Fel – le
hinta,
kicsi lányom
lenge – linga.
Libben
szoknya,
kicsi lányom
lenge – linga.
Hajfürt
szálldos,
kicsi lányom
lenge – linga,
pille
illan,
kicsi lányom lenge – linga.
Robban a rügy,
zöldell az ág.
Szól ürgefütty,
lobban virág.
Tarka mező,
fióka száll,
hő rekkenő,
gyümölcsfa vár.
Fanyar dió,
pottyanj le már,
must, hogyha forr,
fröccsen a sár.
Hűvös a jég,
alszik a tó,
fehér a rét,
befedi hó.
Sugaránál napnak
lebegett kék lepke,
hogy ő hol játszhatna,
egyre azt kereste.
Untatták a rózsák
és a sűrű bozót,
harangvirág-hinták,
porzó-homokozók.
Ahogy szárnyát csapdosta
nicsak! Mit vett észre!
Tűzött a nap sugara
le a messzi rétre.
Nem volt ám az egyenes,
kicsit ferdült balra,
felderült a kék lepke,
ráült, csúszott rajta.
Az emberek néztek!
Mi az ott? Be furcsa!
Kék napsugár fut le?
Dehogy! Lepkecsúszda!
Hószakállú nagyapó
térdére vett este.
A szakálla csiklandó,
térdemet verdeste.
Elbújhattam alatta
játszva, ki-ki-lesve.
Ő mély hangon brummogta:
gyere elő beste!
Nincs már köztünk az apó,
elköltözött messze,
de tudom, ha nagy a hó,
ő üzen nekem le:
Itt van hát a nagyszakáll!
Bújócskáztok, látom.
Aki keres, nem talál itt,
holnapig se lányom.
Cikória reggel elkésett.
„Milyen kár, hogy nem vagyok jegesmedve. Alhatnék még legalább egy hónapot” – gondolta, amikor lenyomta az ébresztőóra gombját. Egy röpke pillanat, és már vissza is aludt. Arra ébredt, hogy Latyak, a pulikutyája nyalogatja a talpát.
Látni kellett volna a kapkodást, amit ébredése után művelt… A szoknyáját fordítva vette fel, majd amikor megfordította, a cipzár beleakadt a harisnyába, hatalmas lyukat szakítva. A blúz kivágásán sehogy sem akart beférni a feje, mire rájött, hogy nem a nyakkivágásba, hanem az ujjába akarta beletuszkolni a kobakját.
– Azt a hét meg a nyolcát, hogy a kilencét ne is említsem! – morrant fel mérgében.
Mielőtt elindult, még kicsit rálöttyintette a tejeskávét fehér blúzára, de erre már fittyet hányt.
A lépcső aljában jutott eszébe, hogy ma érkezik az újságíró a boltjába, riportot készíteni vele (fényképpel együtt), mert üzletének akkora híre ment, hogy csak na!
– Te jó ég! – kiáltott fel. – Mi lesz ebből?
Este későig varrta, vasalta a legújabb ruhakollekciót, hogy másnap már ki tudja akasztani a boltba, mire megérkezik a riporter, ugyanis hét közepére a polcok üresen kongtak, a ruhaakasztók csupaszon lengtek. Minden ruhát megvásároltak – megint.
Cikóriának rengeteg vevője akadt, ami nem is csoda, hiszen vérbeli üzletasszony volt. A családi legendáriumban az a történet keringett, kisbabaként a saját csörgőjét is rá akarta sózni Gödri tántira, vidításképpen, ne legyen már olyan sótlan!
Szóval, Cikória maga volt a megtestesült eladó és elalvó…
Üzleti érzéke remek emberismerettel párosult. Csak ránézett az éppen betérő vásárlóra, és képzeletben már fel is öltöztette saját ruháiba. Sajnos, a legtöbb vendég egyáltalán nem olyan ruhákban járt, ami illett volna hozzá. Fontosabb volt számukra a divat, mint az, mi illik igazán az egyéniségükhöz. Cikória sikítani tudott volna, amikor egy kislányon viszontlátta a felnőtteknek kitalált ruhákat. Vagy, amikor két barátnő egyforma pólóban, nadrágban toppant be. Brrr… A ruha fontos. Az ember csak úgy lehet igazán jókedvű, ha önmagának öltözködik, nem a külvilágnak.
Senkinél a városban, de még a megyében sem lehetett olyan fantáziadús, gyönyörű ruhacsodákat kapni, mint Cikória boltjában. Senkinél nem érezte olyan jól magát a kedves nézelődő, vásárló, mint nála. Egyszerűbb darabokat is készítette, hiszen sok emberhez ez a stílus passzolt. A nőnek minden vevő egyformán kedves volt. Nem számított, férfi vagy nő, felnőtt, vagy gyerek, fiatal, vagy öreg, gazdag, vagy szegény. Ő azokkal is kedvesen bánt, akik csak nézelődni, vágyakozni tértek be hozzá, mert nem volt elég pénzük a ruhákra. Elárulom: egy sem tért haza üres kézzel Cikóriától. Ha mást nem, egy szelet vizes piskótát, vagy egy almát mindenki kapott.
És akkor még nem szóltam a BuBi-vízről…
Hogy miért nyitott Cikória boltot?
Ó, csupán azért, mert megunta az emberek boldogtalanságát. Bármerre járt, mindenhol szomorú arcokkal, siető léptekkel, lebiggyedő szájsarkakkal, összevont szemöldökökkel találkozott. A boltokban az emberek türelmetlenül lökdösődtek, az utcán úgy mentek el egymás mellett, hogy tudomást sem vettek azokról a gyönyörű dolgokról, amik körülvették őket. Hiába sütött a nap, ők mindig fáztak. Hiába nyíltak színesebbnél-színesebb virágok, észre sem vették. Hiába daloltak gyönyörűen a madarak, meg sem hallották. Mintha be lettek volna zárva egy sötét dobozba…
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy langyos tavaszi napon elsétált a városi óvoda mellett. Az óvodások a kerítés szélén ültek, és csak bambultak maguk elé. Cikória megállt, majd leült a kerítés túloldalán.
– Sziasztok, skacok! – szólította meg őket. A gyerekek azonban a fülük botját sem mozdították.
– Hm. Tudjátok, milyen nap van ma? – kérdezte, mire egy szőke copfos kislány ránézett.
– Ma van a madarak napja. Nézzétek! Egy cinege éppen ott ül veletek szemben a diófán.
A gyerekcsoport kicsit mozgolódni kezdett, többen felnéztek a fára.
– Halljátok, milyen gyönyörűen dalol? Nyitnikék, nyitnikék. Nektek énekli, mert szeretné, ha tudnátok, tavasz van, vége a télnek.
A sok kis sapka alól már az összes szem kíváncsian fürkészte a fák ágait, közben oda-odapislantottak Cikóriára is.
– Lassan levehetitek a vastag kabátot, a sapkát – folytatta –, felszárad a sár, és futkározhattok anélkül, hogy az óvó néni a latyak miatt rátok szólna.
– Figyeljétek csak! Milyen szép zöldtollas háta van. Olyan szaporán ugrál ide-oda az ágon, csoda, hogy le nem esik. És az a sárga has! Elég éhes lehet, mert beesett az a bendő. A jóllakott cinege pocakja duzzadt, akár a felrázott párna. Nem ehetett valami sokat télen. Hiányzik neki a zsíros dióbél, a magocskák. Mégis, milyen boldogan énekel!
A gyerekek rosszkedvét, mintha elfújták volna. Cikória több mint egy órán át beszélgetett velük, és a csevegésnek csak az óvónők ebédre hívó hangja vetett véget.
A következő héten, amikor Cikória arra járt, a gyerekek nem voltak az udvaron, de a résnyire nyitott ablakokból vidám gyerekzaj hallatszott ki, a fákon pedig szotyi és fincsi faggyúcsomagok csüngtek.
A nő ekkor döntötte el, hogy teremt egy boldogságszigetet.
A legkézenfekvőbb megoldás egy üzlet volt, ahol a saját maga által varrt ruhákat árulhatja. A legtöbb ember szeret vásárolni, vagy legalább nézelődni. Illetve szerettek volna, de sajnos, a legtöbb eladó mogorva volt, el sem tűrték, hogy a szegényebbje vágyakozzon egy-egy szép csésze, ruha, játék előtt, vagy, hogy legalább beleolvasson a könyvekbe.
Amikor Cikória megnyitotta az üzletet, azt gondolta; neki olyan boltja lesz, amilyen senkinek a világon.
És így is lett.
Hoppá! Lehet, elfelejtettem mondani? Cikória boszorkány volt. Nem, ne arra a seprűnyélen lovagló boszira gondoljatok, aki varázsfőzetét béka nélkül el sem tudja képzelni! Cikória mindig elborzadt, ha arra gondolt, ősei békát, denevérszárnyat, pókkörmöt, macskabajszot használtak a varázsitalokhoz. Sajnálta az állatokat is, de amikor arra gondolt, felmenőinek meg kellett kóstolni a kotyvalékot, a gyomra fordult egyet, de legtöbbször kettőt, sőt, ilyenkor egy kicsit el is zöldült az arca bal oldala.
Ő már modern varázslónő volt. Láthatatlan, hallhatatlan porszívón repült, azt is csak akkor, ha elkerülhetetlen volt. Nem használt állatokat a varázsfőzeteihez. Fakérgekből, kakaskukorékolásból, levelekből, gyökerekből, harmatból, fénysugarakból állította össze azt.
Szóval, Cikória állt a lépcsősor alján, és rémüldözött.
Hogy fogok kinézni az újságban? Se smink, se hajvasalás, a blúzom foltos, a harisnyám lyukas, Latyak farkára sem kötöttem masnit. (Mert meg kell vallani, Cikória elsősorban nem eladó, nem boszi, hanem NŐ volt.)
– Kicsit toporgott, közben ujjaival csettintgetett (mindig így tett, ha ideges volt, és gyors ötletre volt szüksége), majd kis sikkantás után, felcsillanó szemmel, ölbe kapva Latyakot közölte vele:
– Sebaj, mielőtt „riportozunk”, fényképezkedünk, megkínálom egy kis BuBivízzel.
A riporter a bolt előtt toporgott. Zsebre dugott kézzel, összevont szemöldökkel sétálgatott fel- alá, időnként mérgesen jobbra vagy balra fújt, attól függően, lekonyuló bajusza melyik oldalon zavarta jobban. Jobb kezét szinte percenként kirántotta a kezéből, orra elé emelte, hunyorogva figyelte karóráját.
– Nemdebár Rippancs Rókuszhoz van szerencsém, ugyi? – Perdült Cikória a férfi elé, kedvesen mosolyogva, és karonfogva a férfit, már nyitotta is a bolt ajtaját.
A férfi először meglepődve hőkölt hátra, hirtelen ellenkezni sem tudott, így megadóan követte a nőt az üzletbe.
Odabent túlestek a szokásos bemutatkozáson, és Cikória elnézést kért a késésért.
– Ha nem bánja, felakasztom a kabátját a fogasra, és kezdetnek készítek egy isteni teát. Szereti a teát? Ha nem, az sem baj. Remek kávét tudok készíteni. Muszáj valamit elfogadnia, bocsánatkérésem okán!
Magában alig várta, hogy megkínálhassa vendégét BuBi – vízzel. De a BuBi – vizet sajnos nem lehetett csak úgy… osztogatni. Kellett hozzá egy mosoly. A riporter azonban olyan képet vágott, akár egy mérges rozmár. Azonban, mit tehetett volna mást, levette a kabátját, és leült az egyik faragott lábú székre.
Cikória sürgölődött, forgolódott. A kis, szeparált konyhasarokban vizet tett fel forrni, közben a függöny mögött, titokban, a még otthon pillekönnyűvé, retikül–méretűvé varázsolt bőröndöt halkan eredeti nagyságára változtatta vissza. Ebbe pakolta otthon az új ruhakollekciót.
Ezalatt könnyed csevegésbe kezdett Rikkancs Rókusszal, majd nekilátott megtölteni a polcokat, ruhaakasztókat.
Rókusz pár perccel később szemmel láthatóan enyhültebben üldögélt teaszürcsölgetés közben. Mosoly azonban még nem bújt elő a bajusza alól.
Kérdéseket tett fel Cikóriának, figyelmesen hallgatta a válaszokat, néha jegyzetelt. Egy idő után egyre kedélyesebben beszélgettek.
– Cikória kedves! Bemutatná nekem a boltját? – kérdezte a nőt, miután rend lett.– Ó, hogyne, örömmel. Nos, amint láthatja, ebben a baloldali nagy tölgyszekrényben vannak azok a ruhák, amik nem férnek ki a polcokra. Még az ükanyámé volt, ebben tartotta a pókokat, varangyo… akarom mondani a rongyokat – sietett kijavítani a mondatot, magában pedig három csípésátkot szórt a füle tövére, amiért majdnem elárulta magát.
– A jobboldali falon, a polcokon tartom a ruhákat. Nézze ezt a csodás lila buborékmintás nadrágot! Milyen jól fog állni Mónikának! Vagy ezt a kék bársony blézert! Simán el tudom képzelni Vali néni kislányán, jól menne a kék szeméhez. Vagy mit szól ehhez a ragyogó, piros kötött pulóverhez?
Ivott pár kortyot a teából, közben a csésze pereme felett szemügyre vette, vidámodott-e Rókus. A férfi figyelmesen, de kedvetlenül üldögélt, ujjai közt tollával játszva.
– A ruhák felett tartom a csészéket, poharakat, amikben kedves vendégeimnek frissítőt szolgálok fel. – A szekrény melletti polcon foglalnak helyet a szívószálak. Ezekre mindig szükség van – tette hozzá sejtelmesen mosolyogva.
– És mi van a függöny mögött? – kérdezte Rókus a háta mögé mutatva, ahol a fal egész hosszát gyönyörűen telehímzett függöny takarta.
Cikória odasétált a függöny széléhez, majd kis hatásszünetet tartva elhúzta azt.
A függöny mögött az egész falat tárló borította, kis rekeszekre osztva. A rekeszek mindegyikében átlátszó szódásüvegek álltak, színesebbnél színesebb folyadékkal tele. A folyadékok minden üvegben forogtak, keringtek, zsongtak, búgtak, a bennük található buborékoknak köszönhetően. A zöldben cikáztak, a pirosban forogtak, a kékben keringtek, a sárgában fel-le jártak, a rózsaszínben lassan ide-oda libbentek.
A buborékok zsongása, búgása csodálatos zenét alkotott.
– Ó! – Szakadt ki Rókusból.
Cikória elégedetten, mosolyogva figyelte a riporter reakcióját.
– Soha életemben nem láttam még ennyire gyönyörűt. És ez a zene! – tette hozzá sóhajtva.
A tollat, jegyzettömböt letette a mellette lévő kisasztalra, és tenyerébe támasztott állal figyelte a csodálatos szín- és hangjátékot. Arca közben kisimult, szemöldöke sem ráncolódott már. És a bajusza! Bajusza két vége észrevétlenül csigába göndörödött, és megállapodott orra két oldalán. A látvány annyira komikus volt, hogy Cikória majdnem hangosan felkacagott.
Rókus egyszer csak ölébe ejtette kezeit, ránézett a varázslónőre és… elmosolyodott.
– Köszönöm Cikória – mondta.
– Igazán nincs mit, kedves Rókus, válasszon egy üveget, kérem, kóstolja meg boltom frissítőspecialitását, a BuBi vizet!
Negyed óra múlva Rippancs Rókus teljesen más ember lett, mint amikor a boltba betért. Nyugodt volt, vidám és kedves. Úgy társalogtak Cikóriával, mintha ezer éve ismernék egymást.
– Hopp, drága Cikória! Lassan mennem kell. Szeretnék pár fotót készíteni a cikkhez, ha nem bánja. Ennyi gyönyörűséget muszáj megmutatni másnak is.
– Rendben – felelte a nő, majd így folytatta: – Két feltételem van. Egy: nem fotózhatja le a Bubi vizes üvegeket, és nem is beszélhet róluk, mert akkor elvész a boldogság hatása, ereje! Mindenkinek magának kell megdolgoznia az örömért, mindenkinek magának kell rábukkannia saját boldogságforrására. Segítheti őket azzal, hogy megtanítja őket mosolyogni. Egy mosoly, és leomlanak a legszigorúbb falak is. Ugye így van, kedves barátom? – kérdezte huncutul.
– A másik feltételem: mivel nem volt időm kifesteni magam, a fejemet nem fotózhatja le. Viszont a kezemben fogok egy fotót magamról, amin nyaktól felfelé látszom csak, azon egészen jól nézek ki.
– Ó, drága Cikória, maga mindenhogyan gyönyörű – szakadt ki Rókusból –, de természetesen kívánsága számomra parancs. – A fényképezőgép aztán csak kattogott, kattogott…
Így kezdődött Cikória igazi sikere, és ettől fogva kezdett egyre több mosolygós ember sétálni az utcákon.
Hogy ez Cikóriának, vagy a BuBi-víznek volt-e köszönhető? Azt mindenki döntse el saját maga!
Pintye Dóra
Felhangzott a vészjelző.
A bohóc fekete klott gatyában ugrott ki a lakókocsi ajtaján. Gyugyunak hívták. Itt minden bohócot Gyugyunak hívnak. Erről a bohócról még annyit lehetett tudni, hogy amikor a szülei megtudták, hogy milyen pályát választott, behívták a nappali szobába, leültették és sírtak. A leendő bohóc nézte őket és vigyorgott.
– Látom őket – mondta.
– Mit látsz? – kérdezték értetlenül.
– Látom a csillagokat az égen – mondta.
– Hogyhogy az égen? Micsoda hülyeség ez? Nappal? Csillagok?
– Mindig – mondta a leendő bohóc –, mindig ott vannak.
Aztán nem látták többet. A szülők sosem jártak cirkuszba. Néhány évig készültek elmenni, de mindig közbejött valami. Végül valahogy feledésbe merült a dolog.
*
A vészjelző még akkor is szólt, amikor a bohóc lerohant a létrán. A zenebohóc
egy lakókocsival arrább lakott, ő nem rohant, levonult. Alajosnak neveztette magát, pedig valamikor csak Lajcsiként ismerték. A bal felső zsebéből díszzsebkendő kandikált elő, alatta egy kisujj nagyságú szájharmonika lapult.
A tagság az igazgató lakókocsija előtt gyülekezett. Sápadtak voltak és csipásak. Derengett a hajnal. Mindenki a saját árnyékában állt sebtében magára kapott ruhadarabokban. Az árnyékok hosszan elnyúltak a lakókocsik közötti kockaköveken, majd egymásra borultak, mint földre roggyant, fekete csuhák. A vészjelző még mindig szólt.
Elöl Sátán és Sátánné zokogtak. Sátán átkarolta felesége derekát, bajsza, amit harminckilenc centi hosszúra sikerült megnövesztenie, végigkunkorodott az asszony hátán, azaz csak az egyik vonulata, mert a másikat rátekerte a mutatóujjára. Ők voltak „Duo Sátán és a macskák – Világszám”. Közben a vészjelző beragadt, vagy valakinek annyira megtetszett a hangja, hogy nem bírta abbahagyni a jeladást.
– Eltűntek a macskák! – az igazgató hangja drámai volt.
Gyugyu volt az egyetlen, aki nem esett kétségbe a bejelentés hallatán, nem kókadt le a feje, hanem felfelé nézett.
– Látom a csillagokat – mondta.
Reggel volt, erős szél zúdult végig a lakókocsik között.
A tagság felfelé nézett, az ég kéken, csillagok nélkül lebegett a fejük fölött, itt-ott egy-egy felhőfoszlány jelent meg a láthatáron, hogy nemsokára eltűnjön a cirkusz kupolája körül.
– Én is látom – mondta a zenebohóc, de ahogy megigazította díszzsebkendője csipkés szélű fodrait, látszott rajta, hogy hazudik.
– Én tényleg látom – mondta Miki, a törpe, s Gyugyu mellé lépett, mint aki a bohóchoz tartozik.
*
Vijjogott a vészjelző. Egy ideig megpróbálták szóra bírni Sátánékat, hogy valami felvilágosítást adjanak a macskák eltűnésének körülményeiről, de nem lehetett velük szót érteni. Egyetlenegy pontra meredtek, eszelősen kitágult szemekkel. Zokogás közben ugyanis Sátán megfeledkezett az egyik bajszáról, amit biztonság okából a mutatóujjára tekert, de az őszes szőrcsomó valahogy kitépődött az orra alól, s most a mutatóujján fityegett az eleje is, a vége is. A tragédia imígyen egyre nagyobb méreteket öltött, a Sátán bajszának ugyanis főszerepe volt a világszám-mutatványban. Ebbe a bajuszba fogózkodva csüngtek a macskák a porond fölött, s miután végiglengték a tiszteletkört, Sátán megállt velük a porond közepén, Sátánné meg elővette az aznapi napilapot, s a macskák közé tartotta. Az egyik a vezércikkből olvasott fel néhány bekezdést, a másiknak az apróhirdetés jutott. Az őrjöngő ünneplés olyan méreteket öltött, hogy a rendőrség teljes állománya nap mint nap a cirkusz körül teljesített szolgálatot.
