görbe tükör


PALÁDI ZSOLT

Két kisabszurd


A párválasztó tükör

A Great Diamond Kft. igazgatója íróasztalánál üldögélt és unott arccal támasztotta állát, mikor titkárnője valósággal rátörte az ajtót.

– Mi olyan sürgős, Sztellácska? – vetette rá tekintetét az üzletember, minden érdeklődés nélkül.

– Egy úr keresi Önt, azt mondja, nagyon sürgős és fontos üzleti ügyben szeretne beszélni magával.

– Ó, ahányan emiatt felkerestek – legyintett a férfi –, ha én azokkal mind beszéltem volna… Biztos el akar adni valamit.

– Lehet, hogy el akar adni – felelte a lány –, de több egyszerű ügynöknél, igen furcsa alak, érdemes megnézni és van nála egy izé… egy nagyalakú tárgy, ami le van takarva.

Egy pillantást megér a dolog, gondolta az igazgató és kinézett a folyosóra.

– Á, maga az, Takács úr – üdvözölte a váratlan ismerőst. – Mi járatban itt? És mi az a szerkezet, amit magával cipel? Csak nem amiatt jött, mert nem sikerült párt szereznünk magának? Tudja, manapság a bogaras feltalálók nem állnak előkelő helyen a hölgyek toplistáján.

– Ó, nem is csoda, hogy nem talált nekem senkit – szabadkozott a cingár öregúr. – Hisz nem volt a birtokában a csodaszer, ezért csupán vaktában tapogatódzott.

Az igazgatót kezdte szórakoztatni a dolog. Úgy döntött, beengedi a csodabogarat, legalább egy jót nevethet magában az esetlenségén és a bizarr ötletein.

– Nos, fáradjon beljebb, van egy kis időm, fejtse ki bővebben, miért jött.

Az élénk tekintetű fickó kapott az alkalmon.

– Máris hozom magammal az én kis megoldásomat – lihegte, és egy ajtóval beljebb került.

– Tulajdonképpen mi ez a szerkezet, amit – úgy látom, nem úszom meg – be akar mutatni nekem?

– Ez nem szerkezet, hanem tárgy – világosította fel a tudós. Mégpedig nagyon fontos tárgy. Ha megengedi, fellebbentem a fátyolt a titokról.

– Csak tessék – intett az igazgató, s közben azon tűnődött, hogyan fogja elfojtani kibuggyanó nevetését.

A zilált hajú és külsejű tudós egy mozdulattal leleplezte az alkotást.

– Ez egy tükör – állapította meg az igazgató.

– Igen, egy tükör, de nézze meg közelebbről, igazgató úr.

Az üzletember a rejtélyes tárgy elé állt.

– De hiszen nem látok benne semmit!

– Persze, hogy nem – örvendezett a férfi felfedezésén a tudós –, mert ez így van megszerkesztve. Ez nem azt jelenti, hogy uraságod vámpír. Csak azt, hogy ilyen körülmények között a tükör egyszerűen vak. Mert csak a párban levő embereket ismeri fel, és azoknak ad visszajelzést. Mégpedig nem akármilyen visszajelzést.

– Ne csigázzon tovább – kiáltott fel az üzletember –, társkereső irodát vezetek, de két hete nem hoztam össze egyetlen párt sem! Tudja, mit jelent ez?

– Tudom – nyugtázta a tudós. – És nem csodálom. Az emberek szemléletét kell megváltoztatni, anélkül nem megy. Ebben segít ez a tárgy. Hogy hogyan? Látom, kíváncsivá tettem. Akkor vágjunk is bele – mondta, élvezve, hogy átveheti a kezdeményezést. – Nos, ahhoz, hogy a tükör mutasson valamit, ahhoz két ember kell. De még akkor sem azt mutatja, amit megszoktunk. Hanem… a külső helyett a belsőt mutatja. a két ember belső tulajdonságait, kissé szimbolikusan, de igen hűen. Javaslom, tegyünk egy próbát.

– Úgy érti, mi ketten? – faggatózott a direktor.

– Nem, nem – nevetett a tudós –, ebben az esetben megint nem fogunk látni semmit. a tükör csak egy férfi és egy nő együttes fellépését érzékeli. Mit tegyünk, ez egy párválasztásban konzervatív ízlésű tükör.

– Akkor helyezzük biztonságba, mielőtt a jogvédők összetörik.

– Mivel uraságod egy hagyományos társkeresőt vezet, csak a titkot tartani tudó, megbízható vendégek számára szabad nyilvánossá tenni. Meg kell ígérniük az ügyfeleknek, hogy erről senkinek nem ejtenek egy szót se – ingatta a fejét titokzatosan Takács úr.

– Persze, persze – ígérte meg gyorsan a menedzser. – Csak próbáljuk már ki!

– Sztellácska, legyen kedves befáradni – szólt ki a feltaláló.

Az igazgató és a lány a tükör előtt egymás mellé álltak. Amit benne láttak, az először megdöbbentette őket, azután hitetlenkedve egymásra néztek, majd ismét a tükörbe és szemükben a megértés fénye villant.

– Nem is rossz – tért magához végre a direktor. – De mit látunk tulajdonképpen?

– Ön végül is – kezdte óvatosan a professzor –, egy hiúzfejű, elegáns ragadozót lát az öltönyében. Ha szabad megjegyeznem, rendkívül jól állnak Önnek a hegyes hiúzfülek.

– Érdekes – nézegette magát az üzletember –, azt hiszem, ez hízelgő rám nézve. Mégsem vagyok olyan elveszett ember az üzleti világban.

– Az a csinos kis uszkár pedig teljes nagyságban, emberi termettel és emberi törzzsel látható Ön mellett, szépen nyírott haja – az uszkárnak tudniillik haja van, nem szőre – keretezi odaadó kis pofikáját.

– Jaj de cuki – fűzte hozzá Sztellácska.

– Ez Ön – mondta a prof.

– Ja! Tetszik, de jobban ragaszkodnék az eredeti arcomhoz.

– Ne aggódjon, az semmit sem változik – nyugtatta meg a tudós –, ez a tükör csak azt mutatja meg, milyenek vagyunk belül. S azt is szimbólumok útján tudatja velünk. a hiúz ravasz, sunyi, de élelmes ragadozó, az uszkár mesterséges állat, mint minden kutya, de jellemző vonása a kedvesség és a „cukiság,” imádja, ha gondoskodnak róla. Jól összeillő pár lennének.

A párocska összenézett, a menedzser azonban rögtön a tárgyra tért.

– Szenzációs találmány – jegyezte meg –, de miként forradalmasíthatná a társkeresést? Hiszen az emberek nem szeretnék megtudni magukról az igazat. Sokkal inkább tökéletesnek szeretnék magukat látni.

– Igen ám, csakhogy így nem találnak maguknak párt – világosította fel a tudós a direktort. – Hiszen korántsem tökéletesek. Ugyanakkor ezt nem hiszik el sem nekem, sem Önnek. a legjobb, ha ezt egy objektív szemlélő világítja meg. Ha például egy mitikus tükörbe néznek. Ez a tükör nem csal, garantálom. Amit látnak benne, az a valóság. Csupa nagybetűvel.

Az igazgató, aki végre már igazi ragadózóvá, az üzleti élet ravasz hiúzává akart válni, úgy határozott, hogy megfogadja a tudós tanácsait.

Az ügyfelek pedig jöttek és jöttek. Az ügynökséget átkeresztelték Igazi Ezoterikus Pártaláló névre, a honlapon pedig felkészítették az érdeklődőket a mellbevágó spirituális élményre. Kezdetben a megrendítő látvány után az ügyfelek még bizalmatlanok voltak, de Takács szimbólumfejtései segítették őket annak felismerésében, hogy csakis belsőjük feltárása, nem pedig a tökéletességben való hit vezetheti őket a társaslét gyönyöreihez. Persze akadtak olyan ügyfelek, akik felháborodottan hagyták ott az irodát, ám Takács magyarázatát legtöbben megnyugtatónak találták, és hajlottak az ésszerű kompromisszumra. Egy alkalommal az egyik ügyfél disznófejjel és disznópatákkal jelent meg a tükörben, választott kedvese pedig a szamár és a nyuszi keveréke lett. Mindketten sűrűn fintorogtak. Takács simán kivágta magát a helyzetből.

– Ismerje el, uram, hogy alapos túlsúllyal vágott bele a társkeresésbe. a disznó egyébiránt intelligens állat, belső szerkezete a leginkább hasonlít az emberére, de egy hibája van, nem képes kontrollálni a táplálkozását. Ebben valóban hasonlítanak, máskülönben honnan származna Önön az a plusz 30 kiló?

– Igen, így van, tényleg beteszek a fogyókúrámnak, amikor túl sok sütit eszem. De mit csináljak, ha nem bírom megállni?

– Na látja – súgta bizalmasan a prof. –, de ez a maga szamár jövendőbelijét egyáltalán nem zavarja. Jó persze, én is tudom, hogy nagyon buta, a tükör nem hazudik, viszont jó az alakja és nyusziként hajlandó meghunyászkodni. Valamit valamiért, Ön is beláthatja.

Az ügyfél belátta. a tükör mindenre fényt derített. Felfedett disznólábakat, pávatollakat, lepkeszárnyakat, hörcsögpofákat, tigrisfogakat, teknőspáncélt, kapirgálókarmokat, uszkárhajat és cicabajuszt. Az egész ismert állati univerzum ott keringett a tükörben, sőt olykor még a kitalált univerzum is. Takács alig győzte megmagyarázni a látottakat. Megesett, hogy egy erőszakos anyós beállt a pár mögé, mondván, hogy így teljes a kép, a párválasztó pedig az Alien-sorozat rovarszerű lényét tükrözte vissza. – Asszonyom, nehogy savat köpjön, mert tönkremegy az eszköz! – kiáltott fel Takács. a vőlegény elállt a házasságtól. De a párválasztó ez esetben is életeket mentett. a szépnem mindig azt várta, hogy komplett tündérszettet láthat az igazmondó üvegben, és sikított, ha boszorkányköpennyel és boszorkánysipkával szembesült, ami ellen határozottan tiltakozott, de hiába. Ennek nyomán az ilyen boszorkányságban tetten ért hölgy hajlandó volt elfogadni egy bohócsipkás tanárembert vagy egy borvirágos orrú porkolábot is. Végre mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Az Igazi Ezoterikus Pártaláló lett a legsikeresebb társkereső vállalkozás az országban. E tény annál is különösebb, mivel hosszú idő után először fordult elő, hogy az igazság megismerése érzékelhető anyagi haszonnal járjon.


A dolgok uralnak minket

A Gál házaspár sokáig zökkenőmentesen, botrányok és kilengések nélkül élte a pasaréti újgazdagok mintaszerű életét. a harmóniát elősegítette, hogy Gál Sándor annak idején felesége, Manyika családjának pénzéből indította el vállalkozását. Fura dolog a hála: Gál Sándort egy ideig lekötelezte Manyika szívélyessége. Ez a 10-15 évnyi hálaelőny aktívan hozzájárult a Gál-birodalom kiépítéséhez: a házaspár évekig tartó válóperes huzakodás és hajtépés helyett a vállalkozói rezidencia megalapozására és csinosítgatására fordította pénzét és energiáját. Az ügyvédek helyett az építési vállalkozók és a kényelmi szolgáltatásokat nyújtó üzletemberek jártak jól. a kétszintes házhoz nyírott füvű, rendezett kert tartozott, kis sziklás pihenővel. a korona ékköve azonban a legújabb technikai felfedezéseket alkalmazó, a területet impozánsan uraló úszómedence volt.

– Ez az úszómedence saját magát állítja be – újságolta büszkén vendégeinek Gál úr. – Amikor hűs vizet kívánok a rekkenő hőségben, lehűti a vizet a megfelelő hőfokra. Ha csípősebb az idő és épp meleg vízben szeretnék lubickolni, felmelegíti. Természetesen a hullámzó Balatont is képes felidézni, szinte méteres hullámokkal. Egészen kiváló munka!

Azt elfelejtette hozzátenni, hogy a legnagyobb hullámzást sosem próbálta volna ki, mert meglehetősen túlsúlyos volt, ráadásul rossz úszó, ám azért a hullámocskákon való ringatódzás szerfelett megnyugtatta. Nagyon szeretett belegázolni a medence hűs vizébe a napi fárasztó vállalkozói munka és kimerítő loholás után, ez nála már a napi rutin részévé vált. S hogy még kellemesebb legyen a mindennapi kapitalizmus fojtogató öleléséből kibontakozó férfi számára a jutalomwellness, fürdés előtt még be szokott kapni egy kis konyakot, kísérőnek pedig megivott egy üveg erős barna sert. Számára így volt kerek a világ.

Mint azt szokásaiból is látjuk, Gál urat sem faragták fából, ha egy ideig be is érte a masszázsszalonok fehérnépének happy finishével, egy idő után már valami tartalmasabbra vágyott. Titkárnőit persze megválogatta a jól ismert – esztétikai – szempontok szerint, s egy ideig ellenállt az ebből fakadó kihívásoknak, de hát mindenkinek megvan a maga gyöngéje. Gál úrnak az eszméletlen hosszú lábak bizonyultak a gyengéjének, újonnan felvett titkárnője, Kirácska eszméletlen hosszú lábai pedig olyanok voltak mint az éjszaka, amely sosem ér véget. Bele lehetett veszni. Kirácska mindent megtett azért, hogy minél többet villogtassa színes harisnyás lábait, hiszen van az a pénz, amiért a domborodó, méretes pocakot a férfitekintély egyértelműen vonzó megnyilvánulásának látjuk. a főnök úr heves udvarlásba kezdett, szó szót követett, majd testet öltött a tettekben, és Gál úr egyszer csak arra döbbent rá, hogy közhelyes történet főszereplőjévé vált. Egy ideig példálódzott a lóverseny-hasonlattal, hogyaszongya: „Kirácska, ez nem lóverseny,” de végtére is be kellett látnia, hogy Kirácskát nem könnyű lóvá tenni, megvan a magához való esze. Elhatározta, hogy a napi rutin részévé teszi a nagy bejelentést, úgy talán minden könnyebb lesz. a kiválasztott napon tehát bedobta a szokásos konyakját, megitta a sörét, majd amikor kellőképp ellazult a bejelentéshez, enyhén befolyásolt állapotban, vett egy nagy levegőt és élete párjához fordult.

– Manyikám, ígérd meg, hogy nem csinálsz jelenetet – indított Gál úr. – Tudod, semmi sem tart örökké – folytatta, és végül kibökte, mit és hogyan tervezett Kirácskával és Manyikával.

Az egészet rendkívül kulturáltan gondolta lebonyolítani, tudta, hogy vagyona megfeleződik, de a cége megmarad, s továbbra is termeli a pénzt, nincs miért aggódni, show must go on, csak megújult díszletekkel. Az öregecskedő feleség lecserélése olyasmi, ami jár neki, a nagyfőnök is megmondta. S mint aki jól végezte dolgát, megszabadult az öltönyétől, felvette úszónadrágját és elindult a medence felé.

Manyika korántsem gondolta úgy, hogy semmi sem tart örökké. a bejelentés nem érte váratlanul, egy tapasztalt nő az apró jelekből is le tudja vonni a következtetést, és jól ismeri párja gyengéit is. Ugyanakkor nem látta be, adott esetben miért is ne vihetné tovább a cég sikereit egy talpraesett nő.

Megvárta hát, amíg a férje megmártózik a medence vizében, majd elindította a hullámfürdő programot és maximumra csavarta a kijelzőt. Odabent a medencében, mint egy viharba került magatehetetlen fóka sodródott férje a háborgó habokban. Ám, hogy biztosra menjen, Manyika a hőfokot is a legfelsőbb határértékre tekerte, „sülj meg, gazember” jelszóval. a sütőprogramnak nagyvonalúan adott két percet, de közben a viharos Balaton fokozat is életben maradt. Gálnak esélye sem volt a menekülésre. Manyika emlékezett még arra a leckére, hogy a gonosz emberek igen szívósak, ezért aztán semmit sem bízott a véletlenre, a jéghideg fokozatra való átállítás szó szerint szíven ütötte Gál Sándort, akinek hullája a halálos fürdő után magatehetetlenül lebegett a vízen.

– a szíve nem bírta már a halálos üzleti tempót – panaszkodott Manyika a kiérkező rendőröknek. – Most az egész cég terhe rám szakad… De hát mit tegyünk, semmi sem tart örökké – sóhajtott özvegyen és fájdalmasan.

VISSZA

SIMOR ANDRÁS

Kilenc rím

Reggel konyak,
este konyak,
ettől vagyunk
mozgékonyak.

Hallod, Tobak,
igyunk, Tobak,
dobog a szív,
fő a kobak.

Csodálkozzunk
szóljunk, nocsak!
Vagy nyihogjunk,
mint a lovak.
Együnk, igyunk,
dagadj, pocak!



Kassák Lajos: Képarchitektúra 1921

VISSZA

évforduló


150 éve született Käthe Kollwitz (1867-1945) német grafikus. Művei a társa­dalmi igazság­talanságok valamint a há­bo­rú ellen tiltakozó, elköte­lezett alkotások. Lito­gráfiai sorozatai: a Takács­felkelés, a Német paraszt­háború, a Háború, a Proletárok. (S. J.)

KASSÁK LAJOS

Anyám címére

Tizenhetedik levél
(Részlet)

Mikor ezeket a sorokat írom, Mutterkám, maga mellett egy másik asszonyra is gondolok, akinek tisztelettel és hódolattal tartozom majdnem úgy, mint az Anyámnak. Öreg asszony ő is, üldözött és szenvedő lélek. Fáradhatatlan munkálkodó volt egész életében, az emberiség boldogulásán fáradozott, a testvér hangján szólott, emlékek rögzítődtek meg, vágyak és eszmélések sarjadtak ki keze vonásában, s most mégis mennyire árvának és elhagyatottnak érezheti magát hazájában, egy hatvanöt milliós nép közösségében. Maga bizonyára semmit sem tud Käthe Kollwitzról, talán a hírét sem hallotta, de most figyeljen fel a nevére, és gondoljon rá úgy, mint ahogyan testvér gondol a testvérre, szeretettel és odaadással, ismeretlenül és idegenkedés nélkül. Ismeretlen ő maga előtt, de nem idegen. Ha nem is egy országban s nem is egy anyától születtek, ha már a bölcsőjük külső formája is elárulta származásuk osztálykülönbségét, ha maga a mosóteknő mellett, ő pedig festőpalettával a kezében öregedett meg, mégis azonos ritmusra dobog a szívük, s anélkül hogy összebeszéltek volna, egy cél felé törekedtek. 1867-ben született, alig tíz évvel fiatalabb magánál. Lehet, hogy ez a csekély korkülönbség az ég és föld különbségét idézheti fel a boldog és boldogtalan ember, a jólét kegyence és a szegénység megalázottja között, de maguk ketten nemcsak lélekben, hanem testben is úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két alma, melyek a fán aszalódtak el a naptól és fagytól. A halál keze egyiküket sem szakította le idő előtt az ágról, megérettek és megfonnyadtak, s ma idegenek és elhagyatottak a világban.

Én mindkettőjüket egyszerre köszöntöm, Magát, hogy a világra hozott, őt pedig azért, mert példaadóan előttem járt az alkotó munkában. Szemtől szemben csak egyszer találkoztam vele az életben, és valószínű, hogy többé sohasem fogom látni. Olyan öreg már, hogy nem indulhat el az én otthonom felé csavarogni a világba, és olyan országban lakik, ahova én az életbiztonság érzésével ki tudja, meddig nem tehetem be a lábam. Máris mint emlék él a képzeletemben, de nem elmosódottan, bizonytalan körvonalakkal, hanem pontosan úgy, ahogyan 1924 őszén egy berlini népgyűlésen láttam. Sok ezer lármás ember között csöndesen ült a helyén, magába roskadtan, sötét nyugalomban, mint valami kemény, primitív formákba tagolt faszobor, puritánul lesimított hajjal és összegyűrt ábrázattal, mély szemgödrökkel és a szenvedés barázdáival az ajkai körül. Éppen olyan mélységesen szomorú és keményen eltökélt volt, mint a művészete. Honnan gyűlt össze ennyi vádló fájdalom és ennyi makacs munkabírás ebben az asszonyban? – kérdeztem magamtól a zsibongó gyülekezetben. Ennyi átérzés és ennyi kifejezőképesség? Ha most magam elé idézem rajzait, metszeteit és plakátjait, látom, hogy arcának minden árnyalata benne tükröződik művészetében, mint ahogyan művészetének minden formája és vonala benne gyűrődik arcának ráncaiban, és benne sötétlik szemének tekintetében. Egy ember, akinek mindennapi életformája és művészetének formái külön nem választhatók egymástól, aki szenvedett az élettől, és a művészetében fejezte ki szenvedéseit. Származásánál és neveltetésénél fogva talán más utakra is térhetett volna, de akinek sorsa van, az nem váltogathatja az utat, és nem válogathat a célok között. Tolsztoj mennyezetes ágyban grófnak született, s mint valami hajléktalan csavargó, Isten háta mögött egy kunyhóban fejezte be életét; Mussoliniból, az egykori kőműveslegényből az olasz birodalom diktátora lett, és Käthe Kollwitz túllépett a nyárspolgári élet kényelmén, hogy ceruzával a kezében formát adjon a megalázottak és kitagadottak fájdalmainak, hogy napfényre tárja az emberi élet embertelen mélységeit. Az ő anya- és gyermekképei mint az emberiség segélykiáltásai harsognak ki a műtermek és tárlatok befestett vásznai közül, az ő paraszt- és munkásfigurái, a Carmagnole-t táncoló asszonyai és a világháborút megörökítő sorozata az ember minden gonosz indulatát és csodálatosan naiv szabadságrajongását magában foglalják. Drága Mutterkám, ha módom lenne hozzá, magukat kettőjüket most összehoznám, két öreg asszonyt, akik egy világot őriznek emlékezetükben, s végre felszabadítanám magukat a kötelezettség alól, amiket önkéntesen vállaltak, de amikbe mégis belegörbült a hátuk, belezápult a fülük és belevakult a szemük. Hogyan is tudnak még valamit hallani és látni? Már rég kiérdemelték a sors kegyelmét, hogy gyötrelmek és kínoztatások nélkül eggyé olvadjanak a csönddel, feloldódjanak a sugárzásban. Úgy éltek a világban, mint egy feneketlen kútban, hetven, nyolcvan évig, s ez a világ most ott zúg a fülükben, mint a kagylóban a tenger, tele titokzatos valósággal, tele elbírhatatlan emlékekkel és beteljesületlen vágyakkal. Melyikük mesélhetne többet a megpróbáltatásokról? […]

1937



Käthe Kollwitz: Anyák és gyermekek 1910

VISSZA



Käthe Kollwitz: Németország gyermekei éheznek

VISSZA

LABEL


Kassák Lajos (1887-1967) számos műfajban alkotott maradandót: író és költő, teoretikus és kritikus, szerkesztő és moz­gal­mi vezér, festő és tipográfus, aki szak­értelemmel szól zenéről, színházról, építészetről, filmről, rek­lám­ról, fo­tó­ról is. Folyóiratai modern művészetünknek az európai kultúrával egyenrangút teremtő fórumai. Születésének 130., halálának 50. évfordulója kapcsán igyekszünk a legátfogóbban bemutatni a magyar avantgárd vezető alakjának te­vé­keny­sé­gét.

Striker Judit

VADAS JÓZSEF

A konstruktőr

(Részlet)

Író? Festő? Vagy szerkesztő volt-e Kassák Lajos?

A kérdésre nem lehet válaszolni. Legalábbis a tények valamiféle tendenciózus elferdítése nélkül. Anélkül, hogy akaratlanul is meg ne ha­mi­sí­ta­nánk az életművét. Azt az életművet, amelyben magától értetődően más helyet foglal el az író, megint más helyet a festő, illetve a szerkesztő. De amelynek egysége nélkül, ennek az egységnek a tudatosítása nélkül értelmetlen volna a festő, az író és a szerkesztő teljesítménye közti arányokat mérlegelni.

Más szempontból – az életmű kivételes méretei miatt – sem könnyű a mérlegkészítés. Harminchat prózai mű, huszonhét verseskötet, két dráma, három egyfelvonásos, hét lap (az egy számot megért 2x2-vel együtt), megannyi publicisztikai írás került ki Kassák Lajos munkában tevékeny hatvan esztendeje során keze alól. Ez a hatvan esztendő, amely a század legjelentősebb történelmi fordulatait öleli át, önmagában is garancia; biztosítéka annak, hogy egységről beszélni – stílusban, szemléletben, műfajban – lehetetlenség. Lehetetlenség már csak azért is, mert igazában csupán madártávlatból, a festői, a szerkesztői és az írói életmű együttes szemrevételekor derül ki: ennek az életműnek egyik legjellemzőbb vonása a változékonyság.

Kassák Lajosnak legalább négy arca volt. A már említett író, festő és szerkesztő mellett beszélnünk kell például a politikusról. Vagy ami a műfajt is jelzi: a publicistáról; azoknak a politikai-kultúrpolitikai brosúráknak a szerzőjéről, aki nagyon figyelt a körülötte zajló, tehát szüntelenül, vagy legalábbis gyakran változó életre, és aki mindenkor a politikai viszonyokhoz igazította taktikáját.

Stratégiájával lehet vitatkozni: fogunk is, amikor Kassák és a kommunisták programját szembesítjük egymással. De taktikusnak elsőrendű volt. 1924-ben, a Tanácsköztársaság ötéves évfordulóján, Válasz és álláspont címen kis brosúrát jelentetett meg, amelyben szóvá teszi: miért nem elemezte a baloldal a magyar forradalom vereségének okait az eltelt idő alatt; és amelyben ugyanakkor arra is figyelmeztet: időközben megváltozott a légkör. A politikai légkör, természetesen. Meg kell változtatni tehát a módszereinket: „Kétségtelen, hogy a forradalom aktív lehetőségei egy időre eltolódtak s a holnapra esedékes világforradalomról szónokolni nem jelent többet a hordóra állt vasárnapi szónok fecsegésénél… Marxistának lenni annyit jelent, mint realistának lenni s nem dogmák szerint élni, hanem a helyzet adottságaival számolni, mindig időszerűen és céltudatosan cselekedni és cselekedtetni.”

Ez a helyzet adottságaival számoló, mindig időszerűen és céltudatosan cselekvő Kassák Lajos fogja egységbe az életművet. Miközben fejezetekre bontja.

A kezdet előtti kezdetekről lesz még szó; akkor, amikor Kassák képzőművészeti szárnypróbálgatásait, serdülőkori rajzait vesszük sorra. Az irodalmi kezdet részletesebb tárgyalására is sort kerítünk majd, abban a fejezetben, amely konstruktivista szemléletének előzményeit vizsgálja a költeményekben. Most csupán a legfontosabb fordulatokat említjük; s elsőnek az 1916-os cezúrát.

1916 őszén Kassák Lajos már ismert író volt. Megjelent novellás kötete az Életsiratás, verseskötete, az Eposz Wagner maszkjában és az Isten báránykái című drámakötet. A Nyugat folytatásokban közölte regényét, a Misilló királyságát. Lapja, az 1915-ben elindított A Tett rangos írói és képzőművészkörével, ugyancsak figyelemnek örvend. Felfigyel rá a belügyminisztérium is, és harcos antimilitarizmusa és eltökélt internacionális szemlélete miatt betiltja. Ekkor – a betiltás hatására – következik be az első fordulat, amelyet az újonnan szervezett Ma című folyóirat programadó cikke már címével – A plakát és az új festészet – is jelez. Mert a fordulat abban áll, hogy mindinkább a képzőművészetre tevődik a hangsúly. Előbb csak a lap szerkesztésében, aztán Kassák képalkotói módszerében kér helyet a tárgyalkotói indítékú és célzatú képzőművészet.

A visszatekintő Kassák A magyar avantgarde három folyóirata című 1964-es tanulmányában ezekkel a szavakkal idézi fel társainak magyarázó egykori önmagát: „A lap alapelvei semmiben se változzanak, de legyen tudatosabb, perspektivikusabb, amit követni szeretnénk. Taktikai szempontból egyelőre tegyük át a képzőművészetre a hangsúlyt, mondtam, tartalmában nehezebben ellenőrizhető, mint az irodalom.”

A törekvés sikerrel járt: a képzőművészetet pártfogoló Kassákból néhány év múlva aktív képzőművész válik. Ez az aktív képzőművész ébred rá majd 1926-ban, hogy megint változtatni kell a taktikán. Az 1925-ben Bécsben megszűnt Ma utóda, a már Budapesten szerkesztett Dokumentum közömbös fogadtatása néhány hónap alatt ráébreszti: az ellenforradalmi Magyarországon sem közönsége, sem művelője, sem pártfogója nem volt már a modernizmusnak. Ezért hozza létre a Munkát, amelynek 1928. szeptemberi Bevezetőjében így vall az új helyzet megkövetelte új módszerekről: „egy új fejlődés kezdeti stádiumába érkeztünk el”, amelyben elsősorban a fiatal munkásoknak és értelmiségieknek kell műveltséget adni. Hogy a mozgalomnak káderei legyenek.

S ez még korántsem az utolsó fordulat Kassák pályáján. A politikailag egyre nehezebb időkben ismét az irodalom kap hangsúlyt életművében. Szervezett összefogásról nem lehet szó a fasizálódó Magyarországon; marad tehát az emlékező-emlékeztető regényírás, illetve a bukolikus költészet. A festészet, legalábbis a Kassák-féle, a környezet átalakítására szolgáló festészet teljesen visszaszorul. Egyfajta egyetemes értékmentés foglalja el az avantgarde-koncepció helyét; egy sokféle minőséget értékelő ember lép annak a Kassáknak a helyébe, aki korábban rímes verset még József Attilától sem közölt, aki kizárólag a konstruktivizmus esztétikai normái szerint ítélkezett. Hogy példát mondjak: a Derkovitsot bíráló Kassák elfogadja a sem magatartásban, sem formavilágban nem forradalmi neoklasszicizmus mestereit, például Pátzay Pált. Érezve és érzékeltetve: a sötét idő összefogást követel minden embertől.

Ez a népfrontos program élteti rövid ideig a felszabadulás után is. Az élet normalizálódásával azonban megint a régi Kassák támad fel. Nem a költő, nem elsősorban a költő, aki történetesen magánéletéről, a közelítő öregséget megszépítő eseményekről ad hírt, nem a festő, nem elsősorban a festő, akinek rébuszokba kellene rajzolnia a mondandóját. Hiszen a koalíciós idők nem magánélet-lírát követeltek, hanem közösségi munkát: különösen a Művészeti Tanács vezetésében tevékenykedő Kassáktól. Annál inkább, mivel ez a korszak a késhegyig menő éles viták korszaka volt; kemény, elvi és személyeskedő disputák zajlottak. Kassák tehát megint lapot szerkesztő (Alkotás, Kortárs), világos és céltudatos programmal indul harcba; folytatja a küzdelmet ott, ahol 1919-ben abbahagyta.

Nem sokáig folytathatja. 1949-ben távoznia kell a kulturális életből. Amikor a légkör tisztultával visszatér, tekintélye megnő, sőt, egyre nő az új nemzedék, a fiatalok előtt. Életének utolsó húsz évében, a szocialista Magyarországon már nem indított mozgalmat és nem szerkesztett folyóiratot.

De hogy a taktikus milyen elevenen élt Kassákban, azt a tevékeny alkotó munkában eltöltött utolsó időszak művei is mutatják. Valósággal száműzik Békásmegyerre, ami súlyos csapás volt neki és súlyos csapás volt a szellemi életnek. Talán csak egy előnnyel járt – mondhatnánk, azzal, hogy Kassák ismét a saját munkájára koncentrálhatott. S hogy – konkrétumra fordítva a fenti feltételezést – konstruktivista képeket festhetett, hiszen megszabadult a művészetszervezői munkától. Ez volna az elmélet, pontosabban, a séma, amelyet azonban cáfol a gyakorlat, Kassák akkori munkássága, amely azt mutatja, hogy továbbra is magáénak vallotta a szellemi egységfrontnak a tömegek kulturálódását célzó és ezáltal realizmust szorgalmazó programját. Miközben ugyanis a magyar festők egyik fele kénytelen-kelletlen megpróbálja összeegyeztetni a Munkácsy nevéhez kötődő és Munkácsy nevében előráncigált múlt századi életképfestészetet a szocialista élet megörökítésének programjával, s miközben a magyar művészek másik táborában a Kassák által inspirált progresszív törekvések képviselői visszavonulnak, mert elfordulnak ettől a szemkápráztatóan hamis szocialista realizmustól – Kassák magányában csendéleteket és női arcokat fest, rajzol. Hiába száműzik az absztrakt művészetet a művészetből, hiába száműzik Kassák Lajost a közéletből, a művészethez a közéletből közelítő Kassák Lajos a realizmus felé fordul. Amikor ismét megszólalhat a költő, amikor versei újra megjelenhetnek – akkor jön meg újra kedve az íráshoz és akkor szorul háttérbe a képzőművész. Legalábbis a realista festő. A verseit illusztráló Kassák fokozatosan elfordul a természeti élménytől, s amikor már nemcsak a műtermekben lehet absztrakt képeket látni, akkor támad fel benne ismét a konstruktivista, a mértani ábrákat konstruáló művész.

Taktikus lett volna tehát Kassák Lajos?

A szó köznapi – pejoratív – értelmében semmiképpen sem. De ezt majd az elkövetkező oldalakon próbáljuk bebizonyítani. Annyit már most el kell mondanunk, egy sematikus kép ellenében azonban már itt előre kell bocsátanunk: Kassák annyit emlegetett következetessége mögött nem csökönyösség húzódik meg. Változó jellegű, periódusokra bontható életművel állunk szemben, amely mindig az adott kor vagy korszak kérdésére próbált a maga módján feleletet adni. Változó képet mutat ez az életmű annyiban is, hogy Kassák váltogatja műfaját. Egyszer a költő, máskor a prózaíró, megint máskor szerkesztő, a publicista, illetve a képzőművész kerül előtérbe. A feladattól függően.

De mi ez a feladat? Mi vezérli ezt a magyar művészetben kétségbevonhatatlanul egyedülálló pályát? A Tett nevezetes Programja 1916-ban így fogalmaz: „… a művészetre, legkivált az irodalomra… nagy feladatok várnak… Az új irodalomnak állandó kontaktust kell tartania minden progresszív gazdasági és politikai mozgalommal”. Ha valamihez, A Tett első programpontjához élete végéig hű maradt Kassák Lajos. „Tendencművészet”-et akart. Miközben nemegyszer vádolták formalizmussal – azok, akiknek túlságosan modern, túlságosan agitatív, túlságosan forradalmi volt a munkássága; és azok, akik viszont a napi feladatok megverselését és illusztrálását várták tőle, pontosabban a szocialista művészettől. Ezek az egész életét végigkísérő támadások sem ingatták meg hitében; Kassák a forradalom katonája maradt; nem az irodalmat, még csak nem is a művészetet, hanem elsősorban a társadalmat akarta megváltoztatni. Ezért írta 1967-ben, halála előtt egy évvel, az Új Írás hasábjain megjelent naplójegyzetében Majakovszkijról és Majakovszkij kapcsán önmagáról: „Nem megregulázott sorkatonája volt a forradalomnak, hanem vakmerően előretörő partizánja… egy tőről fakadtunk és közös cél vonzásának engedelmeskedtünk.”

Jogos a kifejezés: „egy tőről fakadtunk”. Egyelőre csupán a sokoldalúságnál maradva: miként Kassákról, Majakovszkijról is kevés csupán annyit mondani, hogy költő volt. Hiszen festőnek indult, és később is szoros kapcsolatot tartott az orosz képzőművészekkel, az orosz konstruktivistákkal, akiknek törekvései mellett cikkekben állt ki, és akik Kassákra is nagy hatást gyakoroltak. Továbbá: lapot is szerkesztett. Két dolog fontos ezekből a tényekből, két tény egyéb vonatkozásait érdemes megemlítenünk Kassákról, mint jelenségről szólva. Az egyik: Majakovszkij számára a művészet szintén forradalmi cselekvés volt. S nem rímfaragás, aprólékos képalkotás, aszketikus műhelymunka. A másik, a Kassák megértése szempontjából döntő közös vonás: Majakovszkij is váltogatta műfaját. Szó volt a költőről, a publicistáról, említsük itt meg: Majakovszkij elsőrangú előadó és plakátrajzoló is volt.

A homo politicus magatartás mögött örökség munkál. Sok évszázados örökség. Amióta csak magyar irodalomról beszélhetünk (magyar függetlenség nélkül), politikus magyar irodalomról kell beszélnünk. Íróink gyakran voltak politikusaink is egyben. És nemcsak a mi íróink kényszerültek a török ellen hadat vezetni és az országgyűléseken a függetlenségért érvelni. Az író, a művész szerepének közéleti értelmezése általános gyakorlat volt Kelet-Európában, a magyar sorshoz olyannyira közelálló többi kelet-európai országban is; vagy gondoljunk csak az orosz irodalomra – a próféta Tolsztojtól a megváltásra váró Dosztojevszkijig. S arra, miként hatott ez a klasszikus orosz irodalom Kassák körére, a tízes évek derekától egyre inkább forradalomra készülő magyar értelmiségre. Révai József, aki 1917-ben még a Ma munkatársai közé tartozott, egyszerre jellemezte az orosz irodalmat és az orosz irodalom kapcsán Kassák körének forradalmi művészetfelfogását: „És ezt akarom éppen: a politikai életből irodalommá épült orosz irodalmat mint szociális kényszert tárgyalni… ez az egyetlen mód: a politikába olvasztása az irodalomnak.”

Ha a festő, író, költő, lapszerkesztő, publicista Kassák, vagyis a taktikus Kassák életművét a politikus művész fogja össze és rendezi egységes egésszé, akkor a szertelennek és rendhagyó jelenségnek számító Kassákot a szinte minden magyar költőben élő váteszi elhivatottság köti össze a múlttal, illeszti a jelenbe, kapcsolja talán legszorosabb szálon a forradalmasodó Oroszország, következésképp a leendő Szovjet-Oroszország művészetéhez.

Miközben a minduntalan műfajt váltó Kassák sokoldalúságával akaratlanul az avantgarde egyik legfontosabb programját valósítja meg.

