány leszek.
Teámat iszom.
Rácz Natália