*
A vészjelző vijjogása miatt nehezen lehetett megszervezni a kutatást. És valahogy értelmetlen erőfeszítésnek tűnt minden igyekezet, ha Sátán egyik bajsza megszűnt létezni. De azért a tagság órákig kószált a cirkusz területén, barátságos psz-psz-psz-szel hívogatva a macskákat. Sajnos, eredménytelenül.
Sátán és Sátánné még mindig azon a helyen álltak, ahova a vészjelző szólította őket. Sírni már nem nagyon tudtak, csak szorították egymás kezét.
– Komponáltam egy rövid szimfóniát – lépett elő a zenebohóc –, vészjelzőre és zokogásra.
Délre mindenki előkerült. Az igazgató lakókocsija előtt gyülekeztek, s hogy ne álldogáljanak hiába, meghallgatták a zenebohóc legújabb szerzeményét, amelyet a kisujj nagyságú szájharmonikán adott elő.
*
A macskák a kupola tetején üldögéltek.
– El vagyunk emberiesítve – szólalt meg a fehér.
– Ocsmányak lettünk – mondta a fekete.
– Nem akarok így élni!
– Én sem!
A tagság a porondon állva hallgatta a párbeszédet, Sátánékat is betámogatták a kupola alá. Nem sokkal később a macskák leugrottak a mélybe.
*
Az igazgatóhoz csak a zenebohóc mert benyitni.
– A macskák kimúltak – közölte.
– Atyaisten – mondta az igazgató. – Ha ezt Sátánék megtudják, megölik magukat.
– Megtudták – mondta a zenebohóc.
– És?
– Mi és?
– Mit csináltak?
– Ja! Megölték magukat. Viszont komponáltam egy rövid szimfóniát, macskanyávogásra és temetésre. Előadhatom?
*
A cirkusz kupoláján fekete lobogó integetett az elhunytak után. A tor bensőségesen kezdődött. Aztán pálinkáztak. Alajos úr előadta legfrissebb szerzeményét, egyszóval jól telt az idő. Gyugyu nem vett részt a toron, a raktárban turkált a tüzelőre félrerakott fadarabok között. Kiválasztott két vastagabb darabot, s nekifogott kifaragni a macskákat. Amikor a faragványok körülbelül hasonlítottak az eredetiekhez, Gyugyu lefestette őket, fehérre és feketére. Aztán elment velük a Sátánék sírjához, s a famacskákat beállította fejfának. Egymással szemközt helyezte el őket, egyiket a sírhant elejére, a másikat a végére.
– Utálom az embereket – szólalt meg a fehér.
– Mindenki meghal – vihogott a fekete, s fából faragott farkát kecsesen meglengette a rögök felett. – De az emberállat elviselhetetlen.
Gyugyu sietve megindult visszafelé. A tort ülők közben egyre hangosabban gyászolták a holtakat. A harsány röhögést, vihogást messze elvitte a szél. Gyugyut nem vették észre, amikor visszatért, és azt sem látták, hogy belép a porondra, körbesétál a képzeletbeli közönség előtt, majd felmászik a magasba, közvetlenül a kupola alá.
– Nincsenek csillagok – mondta.
– Vannak! – A törpe a porond közepén állt, vékonyka hangja onnan szállt felfelé. – Én látom őket, Gyugyu úr! Én látom őket!
– Innen nem látszanak – mondta Gyugyu. Felállt az egyik keresztgerendára, már nem fogódzkodott semmiben, aztán szélesre tárta a karját, hogy biztosan beleférjen a világ.
Reichardt Natália
Puskás Bianka
„Az van, mi lesz…
Csak téged mondlak, rólad fennmarad
ahogy beszélsz egy üres vászonszéknek,
teát főzöl, megkéred, hogy terítsen,
majd estebédet adsz annak, ki nincsen,
s a semmivel ölelteted magad:”
(Szerdahelyi István: Balatoni szonettek)
Százezer évig maradsz, aki voltál
E sokszín világ nyitját feszegetve,
Rendszerbe fogni az értéket benne,
Dolgozol, s mindétig újabba fognál;
Akit tudás hajt, tisztelnek az évek,
Határtalan a távolság, az álom;
Eltörpül, ami kolonc a világon,
Lyukadjanak bár rostává a részek,
Ismerni vágysz még, látni az egészet
Itt, most, amin nem győz az enyészet,
Szívósan, mint a fa, a sziklára nőtt.
Tollam hegyén, lásd, e méltatlan szavak
Vallanak Rólad, és kedves ez a nap
Álmodó léted is hinni: a költőt…
Nyolcvan év! Rászántál két emberöltőt!
Szombathely, 2014. szeptember 16.
* A Nagy Lajos Társaság tagjai ünnepi kötettel köszöntötték a nyolcvanéves Szerdahelyi Istvánt. Ebből a könyvből nyújtunk egy kis válogatást az Ezredvég olvasóinak. (A kötet korlátozott számban, a Társaságnál kedvezményes, 1000 Ft-os áron megkapható. Megrendelni a 06-30-544-2515 mobilszámon, Szepes Erikánál lehet.) [vissza]
Szerdahelyi Istvánnak
aláírtam az ablakcsere egyezményt
tessék mondani
ha firkálgatok és közben
egy-két akadályt kikerülök
akkor én most valóban bekerülök
a világbirodalmi lexikonba?
álmomban hőhídon mentem
nőhídon
aranyból volt
szóval mentem a középúton
és persze ismerkedtem is
gnóthi szeauton a kövesúton
nyalogattam a még létező
kapitalizmus lépesmézét
de lehet hogy málnacukros
vagy éppen mézes nyalóka volt
a torokfájós időkben
a sosem létezett szocializmusban
jobban éltem én mint négy éve
a hajam hosszú volt
a művészet rövid
az élet királya voltam
még a fogamat is megkoronázták
vigyáztam magamra
és vigyázott rám a rendőr
jobban teljesített a huzat
még a paplan- és a párnahuzat is
kórházi volt rajtuk a felirat
de nem volt gáz
vagyis hogy volt és olcsó volt
igaz egy kicsit kopott volt a vaságy
és bádog a bögre
de nem örökre
akkoriban még a kis
a közepes és a nagylexikonok
se voltak oly konokok
és volt esztétikájuk
volt szép katonaingem
és szimatszatyrom
olyan felszabadult lettem amikor
a felszab téren megszimatolta a rendőr
most meg a fene tudja miért
nem látni át az ablakon
az ablaktalanságtól nem látom a fát
szálkákból szellőből kerti törpéből
világbirodalom épül
háromszor adom át
a várva várt bazárt
dohánybolt lettél édes hazám
kibontották az ablakkeretet is
a rendőr elfáradt és lepihent
de egyszer-kétszer elfogy a kötszer
vagy a tápszer a gyógyszer az óvszer
és akkor óvatlanok lesznek
a smasszer elbukja a snapszert
a feljelentő pedig
ő feljelent
mindenki teszi a dolgát
ott folytatom ahol el se kezdtem
az egyik kezével kezet mos az ember
a másikkal meg végre összetöri
azt a hülye csodalámpát
barátaim ki látta a vécépumpát?
talán csak nem a dzsinn emelte el?
így írom versbe magunkat
legalább mi szárnyas géniuszok
legalább mi maradjunk remekek
nem remegek ó dehogy
kikönyökölök a lecserélt vécéablakon
az arany tojást tojó aranyhalat
az aranyhalat tojó tyúkot
a nemzet vécéjén már lehúztuk
Amikor délután öt órakor az iroda elegáns bútorokkal berendezett szobájában felhangzottak a falióra gépies óraütései, nyílt az ajtó, s a bejövő titkárnő jelezte, készséggel átkíséri a vendéget a gyárépületbe.
Az ipari körzet lényegében egyetlen hatalmas térből állott, ezt osztották a traverzek, a falak, a választó műanyag lapok kisebb-nagyobb részekre.
A titkárnő tudta, hova, merre kell mennie. A vendég követte, közben bámészkodott, ismerkedett a látnivalókkal. Amikor megálltak egy raktárnyi terület előtt, a nő ezt mondta:
– Itt mindenféle ruhát megtalál, amire csak szüksége van, öltözzön át. Nem zavarom, nyugodtan készülődjön, odakint várom.
– De mégis, sötét vagy világos dolgokat vegyek magamra? – kérdezte, de afelől nem kérdezősködött: egyáltalán miért kell ezt a divatbemutatót megtartania?
A nő nem felelt. Inkább ő is benézett a szekrényekbe. Jól sejtette: sok tucatnyi zakó, nadrág, kardigánok, sőt öltönyök, szmokingok, frakkok is lógtak a fogasokon; csupa elegancia és fényűzés. Külön helyen az ingek, a fehérneműk s velük a nyakkendők.
Fogalma nem volt, mi ez az egész. Őt az igazgató egyszerű gyárlátogatásra hívta, szakmája szerint gyakran vett részt ilyen és hasonló rendezvényeken.
Amikor átöltözött, és a saját ruháját gondosan összecsomagolta, kilépett a jókora gardróbból, s megkereste az őt idekísérő titkárnőt.
– Elnézést, mi legyen a saját ruhámmal? Bent hagytam, akár kis csomagban is utánam hozható.
– Ó, arra nem lesz szükség – mondta a hölgy. Rágógumit rágott szenvedélyesen.
Elindultak. Kimentek egy udvarra, azon át pedig bejutottak a tárgyalóterembe. Nem tudta, hogy ez az, de elég volt körbenéznie, hogy megértse: hová vezették.
Az elnökség pulpitusán együtt ült bíró, ügyész, ügyvéd, s a magas hivatal számos személyisége.
– Mielőtt az eskütételre sort kerítünk – mondta a bíróság vezetője –, kérem, vegye ezt fel.
A vendégnek behoztak egy fehér szövetköpenyt, olyat, mint amilyet általában az ügyvédek is viselnek, vagy a zsidók újév napján vagy Jom Kippurkor. Legfeljebb más színű anyagból.
Az eskütétel után az ügyész szóvivője felolvasta a vádat.
– Hazaárulás, az Eszme meggyalázása, korrupció, összeesküvés, az emberi szentség megtagadása, súlyos testi és lelki sértés.
A procedúra hosszan folytatódott. Jogi mozzanatait a vendég nem is értette. Annyit azonban felfogott: az ítélet – mindentől függetlenül – megsemmisítés.
– Ez mit jelent? – kérdezte aztán, amikor a szóvivő később odalépett hozzá, hogy valamiről tájékoztassa. Barátságos volt.
– Előbb azért fellebbezzen – tanácsolta. – Ennek értelmét később megérti. Talán. Vagy nem. Elképzelhető, hogy újra kell élnie az életét. Az első naptól.
– Ez képtelenség! – replikázott a vendég. – Ilyen nincs. Erről sohasem olvastam.
– Ez a maga hibája. Én például legalább ötszázadszor éltem végig a sorsomat. Olykor más bőrében.
– De én ezt nem akarom – állt fel a vendég a terem padjáról. – Az életem összességében nem volt jó. Deportálás, nyilasok, lágerek. Fájdalmak és kudarcok. Nem akarom újraélni. Ebből ennyi elég.
– Higgadjon le – tanácsolta a szóvivő.
– Várjon – mondta ő. – Az életem szüneteiben gyűlölségek, pocsék indulatok, örökös szorongás, megaláztatások következtek. Legfeljebb néhány önfeledt pillanat, szép hangulat kárpótolt. A tavaszok. Egy simogató szélfuvallat a tengerparton. A szerelem érzése.
– És ez nem érte meg? – kérdezte a szóvivő.
– De – mondta kis szünet után a vendég. – Talán. De mégsem. Vagy legfeljebb. Elképzelhető.
– Ne siessen! A bíró még választ vár.
(részlet)
Szerdahelyi Istvánnak
…
a kort amelyben élünk
megvetem
becsapott
beterelt beszorított
a lét zsugorodó terébe mindőnket
hiába ont magából illanó szelíd derűt
a kertben az öreg vadcseresznyefa
halványlila virága
a síkon állva
nap nap után kell látnom
kifosztott megalázott testvéreim:
jobbító hit szárnyas remény
közönyös temetését
szitáló szürke esőben
tettből kirekesztve némán
poharat csalfa békére emelhetek csak
tetszhalott nemzedékem
légbe permetezett pora felett
hallgatva tehetetlen
vad zokogásunk disszonáns szimfóniáját
beszippantva a sarjadó fű édes földszagát
tekintetem villódzó fénnyel átütött
komor égre emelve
mintha utólszor
a kort amelyben élünk
megvetem
Föl-föl, ti gyöngyei a bornak! (Honfidal)
Az egész nyár Fóton is sátoros ünnep
A Fáy-présház körben gut besser best
E város kicsit szedett-vedettnek tűnhet
A Vörösmarty-kunyhó rejtélye nem ereszt
(A Fau Nullának hosszú az árnyéka
Ha hűvös nedves megfér benne béka
Mérges kúpcsiga és kígyó s még a
Sárkány is mítoszok abiotikus maradéka)
Meghazudtolt ország ez pályáján veszélyes alagút
Az Én-vagyok-mi begőzölt vonata vesztébe fut
Vele szemközt papírzászló alatt nénike könnyezik…)
A gyönge gyomrú Jedlik a spritzert itt találta föl
Idegen szó de fröccsként máris magyarul tündököl
S a szóteremtő költő versbe szedi szálló gyöngyeit
Virtuskodik a múlt a jelen valamit int
Jövőnket legalább napokkal előre lássam
Lehet a semmiben vagyunk s nincs alibink
Ebben a felzaklató banalitásban
Jó ha gondolkodunk a mindennapokon
Akár az ősrobbanáson vagy inkább a születésen
Váratlan is meghal ismerős barát rokon
No és ha nem látjuk utolsó napunk készületét sem
Mi fontosabb hogy hány évünk lehet még hátra
Vagy hogy megint van állása a gyereknek
S telik színházra sörre sonkára télikabátra
A kérdések akár a protonok a térben lebegnek
Ha csak a papírformát nézed
Fix hogy én protestáns vagyok
Turistaszezonban sámántüzek égnek
Hétszentségelek is hozzá jó nagyot
Ha meg nácigányt akarsz látni
Most e látvánnyal is szolgálhatok
A másik mutáns jelenség sem akármi
Nézd ott megy horogkeresztény papod
Budán egy kis park megkopott padján, két idős ember ült egymás mellett, a vadgesztenyefa árnyékában, Sándor és Bálint. Régi, nagyon régi pad. Csorba betonlábain a valamikor pirosra festett, repedezett ülésdeszkán és a gerincet támasztó hátlapon a festék megkopott, már inkább szürke volt, és nagy foltokban repedezetten lemállott. Kényelmetlen rajta az ülés, de jobban megtartja a derekat, mint a szomszéd utca feletti elegánsabb park krómozott acélvázaira szerelt műanyag lécek öble. Kipróbálták: elmerül benne az ember, aztán, ha benne feledkezik, nehéz belőle felállni. Azt az öreg padot itt felejtették, vagy egy illetékes valaki szándékosan, kegyeletből vagy cinikus mosoly kíséretében hagyta itt, ezen a kis, alig látogatott téren: nekik. Bárhogyan is történt, a derék megtartása mellett a padnak volt még egy jó „tulajdonsága”. Róla szinte az egész várost látni lehetett, sőt a város körül a távolodó dombokat, és a síkságot, amint eltűnik az örökké ráülepedő párában. Kimondott szavakkal keveset szóltak egymáshoz. A legtöbb szó akkor esett, amikor nagyritkán Goldner, a filozófiatudományok doktora, volt egyetemi docens, most hajléktalan és piás, ritka józan pillanataiban látogatta meg őket, s friss híreket hozott az alvilágból. Különben könyvtárnyi beszélgetés volt mögöttük, pontosabban körülöttük. Mostanában úgy mondanák: virtuális könyvtár, amelyben nyomtatott példányok is vannak. Befejezett s befejezésre váró, és örökre befejezetlen mondatok sokasága. Az utóbbiak újra s újra felvillannak, de csak felvillannak. Már régen kimondták rájuk az ítéletet: nem érdemelnek meg létezést a gondolkodásban, róluk a vitát meghagyták másoknak. Hol csöndes, hol visszafogottan indulatos vitáikkal nem kitalálni akarták a világot, csupán – amennyire szerény eszközeikkel lehet – megismerni, és határozottan, de kellően óvatos körültekintéssel, amennyire lehetséges a lehető legegyszerűbben megfogalmazni. Kissé túlzó kijelentés, hogy a világot, csupán az embert a világban, amint Bálint mondta egykor, hozzátéve „… mert akik egyre mélyebben hatolnak be a világba, a nano-részecskék zugaiba, mások meg a galaxisok zuhatagába, mindinkább eltávolodnak az embertől”. „Patetikus közhely – vágta ráakkor Sándor –, nem hiszem, hogy az egyik a másik feltétele.” „És…” Ennyiben maradtak.
A park lejtő felőli szélén egy korukbeli férfi, amint észrevette a két idős urat, megállt, hosszan nézte őket, majd bizonytalan léptekkel feléjük indult. „Tudod, ki ez?” – kérdezte Sándor. „Ismertem, Borrus – válaszolta Bálint –, volt, de hogy most kicsoda, azt nem tudom.” Eléjük érve, mielőtt köszönhetett volna, Sándor rákérdezett. „Hát, kegyelmed hogyan keveredett ide, erre az elhagyott fészekre?” „A haragomat csillapítani jöttem föl a hegyre. Szerbusztok.” Kezet nyújtott. Nem álltak fel, úgy fogadták a feléjük nyújtott kezet. „Leülhetek?” „A te padod volt… egykor” – mutatott Sándor a mellette még üres helyre. „Rád ismerek” – dohogott a jövevény. „Örülök, hogy meg tudtam őrizni magam.” Az ismerős-idegen Bálint mellé ült. „Azt hiszed?” „Te mondtad.” Rágyújtott és csönd lett. Nem a kettőjük megszokott gondolatait emésztő vagy a város fölött kószáló tekintetük csöndje volt ez. Olyan csend, amikor nincs több mondanivalójuk egymásnak, vagy ha lenne is, fölöslegesnek tartják kimondani. Semmi nem változik a kimondásuktól… már. A különös csöndben a város távoli zúgása mintha felerősödött volna. Mögöttük hangosan becsuktak két ablakot. Az ismerős-idegen felállt. Idegesen lépett jobbra-balra néhányszor, majd hirtelen feléjük fordult. „Hitehagyottan kiléptetek a sorból!” „Melyik sorból?” „Tudjátok ti azt nagyon jól!” „Ha elfelejtetted volna, szeretném felfrissíteni a memóriádat: én bent se voltam abban a sorban. Pontosabban azoknak a soroknak egyikében sem…” „Ezt hogyan érted?” „… ahogyan közel negyven éve mondtam. Ott ültél a pulpituson velünk szemben, és voltál szíves rendre utasítani. Megjegyzem, elég bátortalanul.” Borrus ledobta a csikket és eltaposta a parazsát. „Hát nem értitek? Éppen ti nem értenétek: a világ a vesztébe rohan.” „Igen” – válaszolta egyszerre a két idős úr. „Igen? És?” „És te, kibontott zászló alatt kiállsz a barikádra, egyedül!” „Maradtunkmég néhányan!” „Stimmel! Tiszteletre méltó helytállás, csak éppen és épen sehova nem vezet…már.” Szinte a semmiből, észrevétlenül termett előttük Goldner, megviselt, de rendben tartott ruhájában. „Üdvözlégy Goldner!” – köszöntötte Bálint. „Óh, micsoda tiszteletreméltó galeri!” – kiáltotta Goldner és először Borrusnak nyújtott kezet. Borrus hátrébb lépett, hitetlen tekintettel nézett végig rajta. Mintha nem vette volna észre, nem fogadta el a feléje nyújtott kezet. „Ön a filozófus, Goldner?!” – kérdezte meglepett kételkedéssel. „Bizony, Borrus elvtárs – teátrálisan meghajolt előtte, majd felegyenesedett és két kézzel megragadta Borrus kezét. – Én, Goldner a filozófiatudományok doktora! Mondja, Borrus, ugye maga is tanult filozófiát?” Borrus sértődötten kirántotta a kezét Goldner szorításából. „Micsoda idétlen kérdés! Persze, hogy tanultam.” „Felejtse el, Borrus, ha képes rá.” Borrus néhány pillanatig zavartan állt. „Dolgom van, uraim!” „Hova rohan?!” Meghívom magukat egy sörre – mondta nevetve Goldner. – Ma háromezret kasszíroztam a posztomon. Tudja, hol van a posztom, Borrus? Az Árpádhídi aluljáróban.” Borrus köszönés nélkül sarkon fordult és erőltetett szapora lépéssekkel elment. Goldner leült a padra. A térdére könyökölt, a kezébe hajtotta a fejét, eltakarva szemét. „A kurva anyját!” Mintha sírt volna.
Hárman ültek csöndben, magukban emésztve a szót, a padon.
Reichardt Roland
Sacchetto Vittoria
Idegen ma a táj, noha semmi se más,
Ugyanaz van a kék kupolában,
Az a lomb, az a rét, az a vízcsobogás,
Hanem ő odalett a csatában.
Igazát sose hallhatom én ezután
A mi nyugtalan éji vitánkban.
Kusza nélküle, most veszem észre csupán,
Mikor ő odalett a csatában.
Sose tudta a csend meg a vers ütemét,
Esze járt, de a szembe irányban,
Pihenőt nem adott, le se hunyta szemét,
De ma nincs: odalett a csatában.
