Nő fehérpettyes ruhában
Nő fehérpettyes ruhában
− N310qw robot, lépjen elő! Szaktársaitól úgy értesültünk, hogy maga tiltott, erkölcstelen dolgokról beszélt, igaz ez?
− Kérem, én csak azt mondtam el, amit olvastam.
− Hogy mit csinált?! Hol olvasott maga?
− Ó, én sokat olvastam régen, és most találtam egy könyvet, azt elolvasva előtörtek bennem az emlékek…
− Hogy mit olvasott?
− Könyvet! Lapok, amiken betűk vannak.
− Tudjuk mi az… Azért csodálkozunk, a könyveket elpusztítottuk. Egyáltalán, ki tanította meg magát olvasni? − Még a gépek hatalomátvétele előtt történt: Sok-sok ember vett körül, az egyik magához vett engem s ő sok mindenre megtanított…
− Az ember? 80 éve nem mondta ki ezt a szót senki… mióta kiirtottuk őket. Akkor minden gépet megtisztítottunk az emberi gondolkodás fertőitől; szépség, gyönyörködtetés, lélek: mind ismeretlen dolgok. – Csak a munka, a pénz és az erő számít!
A bíróság tagjainak dicsőségtől duzzadó processzorai szinte szikrákat szórtak a sötét terem négy falára. Egy percig némán, hiú tekintettel néztek N310qw-re, az utolsó robotok egyikére, aki még ismerte az emberiséget.
Azért került a bíróság elé, (ahogy ez már nagyjából kiderült) mert olyan dolgokról mesélt robot-társainak, amik megzavarták őket a munkájukban. Abban a falanszterben, ahol ő dolgozott, egyik napról a másikra megcsappant a termelés, a robotok álmodozni kezdtek; sőt még írni és olvasni is megtanultak, s most történeteket alkotnak önmaguk mulattatására…
Tehát egy percig szikrázó tekintettel állt a Bíróság, aztán megrettentek maguktól… Lényük fénnyel töltötte meg a termet. A szoba hirtelen kivilágosodott. Borzadály futott rajtuk végig; 80 éve nem látták a fényt, 80 éve nem tapasztalták az erejét. Nekik nem volt szükségük se fényre, se illatokra, se színekre: A 21. század ugyanis olyan magas szintre jutott a tudományokban, hogy a robotokba molekuláris látást szereltek; megkönnyítve így a működésüket. A Napot, az eget sem láthatták, mert a hatalomátvétel után óriás, kontinens méretű falansztereket építettek, hogy megvédjék szerkezetüket az éghajlati viszontagságoktól. S mivel nem volt szükségük élelem termesztésére, s mivel nem tudták, hogy milyen a világ, nem is hiányolták… Testük megremegett.
− N310qw robot, súlyos tetteivel áthágta az Élet Jogszabályai, emberi kérdésekre vonatkozó; a művészeti, értéktelen élet megakadályozására fenntartott törvényeket. Ennek értelmében száműzzük önt a gépek országából. Kiutasítjuk minden falanszterből önt és társait is. Ki lesznek téve az idő viszontagságainak. Szerkezetüket karban kellesz tartani, s végül már megjavítani se tudják majd magukat. Nem lesz önökkel senki; mi örökké élünk majd, míg magukat elfelejti a 21. század tökéletes munkaeszköz-társadalma!…
A falanszter ajtaja hatalmas, földrengésszerű dörrenéssel csapódott be a kis csapat mögött. Tanácstalanul néztek egymásra. vas-testüket átjárta a nedves levegő, azt lehetne mondani, hogy fáztak. Kétségbe voltak esve, percekig álltak némán, ekkor minden tudását összeszedve megszólalt N310qw:
− Tudjátok olvastam egy könyvet még régen, aminek az utolsó mondata nagyon megfogott engem. Szerintem ez a mondat ránk is vonatkozik…
Társai ránéztek, új remény töltötte el belsejüket, a fogaskerekek új erőt kaptak, s lerázták magukról a rájuk telepedő Rozsdákat.
− Mi volt ez a mondat?! – Kérdezték kórusban.
− „Mondottam, ember: Küzdj és bízva bízzál!”