Miközben, de nem mellékesen… Mert bármennyire munkál is Kassákban politikus elődei sorsa, bármennyire meghatározó erő is a közös történelem valamennyi kelet-európai ország művészében, Kassák nem utolsósorban azzal lesz homo politicus, hogy gondolataival a jelenben él. Tehát nem annyira a Tolsztojhoz és Dosztojevszkijhez fűződő szálak fontosak, mint inkább Gorkij példája és Majakovszkij sorsa kínálja számára a tanulságokat. Azokat a felismeréseket, amelyek a korabeli Magyarország, az Ady által láttatott Magyar Ugar jövendő sorsának alakításában kamatoztathatók. Miként Adynak, Kassáknak is Párizs hozza a döntő eszmélést. Pontosabban: az a kalandos gyaloglás, amelynek végén Párizsba ér, s itt éppen a legizgalmasabb időben, 1909-ben érzékeli a művészet megújhodását. Személy szerint: Apollinaire, Picasso, Braque jelentkezését. Kassák éppen azzal lett a század magyar – és nemcsak magyar – művészetének egyik legnagyobb alakja, hogy szinkronban volt korával. Azért lehetett leghitelesebb hazai közvetítője az avantgarde mozgalmaknak, mert tevékeny résztvevője volt az eseményeknek.

Tevékeny részese akart lenni az eseményeknek. „A Ma törekvése: a nemzetközi életbe bekapcsolódva, korunk eszéhez és érzéseihez szóló új művészetek kultiválása és propagálása” – olvashatjuk a folyóirat propaganda rovatában; és Kassák tevékeny részese tudott is lenni az eseményeknek, már egészen fiatalon. –„Menjünk – mondtam –, menjünk barátaim! Utazzunk! Végül is, a mitológia és a rejtelmes ideál elavult… Induljunk! Íme, a földön már pirkad a hajnal!” – ez áll az 1909 februárjában megjelent futurista kiáltványban. És Kassák 1909 júliusában útnak indul – Bécsbe, majd onnan Düsseldorfon, Kölnön és Brüsszelen át Párizsba.

Némi túlzással azt is mondhatnánk: futurista volt már a futurista kiáltvány előtt. Hiszen menni és cselekedni akart. Amit azonban minden túlzás nélkül mondhatunk: futurista maradt a szó fenti értelmezésében, a futurista kiáltvány megjelenése, a futurista mozgalom széthullása után is. Menni és cselekedni akart egész életében. A cselekvés volt a programja. Futurizmus helyett aktivizmust is mondhatnék; ezt kell mondanunk, ha a történeti hűséghez igazodunk. Mert Kassák már A Tett programjában elhatárolta magát a tételes, a mindenáron való cselekvést hirdető, és így a háborút éljenző futuristáktól, és soha nem békült meg Marinettivel. Lapját (1918-tól 1921-ig) aktivista folyóiratnak nevezte; programját pedig az Aktivizmus című előadásban foglalta össze, ahol „a közvetlen cselekvés”, a „nép spontán és végtelen forradalmi életvitelé”-nek ideológiáját hirdette meg. S hogy zárjuk a kört, tegyük hozzá: a közvetlen cselekvés nevében váltott újra meg újra műfajt, s lett a költőből festő vagy lapszerkesztő; a nép spontán és forradalmi életvitele volt a cél, amelynek megvalósításán műveiben fáradozott.

De kevés volna spontán futuristának nevezni az 1887-ben Érsekújváron született Kassák Lajost. Csupán féligazság, ha annyit mondunk róla: lázadó volt kora ifjúságától fogva. A mosónő anya és a patikaszolga apa fia nem akart iskolába járni, megbukott. Így került tizenkét évesen Szporni Gábor úr műhelyébe, ahol lakatosságot tanult. De lakatossegéd sem akart lenni, ezért indult vándorútra – első, Győrbe vezető vándorútjára 1904-ben, már segédlevéllel a zsebében. A cselekvéskényszer hajtotta Párizsba is és később áttételesebb értelemben: a művészet újabb és újabb tájaira, ez ihlette expresszionista, dadaista és konstruktivista korszakát. Egyszóval: akármilyen jelentős szerepet játszott is a kelet-európai művészek küldetéstudata nagyszabású feladatvállalásában, akárhány tény szól is amellett (lesz még róla bőven szó), hogy ez az avantgardizmus belső indítékú is volt – úgy értem: személyes ügy és magyar ügy, Kassák avantgardizmusa mégis és elsősorban nemzetközi jelenség.

Jelentősége is az egyetemes művészettörténet tükréből olvasható ki.

Akkor is, ha csak a már említett sokoldalúságról van szó.

Mert a sokműfajúság az avantgarde mozgalmak lényegét fejezi ki. Már a mozgalom szó is jelzi: a nagy egyéniségek korának vége, a huszadik században a művészek tömörülnek az ügy érdekében. És nemcsak a képzőművészek. Az expresszionizmushoz fűződik a leghosszabb életű avantgarde folyóirat, a Der Sturm, amelynek írói tábora talán még jelentősebb, mint festői köre. A kubisták Apollinaire írásaival a zászlajukon indultak rohamra. A futuristák között írókat és festőket egyaránt találunk; a dadaizmus vezéralakja, Trsitan Tzara író volt; a szürrealizmust egyfelől Breton és Aragon, másfelől azonban Max Ernst és Salvador Dali neve fémjelzi. Írók és képzőművészek, szobrászok, festők, építészek és költők szövetségéről kell beszélnünk már csak azért is, mert ezek a művészek lapok köré csoportosultak. A modern művészet története nyomon követhető jobbára tiszavirág-életű folyóiratokban is. Néhány nagyobb kort megélt lapból pedig (gondolok a Der Sturmra, a De Stijlra vagy a ra) a művészet szinte egész története kirajzolódik elénk. Ezek a lapok nem irodalmi és nem képzőművészeti orgánumok voltak, hanem a legkülönfélébb művészetek, sőt tudományok képviselői közös munkájának szülöttei. Természetes hát, ha az alkotók olykor szerepet cserélnek. Írók festenek és képzőművészek fognak tollat, mint ezt számos példa mutatja a visszatekintő krónikásnak. Csak a legnagyobb nevek közül említek néhányat: a festő Dali, Picasso, Kokoschka, Rouault, Doesburg, Hans Arp, Ernst Barlach, Kandinszkij, Klee írással is megpróbálkozott; az író Max Jakob, Majakovszkij, Kassák pedig festett. Hogy miért hosszabb az első névsor és miért rövidebb a második, arra röviden így válaszolhatunk: a képzőművészet mesterségének elsajátítása nagyobb energiát követel, mint az írói műhelyfogások begyakorlása. De most nem ez a különbség az érdekes, és nem is ennek okai. Hanem az, hogy a reneszánsz szépségeszménnyel leghatározottabban szakító modern művészet mintha visszatérne a reneszánsz ideálhoz. Egy vonatkozásban legalábbis visszatér a régi eszményhez: teljes embert akar. S a szecesszió óta: ismét összművészetet. Mi több: egyetemes világformálást. Hiszen a teljes ember nevében cselekvő konstruktivisták magát az életet akarták művészetté alakítani. A furcsa, a meglepő csak az, hogy ezt a reneszánszot felidéző eszményt látszatra legalábbis a lehető legelvontabb, a lehető legezoterikusabb, a lehető legradikálisabb kísérletek vetik fel.

Ennek a paradoxonnak a feloldásáról még lesz szó különösen azokban a fejezetekben, amelyekben a konstruktivizmus iparművészeti-környezetesztétikai programját ismertetjük. Most elégedjünk meg annyival: Kassák nemcsak általában volt modern művész, nem egyszerűen avantgarde művész volt, hanem egyszersmind modell is különösen számunkra, a magyar kultúra számára, azáltal, hogy végigpróbálta az izmusokat. Expresszionistaként indult a pályája, hatott rá a futurizmus, majd a konstruktivizmus bűvölte el; egy-egy művében kimutatható a dada- és a szürrealizmus módszere, aztán a realizmus újraélesztésével próbálkozott, nem szólva azokról az irányzatokról, amelyeket csak propagált lapjában. Modell volt azért is, mert ha kellett, műfajt váltott. Dadaista verset írt (mivel a dadaizmus a képzőművészetben periférikus jelenség maradt), konstruktivistaként festett (mivel a konstruktivizmus több volt, mint művészeti irányzat: új művészetértelmezést adott a huszadik századnak), aktivistaként főleg publicisztikát művelt (mivel a művészettel is az életen akart változtatni). Tudatosult benne az az örökség, amelyet a magyar költészettől, a régi magyar költészettől kapott, s amely szerint: a költőnek a nemzet szószólójának kell lennie. Kassák dialektikus módon viszonyult ehhez a hagyományhoz. Elfordult Adytól, aki az ő értelmezésében csupán a nemzet költője volt. Mint a Ma 1919. évi második számának búcsúztató cikkében írta róla, valósággal megrovásként: ő volt „az utolsó nemzeti költő”. De a szószólói, a politikusi szerepet nem tagadta meg, sőt kiterjesztette – azáltal, hogy a nemzeti sors helyére a munkásból kibontakozó egyetemes ember képviseletét állította. Kassák számára ugyanis a művészet az ember s az emberen keresztül a társadalom megváltoztatásának egyik legfontosabb eszköze. Olyan eszköz, amely az új, a kultúra révén forradalmasodó ember világában egyszersmind maga a cél. Stílszerűen szólva tehát: Kassák próféta volt, aki egyszer festő, máskor költő, megint máskor szerkesztő alakjában hirdette eszméit.

1979

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Mesteremberek

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok
és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába
s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken
és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.
A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák…
De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján:
szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag.
Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.
Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő,
s holnap már áldomást tartunk az új falakon.
Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra
s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!
Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel torony mását.
Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengő acélból
s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk,
hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.
Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk
és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld
s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk:
RÓMÁBAN, PÁRISBAN, MOSZKVÁBAN, BERLINBEN,
                LONDONBAN ÉS BUDAPESTEN.

                                                                                                        1915

VISSZA

KASSÁK LAJOS

A ló meghal a madarak kirepülnek

(Részletek)


………………………………………

Bécsben 3 napig az utcán aludtunk
aztán véglegesen kicsavartuk magunkat önmagunkból
                mi is az hogy civilizáció
az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni
kezd a tetvektől
mi is az hogy családi kapocs
az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbítja a köldökzsinórját
mi is az hogy istentisztelet
az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie
mi talpunkra szögeztük az országutakat s a nap jött velünk
                az űrben arany mérföldlábakon
higgyétek el az elefánt nem nagyobb mint a bolha
a vörös nem vörösebb mint a fehér
s ha mégis mi azért mentünk
tovább kamaralógósz ha felállítjuk a mérleget, úgyis mi húzzuk a
                rövidebbet
és ekkor kinyíltak a szemeink
és mélyek lettünk mint a fekete kutak a bánya vidékén és mentünk
                és mentünk
13 angyal járt előttünk
szintén gyalog
és énekeltek nekünk a fiatalságunkról
már tipikus csavargók voltunk jól megnevelt bolhákkal a hónunk alatt
szerettük az árokba hullott gyümölcsöt
a savanyútejet
és a zsidók hitközségi kasszáit
s jöttek felénk innen és onnan is a testvérek
a világ minden fajta nyelvével s csodálatosan téglabőrű ábrázatokkal
speciális szaga volt valamennyinek
s némelyiket legyalulták a kilométerek s némelyiknek még tejes
                volt a szája az anyja csecsétől
az utak fehér dunnákban hevertek alattunk
a sürgönydrótok összerántották magukat és kabalákat írtak az égre
este láttuk amint az asszonyok lába között kinyíltak a virágok
de mi növényevők és asszonygyűlölők voltunk

………………………………………

ó Oroszország te elátkozott föld
ki látná gyámoltalan szenvedésedet ha a te csillaggal megjelölt
                fiaid nem látnák
európa leköpi bennünk az ázsiait
s mégis egyedül csak mi megyünk a hegyre fölfelé
semmi kétség az asztrakháni péklány vagy a szentpétervári szajha
egy napon meg fogja szülni az új embert
oroszország a forradalom vörös tavaszával viselős
de oroszország pusztáin még nem tudnak kifakadni a virágok
de oroszország hasonló a megműveletlen földhöz
segítsetek hát
testvérek
európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai
segítsetek segítsetek!
s mi láttuk amint öreg sapkája alatt meggyulladt a feje
valamennyien a tenyerébe ültünk
hurrá Oroszország! éljen! zsivió! hurrá!
az én hátamról akkor leesett egy púp
ablakokon kinyíltak a jégvirágok
és szittya akiből azsan provokatőr és rendőrkém lett később
megcsókolta az orosz kabátját
tiszta vagyok mint a gyermek
mondta – ha tripperem nem lenne elmennék carszkoje szelóba
                hogy megölhessem a cárt
ezen az éjszakán nem ittunk pálinkát
megmostuk a lábunkat és nem gondoltunk szerelemre
egy magyar nyomdász aki azóta 12 évet kapott lázadásért
                szerencsét vetett a szobalány kártyáiból
és halkan és messzire hangzón énekeltünk
végre hát végre
eljött az idő s mi teljesek vagyunk mint a beojtott fák
azt hittük márciusok arany lobogói seregnek fölöttünk
a hattyúk fönt ültek a hintákon és két hangon nevettek
az eduard téren föl akartam ajánlani magam a szegények asztalára
de hajnalban eljöttek értünk a belga csendőrök még alig virradt
a pisáló szobor előtt még nem álldogáltak a bedekkeres idegenek
a piszkos utcák még azt hitték magukról hogy komolyan párisban
                fekszenek
nevettek ránk a városháza arany cirádái
s mi mentünk láncba vert kezekkel a szakadó kékségben
lefelé a meredek lépcsőkön
a krumplisütők megvasalt kályhái előtt
kocsmák moslékjában
a halkereskedés hajnali bűzében
szegény csavargók kiket összecsordázott a rend s most haldoklik
                bennük az isten

………………………………………

Ó PÁRIS!
PÁRIS!
ady endre látott téged meztelenül s a te véres romjaid
fölött született meg guillaume apollinaire a szimultanista költő
tisztán éreztük hogy zarándokszagunk van
és mentünk naponta 60-70 kilométert
és mentünk a vastorony árnyéka felé
vegyétek meg a vízhólyagjainkat mondtuk az embereknek
vegyétek meg jókarban tartott vízhólyagjainkat
ha vékony tűvel szúrjátok föl meg sem érzitek utána az égetés ízét
a franciák azért mégis nagyon hasonlítanak a belgákhoz
bajorországban laknak a legemberségesebb fajankók
lehet hogy a jó malátasörtől ilyenek
de az is lehet hogy bennük valóban spanyolviaszra ült
                a keresztény filozófia
megduzzadt könnyzacskóinkat állandóan a nyakunkban hordtuk
mint valami nehéz sós kolompokat
napokig sehol se kaptunk szállást
ó hát mért is szült minket az anyánk ha nem tudott
mindjárt házat is tojni a hátunkra?

………………………………………

én láttam párist és nem láttam semmit
szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson
anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől
nevetni akartam előttük de nagyon szégyelltem hogy
két nadrág van rajtam gatya nélkül
bizonyos hogy a költő vagy épít magának valamit amiben kedve telik
vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek
vagy
vagy
madarak lenyelték a hangot
a fák azonban tovább énekelnek
ez már az öregség jele
de nem jelent semmit
én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

                                                                                1909/1922



Kassák Lajos: Éhes vagyok

VISSZA

KASSÁK LAJOS

A Világanyám című kötetből

7

Hát valóban kihúzták alólunk a gyékényeket
bohócok lesírták magukról a leggyönyörübb karmint s most mindenki
                úszni próbál
a zavarosban
vártákról hazaballagnak az önzetlen rinocéroszok
ó fából faragott Krisztusok a magyar határon meg kell halnunk
                ilyen fiatalon
én az apám fölkunkorított bajszára gondolok aki összezavarta gyerekálmaimat
szemeimből csillagos póznák alatt kivándorol a bú és a kétpúpú
                szentimentalizmus
sírjatok lányok a szűz falak között s ti szegény proletárok hagyjátok
                benn körmeitek
alatt a gyászszallagokat gyerekek már hiába visítanak a meleg tejforrások
                felé a fák
lemondtak a legközelebbi tavaszról és fejjel beleálltak a viztükrökbe
ha bordái közül valaki ki tudná húzni az igazi vöröslobogót
de szerte a városban csak a bűzös halcsarnokok dominálnak
s az ő lelke már száll az imperialista kloákák fölött sokan még bíznak
                az akasztott ember
kötelében ezek utolsó bölények és nem látják hogy a kereskedők
                speciális vasvillákat
raktak be a fogaik helyett
elkeseredett utcaseprők ülepükhöz verik a pipákat mocskos
                szerszámaikból ők bizonyára
ki fogják lőni a vérző holdat
gondoljátok meg testvérek
szamarak estét ordítanak
mindennek vége van.

                                                                                                1921

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Egy ember élete *

(Részlet)

Nem vagyok babonás ember, soha nem akartam öngyilkos lenni és nincsenek különösebb materiális igényeim.

Avasszagú parasztudvaron léptem ki első lépéseimet, nem emlékszem vissza, hogy valaha is katonásdit játszottam, nem emlékszem rá, hogy a fekvőhelyem előtt valaki meséket mondott volna tányérszemű kutyákról vagy holdsugárhajú királylányokról – és eljutottam idáig, hogy szembenézzek magammal.

– Ki vagy? És hogyan lettél azzá, aki vagy?

És kihangsúlyozom, hogy az én értelmezésemben most nem művészetet csinálok. Nem elsődlegesen teremteni akarok, csak egy megteremtett lénynek, magamnak a múltját akarom visszaidézni, olyan eszközökkel, amilyenek a rendelkezésemre állnak. Speciálisan művész vagyok s így az ESZKÖZEIM itt is csak a művészet eszközei maradnak. Lesznek, akik velem ellentétben ezt a munkámat is művészetnek fogják nevezni, én csak az élet másolását akarom adni, szinte iskolázatlan egyszerűséggel és mechanikus pontossággal.

Mindig az embert kerestem és bizonyos, hogy magamban is önmagam tiszta embersége érdekel a legjobban. Kérdéses azonban, van-e bennem valami abból reálisan, ami egész eddigi életem ideálja volt? Gyötrődő és akaratos természet vagyok s mintha semmi összemosó szín nem lenne bennem a végletek között. Ha földühödöm magamra (csak önmagamra tudok komolyan és kitartással haragudni), nem meghalni szeretnék, mert a halált csak együgyű kitérésnek tartom az élet elől, össze szeretném törni magam a saját két öklöm alatt, aztán egész magamat mint valami általam legyőzött erőt a szemétládába dobni. Úgy érzem, a szemétláda az egyetlen hely, ahol a dolgok nemcsak anyagukban, de szellemükben is egészen megsemmisülnek.

Lehet, hogy ez már az öregség jele. De általában az, hogy ír az ember, vagy, hogy valamivel egyáltalában komolyan foglalkozunk, nem egy neme ez maga is az öregségnek? És ebből az öregedés meggondoltságából mindig volt bennem valami. Az igazi gyerek szeret gondtalanul élni s a világ komolyabb ügyeit ösztönösen áthárítja a körülötte élő felnőttekre. Szeret jól enni és soha nincsenek komolyabb kenyérgondjai, kötelező ránézve az iskolába járás, de legjobban szeretné, ha a mameluk házitanító tanulná meg helyette leckét. Ő csak azért van, hogy éljen és nőjön, teljesedjen minél erősebbé, hogy ezzel a szabad, gondokból kimentett erővel minél jobb helyet biztosíthasson magának a világban. Az az ember, aki nem így éli le gyerekéveit, az öregen született, visító hangjában már magával hozta a szülei fáradtságát, s legtöbbjük az egész életen át nem hall meg egy hangot a maga tiszta füleivel, nem lát meg egy színt a maga tiszta szemeivel. Semmi sem tud hatni rájuk az újság ingerével, egyszer valahol mintha már mindennel találkoztak volna. Azok a kevesek pedig, akik ezek közül kiválnak, azokhoz az idők eljövetelével nem az öregség elfáradása, hanem az örök fiatalság érkezik meg. Jobban mondva, ők állandóan útban vannak a fiatalodás felé. Azokból a holmikból, amiket elődjeiktől, mint sablont, mint formulát magukkal hoztak, napról-napra kidobnak valamit s mire mások elérkeznek a teljes elszürküléshez, a hideg és forró között langyossá válnak, ők elérkeznek önmagukhoz és egyre inkább a fiatalság füleivel kezdenek hallani és a fiatalság szemeivel látni. Belőlük a világban tapasztalt erők váltották ki a nagyszerűségekre éhes új életet. Belőlük lesznek a zseniális kalandorok, a felfedezők és a magukat adni tudó művészek.

Összegezésül, soha sem voltam nagyszerű gyerek a fentebb vázolt ösztönös növendékember értelmében, a gondolatsoron végig következtetve tehát, nagyszerű szélhámossá, felfedezővé vagy jó művésszé kellett volna válnom.

Harminchét éves vagyok.




* In.: dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000002675&secId=0000459 042&mainContent=true&mode=html [vissza]

VISSZA

KASSÁK LAJOS

A korszerű művészet él *

A futurizmus fellépése óta az új művészeti mozgalmaknak nagy, lényeges átértékelése következett be. Ki veszi ma szó szerint a különböző csoportok különféle esztétikai vagy politikai jóslatait, múltat tagadó kiáltványait és holnapra vonatkozó ígéreteit?

A kérdés az: ki vagy, és mit csinálsz ma?

A világháború és a forradalmak aktív időszaka visszavonhatatlanul kikezdte a régi világ gazdasági és morális kereteit. Az átalakulás intenzíven élő korszakában vagyunk, osztályok és azok osztálytörvényei, emberek emberekkel állanak szemben a meglazult formák között, s így a művészet destruktív jelentősége ma másodrendűvé lett. Ebből következik: az új művészet, ha valóban új, illetve a mi életünk kifejezése, akkor kell, hogy az építő eszme képviselője és első materializálója legyen. A művésznél, aki alkotó karakterénél fogva új egységek hordozója, nem a majd megcsinálandó magyarázatára, hanem a kész alkotásra vagyunk kíváncsiak. A mű kell hogy dokumentálja önmagát, jelenvalóságával kell hogy aktív szerepet vállaljon a környező világban. Hogy majd eljövünk mi, új költők, és így teszünk, meg úgy teszünk, hogy bizony isten leromboljuk a régi és felépítjük az új világot – ez lehet jó retorikai gyakorlat, de nem maga a művészet a szónak abban az értelmében, ahogy ezt ma értelmezni kell. Az ilyen művészet csak az alkotó ember jó szándékát s tettre képtelenségét mutatja meg, az egész nem több romantikus szenvelgésnél, híjával minden tény- és tárgyszerűségnek. A művészet aktív jelenvalósága pedig az élet ilyen szintézisét jelenti. Ma már szó lehet a művészet és élet ilyen szintéziséről. Az új művészet, túl az iskolák részleteredményein, az életegység megteremtésén kell hogy dolgozzék.

Tudjuk, a művészet nem a társadalom törvényein kívül álló szépségideál, hanem a kor egyéb erőitől determináltan, mindennapi életünkből eredő és arra visszaható életmegnyilvánulás. A társadalom gazdasági és politikai krízisei éppen ezért sohasem voltak függetlenek a művészetben fellépő krízisektől. Csak némi időrendi eltérés van megjelenésük között.

A marxi történelemfilozófia alapján kétségtelen, hogy a társadalmi átalakulásoknak nemcsak az objektív gazdasági és politikai keretek között, hanem az ember belső életében is végbe kell menniök. Engels egész világosan megmondja: az emberek igényességén és cselekvőképességén múlik, hogy sorsukat megjavítsák… Az emberiség végtelen harcában eddig ez az igényesség és cselekvőképesség az alkotó munkában – amilyen a művészet is – mutatkozott meg először. Természetes, hogy az embert környezete determinálja, de kétségtelen az is, hogy mégis ez az elnyomó erők alatt kínlódó ember az, aki a különben merev, önmagában halott miliőt megváltoztatja, a saját igényeihez megfelelőbbé alakítja. Látni való tehát, hogy állandó kölcsönhatásról van szó az ember igényessége és természeti, gazdasági környezete között.

Ez a megváltoztatni akarás vagy megváltoztatni kényszerülés mint az emberi szellem fejlődésének krízise, forrongása vagy új harmóniába jutása, az egykorú művészetek stílusában jelentkezik.

[…] Először is, hogy áttekinthetőbb legyen mondanivalónk, az „izmusok” ismeretében kell egy kis rendet csinálnunk. Mert közelről sincsenek oly sokan, és egyáltalában nem olyan egymást keresztül-kasul rágó fenevadak ezek az izmusok, mint ahogyan a köztudatban a kritikusok elhíresztelték. Ha közelebbről nézzük meg a dolgot, mindössze négy nagy, a többi mindet magába foglaló csoportot kell megkülönböztetnünk:

1. Futurizmus

2. Expresszionizmus

3. Kubizmus

4. Konstruktivizmus

E körül a négy, szigorúan egymásból következő irányzat körül, mint bolygók a nap körül, helyezkednek el a többi izmusok, keletkezésükkel és megszűnésükkel jelezve az egyes összefogó irányok belső konfliktusát. Megkíséreljük az anyákat kicsinyeikkel együtt megmutatni.

1. Futurizmus: szimultanizmus, taktilizmus, dadaizmus, makanizmus, merzizmus, brüitizmus, zenitizmus.

2. Expresszionizmus: neoplaszticizmus, primitivizmus, ultraizmus, imaginizmus, absztraktizmus, szuprematizmus, szürrealizmus, poetizmus.

3. Kubizmus: képarchitektúra, purizmus, objektivizmus.

4. Konstruktivizmus: aktivizmus, proun és urbanizmus.

A világot ijesztgető több mint kéttucatnyi izmust egész egyszerűen vissza lehet vezetni arra a négy fogalomra, amely valamennyit, mint fa az ágait, magából táplálja, és általuk terebélyesedik, hogy aztán együvé kapcsolódottan fasorrá, ligetté és végül erdővé sűrűsödjék. Ha ennél a hasonlatnál akarunk maradni, a konstruktivizmus az erdő, az új művészi eredmények összesűrítője, a maga mai kialakulatlanságában a művészet új szintetikus fejlődésének kezdete.

[…] Az az ember, aki az individuális polgári világszemléletben nőtt fel, aki még ma is minden szellemi felkészültségével és anyagi érdekeltségével ezekhez a formákhoz kötődik, természeténél fogva kell hogy idegenül álljon szemben minden egységre való törekvéssel.

A mi korunk pedig a konstrukció jegyében született, s így magától értetődik, hogy a bennünket kifejező új művészet csakis a konstruktív művészet lehet. Az izmusoknak az a fejlődési folyamata, amely egy részeg embercsoport rakoncátlankodni akarásából indult el, belső ellentmondásokon és egymást marásokon keresztül eljutott a meghiggadásig, a tagadás anarchikus gesztusaitól az igenlő építésig. A mi nemzedékünknek mindent elölről kell kezdenie. A részletértékek, melyek a klasszikus korban a művészi formaságok együttesét adták, felismerhetetlenül széthullottak, s az alkotó emberben tudatossá vált, hogy csakis ezeknek a részleteknek, ezeknek a tiszta őselemeknek újra felfedezésével és összeszerkesztésével fejezheti ki magát. S bizonyára ez a folyamat sokkal tovább tartott volna, ha a társadalom más területein is fel nem lépnek a meglévő törvényeket szétbontó s a meglévő értékeket leromboló „destruktív” erők. A művészet emberi produktum, s így a háborún és forradalmakon átment ember nem lehet többé az, aki a múltban volt, mint ahogyan az ember politikai és gazdasági felfogása és célkitűzése is a múltra nézve végzetesen megváltozott. S amilyen oktalanság lenne a háború felidézését vagy a forradalom kitörését egyes spekulánsok, hazardírozó demagógok erényéül vagy bűnéül feltüntetni, éppen olyan oktalanság volna az új művészetet, mint egyesek bolondériáját, „lekezelni”. A társadalom szerkezete gazdasági kereteiben és morális törvényeiben alapjaiban megingott, és elkerülhetetlenül meg kellett kezdeni életformánk átépítését. Ez történelem. Így van ez a művészetben is.

De igaz, hogy az új művész elvesztette a renaissance kori széplélek jellegzetességét, a társadalmon magát kívül képzelő fantaszta helyett itt áll előttünk szerszámmal a kezében, szorgalmas munkára nekigyürkőzötten az alkotó ember. A bárokban, a kávéházakban és a bohémtanyákon ma már csak a semmittevés zsenii és a börzék söpredéke tanyázik.

Az új művész széttépte maga körül a nyomorúság kulisszáit és a rózsaszínű felhőket, belépett a mindennapi életbe, amiből született, és amiért létezik. Ilyen az új művész mint ember, és ilyen az ő munkája, amit ma már, elismerjük, csak jobb szó hiányában lehet művészetnek nevezni. Tehát nem halt meg az új művészet, és mégis, a régi értelemben véve, ma nincs művészet – s egyetlen porcikánkkal sem kívánjuk ennek az úgynevezett esztétikai szépnek a visszaállítását. Világlátásban és életérzésben fordulóponthoz ért az ember, és ilyen fordulóponthoz ért el alkotása is. A művészetet mint mindennapi életünk feldíszítését tanultuk megismerni, s élettendenciánk: mai emberségünkkel minél inkább bekapcsolódni a körülöttünk nyüzsgő világba. Nem képzeljük fejünk fölé a kiválasztottak glóriáját, és feladtuk a meddő harcot a problémákkal. Tagadjuk, hogy az élet titokzatos lenne, azt tartjuk, hogy minden élő életcélja, hogy a lehető legegyszerűbben kiteljesítse magát, s ezért, ha valami előtt értelmetlenül állunk meg, az nem a csoda jelenlétét, csupán a mi felfogóképességünk gyöngeségét jelenti. A művészet azelőtt ennek a gyöngeségnek az eldekorálására szolgált a művésznél és a közönségnél egyaránt. Az ember félt a dolgok realitásától, hazug külsőségekkel takarta el a temetés egyszerű jelentőségét csakúgy, mint a születés egyszerű jelentőségét. Ékszerekkel díszítette fel a testét, ahogy külsőséges díszekkel rakta tele templomait, gyárait és lakóházait. Elrejtőzött a titokzatosban. Nem a valósággal, hanem valami valóságon felülivel állt szemben. Ma csak a magunk képességeivel és az anyag ellenálló erejével számolunk. És nem féltjük a költőt, hogy elkallódik a földön. És nem félünk a házak tiszta konstrukciójától. Az átlátszó, sima üveglapot, az esztergapadon fényesre csiszolt acélgolyót többre becsüljük a megszállott művész dekoratív csecsebecséinél és „gyönyörűen összecsengő” rímeinél. Nem az eldologiasodást, hanem a dolgok használhatóságát akarjuk. És mindennek a megvalósításába vetett reményünket abból az alkotó erőből merítjük, amit eddig művészet címen az élet „megszépítésére” pocsékoltunk el.

De mégis, ki mondhatja ránk meggyőződéssel, hogy megtagadtuk alkotó önmagunkat, s hogy kezünk alatt meghalt a művészet mint életmegnyilatkozás?

Húszesztendei fáradhatatlan munkával az új művészgenerációnak sikerült különböző részleteredmények felmutatásával eljutnia addig, ahol az egység megteremtése kezdődik. A légüres térben kóválygó művészetromantikát sikerült reális életté átváltania. Sikerült az új stílus alaptörvényeit lerakni, aminek továbbfejlődése, túl az individuális esztétika keretein, letagadhatatlanul életre kel a házak architektúrájában, a gépkerekek pontos forgásában és az embernek egész, mindenféle kölöncöktől és örökölt sémáktól egyre inkább megszabaduló életében. Az új művészet tehát nemcsak hogy meg nem halt, de itt, a szemünk láttára teljesedik ki tiszta, és jelentőséget nyert realitássá.

Az új művészet teljes győzelme már csak idő kérdése.

1925




* Részletek Kassák Lajos: Az izmusok története című művéből [vissza]



Kassák Lajos: Manifesztum

VISSZA



Kassák Lajos: Képarchitektúra

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Reggeli harangszó

Rövidnadrágban és fehér blúzban, amin kék tengerészgallér volt, a Körúton indult el fölfelé. Az volt a szándéka, hogy a járókelőket megbotránkoztassa, és feltűnést keltsen maga iránt. Ő az elkényeztetett fiatalember a Kaiser-negyedből. A papája egyszerű és kövér bankdirektor, mamája negyvenéves, a legutolsó divat szerint öltözködik, és maszkszerűre festi az arcát. Ennek a két embernek a fia, Olgyai Old Ernő, állítólagos főiskolai hallgató. Most a Körúton megy, a Nyugati pályaudvar felé, benéz a kirakatokba, és látja, ahogy különös alakja úszik a fasorban. Zsebre dugott kezekkel néha megáll, és ránevet a lányokra. Boldog, mert ezen kívül nincs semmi tennivalója. Az emberek mulatnak rajta, és ő azt mondja a lányoknak:

– Kisasszony, az idő rövid, aki alszik, lemarad a társas kirándulásról!

Természetesen az egésznek semmi értelme nincsen. Olgyai Old Ernő huszonegy éves, és a vér játszik benne. Kassák Lajos, az író mindig szerette ezeket a teljesen magukat adó figurákat, bár az ő egyénisége szomorúnak, sőt elzárkózottan komolynak látszott az emberek előtt. Senki se tételezte föl róla, hogy el tudna fütyülni egy vidám nótát, vagy hozzá tudna nyúlni egy lányhoz úgy, hogy az valami erotikus változást érezzen magában. Ha pályázatot adott volna le valamelyik leányiskolába tornatanári vagy úszómesteri állásra, bizonyára sokan rá szavaztak volna a halszemű anyák közül. Mindezt azonban csak a külső benyomás láttatta így az emberekkel. A bensőségeket, a kifeszített rugókat, az üvegbura alá zárt huszonnégy ördögöt, az acélfogasokat, amikre az író vörös és fekete hétköznapjai voltak fölakasztva, senki se ismerte. Bizonyára azt sem értette volna meg senki az ő állítólagos barátai közül, hogy mért megy most állandóan a különös fiatalember nyomában. Mért kékebbek a szemei, mért nem látszik a kopaszság a feje tetején, amit pedig a kávéházban mindenki észrevett már, ahogy ő egy külön asztalnál ül, és márványszobrot játszik. Csak ment, ment, és látja, hogy Olgyai Old Ernő boldogsága egy fehér porcelán tányéron úszik előtte a napban.

A tölcsér kifordult a sarokból, és diadalmasan szétfolyik a dombon:

Az emberek ide-oda keverednek. A férfiak feketék és szürkék, a nők karcsúk, és kockás és csíkos ruhákban hiénásak. A Szent István-templom tornya fekete árnyékában átfeküdt a téren, az autók, az autóbuszok és a torpedós motorbiciklik zörögve elsiklanak fölötte. Egyesek szemében feltűnik a halálfélelem, de a partokon házak vannak, egy részeg ember nevetése átgörgeti magát a fejeken.

Olgyai Old Ernő megáll a kirakat előtt, és válogat az üveg alá épített dolgok között. A szeme néha kijön a helyéből, és rászáll a hegyekre, amelyek cukorból vannak. Az író látja az egész figura keresztmetszetét. Szeretne hozzálépni és azt mondani neki: – Menjen haza, fiatal barátom, és öltözzön át. Vegye magát komoly ember számba, elég volt már a gyerekeskedésből. De semmi sem történt. Kassák, mint mindig, most is megmaradt az elgondolásoknál. Így csak áll tehetetlenül nekibúsulva, és hagyja, hogy Olgyai Old Ernő bemenjen a boltba.

Egy kis csomaggal jött ki. A fiatal állatok örömét és együgyűségét nem lehetne letörülni az arcáról. Biztonság és röpülni akarás van a mozdulataiban. Ha közel menne hozzá az ember, valószínűleg érezné: kölnivíz- és tejszag árad belőle.

A hirdetőoszlop alatt áll, és alig lehet megkülönböztetni a körözött homoszexualista, a Fehér Nővér és Harold Lloyd arcképétől, melyek az oszlopra vannak kenve.

Most a következő beszélgetést hallja a háta mögül:

– A társadalmi tagozódások örökre áthidalhatatlanoknak látszanak.

– A huligánoknak!

– Az ember individuális karakterét semmiféle közösségi törvényekkel nem lehet megtörni.

– A huligánoknak!

– Butaság! Mindig ugyanezen a verklin. Hát elrendelheti azt valaki, hogy én ne én legyek?

– Hát azt elrendelheti-e valaki, hogy mi ne mi legyünk?

– Köpök az okoskodásaitokra!

– Köpj az öreganyádra! Ökör!

– Nézd, kérlek szépen.

– Butaság, butaság az egész!

– Gondolod, hogy ordító menetekkel többet lehet csinálni, mint az öregasszonyok processziójával, s hogy a vörös zászlók jobb megváltók, mint a mógendóvidos zászlók?

– Nézd meg majd ezt a menetet, ezeknek az embereknek elég volt a koplalásból, a talpnyalásból és a háborúkból. Nincs bennünk semmi romantika és semmi szentimentalizmus. Ha nem tudjuk kihúzni a dugót, le fogjuk törni az üveg nyakát. És vége! Kétségtelen, hogy most a mi nótánk következik.

Az író örült ennek a két elkeseredett embernek, úgy érezte, ezek most belőle is sokat kibeszéltek, de Olgyai Old Ernő, aki pedig egészen fiatal volt még, éppen csak a kiköszörült hangokat fogta föl az egészből. Hátrafordította a fejét. A két vitatkozó ember lábhegyen állt egymással szemben, s ide-oda hajlongtak az elröpült kiáltások után. Munkásoknak látszottak, csak éppen, hogy az egyiknek nagy, szarukeretes pápaszeme és eltaposott félcipője, a másiknak pedig bőrkabátja és vörös szalaggal bevont Krisztus-szakálla volt.

Olgyai Old Ernő, a fiatal generáció csak nézte, bámulta őket, végre is kiszakadt belőle a nevetés.