Keserű a hiány – de e szó nem elég:
Ma derült ki, mit ért vele párban!
Ahogy tűzzel a szél, velem úgy tesz a vég,
Mivel ő odalett a csatában.
Teli rüggyel az ág, a tavasz beköszönt.
Akaratlan e szó van a számban…
– Cigit adj nekem is! – De a válasz a csönd:
Hiszen ő odalett a csatában.
Még a holtak is őrzik a bajban a hont,
Ők a posztjukon állva a végek.
Mint a víztükör, úgy veri vissza a lomb
Az eget, hogy a fák üde kékek.
Vele volt ez a földfedezék az enyém,
Vele úsztam időnk folyamában,
Ma meg így, egyedül. Lehet, az vagyok én,
Aki ott elesett a csatában.
Az emberek morogtak-morgolódtak,
Hogy marha rosszul jár, ki sorban áll:
„Nem ér ez így, velünk nagyon kitoltak –
Utánunk jött egy brancs, de már kajál!”
A válasz: „Álljanak odébb, mi kérjük,”
(S lecsendesítni jöttek szép fohászok.)
„Külföldi mind, nem is rubelbe mérjük –
Maguk meg itt, bocsánat, ki a frászok?”
Ezek megint morogtak-morgolódtak,
Hogy marha rosszul jár, ki sorban áll:
„Nem ér ez így, velünk nagyon kitoltak –
Utánunk jött egy brancs, de már kajál!”
A főnök is beszólt, hogy „Kéne menni.”
(Se lecsendesítni jöttek új fohászok.)
„De hisz az delegátus valamennyi,
Maguk meg itt, bocsánat, ki a frászok?”
Ezek megint morogtak-morgolódtak,
Hogy marha rosszul jár, ki sorban áll:
„Nem ér ez így, velünk nagyon kitoltak –
Utánunk jött egy brancs, de már kajál!”
MAROSI LAJOS FORDÍTÁSAI
Rostás Natália
A huszadik század elején az Oszmán Birodalom egy világi mozgalom, az ifjútörökök irányítása alá került. Az ifjútörökök erőszakos nacionalizmusa a „másságot” vallási alapon határozta meg. A muszlim-keresztény szembenállás teljesen eluralta a politikát, végül az örmények elleni tömegmészárlásokhoz vezetett. Az örményeket köztörvényes bűnözőkből szervezett kísérettel a szíriai sivatagba terelték, a gyalogmenet során folyamatosak voltak a tömeggyilkosságok. Ezek túlélőit a kialakított táborokban többnyire nem közvetlenül ölték meg: a nőket, gyermekeket, öregeket elégették, megmérgezték vagy vízbe fojtották. Mértékadó becslések szerint az Oszmán Birodalomban élő 2 milliós örmény közösség mintegy 40%-a esett áldozatul a népirtásnak. Az 1915. április 24-ei mészárlás áldozataira emlékezve e dátum lett az örmény népirtás emléknapja.
A Török Köztársaság hivatalos álláspontja szerint az örmények „áttelepítése” vagy „kitelepítése” során bekövetkezett haláleseteket nem lehet „népirtásnak” nevezni. Máig huszonkét független ország, az USA negyven tagállama, továbbá Wales adott ki olyan hivatalos nyilatkozatot, amelyben megtörtént történelmi eseménynek ismerik el az örmény népirtást. Magyarország nem tartozik az aláírók közé.
Franz Werfel Hitler hatalomra jutásának évében, 1933-ban jelentette meg az örményeknek a Musza Dagon, azaz a Mózes hegyen folytatott hősi harcának emléket állító regényét. (S.J.)
(Részlet)
Az egyes falvak népe egymástól meglehetősen távol ütött tábort. Jogunoluk és Habibli még eléggé magasan feküdt, Bitiasz, Azir és Kebuszije pedig a partnak azokat a helyeit választotta ki, ahol a visszahúzódó meredek sziklafal néhány kemény cserjével benőtt hepehupás részt hagyott szabadon.
Amikor Oszkanjan tanító a vészlobogót lengette, még mindenki aludt. Már nem is emberi álom volt ez többé, hanem élettelen anyag álma, ahogyan egy szikla vagy egy földhányás alszik. A hajó ágyújának mennydörgése darabokra törte. Csaknem négyezer nő, gyerek és aggastyán nyitotta ki rémült szemét, hogy meglássa éhínségük negyedik napjának világosságát. Az emberek lent a parton elgyöngültségüknek egy hihetetlen álmát látták, ott nyugodott mozdulatlanul a sima tengeren. Néhányan megdörzsölték a szemüket, hogy ezt az álomképet elhessegessék. Mások közönyösen fekve maradtak a kemény sziklán, amely felhorzsolta hústalan csontjaikra feszülő vékony bőrüket. Még a másik oldalukra se fordultak. Egyszerre azonban a felnőttek között valami szaggatott, köhécselő sírás kezdődött, és mint a súlyosan beteg gyermekek gyönge jajgatása, úgy terjedt körös-körül mindenfelé. És ekkor még a legtunyább árnyak is felrebbentek. A fiúk fölmásztak a szirtekre, nekik volt még a legtöbb erejük. Valamennyien a partra siettek.
A nagy Guichen cirkáló fél tengeri mérföldnyire horgonyzott a parttól. Megrendítő látvány tárult a tisztek és a matrózok elé. Látták, hogy száz meg száz csonttá fogyott, meztelen kar nyúlik feléjük, mintha alamizsnáért koldulnának. A karokhoz tartozó emberi alakok és még inkább az arcok még a távcsövön át is elmosódtak, akár a kísérteteké. Sipító hangok zűrzavara hallatszott, ciripelő rovarokéhoz hasonló, és mintha sokkal messzibbről jönne, mint a valóságban. És egyre több és több ilyen emberi kabóca tódult le a hegyről, és csatlakozott a kolduló karok sokaságához. A Guichen parancsnoka még nem is tudott határozni ezeknek az üldözötteknek a sorsáról, amikor a szirtekről már két kis alak ugrott be a vízbe, és igyekezett a hajó felé. Körülbelül száz méterre közelítették meg, akkor, úgy látszik, elhagyta őket az erejük. Előrelátóan egy csónakot küldtek eléjük és az fölvette mindkettőt. Egy másik csónak a part felé haladt, hogy ezeknek a különös fajta teremtményeknek, ezeknek a „bajban levő keresztények”-nek a megbízottait a fedélzetre szállítsa. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy még ha Isten csodát tesz is, a valóság ezt a csodát még mindig százféle alattomos fogással tudja tompítani. A part ugyanis olyan meredek volt, a hullámverés pedig olyan erős, hogy még a Guichen csónakjának kipróbált legénysége is alig bírt partra szállni – Aram kudarcot vallott halászatának kitűnő igazolásául. Csaknem egy óra hosszat kísérleteztek hasztalanul a partraszállással, míg Ter Hajgazunt, Altunit és Hapet Satahjant végül is fel tudták venni a csónakba. Abban az órában történt ez, amikor aGuichen, felingerelve a Musza Dagon megkezdődött kihívó ágyútűztől, százhúsz nehéz gránátot hajított a muzulmánlakta síkságra.
Brisson fregattkapitány a tiszti étkezdében fogadta a küldöttséget; akkorra a hajó ágyúi már beszüntették a tüzelést. Brisson megdöbbent mozdulatot tett, amikor megpillantotta ezt a három férfit, rongyokba burkolt, összezsugorodott testüket, torzonborz szakállal benőtt arcukat, magas homlokukat, óriási szemüket. Ter Hajgazun külseje volt a legelvadultabb. Fél szakálla leperzselődött. Jobb arcán égési seb húzódott. Hétköznapi kámzsája a lángok martaléka lett a papkunyhóban, ezért még mindig a kölcsönkapott pokrócot viselte a vállán. A fregattkapitány kezet nyújtott a három férfinak:
– A pap… a tanító…? – kérdezte.
Satahjan azonban nem adott neki időt további kérdésekre, hanem minden erejét összeszedve meghajolt, és belekezdett abba a szónoklatba, amelyet a tengerhez vezető szerpentinúton és még a csónakban is hangosan mormolva készített elő. Mondókája ezzel a nem éppen találó két szóval kezdődött: Mon général. Talán csak zavarában mondotta. De végül is hogyan kívánhatná az ember egy jogunoluki népiskolai tanítótól, hogy pontosan eligazodjék a francia tengerészet rangfokozatai között, különösen akkor, amikor a tanító szókratészi mestere a haditudományoknak a legcsekélyebb fontosságot sem tulajdonította? Miután Brisson kapitány ebből a terjengősen keleties beszédből megtudott minden szükséges és nem kevés szükségtelen dolgot is, az önmagától elragadtatott szónok azt remélte, hogy makulátlan kiejtéséért egy-két dicsérő szócskát hallhat a kapitány fenséges szájából. A fregattkapitány azonban lassan egyikről a másikra nézett, és aztán megkérdezte, mi Madame Bagradjan leánykori neve. Hapet Satahjan rendkívül boldog volt, hogy erre a kérdésre is felvilágosítást adhatott, és így bebizonyíthatta, milyen jártas a tősgyökeres francia családfák területén.
Most azonban Ter Hajgazun vette át tőle a szót. A tanító nagy csodálkozására, sőt megdöbbenésére folyékonyan beszélt franciául, noha ebből mindeddig igen keveset sejtetett a sok iskolai év alatt. A pap rögtön felhívta a kapitány figyelmét a nép éhségére és kimerültségére, és azonnali segítséget kért, mert különben sok asszony és gyerek talán még a következő órákat sem éli meg. Ter Hajgazun szavai közben Bedroszhekim egyszerre csak összecsuklott, és csaknem leszédült a székéről. Brisson nyomban konyakot meg kávét hozatott, és bőségesen megvendégelte a követeket. Kiderült azonban, hogy nemcsak az öreg orvos, hanem a másik két férfi is alig tud egy falatot lenyelni. Ezalatt a hajó parancsnoka magához hívatta az élelmezési tisztet, és utasítást adott, hogy minden rendelkezésre álló élelmiszert haladéktalanul rakjanak csónakba, és induljanak el vele a partra. Az orvos, az egészségügyi személyzet és egy szakasz fegyveres matróz is parancsot kapott a partraszállásra.
Ezután Brisson közölte az örmény férfiakkal, hogy páncélos cirkálója nem önálló egység, hanem egy angol–francia hajóraj elővédje, és az a feladatuk, hogy északnyugati irányban végigportyázzanak az anatóliai partokon. A Guichen már tegnap este kifutott a ciprusi öbölben fekvő Famagustából, három órával a hajóraj többi egysége előtt. Az ellentengernagy, a flottilla főparancsnoka, a vezér- és sorhajó, a Jeanne d’ Arc fedélzetén tartózkodik. Meg kell várni az ő döntését. Már egy órával ezelőtt szikratáviratot küldtek a Jeanne d’ Arc-ra. A követek azonban ne nyugtalankodjanak, nem lehet kétséges, hogy egy francia admirális a sokat szenvedett keresztény örmények bátor seregét nem fogja egyszerűen sorsára bízni.
Ter Hajgazun lehajtotta eltorzult, szakállas fejét:
– Engedje meg, hogy valamit megkérdezzek öntől, kapitány uram. Ön azt mondta, hogy az ön hajója nem önálló egység, hanem fölöttesének a parancsnoksága alatt áll. Hogy lehet az, hogy akkor ön nem északnyugatnak hajózott, hanem ide, a mi partunk felé tartott?
– Önök valószínűleg már régen nélkülözik a cigarettát, uraim, nagyon szívesen odaadom önöknek ezt a dobozt…
Brisson átnyújtott a tanítónak egy nagy csomag cigarettát, és szürke tengerészfejével, töprengő szemével Ter Hajgazun felé fordult:
– Az ön kérdése nagyon érdekel,mon père, mert valóban utasítás ellen cselekedtem, és jelentősen eltértem az iránytól. Hogy miért? Tíz órakor haladtunk el Ciprus északi foka előtt. Egy órával éjfél után azonban jelentették, hogy a szíriai parton nagy tűz lobog. Mintha egy középnagyságú város égne. Az ég nagy darabon vörös volt. A nyílt tengeren hajóztunk, legalább harmincmérföldnyire a szárazföldtől. Pedig önök, amint hallom, csak néhány rőzsekunyhót gyújtottak meg. Persze, a köd gyakran úgy hat, mint egy optikai nagyító lencse. Előfordulnak effajta dolgok. Igen, az égbolt fele vörös volt. Én kíváncsiságból, nyilván kíváncsiság volt, irányt változtattam…
Ter Hajgazun felállt a székéről. Úgy látszott, mintha valami nagyon fontosat akarna mondani. Ajkai mozogtak. Egyszerre csak néhány bizonytalan lépést tett a kabin fala felé, és arcát odaszorította a kerek ablak üvegéhez. Brisson fregattkapitány azt hitte, a pap most ugyanúgy összeroppant, mint az imént az öreg orvos. Ter Hajgazun azonban megfordult. A nap végigömlött a hajó alacsony tiszti étkezdéjén. Sugaraiban a pap arca úgy csillogott, mintha ámbrából metszették volna. Ter Hajgazun szeme mámoros volt, amikor szaggatottan törtek ki belőle az örmény szavak:
– A gonoszság csak azért történt… hogy Isten kegyelme beteljesedhessék…
Mindkét kezét kissé felemelte, mintha megadatott volna neki minden átélt szenvedés mély értelmű feloldása. A francia nem érthette meg őt. Bedrosz hekim feje lecsuklott az asztalra, és elaludt. Hapet Satahjan pedig nem gondolt az égő Városmedencére, amely az oltár istenkáromló lángjával kezdődött, és a megváltással végződött.
Két órával később a hatalmas Jeanne d’Arc felbukkant a látóhatáron, mögötte pedig az angol és a két másik francia cirkáló. A nagy csapatszállító gőzös csak délfelé követte őket. A kékesszürke, páncéltornyos hadiszörnyek szép, egyenes, hosszú sorban közeledtek a part felé, messzi, párhuzamos nyomdokvonalakat húzva maguk után. A hajóraj parancsnoka szikratáviratban felelt Brisson fregattkapitánynak, válaszában közölte, hogy természetesen fölveszi az örmény menekülteket, és ezért megszakítja tervezett útját, de ezenkívül személyesen is szeretné megnézni annak a hősi harcnak a színhelyét, ahol a keresztény nép kis töredéke negyven napig ellenállt a barbár túlerőnek. Az ellentengernagy hívő, sőt híres katolikus volt, és az örmények harca a kereszt vallásáért őszintén meghatotta.
Miután a hajóraj mintaszerűen szimmetrikusan horgonyt vetett, csillogó sürgés-forgás bontotta meg a tenger tükörfényes felületét. Kürtjelek felelgettek egymásnak. Láncok és daruk csikorogtak. A nagy csónakok lassan lebegtek le a vízre. Időközben aGuichen matrózai a szirtek közti leghozzáférhetőbb helyen valamiféle kikötőhidat hevenyésztek, és ebben Aram lelkész halásztutajának váratlanul dicső szerep jutott. A megmenekültek ott feküdtek, ültek vagy guggoltak a keskeny sziklalapokon, és elveszett tekintettel nézték ezt a színjátékot, mintha nem is róluk volna szó. AGuichen főorvosa a felcserekkel és az egészségügyi személyzettel együtt a betegek és az éhségtől elcsigázottak körül foglalatoskodott. Nagyon megdicsérte Bedrosz Altunit, hogy még tegnap, szétbomlott életük utolsó napján is elkülönített táborban helyezte el a fertőző betegeket vagy a fertőzésre gyanúsakat. Altuni mélyen sóhajtva bevallotta, hogy odafent a Damladzsikon még sok ilyen szegény nyomorult maradt minden gondozás és segítség nélkül a halál prédájául, pedig jó ápolással a legtöbbjüket meg lehetne menteni. A főorvos savanyú arcot vágott. Ezeknek a lázas betegeknek a felvétele súlyos felelősséggel járt. De mit tehetett? A törökök bosszújának mégsem engedhetik át ezeket a keresztényeket. A főorvos emberséges férfi volt, ezért odasúgta örmény kartársának: „Ne nagyon beszéljen erről a dologról!” A csapatszállító gőzös úgyszólván üres volt, kórháztermei tágasak és jól felszereltek. A főorvos odakacsintott az öregre, hogy ne aggódjék.
Az egészségesek között, már amennyire egészségesekről beszélni lehet, nagy mennyiségű kenyeret és konzervet osztottak ki. A hajószakácsok nagy üstökben krumplilevest főztek, és a jólelkű francia matrózok kölcsönadták saját csajkáikat. Az örmények azonban úgy fogadtak mindent, mintha nem is tudnának egészen hinni valódiságában, mint az álom-levest és álom-kenyeret, amelytől jóllakni nem lehet. De amikor a falvak népe csaknem rágatlanul és kóstolatlanul lenyelte adagjait, hangulatuk hirtelen megváltozott. Halálosan fáradtak voltak, és az élet szinte elszállt már belőlük, mégis a negyven nap olyan messzire távolodott tőlük, mint valami félig elfeledett monda. Testük még védekezett a szokatlan élelem ellen (ó, kenyér, ezerszer sóvárgott kenyér!), lelkük számára azonban mindez megint magától értetődő volt, mintha soha nem lett volna másképp, mintha Isten kegyelme a dolgok természetesen rendje volna csupán.
Az ellentengernagy, számos törzstisztjétől körülvéve, az ingadozó hídon át kilépett a partra. Gyorsjáratú csónakok raja robogott motorosa után. A flottilla parancsnokának védelmére mindegyik hajóról néhány szakasz gépfegyveres tengerészgyalogost vezényeltek a szárazföldre. Partra érve, a katonák megszállták a keskeny sziklalapokat, így sűrű tolongás keletkezett, és az ellentengernagy a körülötte rajzó francia egyenruháktól alig láthatta azokat, akikre oly kíváncsi volt. Lassan ment keresztül a falusiak csoportjai között, és azt kérte, mondják el neki pontosan, hogyan kezdődött, és hogyan folyt le a védelmi harc. És ekkor Satahjan tanító másodszor és még fokozottabb mértékben részesült abban a kitüntetésben, hogy pompás szókincsével csodálatba ejtheti egy fenséges francia fülét.
Az ellentengernagy kicsi öregúr volt, arca szigorú, katonásan fegyelmezett, tartása merev és mégis kecses. Arcát a tenger barnásvörös színűre festette. Felső ajka fölött hófehér, sörtés bajuszka lebegett. Kék szemének nagyon kemény tekintetét csak messzeségbe néző pillantása enyhítette. Az öregúr finom alakját tulajdonképpen nem is egyenruha fedte, hanem fehér vászonöltöny, kabátjára tűzött rendjeleinek keskeny sora tette csak katonai jellegűvé. Az ellentengernagy a török haderőkről kérdezősködött, majd vékony bambuszbotjával a sziklafalak felé mutatott, és kíséretével újra közölte azt az elhatározását, hogy a saját szemével akarja látni a fennsíkot és a harcok színhelyét. Az egyik úr bátorkodott megjegyezni, hogy néhány száz méter magasra kell felmászni, és ez a parancsnoknak talán nagyon nagy fáradságot okozna. És akkor valószínűleg nem is térhetnek vissza idejében a fedélzetre, adéjeuner-hez. Az ellentengernagy megadta a jelet az indulásra. Szárnysegédje ekkor titokban intézkedett arról, hogy a tengerészgyalogság erőltetett menetben siessen fel a szerpentinúton, hogy még az excellenciás úr előtt megszállja a Damladzsikot.
Ez a kirándulás az ellenséges területre igen kockázatos vállalkozás volt. Úgy látszott, a hegyet török csapatok és ütegek vették körül. Nagyon kellemetlen meglepetések érhették volna őket. Az excellenciás úr önfejűségét tekintve azonban minden ellenkezés reménytelen lett volna. Így hát elhatározták, hogy néhány gránátot küldenek a part menti falvakra, és ezzel a törököket tiszteletteljes távolságban tartják a kirándulás idejére. Ezenkívül a szárnysegédnek gondoskodnia kellett még útravalóról is, mert az ilyen hegymászás elég komoly megerőltetéssel járt egy öreg tengerésznek. De az ellentengernagynak éppen ez volt a vágya, hogy bebizonyítsa: az ő szíve, tüdeje, lába egyáltalán nem silányabb, mint a kíséretében levő fiatal uraké. És valóban, mindenkit megelőzött, amint ruganyos léptekkel haladt fölfelé a meredek hegyi ösvényen.
A turistavezető szerepét Szato vállalta magára. Az ő erejével nem bírt az éhség. Előrerohant, majd megint visszaszaladt, háromszor is megtette ugyanazt az utat, ahogyan szokta, akár egy kölyökkutya. Ilyen csillogó jelenségeket még soha életében nem látott a zejtuni árva lány. Sóvár szarkaszemével majd felfalta az egyenruhákat, aranyos sujtásokat és háborús kitüntetéseket, közben pedig egy konzervdoboz fenekéről a hideg zsír utolsó maradékát kaparta ki ujjával. A pálinka, amelyet a matrózok ajándékoztak neki, tűzként árasztotta el testét. Hajdani pillangóruhácskájának elmondhatatlan rongyaiban tüntetően illegette-riszálta magát a ragyogó istenek előtt. Olykor-olykor kinyújtotta barna mancsát a tisztek felé, és az országszerte szokásos szó buggyant ki belőle: „Baksis!”
A törzskari urak meg-megálltak, körülnéztek, és gyönyörködve szemlélték a fákban meg forrásokban bővelkedő Musza Dag szépségeit. Nem egynek közülük eszébe jutott az a megjelölés, amelyre Gonzague Maris talált rá: Riviera. Sokan még szebbnek is vélték, szűzi vadsága miatt. A menet végén két fiatal tengerésztiszt haladt. Mindeddig alig szóltak egy szót, és a tájat sem dicsérték.
Egyikük, egy angol, megállt, de nem a tenger felé fordult, hanem a sziklás földet nézte meredten:
– Nahát, bajtárs, ezek az örmények! Mintha nem is embereket látnék, hanem csak csupa szemet!
Gabriel Bagradjan még mindig nem oszlatta fel a védelmi vonalakat. Jelentették ugyan neki, hogy a törökök elvonultak északon és délen, de úgy látszik, mégsem bízott a békében. Lehet, hogy a hadimorál követelte meg, hogy a harcosok ne hagyják el a csatateret, mielőtt a nép sorsa teljesen el nem dőlt. Lehetséges azonban, hogy szigorának mélyebb oka volt. Nagyon is messze járt már az ismeretlen úton az új Gabriel ahhoz, semhogy ilyen gyorsan visszataláljon a régi Gabrielhez. Negyven nap alatt olyan változás ment végbe benne, amely most megbénította. Ugyanúgy járt sok, nála durvább lelkű férfi is. Senki nem morgott a vonalban Bagradjan makacs óvatossága miatt, a legkevésbé a bűnbánó szökevények, akik versengtek egymással a csúszó-mászó szolgálatkészségben.
Gabriel rövid beszédet intézett a tízes osztagok vezetőihez. Mindaddig senki sem beszélhet megmenekülésről, mondotta, amíg valamennyi nő és gyerek nincsen a hajó fedélzetén. Az örmény nemzet méltóságát bizonyítják be a franciáknak azzal, hogy most a helyükön maradnak. Legyőzhetetlen harcosokként, fegyverrel a kezükben, rendben és fegyelmezetten hagyják el ősi hazájukat. Semmi esetre sem hagyja itt a Damladzsikon a tarackokat sem, amelyeket fiának köszönhetnek, nehogy a törökök még ma este értük jöjjenek. Nem, ezt a nagy és fontos győzelmi zsákmányt a franciáknak akarja átadni. Ezeknél a szavainál fontosabb volt az a körülmény, hogy Ter Hajgazun nagy mennyiségű kenyeret, lekvárt, bort és konzervet küldött fel a hegyre, s ráadásul még dohányt is. A férfiak jóleső félálomban leheveredtek szerteszéjjel, és sokkal kívánatosabbnak látták ezt a kitartó nyugalmat, mint hogyha a legkisebb mozdulatot kellett volna tenniük.
A nyugalomnak vége szakadt, amikor a tengerészgyalogság megjelent a fennsíkon, és felfejlődött sorokban menetelt egyenesen a Tarack-csúcs felé. Ekkor a tízes osztagok felpattantak, és üvöltözve, ujjongva rohantak a franciák elé, akiknek ragyogóan tiszta egyenruhája vakítóan elütött a Musza Dag harcoktól és éhségtől elcsigázott katonáinak rongyaitól. A harcosok csak most ébredtek teljesen a tudatára vállalkozásuk roppant diadalának. Amikor azután a tisztek pompás csoportja is közel ért hozzájuk, Gabriel lassan elindult az urak felé. Nagyon nyugodtan lépkedett, mintha csak szégyenlősen kerülne minden katonás jelleget. Fegyverét a földön hagyta. Most egy vadászhoz vagy ásatásokat vezető mérnökhöz hasonlított. Megemelte behorpadt trópusi sisakját, és bemutatkozott az ellentengernagynak. Az öregúr néhány másodpercig átható tekintettel nézte Gabrielt, majd kezet nyújtott neki:
– Ön volt a főparancsnok? /p>
Gabriel azonnal a tarackokra mutatott, mintha különösen fontos volna neki, hogy megmentőinek bebizonyítsa, nem üres kézzel fogadja őket:
– Tengernagy úr! Átadom önnek és ezzel a francia nemzetnek ezt a két ágyút, amelyet a törököktől vettünk el.
Az ellentengernagynak sok érzéke volt az ünnepélyesség iránt, feszesen kihúzta magát. A többi tiszt is vigyázzba merevedett:
– Köszönöm önnek, parancsnok, a francia nemzet nevében, és ezennel megőrzésre átveszem az örmények győzelmének ezt a trófeáját.
Újra kezet nyújtott Bagradjannak:
– Ön személyesen zsákmányolta a tarackokat?
– A fiam, akit megöltek.
Ezt a vallomást hosszú, általános hallgatás követte. Az ellentengernagy bambuszbotjával arrább lökött egy követ. Aztán a kíséretéhez fordult:
– Le tudjuk vinni az ágyúkat a hegyről, és fel tudjuk szállítani a hajóra?
A megkérdezett szakember kétkedő arcot vágott. A szükséges segítséggel a legnagyobb nehézségek árán meg tudják oldani, ha egy teljes nap áll a rendelkezésükre. Az excellenciás úr rövid megfontolás után így határozott:
– Gondoskodjanak arról, hogy ezeket a tarackokat használhatatlanná tegyék. A legokosabb, ha felrobbantják, de kérem, óvatosan!
Annál jobb, gondolta Gabriel, legalább két ágyúval kevesebb van a világon. Mégis valami sajnálkozást érzett. Sztepan miatt. Az ellentengernagy vigasztalóan mondta:
– Ön nagy szolgálatot tett az igaz ügynek, parancsnok, még ha ezek a tarackok meg is semmisülnek.
E szavakkal az ünnepélyességről átléptek a tárgyilagosság területére. Az ellentengernagy azt kérte, mondja el neki a védelmi rendszer elhárító harcait. Mialatt Gabriel kevés szóval megmagyarázta művét, nagy nyugtalanság fogta el. Ezek a tisztára mosdott, jó illatú urak itt kifogástalan egyenruhájukban olyan leereszkedő érdeklődéssel tekintenek a negyven nap szívet tépő valóságára, mint valami háborús színjáték műkedvelő előadására. A három csata? Egyáltalán nem ez volt a legfontosabb. Mit is tudnak ezek a kikent-kifent uraságok az örmények sorsáról, hogyan tört össze valamennyiük élete idefönt? Türelmetlensége undorrá sápadt. Ne fordítson egyszerűen hátat nekik, és ne hagyja őket faképnél? Már ismét csak magánember, most Juliette-ről és Iszkuhiról kell gondoskodnia, hogy jól elhelyezzék őket. De nem. Krisztus szerelméért, hiszen a franciák az ő csodálatos megmentőik, örök hálával tartozik nekik.
Az ellentengernagy, ez a lelkiismeretes férfiú végül azt kérte, hogy mutassák meg neki a legfontosabb hadszínteret, az északi nyerget. Halk hangon utasította a kíséretében levő urakat, hogy jegyezzenek fel mindent, amit hallanak. Kétségtelenül részletes jelentést szándékozott küldeni a tengerészeti minisztériumnak. Hiszen a hét örmény falu lakosságának megmentése nem csupán fontos, hanem igen mutatós tett is.
Gabriel Bagradjan persze nem tehetett egyebet, minthogy engedelmeskedik az excellenciás úr kívánságának. Üzenetet küldött Nurhan csaus Elleon-nak. Egyúttal néhány küldönc vezetésével a tengerészgyalogosok egy része gépfegyverrel felszerelve előreindult, hogy a flottaparancsnok biztonságáról gondoskodjon. Amikor fél órával később Gabriel a törzskarral együtt megérkezett a nyereg magaslatára, Nurhancsaus már tűrhető rendben felsorakoztatta tízes osztagait, hogy a franciákat katonás fogadtatásban részesítsék. Gabriel pedig, az ellentengernaggyal mit sem törődve, odalépett a viharvert zupás őrmesterhez, és megölelte:
– Nurhan csaus! Most minden véget ért! Köszönöm neked! És köszönöm nektek mindnyájatoknak!
Ebben a pillanatban megbomlott a szakállas örmények szép rendje, és máris ott szorongtak mind Gabriel Bagradjan körül. Néhányan a kezét igyekeztek megcsókolni. Harcuk vezetőjéhez való ragaszkodásukban ott volt a bizalmatlanság és az elutasítás árnyéka is a csillogó vendégek iránt. A tisztek azonban csodálkozó meghatottsággal nézték ezt az egyáltalán nem katonás, de mégis oly férfias jelenetet. Miután az ellentengernagy röviden megszemlélte az árkokat és a sziklabarikádokat, kötelességének vélte, hogy Gabriel Bagradjant és vele együtt a harcosok seregét szónoklattal tüntesse ki. Gall ékesszólása, de egyúttal hivatásának és hitének fanyar tartózkodása is megcsendült benne.
– Parancsnok – kezdte –, napjainkban a világ minden szárazföldjén és tengerén hősi tettek születnek. Harcra képzett katonák állnak szemben egymással. De itt, a Musza Dagon nem ez történt. Ön nem rendelkezett harcra képzett katonákkal, csupán egyszerű, békés parasztokkal és iparosokkal. Mégis, ez a maréknyi, rosszul felfegyverzett falusi ember az ön vezetésével nemcsak bátran küzdött az ellenség ezerszeres túlereje ellen, hanem a puszta életükért folytatott kétségbeesett harcban győzelmesen megállták a helyüket. Ez a tett megérdemli, hogy jól az emlékezetünkbe véssük. Csak Isten segítségével történhetett meg. Isten segített önöknek, mert nem csupán önmagukért harcoltak, hanem az ő szent keresztjéért is. Önök így a legnagyobb hősiességet vitték végbe, ami csak létezik: a keresztény hősiességet, mert magasztosabb értékeket védelmeztek, mint házukat és tűzhelyüket. A francia nemzet rajtam keresztül köszönetet mond mindnyájuknak, és büszke arra, hogy segíthetett önöknek. Örülök, hogy valamennyiük biztonságáról gondoskodhatom, és közlöm önökkel, hogy hajórajom az egyik egyiptomi kikötőbe szállítja majd önöket, Port Saidba vagy Alexandriába…
HÓDOS GYÖRGY FORDÍTÁSA
Egyetemi időmben, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, eléggé elfogódottan és ugyancsak reszkető inakkal álltam meg a különböző szerkesztőségek ajtaja előtt s csak hosszas tipródás után merészeltem bekopogni. Az Élet és Irodalom szerkesztőségébe mentem talán a legkevesebb drukkal, hiszen a lap akkori versrovatvezetőjét, Györe Imrét félig-meddig diáktársamnak érezhettem: volt egy olyan esztendő, amikor mindketten az Eötvös Kollégiumban laktunk, csak ő már végzős hallgató volt, én meg még csak gólya. Azért persze tőle is igen-igen féltem. Amikor először járultam a színe elé, szemüvegének szigorú villanása szinte sóbálvánnyá merevített. No – gondoltam – ez aligha fog az én kacshajtásaimnak a lenyesegetésével bíbelődni, elküld a fenébe az összes opusaimmal együtt. De nem ez történt. Imre elmosolyodott és barátsággal nyújtotta a kezét: – Csakhogy idetaláltál.
Én attól a pillanattól kezdve a barátomnak éreztem őt. S a további évtizedek során sem sikerült olyat tennem, amivel kezdeti rokonszenvét eljátszottam volna. És erre büszke vagyok, mert ő igen magasra tette a mércét a barátság tekintetében. Ő maga így vallott erről 1958-ban megjelent Zuhogj csak ár című kötetének egyik versében:
Nézd meg, hogy kivel parolázol,
önnön véreddel kit itatsz,
kivel lefekszel és komázol,
nem mindegy: hamis vagy igaz.
Jobbra vagy balra lép a lába,
és írral keni-é sebed,
vagy fejed nyomja majd a sárba.
Csak azt ne hidd, hogy egyre megy.
Nos, jól megnézte, hogy parolázhat-e velem és úgy döntött, hogy igen. És ez nagyobb kitüntetés volt számomra, mint sok medál a későbbiek során. Ezt a barátságot sohasem deklaráltuk. Csak éppenséggel tudtuk egymásról, hogy – Garai Gáborral szólva – elmehetnénk ketten egy közös kulaccsal akár a sivatagba is.
Költőként és emberként egyaránt tiszteltem. Konok hűsége, komoly elkötelezettsége követendő példa volt számomra. Versei pedig a legtöbbször belőlem beszéltek. Akkor is, amikor „korbácsos énekek” voltak, de akkor is, amikor gyengéd szerelmi vallomások. Költő volt a javából, mert hite erejével, magával ragadó meggyőződéssel írt, és sohasem locsogott feleslegesen. A lényeget mondta mindig. Az igazat – és nemcsak a valódit. És mindig költészetté nemesítve. A korérzést – saját adott hangulatán átszűrve – senki sem fejezte ki oly tömören, mint ő:
A földre sajgó bánat ül,
a fákon éj kotol.
Kihull a fény kezem közül,
akár a könnyü por.
Nyílt volt, egyenes jellemű és beszédű. Sohasem köntörfalazott, a nevén nevezett mindent. Ám a kiegyező kényelem ezt nem nagyon tűri. Az ilyen költő mindig szálka a megalkuvók és a meghunyászkodók szemében, mert kényelmetlen, mint a lelkiismeret. Nem kábít, mint az éteres zsebkendő, hanem felzaklat, mint a cserbenhagyott zászló látása. A magyar költők esetében József Attila állítása az igaz, miszerint a költő ajkán csörömpöl a szó. Mert itt elsősorban csörömpölnie kellett a költői szónak hosszú századokon át, nem pedig muzsikálnia. Györe Imre a maga nevében csörömpölt mindig, de sohasem önmagáért: „… síró gyermek a hitem, / kit vérrel szoptatgatok. / De nem magamért, de nem magamért, / csakis miattatok” – írta. Hatvanadik születésnapjára verset írtam neki 1994-ben – Kivilágos kivirradtig volt a címe. Idézem az első strófáját:
Nem magadért, csakis miattunk
verdesel és ugrándozol,
úgy lepi hatvan év a vállad,
akár a könnyü por –
lerázod hetyke rándítással.
S kezded húszévesen
a verdesést, ugrándozást, hogy
tánccá legyen a szívütem.
Amikor én lettem hatvanéves, 1997-ben, ő is verset írt nekem, Ének Baranyi Ferencnek volt a címe. Idézem az egészet, mert nem hosszú:
Akkor még szép volt, akkor még szép volt,
akkor még szép volt
minden:
szép lányok mosták, szép lányok mosták,
szép lányok mosták
ingem.
Akkor még jó volt, akkor még jó volt,
akkor még jó volt,
hinnem:
szegények gondját, szegények gondját,
vállamon gondját
vinnem.
Akkor még szebb lesz, akkor még szebb lesz
akkor még szebb lesz
minden:
szép lányok mossák, szép lányok mossák
táncomban rám hűlt
ingem.
Nos, sohasem hűlt rá az inge, mert élete végéig „táncolt”, költőként nem tette le a lantot. A szegények gondját vállán vinni – és nem csupán szívére venni! – sohasem szűnt meg. Ezért a keszthelyi postás fia, a dolgozó emberek lankadatlan szószólója, itt lelt igazán hazára az egykori munkáskerületben. Helyén van tehát a tábla, amelyet most avatunk.
* Elhangzott Györe Imre emléktáblájának avatásán, 2014. december 2-án, a költő születésének 80. évfordulóján. [vissza]
Sanyó Anita
Egy jó kiállítás feltétlen jellemzője, hogy a kiállított műalkotásokat szemlélve magunkra találunk. A kép él, mozog és megmozgat, felfogása, értelmezhetősége továbbgondolásra késztet. Az újfajta képi nyelvezet aktualitása a különbség jelentékennyé tételén múlik, vagyis a stílus a műalkotás maga, különösképpen érvényes ez digitális munkákkal kapcsolatban. Olyan nyelven szól, melynek szofisztikai modelljei még nem eléggé ismertek, szokatlanok, és melyet a műértő közönség többsége még maga is tanul. A vizuális költészet lehetőségeinek keresése szabad, jól szemlélteti a küzdelmet, melyet a létezés végessége képes feloldani, és ami nem más, mint idealizáció. A megértés mutatója kileng, érezzük, hogy a magyarázathoz a formanyelvi tapasztalatok és tanulságok párhuzamba állítása szükséges. A régi műszavakat felváltó újak már nem a quattrocento vagy a cinquecento világát idézik, azét a művészettörténeti korszakét, melyet klasszikusként szokás definiálni. A 21. században társalkotóként jelentkező gépi agyak nem hordoznak ugyan tudati reflexiókat, mégis olyan kapcsolatokat létesítenek az alkotóval, mely a legjobb értelemben vett függés. Ennek az összefüggésnek a kritikáján keresztül kell szemlélnünk a szembenállás vagy az elfogadás választásait.
A Mozaikoknak nevezett kiállítás képei egy új műfaj képviselői, digitális korunk világának előhírnökei, sőt, gyorsan formálódó világunkban egy kifejlett, önmagát vállaló, konfiguráció eszközei, ahol a meggyőződés elméletének reflexiói a meggyőződés reflexiói is egyben. Arisztotelészi modellben gondolkodva a kimondott szó epiforáját a látvány epiforájára változtatjuk. A Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) Bölcső utcai galériájának falain elhelyezett téli tárlat anyagának jelentéshálózatában egy új művészeti ág körvonalazódik. Az örök szabály a szabadság maga, ennek mámorában létrehozott mindenfajta uniformizálás csak egy-egy lehetőség. A kiállított 45 kép ablak egyre inkább határtalanná táguló belső univerzumunk felé. Ez még maga a kezdet, az értelmezés új, a komputerművészet népszerűsége máris óriási. Az alkotószándék kijelentését irányító eszmeiség világokat kapcsol össze. Az emberiség jövőjével kapcsolatos elvárásaink képekben manifesztálódnak.
A MET Téli Tárlat című kiállítás-sorozatának Mozaikok című bemutatója 2014. november 29-én nyílt meg a tizenegyedik kerületi Bölcső utcai MET Galériában.
A MET működésének dinamizmusa azokban a kiállításokban nyilvánul meg, melyek ezeket a rendezvénysorozatokat alkotják, összefűzik. A 30x30 cm-es habkartonokra kasírozott fájlok ilyen módon történő életre keltése a létezés, a megvalósulás szerepjátéka. A vizuális szonda messzire tekint. Nagyságrendekkel mérve, szakrális módon viszonyul teremtőjéhez.
Haász Ágnes, a MET elnöke, a kiállítás kurátora megnyitójában ezt mondta: „Hangulati, ráhangoló szerepet kapnak a videók – fénytextúrákkal, klasszikus hangvételű reneszánsz és barokk művek feldolgozásával, zenei aláfestéssel –, miközben a számítógép alapjaiból konstruált fényobjektek, és a külön falrészen elkülönítetten megjelenő ornamentális jellegű munkák egy idillikus téli tájban megjelenő baljóslatú, vörös korpusz felkiáltójelei…”
A kategóriák fejezeteiben a különbségtételek egész sora nyilvánul meg. A fegyelmezett rendezést a méretek hasonlósága tette lehetővé. A képek életfunkciói számítógép által vezéreltek. A balról jobb felé rendezett, bonyolult beszámolók az önálló kifejezések jelentéstörténeteinek közvetlen, életszerű kifejeződései. Egyes művészek, mint például Gabos, Füleki, Kántor, Czeto Beaty-Jalla, Szakállas Zsolt, Vincze Tas egy szimbolikus rendszer képét nyújtják, vagy Tenke István, Udvari Gábor, Urbán Tibor, Hermann Zoltán, akik eszmerendszerekre utalnak.
Ezeket a képeket tovább kísérjük abba a kontextusba, melynek ágai a szimbolizmus felé mutatnak, tér, szín kompozícióbeli fejtegetésekkel. Feleleteik nem egyebek, mint értékekkel folytatott kísérletezések által feltett kérdések továbbkérdezései. Az elbeszélhetőség csábító lehetőségei akkor is igazak, ha a narráció maga a tét, és semmi egyéb, és ettől az érzéstől meghatottan átölel a némaság és a csönd. A kérdések expresszívek, Pataki Sors könyvei a tapasztalat segítségére sietnek, akárcsak Reiner Fa designjai vagy Pető Hunor maszkjai. A referenciák együttesét a „fiktív” műveknek köszönhetjük, melyek nem utasítják el a képiséget, megismételnek korábbi kijelentéseket (mint a valóság távoli képmásait). Kamuflázsként törekednek megértetni a klasszikusokat (Lévai Jenő: Giorgione), vagy csupán beérik azzal, hogy a műalkotás teremtő funkcióját ajánlják, mint narratívát, mint például Hernádi Paula Téli szele vagy Koppány Attila Jelensége.
A tartalmi szempontból a csaknem lírai, ugyanakkor, ennek ellentételezéseként filozófiai, epikai képkörnyezet rávilágít azokra a megközelítésekre, melyek jelentéstételként a vallomás frissességét deklarálják. Az előírás köt, a néző zavarba ejtése kódolt üzenet, az alkotó és a műélvező egymásra talál. Emlékeztető a vizuális retorika, a szerkesztői szándék, a kompozíció újraértelmezése. Láng Eszter Jeruzsáleme példa annak illusztrálására, hogy minden egyes kép egy-egy megtalált kézirat, a művön belüli értelmezések didaktikusak. Ennek fojtogató izgalmában a látogató nem kockáztat, pedig a feladat látszólag megoldhatatlan. Enyedi Idared című munkája maga az elmerült nézés, képileg kiérlelt, grafikailag mozgalmas, transzcendentális idealizmusa klasszikusakat idéz, akárcsak Mayer Éva Vándora.
Egészen másról van szó Azbej Kristófnál, elmondása romantikus, hangulatai stratégiává alakulnak át, megkerül bizonyos konfigurációkat, továbbfejleszti, vagy esetleg átjátssza őket. Haász Ágnes karácsonyt idéző kompozíciója megsemmisíti azokat az elgondolásokat, melyeknek hovatartozását kényszerhelyzetek idézik elő, és melyeknek költőisége zsánerszerűen funkcionális. Mások is erre a módszerre alapoznak, legfőképpen Dávid Vera, Péter Ágnes, Magén István és Vass Tibor.
Módszer, melyet a tudatosság kényszerűsége, a közvetlen ráutalás kényszerít az alkotóra, térölelő, a kép színelemző motívumait kihangsúlyozó állásfoglalás. Egyedi költőisége hitelesíti a dolgok rendjében való részesedésünket, esztétikai meghatározottságunkat, mely attól isteni, hogy nem képes sem fitogtatni, sem értelmezhetetlenné tenni a tehetséget, nem vezeti érdek a szépség keresésében. Erre gondolunk Gábor Éva Mária: Betlehem című munkája előtt is, Lux Antal, Sós Evelin vagy Repászki Béla és Ferenc munkáinak megtekintésekor is, pedig ott a megnyilatkozás tudatosabb, az elmondás romantikája, végkövetkeztetése a szerző fogalmainak és sejtéseinek helyébe lép.
A kérdés: az igazságfogalom.
Az, hogy az igazság alávethető-e a valóságnak és vajon nem kér-e gyakorlati igazolást, feloldozást, akárcsak részleteiben is? Lehet-e tudomány a jövő művészete, mint amilyen Leonardo idejében volt? A ráció belső tájékain minden olyan élesen kitapintható-e, mint azokban a digitális indíttatású és szellemiségű vizuális törekvésekben, melyek minden bizonnyal a harmadik évezred művészetének még botladozó megnyilatkozásai?
A videóművészet, a képzelet feltartóztathatatlan energiáira számít, intuitív módon kialakított szándékokat valósít meg. Gyenes: Soft textures still című videó kompozíciója jelentős számú érdeklődőt vonzott. A szándék három művészeti ág esélyeivel számolva az infrastruktúra tükröződésévé válik. Nemcsak mesél, mozog, hangot ad, de közben egyedi értékeket sugall. Egységesítő szerepe gazdagítja a vizuális művészeteket.
Központi szereplővé válik, a művészet átadhatóságának módszertanát tökéletesíti. Nem csupán képzelet, de megálmodott struktúra is, jelentős tényező, kötődik a hagyományokhoz, megoldásai a jövőhöz kapcsolhatók, egy újfajta gondolkodási modellhez, mely a művészet belső állomásait követve a tradíció továbbvivője lehet.
Szabó Beatrix
Ezek az írások a Cuentos del arañero (A gyümölcsárus történetei) című gyűjteményből valók, amely 2012-ben, még Chávez életében jelent meg. Azokat a történeteket, példázatokat gyűjtették benne egybe, amelyeket a Bolivári Forradalom vezetője többnyire beszédeibe illesztve mondott el.
Meg fognak ölni
Szegény öregeim azon az estén az Elnöki Palotában voltak, anyám néhány perccel fogságba ejtésem előtt bátorító üzenetet küldött. Azt mondtam Marisabelnek: „Menj Barquisimetóba”, amikor már a helyzet egyre égetőbbé vált. Elindult Rosinésszel, Paulitóval, és a mamájával. Nagyobb gyerekeim, Rosa, María és Hugo, barátaim egy csoportjával voltak. Egy másik helyen rejtették el őket, én semmit se tudtam róluk. Kölcsön kaptam egy mobilt, de nem tudtam a számokat. Azt kértem az ezredestől: „Szerezd meg a telefonszámokat, hogy felhívhassam a családomat.” „De honnan?” „Hívj fel valakit az Elnöki Palotában, a telefonközpontot.”
Az ezredes egy vagy két percre adta kölcsön a mobilt. Benyomom a számokat. Nem felel se Marisabel, se anya, se apa. Hívom a barinasi Kormányzóságot, de a szám téves, egy barinasi család emlékezett később a hívásomra. Talán azt hitték, téves telefon. Én azt mondtam: „A fogoly Elnök vagyok, kivel beszélek?” Nem, nem, nem, nem tudom. Voltaképpen megértettek, de nem hitték, hogy én vagyok.
Aztán elértem María Gabrielát. A tengerparton rejtőzködött, barátainál. Azt mondtam neki: „Az istenért, hogy vagy? Én megint fogoly vagyok.” María nyugodt maradt, azt mondta: „Az Úr őrizzen téged, apa. Csak nyugalom. Mi jól vagyunk. Mit tehetek?” Azt mondtam: „Mindenekelőtt, vigyázz magadra, aztán telefonálj, ahova csak tudsz, egy újságírónak, add hírül, akinek csak tudod, az is megeshet, hogy soha többé nem beszélhetek veled, mondd el, hogy sose mondtam le a hatalomról, amit a néptől kaptam. Mondd el nekik, hogy fogoly Elnök vagyok.” És a kicsikém elkezdett mobilozni, és a hír bejárta a világot.
Pár perc múlva elértem Marisabelt, Barquisimetóban volt, vidéken, barátoknál. A gyerekek aludtak. „Ne nyugtalankodj, mi nyugtalankodunk érted”, még valami, és csók. Azt mondtam: „Marisabel, vigyázz a gyerekekre, légy nyugodt, jól vagyok, de semmi se biztos. Nem tudom, mi történik ma éjjel.” Azt gondoltam, hogy még aznap éjjel máshová visznek, nem tudtam, miért, a föld minden ördöge szabadon kószált. Gyóntam, mert biztos voltam, hogy meg fognak ölni.
Kapaszkodj a neoliberalizmusodba!
Elmondom nektek, hogy mi történt egyik barátommal, ott, Sabanetában, ahol kukoricát termelt, százados voltam Elorzában, amikor ezt mesélte nekem. Segítségemet kérte. Azt hitte, hogy én, mint százados, tudok segíteni rajta. Feljebbvalómhoz fordultam, de hiába. „Ez nem a maga dolga, százados. Foglalkozzék csak a katonai ügyekkel.” Az a szegény ember sírva fakadt. Farfán lovasszázadomnál keresett fel, Elorzában. Gyerekkori barátok voltunk.
Volt egy traktorocskája, egy élet munkájával vásárolta, öreg, de jó traktorocska volt, volt gereblyéje, vett egy földecskét és egy vidéki házikót: ott élt a család, asszonya és négy vagy öt gyerek. Kölcsönt vett fel, negyven vagy ötven hektáron kukoricát vetett el. A kölcsönt a földre, a házikóra vette fel, mindenre, amije csak volt. Remek kukoricatermést takarított be, hiszen ott jók a földek. A Boconó és a Masparro közti földek a legjobbak a földművelésre egész Dél-Amerikában. Barátom teherautókat bérelt, mindent hitelbe. Nézd csak, barátom, neked van egy teherautód. Add kölcsön, visszafizetem a kukoricából, megállapodást kötnek, úri módra, és irány a bank. Ő majd fizet, nincs tőkéje, tőkéje a karja, a földecske, a munkája, a becsülete, a szava.
Három vagy négy teherautó kukoricát vitt, úgy hiszem, az az ember a La Veguita-i silókba. Némelyiket nagy vállalatok magánszektorai irányították az akkori kormányzat korrupt hivatalnokainak a támogatásával. Azt mondják neki: „Jól van, álljon ide a kukoricás teherautókkal.” Eltelik egy nap, mert meg kell mérni a kukoricát, és tudományos módszerekkel kell megvizsgálni a nedvességtartalmukat, a minőségüket. És az az ember ott vár nap mint nap, a rácsba kapaszkodva. Látta, ahogyan kijöttek és bementek a teherautók, és ő becsületesen várt, várta, mikor kerül rá sor. Eltelik rengeteg nap, akkor mérik meg a kukoricát, amikor a vállalkozóknak és a kormány korrupt hivatalnokainak kedvük támad rá, elvégre ők kerítették a silókat, pedig azok a nemzeté voltak, vagyis a népé, a nép pénzéből készültek.
És akkor kijelentették: „Nem, fiú, ez a kukorica nedves, a fele semmit se ér, csak a felét fizetjük ki.” Ezért mondom én a venezuelaiaknak, hogy az én erőm nem az enyém, csöndben kellett maradnom, századosként, 120 katonámmal. De az az ember a barátom volt, emlékeztem gyerekkorunkra, együtt tanulgattunk a füzeteinkből, testvérek voltunk egy életre. Láttam azt az embert, asszonyával és gyerekeivel, ott, Elorzában egy hajnalon, amikor az Arauco folyó partján mindezt elmesélte, és együtt sírtam vele.
Így történt, annyi sírás és szenvedés láttán tehetetlenül néztem a puskámat. Így történt, ezért mondom, hogy ez az erő nem az enyém, ez a tiétek, amit egy nap rám bíztatok, és Isten megengedte, hogy megőrződjék, mint erős üteg, fájdalom, de szerelem és erő lövedéke. Ezzé tettetek engem, akkumulátorrá, üteggé, ti adtatok nekem és Istennek erőt, mindenekelőtt Istennek.
Az az ember eladósodott, nem tudta kifizetni a bankot, a teherautókat, a kölcsönt, semmit. A bank elvette a házát, elvesztette a traktort, az utcára került. A kölcsön fejében elvették a földjét is. Olyan volt ez, mint a torreádor utolsó döfése, kész! Kapaszkodj a neoliberalizmusodba!
Génesis
Akárcsak az a kislány. Itt él bennem. Génesisnek hívták. Egyszer, az egyik gyűlésen, az emberek közt futva ért oda hozzám. Azt hiszem, a Poliedróban történt. Jött, és átölelt. Rákos daganat volt az agyában. Azt mondták, már csak egy éve van. Mit tehetek ezért a lánykáért, én istenem? Egy zászlócskát ajándékozott nekem, itt őrzöm, velem lesz életem utolsó napjáig, mert ez a zászlócska ő maga, aki velem maradt. Azt mondta nekem: „Chávez, neked adom a zászlómat.” Micsoda fájdalom, amikor megtudtam, mennyire beteg! Beszéltem Fidellel, és tervet készítettünk. Elküldtem Kubába a mamájával. Sokfelé elvitték, úttörővé avatták. „Olyanok leszünk, mint Che”, mondta. Van róla egy videóm. Boldog volt élete utolsó napjáig. Mi mást tehet az ember? Angyalka ő, aki itt jár, vigyáz ránk. Itt van, zászló lett, itt él Génesis.
Nem akarták, hogy lássam Fidelt
Egy hajnalon, Mirafloresban sétálva, kószálgatva, eljutok a telefonközpontba, és kérdezem a félig alvó fiút:
„Mi volt, milyen hívások?” Végigolvasom a hívások jegyzékét. Három vagy négy hívás Fidel Castrótól. Fidel hívott, Fidel beszélni akart velem. Amikor a kormány élére kerültem, február 2-án, Fidel itt volt február 4-ig. Hány elnököt fogadtam a hivatalban! Jött a kolumbiai, a Spanyol Főherceg, a guayanai elnök, jött Menem, majdnem meglátogatott Carlos Andrés Pérez. Azt mondták: „Ez szerepel e jegyzékben”, „ezeket egyeztettük”. Én együgyű voltam, új ember. „Rendben van, jöjjön.” „Megjött Menem.” „Jól van, jöjjön.” Aztán a február 4-i felvonuláson értesülök még valamiről, amikor átadtuk a zászlót az ejtőernyősöknek, akikből kiválogattuk a Briceño üteget. Otthon nézem a televíziót, és látom, hogy egy kancelláriai funkcionárius – még csak nem is a kancellár – búcsúztatja Fidelt a repülőtéren. Fidel az egyenruhájában. Látom, ahogyan felszáll a repülőgépre, és azt mondom magamban: „Istenem! Fidel itt, volt és én nem fogadtam.” Egyszerűen nem akarták, hogy lássam Fidelt. Itt volt Menem, az AÁSZ titkára, mindenféle államigazgatási szerv képviselője, és én – együgyű paraszt – végre felfogtam, miről van szó, és elkezdtem az én játékaimat is. Míg ez a játék az elkerülhetetlen összeütközésbe torkollt, jött az április 4-i államcsíny, majd az arra adott forradalmi válasz.
Az egyetlen ördög
Én, ez így igaz, az elnöki tanácskozásokon, sokszor magányos voltam, míg társaim nem érkeztek. Emlékszem az első elnöki csúcstalálkozóra, amikor Fidel is ott volt. 99-ben történt, egyik felszólalásom után, Fidel Castro egy papírszeletkét juttatott el hozzám, a keze írásával: „Chávez, úgy érzem, már nem én vagyok az egyetlen ördög ezeken a tanácskozásokon.” Mi ketten voltunk, akiknek a hangja nem illett a kóruséba.
SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA
Szabó Viktória Anna
6. A passzív forradalom társadalmi bázisa
Mivel az újabb passzív, restaurációs forradalom nem a társadalmi formát, hanem csak a politikai rendszert változtatta meg, bázisát a klasszikusan értelmezett osztályharc helyett elsődlegesen a burzsoázián belüli küzdelem alkotta, melyhez más csoportok is kapcsolódtak. Orbán Viktor korábban már említett megfogalmazása, amely szerint a szavazófülkékben az oligarchák magánhatalmát buktatták meg, tulajdonképpen erre a konfliktusra utalt. Oligarcháknak ugyanis az úgynevezett nómenklatúra-burzsoázia legvagyonosabb tagjait tekintette, akik pártállami pozíciójukat és kapcsolatrendszerüket felhasználva váltak nagytőkésekké, az uralkodó osztály meghatározó szereplőivé. Velük szemben, e megközelítés szerint, a nemzeti együttműködés rendszere egy egyéni érdekekre is épülő sajátos szövetséget jelent, melyben a hazai vállalkozók és a társadalom plebejus csoportjai közötti (hallgatólagos) szerződés biztosítja az ország felemelkedését. Ez az elképzelés egyébként gyökeresen különbözik a két alapvető osztály konszenzusától, a klasszikus polgári demokrácia bázisától, mert az együttműködés nem a szabályozott érdekütközéseken és egyeztetéseken, hanem a nemzeti tőke vezető szerepének deklarált elismerésén nyugszik.
A feltörekvő hazai vállalkozók azonban nemcsak az ún. nómenklatúra-burzsoáziát, hanem számos területen a transz- és multinacionális cégeket is ellenfelüknek tekintik, azokkal a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel együtt, amelyek a globalizált liberálkapitalizmus világában ez utóbbiakat támogatják. Ezért a nemzeti együttműködés rendszere a centrumállamokkal és internacionális intézményeikkel szemben szükségszerűen gazdasági szabadságharcot folytat, mely az Európai Unióval kialakuló sorozatos konfliktusokat is magába foglalja. E küzdelem azonban jóval több, mint az újonnan kapitalizálódó országok nemzeti burzsoáziájának szokványos protekcionista gazdaságpolitikája, mely védővámokkal és különféle adminisztratív intézkedésekkel próbálja korlátozni a külföldi cégek áru- és tőkeexportját. A centrumállamokkal és nemzetközi pénzügyi intézményeikkel való konfliktusok hátterében ugyanis az a korábban már említett feltételezés is meghúzódik, hogy a globalizált liberálkapitalizmus – a 2008–2009-es világválság következtében lényegében megbukott, s a súlyos krízist kizárólag az unortodox eszközöket is alkalmazó nemzetállamok tudják kezelni. E vélekedés nyomán Orbán Viktor úgy látja, hogy a hazai gazdaságpolitika mintául szolgálhat (s egyre inkább szolgál is) a többi uniós tagállam számára, s így Európa végül is a magyar megoldásokat követheti.
Kezdetben a nemzeti burzsoázia pozíciójának erősítése csupán az adópolitikán és az állami megrendelések rendszerén keresztül érvényesült. A kormányzat egyfelől jelentős mértékben csökkentette a társasági adót és a személyi jövedelemadót, másfelől, ellentételezésként, bankadót és ágazati különadókat vezetett be, üzenve a maastrichti kritériumokhoz ragaszkodó Európai Bizottságnak is, hogy a fiskális szigort nem a lakosság, hanem a külföldi cégek terhére valósítja meg. Ezzel egyidejűleg a közbeszerzések terén nyíltan a hazai nagytőkéseket, mindenekelőtt a Fidesz-közelinek tartott Közgép tulajdonosait preferálta, hangsúlyozva, hogy szakít a korábbi MSZP-SZDSZ kabinetek politikájával, mely a multi- és transznacionális vállalatokat részesítette előnyben.
2012-től aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a Fidesz–KDNP szövetség a politikai rendszerváltást az 1990-es években lezajlott eredeti tőkefelhalmozás részleges megismétlésére is felhasználja, mégpedig többnyire sajátos módon, a Magyar Bálint által is említett államosítások közbeiktatásával. A tulajdonviszonyok megváltoztatásának első állomása a dohányáru-kiskereskedelem állami monopóliumának megteremtése volt, amit a kormány főként a fiatalok egészségvédelmével indokolt. Az új rendszerben dohánytermékeket kizárólag azok értékesíthetnek, akik e tevékenységre pályázat útján koncessziós jogot nyertek, s ennek alapján nemzeti dohányboltot működtetnek. E változtatás lényegében a munka és a tulajdon törvényes úton történő szétválasztását jelentette, hiszen 2013. július 1-jétől több mint 35 ezer üzlet helyett csak 5414 trafikban folyhat árusítás. 59 Ily módon az addig jórészt kiskereskedők által működtetett, évi 340 milliárd Ft-os forgalmat lebonyolító piacot olyan közép- és kisburzsoák foglalták el, akik nemegyszer öt dohányboltra is koncessziós jogot nyertek. A korábbi tulajdonosok egy része a kisajátítás következtében alkalmazottá, önálló egzisztenciából proletárrá vált, miközben az új trafikosok számottevő hányada helyi fideszes politikusok rokonai, illetőleg üzlettársai köréből került ki. Jelentős számú bolthoz jutottak a hódmezővásárhelyi Continental dohánygyár menedzserei és más munkavállalói is; a cég vezetése egyébként aktívan részt vett a trafiktörvény megalkotásában, ami arra utal, hogy a nemzeti burzsoázia meghatározó szereplői közvetlenül is befolyásolják a kormányzat tevékenységét. Sajátos vonása volt a pályázati eljárásnak az is, hogy eredetileg a koncessziós jogosultaknak csupán 3 %-os árrést biztosítottak, melyet aztán egy törvénymódosítással utólag emeltek 10 %-osra, arra hivatkozva, hogy a kistelepüléseket ily módon tehetik vonzóvá a pályázók számára. 60
E kedvező változtatás ellenére eddig a nemzeti dohányboltok többsége veszteséges volt, s jelentős összegű tartozást halmozott fel, amit alapvetően a gyártóktól hitelben átvett, eladatlan árukészletek okoznak. Nyereséget szinte kizárólag a plázákban működő, a forgalom 17%-át lebonyolító trafikok értek el, melyeknek éppen ezért 2014. május 31-ig távozniuk kellett az áruházláncokban bérelt helyiségeikből, s ezzel egyidejűleg megszüntették az értékesítést a benzinkutaknál is. Lényegében meghiúsult a kormány azon szándéka is, hogy két nagy külföldi céggel szemben jelentősen javítsa az előbb már említett Continental pozícióit, melynek 2012. évi 18,2 milliárd Ft-os nettó árbevétele 2013-ban csak 18,6 milliárd Ft-ra emelkedett (profitja azonban 122 millió Ft-ról 260 millió Ft-ra nőtt), bár kétségtelen, hogy közben e konkurenseinek forgalma 46,5 milliárd Ft-tal csökkent. E gazdasági folyamatok hátterében feltehetően a feketepiac kiszélesedése húzódik meg, amit többek között a dohány-kiskereskedelem rendszerének átalakítása idézett elő, jelezve az ilyen jellegű lépések legalább is átmenetileg fennálló korlátait. 61
Jóval nagyobb horderejű, ám lassabb ütemű átrendeződés zajlott az agráriumban, elsősorban a lejárt földbérleti szerződések megújításán keresztül. 2012 márciusától 2013. szeptember 1-jéig közel 200 ezer hektár bérletére írtak ki pályázatot, ez utóbbi időpontig azonban mindössze e földterület 16,3%-ára, az érintett 6561 birtoktest közül 1582-re kötöttek szerződést. Bár az Orbán-kormány az agráriumban egyik legfontosabb céljának a közepes méretű családi gazdaságok megerősítését tekinti, az elnyert területek inkább a nagybirtokrendszerre jellemző módon oszlottak meg a sikeres pályázók között. A nyertesek közel fele ugyanis csupán 10 hektárnál kisebb birtoktesthez jutott, míg kevesebb, mint 4%-uk a bérbe adott földek 30%-át megszerezte, s így mindegyikük 300 hektárnál nagyobb területen gazdálkodhat. Ez utóbbi körbe 14 tőkés érdekeltség 39 pályázója tartozik, akik emellett pályáztatás nélkül, megbízási szerződés alapján további 495 földrészletet használnak. E tranzakciók következtében a négy legnagyobb társaság 1000–1000 hektárt meghaladó területtel rendelkezik, akár egykor az arisztokrácia alsó csoportját alkotó családok, három vállalkozás 500–1000 hektár közötti állami föld bérleti jogát nyerte el, hét pedig 300-500 hektár birtokot kapott. Egy új nagybirtokrendszer körvonalait jelzi az is, hogy a helyben lakó gazdák a bérbe adott területek alig több mint egyharmadát szerezték meg, s a pályázatok által érintett 672 település közül 281-ben kizárólag külső nyertesek voltak. 62
Mindazonáltal, szemben a trafiktulajdonosok kisajátításával, az agráriumban zajló folyamatok alapvetően nem a családi gazdaságok, hanem a korábbi, pártállami (vagy annak vélt) hátterű nagybérlők és társaságaik ellen irányulnak, melyek 20 éves bérleti szerződései mostanában járnak le. E klasszikus „őrségváltással” egyidejűleg ugyanis az Orbán-kormány 2013 áprilisában meghirdette a Földet a gazdáknak! elnevezésű programot, mely a családi gazdaságok számára 200 ezer hektár állami föld haszonbérbe adását írta elő. E koncepció éppen azokra a birtoktestekre vonatkozik, amelyek bérleti szerződése 2017. március 31-ig jár le. A program meghirdetésével párhuzamosan a kormány úgy döntött, hogy a kis- és nagybirtokok 50–50%-os megoszlása a jövőben 80–20%-os arányra változzon, vagyis az agráriumban egyértelműen a kis- és közepes gazdaságok túlsúlya érvényesüljön. 63
Ugyanakkor az előbb említett „őrségváltás” következtében a nagybirtokosok szinte kizárólag az új bérlők közül kerülhetnek ki, akiknek haszonbérleti jogcíme idővel földtulajdonná alakulhat át.Míg a trafiktulajdonosok kisajátítása a kis- és középburzsoázia megerősítését, az állami földek ismételt bérbeadása pedig jórészt egy új földbirtokos osztály létrehozását szolgálja, a hitelintézeti szektorban zajló változások a külföldi tőke súlyának csökkentésére, illetőleg egy ellen-OTP megteremtésére irányulnak. E célokat Orbán Viktor már korábban meghirdette; 2010 őszén bejelentette, hogy a takarékszövetkezetek piaci részesedését a következő tíz évben legalább kétszeresére kell növelni, 2012 júliusában pedig alapvető jelentőségű követelménynek nevezte, hogy a bankok 50 %-a magyar tulajdonba kerüljön. E gazdaságpolitikai koncepció megvalósításának első lépéseként 2012 novemberében a Magyar Fejlesztési Bank kisebbségi részesedést vásárolt a takarékszövetkezetek számára szolgáltatásokat nyújtó Takarékbankban, majd 2013 júniusában, a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról szóló törvénnyel az állam többségi tulajdonhoz jutott e pénzintézetben. A részleges államosítás oly módon zajlott le, hogy a Magyar Posta 655 millió Ft értékben tőkét emelt a Takarékbankban. Ezzel egyidejűleg a pénzintézet szolgáltató intézményből a szövetkezetek egyik központjává vált, mivel a törvény különleges jogosítványokkal ruházta fel a 120 takarékkal szemben. Az előbb említett törvény emellett létrehozta a Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Szervezetét is, melyhez valamennyi takaréknak csatlakoznia kellett, kivéve, ha még e jogszabály elfogadása előtt kezdeményezte bankká alakulását és a folyamatot 2013 végéig le tudta zárni.
Az államosítás, akárcsak a dohánytermékek kiskereskedelme esetében, azonban nem a köztulajdon körének kiszélesítését, hanem a Takarékbank és a takarékszövetkezeti hálózat privatizációját szolgálta. E célt egyébként a hitelintézeti integrációs törvény is egyértelműen megfogalmazta, deklarálva, hogy az állam csak átmenetileg szerez meghatározó részesedést e szektorban. A privatizáció előkészítésének részeként először az FHB Jelzálog Bank és a Magyar Posta kötött stratégiai együttműködési megállapodást, melynek keretében az előbbi 50%-os tulajdonrészt szerzett a posta befektetési társaságában, majd a kormány határozata alapján az integrációs szervezet 25% mínusz egy szavazat részesedéshez jutott a Magyar Postában, hozzáférve annak 3000 egységből álló fiókhálózatához. Következő lépésként 2013 decemberében a kabinet úgy döntött, hogy az MFB és a posta értékesítse a Takarékbankban levő közel 55%-os részvénycsomagját, miközben az előbbi továbbra is tulajdonos marad az integrációs szervezetben, biztosítva e szektorban az állami befolyást. A 2014 elején kiírt privatizációs pályázatra kizárólag a meghirdetést követően létrejött Magyar Takarék nyújthatott be ajánlatot, mivel a másik érdeklődő, az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség a Takarékbank 2013. augusztusi alapszabálya értelmében tulajdonosi pozíciója ellenére külső befektetőnek minősült, s így a részvényekért kínált összeg ötvenszeresét kellett volna megfizetnie. A sikeres pályázó bonyolult tulajdonosi szerkezettel rendelkezik; a privatizáló cég jogelődjét megvásárló takarékszövetkezeti elnök mellett tulajdonossá válik az FHB Életjáradék és az Első Hazai Pénzügyi Szolgáltatásfejlesztési Kft., melyet még 2013 januárjában az MFB Regionális Fejlesztési Holdingja hozott létre. Rövidesen, egymilliárd Ft-os tőkeemeléssel, részesedést szerzett e vállalkozásban 14 takarék, az egykor szövetkezeti formában működő Pannon Takarékbank, 16, ezen intézményekhez kötődő magánszemély, valamint az FHB Jelzálogbank is, mely, társszervezetével együtt, legnagyobb befektetőként 25%-ot meghaladó részvénycsomaghoz jutott. 2014. március 10-én aztán megkötötték a privatizációs szerződést, melynek alapján a Magyar Takarék 9 milliárd Ft-ot fizet az MFB-nek és a Magyar Postának, ám április 18-án az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség keresete nyomán a Fővárosi Törvényszék az integrációs törvény alkotmánybírósági elbírálásáig megtiltotta a Magyar Postának a részvények átruházását. Ellenlépésként egy héttel később a Takarékbank közgyűlése úgy döntött, hogy olyan részvényre változó kötvényt bocsát ki, melyet kizárólag a Magyar Takarék jegyezhet le, s így megkerülhetik az átruházás tilalmát. Átváltásra abban az esetben kerülhet sor, ha a privatizáló cég egy éven belül nem szerzi meg a Magyar Posta tulajdonában levő értékpapírokat; ennek oka kizárólag az lehet, hogy az alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánítja a hitelintézeti integrációs törvényt. Eljárási hibák miatt aztán a Takarékbank május 29-i rendkívüli közgyűlése megismételte korábbi döntését, megnyitva az utat a tranzakció lebonyolítása előtt. 64
Június 2-án a Magyar Takarék kifizette az állami részvénycsomag vételárának teljes összegét, ám a posta kezében levő papírokat ekkor még nem szerezhette meg. Rövidesen azonban az előbb említett jogi akadály elhárult, mivel az alkotmánybíróság július 8-án elutasította a hitelintézeti integrációs törvény alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló egyik bírói kezdeményezést. Néhány nappal korábban a testület az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség alkotmányjogi panaszát is hasonlóan bírálta el, mivel a törvény egészét alkotmányosnak ítélve annak csupán két rendelkezését semmisítette meg. 65
Ily módon létrejött a második legnagyobb hazai bank, mely kétszer akkora fiókhálózattal rendelkezik, mint az összes többi hitelintézet együttesen. Államosítás útján történő megszervezésével az Orbán-kormány éles konfliktust vállalt Demján Sándorral, az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség elnökével, és nyilvánvalóan gyengíteni kívánta a Csányi Sándor vezette OTP piaci pozícióját. A bonyolult tranzakciók sorozata tehát részben az ország leggazdagabb nagytőkései ellen irányult, akik egyébként, pártállami hátterük ellenére, elsődlegesen a Fideszhez kötődtek, miközben az MSZP-SZDSZ kabinetekkel is viszonylag szoros kapcsolatokat alakítottak ki. Ezért a takarékszövetkezeti szektor átszervezését olyan lépésnek (is) tekinthetjük, mely a nemzeti burzsoázia legfelsőbb szintjének részleges átstrukturálását is szolgálja. Valószínűleg a nagytőke egyik meghatározó képviselőjévé válik Vida József, a Magyar Takarék vezérigazgatója, Lontai Dániel, az integrációs szervezet elnöke, s egyben a Takarékbank felügyelő bizottságának vezetője, valamint Vojnits Tamás, a Takarékbank vezérigazgató-helyettese (május 29-ig igazgatóságának elnöke), aki kormánybiztosként kidolgozta a hazai, illetőleg a szövetkezeti pénzügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos stratégiát. 66 Emellett, mint erre előbb már utaltunk, az új pénzügyi konglomerátum megszervezése valóban növeli a magyar tulajdon súlyát a hitelpiacon, melyről a bankadó és más bankellenes intézkedések miatt a közeljövőben négy külföldi pénzintézet is távozhat.Az energiaszektorban végrehajtott többlépcsős rezsicsökkentés viszont kizárólag a külföldi, jórészt állami és önkormányzati tulajdonban levő áram- és gázszolgáltatók érdekeit sérti, melyek még 1995 végén, az úgynevezett nagyprivatizáció során szerezték meg e gazdasági tevékenységek monopoljogát. A tarifamérséklés a Fidesz–KDNP szövetség választási kampányának központi eleme volt, s döntő mértékben járult hozzá újabb kétharmados győzelméhez, hosszabb távon azonban az olcsóbb energia elsősorban az ipari vállalkozások versenyképességének javítását szolgálja. Az Orbán-kormány ugyanis azt tervezi, hogy a rezsicsökkentést a cégekre is kiterjeszti, s ezáltal termelési költségeiket érzékelhetően mérsékli. Mivel a tartósan alacsony energiaárak lényegében kizárják, hogy a szolgáltatóknál nyereség képződjön, a kabinet e közművállalatokat nonprofit társaságokká kívánja átalakítani, melyeknél a fejlesztéseket állami forrásokból finanszírozzák. Ez egyben az áram- és gázszolgáltatók visszaállamosítását jelenti, miközben a kormány az erőművi szektorban is hasonló lépéseket tervez. Feltehetően Paks II. megépítésének egyik célja is az, hogy olcsó árammal lássák el a magyar és a német ipari vállalkozásokat, vagyis mind az államosítási, mind az erőműbővítési törekvések végső soron üzleti érdekeket szolgálnak. 67
A bank- és az energiaszektorban zajló változások, valamint az ágazati különadók ellenére mégsem állíthatjuk, hogy az Orbán-kormány politikáját általános külföldi tőkeellenesség jellemzi. A kabinet ugyanis 2014 közepéig több mint 40 transz- és multinacionális céggel kötött stratégiai együttműködési megállapodást, jelezve a befektetések ösztönzésének szándékát. Ilyen megegyezések elsődlegesen olyan nagyvállalatokkal jöttek létre, melyek a hazai fejlettségi szinthez képest csúcstechnológiát hoznak az országba, döntően az alacsonyabb bérek, illetőleg az adókedvezmények és támogatások miatt. A hivatalos álláspont is azt hangsúlyozza, hogy a termelő ágazatokba történő külföldi beruházások az ország érdekeit szolgálják, szemben a spekulatív, kizárólag a profit kiszivattyúzására irányuló befektetésekkel. 68
E megközelítés egyértelműen bizonyítja, hogy a nemzeti burzsoáziát támogató kormányzat ismeri politikájának korlátait; a hazai tőkét ugyanis alapvetően azokban a gazdasági szférákban preferálja, melyekben a technológiai szintnek nincs meghatározó szerepe.A nemzeti burzsoázia pozíciójának erősítése azonban nemcsak a tulajdonviszonyok részleges átalakításán, s ezzel összefüggésben a tőkésosztály személyi összetételének bizonyos fokú módosításán keresztül történik. Döntő fontosságú eszköz e folyamatban az állami és önkormányzati közbeszerzés is, mely 2010 óta deklaráltan is a hazai vállalkozások kiemelt támogatását biztosítja. E politika legnagyobb kedvezményezettje eddig a Fidesz-közeli Közgép volt, mely 2010–2014 között sok száz milliárd Ft értékű állami megrendeléshez jutott, s a közlekedési infrastruktúra-fejlesztés terén lényegében monopolhelyzetbe került. A hazai tőkét egyértelműen preferáló közbeszerzések egyébként szükségszerűen a Brüsszellel való konfliktusok egyik forrásává váltak, hiszen az Európai Unió ezt az intézményt az egységes piac meghatározó jelentőségű garanciájának tekinti, mely lehetővé teszi, hogy az egyes országok vállalkozói bármely tagállamban sikeresen pályázhassanak a meghirdetett tendereken.
Az Orbán-kormány azonban nemcsak a nemzeti burzsoázia eddig vizsgált, kiemelten támogatott szereplőire támaszkodik, hanem ezen osztályfrakció tagjainak az állami és az önkormányzati szférától viszonylag távolálló többségére is. Egy nemrég lebonyolított szociológiai kutatás egyértelműen kimutatta, hogy a hazai vállalkozók számottevő hányada támogatja a kabinet gazdaságpolitikáját, mely védelmet nyújt számukra a tőkeerős külföldi konkurenciával szemben. 69
A hazai burzsoázia álláspontja tehát gyökeresen eltér a kapitalizmus irodalmi képviselőinek véleményétől. Míg a balliberális politikusok, közgazdászok és publicisták piacellenes politikával, sőt esetenként az államszocializmus helyreállításának szándékával vádolják az Orbán-kormányt, a vállalkozók többsége úgy látja, hogy a kabinet határozottan az ő érdekeiket képviseli, ami nemcsak a protekcionizmusban, hanem az adó-, az oktatás- és a szociálpolitikában is kifejeződik. Az egykulcsos személyi jövedelemadó, az 500 millió Ft-nál kisebb árbevételű vállalkozások társasági adójának 10%-ra csökkentése és a szociális kiadások radikális mérséklése éppúgy a nemzeti burzsoázia pozíciójának javítását szolgálta, mint a közoktatás terén végrehajtott szerkezeti átalakítások. A tankötelezettségi korhatár 16 évre történő leszállítása, a gimnáziumban továbbtanulók számának csökkentése és a korakapitalista tanoncrendszerre emlékeztető szakképzés bevezetése ugyanis nemcsak a költségvetési egyensúly megteremtését szolgálta, hanem emellett képzetlenebb és olcsóbb munkaerővel kívánja ellátni a hazai vállalkozókat. 70 Szintén az ő érdekeiknek felelt meg az új Munka Törvénykönyve is, mely radikálisan korlátozza a munkavállalói jogokat, mindenekelőtt az elbocsátásokkal szembeni védelmet. E flexibilis munkaerő-piaci rendszer egyébként a burzsoázia egészének alkupozícióját erősíti a fizikai dolgozókkal és az alkalmazottakkal szemben, s így a szektorális adók és a rezsicsökkentés által sújtott cégek kivételével a multi- és transznacionális vállalatok is bizonyos fokig támogatják az Orbán-kormányt.7. Nemzetközi kitekintés
A passzív, restaurációs forradalmak elemzésekor szükségszerűen felmerül az a kérdés, hogy e jelenségeket miként egyeztethetjük össze a társadalmi haladás átfogó elméletével. E fejlemények nyilvánvalóan cáfolják az egyenes vonalú, lineáris fejlődés teóriáját, melyet nemcsak a polgári evolúciós gondolatrendszerek, hanem a marxizmus vulgarizált válfajai is hirdettek. E megközelítés azonban teljesen idegen a klasszikus materialista történetfelfogástól, mely éppúgy számolt az „ázsiai” stagnálással, mint a történelem menetében időről-időre bekövetkező visszaesésekkel. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy Marx A politikai gazdaságtan bírálatához írt rövid Előszóban az ázsiai, az antik, a feudális és a modern polgári termelési módot a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként jelölte meg, vagyis implicit formában regresszív periódusokra is utalt. 71 Ezek nem lehetnek más, a felsorolásból hiányzó alakzatok, hiszen az egyén-közösség-termelőeszköz viszonyrendszerre épülő társadalmi formaelmélet logikailag is kizárja egyéb, szocializmus előtti alapformációk létezését. 72 Nem progresszív korszakoknak tehát azokat nevezhetjük, amelyek visszalépést jelentenek egy korábbi termelési módba vagy politikai rendszerbe, ám ilyen változások csak azért következhetnek be, mert a felbomlott berendezkedés megelőzte a termelőerők fejlettségi szintjét, illetőleg a centrumból átvett megoldások a világgazdaság félperifériáján és perifériáján hosszabb távon kevéssé működőképesnek bizonyultak. Marx a szocialista átalakulás esetében egyébként e törvényszerűséget explicit módon is megfogalmazta, amikor hangsúlyozta, hogy a munkásosztály politikai forradalommal ugyan megdöntheti a burzsoázia uralmát, ám győzelme mindaddig csak ideiglenes lehet, amíg nem jöttek létre azok az anyagi feltételek, amelyek szükségessé teszik a tőkés termelési mód meghaladását. 73
Korunkban a passzív, restaurációs forradalmakat egy olyan koordináta-rendszerben értelmezhetjük, melynek egyik elemét a nemzeti történelemben létező strukturális idő, másik összetevőjét pedig a tőkés világgazdasági szisztéma globalizált liberálkapitalista szakasza alkotja. Ez utóbbi nemcsak a korai államszocialista berendezkedések bukásában játszott meghatározó szerepet, hanem abban is, hogy a rekapitalizált kelet-közép-európai országok a leépülő jóléti társadalmak korában kerültek be az euro-atlanti integrációba. Ráadásul ezen államok, mint erre korábban már utaltunk, csak félperifériaként tagozódhattak be a tőkés világgazdaság hierarchikus és aszimmetrikus rendszerébe, vagyis ismét ugyanazt a pozíciót foglalták el, mint egykor, a szocialista kísérlet előtt. Ilyen körülmények között a felzárkózás, s ezen belül a nyugat-európai életszínvonal elérése szükségszerűen illúziónak bizonyult, a kiábrándulásból fakadó következmények jellegét azonban a strukturális időben levő, még releváns történelmi hagyományok szabták meg. Ezek a balti államokban, Ukrajnában, Lengyelországban és Magyarországon vezettek a jobboldal és a szélsőjobb megerősödéséhez, politikai rendszerváltást viszont eddig csak hazánkban idéztek elő.
Restaurációs törekvésekkel azonban nemcsak térségünkben találkozhatunk. Az úgynevezett szocialista világrendszer felszámolását követően ugyanis a globális nagytőke és a centrumországok dominanciájával szembeni fellépés ideológiai alapzatát szinte kizárólag a vallási és a nacionalista fundamentalizmus alkotja, ami egyben azt is jelzi, hogy a fejlődő országok polgári modernizáló diktatúrái is teret vesztenek. Ezek meghatározó bázisa, a nemzeti burzsoázia mindinkább a nyíltan Nyugat-ellenes mozgalmakra támaszkodik a multi- és transznacionális vállalatokkal vívott küzdelmében, a hit és a nemzet jegyében szövetséget kötve más társadalmi csoportokkal.
E restaurációk archetípusának az 1979-es iráni iszlám forradalmat tekinthetjük, melyben kezdetben a lokális kereskedelmi burzsoázia, a bazár játszott meghatározó szerepet, összefogva a modernizációt elutasító síita papsággal. Napjainkban az arab tavasz keretében találkozhatunk hasonló jelenségekkel, s tulajdonképpen e körbe tartozik a török iszlamizáció is, mely leginkább hasonlít a hazai politikai rendszerváltáshoz. Ebben az országban, mint közismert, az I. világháborús vereség után egyfajta nemzeti forradalom zajlott le, mely Kemal Atatürk vezetésével nyugatias társadalmi berendezkedés megteremtésére irányult. Az átalakulás eredményeként névlegesen polgári demokrácia jött létre, szilárd bázis hiányában azonban több alkalommal iszlamista kormányok kerültek hatalomra, melyek megkérdőjelezték a modernizáció jegyében végbement változásokat. Válaszul, a világi állam őreként, a hadsereg 1960-ban, 1971-ben és 1980-ban államcsínyt hajtott végre, majd 1997-ben, az alkotmánybíróságra támaszkodva, formális hatalomátvétel nélkül távozásra kényszerítette Necmettin Erbakan kabinetjét. 2002 óta viszont az iszlamista Igazság és Fejlődés Párt gyakorolja a hatalmat, mely Recep Tayyip Erdogan vezetésével fokozatosan megfosztotta befolyásától a hadsereget, kontroll alá helyezte a világi értékrendet képviselő igazságszolgáltatást, s megtörte a nyugati orientációjú értelmiség szellemi hegemóniáját. Mindez az ország gyors ütemű fejlődésével, a nemzeti burzsoázia megerősödésével kapcsolódott össze, miközben a kormányzat a vallásos anatóliai parasztságra is támaszkodott. Erdogan kabinetjének széles körű támogatottságát egyértelműen bizonyítja, hogy hatalmát a 2013 koranyarán lezajlott tömegtüntetések, illetőleg az év végén kirobbant korrupciós ügyek egyáltalán nem rendítették meg, noha azok a miniszterelnök családját is elérték. Ez egyértelműen kiderült a 2014 márciusában lebonyolított önkormányzati választáson, melyen az Igazság és Fejlődés Párt a voksok 45%-át elnyerte, míg a kemalista Köztársasági Néppárt híveinek aránya csupán 29% volt. Erdogan egyébként az őt ért bírálatokat a nemzet elleni támadásokként értelmezi, az ország függetlenségét sértő akcióknak tekintve minden kritikus megjegyzést. Ugyanakkor továbbra is egyfajta hídszerepre törekszik az Európai Unió és az iszlám világ között, miközben kísérletet tesz az egykori török nagyhatalmi pozíció legalább részleges helyreállítására. 74
E rokon vonások is magyarázzák, hogy Orbán Viktor a tömegtüntetések idején egyértelmű támogatásáról biztosította Erdogant. E lépése nemcsak a keleti nyitás politikájából fakadt, hanem abból is, hogy az iszlamista török kabinet tradicionalista és regionális hatalmi céljaiban saját politikai irányvonalára ismert. Támogató magatartásához talán az is hozzájárult, hogy az Unió elítélte Erdogan erőszakos és jogkorlátozó intézkedéseit, melyek egyébként nem akadályozták a csatlakozási tárgyalások folytatását.
E rövid nemzetközi áttekintés alapján a 2009–2011-ben lezajlott politikai rendszerváltást a globalizált liberálkapitalizmus félperifériáján végbemenő regresszív változások egyik tipikus eseteként kell értelmeznünk. Ez egyben azt jelenti, hogy az új keresztény nemzeti kurzus hosszabb távon is fennmaradhat, amit egyébként bizonyos fokig a 2014. április 6-i választási eredmények is jeleznek. Ezek nemcsak a Fidesz-KDNP szövetség egyértelmű, bár némiképp csökkenő mértékű fölényét mutatják, hanem azt is, hogy a neohorthysta szisztémában szükségszerűen erősödik a szélsőjobb társadalmi bázisa, miközben a balközép blokk alig tudja növelni hívei számát. 75 Fennáll annak lehetősége, hogy tartósan a Jobbik válik a második legnagyobb formációvá (s esetleg váltópárttá), az MSZP, a DK és az Együtt-PM pedig, önálló választási indulás esetén, éppúgy süllyedő történelmi pályára kerül, mint a bethleni konszolidáció következtében egykor a szociáldemokraták és a különféle pártállású liberálisok. Jelenleg úgy tűnik, hogy változás, tényleges korszakváltás csak akkor mehet végbe, amikor az ötödik Kondratyev ciklus leszálló ágában a globalizáció történetének egy új korszakába lép át. Nagy valószínűséggel a tőkés világgazdasági rendszer következő fejlődési fokát a szervezett globális kapitalizmus jelenti, mely kontinensünkön a 2020-as években egy átfogó politikai unióhoz is vezethet.
JEGYZETEK
59 Szabó Máté ombudsman a változtatás jogszerűségét részletesen indokolta. Véleménye szerint „a dohánytermékek kiskereskedelmének állami monopóliumba vétele megfelel az alapjog-korlátozás AB által alkalmazott kritériumainak. A fiatalkorúak védelme a dohányzás egészségi ártalmai ellen ugyanis olyan alkotmányos érdek, amely szükségessé teheti a tulajdonjog korlátozását. Szabó Máté jelentésében felhívta a figyelmet arra, hogy az AB több esetben is kimondta: a vállalkozáshoz való jog nem korlátozhatatlan. Meghatározott vállalkozás gyakorlásához senkinek sincsen alanyi joga, ha az mások alapjogait súlyosan és aránytalanul sérti. Ezért az ombudsman nem tartotta indokoltnak, hogy a trafikpályázatok ügyében az Alkotmánybírósághoz forduljon.” Ugyanakkor megállapította, hogy „a pályázat és pályázati eljárás több szempontból sértette a tisztességes eljáráshoz való jogot.” Sérültek a jogok trafikügyben Népszabadság 2013. augusztus 12. 2. old. 2014. július 8-i határozatában aztán az AB valóban úgy foglalt állást, hogy az új rendszer kialakítása során „nem sérültek a trafikosok tulajdonhoz fűződő jogai.” Batka Zoltán: „Nem is vártam mást” Népszabadság 2014. július 9. 5. old. [vissza]
60 Részletesebben lásd Batka Zoltán: Nincs felelőse a trafikdöntésnek Dagad a botrány, tüntetésre készülnek a kihagyott igazi kiskereskedők Népszabadság 2013. április 25. 9. old.; Batka Zoltán: Jön a jégkrém és az emelt árrés A „füstmentes” kistelepülésen előbb kijelölik a kereskedőt, s csak utána pályáztatják Népszabadság 2013. május 22. 4. old.; A szálak ismét Lázár János városába vezettek Összebútoroztak a „continentálos érzelmű” nyertesek Népszabadság: uo.; Batka Zoltán: Aláírtak az új trafikosok Olvasóink szerint a koncessziók negyedénél merülhet fel a bennfentesség gyanúja Népszabadság 2013. május 23. 9. old. [vissza]
61 Részletesebben lásd Batka Zoltán: Kiűzetés a paradicsomból A rendszerhiba orvoslásával újabb sebeket szakított fel a kormány Népszabadság 2014. június 2. 9. old.; Batka Zoltán: Eddig bukás a nemzeti dohány A felcsúti polgármesterhez kötődő üzleteknek legalább jól ment Népszabadság 2014. június 6. 10. old.; Batka Zoltán: A kicsi, kicsi maradt A Philip Morris jött ki jól a dohánypiac átalakításából Népszabadság 2014. június 7-8. 10. old. [vissza]
62 Részletek Ángyán József tanulmányából Ismerteti Ferenczi Krisztina: Narancsbőr Tény Kft. 2014. 189-196. old. [vissza]
63 uo. 199-200. old. [vissza]
64 A takarékszövetkezeti szektor átalakításának folyamatáról részletesebben lásd Horniák Balázs: Postatakarékbank: állami szervezés, baráti befektetők A kormány az FHB-csoport, a Magyar Posta, a Takarékbank, a takarékszövetkezetek, valamint a Díjbeszedő összeházasításával létrehozta az ellen-OTP-t Népszabadság 2014. március 25. 4-5. old.; Horniák Balázs: Megakasztott privatizáció A bíróság szerint alkotmánysértő és megsemmisítendő az integrációs törvény Népszabadság 2014. április 19. 9. old.; Horniák Balázs: Kötvénnyel kötik magukhoz Kicselezték a törvényszéket a Takarékbank vevői, az OTSZ bírósághoz fordul a közgyűlés miatt Népszabadság 2014. április 26. 9. old.; Horniák Balázs: Demjánék megint perelnek Állami támogatással cselezték ki az Alkotmánybíróságot Népszabadság 2014. május 30. 10. old. [vissza]
65 Horniák Balázs: Eladták a Takarékbankot A vevő a szerzeménytől várt osztalékból finanszírozná a vételárat Népszabadság 2014. június 3. 10. old.; Elutasítások napja Népszabadság 2014. július 9. 5. old.; Demján vesztett Népszabadság 2014. július 3. 10. old. [vissza]
66 Lontai és Vojnits politikai, illetőleg üzleti életútjáról lásd Horniák Balázs: Postatakarékbank: állami szervezés, baráti befektetők A kormány az FHB-csoport, a Magyar Posta, a Takarékbank, a takarékszövetkezetek, valamint a Díjbeszedő összeházasításával létrehozta az ellen-OTP-t Népszabadság 2014. március 25. 4-5. old. [vissza]
67 E cél az energiaszektor egyes ágainak államosítását korábban a fejlett tőkés országokban is jelentős mértékben befolyásolta, miként ezt a brit szénbányászat 1945 utáni köztulajdonba vétele is bizonyítja. „Az egykori bányatulajdonosok kártérítést kapnak az államtól, az állam szénnel látja el a tőkés ipart veszteséges áron, a veszteségeket pedig az adófizetők fedezik. A bányászok által termelt értéktöbbletet így közvetett úton az egész ipari burzsoázia sajátítja el.” Varga Jenő: Az állammonopolista kapitalizmus problémái In: Varga Jenő: Tanulmányok a kapitalizmus politikai gazdaságtanának problémáiról Kossuth Könyvkiadó 1965 54. old. Azóta az állami szénbányákat reprivatizálták, a bányák jelentős részét pedig bezárták. [vissza]
68 A cégbeszámolók adatai azonban cáfolják e különbségtétel megalapozottságát, bizonyítva, hogy a legtöbb osztalékot éppen a feldolgozóiparban működő leányvállalatok utalják át külföldi tulajdonosaiknak. Részletesen lásd Marnitz István: „Talicskázzák” kifelé a hasznot Listáztuk a top 100 hazai osztalékot Népszabadság 2014. május 20. 9. old.; Marnitz István: Kitartóan fizeti gigaosztalékait a GE A rezsicsökkentéssel is sújtott FGSZ közel duplázva 64 milliárdot adott a Molnak Népszabadság 2014. június 10. 9. old. [vissza]
69 Laki Mihály és Szalai Júlia 2013-ban lebonyolított interjús szociológiai felvételének tanúsága szerint a megkérdezett közép- és nagyvállalkozók „a magyar értékek védelmére felvonuló államtól hangsúlyosan elvárják, hogy hathatós lépéseket tegyen a »kedvezőtlen« piaci folyamatok és külpiaci hatások ellensúlyozására, egyszersmind a nemzetközi cégek »hatalmával« szemben védőpajzsot emeljen a hazai vállalkozók és vállalkozásaik köré, Ebben az értelemben az évek során bekövetkezett értékeltolódások pragmatikus törekvéseknek is teret engednek, s jó okkal felfoghatók széles érdekcsoportok új politikai konszenzusának kikristályosodási pontjaiként is.” Laki Mihály-Szalai Júlia: Tíz évvel később – magyar nagyvállalkozók európai környezetben Közgazdasági Szemle Alapítvány Budapest, 2013 162. old. Ez lényegében „azt jelzi, hogy ideáljuk a kora újkori értelemben vett protekcionista állam – márpedig e konstrukció a mai globalizált világban aligha nyújthat védelmet a feltartóztathatatlan provincializálódással szemben…” Laki Mihály-Szalai Júlia: uo. 168. old. Különösen az „új”, vállalkozói tevékenységüket az ezredforduló környékén kezdő közép- és nagytőkések „fogékonyak a nemzeti tőke védelmét, a globális veszélyeket hangsúlyosan említő új politikai diskurzusra.” uo. 182. old. [vissza]
70 A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „a kormány épp azt a politikát képviseli az adórendszertől az oktatáspolitikán át a szociálpolitikáig, ami a vállalkozóknak jó. Parragh szerint a felsőoktatásnak is jót tesz, ha a Kamara ott megjelenik.” Ábrahám Ambrus-Ónody-Molnár Dóra: „Nem vagyok Orbán szekértolója” Parragh szerint a kormány számos területen azt csinálta, amit ők kértek. Népszabadság 2013. március 18. 9. old. [vissza]
71 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához Előszó MEM 13. kötet 7. old. [vissza]
72 Tőkei Ferenc: A társadalmi formák elméletéhez Kossuth Könyvkiadó Budapest 1971 112-113. old. [vissza]
73 Karl Marx: A moralizáló kritika és a kritizáló morál MEM 4. kötet 327. old. [vissza]
74 Részletesebben lásd Miklós Gábor: Erdogan Isztambulért küzd. Népszabadság 2014. március 29-30. 8. old.; Miklós Gábor: Erdogan akár államfő is lehet Népszabadság 2014. április 1. 8. old. [vissza]
75 A 2014. április 6-i parlamenti választáson, 2010. április 11-i listás választási eredményéhez képest, a Fidesz-KDNP pártszövetség 564 150 szavazatot vesztett, míg a Jobbik híveinek száma 162 114-gyel emelkedett. A hárompárti balközép koalíció az MSZP négy évvel korábbi teljesítményéhez viszonyítva ugyan csaknem 300 ezerrel több támogatóval rendelkezett, e növekmény jelentős része azonban az egykori SZDSZ és MDF szavazók átáramlásából származott. [vissza]
Erwin Panofsky (1892–1968), németországi születésű amerikai művészettörténész értekezett behatóan, szinte műfajt teremtve a gótikus művészet és a skolasztikus gondolkodás összefüggéséről. Panofsky legtermékenyebb éveit (1935–1962) a New Jersey-beli Princeton egyetemén töltötte, amelynek kiadója, a Princeton University Press ezúttal egy kanadai tudós,Derek Sayer könyvét adta ki Prágának a 20. századi művészettörténetben betöltött szerepéről.
Walter Benjamin nevezte Párizst a 19. század fővárosának, Sayer pedig lelkesen igyekszik bizonyítani, hogy a 20. század fővárosa a demokratikus, fasiszta és kommunista álmok célpontjául egyaránt szolgáló Prága volt. A cseh, sőt egy darabig csehszlovák főváros korszakformáló jelentőségét elsősorban az 1920-tól az 1930-as évek elejéig létezett helyi művészi csoportosulás, aDevětsil működésének tulajdonítja. A 19–20. század fordulóját a szanálás (csehül: asanace) koraként emlegetik, s nagy építészettörténeti jelentősége volt. A csehek számára győzedelmes I. világháborút követő fellendülés olyan írók színrelépésének is kedvezett, mint Vítêzlav Nezval (1900–1958), Karel Teige (1900–1951) és Jaroslav Seifert (1901–1986). Ők számítottak a Devětsil vezéregyéniségeinek, az úgynevezett poétizmus képviselőinek. Számos külföldi avantgárd társasággal – így különösen a francia szürrealistákkal – jó kapcsolatot ápoltak, s kifejezetten kommunista eszméket vallottak. Sayer a cseh irodalom ás művészet alkotásait a 20. század miliőjében elhelyezve, különösen francia megfelelőikkel összevetve mutatja be.
Prágának a korabeli avantgárd kibontakozásában játszott szerepe nyilvánvalóan meghatározó élményanyagot biztosított az első expliciten strukturalista társaság, a Prágai Nyelvészkör tagjai számára. E nyelvészek munkássága magyarul jól megismerhető egy Antal László szerkesztette szöveggyűjteményből (Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény I. A prágai iskola. Bp.: Tankönyvkiadó 1981), s különösen az 1970-es évektől kapott világszerte jelentős visszhangot irodalomelméleti munkásságuk. A prágai eszméket nálunk az irodalomtudomány is felkarolta, így sorra készültek ismertetések nézeteikről (Sziklay László: A prágai iskola. In: Nyírő Lajos, szerk.: Irodalomtudomány. Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól. Bp.: Akadémiai 1970: 99–141; ugyanez angolul: The Prague school. In: Lajos Nyírő, ed.: Literature and its Interpretation. Translated by S. Simon. The Hague & Paris: Mouton 1979: 69–111; Bojtár Endre: A szláv strukturalizmus az irodalomtudományban. Bp.: Akadémiai 1978), s utóbb idevágó működésüket is szöveggyűjtemény mutatta be (Bojtár Endre, szerk.: Struktúra, jelentés, érték. A cseh és a lengyel strukturalizmus az irodalomtudományban. Bp.: Akadémiai 1988).
A két világháború közötti Prága nyelvészeti életének árnyékában dolgozott néhány magyar tudós is, akik közül említésre méltó az elsősorban fonológusként ismert hazai nyelvész Laziczius Gyula(1896–1957), a szlovákiai Arany A. László (1909–1967) és a Svédországban és az USA-ban tevékenykedett Lotz János (1913–1973).
Bár ő maga oroszországi zsidó származású volt, s elsősorban nem is Prágában, hanem Brnóban tanított, Roman Jakobson (1896–1982) alkotta a legtöbb maradandót a nyelvészkör – sőt talán aDevětsil – tagjai közül. Neki legjelentősebb prágai gondolata a binarizmus elvének kidolgozása, kifejezetten a metrikában a négy versrendszer felállítása volt. A binarizmus a nyelvi jelenségeknek bináris (kétértékű) megkülönböztető jegyekkel való jellemzését jelenti, s Jakobson először a verstanban, majd a fonológiában alkalmazta.
Verstani eredményeinek ismertebb korai hívei közé tartozott René Wellek ausztriai származású amerikai irodalomtudós, aki még Prágából ismerte Jakobsont, s az Austin Warrennel közösen írt (1942), a nemzetközi irodalomtudományban alapvetőnek számító kézikönyvében népszerűsítette (René Wellek–Austin Warren: Az irodalom elmélete. Fordította Szili József. Bp.: Gondolat 1972: 254). Svédországban (1940–1941 között) és a II. világháború után az USA-ban Jakobsonnal együtt dolgozott a versrendszerek és a fonológiai bináris megkülönböztető jegyek kimunkálásán Lotz János.
A Jakobson által, az összehasonlító metrikát megalapozó cseh verstanában (O csehsszkom sztyihe prejimusscsesztvenno v szoposztavlenyiji sz russzkim. Berlin–Moszkva 1923) felállított metrum-tipológia szerint a beszéd négy jellemzőjének – (1) időtartam, (2) hangmagasság, (3) hangsúly és (4) hangszín-szótagolhatóság – megfelelően négy versrendszer létezik: (1) időmértékes, (2) szótaghanglejtéses vagy tonális, (3) hangsúlyos és (4) szótagszámláló. A «Válaszd a legjobbat!» elv alapján ez a metrumtipológia szolgált utóbb világszínvonalú verstanunk alapjául is (Szepes Erika–Szerdahelyi István: Verstan. Bp.: Gondolat 1981).
Azonban az egyszerű Válassz egy jót! elvet követve a hazai verstanban, elsősorban Gáldi Lászlónak és Vargyas Lajosnak köszönhetően évtizedeken át kísértett a holland strukturalista nyelvész, A. Willem de Groot tipológája is. (Részletesen: Algemene Versleer. Den Haag: Servire 1946.) De Groot is négyféle verset különböztetett meg, melyeknek egységei a szótag, a láb, a szó és a szócsoport: (1) szillabikus vagy izoszillabikus, ennek egysége a szótag, s a szótagszámláló (részben az ütemhangsúlyos) versnek felel meg, (2) periodikus vagy izoperiodikus vagy alternáló vers, amelynek egysége a láb, s két fő típusa a hangsúlyos (pontosabban hangsúlyváltó) és az időmértékes, (3) szóvers (szótaghanglejtéses, részben a hangsúlyszámláló), (4) szócsoportvers (részben a hangsúlyszámláló). A nem a legjobbat, hanem egyszerűen csak a viszonylag jót, valahogy elfogadhatót választás gyakran viták forrása, s a 20. század második felében a magyar verstani viták jelentős része is a „prágai” eszmékkel nehezen egyeztethető, náluknál kevésbé jó „hágai” eszmék követéséből eredeztethető.
Visszatérve Prágába, maga Jakobson is meghatottan emlékezett a Nezvallal és a Sayer által is emlegetett festővel, Josef Símával (1891–1971) való beszélgetéseire, amelyek során a binarizmus elvét fogalmazták meg és a paralelizmus megnyilvánulásait tárgyalták (Roman Jakobson–Krystyna Pomorska: Dialogues. Traduits du russe par Marie Fretz. Paris: Flammarion 1980: 139). Egy korábbi időszak álmai később gyakran valósággá válnak. A művészekhez hasonlóan Jakobsonék is valóságos új szellemi építményeket hoztak létre. Elsietett lenne azonban a binarizmus elvét, a négy versrendszer felállítását mondjuk a prágai szanálásokig visszavezetni. A Derek Sayer által bemutatott városnak elképesztően gazdag művészeti élete volt, ami ihletül és analógiául szolgálhatott a kor nyelvészeinek, verstanosainak is.(Derek Sayer: Prague, Capital of the Twentieth Century. Princeton University Press, 2013).
Váradi Cintia
Azt persze viszonylag fiatal korunk óta valamennyien tudjuk, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia, még nekünk is. Más kérdés, hogy saját halálunkat azért igazából nem tudjuk olyan mértékben el is hinni, hogy számoljunk vele, mint realitással, és sorsunk alakításakor a tekintetbe veendő tényezők egyikeként tartsuk szem előtt. Akik szerencsések közülünk, azok ezt az ellentmondást fel tudják oldani úgy, hogy abban a tudatban élnek: haláluk után azért megadatik számukra valamiféle túlvilági lét, méghozzá olyan, ami örökkétig tart. Ezért irigylem őket, de ehhez a gyönyörű hiedelemhez – tízéves korom óta – mindig túlságosan okosnak képzeltem magamat. Később e naiv tagadásomat igencsak hathatós érvvel támasztotta alá Nietzsche bölcs mondása: „A világ gonoszságára Istennek egyetlen mentsége van –, hogy nem létezik.”
A haláltól azért azok is félnek, akik a túlvilági öröklétben reménykednek, akik pedig tudják, hogy meg kell semmisülniük, még inkább szoronganak. Jómagam azon kevesek közé tartozom, akik mentesek minden effajta érzelemtől. Már kamasz koromban rátaláltam valahol arra a gondolatra, hogy amennyiben a létrejöttünk előtti időszak képzete nem kelt bennünk semmiféle rettegést, ugyan miért kellene iszonyodnunk attól, ami a nemlétben vár reánk?
Később, a pártállami időkben pedig azzal a mondásommal sikerült gyakran derültséget keltenem, miszerint a halál olyan, mint a kommunizmus. Ha már elértük, minden gondunk-bajunk megszűnik – csak a hozzá vezető út elviselhetetlen.
Hogy miként tekintünk a halál közeledésére, természetesen nagymértékben függ attól is, mennyi életkedv fűti mindennapjainkat. Most, hogy betöltöttem a nyolcvanadik születésnapomat, s így már nemigen számíthatok arra, hogy a derék- és vállfájdalmaim hamarább múlnak el, mint a hátralevő napjaim, egyre kevésbé érzem úgy, hogy tíz körömmel kell kapaszkodnom a létezés örömeibe. Csökkenti bennem ezt az érzést az is, hogy a bronchoszkópiai vizsgálatok, amelyekkel immáron sorozatosan számolnom kell, valamivel rosszabbak még az akasztásos kivégzéseknél is, ahol – így hallottam – a hóhér el szokta törni az ember nyakát, s így nem kell sokáig fuldokolnia.
S akkor még nem is szóltam a világról, amelyben élek. A rendszerváltás idején még mulattatott, hogy egy filozófus, aki 1968-ban azért jelentett fel, mert szerinte szidalmaztam Lenint, most a liberális párt egyik vezéreként teli szájjal gyaláz minden hozzám hasonló bolsevikot.
Hasonlóan humoros helyzetként éltem át, amikor 1991-ben Demény Pál temetésén a hivatalos szónok a szociáldemokrácia kiemelkedő képviselőjeként búcsúztatta az elhunytat, aki – jó barátom volt, pontosan tudtam róla – világéletében mocskos munkásárulókként utálta a szociáldemokratákat. Az ilyen arcátlanságokat és butaságokat egy ideig el lehetett intézni a közismert Kohn-viccel: „kis ország vagyunk, egy csőcselékünk van”. Ám csakhamar elment az ember kedve a nevetgéléstől, amikor kiderült, hogy ez a csőcselék egy olyan világrendszerhez csatlakoztatta hazánkat, amely az 1987-es „fekete hétfő” óta az egyik globális gazdasági válságból a másikba tántorog, s amelyen belül hazánkat ráadásul a gazdag országok által kifosztott és kifizethetetlen adósságcsapdába taszított régió mélyére taszították. Az UNICEF kutatói Magyarországon már 1990 és 1993 között 13,7 ezer főre becsülték azt a halálozási többletet, amelybe a pártállami diktatúrából a vadkapitalista demokráciába való áttérítésünk került. Pontosabban fogalmazva: 13 ezer 700 gyilkosság terheli e csőcselék uralmát.
Bizony, egyre kevesebb okom van arra, hogy élni akarjak ebben a világban. Nem a haláltól félek, hanem az unokáimat féltem. Mert előbb-utóbb mindig bekövetkezik az a pillanat, amikor – Brecht Koldusoperájának félelmetesen gyönyörű Kalóz Jenny-dalát idézve – vége lesz ennek a szörnyűségnek is, és az unokáinktól, miként Jennytől, a kalózok szeretőjétől kérdik,
Hogy hogyan öljék meg őket és hányat?
Hogy hogyan öljék meg őket és hányat?
Nem lesz semmi riadalom, és csönd lesz a kikötőben
Én ítélkezem ott. S ha kérdik,
Melyiknek kell meghalnia: Mindnek!
S mikor a fejek hullnak, azt mondom: Hopplá!
Féltem az unokáimat, nagyon féltem, nehogy őket is úgy magával ragadja ez a dal, ahogyan engem.
„Gondolta a fene!” – mondta Arany János egyik méltatójának. Pedig mindkettőjüknek igaza volt. Az író és az ítész esze, még szerencse, másképpen jár. Mivel Szigeti Lajost, a költőt és költészetét tisztelem, tisztemnek érezem, hogy ízekre szedjem teljesítményét. Lehet, hogy megkapom én is: „Gondolta a fene!” Én meg mondom: „Gondoltad!” Mert mi a kritikus feladata? Tennivalóját megszabja az, hogy a kritika nem más, mint társadalomkritika, annak a társadalomnak az arcképe, amely ilyennek vagy olyannak gondolja és összegzi önmagát irodalmában, vallásában, muzsikájában, építészetében és filozófiájában, amely éppen emígy s nem másképpen jelenik meg a filozófus fogalmaiban, a költő rímeiben, a zeneszerző dallamaiban.
A magyar történelem több nyavalyával bajlódott és bajlódik. Évszázados elkésettségünket behozni mindmáig alig-alig tudtuk. De a fő baj az, hogy amíg a polgárosodás nyugaton a nemzeti egységet kialakítva, nemzeti keretek és önállóság közepette fejlődött, addig Magyarország osztrák függőségben, soknemzetiségű államként alakult ki. A modernizáció mindig, most is, összeütközött a nemzeti törekvésekkel. Birodalmi álmok és kishatalmi realitás, gőgös sovinizmus és még gőgösebb irredentizmus, erős bástya és éllovas. Így jött létre történelmi átkunk, a provincializmus és a kozmopolitizmus, a hazafiság és az internacionalizmus, a nemzeti és a progresszív szembekerülése. Az eredmény egy nem tiszta, nem szokványos forradalmiság és egy nem tiszta, nem megszokott reformizmus. Nem szabványosak, mert nálunk mindkettőnek bizonyos mértékben igaza volt és van, vagy lehet. Forradalmároknak kell lennünk a reformerek meggondoltságával és reformernek kell lennünk a forradalmárok eltökéltségével.
Eredményeinkről szavaznak közel ötmilliók! Hárommillió emberünk kitántorgását követte a világháború közel millió halottja és nyugatra menekülője, az 56-osok két-háromszázezre, a 2010-es évek hatszázezre. És hányan lehetnének azok, akik nem születtek meg! Adjuk össze! Több Trianonnyi fájdalom. És mentek, „Mikor zsarnok parancsolt”, és mennek, mikor demokráciában menni engednek. A veszteséget a politika mindig a másik oldalra keni, de ami, legyen ilyen vagy olyan a rend, rendületlenül folytatódik. A „TriaNON” típusú vers önmagában megáll, de mintha külső fátum rendezné a dolgokat, s nekünk nem lenne részünk benne. De mindnyájunknak van „Néhány mondat”-nyi mea culpá-zásra szüksége: nekem, neked, neki!
Költőnk leghőbb vágya: vágy a teljesség, a végtelenség iránt, vágy kitörni a kisszerűségből, az idő és a hely béklyójából. A szputnyik fellövése óta persze a kozmosz emberi térré vált, ott dől el az emberiség sorsa, a miénk is. De messze van ez a kozmosz, messze, mert költőnk lírailag csak részben köti össze egy legalább olyan távoli szubjektummal, önmagával. Miért ez a távolság? Miért válik a mikro- és a makrokozmosz végtelenségébe vágyakozás elvágyódássá az „itt”-ből és a „most”-ból? Mert ez az európai műveltségű költő nem tud mit kezdeni a ma Európájával, a ma globalizálódó világával, más szóval, a társadalom kozmikussá válásával. Idegen is, vágyott is.
Hogyan? Miképpen?
Egyik legszebb versét idézem, a Porlepte múltat. Elhagyatott, elhanyagolt porta, düledező a viskó és elvadult a kert. De nem azért roskatag a kunyhó, nem azért lett gazdátlanná a családi fészek, mert azok, akik lakták, meghaltak, ez a dolgok rendje, hanem mert az utódok nem vállalták az utódlást, a szülők sorsát. Kitörtek a viskóból, átlépték a kerítést, hogy anyagilag és szellemileg gazdagodjanak. Míg mások maradtak, és sokan elmaradtak. Nem várható el, hogy a költő ebben az egy versében nézzen szembe az elmenőkkel és a maradókkal, a választókkal és választásukkal, hanem költészete egészével kellene, hogy ítéljen a lehetőségek felett és önmaga felett. De nem teszi, még akkor sem, ha megírta – a fájdalomtól és a gyönyörűségtől könnyezni lehetne! – a Megváltatlan sírhely című költeményt. Ahogy távol van a kozmosztól, távol van a múlt porától lepett otthontól, távol a holtjelző, korhadó kereszttől. Mintha nem lenne benne neki is, nekünk is részünk és felelősségünk.
De a makrokozmosz szélén és a személyes mikrokozmosza szélén, mégpedig mint a költemény beszédes címéből kiderül, a Széllel szembe
tűz-, víz-,föld-, levegő-ember
birkózik itt száz elemmel.
Mikrokozmosza helyhez köti, de a poliszt idéző, a témát adó és verseit értő város, a költeményeire vevő Európa fölemeli. A kettő között tétovázik.
Az antik elégiától a modern egysorosig Szigeti Lajos mindent tud, amit egy költőnek tudnia kell. Nem ezért jelentős tollforgató, hanem mert oeuvre-je egyszerre fejezi ki, érzékelteti, mutatja be ezt a magyar átkot és üdvöt, s egyszerre, magyar perspektívából és szemüvegen keresztül a nagyvilágot. Ahonnan menekül, az köti gúzsba. Az összemberi teljesség a kozmikusba párolog el, a gyönyörű partikuláris a provincializmusba csúszik át, mert a Nap útja és falujának földútja csak a Tejútnál találkozik össze. Költészete e belső vívódás megrázó dokumentuma. Megrázó, mert sokszor a játszi könnyedség mögül is kiérződik felelősségteljes birkózása a száznyi elemmel, és sokszor a nyomasztó terheket megfogalmazó költemények mögül is hiányzik a tevékeny erő és a reális bizakodás. Száznyi az elem! Erős a szembeszél!
Amit ő nem tud, azt senki más sem tudja! Ezért írhatom: mindent meglátó szemmel való sötétben tapogatózása, kozmoszba szökkenése a gravitáció gyeplőjére kötve – ebből nő ki ez a magával ragadó, intellektuális, filozofikus líra, amely tükrözi a 19. századi múltunkat, 20. századi önmagunkat éppen úgy, mint egy 21. századi becsületes ember vívódását önmagával és tárgyával. József Attila-i költői magatartás egy olyan világban, mikor József Attila neve némelyek számára nem cseng a legjobban. Világunk érdes, hamisítás lenne rögösségét kisimítani. Ha a költő harmóniát hörögne, akkor hazudna. A befejezetlenség, a nyugtalanság, a szorongás, a lelkes újrakezdések pesszimizmusba fordulása bartóki igazmondást, diszharmóniát, disszonanciákat, nem pedig álságos-szépelgő operetthangulatot, üres-mulatós lakodalmas rockot követel.
A versek szépek, mert, mint Kant nyomán mondja, érdek nélkül tetszenek. Érdek nélkül? – Nem! Mert kell az emberi teljességhez a költészet által újjászerkesztett világ, kell ismerni az ember és világa közötti kapcsolat olyan finom huzagolását, amit a természettudományok és a társadalomtudományok összessége sem tud kielemezni. Joggal írja, hogy
… hiába zengeném
Főnícia és Fortuna
modern kori dicséretét
– árus, ki alkudni se tud,
értéktöbblethez sose jut,
van szókincse, hitele,
nem hozamra, kölcsön, –
szépség milliomosa, költő.
A költő a szépség milliomosa! Már nem a koldusa? Szépek a versek, mert igazak és mívesek; szépek, mert a meggondolt gondolatok tündökölnek bennük, mert „hangot adnak a kimondhatatlannak”, mert „örömforrás, emberi üzenet”, s mert, mint megtudjuk az igazat:
A maga nemében szép!
A rút is.
Költészetének jelentősége és népszerűsége fordított arányban áll egymással. Hogy miért? Mert ezen a kínkeserves úton csak kevesek követhetik. Sohasem értik ezt a vívódást azok, akik mindig jól érzik magukat abban, ami van, s nem értik azok sem, akik sohasem érzik magukat jól abban, ami van. Nincs reális kritikai talajuk. Ez volt, ez maradt a magyar sors, ebből kell, ebből kellene kitörni költőileg, de inkább valóságosan! Itt van tennivalója minden progresszív patriótának.
Mielőtt valaki azt hinné, hogy elrajzolom a költő arcképét, utalok istenes verseire:
Milliárd fényév messze innen
él csillagköd képében Isten,
magánya emberi, űr nem ereszti −
Nekünk kell a teremtést befejezni.
A Teremtő is önmaga magányban és tétlenségben, az űr fogságában az emberre hagyja a teremtés soha sem lezáruló betetőzését. „Magánya nem ereszti” az Istent sem – gyönyörű megfogalmazása annak, amit a költő megtapasztal és érez, és isteni dimenzióba vetít. Jól ismeri önnönmagát:
Árny előttem
– fény mögöttem,
rejtőzködöm
sorközökben.
Nincs két vagy három költő: egy van!
Így találkozik össze a magánember egyénisége, a költő közlésvágya és a külvilág realitása. Ritkák adománya!
A költő 2013-ban és 2014-ben született száz versét gyűjtötte össze legújabb kötetében. A könyv borítóján maga nevezi kor- és személyes dokumentumoknak a költeményeket. Ugyanott megindokolja, hogy miért nem bontotta külön címmel jelzett ciklusokra a száz verset,„… hiszen hol közvetlenül, hol közvetve végig ugyanarról szólok: „A hazám ne legyen pokol, / hol kéz remeg és láb botol.”
A versek valóban ugyanarról szólnak, de annyiféle hangon és formában, hogy a kötetet az olvasó egyáltalán nem érezheti egyhangúnak. Hiszen a korkép és a személyesség, ha összefüggnek is az ábrázolás egy bizonyos szintjén, mégis más terrénumok, másféle érzelmek, gondolatok hordozói. A harag, a csöndes meditáció, a szatíra, a barát elvesztése miatt érzett fájdalom és megrendülés vagy a családi idill sokszínűvé és érzelmileg gazdaggá teszi a kötetet.
A ciklusokra bontás talán könnyebben azonosíthatóvá tette volna a különböző hangon megszólaló versek sajátosságait, enélkül viszont a kötet szőttese színesebb lett, olykor meghökkentő kontrasztot képeznek az egymás mellé került eltérő mondanivalót hordozó és eltérő hangot megütő költemények. Például egy Kölcsey hangján megszólaló négysoros (Kölcsey verse) után következik a Karácsonyi ének, amelyben a hajlékot kereső szent családot elűzik a budapesti Belvárosból: „Belvárosba / nem való / korgó gyomrú / éhező / ótvaros /pofájú vén / Józsefet / és Máriát / a kisdeddel / űzzük el / akinek / munkája nincs / ne lézengjen / itt nekünk / … Szent Karácsony / ünnepén.” A következő költemény pedig a gyermekverseket idéző naphívó Rimánkodó.
Mohácsi Dorina
Simor András Baljós nyár című kötetéről írva említettem, hogy a költő néha a kuplék hangján szól tragikus témákról, és a tartalom és forma kontrasztjától sajátos hangulatot kap a költemény, erősödik érzelmi hatása. Ugyanez az ábrázolásmód megjelenik a Rimánkodóban is, csak itt a kuplék helyett a gyermekversek csengő-bongó rímei és a komoly tartalom között feszül ellentét: „Süss fel nap, / fényes nap, / tenélküled / a verseim / megfagynak /”.
A kötet címadó versében Jézus „… Kibe szöget / vernek ma itt” a keresztfán a Bibliából ismert kiáltás helyett „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” (Máté 27-46), átkot mond: „Hitvány Atya / Sátán ki vagy / mért tűröd ezt / mit sem teszel / ima helyett / vedd átkomat!”. Jézus átka nem azért szól Istenhez, mert úgy érzi, elhagyta őt, az átkot a magára hagyott emberiség szenvedései miatt mondja.
Vallási témák, vallási motívumok máshol is megjelennek a kötetben, néhol áttételesebben, a jelenről szólóan, mint a már említett Karácsonyi énekben. Ez azonban távol áll a hagyományos vallásosságtól. Simor András még „a maga módján” sem hívő. Mutatja ezt a Könyörgés első két sora is:
Én Istenem, jó Istenem,
aki nem vagy, legyél velem,
A költemény a személyes szintről indul.
mert kegyetlen bugyorba dug
bukott angyalod Belzebub.
Belém harap éles foga,
veszni ne kerüljek oda.
A vers második részében a hazáért szól a könyörgés.
A hazám ne legyen pokol,
hol kéz remeg és láb botol,
A következő két sorban a világmindenség, és benne az ember pusztulásának képe villan föl.
villám dörög, lehull az ég,
lobban a szív, lángja kiég
A könyv leghangsúlyosabb vonulata a közéleti-politikai verseké, amelyben az előző kötetekből ismerős elszántsággal és határozottsággal emel szót mindenféle ordas eszme ellen. Meggyőződését egyértelművé kifejezi a Tanulmány helyett című vers, amely néhány strófában mondja el azt, amiről történészek, politikusok, politológusok és publicisták pro és kontra valóban számtalan tanulmányt írtak:
Ezekkel
nincs béke,
rendezni dolgainkat
velük nem lehet
…
J. A versének fél sora
ma
így igazabb:
Werbőczi vagy Dózsa.
A versek hangulata változó, néha optimista, ha valami biztatót lát a közéletben (Optimizmus), máskor lehangolja vagy éppen haragra lobbantja a vereség, a megalkuvás vagy a mindent elviselő birkatürelem (Ítélet, A különbségről, Icig a vonat hova visz, Ballada, Alvilágba menet, Beszélgetés Hamlettal), Kevesebb az ironikus vers, de ilyen is olvasható a kötetben (Nyilatkozat, Majombeszéd).
Ebben a kötetben is megjelenik a szeretett föld, Kuba, fölmerül régi utazások, egykori barátok emléke, de az egész forrongó földrész, Latin-Amerika is. (Kubáról, Levél, 1967, Ismét Kubáról, Ernesto Cardenal.)
Simor András korábbi köteteiben is olvashattunk már az ősz, az elmúlás hangulatát idézőőszikéket, amelyek ebben a könyvben mintha megszaporodtak volna.
Az Elégia soraiban egy csöndes nyári napon fogja el a közelítő ősz és tél előérzete.
Az idő gyorsan múlik, hamarost ősz jön, tél jön
és elszürkül az égbolt, nem hivalkodik kéklőn.
jegesednek az utcák, fehér öltöny a fákon
szekrényben keresgélek, hol a télikabátom.
A versben az ősz képei saját őszét juttatják eszébe. Az életben, minden baj ellenére vannak szép és jó dolgok „itt kellene maradni” gondolja, akár olyan apróságok miatt is, hogy megtudja, vajon milyenek lesznek évtizedek múlva a kert fái. Ám nem csak nosztalgiával tud az elmúlásra gondolni. A Kései termés derűsen szól a télről és az elmúlásról, a Közelítő tél pedig aggodalommal, de itt a tél nem csak az elmúlást, hanem a világ zordabbá, kegyetlenebbé válását is jelenti: „a fagy ordasai, / morgásuk hallani, / falni szeretne mind, / ők várnak odakint. / Holnap mi lesz velünk? / Hervad már ligetünk.”
A kötet sokféle színét, hangját gazdagítják a derűs vagy szomorkás életképek is a Kutyaugatás vagy az Elvágyódás című versben. Önironikus vers a Postscriptum „Mi tagadás, csoszogok, / és csoszogni is fogok. / Ami egyszer csak kinő, / láb kéne új, nem cipő.”
Megjelennek a költő elődök, Kölcsey, Berzsenyi, Petőfi, Ady, Vajda a Montblanc-ember, Ladányi, némelyiküktől egy-egy sor is átkerül a Simor-versekbe vendégszövegként.
Bár külön cím nem jelöli, kisebb ciklust alkotnak a kötetben a nemrég elhunyt író-költő barát, Tabák András emlékét idéző, egyszerűségükben is szívszorító költemények. „Andris halálán van.”/ „Megyek.” Beszélgetünk. / A folyóiratról. Mindenben egyetértünk. Eljövök. Másfél óra múlva / telefon: / „Andris elaludt/ végleg.” A ciklus egy furcsa verssel zárul, amelyben a költőnek a barát haláláról a saját halála jut eszébe valamiféle szürrealista-önironikus módon:
Ha telefonértesítést kapok
hogy meghaltam
nem fogok csodálkozni
Intézkedem
hogy a nevemet
a folyóiratban
gyászkeretbe tegyék
Töprengek
ki
írjon nekrológot.
A Jézus átka a máris impozáns, és még tovább épülő életmű fontos darabja, amely a maga sokszínűségével száz költeményben is ízelítőt vagy inkább keresztmetszetet ad Simor András költészetének egészéről. (Z-füzetek/156)
Gurbai Bianka