Csók István: Virágcsendélet
Csók István: Virágcsendélet
A múlt elfelejtett múlni,
és kezdett mindent lenyúlni.
A jövő meg halasztgatta a jövést.
Lefagyást mímelt, de a háttérben mégis
megtörtént a kötés.
Más korszak, másik világ jött be.
Új kijárat, a bejárat fölé.
Egy mamut zsöllye.
Melyik múltat kiáltják ki érvényesnek?
Kénytelen lesz magát kikiáltani véglegesnek.
Mint az utólagos tettek.
Kár visszahozni. Leesnek.
Amit elfelejtünk, újra megfogan.
Mint nézőjét a mű, beszippantja a hang.
Mert az idő tükörbe néz,
s nem ismer magára.
Az ige köt rá csomót, hogy ne vesszen kárba.
Megint semmi nincs megoldva.
Ismét beleszaladtunk az elmúltba.
Eszme és eszménye: mint gardrób szekrénye
előtt a nő.
A sok jelmeztől nem látszik a jövő.
Az emberek meghíznak,
mire este lesz.
Felmosó rongynak használják
kinőtt pulóvered.
Majd a kukából egy néni kiveszi.
Egy sors támad fel, nem.
Csak a történet. Helyi.
Globális szinten ez egy porszem.
Hol volt egy elme, hol nem!
A ruhák összemennek.
Az emberek sajnálják,
az időt mint teknőt, kivájják.
És várják, hogy az időt is kinövik.
Lebomlik egyszer, ami horgolt.
Mert a várakozást szemenként szövik.
A lomb nélküli gally (meg)törik.
Az emberek lefogynak, mire ráeszmélnek,
hogy a kezdet is kinőtte a véget.
És fönt nem zárt be a Menny!
Hallgassuk az éjt. Mondja a csend.
Thomka Beáta tanárnőnek
Megítélik a géniuszt. Az érték exhibicionizmusát. Amikor beszélnek, maguknak válaszolnak. A született kurátor pedig permanens diagnózist készít. Egész léte militáns. Fölfejtik a szövegek alá beépült, teljes alapréteget. Újraszövik az érdeket. Kibújva a magyarázat kényszere alól, visszanyerik idegenségüket. Annyira pontosan illeszkednek a fejükben a szavak, hogy egy szóköz sem fér el közöttük. Csak Isten beszéde tudja kettévágni (a lelket a szellemtől). Az emlékezés ritkán nyugtatja meg. A szóhasználatot blokkolja a csend. A belső némaság olykor gondolkodás. Mint a habarcs, kitölti az alvás lyukait. A levegő véres. Egy nyíl hasít bele. Magával hozza az életet. A tenyészet gyönyörét. A fejlövés: csitított hanyatlás. (Nem fejlövés.) De most ülepszik a sötét.
Patchwork
A bábok között egy kardvirág. Sziromhúsába kapocs szúródik. A gondnok tűzi-fűzi össze. A tűzőgép alatt egy régi papírpénz. Az egyes számú lakosztályban a bárónő épp beveszi a piruláját és lefekszik a díványra. A lépcsőházban lámpa gyúl. A házmester nagy kortyokban issza a pincében a hormont. Ha valaki egyszerre látná a házmester torkát és a bárónő nyelvét, egy függőleges segédegyenest húzhatna merőlegesen a fenti lakásból a pince üregéig. És összeköthetné a hölgy nyelvét, amelyen a keserű íz telepedett meg, és a férfi garatját, amelybe épp a mézédes energiaital ömlik. Akkor egy megfelelő narrátor bizonyára tudná, hogy mind a két szereplő álmos. És kint a Nap iszonyú erővel veszi birtokba a tájat és szétrágja a hirdetőoszlopok plakátjait. Egy kisbaba fölsír.
Ezer kilométerrel arrébb a szelek sós párája áztatja a kavicsokat az óceán partján, egy fehér szárny úszik be a képernyőbe: griff. Aztán a naplemente jön barackmagillatú kéményfüsttel, égőarany és vörös tónusú, alkonyi, ecsetből fröccsent fényekkel. Egy nyugágyban szőke nő. Sörényében óriási csat: fekete pók. Ajkai között szívószál, mintha a nappalt szívná ki a karcsú kristálypohárból. A cigaretta árván füstölög a hamutálban. Fürdőruhás lányok rohangálnak a kikötőben, s egy rózsaszín leplet terítenek egy alvó férfire úgy, hogy az egész arca be lesz takarva. Aztán szétdobálják ruhadarabjaikat, s gyöngéden simogatják a presszó teraszán álldogáló hintalovat. Majd a bárónő felébred és megissza az éjjeliszekrényen hagyott esti szódát. Bárcsak a tengerpartra repítené a kísértő fantázia, ezt gondolja. A szeme se rebben. Hirtelen este lesz.
Ahogy az idő mindent összemos, átdarál, a zúzalék, egy összetett mondat köt ki az Adria partján. A meggondolás masszája. Kimenekítenék néhány ásványt, reflexió-roncsot, hogy elbíbelődjek, babráljak a javításon. De jönnek a tengerparti rendőrnők. Ők próbálgatják a talált szavakat belegyömöszölni a különböző színű szemeteszsákokba. Egy-egy agyonszívott szóvég, álcázott evidencia elpattan, elrepül! Az álom hálójában tovább rángatózik a textus. Mint egy ponty. Bele van csomagolva az időbe a beszéd. A házmester belenéz a telefonjába, mint egy vérző sebbe. Most éppen az asszony öle jut eszébe arról a háttérképről. Iszonyúan megtépázott rózsaszirmok. Fölzaklatja egy fogadatlan hívás.
Szürke mennyezet volt az ég, és szürke fal a látóhatár. Alatta a rab szél fejvesztve kereste a kijáratot – hiába. A kétségbeesés szelíd, feladó perceiben lassan sodorta a fehér pelyheket a levegőben, majd meg-megpihent a fák alatt, óvatosan elnyúlva a friss havon. Aztán, amikor már azt hitte, vége, közömbösre szunnyadt, a düh megint belemart, újraszítva őrjöngését: szétkergette a kéményekből felszálló sápadt-barna füstöt, tombolva rohant mindennek, ami útját állta; a fák törzsére fehér hóhabarcsot csapott, ágaikat tépte, cibálta, felmarkolta az épp’ csak lehullott havat, és szerteszórta.
Így ment ez már nagyon rég óta.
A nő aludt. Nem sokáig, mert az álmai riasztották. Felkelt, megmosakodott, ivott egy korty vizet, és útnak eredt. Szürke mennyezet volt az ég, és szürke fal a látóhatár. Alatta a nő erős iramot diktálva tartott a hegyre fel, nem törődve a vízszintesen száguldó, pimasz hópihékkel, sem az erős széllel, ami gonoszul le-letépte a fejéről a csuklyát. Szabadulni akart: nem akart autókat látni, nem akart házakat látni, sem embereket. Legfőképpen embereket nem… Nem tartott a hegyi utakkal. Ment toronyiránt, előre, egyre feljebb, ahol semmi más nincs, csak a semmi. Szőlőbirtokok hóval lepett sársorain gázolt keresztül, csizmájával durva nyomokat hagyva. Pincék egyszáldrót kerítéseit húzta-tépte, alattuk átbújtában. Sűrű bodzaágakat tört maga előtt, meredek lejtőket megsebezve ereszkedett-csúszott árkokba, hogy a túloldalon a havas, hóka fűbe kapaszkodva feljebb érjen. Nem fázott, alaposan felöltözött. A kesztyűt belegyűrte a zsebébe: jó volt érezni az ujjai között bujkáló hideg szelet. Arcába húzta a pulóver magas nyakát – tőle aztán süvíthetett!
A magaslatokra felérve körülnézett. Szürke mennyezet volt az ég, és szürke fal a látóhatár. Az erdők maszatos, barna-piszkos pacák, köztük a rétek fehér foltjai virultak. Amikor körülnézett, és eldöntötte, merre induljon, ment, ment tovább. A hó megadóan lapult a lába alatt, a szél neki-nekirontott, de ő nem tágított: ment, ment, tovább; az izmai összehúzódtak és elernyedtek, arca égett, füle eldugult a széltől, de így volt jó: elnyomta a fejében üvöltő gondolatokat.
Aztán elfáradt. A tisztást, ahova ért, fiatal akácos ölelte, és a hótól derékba hajlott, magas fű fedte. Itt-ott ki-kibukkantak drapp szálbokréták, de ettől még az volt, ami: puha, hívogató fekhely. Kinézte a legfehérebb részt, odagázolt és összekuporodva lefeküdt. Hallgatta, suhantában hogy morog a szél a fák között, alázattal tűrte, ahogyan a szemhéjaira, orrára hullott hó elolvadva alászalad.
Jól érezte magát. Aztán… aztán csend lett: megpihent a szél. A hó sem hullott az arcára. Valami megváltozott, más lett… Megérezte, hogy nincs egyedül. Kinyitotta a szemét – egy őz állt tőle nem messze. Őt nézte. Fülei felé fordítva meredtek az égre. Szemei nagyok voltak, barnák, és mélyek. Mellkasig takarta a rét füve… mintha abból nőtt volna ki.
A nő először azt hitte, elaludt, és az őz álom. Becsukta a szemét, várt kis ideig, majd újra felnézett. Az őz nem tűnt el. Szólt: „őz”, de az őz nem tágított. A nő halkan, hitetlenkedve felhümmögött, de az őz maradt.
A szél újraéledt, a hó újra hullt. A nő gémberedetten, átfagyva, lassan felállt. Az őz szökellt párat hátra, de megállt, és visszanézett. Csak akkor tűnt el a szeme elől, amikor a nő elhagyta a tisztást.
Hazafelé mogyoróágakat tört: szerette, ha van valami a vázában. A csokor súlyosabb volt, mint várta – nem hitte volna, hogy a csüngő, okker, narancspettyes mogyoróbarka-virágok hátára boruló hópalást ilyen nehéz… – nem sokáig cipelte.
Otthon száradni terítette az átázott zoknit, a térdig nedves-sáros nadrágot. Ivott egy kávét, ebédet melegített, aztán leült írni.
Csend volt, végre csend… Csak a rab szél füttyentgetett be neki a kéményen át.
Benczés Laci elmebeteg. Nem, nem az a vérbenforgó-szemű, dühöngő őrült, ahogyan az őrült, az ostoba-laikus köztudatba – igen hibásan – bele van gyökerezve, nem, Benczés Laci egy aranyszívű, légynek nem, de önmagának ártani tudó, kedves bolond, tele szelíd téveszmékkel, némelykor színes, szélesvásznú víziókkal, és igen, időnként lélekkiszorítókkal.
No, itt kezdődnek a gondok. Mert ugye, azt mégsem lehet hagyni, hogy Benczés Laci életveszélyes, vagy ne adj’ isten, szentségtörő dolgokat tegyen a kis faluban, ahol él!
El lehet nézni, teszem azt, hogy a nagymise kellős közepén, a legnagyobb lelki nyugalommal odasétáljon az oltárhoz, mit sem törődve az atya – egyik legszívbemarkolóbb – prédikációjával, zavartalanul lepakolja a friss virággal töltött vázákat, aranyozott kegytárgyakat, gyertyákat, miegyebeket, és ráfeküdjön az aranyrojtos-bojtos, mélyzöld, megszentelt abroszra, szíve felett imára kulcsolt kézzel, felfelé fordított szemgolyóval – maga a megtestesült ájtatosság – zengő-szép hangon mozgalmi dalokat énekeljen, mondván, ő a messiás? Ugye, nem?! Ahogyan azt sem, hogy egy éjszaka, halálos csendben – az összes kutyát leparizerezve –, precíz tervezést követve, szabadon eressze a falu összes hízóját, szigorúan közel a karácsonyi vágások idejéhez, mert azok szabadságra vágynak? Persze, hogy nem! Ahogyan nem lehet elnézni többedszeri, különféle magas helyekről kiinduló repülési kísérleteit, aminek eredményeképpen nem sok törés-szűz csont van a testében.
Benczés Laci bár akaratlanul, de veszélyes környezetére, önmagára, ezért időnként beutalják a pszichiátriára, úgymond gondolkodni, hátha egyszer végre megtanulja: a tablettákat márpedig elfelejteni nem szabad, függetlenül attól, valóban ő-e a messiás, avagy sem…
Benczés Laci remekül idomul a kórházi mindennapokhoz. Alkalmazkodik a napirendhez, a társaihoz, a személyzettel tisztelettudó – ő talán az egyetlen, aki nem trappolja végig a frissen felmosott folyosót, és mindig lehúzza maga után a WC-t. Ha kell, segít, de soha nem tolakszik. Nem lamentál sem a koszt minősége, sem mennyisége miatt. Példásan bekapja a gyógyszert, és ha elég türelmes, szemfüles nővérrel van dolga, le is nyeli. Minden nap fürdik, van, hogy többször is, akad, hogy órákig – közben énekel. Mit tehetne… A meleg víz és a dalolás a szívcsücskei, de sebaj, nem zavar sokáig… A kemikáliák hetek alatt visszakényszerítik emberi szerepébe: elnémulnak a harsogó, buzdító dalok, ebből lehet tudni: Benczés Lacikigondolkodta magát. Onnantól a hazavágyáson mereng.
Vizit van. Benczés Laci az ágy mellett áll, maradék, mákos haja félkaréjban, kissé borzasan, fültől-fülig öleli a fejét, bajusza, szakálla lesimogatva. A kórházi pizsamakabátot mellkastájon egyetlen gomb tartja össze, a nadrág széltében nagy neki, hosszra rövid: előbukkanó vádliján némi kopott szőr kushad. Lábain betegtársától örökölt klumpa (a bal gumisarok elhagyta a talpat, a lábbeli kiszáradt fasarka élesen koppan Benczés Laci lábán, ha lép). Szeme tiszta, figyel, mint a sas – így várja a doktort. Háta egyenes, kezeit sovány tomporára lógatva összefogja, játszik az ujjaival – cseppet szorong.
– Hazamennék, doktor úr! – jelenti ki a kölcsönös üdvözlést követve kedvesen, de határozottan.
– Úgy hallottam, még zeng az a nóta, Laci. Aztán mit csinálna otthon?
– Tartanék egy kis haszonállatot – mondja pillanatnyi habozás nélkül, hiszen kitalálta ő azt már, alaposan.
– Milyen haszonállatot? – kérdezi a doktor, elcseppentve egy aligmosolyt a szájsarkából.
– Ilyen… – torpan meg kicsit a válasz előtt, mert a terv, lehet, mégsem volt olyan részletes – tyúkot! Bábolnai letojt tyúkot – vágja ki magát. A doktor, a nővér, a betegek nevetnek, még a neon is felragyog. Benczés Laci is nevet, de nem adja fel könnyen.
– Hazamennék, doktor úr… bábolnai…
– Mivel etetné?
– Búzával.
– De még nincs búza, soká fognak aratni, Laci! Elpusztulnának azok a bábolnai letojtak.
– Jaaa… – görbül lejjebb a bajusz. – Akkor valami konyhai potyadékkal! – mese nincs, Laci elszánt.
– Laci! Péter Pálkor aratnak, még maradni kell!
– Addig ne tartsak, doktor úr?
– Addig ne.
– Jó… doktor úr – feleli megadóan, csendesen. Feje lóg, a mettlachit vizsgálja, háta görbe, már nem tud helyben maradni: folyamatosan, bár szolidan toporog.
A vizit halad tovább.
Benczés Laci leül az ágya szélére, kicsit morfondírozik, aztán vállára keríti elvékonyodott törölközőjét, kezébe veszi az elkeskenyedett szappant, és elindul a tusolóba.
majd marha leszek lábszárat venni
ráadásul pont 60 dekát
na meg 40 deka krumplit
hát annyit én nem tisztogatok
rengeteg a dolgom nincs erre időm
a televízióban keresgélni egész nap
a tölteni való paprikát
hát mi vagyok én
nem írok szerelmes zellerlevelet
pláne nem ötöt
sem evő sem teáskanállal disznózsírt
meg bazsalikomot nem csapkodok én
sem legyeket
mert ilyenkor télen nincsenek
nincs itthon fűszerkömény
sem őrült édes
vagy nemes fűszerpaprika
különben is itt mindenki normális
hova gondolsz édes
csípős meg pláne nincs
nem csípem én az ilyesmit
kutyabőrünk az még volt nekünk
de nem volt hozzá vagyon
vöröshagymát sárgarépát fehérrépát
venni így nincs alkalom
ugyan miből vásároljon manapság
3 gerezd magyar fokhagymát
a vagyontalan magyar ember
nincs itthon se paradicsom se só
se petrezselyem
és a finomliszt is oly finom
hogy tegnap elfogyott
így hát nem darabolok hagymát se húst
de nem is hevítem fel a zsírt
és nem keverek össze semmit semmivel
nem öntöm fel nem pirítom és nem főzöm el
ilyen vagyok rólam ezt tudni kell
nem sózom borsozom köményezem
magamat babérlevéllel nem tömjénezem
nem szórom meg nem adom hozzám
sőt meg sem kérem a kezét
továbbá nem takarom le
és is nem teszek bele csipetkét
már csak azért sem
mert kimaradt belőle a tojás
de legyen így is csodás a gulyás
*
én nem tudom ki állít
marhalábszárból katedrálist
de ha valaki mégis
hát az biztosan nem én leszek
Még őrizte a hold sajtját az égbolt,
mérges-vörösbe bújt a láthatár,
kibukkant a Nap korongja-fényfolt,
meleg harmatot izzadt a határ;
élni készült és halni is ma minden,
e nap sem volt másabb a többinél,
nem mutatta fel szándékát az Isten
sejtetni, az Idő épp ma mennyit ér
amit balgán eltékozol az ember,
s árfolyamát nem mérlegeli senki;
megváltást hiába ígért a reggel,
nem tudtunk belőle félretenni…
hőség van, egy maréknyi hideggel,
kellett egésznap fel-le járni-kelni…
Konczek József
új verseskötetét olvasva
Cseveg, csattog, dörög,
simogat, vidámít; láttatja
szavak áradatában a jelent,
a holtakat, egy fél papucs
pasztellképét, tapintható a
hídkarfán hagyott kéznyom
melege; a hitvallás kiforrt
eszmei felvezetése megérint.
S mit szóljon, ki a természet-
közeli élmények földszagú
berkeinél ismer magára?
Csudamód érti a hangulatfestés
fényfokait: mesteri
kézzel illeszti őz-barnáit,
leheletfinom aranyfüstfóliáit
az érzés érdesebb felületére,
gondosan, zsigerből mégis;
Ő aki ismeri a penészszagú
falak fojtogatását, a zsellér
izzadtságszagát magáénak
vallja, még őrzi a gondolat-
kimondás legszebb erényeit.
Ferkó egy falusi munkás kisebbik fia volt. Illendőbb lett volna Ferinek, vagy Ferencnek nevezni, de a szülei kezdettől Ferkónak szólították. Így aztán a falubeli emberekben is ez a név ragadt meg.
Középmagas, csapott vállú, szőke legény volt Ferkó. Sovány testalkat, kék szemek. Az étel nem fogott rajta, ehetett bármily sokat. Még általános iskolás volt, amikor az anyja meghalt. Az apa nem volt akkora jó módban, hogy mindkét fiát egyszerre taníttassa tovább. Jani volt az idősebb. Ő képezhette magát. Mérnök úr lett belőle. Ferkónak még szakmája sem lett. Segédmunkásként kereste a kenyerét. Minden munkát elvégzett, amivel megbízták. Egyszer csak nem kapott munkát. Az utcára került. Ajánlkozott számos helyre. Hiába. Munkanélküli lett. Jövedelme csupán a vékonypénzű segély volt, melyet az apja a nyugdíjából pótolt havonta, hogy valahogyan megéljen. A harminchat éves legény ily módon immár négy éve tengette az életét.
Az apa és a fia egy tömbházban lakott a falu szélén. Régen az arra járók megcsodálták az épületet. A falai kőporral színezve, a két hatalmas ablaka szemet gyönyörködtető fehér keretből nézett az útra. Hat lépcső vezetett a bejárati ajtóhoz. A bádogtető pirosra mázolva. Egyszer csak az enyészet kezdett a házon munkálkodni. A falakról mállott le a vakolat, a tető, az ablakkeretek elvesztették fenséges színüket. Az egykor rendes, tiszta udvart a gaz benőtte, a cserje hatalmába kerítette. Ferkó e környezetben éldegélve elégedett volt a sorsával. De a tisztességes munkában elnyűtt gazda, a megözvegyült aggastyán nem így vélekedett.
Verőfényes júniusi vasárnap befejezvén az ebédet, Ferkó felállt az asztaltól, és szürke nadrágban, agyonmosott fehér ingben, a lábán pántos szandálban indult a szobaajtó felé. Az alacsony, vézna vénember érdes hangon szólott utána: – És a mosogatás?!
A legény a válla fölött bökte hátra:
– Más dolgom akadt.
Az apa rosszallással ingatta a fejét, majd figyelmeztette:
– Nagyon ne mélyülj el benne. Vendég érkezik.
Ferkó már a kilincset fogta. Megállt, a fején oldalvást fordított, és kérdőn nézett a szülejére.
– Jani megjön hamarosan – volt a felelet.
A legény szeme éleset villant. Kedve lett volna odavágni: – Már megint?! – de legyűrte a haragját, és csak bólintott a fejével. Ezzel benyitott a szobába, amely vendég- és hálószobaként szolgált nekik. Belépett, és betette maga mögött az ajtót. – Mit jár ide folyton! – morgolódott az orra alatt. Nem tetszett neki a vállalkozással foglalkozó bátyja immár hetek óta tartó gyakori látogatása. Az ellenére leginkább az volt, hogy Jani mihelyt megérkezett, az apjukkal máris félrevonult diskurálni. Hogy miről sutyorogtak minden alkalommal, arról Ferkónak fogalma sem volt.
Az ágyához ment, a párna alól előhúzott egy marokfegyvert. Az asztal mellett az egyik székre ült, a zsebéből darabka fehér rongyot vett ki, és a pisztolyt gondosan tisztogatni kezdte vele. A minap egy zugárustól vásárolta a fegyvert védelmi célra. Több hónapon át gyűjtögette az árát. Többé nem akart részesülni akkora nagy pofonban, mint amilyet fél évvel korábban kapott egy termetes alaktól az utcán. Csak, mert pénze nem lévén, nem teljesíthette az illető követelését. – Ezután állja az utamat valaki – dagadt a melle a büszkeségtől.
A terve az volt, hogy állandóan magánál hordja a pisztolyt, s csak egy golyót tartogat benne, amit támadáskor más irányba lő. Figyelmeztetés gyanánt. Az útonállót csak ezután veszi célba, aki aztán ész nélkül menekül. Hiszen miből gondolná, hogy a fegyver már üres.
Az ajtó megnyílt, az apa belépett. Ferkó a fegyvert épphogy a zsebébe rejthette anélkül, hogy az aggastyán észrevette volna.
– Megjött Jani – újságolta az ősz hajú ember.
– Na és?! – vetette oda a legény ingerülten.
– Fogadni kéne – hangzott a válasz, szinte kérésként.
– A bátyám ismeri a járást – rándított a vállán Ferkó.
– Igazad van, öcsém – nyomakodott be az apa mellett a középmagas, jó kötésű, barna hajú férfi. Miután parolázott a bennlévőkkel, a testvértől megkérdezte:
– Van-e már munkád?
– Van a francot! – felelt a kérdezett helyett a vénember paprikázva.
– Gondold meg, Ferkó – kérte a negyvenes férfi.
– Mit gondoljak meg?
– Akarsz-e dolgozni nálam.
– Akar a fene. Toljam a szekered, mi?… Ezt ne várd. – A legény nem bocsátotta meg a bátyjának, hogy érette nem vitte semmire.
– Valahol munkát kell vállalnod, hogy ezután is megélj – igazított a szürke öltönyén a férfi.
– Apával jól megvagyunk – állt fel a székről Ferkó, s a kezét zsebre dugta. De ahogy az ujjak a fegyverhez értek, a kezét rögvest kirántotta a zsebből, s lassú sétába kezdett.
– Apa hozzánk költözik – közölte véle a bátyja.
A legény megállt, s rávetette a tekintetét.
– Mi végett? – kérdezte.
– Jobb életre vágyik.
– Nofene – kerekedtek ki Ferkó szemei. – Tán rossz velem? – fordult az apa felé.
– Munkátlanul élsz – szólott élesen a ráncos képű vénember. – A portát hagytad elvadulni. Úgy néz ki, mint amelyikről már rég elköltöztek. Aztán meg a füled botját se mozdítod, hogy dolog után nézz.
– Mit tegyek? Nem kellek senkinek.
– A lehetőséget sem kutatod régtől… Pedig kellene a pénz. Több pénz. Mer’ én már nagyon megutáltam az örökös szegénységet.
– Bővítem a vállalkozásomat – szólott közbe Jani. – Újabb területre van szükségem. Apával megegyeztünk: magunkhoz vesszük, s ő a telekből a részét a nevemre íratja.
– Mit?! – kapta rá a szemét Ferkó.
– Ne nyugtalankodj… Az anyai részből nem csorbulsz. Az árát megváltom pénzben.
Ferkó keserű érzéssel nézte a bátyját.
– És az apai rész? – kérdezte gyanakvón. Jani hallgatott. Megértette. – Kussoljak tőle… Aztán mennyit fizetnél?
– Másfél milliót.
Ferkó haragvón nézte a testvérét, aki a vékony kenyere nagyobbik felét megvonni készül tőle. Az apai jussból pedig kisemmizni akarja. Az ő kárán jut szinte ingyen a hatalmas telekhez. Milyen gazember az ő édes bátyja… Aztán számigált, a fizetségből meddig tartana ki. Arra az eredményre jutott, két évig bizonyosan. Persze, ha takarékosan költekezik. Szállásért nem kell fizetnie. Marad a szülői házban.
– Sürgősen keress albérletet – szólott Jani.
– Miért? – kérdezte gyanútlanul. Aztán hozzátette: – Megélek én ebben a házban.
– A ház elbontódik.
Ferkó kétkedve nézte a testvérét, majd megkockáztatta:
– Ugye, viccelsz?
– Javítóműhely épül a helyén.
– Azt nem! – csattant Ferkó hangja. – Nem pusztíthatod el! Ez az otthonom! Hová legyek azután? Apámnak egy szava sincs ellene?! – vonta felelősségre a vénembert.
– Előbb kaptál volna észhez – mordult ez.
Korábban az volt Ferkó elgondolása, ha az apjuk meghal, a szülői ház neki marad. Tán asszonyt is hozhat maga mellé. A bátyjának családja, és nagy háza van a városban. A fejében meg sem fordult, hogy az édes testvére ily galádul elbánik vele. A legjobban az fájt neki, hogy ebben a tulajdon apja is segédkezik.
– Én is a maga fia vagyok! – háborgott a vére. – A ház megillet engem!
– Jani hasznossá teszi a portámat – büszkélkedett az aggastyán –, és egy kis jóban is részesít az életemben.
– Ezért?!… Ezért tűri el neki, hogy engem az utcára tegyen?! A szentségét a vén fejének!
– Apát ne vádold! – förmedt rá Jani. – Mentél volna külföldre. Ott adnak munkát!
– Éljek idegen kenyéren?! – vágta a szemébe az öccse. – Azért, hogy itthon te gyarapodhass háborítatlanul?! Nem, bátyó!
Janit nem hozta ki a sodrából.
– A telek holnap a nevemre íródik – mondta higgadtan.
– Az még nem biztos! – cserdített a másik. Az arca vöröslött. A zsebében kotorászott. A pisztolyt megfogta, meg elengedte. – A házból nem távozom! Jogom van maradni!
– Majd a hatóság! – emelt a hangján Jani.
– Mit?!… Rendőr?… Karhatalom?… Véle zsuppoltatsz ki az otthonomból?!
– A tulajdonomból, öcsém! – válaszolt ridegen a bátyja.
Ferkó az ajtóhoz ugrott, sarokkal becsapta az ajtót, hogy az beledördült. A zsebéből előráncigálta a pisztolyt, s a testvérére célzott vele.
– Ez a ház a tiéd soha nem lesz! – kiáltotta. Jani és a vénember elhűlve meresztették a szemüket a fegyverre.
A döbbenetből az apa ocsúdott előbb.
– Fegyvert fogsz a testvérre! – förmedt rá. A vizenyős kék szemekben éktelen harag lobbant. – Az eszedet vesztetted? Te! – lendült ütésre a keze.
– Vissza, öreg! – szegezte neki a pisztolyt Ferkó.
Az aggastyán meghőkölt, de a hangját megeresztette:
– A házamban te nekem ne dirigálj!
– Maga miatt ez! És most engedelmeskedni fog. Az asztalfiókból papírt, tollat vesz az asztalra. Te pedig az asztalhoz ülsz – fordította a pisztolyt a bátyja felé –, és nyilatkozol, hogy a szülői házat, sértetlenül, az én tulajdonomba helyezed. Mire vár, öreg?… Mozduljon, de rögvest!
– Nem! – makacsolta meg magát a vénember. – Takarodj a házamból!
– Vigyázzon, fater – célzott az apjára Ferkó. – A fegyver elsülhet.
– Gyáva vagy azt megtenni – babrált Jani a mobiltelefonján.
– Mit akarsz azzal?! – rivallt rá az öccse.
– Már semmit. A rendőrség veszi a hangot.
– A sittre juttatsz? Engem?! – hadonászott fegyverével a bátyja előtt Ferkó. – Kilövöm a kezedből azt a szemetet!
– Mit?! – lépett előbbre az apa. – Ide lődözz, kölyök! – csapott a mellére ököllel.
– Hagyja, apám – kérte az öreget Jani. – Csak ijesztget. A fegyverben nincs golyó, különben…
– Üres? – fölényeskedett Ferkó. – Bizonyítsak?
– Elég a szórakozásból! – tette zsebre a telefont Jani. – Ide a játékszert! – nyújtotta a markát.
– Vissza! – kiáltott rá riadtan a másik, s emelte célzásra a pisztolyt.
– A szentségedet! – emelt ütésre egy széket a másik.
– Ne olyan hevesen, bátyó – jegyezte meg flegmatikusan Ferkó.
– Lőj, szarházi! – tette le a széket Jani, és fenyegetőn lépett előbbre.
– Maradj veszteg! – förmedt rá az öccse. – Lelőlek. Istenemre, megteszem!
– Mi tart vissza, kölyök?! Rajta! – araszolt feléje a testvér. Ferkó hátrálni kényszerült.
– Szorítsd, Jani! – bíztatta a fiát a vénember, s csoszogott utána.
– Vissza! Vissza! – kiáltozott rémüldözve Ferkó, s hol az apjára, hol a bátyjára szegezte a fegyvert, de elsütni képtelen volt. Menekülni vágyott. Felajzott agyában megfordult, lehet, a rendőrök már a közelben járnak, s bármely pillanatban benyithatnak az ajtón. A tettéért börtön jár. Elhamarkodottan cselekedett – villant át az agyán –, amikor az ajtót bezárta. A nyitott ajtó most a menekülés útja lenne. A bátyja oly közel volt hozzá, szökésre gondolni mit sem ért volna már.
– Állj! – kiáltott kétségbe esve, s a pisztoly csövét a halántékához nyomta. A támadói megtorpantak.
– Hülye! – ordított rá Jani, s lendült a keze az öccse felé. Villámgyorsan rántott a pisztolyt tartó kézen. Ezt hatalmas durranás követte. A két testvér döbbenten meredt egymásra. Az apjuk felől fájdalmas jajszó hallatszott. A tekintetüket rákapták. A vénember mindkét kezét a mellére szorította. A tenyerek alól szivárgott a vér. Az aggastyán süllyedni kezdett.
– Apám! – ugrott hozzá Jani rémülten. Két karjával átölelte, s a vénhedt testet a szőnyegpadlóra fektette.
Ferkó szobormereven állt és értetlenül meresztette a szemét az apjára. Jani fölemelkedett, s miközben a mobiltelefont a zsebéből előkotorta, az öccsére cserdített:
– Kölyök! A lakásgondodat most megoldottad! – s a gombokat nyomkodta a készüléken.
– Mit?… Hogy?… Én? – dadogott Ferkó.
– Halló! Rendőrség? – szólott a készülékbe Jani. Az öccse kikerekedett szemeket meresztett rá. – Gyilkosságot jelentek be.
Ferkó kezében remegett a pisztoly, s mérhetetlen sajnálat töltötte el, amiért a fegyverbe nem két golyót tett.
Megint elvesztettem valamit.
Fontos volt-e, nem is tudom.
Állok a hosszú polc előtt,
A könyveket turkálgatom.
Mennyi betű, élők és holtak,
Béna porcicák fuldokolnak.
Nem lehet köztük, amit keresek.
Tudom jól, hiszen még megíratlan.
Most leltem meg a hűlt helyét.
Másfél centi rés a papírfalban.
Ha megtalálom, éppen beleillik,
Érthetetlen, hogy még miért nincs itt.
Címe is van, de persze rejtett,
Nyolc garasért meg nem mondanám,
Tollhoz, billentyűkhöz nyúlnék,
Titkos hiányzóm hátha megtalál.
Mert tudható, elvesztett ő is engem,
Ha rám lel, nem kell nekem keresnem.
Mint égi harmat, napjaink lehullnak
(Csokonai V. Mihály: A Magánossághoz)
Orrnyílásom alig szelel,
kapkodom a lélegzetet,
szájüregem kiszáradt tó,
benne farönk nyelvem helyett.
Most még csak ujjperc-akadás,
csak néhány foltocska bőrömön,
vasárnap-hajnali bús jeladás,
fekete álarcos hölgy köszön;
csillogó, fekete maszkját lefejtve hív,
átnyújtja szelíd, szolídan simuló szemfedőm –
retinám védi ő, védi még a végső, vakító fény elől?
a tüzet rakni készek végre összeszedték a gallyakat
a horizonton keskeny felhőtakaró vált ki az égből
a félelem átragadt a háztömbökre
körülfonta az akácok ágait
de ha álmodom de ha álmodom
ma végre esni fog
akkor mi lesz
ki rak majd tüzet
(Guy Garvey-nek köszönettel)
anyám bocsásd meg még ezt az egy üveg whiskyt
bocsásd meg még ezt az egy üveg whiskyt anyám
elakadtam a hálózatban
visszavágyom a mindennapok telébe
anyám bocsásd meg
nem direkt történnek velem a dolgok
nincsenek rendeződések
csak rendezőelvek vannak
de a bőrömre megy a játék
még ezt az egy üveg whiskyt bocsásd meg nekem anyám
úgy ébredem mint akit a halálból ringattak vissza
elakadtam a hálózatban most is az á betű helyett
el-i-dőzöm egy rossz poént festenek a falra
meg fogok halni meg fogok halni jaj hova jutok
még egyszer érezni akarom a bőrödet
Hárman ültek az asztalnál.
A hegyvidéki, durva dibdáb gerendákból és deszkákból összerótt házikó szobájában, melynek földszinti ablakait áttetszővé kopott lópokróc fedte, örökös félhomály honolt; világításról csupán egy kiszolgált, a mennyezetre erősített kampón lógó petróleumlámpa gondoskodott, amelyre ugyancsak ráfért volna egy alapos súrolás.
Mindenezek ellenére a férfiak mégsem a rossz látási viszonyok miatt méregették gyanakodva egymást, hiszen mindannyian megtanulták, hogy az alkalmazkodás nem egyszer az életben maradás legfontosabb feltétele, hanem elővigyázatosságból.
A három férfi (egy éles vonású kölyök, egy középkorú kopasz és egy ősz öregúr) mozdulatlanul várakozott.
Ripacs volt a legfiatalabb közülük: sápadt, kóchajú legény, aki nevét egy, a vándorcirkusznál töltött évért kapta cserébe. Jóképű lett volna, ha arca jobbfelét nem torzítja el egy vágásnyom, ami a szájvonalat a jobb fül irányába görbítette. Ripacs tanácstalanul fürkészte a másik két arcot, amelyek szabad ég alatt eltöltött éjszakákról és hosszú magányos vándorutakról tanúskodtak.
Nem ismerte őket – vagyis nem tudta, hogy ismeri-e őket, avagy sem.
Nem tudott semmit. A hajnal fénye a fenyőlombokon is nehezen fúrta át magát, és a pokrócokkal végképp meggyűlt a baja. Ripacs hunyorgott. Fogalma sem volt, hogyan került a roskatag kulipintyóba, s amikor – a csillagok fehéren szikráztak a gallyak közé szorult égen, mint különös vadállatok szemei – kibotorkált elvégezni a dolgát, csaknem hanyatt esett meglepetésében.
A fekete fák és a tömör anyagnak látszó sötétség börtönfalként vette körül.
Kik lehetnek, gondolta, társait vizsgálgatva; házigazdák, avagy eltévedt csavargók, mint én; barát vagy ellenség? Üres a zsebük, vagy duzzad ezüsttől, aranytól? Mikor ettek utoljára? Lefogadom, hogy egyikük se nagyobb éhenkórász nálam (hiába, a vándor, aki sima beszédével keresi a kenyerét, ritkán ül terített asztal mellé)… az ősz szakállú kimondottan veszélyesnek tűnik. Ripacs óvatosan megérintette az övébe tűzött hosszú kés faragott nyelét.
Hideg szél nyalta a férfiak tarkóját, de egyikük sem állt fel, hogy megrakja az ócska kályhát, amit vashordóból alakítottak ki.
Az öregembert Krasznainak hívták, és egy évvel ezelőtt még becsületes polgárként kereste kenyerét: patkolókovács volt egy forgalmas útkereszteződés mellett elterülő mezővárosban, mely itáliai származása ellenére azonnal befogadta, és felvette a céhbe. Békés, biztonságos otthonra lelt, s úgy gondolta, a jómód kitart élete végéig.
Elég volt azonban egyetlen rossz döntés a vezetők részéről, és a települést martalócok rohanták le, akiktől a bíró megtagadta a koszt-kvártélyt; egy nyári éjszaka alatt porig égett Csoknya, ami gyerekkora óta otthont adott neki.
Mindenét elveszítette – egyetlen lánya, a tizennyolc éves Sára nyom nélkül veszett el a lángtengerben. Három éve sikerült magához vennie: egy tót családnál nevelődött, mely alig akarta elengedni… szerencsére a családfő üzleti úton volt, így sikerült elvinnie onnan a lányt. Sára! Mi lett vele, hová vetődött vajon?
Krasznai hangtalanul vette a levegőt, mert egyetlen apró zörejt sem akart elmulasztani. A pusztulás után egyetlen célt tűzött maga elé: felkutatni Sárát… senki se látta; se eleven magát, se a holttestet.
A kalandor színjátszó társulat, mely a szerencsétlenség előtti nap kocogott be a városba, szintén felszívódott – mintha nem is létezett volna. A büszke tornyokból, falakból korom lepte csonkok maradtak, amiket lassanként felfalt a por, a szél, az eső.
Az őszt, a telet, a tavaszt és a nyarat előbb lázas, később fáradt, majd hideg és számító kutatással töltötte. Senki sem tagadta meg tőle a választ – még a haramiák főnöke sem, akit Krasznai tulajdon késével szögezett egy fának. De nem kapott cserébe semmit – se azt, amit remélt, se azt, amitől rettegett.
Alkonyatkor lovagolt be a furcsa, félelmetes erdőbe.
A keskeny ösvény úgy futott a dércsípte gyümölcsökkel megrakott bokrok között, akár egy mozgékony, csupasz farkú állat, s ő kényelmetlenül érezte magát az ismeretlen vadonban, mely nem mutatta értelmes élőlény jelenlétét – fekete, elszenesedett fatörzsek hevertek a homálymélyben, ám a hajdani kovács nem mert leszállni a nyeregből… azután rázuhant az éjszaka, és… itt ébredt, ebben a kalyibában, feje alatt a nyereggel, hóna alá csúsztatott, kétfejű fejszével, egy idegen ház emeletén, szénába bugyolálva, akár egy csecsemő.
Krasznai véresre rágta belül a száját. Figyelmét nem kerülte el a vele szemben ülő takonypóc idegessége, s a fegyvert érintő mozdulat sem… a fejszét a széktámlához támasztva, ugrásra készen várakozott tovább.
Ripacs most a középkorú férfira emelte elkínzott tekintetét.
Mardosta az éhség. Ha nem jutok élelemhez, kilyukad a gyomrom, gondolta, márpedig ennél rusnyább halál nem létezik a földön. Összeráncolta a homlokát… az elmúlás gondolatára ugyanis egy elmosódott kép úszott be tudatába, amit azonban a megszokott, reggeli helyett elfogyasztott pálinka hiányában nem tudott kiélesíteni… Egy nő arcát látta, távolról, lebegő fátylak mögött… ébenfekete haj, barna bőr, kék szemek… a fenébe is! Bosszús volt, ideges, ingerlékeny.
Ismét megérintette fegyverét. A hideg fa segített a megnyugvásban.
A harmadik férfit bámulta, aki épp’ kopasz fejét törölgette egy kockás kendővel. Rinaldo Rinaldini legyek, gondolta Ripacs, egy régi népszínműből kölcsönözve a nevet, ha nem fogadós az istenadta; vagy afféle szekérkocsmáros, aki kocsiról árulja a bort… ejh, mit törődöm én vele?
A lámpafény lobbant egyet, majd még egyet – a fény emelkedett, süllyedt, akár a viharba került hajó, és Ripacs az ajkába harapott. Nemsokára egyiküknek el kell szánnia magát a cselekvésre: megtölteni a lámpa hasát, megtömni a kályhát… és megvizsgálni a házat, akad-e a kamrában elegendő ennivaló.
A kopasz, kövér férfi keserveset sóhajtott, és megtörte a csendet.
– Jó reggelt kívánok az uraknak – mondta vontatottan öblös hangon. Az utolsó szótagot hosszan kitartotta, szemlére tette, mintha oda akarná adni valakinek.
Biztosan vendéglős vagy, így Ripacs; megismerem a fajtádat.
– Hol látsz te itt urakat? – szólt rá vadul az öreg, és az asztalra csapott. – Te laksz ebben a viskóban? Minek emelet egy ilyen uszadékfából összerótt viskónak, he? Hová tetted az eszedet? A lovam belerúg egyet, és összedől. Az ám, hová dugtad a lovamat? Előadod, vagy keressem meg magam?
A kövér megdöbbent. Arca valósággal összegyűrődött.
Elejtette a kendőt – azután összevonta szemöldökét, és hurkás arcán megkeményedtek az izmok.
– Nem tudom, kiféle, miféle uraságod – felelt kimérten –, de, és ezt bízvást elhiheti, nem szoktam hozzá a vulgáris beszédhez. Dávid vagyok, az aranyműves, és… – félretolta a kendőt, hogy Krasznai egy ormótlan elültöltős pisztollyal nézhessen farkasszemet – elvárom a tiszteletet.
Ripacs fejhangon felnevetett.
Elengedte tőrét. Ismerte Dávid mester mordályát: ilyen közelről az is veszélyben van, aki a fegyvert elsütő közelében tartózkodik.
– Ugyan, ugyan! – mondta a lehető legmézesebb modorában. – Mire való ez a torzsalkodás? Mutatkozzunk be egymásnak, és, amondó vagyok, nézzünk körül, ha már idefújt bennünket a tegnapi vihar.
– Nem volt semmiféle vihar tegnap – mondta gyanakodva az aranyműves. – Engem elraboltak, kérem szépen! Altatót csempésztek a boromba! Hol a szekerem? Hol a portékám?
– Engem leütöttek – vallotta be Krasznai, és bizonytalanul megpaskolta a fejét –, másképp’ nem történhetett a dolog. Sajnos, nem emlékszem semmire. Ejh, ejh. Nem te vagy a házigazda? Nagy kár.
– És maga, fiatalember? Megitatták, vagy leütötték?
– Egyiket sem – felelt Ripacs az igazságnak megfelelően. – Félholt voltam a fáradtságtól, amikor megpillantottam a holdfényben ezt a házat. Bejöttem, és… ennyi. Aludtam, mint almában a kukac.
Ripacs várta, hogy feleljenek valamit indítványára, ám két társa némán vizsgálgatta egymást. A ház néma volt, ám a fiú időnként virágillatot érzett, és a vaksi ablakok mögött titokzatos árnyak finom vonulását látta. Hallucinálok, gondolta boldogtalanul, az éhségtől.
Idegesen dobolt az asztalon, felállni mégsem mert. Amott a pisztoly, emitt a fejsze, amely kékesen villózott a bolond öregember oldalán. Teltek-múltak a percek, és Ripacs kénytelen-kelletlen tanulmányozni kezdte az árkokkal szabdalt arcot, amin fehér borosta ütközött ki – a színészgruppnál az ékesszólás mellett megtanulta a fizimiskából és a taglejtésekből olvasás művészetét is. Hamarosan rájött, hogy az öreget belülről rágja valami.
Megvan a maga baja, vélekedett váratlan együttérzéssel; azért használ barbár gesztusokat. Igaz, a kereskedőt se kell félteni. Olyan vastag a karja, mint az elefántláb. Ha ezek összeugranak… fejébe hirtelen fájdalom hasított. Homlokához kapta mind a két kezét… a fekete hajú lány… rőt, gonosz fény öleli… a fájdalom apránként áthurcolkodott vállába, karjaiba, és elfoglalta egész testét.
– Mi baja van? – kérdezte ekkor Krasznai. – Beteg? Még az hiányzik, hogy beadja a kulcsot.
– Említette, hogy éhes – vetette közbe az aranyműves. – Sajnos, az elemózsiás kosaram a szekéren maradt, a szekér pedig a jó isten a megmondhatója… – reménytelenül legyintett, de egyik kezét a mordály mellett nyugtatta.
– Badarság! – horkant fel Krasznai. – Ez az erdő… járt már valamelyikük ebben az istenverte vadonban?
– Nem – ingatta a fejét Ripacs. – Tényleg leütötték? Úgy értem…
– Ne értse sehogy! – Krasznai megrántotta széles vállát. – Nem kell sehogyan se értenie. Jobban van? Igen? Maga a legfürgébb, öcsém. Nem óhajt körülnézni ebben az elvarázsolt házban, ahová akaratunk ellenére kerültünk?
– Nekem nincs kifogásom a ház ellen – mondta csöndesen Dávid –, a kocsimat se sajnálom. Nem üzleti úton vagyok, uraim, hanem… keresek valakit.
Ripacs csaknem hátraesett, amikor Krasznai feldöntötte az asztalt. Félúton utána kapott, így a bútor végül a helyén maradt, ám a tagbaszakadt férfi két lábon állt, kezében a fejsze. Dávid pisztolya a földön hevert, és az aranyműves jobbnak látta, ha nem kapálózik utána. A kovács egy lépést tett előre. A verekedés a küszöbön állt.
A fiatalember akkor sem tudott volna közbeavatkozni, ha az őt megbéklyózó fájdalom engedi – eddig minden veszélyes helyzetből kivágta magát egy verssel, egy szónoklattal vagy egy ügyesen rögtönzött tréfával, ezúttal azonban cserbenhagyta tudománya. Illetve… felemelte a kezét, és felkiáltott.
– Állj! Állj! Mire készülnek? Hiszen nem is ismerik egymást!
Krasznai felmordult.
– Az nem számít. Halljam! Ki után szaglászik? Aranyműves, mi? Életemben nem láttam ekkora darabot, pedig a városomban sokféle ember megfordult… Csoknya híres volt arról, hogy…
– Mit mondott? Milyen város? – Az aranyműves elfehérült. Ő is felemelkedett, és feltornászta magát. – Csoknya? Jól hallottam?
Az asztal újra megremegett, és Ripacs egyre találóbbnak érezte a hasonlatot a hánykolódó hajóról. Érezte, hogy valami készül… szeme sarkában fekete folt növekedett, ami egyre határozottabb vonásokat öltött.
– A lány – suttogta maga elé –, a lány. Hát persze. Ott volt a deszkákon… én Oberon voltam, ő Titánia… bár a fekete haj nem illett a szerephez, a direktor azt mondta, hogy ezeknek így is jó lesz… meg amúgy is éjszaka játszunk, és a szurokfáklyák kevés fényt adnak… egy éve történt… egy éve menekülök… pajtában alszom, folyóban mosakszom.
A hatalmas csend józanította ki – mintha hideg vizű tóba mártotta volna a fejét. A fájdalom sötéten siklott a tudat felszíne alatt, nagy testét a mélységnek tartogatva. Ripacs feltekintett – egyenesen a két férfi szemébe.
Krasznai leengedte a fejszét, de nem vált meg tőle, egyik tenyerén dajkálta. Dávid aranyműves megkaparintotta a mordályt, ám tétován lóbálta, és szemlátomást a terhére volt.
– Miféle lányról beszéltél az imént, öcsém?
– Mondd el, mit tudsz róla, és… nálunk, a szlovák hegyekben úgy mondják: pokoj. Békesség. Mind a hárman egy lányt keresünk, moj priatel.
– Vajon véletlen-e, hogy ebben a világvégi viskóban találkozunk? – kérdezte Krasznai, és a sarokba hajította a fejszét. – Te – mutatott az aranyművesre – nevelted fel, mert az anyja elszökött veled… Te – most Ripacs következett – beleszerettél, én meg ütöm a fejem a falba, hogy elveszítettem.
A viskó falai átfényesedtek, ahogyan a nap feljebb hágott az áglajtorján, és egyik árnyat a másik után szabadította fel az éjszaka fogságából. A három férfi szótlanul forgott körbe-körbe, mert hangok éledtek fel a szobában, színek neszeztek és hangok ragyogtak a gyalulatlan bútorok között, láthatatlanul.
Azután meghallották, hogy a közelben egy ló nyerít… kisvártatva keréknyikorgás zörejét hozta a szél, és Dávid örömmel lépett az ajtó felé… Ripacs pedig mindkét karját leengedve, lehunyt szemmel gondolkodott, hogy a lánynak, aki a fal másik oldalán suhan feléjük, mit fog mondani… hozd jóra hát megint; hisz rajtad áll; gondolta, és hagyta, hogy hosszú tőre – hangtalanul, mint egy szál virág – a földre peregjen.
Zsákfalunk száját bevarrták,
szaggatni kell, csitítani szabaduló
madarakat. Kosárba gyűjtjük
kiérlelt sóhajunkat, elnapoljuk a
szenvedést, sáros kézzel hazát
építünk. Harangvirág koccan.
Beássuk csúszós
babaszappanunkat az anyaföldbe,
tegnap vettük a Lidl-ben. Fölé
tájtól idegen májusfát ültetünk.
Krepp-papír hajat fésül a szél,
megszökik, honalapítók leszünk.
Adunk és áldozunk. Borús időben
koronát úsztatunk. A következő
epizódból kiírjuk az
áramkimaradást, visszaforgatjuk a
gázórát. A temetőkaput becsapja a
huzat. Halottak vihorásznak.
A szegénysoron lordokkal
találkozunk, kutyahúst esznek.
Rongyokba csomagolt esték
sortüze visszhangzik. Rozsdás
kardlappal lovaggá ütnek.
A turult megmérgezték, mégis
felriad. Itthon vagyunk, sugárzunk.
Újrafoglaljuk az elkártyázott hazát.
magadhoz igazítottál,
nem kapsz érte fizetséget:
velem együtt haraphatod
kenyérrel a tisztességet.
Etetjük szobánkat gonddal;
talán megnő egyszer tőle,
piros haragom feldobom
gondolkozni a tetőre.
Dolgaim hiába
csiszolom, nem sikerült
ennél fényesebbre,
meséskönyvet veszek
a szerelemnek, hívő
maradjon a kedve.
E holtig csatában
csak egymásért hitünk
megmaradna,
ha szél lennél,
tűzfalat
húznék az utadba.
A baltás gyilkos mennybe megy –
pokolba nem jutnak ma latrok,
a sas repesve fog legyet,
farkasfalkák lakják az aklot,
szobor szarja le a galambot,
amely talpazatára szállt,
babért tövisre vált a bajnok,
mert itt már minden fejreállt.
Mohamedhez megy – lám – a hegy,
s Rómába nem mennek harangok,
mínusz kettő az egy meg egy –
a nulla is fölé magaslott,
az ördög hirdet békeharcot
s angyalt mímelve szít viszályt,
ma csicskás is lehet parancsnok,
mert itt már minden fejreállt.
Gazdit pórázon tart az eb,
pásztort terelgetnek a barmok,
sügér delfinre vet szemet,
szeleket zörgetnek harasztok,
bércnek vakondtúrásnyi halmok
szabnának magasság-határt,
hogy zerge tiszteljen varangyot,
mert itt már minden fejreállt.
Herceg, a harcot jobb feladnod,
gazokban úgysem tenne kárt…
Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
Miután minden fejreállt?
„Iszonyú dolgok mostan történülnek”
(Ady: Krónikás ének 1918-ból)
Iszonyú dolgok mostan történülnek,
népek falakhoz űzve menekülnek,
bűnösök rég nem – csak jók keserülnek,
s ember hitei vakhitté hevülnek.
Ember hajléki barlanggá ürülnek,
szívek, tűzhelyek hullamód kihűlnek,
kedvelt szűzeink bordélyt nem kerülnek,
s szürkéknek szürkék szürkén hegedülnek.
Rosszkedvű anyák vonakodva szülnek,
labdázó fiúk labdát máshol űznek,
lévők s leendők egyaránt gyérülnek,
s lámpás, szép fejek világolni szűnnek.
S szegény emberek most sem csömörülnek,
buták, beléndek-beszédnek bedűlnek,
ünnepet már csak torzsalkodva ülnek,
piros dühükbe belefeketülnek.
Halál-mezőkön hollók tömörülnek,
bőszült zsiványok gyilkot köszörülnek,
vért, hírt szomjazva csapatokba gyűlnek
s mindent ledöntve ölnek, ölnek, ölnek.
Hangoljuk magunkat
életre szivem!
Erősítsük meg
a szeretet húrjait!
Távozzon a félelem
és az aggodalom!
A megbocsátó mosoly
legyen velünk!
Nem lehet játszani
lehangolt húrokon!
A legérdekesebb a hatalmas biciklis plakát volt. Nem bírtam betelni vele. Pedig nyújtogattam a nyakam a szűk előszobában, hátha láthatok mást is a lakásból a félig nyitott ajtókon át. Liktor néni ugyanis sohasem hívott be magukhoz. Nem úgy, mint szomszédja, a Tanárnő, akinél gyakran megfordultam a titokzatos, gyönyörű földszinti lakásban.
Anyám barátnője, Liktor néni gyerektelen asszony volt, és nem azért, mintha nem szülhetett volna, mondta el egy ízben anyámnak, hanem azért, mert ki nem állta a gyerekeket. Nő szájából ilyesmit addig nem hallottam. S bár pontosan tudtam, hogy tényleg ki nem állja a gyerekeket, engem is utál, egy csöppet sem nehezteltem emiatt a nénire. Inkább imponált az egyenes beszéde, a függetlensége, a szabálytalansága. Liktor néni magasról tett a világra. Abban az egyszerűnek látszó egyemeletes házban, ahol Liktorék laktak, csupa szabálytalan ember élt, s ez nagyon izgatta a fantáziámat. Különben is imádtam fölfedezni mások életét. Látni, mások másként élnek, mint mi. Néhányan nagyon másként. Ez lelkesített, bár nem is értettem pontosan, miért.
Liktor néni napestig járt-kelt a környéken, vitte-hozta a pletykákat. Hosszú szipkáiban szinte soha sem aludt ki a cigi. A száját mindig kirúzsozta, a körmeit vérvörösre festette, amiért anyám sóhajtozva irigyelte. A hibátlan festett körmök arról árulkodtak, hogy azok a kezek nem a lúgos mosóvízben és a mosogató dézsában áznak naponta, mint az én anyám agyongyötört ujjai.
Liktor néni folyton csomagot kapott Amiból, ahogy ő mondta, a rokonaitól. Abból öltözött, és nem is akárhogyan. Minden szabálytalan volt rajta. Anyám szerint egyenesen ízléstelen, de ebben nem értettünk egyet. Nekem nagyon imponált, hogy folyton nadrágban jár, és ha leül, kényelmesen szétterpeszti a combját. Liktor néni legtöbb ruhája rikító színekben pompázott, olyan lilákat és rózsaszíneket azóta sem láttam. Annyi cuccot küldtek neki, hogy folyton eladogatott a rongyokból. Pedig nem szorultak rá a pénzre. Liktor bácsi, a férje kapós iparos mester volt. A fél kerület lakásait ő és a két segédje festette ki. Így aztán a néni inkább csak a pletykálkodás kedvéért házalt az amerikai ruhákkal. Gyakran meg is unta az alkudozást, és ingyen odaadta a cuccokat némelyik rámenős szomszédnak.
Viszont mindenkiről mindent tudott, és nem fogyott ki a kritikus megjegyzésekből. Gonoszkodó volt, az tény, de sokszor igazat kellett adni neki. Úgy gondolkozott és ítélkezett az emberekről, ahogyan otthon nem nagyon hallottam addig. És imádott nevetni, a legtöbbször, persze, mások kárára.
A biciklis plakátot akkor láttam meg náluk az előszobában, amikor anyám egyszer valamiért átküldött hozzájuk. Kivételesen a bácsi is otthon volt. Beinvitált a lakásba. Pedig a néni a küszöbön váratott a lépcsőházban más alkalmakkor. Még azt sem állta, ha belépek hozzájuk. Ezúttal is csak az előszobáig jutottam, mert a néni már kiabált is ki a szobából, hogy jön, várjak, ne tovább. Már hozza a varrnivalót, amit küldeni akar anyámnak. Én meg forgattam a fejem a zsúfolt előszobában a hatalmas sötét szekrény mellett. A szekrény teteje cirkalmasan ki volt faragva, a két oldalán pedig tekergős oszlopféle kanyargott fölfelé. A három ajtón három zár, mindben ragyogó nagy rézkulcs, a kulcsok végén pedig különös formára font mélyzöld selyembojtok lógtak. Hát, ez már magában csodás volt. Na, de még a szekrénnyel szemben a falon az a méteres plakát. Csíkos trikóban és furcsa fejvédőben tekerték rajta különös bicajukat a muszklis bajszos férfiak. Nehezen silabizáltam ki, de cirkalmas betűkkel az volt ráírva: To-ur de Fran-ce 1942. A plakát sarkában felismertem az Eiffel-tornyot, amelyik mintha egy kicsit meghajlott volna, ahogy a vadul pedálozó versenyzők után néz. A bácsi észrevette a konyhából, hogy tátott szájjal bámulom a plakátot.
– Majdnem én is kijutottam – jegyezte meg, miközben a tojásokat verte föl.
– Hová? – nyögtem megdöbbenve, mert nem tudtam, hogy a Tour de France-on csodálkozzam-e jobban vagy azon, hogy Liktoréknál nem a néni, hanem a bácsi készíti a csipetkét a bableveshez.
– Hát, a Tourra – válaszolta Liktor bácsi.
– Óh – nyögtem csodálattal. Nem mertem megmondani, hogy fogalmam sincsen mi a túró az a Tour de France. Azt viszont érzékeltem, hogy nagyon komoly ügy lehet, a bácsinak legalábbis. De akkor már ott állt az előszoba másik oldalán a néni is. Kezében az elmaradhatatlan szipka. Keserűen fölnevetett:
– Ja, majdnem. De már akkor is olyan méla fasz voltál, mint most, és mégsem jutottál ki. Pedig lehet, hogy akkor a Montmarte-on ennénk a ratatouille-t, nem a Hungária körúton a csülkös bablevest.
Hogy mit ennének és hol? – kérdeztem volna, ha meg mertem volna szólalni. De rá se mertem nézni a felnőttekre, fülig pirultam. Úgy éreztem, nem volna szabad ott lennem, vagy meg kéne süketülnöm inkább. Nálunk elképzelhetetlen volt, hogy a szüleim ilyen hangon beszéljenek egymással, különösen nem előttünk. Azt hittem, valami jóvátehetetlen történik. Rémültem vártam, nekem bajom lesz-e abból, hogy így megaláztak előttem egy felnőttet. Egy férfit! De a bácsi egy csöppet sem haragudott, sőt mintha inkább még ő szégyellte volna magát.
– Ne izgasd föl magad, Verám – csitította gyengéden a nénit, és újra a fazék felé fordult. Csöndben szaggatni kezdte a csipetkét a zubogó levesbe.
– Na, nem láttál még fehér embert? – förmedt rám Liktor néni, amint észrevette döbbent arcomat.
A kezembe nyomta a selyempapírba csomagolt ruhákat, de nyilván érezte, hogy ezúttal gorombább volt a kelleténél. Mielőtt menekülhettem volna a különös előszobából, rám szólt, hogy várjak mégis egy percet. Egy kicsit kutatott a szobában. A behajtott ajtón át nem láttam, csak hallottam, hogy ruhákkal matat. Két perc múlva megjelent újra, a karján egy okkersárga furcsa nadrággal.
– Ez a tiéd – nyújtotta felém. – Ez a legújabb divat Amiban, lasztex.
Két gyors köszönöm szépent is kinyögtem, aztán kezitcsókolom, és már kint is voltam a lépcsőházban. Trappoltam le a lépcsőn, kirontottam a nyitott kapun a vakító déli napfénybe. Egyetlen lendülettel hazarohantam. Anyának odadobtam a varrnivalót, én pedig már bent is voltam a szobában. Lerántottam a kreppszoknyámat, és már húztam föl a hűvös gumis tapintású rikító színű csodanadrágot. A cipzárja csillogó ezüstös volt, az anyag szinte rátapadt a lábamra, a csípőmre és a fenekemre. Már nyitottam ki a szekrényajtót, hogy a belső nagytükörben végre megnézhessem magam. A nadrág úgy feszült rajtam, hogy az őrjítő. Szó szerint mintha rám öntötték volna.
Közben anyám is bejött, döbbenten bámult rám.
– Hát, ezt nem viheted magaddal – dadogta. Rögtön sejtve, hogy holnap már a vonaton is ebben akarok utazni egészen Sóstóig, az úttörőtáborig.
Látva kétségbeesett arcomat, megenyhült egy kicsit:
– Na, jó, vidd el, de az utazásra nem veheted föl. Wágnernéra rájönne a szívbaj, ha ebben meglátna.
Ezzel egyet kellett értenem vele. A pályaudvarra még kijön az osztályfőnök, de utána szüret, utána már csak idegen tanárok lesznek. Meg az ifi vezetők az úttörőházból, akik nagylányok és nagyfiúk. S hát, éppen ez a lényeg: amint a lasztexban a tábortűznél el fogok libegni a nagyfiúk előtt. Úgy éreztem, kivételes lettem magam is a kivételes nadrágtól.
Kitekeredtem, amennyire csak bírtam, hogy hátulról is jól megnézhessem magam. Nem olyan rossz, állapítottam meg. A fenekem nagyobb a kelleténél, a csípőm is túl széles, de azért nem annyira borzasztó.
Észre sem vettem, hogy közben a bátyám is hazaért, és már ketten néztek anyámmal az ajtóból. El voltam készülte a porig alázásra.
– Na, ez felér egy merénylettel az úttörő mozgalom ellen – röhögte el magát elégedetten a bátyám a sárga lasztex láttán. – Nem is ebédelsz, csak illegeted magad? – kérdezte továbbra is röhögve.
Közben kifordult a konyhába, hogy örökké üres hasát átmenetileg megtöltse úgy huszonöt palacsintával.
Kék párák, dúsan csorduló izek
évszaka, cimborád, a Nap kisér,
az ért szőlő fürtjét begyűjtitek
a náddal fedett pincék szélinél;
almák súlyától rogyva csügg az ág,
őszi magvakat zamattal teletöltesz:
beérik már a mogyoró,
feszül a dinnyék vérpiros bele,
késő virág bimbója fakadoz,
kitárt kelyhéből friss nektárt oroz
a csíkos méh, a csapongva-mohó.
Ki nem ismer téged? – figyeltelek
hányszor én, közelében a rakott
csűröknek: sütkérezel, ősz fejed
napsugarakkal cirógattatod,
vagy aratsz épp, míg a mák illata
álomba bódít és elejted a
sarlód egy fűcsomóra, vagy akár
fáradt cseléd, a kék patak felett
fődet lehajtod: frissülésre vár,
vagy bor-prés illatát szimatolod,
sajtolsz belőle csorgó cseppeket.
A sok tavaszi kánta hova lett?
Ne búslakodj! van néked is dalod,
nézd a Napot beszövő felleget,
vadrózsák bíborpalástját amott,
s parti füzek közt zsongva szétbomol
a szúnyograj, majd összegyűl odébb,
mert forgatja szeszélyes szélsodor;
nyáj béget, rőtszínű domb válaszol,
tücsök cirpel, vörösbegy énekét
trillázza sárga szérűskert alól,
s búcsúzkodó fecskéktől zúg a lég…
I.
A szemnek mindig
csillagok háta mögött
van az éjszaka.
*
Vak térben, bennem,
a fény megfoghatóan
elérhetetlen.
II.
Egy kör, mindegyik
pontján nyitott, sehol sem
zárt, csak átölel.
*
Magánytiszta űr
fókuszában foganhat
meg az érintés.
III.
Imáktól halkul
szájban az idő, várja
bennünk a csendet.
*
Örök, éteri
visszhangjához keresi
Isten az embert.
Naphalszínű volt az alkony. Thakács elsétált negyedik kávéját meginni a Spar mögötti palacsintázóhoz, a panelház-sorfal elé. A vadszőlő (teljesen befutotta egyikét a tízemeleteseknek) levelei – pár napja még magukba fordultan, fagycsíptén, bordón csüggtek – mára jórészt lehullottak, eltakarította őket a várostakarítási cég, s elfújta a szél. Lefelé ment a nap, felhőfoszlányok előtte, kék-lila-piros-sárga mintázat ömlött el a nyugati égen. A keleti mennybolt egyöntetű-szürke; csapongó sirálycsapat bukkant fel a templomtorony mellől; az épület nagy hányadát elfedte az áruház, csupán csúcsa látszott. „A Balatonon ilyenkor…”, mondta magában Thakács, és a szélhajtotta sirályokat figyelte. Más volt ez a röpt, mint mikor a sirályok nyugodalmasan libegnek a víz fölött, kishalat kutatva – most siettek. Olykor féloldalra döntötte őket a szél, ez még inkább csapongóvá tette szálltukat. – Igen, igyekeztek valahová, talán a Tiszáról jöttek, s a Fehér-tavi nádrengeteg felé mentek, hogy biztonságban töltsék az éjszakát. „A Balatonon is nyugatra szállnak alkonyatkor a sirályok”, közölte magával, magában Th. a palacsintázó bódé előtt. „Mintha, igen, a nap után repülnének, holott csak mennek a Kis-Balatonra, vagy a lellei, fonyódi halastavakra.”
– Kész a kávé! – szólt ki üvegkalickájából a palacsintás hölgy. Thakács nem reagált. – Kész a kávé!
– Uram, a kávéja – kopogtatta volna meg Thakács hátát egy ember, aki dzsemes fánkra várakozott. – Uram… – „Uramisten”, gondolta a fánkra váró, hisz Thakácsnak nem tudta megkopogtatni a hátát: akadálytalanul keresztülment rajta keze, mintha odavetített kép lenne Th., semmi más.
– Ja, bocsánat – mondta Thakács, csak hologramja volt jelen az elébb, ő maga a Balatonnál bóklászott –, köszönöm a kávét.
– Ötvenöt – mondta a hölgy, semmit sem vett észre abból, hogy Th. percekig egészen másutt tartózkodott. Hiszen csupán annyi történt, elbámészkodott egy vendég.
Thakács megitta kissé kihűlt kávéját a fehér műanyagpohárból, visszafelé indult, ahonnan jött, egy lány közeledett szembe vele, akivel gyakran látják egymást a buszon.
– Elfogadnál tőlem egy kagylót? – kérdezte Th., kabátzsebéből nedves-hideg kagylóhéjat szedett elő.
– Te kagylóval a zsebedben jársz? – nevetett a lány.
– Most hoztam a Balatonról. Ebben a percben. Az előbb ott voltam. Még vizes. Tessék – mondta Thakács. A kagylóhéj karcsúbb volt, mint az errefelé, a Tiszában honos kagylók héja, s korántsem sötétbarna: szinte áttetsző világossárga.
– Halszagú – közölte a lány, orrához emelve a kagylót. – És moszatszagú. De azért szép – tette hozzá elgondolkozva. – Én ilyen szép kagylót még nem is láttam.
– Tartsd a füledhez – mondta Th. A lány a füléhez emelte a kagylót: hullámmoraj jött belőle, a tó halk zaja, sirályok távoli jajszava, csaponganak a szélben, mennek a nap után az üvegtiszta, őszvégi víz fölött, az alacsony, feketéskék hegyek között, a naphalszínű ég alatt.
„Mikor kopog már az eső a tetőteraszon?”, tűnődött Thakács. Napok óta fújt a dél-délnyugati szél, nem és nem akart nyugat felé, onnét északnyugatnak fordulni. Vakfehéren izzott az ég, a Balaton tükörsima volt, legalábbis száz méterig, onnantól kéken ráncolódott, a ráncok befelé szaladtak, s tudni lehetett: odaát, az északi parton méteres hullámzás dühöng, kiszaggatott növénycsomók hánykolódnak a vízfelszínen, süllőhínár-, békaszőlőbőli, úszó szigetek; a szembeszéllel angolnahorgászok dacolnak, besuhintva a messzeségbe a fakófehér ég fényében nikkelesen csillogó kishallal csalizott horgokat. A viharjelzőfények sebesen villogtak, s Thakácsnak gyerekkora jutott eszébe, midőn még rakéta jelezte a közelgő ítéletidőt: amennyiben még messze volt a vihar, sárga, ha küszöbön állott, piros. A dörrenésre mindenki felfigyelt, és észlelte a lassan lefelé imbolygó sárga vagy piros fényeket; a füstpamacs sokáig egyhelyben lebegett. „Fellőtték a piros rakétát! Fellőtték a piros rakétát!”, terjedt Balatonpart-szerte a hír, s mindenki igyekezett a vízből kifelé. A mólóárbocra felhúzták a viharkosarat, ha csak félig kellett a vihartól tartani, félig, ha teljesen, akkor a legtetejére. Most néma fények villognak viharban a parton, környes-körül. „Mikor kopog már az eső a tetőteraszon?”, kérdezte magától Th. Másnap reggelre vakondtúrás-méretű hangyaboly emelkedett a járda melletti fűben, nagy, szárnyas hangyák özönlöttek ki a bolynak lyukacsain, szivárványló hártyákkal emelkedve a légbe, s Thakács tudta: csakhamar itt az eső.
– Csucsukám, jön a zuhé – mondta feleségének, Á.-nak, és elkezdték bekapkodni a nyárfa és az egyik ezüstfenyő közé kifeszített szárítókötélről a ruhákat, terasz alá tolni a bicikliket. Délnyugatról megdördült az ég, hamvasszilvaszín, vakítófehér szegélyű fellegek gyűrődtek a zenitre, ám ekkor már északnyugatról is borult, lilásfekete fal érkezett a Badacsony felől, hordókat görgettek odafent, szertefutó márványerezés az égen, bot reccsen ketté a vihar térdén – belevágott valamibe a villám –, és ömlött, locsogott, dőlt az eső. Később csillapodott, de egész éjjel kopogott a tetőteraszon.
Másnap reggel csak szemerkélt immár, a kánikula sehol, a szél elállt.
– Csucsukám, mi ez a zörgés? – kérdezte Thakácsot Á. (egyformán szólítják egymást mindketten); párás-pasztell volt a táj. A zörgés a konyhából hallatszott. A hang iránt néztek, és megláttak egy, a nejlon kenyeres zacskóból kiemelkedő egérfejet. Thakács egyet lépett felé, az egér visszakucorodott a zacskóba, várva, mi lesz. Orrától farkáig fekete csík húzódott végig, ez határozottan gracilissé tette.
– Pirókegér. Az eső elől jött be – mondta Thakács.
– Jaj, de édes! – mondta Á. Az egér ijedtség nélkül zörgött a zacskóban, rezgő orral szimatolt szét. Th.-ék zacskóstul-kenyerestül kivitték az udvarra, s az egész csomagot lehelyezték a vizes fűbe. A kis állat rövid tájékozódás után minden sietség nélkül tűnt el a bokrok alatt (Thakács egy fekete csíkról percekig azt hitte, még az egeret látja, aztán kiderült, korhadó fűszál csupán.)
Leszállt az est, köd terjengett fehéren és rétegesen a rét fölött. Thakács a majdani őszre gondolt, a halk, hideg októberre, mikor üveg-átlátszó már a víz, s az ég alján feltűnik a Déli Hal csillagkép.
Mindkét macskám miákol,
egyik se gagyog.
Fenéklyukuk kétféle,
Kabóé nagyobb.
Kakijuk a lapáton
kétféle, igen.
Negrié vagy Kabóé,
ismerem, milyen.
Napomat velük kezdem,
kora délelőtt
zörgetik a kilincset
reggeli előtt.
Két macska avagy három?
Itt a reggeli.
Tálcán a harmadiké,
beviszem neki.
Olyankor se dorombol,
míg etetem őt.
Filmeket fordít estig,
ül gépe előtt.
Mit szeret? Fészbukolni.
Engem is szeret.
Beszél velem, bár ritkán,
macskáim helyett.
Szobánkba új nap süt be,
őt is megleli.
Miákolnék leginkább:
„Itt a reggeli!”
Petivel beszélgetek,
élni kezdek ilyenkor.
Néha ő nincs is jelen,
mondjuk, reggel kilenckor,
mikor útra készülök,
van mit intézni, ezt, azt.
Idén a tavasz rideg,
némelyik virág elfagy.
Petivel beszélgetek,
érzem, odabent nap süt.
Ágakon nyílik vidor,
áprilisi kamasz rügy.
Új nap jön, ébredni kell,
nem tart vissza a dunyha.
„Papó” – így szól egy virág
fejét rügyből kidugva.
„Vigyázz, virág” – mondom én.
Tőle tanulni van mit.
Szélben mossa szirmait.
„Nyár lesz” – felel, nem alszik.
Nap közben sokat alszom, egyszer,
megeshet, nem is ébredek fel.
Furcsa álom lesz, furcsa álom.
Keresem magam. Nem találom.
Íriszek mindenütt,
nyári nap kikre süt,
nézem a kék eget,
ti szebben kékletek.
Pitypang a réteken
tréfát űz énvelem,
fújjam el, élni fog,
nem egy, de mennyi, sok!
Mikor nem leszek itt,
a kökörcsin virít,
darázs dönög a fán,
diófa ágbogán.
Barnus is itt szalad,
az almafák alatt,
a gólyának örül,
aki fészkében ül.
Panaszkodni minek?
Szeretlek, Szigliget.
Versemet itt hagyom,
kinő, mint sárga gyom.
Még az alkonyok is forrók júliusban. A levegő megreked a mező felett, az égen tenyérnyi felhő sincs.
A lány nekivág a domboldalnak. Gyászruhás, törékeny alakja lassan, botladozva imbolyog a magas fűben, fölfelé. A Nap sugarai hosszú árnyakat vetnek, mozdulatlan, karcsú árnyakat, mint a bakacsin, oly feketén sötétlőket.
Amikor a dombtetőre ér, messze, messze néz, kezét leereszti, feketegyolcs-kendője lecsúszik válláról.
Egészen fiatal, csaknem gyerek még. De arca már érett, szelíd-szép vonásai mélyek, árnyékosak; messze révedő, hegyeken-felhőkön messzebb tévedő, komoly tekintete olyan emberé, akit már megérintett a sors, és kitörülhetetlen emléket hasított belé a fájdalom.
A Napot nézi. A horizonton lebegő, hatalmas korongú Napot, mely lebukni készül, de forró, erős sugarait még egyszer szerte-lövelli. Hatalmas, izzó koronájába, ha belepillant az ember, megszédül, szeme káprázik…
„Szeretlek” – csendül egy messzi férfihang, komoly, szép hang, amely nagyon mélyről, talán egyenest a lélekből tör fel, ahol a legszebb érzések születnek. – „Szeretlek, kedvesem… mint a Napot, úgy szeretlek…”
S csendül a lány hangja, szikrázva, csilingelve, miként a könnyű harang, meghatva s évődve egyszerre, úgy csendül, ahogy csak vallomás után csendülhet a szerelmes lány szava.
„Akkor tartsd fel nekem… akkor állítsd meg nekem…”
Szél fúj, könnyű, borzongató szél, meghajlik alatta a dús fű, imbolyog a kukorica, egész tábla búza hullámzik legyintésére, s a szél egyre erősebb, akár a förgeteg, már úgy csapkodja, tépázza a vékonykarú bokrokat, a magasra szökkent dúskalászú búzát…
Kukorica kemény, hegyes levelei csapnak a fiú arcába, szemébe, meglegyintik, zuhogva vágódnak vállára, ostorként csattannak rajta, tépik, cibálják, mint a tövis, de ő utat vág közöttük, s miként az úszó szeli a háborgó vizet, úgy hasít magának ösvényt. És már látja a tábla ritkuló végét…
Rohan a fiú, szarvas-könnyedén fut a tengersík mezőn, a magas fűben, rohan, nagyokat ugorva, rohan, szélnél sebesebben rohan az izzó koronájú Nap felé, szálas, szép alakja megfeszül, kezét kinyújtja, arcát a szélben füröszti…
Eléri-e?
A fiú arca verejtékben fürdik, halvány, áttetsző csillogással borítja a fekete por. Dübög, dobhártyát tépően dübörög a bányászpisztoly. Villogó acélja mélyebbre, mélyebbre gyürkőzik a szénbe. A fiú arcán megfeszülnek az izmok, szája sarkán mosoly játszik, az erős emberek különös, hetyke mosolya.
Zuhogva dől le a szén.
Mikor újra feldübörög pisztolya, már csak egyedül zakatol.
– Hé, te! – harsan fülébe egy kiáltás. – Meddig várjunk?
Arcát a másik felé fordítja, fejét rázza.
– Menjetek csak… Menjetek…
Villannak a karbidlámpák, halványan csillogva távolodnak, mint megannyi szentjános-bogár.
Dübög a pisztoly, a fiú arca megfeszül, állát előreszegezi. Mint kés a vajba, úgy fúródik pisztolya a tömör szénbe.
Valaki a vállát érinti.
Az öreg Vilezsál az. Barázdált, olajbarna arcából csak a szeme fehérje világít elő.
– Megjöttünk.
Az új műszak a munkához készülődik. Egyikük – a Füttyös – félrecsapja sapkáját, fütyörészve lóbálja pisztolyát, egy másik elhajítja cigarettáját, gondosan eltapossa, aztán int. Gyerünk, emberek!
Szakadozva csattan fel egy pisztoly, aztán a második, aztán a harmadik, végül valamennyi.
Csak az öreg Vilezsál toporog dologtalanul a fiú mellett.
– Mi lesz már, meddig várjak?
A fiú arcán legénykedő mosoly, rá sem hederít az öregre. Mélyre, nagyon mélyre fúrja pisztolyát. Azután ránt egyet rajta, de a fal nem moccan.
Egy lekicsinylő mosoly villan feléje, a Füttyös ábrázata.
Ő meg szinte megszakadt a csakazértis-erőlködéstől, homlokán, nyakán kidudorodnak az erek.
– Te, te hetvenkedő – zsörtölődik Vilezsál. – Az erődet fitogtatod? Egyebet se tudsz, te…
A pisztoly tövig nyomul a falba, a szén megroppan, lomhán a földre omlik.
A fiú botladozva, görnyedten fut a folyosón. A sín egyik oldaláról a másikra lendül, csizmája alatt ropog a kavicsos föld.
Hirtelen megtorpan, fülel. Reccsenés? Lámpáját magasra emeli, elkomoruló tekintetével végigpásztázza a mennyezetet. Aztán döbbenten áll. Felmorajlik a föld, tompa, tengerfenéki hangon dübörög. A dúcfa fülsértően recseg. Ha leomlik, vége mindennek.
Odaugrik a dúcfa alá, fél kézzel tartaná.
– Hé! Emberek!
A föld ismét morajlik, s mintha lejjebb mozdulna. Homok potyog. Másik karját is a gerenda alá támasztja.
– Embere-ek, ide-e!!!
Hangja már szeppent, mint a könnyelműen bajba került gyereké. Hangja nekiiramodik a folyosónak, cseng a szikrázó falakon, aztán lehullik róla, elvész.
Már vállát kell a gerendának feszítenie. Embertelenül súlyos a gerenda, homlokán kidagad, fájón lüktet egy ér.
– Hé-éj! embere-ek! – hangja rekedt, majd erős, harsogó, kétségbeesett. – Embe-re-e-ek… Embe-re-e-ek…
Kiáltása végigzúg a falakon, a folyosókon, visszhangot verve csapódik ide-oda, majd a felcsattanó pisztolyok döreje, mint homok a búvópatak vizét, felszippantja. A dübörgő pisztolyok mellett süketek az emberek.
Aztán csend támad.
A fiú fülelő, figyelmes arca eltorzul. Vak rémület ragadja el, szeme eszelős riadtsággal forog, mintha azzal akarna megkapaszkodni a sínben, a gyengén lobogó karbidban vagy a foszforeszkáló falon vagy a…
A csille! Ha kezét kinyújtja, talán elérheti. Vonásai kisimulnak, szemében elcsitul a félelem. A csille. Óvatosan előredűl, de akkor megmozdul felette a föld, felmorajlik; reccsen a gerenda, vékony sugárban hullik a homok. Vissza kell húzódnia a gerenda alá.
Lábát emeli, óvatosan, mintha tojáson lépne, csúsztatja előre. Arca megfeszül, nekiveselkedik az erőfeszítéstől. Aztán csizmája hegyével eléri a csillét, taszít rajta.
A kocsi meglódul, zötyögve siklik tova, majd nagyot csattanva másikba ütközik. Az alig moccan tovább, csak a kereke csikordul meg.
Kongó, üres csend.
– Emberek – suttogja a fiú, arcára barázdát hasít a fáradság, szemét petyhüdten behunyja.
Aztán fölnéz. Elszántan mered maga elé. A sötétbe vesző, lidérctől csillámló folyosót méregeti. Lámpája után nyúl. Lejjebb hajolna, de a föld haragosan mordul meg felette, sűrű zuhatagban hull, esik, ömlik a homok.
Kezét térdére támasztja, csorog róla a verejték.
– Embere-ek! Hej, hé-éj…
De már kiáltani sincs ereje, kifogy belőle a szusz.
Hörög.
A lány lihegve szalad. Szoknyáját térdig felhúzza, hogy gyorsabban futhasson. A Nap már lebukni készül, a horizonton lebeg, szép, szikrázó az alkony.
A lány sebesebben szalad, de egyszerre megtorpan. Fél lábon ugrál, leszakadt szandálját keresi a fűben. Nem húzza fel, kezében tartja, úgy iramodik tovább.
Amikor a fa közelébe ér, csodálkozva megáll. A kétágú fánál senki sincs. Lassan a fához ballag, tövében leheveredik.
Durcás az arca, haragosan villog a szeme.
A karbid alig pislákoló fényét figyeli a fiú. Mereven, gyanakvóan, mintha sorsa függne tőle.
Keze lecsusszan a térdéről. A boltozat hatalmasat reccsen, recsegve-ropogva, tonnányi súllyal nehezedik görbedt vállára. Egy pillanat és vége mindennek. Úgy érzi, mintha fordulna vele a világ, mintha tótágast állna, s nincs, ami ezt a rettenetes, lidérces keringést megállítaná.
Kezét, lassan, hihetetlenül lassan, emeli. Behunyt szemmel, összeszorított fogakkal küszködik. Szédülése lassan múlik. Szeme elszántan, mániákus fénnyel csillog, arca már nem kétségbeesett, a rémület végleg letisztult róla.
Keze a térdéhez ér, ujjai görcsösen belekapaszkodnak.
A Hold felhők között úszik, majd mögéjük bújik. A fa sűrű lombozata megbolydul, zúg a hirtelen támadt szélben. Egy elszáradt gally reccsen.
A lány ijedten felugrik.
Remegő hangon kérdi:
– Te vagy?
Szeme reménykedően verdes a sötétben.
Csak a szél lomha zúgása válaszol. A lány kendőjét összébb húzza magán, fázik.
Hátát a fatörzsnek veti. Kissé görcsösen, ijedten, mint akinek ugyan minden neszre torkába ugrik a szíve, de dacosan, konokul kitart.
Dübörögnek a pisztolyok, csattogva, küszködve vájják magukat a szénbe.
A fiú arcáról patakokban csorog a verejték, csupa csillogás az arca. Fejét felveti, szemét behunyja, akár a szomjúhozó, aki csak egy, csak egyetlen egy csepp vízre vágyik.
A dübörgő pisztolyok markolatig fúródnak a falba.
A lány eljön a fa törzsétől. Tétovázva, körül tekintgetve, meg-megállva, lehajtott fejjel elindul.
Leomlik a szén, az öreg Vilezsál karjával dörgöli izzadt homlokát. Ismét a szénfalnak szegzi pisztolyát. Dübörögnek a fúrók.
Csend van.
A karbid utolsó lobban.
A fiú lehunyt szemmel, artikulátlanul liheg, már a levegőt is alig-alig szedi. Mérhetetlen feszültség gyarapodik benne, arca lassan eltorzul, valami embertelenül nagy gyötrelem kuszálja össze vonásait. Homlokán kidagadnak az erek, zihálása meg-megszakadó, a fulladozó ember kétségbeesett vergődése már ez a hörgés.
Kinyitja szemét.
Elgyötört pillantása kitisztul, rajongva mered előre. Csillogó szeme mintha látná… mintha felinná
Száját szétfeszíti, mintha harsány kiáltás szakítaná szét.
– Te vagy?…
Tisztán csendülő, halk hangja sokáig lebeg a levegőben. Arca megfeszül, reménykedik. Fülel.
Aztán, mintha válasz csendülne, csendesen elmosolyodik. Különös, szép mosoly sugárzik arcáról… s mintha ráfagyna…
Odafent fölötte felmorajlik, diadalmasan, félelmetesen morajlik a föld.
De ő mozdíthatatlanul áll. Mozdíthatatlanul, konokul, mint egy oszlop. Mint egyetlen hatalmas tömbből faragott oszlop.
Virrad. Mint halovány, áttetsző fátyol emelkedik a köd. Harmatban fürdik a mező.
A lány a kerékvágta földúton siet, kendője zászlóként lobog a vállán. Lépéseit, melyek unos-untalan futásra ragadnák, alig tudja visszatartani.
A bánya felől sziréna el-elhalkuló búgását hozza a szél.
A lány megáll, valami furcsa érzés, rossz sejtelem fogja el, futni kezd. Letér az útról, a mezőn vág keresztül.
A sziréna búg, szüntelenül búg.
A lány arca kipirul, haja lobog a szélben, gyorsabban fut. Kendője lehullik válláról, nem törődik vele.
Egyre világosodik, de a sziréna búgása nem lankad, mintha erősebben szólna, mintha a szél kapná szárnyára, hogy hangját minél messzebb röpítse.
Félelmetesen, lélekbemarkolóan búg, üvölt, a lány lehunyja szemét, fülére tapasztja tenyerét… nem, nem szabad hallani!…
Arcán végiggördül az első könnycsepp.
De fut, rohan lankadatlanul. Haját arcába veri a szél. Nem simítja el. Rohan, gyorsabban… sebesebben…
A tárnában csend van. Ünnepélyes nyomasztó csend. Tompán bőg odafent a sziréna. Itt, a frissen dúcolt folyosón sóhaj sem hallatszik.
Az emberek megrendülten néznek maguk elé. A Füttyös szája sarkában furcsa, ijedt mosoly lebeg. Az öreg Vilezsál arca mozdulatlan, barázdái mélyebbek, megindultabbak. Szája széle megremeg.
A fiú a földön fekszik.
Mellette térdel az orvos. Elereszti a halott csuklóját, szemüveges keskeny arca inkább ámult, semmint döbbent.
Hangtalanul rázza a fejét.
– Hihetetlen – mormogja. – Egész idő alatt tartotta…
A mozdulatlan arcokba néz. Száját furcsán, remegőn elhúzza, és szinte hisztérikusan kiált az arcokba.
– Értik? Megmentette magukat… És két órája halott.
Csend. A karbidlámpák pislákolnak, mint megannyi ravatali gyertya.
Az arcok tűnődnek, feloldódnak a görcsös, kemény vonások, mintha könny csillanna a szemekben.
Vilezsál veszi le elsőnek a sapkáját, utána rendetlenül, összevissza a többiek. Vilezsál szeme parázslik, ez a szempár megkövet, ez a szempár nem felejt…
Az orvos kinyújtja karját, két ujjával lefogná a halott szemét. De Vilezsál megállítja.
Nézik egymást.
– Ne… – mondja tompán Vilezsál.
A Nap sugárzó, hatalmas korongja a horizont felett lebeg. Mint akkor… Ott, akkor a dombtetőn…
1961
* A szeptember 6-ai bányásznap tiszteletére [vissza]
Túlcsorduló haiku: A szépségről
Van, ki gyönyörű
Van, kin észre kell venni.
S van, aki attól szép,
hogy hasonlít egy csúfra,
akit szeretek.
Kimittud
Van, ki gyorsan fut.
Van, ki gyorsan olvas, ír.
Én gyorsan érzek.
Párbeszéd
- Csak rémeket látsz…
- Nem csak! De, ha már vannak:
látom őket is.
Mikrománc
meglátni és lemondani
róla: egy pillanat
műve volt
Axióma
Szabadság az, ha
megválaszthatom: kitől
és mitől függjek.
Egy hipotézis
Páncélunk arra
is jó, hogy a világot
megvédje. Tőlünk.
Mantra
Egészséges az,
aki békességben él
betegségével.
Chopin-Mazurka
fegyelmezett kín,
tapintatos szenvedés,
gyász, tánclépésben
Summa
Minden megérint.
- Úgy látszik: sose nő be
a szívem lágya.
Gyertyaoltás előtt
Bámulom tested
falra szökkent árnyát - ma
két lánnyal alszom!
Esti fohász
Ahova nézek:
csak tennivalót látok.
Szemhéjam, segíts!
Jogállás
Próbaidőre
felfüggesztett halálos
ítéletünk van.
Katarzis
vízszintes ajkam
s függőleges ajkacskád:
Megváltott Kereszt
Fair play
Ha örömömben
nem veszel részt, ne kérj a
bánatomból se.
Emlék-táblácska
Egy-egy téglát mind
adtatok a romhoz, mely
csakis az enyém.
Axióma
(hommage á P.H.)
Szerelem az, ha
ébredned is jó azzal,
akivel alszol.
Búcsú
Oldódó képed
kicsordul szememből és
arcomra szárad
Megátalkodottság. . .
Nem adom vissza.
Szemhéjam mögött őrzöm
Legszebb képedet.
Egyre nehezebben jut belém a levegő
alig tudok kecmeregni a negyedik emeletre
A fordulóknál kíméletből pihentetem a tüdőmet
amely kívánkozik az ócskapiacon vett priccsemre
Lefekvés után elmondom a hiszekegyet
és magam előtt látom a gyászjelentést
Tudatja a szokvány szöveg hogy befejeződtem
s fejcsóválás búcsúztassa a zavarodott elméjű remetét
Hogy lekéstem róla, mégse bánom:
két évtizednél több a három.
A hamvasság elkopott:
por- s hamunál mégis jobb, ha vén kokott
az ember lánya és bölcsebb, ha magát feltalálja,
ha asszonyos-kacéran reng a hája
és nem töpreng elmúlt dolgokon,
következményen és okon.
A húszéves kor búskomor románca
nem hazugság-e szintúgy, felrepedező zománca
olcsó vas lábosnak, mely így is, úgy is vásik:
egyik lassú lángon kotyog, a másik
nyílt tűzön emésztődik el, s lesz mind lyukas kacat –
csak a gyönge sír ezen, az erős kacag.
Ezentúl amit kifőztem, azt eszem,
s a maradékot télire elteszem.
Kavarva, keverve
Istentől megverve
Küszködöm egy helyben
Adózom, bagózom,
Éhezem, aggódom
Asszonyban csalódom
Vétkezek, szeretek
Hibákat követek
Mindenkit megvetek
Magamat szeretem
Magamat nevetem
Magamat veretem Istennel.
Laktam Pesten
Zöld övezetben
Együtt a renddel
Tele zsebbel
Most lakom Budán
Rendszerváltás után
Zöldövezetben
Itt is ott is
Az ég alatt is
Üres zsebbel
Talpig félelemben