Az író most azt hitte, szörnyű pofonok fognak következni, és komolyan aggódott ezért a szent borjúért. A csoda azonban mindig kellő időben jelenik meg az ajtóban. – Tálalva van – mondja a szobalány, s a családfő mérges szemei megenyhülnek a fehér kötényen és mindazon, ami még elülről, hátulról látszik a lányon. A vitatkozók észre se vették a fiatalembert. A szerencse egy selyemcérnaszálon függött a levegőben. A cérnaszál az Opera és a Hotel Parach csúcsívei között volt kifeszítve. A legyek, melyek a közeli vendéglőkből szálltak föl, ügyesen elterültek fölötte, s nyugat felé tűntek el, hogy aztán keletről újra elindulhassanak. Itt figyelmeztetni kell az olvasót Cocteau-ra, a francia költőre, aki szintén írt valamit a legyekről és a tintatartóról. A mi legyeinket azonban a város kigőzölésének is nevezhetnénk. A selyemszál dacára is olyan tömörek és hangosak voltak, hogy a fiatalember rövidnadrágja és fehér blúza alig látszott alattuk. Szerettem volna mondani neki: – Menj haza, és olvasd az új költőket. – De a tölcsér, ami előbb kifordult a sarokból, már a patika küszöbén forgott, s egy kislány minduntalan megkísérelte csipkés kötényével letakarni. Látni, amint elindul, nekiugrik, és ijedten visszapattan. A patika címtáblája mögül nagyokat nevet a madár, s mezítelen fiait kituszkolja az eresz alatt futó bádogcsőre.

– Hurrá! Hurrá!

Kiáltja a két vitatkozó egyszerre. A Körút végén megjelennek a tüntetők. Valami ottfelejtett kötélhágcsón jönnek fölfelé a mélyből. Följebb, följebb, egyre közelebb, s a vörös zászlórudakkal átszúrják a levegőt. Az autók szintén fölemelkednek, hogy átröpüljék az akadályokat. Ez az a pillanat, mikor a dolgok megfordulnak, hogy tiszta arcukat mutassák egymásnak. Csak az ember áll értelmetlenül, s úgy érzi, az van tőle legtávolabb, amit egészen maga mellett lát.

Olgyai Old Ernő, a bokorból előjött angyal, a kapuk nyitva vannak nála, és megmozdul, és elindul a menet felé. Mert hiszen most minden arrafelé tolódik. A járda szaglik az olajtól, és a fák ártatlanul virágoznak. Ha igazságosak akarnánk lenni, megállapíthatnánk, hogy a fiatalembert most kötélen vezeti valaki. Ez a kötél a menetelők szeme előtt húzódik el, néha belemar az arcokba, s a fejek ijedten és bőszülten rángatóznak, s botokkal és husángokkal fölemelkednek a kezek.

Olgyai Old Ernő megkérdezi a mellette botlogó öregasszonytól:

– Honnan jön ez a sok ember, és miért kiabálnak?

Az asszony felelt valamit, de a fiatalember csak azt érezte, hogy könyörtelenül szíven rúgta az a szemeivel. Az emberek kifogyhatatlanul jöttek föl a mélyből, tömörültek, sokasodtak, zavarogtak.

– Le a háborúval!

– Nie wieder Krieg!

– Törjétek össze a fegyvereket!

A hangok fölrepültek, szétterjedtek, elsötétítették a villamosok ablakait, s megjelentek a fiatalember szemeiben, mint a csillagok.

Nem tudta, hogy elölről vagy hátulról találkozott-e a dolgokkal. Kezek és lábak röpködtek körülötte, s a házak megfordították süvegüket, s az utca kettényílt a Beethoven-parkig, ahol egy kerítés állt vörös deszkából, s a magasból lányok néztek ki az ablakokon. A ló nyerített alatta, s a fehér nyakán most hirtelen megérezte a kötelet.

– Nem akarok! N-e-m aka-rok! – visította.

Az író megtehette volna, hogy a kutakból kiűzze a csigákat, de ő szeretett a rosta mellett állni. Valami inaskori emlékek éltek benne a nagy cipőkről és a fehér kis kukacokról, amikor éjszakánként előjönnek a rossz kenyérből. Nem szeretett kártyázni, de határozottan hazardőr természetű volt. Az volt a filozófiája, hogy a dolgoknak menniök kell a maguk rendjén, s az ember bűnt követ el, ha meg akarja állítani az elemek és az indulatok kirobbanását. Münzer Tamást határozottan közelebbi rokonának érezte, mint a zárdabeli szüzeket. Lehet, hogy ez barbárságra vall, de istenem, ő a pincéből jött föl, és kéreg van a tenyerén. Egészen közel állt a fiatalemberhez, és látta, ahogy az rálép a hídra, ami isten országába vezet.

Halálfélelemmel menekült.

– Utána! – ordították az emberek. – Utána! – s néhányan kitódultak a sorból, s néhányan utánasuhintottak a botjukkal.

Futott és lihegett, néha hátratekintett, és nem látta az irányvonalat, ami közte és a tömeg között van. Hogy senki sem lohol a nyomában, arra ő gondolni sem tudott. Az Uránia faláról lelépett a kos, hogy a hátára vegye. De ő csak rohant a szemei után, amik törékeny üvegből voltak, amik el akartak bújni minden veszedelem elől.

Már látta a házat a bezárt ablakokkal és a forgóajtóval.

Most egy embervad nézett ki a kocsmából, meglátta a menekülőt, utánavetette magát, hogy kiöntse a vért, ami az orrában szaglik.

Az emberek torkából még lobogtak a tüzek, amikben az igazság angyalai laktak.

A forgóajtó mögött az üldöző elérte az üldözöttet, aki a zsinórpadlásról ereszkedett le, és idegen volt előtte.

Mire odaérkeztem, Olgyai Old Ernő halott volt, s egy gazdátlan tőr állt ki a szívéből.

Az egész város arca sírt a kupolák alatt.

Mindenki érezte, csak a kisujját kellene most megmozdítania, s a szekrényből kijönne a jósnő, akitől valamennyien remegünk.

Az író is ott hullámzott a menetben, már megint szürkék voltak a szemei, s látszott a kopaszság a feje tetején. Nagyon komolyan gondolt rá, hogy legközelebb megpróbálja kötőszók és névelők nélkül kifejezni magát.

1926

VISSZA

KASSÁK LAJOS

A 35 vers című kötetből

100

Kapu előtt állok az elfelejtett ház kapuja előtt az alkonyatban
íme a gyermek ki batyuval a hátán elvándorolt e tájról
kedvese még nem volt hiszen alig látszott ki a földből s a szülői
                gyámoltalan emberek
Nagyisten árnyékában hervadoztak
emlékszik még apjára amint kialudt szivarral a fogai között
                ott állt a piactéren s várta hogy
hajnalonként ráharmatozzanak az Ur harangjai
s emlékszik az anyjára ki ott sirdogált a nagy teknők előtt
                s a nehéz gőzökben néha
megjelentek az angyalok
fügét datolyát és cseresznyét hoztak tiszta ingecskéjükben
                s kövér kezecskéjükkel elsimitották
a mosónő szeméből a hajakat
a gyermek itt áll a kapu előtt és mindenre emlékszik
a férfiakra és asszonyokra az állatokra az aklok előtt s a virágokra
                amint kinyilnak és halkan
énekelnek a szélben
komoly nagy ember ő már itt áll most fáradtak a szemei s a tarisznyát
                unottan elvetette magától
adjatok egy pohár vizet mondja kináljatok meg egy harapás
                kenyérrel
hallja a szavait vár s látja hogy senki sem ébred föl a hangjától
vizet és kenyeret mondja újra szomjas vagyok és éhes vagyok
érzem most mindenki rámnéz
de senki sem lát engem
alkonyodik
a fák sárgán hullatják leveleiket.

                                                                                        1931

Felnőttek játéka

Csésze tea mellett ülök a barátommal
egy lány a barátom, érzékeny lelke van s még érzékenyebb teste
vörös hajakkal, gömbölyű idomokkal és zöld tekintetű
szemekkel, melyekben angyalok és ördögök ütöttek sátrat
s látni bennük a vándort, amint sír és pórázon
vonszolja maga után szegény aranyszőrű barikáját.
Jól tudom, ez a vándor én vagyok, kissé elrajzoltan
kissé siralmasan, mint az állatok, ha megáznak.
Mindazonáltal nem tagadom meg magam. Miért is tenném?
Önts még rumot a teádba, mondom a lánynak
aztán a sötétség összead bennünket, aztán felébredünk
ha kint másnap dél lesz s aztán elválunk
mint az ellenségek, kik nem tudják legyőzni egymást.

                                                                                1940

A költő önmagával felesel

Hej, Kassák Lajos, derék Kassák Lajos
de sokan neheztelnek rád, vicsorítják fogaikat és fenik a késüket.
Miért mondod, kedves és bőkezű hazádban nincs semmi
ami előtt érdemes lenne mélyen kalapot emelni
együgyű képpel hajlongni jobbra, balra
a hála és köszönet nevében.

Hej, egyszer majd megtanítanak kesztyűbe dudálni.
Ahelyett, hogy szétnéznél a börzén, közvetítenél, vagy
                kereskednél
költeményeket firkálsz, meggyalázva az anyagot és formát
mindenki megvet érte a maga kis értelmével
s hiszi, joggal süti le pilláit, ha rólad van szó.

Hívatlan vendég vagy köztünk és sajnos
nem találsz ki az ajtón, amit annyiszor feltártak előtted.
Menj, mondják, nem állhatjuk szúrós tekinteted
kusza, darabos verseid kellenek az ördögnek
nevetéseddel és konok tagadásaiddal
ne sebezz meg bennünket, akik különben is annyira vérzékenyek vagyunk.

– Minek ez a sok szentencia, no lám csak
vagyok, amilyen vagyok, az Atya egyetlen fia
kényelmes és folyton rohanó, konok és engedékeny egyszerre
dologkerülő a munkások közt, törvénybontó a költők előtt
akiknek nehezen viselem el irigységét és szánom őket
hogy olyan öregen jöttek a világra, s fáradtan üldögélnek
üres kaptáraik körül.

– Öreg vagy már te is, méheid feleszik saját mézüket
s ezért haragos a tekinteted és keserű a szádíze.
– Eljön majd az idő, mikor leültök az asztalomhoz
mézet kanalazni és gyönyörködtök a kiszállt rajokban
melyek az én dalaimat dalolják
a virágzó rétek felett s tükröződve
a csobogó patakok ezüstjében.

                                                                                                1945

VISSZA

BERDA JÓZSEF

Kassák Lajos összegyűjtött versei fölé

Könyved lapozgatom, költő,
a nyitott könyvet: meztelen életed,
ezt az időt-álló, zengő forradalmat,
mely bőséges gyümölcsét szórja elénk!
Mily sokan nyavalyogtak-próbálkoztak
egykor fiatalok s lám, megöregedtek.
De te még itt vagy, mint a mindenkori
hajnali harmat, acélbalendült munkád
legyőzhetetlen fiatalságával! Mert te vagy
ma is a példamutató, bármint ködösködik is
a mellébeszélés. Magad épitetted fel várad
a magas sziklák fölé s rendületlenül
állsz, dacolva a fergeteges viharral!
Épits csak, énekelj tovább bátor formaművész!
A szellem szabadságának mélybugású orgonája
vagy, tiszta Ember; oly törhetetlen anyag,
mint maga a hajnalodó szocializmus.

                                                        1949

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Költészetem I.

Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.
Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.

                                                                                                1963

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Sírfeliratom

Éltem bár nem akarták hogy éljek.
Dolgoztam bár nem hagyták hogy dolgozzam.
Meghaltam. Mi más tehettem volna.
Bocsássátok meg minden jóságomat.

                                                        1963

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Az én nevem

Mindazt amit bűnömül róhatnál fel
mindazt amit egy életen át hiába vágytam
mindazokat akiket szerettem s akik engem nem szerettek
átváltozásom fényénél
könnyek nélkül eltemettem.

Versem mélyén alusznak örökre
nem emlékezve rám és nem látva most
hogy a körutak talmi fényében sétálok.

Nem néz felém senki
így hát senki sem láthatja
arcom helyén a seszínű lárvát
mögötte egy új ember születik éppen
a folytonos munka a magasba törő bátorság embere
nem takargatva igazi lényét
halk énekszóval lépked
a térben és időben.

Behúnyt szemmel tévelygek a köveken
mint a vakok mint a süketek
csak a saját szörnyű terhemet cepelem.
Éneim konok viaskodása azért az egyért
aki lenni szeretnék
kemény páncéllal magamba zártan
s mégis kiterjedve az egész világra
összefoglalón mindazt ami volt s ami még lehetséges.

Eljön a pillanat
mikor hiánytalanul érzem rokonaim közelségét
az egység nevében szónokolok majd
elképzelt karjaim átnyúlnak hegyeken tengereken
s a koratavaszi virágok szőnyegén
megérkezem a házig
hol születésem emlékét őrzik.

Fáradt szegény emberek
pocsétás asztal körül ülnek
fejük felett megsebzett galamb köröz
az én nevem.

                                                                1963

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Mindenkihez

Ne kövezzetek meg jó emberek
ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
Nem az vagyok én
akinek ti láttok engem.
Árnyék és fény
izzó nyár és fagyos tél
egyformán eltakar előletek.

És íme bevallom
önmagam takarom el önmagam
nem miattatok hanem magamért
mint az a gyermek aki bújócskát játszik.
Csak akarnia kell és láthatatlanná válik
a házban ahol együtt él a családdal
vagy az utcákon tereken
ahol az emberek tömegei sodródnak körülötte
azt hiszi senki se látja
és játssza együgyű játékait
önmagával önmagának.
Így élek én is mintegy kiszakadtan a világból
s mégis mindenütt jelenvalón.
Egy szem vagyok a testvéri szeretet füzérében
szenvedve mindenkiért
és harcban mindenkiért
de sosem mutogatva magam a fórumon.

Olyan vagyok ahogyan az elvetett magból kikeltem
és nem szégyenkezem miatta.
Tudom jól tiszták a kezeim
nyelvem nem árulja el barátaimat
nem felejtem el halottaimat
s hogy ti másnak láttok engem mint aki vagyok
ám legyen
csak arra kérlek benneteket
jó emberek
ne kövezzetek meg ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.

                                                                        1963

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Vagyonom és fegyvertáram

Kedves tárgyaim az asztal üveglapján.
Nagyon szegényes az összbenyomás.
Különböző világtájakról érkezett festéktubusok
barátaim küldték akik feloldani kívánják
magányomat és megértik képeimet
melyek az egyszerűség és tisztaság
nyelvén beszélnek.
Néhány megfakult fénykép összekuszált múltamat idézik.
Fehér papírlapok szétfolyt vércseppek nyomaival.
A költő elvetélt magzatairól vallanak.
És levelek
levelek amiket nem válaszoltam meg s ezért állandóan
nyugtalanítanak.
Ecsetek tollak ceruzák.
Íme az én vérrel be nem mocskolt fegyvereim.

                                                                        1963

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Szép ősz

Nagy hajóhinta ez az élet. Hol itt bukkan fel az ember, hol
ott s mindig más kosztümben, más színű szemüveggel. A nyár
romjai közt milyen szépek a fiatal lányok, fiatal fiúk. Kívánom,
hogy mindenki lássa és mindenki szeresse őket. Éppen
szüretelnek, szedik a borszőlőt és jönnek, mennek a nagy
puttonyokkal. A fürtök színe mélyvörös, a kibuggyant lé
illatozik. És szól az ének, hogy a felhők szétoszlanak az égen
s a földi dolgok elvesztik realitásukat. Szívem kitárta kapuit,
agyam már mindent összegyűjtött és költészetté formált.
Nincs többé ostor, se fegyver, se pénz.
Látom a jegyesek szédítő körtáncát s az öregek engedékeny mosolyát.
Nem önmagamé, az övék vagyok.
Ócska citerán pengetem a húrokat
fáradhatatlanul
vidáman.

                                                                                        1964

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Vietnam ege alatt

Összetörtek bennünket
azaz össze akarnak törni bennünket
de álljuk a vihart
mint a kórházak sebészei
egy szív újradobogásáért
egy felszakadt sóhajért.

Mert nem azok vagyunk akiket rég elskatulyáztak
tüzes bélyegzővel megjelöltek.
Vitorláink a tenger felett úsznak
szemben a fertőző áramlással és a hivatalnokok határozataival.
Felszentelt és vérrel bemocskolt határokon át
szülőanyáknak könyörületet
lázadóknak fegyvert csempészünk.

És énekelek egyedül olyan hangok bőségével
mintha ezren sok százezren zsúfolódtunk volna össze
szemünkben az állhatatosság fekete parazsával
a megroskadt házak árnyékában.

                                                                        1966-67 (?)

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Balgaságom fonala

Elsodortak tőled
ifjúság.
Felejthetetlen ifjúságom
amit cepeltem magammal
és dajkáltam
mint anya magzatát.

Furulyáztam
mert faun voltam tán.
Pásztor voltam tán
mert legeltettem
verseim nyáját
nedvdús mezőkön
egy múlhatatlan csillag
fényénél.

A hegy lábánál
a tengerpart puha fövenyén
rég meg kellett volna állnom
hogy beérhess
én gyönyörűségem
magamból formált
kedvesem.

Elsodortak tőled
ifjúság.

Egyedül maradtam
verseim nyájával
a csillagtalan ég alatt.

                        1966-67 (?)

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Kivívott békesség

Nekivágtam a hosszú útnak
és visszatértem
fáradt testemet hurcolva
az idő forrásának távolából
ahol a csillagok először szúrták át az eget
ahol először szakadt fel
a virágok bimbója.
S én embereket kerestem
az embertelenségben
hazámat kerestem
a hazátlanságban
éveim végtelen labirintusaiban
eltűnt barátaim nevét kiáltoztam
világgá szaladt kutyám nevét
hogy valaki rámtaláljon
a vérrel bemocskolt ég alatt.
Miért kísérnek az árnyak
ha nem érnek utol
hogy megszabadítsanak
a veszélyes szakadékoktól
a puszták reménytelen kietlenségétől.
Könnyek feneketlen kútja volt a szemem
panaszkodtam volna ha kinyílik a szám
de némán és vakon éltem
magamba zártan
egy vezérlő hangra várakozón.
És mégis mégis
egy napon megérkeztem hazámba
és rátaláltam a bölcsőre amiben ringattak
láttam a régi toronyóra számlapját
azt a sáros meredek utat
amin anyám kézenfogva vezetett
s ó a békesség angyalának szárnysuhogása
csendesítette riadozó szívem dobogását
és átléptem a ház küszöbét
ahol az asszony terített asztallal várakozott rám
és megismertük egymást
és újból fonni kezdtük
hízelkedő szavaink koszorúját.
Íme hát a város kapui kinyíltak
és ott menetelnek ők a kivilágított utcák kövezetén
régi társaim.
Nem felejtettem el kézfogásuk melegét
kiáltásaikat
szemük fekete izzását.
Gépek és lámpák sűrűjében
jövendőnk ígéretét
csikartuk ki az anyagból
s a bénító álmok hálóját széttéptük.
Ó vidám dáridóink a nyári alkonyban
öleléseink és csókjaink
a ti parazsatokon sütöttem meg kenyerem
és ütött az óra
hogy kitépjem életem könyvének lapjait
amiket mérgével fröcskölt be a kígyó
ütött az óra
hogy kertem gyümölcseit összeszedjem
szabadjára engedjem a madarat
akit én neveltem fel
zengje a dalt
ami jó óráimban bennem fogamzott meg
hírverés ez és áldozathozatal.
Az asszony
mély szemébe tekintve vallok
magamról és rólatok
a ház nyitott kapujában
a világosság partján
ahol megleltem békességem.

                                                        1966-67 (?)

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Igen és nem

Eltöröm a tollam

Eltörném a tollam
de nem merem.
Az én csontom ez a toll
s az én vérembe mártom

Egyszerre
szadizmus
mazochizmus
és boldog kivirágzás
a szigeten ahol
egyedül élek.

Csak ne lennék ilyen érzékeny.

Ha már elindultál
ne nézz vissza
nem veszítettél el semmit
nem hagytál el se gyereket
se asszonyt.

Benned van minden
élj meg emlékeiddel
egy kenyéren.

Így biztatom magam
és nem töröm el a tollam.

                        1966-67 (?)

VISSZA



Kassák Lajos: Könyvborító

VISSZA

gyereksarok


KASSÁK LAJOS

Szomszéd néni meséli

Mikor én kislány voltam,
falun éltem a nyarat,
hegyaljai berekerdőn
fogtam egy szép madarat.

Bizonyára tetszett néki
csipkés réklim, bő szoknyám.
Fönt dalolt a holdkaréjon,
onnan szállott le hozzám.

Ki is vagy, te furcsa madár,
megkérdeztem csacsimód.
Hiszen én még sose láttam
aranycsőrű zöld rigót.

Ó, hát ki is hitte volna
Két fülemmel hallom már:
– Én vagyok a mesebeli
elvarázsolt kisbojtár.

Ha elmúlna a varázslat,
érte mindent megtennék.
– Fogadjál be a szívedbe,
ott tán boldog lehetnék.

Befogadtam, jól is tettem:
se fájdalma, se gondja.
Itt dalol a szívem mélyén,
nem is hagy el már soha.

Mese a rongybabáról

Van nekem egy nagy babám,
rongyból varrta a mamám.
Két gyöngy szeme merengő,
fején pettyes keszkenő.
Szája arany fonalból,
velem eszik egy tálból.

Ő az őrző angyalom,
röpül is, ha akarom.
Ilyet te még nem láttál,
csodább minden csodánál.
Ha kíváncsi vagy nagyon,
benézhetsz az ablakon.

Japán kakasom

Van nekem egy
japánföldi,
vörösszemű
kakasom.
Kérték már a
cirkuszosok,
félvilágért
nem adom.
Elszomszédol,
tökmagot lop,
bosszantja a
zsugorit,
hajnalonként
föl a naphoz
pántlikákat
kukorít.

VISSZA

vallomás


KASSÁK LAJOS

Kísérő sorok *

Ezt a könyvet Anyámnak írtam, a jó ki öregasszonynak, aki az iskolaigazgatók értelmében sem írni, sem olvasni nem tud, aki szívből vágyakozik a boldogság után, de sokfelé bolyongásai közben tájékára sem jutott a boldogság forrásának – és önmagamnak írtam, hogy ötvenéves koromban, mintegy szemtől szembe kerüljek legrejtettebb érzéseimmel és legmesszebbre kalandozó gondolataimmal. Kényszerűségből írtam, és mégis gyönyörűséggel, s egyelőre úgy érzem, sikerült benne összeszednem legkifejezőbb szavaimat és legtisztábban fogalmazott mondataimat. S ha valóban sikerült ennyit elérnem odaadó fáradozásommal, akkor nyugodtan állok olvasóim ítélőszéke elé, hiszen kimerítettem magamból mindazt, amit egy író szívéből és agyából elajándékozni érdemes. Mert ha mondtam is fentebb, hogy az anyámnak és magamnak írtam ezt a könyvet – már a megfogamzás első pillanatában ajándékul szántam mindazoknak, akik lélekben hozzánk hasonlóak, hajlamosak a jóra, és helyt mernek állni tévedéseikért.

Ajándékul szántam, de végül is legyen inkább szolgálattétel, mert aki szolgálatot fogad el, az viszontszolgálatra köteles.

1937. november 2.




* Részletek Kassák Lajos: Anyám címére című művéből [vissza]

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Anyám címére

Első levél

Kedves Mutterkám, bocsássa meg, hogy a nyilvánosság előtt írok Magához levelet. Nem azért választottam ezt a formát, hogy hivalkodón világgá kiabáljam érzéseimet, de úgy vélem, felesleges lenne borítékba zárnom soraimat, melyekben szeretetemet és hódolatomat óhajtom kifejezni. Mindkettőt megérdemli tőlem, mint senki jobban ezen a világon. Nem mondom, hogy a szívem csordultig érzelemmel, s hogy könnyek buggyannak ki a szemeimből, nem mondom – hiszen sokkal különösebb anyagból faragott bennünket a Teremtő, és sokkal keményebbé, szívósabbá edzett bennünket az élet, semhogy az ilyen vizenyős ellágyulások és felelőtlen szavak illenének hozzánk. De mégis, alig tudom magam megtartani régi kereteim között és régi szokásaimban. Úgy látszik, akiket az életbajok annyira összeszoktattak, mint minket kettőnket, azokat a tér- és időbeli távolságok nem választják el egymástól. A közös múlt, ami annyira színtelen volt, virágba szökken, mintegy varázslat alatt élünk emlékeinkben, az indulat türelemmé enyhül, s a türelem jósággá nemesedik. Emlékszem rá, mikor elbúcsúzott tőlem, már ott állt a vonat lépcsőjén, és még mindig nem tudta magában elhatározni, hogy megcsókoljon, és én sem csókoltam meg. Nem volt erőm hozzá, hogy egy arasznyival előbbre lépjek. Aztán láttam, hogy odaáll a vonatfülke ablakához, a függöny rései közül néz ki rám, s ebben a pillanatban mennyire más volt, mint amilyennek eddig ismertem. A láthatatlanul szenvedő ember kemény, összefogott vonásai egyszerre mintha megolvadtak volna. Fakó és összegyűrt volt, és könnyezett, tíz és száz könnycsepp csordult ki egymás után a szemeiből. És én is milyen lehettem akkor? Lemállott rólunk a szegények gőgje, kihullott belőlünk a gyarló szemérem félszegsége, s megcsókoltuk egymást. Úgy, ahogyan az anya a fiát és a fiú az anyját csókolja meg. Évtizedek óta először, és ki tudja, nem utoljára-e?

Most, hogy ezeket a sorokat írom, Maga talán éppen kint áll egy távoli ház kapujában a fagyos, havas utcán, a széllel és sötétséggel terhes ég alatt. Éppen rám gondol talán, miközben nézi a hatos, nyolcas sorokban masírozó katonákat, akik a moszkvai Vörös térre vonulnak valakit temetni vagy valakit ünnepelni. Talán éppen a múlt hetekben lezajlott Puskin-ünnepségre gondol, arra a nagy parádéra, amilyenhez hasonlót még soha nem látott, s most a fiára emlékszik, aki még él, s eleddig csak büntetést kapott a szabadságszeretetéért. Jobbról és balról egyformán fejbe verték úgy, hogy néha már szégyellette, s önmaga előtt is letagadta vérző sebeit. Ó, de az is lehet, Mutterkám, hogy Maga, aki felmérhetetlen idők óta sikeresen küzdött emberrel és ördöggel, most betegen fekszik a hazavágyó nyugtalanságtól, vagy talán ott ül sugárzó tekintettel a családi asztalnál: lányai, vejei és unokái között. Lehet, hogy így van, lehet, hogy másképp, de ez most nem zavarhat elképzeléseimben és emlékeimben, melyeket felidézek a magam gyönyörűségére.

Majdnem fél évszázaddal ezelőtt történt, hogy hajnali három óra tájban elindultunk hazulról, a nyomorult külvárosból az úri belváros felé. Mosni ment a nagytrafikosék házába, s engem pamutkendőbe bugyoláltan, mint valami idomtalan batyut, cipelt magával. Alig lehettem kétéves, és milyen különösnek láttam a téli hajnalt. Végtelen fehér földekre emlékszem és sötét, összegubbadt házikókra, valahol kutyák ugattak, annyira féltem, hogy sírni sem mertem, és emlékszem, közben egy széles, mély árkon is keresztülvergődtünk. Borzasztó volt, ahogyan leereszkedtünk az árok fenekére, és nem tudom, miféle boldogságot éreztem, mikor felfelé kapaszkodtunk a túlsó partra. Vagy húsz esztendő múltán, lakatoslegény koromban volt ilyen érzésem, mikor először ültem a ligeti hullámvasúton. De hogy is gondolhattam volna rá szepegős kisgyerek koromban ott lent, az árok fenekén, hogy hullámvasút is van a világon. Én csak féltem, és szorosan odalapultam a Maga testéhez, hogy meg ne vegyen az Isten hidege. Mennyivel barátságosabb, megnyugtatóbb világ volt aztán a mosókonyhában. Emlékszem a sárból tapasztott nagy tűzhelyre, amint vörösen, kéken, zölden lobogtak benne a szagos fahasábok. A hatalmas rézüstben forrt a víz, s Maga már ott állt nekigyürkőzötten, fején hátra tolt kendővel a teknő előtt, mint egy távoli, csodálatos világban, a gőzfelhők imbolygó fodrai között. Én egy puha, nagy domb tetején ültem, amelyet előző este a szolgálók dobáltak össze az uraság szennyes ruháiból. Milyen gyönyörű és milyen végtelenül szomorú volt minden, és ebből az élményemből született meg a versem, melyet negyven év múltán írtam az Anyámról. A csodákat látó kisgyerek szemeivel így szóltam:

… Emlékszik az Anyjára, ki ott sírdogált
a nagy teknők előtt s a nehéz gőzökben néha
megjelentek az angyalok:
fügét, datolyát és cseresznyét hoztak tiszta
ingecskéjükben és kövér kezecskéjükkel elsimították
a mosónő szeméből a hajakat.

Persze hogy a valóság nem ilyen volt, és semmi ilyen csodálatos nem történt velünk sem otthon, sem az uraságok mosókonyháiban. Mindez már költészet, mert azóta (bocsássa meg nekem ezt is a halott Apám, aki hitetlen, mogorva ember volt életében, és semmi jót nem várt tőlem) költő lettem. Gyalázatos mesterség, de mégis mennyivel különb sors, mintha ott ragadtam volna a penészes pinceműhelyek fenekén, mintha az eszemmel és szívemmel belerokkantam volna a gyárak mechanikus robotjába. És ezt is az Anyámnak köszönhetem, leginkább neki a világ összes emberei közül.

Mert nemcsak megszült engem, hanem fel is táplált, el is indított, és vigyázott rám, hogy halálosan meg ne üssem magam. Mi örök gyerekek, valamennyien, örök megbántottak és örök bizakodók. Maga így szokta mondani: „A csillagok azok a kis lámpások, amik felé haladnunk kell, ha boldogok akarunk lenni. Nézd meg csak jól, a te csillagod is ott fönt van.” S én úgy véltem, az ezermillió csillag között látom is a magam kicsi csillagát, amelyet bizonyára Anyám meszelt fel az égre a hosszú nyelű, festékes fejű meszelőjével ugyanúgy, ahogyan a házak falára szokta felmeszelni a lila, kék, vörös, zöld és mindenféle díszeket. S azóta is úgy hiszem, a felé a csillag felé menetelek szakadatlanul. Roppant utakat tettem meg, roppant megpróbáltatások között, fáradhatatlanul és azzal a tudattal, hogy sohasem érkezhetem be a célba. Mert csodálatos valami – nemhogy közelednénk, de egyre inkább távolodunk a céltól. Mennél többet tanulunk, annál kétségbeejtőbb a tudatlanságunk, mennél többet dolgozunk, annál inkább elveszítjük értékünket. De nincs kibúvó: a csillag csakugyan ott ragyog a fejünk felett, s akinek sikerül hozzátámasztania a létráját, az fel is jut a közelébe.

Ötven évvel ezelőtt! Emlékszik-e rá még, Mutterkám, ötven évvel ezelőtt, éppen hajnalodott, mikor felébredt a fájdalmak ájulatából, és én – már éltem és sírtam. Mindössze egyszer mesélt előttem erről a titokzatos óráról, s akkor is éppen részeg voltam kicsit, mert szombat volt, s a valamikori mesterlegény szinte kötelességének tartotta, hogy eligya heti keresetének legalább a felét. Azóta leszoktam az italról, s azóta hányszor kérdeztem már bele a vakvilágba: Miért is születtem meg, mi a rendeltetése életemnek, és egyáltalán mit keresek ezen az idegen földön? Ötven esztendő alatt megszámlálhatatlanul sokszor kérdeztem, és soha senki sem adott kielégítő választ. Néha talán Maga mondott valamit, amitől megvidámodott a szívem, és kigyúltak bennem a remények. De már ennek is vége. Maholnap éppen olyan öreg leszek, mint az Anyám. Ha némi szerencsém lenne, könnyen beérhetném az éveit. Nyolcvan körül jár, s én már ötven vagyok. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, s szemlátomást egyre jobban hasonlítunk egymásra. Néha már úgy szólítom meg, mintha nem is a fia lennék, hanem Maga lenne az én lányom. Ugyanúgy, mint valamikor Maga tette: egyszer sem felejtem el figyelmeztetni a leveleimben, hogy legyen elővigyázatos abban a komiszul hideg világban, húzzon fel jó meleg csizmákat, takaróddzon be alaposan, lehetőleg ne emelgessen nehéz dolgokat, este feküdjön le korán, s reggel ne kávét, hanem tiszta teát igyon éhgyomorra, és ne álljon oda hiábavalóan kötekedni a lányaival és vejeivel; inkább az unokáival tartson, és se vége, se hossza az intelmeimnek és tanácsaimnak.

És nem is csodálkozik ezen, és nem döbbenti meg, hogy észrevétlenül helyet cseréltünk. Valamikor hintaszéket ígértem öregségére, akkor fölényesen kinevetett, most talán a legtermészetesebbnek venné, ha tarka babaruhát, lehúzós képeket és feketecukrot mellékelnék leveleimhez. Bizony, Mutterkám, így van ez, és nekem is mennyire jólesik ilyen tapasztaltan és atyáskodón beszélni Magához. Ha most itt lenne, nincs kizárva, hogy reggelenként megfürdetném, ahogyan Maga fürösztött meg engem annak idején, s a száraz, ősz haját gondosan befonnám és koszorúba tűzném, ahogyan annak idején a lányai haját fonta be és tűzte koszorúba. De lehet, hogy a férfiember ilyen közvetlen és egyszerű jóságra sohasem képes. Kibírtam a világháborút, a forradalmakat és ellenforradalmat; ha ütöttek, akkor sem tágítottam, megálltam a helyem, de lehet, hogy annyi áldozat, amennyit Maga hozott értem, egyszerre összeroppantana. Lehet, hogy meg sem tudnám füröszteni, a haját sem tudnám befonni, ha igazán szükség lenne ezekre a csekélységekre.

Néha úgy érzem, hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb és tapasztaltabb, de valószínű, hogy nem ez a reális igazság. Az előbb még azzal hivalkodtam, hogy ötvenéves lettem, észrevétlenül már szerepet is cseréltünk, s most bevallom, lényegében semmi sem változott egymáshoz való viszonyunkban. Maga az Anyám, és én csak a fia vagyok, örökké kisgyerek, aki segítségre és vigasztalásra szorul. Nem jelent semmit, hogy fáradhatatlanul harcoltam egy életen át, s hogy némileg előre is törtem magam a butaság posványából s a szolgaság igájából.

Éveim nem múltak el nyomtalanul és öröm nélkül a világban. De az én termékenységem egészen más volt, mint a Magáé. Az Anya megszüli gyermekeit, és úgy érezheti, tovább él bennük az idők végtelenjéig – az én termékenységemből mindössze néhány írás született; néhány érzés és gondolat kapott felismerhető formát általam. S ki tudja megmondani, egyáltalában szüksége van-e az emberiségnek ezekre a semmiségekre? Ha nincs rá szükségük, akkor halva születtek még akkor is, ha egész életemet beléjük dolgoztam.

Lehet, hogy fordulóhoz értem. Lehet, hogy holnap már lefelé indulok, a föld alatti világba, de lehet, hogy néhány esztendeig még felfelé kell kapaszkodnom a csillag felé, amely annyira hidegen és elérhetetlenül ragyog a fejem fölött.

Ma tehetetlenül állok, és várok valamire, de azt nem tudnám megmondani, hogy mire. Így van ez, kedves Mutterkám, s most nincs is több mondanivalóm. Kívánom, hogy soraim a legjobb egészségben találják. Nekem semmi bajom. Illetve igazi bajaimról csak akkor szólok, ha majd ismét személyesen találkozunk.

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Anyám

Kilencven évet élt kilencven batyut
cepelt egy láthatatlan hegyre
harcban állt a sátánképű világgal
és puha kenyérrel táplált minket.

Lehunyt pillákkal és nagyon szelíden
a dús föld alá költözött végre.
Emlékét megőrzi a hajnali fény
mert ekkor látott a munkához ő
emlékét megőrzik a súlyos esték
ekkor ért el házunkig az útja
hogy szétnyissa függönyeit a csöndnek
és átölelje négy kis gyerekét.



Kassák Lajos: Mér-tan

VISSZA



Kassák Lajos: Él-vonal

VISSZA

zene


KASSÁK LAJOS

Bartók Béla

Szóljunk valamit a zeneszerzőről is.
Láthatod szárnyas kabátban a dobogón
s az uccán, amint levett kalappal
sétál a reggeli napsütésben.

Olyan vékony, mint a halszálka
olyan fehér, mint egy liliom
de ha leül a zongorához, Sárkánnyá változik át
csörömpöl, sír és néha ugat
hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.

Egyáltalában nem arra való figura
hogy a gyermekek elé álljon és megtanítsa őket
kesztyűbe dudálni s a szülők iránti tiszteletre.
Csak álmában fordítja felénk az arcát
csak muzsikál nekünk és soha sem kérdezi,
jelen vagyunk-e az Úrfelmutatás pillanatában.

Naponta átlépi a jó és rossz határát
s néha tarka virágcsokorral a kezében
érkezik meg onnan, ahol a tűz kialszik
a szüzek eltűnnek és a katonák meghalnak.
Senki sem hinné el, hogy ő az a furcsa ember
akit az angyal tüzes karddal kiűzött a Paradicsomból.

Pedig kétségtelen, csakis ő lehet az a Sátán, aki
levett kalappal sétál, vagy odaül a zongorához
csörömpöl, sír és néha ugat olyan irtóztatón
hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.

                                                                1940

VISSZA

CSAPLÁR FERENC

A vers születése *

Kassák a Bartók Béla című költeményben egy negyedszázados emberi és művészi kapcsolat tapasztalatait foglalta össze, ugyanakkor azonban úgy tűnik, mintha a vers végül is a budapesti búcsúhangverseny hatására született volna meg. Az „elsötétül az ég”, „a házak falai beomlanak”, „a szüzek eltűnnek”, „a katonák meghalnak” képek mintha azt jeleznék, hogy a koncert hallgatósága számára Bartók zenéje az akkor már egy esztendeje dúló világháború pusztításának közelgő veszélyét érzékeltette. A koncert időpontjában azonban a vers már nyomtatásban olvasható volt: az 1940 májusában megjelent Sötét egek alatt című kötetben. A költemény tehát korábbi hangversenyek élményeit sűríti.

Bartók testi valójának fölidézésekor Kassák egy ponton azonos módon fogalmaz Balázs Bélával. Balázs az 1940-ben keletkezett Bartók Béla című versében a következőket írja: „Tested meredő / Szálkaként szúr a térbe fel”. Kassák versében ez áll: „Olyan vékony mint a halszálka”. A költői találkozásnak Kassák nem örült. Mint egyik nyilatkozatából kiderül, a két vers közül a magáét sokkal többre tartotta.

A második versszak középpontjába – igen hatásosan – a zongorához leülő Bartók hirtelen átlényegülésének mozzanatát állítja. Bartók pódiumi szereplésének erről a föltűnő jellegzetességéről szinte minden kortárs megemlékezik. Maga Kassák az 1961-ben készített emlékezésében is utal rá. Gyergyai Albert pedig a következőket írja: „Amikor játszani kezdett, mintha kicserélték volna: akár magától, akár mástól játszott, valóságos zenekarrá változtatta a zongorát, de szenvedélyes tagolása, mindannyian éreztük, nem a liszti, a romantikus, a kissé színpadias szenvedély volt, hanem a mi korunkban ezer diszharmóniával küzdő, ezer diszharmóniát is lenyűgöző emberéé és művészéé.”

A „Sárkánnyá változik át” és a „csakis ő lehet az a Sátán” kép Bartók zongorajátékának drámaiságára utal. Akik személyesen hallhatták a zongoraművész Bartókot, ezt a drámaiságot lélegzetfojtónak, démonikus hatásúnak érezték. Szemléletesen írt erről Jemnitz Sándor Bartók 1928. november 29-i zongoraestjét ismertető kritikájában: „Bartók Béla interpretálásában megszűnik minden lagymatagság, minden félszenvedély és bátortalanság: oroszlánordítást hallat nála még a máskülönben szelíden bégető bárány is. Lelkessé válik itt a közönyös temperamentum, ragyogó szónokká a mereven dadogó, és boszorkánymesterré az eszközeivel küzdő bűvészinas. Bartók Béla riadókürtös világában nincs hely semminemű gyöngeségnek. Ragyogó lovagi vértezetet kap itt mindenki, s még az álhős is valódi hősként pattan lábra a lángész varázsos érintésétől.”

Bartók zongorajátékának különleges vonását, a kemény, száraz billentést érzékelteti a versben az „ugat” és a „csörömpöl” metafora. Költői hitelességük még nyilvánvalóbbá válik számunkra, ha arra gondolunk, hogy Bartók – mint Ujfalussy József írja – 1926 utáni műveiben a zongora ütő-kalapácshangszer jellegét hangsúlyozta, s hogy az I. Zongoraverseny lassú tételében, majd a Zenében és a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című kompozíciójában mind zörejszerűbb effektusokkal bővítette kifejezőeszközeit. A kemény hatású „csörömpöl” és „ugat” közé helyezett „sír” utal arra, hogy – ismét Ujfalussy Józsefet idézzük – Bartók zörejeiben „a suttogóra fogott beszéd, a sóhajnak maradt jajszó, az akarásban, vágyban elvetélt gesztus él tovább hangtalanul, még feszültebben”.

A negyedik versszakban Bartók pokoljárásáról felidézett költői látomás több Bartók-művel is kapcsolatba hozható. A zongorakompozíciók közül a Szabadban sorozat Az éjszaka zenéje című darabjával és a II. Zongoraversennyel. A Szabadban sorozat e darabját nyilvános hangversenyen maga Bartók mutatta be 1926. december 8-án, 1929. március 22-i szerzői estjén újra előadta, 1938. március 22-i hangversenyén pedig a II. Zongoraversenyt játszotta. Nem tudhatjuk biztosan, de valószínű, hogy az említett koncertek valamelyikén Kassák is jelen volt.

Zenei jellegűnek és Bartók művészetével kapcsolatban állónak lehet tekinteni a költemény egyik szerkezeti megoldását. Az átlényegülés mozzanatának a költemény elején és végén való elhelyezése, s a mozzanatnak a visszatérés alkalmával való kisebb módosítása, átrendezése, drámai súlyának fokozása Bartók érett kori műveinek struktúrájában is felfedezhető. Maga az átlényegülés- mozzanat, pontosabban a szelíd és drámai Bartók-arc költői megrajzolása, és a két portré együttes szerepeltetése Bartók költői világának egy másik jellegzetességével, a dualitás elvének alkalmazásával, művekre utalón szólva az „ideális” és a „torz”, a „királyfi” és a „fabáb” közös zenei anyagból való megteremtésével állítható párhuzamba.




* In.: Kassák Lajos Bartók verse, 1981. [vissza]



Kassák Lajos: Képarchitektúra 1922

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Zene

Nézem az órámat. 0.10. A rádiószpíker mindjárt bemondja: Bartók II. Hegedű-Zongora Szonátája következik. Meghallgatom, mert nagyon szomorú vagyok és szükségem van rá, hogy ugyanilyen szomorúságát valaki helyettem is elmondja a világnak. Szobám falain át is látom már, hogy a fekete-fehér billentyűk, a hegedű megfeszített húrjai ragyognak az ünnepi csillárok fényében.

És a hangok. Alig hallhatóan közelednek valami távoli, ismeretlen tájról, áttörve egy koponya csontjait, vagy felszállva egy lélek mélyéről.

Mintha tévelyegnének, tapogatózva, vakon tájékozódnak. Elmaradnak egymástól és összetorlódnak. Nem juhászodnak meg, és ellentmondók. Nemcsak suhogó szárnyaik, acél körmeik is vannak. Kiforgatnak saját bőrömből, majd a nagy azonosulás következik.

Minden hang már emelkedik és szétterjed.

Egyszerre vagyok részese a pokol ostromának és az Úrfelmutatás pillanatainak.

Védekezni szeretnék, de megadom magam.

Íme a zene, a világűr és az én csillagom.

1964

VISSZA

KASSÁK LAJOS

„Barátságunk egymást megbecsülő és tartózkodó volt” *

Sose voltam jó társaságbeli partner. Szerettem vitatkozni, de nem tudtam csevegni. Tevékeny és sok mindenre kíváncsi életemben három olyan emberrel hozott össze a sors, akik később barátaim és mintaképeim lettek.

Szabó Ervin, Osváth Ernő és Bartók Béla.

Ezeket a kiváló szellemeket nemcsak tudományos képzettségükért és alkotó képességükért becsültem nagyra, hanem etikai magatartásukért is.

Bartók zenéjével a tízes évek elején ismerkedtem meg, „csikorgó, vonító, vérig bosszantó” vonósnégyesei bátorságra serkentettek és a konvenciók ellen lázítottak.

1917-ben arra kért, hogy „Bányászok a hajnalban” című versemből írjak számára operaszöveget. Hosszantartó műfaji vitába keveredtünk s végül a kért szöveget nem írtam meg. De érveink az opera mellett és ellen nem teremtettek köztünk feszültséget.

Barátságunk egymást megbecsülő és tartózkodó volt.

Róla szóló versem több mint negyed századdal ezelőtt íródott és nyugtalan, gyötrődő, új zenei törvényeket alkotó szellemét kívántam térben és időben plasztikusan megjeleníteni. Első címe: „A mérleg serpenyője” volt, végleges címe: „Bartók Béla”.

Hálám és dicséretem kimondása ez a vers és egyben korunk nagy modern zeneszerzőjének első költői üdvözlése irodalmunkban.




* Kassák 1963-ban kelt emlékezése Bartókra, a Magyar Rádióban, a Magyar írók Bartók Béláról című műsorra készülve In.: Csaplár Ferenc: Kassák Lajos Bartók verse, 1981 [vissza]

VISSZA

múltunk


KASSÁK LAJOS

A tett *

„… ez a magyar és emberi tett, a nevéhez méltóan
nem csupán tiltakozott és lázadozott…”


Juhász Gyula: A Tett

1915. november 1-én jelent meg A Tett: ezen a napon indult sokat vitatott útjára a magyarországi aktivista mozgalom.

Évtizedek távlatából úgy tűnik, hogy ez az út nyílegyenes és teljesen tudatos volt; hiszen a tett akciót jelent, és így a későbbi aktivizmus forrásának tekinthető; a mozgalom azonban csak lassan, hosszú évek alatt bontakozott ki. Elindulásakor éppen annyi volt benne a tapogatódzás, mint a tudatosság.

A lap nem adott programot. Azt vallottam, amit a matematikus Poincaré: előre programot készíteni annyi, mint előkészíteni a csődöt. Mégis, a lap minden oldala, bátor hangjával, formátumával, programot sugárzott: ez a program azonban akkoriban még nem volt több mint a felsorakozás parancsa a legújabb művészeti és társadalmi mozgalmak mellett. A Tett azt a lépést kívánta megtenni, amelyről száz évvel korábban annyit vitatkozott a reformkor: hogy Magyarország ne haladjon nemzedékekkel elmaradva a külföld után, kortársként vegyen részt az időszerű szellemi küzdelmekben. A Tett elismerte a Nyugat nagy művészi teljesítményét, de nyugtalanította az, hogy a lap a XIX. század irodalmára támaszkodott, költői Baudelaire-t követték, aki 1867-ben halt meg, és Verlaine-t, aki a századfordulón már nem élt. Ma úgy látjuk ezt a versengést, hogy a Nyugat volt az, amely a haladó európai szellemnek közvetlenül a sarkába szegődött, és A Tett volt az, amely mellé állt.

* * *

[…] Az első vers, amelyet a lap leközölt: az én szabad formában írt ódám, az Örömhöz. Egyik legtöbbször emlegetett, legtöbbször leközölt és előadott munkám. A kor azonban értetlenül állt szemben vele, nem érezte át pátoszát és mértéktartóan harsány hangját, meglepte, nyugtalanította a kiáltás, mely a költeményből felhangzott. De helyezzük csak vissza a verset a maga korába, és megértjük az értetlenséget: A Nyugat halk és fojtott, drágakőszerűen csiszolt, kötött lírája mellett A Tett fiataljainak rikoltása, ódája az Örömhöz, valóban idegenül, szinte káromlásként hatott:

……………………………………………………………
… Én most az öröm égő bokraiba takaródzom …
……………………………………………………………
Az élet billió lehetőségét csapolom magamból
s a nevetés aranyvillája koppan a fogaimon.
Az öröm és az akarat bitangoló híme vagyok,
s bolond csikó, tág cimpákkal nyerítek az időkbe:
hol majd Vesztfália mély acélhámorai dalolnak nekünk
s igás ökrei után a vad, kunsági paraszt,
Pétervár 1905-je, a champagnei víg szüretelők –
s ó lásd, az én részeg, utcai nyelvem is, ki most
elsőnek dobja be magát az új földre.

Ez már a modern, XX. századi irodalom hangja. Amikor a vers íródott, Verhaeren és Apollinaire még élt; az ifjú költő valóban nem a „halál rokona” volt, hanem az övéké, akik az élet új szépségét énekelték.

* * *

[…] A 16. szám – a lap legjelentősebb száma – egészében nemzetközi szám volt. Mint vörös címlapja büszkén és merészen hirdette: „Internacionális szám”. A merészség hamarosan megkapta „jutalmát”: a lapot a következő szám megjelenése után, de az internacionális szám miatt végérvényesen betiltották.

Valóban, vakmerő lépés volt akkoriban művészi és szellemi antológiát közölni, a háború egyik legválságosabb évében, 1916-ban, amikor a magyar miniszterelnök, Tisza István, már beismerte a minisztertanácsban, hogy elvesztettük a háborút, de amikor még mindenáron igyekezett a győzelem reményének legalább látszatát fenntartani – bátor lépés volt leközölni az ellenség művészeit, akiket akkoriban a magyar sajtóban csak megvetni volt szabad, három oroszt, két franciát, egy belgát, egy angolt, egy szerbet, egy olaszt, és a németek közül egyedül azt, aki a legélesebben állt szemben a háborúval: az aktivista Ludwig Rubinert!

Jelzés a világba című bevezetőm nyíltan hitet tett a váratlan demonstráció mellett: „Néhány pesti legények vagyunk, akik nem hiszünk a csodákban, és nem hiszünk a háború kozmikusságában sem, tudjuk az eszünket, s most nyitott szemmel elkiáltjuk a hangunkat Keletre, Nyugatra, Északra, Délre, ahol emberek laknak, akiknek vörös köszöntését ide hallottuk. Vannak földek, ahol még a mai vérőrület sem tudta előbbre lökni a gondolatok kerekét – sorsosuk a földünk… A szélrózsa minden irányában meggyulladtak már a kis vörös lámpák a találkozóra, és nekünk nem világítanak utat Rolland-ok, Hall Cainek és Liebknechtek, de van írónk, aki hadiékítményt kapott, van festőnk, aki »vörös ördögöket« attakíroztat vásznára, és van politikusunk, aki marhákat sóz a hon boldogítására… (Célzás a kor egyik miniszteri panamájára.) De jaj, nehezül már a fej, és szakadnak az inak. Hisszük, hogy kívülünk, ma már nálunk is vannak… akik szintén emberek, ártatlanok és kulturáltak. A Tett internacionális számát ezzel a hitünkkel adjuk át barátainknak. Nemcsak abszolút értékű művészetet hozunk, hanem fájó elevenségünket is jelezni akarjuk az ájuló magyar ugarról.”

Ez a fellépés megpecsételte a lap sorsát.

* * *

Vajda Imre volt A Tett szociológusa. […] Világnézet című cikke A Tett szó értelmezését adja. „A Tett cím ne hasson senkire megtévesztőleg – írja –, nem az extrém szindikalizmussal egyenlő. Nem jelent egyenes vonalat az ötletszerűségtől a cselekvésig, hanem a megismerésen keresztül magát a cselekedetet, az alkotást, a nemesített természetet jelenti. Mert A Tett nem a káoszt kutatja. Költőit, esztétáit és tudományokkal foglalkozóit nem a világrend megismerhetetlenségei és misztikuma, hanem a törvényszerűségei érdeklik… Mindaz, ami eddig történt… hogy Maeterlinck szavaival éljek, »a lélek atmoszférájában« játszódott le. Belső történések voltak… Mindaz, ami kinn történt, profán és piszkos volt, nem alkalmas a megéneklésre… A tett kilép a lélek atmoszférájából. A teleologikus világrendet, a kozmoszt énekli meg, és így az erők éneke. A tett a végtelenségek és az univerzalitások felé lendül. Számára az értékek skálája a fájdalmak, az emberi boldogságok, az életsorsok és a nyughatatlan természeti erők skálájává változik. A tett világnézetében állandóságot csak a törvényszerűségek képviselnek, mert számára semmi se befejezett, örök mozgásban van… Egyetlen nagy, mindent betöltő tény van, és ez a mozgás megállapítása: a társadalomra vonatkoztatva a társadalmi haladás ténye.”

* * *

[…] A Tett 10. számában programot adtam. […] Az irodalom nem elégedhet meg többé dekadens magára dicsőülésével: tudatos akarattal, mint a haladás legfanatikusabb szószólójának, szerepet kell kierőszakolnia az alapozó és irányító fórumokon, és ezért: 1. Az új irodalomnak… állandó kontaktust kell tartania minden progresszív gazdasági és politikai mozgalommal… 2. Az új irodalomnak… szabadulnia kell minden konvencionális »eszmei« és technikai pányvából… 3. Az új irodalom nem esküdhetik fel egyetlen izmus zászlaja alá sem. Amint nem ismerheti el a krisztiánizmus új lehetőségeit, ugyanúgy homlokkal kell nekimennie a futurizmusnak is. Mert… a háború apoteózisát éneklik. Minden iskola… a szent középszerűség fémjelzője. 4. Az új irodalomnak reagálnia kell minden természeti jelenségre. Részére nem lehet tér és időbeli áthidalhatatlanság. Segítő társa minden tudománynak… 5. Az új irodalom a szabaduló akarat kapunyitója… Szerelmese minden elérhetetlennek, de közömbösen lép át a halott isteneken, a rögeszmék lila ködén. 6. Az új irodalom az alkotó erők dicsőítője. Barátja a szabad erők mérkőzésének: a reformációnak, a revolúciónak…”

* * *

A Tett tizenhét száma kevés volt ahhoz, hogy tiszta képet adjon a mozgalom lényegéről, munkatársai vakmerő kísérleteit elfogadtassa, de elérte azt, hogy magára vonja a közvélemény figyelmét, olyan lehetőségeket sejtessen meg, amelyek túlmutatnak a Nyugat nagyon jelentős eredményein.

Jelentkezése mindenekfelett idegennek, érthetetlennek hatott a hazai légkörben, holott utóbb könnyen bizonyítható, hogy a mozgalom magyar földben gyökerezett, és magyar ég alatt bontogatta rügyeit. Innen adódik a művek bizonyos nehézkessége, gyakorta komornak mondható hangulata, a sötét szín és a tömbös formaépítés. A közvetlen szókimondásra való törekvés merőben másképp, más hangsúllyal érzékelteti a világot, mint a franciák racionális könnyedsége, az olaszok harsogó deklamálása és a német miszticizmus. Igaz, áttörte a magyar és még inkább a magyarkodó rekvizitumokat, egyszerre figyelt az egész világ jelenségeire, de mégsem vesztette el sajátos jellegét, melyet a régmúlt és közelmúlt legjobbjaitól örökölt. Műveikben mindazok vonásait fel lehet ismerni, akik a maguk idejében valamiféle újjal, egyénivel járultak hozzá kultúréletünk gazdagodásához. Ez a megállapításunk annyira igaz, hogy irodalmunk, képzőművészetünk, zenénk reprezentatív darabjai egyetlen más nemzet eredményeivel össze nem téveszthetők. A modern koncertben, ami világszerte jóformán egyszerre zengett fel, a mi jelentkezésünk egy kis ország elnyomott népének a hangja volt. Olyan nép fiainak hangja, amely szabadulni akar a múlt emlékeitől, a jelen gúzsba kötésétől, és reménykedik egy jobb és szabadabb jövőben. Feloldottuk tradíciónkat, és nem rettentünk meg az értetlenségtől és a gúnytól, ami körülvett bennünket. Sokat tanultunk a külföld nagyjaitól, de tudtuk, hogy Rippl-Rónai, Bartók és Ady is joggal nevezhetők az új alkotó szellem képviselőinek. Ők a mi közvetlen hazai elődeink voltak, és mi az ő megkezdett útjukon kívántunk tovább haladni, önmagunk tartalmi gazdagodásával, formaproblémáink megoldása felé. A régi helyébe semmiféle új dogmát nem szentesítettünk magunk fölé, minden gondolatunk, idegfeszültségünk tudomásul vette az ország társadalmi körülményeit és a népesség lelki gyötrelmeit, s műveink minden egyes darabja tiltakozás volt a gátló erők ellen, és bizakodó kitárulkozás a jövő felé.

Túljutottunk a polgári ideálon, és megszólalásunk első pillanatától kezdve a szociális közösség eszméjét hirdettük. Nem mint tudományos doktrínát, hiszen mi művészek voltunk, hanem mint lírai élményt, az egyensúlyra vágyó lélek múlhatatlan kívánalmát. Ez a szellemi beállítottságunk megvédett bennünket a napi politika kívánalmainak szolgálatától és az esztétizáló önfeledtségtől.

Mindezt nem mint a fiatal mozgalom erényét, csupán mint annak idején alig látható, de feltétlenül jelenlévő igazságát jegyeztük ide. Lehet, hogy a kezdet kezdetén A Tett szerkesztője és munkatársai nem láttak ilyen világosan, de ma, évtizedekre visszatekintve, állíthatjuk, a mag, amit elvetettek, csírát fogott, felnőtt, és újabb magokat szórt szét a magyar ugaron.

Nyilván ennek a közelgő és „rontást” hozó változásnak a megsejtése vadította ellenünk a cenzúrát. Nyomtalan pusztulásunkat kívánta, de mint a továbbiakban láthatjuk, eredménytelenül.




* In: Kassák Lajos „Az izmusok története” 1972 [vissza]



Kassák Lajos: A Dur mappából

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Hogyan született meg a MA? *

1916 nyarán feleségemmel, Simon Jolánnal, az előadóművésszel, Uitz Béláék vendégei voltunk a kecskeméti Művésztelepen. Itt kaptam a hírt, hogy Tett-et betiltották. A következőkben elmondom, hogyan hatott rám a betiltás ténye, hogyan oldottam meg az új helyzetet, milyen meggondolásokkal indítottam el új lapomat, a -t.

Komját Aladár nekikeseredett néhány soros levélben értesített A Tett 17. számának betiltásáról. A rendelkezés nem lepett meg, és nem is keserített el különösebben. Háború volt, s már annak is a második, nehezebb felét szenvedtük. A legnagyszájúbb uszítók sem reménykedhettek győzelemben. Mint szocialistának, meg kellett értenem, hogy a bajba jutott kormányzat egyre éberebben és szigorúbban őrködik a „rend” fenntartása felett, és egyre drasztikusabb eszközökkel fojtja el a lappangó tüzeket, az egyesületek és lapok elégedetlenkedő hangját. Lecsapott azokra, akik ki merték nyitni a szájukat, vagy tollal, ecsettel nyilvánítottak a kormány akaratával ellenkező véleményt.

A Tett nemzetközi 16. száma általános feltűnést, s több irányból rokonszenvező visszhangot keltett. Mi voltunk az elsők, akik a háború alatt szimpátiával és megbecsüléssel szóhoz juttattuk Magyarországon a szerb, orosz, francia, angol, olasz és a többi nemzet íróit, művészeit, akiknek kormányai ugyanolyan halálos ellenségei voltak Magyarországnak, mint amilyen halálos ellenségük volt őnekik a magyar kormány. Kijelentettük, hogy mi, emberek és művészek, nem azonosítjuk magunkat a kormánnyal, testvéreknek akarjuk és merjük nevezni más nemzetiségű, háborúellenes társainkat.

A kecskeméti Művésztelep csöndjében, lázas alkotói munka közben is éreztem, derék cselekedet volt a nemzetközi szám megszerkesztése és kiadása. Semmi okunk a meglepődésre vagy éppen csüggedésre. Máris azon gondolkodtam, milyen ügyességgel folytassuk a megkezdett utat. A telep lakói között alig akadtak olyanok, akikkel ilyen értelmű megbeszélést folytathattam volna. Az itt dolgozó művészek nagyobb része közepes tehetség volt, a társadalmi problémák meg egyiküket sem érdekelték különösebben. Képeket vagy képecskéket festettek, és holmi kiváltságos lényekhez méltón szerettek volna élni. Ez a törekvés csak Iványi Grünwald Bélának, a telep igazgatójának és Kandó Lászlónak hozta meg a kellő eredményt. A többiek szegények és mellőzöttek voltak, mint mi, a művészetben „bolondok”, a társadalom rendetlen rendje ellen lázongók. Uitzon kívül Perlrott Csaba Vilmos, Gráber Médi és Galimbertiné Lanow Mária rokonszenvezett a modern törekvésekkel. Perlrott Csabán még rajta voltak a kubizmus párizsi jegyei, ugyanígy az orosz származású Galimbertiné is áttörte az akadémizmus szabvány kereteit, Gráber Médiben is élt a többet, jobbat akarás vágya, de még csak a továbbvezető út kezdetén botladozott.

Magamra maradtan töprengtem a jelen nagy pillanatai és a jövő tennivalói felől. Elhatároztam: A Tett végleges betiltása után új lapot indítok. Feleségem mellettem állt, és osztotta nézeteimet.

Nem volt maradásunk a Művésztelep villái és a park évszázados fái között, csomagoltunk, és visszautaztunk Pestre.

* * *

[…] Néhány munkatársamnak elmondtam új laptervemet. Már címe is volt: MA. A Tett után ezt a címet láttam a legkifejezőbbnek, leginkább programot adónak további munkásságunkhoz. A lap alapelvei semmiben se változzanak, de legyen tudatosabb, perspektivikusabb az irányvonal, amit követni szeretnénk. Taktikai szempontból a hangsúlyt egyelőre tegyük át a képzőművészetre, mondtam; tartalmában nehezebben ellenőrizhető, mint az irodalom, formavilága gazdagabb lehetőséget nyújt. Örömmel készültem egy olyan folyóirat szerkesztésére, amely a művelődés összes kérdését legalábbis érintené. Máris bebizonyítottuk, hogy a társadalmi problémák nem idegenek számunkra, nem kötnek bennünket esztétikai dogmák, a ma emberei vagyunk, és a ma művészetének formanyelvét szeretnénk kialakítani. Nem riadtunk vissza a küzdelemtől, és ellent tudunk mondani bírálóinknak.

Az új lap megindítása pillanatában már láttam magam körül azt a kicsiny, de kemény és fejlődésképes gárdát, amely előbb-utóbb kiverekszi a maga helyét a magyar művészet területén. A magyar művészet területén, mondom, de ezt már akkor is úgy értettem, hogy túl kell lépnünk a provinciális jellegen, nem maradhatunk ki, sőt egyre gazdagabban, többrétűbben kell belekapcsolódnunk az új nemzetközi áramlatokba. A halvány sejtelmeket, amik éltek bennem, mindjobban el kell mélyíteni, nőjünk bele Európa egyetemes kultúréletébe, gazdagodjunk általa, és adjuk hozzá a magunk törekvő akaratát és alkotó képességét. Legyünk időszerűek és időállóak.

Voltak közöttünk, akik beválthatatlannak, mások egyszerűen tévedésnek tartották ezt a programot, de végül is úgy jelentettük meg a MA első számát, mintha minden a legnagyobb rendben lenne közöttünk.

Mind világosabb lett előttem a feladat, amit be kell teljesíteni. Nemcsak formaproblémákkal kínlódó művészek, hanem humanista szemléletű, szociális célok gyakorlati megvalósításáért küzdő társadalmi lények is vagyunk, s ezért egyikünk sem búsonghat, szenveleghet az esztétizmus melegágyában.

Természetesen mondanivalónk adekvát formájának kikísérletezésére, demonstratív megfogalmazására törekedtünk elsősorban. Az előttünk járt „modern” nemzedékkel szemben már tisztában voltunk azzal, hogy a tartalom és forma egymástól szét nem választható, s hogy a különböző korok formarombolásai, formaújításai törvényszerű megnyilvánulások voltak.

A támadások, amiket ellenünk intéztek nem a művészet nevében, hanem az elvizenyősödött agyvelők értetlenségéből és az elért pozíciók féltéséből eredtek. Egyaránt harcolnunk kellett a politikusokkal, az erkölcscsőszökkel, a művészet iskolás képviselőivel. Mindannyioknak volt őrizni- és féltenivalójuk, s nekünk támadnunk kellett minden területen, természetünknél és eszmei meggyőződésünknél fogva.

Vitairatainkban nem ócsároltuk elődeink (Ady, Babits, Móricz) jelentős értékeit, de nem kívántunk nyomukba lépni, új távlatok nyíltak meg előttünk, alkotásainkat korunk sajátos jegyeivel kívántuk fémjelezni. Dadogtunk és bukdácsoltunk, semmi kétség, de történhetett volna-e ez másképp, ha elengedtük apáink, bátyáink kezét, és vakmerően, saját felelősségünkre nekivágtunk az ismeretlennek. Úgy éreztük, újítóknak születtünk, kettős hivatást kell betöltenünk: be kell bizonyítanunk a merőben esztétikai normák tarthatatlanságát, és meg kell fogalmaznunk az alkotás új alaptörvényeit. Nem gondoltunk vele, hogy ezek az új erőfeszítések mennyi időt igényelnek, útközben mennyi ellentmondásba keveredünk önmagunk feltételezéseivel és állításaival szemben is. Nem a kétségek mardostak, hanem erőnk tudata, és a megismerés, feltárás vágya lelkesített bennünket.

Szemünkről letéptük az ellenzőket, messzire akartunk látni, tanultunk, bizakodva éltünk, és le akartuk törni azokat a lakatokat, melyek mögött ingerlő, ismeretlen távlatokat sejtettünk.

Az az ösztönös nyugtalanság, ami A Tett lényegét adta, mind tudatosabbá lett, áttörtük a korláttá, lemarasztaló teherré vált konvencionális formákat, s mondanivalónk mind több lélektani, intellektuális tartalommal gazdagodott. Ha még értünk is el jelentősebb eredményeket, de már tudtuk, miért és mit akarunk, s még kevésbé riadunk vissza olyan kijelentésektől és gesztusoktól, amelyek nemegyszer provokációnak hatottak.

* * *

Az első szám vezércikkét: A plakát és az új festészet, én írtam. A jelen fejezethez írt bevezetésünkben elmondottuk, hogy miért volt szükség erre a vezércikkre – azért, hogy A Tett betiltása után túlságosan figyelmes cenzúrát megtévesszük, a lap irányát, tevékenységi területét illetően. Ezen a célon túl azonban a cikknek néhány fontos mondanivalója is van.

„Legelőször is szögezzük le azt az igazságot – írtam –, hogy a művész és ember szét nem választható fogalom, s a művészi produktum megbírálásánál csakis a »két élet« egységben látása adhatja meg az objektív végeredményt… Mi valljuk, hogy az ember… állandóan a kívüle lévő világ behatása alatt áll, de… minden dolgok fölött való szellemi fölénye módot ad neki… rákényszerült életvitelének minél tudatosabbá, önállóbbá korrigálására. Ez a tétel áll az emberre mint szellemi tényezőre, és megsokszorozva áll a művészre”. … Ez a röviden idézett bekezdés tehát elfogadja a természet és a társadalom ember alakító hatását, de azt állítja, hogy szellemünk segítségével mindinkább kivívhatjuk önállóságunkat. „Ha szép igazság volt eddig, hogy a művész hárfa, amelyen az élet játssza ki szeszélyes danáit, most legyen kemény igazság, hogy az élet csak nyers alárendelt anyaga a művész formáló zsenijének.” Elismertem, hogy az új festészet kiindulópontja a természet, de célja nemcsak az, hogy minél közelebb férkőzzék a természethez, hanem az is, hogy túllendüljön rajta. „A tiszta naturalizmus nem több liberális szemlélődésnél, az igazi művész pedig minden idők keretéhez mérten felforgató, forradalmi temperamentum.”

Az elméleti megállapítások után a cikk rátér a plakát szerepére az új képzőművészetben. „A jó plakát mindig a radikalizmus jegyében születik meg… Természeténél fogva mindig agitatív, de lényegében sohasem korlátok közé szorított… a jó plakát… mint tiszta művészi produktum is fenntartás nélkül élvezhető és értékelhető!…” A következőkben a legújabb művészeti iskolákról (futurizmusról, kubizmusról, expresszionizmusról, szimultanizmusról) beszéltem, és megjegyeztem, hogy ezek, mint a hasonló forradalmi mozgalmak minden korban, most is hatalmas társadalmi reformnak az előhírnökei. „Az óriási metropoliszokban a technika és a szociológia századát éljük… A patriarchális belenyugvás helyett a bajszelek viharában szédülünk, s aki ebben a században dolgozik, aki ennek a századnak a karakterét akarja adni, annak minden idegszálában, vérében, munkájában a kor emberének kell lennie. Ma leginkább a futuristák, expresszionisták és a többi »bolondok« azok. akik… tudatos kivezető útért verekszenek, a velejükben halott klasszikumokhoz létrát támogató »józanok« mellett… Az ős primitívekhez hasonlóan… ma újra az isteni dadogók között élünk. Az emberbe zúdult világalakulás nem bírja el a törvénnyé esztétizált formákat… Innen az értelmetlen zavar a laikusok szemében, és innen a néha valóban túlzott modor, amibe a keresők belesodródnak. Igazságuk értékén azonban mindez semmit sem változtat. Akárcsak a plakátművész, éppúgy harcosok, próféták és emberek ők a maguk művészi körében… Az ő képeik már nem szobadísznek készülnek, hanem mindannyiszor eleven kérdő és felkiáltó jelek akarnak lenni a tömeg előtt. Az új festő erkölcsi individuum, tele hittel… Az új festészet a monumentalitás jegyében, az ész revíziója alatt készül; s egészében mindig valami a mainál örömösebb célt szolgál! Karaktere akárcsak a plakáté: egyéni demonstráció és szabad erő!”

E rövid idézetemből nyomon követhetjük, hogyan csempésztem be a Plakát kiáltó címet viselő cikkbe az új mozgalmak, az új művészet, az új társadalom, az új ember kialakításának forradalmi gondolatát – azt a tervet, amelynek megvalósítására a MA és munkatársai az első világháború minden szabad gondolat számára veszedelmes viharaiban szövetkeztek.

* * *

Képzeljük magunk elé az 1919-es esztendő hajnalát. A világháború véget ért, a forradalom győzedelmeskedett. Sokan azok közül, akik magára hagyták harcában, vagy élesen támadták A Tett-et és a -t a háború éveiben, amikor a háború elleni és a forradalom melletti harc még túl nagy kockázattal járt, fölfedezték forradalmárösztöneiket, és vetélkedtek a dicsőség learatásában. A gyengék, opportunisták, karrieristák és újdonsült forradalmárok, a régi ellenfelek egyetlen dologban értettek egyet, a MA elleni támadásokban. Ezek a támadások, amelyekkel A Tett-nek és a -nak mindig meg kellett küzdenie, a Tanácsköztársaság alatt még fokozódtak. A legélesebb hangot Göndör Ferenc lapja, az Ember és a Pester Lloyd használta. Azonban lassanként az egész magyar sajtó, az egész magyar művészeti közvélemény bekapcsolódott a harcba, és a MA maroknyi gárdája hamarosan úgy állt a pergőtűzben, mint ahogyan a hajó küzd a tengeren a minden oldalról torlódó hullámok ellen. Ezek a támadások nagy részben egyes személyek ellen szóltak, íróik, nyilván tárgyi ismeret hiányában, távol tartották magukat a mondanivaló és forma lényeges kérdéseitől. 1919. július 1-én Kahána Mózes a következő nyilatkozatot tette közzé: „Az az indítóokaiban és módszereiben egyaránt minősíthetetlen hajsza, amelyet a riportergárda ellenünk folytat, kezd az illetlenség és ízléstelenség határán áthágni.” Még a Színházi Élet is beállt a támadók közé, és a lap munkatársait gúnyolta. Göndör Ferenc ezt az alkalmat is felhasználta a MA elleni támadásra, úgyhogy a lapnak meg kellett jegyeznie, hogy Göndör a világháború alatti forradalomellenes magatartását igyekszik a MA elleni támadásokkal feledtetni. „Szomorú, hogy fiatal íróknak – mondja Kahána nyilatkozata – ilyen gazzal is kell harcolniok az amúgy is bozótos útjukban, és szomorú, hogy Szovjetországban fordulhat elő ilyen gaz. Nemhiába hívják ezt a Szovjetországot magyarnak! A keretek itt megszépültek és kitágultak, az emberi gazok azonban így is megmaradtak benne gaznak és egész lényükkel megundorítónak.”

E rövid bevezetésből fogalmat alkothatunk magunknak a MA helyzetéről az akkori Magyarországon. Mivel válaszolt a MA a támadásokra, mit tett ebben a veszélyes helyzetben? Megfogalmazta világnézetét, megtárgyalta és végső formába öntötte elveit: kibontotta az aktivizmusnak, a MA „izmusának” lobogóját, és rátűzte határozottan körvonalazott tanait, eszményeit.

Az aktivista csoport 1918 végén alakult és 1919 elején hozta nyilvánosságra elveit. A mozgalom összefoglaló elméletét nagyobb előadásban én foglaltam össze. Az előadást 1919. február 20-án tartottam, szövegét a MA IV. évfolyamának 4. számában is közzétettem. A következőkben röviden ismertetjük.

„Aktivizmus – új terminológia a mi társadalmi mozgalmunkban. Magyarra fordítva így értődne: közvetlen cselekvés. Én szeretném bővebb és átfogóbb jelentőségét az elnyomott emberek, a csupán önmaga erejével megváltható nép spontán és végtelen forradalmi életvitelének magyarázni. Ezen a szélesen elgondolt fundamentumon alakult meg a budapesti aktivisták csoportja…”

Ebben a rövid és túl merésznek látszó követelésben lényegében az áll, hogy a modern élet alapja az aktivitás, a szüntelen cselekvés; ez a cselekvés azonban nemcsak külső cselekvés: együtt kell járnia az ember folytonos újraformálásával, az egyre újat és újat, egyre magasabb és magasabb formákat igénylő belső átalakulással. A forradalom az aktivista elmélet szerint – a társadalomban éppen úgy, mint minden individuumban – állandó kell, legyen, s amikor elérte a teljességet, fölöslegessé teszi magát az államrendet, a kormányformát, amelynek feladata a tömegeket ebben az irányban vezetni.

A MA tudatában volt elmélete utópikus voltának, és nemegyszer megírta, hogy tudja, célkitűzése elérhetetlen. „… sohase feledjük el – írtam –, hogy a szocialista végcél máról holnapra meg nem valósítható. Ehhez a forradalmasított proletariátusnak nemcsak az életigény fejlődéséig kell eljutnia, hanem egész pszichikai összetevőinek kellene… a másképp-nem-élhetés bizonyosságába átszületnie.” Továbbá, mondta a MA: „… mi, aktivisták, valljuk, hogy a burzsoá társadalmi rendet teljes egészében csakis a nép (a dolgozók) többségének spontán kirobbanó és állandó permanenciát már kibíró forradalmi ereje döntheti meg.”

A MA látta az ország helyzetéhez nem mért, túl nagy célkitűzést, de bátran vállalta. „A kultúrigényesség az egyedüli reális biztosítéka és alapja a jövő társadalmának, amely nélkül a legszebb, legpraktikusabb életelgondolás is csak merő humbug vagy szánalmas utópia.” Olyan elv ez, amelyért a -nak el kellett buknia, olyan eszmény, amelyért engem még évtizedeken át értek támadások.

A Tanácsköztársaság alatt a Tanácsköztársaság vezetője a MA művészetét „a burzsoá dekadencia termékének” nevezte.”

[…] Szinte természetes következmény volt ebben a rendkívül nehéz helyzetben az az intézkedés, mely Pogány József helyettes népbiztos rendelkezésére, a következő szám után véglegesen betiltotta a lapot.