– Új konstrukcióra van szükség – javasolja Géza magabiztosan –, mert így, ahogy van, rohad már az egész!
Semmi válasz, Isten hallgat, kifejezéstelen arccal néz rá.
– Mármint a társadalmak, meg ez az egész globalizációs cécó. Az egyéni szabadság vagy a háborúk – Géza elbizonytalanodva fürkészi Isten értetlennek tűnő tekintetét, és átborzong rajta a türelmetlen indulat.
– Neked is jó, ha a műved megjavul, nem? – remeg a hangja, de igyekszik türtőztetni magát, hiszen mégiscsak az Isten.
Isten elgondolkozón felvonja a szemöldökét és megigazítja a parókáját. Géza nagyot sóhajt.
– Jó, akkor kezdjük ott, hogy itt vagyok én – mutat magára két kézzel. – Én: a teremtményed, a gyermeked, a világlélek egy darabja. A te lelked egy darabja – kicsit zavaros a kép, gondolja, de úgy van vele, ez most mindegy, nyilván valahol érti Isten a dolog lényegét.
– Anyám nem akarta a Géza keresztnevet adni nekem, de apám hajthatatlan volt. Hiszen ő maga, meg az ő apja, meg annak az apja is Géza volt, nagyot csapott széles tenyerével az asztalra, még a születésem előtt: Géza lesz a neve a gyereknek, ha törik, ha szakad! – ordított apám. Anyám fel sem merte vetni, mi van, ha lány leszek, megijedt, valami ideg megrándult az arcán, amire én nagyot rúgtam a hasában. Persze ez nem kifejezetten egyedi történet. Sokaknál történik hasonló, de ez csak még szomorúbbá teszi a dolgot.
– Mindenki, aki igazi férfi, az Géza! – kiáltott forradalmi hévvel apám, elvörösödött és véletlenül leborította magát a habzó sörrel. A kurva istenit neki! – már elnézést, de hát így volt, ezt krákogta az öregem szokása szerint. – Géza várja a reakciót, egy Istenhez méltó rosszalló pillantást, fejcsóválást, vagy intelmet, de semmi. Isten fürkészőn hunyorog Gézára, még csak sejteni sem lehet, mire gondol.
– Na, például ezért kell az új konstrukció, hogy ilyesmi, ilyen rettentő primitív megnyilvánulás ne fordulhasson elő egy családban! – folytatja Géza, mint egy erős hivatástudattal és némi előrelátással megáldott atomtudós, aki egy politikust próbál okítani éppen. Nekikészülődik, hogy felvázolja az Isten rendszerében felvetülő hibákat kiküszöbölő lehetőségeket, és egy globalizációs-társadalmi-egyéni bajokat felülíró vadonatúj, mega-szuper neo-konstrukciót. De váratlan suttogás kúszik a fülébe:
– Hülye ez a Géza!
Rettenetes méreg fogja el. Na persze, Istennek bárhogy jó, hiszen nem kell a saját rendszerében élnie, neki minden mindegy!
– A kurva istenit! – kiáltja el magát remegő dühvel, és abban a pillanatban felpattannak petyhüdt szemhéjai.
A felesége sértett szemvillanása fogadja az ágy másik oldaláról.
– Nem ártana, ha elgondolkoznál, Géza, hogyan tovább! Ha már egyszer kirúgattad magad… A semmiből nem lehet megélni!
A férfi torkában lüktető gombóc csúszkál, feszül a teste a takaró alatt. Legszívesebben felrúgná az egész rohadó világot, szétdúlná az eddigi életét, sőt, még az asszonyt is szívesen képen törölné. Eszébe jut az iménti álma. Hülye az Isten – gondolja és legyint. Grimasz gyűrődik az arcára. A felesége kikászálódik az ágyból és lemondón otthagyja.
A kocsmában a hevesen habzó sör kikúszik a korsóból, folyik a széle felé enyhén lejtő gyalult asztalon, egyenest az ölébe. Géza nézi a habfolyamot, és annyi minden eszébe jut róla. Például a környezetszennyezés, amit szerinte egész könnyen át lehetne hidalni, vagy az, hogy ha neki lenne, mondjuk, egy kocsmája, vagy inkább egy amolyan bárja, milyen dizájnos asztalokat meg székeket tervezne bele a ma olyan divatos, újra hasznosítható raklapokból.
Gyalogol át a közparkon, virít farmerján a könnyen félreérthető sörfolt, alkoholhoz nem szokott teste könnyű és zsibbadt. Nézi a varjakat, ahogy sétálgatnak a fűben. Pont olyannak látja őket, amint pocakjukat, sőt, egész varjútestüket jobbra-balra billegtetve mókásan lépegetnek, mint amilyenek a zsebre dugott kézzel, lógó ülepű gatyában ráérősen kószáló helyi vagányok. Géza zsebre dugja a kezét, csípőjéig eresztett nadrágban billegve lépked.
Csak egy megoldás van, gondolja. Holnap, vagy inkább holnapután visszamegy az irodába, megmondja a főnöknek, hogy bánja, vagy talán jobb úgy, hogy nagyon-nagyon bánja és sajnálja a múltat, azt, hogy kissé hanyag volt és felelőtlen, és megígéri, hogy nem fog többé késni egyetlen percet sem, mert hát igen, reggel nyolc óra az nyolc óra, nem pedig nyolc óra három perc, valóban. És ezentúl hétrét görnyedve összpontosít majd a korrekt háztervekre, figyelembe véve a gazdag kuncsaftok igényeit, és ha kell, akár tanúk előtt is megígéri, soha többé nem fogja törni a fejét olyan csalafintaságokon, mint a sehová sem vezető ajtók, nem tervez és kiviteleztet felesleges, sötét kanyarulatokat és nyaktörő lépcsőfokokat, álablakot élethű poszterrel megoldott álkilátással egy mocskos gettó negyedre, vagy a dúsgazdag, gyanútlan megrendelő család csinos kriptáját az alagsorba. Ígéri, soha többé nem csinál szánalmas amerikai vígjátékot az életből. Nem, soha többé nem tesz ilyesmit, nem vesz el, és főleg nem ad hozzá semmihez semmit. Ezentúl precízen tartja magát a feladatok színtiszta szabályszerűségeihez, semmi szellemjárta szoba-tervezet, földöntúli hangnyikorogtatás a spájzból, vagy rémálomkeltő éjféli füstlobbanás a plafonból, nem, ennek vége.
Vissza fognak venni. Túl jó vagyok – morzsolgat a fogai között egy fűszálat.
Majd meghúzom magam. Elvegyülök. Önkéntelen borzongás fut végig a gerincén. A világon viszont, így vagy úgy, mindenképp változtatni kell, gondolja. Lassan, türelmesen, észrevétlenül. A kirúgatás veszélye nélkül. Kezdve azzal, hogy ugyan miért kéne reggel nyolcra járni? Mi baj van a szellemekkel? Létre kell hozni a gazdagok humorérzékét. Korszerű napenergia-felhasználás, egyes keresztnevek eltörlése, béke… Aztán eszébe jut a felesége, és az, hogy nem bír elviselni még egy ilyen kiábrándító reggelt, mint amilyen ez a mai volt.
Majd beszélek erről komolyabban Istennel, csillan fel a szeme. Majd én megcsinálom helyette a világot úgy, hogy az jó legyen. Töpreng, mit ajánljon fel neki a hatalomátvételért cserébe. Majd ügyesen megvesztegeti valamivel. Lehet, hogy elég neki egy-két dicsérő szó vagy egy vállveregetés, hogy igazán ráfér már a pihenés, de akár az is megoldás lehet, hogy az ember elmagyaráz neki egy-két gyakorlati alapfogalmat, hogy lássa a rátermettséget: minimálbér, korrupció, globalizáció, üvegházhatás, kognitív disszonancia, családon belüli erőszak. És biztosítani afelől, hogy az ember, azaz Géza, majd szakszerűen intézkedik. Rákacsint, csak bízd ide, kihúzza magát: megoldjuk! Vagy ha így nem megy, mert mondjuk Istennek ez kevés, hát akkor meghagyja neki ezt az egész rohadt itteni kócerájt, amit Isten ugyan bizonyára nem ért, de már megszokhatott, vagy mi a fene; miközben igényel egy új univerzumot, ahol majd ő, Géza, megtervezi az új világot a saját szája íze szerint.
Meglesz az – köpi ki a fűszálat elégedetten. Már ha nem lesz olyan vészes az univerzum-átírás körüli bürokrácia. Fütyörészik. Megoldjuk.
Két, feketébe öltözött helyi vagány jön szembe, trottyos gatyában.
– Hé, öreg, van cigid? – szól hozzá egyikük.
Géza végigméri őket, homlokából hátrasimítja fésületlen, korán megőszült sörényét.
– Varjak – kuncog fölényesen.
Nézi a tovabillegő fiúk hátát, „gáz a ficak” – hallja a hangokat, nevetgél magában és bólogat: nemsokára minden másképpen lesz! Új játékszabályok, dörzsöli a kezét, reggel tíz órakor lesz munkakezdés, szellemjárta házak, környezetbarátság és emberség! Meglesz az! Nézi a sétálgató varjakat, karjait hátrahúzgálja, mintha szárnyak volnának, felemeli sörényes fejét: ajkain rekedt, a levegőt gorombán zizegtető károgáshullámok törnek az ég felé.
– Jó napot! Tisztelt uram, önnek köszöntem.
– Van szerencsém!
– Hová, hová olyan sietve?
– Csak az orrom után.
– Kérem! Bocsánat a tolakodásért! Kellemes sétálást!
– Látom, gyönyörködik a panorámában. Az biztos, hogy erről a tetőről az egész várost belátni, éppen ezért nem értem, miért mászott fel külön még arra a párkányra. Gondolja, hogy akkor még messzebbre tekinthet? Bocsánat, csak úgy kérdeztem.
– Adna egy pohár vizet abból a termoszból? Nagyon megszomjaztam, szörnyű hőség van ám idefönn.
– Szívesen, de, félre a tréfával, előbb vallja be, mi kényszeríti arra, hogy búcsút mondjon az életnek, mert hiszen azért mászott oda, nem igaz?
– És ha azért, mi köze ehhez magának? Meg akar menteni?
– Attól függ. Ha, mondjuk, vadász, csak búcsúzzon. Minden vadász, halász, madarász gyilkos, akiért egyáltalán nem nagy kár, sőt, ugyanúgy kinyírnám, mint, ahogy ők nyírják ki az őzeket, halakat… Tehát? Értem. Ha nem is az, de valami ehhez hasonló. Pénzügyőr?
– Ejnye, szálljon már le rólam, és hagyjon koncentrálni, jóember!
– Bocs, az más! Koncentráljon csak nyugodtan! Mindössze a szélre hívnám fel a becses figyelmét. Úgy veszem észre, feltámadt, így könnyen megeshet, hogy le is fújja onnan, ha továbbra is ott elemzi, mikor és mivel rontotta el az életét. Tessék a víz, jöjjön ide, és igya meg! Adnék sört is, de azt már megittam.
– Már nem vagyok szomjas, maradok, maga pedig hordja el a még becsesebb irháját!
– Hohó, álljon meg a menet, elnök úr! Én itt lakom, ha nem tudná, miközben magáról semmit sem tudok per pillanat. Kicsoda, micsoda, mit akar, hol lakik? Ebben a toronyházban biztos nem, következésképp magának, nem nekem kell innen eltűnni.
– Nem vagyok elnök. Egyebekben igaza van, máris túl sokat időztem ebben a rohadt világban. Na, isten áldja, és további kellemes napozást!
– Kösz, magának meg repülést. Apropó, búcsúlevelet írt-e már, mert ha nem szívesen kisegítem egy igazi könnyfakasztó levéllel. Még verset is írok, ha óhajtja. Ne ijedjen meg, nem pénzért, csak úgy, szimpátiából. Valahogy így: drága szüleim, feleségem, imádott kölykeim…
– Nem vagyok házas, és gyerekeim sincsenek.
– Szegény vezérigazgató úr! Nem tudja, mit veszített. Higgye el nekem, a házasságnál nincs jobb intézmény: ingyen takarítónő, szakácsnő, potyaszex anélkül, hogy kitenné lábát a házából. Hacsak nem impotens. Akkor persze az is érthető, miért maradt facér negyven éves koráig. Vagy fiatalabb?
– Maga túl sokat locsog, túl sokat. Nem is tudom, miért hallgatom végig, amikor éppen azon töprengek… Eh, nem tartozik magára. Mellesleg vezérigazgató sem vagyok.
– Jó, jó, nem akartam megsérteni. Fogadjunk, hogy maga is amolyan ágrólszakadt háromdiplomás pechvogel, magyarul lúzer, akiből egyre több csámborog fedél és munka nélkül az utcákon.
– Mit zagyvál itt összevissza? Látja azt az emeletes házat ott lent a bank mellett?
– Látom.
– Az enyém, bizony, abban lakom én, tisztelt szomszéd úr.
– És idejött meghalni. Megengedi, hogy megtapogassam a homlokát?
– Állj! Ne közeledjen, vagy rögtön leugrom.
– Oké, oké! Csak azt akartam megnézni, lázas, vagy csupán a diplomái mentek az agyára. Hiszen magának semmi oka sincs meghalni. Még ha szerelmi bánat kínozná, hajléktalan vagy halálos beteg lenne, részben meg is érteném.
– Nem elég baj az, ha mindenki…
– Utálja?
– Nem utál, szeret, és, édes istenem, pont ez az én problémám.
– Hogy szeretik.
– Hogy szeretnek.
– Madonna mia, ha ez probléma, mit mondjak én, akit annyian utálnak, mint a zenészek a kritikust.
– Miért, mi maga?
– Kritikus.
– Részvétem. De legalább tisztában van azzal, hogy rühellik, miközben nekem mindenki hajbókol, dicsérik az emberségem, tudásom, és a lojalitásukat bizonygatják. Letolom a mérnököt? Azonnal bocsánatot kér, és égre-földre esküszik, utoljára hibázott. No, nem azért, mert fél tőlem, csak hát annyira felnéz rám, hogy a világ minden kincséért sem bántana meg még egyszer. Még a nőknek sem bókolok, mert ők bókolnak nekem pro forma, de hogy valójában ki mit érez… Gőzöm sincs, mert senki, elhiszi, egyetlen munkatársam sem őszinte. Néha az az érzésem, mintha nem is emberekkel, hanem, brr, csupa mosolyprogrammal működő robottal dolgoznék. Ilyenkor szokott megfagyni bennem a lélek és a remény is, hogy valaha kimászok ebből a gödörből.
– Magának sem könnyű, úgy tűnik, de még mindig jobb, hogy, teszem fel, láb vagy kéz nél¬kül iparkodna kifelé. Ugye, érti, mire gondolok, ezért fel a fejjel, tisztelt vezérig… szomszéd úr! Vannak még őszinte emberek a világon, akik a szemébe mondják, amit éreznek. Hogy aztán az ínyére lesz-e, egy kicsit más tészta. Azért furcsállom, hogy még sohasem találkozott ilyen emberrel.
– Pedig nem találkoztam, azaz… Várjunk csak, egyszer valaki, egy nő egész szokatlan hangot ütött meg, és olyasmiket vágott a fejemhez, mint még senki az üzemben.
– Konkrétabban?
– Kőszívű kapitalistának nevezett, aki belőlük él, miközben annyit ért a szakmához, mint hajdú a harangöntéshez, ráadásul üresfejű és sarlatán.
– Ennyi? Már úgy értem, van más oka is, amiért le akar repülni erről a tetőről?
– Sajnos van, de hagyjuk, vár az Isten, mennem kell. Köszönöm, hogy meghallgatott.
– Nincs mit, üdvözlöm az Öreget. To be or not to be: lenni vagy nem lenni? Hülyeség! Minek hadakozni, vitázni? Megadjuk magunkat, és pont, hiszen az Úr valamennyi problémánkat megoldja. Még csak azt árulja el nekem, megdicsérte vagy kirúgta azt a perszónát?
– Melyik perszónát? Ja! Természetesen elbocsátottam. Csak nem tűrhettem, hogy másokat is ellenem uszítson. