VISSZA

XVIII. AQUINCUMI KÖLTŐVERSENY


A 2015-ös költőverseny témája, „hívó szava” Livius történeti művének címe: Ab urbe condita, azaz A város alapításáról. A témát sok oldalról és sokféle versmértékben közelítették meg a pályázók, a könnyebben felismerhető metrumok mellett saját leleményű ritmusvariációk is születtek: Mechler Anna versében ketten beszélnek, kétféle ritmusban (choriambusban és ionicus a minoréban), majd a történet lezárásába az elbeszélő az epikus daktilusra vált. Birtalan Ferenc nagydíjas verse a nagy indulatú kardalok heves ritmusváltását idézi, de vannak szelíd hexameterek és aiol mértékek is. Ezekből nyújtunk ízelítőt (Sz.E.)







GYIMESI LÁSZLÓ

Lesz hozadéka

Nem koszorúért jöttem ide,
Kertemben jól megterem, amennyi babér kell,
És a borostyánt egyenest irtani szoktam, oly szapora.
Nem koszorúért jöttem ide,
Csak épp látni szeretném, hova értünk a kezdetek óta,
Költők és énekesek, s őrzik-e aktoraink a tüzet.

Az igazoltan elmaradók is,
Lám, ott ülnek a felhőn,
Ránk vigyorognak, mégse hiába a verseny,
Nem züllik szét ócska rutinná,
Lesz hozadéka, ha más nem,
Összeverődésünk szép öröme.

Nem koszorúért jöttem ide,
Csak Pannónia szép mosolyáért,
Bennetek él, de a ráncaim én is úgy igazítom,
Mintha remélnék, mintha maradna időm.

Legalább

Mondd hova lett az a város,
A kezdeteinktől örök?
Ránehezedtek az új kor mamlaszai,
Kopnak a dombok a talpuk alatt.
Méla idő pergeti ócska jelenbe a múltat,
És az atyák szavait törlik, vagy meghamisítják.

Puszta sosem lesz mégsem e földből,
Új latinok települnek a csorba romokra,
Új zene társul a vershez,
Zöld koszorút fon a holnapi szél,
Pántlika hirdeti: még mi is élünk, nos, legalább,
Míg újjá alapítjuk a várost.

VISSZA

MECHLER ANNA

Jaj a legyőzötteknek!

– Társzekerek messzire nyúló sora jön földeteken.
Hozzuk a bort, drága ruhát, ékszereket,
Fegyvereken csillog a nap, fűszereink illata száll,
Nyisd ki a város kapuját!
– Karavánod lepihenne? Hol a jó bor, hol a kelme?
Nekem add át, ne uramnak! Hol a fegyver, hol a fűszer?
Bejöhettek, csak a kulcsom… na, hol is van?
Ha te adnál a selyemből, vagy a gyöngyből,
Bizony Isten, az a kulcs sem menekülne a zsebembe…
– Ej, te pogány! Itt ez a lánc, vedd: színarany!
S most: beeressz! Nyisd ki a város kapuját!
– Türelem, jó uraim, csak bemegyek még a ruhámért…
– Ejnye, mi ez? Fegyveresek? Állj! Menekülj! Vissza, muszáj!

– Jó katonám! Foglyod, a szép perzsa legény oly szomorú…
Hírt hozok én: büszke atyánk váltja ki őt!
Börtönödet nyitja-e kincs? Kérd, ami kell:
Fűszer, arany, drága ruhák, ékszer, ezüst! Mondd, mire vágysz?
– Nem arany kell, nem az ékszer, se a kelmék, se a fűszer,
Csak a csókod, ölelésed, a szerelmed, gyönyörű lány!
Ha a bátyád szereted, hát az enyém léssz, de ma este!
Ha pedig nem. a hiénák vacsoráznak ma belőle!
– Jaj, ne, ne kérd! Mást szeretek, és nem ölelt senki se még…
– Te akartad: a hiénák vacsorázzák meg a testét!
– Nem lehet úgy! Alkony után visszajövök…

Két árny lépdel az úton, a lány meg az apja.
Mindkettő kinccsel jött és üresen tér.
Azt hitték: a kimondott szó: maga törvény,
Koldusbotra jutottak, puszta gyalázat:
Útjuk szélén csontot rág a hiéna.

VISSZA

RIGÓ BÉLA

Halasi csipkék

Hatvanöt éve talán, hogy a téli hidegben a járdán
jött tragacsával elém a kopott öregasszony, akit már
jól ismertem, hisz sutyorogtak a háta mögött, hogy
ő az a híres… Még a nevét is utánamorogtuk:
Markovits Mária… Abban a házban varrta a csipkét!
Ment Párizsba azonnal mind, mert ott mutogatták…
Drágább, mint az arany… Nagyuraknak kell az ilyesmi…

Nincs már csipke, sem úr. Zakatolnak az ötvenes évek.
Sír a tragacs. De megáll. Odacsattan a jégre a támasz.
Falnak dől a szegény kicsi nénike egyre zihálva.
Két zsák szén az egész. Nekem az bakfitty! Odalépek,
illendőn köszönök, majd nagy levegőt veszek, azzal
már szarván ragadom tragacsát, nyikorogva hazáig
billegetem. Két sarok innen a háza. Eközben
kérdeznék valamit. Sose láttam olyan csoda csipkét.
Egy nyolcéves srác – Halason – még büszke lehet rá.

Durvaszövésű volt ez a város. A vert fal, a vályog…
Rothad a nád a tetőn… Lenn korhad a deszkakerítés…
És ha elolvad a hó, majd járunk térdig a sárban.
Hogy jön a csipke közénk? Ez a súlytalan éteri szépség,
melynek a híre is úgy él, mint az a kincs a mesében.
És most itt az anyó! Tán én lehetek ma királyfi?

Toltam a kis tüzelőt, igyekeztem a Zöldfa
(mostani Markovits Mária) utcán, ámde hiába.
Egy szót sem szólt, csak sietett, hogy el ne maradjon.
Mit mondhatna? Mi volt, amikor még varrt a királynak?
Párizs hívta, de ő hazatért szolgálni a várost.
Jöttek a gazdagok és vele varratták a kelengyét.
Jött Dékáni, akit Stephanek követett, a papíron
álmodozó urak, és már sokasodtak előtte a tervek…
S végül az Ő pici ujjaiból kiröpültek a csipkék…

Mit lehet ebből itt elmondani? Csendbe’ megálltunk.
Még motyogott: „Köszönöm”, s befarolt a szenével a házba.
Én toporogtam… A fagy belebújt a cipőmbe… de néztem
ablaktábláit. Gyönyörű kristályvonalakkal
lopva virágokat írt fel a tél fagyos ujja az éjjel!
Mennyei csipkét… Ott láttam bele akkor először,
mennyi a kín, amiből nem látszik már csak a szépség.

VISSZA

B. TÓTH KLÁRI

Aelia Sabina egy zsúfolt napja

Estefelé mennem kell újra, a templomi nép vár,
orgonajátékommal elűzni a nappali gondot.
Még gyakorolnom kell, hát felkapom utcai tógám,
még mielőtt a fiúk ébrednek a reggeli fénnyel,
el kell futnom a sarki piacra, az áru ma friss még,
kényes uramnak a gyomra, azért nem bírja a zsírt sem.
Aeliusom még biztosan alszik, este zenéltünk,
hosszan időztünk kettesben, zene vígasza mellett,
pengetvén chitaránk. Míg éneklünk, muzsikálunk,
úgy forr szívünk össze a mennyei harmoniában…

Otthon a rabszolgák megetették már a családot,
indulok én a kicsikkel a fürdőházba, de hoppá:
Fortuna Augustának a szentélyét ki ne hagyjuk!
Nem sokat értenek ők az imából, csak hadonásznak.
Meg kell szokják, hit nélkül kiürülhet a lélek…
Épphogy a fürdőben lecibálom róluk az inget,
jajgatnak, toporognak: latrina kéne, de gyorsan…
Vissza ruhát, meg az inget, futva, keresztbe a lábbal,
rázkódik pocakomban a magzat, élvezi (vagy nem…?).

Pancsolnának a fürdő szép tepidáriumában,
langyos vízben akármeddig, de az óra s a percek
úgy illannak a játék közben, észre se vesszük,
dél szava hívogatóan szólít, kordul a gyomrunk…
Mennünk kell még gyorsan a mácellumba a húsért,
már kifizettem reggel, a hentes vár a csomaggal.
Este az ágyban mindig a sláger újra meg újra
– őskori történet –, Romulus, Remus és az a farkas.
Eldalolom, pengetve a lantot, százszor is újra –
végre elalszanak, és mehetek gyakorolni, a koncert
mindjárt itt van, még nem is ettem, sűrü a program…
Benn a pocakban dúlnak a harcok, oly fura érzés –
Aelius, édes hydrauláriusom, hol az orvos?!

Aineiasz vívódása menekülés közben

Mért pont engem küldesz Hektór, távoli földre,
menteni istenszobrokat, embert? Trója-hazáért
halnék inkább, mint meneküljek… Harcban elesnék –
oly könnyű s vágyott a halál, mikor ily pokol élnem…
Mit lehet itt még menteni, látod, lángok emésztik
drága hazánkat, füst, korom, istenek átka lesújtnak,
hű Kreuszám mögülem tűnt el, jaj, nem szoritottam
drága kezét, hisz vállon vittem béna apámat,
s kisfiamat kellett kivezetnem lángok öléből…
S kint a falon túl várt rám sok menekült, akiket most
menteni kell a sok akháj gyilkos elől, de a kérdés:
istenek ádáz küzdelmétől, Héra dühétől
hogy képes menekülni a földön porhüvely-ember…?

Isteni édesanyám, jöjj, bosszúm vájd ki szivemből,
szép Helené, Párisz bűnétől el ne vakuljak,
áldozatok maguk is, de szerelmük rabjai lettek,
isteneink játékszere mind, aki földi halandó…
Mért alkottatok, ősök ilyen zord égi vezérkart,
ők sem jobbak az embernél, éppúgy a viszályok
rengetik égi honuk, az Olympos zeng a csatától…

Ó, bár jönne a kor, mikor egy Isten van az égben,
s ártani nem, sőt lelkünk mentését veszi célba.
Építsünk neki várost Trója után, ami majdan
méltó templomokat készít majd hét halom alján…
Addig azonban félő, majd ez is áldozatokkal
jár, mint minden a földön, s folyton gyűlöletet szül…
Add, igaz Isten – itt érezlek már közelemben –,
higgyek a jó győzelmében végűl, a jövőben:
Trójám veszte után ez az új föld Róma legyen hát!

VISSZA

BIRTALAN FERENC

„és le fogunk győzni”

                                                      (Ab urbe condita)

Feledve a Város messzi születését, Livius,
ennyi ezerév múlva ideidézlek, lásd mivé lettek
a győzni akarók, hogy feledték szívükből ki a békét,
zsarnokok büszke harcosainkat mint tették kutyákká,
s lett romlott a valamikori szép-akarat a jóért.

Hiába újrázik a pilátusi kérdés, a nép hangja
Krisztus nevét átváltoztatja Barabásra.
Mondd, Titus, szolgákká lettünk mind, mi a büszkék,
emberi jövőt nem érdemlők, fényes babérra érdemtelenek?
A hősök még tudták, megcselekedték, de rólunk kik,
hova viszik a gyávaság hírét, hogy hagytuk, a zsarnok
nyakunkra tiporva arcunkba röhögje: ő a király!
Belepiszkítva hullagödörbe rohadnak az eszmék,
erre képes ez a város, ez a gőgös, múltba meredő had.
Valahaiak, kik védtük e hazát mindenek ellen,
magunkra, testvéreinkre emeljük ma a fegyvert.
Sírunkon új évezredek gyalogolnak, s hogy
lábaik alatt fekszünk, elfedi gyógyítón majd az idő.
Lesz-e mondója történetünknek:

         Itt reszkettek a gyávák,
         kik nem merték szavukat, dárdájukat felemelni.
         Szolgahad volt. Ne emlékezzen rájuk a Város,
         kik hagyták, ócska Nérók lantszó-kísérve
         rájuk gyújtsák az otthont, ennyit ért náluk az egyakarat!


Méltón a városalapítókhoz, ébredni kéne,
elűzni e senki hordabagázst.

VISSZA

SINKÓ ADRIENN

Aquincum imája

Hordd el, nagy Duna, évszázadaim zaját,
partod városait térdre borulni hívd!
Eszmék garmada pusztult falaim között:
Mithras temploma szült, tejem

Silvanus szava volt; Földanya leste az
első lépteimet; krisztusi út eredt
bércemről a halálhoz;
csókoltam mecsetek kövét;

égtem száz tudomány ölén;
isten nélküli vallás köde hullt reám…
Hű társam, Duna, csak te vagy,
nem fordít meg a szél. Vidd ma tovább hitem!

VISSZA

JOVÁNCZAY EDIT

Reggeli mozaik

Állok az ablak előtt, figyelem, hogyan ébred a város.
Kúszik a házfalakon le a fény, belehullnak az álmok.
Oszlik a hajnali köd, dübörögve elindul az új nap.
Itt szemeteskocsi tülköl, amott kerekek nyikorognak.

Csörren a zárban a kulcs, az öreg kapu álmosan ásít,
Hordja a szél a ledér kamasz éjszaka partiruháit.
Szólnak a hírek, az óra ketyeg, sietősek a léptek.
Munka, örök rohanás, suli, gond: kusza album az élet.

Nyitva az ablak, a Nap belekortyol a habba a kávén,
Orra alatt marad egy pici felleg; elillan az árny, és
Indulok én is, a parkban a gesztenye fák sora rám vár,
S csak nekem int oda Janus a bástya kopott kapujánál.

Koppan a léptem, a macskakövek felidézik a múltat,
Kondul a büszke harang, szép hangjai szertegurulnak.
Táncol a fényben az utca, kihajtanak újra az álmok,
Állok a tér közepén, s körülöttem lüktet a város.

VISSZA

LUKÁCS JÁNOS

Kémény az esőben

Áztat a zápor. Földbe tapossa a kormot, a füstöt,
dús televénnyé változtatja, megáldja a szennyet.
Fényes a kémények sora. Csordul a vasszinü permet…
Színbe borulnak a tárgyak, a kékek örülnek a zöldnek,
szürke fehéret ölel, s menekül ragyogó feketébe,
és hogy a rozsdaszínű hogyan olvad a könnyü pirosba…
ámul a szem s belevész az iramló színzuhatagba.
Hát ez a vén kémény, aki volnék, tiszta mitől lesz,
csendes eső hány kell hozzám, és hószakadás hány?
Zápor nedve elég-e lemosni az évtizedektől
rámkövesült fájdalmat, gondot, tarka kudarcot
s félelmet, mit az ész úgy hirdet: Óvatos, az légy!
Nem leszek én okosabb és szebb sem, bátorodásom –
az se növeszt lombot, gyökerét fürdetve esőben.
Csak jó s csak nekem az, ha az arcom esőbe’ fürösztöm.
Képen nyal, nyakon önt, pofon üt, csókol? – ki figyel rá,
lázam csillapodik, magam is kémény vagyok immár,
s százszinü, tarka bokor, ki a napra, esőre nevetve
hajlong, várva az égi sugárt meg az égi fürösztést,
s boldog, amíg hajlong, s a fejét míg tartja magasba.

VISSZA

BAK RITA

Romulus városa

Rémusz, fényes iker, hol vagy, jó angyali pásztor?
Római polgár emlékszik ma reád, szép, drága iker, most
meghaltál bátyád keze által, mennyei pompa
nem kísért utadon már, hív az öröklét. Romulus,
római polgár, hírneve árán öccse halálán hangtalan éjben
szól a harangszó, Rómád áll már, vár az örök kikeletben,
fénye dicső, eleven és mégis? nem félsz? római áldott?
Nem félsz? éjszaka öblén már merev árnyék
vagy. Nem félsz? Fényből ha kiállsz maradandó
nagy bűnt, mert a halál és rémuszi öldöklésed
rádveti, ó, Romulus, Rómánk fejedelmét áldjuk, földi királyunk!

VISSZA

GYŐRI ORSOLYA

A túlélés művészete

              „Reménytelen helyzetekben a legmerészebb
              tervek a legbiztonságosabbak”
(Livius)

Sétálgat Livius, nézi hazája zöld
szőlődombjainak vén venyigéit, olt,
s fürdőt vesz. Menedék ez, ha kezébe mar
       orv köszvénye, vagy épp alább –

hagy keblében a tűz, s pulzusa lanyhul. Ám
győzi, tartja magát. Fennmarad híre, ha
hős munkába fog, ír, s ő alapítja meg
       Rómát. Tolla nyomán örök

élet részese lesz Pompeius, Aeneas.
Győz a mérnöki rend. Égre tör őrtorony,
boltív, vízvezeték-sor, s katonák viszik
       távol földre a hírt, hogy új

törvény, hadsereg áll már a kapuk előtt,
és formál jogot egy új uralomra. Vér,
puszta, hullahegyek jelzik az útjukat,
       mint könyvek birodalmakét.

Sétálgat Livius, nézi hazája zöld
szőlődombjainak vén venyigéit. Olt,
majd átír, s beruház. Őszibarackokat
       s fürdőt vesz. Menedék ez így.

VISSZA

PAYER IMRE

A város alapításáról

Végtelenbe tapadt, szürke köd állaga
ismeretlenül és görcsösen éjsötét
fák között – az idő – lásd –.
mozdulatlan, alaktalan.

Formálódik alak majd az alaktalan
ködfoltból alakul és cihelődik át
folyó képe? keréké?
Folyik vagy forog? így – idő.

Falaknak pora. Torz lábazatok sorát
láttam, majd emelet-tágra emelt a szem.
Azután a tetőkig
tárult tömbje a téridőnek és

utca-sarok, a tér, házak az ég alatt.
Mettől mondhatom azt: város, ahol vagyok?
A város alapítá-
sától
fogva mikor vagyok?

Úgy keletkezik és úgy lesz neve: hogy
város, mint az idő-ködnek a fák között.
De hogyan lesz a város
nem házak, terek összege?

Leomló falak és csillagok álmai
elposványosodott altalaj út alatt.
Az emlékezet szűnve.
Felejtés emel új falat.

Gép-T-Rex. Vasagyar. Marja a roncs követ.
Rozsdás fémhuzalok. Majd lefegyelmezett
polgárok menetelnek.
Épül új betonépület.

Törmelékkupacok és patinás dizájn.
Semmisít levegőmocsár. Sodronyosan lehúz
nap s neonok között.
Város csak odabent lehet.



Kádár Béla: A menet, 1945

VISSZA

GÖRBE TÜKÖR


GULISIO TÍMEA

Mint a madár

– Tud a tettére értelmes magyarázatot adni? – kérdezi a pszichiáternő.

– Ugyanez érdekelte a rendőrt is – felelem.

– És még mindig fenntartja a sztoriját?

– Fenntartom.

– Figyeljen, uram, mondja meg, hogy miért tette, megúszná egy enyhe büntetéssel. Azt szeretné, hogy elmebetegnek nyilvánítsák? Le kívánja magát százalékoltatni, így huszonévesen? Én tudom, hogy nehéz a mai fiataloknak az elhelyezkedés, de…

– Eszemben sincs hibbantszámba vetetni magam! – csattanok fel. – És börtönbe se akarok kerülni. Igaz, rács, rács.

– De ha megint azt akarja nekem bemesélni, hogy…

– Ez az igazság!

És már firkant is egy szót a papírjára, nyilván azt, hogy „hallucináció”.

– Legalább a következményekkel tisztában van? Hogy több száz állat kóborol a város utcáin, rettegésben tartva mindenkit? Az én kislányom elaludni se mer, míg nem ellenőriztem, hogy nincs-e óriáskígyó az ágya alatt. Oroszlánok, tigrisek, leopárdok kószálnak az erdőben, a külvárosban, és ki tudja még hol nem, talán ide, a klinikára is beosont egy-kettő. Van magának halványlila gőze arról, mit művelt?

– Van, de kérem, nekem eszem ágában sem volt ezt…

– Akkor miért? Ismételten kérdezem: Mi-ért??? – szótagolja idegességtől remegve. Inkább neki van itt orvosra szüksége.

– Hányszor mondjam még?

– Jó – vesz nagy levegőt a doktornő. – Szépen vezesse végig újra. Megvárom. Részletesen.

– Semmi akadálya.

Azzal iszom egy korty vizet az elém készített pohárból, és nekikezdek.

– Gyerekkori vágyam vált valóra azzal, hogy felvettek éjjeli őrnek az állatkertbe. Állatorvosi egyetemre nem gyűlt össze elég pontom, gondozónak szüleim nem engedtek, mert az olyan piszkos, megalázó szerintük. Végre bejutottam, nemcsak látogatóként! Az első este én voltam a világ legboldogabb embere, ezt elhiheti.

– Elhiszem.

– Most is beleborzongok. Amikor megcsapja az ember orrát a vadak illata. Mintha a háborítatlan természetben lennék. Fanyar, nyers, ősi. A szabadság maga.

– Aha! Szabadság. Most elárulta! – csapja össze vaskos tenyerét a pszichiáter asszony. – Szabadnak kéne lenniük, de be voltak zárva, ezért maga kiengedte őket!

– Nem. Bár ennyi lenne a történet! Folytatom. Tehát, ott tartok, hogy az első munkanapom a Zooban. Sötétedik, műszakváltás, elfoglalom helyemet a recepciós pult kis fabódéjában. Halkan szól a rádió, újságot olvasok, kiállok az ajtóba elszívni egy cigit. Minden oké. Tízkor fényszóróval a kezemben végigjárom a terepet, semmi szokatlant nem tapasztalok. Visszasétálok az őrhelyemre, meghallgatom a híreket. Éjfélre jár. Ásítozom, és azon töröm az agyam, mit vegyek a barátnőmnek névnapjára. Épp vitatkozom magammal, hogy szíves konyakmeggyet, vagy Milkát szerezzek-e be, és rózsát vagy nőszirmot, mikor a csöndet felszakítja egy üvöltés. Kiver a víz, de hamar lenyugszom, ilyen nyomi nem lehet egy állatkerti őr, hogy az első farkasüvöltéstől berezel. Filózok tovább, hogy eltereljem a figyelmemet. Megint, ezúttal közelebbről és magasabb hangon. Kimegyek, reszket a kezemben a lámpa. Fütyörészek, eljátszom, hogy nem félek. Lassan bandukolok a farkasok kifutója felé. Egyet se látok, nyilván bebújtak a barlangjukba. Nem messze tőlem, felmordul a medve, de őt se találom. A páviánok arca fehéren világít a holdfényben. A majmoktól mindig is irtóztam, talán mert úgy hasonlítanak ránk. Minap egy kedves csimpánz bébit adtak a kezembe fotózásra, de irtóztam megfogni, pedig előtte fürdették Baba samponnal. Ha a mókusmajmok csontvázujjukkal hozzám érnének, ordítanék. Legtaszítóbbak a kopasz fejű, hosszú szemfogú, folyton grimaszokat vágó emberszabásúak. Brrrr!

Újra a kuckómban gubbasztok, félálomban az asztalra könyökölve, mikor oroszlán bömböl bele az egyenletes, megnyugtató tücsökciripelésbe. Felpattanok. Pedig nem kéne, nyilván Szimba minden éjjel ezt csinálja, majd megszokom. Különben sem azért fizetnek, hogy a jószágokat figyeljem, hanem hogy ne törjenek be. Az nem merül fel munkaadómban, hogy akár ők is kitörhetnek… A rácsnak két oldala van.

Nem hagy nyugodni a dolog, végére szeretnék járni. Vacog a fogam. Egy pillanatra megijedek, aztán fellélegzek, mikor valaki szól hozzám.

– Hé, maga ott! – int egy sovány, szakállas férfi.

– Tessék!

– Be vagyok zárva! – panaszolja.

– Hogy kerül ide éjnek idején? Hatig tart a látogatás, utána távozni kell az állatkertből. Senki nem szólt?

– Nem. De kérem, engedjen ki!

– Azonnal. Jöjjön velem!

– Nem tudok.

– Miért, megsérült? – lépek hozzá, mikor észreveszem, hogy a rácson belül van.

– Látja, ez a baj.

– Ezt végképp nem értem. Hogy a túróba ment be oda? Ez… Ez az oroszlánketrec! Hol az oroszlán?

A férfi csak mosolyog. Ezért mondom, hogy szabadítson ki, gyorsan, mielőtt felfal!

– Azonnal, rohanok a kulcsért!

– Ne csak egyet hozzon!

– Miért?

– Az összes többiben emberek vannak.

– Ezt hogy érti?

– Ha nem hiszi, járjon utána! – mondja kajánul, mint aki cseppet sem tart a több száz kilós ragadozótól. Például ott, a farkasoknál! És a majmoknál. A leopárdnál, a tigrisnél, a pumánál, a tevéknél, a zebráknál, a hiénáknál, a pitonnál… Folytassam a sort?

– Ez valami tréfa? Elmúlt április elseje! – durranok be. – Az én felelősségem, ez az első munkanapom, nem lenne jó, ha kirúgnának a maguk hülyesége miatt. Szórakozzanak mással! – rázom az öklöm, mire kinevet.

Minden irányból csatlakoznak hozzá. Valóban, egy zsúfolt kocsmányi társával érkezett.

– Most mi legyen? – kérdezem keservesen.

– Elnézést kérünk, fogadás volt, már vége, nyertünk. Csak nyissa ki a ketreceket!

– Hogy zárták be egyáltalán? – képedek el.

– Míg maga elhagyta az őrhelyét, elloptuk a kulcsokat.

Fogom a fejem idegességemben. Ám nem lesz semmi gáz, kimennek, egy darabban, nem ette meg őket semmi. Senki se fog tudni róla, tőlem tutira nem.

– Uram – vág közbe a dokinő –, azt nem furcsállta, hogy ha az emberek bezárták magukat, akkor a kulcsok hogy kerültek vissza a portára? Nem logikus, irreális. Itt valami nem klappol!

– Itt semmi sem klappol, ha nem vette volna észre. Szóval. Kinyitottam a zárakat, az összest. Imádkoztam, nehogy a lökött flótásokkal együtt az állatok is meglépjenek.

– Mégis megtörtént!

– Várjon. Tehát egyesével kiengedtem őket. A fura az volt, hogy mindenhonnan annyi ember távozott, ahány állat az illető ketrecben lakott.

– Megszámolták a csibészek! – nevet a pszichiáter asszonyság.

– Nem számoltak. Ők voltak az állatok.

– Mondja, nem eleget fenyegettem a rácsos ággyal?

– Higgyen nekem.

– Hová lettek az állítólagos emberek? Mi?

– Épp ez az, hogy állatokká változtak, emberként megszöktek, majd újra visszaváltoztak.

– Mi ez, Ovidius Átváltozások? Ismeri?

– Persze. Ne nézzen ostobának!

– Nem ostoba. Vagy hazudik, vagy beteg.

– Egyik sem.

– Nézze, nem vagyok se rendőr, se bíró, de… Mivel bizonyítja?

– És magácska mivel bizonyítja?

– Micsodát??

– Hm, például hogy ember.

– Miii??? – kel ki magából. – Mért, minek néz, vízilónak?

– Hát… Miért pont annak kéne néznem?

– Kövér vagyok? Nincs joga sértegetni! Maga is elhízik ötven után! Be vagyok zárva ebbe a kurva rendelőbe, de még mindig jobb, mint…

– Mint a vízilókifutóban?

Erre gigantikusat ordít. Nem emberi hang. Erjedt mocsár buggyan ki az orrán, vízinövényeket köp fehér köpenyére. Rohadt büdös. Tanácsosabbnak látom kinyitni az ablakot, és elrepülni.

VISSZA

SZIRMAI PÉTER

A hivatali ügyintézésről

Hivatalunk a faluközpontban, egy szürkés-sárga épületben működik. Robosztus épület ez, nyomasztó: a hatás akkor a legerősebb, amikor az ember belép az árnyékába, amikor a teljes főhomlokzat fölétornyosul. A nagy, trapéz alakú falon kis ablakok, a bejáraton cápafogszerű rácsok. Pokoli szimmetria, gigantikus méretek.

A hivatal és a környéke: veszélyes hely. A kormányőrök a hivatal előtti téren posztolnak. Aki egy rossz szót szól a téren a kormányra, vagy az államfőre, vagy akár csak szúrós pillantást vet a hivatal épületére, nyomtalanul eltűnhet.

A hivatalban a lakosság mindenféle ügyes-bajos dolgával foglalkoznak. Itt lehet, helyesebben, itt kell intézni az ügyeinket. Van népjóléti osztály, építési osztály, nyilvántartási osztály és így tovább. Előbb-utóbb mindenki kapcsolatba kerül a hivatallal. Az eljárás legtöbbször kérelemre indul: a célja szociális segély elnyerése, építési engedély megszerzése, nyilvántartásba vétel vagy törlés stb.

A kérelmeket postán küldjük be: ha tehetjük, nem merészkedünk a hivatal közelébe. A beadványokat a gallérjukon két vörös csíkot viselő kormányőrök, úgynevezett vizsgálók bírálják el elsőként. Ha nem találják megalapozottnak, már ők elutasíthatják őket. Az elutasításról nem küldenek értesítést a kérelmezőnek, azt mondják, mindenkinek a saját felelőssége, hogy ne kövessen el formai hibát. Ha elfogadják a beadványt, akkor továbbadják. Előbb-utóbb az ügyintézőkhöz kerül az ügy. Ügyintézési határidő nincs: az ügyek gyakran évekig elhúzódnak.

Gyakori eset, hogy nem elegendő a postán benyújtott kérelem, a személyes megjelenés elkerülhetetlen. Ilyenkor a hivatal berendeli a kérelmezőt. A személyes egyeztetés időpontját a hivatal határozza meg; az ügyintézők levélben értesítenek a számunkra lefoglalt időpontról. Érdemes megjelenni a megadott időpontban, mert mulasztás esetén a kormányőrök jönnek ki az emberért, és előállítják. Elbújni nem lehet, az utcák és a terek, a sikátorok és a hidak mind tele vannak kamerákkal. A felvételeket a hivatalban erre szakosodott kormányőrök figyelik, elemzik, értesítést küldenek a begyűjtőknek, akik az eltűntek felkutatásával vannak megbízva.

A kormányőrök belépéskor, kilépéskor tüzetesen átvizsgálják a berendeltet. Erre külön helyiséget biztosítottak a bejárat mellett. Meztelenre kell vetkőzni, gyakori a testüregvizsgálat, nehogy valaki illetéktelen tárgyat hozzon be vagy vigyen ki. Elképzelni sem tudjuk, hogy mit hozhatnánk be, ami veszélyt jelenthetne a hivatalra, bár arról vannak elképzeléseink, hogy egy eltulajdonított irat milyen kompromittáló lehetne a hivatalra nézve.

A berendeltnek bizonyos iratokat, leírásokat, jegyzeteket magával kell hoznia. Ezeket mellékletnek hívják. A mellékleteket a vizsgálóban a kormányőrök bírálják el elsőként. Ha a behozott mellékleteket nem találják megfelelőnek, a kérelmet elutasítják. Ilyenkor jelzik az idézett személynek, hogy a csatolt mellékletek nem felelnek meg, az idézés eredménye sikertelen. Volt eset, amikor a vizsgáló kormányőr az idézett személy előtt tépte szét a mellékleteket. Azt mondják, ezt a lakosságnak el kell viselnie, bizonyos mértékű agresszió ehhez a munkához tartozik.

Ha a csíkot viselő kormányőr elfogadja a mellékleteket, illetve ha az idézett megjelenése megfelel, ha az idézettnél nem találtak semmiféle tiltott tárgyat, akkor az idézetthez, ahogy a hivatalban mondják, hozzászerelik a kartonját, amiben az idézett személy adatai, az eddigi ügyeinek rövid kivonata szerepel, és a kartonnal együtt továbbadják a sorszámozónak. A sorszámozó egy hatalmas terem, ahol az idézett személyek a kartonjukat és a behozott mellékleteket szorongatva várakozhatnak. Célszerű otthonról hideg élelmet hozni, mert gyakran napokig kell várakozni az ügyintézővel való találkozásra. A lefoglalt időpont gyakorlatilag nem számít. A sorszámozó helyiségben van pár asztal, néhány szék, ezt a legerőszakosabb idézettek foglalják el, a többiek a falnak dőlve ülnek, vagy a földön hevernek. Az otthonról hozott élelem általában gyorsan elfogy, a megmaradt élelmen néha összevesznek az idézettek, verekedés alakul ki. A sorszámozó ajtaja előtt álló kormányőrök csak a végső esetben avatkoznak be, ha úgy hallatszik, hogy súlyos testi sértés történt. Ilyenkor a sérülteket az orvosi szobába szállítják. A hevesebb összecsapások során előfordul a gyilkosság is. Ilyenkor az állam a temetés költségét magára vállalja, ami elég sajátos szertartás szerint zajlik: pap, ima, ének nélkül, egyszerű földbe ásással, a szabványban rögzített 0,8 méter mélységbe, a fagyhatár alá. Bár ez elég embertelen eljárás, a lakosságból mégis sokan szeretik, mert senkinek sincs pénze valódi temetésre.

A hivatali kérelem elbírálásának legfontosabb eseménye, amikor az idézettet egyeztetésre hívják. Ez történhet a nap bármely időszakában, mert a hivatal 24 órán át működik. Ilyenkor a kormányőrök felébresztik az idézettet, és az ügyintézőhöz kísérik. A régebbi kérelmezőknek, a tetemesre duzzadt ügyek miatt, a kartonja egy hatalmas pakk, ilyenkor a kormányőrök egy kis taligát biztosítanak a karton és a személyes holmi szállításához, hiszen a sorszámozóba már nem lehet visszatérni.

Az ügyintézők külön kis, ablaktalan szobában, hatalmas íróasztal mögött várakoznak az idézettre. Az asztalon az ügyirat hever, balra általában egy pohár víz, az ügyintéző részére. Az idézett leülhet. A beszélgetések csendesen, rövid mondatokkal zajlanak. Az idézett feladata, hogy tömören, pontosan válaszoljon a feltett kérdésekre, nem kérdezhet vissza.

Az ügyintézők hűvös emberek, ritkán adnak ki engedélyt, az ügyet inkább továbbgöngyölítik, további adatszolgáltatási, engedélyezési kötelezettséget állapítanak meg a kérelmező részére. Kevés embert ismerünk a faluban, akinek lezárult az ügye. Az elbocsátás sohasem végleges.