* * *

[…] 1920 elején hagyták el Magyarországot az emigránsok, és a MA első bécsi száma már 1920. május elsejére megjelent. Nem volt célzatosság nélkül a megjelenés dátuma sem; a legnagyobb teljesítményt azonban mégis a gyors megjelenésben, az impozáns kiállításban, a száműzött művészek erőteljes összefogásában látjuk. A modern mozgalom jogfolytonossága tehát azonnal helyreállt. Gondoljuk el, milyen feladat volt ez: a szerkesztő éppen úgy mint munkatársai, egyenként, bujkálva, legtöbben egyetlen fillér nélkül hagyták el Magyarországot. Uitznak úgy sikerült pénzhez jutnia, hogy egyik napról a másikra eladta egész műterme anyagát, közel kétszáz képet. Dr. Kertész István író (a Nyugat kiadásában megjelent Férfikar című kötet szerzője) hozta a vevőt, Gyenes Jenő olajkereskedő személyében. A vételár kétezer korona volt, igen kis összeg a pénz rohamos elértéktelenedése idején. (Kertész István, az ismert gyűjtő és bankár: Herczog báró művészeti titkára volt, és később, a művészetre oly sivár esztendőkben, öngyilkos lett.) Az emigráció heroikus éveit nem írtam meg: életem regénye a bécsi úttal abbamaradt; s ennek a kéziratnak nem is feladata azt pótolni. Két határozott lehetőség állt akkor az íróemigránsok előtt: vagy a párt funkcionáriusai, hivatásos forradalmárok lesznek, vagy csatlakoznak a MA körül kialakuló mozgalomhoz. A többiek eltűntek a világ nagy térségében.

Sokan csatlakoztak a -hoz, mindenekelőtt a régi gárda főmunkatársai. Később módot találtam arra, hogy a gárdát megújítsam, gazdagítsam. Osvát Ernő még itthon hívta fel figyelmemet Déry Tiborra, aki az Érdekes Újság pályázatán tűnt fel. Osvát úgy találta, hogy az író tehetséges, de inkább a MA munkatársai közé illik. Első versei a bécsi MÁ-ban jelentek meg. Gáspár Endre, Nádass József és Németh Andor az emigrációban csatlakozott a laphoz. Illyés Gyula és Szegi Pál Párizsból küldte verseit és fordításait. A régiek: Barta Sándor, Újvári Erzsi, Kudlák Lajos, Reiter Róbert, Uitz Béla, Mácza János stb. együtt voltak Bécsben. Mások is csatlakoztak, bár nem voltak emigránsok. Egyre többen jelentkeztek Magyarországról is, eleinte név nélkül, később névaláírással, eleinte rejtett úton kijuttatott levelekkel, később személyesen is, mint Remenyik Zsigmond, Mária Béla, Pán Imre, Gerő György stb. Általában a bécsi MA a külföldre induló magyarok végállomása vagy átmenő állomása lett. Itt jelentkezett és itt jelent meg először Moholy-Nagy László, aki az én ajánlásommal ment Herwarth Waldenhez és a Bauhaushoz Németországba; hamarosan az expresszionista és a konstruktivista mozgalom egyik főalakja, a Bauhaus tanára és helyettes vezetője, a Der Sturm főmunkatársa s egyúttal a MA németországi képviselője lett. A MA közölte és propagálta a Nyugat felé Medgyes Lászlót, aki Bécsből Párizsba, majd Amerikába került, és sikert aratott mint festő. Péri László építész-festő képeit is a MA közölte először, s ennek nyomán a berlini Der Sturm. A Sturm egyik linóleummetszet-mappáját is kiadta; később Londonba került. Kádár Bélát és Scheiber Hugót, a Der Sturm két rendszeres magyar kiállítóművészét is az én ajánlásom vezette Berlinbe; Kádár utóbb New Yorkban rendezett kiállítást, Scheiber Milánóban; Scheiber olaszországi kiállításait Marinetti rendezte. Kállai Ernő és Molnár Farkas építész is a MA munkatársa volt, Kállai a Bauhaus tanára, Molnár Farkas a Bauhaus előadója lett. Kállai cikkeit gyakran közölték a német művészeti folyóiratok, sőt maga is német lapot alapított; egy ideig a Bauhaus folyóiratának szerkesztője volt. Uitz Béla Bécsből előbb Párizsba, majd a Szovjetunióba költözött.

* * *

Az első szám vezércikke az én kiáltványom volt a Világ művészeihez. Két nyelven jelent meg, magyarul és németül. Dátuma: 1920. április 15. Aláírása: „A magyarországi aktivisták nevében Kassák Lajos.”

Így kezdődik: „Egy magát emberré váltani akaró osztály gondolataikban meg nem értett, cselekedeteikben egyedül cselekvő művészei kiáltanak felétek testvéri szóval. Figyeljetek.” A szöveg ezután összefoglalja az aktivisták hitvallását, az örök belső forradalom tanát, majd rátér a művészet szerepére: „Az új művészet lényege a tragikus idők felérzése és értelemmel megvilágítása… Az új művészet az elnyomottak butaságába és az uralkodók kalmárspekulációiba veszett emberiség önmagára ébresztése. Nem egyéni megdicsőülés tehát, és nem tömegművészet a népszónokok értelmében.” A magyarországi aktivisták sohasem „udvaroltak” a munkásságnak, ellenkezőleg, nehéz, komoly, belső megújhodásra akarták kényszeríteni. Ezek a szavak: „jelzéseket kiáltunk felétek a történelmes földről” Magyarország felé fordították a külföldi művészek egy részének szemét, és ettől kezdve gondosan figyeltek a MA szavára. „Értsük meg: a mai világmegmozdulás még nem az új világ kezdetét, hanem csak a régi befejezését jelenti… És most jött el a mi időnk és a ti időtök, testvérek, akik a történelmi materializmus alapján az ember lelkét akarjuk felgyújtani. A gazdasági kérdés megoldásának a kihangsúlyozása nem elegendő az emberi életlehetőség megoldásához. A tömegek már eleget koplaltak ahhoz, hogy bármikor készen legyenek sorsuk pillanatnyi megjavításáért a lázadásra – most azonban, mint eddig soha lehetségesebben, az ösztönös lázadás tudatos forradalommá mélyítéséről van szó… Mert csak a felszabadult lélek biztosíthatja a felszabadult testet az új igába töréstől.”

* * *

Az 1920-as esztendő őszén, tehát megindulása után alig néhány hónappal, a bécsi MA már kiterjesztette tevékenysége területét. 1920 novemberében rendezte tízedik kiállítását Uitz Béla képeiből. Négyoldalas katalógust nyomtattak, két nagy alakú reprodukcióval. A bevezető szöveget, az Uitz Béláról szóló tanulmányt, én írtam.

Mácza János kidolgozta, és a -ban folytatásokban leközölte új színházművészeti elméletét Színpad és propagandaszínház címmel. A cikksorozatban fölvetett problémákat Bécsben és Moszkvában is megvitatták.

Hozzáláttunk könyvsorozatunk folytatásához is. 1920 novemberében kiadtuk Barta Sándor Igen című színpadi munkáját, valamint Bortnyik Sándor linóleummetszet albumát. A Bécsi Magyar Kiadónál megjelent Máglyák énekelnek című művem. Sorban következtek: Újvári Erzsi: Prózák, tőlem az Új versek, Kahána Mózes: Én, te, ő, Barta Sándor: Tisztelt hullaház (kiáltványok gyűjteménye) című kötete, az én Bildarchitektur című könyvem, két eredeti linóleummetszettel, Kudlák Lajos versei: Gitár és konflisló, Mácza János: Teljes színpad, Moholy-Nagy László: Képeskönyv, Simon Andor: Kinyilatkoztatás, Archipenko: Képeskönyv (tizennégy képpel, Iwan Goll szövegével) című könyve. A Bécsi Magyar Kiadó a Máglyák énekelnek mellett kiadta Misilló királysága című regényemet. A Bán-Verlag két kötetemet hozta, a Novelláskönyvet és a Világanyámat. Ugyanez a kiadó jelentette meg Walt Whitman verseit, Ének magamról címmel, Gáspár Endre fordításában. A Fischer-Verlag kihozta magyarul Gogol: Egy őrült emlékiratai című elbeszélését, Barta Sándor fordításában. A MA és a munkatársai tehát egyre szélesebb körben tevékenykedtek.

* * *

A MA nemzetközi kapcsolatai mind élénkebbek lettek, és ez megmutatkozott a lapon magán is: egyre gyakrabban jelentek meg külföldi cikkek (gyakran idegen nyelven) és képek a lapban. […] A külföldre került magyarokkal is mind intenzívebb lett a kapcsolat. Ekkor jelent meg a -ban Remenyik Zsigmond Buenos Airesből küldött expresszionista jellegű színdarabja. Az 1921. március 15-i számban bukkan fel először Moholy-Nagy, ekkor még M. Nagy László néven: eredeti linóleummetszettel szerepel. A következő, Archipenko-különszámban (VI. évf. 6.) Blaise Cendrars verset írt a képek elé, Iwan Goll pedig elemző tanulmányt a tizennégy illusztrációhoz. (E képeket a MA könyv alakban is kiadta.) Archipenko akkoriban érkezett Moszkvából Berlinbe.

A VI. évf. 7. száma Georg Grosz munkáit ismertette. (Grosz illusztrálta Újvári Erzsi első könyvét is.) Ugyanezen szám közölte Marinetti új kiáltványát, a futuristák legújabb izmus-változatáról, a taktilizmusról. Marinetti ebben az időben meglátogatta Bécsben a -t és engem. Az Erzherzog Joseph-szálló halljában találkoztunk. Németh Andor kísért el a találkozásra. A Marinetti–Kassák találkozó hamarosan fölverte a finom szálloda rendjét: hatalmas vitába bonyolódtunk, majdnem ölre mentünk, mert ebben az időben én már határozottan kialakítottam politikai és művészetpolitikai álláspontomat, és a legkevésbé sem értettem egyet Marinettivel és a futuristákkal, akiknek művészetét egyébként elismertem. Marinetti az asztalt verte, olyannyira, hogy jöttek a pincérek a vitatkozók csitítására – eredménytelenül. A találkozás végén Marinetti hosszasan rázta a kezem, megölelt, és azt mondta, hogy ilyen művészekre van szükség, akik keményen hajlandók küzdeni álláspontjukért.

A VI. évf. 8. szám főtémája: Viking Eggeling „mozgóművészetének” bemutatása. Viking Eggeling volt a zenei festészet megteremtője; képeinek zenei címeket adott, és zenei témákat választott. „Horizontál-vertikál orkesztereket” festett, különböző tételeket a fúgából és a diagonál-szimfóniából. (Ez a kísérlet lett az alapja annak a muzikalista mozgalomnak, amelynek Edouard Herriot volt a védnöke a harmincas években, és amely Budapesten is rendezett kiállítást.

A VII. évf. 7. számában jelent meg Majakovszkij első verse magyarul. A Költő munkás, fordította Mácza János. E számot nagyrészt Moholy-Nagy László műveinek szenteltük. Moholy-Nagy képei a -ból és a Der Sturmból több nagy avantgarde lapba átkerültek.

* * *

A VIII. évf. megindulásától kezdve a MA mérete ismét megnövekedett: a lap impozánsabb terjedelemben jelent meg. Nagyméretű, modern szellemben tervezett, színes címlapjai, melyek tipográfiai terveim szerint készültek, ott voltak a világ minden nagy városának újságárus pavilonjaiban, csak Magyarországon kellett a lapot titokban terjeszteni.

A VIII. évf. 1. száma hozza Léger kubista rajzait, Raoul Hausmann Optofonetika című tanulmányát, El Liszickij Proun kiáltványát, a Bauhaus egyik tanárának, Oscar Schlemmernek épületszobrát, Schwitters számversét (amely olvasásban értelmetlennek hat, de németül előadva, érdekes, ritmikus értékeket fedezhetünk fel benne). Ebben a számban jelentek meg linóleumba metszett új képarchitektúráim, német ismertető szöveggel.

A VIII. évf. 2-3. száma az új amerikai költőket mutatja be, és több reprodukcióval illusztrált cikket közöl a berlini orosz kiállításról, amely annak idején rendkívüli feltűnést keltett. Ez volt a szovjet művészek első bemutatkozása Európában. A szám Gáspár Endre filozófiai tanulmányát hozta, Útban az új etika felé címmel: ez volt a legnagyobb terjedelmű cikkek egyike, amelyet a bécsi MA közölt. A tanulmány 12 fejezetbe foglalva adja az új hiperszociális etika vázlatát.

* * *

Tíz évfolyamot élt meg a MA, és ismét nem a mi fogyatékos erőnk vagy kiábrándultságunk, hanem erőszakos külső beavatkozás miatt kellett elhallgatnunk. Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország előbb megtagadta tőlünk az előadások tartását, majd a lap terjesztését is eltiltotta. Politikai okok miatt. És közben az emigráció keretei is széthullottak, s így teljesen értelmetlen lett volna „légüres térben” tovább erőlködnöm.

Ha már mérleget csinálnánk emigrációban töltött munkásságunkról, eredményeinkkel majdnem meg lehetnénk elégedve. A teljes ismeretlenségből a világ modern művészeti mozgalmaiban ismert és megbecsült helyet küzdöttünk ki magunknak. Szerte mindenfelé éltek előfizetőink, olvasóink, s jóformán nem volt olyan jelentős művész, aki írásban vagy reprodukcióban ne adta volna le névjegyét a -ban. Magyar író-művész csoport sosem ért el ilyen eredményt, és azt sem, hogy írásaik s más formanyelven alkotott műveik annyi idegen folyóiratban jelentek volna meg, mint a mi alkotásaink.

A politikai terror kergetett bennünket világgá, és ezt a kényszerű helyzetet ezer akadályon át sikerült a magunk javára hasznosítanunk.

Az emigráció alatt új nézőpontból sokkal tágabb perspektíváját láttuk meg jövendő feladataink összetettségének. Amitől otthon egyrészt a háborús-forradalmi viszonyok, másrészt a begubózott magyar művészetszemlélet miatt el voltunk zárva, itt egész valóságában elénk tárult: azok a problémák, kezdeményezések és eredmények, amikre kíváncsiak voltunk, s egész lényünket izgalomban tartották. Külföldi író- és művésztársaink valamivel előbb tartottak mint mi, némely felvetett kérdést máris tisztáztak, s voltak befejezett műveik, melyeknek értéke vitathatatlan.

Azt a tényt is tisztán felismertük, hogy nem a németekhez (expresszionizmus), hanem a franciákhoz (kubizmus) állunk közelebb. Az utóbbiak világos szemlélete, konstruktív formarendszere lenyűgözi figyelmünket, alkotó erőinket felszabadítja. Egyetlen irányzat követőivé sem akartunk válni, de arra törekedtünk, hogy számottevő részesei legyünk a sok irányból összefonódott szellemi mozgalmaknak.

Az emigráció megpróbáltatásai sok mindenre kíváncsivá tettek, és sok mindenre megtanítottak bennünket. Az ismeretlenségből az új művészeti mozgalmak előterébe kerültünk, lapunk gyűjtőmedencéje és kiemelkedő fóruma lett az új művészet elismertetéséért folytatott küzdelemnek.

A MA emigrációs évfolyamait fáradhatatlan munkásságunk általánosan elismert eredményeivel zártuk le.

Gondoljuk meg, havonta egyszer megjelenő folyóiratról van szó, s ezen a néhány oldalnyi papíron ízelítőt adtunk mindabból, ami szerte a világban az irodalom, képzőművészet, zene, építészet, színház, tudomány és technika területein kezdeményezés és eredményes teljesítmény volt. Látnivalóan a szellemi világkép megmutatására törekedtünk, és segítőtársakul nyertük meg a legkiválóbb egyéniségeket. Úgy vélem, büszkék lehetünk arra, amit tettünk, eredményeinket pedig szégyenkezés nélkül adhatjuk át az utánunk következő nemzedéknek.

Friss erővel, sok tennivágyással indultunk haza Magyarországra, s hogy ismét áttörhetetlen politikai falak s a szellemi élet végtelennek látszó sártengere elé kerültünk, nem a mi hibánkon, nem a mi vakságunkon, nem a mi elfáradásunkon múlott.




* Részletek: Kassák Lajos: Az izmusok története című művéből [vissza]



A bécsi MA munkatársai 1922-ben: Bortnyik Sándor, Uitz Béla, Ujvári Erzsi,
Simon Andor, Kassák Lajos, Simon Jolán, Barta Sándor

Forrás: Wikipedia

VISSZA

KASSÁK LAJOS

Munka *

A MUNKA ** elindítása különösen nehéz feladat elé állított. A TETT, a két MA, a Bécsből Magyarországra küldött Kortárs, a 2x2 (amit Németh Andorral közösen szerkesztettem, s amelyből egyetlen szám jelent meg), a Dokumentum s a számos egyéb kiadvány: antológia, könyv, röpirat – végső fokon minden nehézség és akadály ellenére ennyiből állt: vállalni a kockázatot, elindulni és küzdeni. Ezek a lapok a nehéz helyi körülmények között is egy világáramlat: a kibontakozó modernizmus keretében jelentek meg, és ez megkönnyítette létrejöttüket. Láttuk az előbbiekben, hogy a magyar mozgalomnak igen sok olyan tényezővel kellett megküzdenie, amelyre a külföldi rokon mozgalmaknak nem volt gondja. Az üldöztetés sokkal kevésbé fenyegette a külföldi folyóiratokat, mint a hazaiakat; az újítókat és forradalmárokat a külföldi országokban is nehéz helyzetbe hozták, de nem kellett börtöntől félniök művészi és filozófiai meggyőződésükért. Bizonyos tovább, hogy a hasonló külföldi folyóiratok mellett, már e lapok megjelenése előtt, tevékeny munkatársi gárda, új művésznemzedék állt készenlétben – idehaza a munkatársakat egyenként kellett az ismeretlenségből kiemelni. Végül: a külföldi országok közvéleménye sok szempontból elő volt készítve a forradalmi jelenségekre – a XIX. század stílusharcaiból hozzánk úgyszólván csak a klasszicizmus és a romantika küzdelme jutott el. Mélyen benne éltünk a szecesszióban amikor az impresszionizmus és posztimpresszionizmus, sőt már a fauveizmus megvívta harcát, és győzött – nélkülünk. A „dekadens irodalmat” nálunk negyven évvel Baudelaire halála után fedezte fel a Nyugat, míg A TETT és a MA közvetlenül a kortársak művészetéhez fordult. Éppen ebből adódott a MUNKA megalapításának legnagyobb nehézsége.

A Dokumentum rövid pályafutása bebizonyította, hogy a régi mozgalom folytatásának előfeltételei megsemmisültek.

A bekövetkezett politikai reakció és gazdasági leromlottság, a szociális mozgalmak erős lefojtottsága az ország kulturális életét is elszürkítette, vakvágányra kényszerítette. Az új irodalom, művészet is elvesztette hazai talaját, s az alkotó szellem részben a kisebb ellenállás irányába orientálódott, részben elhallgatott. Nem lelte helyét a borús és visszhangtalan térben. Eszerint kevés kilátása lehetett egy meg nem alkuvó mozgalom elindításának. Láttuk, hogy a magyar avantgarde sohasem állt oda egyszerűen valamelyik külföldi mozgalom mellé: átvette vagy ismertette eredményeiket, de úgy viselkedett velük szemben, mint az olvasztótégely, amelynek nyersanyagra van szüksége – de formáját nem a nyersanyag határozza meg, maga igyekezett azt kialakítani. Mit tehetett azonban a MUNKA, amelynek ez idő szerint nem volt semmiféle nyersanyaga, nem voltak hívei, nem voltak ellenfelei, nem volt művészeti, társadalmi, filozófiai közvéleménye, nem voltak tömegei, egyszerűen nem volt semmiféle lehetősége. Olyan feladat előtt állt, mint az, aki építkezni akar a sivatagban: a homokból épített várat elfújja a szél. Valamilyen módon építkezési anyagot kellett teremteni; kutat kellett fúrni, hogy vízhez jussunk; valaminek a hozzáadásával téglát kellett égetni a futóhomokból (a közönyből, a nívótlanságból, a lehetőségnélküliségből), s ez a valami nem volt más, mint a meggyőződés, a mindennapi munka, melyet a tevékenység láza fűt át.

Reménytelennek látszó küzdelmet indított el a MUNKA, és ez a „reménytelen helyzet” szabta meg jellegét. Előző lapjaim szertelenek, forradalmiak, meglepőek, minden ízükben attraktívek voltak, mint általában az avantgarde lapjai. A MUNKA olyan szerény volt, mint a címe: csak éppen dolgozni kívánt. Ne beszéljünk most arról, hogy milyen csalódás várt ránk; arról szóljunk, hogyan fogtunk a kezdéshez, és mit végeztünk a több mint tíz év alatt, míg ez a lapom is eljutott a betiltás pillanatához.

* * *

Politizálni nem volt szabad; a politizálásról nem mondhattunk le; az volt a kérdés, milyen formában politizáljunk. Művészetet nem csinálhattunk; a művészetről nem mondhattunk le, az volt a kérdés, milyen művészetet, s hogyan vigyük a közönség elé. Közönségünk nem volt; egy lap csak olvasóiból élhet; az volt a kérdés, hol keressük az olvasókat. Szervezkednünk nem volt szabad; elhatároztuk, hogy szervezkedünk; meg kellett teremteni hozzá a formát.

Bizonyos volt, hogy sem a Nyugat, sem a MA egykori közönségéhez nem fordulhatunk, mert az széthullott. Meg kellett állapítanunk, hogy egyetlen réteg van, amelyért küzdeni érdemes: az ifjúmunkásoké és a diákoké. Ahhoz azonban, hogy kapcsolatot teremthessünk velük, egészen új nyelvet kell kialakítanunk. Bár számíthattunk az értelmiség néhány magányosára, aki nem hagyta el az országot, nyilvánvaló volt, hogy az ifjúságból kell kinevelnünk a MUNKA gárdáját.

S valóban: a fiatal munkások eljöttek hozzám, hogy üdvözöljenek, és kérjék a segítségemet. A nyomdász ifjúmunkások küldöttsége azt kérte, hogy indítsak folyóiratot számukra, foglalkozzam művészeti, filozófiai, szociális nevelésükkel, ők majd kellő erővel támogatják a lapot. A küldöttség megjelenése megérlelte a lassú forrásban lévő teret: a MUNKA, „Művészeti és társadalmi beszámoló” másfél évvel a Dokumentum megszűnése után, az 1929. évi januári számmal megindult. E másfél év után egy, az eddigiektől teljesen eltérő műfajú, de az eddigiekkel teljesen azonos célkitűzésű lap jelentkezett.

* * *

„Mikor ennek a lapnak írását és kiadását elhatároztuk mondtam első vezércikkemben , tudatában voltunk annak, hogy szociális cselekedet elvégzésére vállalkozunk. Nem mint szakpolitikusok tömörültünk a lap köré, az élet más területein vagyunk szakemberek; mint alkotó művészek, pedagógusok, technikusok és társadalomkritikusok akarunk munkálkodni… mindnyájunknak egyetlen föladata van ma: az élet reális adottságainak szociális szempontú, gyökeres átalakítása… elsősorban a fiatal dolgozókhoz és diákokhoz kívánunk szólni, a tömegek organizatorikus és kritikai képességének fejlődését akarjuk elősegíteni és kimélyíteni… revízió alá kellett vennünk a közelmúlt esztendők történelmi eseményeit, a munkásosztály megmozdulásának taktikai és stratégiai módszereit, a hullámvölgybe jutás objektív és szubjektív okait. Mi elvégeztük ezt a háládatlan, de kötelező feladatot anélkül, hogy belőle társadalmi vagy önmeghasonlás következett volna… Nem verseket írunk magáért a versért, nem szobrokat faragunk magáért a szoborért, és házakat sem magáért a házépítés stílusáért építünk… verseinkből ember szól az emberhez, házainkat ember építi az ember részére. Tudatosan nem azt mondjuk: osztályember épít osztályos társa részére. Mert ez az állításunk nem lenne egyéb felelőtlen kijelentésnél, ami ellen pedig küzdeni akarunk lapunk hasábjain… A tiszta kollektív embertípus ma még nincs közöttünk, elméleti megrajzolása is merőben utópikus, alig lehet több jóhiszemű játéknál. A marxista szocialista arccal a jövő felé benne él a jelenben, tudja, hogy mi volt tegnapi vereségeinek vagy győzelmeinek a meghatározója… valamennyien csak útban vagyunk szocialista önmagunk felé. Igaz, hogy a szocialista mozgalom a pillanatnyi és a helyzeti vereségek végtelen sorát mutatja fel, de mégis, csak az utóbbi száz esztendőben is, mennyit haladtunk a politikai és gazdasági felszabadulás irányában… A fiatal munkásnemzedéken a sor. Segítőtársakul hívják meg, és fogadják el a radikális diákságnak azt a rétegét, amely intellektusánál fogva nélkülözhetetlen…de ahhoz, hogy ez a fiatal korosztály kellő lendülettel és szükséges értelemmel láthasson munkához, fel kell szabadítania magát elfogult elődjei föltétlen befolyása alól; tiszta helyzetet kell magában teremtenie, hogy maga körül, a társadalomban is megteremthesse a tiszta helyzetet.”

* * *

Az első években – és ez fontos körülmény – a MUNKA, addigi lapjaimtól eltérően, nem hangsúlyozta a képzőművészetet, és amikor rendszeresebben foglalkozni kezdett vele, először nem a festőkhöz, hanem a fényképészekhez fordult. Néhány éven át nagyobb hangsúlyt adott a fényképnek, mint a festménynek és a rajznak. „A kényszerhelyzet képesíti csodákra a művészt” – mondta Bernini. Ennek érdekes példáját láthattuk az új orosz művészeti irányok kialakulásában, mikor a festők, szobrászok, írók anyaghiány miatt a mondanivaló újszerű megfogalmazására kényszerültek, új anyagokhoz nyúltak, s az írók a régi Pravda-számokra maguk gyártotta színes tintával írták verseiket, kiáltványaikat. Az elmondottakhoz hozzátehetjük, hogy nemegyszer az adott helyzet kényszeríti alkotásra a szerkesztőt is. A MUNKA megteremtette nemcsak a magyar munkás fotómozgalmat, hanem a szocialista fényképezés új, művészi stílusát is. Fotókörének tagjai vívták ki elsőként Magyarországon a fotóművész nevet: Frühhof Sándor, Haar Ferenc, Lengyel Lajos és mások. Könyvüket, amelyet a lap adott ki Budapesten a jobboldal, sőt még a Népszava is támadta, Bécsben az osztrák lapokban elismerő kritikákat kapott. A MUNKA fotósai jelentős hatással voltak a munkásmozgalom fotóköreinek megindítására és kibontakozására.

Többek között ezt írtam A mi életünkből című fotókönyv előszavában: „A világ legjobb fényképészei, a németek, az amerikaiak, a hollandok, a franciák és az oroszok mind az avantgardista csoportokból fejlődtek ki… Büszkék lehetünk rá, hogy a munkásfotósok élcsapatának eredményei ma már semmiben sem maradnak mögötte a polgári szakemberek produkcióinak. Mesterségbeli tudásban ott állnak velük egy sorban… de szellemükben, emberi kíváncsiságukban továbbléptek az ún. »modern« fényképészeknél. Ebből adódik képeiknek speciális jelentősége is… A munkásfotós helyzeténél és világszemléleténél fogva a dolgokat nem egyedülvalóságukban, hanem a világgal való összefüggésükben látja, nem holt anyagot és bevégzett cselekményt, hanem az anyag karakterét és a dinamikus életet fotografálja… A jó szocialista fotós szemlélete, harci jelentősége képeinek egyszerűségéből, tárgyilagosságából és szigorú komponáltságából tükröződik elő.

Távoli célok irányítják lépteiket, és éppen ezért keresik az élettel való szélesvonalú érintkezést. A reálitás megismerését és a feltárás lehetőségeit… képeikkel mintha azt mondanák, lássátok, okuljatok!”

A lap taktikája bevált: a fényképezést bekapcsolta a képzőművészet területére, majd a munkásokat, akiket ez a lehetőség vonzott, megismertette a képzőművészettel is.

* * *

A MUNKA nem szakította meg a MA külföldi kapcsolatait. A politikai akciókra azonnal reagált, a szélsőséges művészeti vitákra ritkábban tért ki; nem akarta kockázatos próbára tenni a kialakulóban lévő művészeti közvéleményt, amelynek sztereotipje még nem volt szilárd.

A második számban már megérkezett a MUNKÁ-hoz az első külföldi felszólítás: a Le Monde szerkesztősége, amelyben ott volt Barbusse, Gorkij, Sinclair is, a következő két kérdéssel fordult a külföldi írókhoz: „1. Hiszi-e, hogy a művészi és irodalmi termelés tisztára egyéni jelenség? Nem gondolja-e, hogy azoknak a nagy áramlatoknak a visszfénye lehet – vagy kellene lennie –, amelyek az emberiség közgazdasági és társadalmi fejlődését meghatározzák? 2. Hisz-e olyan irodalom és művészet létezésében, mely a munkásosztály aspirációit fejezi ki? Kik a fő képviselői Ön szerint?”

Félreérthetetlenül leszögeztem jól ismert álláspontomat: „Az ember társadalmi lény, vagyis szerves része egy nagyobb közösségnek, végső értelemben a világegyetemnek. Képtelenség tehát, hogy az egyes embert vonatkozások nélkül, a determináció törvénye alól felszabadult abszolút individuumnak képzeljük el… Az alkotó egyéniség, minél teljesebben benne él, minél behatóbban együtt érez a közösséggel, alkotásai annál ősibbek és hatalmasabbak… Beethoven, vagy még messzebbről, Giotto a közösségérzés és a belső egyensúlyállapot kifejezői… Ennek az elgondolásnak az alapján hiszek egy olyan művészet létezésében, amely a munkásosztály aspirációit fejezi ki… Van tehát proletárművészet? Nincsen! A proletariátus általában olyan alacsony kulturális színvonalon él, hogy lehetetlenség a saját szellemi felkészültségéből a saját életét a művészet síkjain kifejeznie. Eljöhet az idő, mikor lesz proletárművészet? Nem! Ha a proletariátus gazdaságilag, politikailag és ideológiailag felszabadította magát mai, rákényszerített osztályhelyzetéből, akkor már szó sem lehet a proletárművészet megteremtéséről… Kétségtelen, hogy a művészet alakulása nem független kora gazdasági, politikai és ideológiai mozgalmaitól. De a valóban korszerű művészet soha nem a kora megvalósított eredményeit, hanem a kor haladó szellemét, a még realizálatlan vágyakat és akarásokat reprezentálja és hirdeti ki a művészet síkján…” Ez az álláspont nagy vonalaiban megegyezett Gorkij álláspontjával.

A MUNKA korai külföldi kapcsolatainak ismertetésénél utalnunk kell arra a nyilatkozatra, amely főképpen színháztörténeti szempontból érdekes, s amelyet Karlheinz Martin adott Nádass Józsefnek (1929. február): „Örülök, hogy találkozhattam Önök közül valakivel, és örülök, hogy amint a Dokumentumból és a MUNKÁ-ból látom, vannak Magyarországon is művészek, akik forradalmi irányban dolgoznak. A MA mozgalmát Bécsből nagyon jól ismertem és becsültem, és örvendetes, hogy ez a mozgalom Magyarországon folytatódik.” Nehéz munka ez, jegyezte meg Nádass. „Tudom, de szükséges és felelősségteljes – felelte Karlheinz Martin. – És higgye el nekem, meg kell csinálni Magyarországon is az új művészeti mozgalmat. Én is szívesen segítek Önöknek ebben. Régi vágyam már Magyarországon egyszer valami igazán élőt, új színházat mutatni… A magyar színészeket is ismerem, van köztük néhány, aki jó nyersanyag, és lehet őket hajlítani, de ezek kevesen vannak. És ezek a kevesek is nem ismernek mást, csak a saját »művészetüket«, még nem is mondhatom, hogy mesterségüket, a testvérművészeteket egyáltalán nem, sem az új irodalmat, sem az új zenét, sem az új festészetet. A rendezésről persze fogalmuk sincs. Így hát ők szűk körükben csak színészek, és amit ők csinálnak, az csak színjátszás, színház. Nem tanulták meg… hogy a mai művész az egész életet felölelő, felhasználó, éppen azért, mert érdekli őt az élet, és mert az élet ismerete és uralása kell… az Önök lapján látom ezt. Önökkel örömmel is dolgoznék együtt, Önöknek kell keresztültörni itt a kínai falat, és ezt a megmunkálatlanul heverő földet felszántani. Beszéljen barátaival, álljunk össze, dolgozzunk együtt. Rendelkezésükre állok.”

1932 júniusában (IV. évf. 24. sz.) ismét külföldi bizottság fordult a MUNKÁ-hoz: Romain Rolland és Henri Barbusse kezdeményezésére bizottság alakult, amelynek célja az volt, hogy nemzetközi kongresszust hívjon össze. Tagjai között volt Gorkij, Upton Sinclair, Szun Jat-szen özvegye, Dreiser, Einstein, Dos Passos, Paul Langevin, Masereel stb. Kiáltványt bocsátottak ki, amelynek szövegét a MUNKA is közzétette. „Meg kell találni az útját és módját, hogy egy új, őrjöngő imperialista világháborút hogyan akadályozzunk meg… Ne érhessen bennünket az a szégyen, hogy nem értettük, vagy csak későn értettük meg a dolgokat! Ébredjen fel a lelkiismeretünk, és acélosodjon meg az akaratunk! Szervezzük meg a zárt ellenállást! Hatalmas hullámban egyesüljön minden ember, aki nem akarja, hogy becsapják, s szörnyű hekatombákban áldozzák fel.” A MUNKA több cikkel jelezte idevonatkozó véleményét.

1925 májusában ismét nemzetközi kongresszus tervével fordultak a MUNKÁ-hoz: Nemzetközi Kongresszus a Kultúra védelmére címmel. A szervező bizottság, amelynek a tagjai között volt Aragon, Barbusse, Jean Cassou, René Crevel, Elie Faure, André Gide, Jean Giono, Malraux, Romain Rolland, Charles Vildrac stb. megküldte a tervezetet a lapnak, és az a VII. évf. 42. számában megjelent. Fő kérdései a következők: „1. Kulturális örökség. 2. Humanizmus. 3. Nemzet és kultúra. 4. Individuum. 5. A gondolat méltósága. 6. Az író szerepe a társadalomban. 7. Az irodalmi alkotás. 8. Az írók akciója a kultúra védelmére.” A kongresszust megtartották, s a MUNKA párizsi munkatársa, Hort Dezső, 1935 júliusában (VII. évf. 43. szám) A kultúra védelmére (Jegyzetek a párizsi nemzetközi írókongresszusról) címmel összefoglaló beszámolót írt róla.

Ezek a kongresszusok megrázták a világot, vagy legalább annak jelentős részét, de nem tudták kiütni a fegyvert a fanatikusok, őrültek és gonosztevők kezéből. A háború veszedelme közeledett, s a MUNKA közreadott egy verset, az antimilitarista mozgalmak egyik nagy szervezőjének halálára. A vers címe: Henri Barbusse meghalt. Szerzője: Radnóti Miklós. Dátuma: 1935. szeptember 1. Néhány év s a költőt magát is megölte a meg nem akadályozott háború.

* * *

Látjuk a MUNKA tizenegy éves tevékenységének kibontakozását. Kik voltak ebben a „munkában” főbb munkatársaim? Nevüket a megjelenés sorrendjében adjuk: Kállai Ernő, József Attila, Nádass József, Illyés Gyula, Németh Andor, Gró Lajos, Justus György, Moholy-Nagy László, Székely Béla, Forgó Pál, Vajda János, Jemnitz Sándor, Vas István, Zelk Zoltán, Danziger Kálmán (Bécs), Justus Pál, Fischer József, Gelléri Andor Endre, Füst Milán, Déry Tibor, Mária Béla, Simon Jolán – ezek az első esztendő fontosabb nevei. A következő években többen csatlakoztak hozzájuk, néhányan a régibb munkatársak közül is, és még többen újak, azonban a MUNKA egyelőre nem kívánt állandó írógárdát kialakítani maga körül. Sokkal nagyobb teret adtam a hitlerizmus elleni harcnak, a marxizmust taglaló széleskörű vitának, a Szovjetunió életéről szóló beszámolóknak, mint a szépirodalomnak. A lap minden számán érezni lehetett a roppant nyomást, a sötét árnyékot, amelyet a közeledő háború vetett az írókra és az irodalomra.

* * *

A párizsi magyar absztrakt képzőművészcsoport budapesti kiállítása alkalmat adott a MUNKÁ-nak az absztrakció és ezzel kapcsolatban az avantgarde képzőművészet helyzetének megvitatására. Az 59. számban én, a 60. számban Gadányi Jenő szóltunk hozzá a kérdéshez. Ugyanebben a számban jelent meg Nagy Etel részletes történelmi tanulmánya Az új tánc kibontakozásáról.

A XI. évf. 62. szám – címlapján Braque Csendélet-rajzával – az én cikkemmel kezdődik: Tíz esztendő a címe és a MUNKA első tíz évfolyamáról szól. Aki a kor történetét ismeri – és mindannyian ismerjük, mert még emlékezünk rá, s a fiatalság is tud róla annyit, amiből megítélheti –, az megérti, hogy ez a tíz esztendő nagyon nehéz volt. „Tíz esztendő múlt el azóta, hogy a MUNKA első száma megjelent. Nem túl nagy idő, de mégis némi büszkeséggel gondolunk rá, hogy minden anyagi támogatás nélkül, és anélkül hogy művészi és erkölcsi nézeteinket egy pillanatra is feladtuk volna, átküzdöttük magunkat életünk talán legnehezebb évtizedén…” S az utolsó mondat: „Hogy nem könnyű és vidám időnek nézünk elébe, az kétségtelen, de mégis remélni szeretnők, hogy kisebb-nagyobb zökkenőkkel tovább folytathatjuk az utat, amelyen tíz évvel ezelőtt elindultunk.”

A reménység nem vált be: a MUNKÁ-t 1939 nyarán betiltották.

S mielőtt a betiltás elkövetkezett volna, a MUNKÁ-nak még valakit el kellett temetnie: Kassákné Simon Jolánt. Olyan időszak volt ez, amelyben alig tudtak élni a jók. A MUNKA műmelléklete ezúttal nem fényképeket és festményeket vagy szobrokat, hanem búcsúbeszédet közölt, s a melléklet első oldalán Simon Jolán arcképét, amelyről azok is megismerhetik felejthetetlen tekintetét, akik nem találkoztak vele személyesen. Három verset is közölt róla a lap, Hercz Györgyét: Sírfelirat, Havas Endréét: Kasiné halálára és József Attiláét: Simon Jolán címen.

* * *

Ügyészségi végzéssel és gyászjelentéssel fejeződött be a MUNKA tizenegyedik évfolyama. Mindenesetre le kell szögeznünk, hogy néhány író-művész fáradhatatlan tevékenységének megint külső erőszak vetett véget.

Ha lapjaimnak és a magyarországi izmusoknak, modern művészeti mozgalmaknak történetéről világos képet akarunk nyerni, nemcsak a nyers tényekre, hanem azok következményeire, tartalom- és formagazdagító hatására is rá kell mutatnunk. Nemegyszer vetődik fel a kérdés, mi volt az értelme és eredménye a mozgalomnak? A válasz legtöbbnyire negatív. A kérdéshez hozzászólók vagy felületesen semmibe veszik, vagy tendenciózusan károsnak, szétzilált dekadenciának minősítik. Mindkét vélemény a valóság és az összefüggések fel nem ismerésére vall.

Akik csak némileg is tisztában vannak a külföld művészeti életének mai irányzatával és színvonalával, azok tudják, hogy az izmusok nem iskolák jellegükben, de nemesen megművelt alkotásokkal beérkeztek. Nincs jelentősebb múzeum, amely elzárkózna az igazi egyéniségek művei elől, és az új nemzedék az ő nyomdokaikon kísérletezik tovább, és arra törekszik, hogy az időközben felvetődött tartalmi és formai problémákat mint korunk életkérdéseit szintézisre hozza.

Ugyanígy, ha a magyarországi mozgalom kísérleteit és eredményeit mérlegre tesszük, nyilvánvalóvá válik, hogy az izmusok döntő hatással voltak irodalmunk és képzőművészetünk alakulására. Jóllehet nem minden vonatkozásban állunk egy szinten a külföld eredményeivel, ez azonban nem feltétlenül a mi gyöngeségünkön, képességeink másodrendűségén múlott. Kevés olyan ország van, melynek népe, s így a művészei is, annyi megpróbáltatáson estek volna át, mint a magyarok. Két világháború, egy elbukott forradalom, évtizedekig tartó politikai reakció, gazdasági nyomorúság egyrészt kimerítették, másrészt idegen területekre sodorták azokat, akiktől újabb, és mind gazdagabb tartalmú, mind tisztultabb formájú alkotásokat várhattunk volna. Mindennek a tehertételnek ellenére ahogyan bebizonyítottuk a feldolgozott anyaggal, lapjaim nemzetközi fórumot jelentettek, s az itthoni helyzetet tekintve, elindították és új utakra irányították az Ady–Babits után következő nemzedéket. Akár helyeselje, akár rosszallja valaki ezt a fordulópontot, irodalmunk és képzőművészetünk változását, el kell ismernie, hogy képzőművészeink (akiket valóban azoknak nevezhetünk) másképp látnak, mint húsz évvel ezelőtt, műveikben más konstrukciós és kompozíciós feladatok megoldását állítják maguk elé, kerülik a véletlenszerűt, az esetlegest, s egy új, szigorú szerkezeten nyugvó világkép kialakítására törekednek. A hangulatok impresszionisztikus világából átléptek a lélektan és a tudomány világába, illetve a lélektan és tudomány segítségével szeretnék megoldani a legbensőbb lírai momentumokat is.

Ugyanígy az irodalomban. A sokat bírált és szigorúan elítélt „szabad vers”, amit az izmusok hoztak be és honosítottak meg a magyar irodalomban, egész nemzedék fejlődésére hatással volt, sőt szigorú konstrukciója, nyelvi sűrítése, távoli képek és fogalmak kapcsolása, kötetlen ritmikája áttörte a klasszikus formatörvényeket, és a metrikus, rímes verseket is lényegükben alakította át. A verstanírók felfigyelhetnének erre a jelenségre, komoly szolgálatot tehetnének vele költészetünk fejlődésének, további gazdagodásának.

Ha sorra vennénk két nemzedék jelesebb íróit, költőit, akkor könnyű lenne bebizonyítanunk, hogy Déry Tiboron, Illyés Gyulán, Szabó Lőrincen, József Attilán, Radnóti Miklóson kívül még számtalan kortársunk viseli magán az izmusok jegyeit.

Az igazság tehát! Mindannak, aminek az elindításával, kiművelésével én és munkatársaim hosszú időn át küszködtünk nemhogy nem tűnt el, hanem mély átalakulást, demonstratív és dokumentáris értéket jelentett és jelent ma is. Az, hogy az említett írók közül jó néhányan kiléptek a modernség keretei közül, sajátos egyéniségük kifejeződésének tagadhatatlan bizonyítéka. De mégis, ha ma valami többletet adnak magasrendű hagyományainkhoz, akkor azt az izmusok nyugtalanító és győzelemre törő erejének köszönhetik.

Végezetül pedig említsük fel azt is, hogy az izmusoknak nemcsak a Nyugat nemzedéke után következőkre, de a nyugatosokra is hatásuk volt. Két szembetűnő példa erre Babits: Nyugtalanság völgye és Kosztolányi: Meztelenül című kötete. Az új művészeti törekvések belső törvényeit nem fogták fel, szerkezetével, képfogalmazásával, felbontott, nem ismétlődő ritmikájával nem azonosultak, de kísérletük, hogy magukévá tegyék, gazdagodjanak és irodalmunkat gazdagítsák általa, elég bizonyítéka annak, hogy az izmusok „lázállapota” nálunk is éltető erő volt, és betöltötte hivatását.




  * Részletek Kassák Lajos: az izmusok története című művéből [vissza]

** A folyóiratok címénél e részben megtartottuk Kassák nagybetűs változatát [vissza]



Kassák Lajos: Kompozíció

VISSZA

CSAPLÁR FERENC

A Munka-kör megalakulása *

Kassákék azért tudtak munkához látni, mert az ifjúmunkásság és a diákság egy része már megcsömörlött a szociáldemokrata kulturális szervezeteknek a kispolgári életeszményeket és mentalitást népszerűsítő tevékenységétől s a keresztény kurzusnak az iskolákban propagált eszményeitől. 1928 márciusában a nyomdászszakszervezet keretein belül működő kulturális szervezetnek, a Gutenberg Társaságnak a fiataljai kapcsolatba léptek Kassákkal, és felkérték Simon Jolánt, hogy vállalja el szavalókórusuk vezetését. A Gutenberg Társaság 1928 februárjában ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját, s a jubileum alkalmából az Aranymadár című operett és a Gyáva fráter című bohózat előadásával lépett a munkásközönség elé. E két produkció a Társaság egész addigi tevékenységét illetően heves belső vitákhoz vezetett. A tagság öntudatosabb, szélesebb látókörű része a munkásmozgalom érdekeire, a tömegek fölvilágosításának, szocialista szellemű nevelésének szükségességére hivatkozva tiltakozott a „kedélyes délutánokon” folyó kispolgári kabarézás ellen, s követelte, hogy a Társaság a jövőben a szocialista irodalom és művészet alkotásainak megszólaltatásán fáradozzon. Mivel a kritika a Társaság vezetőinek konzervativizmusa miatt eleve meddő volt, a fiatalok a 100% példáját követve szavalókórust hoztak létre. Kassák és Simon Jolán fölismerték a nyomdász fiatalok tenni akarásában rejlő lehetőségeket, s a szavalókórus kultúrestjeit a szocialista irodalom és művészet propagálására használták föl. A közreműködők sorába bevonták Kadosa Pált, Szelényi Istvánt, Pártos Ödönt, Hont Erzsébetet, Hont Ferencet, Verzsenyi Margitot, Gárdos Magdát, Förster Magdát, Bergmann Terézt. Szerzőként szerepeltették Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Kadosa Pált, Illyés Gyulát, Nádass Józsefet, Várnai Zsenit. A szavalókórus az 1928. május 16-án lezajlott bemutatkozást követően rendszeresen műsort adott a nyomdászszakszervezet és a szociáldemokrata párt kulturális megmozdulásain. Föllépett többet között a nyomdászok hagyományos június 24-i János-ünnepélyén, a július 1-jei kuruclesi népünnepélyen, valamint Nagy Lajos, Várnai Zseni, Nádass József és Kassák szerzői estjén, vendégszerepelt Gárdonyban és Szolnokon. Produkcióit, Kassák Mesteremberek és A munka és a harc emberei, Várnai Zseni Kórus szopránban és Eljön egyszer az óra, Walt Whitman A nagyváros, Carl Sandburg Örök út és Háború, valamint Ernst Toller Requiem című művének megszólaltatását a munkásközönség nagy lelkesedéssel fogadta. Mikor Várnai Zseni, majd Kassák szerzői estjén a kiküldött rendőrtiszt az egyik műsorszám előadását, sőt magának a címnek a bemondását is megakadályozta, a közönség tüntetést rendezett. A szavalókórusok produkcióinak hatásáról plasztikus képet rajzol Nemes György a Várnai Zseni-estről mintegy ötven esztendő múlva papírra vetett emlékezéseiben: „A siker, a tombolás nem ismert gátat. Szinte szétterpesztette a falakat – írja. – Azóta sem emlékszem ilyen közönségsikerre, pedig sok-sok ezer előadáson, hangversenyen, szavalóesten voltam azóta. Magam is megmámorosodva az élmény varázsától, vörösre tapsoltam a tenyeremet, ordítottam eszeveszetten, megrészegedve. Úgy éreztem: az én erőm is megsokszorozódott, nem vagyok egyedül. Megértem a gyávákat, akik egyedül nem mernének szuronyrohamra menni, de a többiekkel együtt nem rettennek meg a haláltól. Megértem: micsoda mámor lehet a szuronyt puha húsba vágni, még ha arcunkba fröccsen is az ellenség vére. Szerettem volna, ha még történik valami, ha megindulunk, s elsodorjuk, széttapossuk azt a sápadt arcú rendőrtisztet.”

A szavalókórus tevékenységének visszhangja lehetővé tette Kassák számára, hogy újra mozgalmat szervezzen. A Gutenberg Társaság vezetői okkal gyanították, hogy a szavalókórus nemcsak kultúregyüttes, hanem „valami más is”. A szavalókórusban ugyanis az egyes produkciókra való fölkészüléssel párhuzamosan kezdettől fogva céltudatos világnézeti, politikai és művészeti nevelőmunka folyt. Így mikor Kassák és közvetlen munkatársai, valamint a baloldali szociáldemokrata Falus Ervin és Nádas Endre, a szavalókórusból pedig Grósz Dezső, Kocsis Vilmos, Lengyel Lajos, Kis Ferenc, Lichtmann Gyula, Nagy Dezső és Szücs Gábor 1928 júniusában a szociáldemokrata párt ellenzéki mozgalmának központjában, a 9. pártszervezet helyiségében tartott megbeszélés során elhatározták, hogy Munka-kör néven politikai és kulturális csoportosulást hoznak létre és folyóiratot indítanak, tulajdonképp már megkezdett tevékenység kiszélesítését készítették elő.

Kassáknak nemcsak az ifjúmunkásság és a baloldali szociáldemokraták egy részét sikerült maga köré gyűjtenie. Kapcsolatot teremtett a diáksággal és a legfiatalabb művészgenerációval is. Jól emlékezett arra, hogy az 1910-es években a baloldali radikális diákok a Galilei-kör révén fontos szerepet játszottak a munkásság világnézeti és társadalomtudományi képzésében, a világháború és a forradalmak idején pedig bekapcsolódtak a politikai küzdelmekbe. Közülük került ki A Tett és a MA csoport tekintélyes része. A Munka-kör alapító tagjai közül Gró Lajos, Nádass József, Nádas Endre és Falus Ervin annak idején szintén részt vett a Galilei-kör munkájában. A modern irodalmi és művészeti törekvésekkel rokonszenvező, baloldali beállítottságú diákok, Vas István, Barabás Tibor és mások útja az iskolával való konfliktusokon keresztül vezetett el Kassák környezetébe. A legjellemzőbb ezzel kapcsolatban az, ami Vas Istvánnal és osztálytársaival történt. A Berzsenyi Gimnázium önképzőkörében az iskolaigazgató tilalmával dacolva „lelkes értekezést” olvastak föl Kassákról. A kicsapatástól csak magyartanáruk, Vajthó László közbelépése révén menekültek meg. Kassák tudomást szerezvén az esetről, találkozóra hívta meg Vasékat, majd elvitte őket a Dokumentum és a Nyomdász Szavalókórus rendezvényeire. A Munka-kör szerveződésének hírére Rácz István vezetésével színre léptek Kassáknak az Eötvös-kollégiumban található hívei is. Az iparművészeti főiskolás Csáder László, Haár Ferenc, Juhász László a velük egy szálláson lakó Lengyel Lajos ösztönzésére jutottak el a Munka-körbe. A fiatal építészek közül Rácz Györgyöt, aki a Műegyetem 1927. évi építészkiállításán Molnár Farkassal együtt az új építészet egyik első magyarországi követőjeként mutatkozott be a nyilvánosság előtt, öccse, Rácz István szervezte be. Fischer József már 1927-ben fölkereste Kassákot.

1928 februárjában Kassák a Mentor könyvesbolt egyik kamaratárlatán megismerkedett hat fiatal festővel: Kepes Györggyel, Korniss Dezsővel, Trauner Sándorral, Schubert Ernővel, Vajda Lajossal és Hegedüs Bélával. Később meglátogatta őket epreskerti műtermükben. Kornissék ekkor a Képzőművészeti Főiskola hallgatói voltak. Kepes, Korniss és Trauner 1925 óta Csók István osztályában tanult. 1926-ban átjött hozzájuk Rétitől Schubert Ernő. 1928-ban csatlakozott Hegedüs és Vajda. Trauner és Schubert Ernő kiállítása volt az az esemény, melynek során a Mentorban személyesen megismerkedtek Kassákkal. Az 1928. május végén a Műcsarnokban rendezett főiskolai növendék-kiállításon félreérthetetlenül demonstrálták a hivatalos ízléssel való határozott szembefordulásukat. A főiskola egyik tanárának följelentése nyomán – írta később Farkas Zoltán a Nyugatban – „bizottság járta és vizsgálta végig Csók és Vaszary osztályait, hogy igaz-e a vád, miszerint náluk még a festőmesterség alapjait sem lehet elsajátítani, mert ott a legdestruktívabb oktatás folyik”. Csók és Vaszary 1920-ban kerültek a főiskola tanári karába, mégpedig az akkori rektor, Lyka Károly hívására, aki az oktatás megreformálásának keretében igyekezett megnyitni a konzervatív szellemű, korszerűtlenné vált intézmény kapuit a modern törekvések előtt. A műcsarnoki akadémizmus hívei, Zala György, Komáromi-Kacz Endre, Bori Jenő, Gách István és mások kezdetben a szélsőjobboldali lapocskáknak adott nyilatkozataikkal próbálták Lykát meghátrálásra késztetni. 1923-ban magához Horthyhoz fordultak, s föliratban kérték meg, hogy távolítsa el Lyka mellől Csókot és Vaszaryt, akik – úgymond – veszélyeztetik a főiskolán „a nemzeti irányú vezetést”. Az Országos Képzőművészeti Tanácsban, ahová az ügy került, Zaláékat leszavazták. Az 1928. májusi növendék-kiállítás s Kornissék tevékenysége a konzervatív, jobboldali erők számára voltaképp ürügy volt arra, hogy ismét megpróbálják eltávolítani Csókot és mindenekelőtt Vaszaryt, aki ekkor már nemcsak főiskolai tanár volt, hanem a Nyolcak örökségét vállaló progresszív művészeti csoportosulásnak, a Képzőművészek Új Társaságának egyik alapító tagja és vezető mestere is. A hivatalos vizsgálat után a tanulmányait befejező Kornisson, Kepesen, Trauneren és Schubert Ernőn kívül Hegedüs és Vajda is otthagyta a főiskolát. Kornissék útja szükségszerűen a Munka-körbe vezetett. Kassák politikai, írói, képzőművészeti és mozgalomszervezői múltja biztosíték volt arra nézve, hogy saját munkásságukat megértő közösségben folytathatják.

1929 elején lett a kör tagja Justus Pál is, aki a baloldali szociáldemokraták között az egyik legkövetkezetesebb híve volt a munkásmozgalmon belüli egységfront gondolatának, s az Együtt vezető munkatársaként Gereblyés Lászlóval, Szirmai Rezsővel, Nyigri Imrével és Nagy Lajossal azon munkálkodott, hogy az összefogás első lépésként legalább a kultúrmozgalom területén megvalósuljon.

A Munka-körhöz csatlakozók mindig új és új embereket, rokonokat, barátokat, munkatársakat hoztak magukkal. Így került a Munka-körbe az iparművész Kovács Zsuzsa, Kepes Éva, László Sára, a zenész Kovács György és Szalmás Piroska, a festő Pap Gyula és Bor Pál, az ifjúmunkás Bass Tibor, Friedmann Endre, Frühof Sándor, Haár István, Heimer Jenő, Kepes Imre, Kis Sándor, Szabó Lajos, Rét Károly, Zelk Tibor, a Munkás Testedző Egyesületből Braun József és Braun Ferenc, Szolnokról Tabák Lajos és Szandai Sándor, Debrecenből Keleti Jenő, majd 1932-ben a fiatal Darvas József, Tóth Imre és Bálint Endre.

Kassák Kállai Ernő és Moholy-Nagy László révén továbbra is fenntartotta a Bauhaus-mozgalommal való érintkezést. A Pozsonyban élő Szalatnai Rezső, illetve a Budapesten tanuló Csáder testvérek révén kapcsolatot teremtett a szlovákiai magyar fiatalság baloldali csoportosulásával, a Sarlóval. Sikerült összeköttetést létrehoznia a magyar szociáldemokrata emigráció Böhm Vilmos vezetése alatt álló bécsi csoportjával, a Világossággal.




* In.: Kassák körei, 1987 [vissza]



Kassák Lajos: „333”, kollázs

VISSZA

TABÁK LAJOS

Kassák Lajos Munka-köre *

[…] Szakszervezetünk engedélyt kért Szolnok város rendőrkapitányától 1932. április 2-án estére Kassák Lajos „Irodalmi kérdések” című előadására, illetve másnap délelőttre a Kassák által megnyitandó „Művészi fényképkiállítás”-ra. Az engedélyt megkaptuk anélkül, hogy a rendőrkapitány előzetesen bekérte volna tőlünk az előadás vázlatát, illetve ragaszkodott volna a fényképek bemutatásához. Az előadáson részt vett hatósági ellenőr többször belekötött Kassák szavaiba. Kifogásolta, hogy irodalom helyett szocialista fotózásról beszél. Gyanút fogva, másnap még a megnyitó előtt a terembe lépett (rendőrökkel, detektívekkel) maga a kapitány és a kir. ügyész. Megnézték a képeket, elolvasták a feliratokat (Erőszak, Munka nélkül, Profit, Szociális berendezésünk magaslatán, Magánút, tilos az átjárás! stb.), majd a kapitány elrendelte a terem azonnali kiürítését; a fotókat bűnjelként leszedette, lefoglaltatta (tőlem a negatívokat is elkoboztatta), a helyiséget bezáratta, lepecsételtette, és az alispán, határozattal, a szakszervezet működését is betiltotta (a fellebbezés semmit sem ért); Kassákot, Lengyelt és engem bekísértek a rendőrségi fogdába. Mindhárman ahhoz tartottuk magunkat, hogy ami történt, arra előzetesen kért és megadott engedélyünk volt. Kiengedtek ugyan, de az „állami és társadalmi rend” sérelmére elkövetett cselekmény miatt tovább folyt ellenünk az eljárás. Az volt a szerencsénk, hogy az engedély megadása miatt a rendőrkapitányt is bírálat érte. Szabadulásunk után kiadtuk Kassák Lajos előszavával, Lengyel Lajos fedőlap-borítójával, A mi életünkből címmel a Munka első fotókönyvét.




* In.: Ezredvég 1993/5. [vissza]

VISSZA

Interjú Kassák Lajossal *

„Az életem szakadatlan munkában telt el. Néha magam is hitetlenkedve nézem kézirataim, könyveim, újságcikkeim hatalmas kötegét, azokat a lapokat, amelyek képzeletem teremtette figurákat, történeteket, töprengéseim visszfényét, hitemet és vágyamat, sorsom és mások sorsának felérzését zárták magukba. Csodálkozni azon tudok igazán, hogyan volt időm mindehhez, akkor, amikor harcoltam az élet más területein is, nem kevés kockázattal és ellenfeleim gyakori tőrszúrásait hol kivédve, hol elszenvedve, amikor nem kevés energia kellett életem kiegyensúlyozott fenntartásához, egy rend megteremtéséhez, ahol mindent a helyére akartam tenni, gondolatban, tettben, érzelemben, emberi relációban, de még környezetem tárgyaiban is. Honnan vettem az időt, hogy ugyanakkor festettem is és neveltem a fiatalságot, szenvedélyem és gyönyörűségem pedig a lapszerkesztés volt, aminek hódoltam addig, amíg sorsom és más erők ezt lehetővé tették. Hogy volt időm kávéházi asztalok mellett naponta órákig vitatkozni, hogy volt időm szeretni a szerelmet, és hogy volt időm pihenésképpen horgászni, amihez, tudvalévő, hogy hajnali négykor kel a tisztességes horgász és este kilenc óráig ül a vízen egy szál deszkán.

Honnan vettem ezt a rengeteg időt, csak egyképpen tudnék válaszolni: soha mást nem tettem, csak amit tenni akartam, amit tennem kellett. Tetteim és én egyek voltunk, habozással, tépelődéssel, örömtelen, önmagamat ki nem elégítő alkotással és alkudozással soha nem bíbelődtem, mondani pedig az igazat mondtam, vagy azt, amit legjobb tudásom szerint annak hittem. Úgy hiszem, ezért volt erőm és időm az életemhez.”




* In.: Kassák Lajos összes versei. Kassák Lajosné: Utószó, 1977 [vissza]

VISSZA



Kassák Lajos: Kompozíció

VISSZA



Kassák Lajos: Cím nélkül

VISSZA



Kassák Lajos: Konstruktivista kompozíció

VISSZA



Kassák Lajos: Képarchitektúra

VISSZA



Kassák Lajos: Képarchitektúra Kompozíció 1922

VISSZA



Kassák Lajos: Kompozíció

VISSZA



Kassák Lajos: Képarchitektúra 1922

VISSZA



Kassák Lajos: Képarchitektúra 1958

VISSZA



Kassák Lajos: Képarchitektúra 1924 (fedőborító)

VISSZA



Kassák Lajos: Absztrakt (hátsóborító)

VISSZA

műhely


RÓNAY GYÖRGY

Mi a konstruktivizmus? *


Mintha építész lennék, építeni szeretnék. A széteső dol­go­kat vas­ma­rok­kal össze­fogni s egy új egységet hozni létre a kö­rü­löt­tünk levő zűrzavarból.

(Kassák Lajos: Egy ember élete)

Kassáki formájának magyarázatára nyilván maga Kassák a leghivatottabb; az alábbiakban tehát őt idézzük, egy Bécsben, 1924-ben megjelent, Álláspont című, manifesztumszerű írásából.

A konstruktív művészet – mondja – az új század kollektív életre vágyó emberi szellemének egységes formába állása. Nem egy új izmusról, nem valami részlet új oldalról való felismeréséről vagy szakmai specialitásról van szó. A konstruktivizmus megjelenésével a régóta óhajtott és emlegetett szintézis jelent meg. A teremtő erő levetette magáról az örökölt művészeti sémákat, s hogy önmaga tisztaságát és egyszerűségét kifejezhesse, visszanyúlt a dolgok lényegéhez, a geometriához.

A konstruktív művészet az építés művészete. Nem építőművészet, hanem az új ember konstruktív világszemléletének új tárgyakban és tényekben való manifesztálódása. A konstruktív művész alkotásai nem a már meglevő tárgyakhoz és tényekhez való hasonlatosságukban, hanem önmaguk zárt harmóniájában adnak többletet. Benne lezáródtak az iskolák, és az élet elemeiből, az anyagból elkezdődött az új egységes fejlődés. Ezért ha mi a konstruktív művészetről beszélünk, nem a „csodálatosról”, nem a „korukból kinőtt zsenik megszállottságáról”, hanem természetszerű társadalmi produktumról beszélünk. Olyan emberek produktumáról, akik összetettségükben a társadalom képességeit reprezentálják egy fejlődési vonalban a kommunista politikussal, a feltalálóval és a konstruktőr technikussal. Legkiváltképpen ezzel az utóbbival. És a technika fejlődésének ez a felismerése és a vele való összedolgozás szükségességének a kihangsúlyozása adja meg jelentőségének egyetemes értékét.

A konstruktív művész, a konstruktív ember; szerintünk ma a legtisztább forradalmi típus.

Majd, néhány lappal odébb: A konstruktív művészet semmi egyebet nem akar kifejezni önmagánál… de bizonyos, ha önmagát kifejezte, akkor a világ kifejezhetőségét fejezte ki. Az ő élettörvényei hasonlók a világ élettörvényeihez, s mint társadalmi produktumnak a törvényei hasonlók a társadalom általános törvényeihez. Kétségtelen pedig, hogy a mai társadalom szétesettsége a konstrukció hiányából következett be. Ez a konstrukciónélküliség a burzsoá társadalom halálát jelenti, s egy új, most fejlődésben levő konstruktív emberi tudatosság és összedolgozás a kollektív társadalmi rend kialakulását készíti elő…

A konstruktív művészet egy vonalban halad és kíván haladni a technikával. Feltétel nélkül vállaljuk munkásságunkban a közösséget a feltaláló és mérnök munkásságával. Az ő szigorú rendszerességük a jövő társadalom konstruktív egységének zálogát hordja magában, mint ahogyan hisszük, hogy a mi emberi lényünkből kifejlett konstruktív alkotások is a jövő struktúráját mintázzák…

A konstruktivista művészet otthagyta a festőállványokat, az idillikus versecskéket és történelmi események illusztrálását; az élet friss ütemével veti össze a maga életütemét, formatömbjeit és színskáláját. A naturalizmustól a kubizmusig minden művészi keresésnek megvolt a maga végzetes egyoldalúsága és individualisztikus esetlegessége. A konstruktív alkotók kategorikusan szakítottak a művészet individualisztikus különösségeivel s céljuk nem az akadémiák vagy esztétikai sémák szerint készített műkincsek gyártása…

A konstruktív művészet nem akar a tendenc-művészethez hasonlóan a tömegek kiszolgálója lenni, de nem is zárkózik el szemérmesen önmagában; az emberi rend szükségérzetéből született meg, és a világ megszületendő rendjét sugározza ki magából. Hogy alkotásai mennyire s mennyi idő alatt válnak közcikké, erre a kérdésre nem ő adja meg a választ…

A konstruktív művészet nem ad és nem adhat föl semmit a mai lehetőségeiből csak azért, hogy minél előbb elnépszerűsödjön, de teljes erejével ki akarja fejezni önmaga rendtörvényeit, hogy önmaga konstruktív és architektonikus egységével hatással legyen a körülötte levő világra és így az emberre is.

Mint az avantgardista manifesztumokban általában, úgy ebben is – akárcsak a konstruktivizmus sajátosan kassáki formáját meghirdető Képarchitektúra címűben – keveredik az összes megelőző művészetek és irányok elégtelennek minősítése az önmagát abszolutizáló prófétizmus kinyilatkoztatás érvényű megállapításaival, valamint – ugyancsak a manifesztumok modorában – az éppen esedékes „izmus” ezúttal a konstruktivizmus vezérszavának („konstruktív”, „konstruktivista”) bizonyos elmitizálásával. Mindebből azért mégis elég jól ki lehet hámozni a lényeget. Mindenekelőtt azt, hogy a konstruktivizmus végső pontját jelenti annak a folyamatnak, amely mind jobban és jobban eltérve „a művészet utánzás” arisztotelészi elvétől, végül is addig a vele homlokegyenest ellenkező elvig vezetett, amit Kassák a Képarchitektúra manifesztumában így fogalmazott meg: A művészet annyi, mint semmiből valamit létrehozni.

Ez a semmiből létrehozott új művészet semmit nem akar jelenteni, példázni vagy ábrázolni; a képarchitektúra – (és a neki megfelelő költészet, elsősorban a számozott verseké) – nem hasonlít semmire, nem mesél el semmit és nem kezdődik el sehol és nem végződik be sehol (innét ezeknek a verseknek a tagolatlan, egybefolyó jellege: ezek sem „kezdődnek” tulajdonképpen sehol, és nem is végződnek; az egész sorozat végül is úgy hat, mint egy folyamatos „konstruálás”, öntörvényű teremtés ex nihilo, egyszerre a nihilben és a nihil ellen).

Ez, ha el is üt a művészet hagyományos fölfogásától, világos és érthető; attól fogva, hogy föladta a tradicionális természetelvűséget, az egész modern művészet errefelé tartott. Kevésbé világos viszont, mennyiben „bizonyos” az, hogy a konstruktív művészet, ha önmagát kifejezte, akkor a világ kifejezhetőségét fejezte ki, vagyis a konstruktőr művész belőle kiinduló és hozzá visszatérő magatörvényei, mint Kassák mondja, mennyiben fedik a világ objektív élettörvényeit. Az elméletben itt valami fogalomcsúsztatás lappang: a világ objektív rendjét és törvényszerűségeit a konstruktív művész, illetve ember mintha egyszerűen behelyettesítené a maga szubjektív rendjével és törvényeivel, azon az alapon, hogy összetettségében a társadalom képességeit reprezentálja, ami azonban egyáltalán nincs bizonyítva; noha éppen ez az a sarkalatos tétel, amelyen a konstruktív művészet egész világ- és emberátalakító társadalmi funkciója áll vagy bukik. Jellemző, hogy manifesztumaiban – az Álláspont-ban éppúgy, mint a Képarchitektúrá-ban – Kassák sosem első személyben, hanem mindig általánosítva a konstruktív művészetről beszél; így ad a fogalmazásban általános érvényt személyes nézeteinek, így „objektíválja” a maga személyes igényét (akár úgy is mondhatnánk: létérdekét) arra, hogy a maga és környezete káoszából kilábaljon, maga alá valamilyen szilárd talajt teremtsen, s így vetíti ki a világ alakuló rendjévé, „a jövő struktúrájává” azt a „rendet”, amit pillanatnyilag a maga számára talált és konstruált.

Mert az aztán megint vitathatatlan, hogy a kassáki konstruktivizmus imperatív elméletei ellenére sem lombikban létrehozott „izmus”, hanem minden teóriát megelőzőleg létszükséglet volt, és a rendcsinálás igényéből született meg. Akármilyen „oktalanság” ugyanis 1923, Bécsben, ahol mindenki villannyal meg gázzal világít – büdös petróleumlámpa alatt kuksolni, egye meg a fene a gyökereit az ilyen életnek: azért Kassákból mégis muzsikák és fényességek szólnak, mégiscsak van nehézkedése és feszítő energiája, és ha testvértelen is, azért erősen kapaszkodik, és most sem adja meg magát: Tömör anyagból gyúrtak, szívós és kíméletlen vagyok. Ki tudtam gyomlálni magamból a forradalmi frázisokat, költő létemre megöltem magamban a verset… Kegyetlenül visszaszorítottak bennünket. De igazság, hogy itt vagyunk. A dadaizmus rombolása után szükségszerűen következik el számára az építés, a világtól való szenvedésre az, hogy fölébe kerekedve most már ő „szenvedtesse” a világot, szembeállítva a személyes létét fenyegető erőkkel leghatározottabb személyes létállítását, a semmiből teremtett képarchitektúrát, amely semminek sincs alárendelve, és semmitől sem függ, hanem mint gyökeres, önmagából élő erő jelenik meg a környezetben és ami körülötte van, az nem parancsol neki, hanem szenved általa. S hogy „semmiből” teremt és akar is semmiből teremteni, az nála szintén „logikus” életútjának ebben a szakaszában: érthető, ha számára most, emigrációs helyzetében a világ, illetve a természet, amit a művészet hosszú korokon keresztül elvszerűen „utánzott”, egyszerűen „utánozhatatlanná” vált – egyrészt mert a szocialista Kassák szemében menthetetlenül „burzsoá” volt, másrészt mert a föltépett gyökerű, és mindig kérdéses jelenéből görcsösen a jövőbe kapaszkodó ember meggyőződése szerint már nem felel meg a technika által létrehozott „friss életütemnek” és a jövő kialakuló szerkezetének.

A Tisztaság könyve, 1926-ban, lényegében ezt tükrözi: a káosz fokozatos legyőzését a konstruktivizmus nevében, a negatív semmi átváltását pozitív töltésűvé, teremtő energiává, s ami mindezzel együtt jár: a dadaizmus meghaladását (a képarchitektúra… átlépett a Dadán). A kötet anyaga 1923-ig nyúlik vissza, természetes tehát, hogy még bőven van benne dadaizmus, és meg-megfodrozzák a szürrealizmus hullámai is (példa rá többek között az 51. számú vers); de ugyanakkor már az építés törvényeit hirdeti. Ami persze nem úgy értendő, hogy amit épít, arról most már meg lehet mondani, hogy ezt vagy azt „jelenti”. Képeink nem olyanok, mintha, hanem olyanok, amilyenek; közvetlenül hatnak s hatásuk sohasem lehet olyan, mintha a másolt portré vagy tájkép vagy a legújabb szerkesztés meg akarna szólalni, ki akarna virágozni, vagy el akarna indulni; és ezért a mi művészetünk primér teremtés – mondja a Képarchitektúrá-ban; és ez – mutatis mutandis – a szavakból és szóképekből való építésre, a „versarchitektúrára” is érvényes. A versek sem olyanok, mintha egy valamely érzelmet akarnának közölni, egy valamely gondolatot tolmácsolni, egy valamely – külső vagy belső – történést elbeszélni; ezek is olyanok, amilyenek, tehát értelmüket önmagukban hordozzák, és nem „fejthetők meg” semmilyen más jelrendszer kulcsával. Mint a képarchitektúra, ez a költészet is egyszerűen van; hasonlóan a bekerítetlen városokhoz, a körbehajózható tengerhez, az elbolyongható erdőhöz, vagy a hozzá legközelebb álló alkotáshoz: a bibliához; akárhol bele lehet lépni és minden pontján az egészet fölérezhetjük; egyszerűen tehát van, mert önmaga erejénél fogva meg kellett születnie.

A gondolatot azonban, noha a szavak nem „tartalmak zsákhordói”, végül mégsem lehet mindenestül kiküszöbölni; Kassák mindig is sokkal „reálisabb” volt, semhogy a nyelv minél teljesebb elanyagtalanításának (végső soron szimbolista) kísérletére adta volna magát. Viszont a szavakkal menthetetlenül vele járó „gondolati tartalmat” is alárendelte a konstrukciónak; versei nem gondolatmenetet tükröznek, még csak nem is indulatmenetet, hanem valami mást képviselnek: „dolgok”, melyek a primér teremtésben fölhasznált elemek – szó, kép, ritmus, gondolat – szuverénül létrehozott szintézisével fejezik ki önmagukat, illetve önmagukban a világ kifejezhetőségét, vagyis a művészt: A művész mindig önmagából merít, a művész feneketlen tenger, mint valami tiszta ablak néz föl a mérhetetlen magasba. A művész egység s a konstrukciók középpontja.

Ha valaki egy „képarchitektúra” előtt föltenné a hagyományosan iskolás kérdést, hogy „mit ábrázol?”, az egyetlen lehetséges és értelmes válasz ez volna: Kassákot. Ugyanígy, ha valaki a számozott versek valamelyikéről vagy akár egész folyamáról kérdezné, hogy „mit mond”, vagy éppenséggel „mit akar mondani”: más válasz itt sincs, és ez az egyetlen „adekvát” válasz – Kassákot.

Egyszerűen azt, amit A ló meghal a madarak kirepülnek utolsó előtti sora mond: én KASSÁK LAJOS vagyok.




* In.: Kassák Lajos alkotásai és vallomásai tükrében, 1971. [vissza]



Kassák Lajos: Képarchitektúra

VISSZA

HEGYI LORÁND

Kassák Képarchitektúra elmélete
és az antiművészeti koncepciók viszonya *

„A művészet halott. Éljen Tatlin új gépművészete!” ‒ olvasható azon a táblán, melyet George Grosz és John Heartfield tart kezében, egy 1920-as felvételen. A feliratos tábla az 1920-ban megrendezett Első Nemzetközi Dada-Vásár kiállításán volt látható, Dr. Otto Burchard műkereskedésében.

1926-ban, immár túljutva az ekkor már bírált „izmusok” kísérletein, Kassák ezt írja a Tisztaság Könyvében: „Az új művész széttépte maga körül a nyomorúság kulisszáit és a rózsaszínű felhőket, belépett a teljes mindennapi életbe, amiből született, és amiért létezik… Tehát nem halt meg az új művészet és mégis a régi értelemben véve, ma nincs művészet, s egyetlen porcikánkkal sem kívánjuk ennek az úgynevezett esztétikai szépnek a visszaállítását.”

A két idézett szöveg keletkezése között hat év telt el. Ezalatt a hat év alatt az úgynevezett antiművészet bejárta a maga által felállított pályákat, s a húszas évek közepére kifáradt, felszívódott, illetve átalakult ‒ ha nem is abban az értelemben, mint ahogy a dadaisták heroikus naivitással és mindent-akarással ezt gondolták. De nem is abban az értelemben, ahogyan Kassák 1926-ban ezt állította.

A művészet ugyanis korántsem halt meg, sem 1920-ban, sem pedig 1926-ban. Az antiművészet ugyan azt állította magáról, hogy ő már nem művészet, valójában mindvégig egy esztétikai-metaforikus jelentéseket felmutató, mesterséges ‒ azaz művészi ‒ világot teremtett, mely ugyan lényegesen eltért a művészet korábbi formáitól, új nyelvi modelleket alakított ki, s új művészetfunkciót hirdetett meg, azonban soha nem tudta beteljesíteni azt az álmot, azt az utópiát, hogy a művészet feloldódjon a mindennapi életben.

Amikor Kassák azt írja, hogy a „régi értelemben véve, ma nincs művészet”, akkor átveszi az antiművészeti koncepciók egyik legfontosabb mozzanatát: azt ugyanis, hogy az új művészet új funkciót tölt be az új társadalomban, s ez az új funkció már nem préselhető be a művészet keretei közé. Azaz Kassák felfogása szerint a régi művészet valóban megszűnt, mivel úgymond „belépett a teljes mindennapi életbe”. Hozzáteszi: „…s élettendenciánk mai emberségünkkel minél inkább bekapcsolódni a körülöttünk nyüzsgő világba”.

Az 1920-as dadaista manifesztációban és az 1926-os kassáki megállapításban számos közös mozzanat fedezhető fel, noha Kassák akkori felfogására legalább annyira hatott Malevics szuprematizmusának transzcendens univerzalizmusa, mint a berlini Dada társadalmilag és politikailag elkötelezett, képromboló antiművészete.

Kassák egész művészetfelfogására jellemző a húszas években az a kettősség, hogy egyfelől felvállalja az életben, a „körülöttünk nyüzsgő világban” való feloldódás antiművészeti programját, ennek dadaista-destruktív és produktivista-konstruktív értelmében egyaránt; másfelől viszont az „örök művészet” univerzalista és autonóm értékeket reprezentáló felfogását is hirdeti.

Az életben, a mindennapokban feloldódó, az élet valós folyamatainak részévé váló művészet ‒ vagy antiművészet ‒ kezdettől fogva a dadaizmus egyik utópikus vágya. Richard Huelsenbeck az 1918-as Dadaista manifesztumban így ír erről: „A Dada szó a minket körülvevő valósághoz való legprimitívebb viszonyt szimbolizálja, a Dadaizmussal egy új valóság lép jogaiba.” (Csak zárójelben jegyzem meg itt, hogy az „új valóság”, a totálisan „új világ” megteremtése, mint a múlt teljes megtagadásán alapuló, merőben új kultúra és társadalom létrehozása az antiművészeti koncepciók másik fontos mozzanata ‒ s ez összekapcsolódik a merőben új nyelv, új művészeti kommunikáció, új művészetfunkció megteremtésével.) Huelsenbeck így folytatja: „Az élet zajok, színek, szellemi ritmusok szimultán zűrzavaraként jelenik meg, melyet a dadaista művészet merészen átvesz, a hétköznapi psziché minden újszerű kiáltásával és lázával, az élet egész brutális valóságával együtt… Elsőként a dadaizmus az, amelyik többé nem esztétikailag viszonyul az élethez, s eközben az etika, a kultúra, a bensőségesség jelszavait, melyek csupán leplezik a gyengeséget, alkotórészeire szaggatja. A BRUITISTA költemény olyannak ábrázol egy villamost, amilyen az valójában,… Schulze úr ásításával és a fékek csikorgásával együtt. A SZIMULTÁN költemény megtanítja nekünk a dolgok egymásba hatolásának értelmét, mialatt Schulze úr olvas, a balkáni expressz átrohan a Nisch-i hídon, egy disznó vonyít Nuttke hentes pincéjében. … A Dada szó ugyanakkor a mozgalom nemzetköziségére is vonatkozik, mert a Dada nincs határokhoz, vallásokhoz, foglalkozásokhoz kötve.”

Richard Huelsenbeck költői manifesztumszövegének legfontosabb eleme a művészet és az élet egymásba hatolásának, végső soron azonosulásának víziója. Kimondja, hogy a dadaizmus „nem esztétikailag viszonyul az élethez.”

Theo van Doesburg 1923-as Mi a Dada című írásában még élesebben fogalmaz erről a kérdésről: „Tévedés azt gondolni, hogy a Dada olyan művészeti formák kategóriái közé tartozik, mint amilyen az impresszionizmus, futurizmus, kubizmus, expresszionizmus. A Dada nem művészeti irányzat. A Dada az élet irányzata, mely minden ellen fordul, amit az élet tartalmaként elképzelünk.”

Doesburg szövegében a művészeti jelleg kategorikus megtagadása, a dadaista művészetnek nem-művészetként való definiálása a húszas évek egyik legalapvetőbb avantgarde utópiájából fakad: abból ugyanis, hogy az avantgarde megszünteti az élet és a művészet közötti különbséget, s a művészetet mintegy az élet részévé teszi.

Ebben az értelemben a régi művészet halála magának „a művészetnek” a halálát jelenti: s az új művészet szükségképpen már nem művészet, legfeljebb antiművészet. Ám az antiművészet szükségképpen csak művészeti ‒ azaz antiművészeti ‒ eszközökkel képes elérni expanziós célját, tehát célja elérése érdekében új művészeti kifejezőeszközöket kell teremtenie a régi romjain. Ez viszont ahhoz a paradox helyzethez vezet, hogy a művészet önfelszámolásához csak művészi eszközök állnak rendelkezésére. Tehát célja elérése, a művészet megszüntetése érdekében új formákat teremt, így a művészet foglya marad.

Theo van Doesburg azt mondja: „a Dada az élet egy irányzata”. Kassák 1922-ben, az Új Művészek Könyve előszavában így fogalmaz: „És nincs többé külön társadalom, és nincs többé külön művészet.”

A szürrealisták 1925. január 27-i Nyilatkozatában ezt olvashatjuk: „Semmi közünk az irodalomhoz.” Majd: „A szürrealizmus nem új vagy könnyebb kifejező eszköz, sőt még nem is a költészet metafizikája”, „A szürrealizmus nem költői forma”.

Kassák 1926-ban, az Éljünk a mi időnkben című cikkében így fogalmaz: „Az új művészet jelszava: vissza az életbe!” Ez a jelszó végigkíséri az antiművészet egész történetét, destruktív, kultúrkritikai tartalommal telítve, mint a dadaistáknál, futuristáknál, szürrealistáknál; s produktivista, utilitarista, konstruktivista tartalommal telítve, mint Tatlin, Rodcsenko, Liszickij tevékenységében. De mindkét esetben összekapcsolódik a rombolás és az építés, a múlt radikális felszámolása és a jövő merőben új alapokon való felépítése. Az expanzionista szemlélet alapján az antiművészet kilép a hagyományos értelemben művészinek tekintett területekről, s a teljes élet, a társadalmi, kulturális valóság teljes meghódítására törekszik. Az expanzionizmus „technikai” megvalósítása érdekében lerombolja a régi művészeti formákat, beleértve az őt közvetlenül megelőző modern irányzatokat is. (Nem véletlenül fordulnak a dadaisták olyan dühödten az expresszionizmus ellen; nem véletlenül kritizálják a futuristák olyan könyörtelenül a kubizmust; s nem véletlenül bírálja Kassák a maga Képarchitektúráját megelőző valamennyi modernista „izmust”.)

A rombolás, a múlt értékeinek és művészeti formáinak totális megtagadását manifesztálja Marcel Duchamp „Ready-Made” műalkotása, mely kiiktatja a hagyományos esztétikai értéket, illetve a természet utánzáson és önkifejezésen alapuló érzéki-konkrét műtárgyat. Duchamp koncepciójában a műalkotás egy gondolati modell dokumentálása; nincs többé sem a tehetséghez, sem az esztétikai formáláshoz kötve. A Ready-Made az egyik legjellegzetesebb antiművészeti gesztus, mely egyszerre valósítja meg a kiüresítés gesztusát (a műtárgy eltüntetésével) és egy új, univerzális modell demonstrációját (mely végső soron egy új értékrend metaforikus kinyilvánítása).

A kiüresítés gesztusa és a tabula rasa-szerű újrakezdés a dadaizmusban mindvégig jelen van; s a húszas évek konstruktivizmusának expanziós megnyilvánulásai is erre vezethetők vissza. A radikális változtatás intenzitása a romboló és építő gesztusokra egyaránt jellemző.

A futurista Boccioni 1914-es írásában: Ami a kubizmustól elválaszt bennünket, azért bírálja a kubizmust, mert az képtelen a világ átalakítására, a radikális változtatásra: a kubizmus „mindenfajta dinamikus melegséget, minden erőszakos beavatkozást, a formák átváltoztatását lehetetlenné teszi.” A változtatás nem csupán az esztétikai szférán belül, hanem a valóság egészében zajlik. Erre utal Marinetti 1909-es Futurista manifesztumának egyik részlete: „Azt az embert akarjuk dicsőíteni, aki a kormánykereket tartja, melynek képzelt rúdja átéri a földet, rohanó futásban, földi pályájának körein. … Nincs másban szépség, csak a küzdelemben. Egy mű sem lehet igazi alkotás, ha nincs támadó jellege.”

Változtatás, támadás, a világ átformálása ‒ mindezek a programok feltételezik a múlt teljes lerombolását. Marinetti metaforájában a rohanó gépkocsi kormányának képzelt rúdja átéri a földet, azaz az új művészet kiterjeszti felségterületét az egész világra.

A dadaisták számára a múlt lerombolása ugyancsak univerzális jelentőségű tett, amely messze túlmutat a művészi nyelv megújításán. A „Semmi” metaforája, mely a múlttól való elszakadást és a múlt értékeinek kiüresítését, lerombolását jelenti, így egyként vonatkozik a kultúrára és az egész társadalmi valóságra Richard Huelsenbeck 1916 tavaszán a zürichi Cabaret Voltaire dadaista estjén ezt olvassa fel: „Meg akarjuk változtatni a világot a Semmivel, meg akarjuk változtatni a költészetet és a festészetet a Semmivel, be akarjuk fejezni a háborút a Semmivel!”

A „Semmi” olyan tág jelentésű metaforává lép elő, melyben a megsemmisítés, a kiüresítés, a rombolás gesztusa mindenre kiterjed: a dadaizmus antiművészete számára a „Semmi” egy „negatív totalitásként” tételeződik.

Francis Picabia az 1920-as Manifest Cannibale Dada című, barbár ritmusú szabad versében ezt írja:

Dada olyan, mint a Ti reményeitek: semmi
mint a Ti Paradicsomotok: semmi
mint a Ti idoljaitok: semmi
mint a Ti politikai vezéreitek: semmi
mint a Ti hőseitek: semmi
mint a Ti művészeitek: semmi
mint a Ti vallásaitok: semmi.

A „Semmi” tehát mindenre vonatkozik, a művészetre éppúgy, mint a művészeten kívüli szférákra. A „Semmi” a múlt értékeinek megsemmisítése, a radikális világ átalakítás programja, mely felvetíti a „totális újrakezdés” utópiáját.

Kassák 1921-ben, a Képarchitektúra manifesztumában pontosan ebben az értelemben használja a „semmi” metaforáját: „A képarchitektúra nem akar semmit” ‒ azaz kiüresíti a művészet korábban érvényes jelentéseit, totálisan eltörli a múlt konvencióit. A következő sorban pedig ez áll: „A képarchitektúra mindent akar” ‒ azaz a valóság teljességének birtokbavételét. A totalitás megragadásának egyetlen lehetősége az antiművész számára a fennálló valóság totális megtagadása: a „Semmi” megteremtése. A „negatív teljesség”, azaz a múlt maradványainak eltakarítása a jövőbeni, utópisztikus „pozitív teljesség” megragadásának záloga.

A mindenség újraformálásának, a teljesség újraépítésének utópikus programja jegyében írja Raoul Hausmann 1918-ban: „Mi mindent magunk akarunk megteremteni, a mi új világunkat!”

Az új világ megteremtésének záloga a régi lerombolása. Az új világot csakis az új ember teremtheti meg. Ezért az antiművészetben mindvégig jelen van egy sajátos „esztétikai nevelés” programja. Az új művészet ‒ ami már magát nem is művészetnek, hanem az élet részének, az egyetemes valóság átalakítása szerszámának tekinti ‒, felneveli az új embert. Kassák szent naivitással jelenti ki 1921-ben: „A képarchitektúra azt hiszi magáról, hogy ő egy új világ kezdete.” Mennyire összecseng ez a gondolat a dada meggyőződésével: „Dadaizmussal egy új valóság lép jogaiba” (Huelsenbeck).

Ennek az új világnak egy új életszemléletet, új világnézetet magáénak valló új ember a megteremtője. Ezt az új embert éppen az új művészet neveli fel. Kassák ezt írja a Képarchitektúra manifesztumában: „A művészet átformál bennünket, és mi képessé válunk környezetünk átformálására.” A Tisztaság könyvében pedig ez áll: „Az új művészet az új emberé. Mi egy új kor kezdetén új típust kezdő emberek vagyunk.”

A korszerű művészet él című tanulmányában pedig így fogalmaz Kassák: „… bizonyos, hogy a mi fiatalságunkkal új fejezete kezdődött el az emberi közösség fejlődésének. … A mi nemzedékünknek mindent előröl kellett kezdenie.” Az újrakezdés nem pusztán művészeti program, hanem az élet új alapokon való megszervezése. Hogy ezt Kassák mennyire komolyan gondolja ekkor, arra álljon itt két idézet. 1923-ban A konstruktivizmusról című tanulmányában így ír: „A konstruktivista művészek szociális ember volta az, ami a mai szokatlan és száraz geometriai formákban kifejeződik. S itt többé nem esztétikai, hanem életformákról van szó.” A paradoxon itt is nyilvánvaló: Kassák tűzön-vízen át harcol az új formavilágért, a geometrikus-absztrakt formákért, de ideológiájából következően tagadnia kell ennek az új művészi formának művészi jellegét, s kijelenti róla, hogy nem esztétikai, hanem életformáról van szó.

A korszerű művészet él című tanulmányában némi változtatással megismétli a fenti gondolatot: „… ahogyan a gótika világszemlélete, az embernek Isten felé vágyakozása művészien a csúcsívben s végtelen türelemmel felrakott csipkézetben fejeződött ki, ugyanúgy a kollektív világszemlélet a stabilitást szuggeráló, a hierarchia nélküli, a mennél szélesebben szétterülni akaró négyszögben és nem kevésbé a tiszta, nüanszírozatlan színekben és a feldíszítetlen síkokban találta meg művészi kifejezőjét. A csúcsba zárulás helyett, az esztétikailag szépítő dekoráció helyett az ökonómia minden területen.”

Kassák itt stílusjegyekről beszél, s azt a kapcsolatot fejtegeti, ami a stílust meghatározó világszemlélet és a konkrét formai jegyek között fennáll. Ennek ellenére, alapkoncepciójából következően, tagadnia kell az új művészet művészi jellegét, hiszen számára az új művészet már az élet része, mely ‒ úgymond ‒ meghaladta az esztétikumot.

Miközben tagadja az autonóm művészetet, új szépségről és örök művészetről beszél. Kassák ugyanis művészi érzékenységével ráérzett azokra a művészeti változásokra, melyek a húszas évek közepéig lezajlottak, ugyanakkor elméletileg nem tudta ezeket a fejleményeket ellentmondásoktól mentesen feldolgozni. Rendszerében a húszas évek második harmadában egyre többször szerepel az „örök művészet” és az „önmagát prezentáló autonóm forma”, ugyanakkor mindvégig ragaszkodik az életben feloldódó, hasznos és szolgáló művészet eszméjéhez. Amikor 1926-ban azt írja, hogy „Az átlátszó sima üveglapot, az esztergapadon fényesre csiszolt acélgolyót többre becsüljük a megszállott művész dekoratív csecsebecséinél és ‚gyönyörűen összecsengő’ rímeinél” ‒ akkor itt nyilvánvalóan esztétikai és stiláris előszeretetről, ízlésről és az új stílus igenléséről van szó, hiszen a leírt formavilág a konstruktivizmus szépségeszményét tárja elénk. A konstruktivizmusról írt tanulmányában ugyancsak az új művészeti stílusok szigorú geometrizmusát emeli ki: „… ahogyan a keresztény művésznek életérzése és világszemlélete szerint adekvát formája volt az ég felé nyúló gótika, a szociális embernek adekvát formája az egyszerű, tömör négyzet. A hierarchikus egymás fölé kapaszkodás helyett a mai ember az egymás mellett megférés életét kívánja, és így teljesen érthetővé kell hogy váljon a mai művész nem feltornyosodott, de eltestesedett kifejezési formája is.”

Kassák itt is lelkesen hirdeti az új szépségideált, az új művészet geometrizáló-purista stíluseszményét, melyet az új, szociális ember adekvát művészeti kifejeződésének tekint. Ez a felfogás azonban ellentmondásba kerül az élet gyakorlati szféráiban feloldódni vágyó, tényleges munkafolyamatokat megszervező produktivista felfogással. Kassák ezt a belső ellentmondást soha nem dolgozta fel elméletileg.

A szovjet avantgarde fejlődésében már 1920 körül nyilvánvalóvá vált, hogy az új művészet egykori forradalmárainak útjai végérvényesen szétváltak. Csak messziről nézve tűnhetett egységesnek a kép. Tatlin és Rodcsenko már 1920-ban hadat üzen a Kazimir Malevics által képviselt transzcendens művészetfelfogásnak. Míg Malevics az új művészetet a szellemi egység és nyugalmi állapot elvont kifejezésének tekinti, mely minden praktikus céltól függetlenül az univerzális rendet és harmóniát manifesztálja, addig Tatlin kizárólag a napi céloknak alárendelt, az új világ gyakorlati, tényleges felépítésében részt vállaló produktivista alkotói gyakorlatot hirdeti. Az előadás elején idézett dadaista szöveg, „A művészet halott. Éljen Tatlin új gépművészete!” éppen erre az új funkcióra vonatkozik. Csakhogy az antiművészet által meghirdetett program, a művészet expanziója az élet egészének átformálása érdekében, nyilvánvalóan ellentétbe kerül az univerzalizmus elvont, transzcendens értelmezésével. Míg Malevics az új világ megteremtését egyfajta szellemi, szemléleti gesztusként fogta fel, s elegendőnek tartotta azt, hogy az új, szuprematista művészet az új világ új értékrendjét reprezentálja a művészet új eszközeivel ‒ nevezetesen a tárgynélküli, absztrakt formával ‒, addig Tatlin szó szerint valósította meg az antiművészet kettős programját: a régi művészet és a régi esztétikai érték lerombolását és az új művészetfunkció gyakorlattá való átfordítását. Tatlin számára valóban meghalt a művészet: az a tevékenység, amit ő produktivizmusnak nevezett, Tatlin szemében az új világ tényleges felépítése, gyakorlati-anyagi megvalósítása volt. Tatlinnál az univerzalizmus gyakorlati értelemben, materialista világnézet alapján, a valóság társadalmi és anyagi átalakítását jelentette.

Ezt a szemléleti ellentétet világosan kifejezik az oroszországi elméleti viták a konstruktivisták (Tatlin, Rodcsenko, Stenberg, Sztyepanova) és a szuprematisták között. Az 1921-es A konstruktivisták a világ felé fordulnak című manifesztumban ez olvasható: „A konstruktivizmus elvezeti az emberiséget ahhoz az állapothoz, amelyben a kulturális értékek maximumát kapják meg, minimális energiával. Irány a gyár! ‒ ahol a soha nem látott trambulint építik, mely lehetővé teszi az ember számára azt, hogy a világkultúrába ugorjon. Ezt az utat konstruktivizmusnak nevezik.”

Ugyancsak 1921-ben teszi közzé Rodcsenko és Sztyepanova a Produktivista manifesztumot, mely nyílt hadüzenet az orosz avantgarde transzcendens áramlatainak: „A konstruktivista-csoport feladata az, hogy a materialista, konstruktív munkának kommunista jelleget adjon. Hangsúlyozzuk az ideológiai és a formális elemek szintézisének szükségességét annak érdekében, hogy a műtermi munkát a gyakorlati munka útjára tereljük. … A szovjetek fáradozásainak ismeretében a csoport elhatározta, hogy az experimentális tevékenységet az absztrakt (transzcendentális) síkról a gyakorlati (reális) síkra helyezi át. A csoport munkájának speciális faktorai, nevezetesen a ’tektonika’, a ’konstrukció’ és a ’faktúra’ ideológiailag és gyakorlatilag igazolják az ipari kultúra anyagainak használatát a tömegekben, síkokban, színekben, terekben és a fényben.” A manifesztum végén ott áll az ismert antiművészeti gondolat újraértelmezett, aktualizált változata: „A konstruktivisták jelszavai: Le a művészettel, éljen a technika! A vallás hazugság. A művészet hazugság. Öld meg az emberi gondolkodás utolsó kapcsolatát is a művészethez! A jelen kollektív művészete a konstruktív élet!”

A Produktivista Manifesztum 1921-es szövege lényegében minden lényeges pontjában megismétli az antiművészet tízes évek végi koncepcióit, csupán az új helyzetnek megfelelően az új világ gyakorlati felépítésével helyettesíti a régi világ gyakorlati lerombolásának programját. De a kettő nyilvánvalóan szorosan összekapcsolódik, hiszen a dadaizmusban is jelen van a tabula rasa utáni új világ felépítésének mozzanata, s a produktivisták is engesztelhetetlen gyűlölettel fordulnak „a művészet” ellen.

Ugyanakkor egész gyakorlati tevékenységük nem más, mint egy új funkciójú művészet formavilágának kialakítása. Mert miképpen volna elképzelhető az új, utilitarista, funkcionalista művészet eszközeinek kidolgozása az új formavilág kikísérletezése nélkül. Csakhogy itt is belép az ideológia: a művészetet le kell rombolni, a produktivizmus a gyakorlati élet része, nem pedig új művészeti irányzat.

A manifesztumban elhangzik a program: az absztrakt (transzcendens) síkról a gyakorlati (reális) síkra áthelyezni a produktivista tevékenységet. Ez Malevics szuprematizmusa elleni támadásként értékelhető. Malevics így fogalmaz: „A szuprematista tárgynélküliség, mint praktikus célokra alkalmazhatatlan ’semmi’ az emberiség lényegévé és igazságává válik, annak minden cselekedetében. A festő felismerte, hogy tevékenysége kívül áll a praktikus tárgyiasságon. A festészet úgy él és alkot, mint maga a természet, s ‒ miként a költészet és az építészet ‒ ő sem ismer többé praktikus-utilitárius célokat.”

Malevics felfogása szerint a művészet a világmindenség lényegi és mindenre kiterjedő harmóniáját, szellemi egységét és szemléleti rendjét fogalmazza meg absztrakt formákkal, mivel a tárgynélküliség biztosítja a részekre nem szabdalt érzéki-szemléleti egységet. Az utilitarista, a gyakorlati építésnek alárendelt produktivizmust élesen elutasítja, mert felfedezi benne az egyetemesség elvesztésének veszélyét.

„Ezért tekintem a festészetet… a tárgynélküliség felé, a felszabadított ’semmi’ felé tett első lépésnek. Az alkotó tevékenység nem ismer határokat, semmiféle sorompót. Lényege szerint határtalan, mint maga az univerzum, s ezért eljuthat a ’semmihez’, az örök nyugalom állapotához.” Malevics tehát az univerzalizmust úgy értelmezi, hogy a művészi cselekvés nem gyakorlatilag veszi birtokba az univerzumot, nem oldódik fel a hétköznapi praktikumban, hanem megőrzi elvontságát; éppen a szellemi teljesség érdekében nem szorítja magát a gyakorlati feladat szűk keretei közé.

Kassák művészetelméletében mindvégig jelen van a konstruktivisták gyakorlati univerzalizmusa, az élet tényleges átalakításának igénye, s az ezzel szemléletileg élesen szemben álló autonómista univerzalizmus is, mely meg akarja őrizni a művészet szellemi függetlenségét, éppen az univerzum szemléleti megragadása, a teljesség megőrzése érdekében. Mikor Kassák az „örök művészetről” ír és kijelenti, hogy „Minden alkotás a magasabb rendű erők dokumentálása”, illetve azt, hogy „Az igazi művészet mint a jelenlevő élet szintézise maga a cél” ‒ akkor a művészetet éppúgy öncélnak tételezi ‒ univerzális jelentése miatt ‒, mint Malevics.

Csakhogy ez az önállóság és autonómia szemben áll az új élet gyakorlati felépítésének alárendelt utilitarista, produktivista művészet koncepciójával, melyet pedig ugyanúgy magáénak vall Kassák, s heroikus víziókban jelenít meg: „A képarchitektúra az emberi zenitnek vallja magát. A képarchitektúra nem akar meghalni a falon. A képarchitektúra amerikai kaliberű város, kilátótorony, tüdőbetegek üdülőhelye, és népünnepély is akar lenni” ‒ írja a Képarchitektúra manifesztumában 1921-ben.

„A mi korunk a konstruktivitás kora. … a produktív erők egycélúság-kényszerűségükkel megkezdték a napi praktikusság emberével az osztályok társadalmi összeépítését, és a művész kezéből is kiütötték az esztétika patikamérlegét. … Művészet, tudomány, technika egy ponton érintkeznek” ‒ írja az Új Művészek Könyvében.

1926-ban pedig így fogalmaz az Éljünk a mi időnkben című tanulmányban, felidézve ismét az antiművészet önmagát megtagadó paradoxonát: „És aki most azt mondja, amit csinálunk, az nem művészet ‒ igaza van! A művészet az ő értelmezésében a kiegyensúlyozott korok dekoratív fölépítménye. Végeredményben tehát dekadencia. Mi egy kialakulóban lévő kor kezdetén állunk. Egy új kor előtt, egy új típust kezdő ember. Művészet mint önmagáért való szép nem érdekel bennünket. Nem könnyűkezű cizellálók, hanem nyugtalan feltalálók, és vassal, cementtel és üveggel dolgozó építőmesterek vagyunk.”

Vas, cement és üveg ‒ az anyagok az új, funkcionalista építészet formavilágát idézik fel. Kassák képtelen elkerülni ezt a csapdát, stílusra utaló, művészi formajegyekre utaló képekkel fejezi ki magát, mert valószínűleg ösztönösen érzi, hogy az új művészet, melyet nem nevez művészetnek, melyet az élet részének tekint, melyet az új embertípusnak megfelelő új világ felépítéseként értelmez, mégiscsak művészet. S éppen ezért hiteles és aktuális művészet, minden utópizmusa és heroikus naivitása, agresszivitása ellenére, mert képes volt egy szuggesztív formavilágot teremteni. Így tehát nem csupán hatásos fordulatként, hanem egy feloldhatatlan ellentmondás gordiuszi csomóját merészen kettévágó poétikai igazságként kell elfogadnunk a Képarchitektúra manifesztumának első sorát: „Le a művészettel! Éljen a művészet!”




* In: Fráter Zoltán és Petőcz András (szerk.): Kassák Lajos Emlékkönyv, 1988. [vissza]



Kassák Lajos: Térkonstrukció

VISSZA

mérleg


SZERDAHELYI ISTVÁN

József Attila-problémák

VIII. rész

A Flóra-versek

József Attila 1937. február 20.-án ismerkedett meg Kozmutza Flórával, egy nyugdíjas ítélőtáblai bíró lányával. Családja tehetős lehetett, hiszen egyetemi évei alatt két esztendőn át Párizsban, a Sorbonne-on is taníttatták. Filozófiai doktorátusának megszerzése után sem kellett munkába állnia, hanem újonnan támadt érdeklődését követve a Gyógypedagógiai Főiskolán folytathatta tanulmányait, ahol 1934-ben második oklevelet szerzett és fizetés nélküli gyakornokként kutató munkát végezhetett.

A szakirodalom azt emeli ki, hogy feltűnően szép, vonzó teremtés volt. Ez bizonyára igaz, de szerintem az sem elhallgatható, hogy József Attilával egyidős, 32 éves lévén már igencsak benne volt a korban.

Egy baráti társaságban ismerkedtek össze, ahová Sándor Kálmán azért vitte el József Attilát, hogy Flóra – aki ez idő tájt írókkal készített Rorschach-teszteket – vele is elvégezze a vizsgálatot. Két óra múltán azonban a költő elunta a munkát, s inkább a verseit szavalta a vendégeknek. Másnap viszont felhívta telefonon Flórát, hogy „nagyon fontos és sürgős ügyben” beszélni akar vele, s amikor többszöri próbálkozás után a lány ráállt a találkozóra, a hozzá írt verseinek elolvastatása után közölte vele, hogy „már első percben elhatározta, hogy megkéri a kezemet, csak nem mert azonnal szólni, nehogy komolytalannak, »bolond«-nak tartsam” (Illyés Gy.-né 1987: 14.).

E versek értelmezéséhez mindenekelőtt azt a tényt kell kiemelni, hogy Flóra nem mondott neki se igent, se nemet, csak azt közölte vele, érzései bizonytalanok még, és megnyugtatta, hogy máshoz nem akar feleségül menni. A következő két hónapban azonban rendszeresen találkoztak, hetente háromszor, délután, nagyokat sétáltak és be-beültek a kávéházakba. E viszonylag szorosnak mutatkozó kapcsolatot viszont a lány olyan mértékben titokban akarta tartani, hogy mint írta (uo.) „ha valaki – elég gyakran – tapintatlanul vagy akár tapintatosan József Attila verseihez való kapcsolatomról érdeklődött, a legtermészetesebben letagadtam, vagy – bizalmasabb barátaim esetében – kitértem a válasz elől.” Titoktartásra kérhette a költőt is, mert Fejtő Ferenc (1990: 178.) szerint „hogy pontosan ki az a Flóra, arról Attila mindig tapintatosan hallgatott”.

* * *

A költő oldaláról nézve kapcsolatukat, Valachi Anna (2005: 355.) nem ok nélkül teszi fel a kérdést: „tényleg spontán módon, »meglátni és megszeretni« alapon lett József Attila szerelmes Flórába? (…) Mégis különös – mi több: már-már élettanilag nonszensz –, hogy analitikusnője iránti, idegösszeroppanással végződő, indulatáttételes szerelméből alig kigyógyulva, az érzelmileg kimerült-kiégett költőben néhány óra leforgása alatt olyan elemi erejű vágy támadjon új múzsája iránt, amely ihletét sosem látott magaslatokba röpteti, újra célt és értelmet adva életének.” A válasza pedig: „József Attila infantilis szerelme Flóra iránt tehát minden jel szerint művi úton csiholt, önmagából kikényszerített, »akart« érzés volt, melybe szántszándékkal belelovalta magát a költő.”

Ezt támasztja alá az is, ha közelebbről szemügyre vesszük azt az öt költeményt, amelyet József Attila a Szép Szó 1937. márciusi számában közölt a Flóra ciklusban, majd az Újság 28-i számában ugyanezzel a címmel kétrészes versben folytatott. A ciklus első verse a Hexaméterek:

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

E költemény röptét ugyanis nem Kozmutza Flóra ihlette. Vágó Márta (2005: 337-340.) minden kételyt kizáróan írja le, hogy 1936 végén, amikor József Attila első alkalommal – még bejáró kezeltként – lakott a Siesta szanatóriumban, meglátogatta, s a kertben sétáltak. Az „olvadó hókupacok között járkálva, miközben a bádogereszből csurgott a hólé, kezdte mondani, hogy verse van készülőben, és elmondta a Flóra-hexameterek első sorait. Aztán így szólt: – Nem neked írom, mert nézd, azelőtt azt hittem, hogy a nevedhez egészen különös közöm van, már három Márta nevű nőbe voltam szerelmes, és azelőtt ez a név nekem nagyon tetszett, mintha ez volna a legszebb női név a világon, de most már nem. (…) Van itt egy ápolónő, akit Flórának hívnak, ez nagyon szép név, gyönyörű tradíciói vannak. Azt hiszem, ezt a nevet fogom választani, ehhez fogok verseket írni.” Hogy azután e költeményt a Kozmutza-lányhoz intézett versek élére illesztette, ez egyáltalán nem volt különös eljárás József Attilánál.

Beney Zsuzsa (1995: 31-32.) azt írja, József Attila költészetének e vonulata „bizonytalan, nem egyértelmű és rendkívül nyugtalanító benyomást hagy az olvasóban”, mindenekelőtt tartalmi-hangulati „inhomogenitása” (vegyessége) miatt. Szabolcsi Miklós (1998: 771.) is kétségtelennek látja, hogy az Edit-versekhez képest „sápadtabbak, nem olyan izzóak és szenvedélyesek (…), nem hoznak lényegesen újat József Attila lírájában”.

A szakirodalom gyakran nem is tud mit kezdeni e szövegekkel. Horváth Kornélia (2001) elképesztő feltételezése szerint pl. a Flóra ciklus Rejtelmek című verse nem is szerelmesvers, hanem „autopoétikus szöveg”, József Attilának a „keletkező szó” és a műalkotás viszonyát illető elképzelését tükrözi:

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyűvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

Hát itt, ugye, egyetlen szó sincsen autopoiézisről, s aligha lehetne is, hiszen ezt az elméletet Niklas Luhmann csak az 1980-as évek derekán dolgozta ki. Nem kevésbé meghökkentő azonban Beney Zsuzsa (1995: 32.) végkövetkeztetése, miszerint „a Flóra-versek nagy része József Attila halálköltészetének darabja”; „mintha (…) Flóra itt a halál szinonimája lenne”. Szerintem viszont ezekben a versekben a halál motívuma azt az igencsak közhelyes életérzést fejezi ki, miszerint „ha nem szeretsz, akár meg is halhatnék”:

Most azon muszáj elmerengnem:
hogy ha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.
                     (Flórának)

Az igazság az, hogy néhány kiemelkedő remekmű kivételétől eltekintve ezek a költemények alul maradnak a költő által képviselt színvonalon. Mi több, akad köztük kifejezetten rossz is, amilyen a Sas, melyben „a József Attila költészetében oly elemi biztonsággal megszokott kontroll hiánya” a verset „értelmében-szerkezetében is zavarossá teszi” (Beney Zs. 1995: 33.).

Fontos mozzanatra hívja fel a figyelmet azután Szabolcsi Miklós (1998: 830-831.), amikor arra mutat rá, hogy József Attila ekkor írt verseibe gyakran a megfelelő szövegösszefüggés megteremtése nélkül illesztett be Flóra-motívumokat, mint a Csak most…-ban, ahol „a Flóra-szerelem emlegetése (…) már valóban csak üres klisévé vált.”

* * *

Az említett remekművek egyike az öt részes Flóra-ciklusból a Már két milliárd:

Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelid érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nékem, szerelem.

Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
a csendes eső és a tiszta nap.
Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy levelei kiviruljanak.
Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.

Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom,
munkásoknak emberi öntudat.
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’
mely igazodni magára mutat.

Az alkotás-lélektani magyarázat szerintem igencsak egyértelmű. Gyömrői Edit mereven elutasító magatartása alkalmat adott kiemelkedő alkotások – milyen az átkozódó Nagyon fáj, és ellenverse, a Ne bántsd – megírására, de miféle ihletet nyerhetett volna József Attila egy olyan nőtől, aki hónapokon át se igennel, se nemmel nem reagált közeledésére? A zseni persze mindenre talál megoldást, ahogyan a Már két milliárd tanúsítja, melyben Flóra egy politikai költemény metaforájaként emelkedik magasba. Ugyanez a Szép Szó április-májusi számában megjelent Március gondolati szerkezete:

[…]
Mit ír a hirlap? Dúl a banda
Spanyolhonban és fosztogat;
Kinában elűzi egy bamba
tábornok a parasztokat
kis telkükről. Had fenyeget,
vérben áznak a tiszta vásznak.
Kínozzák a szegényeket.
Hadi uszítók hadonásznak.

Boldog vagyok: gyermek a lelkem;
Flóra szeret. S lám, álnokul,
meztelen, szép szerelmünk ellen
tankkal, vasakkal fölvonul
az ember alja. Megriaszt
a buzgóság e söpredékben.
S csak magunkból nyerek vigaszt,
erőt az élet érdekében.
[…]
Mert mi teremtünk szép, okos lányt
és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a Tejút, –
és ha csak pislog már a Nap,
sarjaink bízóan csacsogva
jó gépen tovább szállanak
a művelhető csillagokba.

Itt megjegyzendő, hogy a háborús világképpel szembeállított „Boldog vagyok”, „Flóra szeret” képzet, mint tudjuk, csak a költői fantázia által teremtett ellenpont, hiszen a lány ekkor még mindig nem volt hajlandó nyilatkozni elhatározásairól. Ilyen módon pedig csakhamar arra is alkalmatlanná vált, hogy politikai költészetének metaforájaként szerepeljen életművében, s a Szép Szó július-augusztusi számában Ha nem leszel címmel megjelent József Attila egyetlen olyan költeménye, amely valóban személyesen Flóráról-Flórához szól, és a lány nem csak elvont ürügye vagy alkalmi motívuma az alkotásnak:

Ha nem leszel most azé, ki szeret,
majd leszel akkor másé.
Egy ország porába irom neved.
Vigyázz, belőled is lehet
N .Pálné, X. Tamásné.

Ne méricskéld, ne latold magadat.
Ölj öledbe, ha kellek.
Vagy fölkél s falhoz veti a harag,
mint a részeg a poharat,
e szesztelen szerelmet.

A szakirodalom elhallgatja, hogy – két, ugyancsak ekkortájt írt, s befejezetlenül asztalfiókba dobott töredéktől eltekintve – ez a költemény egyben a Flóra-versek utolsó darabja is.

* * *

A továbbiakban a lány már csak életrajzi háttér a költő életében. Mint ismeretes, augusztusban József Attilát a Siesta szanatóriumban elmebetegként, inzulinsokkal kábították és mesterségesen táplálták. Flóra azonban még ekkor is halogatta a választ, és csak szeptember elején, Budapestre visszatérve ígérte meg a költőnek, hogy feleségül megy hozzá. Azóta Tasi Józseftől (1996) tudjuk azonban azt is, hogy ekkor már rég, május óta Illyés Gyula szeretője, és erről József Attilának is tudomása volt, ha máshonnan nem, onnan, hogy a Nyugat szeptemberi számában Illyés ezt három verssel is közhírré tette. A visszaemlékezésekből tudható, hogy mind a karácsonyra tervezett esküvő, mind Illyés és Flóra viszonya időről-időre igencsak foglalkoztatta a költőt. Elképzelhető, milyen konfliktusokkal. Költészetében azonban mindez már semmiféle nyomot nem hagyott.


HIVATKOZOTT IRODALOM


Beney Zs. 1995: József Attila: Flóra. In: Tasi J. 1995.

Fejtő F. 1990: Budapesttől Párizsig. Bp.

Horváth K. 2001: Versnyelv és műfajváltás József Attila Rejtelmek című versében. In: Kabdebó L. és mások 2001.

Illyés Gy.-né 1987: József Attila utolsó hónapjairól. Bp.

Kabdebó L. és mások (szerk.) 2001: Tanulmányok József Attiláról. Bp.

Szabolcsi M. 1998: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Bp.

Tasi J. 1995 (szerk.): „A Dunánál.” Tanulmányok József Attiláról. Bp.

Tasi J. 1996: Illyés Gyula és József Attila. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 3. sz.

Vágó M. 2005: József Attila. Bp.

Valachi A. 2005: Egy tabu föltárulkozása. József Attila, Illyés Gyula és a közös múzsa, Flóra kapcsolata. In: Holmi, április. http://www.holmi.org/arch/2005/04/09.html (Letöltés: 2017. április 2.)

VISSZA

fókusz


KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Két irodalmi főpincér

Az irodalmi főpincérekről a budapesti vendéglátás múltját felidézve a gasztronómus Gundel Imre és Harmath Judith emlékezett meg (Gundel & Harmath 1979, 1982). Az irodalmi főpincérek kora a kiegyezéstől (1867) a II. világháború kitöréséig, egyben a hazai sajtókamarai törvény érvénybe lépéséig (1939) tartó időszak volt, egyszersmind az irodalmi vendéglátóhelyek fénykora. Ezek olyan kávéházak és vendéglők voltak (ide értve a szállodák kávéházait és vendéglőit is), ahol az irodalom több neves képviselője és társaságuk (köztük gyakran kritikusok, rajzolók is), sőt egyes szerkesztőségek hosszabb időn át rendszeresen találkoztak, ott alkottak, dolgoztak, vitatkoztak, élcelődtek, szórakoztak. Az irodalmi vendéglátóhelyek sok esetben egyszersmind művészek vagy politikusok találkozóhelyei is voltak, hiszen gyakran vegyes asztaltársaságok jöttek létre.

Az irodalmi főpincérek az irodalmi vendéglátóhelyek dolgozói voltak tehát, akik hitelek, sőt kölcsönök rendszeres nyújtásával, a vendégek szokásainak, gyakran magánéletének alapos ismeretével, előzékenységükkel irodalmi körökben népszerűek voltak. Közülük a legismertebbek Reisz Gyula a New York Kávéházból (róla Gundel & Harmath 1982: 224, 320, Csapó 1996: 185, Erki, szerk., 1998: 69–70) és Kraszner Menyhért a Japán Kávéház tulajdonosa (róla Gundel & Harmath 1982: 232, 234, Erki, szerk., 1998: 53, 63; részletesen ismerteti a kávéház életét egy a Kraszner idősebb lányával készített interjú, Kresalek & Zeke 1996).

Reisz Gyula (1859. Debrecen–1927. május 3. Bp.) volt a legnevesebb irodalmi főpincér. Apja a debreceni Arany Bika Szálló főpincére volt. Reisz itt, majd Bécsben tanult. 1890-ben a Fiume Kávéházban markőr (felíró pincér), majd megkapta a kávéház fölött megalakult Újságírók Otthon Köre bérletét. A milleniumi kiállításon Debreceni Csárdát nyitott, majd megalapította a Lipótvárosi Kaszinót. Ezután haláláig a New York Kávéház főpincére volt, ahol irodalmi és művészvendégek körében nagy népszerűségre tett szert. Különös érzékkel ismerte fel a tehetségeket, akik korlátlanul kaptak tőle hitelt. Fiai közül Hajdú József húsz éven át a Nemzeti Színház tagja volt, Hajdú Antal is színművészként kezdte pályafutását.

Reisz külön érdeme, hogy a New Yorkban kiforszírozta, hogy ne csak a nagyobb bel- és külföldi lapok járjanak a kávéházba, hanem négyszáz vidéki magyar lap is (Erki, szerk., 1998: 70). Reiszről irodalmi értékűek Krúdy Gyula említései (Bölcsics & Csordás 2002: 200).

Kraszner Menyhért (Emánuel, Manó) (1883. december 31. Szatmárnémeti–1948. november 11. Bp.) szállodás, kávés volt. 1899-tôl Berlinben, majd Párizsban, 1902-tôl a londoni, római, nápolyi, salsomaggiorei Ritz Szállókban dolgozott. 1913-tól a budapesti Ritz Szálló, 1918-tól a Margitszigeti Nagyszálló igazgatója volt. 1928-tól 1942-ig a Japán Kávéház tulajdonosa, neves író- és művész-törzsvendégek körében nagy népszerűségre tett szert. 1945-ben még néhány hónapig a Japánt, 1947-tôl a Vígszínház Éttermet vezette.


IRODALOM


Bölcsics Márta & Csordás Lajos: Budapesti Krúdy-kalauz. Bp.: Helikon 2002.

Csapó Katalin: “A százéves irodalmi kávéház, a Newyork.” In: Zeke, szerk., 1996: 177–197.

Erki Edit, szerk.: Kávéház-sirató. Törzshelyek, írók, műhelyek. Bp.: Officina Nova 19951, Bp.: Officina ’96 19982.

Gundel Imre & Harmath Judith: A vendéglátás emlékei. Bp.: Közgazdasági és Jogi 19791, 19822.

Kresalek Gábor & Zeke Gyula: “A Japán. Interjú Kraszner Menyhért idősebb lányával.” In: Zeke, szerk., 1996: 155–176.

Zeke Gyula, szerk.: Budapest, a kávéváros. Budapesti Negyed 4(1996)2–3 (nyár–ősz), különszám.

VISSZA

morfondírozás


SZERDAHELYI ISTVÁN

A többféle végtelentől a semmiféle végtelenig

A végtelennel régóta gondjaim vannak. Jómagam ugyanis, tudatában lévén itteni tudatlanságom mértékének, mindig a legnagyobb bizalommal fogadtam az „egzakt tudományok” által nyújtott ismereteket, mint olyanokat, amelyek akkor is fontos támasztékok dolgaimban, ha nem tudom pontosan felmérni, miért és miként olyanok, amilyenek, s hogy miféle kutatásokkal sikerült ezeket kimutatni.

Így volt ez mindaddig, míg legjobb barátommal, a nemzetközi hírű matematikussal két bridzsparti között el nem beszélgettünk arról, mivel foglalkozik éppen. Mondta, hogy axiomatikus halmazelmélettel, s hogy érzékeltesse, miféle kérdésekről van itt szó, megemlítette a kisebb és nagyobb végtelen halmazok ügyét.

Képzeld el – mondta –, hogy huszárokat és lovakat állítanak fel végtelen sorban, de úgy, hogy minden egyes huszár mellett két ló áll. Világos, hogy a lovak végtelenének halmaza kétszer akkora, mint a huszároké.

Számomra viszont ugyanilyen világos volt, hogy ez az állítás téves. Ahhoz ugyanis, hogy valamiről azt állíthassam, nagyobb, mint valami más, elengedhetetlen, hogy mennyiségeiket megszámolva össze tudjam hasonlítani. A végtelennek pedig éppenséggel egyetlen ismérve van, az, hogy határtalan, vég nélküli, megszámlálhatatlan mennyiséget jelöl. Következésképpen, ami végtelen, az végtelen és annál eleve nincs semmi nagyobb.

Maradtunk hát a barátommal a bridzs és a politika mellett, de azóta az „egzakt tudományok” ismereteit sem fogadom olyan naiv bizalommal. Így eleve idegenkedtem, hírét véve, hogy – szemben az én időmben tanultakkal, miszerint a világmindenség időben és térben végtelen –, a ma uralkodó elmélet Georges Lemaître 1931-ben felállított elgondolását tükrözi. Eszerint a mindenség egy 13,7 milliárd évvel ezelőtti „gravitációs szingularitás” ősrobbanásából keletkezett, s azóta egyre tágul, amit az bizonyít, hogy a műszereinkkel érzékelhető legtávolabbi galaxisok színképvonalai a vöröseltolódás jelenségét mutatják. Ez akkor lép fel, ha a fényforrás a megfigyelőtől távolodik.

A teória olyan sikert aratott, hogy nemcsak Einstein fogadta el, hanem 1951-ben XII. Pius pápa is, mondván, hogy ez a bibliai teremtéstörténet tudományos alátámasztása: az ősrobbanás a „Legyen világosság!” fizikai értelmezése.

Ezek szerint tehát a világmindenség sem időben, sem térben nem végtelen. Ami szerintem azt is jelenti, hogy végtelen nincsen, hiszen ha a világmindenség sem az, akkor ugyan hol találhatnánk (a hittudományt és a matematikát kivéve) bármit, amiről azt állíthatnánk, hogy határtalan, vég nélküli, megszámlálhatatlan mennyiségű.

Ami pedig Pius pápát illeti, jobban utánanézhetett volna a bibliai teremtéstörténetnek. Ott ugyanis az áll, hogy „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet”, vagyis az ég és föld előbb létezett, mint a világosság. S ez bizony lehetetlenné teszi, hogy a „gravitációs szingularitás” ősrobbanásának bármi köze legyen a Bibliához.

Ha viszont a végtelent ilyesformán megszüntetjük, és azt állítjuk, a mindenség időben is és térben is véges, ezzel nemhogy valamiféle végső válaszhoz jutunk, hanem éppenséggel egy sor olyan kérdésbe ütközünk, amely a végtelennel szemben nem merülhet fel. A legkézenfekvőbbeket említve: mióta létezett ez a „gravitációs szingularitás?” Hogyan keletkezett és mitől robbant fel? S ha világmindenségünk egyre gyorsabban tágul kifelé, voltaképpen hová tágul? Honnan vesszük azt a feltételezést, hogy ahová a műszereinkkel felfogható legtávolabbi galaxisok benyomulnak, az nem része a világmindenségnek? Különös tekintettel arra, hogy ezen a határvonalon túlról, ugye, már a szó legszorosabb értelmében semmit nem tudunk.

Egy szakember, áttekintve ezeket a problémákat, azt írja: „Ami biztosnak tűnik, hogy egy folyamatosan fejlődő és nem állandó univerzumban élünk, azonban a fejlődés iránya, jövője és egyben múltja is ma még kérdéses a kozmológusok számára. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy milyen fejlettnek hisszük a civilizációnkat, miközben a világmindenség legalapvetőbb kérdéseire sem vagyunk képesek válaszolni.”

Nos, meg kell vallanom, e mai emberi civilizáció fejlettségével kapcsolatban igen sok erőteljesen aggodalmas gondolat tolul fel bennem, ha unokáim sorsára gondolok. Ezek sorából azonban valahogyan hiányzik az a kétely, véges-e a világmindenség, vagy végtelen. Épp elég azon töprengenem, túlélik-e a mai vadkapitalista globalizációt.



Kassák Lajos: Kicsi képarchitektúra

VISSZA

SIMOR ANDRÁS

Arany Jánost olvasva

Hegyvári Franciska kitűnő válogatásában olvasom Arany verseit. Idézzük először a címadó kétsorost.

Mi vagyok én? Senki Pál.
Egy fájó gép, mely pipál.

Ezúttal ebben a kötetben a Petőfire emlékező versek ragadtak meg legjobban. Két idézet az Emlények III. részéből:

De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az ,Egy gondolat’.

              * * *

De jól van így. Ő nem közénk való –
S ez ami fáj, ez a vigasztaló.

Olvasom a Harminc év múlva című verset:

Álmaimat gyakran látogatod most is,
Rég sír fedez, oh de nem nyughatol ott is,
Ha ugyan jámbor kéz teneked sírt ásott,
S nem temetetlen bolyg földi alak-másod.

Volna hitünk, mint a római, a hellén,
Már égne az oltár tova-tüntöd helyjén,
Magad, istenülve, örök istenek tárt
Csarnokiban szívnád az üdítő nektárt.

De így is, az évek haladó terhével,
Mely minket elaggít, te gyarapulsz névvel,
Amit adál, abból semmi sincs elveszve:
Firól-fira szállsz te, mint egy közös eszme.

Hanem én, ki veled testben együtt éltem,
Elborúlok néha s iszonyodva kérdem:
Vad kozák a láncsát hű szivedbe tolá?
Vagy fejszével ütött agyon buta oláh?

Vajda János is írt Harminc év után címmel egy verset, de Vajdára gondolva én a Gina emlékkönyvébe írt gyönyörű Húsz év múlva című remekműre emlékezem:

Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szivem többé nem ég.
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát,
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva egyedül –
Mult ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És akkor még szivem kigyúl.
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…

Folytassuk egy idézettel a Széchenyi emlékezete című Arany versből:

S lőn új idő – a régi visszacsökkent –
Reményben gazdag, tettben szapora,
A „kisded makk” merész sudárba szökkent,
Ifjú! ez a kor „Széchenyi kora.”

Idézem a Tompa Mihályról írt négysorost: Szegény Miska sírkövére

Hát jól van így, amice Tompa:
Én skártba, te végnyugalomba,
S ha nem pönög lantunk, gitárunk,
A varju sem károg utánunk.

Az Alkalmi vers refrénje engem is versírásra késztetett, Ezzel a saját kétsorosommal zárom ezt a rövid írást:

Adjon Isten, ami nincs,
mert ami nincs, az a kincs.

(Mi vagyok én? Önarckép költeményekben, Unikornis Kiadó)



Kassák Lajos: Reklám kollázs

VISSZA

olvasólámpa


BÉLÁDI MIKLÓS

Kassák Lajos: Mesterek köszöntése című verseskötetéről *

(Béládi Miklós maga idején bátor kritikája mára kordokumentummá vált: megmutatja, milyen nehézségekbe ütközött még akkor is a modern művészetek elfogadtatása.)

„Tűnődhet az olvasó: vajon elkésett, avagy nagyon is időszerű könyvet vesz-e a kezébe, ha Kassák Lajos új verseskönyvével, a Mesterek köszöntésével találkozik. Az album alakú, rendkívül szép kiállítású könyv tíz verset és ugyanannyi színes reprodukciót közöl, eligazításként pedig utószót és jegyzeteket, a festők életrajzának és művészetének tömör vázlatával. A versek az avantgárd klasszikusait idézik: Matisse-hoz, Picassóhoz, Braque-hoz, Légerhez, Marchoz, Chagallhoz, Kleehez, Rousseau-hoz, de Chiricóhoz, Ernsthez szólnak, s művészetük, képeik megértéséhez visznek közelebb. A modern művészet kínálta élmény, sugalmazás ömlik át a versekbe: a képek szemlélése válik költeménnyé – újabb élő bizonyítékául annak a meg nem szakadó, bensőséges, együtt lélegző kapcsolatnak, mely Kassákot, a költőt indulásától máig a modern képzőművészeti áramlatokkal összekötötte. Köztudott, mégsem eléggé méltányolt Kassáknak az új képzőművészeti törekvések megismertetésében, az új ízlés meghonosításában vállalt szerepe. Munkájának ezt a részét folyóiratai és ma már egyre nehezebben hozzáférhető kiadványai rejtik, elzártan a nagyobb nyilvánosságtól – mintha csupán történeti számontartásra érdemes közjátékról lenne szó, rég lezajlott és folytatás nélküli vállalkozásról, a fő áramoktól távol eső egyéni különcködésről. Kassák életműve mást tanúsít. Az avantgárdnak csak egy része múlt el a tízes-húszas évekkel, irodalmi és képzőművészeti törekvései újjáformálták a művészet világát, és nem egyedül történeti, de napjainkig érő jelentésük van. Kassák művét is tökéletesen félreértjük, ha benne csak az avantgárd izmusok egymásra következő évgyűrűit szemléljük, történeti maradványait látjuk, s nem vesszük észre, hogy a Nyugat első nemzedékének irodalmi forradalma után a tízes években új forradalom kezdődött – új művészet született. Ennek a mozgalomnak Kassák volt irányítója, jószerint egyetlen teremtő alkotója és vitathatatlanul a legbiztosabb ösztönű szervezője, hiszen tájékozódását – a modern európai mozgalmaktól Bartókig és az új magyar képzőművészetig – azóta már sokszorosan igazolta a szakkutatás csakúgy, mint a közízlés nehezebben mozduló változata.

A Mesterek köszöntése is az új művészet jegyében fogant munkája Kassáknak.

Ami először felötlik a versek olvasásakor: a költői magatartás eltökéltsége, szigorú hangulatú elszántsága. Már ebből sejthető, hogy nem elkésett, hanem nagyon időszerű kötet a Mesterek köszöntése. Figyelmeztet erre egy dátum is: az utószó 1955-ben íródott – vagyis egy magától értetődő vállalkozásnak teljes évtizedet kellett várnia, míg napvilágot láthatott. Mert ma már nem vonható kétségbe, hogy a századelőn induló, majd több ágra szakadó izmusok művészete nem csupán anarchista rombolás és a formátlanság értelmetlenségbe vesző lázadása volt, de újat teremtő, új lehetőségeket fölszabadító, távlatokat nyitó nagy kísérlet is. Új világkép, új stílus szülője; gazdagítója és előrelendítője a művészetnek. Kassák versei mégis elfogadtatni akarják ezt a művészetet, síkraszállnak érte, vállalva a meg nem értést, sőt az elutasítást. Az avantgárd költői magatartását idézik a versek, régi viták hangulatára emlékeztetnek. Mintha ma is alapigazságok ésszerű voltát kellene bizonyítania! Kell is, úgy látszik, vagyis nem a könyv késett el, hanem a tudat, az ízlés jár lemaradva az új fejlemények mögött. Kassák az értelmezés – nem iskolás módszerű – feladatára vállalkozik, s erre napjainkban a költészet nyelvén nincs is nála hivatottabb jelentkező.

A képmásolatok előtt olvasható versek nem művészportrét akarnak adni – hogyan is vállalkozhatnánk erre? Nem is a közölt festmények értelmezését kívánják elősegíteni; nem széljegyzetek, melyek egy nehezen megközelíthető világban a tájékoztatás, az eligazítás feladatát töltik be. Vers és tárgy között másféle kapcsolat létesül. Vers és kép együtt szólal meg: a versek hatását fokozzák a színes nyomatok, s a képekre is másképpen tekintünk a költemények ismeretében. Erre a kölcsönös egybehangzásra azért kell figyelni, mert a modern művészet közös alapjaira, rokon törekvéseire, megvilágító párhuzamaira utal. Vers, kép és tanulmány együtt sikeresebben tud legendaromboló lenni, mint a puszta érvelés. A Mesterek köszöntése is részt vehet a tévhit eloszlatásában: a modern művészet érthetetlensége, szándékolt homálya korántsem oly magától értetődő vádpont, mint sokáig gondolhattuk.

Kassák Lajos könyve azonban nem is erről akar meggyőzni. Mellékesnek, elhanyagolhatónak tartja a megérthetőség körül folyó vitát. Amit alapelvként magvas és higgadt tanulmányában leszögez, azt szeretné könyve minden sorával igazolni. A tanulmányban írja: »Először is azzal kell tisztában lennünk, hogy a művész mint alkotó egyéniség nem valami már meglevőt ábrázolni, pontosan lemásolni akar, hanem valami új, eddig még nem létező objektumot kíván létrehozni. Valamit festményben, költeményben, zenében úgy, hogy önmagát fejezze ki konstruktív ’zárt egységben’. Amit Apollinaire így mondott: a mű ’magában viseli önmaga magyarázatát’«. Első pillantásra úgy tűnhet, Kassák tagadja a művészet ábrázoló szerepét, és a teljes, ellenőrizhetetlen önkény pártjára áll. Költészete s ez a kötete ellene mond az ilyen föltételezéseknek. Amit tagad – de azt megalkuvást nem ismerve, makacsul, sőt dühödten –, az az egyszerű másolás, a földhöz ragadó utánzás, a hagyományok elvakult tisztelete. Amiért szót emel: az új elismertetése és a mű belső megértése, saját törvényeihez igazodó megközelítése. Az induló Kassák, de még a két háború közötti idők alkotója is, vitázhatott olykor ingerülten, szélsőséges elveket hangoztatva, mintegy saját elméletének rögeszmés hirdetőjeként. De ez a gondolat: a művészet autonóm, teremtő szerepének vitázó kifejtése és a műalkotással azonosuló megértés követelése nem csupán történetileg érthető igény volt, hanem nélkülözhetetlen szempont minden új irány igazi számbavételénél.

Ezek az elvek a mindent igazolás alapjául is szolgálhatnak. Elmoshatják az értékrendszer utolsó nyomait az elméletből. A szemlélőt arra a talán kényelmes, de inkább önáltató álláspontra kényszeríthetik, hogy mindennek alfája és ómegája a műben objektiválódott világ, amivel voltaképpen egyetlen dolgot tehetünk: tudomásul vesszük és igyekszünk föltárni saját, semmi máshoz nem hasonlítható törvényeit. Kassák ezzel a kényelmes állásponttal soha nem elégedett meg. Annál már békétlenebb is volt, hogysem ezt a könnyű utat válassza. De azért sem fogadhatta el, mert nem magasztalni, hanem megérteni akarta az új művészetet. Tudott arról, hogy a nagy kísérletek velejárói a tévedések és buktatók; nem hihette, hogy a friss törekvések rendre, sorra tökéletes beteljesüléshez érkeznek. Ám ennél a józan történeti érzéknél lényegesebbet világít meg Kassák pályájának egyik, még kevésbé föltárt sajátossága. Nem oktalanul, Kassák Lajost a magyar avantgárd első és egyetlen teremtő alkotójaként emlegetjük. Az avantgárd azonban az ő esetében nem a merő önkény diadalra juttatását jelentette. A hajdani »botránysikerek« elmúltával ma már közhelynek számítana, amire életét föltette. Miként sok kortársa, ő is gyanakvással tekintett arra, amit közkeletű valóságnak hiszünk. Mégsem a valósággal szakított sem első, sem későbbi korszakaiban, hanem csupán a valóságról alkotott elgépiesedő észlelésekkel, szemlélettel. Ezt a konokságig szigorú költőt végül is nagy, már-már romantikus bizalom hevítette. A normák, értékek, ideálok vérzivataros fölbomlásának idején s a csalódás reményvesztettsége után sem mondott le a lényeg és az összhang kutatásáról. Nem szakított a valósággal, de nem tudta felejteni azt a megízlelt szabadságot sem, amit a szuverén teremtés lázai hoznak az alkotóra. Megtartani a motívum, a tárgy vagy a téma valóságosságát, s ezt a valóságot építeni át saját törvényű alkotássá – ez Kassák kísérletének lényege. Ez a kulcsa sikereinek és kudarcainak; ez a gyökere etikusságának. Az emberies tartalmat visszaszorító vagy száműző teljes absztrakció előtti állapota ez az új művészetnek. Azé a bizalomé, melyet az értelem kormányoz; nem a lemondás, hanem eddig földerítetlen területek költői ellenőrzés alá vonása. Kassák avantgardizmusának racionalista alapjait tehát úgy tekinthetjük, mint egy hitelesebb rend utáni áhítozást, melyben az ember és a világ, egyén és környezet új összhangra lelhet. Megint a Mesterek köszöntése tanulmányából idézünk: »látnunk kell, a többirányú formai mozgalmak egy tőből fakadását, egy irányba torlódását, amit az új harmónia keresésének, korszerű stílus-kialakulásának nevezhetünk«. Kassák harmóniát és rendet, világosságot és nyugalmat lát azokban a művekben, amelyekről oly könnyen képzeltük, hogy görcsösen eltorzultak vagy kiszakadtak megértésünk köréből. Versek és képek egy nyelven beszélnek – innen származik a Mesterek köszöntésének egysége. Ide illenek Matisse sorai: »Amiről én álmodom, az az egyensúlynak, tisztaságnak, derűs nyugalomnak a művészete, amely minden zavaró vagy lehangoló körülménytől mentes«”.

1966




* In.: Ferenczi László: Én Kassák Lajos vagyok, 1987. [vissza]



Kassák Lajos: Konstruktivista kompozíció

VISSZA

BISTEY ANDRÁS

Két könyvről

Személyes irodalomtörténet
– Kaiser László: „Áldassál emberi Verejték”

Kaiser László többféle módon van jelen a magyar kulturális életben: költő, könyvkiadó, dramaturg, hogy tevékenységének csupán néhány területét említsem. Legújabb kötete, amely címét egy Ady-verssorból kölcsönözte, portrékat, emlékezéseket, búcsúztatókat és méltatásokat tartalmaz. A különböző írások egységet alkotnak, mert mindegyikben hangsúlyosan ott van Kaiser László személyisége, anélkül, hogy előtérbe helyezné magát. Ez sokszor csak az életművek iránti vonzalomban nyilvánul meg, máskor a személyes ismeretség is színezi és erősíti a portrék érzelmi és gondolati hátterét.

Az írások zöme már lezárt életművekkel bíró alkotókról szól, csupán a kötet utolsó néhány köszöntésében és méltatásában ír jelenleg is alkotó kortársakról.

Nagy kérdés azonban, hogy lehet-e négy-öt oldalas portrékban lényeges dolgokat mondani anélkül, hogy a kis terjedelem vázlatossá és/vagy közhelyszerűvé tenné az írást. Kaiser László ezt úgy kerüli el, hogy nem törekszik teljes életművek értékelésére, különösen klasszikusok, például Németh László és Szabó Lőrinc esetében, hanem kiemeli munkásságukból azokat az elemeket, amelyek leginkább megragadják őt.

A Németh Lászlóról szóló írásban a minden művében jelen lévő pedagógiai szándékon van a hangsúly, a Szabó Lőrincről és fiáról szólóban pedig az apa és a fiú, G. Szabó Lőrinc (Lóci) kapcsolatán, elsősorban a fiú elbeszélése alapján. Kaiser László személyes emlékeket is idéz G. Szabó Lőrinccel való találkozásairól. Az apa látszólag a háttérben marad, mégis szinte minden róla szól.

Visszatérve Németh Lászlóra, érződik a könyvből, hogy Kaiser László számára Németh László életműve szellemi igazodási pont. Más alkotókról írva is gyakran fordul Németh Lászlóhoz érvekért, legyen bár szó Szervác Józsefről, Sánta Ferencről, Nemeskürty Istvánról és másokról.

Gyakran lehet olvasni manapság, hogy a magyar kultúra végzetesen szétesett, szekértáborokra szakadt, ezek mindegyike bezárkózott a maga köreibe, bizalmatlanul, olykor ellenségesen tekint a többiekre. Kaiser László könyvében virtuálisan oldódik ez az elszigetelődés. Az Új Embert és a Vigíliát szerkesztő katolikus író, Magyar Ferenc mellett szerepel a könyvben Váci Mihály, aki a nyírségi paraszti világból érkezett az irodalomba, és aki elkötelezetten baloldali költőként vált egy korszak emberi és művészi ikonjává. Kaiser László szenvedélyesen elítéli Váci mai elhallgatását, a körülötte terjedő csendet és a művészete ellen indított méltatlan támadásokat.

Bár a szerző elsősorban írókról, költőkről, vagy az irodalmi élet más szereplőiről: irodalomtörténészekről, kritikusokról ír, vannak olyan aktorai is, akik csak érintőlegesen kapcsolhatók az irodalomhoz. Ilyen például Hársing Lajos, akit az idősebb tévénézők elsősorban szinkrondramaturgként ismerhetnek. Kaiser László személyes emlékeket is idéz róla, akárcsak máshol másokról is, így válik elevenné a róla néhány vonallal fölvázolt kép.

A könyv talán leghosszabb írása Sánta Ferencről szól. Miközben a szerző érzékelteti Sánta korszakos jelentőségét, közeli ismeretségük alapján megrajzolja hétköznapi emberi portréját is. És természetesen nem hagyhatja említetlenül a Sánta Ferenc sok tisztelőjét foglalkoztató „Sánta-rejtélyt”, azt, hogy húszévi alkotói munka után, amelyben létre jött az ismert életmű, miért következett negyvenévi hallgatás. A rejtélyt a szerző sem oldja meg egyértelműen, csupán adalékokat szolgáltat a megoldásához, személyes emlékei alapján. „Nem tudok írni – felelt nagyon határozottan a kérésemre… S persze sokan nem értik, úgy is megfogalmazható, talán igazán senki sem érti, hogy miért hagyta abba az írást a nagy művek megszületése után, valamikor a hatvanas évek második felében. Talán a minőség igézetében és holdudvarában kellett elhallgatnia, úgy, hogy mégis jelen volt.”

Györffy László alakjában Kaiser korunk egyik újabb jellegzetesnek tartható alakját rajzolja meg. Azt az embert, aki nem érezte jól magát a rendszerváltás előtti világban, de abban is csalódnia kellett, amelyik utána következett. Naivitás, hiú remények és keserű kijózanodás jellemezte, jellemzi ezeket az embereket.

Kaiser Lászlónak munkája, érdeklődése, és nem utolsó sorban személyisége miatt sok barátja volt és van. Akinek pedig sok a barátja, az az idő múlásával sok barátot elveszít. Többük temetésén búcsúztatót mondott, ezek közül néhány a könyvében is szerepel. Ezek az írások líraiabbak, mint az előzők, még több bennük a személyes emlék, a nyomtatott szövegen is átsüt a búcsúzó barát megrendülése. Az eltávozottak között vannak ismert nevű alkotók, mint Turcsányi Péter vagy Kósa Csaba, és olyanok is, akiknek tevékenysége inkább egy szűkebb tájegység kulturális életéhez kapcsolódik, mint az író, költő, etnográfus, muzeológus Matyikó Sebestyén József.

A kötetet néhány olyan portré zárja, amely életművüket még építő alkotókkal ismerteti meg az olvasót. Ők még közelebb állnak a szerzőhöz, hiszen sokukkal munkakapcsolatban van, kiadójukként és munkásságuk nyomon követőjeként. Ilyen Szakolczay Lajos, a „szellem megrészegültje”, akinek érdeklődési körében az irodalom, a színház, a zene és a képzőművészet egyaránt alappillér, és akinek Kaiser csodálja hatalmas munkabírását, tiszteli értékfelmutató perlekedéseit mindenféle hamis beidegződés, igazságtalanság és rosszindulat ellen.

Vannak, akikhez a közös munka, könyveik szerkesztése, kiadása hozza közel, mint például Csernák Árpád vagy Botz Domonkos, másokkal nem áll közeli, napi kapcsolatban. Pomogáts Béláról vagy az erdélyi költő Farkas Árpádról szólva másokat is idéz. Pomogáts Béla esetében Rónay Lászlót, Farkas Árpádról szólva Sütő Andrást.

Végezetül nem lehet nem említeni még egy szerzőt, akinek a neve nem a tartalomjegyzékben, hanem a könyv címlapján szerepel. Kaiser László mindvégig jelen van a könyv lapjain. Kilép a távolságtartó szerző szerepéből, személyes élményeket idéz, véleményt mond, benyomásokat rögzít, öntudatosan vállalja, hogy érzelmei is vannak a bemutatott szerzőkkel kapcsolatban, így a másokról szóló szövegekben elrejtett apró mozaikból összeáll az ő portréja is. (Hungarovox Kiadó 2016)


Ha változik a „vonal” – Nyerges András: Reciprok

Az irodalom általában akkor lesz önmaga témája, ha az írónak nincs elég ismerete a világról, csak a szerkesztőségek, kiadók, irodalmi presszók és kávéházak beltenyészetét ismeri, ezért csak arról tud írni. Nyerges András eddigi munkássága gazdagabb és sokrétűbb annál, semhogy ez a vád fölmerülhetne ellene, mégis némi kedvetlenséggel olvastam az első oldalakat, amelyeken a Brasil presszónak az irodalmi élet peremén lebzselő törzsközönsége könyvekről, művekről és főleg szerzőkről (irigyeltekről és lesajnáltakról) vitatkozik. Azután, ahogy alakul a történet, kiderül, hogy ennél sokkal többről van szó.

A regény cselekménye két szálon fut. Az egyik Granicsári Géza, alias Tóth Géza rövid írói pályafutásával és viharos magánéletével ismerteti meg az olvasót, a másik pedig a sokat ígérő ifjú költő, Hóka György története. A kettő párhuzamosan bontakozik ki, időnként azonban a szereplők életútja találkozik, amiből többnyire konfliktusok származnak.

Tóth Géza, az egykori ellenálló, majd pártmunkás felsőbb „ihletésre” ír egy szatirikus regényt, amelyben kifigurázza a nemrég letűnt Rákosi-rendszert. A siker ugyan az övé, de a munka zöme a kiadói szerkesztőé, aki a gyengécske kéziratból sikeres könyvet készített. Az irodalmi élet felbolydul. Van, aki tudja, és szűk körben hirdeti is az igazságot, van, aki hiszi is, nem is, mások azt nem értik, hogy lehet a Rákosi-rendszerről szatírát írni. Nem veszik észre, vagy nem hiszik el, hogy „megváltozott a pártvonal”. Groteszk módon azonban maga a szatíraíró Granicsári-Tóth sem méri föl jól a helyzetet, szatirikus regény ide, szatirikus regény oda, a változásokat elvei elárulásának tartja. A nagyobb baj az, hogy nem tesz lakatot a szájára, kínai diplomatákkal barátkozik, amikor a két nagyhatalom már nem „testvér”, sőt arról beszél, hogy ideje lenne megkezdeni az ohm szervezését a „revizionista” hatalom ellen. (Az ohm, mint az elektrotechnikában járatosak tudják, az ellenállás egysége.) „… én azt hiszem – mondja egy alkalommal a lakásán rendszeresen összejövő „irodalmi szalon” vendégeinek –, hogy ami itt folyik, az árulás. Ezek, vagyis ők felőlem hívhatják szocializmusnak, de nekem innentől csak kutyakomédia.” Mindennek hamarosan meg is lesz a következménye, jönnek a retorziók: először figyelmeztetésül csak a rangos díj harmadik fokozatát kapja a regényére, majd a sokszobás, kényelmes állami lakásból el kell költöznie egy szerény kétszobásba, végül a rendőrség is bekapcsolódik az ügybe. A maga szangvinikus módján a harmadik díj miatti dühében hű kutyáját, Batyut úgy megrúgja, hogy szegény pára belepusztul az inzultusba. És itt kap fontosabb szerepet a másik főszereplő, Hóka György ifjú költő.

A húsz év körüli fiatalember, akinek itt-ott már megjelennek a versei, Granicsári „irodalmi szalonjának” éppen csak megtűrt rendszeres vendége, szerelmes az író filozófus feleségébe, de erkölcsi elvei, vagy mint okkal gyanítható, inkább csak félénksége és kisebbségi komplexusa miatt, nem tesz gyakorlati lépéseket, hogy szerelmét finoman szólva megpróbálja realizálni a sokat tapasztalt harmincas asszonnyal. Ám úgy érzi, az ártatlan kutya elpusztítása olyan gaztett Granicsári részéről, ami fölmenti az erkölcsi elvek betartásának kötelezettsége alól, sőt bosszút áll Granicsárin, ha elcsábítja a feleségét. Ezt a maga őszinte és nyers módján úgy fejezi ki (persze csak gondolatban), hogy „… bosszúból baszni nemesebb dolog, mint csak úgy, élvezetből”.

Talán a cselekmény fenti igencsak vázlatos ismertetéséből is látszik, hogy vérbeli szatíráról van szó. Az idősebb olvasóknak joggal lehet déjà vu érzésük, amikor találkoznak a hatvanas évek elejének sajátos szófordulataival, kifejezéseivel, vagy olyan jellegzetes termékeivel, mint a „szektás-dogmatikus” albán Raki Rushi vagy a Szkanderbég (Skanderbeu) konyak, amely addig volt kapható az üzletekben, amíg össze nem vesztünk az albánokkal.

Nyerges András derűs szellemességgel állítja elénk a kor jellegzetes figuráit: a szűk körben ellenzéki nézeteket hangoztató, de a hatalomhoz dörgölőző, attól díjat remélő írót, a presszóban naphosszat ücsörgő szerény tehetségű sztrájkoló írót, aki úgy érezhette magát egyenrangúnak az ugyancsak sztrájkoló befutottakkal, hogy szintén nem írt, csakúgy, mint azok, vagy a sajtó peremvidékén vegetáló újságírót, aki valamiféle hatalomnak szerette láttatni magát „… akit nem mi avatunk íróvá, abból itt sose lesz író” – hogy csak néhány jellegzetes alakot említsek.

A Reciprok a magyar történelem egy olyan rövid korszakába röpíti vissza az olvasót, amelyről a későbbi nagy változások után ma már szinte alig esik szó, pedig sok ember számára az is sorsfordító időszak volt. A hatvanas évek elején, mint a regény egyik hőse mondja „változott a pártvonal”, sok elvi kérdés, ami addig helyes volt, helytelenné vált, és aki nem ismerte föl idejében a változások irányát, az a „kétfrontos harc” jegyében könnyen „baloldali elhajlóvá” válhatott, annak minden kellemetlen következményével, az „elbeszélgetéstől” az állásvesztésen át egészen a börtönig. A többség azonban várakozóan és némi cinizmussal figyelte az eseményeket. A „baloldali elhajlók”, a „sztálinista dogmatikusok” elleni eljárások megindítását a pesti humor a maga módján kommentálta: „… futótűzként terjedt el a városban, hogy tavaly a kelleténél jobban sikerült az amnesztia, a börtönökben túl nagy lett az üresedés, a Belügynek ezért újabb pereket kell előkészítenie.” Majd máshol: „… felsőbb óhajra kell produkálni valamiféle baloldali veszélyt, mert olyan csak úgy magától ripsz-ropsz nem áll elő, vagyis gründolni kell – de feltétlenül kell, hogy indokolni lehessen egy újabb jobbratolódást.”

Amikor a dolgok hirtelen megváltoznak, elveszítik korábban megszokott jellegzetességeiket, vagyis mindennek a visszája, a reciproka válik a dolgok színévé, akkor három féle válasz lehetséges az újonnan fölvetődő kérdésekre: a köpönyegfordítás, az ellenállás és a kilépés. A Reciprok hősei is ezen a három módon igyekeznek reagálni a fordulatra. Nyerges András regénye olvasható történelmi regényként is, olyan regényként, amely egy lezárt korszakot idéz meg, ám ez csak a felszín. Hősei ma is közöttünk élnek, ha többnyire már nem is a maguk testi valójában, de mint típusok. Mi, akik azóta már megéltünk nagyobb fordulatokat is, mintha az elmúlt két-három évtized és a mai idők embereinek előképét látnánk a regény szereplőiben.

(L’Harmattan Kiadó 2016)

VISSZA



Kassák Lajos: Térkonstrukció 1923