Reichental Ferenc: „Arbeit macht frei”, 1945

VISSZA

MEGMENTETT OLDALAK


TABÁK ANDRÁS

Günter Wallraff el nem vesztett tisztessége *

Günter Wallraff (1942) német tény­feltáró újságíró dolgozott a legkeményebb fizikai munkákon török vendég­munkásnak adva ki magát; több havi tevékenység nyomán leleplezte a hannoveri Bild-Zeitung sorozatos hamisításait, inkorrekt adat­gyűjtését; több cég esetében feltárta a munka­körülmények hiányosságait, az egyenlő munka­vállalás jogának megsértését. 2009-ben japánra maszkírozva bor­szakértőként bejárta Német­országot, majd beszámolt a tapasztalt rejtett és kevésbé rejtett rasszista megnyilvánulásokról. Segélyalapot hozott létre a német fedélnélküliek megsegítésére. Tevékenyen részt vett a görög katonai diktatúra elleni harcban, kiáll a kurdok szabadságjogainak biztosítása mellett, a holokauszt tagadása ellen. T.A. írásának címe Heinrich Böll 1976-ban megjelent Katharina Blum elvesztett tisztessége című művére utal a sajtó szerepének elemzésekor. (S. J.)

Ritka pillanat: szinte megilletődötten bámulom a képernyőt. Egy nagyon bátor ember ül a tv-híradó kamerája előtt. Günter Wallraff nyilatkozik legújabb pöréről, amelyet elvesztett a sajtókirály, Axel Cäsar Springer ellenében. Az a Günter Wallraff, akit némelyek idestova már másfél évtizede javíthatatlan botránykőnek, a nyugat-német jóléti állam veszedelmes közellenségének tartanak, s aki – ahogy Heinrich Böll egy ízben megjegyezte – a Szövetségi Köztársaság legtöbbet és legaljasabbul rágalmazott állampolgárai közé tartozik. Márpedig Böll, ha emlékszünk még a néhány éve ellene indított boszorkányhadjáratra, igencsak illetékes ebben a tárgyban.

A javíthatatlan botránykő szürke ingpulóverben, keretnélküli szemüvegben ül a vaskos iratgyűjtőkkel zsúfolt könyvespolc előtt, és csöndesen válaszolgat a riporter kérdéseire. Az igazat megvallva, nem kelti semmiféle közellenség benyomását, mint ahogy azét a már-már szupermeni képességekkel és tulajdonságokkal felruházott, legendába illő, vakmerő hősét sem, akit – s nemcsak tulajdon hazájában – számos tisztelője lát benne. Komoly, zárkózott arcú, még mindig fiatal férfi, okos és figyelő tekintettel. Szemlátomást mi sem idegenebb tőle a pozőrködésnél vagy az izgága fenegyerekeskedésnél. Szabatos fogalmazású mondatok, higgadt hang, takarékos mozdulatok. A pillantása és az arca pontosan azt fejezi ki, amit mond. Jó arc, állapítom meg elégedetten, szerencsés fiziognómia, az a fajta eszményi színészarc, amelyre sokféle karakter fölrajzolható, és ismerve vállalkozásainak gyakran életveszélyes kockázatát, úgy gondolom, éppen ilyenre van szüksége. Bárkinek hihetném hát, ha történetesen nem tudnám, kicsoda, s ha valamiből mégis megneszelhető, hogy nem akárki, az minden bizonnyal a fegyelmezettsége.

„Valóban úgy érzi, hogy elvesztette a pört?” – kérdezi a riporter. „Elvesztettem” – feleli Günter Wallraff, és nincs semmi hozzáfűznivalója. Még csak az ilyenkor szokásos, benső dacot sejtető kötőszavakhoz sem folyamodik, hogy de, ámbár, mindazonáltal, ennek ellenére; nem, ő nagyon is tisztában van egy-egy ellentétes kötőszó értékével és súlyával, esze ágában sincs talmi zsonglőrködést űzni velük, a duplafenekű fogalmazás meg éppenséggel nem a kenyere. Ő kizárólag a tényt rögzíti, „elvesztettem” – mondja, hiszen egy pört csak megnyerni vagy elveszíteni lehet, s hogy mint érez erről, annak nincs jelentősége, mert az érzelmei nem közérdekűek.

Günter Wallraff ugyanúgy beszél, ahogy ír. És nagyon jól ír. Tömören, szabatosan, fölös érzelmek híján. Tudja, hogy érzelmeinkkel csínján kell bánnunk, ha igaz érzelmeket akarunk csiholni, és tudja, hogy felháborodásunkkal tanácsos takarékoskodnunk, ha célunk a felháborítás. Természetesen ő is a felháborodók közé tartozik. E nemben valamennyi írásával és mindmegannyi közszereplésével tökéletesen eleget tesz a magasrendű követelménynek, amelyet valaha Bálint György emelt az értelmiségi elkötelezettség, a szellemi barikádharc sine qua nonjává; Günter Wallraff számára a tömegek sérelme valóban személyes sérelem, a tömegek ügye valóban az ő személyes ügye. Ám mégsem éri be felháborodásának puszta világgá kiáltásával. Günter Wallraff ugyanis azt is tudja, hogy a felháborodás valójában privát érzelem, és a körülmények hatalma nagyobb a privát érzelmek hatalmánál. S bár igaz, hogy nincs semmi olyan, ami ne tartoznék a társadalomra, még inkább igaz, hogy a legnemesebb szándék is csak annyira közérdekű, amennyire a köz érdekeit szolgálja. Tehát a szolgálat közérdekűségén van a hangsúly. Jelesül azon, hogyha a tömegek pillanatnyilag nincsenek abban a helyzetben, hogy ráébredjenek sérelmeikre, hogy fölismerjék legsajátabb ügyüket és érdekeiket, akkor sérelmeikre rá kell ébreszteni őket, ügyüket és érdekeiket föl kell ismertetni velük.

De hogyan? Mi úton-módon lehetséges ez? A hatvanas évek közepétől egyre több elkötelezett értelmiségi találja szembe magát ezzel a kérdéssel. S amiként válaszaik, cselekvésük módozatai is különbözőek. Wallraff a maga részéről úgy látja, hogy egy agyonmanipulált társadalomban, ahol a tudatipar kolosszális gépezete napról napra depolitizálja és dezideologizálja, vagyis készakarva a relatív szellemi elnyomorodás állapotába süllyeszti a tömegeket, a társadalmi fölvilágosítás hagyományos formái – legalábbis egyelőre – meglehetősen hatástalanok. Természetesen nem az elméleti-ideológiai küzdelem jelentőségének kétségbevonásáról van szó, hiszen az amúgy is más szférába tartozik, hanem mindarról, ami a mindennapos valóság gyakorlatára vonatkozik. Ezt illetően pedig nincsenek illúziói, mint ahogy alig egy évtizede a filozófus Karl Jaspersnek sem voltak, amikor ezt írta: „Itt a legtöbb ember ijesztően tudatlan. Itt nem tájékoztatják és nem tanítják a népet, nem nevelik gondolkodásra.



Kádár György: Ne hagyjatok a gázba vinni!, 1944

Itt jobban szeretik, ha a nép elbutultságban él… szokásainak, érzelmeinek, találomra kialakított nézeteinek passzivitásában.” Ha pedig a tömegek tudatállapota ilyen, aligha remélhető, hogy gondolkodásukon változtathatna bármilyen igazi vélemény, érv vagy okfejtés, amellyel azon nyomban szembehelyezhető egy ellenkező vélemény, érv vagy okfejtés, lett-légyen emez akármilyen hamis és demagóg. Hiszen a tudatipar gyakran nem is annyira a közvetlen félrevezetés módszerét alkalmazza, hanem arra törekszik, hogy zűrzavart keltsen, s ily módon hatástalanítsa a társadalmilag helyes és értékes gondolatokat. És hát hogyan is ismerhetné ki magát a tudatosan tudatlanságba süllyesztett kisember a szellemi manipulációnak abban a rafináltan elbonyolított szövevényében, amelyet például számára alig ismert vagy egyáltalán nem ismert fogalmak, sőt szavak különbözőségével vagy éppenséggel többértelműségéből szőttek meg?

A manipulációnak e kedvelt trükkje, melynek lényege abban rejlik, hogy az objektív valóságban jóval több dolog és összefüggés létezik, s tudatunkban is több tükröződik vissza, mint ahány szót a hétköznapi nyelvben birtoklunk, voltaképpen nem valami új lelemény. Csupán továbbfejlesztett és kifinomított változata az uralkodó osztályok klasszikus fogásának, hogy a tényleges társadalmi és gazdasági kérdéseket morális és pszichológiai kérdésekké degradálják. Ez a szemfényvesztés pedig végső soron azt a felettébb sötét célt szolgálja, hogy a tudatilag gleichschaltolt tömegek előtt a fennálló társadalmi körülmények és gazdasági állapotok ne társadalmi, hanem természeti jellegűnek tűnjenek föl. Hogy önnön kizsákmányolásukat olyan természetesnek fogadják el, mint magát a természetet. Wallraff mindezt átlátva és belátva, úgy véli, hogy a ráébresztésnek és a fölismertetésnek jószerével csak egyetlen, ám annál hatásosabb eszköze létezik. A tények megfigyelése és fölsorakoztatása. Mert a tények hatalma a körülmények hatalmánál is nagyobb.

Ez a valaha költőként induló, ritka tehetségű újságíró (különös nyelvi fegyelmezettségét bizonyosan lírikusi próbálkozásainak köszönheti) valójában nem tesz ennél se többet, se kevesebbet. Rögzíti és fölmutatja a valóság – olykor rejtett – konkrét tényeit. De mégsem egyszerű leíró módon (holott ez sem volna épp kevés), hanem a friss rácsodálkozás fölfedező erejével. Egyik értő kritikusa, aki Wallraff újságírói művészetét méltán rokonítja Carl von Ossietzkyével, Tucholskyéval, Egon Erwin Kischével, álmélkodni tudását írásai legfontosabb benső mozzanatának tartja. Ez a színleg naiv meglepettség, ez az eddig-semmiről-sem-tudás, a társadalomkritikai elméletnek ez a látszólagos hiánya valóban olyan mozzanat, amely Wallraffot eleve szolidárissá teszi a rászedettekkel, az elbutítottakkal, szolidárissá mindazokkal, akiket a feltárt tények illetnek, s akiknek a szolidaritást végre ismét meg kell tanulniuk és újra fel kell használniuk. Kétségtelen, hogy ténytudósításainak messzegyűrűző hatását részben ez a sajátosan eredeti mozzanat biztosítja. De egyúttal ez emeli írásai legjavát egyfajta magasabb rendű megismerés fokára is. Arra a fokra, ahonnan a látszat már megkülönböztethető a valóságtól, ahonnét a felszín kuszasága alól már elővillannak bizonyos lényegi összefüggések. S mivel Wallraff mindenekelőtt élesszemű, biztos megfigyelő, többnyire hajszálpontosan fedezi föl azokat a repedéseket, amelyeken át az intézmények bensejébe, a szándékok és cselekedetek rugói közé látni. Ilyenformán talán nem meglepő Max von der Grünnek az a megállapítása, hogy Wallraff „ennek az államnak a tényleges valóságáról többet mond el, mint a legutóbbi esztendők valamennyi nyugat-német sikerkönyve együttvéve”.

Csakhogy a tényeket Wallraffnak föl is kell kutatnia. S amikor elmosolyodom azon, hogy sokak szemében legendás hősnek tűnik föl, valamiféle győzhetetlen, ezer arcú szupermennek, önkéntelenül is Julio Cortázar pompás kis könyve ötlik fel bennem (hamarosan magyarul is megjelenik **), amelyben a multinacionális konszernek mindenható urai ellen nem más, mint maga Fantomas veszi föl a harcot. Ez a hangvételében képregényeket parodizáló, de tartalmában nagyon is komoly szándékú, gondolatba ejtő kisregény mindamellett nemcsak Cortázar írói és emberi tisztességéről tanúskodik, hanem bizonyos érthető rezignációról is. Mert ugyan ujjat húzhat-e halandó ember a multikkal, keresztezheti-e a mamutkonszernek mesterkedéseit, szerezhet-e bármilyen értesülést a finánctőke legberkeiből? S ugyan ki más szállhatna is szembe velük egy szál magában, ha nem Fantomas?

Günter Wallraff mindenesetre megengedi magának ezt a vakmerőséget. S ha bátor embernek kell tartanunk azért, hogy a fölkutatott tényeket – mit sem törődve fenyegetésekkel, rágalmakkal, retorziókkal – napvilágra hozza, még inkább tiszteletünket érdemli azért a bátorságért, ahogy a tényekre szert tesz. És ez az, amit a hatalom birtokosai soha meg nem bocsátanak neki. Günter Wallraff ugyanis rettenetes bűnt követ el. Megszegi az engedélyezett játékszabályokat. Sorozatosan átlépi a polgári demokrácia szabadságjogainak azt a vastagon meghúzott záróvonalát, amelyen túl már szögesdrót őrzi az oligarchia érdekeit és titkait. Rendre megtéveszti azokat, akik előszeretettel tévesztenek meg másokat. Megtévesztéssel él, hogy őt magát meg ne téveszthessék. És ezért túlságosan is sokat kockáztat. Korántsem csak pörök számlálhatatlan sokaságát konszernekkel, hatalmasságokkal, intézményekkel, a Bundeswehrrel, az egész establishmenttel szemben; ténygyűjtéseikor gyakran a szó szoros értelmében a bőrét viszi vásárra. Magyarul is olvasható három könyve (az egyiket Bert Engelmannal közösen írta) a tanúság rá, de gondoljunk csak portugáliai útjára, a Spinola-összeesküvés felgöngyölítésére, vagy az ezredesek Görögországában vállalt merész kiállására. Márpedig bizonyos életveszélyes fenyegetéseket, úgy látszik, Wallraffnak valóban komolyan kell vennie. Emlékszünk még az ellene megkísérelt bombamerényletre, lakása fölgyújtására, s nem feledkezhetünk el a szélsőjobboldali sajtókövetelésről sem: „legfőbb ideje, hogy ezt az embert végre kiküszöböljük a Szövetségi Köztársaság életéből”, és attól tartok, e fölszólítást némelyek egyáltalán nem elvontan értelmezik. Günter Wallraff azonban csak annyit mond minderre: a tényeket bármi mód, de meg kell szerezni. És legutóbb Axel Cäsar Springer megközelíthetetlen birodalmát választotta gyűjtőhelyéül.

Az természetesen előrelátható volt, hogy Springerék nem nyelik le a békát. Nem tértek napirendre azon, hogy hónapokig inkognitóban náluk dolgozott, és vaskos iratgyűjtőket megtöltő tényanyagát részben már publikálta is. Springerék kétségtelenül okultak az eddigi Wallraff-pörök tanulságaiból. Okultak abból, hogy pöreiből mindmegannyiszor fölmentve került ki, hiszen pörbefogói valamennyi alkalommal kénytelenek voltak elismerni, hogy közzétett tényei cáfolhatatlanok, s mivel vajmi kevéssé lelkesedtek azért, hogy a bíróság színe előtt netalán újabb és újabb kínos leleplezésekkel rukkoljon ki, többnyire beérték a sovány vigasszal, hogy utóbb abnormis személyiségnek, elmekórtani esetnek, moral insanitynek minősíthetik. Springerék azonban nem óhajtották megégetni magukat. Már eleve nem a rágalmazás szokásos vádját szorgalmazták, voltaképpen nem is igen vonták kétségbe Wallraff állításait; a tisztességét vették célba. És a bíróság ítélete megbélyegezte Günter Wallraffot. Elmarasztalta, hogy információszerzési módszere összeférhetetlen a demokratikus sajtómorállal, könyvének némely passzusa pedig magántitkot, magánérdeket sért.

Mármost felette hálás dolog volna elhumorizálni azon, hogy a Springer-monopólium milyen közismerten aggályos őre a demokratikus sajtómorálnak, a magántitkok lelkiismeretes kezeléséről is beszélve, de Günter Wallraffról szólván, illőbb a tényeknél maradni. A pört elveszítette, kirótt büntetése súlyos. Emellett erkölcsileg is elmarasztaltatott. Ez pedig aligha lebecsülhető abban az országban, ahol még ártatlanokon is elverik a port, ha történetesen kifogásolnak bizonyos hatalmi módszereket vagy kartellközi megállapodásokon alapuló boszorkányüldözéseket, és nem hajlandók odaadóan csatlakozni olyan hecckampányokhoz, amelyek néha már ama régvolt barnább időket idézik. Hogyne kellene hát most jókora kellemetlenségek és kellemetlenkedések elébe néznie Günter Wallraffnak, aki ráadásul nem is ártatlan?

Ám ereje és sérthetetlensége éppen ebben a körülményben rejlik. Az ártatlanok tisztessége könnyűszerrel elorozható. Katharina Blum tragikus históriájával Heinrich Böll pontosan erre figyelmeztetett. De Günter Wallraff nem tartozik az ártatlanok közé, sosem is akart közéjük tartozni. Ő harcos, tollal a kezében. Barikádharcos. És a barikádharcos tisztessége soha el nem orozható. Semmilyen bíróság által.




  * Az 1970-es évek végén született írás a múlt évben elhunyt szerző hagyatékának gondozása során került elő. [vissza]

** Fantomas a vámpírok ellen (Magvető 1978, Dobos Éva fordítása) [vissza]

VISSZA

SIGMOND ISTVÁN

A kétarcú ember

A kétarcú ember létezésében legtöbben hittek, csak egyikük tartotta képtelennek ezt a nemrég elterjedt hírt, majdnem mindenki elhitte tehát, hogy annak az embernek az egyik arca fiatal, haja szőke, göndör fürtök omlanak a vállára, állandóan pajkos mosoly játszadozik a szája szögletében, és olyan csodálatosan világító, égszínkék szeme van, mint derűs időben a felhőtlen égboltozat, amelyet soha, de soha nem sötétítettek be sem a haragos, sem az egymással incselkedő fellegek, bárányfelhők sem, felhőfoszlányok sem, amelyek megzavarták volna a máshol soha nem látható tisztaságot. A csodák csodáját lehetett látni ezen a férfiszemen. A másik félszeme állítólag egy aggastyán szeme volt, ráncokkal barázdált, bűnöző pofa, olyan riasztó, hogy aki csak ezt látja, félelmében erős késztetést érez, hogy elmeneküljön az illető közeléből.

– Bődület az egész – vélte a hitetlen –, bizonyára maszkot visel az illető, ilyen arcú ember nem születhetett a földre, az is lehet, hogy valami cirkuszi mutatványnak vagyunk a tanúi, élvezni lehet, de hinni nem szabad neki. Ilyenfajta maszlaggal próbálnak etetni bennünket, higgyétek el nekem, kitalált, különös események bekövetkeztével próbálják változatosabbá tenni mindennapjainkat, valamivel tartani kell bennünk a lelket, mert szükségük van a robotolásunkra továbbra is, a végletekig, s talán a végleteken túl is, ha lehetne.

Aztán fogadást kötöttek egymással az emberek, pénzük nem volt, semmiféle ingósággal sem rendelkeztek, valamelyiküknek eszébe jutott, hogy az életéből felajánl egy bizonyos időt a hitetlennek, az óvatosak csak egy-két évet, a nagyon óvatosak mindössze hat hónapot, de fogadtak hetekben is, aztán napokban is meg lehetett egyezni, mindenki ugyanazzal a személlyel fogadott, a hitetlennel, aki nem hitt ebben a mesében, de elmulasztotta összeadni az eddig felajánlott időt, de ha összeadta volna valaki, kideríthette volna, hogy az eddig felajánlott idő már-már két életre is elég lett volna.

És elmentek ahhoz a házhoz, ahol a kétarcú ember lakott. Aki elsőnek ért a kapuhoz, becsengetett. Senki sem nyitott ajtót. Aztán a hitetlen hirtelen elővette a zsebéből a kapukulcsot, és mindannyian bevonultak az udvarra. Én voltam, mondta sajnálkozva, rekedten, hihetetlenül megfenyegettek, ha nem vállalom el ezt a szerepet, ilyen meg olyan bajom lett volna, nem csak nekem, a családomnak is, és féltem, kénytelen voltam becsapni benneteket, de enyhén szólva furcsának tartom, hogy egy ilyen baromságot mindannyian elhittetek.

A hitetlen tett-vett a teraszán, s egy idő után az udvaron álldogálók megdöbbenve tapasztalták, hogy mégis csak ők nyerték meg a fogadást, mert a hitetlen egyik arca fiatal volt, szőke haja göndör fürtökben omlott a vállára, pajkos mosoly játszadozott a szája szögletében, és olyan égszínkék szeme volt, mint derűs időben a felhőtlen égboltozat, amelyet soha, de soha nem sötétítenek be a haragos vagy az egymással incselkedő fellegek, bárányfelhők sem, felhőfoszlányok sem. A másik félszeme egy aggastyán szeme volt, ráncokkal barázdált, bűnös pofa, olyan is akadt az udvaron állók között, aki félelmében már-már elmenekült a hitetlen közeléből.

– Harminc éves vagy, ha jól tudom – mondta a nyertesek korelnöke. – Összeszámoltam, összesen harminckét évben fogadtál velünk, rád bízom, hogy mit tegyél, gondolom, egyetértesz.

A vesztes bevonult valamelyik belső helyiségbe, elviselhetetlen hőség volt a lakásban, az ajtókat éjjel-nappal nyitva tartotta, egy-egy függöny zárta el ezeket a helyiségeket, hogy a legyek ne árasszák el az otthonát. Közben mintha megváltozott volna az idő, nem tornyosultak fellegek az égen, s mégis, villámlást lehetett látni, és dörgést hallani, de mindkettő a vesztes szobájából tört elő, egy éles villanás s azt követő halk csattanás jelezte a történteket.



Lukács Ágnes: Szelektáltak, 1945

VISSZA

GYEREKSAROK


T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

Nagyanyám lángosa

Nézegetem a sarki lángossütő hatalmas táblára pingált napi ajánlatát. Tulajdonképpen nem is vagyok éhes, csak úgy unaloműzőként böngészgetem az előttem álló étlapot. Kóstolgatom, forgatom a számban az ízeket, hogyha netán mégis egyszer rászánnám magam, melyikbe harapnék legszívesebben. A burgonyás? Nem rossz. Finom, puha a tésztája, itt-ott felfújta az olaj sütés közben. A közepe papírvékonyra sült, szinte csörög az ember foga alatt. A káposztás? Érdekes íze van. Mit érdekes? Finom. Talán még egy csipetnyi sót bele… Borsot? Azt is lehet, de akkor annak már ízes a neve. Így sorjáznak végig: a nevük a táblán, az ízük a nyelvem alatt. Hmm… Már számolni se győzöm, hányan vannak, de akárhányan lennének is, egy mindig hiányozna közülük. A legszebb, a legjobb, a legízesebb, gyermekkorom egyik nagy élménye: nagyanyám tejfölös lángosa.

Abban az időben még faluhelyen az asszonyok maguk dagasztották, maguk sütötték a kenyeret. Pontosabban a kenyereket, hiszen legalább kettőt, hármat, vagy még annál is többet, a családnak egy hétre valót. De nem ám ilyen kilós, meg félkilósakat, amilyeneket most árulnak a boltokban! Akkorákat, mint egy kocsikerék. És olyan foszlósat, mint a kalács. Amelyiket egy hét után vágtak föl, az is olyan friss volt, mintha akkor vették volna ki a kemencéből.

Akinek még volt kemencéje, meg fűteni való fája, szalmája, otthon sütötte. Akinek nem, az reggel elvitte a pékhez, délben meg elment a kisült, friss kenyérért. Kis papír cetlire írta mindenki a nevét, rátették a nyers tésztára, és belesült. Így aztán nem volt nehéz kiválasztani, melyiknek ki a gazdája.

Ha gazduram éppen arra szekerezett, s megérezte a friss kenyér illatát, megállította a lovait, leterítette a kabátját a kocsiderékba, s azon fuvarozta haza az elemózsiát. S ha már ott volt a háta mögött egy karnyújtásnyira, nem állhatta meg, hogy le ne törje a kiforrott sarkát. A veknit nem kezdhette meg, az szentségtörés lett volna. Csak a gyirkát vette le róla kóstolónak. Épp eléggé megszidta az asszony ezért is a keze szárát… Ha éppen nem járt arra a gazda, a felesége vagy a gyerek rádobta a talicskára a tiszta deszkát, arra a fehér abroszt, úgy nyikorgott vele végig a falun.

Nekünk még volt kemencénk. Igaz, nem a házban, hanem apám asztalosműhelyében. Télen abban fűtöttek forgáccsal, rossz szalmával, kukoricaszárral, ami éppen akadt a ház körül. Volt a faluban egy cigányasszony, aki nagyon értett a kemencetapasztáshoz. Minden nyáron vele sároztatták ki a kemence belsejét, s nagyanyám ebben sütötte ínycsiklandozó cipóit. De nemcsak azt, hanem a kenyértésztából szakajtott lángosait is.

Amikor megláttam, hogy lehozza a padlásról a nagy dagasztóteknőt, meg a kis kék lábosban odateszi a tűzhely csöve mellé melegedni a múltkori sütésből félre tett kovászt, már vetem is a sapkámat, és indultam a barátaimnak jelezni: készüljenek föl, mert holnap kenyeret süt nagyanyám, s megint lesz nagy lángos evés. Ez általában piacnapra esett, amikor a tanyai asszony megjelent nagyanyám konyhájában, és a kis nyeles mérőedényével verdong számra rakta át a kissé savanykás illatú, étvágygerjesztő tejfölt a mi fedeles kannánkba.

Este jött a lisztszitálás, dagasztás, tésztapihentetés, szakajtás… „Kisfiam, menj már lefeküdni, mert reggel nem tudsz időben fölkelni!” „Dehogynem, előbb talpon leszek, mint a nagyanya!”

Másnap befűtötték a kemencét, lehordták a szakajtó kosarakat. „No, fölkeltél, kisfiam? Gyorsan mosdás, öltözködés!” „De hát miért nem tetszett fölkelteni?!” Kihúzta a parazsat a kaminba, és már jöhetett is a hosszú nyelű péklapát…

Egyik vekni jobbra, a másik balra… de az a hely, ott középen üres maradt… Dehogy maradt az üresen, oda megy a kenyérlángos! Nagyanyám már egyengette is a tésztát a sütőlapáton a sodrófával, hogy jó vékony, szép egyenletes legyen. Néhány perc, és ott lapul mindkettő a kemence forró kövén. Úgy pirulnak, mint Jóska a tarlón.

Nagyanyám a szénvonyóval betámasztotta a kemence ajtaját, megnézte a konyhaszekrényen trónoló nagy vekkerórát, és ment tovább a dolgára. Csak mi toporogtunk ott a kemence előtt, én, meg a barátaim, és aggódva lestük az ajtót, nem ég-e szénné mögötte a csemegénk, a kenyérlángos. Talán meg kellene nézni, szólni kellene nagyanyámnak, hiszen már illata is van… Ő azonban úgy tett, mintha megfeledkezett volna az egészről. Krumplit pucolt a konyhában, kukoricát szórt a csirkéknek, odaadta a kutyának a tegnap esti csontot, miközben a lángos meg…

Na végre! Az órára nézett, kihozta a spájzból a tejfölös kannát, és jött. Jött egyenesen oda hozzánk, a műhelybe. A gyalupadot már lesöpörték, frissen gyalult deszkát tettek rá, arra meg az abroszt. Kinyílt a kemence ajtaja. Csak úgy surrogott a padján a lapát. Aztán megjelent rajta a ropogóspirosra sült, illatfelhőben úszó, lapátnyi lángos. Az abroszra tegye? Minek? Csak letámasztja a lapátot, jól meglocsolja a lángost tejföllel, és tépi, úgy, puszta kézzel tépi annyi felé, ahányan körülálljuk. „Nesztek, pernahajderek, egyétek! Ízlik-e?” Teli szájjal nehéz felelni. Inkább csak buzgón bólogatunk és nagy nehezen kinyögjük, hogy „ühüm...” Mosolyogva simogatja meg a fejünket, s indul a kemence felé. „No, azért meg ne fulladjatok, mert akkor ki falja föl a másikat?!”

Nézegetem a sarki lángossütő hatalmas táblájára pingált napi ajánlatát. Ismerős az illat, ismerős az íz, csak egy valami hiányzik a választékból: az a régi, sütőlapáton tépett, tejfölös kenyérlángos, amilyet soha senki más nem tud sütni, csak az én nagyanyám.

VISSZA

DEZSŐ ANNA

Napsugár-fonó, Hókristály-csiszoló

Hol, merre is történhetett?

Nem emlékszik arra egyetlen agg bagoly sem, egyetlen vénségesen vén tölgy évgyűrűjébe sincsen belefodrozódva. Talán pár tarka kavics ezüstös törés-szikrájában meglelhetnénk a történet egy-egy szilánkját, amikor rákacsint a nap. Talán a vízcseppek kacagásában, mert a víz öreg. Nagyon öreg, de nem felejt. Évmilliók óta csobog, árad, fecseg, locsog. A víz mesél, de csak beavatott, figyelmes fül hallhatja meg, mit mond.

Én beavatott vagyok, és nagyon figyelek.

Ezért tudom elmesélni nektek is, amit a víz regélt.

A Világ szülése után pármilliárd évvel, Isten úgy gondolta, borzasztó, sötét, hideg, fullasztó, elviselhetetlenül nyomasztó így a Tér. Megteremtette hát a Földet bőrének hámló pikkelyeiből. Langyos leheletével levegőt lehelt fölé. Forró véréből Napot gyúrt, hogy az fényesítsen, melegítsen. Göcsös mutatóujjával kicsit megkavarta a végtelen eget, hogy mozgásba hozza a Tömböt, majd sós örömkönnyeivel bőven megöntözte azt.

A Föld forogni kezdett. Szürke, fekete seszíneivel nem nyerte el Isten tetszését, de sürgős dolga akadt (akadozott a Világ főtengelye, recsegett, ropogott az egész Univerzum, mit számított ezzel szemben egy parányi hely…).

Azonban, mert szívén viselte teremtéseit, két, kedvenc, dolgos barátját, Hókristály-csiszolót, Napsugár-fonót tette meg a Föld helytartójává. Mindkettőt egy-egy csillag hátára ültette, a Földre küldte, Ő pedig végeláthatatlan dolgai után nézett. Más világokba, más világokra.

Meghagyta nekik, legyen a Föld a legcsodálatosabb az egész Világon. Legyen olyan színe, amilyen egyetlen bolygónak sem, hogy aki csak az égből alátekint, örömkönnyek nélkül ne fordíthassa tovább a fejét.

Legyen a Föld a legszebb…

Hókristály-csiszoló, Napsugár-fonó a két jóbarát, kozmoszok, tejutak ezermestere, égig érő hegy tetejére, annak két csúcsára költöztek.

Két földi nap múlva már szóba sem álltak egymással… Megkezdődött a vetélkedés, ugyanis Isten annyi jót tett már velük (többek közt ugye ő volt teremtőjük is), szerették volna viszonozni azt.

A Föld „kifényesítése”, „színezése” éppen remek alkalom volt erre.

Hétfőn láttak neki a munkának.

Hókristály-csiszoló kelt korábban. Frissen ébredt, tele tettvággyal. Rendbe tette magát, elvégezte a szokásos torna-penzumot (nem mindegy, egy örökéletű milyen ízületekkel vág neki a következő évezrednek!), majd dolgához fogott.

Kisétált égig érő, fehér márvánnyal borított palotája teraszára. Mély levegőt vett, áthajolt a mellvéden, benyúlt elképzelhetetlenül dús, tömött szakálla alá, és rázni kezdte azt.

Nem volt a Földön hamarosan talpalatnyi hely sem, amit ne borított volna Hókristály-csiszoló szakálldíszéből kihulló fehér hó. Fehér lett a Föld, egyetlen milliméterecske sem maradt szürke, vagy fekete. Ragyogott, szikrázott, ahogy Isten Napja rásütött. A hó felett azonban hideg volt. Kemény szelek süvítettek át a fehérség felett…

Egész délelőtt dolgozott. Délután és koraeste sem hagyta abba, csak a Nap lenyugvása térítette őt pihenésre.

Napsugár-fonó erre a fagyos zimankóra ébredt.

Hiába sütött Isten Napja, a sugarak szanaszét szóródtak, egyetlen langyos csókkal sem tudták enyhíteni a dermedtséget. De Napsugár-fonó azért került ide, hogy megfonja a Nap kajla sugarait, és színessé tegye a Földet.

Elvégezte szokásos reggeli teendőit, átfutotta a friss Világlapot (egy örökéletűnek tisztában kell lennie a Világ dolgaival), majd munkához látott.

Vacogva kisietett égig érő, fekete-szürke márvánnyal borított palotája teraszára. Felgyűrte kezén aranyköntösének szárát, megmozgatta ujjait, és a mélység fölé nyúlva elkapott pár kósza napsugarat.

Egész délelőtt dolgozott. Délután és koraeste sem hagyta abba, csak a Nap lenyugvása térítette őt pihenésre.

A Föld azonban fikarcnyit sem lett színesebb. Fehérebb volt az a legfehérebb csillagnál.

A következő napon Hókristály-csiszoló még javában durmolt, Napsugár-fonó már tekerte, hajlította, csavarta a sugarakat. Reggel hét előtt olvadni kezdett. Nyolcra már végeláthatatlan víztömeg hömpölygött a Földön.

Hókristály-csiszoló meghökkenve torpant meg a palotaajtóban. Haragos pillantást vetett Napsugár-fonóra, de nem teketóriázott: szorgoskodni kezdett.

Mindhiába… Helytartó-társát nem tudta legyűrni. Mihelyst egy hókristály kilibbent a szakálla alól, rögtön elpárolgott a forróságban.

Délre Napsugár-fonó úgy belelendült, hogy a víztömeg apadni kezdett. Koradélután a Földről elpárolgott az összes víz. Mire a Nap nyugovóra tért, a Föld szikkadt, repedezett hőgolyó volt, fekete, szénné égett színekkel…

Így ment ez heteken keresztül. Hol Hókristály-csiszoló, hol Napsugár-fonó volt az erősebb.

A Föld pedig egyre kisebb, egyre aszottabb lett.

Egy éjjel, amikor a nehéz munkától szinte ájultan aludtak, álmot láttak.

Ugyanazt az álmot, mindketten. (Megsúgom: Isten bocsátotta rájuk.)

Kék-sárga-fehér, csíkos szoknyácskában, szőke lányka szaladt át egy tarka réten. A mezőn virágzó gyümölcsfákról, akár tünemény: virágszirmok hullottak alá. Rózsaszín, fehér, piros sziromfüggönyön sejlett át a távol.

A lányka meg-meglebbenő fürtjei pajkos rendetlenséggel koronázták meg a képet.

És a hangok… Rigófütty, patakcsobogás, lombsuhogás. Kacagás… Micsoda kacagás! Mintha napsugárra fonott hókristályok koccantak volna csilingelve, csengve-bongva össze. Olyan kacagás, hogy Hókristály-csiszolónak, Napsugár-fonónak álmában is kicsordult a könnye.

A reggel Napsugár-fonónak kedvezett, ő volt a fürgébb. Ám, most csak ült a teraszon, és várt.

Amikor Hókristály-csiszoló megjelent, felállt. A korláthoz ballagott, megtámaszkodott rajt, félrebillentette szőke szálakkal dúsan borított fejét, és Hókristály-csiszolóra mosolygott.

Ebben a mosolyban benne volt az összes szeretet. Benne volt a boldog jövő ígérete. A megadás öröme. A várakozás keserve.

Hókristály-csiszoló egyetlen mikronpillanat alatt gyúlt szerelemre.

A következő napok költözéssel teltek. Költözéssel, és násszal. Isten kiadott pár szabadnapot helytartóinak.

Aztán, kéz a kézben újra munkához láttak.

Hókristály-csiszoló óvatos szakállrázogatással kezdte. Napsugár-fonó pár sugaracskát markolt össze. Így, egymásra figyelve, egymást segítve munkálkodtak.

Délre lágybarna lett a Föld, keresztül-kasul kék patakocskák szelték.

Estére meleggé vált a levegő. Másnap délutánra fehér felhőfoszlányok úsztak a légben.

Tavacskák alakultak, édes langyos vízzel telten.

Kilenc hónap múlva megszületett Élet. Már születése után látszott, olyan szőke lesz, akár az anyja, és olyan erős, akár az apja.

A közeli kis tóban keresztelték meg. A keresztelő tiszteletére kis fenyőt ültettek, és feldíszítették (majd minden azt követő évben, ezen a napon).

Lágyan, óvatosan merítették Életet a vízbe.

Öt percre rá a kis tóban megjelent az első sejt-kezdemény.

Isten pedig a Világok legközepén, trónusán ülve, huncutul összecsippentette a szemeit, hatalmasat kacagott, majd tekintetét a számtalanszínű Földre függesztve, gyönyörködni kezdett.

Hol, merre is történhetett?

Nem emlékszik arra egyetlen agg bagoly sem, egyetlen vénségesen vén tölgy évgyűrűjébe sincsen belefodrozódva. Talán pár tarka kavics ezüstös törés-szikrájában meglelhetnénk a történet egy-egy szilánkját, amikor rákacsint a nap.

Talán a vízcseppek kacagásában, mert a víz öreg. Nagyon öreg, de nem felejt. Évmilliók óta csobog, árad, fecseg, locsog. A víz mesél, de csak beavatott, figyelmes fül hallhatja meg, mit mond.

Én beavatott vagyok, és nagyon figyelek.

Ezért tudtam elmesélni nektek is, amit a víz regélt.

VISSZA

KOVÁCS RÁCHEL

A talált tárgyak osztálya

I.

A felnőttek számára a gyermekek már nem érnek semmit. Már csak tárgyak.

A talált tárgyak osztályán a tárgyak nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek, de éreznek.

Érzik a vakító fényt és érzik a mély sötétséget…

Mégis csak tárgyak a felnőttek szemében. Ezek a tárgyak az árvák, az árván maradtak, a haszontalanok, akiknek nincs jövőjük…

De nekik is van szívük, lelkük.

A szemeddel nem csak azt láthatod, amit látsz, a füleddel nem csak azt hallhatod, amit hallasz, a szíveddel nem csak azt érezheted, amit érzel…

De ezt csak a gyermekek tudják, a felnőttek szíve le van zárva.

II.

– Szerinted meggyógyul ez a gyermek? – kérdezte az apa.

– Sose mondd, hogy beteg! Én tudom, hogy nem az! – válaszolta az anya könnyes szemmel.

– Nézd, ez itt nem az álmok országa, ez itt a kőkemény valóság. Nincs pénzünk kórházra. majd beviszem a munkahelyemre, ott melegebb van – szólt a fáradt apa.

– Hetek óta szeretne ez a gyermek egy ócska babát és nem tudjuk megvenni neki. Mégis, mit csinálsz a munkahelyeden? Honnan lesz pénz? – kérdezte síros hangon az anya.

A végén mindketten elhallgattak, a levegőben feszült csend lett. Észrevették a gyermeket. Mindvégig ott állt a sarokban és óriási kék szemekkel bámulta őket. Arca sápadt volt.

– Nem kell az a baba! – suttogta halkan, majd felüvöltött. – Nem kell nekem már semmi!

De ott belül, szíve legmélyén egy éjkék szemű, vörös, göndör hajú baba mosolygott.

Másnap apja megfogta sovány kis kezét és ketten ballagtak a kitört ablakos házak utcáin keresztül, és az apa megállt egy kopott ház előtt. Maga elé nézett.

Csönd volt. Senki sem szólt semmit. Elindultak és elértek a Talált tárgyak osztályához.

Az apa leült egy székre és intett a gyermeknek, hogy menjen a hátsó szobába, meg ne lássa a főnöke.

A kisgyermek egy ideig az ajtó előtt állt, majd lehuppant a földre és befele, csak befele nézett.

Egyszer feltekintett és szeme előtt egy hatalmas tükör állt. A tükörben meglátta saját magát, sápadt arcát, szomorú tekintetét és mögötte megpillantotta őt, az éjkék szemű, vörös, göndör hajú babát.

Azt hitte, álmodik, egy ideig ábrándozva nézte a tükröt, majd megfordult.

Ott volt, olyan volt, mint képzeletében. A gyermek odarohant és magához ölelte. Megtalálta.

Mintha ezernyi csillag szállt volna alá kis szívébe. Csillageső, örömfény.

Azóta minden éjjel a babáról álmodott. Minden nap, amikor apja magával vitte, egyre lelkesebb lett, arca kivirult, szeme ragyogott.

Mindaddig az átkozott napig, amikor belépett az ajtón a jólöltözött, öltönyös, nyakkendős, magas férfi.

Értetlenül nézett a gyermekre, majd határozottan elmondta, hogy a babáért jött, ami egy fontos családi örökség, nagy értékű tárgy.

A kislány remegő kézzel adta át a babát, szemében könny csillogott, majd azt suttogta:

– Isten veled, kis Lóri!

Ismertem egy csodálatos öreg nénit, akinek egy szobányi babagyűjteménye volt, tele a világ legkülönlegesebb babáival, de szép kék szemében egy apró kis szomorúság csillogott, szívében mindvégig ott élt az a régi, többé soha nem látott éjkék szemű, vörös, göndör hajú baba…

III.

Majdnem olyan délután volt, mint a többi, fáradtan sütött le az őszi nap a falevelekre.

1910-et írunk, Albert Einstein pipafüstjén át nézi a világegyetemet. Már csak egyetlen szikra és megvan az univerzum utolsó képlete, a mágikus kulcs, amit annyian kerestek hasztalan évezredek óta, és akkor besüt egy napsugár az ablakon át. A fény. Einstein leírja a képletet és megoldja minden idők legnagyobb feladatát.

Ott áll az isteni kulcs a kis kopott piros füzetben, Einstein nézi órákon át és ő maga sem hiszi el.

Szórakozottan beteszi a füzetet a táskába és elindul az egyetem felé. Nem kételkedik. De a táska zárja nyitva maradt és az úton a kis kopott piros füzet kiesik a táskából a sok könyv mögül. Einstein később egy szót sem beszélt erről, sehol sem írt többet róla. Csak a relativitáselméletet hagyta az emberiségre.

Azóta eltelt több mint száz év. Egy kisgyermek keresgél egy padláson régi üvegeket és talál egy kopott, pirosas régi füzetet, tele érthetetlen számokkal. Senki sem érti meg mi is az, és a kisfiú elviszi a Talált tárgyak osztályára, hátha valamire jó, valaki ráismer.

Minden apró vagy nagyobb tárgyért jöttek az emberek, kivéve azt a kopott, piros füzetet.

Egy reggel az egyik alkalmazott azt mondta a másiknak:

– Már mindent elvittek, csak ez a haszontalan, ócska füzet maradt itt. Mit kezdjünk vele?

– Dobd a fenébe vagy égesd el! – válaszolta a másik lenézően.

Azóta senki se látta, senki se hallott a régi piros, kopott füzetről, amelyben ott volt az isteni képlet, de lehet, hogy valahol ott lapul egy padlás poros deszkái közt, és egyszer egy újabb gyermek megtalálja.



Kádár Béla: Bátorság!, 1945

VISSZA

ABLAK


JESÚS TOMÉ


1927-ben született spanyol költő, 1963 óta Puerto Ricóban él, irodalomkritikus, könyvkiadó. Itt közölt két szonettje Senda del Hombre (Férfiösvény) című, 1959-ben megjelent kötetéből való.

Önéletrajz

Várom, hogy annyit mondjatok csak: Mintha
itt járt volna, és esetlenkedését
szép szavakba ütköztette, ezért élt,
és szomorúságát örömnek hívta.

Szellemünket felizgatta, mint szikra,
legyünk Istenné, micsoda merészség,
bánata felét nekünk adta végképp,
másik felét szemével, nagyra nyitva.

Sosem tudta, a sors fonala hol van.
Férfiakkal próbálkozott. Sosem mert
gyerekké lenni. S nem vált férfivé sem.

Mostan immár, itt van, tovább él holtan.
A vak szerelem, tudjuk, meztelen lett,
csakis ez éltette őt, ifjan, vénen.

Mily édes eső

Mily édes eső, mi átitat engem,
bedörzsöli szívem kívül-belül,
új tavasz sugallata hegedül,
vagy szerelmes dalé. Hogy sebet ejtsen,

mint szárny, mikor aláhull az egekben,
megalázva szív mélyére kerül,
és vérünkre vérének heve hűl,
életemre áradva lüktet bennem,

lassan-lassan érzem, már alig élek,
hiszen az eső nevem is eltörli,
nedvesség az, mit lábam alatt érzek.

Lágy víz tisztít, eltűnik minden földi,
csak a szél dalol, kívüle más ének
férfi őrültség, akárki is költi.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

VISSZA

FRANZ BARTELT *

Rossz álom

Malone sosem hitte volna, hogy lesz idő, mikor meg akarja ölni a feleségét. Szerelemmel szerette. Húsz év házasság után ugyanúgy, mint az első napon. Ez semmi erőfeszítésébe nem került. Szerelme ösztönös volt, természetes, másmilyen lenni sem tudott. Erre azon a reggelen úgy ébredt, hogy meg kellene ölnie. Sérelem nem szolgálhatott alapjául ennek a gondolatnak. Judith minden szempontból ideálisnak bizonyult. Hűséges volt hozzá. Ha akadt is volna pár kalandja, férje sosem veszi a bátorságot, hogy számon kérje. Mikor egy férfi szeret egy nőt, mindenestül szereti. A hűségét ugyanannyira, mint apró hűtlenségeit. Hiszen a szeretett lény itt is, ott is önmagát adja. Szerette, amennyire férfi nőt csak szerethet. Most egyszeriben mégis kedve támadt megölni.

Reggel szokás szerint lefőzte a kávét, pirított két karika bagettet, félretett egy darab vajat olvadni, felnyitotta a lekvárosüveget. Mikor Judith végre kijött a konyhába, megvárta, míg leül, háttal a gáztűzhelynek, a legjobb helyre. Nagy levegőt vett.

– Judith, mondanom kell valamit – kezdte halkan.

Reggelente semmiségek kerültek csak szóba köztük, az alvás minősége, apró mozzanatok egy átlagos éjszaka során, valami bútordarab szokatlan órán reccsen egyet s felveri a házastársak egyikét, míg a másik meg sem rezdül, egy elfeküdt kar sajgása, csip-csup dolgok.

– Nocsak – csodálkozott el Judith.

– Ide hallgass, nem könnyű ezt szavakba önteni. Fogalmam sincs, hogy adjam be neked.

– Valami komoly?

– Igencsak.

– Egy másodperccel tovább sem tarthatsz tudatlanságban!

– Hát jó – kezdett neki Malone –, reggel úgy ébredtem, hogy meg akarlak ölni.

– Mire föl?

– Gőzöm sincs, de bennem munkál a vágy. Nagyon erős.

– Mit követtem én el ellened? – suttogta Judith, csöppet ijedten.

– Semmit. Pont ezt nyugtalanít.

– Rosszat álmodtál. Csak nem emlékszel rá. Erről van szó, szerintem. Azt álmodtad, hogy ölsz. A kép megragadt az agyadban.

Ez is egy magyarázat. Judith nyugodt étvággyal látott reggelihez. Malone ivott egy kávét. Nem mert leülni. Figyelte magát, beteg-e. Van egy gyötrő kis ér a fejében, ami időnként elpattan, ilyenkor gondolatai összekuszálódnak, jók a rosszakkal, a jók mindig a rosszak behatása alá kerülnek, sosem fordítva.

Igazából sosem voltak rossz gondolatai. Egyszerű ember volt, szeretetreméltó, szolgálatkész, nagylelkű, dolgos. Rossz szokása nemigen akadt. Még lóversenyre sem járt. Sem horgászni. A foci nem kötötte le. Nem, kizárólag a családi élet foglalta le, felesége, a képeslap-gyűjtemény. Nem kocsmázott. Fiatalabb korában dohányzott. Aztán évekig a cigaretta felé sem nézett. Persze nem volt tökéletes. Nincs olyan, hogy tökéletes. De sokáig kellett volna kutakodni, míg ésszerű indokkal mulasztáson érik.

Munkahelyén őrlődött. Kollégái furának találták. Kora délután Judith hívta telefonon, érdeklődött, mi újság ölési vágyával. Malone becsületes volt, az embernek amúgy sincsenek titkai a szeretett nő előtt, nem teketóriázott és beismerte, hogy az idő múlásával bizony egyre nagyobb kedve van hozzá.

– És milyen módon szeretnél végezni velem? – kérdezte Judith.

– Nemigen tudom. Ötletem sincs, hogyan kezdjek hozzá. Soha nem öltem meg senkit.

– De miért éppen engem?

– Ez itt a kérdés. Nem megy a fejembe. Olyan nagyon vágyom rá, hogy meggyilkoljalak! Közben meg szeretlek, boldog vagyok veled. Ha megölnélek, a boldogságommal végeznék. Nem is értem magam.

Este üres lakás fogadta. Judith a konyhaasztalra készítette vacsoráját, csak fel kellett melegítenie, meg egy cédulát, elővigyázatosságból kis időre hazaköltözik a szüleihez, írta. Megígérte, hogy az esti film előtt felhívja.

A férfit bántotta a váratlan távozás. Judith persze helyesen tette, hogy biztonságba helyezte magát. Melyik nő vállalná, hogy együtt tölti az éjszakát egy olyan férfival, aki meg akarja gyilkolni? Mégis úgy érezte, őszinteségét nem értékelik kellőképpen. Megtehette volna, hogy egy szót sem szól az egészről. Végeredményben ez csak egy ötlet volt. Nem szándék. Nem tervelt el semmit. Csak annyit érzett, hogy jó lenne megölnie. Bárki más legyilkolásának vágya ébreszthette volna ezen a reggelen. Mondjuk egy szomszédjuké. Lármás szomszédjaik voltak. Tulajdonképpen utálta őket. Mégsem képzelgett arról, hogy egyszerre felszívódnak, arról pedig végképp nem, hogy neki magának köze legyen efféle felszívódáshoz.

Nagyon nehéz megélni az ölés utáni vágyakat. Ez nem adatik meg akárkinek, jött rá egyszerre. Eddig úgy gondolt magára, mint egy akárkire, elfuserált, középszerű ikszipszilonra, említésre alig méltó élményekkel háta mögött, a letöltendő évek biztosan megjósolható ólomszürkéjével.

Judith este hét felé hívta. Fesztelenül próbált csevegni, de hanglejtése árulkodott aggodalmáról.

– Mit vétettem? – faggatózott. – Csináltam valamit, ami rosszul esett neked?

Nem. Persze, hogy nem. Csak azt ismételgette, amit már délután elmondott. Nem pirongatta óvatossága miatt, hogy tisztes távolságot tart tőle, csak a fájdalomról számolt be, ami rátört, amint az üres lakásba lépett.

– Attól féltem, hogy valóban megteszed – vallotta be Judith. – Másra sem tudtam gondolni egész nap. Láttam, ahogy álmomban megfojtasz. Tudom persze, hogy nem lennél rá képes. Ne haragudj, kérlek, elfogott a pánik. Biztosan nem jól tettem.

– Nem, Judith. Igazad van. Lehet, hogy veszélyes vagyok.

– Egy légynek sem tudnál ártani.

– Egy légynek sosem is akartam ártani. Pont ez a baj. Ha légy lennél, semmi bántódásod nem esne. Egyes egyedül téged kívánlak legyilkolni. Egyszerűen nem találok erre szavakat. Mintha egy belső hang kérne, hogy tegyem meg. Szünet nélkül hallom. Folyton azt duruzsolja, legjobb lenne végeznem veled.

– Előbb-utóbb megteszed, amit parancsol.

– Ezt gondolod?

– Ezt vagyok kénytelen gondolni. Engem is meg lehet érteni. Nagyon felkavaró, amiket beszélsz. Egészen elveszett vagyok. Nem tudom, mihez kezdjek.

Igaza volt, ez nem szorult sok bizonygatásra. Ezt ismételgette magában Malone tiszta pillanataiban. Hogy igaza van az asszonynak. Még ezen az estén meggyilkolta volna. Nem, minek kivárni az estét. Ahogy belép a lakásba, megöli. Erre gondolt végig hazafelé. Erre gondolt felfelé a lépcsőn. Erre gondolt, míg a kulcsot forgatta a zárban. Amint az előszobába ért, érezte, hogy közel a vége, közel a szabadulás. Megöli. Egyebet nem is tehet. Azt még nem tudta, hogyan fogjon hozzá. De az ölés gondolata már megfogant, szükségképpen az ölés mikéntjének gondolata is megfogan. Az efféle dolgok jönnek hívás nélkül. A körülményekből fakadnak, a helyzet adja őket. Ott van a puszta kézzel végrehajtott emberölés. Vagy sállal fojtogatni. Bezúzni a koponyát egy székkel vagy valami nehéz tárggyal. Megragadni egy asztalon kallódó kést. Ököllel agyonverni. Párnát szorítani az arcára. Belefojtani a fürdőkádba. Egyik módozatot sem találta sem elvetendőnek, sem egyedül üdvösnek. De minden, akár a legártatlanabb tárgy is, amit maga körül látott a lakásban, fegyverré válhatott.

– Ellen tudnál állni a vágynak? – kérdezte Judith.

Erre nem tudott válaszolni. Igen, elsőre úgy tűnt, lesz ereje ellenállni. De nem állhatja-e a legjobb szándékból fakadó erő útját is hirtelen izomgyengeség, váratlan zavar? Végeredményben jól döntött Judith, hogy elment.

Csak egy időre, azt mondta.

Amíg férje gondolataiban helyreáll a rend. Félelme tapintható volt. Nem remegett a hangja, de mély regiszterekben hullámzott, Judith körülményeskedett, tétovázott, kereste a szavakat, hebegett-habogott. Malone szomorúan vette tudomásul, hogy az asszony szenved miatta. Ez a szomorúság sokkal nagyobb volt, mint az, melyből ölésvágya fakadt.

Az éjszaka sem hozott megnyugvást. Mikor pár órányi zaklatott alvás után felriadt, elsőre fel sem fogta, hogy Judith visszajött, mellette aludt az ágyban, feje a párnába fúrva. Elkapta a remegés, mikor ráébredt, még mindig vágyakozik megölni. Vágya nem tűrt ellentmondást, parancsolóbb volt, mint előző nap. Inkább meghalt volna, mint hogy érezze, amit érez, s aminek minden jel szerint nem lesz képes hosszan ellenállni. Sietve felkelt, kimenekült a helyiségből. Bezárkózott a fürdőszobába, hideg vizet engedett a fejére. Judithnak soha nem lett volna szabad hazajönnie. Haragudott ugyan, hogy visszaköltözött a szüleihez, de maradék esze azt súgta neki, hogy a másik nem tehetett egyebet. Miért jött most mégis haza? Az éjszaka kellős közepén. Érthetetlen. Telefonbeszélgetésük után valószínűleg úgy ítélte meg, nincs veszélyben. Jól ismerte a férfit. Meg volt róla győződve, hogy képtelen az erőszakra.

Malone a kísértés ellenére nem költötte fel, hogy magyarázatot kérjen. Szörnyű éjszakája lehetett szegénynek. Pihenjen csak. Felöltözködött és indult a munkába, kávét sem ivott. Az utcáról azonban visszafordult, futva vette a lépcsőfokokat. A gyilkolás vágya újból elővette, sürgetőbben, mint valaha. Más gondolat nem volt a fejében. Mikor az emeletre ért, a szomszéd gyerekek, hátukon iskolatáskával, épp kiléptek az ajtón. Mielőtt lerohantak a lépcsőn, jókedvűen üdvözölték. Elég volt ennyi, hogy változást idézzen elő benne, hogy eltántorítsa felesége meggyilkolásától. Lakáskulcsát ismét zsebre vágta és kissé könnyebb szívvel indult újra munkahelye felé. Szaporázta lépteit. Sürgősen távolságot kellett teremtenie kettejük között, ő maga életveszély az asszony számára, akiről tudja, hol van, ha újra megölné. Később majd felhívja. Rábírja, hogy mégis költözzön át a szüleihez. Megígéri neki, hogy elmegy orvoshoz. Manapság már minden nyavalyát gyógyítanak, az allergiát, a kényszerképzeteket. Az élő szervezet összes zavara orvosolható, megválaszolható.

Még csak azt sem gondolja, megőrült. A téboly nem egyik napról a másikra állít be. Figyelmeztető jelek sokasága előzi meg. Senki sem ébred őrülten negyven év normalitás után. Mindig is higgadtnak ismerték. Még csak fel sem idegesítette magát sosem. Csodálatosan kiegyensúlyozott volt, példásan szolid, visszafogott. Sőt, bölcs. Felismerte határait, sok kortársával ellentétben, akik elérhetetlen vágyaik utáni hajszájukban tönkreteszik a maguk és környezetük életét, szerencsétlenek. Ő nem kért lehetetlent. Nem irigykedett, nem féltékenykedett senkire. Élete megfelelt neki. Nem voltak problémái. Legalábbis tegnap reggelig, mikor úgy ébredt, hogy meg kell ölnie feleségét. Rettenetes gondolat. Elfogadhatatlan.

Azért tudta, hogy megteszi. Ha nem ma, holnap. Ha nem holnap, majd a rákövetkező napon. Legyilkolja, mert muszáj legyilkolnia. A vágy, hogy megölje, romba döntötte akaratát, sárba ragasztotta gondolkodási képességét. A vágy erősebb volt. Egyedül a vágy volt. A pályaudvarra vezető út utasította, ölje meg Judithot. Az ég visszhangozta, amit az út parancsolt. A falragaszok, a fák, a padok, a bárok elé kirakott asztalok mind-mind arra ösztökélték, hogy megölje Judithot. Volt is kedve hozzá. Máshoz nem is volt kedve. Úgy gondolta, az ég, az út, a kávéteraszok, a fák igazat beszélnek. Muszáj volt megölnie a nőt. Rendíthetetlen evidencia.

Atomnyi kis lélekjelenlét pislákolt még agyában. Ahhoz kevés, hogy megakadályozza a tettet, talán elég, hogy elodázza. Éppen a vasútállomás előtt haladt el, s ahelyett, hogy a buszmegálló felé iparkodott volna, mint húsz éve mindig ebben az órában, belépett az épületbe, tanulmányozta a menetrendet, jegyet váltott Párizsba és akkor érkezett a peronra, mikor az expresszvonat befutott az állomásra. Elétántorgott. A mozdony két, nagyjából egyforma darabba vágta, a törvényszéki orvos jelentése szerint.

Mindenki véletlen balesetre gondolt. Aki vonat alatt keresi a halálát, megspórol egy menetjegyet, főleg vidéken, ahol a növekvő életszínvonal ellenére is garasoskodnak az emberek, ha utazásról van szó.

A rendőrség értesíteni akarta a családot, de az elhunyt személyes irataiban feltüntetett címen senki nem nyitott ajtót. A szomszédok bizonygatták, hogy tegnap még látták az asszonyt, azóta sem hagyta el a házat. Lakatost hozattak. Rátaláltak Judith élettelen testére. Éjszaka fojtották meg. A halál megközelítőleg hajnali két órakor állt be. Judith rokonai, akik az ország másik végében éltek, tanácstalanul álltak a történtek előtt. Malone és a lányuk szerintük sosem civakodtak. Szerették egymást, semmi kétség. Most húsvétkor is meglátogatták őket, nagyon jól megvoltak. Az anya esküdözött, ha lányában felmerül a legkisebb kétely is, arról azonmód beszámolt volna neki. Nem értette az egészet. Nem talált magyarázatot az esetre. Zokogott. A rendőr vigasztalni próbálta. Semmi nem használt. Az asszony könyörgött neki, költse föl, mondja már, hogy egy rossz álom az egész. A rendőr mondta, amit a másik hallani akart. Hogy ez csak egy rossz álom. Hogy rögtön felébred.

Fel is ébredt. Az még rosszabb volt.

IVÁN PÉTER ISTVÁN FORDÍTÁSA




* 1949-ben született, Goncourt-díjas francia író [vissza]



Kádár György: Rettegés, 1945

VISSZA

NGUYEN CONG-HOAN *


Az 1903-1977 között élt novellista és regényíró írásával emlékezünk meg arról, hogy Vietnam 40 éve vívta ki szabadságát. (S. J.)

A riksakuli és a lány

Ki tudná megmondani, mennyi ideje sétáltatja már üresen a kocsiját az a riksakuli, aki ott megy az útkereszteződésnél?

Azt mondhatnánk, utasra „éhezik”. Hát igen, valahogyan így van. Mert különben miért is szánta volna rá magát, hogy az év utolsó napján este nyolc órakor utcáról utcára kóboroljon? Minden kapu zárva, nagyon kevés embernek jut eszébe, hogy elmenjen otthonról: az év utolsó portyája nem sok szerencsét ígér.

Menjen egyenesen haza, és töltse el kellemesen az időt a családjával? Nem ez lenne a legjobb? Biztos, hogy a felesége meg a gyerekei az ajtónál állva lesik. Az évnek pár óra múlva vége, a nagy Tet ünnepe van.

Igen, de az a baj, hogy nemrég súlyos beteg volt, fél lábával a sírban. El kellett szalasztania emiatt a jó év végi fuvarokat, és ráment a kis megtakarított pénze utolsó fillérig. Ezért kért ma kölcsön pénzt és bérelt rajta riksát. Már csak meg kell keresnie néhány csésze rizsre valót, hogy megünnepelhessék Tet napját!

De micsoda ördöngösen rossz nap virradt rá?! Délután óta összevissza húsz nyomorult sou-t keresett. És már délután is, azokban az órákban, amikor az utca tele van siető emberekkel, brokátba-bársonyba öltözött gazdagokkal, senki nem méltatta figyelemre fáradhatatlan ajánlkozását. Most aztán mit remélhet? Nagyon ingerelte, hogy időnként petárdák sortüze dörrent. Ettől felforrt a belseje. Amikor a gazdagok Tet-ünnepére gondol, meggyűlik benne a keserűség. Ők az ablakon dobálják ki a pénzt. Egymással versenyezve szórják a száz meg ezer piasztereket.

Neki meg eltorzul az arca a gondtól, mégsem bírja megkeresni azt a pár tíz sou-s pénzdarabot, amely holnapra kellene!

Hirtelen megállt és hátranézett.

– Riksa!

– Parancsoljon!

Szaladt az utashoz.

– Hová kívánja, asszonyom!

A járdán harminc év körüli nő állt. Barna szaténtunikát viselt, a fejét fehér selyemsállal tekerte be, úgy, hogy a két vége a csípőjéig lógott.

– Órabérért szállít? – kérdezte.

– Hány órára, asszonyom?

– Egy órára.

– Hatvan sou, asszonyom.

– Ilyen drága? Húsz sou!

– A Tet-ünnep miatt kérem. Hiszen most már egyetlen riksa sem jár, hogyan kívánhatja ilyen kevésért? Az utolsó fuvaromat végzem, az ön kedvéért, utána én is megyek haza, hogy a Tet-et a családommal töltsem.

A közömbösséget látva a nő hátat fordított.

A riksahúzó nyugtalankodni kezdett. Utána szólt:

– No de mennyit adna?

– Húsz sou-t. Éppen elég az is. Hétköznapokon csak tizenöt sou óránként.

– Jó kérem, ötvenöt sou. Ez az utolsó szavam.

– No, annál rosszabb.

A nő megint hátat fordított, most már határozottan. Az ember állt pár pillanatig a kocsija égnek meredő rúdjához támaszkodva, keresztbe rakott lábbal, és nézett utána. Gondolatban az üres zsebű utasok közé sorolta, hiszen nevetséges bért kínált. De ha így van, hát nem lehet tenni semmit, neki kell engednie. Futott az utas után, és megszólította.

– Jól van, asszonyom, üljön be! Húsz… huszonöt sou, asszonyom!

Az utolsó szavakra a nő, aki már a kocsihágcsóra kapaszkodott, gyorsan visszaugrott a földre.

– Nem! Húsz sou vagy semmi.

– Jól van, no! Üljön be, asszonyom.

Az utas felemelte a csuklóját, az órájára nézett.

– Kilenc óra tíz, ennyi az idő. No, mondjuk, kilenc óra.

A riksakuli, minthogy órára fogadták meg, szemlátomást kímélte magát. Lassan járj, tovább érsz. Az idő pénz, minden perc késés egy perc nyereség.

Eleinte azt hitte, hogy ügyfele a dolgait akarja intézni, hát még csak igyekezett valamennyire. Mikor aztán észrevette, hogy egyik utcát a másik után mondja találomra, és nem száll ki sehol, kezdett gyanakodni, hogy afféle éjszakai pillangó, aki palit keres az utcán. Jó néhányszor szólni akart neki, hogy tudna részére jó ügyfelet, de nem mert; ha mégis tévedett, a nő legorombítja, és nem fizeti ki.

A Dong Xuan-vásártelepen túl a Gabonarostálók utcájába fordult be, a Keleti kapu felé tartott.

– Akar még egy óráig húzni? – kérdezte a nő hirtelen.

– Kérem, ugyanennyiért.

– No jó. Van pénz magánál? Adjon kölcsön pár fillért; majd bankjeggyel fizetem ki, így egyszerűbb lesz.

Kikotorta az öve nyílásából az egyetlen húsz sou-s pénzdarabot, és odaadta a nőnek. A nő bement egy boltba, vett egy csomag cigarettát, egy doboz gyufát, a maradék pár sou-ért pedig szárított dinnyemagot vásárolt.

A férfi ismét ügetni kezdett, de aztán lassított. Most már megkockáztatta a kérdést:

– Asszonyom, kit keres?

– Egy ismerőst.

– Hol lakik?

– Menjen csak tovább!

A fuvarozás egyhangúan folytatódott. Elhaladtak a pályaudvar mellett, a Sinh Tu utcán visszajöttek, újra befordultak a Gyapot utcába, végigmentek a Redőnyök utcáján, a Szövetek utcáján, majd tovább… A hölgy nem találkozott ismerőssel.

– Hány óra van, asszonyom?

– Öt perc múlva tizenegy.

– Kérem, bocsásson majd el tizenegykor, hadd menjek az állomásra, hogy az utolsó vonat utasait szállíthassam.

– Hajlandó még egy órára?

– Asszonyom, ha egy kis fuvart kapnék a vonat érkezésekor vagy egy mozielőadás után, húsz sou-t keresnék rajta.

– De hát az cseppet sem biztos! Sok a légy és kevés a méz, higgye el! Hátha még üres kézzel kellene hazamennie. Szedje össze magát, vigyen engem még egy óráig. Szép kényelmesen járkálva keresi meg a pénzt, nem kell hajszolnia magát. Nem jobb az, mint megszakadásig loholni?

Ezek a szavak hízelegtek neki; emberünk ráállt. Egyre kevesebb lett a járókelő, egyre szorosabban zárták a kapukat. A Szobrászok sikátora, a Pipák utcája, Kosarak utcája. Egykedvű nyugalom. A nagy csendben nem hallatszott más, csak a dinnyemagok roppanása, amikor az utas szétharapta őket. Hirtelen nagy petárdasortűz rázta meg a levegőt: az éjfélt jelezte, az utolsó éjfélt az esztendőben.

– Hány óra van, asszonyom? – kérdezte a riksahúzó.

– Bolond hely ez, ilyen hamar ünneplik az újévet! Csak háromnegyed tizenkettő van.

A kuli számolni kezdett: „Tizenöt perc múlva hatvan sou-t kapok. Hatvan meg húsz, az nyolcvan. Meg fogom kérni az utast, hogy újévi ajándékul tegyen még hozzá tíz sou-t, az már kilencven lesz. Kilencven sou! Ez aztán igazi ajándék az újév küszöbén. Micsoda szerencse! Újévi szerencse, minden sikerülni fog ebben az esztendőben. Tízszer meg százszor ennyit fogok keresni!”

Gondolatai a felesége és a gyerekei felé szálltak. Ettől felvidult. „Holnap reggel a pályaudvari fuvar után veszek magamnak egy jó nagy bögre pho-t. Aztán veszek valami süteményt a lurkónak. Az asszony odalesz a boldogságtól, ha hallja, hogy pénz csörög a zsebemben. Milyen kedves lesz hozzám!”

Mialatt belefeledkezett a gondolataiba, gépiesen ment a Kormányzó-kórház felé. Amikor arra a helyre ért, ahonnan elindultak, megállt.

– Most már biztosan éjfél van. Fizessen ki, kérem.

Az utas zavartan nézett rá.

– Most rögtön? Így gondolja? Megfogadom magát még egy órára. Gyerünk! Szedje össze egy kicsit magát!

– Nagyon késő van, mennem kell haza.

– Istenem… nem titkolok el semmit maga előtt. Én is… én is ügyfelet keresek. Észrevehette maga is; senki nem méltatott rá, hogy megszólítson. Arra számítottam, hogy majd előleget kérek az ügyféltől, abból kifizetem magát, de balszerencsém volt, most aztán mit csináljak?

– Ó! Szóval így állunk! Dolgoztat este kilenc óta, és most nem akar fizetni?

– Mit tegyek! Istenem, mit tegyek!

– Viszem magát a kapitányságra.

– Ha más megoldás nincs, nem tehetek ellene semmit.

– De micsoda szemtelenség! És még játszotta az alkudozást az órabérért! Aztán pénzt kért tőlem kölcsön, hogy cigarettát meg dinnyemagot vehessen magának, ez mindennek a teteje.

– A Tészta utcában lakom, mindjárt az elején, ha arra jár, kifizetem. Ne csináljon olyan nagy ügyet belőle.

– Van vagy száz Tészta utca, hogyan fogom meglelni magát?

– De hát igazán le vagyok égve. Kutasson ki, ha nem hiszi el.

– Eszemben sincs kikutatni. Fizessen, és kész.

– Itt a tunikám, az órám, jó ember. Vegye el, amit akar.

– Minek? Hogy eltemessem az anyámat?

– No jó, ne guruljon méregbe. Hallgasson ide. Mind a ketten egyforma bajban vagyunk: maga is, én is. Ügyfeleket keresünk az utcán, hogy megélhessünk. Kifogtunk egy szerencsétlen éjszakát, bele kell nyugodnunk.

– Miért nem mondta meg mindjárt az igazat? Elvittem volna magát másfelé, ahol magányos emberek laknak. De nem! A kisasszony vigyázott a látszatra.

– Nem tudtam. De legyen már észnél végre. Ha itt hagy, biztos, hogy nem tudom kifizetni. Ebből csak kára lesz. De ha szíveskedne továbbvinni, együtt próbálhatnánk szerencsét. Hátha megfogad valaki, akkor lesz pénzem, magának meg nem lesz több oka panaszra.

A riksakuli elvitte az örömlányt több szállodához, hogy munkát keressen neki, de ilyen későn – hajnal felé két órakor – nincs már senki, akit meg lehet fogni. Ahogy a Kender utcába értek, végre eléjük bukkant egy férfi, aki leszegett fejjel, gyors léptekkel ment, és lumpolónak látszott. Az éjjeli pillangó rászánta magát, hogy megszólítsa; ürügyül egy címet kérdezett tőle. Hiába! A férfi megrázta a fejét és igyekezett tovább ugyanolyan szapora léptekkel.

– Nem ismerem. Kérdezze meg a riksástól. Én sietek, beteg a feleségem, rohanok orvosért.

Két keserű sóhaj szakadt fel belőle, gyorsan egymás után. Kár a szóért. A riksakuli újra elindult.

– Meg fog így engem ölni.

– Ugyan kérem!

– Még jó, hogy nem találkozott a biztonsági szolgálat vagy az erkölcsrendészet embereivel.

– A csudába, törődöm is velük! Van bárcám.

Megint hosszú csatangolás. Senki nem került az útjukba. Végül azt mondta a pillangó:

– Hallgasson ide, én most kiszállok. Nyíltan beszélek magával. Mindjárt virrad. Kár az utcákon futkározni, nem jutunk semmire. Nincs pénzem, ez a baj. Felajánlottam magának a sálamat, a ruhámat, az órámat, magának nem kellett. Igazán nem tudom, hogy mászhatnék ki a bajból. Gyerünk, vigyen valami eldugott zugba, és beleegyezem mindenbe, amit kíván.

– De mi a csodát csinálhatnék magával?

A lány egy kis fintorral kacsintott, megfogta a kuli kezét, megveregette a vállát.

– De gyerek maga! Azt akarom mondani, hogy mind a ketten egyedül vagyunk, itt a testem, használja kedvére.

– Köszönöm! Legmélyebb tiszteletem. Szép is lenne, ha valami betegséget hozna rám!

– Nem kockáztat semmit. Tegnap voltam vizsgálaton.

– Nem, nem! Összetett kézzel kérem, ne kívánja. ha van magában irgalom irántam, szálljon ki, és hagyjon hazamenni. És fizessen ki!

– Ha így áll a dolog, jöjjön el hozzám, és elviheti, amit akar.

Újra elindultak. A riksás a fogai közt morogta:

– Nincs neki pénze, mégis felül a riksára. És még a látszatra is ad! Rágja a dinnyemagot, szívja a cigarettát. És nem szégyelli magát! Mit ér el a gorombaságával? A lány hallgat, hagyja elviharzani ezt a jogos haragot.

Metsző északi szél kezdett fújni. A hideg a csontjukig mart. Itt-ott már nyitották a kapukat. Emberek bújtak elő, de nem azért, hogy kéjnőt keressenek.

Egy szálloda előtt mentek el, és az utas azt javasolta:

– Álljon meg egy pillanatra. Megpróbálok egy ismerőst megvárni.

Petárdák rekedt puffanása ijesztette fel. Jóisten! Hát a lány?

Rászánta magát, hogy zörgessen a kapun. Kevéssé barátságos arccal nyitott ajtót egy hotelszolga.

– Uram, egy kis felvilágosítást kérek. A fehér sálas nő, aki az imént ment be, melyik szobát kapta?

– Minden szobánk üres.

– Hát akkor hol van?

– Éppen most ment ki, pár pillanattal ezelőtt.

– Micsoda? Melyik ajtón?

A hotelszolga hanyag mozdulattal hátrafelé bökte a hüvelykujját, és a kis személyzeti ajtóra mutatott. A riksakuli megtántorodott, mintha villám érte volna.

– Menjen már, zárni akarok. Újév reggel van, semmi cirkusz, érti?

– Uram! Uram!

A szolga vállon fogta a kulit, és kipenderítette. Az ajtó tompa puffanással csukódott be.

A kuli dühösen, fogát vicsorgatva odament a járművéhez, leemelte az ülést, és vad haraggal odavágta az alvázhoz. Kivett a zsebéből egy doboz gyufát, mérgesen meggyújtott egy szálat, hogy elűzze a balszerencsét. Aztán lábával fölemelte, kezébe kapta a rudakat, és apró lépésekkel elindult.

A petárdák szünet nélkül, vidáman ropogtak, üdvözölve a tavasz születését.

BÁN ERVIN FORDÍTÁSA




JEGYZETEK

* Nguyen Cong-hoan vietnami író 1903-ban született. Pályáját falusi tanítóként kezdte. 1920-ban jelent meg első írása. A forradalmat közvetlenül megelőző idők vietnami társadalmának kitűnő ismerője és krónikása. [vissza]



Kádár György: Ez asszony volt, 1945

LATIN-AMERIKA


ANTJE SCHNOOR *

Egy 1974. júliusi éjszaka Chilében

Az utolsó negyven év latin-amerikai társadalmi harcaiban lépten-nyomon föltűnnek a keresztény gondolat és cselekvés aktív erői, méghozzá sok esetben a haladásért küzdők oldalán. Kubában, Nicaraguában, Salvadorban, Guatemalában, s nem utolsósorban Chilében tapasztalható ez a jelenség, amelynek olyan megnyilvánulásai, mint „A felszabadítás teológiája”, illetve a „Solentinamei Evangélium” már a történelem kitörölhetetlen részei. Több országban a keresztények szervezetei a forradalmi törekvések részesei vagy éppen előre hajtói. Ennek is része van a szubkontinens korábban nem látott erejű változásainak a sikerében. (H.I.)

A jezsuita José Aldunate atya egy júliusi éjszakán fagyoskodva állt egy Santiago de Chile-i utcasarkon, a Szentszék nagykövetsége előtt. Huszonhárom emberre várt, akik után Augusto Pinochet katonai rendszerének fegyveresei nyomoztak. Börtön, kínzás és halál fenyegette őket, és szerettek volna ez elől külföldre menekülni.

A környékbeli kutyák vadul fölugattak, amikor a politikai üldözöttek két nagy járművel elértek az utcasarokra. Gyorsan kiszálltak, és José atya segítségével átmásztak a nunciatúra falán. Céljuk az volt, hogy a Szentszék chilei nagykövetét rábírják: adjon nekik menedéket, és segítse őket abban, hogy külföldre jussanak. Hogy ez sikerülhet-e, egyelőre bizonytalan volt.

Néhány nappal korábban Aldunate már megkísérelte, hogy meggyőzze a nunciatúrát: engedjék be a politikai üldözötteket. Miután maga a nuncius távol volt, helyettesével, Piero Biggióval akart beszélni. Biggio (aki két hónappal később már maga lett a nuncius), elutasította, hogy fogadja őt. Aldunate, két másik lelkésszel együtt ezért segített az üldözötteknek a falon átmászni. Miután az üldözötteket a nunciatúra kertjében elrejtette, a főkapun lépett be az épületbe.

A nagykövetségen hamar tudomást szereztek a történtekről, Biggio azonban elhárította, hogy a menekülőket a kért segítségben részesítse.

Telefonok csörögtek, tábornokok és az egyházi hierarchia tagjai értesültek a helyzetről. Végül Aldunate elérte Santiago érsekét, Raúl Silva Hernández bíborost.

‒ Micsoda őrültség ez? ‒ hallotta Aldunate a telefonban mérgelődni a bíborost, mielőtt az helyére akasztotta volna a kagylót, így megszakítva a beszélgetést.

Ezek után Biggio behívott a kertbe két, ott őrszolgálatot teljesítő rendőrt, hogy tartóztassák le a menedéket keresőket. Ezeket rémület fogta el. Egyikük nem is bírta tovább, és visszamászott az utcára. Közben egy éppen a nunciatúrán tartózkodó pap, Joaquín Alliende meg tudta győzni Biggiót, hogy változtassa meg az álláspontját. „Tévedés volt” ‒ mondta Biggio az őröknek ‒, „minden rendben van”.

Egy hívás Juan Ochagavíától, a jezsuiták tartományfőnökétől új reménnyel töltötte el Aldunatét.

Végül sikerült a helyzet méregfogát Ochagavía, Alliende és az éppen oda érkező Sergio Veluch, a santiagói főegyházmegye segédpüspöke együttműködésével kihúzni. Egy telefonhívás Sergio Arellano Starkhoz elérte, hogy a katonai rendszer hatóságai hozzájáruljanak a nunciatúra területen kívüliségének ideiglenes kiterjesztéséhez a Picpus Társaság egy rendházára.

Éjjel egy óra volt, amikor furcsa autókaraván hagyta el a nunciatúrát. Élén Ochagavía tartományi jezsuita tartományfőnök Citroënje haladt. Az üldözötteket szállító járművek ‒ rendőrautók kíséretével ‒ átvitték őket az említett rendházba.

A menekülőket kötelezték, hogy még aznap, egy erre a célra fölkészített repülővel elhagyják az országot.

Az Arellano tábornok által szabott feltételek egyike szerint Aldunaténak is „el kell tűnnie” Chiléből. Ezt a feltételt azonban Ochagavía tartományfőnök elutasította. Aldunatét a maga Citroënjébe ültette be, és még az éjszakai kijárási tilalom lejárta előtt áthajtott vele az említett, Santiago közepén működő jezsuita rezidenciára **.

HARSÁNYI IVÁN FORDÍTÁSA



IRODALOM

Gehorchen und Gestalten. Jesuiten und Politik in Chile unter Frei, Allende und Pinochet. Inaugural-Dissertation zur Erlangung des Doktorgrades der Philosophischen Fakultät der Westfälischen Wilhelms-Universität zu Münster (Westf.) 447 p. Vorgelegt von Antje Schnoor aus Herdecke, 2014.




  * A német szerző a Pécsi Tudományegyetem egykori ERASMUS-hallgatója. A Münsteri Egyetemen nyert bölcsészdoktorátust. A rövid részlet megvédett habilitációs munkájából származik. (A ford.) [vissza]

** Lásd José Aldunate SJ: Un peregrino cuenta su Historia. Santiago de Chile, 119‒121. o.; Lásd még Roberto Bolton: Escalando el muro sagrado. In: Aldunate, José ‒ Bolton, Roberto ‒ Ramírez, Juana: Crónica de una Iglesia liberadora. Santiago de Chile, 2000., 155‒161. o. [vissza]

VISSZA

KÉPZŐMŰVÉSZET


BARANYI FERENC

Holokauszt 70 emlékkiállítás *

Duplán nehéz a helyzetem. Nem tudok szakszerű lenni, de elfogulatlan sem. Én a képzőművészetnek csak élvezője vagyok. Az irodalomnak művelője, a zenének kicsit tudósa is már, de a képzőművészetnek csupán laikus fogyasztója. Ezért nem lehetek szakszerű. Elfogulatlan pedig azért nem, mert Sós László testvérként szeretett barátom már évtizedek óta. Jobban szeretnék tehát most is csak közönség lenni, nem pedig szereplő.

Egyébként járok kiállításokra, mostanában főleg azért, hogy békére leljek. Olyan kiállítások vonzanak, ahol idegsimító képek függnek a falakon. Menekülök a zaklatott, ellenséges világból. Van egy németországi festőművésznő, Isa Schneider, ő nyilatkozta nekem nemrég. „Tagja voltam egy festőcsoportnak, ahol az egyik kolléganő atomrobbanást, beteg, kopasz gyerekarcokat festett. A képek ragyogóak voltak, tökéletes technikával, visszafogott színekkel rengeteget mondtak a szakembernek, de soha senki ezeket a műveket nem akasztotta fel az ebédlőasztala fölé… Megváltozott a belső időnk. Nincs kereslet a szenvedésre, elég nekünk a sajtó minden áldott nap!” Nos, évekkel ezelőtt kedves barátom, a legnagyobb élő magyar költő, Juhász Ferenc is hasonlóképpen vélekedett: „Századunk művészete – így képzőművészete is – tömve van rohanással és rémülettel, feszültséggel és gyásszal, sivársággal és gyűlölettel, vihogással és vigyorgással, dühvel és tudatos bandzsítással, kajánsággal. És a szelídség?”

Hát akkor most mit kezdjek ezekkel a felzaklató, már-már sokkoló plakátgrafikákkal? Ide nem a megnyugvás vágya vezeti az érdeklődőket, erre a kiállításra azért jön el az, akinek lelkiismerete van, hogy segítséget kapjon a világ vétkes amnéziája, esetleg kiegyező konformizmusa leküzdéséhez. Láncz Sándor írta húsz évvel ezelőtt: „Sós László és Kemény Éva a plakátgrafika nyelvén ad hírt a rettenetről. Végigkövetik az eseményeket a gettóba hurcolástól a megsemmisítő táborig és a halálig, a maguk lakonikus nyelvén.”

Nos, ez a híradás ma sokkal indokoltabb, mint 1994-ben volt. Most, a holokauszt-tagadások, a történelemhamisítások és a szemenszedett szerecsenmosdatások idején nagyon is időszerű szándék a renyhülő emlékezet felfrissítése, a megtisztító szégyenkezés képességének újraélesztése. Erről írtam verset Sós Lacinak tíz évvel ezelőtt. Idézek belőle:

A szégyenérzet emberre utal még –
piruló arc ördögi nem lehet.
A baj ott kezdődik, ahol az ember
– saját rémtetteivel szembesülve –
olyanfajta egykedvűséget érez,
amilyet jóllakott ragadozó a
felfalt aprójószág csontváza mellett.
Te – társaddal – sosem félsz felidézni
a szépség eszköztárával a rútat,
elénk úgy tárva minden borzadályt / mit
dicső nemünk megtett s megtenni készül
pirulás nélkül és nemcsak parancsra /,
hogy visszarendít emberré a látvány
mindannyiunkat, s újra megtanuljuk
a szégyenkezés tisztító hatalmú
s vadak fölé emelő tudományát.


A holokauszt a Sós László–Kemény Éva páros – So-Ky – „vezérmotívuma” jó ideje már. Az előző évtizedekben a Budapesti Történeti Múzeumban, háromszor a Nemzeti Galériában, kétszer a Műcsarnokban, valamint New Yorkban, Washingtonban, Montrealban, Tokióban – és még sok más helyen – volt látható ennek a kiállításnak az „elődje”. A jelenleginek a címe: Holokauszt 70 Emlékkiállítás. Ez a cím sejteni engedi, hogy kibővült a téma: már nem csupán a zsidók kálváriájáról van szó a Duna-parttól a krematóriumig, hanem a cigányokéról is, akik el sem jutottak a gázkamrákhoz, mert már útközben agyonverték őket. Testvérmúzsák találkozása újra csak ez a kiállítás, hiszen Mezei András tényversei és az azokkal „összerímelő” plakátgrafikák együttesen igyekeznek bennünket közönyös fogyasztógépekből emberekké visszadöbbenteni. A középső oszlopon olvashatók a Mezei-versek, a melléjük írt számok alapján találjuk meg azokat a plakátgrafikákat, amelyekkel „összerímelnek”. A triászból csak Sós Laci él már, 92 éves, de hála Istennek, alkotókedve töretlen. És talpig ember maradt mindmáig, ami sokakat lealjasító történelmünkben, nem mindenkinek sikerült. Hamlet mondja Poloniusnak „… becsületesnek lenni, ahogy ma jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve”. Nos, a hamleti számolás szerint egy tízmilliós nép ötezer becsületes emberrel dicsekedhet. Laci benne van ebben az ötezerben, sőt, ha tizedére szűkítenénk ezt a kört, akkor is bőven benne maradna.

Nagyon kell most ez a kiállítás. Harci tett a hókuszpókuszok, blöffök, az ecsettel, grafitceruzával és vésővel végrehajtott gaztettek idején, az agresszív középszer gátlástalan tobzódása és terrorja korában. Kell az ilyen kiállítás, amelynek nem a dehumanizálás, hanem a rehumanizálás a célja. A visszaemberítés. Ernesto Sabato, a világhírű argentin író írta nem is olyan rég: „Amit a közönség a művészet válságának tekint, az nem más, mint a válságba jutott emberi lét művészete. Nem a művész idegenedett vagy embertelenedett el, hanem a közönség alakult át: szemlátomást más-más dolog az emberiség és az az embertömeg, amely csupán egy kaptafára gyártott lények együttese, akiket a sablonos nevelés- és hírgyár, az elektronikusan központilag irányított szórakoztatóipar – a maga tévésorozataival, képes folyóirataival és bevásárlóközpontjaival – elbutít és fogyasztógéppé aláz. A művész nehéz kísérlete, hogy ezt a közönséget ismét emberiséggé tegye, mégpedig úgy, hogy felkínálja tapasztalatainak eredményeit.”

Itt három alkotó tapasztalatainak eredményei segítenek bennünket embernek megmaradni, illetve emberré visszaváltozni. Köszönet nekik érte, a két eltávozottnak is, hiszen műveik nem távoztak el, elevenen hatnak haláluk után is, példázva a művészet örökérvényűségét.




* Elhangzott 2014. november 13-án, a Politikatudományi Intézetben, a kiállítás megnyitójaként. [vissza]

VISSZA





























VISSZA

MÉRLEG


SZERDAHELYI ISTVÁN

A társadalmi fejlődés alapvonalai

I. rész

A társadalom fogalma

A társadalomtudományok egyik legfeltűnőbb hiányossága, hogy – némi túlzással – minden második szavuk az, hogy „a társadalom”, s úgy tesznek, mintha e szó jelentése egyértelmű lenne. Valójában pedig az a valami, amire utal, még bizonytalan körvonalú képzetnek is alig nevezhető. 1 E tekintetben a marxizmus klasszikusainak egyes megjegyzései sem nyújtanak szilárdabb fogózókat. 2 Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a társadalom egyfajta emberi (eleinte ősemberi) közösség, s így, mint minden közösségre, erre is érvényes az a meghatározás, hogy

a) közös érdekek által összekapcsolt emberek együttese,

b) akik ilyen érdekeik érvényesítése végett együttműködnek egymással.

A másik ilyen közhely az, hogy a társadalom rendszerként működik, 3 ami azt jelenti, hogy

a) valamilyen szempontból nézve egységes egésznek mutatkozó dolog, amely

b) több (legalább két), egymással közvetlenül vagy közvetve kölcsönhatásos kapcsolatban álló alrendszerből áll, és

c) ezeknek kölcsönhatásai révén az egész olyan tulajdonságokat nyer, amelyekkel egyetlen alrendszere sem rendelkezik.

Mielőtt tisztáznánk, hogy a társadalom miféle rendszerként működő emberi közösség, azt kell felismernünk, hogy e szónak a mai tudományos-tudományoskodó nyelvhasználatban négyféle értelme is van.

a) Az egyik az, amikor egy állam (ország) polgárainak összességét nevezzük így (pl. a „francia társadalom”), mint olyan közösséget, amelynek megkövetelt („imperatív értékeket” rögzítő) együttélési normáit 4 minden állampolgárra (de csak rájuk) érvényes jogszabályok rögzítik, s ezek betartásáról hatalmi szervezetek gondoskodnak;

b) az államok kialakulása előtti időkre vonatkoztatva pedig azokat a közösségeket – hordákat, nemzetségeket, törzseket –, amelyeknek ilyen együttélési normáit szokásjogi hagyományok tartják fenn, s betartásukra a közösség tagjai maguk felügyelnek.

c) harmadik, leszűkített értelemben valamely országon belül, sajátosságai révén elkülönülő foglalkozási csoportot („orvostársadalom”), nemzetiséget („a romániai magyar társadalom”),

d) negyedik, kitágított értelemben több, azonos kultúrkörhöz tartozó („nyugati társadalom”,„keleti társadalom”) vagy azonos vallású („keresztény társadalom”) ország polgárainak összességét, legtágabban pedig – az állatvilággal szembeállítva – az emberi faj egészét („emberi társadalom”) jelöljük e szóval.

Mint látható, alapjelentésében a társadalom az első két meghatározásból kirajzolódó fogalmat jelenti: olyan közösséget, amelynek tagjait azonos (és más közösségekétől különböző) megkövetelt együttélési normák kapcsolják össze. E normák:

a) a társadalom anyagi és szellemi szükségleteit kielégítő javak előállítását biztosító munkamegosztás szabályai;

b) a megtermelt anyagi és szellemi javak elosztásának szabályai;

c) a szexuális érintkezés szabályai;

d) a gyermekek felnevelésének és az öregek ellátásának szabályai;

e) azok a szabályok, amelyek biztosítják a társadalom tagjainak védelmét a külső támadások ellen;

f) azok a szabályok, amelyek biztosítják, hogy a társadalom tagjai betartsák a fenti normákat.

Tanulmányom az így felfogott társadalom sajátosságait igyekszik felvázolni.

Az ősközösségi hordatársadalmak

Történelmi sorrendben haladva az első társadalmi forma a horda volt. Az ősemberek–emberek itteni együttélési szokásairól tényszerű adataink nincsenek. A régészeti leletek csontváz-darabkái és kőeszközei – hiszen minden más elenyészett – némák, a hordák tagjainak mindennapi tevékenységeiről, gondolkodásáról, érzelemvilágáról nem árulnak el semmit. Így csak a 19–20. századig elszigetelt, archaikusan primitív viszonyokat őrző népek szokásaiból igyekszünk – igencsak kockázatos feltevésekkel – visszakövetkeztetni arra, hogyan élhettek bő két és félmillió esztendővel korábbi eleink.

A ma uralkodó feltételezés szerint az eredetileg Afrikában élő emberhordák körülbelül 90 ezer esztendeje kezdtek átszivárogni a többi kontinensre, mígnem utolsóként i.e. 12 ezer táján – a Bering-szoroson át – Amerikába is eljutottak. E több tízezer esztendős szétvándorlás során az emberiség lélekszáma aránylag változatlan volt. A 25–100 fősre (legtöbbször 40-50 körülire) becsült hordák egymástól óriási távolságokkal elválasztva, a vadonokban elszigetelten éltek. Minthogy igen sok primitív nép önelnevezése „embert” jelent, ebből jogosultnak látszik az az elképzelés, hogy ha őseink – ritka véletlenként – más hordák tagjaival találkoztak, ezeket nem tekintették fajukhoz tartozóknak, hanem levadászták és megették őket. Ilyen módon pedig eredetileg minden egyes ilyen hordának saját, az összes többiétől teljesen különböző nyelve és kultúrája lehetett, melynek változásai évezredeken át igen lassan, a csoporton belüli tapasztalatokra szorítkozva merítve araszolgattak előre.

E hordák nomád zsákmányoló életmódot folytattak. A nagytestű növényevők (mamutok, masztodonok, óriásszarvasok stb.) csordáinak vonulását követve vándoroltak téli és nyári szálláshelyeik között, megkaparintva ezek elhullott vagy megsebesült egyedeit, ragadozók által otthagyott maradványait, s e mellett a vadnövények ehető részeit gyűjtögették, kisállatokra, fejlettebb fokon madarakra vadásztak és halásztak is. Munkáikat közösen – legfeljebb az egy-egy feladatban legjártasabbak alkalmi irányításával – végezhették és a zsákmányt egyformán oszthatták fel, hiszen abból épp csak nyomorúságos napi szükségleteik kielégítésére futotta. A mindenki által elkészíthető személyes használati tárgyakon kívül mindenük közös tulajdonban volt és döntéseiket rangkülönbség nélkül, a többségi véleményhez igazodva hozták.

Tudatosan szervezett szellemi termelés e közösségekben nem folyt. Szokásaik kialakulását a próba-szerencse módszere vezérelte, új termelőeszközeik, eljárásaik véletlenül előállt jelenségek hasznosítási lehetőségeinek felismeréseiként adódtak. Az előrehaladás így – mai szemmel nézve – elképesztően lassú volt.

Világképük eredetileg állatian materialista volt, később – találgatni sem nagyon lehet, mikortól – az animizmus jellemezte, amely isteneket még nem ismert, de hiedelmei szerint mindennek, nemcsak az élőlényeknek, hanem a természeti és az ember által létrehozott tárgyi világ valamennyi dolgának transzcendens erővel rendelkező lelke volt. E szellemvilág hatalmait megfelelő szertartásokkal befolyásolni lehetett, s a hordák tagjai közül – a falfestményekből kikövetkeztethetően kb. 30 ezer évvel ezelőtt – kiváltak a sámánok (más néven mágusok, varázslók stb.), akik az ilyen kapcsolatok teendőinek ellátására szakosodtak. A közösség részvételével, kosztümösen-maszkosan, táncolva, zene és révületben énekelt szövegek kíséretével előadott produkcióik minden olyan félelmetes feladat ellátására kiterjedtek, ahol a szellemek segítségére vagy ártó beavatkozásaik elhárítására volt szükség. Mítoszokat meséltek, varázsdalokat költöttek, szobrokat, amuletteket fabrikáltak, barlang- és sziklafalakat festettek, orvosságokat és kábítószereket gyártottak, helyenként még bíráskodtak is. Tevékenységüket hivatásszerűen űzték, s tanult szakemberek – az első értelmiségiek – voltak, amennyiben az öreg varázslók-varázslónők tanítványaiként és segédeiként fiatal koruktól készültek fel titokzatos mesterségük gyakorlására.

Elterjedt feltevések szerint a hordák nemi érintkezését a „promiszkuitásnak” nevezett viszonyok jellemezték, ami azt jelentette, hogy mindenki mindenkivel tetszése szerint, bármikor szabadon közösülhetett (ide értve a szülőket és gyermekeiket, a testvéreket is). Az pedig bizonyosra vehető, hogy szexuális életüket eredetileg kizárólag a gyönyörszerzés ösztönözte, mert a nemi aktusok és a gyermekek születése közötti összefüggésről nem volt tudomásuk (ezt egyes primitív néptöredékek a 20. századig sem fedezték fel). Valószínűnek látszik az is, hogy a hordákon belül nem számított az sem, kinek ki az anyja, hanem a gyermekeket közösen nevelték és az időseket ugyanígy látták el. A leszármazás számon tartásának ugyanis – a fenti körülmények között – semmi értelme nem lett volna, hiszen a vagyoni különbségeket nem ismerő hordákban lényegtelen volt az örökség szempontja és a nemi érintkezésben sem mutatkozott ok e kapcsolatok figyelembe vételére. A gyermekek felnevelése és az idősgondozás viszont annál fontosabb érdeke volt e közösségek minden tagjának, hiszen a fennmaradás sorsdöntő feltétele volt a kellő lélekszám és az öregek gazdagabb élettapasztalatainak hasznosítása.

Az együttélés kötelező normáit a szájhagyományban élő szokások tartották fenn, s minthogy e kis közösségekben úgyszólván minden esemény a többiek szeme láttára történt, ezek megsértése azonnali rendreutasítással-megtorlással járt.

A civilizációtól távoli, elszigetelt területeken a legutóbbi időkig fennmaradtak hordákban élő emberek (a legismertebbek a pigmeusok és az északi sark vidékén élő eszkimók); az utolsó horda, amelyik 1984-ig nem találkozott a modern világgal, a „Kilenc Pintupi” néven elhíresült közösség volt.

Az átmenet a nemzetségi társadalmakba

Az i.e. 18 és i.e. 7 ezer közé eső időszakban – vitatott okok következtében – a nagytestű növényevő csordák kihaltak. Az emberek zsákmányszerzési lehetősége így a helyben élő vaddisznókra, szarvasokra és őzekre, valamint a halban gazdag vízpartokra szűkült le. Ez az új, az állandó vándorlásnál helyhez kötöttebb életmód volt az előfeltétele a mezőgazdasági termelés felfedezésének, hiszen így nyílt lehetőségük arra, hogy egyes magvas növényeket lakóhelyük környezetében elszaporítsanak és állatokat magukhoz szoktatva megszelídítsenek. Ezzel pedig az élelemszerzés olyan hatékony eljárásainak birtokába jutottak, amelyek a termékfölösleg felhalmozását is lehetővé tették.

E bőség az emberiség történetének első népességrobbanásához vezetett, a becslések szerint lélekszámunk e korban viszonylag rövid idő alatt négyszeresére ugrott. Így lehetővé vált a munkamegosztás, egyesek csak állattenyésztésre, mások növénytermesztésre szakosodtak, sőt ezeken belül is kialakult a csak ilyen vagy amolyan állatokkal-növényekkel foglalatoskodók köre. Ez a szakismeretek finomodása révén egyre növelte a termelékenységet, s a közösségek azon tagjai, akik így felszabadultak az élelemtermelés kényszere alól, mesteremberként kezdtek tevékenykedni, új és új találmányokkal növelve a gazdagságot.

Erre az időszakra a hordák túlnyomó többségének köztudatában világossá váltak a nemi érintkezés és a leszármazás közötti összefüggések is, és a társadalmak szerkezetén belül új közösségek épültek ki. Az együttélés alapegysége a szülők és gyermekeik közötti vérségi kötelékek által meghatározott család lett, ahol a szülők kapcsolatait a házasság intézményes formáira korlátozták. Ezek azonban a különböző társadalmakban igen különfélék lehettek. A monogámia mellett ismeretes volt – helyenként máig továbbélően – a csoportházasság (poliginandria), ahol meghatározott számú férfi (legtöbbször fivér) és nem mindig azonos számú, de több nő (olykor szintén nővér) él együtt, tetszőlegesen váltogatva a csoporton belüli másnemű szexuális partnereket. Ezeken kívül egykor éppolyan elterjedt volt a többférjűség (poliandria), mint az iszlám államokban jelenleg is bevett többnejűség (poligínia).

Az ilyen elemi családok több, olykor akár négy (poligám vagy monogám) generációja eredetileg a nagycsaládnak (vagy többgenerációs családnak, kiterjesztett családnak, magyar paraszti elnevezéssel házcsaládnak) nevezett, 20–50 fős életközösségben közös fedél alatt és együtt dolgozva élt. (Anélkül azonban, hogy együttélésük – normális esetben – a házastársak körén kívüli szexuális érintkezésre is kiterjedt volna.) A nagycsaládok több formája közül eredetileg az úgynevezett matrilokális (uxorilokális) is igen elterjedt volt, ami azt jelentette, hogy amikor az anya gyermekei megházasodtak, a leányok maradtak otthon, és hozzájuk költöző férjeik váltak új családtagokká, a fiúk pedig feleségeiknél találtak új otthonra. Az apaági leszármazás uralkodóvá válását követően alakultak át a nagycsaládok is a feleségeket befogadó partrilokális (virilokális) közösségekké. A mindennapi teendők irányítása a családfő, a legtapasztaltabb (többnyire legidősebb) családtag kezében volt, de fontosabb, vitatható esetekben a családi tanács döntött.

A nemzetségi társadalmak

A népesség további növekedése során a nagycsaládok lakóterületei egybeértek és ezek nemzetségi társadalmakban egyesültek; ez volt a legnagyobb – 500–2000 fős – olyan közösség, amelynek tagjai (nőági vagy férfiági leszármazással) ténylegesen azonos ősöktől származó vérrokonok voltak. A nemzetségeken belüli házasság általában tilos volt, és temetőikbe nem hantoltak el idegen nemzetségbelieket.

Noha ismeretesek olyan kisebb nemzetségek, amelyek közös fedél alatt éltek (mint az irokézek a „hosszúházakban”), többségük egymástól elkülönült kis házcsoportokból álló, úgynevezett „szeres falvakban” vagy egymás melletti településeken, saját háztartást vezetett. Változatlan maradt viszont a földterület közösségi birtoklása, művelése és javainak elosztása; a nemzetségekhez tartozó családok csak ingatlan vagyonnal rendelkeztek.

Minthogy e társadalmak lélekszáma még mindig lehetővé tette a mindennapi közvetlen érintkezést, a nemzetségeken belül sem volt szükség elkülönült hatalmi szervezetre. Vitatható kérdések nemigen akadtak, hiszen a hagyományban élő szokások mindent előírtak, ezek betartásáról pedig a közösség maga gondoskodott. Ha pedig sorsdöntő kérdésekben válaszút elé kerültek, nemzetségi gyűlést hívtak össze, melynek minden felnőtt férfi és nő egyenrangú tagja volt.

A nemzetségek többsége a továbbfejlődés során törzsi társadalmakban egyesült, de ez a lépcsőfok számos népnél el is maradhatott; a nemzetek több helyen az azonos nyelvű nemzetségekből alakultak ki. Ennek során élükre nemzetségfők álltak, akik eltérő nagyságú hatalommal rendelkeztek. Izlandon választott vezetők voltak, akik évente több alkalommal összehívták a nemzetség tagjait a szükséges döntések meghozatalára, az új szabályok megvitatására és elfogadására, valamint a törvényszegők megbüntetésére. Kötelességük volt továbbá a rászorulók, betegek, öregek ellátásáról gondoskodni és – fegyveres kíséretük segítségével – a békességet fenntartani. Az izlandi nemzetségek évenként egyszer két-három hétig tartó nemzetgyűléseket tartottak, amelyeken bárki megjelenhetett, s ahol választott testületek hoztak új törvényeket és ítélkeztek a helyi ügyeken túlmutató kérdésekben. Végrehajtó hatalom itt sem volt, az ítéleteket a közösség maga foganatosította.

Az ilyen s hasonló demokratikus nemzetségi közösségekkel szemben, a társadalmi forma másik végletét a skót klánrendszer példázhatja, ahol a nemzetségfő a klán valamennyi tagja és teljes birtoka fölött abszolút hatalommal rendelkezett. (E rendszert 1745-ben parlamenti határozattal szüntették meg.)

A törzsi társadalmak

A népsűrűség további növekedése, az együttműködés szorosabbá válása és a nyelvi egységesülés évezredei alatt a nemzetségek törzsekben egyesültek, amelyeknek lélekszáma elérte az 50–100 ezer főt. A törzs tagjait már semmiféle tényleges rokonság nem kapcsolta össze; ennek helyébe egy mitikus őstől való leszármazás képzete lépett. A vérségi kötelékekhez kapcsolódó szokások tekintetében ezért a törzsi társadalmak rendszerén belül a nemzetségi összetartozás alrendszerei is tovább működtek.

A törzsi szervezetek kiépülésének fokán szilárdul meg a társadalmak két fő típusa: a földművelésre alkalmasabb területeket benépesítő közösségek véglegesen áttérnek a letelepült életmódra, a nagy füves sztyeppék állattenyésztésre szakosodott törzsei viszont – magasabb, immár nem zsákmányoló szinten – a nomád életforma hagyományait folytatják. A letelepült földművelés és a nomád állattenyésztés kettéválása azt is magával hozza, hogy az ilyen szakosodott törzsek közötti árucsere szükségszerűvé válik s így a kereskedelem gyakorlata kibővül és megszilárdul. Másrészt viszont a megtermelt javak bősége, a raktárakban tárolt gabona hegyei vagy a tenyészállatok hatalmas csordái új gazdagodási lehetőséget nyitottak meg a közösségek számára: a rablóhadjáratokét. Ahogyan a mezőgazdasági termelés bősége megnövelte a lélekszámot, a nemzetségek és törzsek szálláshelyei között elterülő óriási senkiföldje eltűnt, és kiderült, hogy a javak megszerzésének legegyszerűbb módja a háború. Le kell rohanni a mit sem sejtő szomszédokat, elhajtani a csordáikat, elvenni tőlük mindent, ami elvehető, és akik életben maradnak a csaták után, azokat szolgákként dolgoztatni. E téren főként a lovat elsőként megszelídítő, s így villámgyors támadásaik miatt rettegett nomád pásztortörzsek történelmi szerepe volt igen jelentős. A szolgák alávetett helyzete azonban egyelőre nem vezetett merev osztálykülönbségekhez, a rátermettebbek viszonylag könnyen a törzs egyenrangú tagjaivá válhattak.

A törzsi társadalmak lélekszáma még mindig nem haladta meg azt a nagyságrendet, hogy életüket ne a szokások normarendszere szabályozza és ezek betartását is a közösség biztosítsa. Kezdetben az irányítás is a demokratikus hagyományokhoz igazodott: ha alapvető kérdésekben dönteni kellett, erre a nemzetségek választott és visszahívható (férfi és női) képviselőiből álló törzsi tanács volt hivatott, de a vitában a törzs valamennyi tagja részt vehetett. E tanács nevezte ki a törzs – békebeli, katonai, vallási – vezetőit is, akik azonban a személyes képességeikért őket megillető tekintélyen túl semmiféle kiváltságokkal nem rendelkeztek. A termőföldek és a legelőterületek is változatlanul közösségi tulajdonban maradtak.

A rablóhadjáratok gazdasági jelentőségének növekedése és a velük szembeni védekezés fontossága azonban (a nőknek a döntéshozatalból való kizárása mellett) a katonai vezetők szerepének fokozatos előtérbe kerüléséhez vezetett, akik nem mindenütt, de sok helyen – mint az istenként tisztelt mitikus őshöz legközelebb álló evilági hősök – vallásos kultuszt teremthettek maguk köré, s gyakran a papi funkciókat is magukhoz ragadták. Kíséretük tagjaiból tabukkal védett, kiváltságokkal rendelkező, de osztállyá nem merevedő törzsi arisztokrácia alakulhatott, s terjedni kezdett az a törekvés is, hogy a törzsfőnökök fiaikra (vagy nemzetségük rangban utánuk következő vezetőjére) hagyták pozíciójukat. Az egyenlőtlenség – a munkával termelt javak egyenlő elosztásával szemben – a vagyoni helyzetre is kiterjedt, amikor kialakult az a szokás, hogy a hadjáratok résztvevői a katonai hierarchiában betöltött szerepüknek megfelelő mértékben részesülnek a zsákmányból.

Egy következő fejlődési fokon az egymás közelében élő törzsek laza szövetségeket kötöttek, amelyek egy-egy kiemelkedő törzsfőnök tevékenységének köszönhetően könnyen egyesülhettek. Ha a vezértörzs így rövid idő alatt megnövelte erejét, újabb törzsek álltak mellé, s módja nyílt arra is, hogy fegyveres hódítással terjeszkedjék. Mint említettem, a törzsi társadalmakban a leszármazás már merőben fiktív rokonságot jelentett, s ez megkönnyítette, hogy a vezértörzshöz csatlakozó idegen törzsek, néptöredékek beolvadjanak a befogadó népességbe azáltal, hogy elfogadják annak eredetmítoszát-totemállatát.

A letelepült törzsek társadalmai

A továbbfejlődés súlypontja ekkor a letelepült törzsek-törzsszövetségek kultúráiba került, főként azokéba, amelyekben a katonai arisztokráciával szemben az értelmiségi-papi réteg szerezte meg a vezető szerepet, mint Európában a keltáknál. Az ő teljesítményeikre annál nyomatékosabban kell felhívnom a figyelmet, hiszen a történetírásunkban mindmáig uralkodó görög–római eredetmítosz a Földközi-tengerbe nyúló két kis félsziget nyúlványaival azonosítja az ókori Európát, holott e mögött egy jóval korábbi és sokkalta nagyobb kiterjedésű, s fejlettségét tekintve sem alacsonyabb rendű kultúra virágzott, a keltáké. (A rómaiak galloknak nevezték, az Újszövetség pedig galatákként említi őket.) Eredetük homályba vész; vannak adatok, amelyek szerint keltibéreknek nevezett törzseik már az i.e. II. évezred végén betelepültek az Ibériai-félszigetre. 5 Az uralkodó, régészeti adatokkal bizonyítható felfogás szerint eredetileg az i.e. VIII. századtól a Közép-Franciaországtól Csehországig terjedő területen éltek. Az i.e. IV. századra azonban itt olyan mértékben túlnépesedtek, hogy több hullámban kivándorolva – Itália és a Balkán kivételével – betelepítették-meghódították az egész kontinenst. Legnagyobb kiterjedésekor, az i.e. III. században az általuk uralt terület Portugáliától Ukrajnáig, valamint Észak-Németországtól Észak-Itáliáig, a Kárpátokon át a Fekete-tengerig és Kis-Ázsiáig (Anatóliáig) húzódott. Az újabb források azt hangsúlyozzák, hogy az e területeken eredetileg lakó népekkel békés együttműködésben éltek.

Törzsi társadalmakat alkottak, egységes birodalmat sosem hoztak létre. A történelemben azonban ez volt az első eset, hogy Európa – magas szintű hírszolgálattal is összekapcsolt közös civilizációban egyesült: az általuk kifejlesztett és elterjesztett ún. hallstatti (kb. i.e. 750i.e. 450) és La Tène kultúra (kb. i.e. 450–i.e. 40) határozta meg eredetileg a kontinens műveltségét. Földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak (az ő leleményük a trágyázás bevezetése), s a vaskori Európa számára forradalmi jelentőségű volt szerszámkészítő tevékenységük: itt „az összes olyan eszközforma, amely a 19. századi nagyipari átalakulásig használatos volt, náluk alakult ki, nyerte el szinte tökéletes alakját”. 6 A kelták találták fel a két tengelyen forgó malomköves őrlést, a kerekes ekét, a fahordót, úttörő szerepet játszottak a kocsiépítésben (egyebek között a forgózsámolyos és a rugózatos szekerek készítésével), és ők terjesztették el az úgynevezett „damaszkuszi” acélt (a római hadseregeket sokáig a keltáktól vásárolt fegyverekkel látták el). Messze előremutató találmányuk volt az aratógép. 7 Fejlett bányászatot űztek (fő exportcikkeik közé tartozott a só), és kiterjedt kereskedelmet folytatva a perzsákkal, görögökkel, etruszkokkal, rómaiakkal; az i.e. III. századtól saját pénzérme-rendszert vezettek be.

Többségükben falvakban éltek, de magaslatokon emelt, nagy kiterjedésű, védművekkel – falakkal, árkokkal – körülvett településeket, majd a kereskedelmi utak mentén megerősített (5–10 ezres lakosságú), a rómaiak idején továbbélő városokat is építettek Európa-szerte mindenfelé. Urbánus kultúrájuk sok kutató 8 szerint a görög-rómaival egyenrangú volt, vagy még felül is múlta ezekét. Városaikban fejlett kézműipar virágzott, amelyet vándor mesteremberek is terjesztettek.

Hatalmuk az i.e. II. században, a germán és római támadások harapófogójában kezdett szétmorzsolódni, s az i.e. I. századra a Brit-szigetek északi karéjától eltekintve mindenütt elvesztették függetlenségüket. E folyamat a Vercingetorix vezette háború kivételével viszonylag kisebb pusztításokkal és fokozatosan ment végbe, városaik, kulturális hagyományaik sokáig elevenek maradtak. Mi több – bár jórészt angol, illetve francia nyelvet használnak –, utódaik, Európa legősibb lakói, máig önálló etnikumként fennmaradtak: ők a Brit szigeteken a gaelek (írek, skótok, manxok) és britek (walesiek, cornwalliak), Franciaországban pedig a bretonok.

Noha az írást már az i.e. VI. századtól bizonyíthatóan ismerték, szellemi kultúrájuk ismereteinek rögzítését – vagy közlését a beavatottak körén kívüliekkel – szigorú kultikus előírások tiltották. A római forrásokból azonban tudjuk, hogy társadalmi berendezkedésük csúcsán a druidák értelmiségi rétege állt, melynek tagjai – akik nők is lehettek – a papi, bírói és orvosi tevékenység mellett a tudományokat és a költészetet is igen magas szinten művelték. Közvetlen dokumentumok hiányában minderről még körvonalakban sem tudunk képet alkotni, de igen sokat mondó tény, hogy az Arthur (Arthus) királyról, a varázsló Merlinről, a Grálnak nevezett csodálatos edényről vagy a Trisztán és Izolda szerelméről szóló kelta mondákat vette át és dolgozta fel keresztény lovagi szellemben a 12. századtól a francia udvari verses lovagregény egyik fő vonulata, amely csakhamar Európa-szerte a nemzeti irodalmak vezető elitműfaja lett, majd prózai változatban évszázadokon át a tömegszórakoztatás slágere is. Innen kisugárzó hatása pedig a görög mítoszokéval vetekszik.

Az ókori kelta műveltség fejlettségi szintjétől pedig bizonyára nem független az a tény, hogy a kelta (ír-skót) szerzetesek kolostorai a középkor elején ismét döntő szerepet játszottak az európai kultúra arculatának kialakulásában. 9

Az átmenet a városállamokhoz

Másutt persze a letelepült, földművelő törzsek központi lakóhelyei már jóval korábban, i.e. 3000 körül kezdtek városokká terebélyesedni 10; ezek száma ekkor Mezopotámiában 5, Egyiptomban és Elő-Ázsiában 4-4, Iránban pedig 2 volt, s e területeken a városiasodás egyre nagyobb méreteket öltött. Az Indus-völgyben i.e. 2600 körül jöttek létre ilyen települések, s ezekben már tudatos, szigorúan geometrikus várostervezés érvényesült. Európa leghátul kullogott, a görögök elődei, a pelaszgok másfél évezreddel később, i.e. 1400 tájt kezdtek városokat építeni. E települések átlagos lélekszáma 200–350 ezer körüli volt. Az egymilliót e térség ókori történelmében csak Rómáé haladta meg, az i.sz. II. századra. 11

Ezek az adatok azonban nem terjednek ki a kínai urbanizáció múltjára, melynek feltárása csak nemrégiben kezdődött. Márpedig a kutatások arra vallanak, hogy az itteni fejlődés mind a városok kiépülésének időpontját, mind a lakosság számát tekintve megelőzhette a mezopotámiait és egyiptomit is. Az 1978–1983-ban feltárt, i.e. 2780 és i. e. 1900 között virágzó, a mai Taoszi helyén lévő metropolis például 3 millió négyzetméter nagyságú területen feküdt, és egyedül Henan tartományban öt neolitikus nagyváros emlékeit sikerült felfedezni. 12 Hogy a különbségeket érzékeljük: Nyugat-Európa építészete az i.e. III. évezredben még csak az úgynevezett megalitikus kultúra dicsőségét mondhatta magáénak, nagy kőszálakat (menhireket) tudtak felállítani, vagy asztal formájú, megmunkálatlan sziklalapokat raktak össze (dolmenek, kromlechek).13

A városi életforma kohója olvasztotta egybe a törzseket egységes nyelvvel–kultúrával rendelkező nemzetekké, s indította el azt a fejlődést, amely nemcsak az osztálytársadalmak és a központosított államszervezet kialakulásához, hanem – az értelmiség világi tevékenységének köszönhetően – a magaskultúrák felvirágzásához is elvezetett. Az előrehaladás során sok nomád állattenyésztő nép is áttért a letelepült életmódra. Ennek egyik formája az volt, hogy a fejlettebb országok-birodalmak a hontalanul vándorló törzseknek megengedték, hogy beköltözzenek gyérebben lakott területeikre, vagy legyőzték és úgy telepítették be őket. Ilyenkor rendre beolvadtak az ország lakosságába (mint a magyarságba a besenyők, kunok) 14. Másik formája lehetett azonban az a modell is, amikor a nomád törzsek az általuk meghódított területek magasabb műveltségéhez teljes mértékben hozzáidomulva egyfajta új arisztokráciaként váltottak életmódot, mint a mandzsuk Kínában. 15 Ha erre nem voltak hajlamosak, ahogyan a világbirodalmat összebarkácsoló mongolok azt hitték, hogy tetszésük szerint változtathatnak a kínai viszonyokon, a gazdasági–politikai válság igen hamar elsöpörte hatalmukat. 16

A nomád törzsek társadalmai

A nomád törzsek életmódjának lényege az, hogy az állatokat a téli és a nyári szálláshely közötti útvonalon haladva, legeltetés közben terelik. A téli szállás általában délebbre, a zord időjárástól védettebb völgyekben, folyók torkolatánál feküdt, ahol a nádas-sásas területeken az állatok a fagyos hónapokban is találtak élelmet. A nyári szállásokat a magasabb hegyi legelőkön, vagy az északabbi, az erdőövezet határán fekvő területeken ütötték fel, ahol a növényzet később sarjadt és nyáron sem száradt ki. Egyes nomád törzsek a földműveléssel is próbálkoztak úgy, hogy a téli szálláson haszonnövényeket vetettek, amelyeket tavasszal magukra hagytak, s ősszel visszatérve aratták le a termést.

A nomád törzsek körében is jelentkezett az egyesülés törekvése, azzal a különbséggel azonban, hogy itt nem alakultak ki nyelvben és kultúrában egységes osztálytársadalmak és központosított államszervezetek. Ezért jóllehet katonai ütőképességük révén törzsszövetségeik olykor hatalmas, birodalmi méretű területeket tudtak meghódítani, de laza szerkezetű társadalmi kereteik miatt ezek huzamosabb megtartására nemigen voltak képesek.

A törzsszövetség legfőbb vezetője – a fejedelem – a vezértörzs uralkodó nemzetségének feje volt ugyan, és az egyes törzsek vezetői rangban alatta álltak, de ezek az alvezérek saját törzseiket közvetlen formában maguk irányították, és fegyvereseik külön hadakként, az ő vezetésükkel vonultak a háborúkba. Még bonyolultabbá vált ez a hierarchia azáltal, hogy az önként behódoló vagy a fegyveres harcban legyőzött törzsek is a szövetség – jóllehet rangban alacsonyabban álló és a zsákmányból kisebb mértékben részesülő – tagjai lehettek, miután legyilkolt vezetőik helyére a vezértörzsből származó új irányítókat állítottak.

A nomád életmód mozgékonysága is hozzájárult ahhoz, hogy a törzsek közötti kapcsolatok nem váltak olyan szorosakká és állandóakká, hogy e szövetségeik népessége nyelvben és kultúrában egységesüljön, sőt, legtöbbször még önálló eredetmondáikat, totemőseiket, népnevüket is megtartották. A fejedelmek így csak addig tudták megtartani hódításaikat, míg egy háborús vereség vagy az állatállomány veszteségével járó természeti csapás le nem rombolta tekintélyüket, s ilyenkor gyakori volt, hogy egy korábban alávetett törzs tört a vezértörzs pozíciójára. Az erőskezű uralkodók halála után az utódlási viszályok is rendre a birodalmak összeomlásához vezettek.

A törzsi társadalmak továbbélése

Az osztálytársadalmak-államok-nemzetek kiépülésének fokán a törzsi társadalmak közösségi struktúrái világszerte megszűntek, kivéve fekete-afrikai országokat, melyeknek lakossága (talán az egyetlen Dél-afrikai Köztársaságtól eltekintve) köztudottan mindmáig törzsi társadalmakban él. Ez azt jelenti, hogy jóllehet formálisan létezik állami kerete, államfője és kormánya, a tényleges hatalom a törzsi vezetők birtokában van, az ő egyetértésük vagy háborúskodásuk áll a döntések mögött, és az állami adminisztráció irányítása is a törzsi szervezettel egybeépülve működik. Kevésbé ismeretes, hogy ez olyan elképesztő mértékű széttagoltsághoz vezet, hogy például a mindössze 13 milliós Csád lakossága kétszáz önálló törzsre szakadva él, s ezek jó része még beszélni sem tud egymással, mert 100 különböző nyelvet használ, ráadásul pedig tekintélyes hányaduknak saját (animisztikus) hite is van. 17 Még csekélyebb ismereteink vannak arról, hogy jóllehet nyelvi és vallási tekintetben jóval egységesebbek, az Arab-félsziget országait, s ezen belül különösen Jement ugyanilyen formális, törzsi társadalmak kereteként létező államiság jellemzi. 18

E társadalmi formációk nem úgy keletkeztek, hogy a szóban forgó térségek lakossága megakadt a fejlődésben. A középkor idején mind a fekete-afrikai, mint az arábiai törzsszövetségek megindultak a királyságok, kalifátusok stb. kialakulása útján az önálló nemzetállami osztálytársadalmak felé. Az európai gyarmatosítás azonban nemcsak eltorlaszolta a törekvések kiteljesedését, hanem vissza is taszította az itteni népeket a számára kedvezőbb, mert széttagoltsága miatt könnyebben hatalomban tartható törzsi viszonyok közé. S ezek fenntartása nemcsak azért létérdeke a neokolonialista nagyhatalmaknak, mert így egy ingatag tárgyalópartnerrel alkudozva sokkal olcsóbban tudják megkaparintani az országok természeti kincseit, hanem azért is, mert a törzsek állandó háborúskodásai kiapadhatatlan keresletet biztosítanak a fegyvergyárosok termékei számára. Mint ismeretes, a hidegháború lezárulása nemhogy véget vetett volna a nyugati országok elképesztő összegeket felemésztő hadiipari konjunktúrájának, hanem ez új növekedésnek indult, s exportjuknak több mint kétharmada a „fejlődő országokba” irányul. 19




JEGYZETEK

1 A különféle társadalom-fogalmak extenzív szemléjét ld. G. Kneer–A. Nassehi–M. Schroer (2000); G. Kneer (2001). A hazai szakirodalom képviselői is érzékelik, hogy napjainkban „a társadalomfogalom kiüresedett” (Lakatos L. 2001), s az eszmetörténetben jártas szerzők ehhez azt is hozzáteszik, hogy mindig is zavaros volt, mert alapvető modelljét a nemzetállamok sajátosságaiból kiindulva alkották meg (Némedi D. 2000; uő 2002). E tekintetben pedig az olyasféle megállapítások sem bíztatók, miszerint „a társadalom fogalma immár nem a totalitás filozófiai kategóriájára épül, hanem az emberek közötti társadalmi interakciók és kommunikációk hálózatára és szerveződésére” (Balogh I.–Karácsony A. 2000). Az igaz, hogy a totalitás ilyen vonatkozásban nem mond sokkal többet, mint azt, hogy „izé”, de ennek korrekcióját csak egy pontos meghatározás nyújthatja. Megjegyezném, hogy e kavalkádból még az az ostobaság sem hiányzik, amit Margaret Thatcher hangoztatott jelszóként: olyasvalami, mint a társadalom, egyáltalán nem létezik (vö. J. Habermas 2006: 16.). [vissza]

2 Marx legtöbbször idézett ilyen megjegyzése „a társadalom nem egyénekből áll, hanem az összegét fejezi ki azoknak a vonatkozásoknak, viszonyoknak, amelyekben ezek az egyének állnak egymással.” Az ettől eltérő nézetek szerinte olyanok, „mintha valaki azt akarná mondani: a társadalom álláspontjáról nem léteznek rabszolgák és polgárok: mind a ketten emberek. Éppenséggel a társadalmon kívül azok. Rabszolgának lenni és polgárnak lenni, ezek társadalmi meghatározásai, vonatkozásai A és B embernek. A ember mint olyan nem rabszolga. A társadalomban és a társadalom által az.” (K. Marx–F. Engels, 1972/1: 168.). Ha viszont ezt a megállapítást szembesítjük Marx nem kevésbé nevezetes 6. Feuerbach-tézisével, miszerint „az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége” (K. Marx–F. Engels 1960: 9.), akkor az derül ki, az ember, mint olyan, lényege szerint sehol nem létezik, hiszen csak társadalmi viszonyain kívül lehet ember, ott viszont megint csak nem létezhet, hiszen lényege a társadalmon belüli viszonyainak összessége.
Marxnak a társadalmat viszonyok összességeként meghatározó felfogása „relációs társadalomontológia” néven napjaink szakirodalmában is nevezetes, vö. R. Bhaskar (1979: 32-33, 39.); T. Ball (1984: 244-245.); B. Ollman (1998). Aki azonban jobban utánanéz, talál nála egészen más irányba mutató idézeteket is: „Mi a társadalom, bármilyen is a formája? Az emberek kölcsönös tevékenységének a terméke” (K. Marx–F. Engels 1971: 429.). Persze, ez a megjegyzés sem pontosabb, mint a fenti, hiszen pl. egy rommá lőtt ház is emberek kölcsönös tevékenységének terméke. Még önellentmondásosabb kép bontakozik ki előttünk, ha a marxista társadalomfejlődési szakaszokra vonatkozó koncepciókat is tekintetbe vesszük (vö. Szerdahelyi I. 2014). E problémák gyökerét akkor fedezhetjük fel, ha felismerjük, hogy Marx filozófiai elgondolásai többször is átalakultak (vö. Kiss E. 2013). [vissza]

3 A rendszerelméletről bővebben ld. még Kindler J.–Kiss I. (1971); Magyari N. L.–Magyari Vincze E. (1988). A rendszerfogalommal szoros összefüggésben álló struktúra-fogalomhoz: Hankiss E. (1985). [vissza]

4 A megkövetelt („imperatív értékeket” rögzítő) normák megszegéséért büntetés jár, szemben az ajánlott („optatív értékeket” rögzítő) normákkal, amelyeket csak tanácsos követni, vagy követésük a közösség elismerését kiváltó érdemnek számít (vö. A. Honneth 1997: 151 skk; T. Parsons–E. A. Shils (2001: 122 skk). Az amerikai ún. kommunitarizmus mozgalma a közösségi normáknak kitüntetett jelentőséget tulajdonít a társadalmi erkölcsök megszilárdításában (vö. A. Etzioni (1995; uő 1998). A társadalmi normák problémakörének különlegesen sok szempontú és körültekintő elemzését bővebben ld. Szigeti P. (1995: 205 skk, 238-243.). [vissza]

5 Vö. Fodor I. (1999: 1081-1084.). [vissza]

6 Szabó M. (2004). [vissza]

7 Vö. Szabó M. (1966). [vissza]

8 Vö. R. Schmoeckel (1999: 430.). [vissza]

9 A kelta kultúrához bővebben ld. még J. Filip (1966); Szabó M. (1976; uő 2004a; uő 2005); Ch. Eluère (1993); C. Matthews (2000); L. Laing–J. Laing (2006); D. Vitali (2008); M. Kuckenburg (2010). A kelta mítoszokhoz: P. Mac Cana (1993); D. Bellingham (2002); J. MacKillop (2006). A kelta kereszténységhez J. H. A. Ebrard (1971); T. Olsen (2004); L. E. von Padberg (2009). [vissza]

10 Vö. J. Hotzan (1997: 23.); vö. még L. Mumford (1985). [vissza]

11 Vö. W. Schneider (1973: 115.). [vissza]

12 Vö. K. Chang (1986); L. Liu (2004); a későbbi korokra Enyedi Gy. (2007). [vissza]

13 Vö. S. von Reden (1989); M. Balfour (1992). [vissza]

14 Különlegesen tanulságos képet nyújt az ilyen asszimilációs folyamatokról Komoróczy G. (é. n.), amikor a nomád amurrú törzsek mezopotámiai történetét ismerteti. [vissza]

15 Vö. M. C. Elliot (2001) [vissza]

16 Vö. Polonyi P. (1988: 66-69.) [vissza]

17 Vö. D. Lamb (1991); B. Davidson (2000); P. Fuchs (2010). [vissza]

18 Vö. Szalai M. (2015); Lorencsics E. (é. n.). [vissza]

19 Vö. G. Burrows (2003: 21.). [vissza]



HIVATKOZOTT IRODALOM


Ade, D.–Willmy, A. 2007: Die Kelten. Stuttgart.

Balfour, M. 1992: Titokzatos megalitok. Képes kalauz Európa ősi helyeire. Debrecen.

Ball, T. 1984: Marxian Science and Positivist Politics. In: T. Ball–J. Farr 1984.

Ball, T.–Farr, J. (szerk.) 1984: After Marx. Cambridge.

Balogh I. (szerk.) 2001: Modern társadalomelméletek. Szöveggyűjtemény. Bp.

Balogh I.–Karácsony A. 2000: Német társadalomelméletek. Témák és trendek 1950-től napjainkig. Bp.

Bellingham, D. 2002: An Introduction to Celtic Mythology. Edison.

Bhaskar, R. 1979: The Possibility of Naturalism. A Philosophical Critique of the Contemporary Human Sciences. Brighton.

Burrows, G. 2003: A fegyverkereskedelem. Bp.

Chang, K. 1986: The Archaeology of Ancient China. New Haven–London.

Davidson, D. 2000: The Black Man’s Burden. Oxford.

Dohrmann, A. (szerk.) 2010: Schweifgebiete. Berlin.

Ebrard, J. H. A. 1971: Die iroschottische Missionskirche des sechsten, siebenten und achten Jahrhunderts und ihre Verbreitung und Bedeutung auf dem Festland. Hildesheim.

Elliot, M. C. 2001: The Manchu Way: The Eight Banners and Ethnic Identity in Late Imperial China. Stanford.

Eluère, Ch. 1993: The Celts. First Masters of Europe. London.

Enyedi Gy. 2007: A kínai város. In: Tér és Társadalom.

Etzioni, A. (szerk.) 1995: New Communitarian Thinking. Persons, Virtues, Institutions, and Communities. Charlottesville–London.

Etzioni, A. (szerk.) 1998: The Essential Communitarian Reader. Boston.

Filip, J. 1966: A kelta civilizáció és öröksége. Bp.

Fodor I. (szerk.) 1999: A világ nyelvei. Bp.

Fuchs, P. 2010: Die Ethnisierung nationaler politischer Konflikte im Tschad und in Dafur (Sudan). In: A. Dohrmann (2010).

Habermas, J. 2006: A posztnemzeti állapot. Politikai esszék. Bp.

Hankiss E. 1985: Az irodalmi mű mint komplex modell. Bp.

Honneth, A. 1997: Elismerés és megvetés. Tanulmányok a kritikai társadalomelmélet köréből. Pécs.

Hotzan, J. 1997: dtv-Atlas Stadt. Von den ersten Gründungen bis zur modernen Stadtplanung. München.

Kindler J.–Kiss I. (szerk.) 1971: Rendszerelmélet. Válogatott tanulmányok. Bp.

Kiss E. 2013: Marx lábnyomai… és átváltozásai. Bp.

Kneer, G. (szerk.) 2001: Klassische Gesellschaftsbegriffe der Soziologie. München.

Kneer, G. – Nassehi, A. – Schroer, M. 2000 (szerk.): Soziologische Gesellschaftsbegriffe. Konzepte moderner Zeitdiagnosen. München.

Komoróczy G. é. n. (letöltés 2015. ápr. 2.): Mezopotámia története az őskortól a perzsa hódításig (Kr. e. 539). Elektronikus kiadás. Terebess Ázsia E-Tár. In:
http://www.terebess.hu/keletkultinfo/mezopotamia.html

Kruta, V. 2007: Die Kelten. Aufstieg und Niedergang einer Kultur. Erftstadt.

Kuckenburg, M. 2010: Das Zeitalter der Keltenfürsten. Eine europäische Hochkultur. Stuttgart.

Laing, L.–Laing, J. 2006: Kelta művészet i.e. 700-tól a kelta újjászületésig. Bp.

Lakatos L. 2001: Mi baj a szociológiával, és hogyan nem kéne rajta segíteni? In: Szociológiai Szemle.

Lamb, D. 1991: Afrika Afrika: Menschen, Stämme, Länder. München.

Liu, L. 2004: The Chinese Neolithic. Trajectories to Early States. New York.

Lorencsics E. é. n. (letöltés 2015. ápr. 23.): A törzsi rendszer és az államiság Jemenben. In:
https://btk.ppke.hu/uploads/articles/6414/file/lorencsicsemese.pdf

Mac Cana, P. 1993: Kelta mitológia. Bp.

MacKillop, J. 2006: Kelta mítoszok és legendák. Bp.

Magyari N. L.–Magyari Vincze E. 1988: Rendszerelmélet a közösségkutatásban. I–II. In: Korunk.

Marx, K.–Engels, F. 1971: Művei. XXVII. köt. Bp.

Marx, K.–Engels, F. 1972: Művei. XLVI/1-2. köt. Bp.

Matthews, C. 2000: Kelta hagyományok. Bp.

Mumford, L. 1985: A város a történelemben. Bp.

Némedi D. 2000: A szociológia egy sikeres évszázad után. In: Szociológiai Szemle.

Némedi D. 2002: Még egyszer a sikeres évszázadról. In: Szociológiai Szemle.

Ollman, B. 1998: Alienation. Marx’s Conception of Man in Capitalist Society. Cambridge.

Olsen, T. 2004: A kelták és a kereszténység. Bp.

Padberg, L. E. von 2009: Die Christianisierung Europas im Mittelalter. Stuttgart.

Parsons, T.–Shils, E. A. 2001: Értékek, motívumok és cselekvésrendszerek. In: Balogh I. 2001.

Polonyi P. 1988: Kína története. Bp.

Reden, S. von 1989: Die Megalith-Kulturen. Zeugnisse einer verschollenen Urreligion. Großsteinmale in: England, Frankreich, Irland, Korsika, Malta, Nordeuropa, Sardinien, Spanien. Köln.

Schmoeckel, R. 1999: Die Indoeuropäer. Aufbruch aus der Vorgeschichte. Bergisch Gladbach.

Schneider, W. 1973: Városok Urtól Utópiáig. Bp.

Szabó M. 1966: A kelták aratógépe. In: Élet és Tudomány.

Szabó M. 1976: Kelták nyomában Magyarországon. Bp.

Szabó M. 2004: A kelták egységes európai világa. Az interjút készítette Juhari Zs.–Herczeg J. In: Élet és Tudomány.

Szabó M. 2004a: Egy népvándorlás anatómiája. A történelem és régészet szembesítése. In:
http://www.mindentudas.hu/szabomiklos_2004/20041127bibliografia.html

Szabó M. 2005: A keleti kelták: a késő vaskor a Kárpát-medencében. Bp.

Szalai M. 2015: Törzsi vetélkedés, hatalmi harc vagy vallásháború? A jemeni válság lehetséges értelmezései. (1.) In: KKI-elemzések, 3.

Szerdahelyi I. 2014: A társadalmi formák elméleteihez. In: Ezredvég 2014/2.

Szigeti P. 1995: Az út maga a cél. Társadalomelméleti tanulmányok. Bp.

Vitali, D. 2008: A kelták. Bp.

A tanulmány II. részét következő számunkban közöljük

VISSZA

BERNÁTH LÁSZLÓ

„… szőrös testű indulatszavakból…”

Elöljáróban szeretnék beszámolni egy személyes élményemről. Remélem, hogy a következtetés, melyet megpróbálok levonni belőle, közérdekűnek mondható.

A szerkesztőségben, ahol majdnem ötven évet töltöttem, volt egy hirdetőtábla a titkárságon, amelyből a főszerkesztő, a másik oldalon pedig a főszerkesztő-helyettes szobája nyílt. Erre a hirdetőtáblára írták ki a közérdekű közleményeket. Meddig lehet leadni a MÁV-igazolványokat, hogy megújítsák azokat. (Boldog idők, amikor az újságírók még kedvezményt kaptak a vasúttól.) Itt tájékoztatták a szakszervezeti tagokat, kinél kell befizetni a tagdíjakat, a munkatársakat, hogy mikor lesz össz-szerkesztőségi ülés. (Erre szerencsére csak ritkán került sor.) Ezek a felrajzszögezett felhívások napokig lógtak a táblán, mégis gyakorta fordult elő, hogy valaki nem kereste meg a szakszervezeti megbízottat, nem adta le a MÁV-igazolványát, vagy nem tudott arról, hogy mikor lesz össz-szerkesztőségi ülés. Ha ezt a titkárnők szóvá tették, a munkatársak rendszerint arra hivatkoztak – őszintén –, hogy nem néztek a hirdetőtáblára.

Egyetlen árva papírlap volt, mely nem kerülte el soha, senkinek a figyelmét. Ha jól emlékszem, hetenként egyszer, kora délután tették ki ezt a papírt, és fél óra múlva nem volt a szerkesztőségben egyetlen olyan munkatárs, aki ne tudta volna, hogy mi áll azon a gépelt papírlapon. Ezen ugyanis a heti prémiumlista volt kiírva névvel, indoklással és a jutalom összegével. Azt nem állítom, hogy valaha is tülekedés lett volna ilyenkor a hirdetőtábla előtt, de mindenki, aki odanézett, tudta már a formájáról, hogy ez a prémiumlista, ahol meg lehet nézni, hogy ki kapott és miért bizonyos – mai szemmel nézve igen szerény – összeget.

Számomra mindig ez a kép ugrik be, amikor a kommunikáció esetleges eredményeiről, vagy éppen eredménytelenségéről hallok. (Ennek az írásnak az idején a kormányfő éppen azt nyilatkozta, hogy az internetadó ötlete azért kapott olyan hangos elutasítást, mert nem volt jó a kommunikációja.) Arról a jelenségről, amit a hirdetőtábla apropóján megtapasztaltam, a reklámszakma egy végletes hasonlatot is gyártott, ami úgy szól, hogy afrikai sivatagok környékén senki ne akarjon fűtőalkalmatosságokat reklámozni, fenn északon, a hó és jég birodalmában pedig ne akarjon hűtőszekrényt eladni. Ezek bölcs tanácsok, de mintha a reklámgyártó cégek és megbízóik, gyakorta nem okulnának belőle. Már önmagában a hirdetési célok meghatározása is egy fontos ponton eltér ezektől a bölcsességektől. A hirdetők számára ugyanis a megcélzott közönség a 19-49 év közötti korosztályokba tartozik. Márpedig a gyermekek közismert kíváncsiságának köszönhetően, óriási piaca lehet annak, amit aztán a kiskorúak kikönyörögnek a szülőktől. Ami pedig az idősebb korosztályokat illeti – az állástalanokat kivéve –, éppen az 50-en felüli korosztályok rendelkeznek olyan jövedelemmel, vagy éppen vagyonnal, ami potenciálisan jó vevővé tehetik őket.

A reklámokkal sok egyéb baj is van, de erről majd később. Térjünk most vissza az alapokhoz, először írásom címéhez. Ami azért szerepel idézőjelben, mert szóról szóra, a 20. század talán legjelesebb publicistájának, Bálint Györgynek A szavak felkelése című írásából valók. Arra utal, hogy az ősember – feltehetően – „szőröstestű indulatszavakat” használt, amit azóta felöltöztettünk, kulturálttá tettünk, kiműveltünk, de sajnos egyre többször hazugságra használjuk. De erről is majd később.

S ha már itt tartunk, illő tisztázni a kommunikáció fogalmát, előbb azonban még néhány mondat erejéig az állatok kommunikációjára is ki kell térni. (Hiszen például a szőrös testű indulatszavakat a még félig állat ősemberek használhatták.) A kommunikáció, tudományosnak mondható legrövidebb megfogalmazása szerint: „az információcsere folyamata egy közös jelrendszer segítségével.” Amiből máris következik, hogy csak azok érthetik az információt, akik birtokában vannak egy közös jelrendszernek. Most már csak az a kérdés, ki tud kommunikálni kivel, ebben a mi létező világunkban? Ma már bátran állítható – tudományos kutatások eredményeképpen –, hogy minden létező növény, állat, és persze az ember, tud kommunikálni.

Bizony még a növények is, elsősorban virágjaik színeivel, amelyekkel odacsalogatják a méheket, hogy „megtermékenyítsék”, azaz beporozzák őket. Ám a húsevő növények ugyancsak hatalmas, színes, szagos, összepödrődésre képes szirmaikkal csábítják a bogarakat, legyeket, egyéb kisméretű élőlényeket, hogy aztán a foglyul ejtett élőlényeket a maguk kémiai anyagaikkal feloldják, megemésszék.

A két példa már jelzi, hogy az élővilágban a kommunikáció legfontosabb funkciója a szaporodás és az „étkezés” biztosítása, továbbá a védelem a veszélyek ellen. (Mint később kiderül, ugyanez a helyzet az embernél is, ami nem meglepő, hiszen ebben az értelemben az ember sem más, mint az állatvilág csúcsán álló élőlény.) Mostanában először kínai kutatók fedezték fel, hogy másfajta kommunikáció is létezik a növények között. E szerint a növények gyökereire – a növényvédőkkel óvottaknál ez már nem lehetséges –, rátelepednek bizonyos fehér fonalak. Némelyek erdőnagyságú területeket is behálózhatnak, és jelezni tudják a többinek, ha egy bizonyos növényt betegség ért. Azt is bizonyították már, hogy az üröm különös illattal jelzi közelebbi társainak, hogy baj van. Állítólag már arra is találtak bizonyítékokat – bár ezek nem voltak meggyőzőek –, hogy bizonyos növények kedvelik a klasszikus zenét, a rockot viszont nem. Ezek a növények állítólag rezgéssel kommunikálnak egymással. Az már a hihetőség határán mozog, hogy egyes szobanövények meghálálják – ugyan mivel? – ha az ember kedvesen beszél hozzájuk.

Akár vannak beszédre reagáló növények, akár nincsenek, az előbb felsorolt, tudományosan igazolt kísérletek bizonyítják, hogy bármilyen primitív formában, de a növények is kommunikálnak egymással. (A kövek, a homok, az ásványi anyagok kommunikációjáról viszont még nem hallottam.)

Az állatokról viszont régóta közismert, hogy sok fajtájuk sokféle módon kommunikál egymással. Kezdhetjük akár a madarakkal, hiszen kommunikáció nélkül hogyan tudnának olyan csodálatos alakzatban rendeződni, amikor átrepülnek földrészek, óceánok felett? A tudósok általában elektromos jelzéseket mutattak ki. A delfinek beszédét részben már meg is fejtették, de egy szenzációs film azt is bemutatta, hogy a méhek, miután visszarepülnek a kaptárba, a mézlelőhelyek irányába fordulnak, és szárnyaik rezgetésével jelzik, hogy társaik merre menjenek, hogy a megfelelő virágokra ráleljenek.

Az emlősökről akár ne is beszéljünk, ők már első sorban hangokkal kommunikálnak egymással, bár a mozdulataikat is segítségül hívják. A „téma”, ha szabad így fogalmazni, ugyancsak az étkezés, szaporodás, védekezés, figyelmeztetés a veszélyekre. Közismert a majmok, mindenekelőtt a csimpánzok fejlett kommunikációs készsége. Amire annál inkább szükségük van, mert a többi állattól eltérően, nem párokban, szűkebb „családban” élnek, hanem olyan nagy csoportokban – Csányi Vilmos etológus szerint ez akár az 50 főt is elérheti –, amelyekben mindennapi szükséglet, hogy megértsék egymást. Őket, csakúgy, mint a kutyákat, arra is meg lehet tanítani, hogy az emberi beszédből sok mindent megértsenek. (Egyes tudósok szerint ez elérheti akár a 100 szót is.) Az élővilág élén tehát az ember áll a maga kommunikativitásával, – amely két lassan kifejlődő képesség révén tudott kialakulni. Egyrészt annak következtében, hogy két lábra állt, ezzel koponyáját a gerincoszlopra támasztva, az agy térfogatát jelentősen meg tudta növelni, másrészt, hogy a nyelv – a hangszálak fejlődése nyomán – alkalmassá vált az egyre komplikáltabb hangok kiadására. A szőröstestű indulatszavaktól eljutott a tagolt beszédig.

Aligha lehet kétségünk a felől, hogy már ezek az első szőröstestűnek titulált indulatszavak ugyancsak a táplálkozással, a szaporodással és a veszélyek elhárításával voltak összefüggésben. Például, ha olyan nagytestű élőlények levadászására kellett indulniuk, mint egy bölény, vagy éppen egy elefánt, hogy táplálékot szerezzenek, akkor össze kellett állnia egy csapatnak. Fel kellett deríteni, hol lehet ezeket az állatokat leterítésükre alkalmas helyeken megtalálni, és ki kellett dolgozni, hogy a végső – akár ütközetnek is nevezhető – fázisban, kinek mi lesz a helyzete, szerepe. Mindez nem mehetett volna végbe egymás közötti kommunikáció nélkül. Mint ahogy a szaporodásra kiválasztott nők „meghódításához” is szükség lehetett a szavakra. Aztán később a gyereknevelés sem történhetett szavak nélkül, melyeket aztán használat közben a gyerek is megtanult.

Ezek a szavak még nagyon eltérőek lehettek a különböző nagycsaládok körében, ezért aztán nem is nagyon értették meg egymást a csapatok, még ha éppen nem is háborúztak egymással. Nem véletlen tehát a Bábel tornya legenda, amelyben megpróbálták megmagyarázni, mitől beszélnek olyan sokféle nyelvet az emberek. Mint közismert, az özönvíz elnevezés – amely elnevezését a Földközi- és a Márvány-tengeren valóban létezett, tényként kezelhető óriási árhullámnak köszönheti –, éppen a neandervölgyi ősemberek útvonalába esett. A valóságos menekülés emlékére születhetett azután a Bábel tornya legendája, amely szerint az emberek óriási tornyot szerettek volna építeni, de ezt az Isten rossz néven vette, és összezavarta az építők nyelvét.

Íme, az információ – elképzelt – korábbi egységes áramlásának első szétrobbanása. Az Isteneket illetően azonban, van egy korábbi állapot is, amit sajnálatos módon a tudományok nem nagyon vizsgáltak, ez pedig nem más, mint egyáltalán az irracionális hit születése.

Sokan, közöttük Engels, a kezek szabaddá válását tartotta elsőrendűen fontosnak, a földön járás következményeként. Ma már elfogadottabb a nézet, hogy a kiegyenesedő gerincoszlopon „egyensúlyozó” koponya számára megnyílt a lehetőség, hogy növelje az agy térfogatát. A hit születését azonban – az általam ismert munkák –, nem tárgyalják. Csak onnan kezdve esik szó a hitről, amikortól az ember fűben, fában, általában a természet jelenségeiben Isten, vagy valamilyen természetfölötti lény létezését feltételezte. (Érdemes megjegyezni, hogy azóta is, máig, minden hit gyökere az ismeretlentől való félelemben gyökerezik.) S e tekintetben a tudománynak feltétlenül igaza van. Csak arról nem vizsgálódtak, hogy a még félig-meddig állati létformában élő ember, mikor és hogyan kezdett el az állatoktól eltérően gondolkodni, hiszen azoknak nincsenek képzeteik, nem „gondolkodnak” irracionális lényekben. Pedig hát az ismeretlent benépesítő hit az emberré válás valószínűleg első nagy teljesítménye.

A táplálkozás és a szaporodás alapösztönein kívül, mint már szó esett róla, idesorolandó a félelem a veszélyektől. A legtöbb állat hallása és/vagy szaglása annyira érzékeny, hogy időben észreveszi, ha valami veszedelem közeledik feléje. Mik veszélyeztethették leginkább az őskori embert? Egyrészt természetesen a nagy testű, ragadozó állatok. Ezek ellen kőbaltával, vagy hosszú, lándzsaszerű rudakkal, többnyire közösen, védekezni tudtak. Mi az, ami ellen nem tudtak védekezni? Az eső, a szél, a hideg, vagy éppen a forróság, például éppen Afrikában, ahol ugyan nem egészen a mai klimatikus viszonyok uralkodtak, de mégis nagyon meleg lehetett. S mert alapvető ismereteik, tapasztalataik, elsősorban saját életkörülményeikről voltak, a természeti jelenségeknek is az emberei viszonyokhoz hasonló feltételeket társítottak. Nem véletlen, hogy Egyiptomban a legfontosabb irracionális teremtmény a Napisten lett. Jóval később a görög antikvitásban – a családja és udvartartása körében uralkodó – Zeusz legfőbb „fegyelmező eszköze” a villám lett. S a később született vallások is – talán a zsidó vallást, majd a nyomában kialakult kereszténységet kivéve –, az Istent vagy isteneket nemcsak emberi formában képzelték el, de földi lakóhelyet is adományoztak nekik. A számtalan egyiptomi istennek sokféle lakhelye volt; a korai Indiában, az Indus-folyó környékén, külön épületekben „lakatták” az Isteneket; a görögök az Olimposzra költöztették őket. Az Istenek lakhelybe – utóbb templomokba – költöztetése a mai napig fennmaradt.

Felmerül a kérdés, hogy a természetfölötti lények beköltözése az emberek tudatába érintette-e az információ-áramlást. Nyilvánvaló, hogy nagyon is. Ha ugyanis bármiért az Istenekhez kellett fordulni (azaz imádkozni kellett), ahhoz beszédre volt szükség. Valószínűleg ezek a körülmények elsőrendűen járultak hozzá ahhoz, hogy a „szőröstestű indulatszavak” helyett az árnyaltabb beszéd lett az emberek közötti kommunikáció legfőbb formája. Beszéddel, tagolt szavakkal tudtak már információt átadni egymásnak. Ugyanakkor az okozhatott némi gondot, hogy ezeknek a szövegeknek a megértése csak egy viszonylag szűk csoport, klán tagjaira korlátozódott. Amit akár már egy földrajzilag közel eső másik csoport tagjai sem értettek. A nyelvi fejlődés külön-külön utakon járt, akkor is, ha akadhattak olyan szavak, kifejezések, amelyek előbb-utóbb más csoportok számára is közérthetőek lettek. Ez fokozatosan oda vezethetett, hogy a jobb, használhatóbb szavak, kifejezések – amelyek tartalma eddig talán nem is volt ismerős egy másik népcsoport előtt –, végleg beépültek egy másik klán szóhasználatába is.

Ennek egyik hasznát – sok más nyelv mellett –, a magyar nyelv is mutatja. Őseink a népvándorlás során számtalan más népcsoporttal kerültek, hosszabb-rövidebb ideig kapcsolatba. S ha elég hosszú ideig éltek más közösségben, akkor végleg hasznosították az átvett kifejezéseket. A magyar népcsoportok, mint közismert, Ázsiából, az Ural hegység keleti oldaláról indultak el, jórészt menekülve a harciasabb, támadóbb népcsoportok elől, e közben egy-egy ideig tartósan együtt éltek együtt például a bolgár-törökökkel. (Érdekes, hogy éppen ez a népcsoport később, szláv hatásra, elhagyta az eredeti nyelvét és így alakult ki a mai bolgár nyelv.)

Egy nagyszerű magyar nyelvész, Gulya János – utóbb a nevezetes göttingeni egyetem professzora –, hosszú ideig kutatta, hogy a vándorlások során mikorra lett önállóvá a magyar nyelv. Vizsgálatai eredményeként azt állapította meg, hogy még az Ural környékén, körülbelül 2000 évvel ezelőtt váltak el a délebbre vándorló magyarok a korábbi finnugor törzsektől, ekkor alakulhatott ki az önálló magyar nyelv. Természetesen más nyelvi hatások is érték a következő ezer év alatt a magyar népcsoportot. (Meglehet, a hét vonuló törzs sem teljesen egységes nyelvet beszélt.) Ám amikor betörtek a Kárpát-medencébe, akkor már kész lehetett az alapszókincs, és feltehetően a nyelvtani szerkezetében is egységes magyar nyelv. Amire a kereszténységgel a latin, később a német, volt hatással, de nem feledkezhetünk meg a szláv jövevényszavakról sem, míg manapság a világnyelvként funkcionáló angol nyelv befolyása nevezhető jelentős mértékűnek.

Az emberiség tehát már tudott különféle nyelveken beszélni, és ezen a beszélt nyelven olyan nagyszerű alkotások születtek, mint például Homérosz Odüsszeiája. (Nyelvészek kimutatták, hogy mi bizonyítja az Odüsszeia szóbeliségét, a beszélt nyelv lenyomatát, hatásait a szövegre.) Ám nem sokkal később, éppen a görögség körében, megszületett a beszédet rögzítő írásbeliség. Természetesen már korábban – Babilonban, majd Egyiptomban –, voltak az írásbeliségnek előképei. Például a rovásírás, vagy éppen a falfestések formájában, de ezek az írásmódok első sorban jelképeknek nevezhetők, amelyeknek az egymásutánja bizonyos, korlátolt terjedelmű, szövegek rögzítésére voltak csak alkalmasak. A görög abc azonban a hangokat rögzítette, ezért egyre jobban tudott alkalmazkodni a beszélt nyelvhez. Még arra is sikeres kísérleteket tettek, hogy a szöveg hangulatát is érzékeltessék. (Például hangutánzó szavakkal.)

Megszületik az írásbeliség

A ma ismert klasszikus görög irodalmat az írásnak köszönhetjük. Természetesen a rómaiaknak is, ahol eleinte a nagy kőtáblákra vésett – szép nevű – Acta diurnusokon tették közzé a szenátus döntéseit, a polgárokra vonatkozó rendelkezéseit, mintegy a mai Közlönyök mintájára. Nem véletlen tehát, hogy a mai értelemben vett közösségi kommunikáció első nyomai között ott találjuk ezeket a kőtáblákat, majd ennek nyomán a fizetőeszköz gazettákért kapható Gazetta-féle nyomtatott újságokat.

A rómaiaknak köszönhetjük – legalábbis a fennmaradt eredeti dokumentumok szerint – a hivatalos levelezést is. Császárok üzentek így fontosabb beosztottjaiknak, de más országok vezetőinek is. Hamarosan megszülettek a valós eseményeket megörökítő személyes naplók, ennek nyomán pedig fontos történeti munkák. (Lásd nálunk, latin nyelven a magyarok történetét megörökítő Anonymus krónikáját.) A latin történeti munkák némelyikét már irodalmi alkotásnak is felfoghatjuk.

Évszázadok során kialakult tehát a már tömegkommunikációnak nevezhető rendszer bonyolult, sokrétű, nagy összefüggéseket, de elkülönüléseket is felmutató formája. Egyre inkább szükség volt rendszeres információk közreadására, előbb csak szűkebb körök számára. Jellemző példája ennek a német sajtó születése. Nagy német cégek számára a távoli világrészekbe küldött megbízottak nemcsak árut hoztak a selyemúton, vagy éppen Afrikából, hanem hírt adtak arról is, hogy mi történik azon a vidéken. (Törzsi háborúk, uralkodóváltások, éhínség, természeti csapások, vagy éppen békés korszakok.) Ezeket a jelentéseket azután az adott nagy cégek kezdték nyilvánosságra hozni, mert ezek a hírek más vállalkozások tevékenységét is érintették. Így születtek olyan „blattereknek”, tehát leveleknek nevezett kiadványok, amelyek már egyértelműen a sajtó legszűkebben értelmezett előzményének számíthatóak. (A „blatter” szó szinte máig megmaradt bizonyos német kiadványok címében.)

A későbbiekben a polgárosodás hajnalán születő manufaktúrák számára egyrészt nyersanyagra volt szükség, másrészt piacokra. Az ilyenfajta információk tehát már nemcsak a távoli országokból érkező beszámolóknak adtak egyre nagyobb teret Európában, hanem akár a szomszédos országokból érkező híreknek is. (Hol és mennyiért lehet nyersvasat, vagy éppen gyapjút kapni.) Ez volt az angol sajtó születésének korszaka, de hamarosan felzárkózott hozzá a francia sajtó is. Franciahonban hamar rájöttek, hogy az államügyek is érdeklik az olvasókat, meg is próbálkoztak ilyen írásokkal, azonban mivel a hatalom ezt nem vette jó néven, megszüntette az ilyesfajta újságokat. Az orosz sajtónak egészen eltérő hagyományai vannak, mivel ott a legfelsőbb hatalom, maga Katalin cárnő írogatott, a magyarra fordítva Mindenféle mindenféleségek címet viselő újságba, méghozzá „Északi méhecske” álnéven. Nagy hagyománya van tehát annak, hogy a hatalom beleavatkozzon az információ-áramlásba. Hamarosan a cenzúra is megjelenik, méghozzá Spanyolországban, ahol az egyház – a szigorú Jezsuiták –, végzik a cenzúrázást.

Így érkezünk el lassan-lassan a 18–19. századhoz, a tömegsajtó megjelenésének időszakához. A magyar sajtó mintegy 100 éves késéssel lép színre, nem véletlenül először a Bécs közeli, háromnyelvű Pozsonyban, majd Erdélyben és Pesten is. A 19. századi sajtóban már egyre komolyabb szerepet játszik – a mai szóhasználattal élve –, a bulvársajtó is. (A kifejezés azért nem egészen helytálló, mert sokáig nem is engedélyezték az újságok utcai – azaz bulvár – árusítását.) A sajtó elterjedésének azonban alapfeltétele volt az írás-olvasás legalább alapszintű ismerete. Ezt viszont jelentős mértékben elősegítette a fejlődő ipar és kereskedelem tömeg-igénye, miáltal megnőtt az igény az írástudó emberekre, ez a körülmény megkövetelte legalább alapszinten a tömeges iskolázottságot, ebből a rétegből alakult ki az első tömeglapok olvasóközönsége.

Az első magyar nyelvű újság – Rákóczy korábbi lapja, a Hungaricus Meridicus, mint a címe is mutatja: latin nyelvű volt – a Magyar Hírmondó, a 18. század végén, még nem nevezhető valódi tömeglapnak. Olyan jellegű hírekkel is találkozunk benne, hogy elfogtak egy lótolvajt az Alföldön, aki férfiruhában járt, de kiderült, hogy nő volt, de olyan fontosabb információ is megjelent benne, miszerint Hamburgba megérkezett – a polgárháborús Amerikát kikerülve – Dél-Amerikából az első nagy hajórakomány kávé.

Ekkoriban még nem találkozunk direkt hirdetésekkel, bár a kevés hír között reklámnak is felfogható a 18. század végén, hogy Pozsonyban hol lehet olcsón konyhai eszközöket beszerezni. A 19. században viszont már komoly hirdetési közleményekkel is találkozunk, a Pesti Naplóban például többek között egy szabómester kínálja szolgálatait.

Nagyon vitatható persze a reklámozók mindig egyforma érve: ők nem csinálnak mást, mint informálják az olvasókat, ma már természetesen a tévénézőket is. Kétségtelen minden reklám tartalmaz bizonyos információt, de a legtöbb esetben egyoldalúan, elhallgatva például az adott áru vagy szolgáltatás árnyoldalait, vagy éppen a túlzott árát. A végtelen számú ismétléssel pedig valósággal az olvasók, nézők fejébe verik, mit kell preferálniuk. Manapság odáig jutottunk, hogy az egyik kereskedelmi szakember, nem átallotta az újságírók előtt kijelenteni: vegyék tudomásul, hogy ők arra valók csupán, hogy írásaikkal kitöltsék a reklámok közötti lapfelületeket, illetve műsoridőt. S hogy miként támaszkodik a reklám-technikára a politika, arról majd később.

Előbb azonban rá kell térni a családon belüli kommunikációra, amit Ferenc pápa olyan fontosnak tartott, hogy külön beszélt róla. Talán azért is, mert mostanában terjed az a nézet, hogy modern korunkban egyre kevesebbet kommunikálnak az emberek. Ami valószínűleg nem igaz. Ami igaz: sokat ülünk a televízió előtt, ám rendszerint azt sem némán tesszük, hanem megjegyzésekkel – vagy mint jómagam: dühöngésekkel (például a mérhetetlen mennyiségű reklám miatt) –, kísérve, vagy éppen egymáshoz intézett kérdésekkel kommentálva a látottakat. Nem tudni miért lett volna jobb régebben, amikor a családfő hazajött a munkából, leült újságot olvasni, az asszony pedig nekilátott főzni, gyereket ellátni. Legalább is a polgárinak mondott családokban, hiszen a kétkezi munkások – már csak a rendszeres nagyon korai kelés miatt is –, bekapva valami vacsorát, bezuhantak az ágyba, hogy reggelre valamennyire kipihenjék magukat.

Ma meg már – munkahelytől függetlenül, és a tiltások ellenére is – mobiltelefonon gyakran felhívják egymást. S most nem is esett szó barátok, barátnők végeláthatatlan fecsegéséről mobilon, vagy odahaza a számítógépen. S még az autókban is, akár maga vezet valaki, vagy más vezet ugyan, de hosszan tárgyalnak a mobilokon.

A pápa – másokkal egyetemben – valószínűleg azoknak a családoknak a hiányos kommunikációjára gondolhat, amelyekben sokan társuknak sem mondják el mi történt velük aznap, a gyerekek sem számolnak be az iskolai élményeikről. Mindez kétségtelenül gyakori jelenség, de igazán nem új. Most ne is beszéljünk a régi arisztokrata, vagy csak simán gazdag családokról, ahol férj és feleség szinte elkülönülve élt, még az étkezések során is egy hosszú asztal két végén ültek. Természetesen a hétköznapi családokban sem volt ritka, hogy ezt vagy azt a témát elkenték, nem volt illő szóba hozni. A családon belüli kommunikáció ilyen, vagy olyan jellegzetességei tehát nem kor-specifikusak. Az elektronika pedig nem csökkenti, bizonyos esetekben inkább növeli a személyek közötti kommunikációt, még ha őszentsége ezt másként is látja. (Annak ellenére, hogy pápaként sok évszázad múltán, neki van a legnagyobb affinitása a hétköznapi emberek életéhez.)

Térjünk azonban vissza a tömegkommunikációhoz, amely – nálunk a 19. második fele óta egyre inkább a politika szerves része. Kezdetben persze a politika volt – különösen mifelénk Európában –, a tömegkommunikáció indikátora. Később a politika egyre gyakrabban rátelepszik a sajtóra, részben tiltásokkal, részben politikusok preferálásával. Természetesen megindult a pártosodás, vagy éppen a polarizálódása az egyes lapokban. Még a vicc- (vagy ahogy korábban nevezték) élclapoknál is létrejött ez a polarizáció. Amikor kritikusabb volt az ország helyzete, akkor különböző módszerekkel szólt bele a hatalom még a lapok terjesztésébe is. Az egyházak is részt vettek ezekben a világnézeti harcokban, például nagy hangon ellenezték, hogy a kötelezően bevezetett népoktatást kivegyék az egyházak kezéből. Jóllehet akkor mindenféle iskolában kötelező volt a hitoktatás. Maguk az egyházak is indítottak ebben az időben – a 19. század második felében lapokat –, amelyekről a Magyar sajtó története című munkában, Antal József – még könyvtárosként – írt külön fejezetet.

A 19. században elsőként Táncsics Mihály szerkesztett és írt az egyszerű emberek érdekeit képviselő lapot Munkások újsága címmel, de a század végén, a már alapiskolát végzett, tehát olvasni tudó, tömegek kiszolgálására született a Friss újság, amely az első – és sokáig az egyetlen – bulvárlapnak volt tekinthető.

Ezekből a példákból is kitetszik, hogy ugyanannak a valóságnak más és más megközelítésére adott alkalmat a tömegkommunikáció fejlődése. Természetesen minden közzétett információnak az alapja a sajtóban közkeletűen csak hírnek nevezett műfaj tekinthető. A hír tehát a legfontosabb sajtóműfaj, de kérdéses lehet, hogy miből lesz, miből lehet hír? Erre a kérdésre, bármely egyszerűnek is látszik, mára jelentős mennyiségű szakirodalom keresi a választ.

Miből lesz hír

Magam is részt vehettem Egerben, az Eszterházy Főiskola kommunikációs tanszékének egy konferenciáján, amelynek egyébként igen talányos címe volt: „A médiahír, mint rítus”. A tanácskozást bevezető két előadás címei is érdekes felhangokat kaptak. Az egyik így szólt: „Történet elbeszélés és nézőpont a hírközlés szertartásában”, de számomra az előadást meghallgatva is homályos maradt, hogy mi is lehet a hírközlésben a „szertartás”? A második előadásból, mely „A hírek megközelítései a rituális modell alapján” címet viselte, ugyancsak nem nagyon lehetett megtudni, hogy a hírek megközelítésének „rituális modellje” miképpen képzelendő el.

Volt aztán néhány nagyon is jól értelmezhető előadás, például egy Magyar Távirati Irodánál dolgozó kolléga a hírek születéséről beszélt, egy médiakutató a hír és a hírérték fogalmáról tartott nagyon jól értelmezhető előadást. Magam is meghívott előadó voltam, s hogy alkalmazkodjam az igen tudományosan hangzó előadásokhoz, felolvasott szövegemnek ezt a bonyolult címet adtam: „A lét mozgásai, az információ eredete, és hírré válásának feltételei.” Ehhez az előkelősködő címhez képest, kiindulásul azt az esetet idéztem fel, amikor a Bálint György újságíró akadémián felkeresett bennünket egy ausztrál professzor, aki könyvet készült írni arról, hogy a különböző országokban miből lesz hír.

Földes Anna igazgatónő és jómagam, mint a műfajelmélet tanára, ültünk le vele beszélgetni, és azt hoztuk szóba, hogy lehet-e a hírek születésének – nem a téma értelmében –, ország specifikus sajátsága? (Mi arra jutottunk, hogy nem lehet.) Amikor iskolánk számára tankönyvet írtunk, egy hazai szakember könyvében található definíción akadtunk fenn, aki szerint „a hírnek olyan objektivitás látszatával kell aktuális újdonságokat tartalmazó információkkal rendelkeznie, amely sokakat érdekel, és/vagy sokak életében változást hozhat.” Azt persze máig nem értem, hogy ebben a meghatározásban mit keres és hogyan értelmezhető az „objektivitás látszata”?

A magam véleményét, az ugyancsak nagyképűnek mondható cím ellenére, megpróbáltam egyszerűen megfogalmazni. Valahogy így: minden információ forrása, létrehozója a mozgás, illetve a mozgás nyomán keletkező, mérhető, érzékelhető változás. (Természetesen az is az információ forrása, ha valamilyen korábbi mozgáshoz képest nincs változás.) Az egyik kedvenc tudományelméleti meghatározás, a káoszelmélet kimutatta, hogy a mozgás sohasem követi pontosan a lineáris matematika által megrajzolt irányokat. Csak egy nem lineáris egyenlettel – ami meg is született ebben a tudományágban – írható le. Nem kell messzire menni a példákért. A ma már a műholdak jóvoltából előre jelezhető időjóslás, nem követi mindig pontosan a kiszámított értékeket. Mint ahogy a legjobb tőzsdeguruk (érdekességként közülük két magyar: a nemrég elhunyt André Kostolany, valamint Soros György) sem tudják pontosan megjósolni a változások arányát és irányát, pedig ha ez mindig sikerülne nekik – ahogy ez többször meg is történt – még nagyobb pénzeket zsebelhetnének be.

Bátran állítható hát, hogy a mérhetetlen mennyiségű információ alapjait a lét változásai jelentik, következzenek be ezek a természetben, vagy a társadalomban. Ezekből lesz, vagy lehet hír minden olyan médiánál, amely egy meghatározott, szűkebb-tágabb közösséghez szól, s amelyről a fogyasztók feltételezik, hogy számukra fontossággal, vagy érdekességekkel bír a kapott információ. Akarva, vagy akaratlan, bizonyos információkat elhallgatnak, másokat feltupíroznak.

Kommentálni, véleményezni a híreket, magukban a hírek szövegében a világszerte elfogadott sajtóetika szerint, nem illik. Még szlogen is született erre vonatkozóan: „A hír szent, a vélemény szabad”. Akkor mégis miképpen lehetséges, hogy egy adott információ hírbe fogalmazva, felismerhetően másképpen hangzik a különböző világnézetű, értékrendű médiában?

Ki mondja el a történetet

Van természetesen az enyémnél fontosabb és elfogadhatóbb meghatározása is a kommunikációnak és a hírek „semlegességének”. Méghozzá Gerbner Györgytől, azaz Georg Gerbnertől, aki a 30-as években vándorolt ki Amerikába, és ott a kommunikáció-elmélet és gyakorlat egyik meghatározó személyisége lett. Nem sokkal halála előtt járt utoljára Magyarországon, Szegeden ahol médiaelméleti tanácskozást tartott az egyetem kommunikációs tanszéke. „Az üzenetek révén történő interakció, amely az embernek a létre és a viszonyrendszerekre vonatkozó fogalmaival kapcsolatos”, ahogy ő fogalmazott. Ám Gerbner Szegeden az előadásának ezt az egyszerű címet adta: „Ki mondja el a történetet?” Valamivel bővebben kifejtette: „Az emberiség történetében először állt elő, hogy az emberről, az életről, az értékekről szóló történeteket, nem a szülők, nem az iskola, nem az egyházak, és nem is a közönség egy olyan tagja mondja el, akinek van mondanivalója, hanem egy távoli érdekcsoport, amely el akar adni valamit.”

Ennek a meghatározásnak egyenes következtetése, amit ott Szegeden címül is adott: „Ki mondja el a történetet” (Nincs kérdőjel, nincs felkiáltójel, ez egy csupasz kijelentés.) Arról beszélt, hogy valamirevaló médiában, különösen a televíziós csatornákon, mindent a tulajdonosok érdekei szerint mondanak el. Tehát a híreket, kommentárokat, s persze a reklámokat is. Ezek a tulajdonosok döntik el, hogy kik vezessék a hozzájuk tartozó médiabirodalmakat, amelyek természetesen mindig, mindenben érvényesíteni tudják a tulajdonosok érdekeit. Ehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy nagy, és viszonylag demokratikus országokban, mint amilyen például az USA, a különféle tulajdonosok érdekei gyakorta ütköznek, és ez lehetőséget teremt igazságok felderítésére is. Pitiánerebb változatát élhetjük át e sorok írása idején a magyar médiabirodalom nagy érdekeltségeinek kettészakadása idején.

A lényeg tehát, a kommunikáció bármely formájában is, eladni az információs árut. Ez ugyan nagyon durván hangzik, főleg antikapitalista fülek számára, pedig alapjaiban ezt nem kifogásolhatjuk. Nem tudhatjuk természetesen, de feltételezhetjük, hogy a még „szőröstestű” indulatszavakkal kommunikáló ősember, ha szeretett volna esetleg a mamut hús helyett valamilyen, akkoriban élő másfajta húst enni, árucserére kényszerült. S ez már valójában nem más, mint bizonyos „áruk” eladása más használható érték fejében. A valamit valamiért tehát nem a kapitalizmus ördögétől való, és a mai világ társadalmaiban a legtermészetesebb módja az emberi együttélésnek. Az tehát, hogy az információ-szolgáltatásért pénzt kérnek, önmagában nem bűn, hanem természete a közösségi létnek. S ha valami eladható, akkor annak hírét kell adni. Valójában ez a reklám.

Az igazi baj, amit Gerbner is kifejtett, hogy az eladók akarják meghatározni, hogy mit vegyünk meg az információk piacán. S mivel a kínálat óriási, egyre több helyen, és egyre hangosabban kell kínálni, hogy az emberek egyáltalán odafigyeljenek.

Jellemző példája ennek az egészségügyi reklám, hiszen ez az iparág – mert már az –, már régen lehagyta a fém- vagy akár az olajipart is a ráfordított pénzügyi volumenek tekintetében, legfeljebb talán csak a turisztikai iparág előzi meg a világpiacon. Tekintettel arra, hogy minden emberi élet behatárolt, az orvostudomány pedig nagy erőfeszítéseket tesz, hogy ezt a határt egyre távolabbra tolja, és a megélhető életkoron belül lehetőleg minél kevesebb panaszunk legyen a testi állapotunkra, joggal fokozódik az érdeklődés az egészségipar iránt, a fogbeültetéstől, a fogyókúrán át a rák megelőzéséig. Ezt a növekvő ipart aztán a gyógyászat minden ága, egészen az új medicinákig, egyre növekvő számú reklámmal kívánja eladni.

Manapság már valóban ott tartunk, amit a már idézett médiagazdasági szakember mondott: a valódi információkat közlő újságíróknak egyre inkább csak az a dolguk, hogy két hirdetés között kitöltsék a lapfelületeket és műsoridőket. Lehetőleg szenzációkkal, legyenek azok gyermekéheztetések, vonat- vagy autóbalesetek, földrengések. S azt már szinte észre sem vesszük, hogy a médián kívül is, szinte mindenütt, a reklám vesz körül bennünket, az utcán, a boltokban, még a műhelyekben is.

Természetesen a politika is – lassan-lassan már majd egy évszázada – a reklámok szabályai szerint működik. Ott is el kell adni valamit, eszményeket, hiteket, de főleg embereket. Nem véletlenül született az amerikai elnökválasztások apropóján a kérdés: „Ítéld meg, vennél-e ettől a pasastól használt autót?” A politika mára teljesen úgy viselkedik, mint bármely más áru eladása esetében. Legfeljebb azzal a különbséggel, hogy a „vevőnek” az áruért nem pénzzel, hanem voksokkal kell fizetnie. (Amit aztán a nyertesek rendszerint pénzzé tudnak tenni.)

Van azonban a politikai információnak egy olyan vonása, amely nem pontosan egyezik az áru és szolgáltatások reklámjaival. (Bár ott is előfordulhat az ilyesmi.) Ez pedig az információ áramlásának, ilyen vagy olyan eszközökkel való befolyásolása. Ennek természetesen különféle fokozatai vannak. Az első a Gerbner-féle „történetelmondó” kiválasztása, megfizetése, hogy az kiszorítsa a számára kényelmetlen, nem kívánatos információk közlőit. Kénye-kedve szerint szűrje, hogy mi kerüljön a „vásárló”, azaz a szavazópolgár elé. (Az elmúlt években jó néhány példáját tapasztaltuk meg a hátrányos eseteknek, amikor a közmédia elhallgatott, vagy meghamisított a hatalom számára kényelmetlen eseményeket.)

Van azután ennél durvább fokozat is, amikor az aktuális hatalom számára kínos információkat egyáltalában nem engedik a közvélemény elé. Manapság ugyan egyre nehezebb az ilyen mesterséges hírkorlátokat felállítani, az elektronika ugyanis szinte mindent képes nyilvánossá tenni, de azért még így is előfordulhatnak sikeres tiltási kísérletek. A szerb-horvát háború idején például a szerbiai hírközlő eszközök szinte semmit nem publikáltak, ami a „másik oldal” esetleges igazáról, vagy éppen a tömeggyilkosságokról szólt volna. Nem véletlen, hogy az amerikaiak megpróbálkoztak egy objektívnek mutatkozó tévéállomás információinak repülőgépről történő sugárzásával.

Egy időben – részben talán ma is – próbálkoztak Kínában az internet korlátozásával, illetve használatának tiltásával, de ahogy a helyzet – és a vezetés – változott, egyre engedékenyebb lett a hatóság is. Észak-Koreában valószínűleg ma is a tiltás módszerével élnek, amihez hozzátartozik a büntetéstől való félelem is, ha valaki mégis megpróbál másképpen informálódni. Csak így lehetséges – mint e sorok írása idején –, hogy a hivatalos sajtó azzal ijesztgeti a lakosságot: a déliek és az amerikaiak el akarják foglalni az országukat.

Ám kétségtelen, az információ-áramlásnak ilyen korlátozása, az elektronika fejlődésével – hiszen ma az okos telefonokról már szinte minden elérhető –, egyre kevésbé lehetséges. Maradnak hát a politikai hírek piacán a szimpla hazugságok. S ha a kereskedelmi reklámhoz hasonlóan, ezt is nagyon sokszor ismétlik, akkor nem maradnak hatástalanok.

A korlátozott információáramlás körülményei között nem egyszerű áttörni a hazugságok falát. S ezt rendszerint nem is az ellenoldal információival lehet elérni. (Manapság gyakorta éri bírálat a baloldal sajtóját, hogy miért nem száll harciasabban szembe a jobbról jövő hazugságokkal, nem ritkán uszításokkal. Ezek a szemrehányások jórészt indokolatlanok. Végül is a baloldal időnkét megpróbálja leleplezni a hazugságokat, de erre nem mindig van hatásos tere. Hogy mit jelent az, ha mégis megnyílik egy ilyen tér, azt jól mutatja az RTL Híradójának hatása, amivel például a veszprémi választások sikerét is magyarázzák.)

A baloldal hívei nem mindig veszik figyelembe azt a fontos körülményt, hogy most is (régebben is így volt, csak nem mutatták ki) csekély az érdeklődés a közvetlen politikai kérdések iránt. S ebben a nem érdeklődő óriási tömegben igen nagy az előítéletesen gondolkodó emberek száma. (Jellemző az elhíresült példa, hogy egy közvélemény kutatás során a nem létező pirézeket is sokan elítélték.)

S most kérem a tisztelt olvasót, hogy felidézhessem még egyszer az induló példámat a szerkesztőség titkárságának híradó táblájáról. Sokan ügyet sem vetettek az ott található közleményekre – kivéve a prémiumtáblázatot. Nagyban, országos méretekben is valami hasonló a helyzet. Valójában nem túl sokan olvassák el, hogy melyik budapesti kerületben ki csalt, lopott, kapott pénzzel járó jogtalan előnyöket. Azt viszont, hogy 300 forint lesz a vizitdíj, vagy, hogy hány ezer forintot lehet megspórolni a rezsicsökkentéssel, arról ugyanakkor mindenki tud, mert ilyen a kommunikáció természete. Csak arra „vevők” az emberek az információ árukínálatából, ami közvetlenül érinti anyagi létüket. Ha úgy tetszik: ma is a táplálkozással (jövedelemmel), a szaporodással és a veszélyekkel kapcsolatos információk számítanak legfontosabbnak számunkra.

A közvélemény gondolkodásában – kommunikáció segítségével – bármifajta változás csak akkor érhető el, ha az alapértékekben következik be változás. Akkor elvész annak jelentősége, hogy korábban mit hirdetett a politika egyik vagy másik oldala. Akkor valós – vagy vélt – érdekei szerint kezd el gondolkodni és cselekedni az emberek túlnyomó többsége. Ezért, aki változást szeretne elérni a közgondolkodásban, annak először a valóságot kell megváltoztatnia, s akkor ez kihat majd a kommunikáció hatására is.

VISSZA





VISSZA

FÓKUSZ


VADÁSZ JÁNOS

A kulturális alaptörvényről

Kerekes Lászlóra, a kiváló kulturális szakemberre és grafikusművészre emlékezve

A magyar közgyűjteményi (könyvtári, levéltári, múzeumi) és közművelődési tevékenységek, közintézmények, alkotó-művelődő közösségek, a szakterületen dolgozók – azaz a magyar kulturális alapellátás, alapszolgáltatás – sem 1945 előtt, sem a felszabadulás után nem álltak a politikák figyelmének középpontjában.

Legyen a kultúra mindenkié! Ezzel a gondolattal 1945 után (elvileg) mindenki egyetértett. Ám e jámbor óhaj mégsem teljesült soha a valóságban. Jelszó maradt csupán a kulturális alapellátás, mind az alapszolgáltatások és alapintézmények, mind a művelődő-alkotó közösségek szintjén.

Akciókra, politikai megmozdulásokra – hosszabb-rövidebb ideig – sor került persze ezeken a területeken is. 1945 után például a korábbi (jobbára keresztény-nemzeti szellemiségű) falusi, kisvárosi kulturális közösségek szétverésével, betiltásával. S helyettük – akár erőnek erejével is – új, haladónak tartott szellemiségű közösségek létrehozásával, és (többségében városi szinten) a munkáskultúra hagyományos közösségeinek erősítésével. Az ötvenes évek közepétől azonban már – el ne feledjük: alapvetően a klebelsbergi, a húszas-harmincas évek (közoktatás melletti) kulturális épületfejlesztési eredményekre támaszkodva, és nem (mint a ma oly’ divatos történelemhamisítók állítják) „szovjet mintát” követve (!)  – megindult a művelődési ház- és könyvtárépítési mozgalom. Létrejöttek a kulturális szakemberképzés főiskolai, egyetemi szintjei, valamint a közgyűjtemények, a közművelődés országos hálózatai, nemzeti intézményei. A kulturális javak (könyvek, mozik, színházak, koncertek, művészeti és ismeretterjesztő előadások, kiállítások) olcsón vagy ingyenesen váltak mindenki számára hozzáférhetővé. Új kereteket nyert a kulturális jogi, igazgatási rendszer. Mindezek hosszútávra ható eredmények voltak a mindennapi élet, a helyi társadalom, a nemzet egésze kultúrájának bővítése, színesítése, mélyítése szintjén.

Gazdag amatőr művészeti, közösségi klubmozgalmak, színvonalas fesztiválok, jó minőségű ismeretterjesztés, eredményes kulturális kísérletek jellemezték a hetvenes-nyolcvanas évek közművelődési intézményeinek többségét, sikeres olvasási mozgalmak, modern szolgáltatási rendszerek a könyvtárak munkáját. Egyre nyitottabb, a közönséget vonzó kiállítási tevékenységek, növekvő hazai és nemzetközi elismertségű kutatások tették ismertté a múzeumok, a levéltárak javát. S eközben a korábbi évtizedeket reprezentáló kulturális közintézmény-fejlesztési, építési programok is folytatódtak.

Párthatározatot, 1976-ban törvényt alkotott a hatalom a széles értelemben vett (a közgyűjteményi tevékenységeket is magába foglaló) közművelődés politikai és jogi támogatásáról. Óhaj-törvényt persze, amely elsősorban az állampolgárokra rótt művelődési kötelezettségeket – de mégiscsak törvényt. A politikai-gazdasági ellentmondások, a társadalmi szintű hipokrízis, az Aczél-i három T-nek az idő haladásával együtt puhuló, de azért mégis létező uralma mellett jól mutatja a művelődés valóságának kétarcúságát, hogy a kulturális közintézményeket, tevékenységeket, és az ott dolgozókat a rendszer mindvégig maradék-elven (azaz a „fontos” feladatok pénzügyi igényeinek kielégítése után megmaradt költségvetési forrásból) finanszírozta, a kiválóan képzett, szakmájukat elhivatottan gyakorló, többségükben komoly eredményeket felmutató kulturális szakembereket (a pedagógusok mellett) „a nemzet napszámosaiként” kezelve. Amely státusz – a hivatalos hierarchián belüli alacsony presztízsen túl – azt is jelentette, hogy keresetük a szerény megélhetést még biztosította, a szellemi munka erőforrásainak újratermeléséhez szükséges többletet azonban sohasem.

E helyzetnek a komplex (a tevékenységeket, közintézményeket, finanszírozást és foglalkoztatást, valamint a dolgozók javadalmaztatását is magába foglaló) reformjáért küzdöttek a hetvenes-nyolcvanas évektől növekvő intenzitással a kulturális alapszolgálatok szakmai szervezetei és progresszív értelmisége. Legnagyobb számban a Magyar Népművelők Egyesületében és a Magyar Könyvtárosok Egyesületében, tudva, hogy Magyarország jövője attól (is) függ, milyen kulturális alapellátást nyújt polgárainak. Ezért – konkrétan azonban egy klasszikus bérharc sikeres megvívásának feladatával – alapítottak (rendszert váltó szándék nélkül, de a meglévő rendszer gyökeres átformálásának akaratát, s az összefogást kifejezendő) múzeumok, művelődési intézmények, könyvtárak, levéltárak dolgozói 1989 áprilisában, országos, ágazati érdekképviseletet is, Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ) néven.

Mindebből következően érthető, hogy a gazdaság és a társadalom feszítő ellentmondásait jól ismerő, a helyi társadalmak által – gyakran a hatalmi pozíciókban lévőkkel szemben – elismert kulturális szakemberek jelentős része maga is részt vett, aktív szerepet vállalt a rendszerváltozás előkészítésében. Vagy (mindig politikai kockázatot is vállalva) „csak” teret adott a közösségek, a fórumok, az ellenzéki képviselők számára. A művelődési házak, könyvtárak váltak így az 1989–90-es rendszerváltozás létrejöttének alapintézményeivé.

A kulturális alapszolgáltatásokban dolgozó, progresszív gondolkodású, vezető értelmiség többsége pozitív jövőképpel rendelkezett. Azt akarta elérni rendszerváltozással, hogy a kultúrában mindig túlsúlyos politikai uralmat (a pártot, 1989-től a pártokat) leváltsa, háttérbe szorítsa, s felváltsa a legjobb szakemberek tudását felhasználó, reformpárti (a társadalom fejlesztését szolgáló) szakszerűséggel. A kultúrát – anyagi, szociális helyzettől függetlenül – valamennyi társadalmi réteg számára biztosított, gazdasági és szociális esélyteremtést nyújtó, ugyanakkor megélhetést, anyagi boldogulást is szolgáló, a mindennapi élet gazdagítását, társadalmi, politikai érdekérvényesítését segítő erőforrásként értelmezve. Azt várta el, hogy mindegyik párt politikája garantálja a kulturális alapellátás tevékenységeinek, helyi és országos közösségeinek, intézményeinek szabadságát, szakmai alapon meghatározott állami és önkormányzati feladatok szerint, de feladatelvű finanszírozással, foglalkoztatással, s a közfeladat-ellátás társadalmi jelentőségéhez méltó bérekkel váltva fel a korábbi maradványelvet, pártatlan jogi és igazgatási környezetben, modern innovációval biztosítva a kulturális közszolgálat feladatainak ellátását.

1990 után nem ez történt. A követelmények teljesítése helyett, a hatalomhoz jutott pártok szakismeretekkel nem rendelkező, vagy félművelt, de kormányzati-igazgatási pozíciókat szerzett felsővezetői (a jól ismert történelmi példáknak megfelelően) szembefordultak a kulturális alapellátással és a szakemberek többségével. Mindazzal és mindazokkal, ami, és akik hatalomba segítették őket. S nemcsak a hatalom, de az akkori politikai ellenzék legnagyobb pártja is – lehet, hogy választási reményeinek kudarca, csalódottsága miatt, de mindenképpen gyalázatosan – pálfordulást hajtott végre e területeken.

A „régi” kulturális párthatározat, a korábbi törvény – visszavonás nélkül is – hivatkozhatatlan, érvénytelen volt már. A központi és helyi igazgatás jogi, legitimációs alapjai meggyengültek. A kulturális alapellátás, alapszolgáltatások, azaz a működő, komplex rendszer kiszolgáltatottá vált az egy pártit felváltó többpárti pártpolitikáknak, és azok – tisztelet a ritka kivételeknek – jobbára dilettáns képviselőinek, minisztereknek, politikai államtitkároknak, helyettes államtitkároknak és „új” apparátusaiknak. Ez utóbbi „régről” maradt tagjainak többsége nemcsak az igazgatásban kötelező lojalitást, hanem a behódolást, a szolgai gerinctelenséget gyakorolta. Pártot és hitet váltva, s a későbbiekben („szükség szerint”) mindezt többször megismételve…

Az 1990-ben hatalomhoz jutott kormányzat a 20. század húszas-harmincas éveinek reinkarnációjára törekedett. A „visszapillantó tükörben” látott képre figyelve vezette „előre” az ország kocsiját – szakadékba is juttatva azt néhány évvel később. Ostoba, hazug támadások, kulturális közintézmény-rendszerek megalapozatlan politikai leminősítései, dolgozóinak bizonyíték nélküli, hamis ügynöközései, kirekesztései, elbocsátásai következtek ebből. Sok méltatlan tett feketítette be a rendszerváltozást – az azt hatalomból irányítók, és az őket korábban támogató, segítő kulturális szakemberek (v)iszonyát. A feladatok megoldatlanok, a szakmailag megalapozott elvárások teljesítetlenek maradtak.

A félművelt központi (országgyűlési, kormányzati, minisztériumi) vezetés – a régi reflexek felélesztésével először megpróbálta hatalmi szóval bezárattatni a művelődési házak, központok, könyvtárak egy részét (mint „szovjet mintára” létrehozottakat). Ám azokat, a helyi, a művelődés történetét a kormányzatnál jobban ismerő, a kulturális közintézmények alapítását, működését a 19. század utolsó harmada óta aktívan támogató helyi társadalom, és a tanácsiból közben önkormányzativá vált testületek, a helyi művelődés nélkülözhetetlen tereiként megvédték, tovább működtették, annak ellenére, hogy az új önkormányzati törvény – talán nem véletlenül – nem tette számukra kötelezővé közgyűjtemények, közművelődési közintézmények működtetését. Majd – ha közvetlen beavatkozással nem ment, akkor mintegy „második lépésként” – a kulturális alapszolgáltatásokkal ellenséges központi hatalom a finanszírozás maradványelvének fenntartásával, s a foglalkoztatási, jogi, kereseti környezet továbbrontásával próbált visszavágni az „ellenálló” önkormányzatoknak. Ezt rossz gazdaságpolitikája (a korrupt és dilettáns privatizáció, a tömeges gyárbezárások, a mezőgazdasági-szolgáltató szövetkezetek szétverése, az 1,7 milliós munkanélküliség) magas inflációval is „segítette”. Egy-két év alatt eltűnt az 1989-es, KKDSZ által kiharcolt 40%-os kulturális bérfejlesztés reálértéke. Ott pedig, ahol a kormányzati akarat totálisan érvényesülhetett – a minisztériumi hatáskörbe tartozó országos intézmények, tevékenységek körében –, az országos közgyűjtemények többségének, valamint az Országos Közművelődési Központnak a főigazgatóját leváltotta, országos hálózataikat felszámolta, az azokat segítő háttérintézmények javát megszüntette, tevékenységüket jelentős mértékben korlátozta.

Az időközben azonban erőssé, országosan támogatottá vált, több mint 18 ezer tagot maga mellett tudó, a tagdíjakból gazdaságilag is függetlenné lett KKDSZ, amely az új parlamentben is rendszeresen lobbizott a kulturális alapellátás érdekében, és a képviselők között lelkes, lelkiismeretes támogatókat szerzett – „ellentámadást” indított mindezzel szemben. Az ágazat legerősebb, a hatalomtól független szervezeteként felismerte a cselekvés szükségességét (tudva, hogy ezzel meghaladja a munkavállalói érdekvédelmi feladatát), érdek- és értékvédő küzdelembe kezdett az alapszolgáltatások, a közintézmények és a dolgozók képviseletében.

Kezdeményezéseket, kidolgozott javaslatokat tett le mind a szakminisztérium, mind a kormány asztalára. Megtalálta azokat a kormánypárti és ellenzéki képviselőket, akik a bizottságokban, de a plenáris üléseken is érvényre akarták juttatni követeléseiket, hangot adva mind az elégedetlenségnek, mind a kiútra tett javaslatoknak.

Céljait, terveit, programjait, akcióit – amelyek középpontjában a társadalmi-szakmai tevékenységi elvárások teljesítésének szakmai definiálása, intézményi működési-szakmai peremfeltételek meghatározása, finanszírozási minimumok kidolgozása, képzettségi-foglalkoztatási protokollok megújítása, megerősítése állt – mindig egyeztette tagjaival, s az 1990 utáni pártpolitikák által mind jobban háttérbe szorított, kiszolgáltatott közgyűjteményi és közművelődési szakmai szervezetekkel is, együttműködve velük. azok kidolgozásában Ezt a munkát olyan kiváló kulturális szakemberekkel összefogva végezte el, akik szakmai tudásukat a társadalom és a kulturális közösségek szolgálatába állították. Mindig ingyen és komoly megtiszteltetésnek tartva a feladatot akkor is, amikor annak teljesítése személyes, egzisztenciális fenyegetettséget jelentett.

Így készült el – többek között – a helyi önkormányzati kulturális normatíva javaslata a költségvetési törvény előkészítéseképpen, amelyet kormánypárti képviselő (a kiváló színész, Bánffy György) vitt be az Országgyűlésbe. S ott – ahol a szakszervezet képviselője egy kevés fortéllyal még a pénzügyminisztert is támogatásra bírta – szavazati többséghez juttatva, finanszírozási forrást teremtett a közgyűjteményi, közművelődési tevékenységek, intézmények számára. Ugyancsak így sikerült a Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvényt – az eredeti rossz javaslattal szemben – elfogadhatóvá módosíttatni.

A KKDSZ számos kezdeményezést fogalmazott meg a kulturális törvényalkotás területén is, hiszen egyértelmű volt, hogy az alapellátás, az alapszolgáltatások ennek hiányában mindig kiszolgáltatottak maradnak, mind politikai, szakmai, közintézményi, foglalkoztatási, mind költségvetési értelemben. E törekvések 1990–1994 között – szakmai és társadalmi ismerethiányból származó politikai előítéletek, torzítások, felelőtlenségek és bűnök miatt – sorra kudarcot vallottak.

Az 1994-es kormányváltás után azonban más lehetőségek adódtak. Kiváltképp, amikor a kormány súlyosan hibás (és később, a KKDSZ által is kezdeményezett alkotmánybírósági döntésekkel visszavont) intézkedést hozott. (A Bokros-csomag részeképpen, melynek embertelen doktrinerségére, szükségtelenségére csak hosszú évek múlva derült fény.) Ellene tömegmozgalmak bontakoztak ki, és a szakszervezetek is százezres tüntetéseket szerveztek. A Horn-kormány végül felismerte, hogy kompromisszumra kell jutnia a társadalommal. Ez volt a Három éves közalkalmazotti megállapodás. A komplex – bérpolitikára, munkajogra, államháztartási reformra, foglalkoztatásra, szakpolitikára, és ezeken belül a kultúrára, a közgyűjteményekre és közművelődésre kiterjedő, garanciákat tartalmazó – megállapodás a szakszervezetek és a kormány közötti kemény vita eredményeként 1996. március 28-án jött létre.

A KKDSZ képviselete, mely a szakszervezeti tárgyalódelegáció ügyvivőjét is adta, mint országosan reprezentatív, aktív szakszervezet, nemcsak résztvevője, de vezető ereje is volt a Megállapodás kidolgozásának. S kihasználva, hogy a kormánynak – a társadalmi béke újbóli megteremtése érdekében – legalább annyira, vagy még jobban szüksége van annak megkötésére, sikerült a főbb ágazati követeléseket – az aláírás feltételeként – a szövegbe beemeltetni. Szó szerint a következőket:

A Felek:

1) egyetértenek abban, hogy az állami és önkormányzati feladatokat, e feladatok ellátásának módját és finanszírozását, és ennek foglalkoztatási garanciáit törvényekben kell rögzíteni,

2) ennek érdekében együttműködnek a könyvtári, a múzeumi, a közművelődési törvények megalkotásában, továbbá a levéltári törvény szükséges módosításában, a Kormány pedig kötelezettséget vállal arra, hogy a kidolgozott és egyeztetett törvényjavaslatokat 1996 folyamán benyújtja az Országgyűlésnek,

3) egyetértenek azzal, hogy a személyi jövedelemadó 1%-a az adózó választása alapján az általa megjelölt kulturális célra is fordítható legyen, az erre vonatkozó részletes szabályozás kialakításában együttműködnek,

4) kifejezik érdekeltségüket a Nemzeti Kulturális Alap működésével összefüggő szabályozás továbbfejlesztésében és az Alap számára további források felkutatására irányuló erőfeszítésekben.

(Három éves közalkalmazotti megállapodás – Budapest 1996, Kéziratban, 13. o.)

A kulturális alapellátás ügye törvényalkotási kötelezettséget nyert. Ez reformértékű fordulatot hozhatott szakterületenként: a kulturális közfeladatok meghatározásában, az intézmények működtetésében, a finanszírozásban, és nem utolsósorban a foglalkoztatás feladatalapú stabilizálásában.

A Megállapodást a kormány részéről Kiss Péter munkaügyi miniszter és Horn Gyula miniszterelnök, a szakszervezetek részéről két konföderáció elnöke, és az országosan reprezentatív szakszervezetek vezetői, így a KKDSZ elnöke írta alá.

A kulturális kormányzat viszont az SZDSZ irányítása alatt állt. A kisebbik kormánypárt pedig nem akarta a Három éves közalkalmazotti megállapodást, s még annál is kevésbé kívánt komplex kulturális szaktörvényeket alkotni. Ennek következtében a minisztériumi műhelyekben lázas munka kezdődött. Több mint száz – elfogadhatatlan – „változat” született a törvények szövegeire. Csak azért, hogy semmiképpen se történjen törvényalkotás. Eközben a miniszter számos tárgyalást folytatott a szakszervezet elnökével, alelnökeivel, megállapodást is kötött a KKDSZ és a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) közötti együttműködésről, bizottságokat alakított. A szakszervezet pedig – szakmai szervezetekkel összefogva – akciókat szervezett, leveleket, kiáltványokat fogalmazott meg, két hét alatt 40 000 támogató aláírást gyűjtött és adott át partnereivel az Országgyűlés elnökének. Nyomatékosítva a szakmák és a társadalom törvényalkotói akaratát. Formálisan „minden rendben” zajlott. (Lásd minderről a Kulturális alaptörvény című könyvet – Budapest 1998, KKDSZ Kiadó, 597 old.)

Ám az 1996-os év úgy telt el, hogy a kormány egyeztetett, szociális partnere által elfogadott szövegű törvényjavaslatot nem terjeszthetett elő, mert ilyen nem készült. Nem azért persze, mert nem lehetett volna azt jól megfogalmazni. A független szakértők egy sor írásos javaslatot dolgoztak ki, s tudták, hogy a minisztérium szakfőosztályai is (nem publikusan) elfogadható szövegeket állítottak elő. Mégsem lehetett konszenzusra jutni, mert a miniszter „ellenállt”.

Így ment mindez 1997 tavaszáig, amikor – megelégelve a meddő levelezést, sőt fontolóra véve akár a Megállapodás felmondását is – a KKDSZ elnöke „végső” levelet írt a miniszterelnöknek, majd személyesen is felkereste őt. A tárgyaláson Horn Gyula vállalta – közeledett a kormányzati ciklus vége –, hogy szoros határidőt ad miniszterének egyeztetett de a megállapodásban foglaltaktól eltérően nem négy, csupán egy, minden szakterületet magába foglaló törvényjavaslat megalkotására. Cserébe viszont azt szabta feltételül, hogy az elnök fogalmazzon minden parlamenti frakció számára egy Nyilatkozatot, s azt írassa alá a frakcióvezetőkkel. Ez jelentsen garanciát a kormány számára, hogy a képviselők a törvényjavaslat tárgyalása számára a kivételes eljárást (4/5-ös többséggel!) megszavazzák annak érdekében, hogy a törvényt plenáris parlamenti vita nélkül, még 1997-ben megalkothassa az Országgyűlés, teljesítve a Megállapodást.

A felgyorsított és lerövidített eljárás azért volt feltétlenül szükséges, mert a törvény rendelkezéseinek érvényesítéséhez az 1998. évi költségvetési törvénynek már tartalmaznia kellett a kulturális alapellátás csaknem duplájára növelendő (!) állami és önkormányzati forrásait. Ezt pedig csak így lehetett elérni. Ekkor ugyanis már több mint 200 törvényjavaslat állt az Országgyűlés előtt, s 1998 márciusáig – amikor a választás miatt leáll a törvényhozás – mindössze öt hónap volt hátra.

A hatpárti Parlament öt frakcióvezetője (az azóta homályba hanyatlott MIÉP-é, a szintén megszűnt, ám akkor még kormánypártként működő SZDSZ-é és a Fideszé is) azonnal aláírták a Nyilatkozatot, amit a miniszterelnök megkapott.

Rövidesen elkészült a KKDSZ-re kényszerített kompromisszumnak megfelelő törvényjavaslat. Természetesen úgy, hogy a szakmák, az intézményekben dolgozók, a szakszervezet tagjai folyamatosan tájékoztatást kaptak minderről, és aktívan részt vettek (a „rólunk nélkülünk nem lehet szó!” nemcsak jelszó volt a szakszervezetben) a törvényszöveg megformálásában. Benne volt a javaslatban a foglalkoztatási fejezet is, mint a törvénynek, a Megállapodás szerint kötelező része. A KKDSZ és az MKM által aláírt normaszöveg-javaslat így ment tovább. „Útközben” azonban ez a fejezet – a miniszter provokatív döntése miatt – kimaradt az Országgyűlésnek benyújtott törvényjavaslatból, s azt már később se lehetett oda beleilleszteni. A Megállapodásban foglaltak megszegéséért (a törvény parlamenti elfogadása után) a szakszervezet pert indított a miniszter ellen, ami csak a koalíció 1998. évi választási veresége miatt vált okafogyottá.

Az Országgyűlés 84%-os többséggel (jóval 4/5-öd felett) fogadta el a kivételes eljárást. 1997. október 1-én megkezdődött a törvényjavaslatnak a Kulturális és Sajtó Bizottságban való megvitatása. A kivételes eljárás azt jelentette, hogy kizárólag e Bizottságban folyhatott módosító indítványok tárgyalása, és döntés azok elfogadásáról vagy elvetéséről. Az Országgyűlésnek ezután vita nélkül kellett szavaznia a törvényről. Egy gombnyomással a bizottsági összesített módosítóról, és eggyel a módosításokkal egybeszerkesztett törvény egészéről.

A minisztériumi egyeztetések – politikai, nem szakmai okok miatt – számos ponton nem eredményezhettek egyetértést az MKM, valamint a szakszervezet és a szakmai szervezetek között. Ezért utóbbiak „Egységes és együttes” módosító javaslatot nyújtottak be a Bizottságnak a hibák korrigálása céljából.

Mindenki azt remélte, hogy a törvényjavaslat rövid idő alatt átjut a Bizottságon, s abból októberben törvény lesz. Ezért okozott mély megdöbbenést a józanul gondolkodóknak, amikor kiderült, hogy az SZDSZ – obstrukciós céllal – közel kétszáz módosító indítványt nyújtott be a Bizottságnak, így akarván ellehetetleníteni a bizottsági tárgyalást és a törvény plenáris elfogadását. Végül összesen 291 módosítót kellett megtárgyalnia a Bizottságnak 1997. október 1. és december 2. között. A 292. volt a „Bizottsági módosító javaslat”, amit 1997. de­cem­ber 7-én, az egybeszerkesztett törvényszöveggel együtt, akár a kivételes tárgyalást, szintén több mint 4/5-ös többséggel (!) fogadott el az Országgyűlés.

A kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény (amit a köznyelv kulturális alaptörvénynek nevez) alapvető, reformértékű változást indított el a négy szakmai területen. A tevékenységekben, az intézményekben – múzeumokban, könyvtárakban, közművelődési intézményekben, levéltárakban –, az állami, önkormányzati finanszírozásban, a foglalkoztatási követelmények, s a vezetés képzettségi kritériumainak meghatározásában.

A szakmák számára a legfontosabb az volt, hogy a törvény rögzítette a tevékenységek főbb szakmai területeit, szakmai sarokpontjait. Ezzel esély nyílt arra, hogy kivonhassák azokat politikai viták címkézései, megbélyegzései, lejáratásai alól. A társadalom, főként a helyi társadalom azáltal vált nyertessé, hogy kimondatott: a kulturális alapellátás közszolgálat. Minden polgár számára – anyagi, szociális, etnikai, s minden egyéb helyzetétől függetlenül – alanyi jogon jár a jó színvonalú kulturális alapszolgáltatás.

A törvény erejénél fogva elsődlegessé, fontossá váltak az állami, önkormányzati közintézmények. Ez annak az esélyét teremtette meg, hogy – a szakmák további érdekérvényesítő munkáját is igénybe véve persze – eztán el lehessen vetni a felelőtlen, szakmaiatlan, de addig burjánzó „kulturális” vállalkozások továbbterjeszkedését. A trükközést állami és önkormányzati források tárt (vállalkozói, politikusi) zsebekbe való átjátszására. Azt lehetett mondani ezt követően a „közhasznú” társaságoknak, kvázi non-profit formáknak, kiszervezést kezdeményező vállalkozóknak, hogyha mindenképpen állami, önkormányzati intézményt és forrást használnának, tegyék azt átláthatóan, szakfelügyelettel értékelhetően.

A kulturális finanszírozást – az önkormányzati közgyűjteményi, közművelődési normatívát, a tevékenységfinanszírozást, s a központi, országos tevékenységekét és intézményekét is – megduplázta a költségvetés, fontos érdekeltségi rendszert is kapcsolva hozzá. Ennek a lényege: minden önkormányzati egy forint mellé az állami is vállalta, odatesz egy forintot, így ösztönözve a helyi források növelését.

A foglalkoztatást illetően nemcsak az volt a hiányossága a törvénynek, hogy nem mondta ki a közszolgálati foglalkoztatási kötelezettségvállalást, hanem, az is, hogy nem határozott meg foglalkoztatási protokollokat a szakmákban. (S nem adott felhatalmazást a kormánynak sem a feladat végrehajtási rendelet megalkotására.) Azaz, nem zárta le a „sok vagy kevés” dolgozóról szóló, akkor már évtizedes, meddő vitát. Arra a hipokrita ostobaságra sem mutatott rá, hogy hiába „szervezi ki” a dolgozót a közalkalmazotti jogviszonyból a fenntartó, foglalkoztatásához továbbra is állami, önkormányzati költségvetési forrás szükséges. Csupán a közalkalmazotti statisztikai létszámból kerül ki így a munkavállaló, aki eztán is közfeladatot lát el: a társadalom, annak közösségei, a mindennapi életben élő ember érdekében dolgozik. Közérdekben tehát, és nem egy vagy több magántulajdonos profit-létrehozása érdekében, mint a versenyszféra munkavállalója.

A törvény megalkotása és annak hatályba lépése pozitív társadalmi, szakmai következményeket vont maga után. Ám 1998-ban kormányváltás következett. Ez, bár a Fidesz is megszavazta, sok kedvezőtlen tartalmú módosítást jelentett a törvényben. A 2002–2010 közötti MSZP–SZDSZ kormányok elmulasztották „visszamódosíttatni” a törvényt az eredeti alkotói szándék szerinti tartalmúra. Sőt, maguk is gyarapították a blöffök számát: az úgynevezett non-profit kft-k, s más „vállalkozási” formák térnyerésével. 2010 óta pedig a Fidesz és koalíciós partnerei sem állították vissza a közösségi érdekek, értékek történeti, társadalmi jelentőségű egyensúlyát a kulturális alapellátásban, alapszolgáltatásokban.

Tizennyolc évvel a törvényalkotás után újból össze kell fogni, cselekedni kell a szakszervezetnek, a szakmai szervezeteknek, és mindenkinek, aki a kulturális alapellátásban dolgozik, továbbá a civil társadalom valós erőinek, hogy együtt kikényszerítsék az 1997-ben megteremtett értelmes rend helyreállítását.

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

Pillanatkép történelmi háttérrel

Életének nyolcadik évtizedében már lassan ballag az ember; az utcánkban száguldozó autóknak fékezniük kell, mire félrehúzódok az úttestről a gyepes rézsű aljához. Az egyik úrvezető, jellegzetesen újgazdag fickó, meg is áll mellettem, s a letekert oldalakból rám kiabál:

– Mi van, nem tudsz közlekedni?

Úgy érzi, olyan autómárkát vezet, hogy letegezhet, noha a fiamnál is fiatalabb. Én is megemelem hát a hangomat, mikor az úttest túloldalán húzódó járdára mutatok, melyet teljes hosszában beborítanak az egymás hegyén-hátán terpeszkedő gépkocsik.

– Amíg ti a járdán parkoltok, én is járhatok az út közepén.

– Rohadt kommunista! – rikoltja válaszul, és beletapos a gázba.

Ezekkel az autós emberekkel mindig baj volt mifelénk. Eredetileg, gyerekkoromban látni se lehetett a környékünkön gépkocsikat. Az itteni, a Hunyadorom derekáig húzódó erdők szélén álló majorsági házak körül legfeljebb kézzel húzott, kétkerekű fakordék parkoltak. A villák értelmiségi lakói persze úriembernek számítottak, többen még cselédet is tartottak – a mienkét, szüleim világnézete okán „házikisasszonynak” kellett nevezni –, de az autó olyasféle luxus lett volna, mint egy libériás inas. S amikor aztán az 1950-es évek elején fel-felbukkantak itt is a bogárhátú, fekete Pobedák, bizony, hogy rémületet keltettek: ahol megálltak, onnan valakit az ávósok elhurcoltak, börtönbe vagy kitelepítésbe.

A pestiek beköltözése az 1960-as években kezdődött. Az apácák hajdani, elvadult őszibarackosának helyén lakótelepet építettek, szendergő gyíkok békéjét őrző, kavicsos utcánkat lebetonozták, járdával, sőt, egy-két Trabanttal városiasították. Ezek azonban még emberszabású emberek voltak, s ha nem is lehetett átugrani hozzájuk pár deka sót kölcsönkérni, sőt, a mi gyerekeinket elkergették a telepük játszóteréről, de legalább köszöntek a szomszédjaiknak.

A rendszerváltás után viszont ránk szakadt a pompa. A korábban természetvédelmi területnek számító erdőből – mondják, nem kis pluszköltség árán – milliomosok elzárt lakóparkja lett, másutt cukrászremekként díszelgő kastélyok magánya tüntet. Ezek lakói már csak akkor érzékelhetők, amikor a Range Rover Evoque márkájú autók Prestige modellváltozataiból kihajolva lerohadtkommunistázzák a gyalogosokat.

Akkor is csak egy pillanatra, majd beletaposnak a gázba.

VISSZA

SZALONTAI IMRE

Morfondírozás

(Szerdahelyi István: A halál)

Bevallom, amikor kezembe veszem az Ezredvég legújabb számát, elsőként mindig Szerdahelyi István Morfondírozásához lapozok. Szeretem könnyed, elegáns, ám vitriolos megfogalmazásoktól sem mentes stílusát, amely mögött mindig súlyos tartalom rejlik. A kettő ellentétének egysége adja írásai varázsát, a tartalom bölcsessége pedig hitelesíti a szerző szubjektív nézőpontját.

Ilyesfajta írásokra nem szokás reflektálni, most mégis azt teszem, pontosabban egyikükből (a folyóirat március-áprilisi számából) kiragadok egy mondatot, amelyben kamaszkori felismerésére utal, s amely – bár jóval később – bennem is megtermett. S noha a gondolat jelentőségét már akkor éreztem, csak most, hogy Szerdahelyi írásában is találkoztam vele, nyilallt belém, hogy a felismerés nemcsak jelentős és továbbgondolandó, hanem akár kulcs-gondolatnak is vehető, amelyből fontos lételméleti következtetésekre jutunk. Ez pedig az, hogy nem kell félnünk a haláltól, mert az utána következő állapot ugyanaz, ami születésünk előtt volt, s mivel arról az időszakról nincs – nem lehet – semmilyen kellemetlen élményünk, a másikban sem lesz.

Vágjunk bele a közepébe. A halál szavunk – a fentiek szerint – tehát csak részleges értelmű, mivel nemlétünknek pusztán kronológiai helyét határozza meg, vagyis, hogy az az életünk utáni időben található, s nem az azt megelőzőben. A továbbiakról nem mond semmit. A születésünk előtti igen hosszú időszakra pedig még konkrét kifejezésünk sincs. Tulajdonképpen a halálfélelem is ebből ered, vagyis hogy ennek a nemlétnek – szemben a másikkal – már tétje van (létünk megszűnése), így természetszerűleg váltja ki legerősebb ösztönünk, az életösztön tiltakozását.

Mindezekből következik, hogy az ember a nemlétet szubjektív léte tagadásaként, ijesztő alternatívájaként értelmezi, illetve az eszesebbje kiterjeszti az élőlényekre általában is, de csak arra. A lét és az élet azonban – szerintem – nem szinonimák. Amikor meghalunk, nem a semmibe zuhanunk, hanem a létezés egy speciális módjából annak általánosabb körébe, a fizikai valóság – tapasztalatunk szerinti – alapállapotába. Ezért létezőnek kell tekintenünk az anyagi világ egészét is, szubatomi részecskéktől a szuperhalmazokba tömörült galaxisokig, törvényszerűségeivel együtt, amelyek meghatározzák mozgását és belső viszonyrendszerét. Az élő és élettelen anyag közötti különbség – lemeztelenítve – az anyag differenciáltsági foka. Az élet egy nyitott egyensúlyi állapot, amely anyagcseréjével (pontosabban energiacseréjével) aktívan igyekszik megőrizni kiindulópontját. Ez legsajátabb vonása, ez az aktivitás, amely megkülönbözteti minden élettelentől (amely passzívan viseli el környezete hatásait, változásait), másrészt fontosságban megelőzi az élet definitív ismérveinek (helyváltoztatás, érzékelés, szaporodás stb.) mindegyikét. Másképpen fogalmazva: az anyag a létező valóság, az élet pedig (egy kritikus szervezettségi szint fölött) annak sajátos működése. E szinttől az anyag (a fizikai paraméterek kedvező együttállása esetén) „párbeszédet” kezd környezetével, alkalmazkodik hozzá és/vagy manipulálja azt, szelektív cselekvést valósít meg autonómiája (energia-egyensúlya) megtartásáért. De a létezés filozófiai fogalma semmiképpen sem redukálható az élőlények életciklusára.

Ilyenformán azt a meglepőnek tűnő kijelentést tehetjük, hogy a nemlét, mint önálló entitás, nem is létezik. Nomen est omen. A nemlétnek ugyanis nincsenek ismérvei, kapcsolódása is csak egy van, ami a léthez köti, mint annak tagadása, ellentétpárja, ami nélkül értelmezhetetlen. Hasonló a nullához, amely egymagában nem szám, mert semmilyen matematikai művelet nem végezhető vele. Mihelyt beillesztjük a számrendszerbe, valós számként funkcionál. A nemlétezés is csak a létezés szerkezetén belül nyer értelmet, valahogy úgy, hogy egy létező (mondjuk egy részecske) a téridő nem egy meghatározott pontján és idejében létezik, hanem másutt és máskor. Így minden a létezés részévé válik, még a semmi is – a valami relatív és átmeneti hiányaként, lokális-időleges tagadásaként. Vagyis nem mondhatjuk, hogy az Univerzumon kívül nincs semmi (ott a semmi van), mert nincs olyan, hogy az Univerzumon kívül, tehát kijutni sem lehet belőle, mindent magába foglal és határtalan.

Mármost, mi a halálfélelem életösztönön túli, mélyebb oka? Az állatok nem éreznek halálfélelmet, csak az ember. Mégis alsóbb szinteken kell kezdenünk, akár az egysejtűeknél. Mint fentebb írtam, az élőlények viszonya környezetükkel szelektív és érdek centrikus. Egyes hatások segítik, mások veszélyeztetik létüket. Állandó döntéskényszerben vannak, amelyben a helyes döntéshez mindenekelőtt információkra van szükségük. Az információk halmozása nem más, mint a megismerés. A megismerés halmozásának eredménye: a tudás. Alsóbb régiókban ez a tudás az ösztönvilágot jelenti, az embernél – minőségi ugrásként – a tudatot. Az ismeretszerzés eszköz a túléléshez, egyben az evolúció hajtómotorja is. S ez nem változott az ember, a társadalom megjelenésével sem. Ugyanakkor nem feltétlenül végleges. A valóságról alkotott ismeretanyag növekedése ugyanis folyamatosan csökkenti a túlélésben játszott szerepét (ez nem szorul magyarázatra), s az eszköz előbb-utóbb céllá – öncéllá – változik, amihez motivációként a minden élőlénnyel veleszületett kíváncsiság szolgál. Marx innen datálja az emberiség igazi történelmét. Ebben a történelemben azonban – immár evolúciós ugrásként – történik más is. A társadalmi tudat, amely megjelenése óta „rárakódik” az egyéni tudatra, végleg meghatározóvá válik, vagyis az ember valóban és visszavonhatatlanul társadalmi lény lesz. (Még akkor is, ha épp a fejlődéssel „örökéletű” lehet az egyéni tudat is, vagyis megvalósul az egyéni halhatatlanság.) Demokratizálódik továbbá a tudomány még most is elkülönült, céhkorszakot idéző, arisztokratikus-akadémista működési gyakorlata is az emberi kommunikáció teljesebbé már nem tehető szabadsága révén. Nevezhetjük ezt szellemi termelési módnak (Kapitány Ágnes és Gábor) vagy bárminek, az elnevezés lényegtelen. Ami lényeges, hogy a tudat kétségkívül az ismert világ legmagasabb rendű (ezért legfontosabb) képződménye, jelensége, mely sohasem szakadhat el az anyagtól, bármilyen formája („kiber-agy”, szilikontest stb.) hordozza is. Nem csak azért, mert nincsen „lélek”, hanem mivel a tudat, a gondolkodás az anyag immanens lényegéből fakad, annak legbelső szubsztanciája hordozza, mintha a fizikai valóság – valamiért – tükröződni akarna benne.

Amikor a halálra gondolunk, valójában ennek a tudatnak az elvesztésétől félünk. Születésünk kinyitott egy ablakot, amelyen át valameddig a világra láthatunk és – többé-kevésbé pontosan – értelmezhetjük azt. A nagyon elaggottak, testi szenvedéseik miatt, könnyen hajlanának már a halálra, de agyuk információ-éhsége nem szűnik meg és képtelenek feldolgozni, hogy szellemük megszűnjön. Az én tudat összeegyeztethetetlen a halállal. Csak úgy tudunk kifogni rajta, hogy ismereteinket, gondolatainkat továbbadjuk. Ez esetben nemcsak egy más struktúrában létezünk tovább, hanem életünk is hasznosul – lenyomatot hagy a társadalmi tudatban.



Kádár György: Fivéremet a felszabadulás előtti utolsó órában ölték meg, 1945

VISSZA

OLVASÓLÁMPA


JANKOWSKI RITA – TRAUTMANN LÁSZLÓ

A jövedelem- és vagyonegyenlőtlenség hatása a teljesítményelvre és a társadalmi stabilitásra

Thomas Piketty: A tőke a 21. században

Jeles magyar közgazdászok részvételével megtartott konferencia keretében mutatta be magyar fordításban áprilisban a Kossuth Könyvkiadó Thomas Piketty francia közgazdász 2013-ban A tőke a 21. században címmel megjelent könyvét, mely külföldön azonnal nagy port vert fel nemcsak a szűken vett közgazdaság­tudományban, hanem a laikus közvéleményben is. Méltán, hiszen a vagyon és a jövedelem elosztása napjaink egyik legvitatottabb kérdése. Barack Obama, az Egyesült Államok első embere az egyenlőtlenséget „korunk jelentős kihívásaként” definiálta. Ferenc pápa Evangelii gaudium című apostoli írásában „az egyenlőtlenség és kizárás gazdaságát” bírálta, aláhúzva, hogy ez a „gazdaság öl”.

Piketty művében hatalmas adatbázist felsorakoztatva teszi vizsgálat tárgyává a jövedelem és vagyon elosztásának társadalmi hatását, és arra a következtetésre jut, hogy a növekvő jövedelem- és vagyonegyenlőtlenségek a jövőben társadalmi megosztottsághoz, feszültségekhez fognak vezetni. A szerző az egyenlőség-egyenlőtlenség vizsgálatában szeretné elkerülni a végletes meghatározásokat: nem támogatja sem a szélsőséges egyenlőtlenséget sem az egyenlősdit. A kettő között – álláspontja szerint – a következetesen érvényesített teljesítményelvnek van döntő szerepe. Ezt tartja alapvető fontosságúnak, mivel a teljesítmény meghatározása és mérése révén a társadalmi mobilitás összekapcsolható a demokratikus normákkal, minthogy a szabadság elvének értelmében a társadalmi pozíciók mindenki számára nyitottak. Ha azonban a 21. században egy széles réteg elveszíti a szabadság ezen ígéretébe vetett hitét, nem csak a teljesítményelv kerül veszélybe, de a demokrácia és a meritokrácia legitimációja is.

Piketty páratlan részletességgel elemzi több éven át gyűjtött adatmennyiségét a jövedelem és a vagyon eloszlásáról. Néhány recenzens szerint ezzel a francia közgazdász megalkotta az egyenlőtlenséget vizsgáló kutatások legfontosabb irodalmát. Bár a média elsősorban Piketty marxi párhuzamát keresi és a könyv „kapitalizmuskritikáját” emeli ki, meg kell jegyeznünk, hogy a szerző többször is állást foglal a kapitalizmus és a szabad piac erényei mellett, művében alapvetően csak a korlátozó mechanizmusok szükségessége mellett érvel. A támadó kritikák hatására Piketty több interjúban felhívta a figyelmet arra, hogy a könyv érdemi része elsősorban az óriási adatmennyiségben és az egyenlőtlenség történetének leírásában rejlik, és nem jövőbeli jóslatok és megoldások céljával készült. Emiatt felszólítja kritikusait, hogy az összegyűjtött adatok segítségével alkossanak saját teóriákat a jövővel kapcsolatban, és gondolják tovább az egyenlőtlenség esetleges következményeit. Piketty legfontosabb tézise, hogy az egyenlőtlenség a 21. században a kapitalizmus természetes ellenerői hiányának hatására tovább fog nőni, ezért az elméleti közgazdaságtannak vizsgálnia kell a növekvő egyenlőtlenség hatását a teljesítményelvre és a társadalmi stabilitásra.

A könyv ilyen mérvű sikerét a szakértők elsősorban abban látják, hogy az tökéletesen eltalálta a kor szellemét. A 2007–2008-as pénzügyi krachként kezdődő, majd később a gazdaságra is átgyűrűző válság néhány éven belül társadalmi krízissé alakult át. Ennek következtében az eddig meghatározó neoliberális/neokonzervatív gazdasági irányvonal sebezhetősége széles társadalmi csoport számára vált közvetlenül érzékelhetővé. A gazdaság új narratívákat követelt, a szabad kereskedelem korlátozatlan megvalósítása kiegészítésre szorult. Piketty könyve is a közgazdaságtan új narratívájához sorolható, hisz a gazdaság kihívásait az egyenlőtlenség vitája köré építi fel, és kutatási módszerében bár csak óvatosan, de eltér a megszokottól. Végtelen adatmennyiségével és matematikai törvények felállításával a szerző ugyan teljesen megfelel a tudomány hagyományos követelményeinek, irodalmi példái és a bevezetőben leírt kritikája ugyanakkor új módszertani elemet jelentenek, legalábbis a legutóbbi évtizedekben uralkodóvá válthoz képest. Egyrészt hű marad a klasszikus ökonómia szabályaihoz, másrészt próbálja elérni a különböző diszciplínák szorosabb összekapcsolását. Honoré de Balzac és Jane Austin regényeivel érzékelteti a jövedelem és vagyon eloszlásának társadalmi hatásait.

Az adatok hangsúlyossága a mű terjedelmében és felépítésében is nagyon jól látható. Viszonylag hosszú fogalmi áttekintés után a szerző részletesen bemutatja a vagyon és a jövedelem eloszlásának történetét, melyet az egyenlőtlenség nagyobb változásai alapján három részre bont. Először a 18. és a 19. századot, majd a világháború utáni fejleményeket írja le 1970-ig, végül pedig 1970-től napjainkig vizsgálja a jövedelem és a vagyon eloszlását. Ez a történelmi áttekintés nagyon jól mutatja, hogy az egyes periódusokban látható eloszlásbeli különbségek milyen hatással vannak a társadalom felépítésére, szerkezetére.

A 18–19. század egyenlőtlenségségeinek legfontosabb jellemzője a vagyon rendkívül szélsőséges koncentrációja. Példaként említhető az 1890-es évek Franciaországa, ahol a nemzeti vagyon 50%-át a társadalom legfelső 1%-a birtokolta. A felső tízezernek ezért értelemszerűen nem volt szüksége munkajövedelemre, a tőke hozama tökéletesen elég volt a kényelmes élethez. Ebben mutatkozik meg a patrimoniális társadalom alapvető lényege: a politikai és gazdasági hatalom olyan réteg kezében összpontosul, amelynek tagjai jellemzően a tőke hozamából élnek. A 18–19. században gyakorlatilag nem volt középosztály, az alsó 50% vagyon szempontjából nagyjából ugyanolyan szegény volt, mint a társadalom középső 40%-a. A társadalmi mobilitás hiánya ellehetetlenítette a teljesítményen alapuló felemelkedést, a hosszú távú boldogulás egyetlen formája szinte kizárólag az öröklés vagy – ahogy a Goriot apóban leírtakból tudhatjuk – a házasodás volt.

A jövedelem és a vagyon eloszlásának történetében az alapvető változást a két világháború, valamint a nagy gazdasági válság okozta. A gyárak, lakóházak lebombázása következtében a tőkések nagy része elveszítette jövedelmének forrását, a francia társadalom legfelső 1%-ának részaránya a nemzeti jövedelemben az 1910-es 20%-os értékről 1945-re 8%-ra csökkent. A vagyon csökkenésével az öröklés is háttérbe szorult, a meritokrácia fogalma egyre tágabb térben jelent meg. Olyan társadalom létrejöttének képe merült fel, amelyben a pozíciók elosztásában kizárólag a teljesítmény és az egyéni képességek számítanak, nem a születés a döntő. Az Egyesült Királyság és az USA fellendülő gazdasága a háborút követő években – hasonlóan, mint a német Wirtschaftswunder és a francia Trente Glorieuses – azt az ígéretet villantotta fel, hogy a gazdasági jólét és a társadalmi rétegek közötti átjárhatóság természetessé válhat.

A statisztikai adatok azonban azt bizonyítják, hogy ennek a sokat ígérő periódusnak az 1970–1980-as években részben vége szakadt. Mindenekelőtt az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában kezdett el drámaian nőni az egyenlőtlenség. Az elmúlt négy évtizedben leginkább a társadalom legfelső 1 és 0,1%-nak jövedelme ugrott jelentősen meg. Ennek okát több szakértő a neoliberális és neokonzervatív gazdasági fordulatban látja, melynek politikai megjelenítője Ronald Reagan és Margaret Thatcher volt. Az európai kontinensen a jóléti állam modellje megakadályozta ugyan az egyenlőtlenség ilyen mértékű elszabadulását, de a „szupermenedzserek felemelkedése” – amiről Piketty ír –, a pénzpiacok liberalizációja, valamint az öröklés jelentőségének felerősödése Európában is megjelent.

A teljesítményelv válságának dilemmáját e három „új” tendencia köré lehet felépíteni. Egyrészt vitatott a pénzügyi rendszer és a teljesítményelv kapcsolata, másrészt vizsgálat tárgyává kell tenni az öröklés és a magas bérek hatását a meritokráciára, és annak alapelveire. Piketty érinti továbbá az oktatás felelősségét is, és azt a drámai fejleményt, hogy az öröklött vagyon és a vezető pozíciók megszerzése egyre szorosabb kapcsolatba kerül egymással. A könyvben hangsúlyt kap a teljesítményelv korlátozásának problematikája is, abban az összefüggésben, miszerint nagyon nehéz a társadalmi igazságosság érdekében olyan hatékony eszközöket találni, amelyek mások jogait nem korlátozzák.

A nyugati társadalmak elégedetlenségének egyik legegyértelműbb megnyilvánulását a 2011 őszén kezdődő Occupy Wall Street elnevezésű demonstráció hullám jelentette. A tüntetések fő mozgatórugója a bankok és a pénzügyi rendszer elleni harag volt, de hamar világossá vált, hogy az emberek valójában az erkölcstelen, kizsákmányoló gazdaság egészének a leváltását követelik. A pénzügyi szféra és a teljesítményelv kapcsolatában Piketty mellett más szerzők is, például Lisa Herzog, rávilágítanak arra a problémára, hogy laikusként nagyon nehéz felmérni a másodperceken belüli pénzügyi tranzakciók mögötti teljesítményt, továbbá, hogy a válság kapcsán a bankok teljesítménye igencsak megkérdőjelezhetővé vált. Az 1970-es 1980-as évektől megjelent a munkabéreknél az a sajátos kettősség, hogy míg az átlagos bérek az utóbbi évtizedekben többnyire stagnáltak, a felsővezetők fizetései drasztikusan megugrottak. Jól érzékelteti a magas bérek körüli vitákat és a probléma kétarcúságát a Volkswagen vezérigazgatója Martin Winterkorn példája: felmerül egyrészről az a kérdés, hogy milyen jellegű munkavégzés legitimál 17,5 millió eurós évi fizetést (havi bér + prémiumok), másrészről nyilvánosságot kapnak azok a vélemények, melyek szerint a jövedelem bármilyen mértékű korlátozása a teljesítményelv korlátozását jelentené.

Az öröklés és a teljesítményelv kapcsolata hasonlóan bonyolult. A téma aktualitása abban rejlik, hogy az 1970-es évektől lassan visszaszivárgott a társadalomba egyfajta modern öröklési rendszer, amely ugyan új köntösben, de a korábbihoz hasonló gyakorlatot hozta vissza. Lényeges különbség csupán abban van, hogy a vagyon és az öröklés koncentrációja nem azonos a háború előtti nagyságrenddel. Ennek alapvető következménye, hogy az örökölt vagyon értéke általában nem éri el azt a szintet, hogy egyedül ennek hozamából meg lehessen élni, tehát munkajövedelemre is szükség van. A politikában ez a kérdéskör főleg az öröklési illetékek vitája körül jelenik meg, mely kérdés valójában a körül folyik, hogy igazságos-e valamit megadóztatni, amit korábban már megadóztattak, s ami generációk kemény munkájával jött létre. Ennek a problémának a másik oldala Liliane Bettencourt példája, akinek vagyona – annak ellenére, hogy nem igazán dolgozott életében – ugyanakkora mértékkel növekedett 1990 és 2010 között, mint Bill Gates gazdagsága. Bettencourt esete, és vagyonának nagysága a patrimoniális társadalmakra volt jellemző. Ma inkább ennél kisebb mértékű örökléseket tapasztalhatunk, melyek azonban nem alábecsülendő következményekkel járnak. Különböző kutatások szerint erősödik az a tendencia, hogy a vagyonnal együtt az iskolázottság foka is öröklődik, az oktatás nagyon sok esetben nem tudja kompenzálni a kulturális és szociális tőke hiányát. A felsőoktatásról zajló viták a mobilitás szempontjából az Egyesült Államokban a leghangosabbak, hiszen a magas tandíj és a hallgatók eladósodása mélyen aláássa az esélyegyenlőség fogalmát. Ezt támasztja alá adatokkal Piketty kutatása is, mely szerint a Harvardon tanuló egyetemisták szüleinek az átlagjövedelme 450.000 dollár, ami az amerikai háztartások legfelsőbb 2%-nak az évi jövedelmét jelenti.

Végkövetkeztetésében a szerző egyrészt felhívja a figyelmet az oktatásban rejlő lehetőségekre, másrészt felvázolja a horribilis fizetések és a tőke megadóztatásának lehetőségeit. Nem állítja, hogy minden vezetői teljesítmény mögött indokolatlan kifizetések lennének, de álláspontja szerint fontos különbséget tenni a valós teljesítmény díjazása és az indokolatlan juttatások között. Véleménye szerint az a kérdés is megkerülhetetlen, hogy a gazdaságnak olyan erkölcsi alapra van szüksége, amelynek értelmében ténylegesen a teljesítmény számít. Korlátozó mechanizmusokra a szerző szerint mindenképp szükség lesz a jövőben, ellenkező esetben az egyenlőtlenség a 21. században a végtelenségig fokozódhat. A megoldást a progresszív adózás reformjában és – a saját bevallása szerint is kissé utópisztikus – globális tőkeadóban látja. Ezek szükségessége és igazságossága a könyv körül kibontakozó viták egyik központi témája, ami nagyon jól mutatja a teljesítményelv és a korlátozó mechanizmusok közötti kapcsolat bonyolultságát és ellentmondásosságát. (Kossuth Könyvkiadó.)

VISSZA

FERDINANDY GYÖRGY

Az ötvenes évek árnyékhuszárai

Mint már annyiszor, most is egy makói írónőt, Jámborné Balogh Tündét idézem. Az ő árnyékhuszárai azok a bujdosó honvédek, akik fél évszázaddal 1848, a levert forradalom után, peremvidékek eldugott csapszékeiben regélik a nagy idők nagy történéseit.

Megvolt a nagy kiegyezés, a millenniumot fényűző pompával, a szabadságharc leverőivel karöltve ünnepli az ország. 1848 árnyékhuszárai pedig csak mondják, mondják tovább, rendületlenül a magukét. Maroknyi álmodozó, régen elfelejtette már őket a világ. Aki tud róluk, befogja a fülét. Számukra már csak a peremvidékek nyomorult emberisége maradt.

Vajon élnek-e ma is itt közöttünk a régi időknek ilyen árnyékhuszárai? Ötvenhat olyan szereplői, akikre nem figyel senki? Nyugati magyar írók, akiket nem fogadott vissza az elhagyott haza, és akik felejtésre vannak ítélve, ha nem írjuk le – még idejében – a nevüket? Vannak-e ma is kisebbségi sorban kallódó, jobb sorsra érdemes kéziratok? Vagy uram bocsá’, élnek-e még az ötvenes évek nosztalgikusai? Hogyan nevezzem őket? A népi demokrácia? A proletárdiktatúra? A kommunizmus árnyékhuszárai?

*

Olvasom a Félszegségem természetrajzát, Simor András 1990 és 2007 között született prózai írásait. Véletlenül akadt a kezembe, Simor azon költőink közé tartozik, akikre ráakadni ma már csak így, véletlenül lehet.

A negyven tárcát tartalmazó nyolcvan oldalas füzet nem könnyű olvasmány. Mindjárt az első oldalon egy tanácstitkár, egy igazgató, Ady, Lenin és Reviczky Gyula között téblábol az olvasó, egy olyan jelenetben, amiről első látásra még azt sem könnyű megállapítani, hogy a múlt század melyik történelmi pillanatában született.

A továbbiakban azonban a türelmes olvasó egyre több szép, megrázó írásra akad. Itt a magány két csendéletére, a Vasárnapra, az Utolsó stációra, vagy az apa halálát felidéző Utolsó látogatásra gondolok.

Harapásnyi friss levegő az olyan írások iróniája is, mint a köpönyegforgatókat kipécéző „Régi ismerős”, a rabbi képzőből érkező, a „tanárpajtásból” majd pártfunkcionáriusból lett „tudományos munkatárs”, aki lexikonokból írja ki a klasszikusokat. Vagy az Édes egy komám borvirágos orrú, lerobbant vezetője, aki az elbeszélővel – régi áldozatával – haverkodik.

Az első oldalak tanácstalanságára a kubai életképek sora ad magyarázatot. Latin-Amerikában játszódik ugyanis Simor András írásainak java. Ez a magyar költő Kubában élt (szocializálódott) valamelyik régi életében. Ott, a karibi szigetvilágban vált belőle latin forradalmár. Latin, mert Simor világnézetének a szocializmus itthoni gyakorlatához nem sok köze van.

Che Guevara arcképe nem illik bele az itthoni ikonográfiába. „Én sem illek ide” – tűnődik egy öreg tanár ezeken a lapokon. „Vajon mit érezhettek az utolsó dinoszauruszok, közvetlenül a kihalásuk előtt?”

A remény? Félmondatokban. „A Harmadik Világ még okozhat egy-két kellemes meglepetést!”

A Harmadik? Az olvasónak Huxley diagnózisa jut eszébe. Ő már fél évszázaddal ezelőtt megjósolta a nyugati típusú demokráciák halálát. Azt, hogy a nép kezéből egy újabb, a réginél is lelketlenebb kisebbség kezébe megy majd át a hatalom.

Mások szerint a kapitalizmus és a demokrácia gyerekkorukban egymásra szorulnak. Amikor felnőnek, ennek a szimbiózisnak vége szakad. Nehezen képzelhető el, hogy Simor András Harmadik Világában menne végbe ez a folyamat.

De vajon olvassák-e Huxley-t az ötvenes évek árnyékhuszárai?

*

Ami pedig kötetünket illeti, egy izgalmas kubai kaland regényévé nőhetné ki magát. Kár, hogy csak így, véletlenül találhatók meg nálunk az ilyen másféle (rendhagyó), (félszeg) szövegek. (Szerzői kiadás, 2007)



Kádár György: Kőfejtőben, 1945

VISSZA

SIMOR ANDRÁS

Ferdinandy Györggyel nemrég ismerkedtem meg személyesen, így történt, hogy egymás két régebbi könyvéről írtunk néhány sort, így kerültek az Ezredvég Olvasólámpa rovatába. (S. A.)

Ferdinandy György: Az amerikai menekült

Ferdinandy György Az amerikai menekült című könyve hat éve jelent meg, de hangulata olyan, mintha nemrég került volna kiadásra. A fülszöveg az írások műfaját a szociográfia és a szépirodalom határmezsgyéjére helyezi, ám a kötet három darabját (Az amerikai menekült, Captain Frank Nosti, Éhínség a Paradicsomban) inkább nevezhetnénk hosszabb elbeszélésnek, kisregénynek.

Az amerikai menekült (a kötetnek címet adó első írás) főhőse a Toronyőr, Szentgáli Béla, vagy másik nevén a Gondnok Amerikából menekült vissza a Tömő utcába, és röviddel az érkezése után megérkezik kanárisárga hajú felesége is, aki egy árva szót sem ért magyarul, legalábbis megérkezésekor. A Gondnok viszont arra emlékezik, hogy „hol az az idő, amikor az Astoriában is kilencven fillér volt a leves, egy-negyvenért pedig az ember egy mélytányér paprikás krumplit kapott!” Hazatérése után elmegy a Logodi utcába, a házhoz, ahol ötven éve élt. „Jöttek vissza az emlékeim. Hogy szép emlékek voltak, azt nem mondhatom. Mégis elszorul tőlük a szívem.” Így búcsúzik az amerikai menekült az őt faggató írótól: „Amikor elmentem innen, voltak gyárak. Meg voltak művelve a földek. Nem aludtak bokrokban hajléktalanok… Sétálunk a Várban. Érted te ezt? Nem nézhet le a bástyáról az ember. Mindenütt csak a pénz. Még templomba sem mehetek be, ha imádkozni akarok.”

A Captain Frank Nosti hőse egy pilóta, aki a British Automobil Clubban szerez magának egy nemzetközi repülő igazolványt, mondván, az övé 1956-ban otthon maradt. Ettől kezdve vizsga nélkül repül a világban, megkapja a nemzetközi, majd annak alapján később az amerikai igazolványt, végül a németet is. Kiképzik a Panam San Franciscó-i bázisán, repül Amerikában, eljut sokfelé, Hawaiba, a Fülöp-szigetekre, Vietnamba, miközben visszavágyik Európába. Hatvanévesen egy harmincéves asszonyt hoz a házhoz, majd meglát a Budai-hegyek fölött repülve egy lakótelepet, vesz a Hűvösvölgyben egy lakást, létrehoz egy alapítványt a hazai vitorlázórepülés támogatására. „Az emlékeit magával cipeli az ember. Odakint a nagyvilágban, ilyesmi eszembe se jutott. Most pedig minden hajnalban újra látom a gyerekkoromat. A Tabánt, a szülőházamat, a két magas, keskeny ablakot. Az Alagutat, amint a hegy gyomrában eltűnik a vonat.”

Az Éhínség a Paradicsomban alcíme Francia íróságom története. Ebből idézek: „Franciaság ide vagy oda, magyarul írtam első elbeszélésemet.” Szőröstül-bőröstül franciául írt szövegéről így vall: „A bőrömből persze nem tudtam kibújni: a témája, a története magyar volt ennek is.” Még egy idézet, amely arra utal, hogy második, a spanyol környezetben választott nyelve is hamar megkopott: „A magyar viszont, az anyanyelv, az elárult, az édes – álmélkodva vettem tudomásul – épen, érintetlenül megmaradt.” Folytassuk egy további idézettel: „… csak kényszerpálya volt ez az én fene nagy francia íróságom.” Az elbeszélés így végződik: „A régi budai házban élek ismét, ma már csak hajnalban keresnek fel a Szajna-parti társak. Pascal Commère és Georges Londeix, a két íróbarát, aki még Budapesten is meglátogatott. Jorge Edwards, a chilei, és Vargas Llosa, akivel Cayey-ben, a trópuson, és a budapesti könyvfesztiválon is csak kerülgettük egymást, gyanakvó amerikaiak. Jesús Tomé, a kasztíliai költő, mindnyájunk között a legismeretlenebb – és a legnagyobb.”

A három 56-os fiatal életútja voltaképpen Ferdinandy György életútja, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot, tizenegy évet élet Franciaországban, majd harmincöt éven át a Porto Rico-i Egyetemen tanított, 2000 óta Miamiban és Budapesten él. l988-ban jelentette meg a Magvető első magyarországi könyvét. Erről írja az Éhínség a Paradicsomban záró részletében: „végképp elvesztette a jelentőségét ez az irodalmi kétlakiság. Nem volt értelme erőltetnem francia íróságomat.”

Magyar író Ferdinandy György, minden ízében, szőröstül-bőröstül. (Libri Kiadó, 2009)

VISSZA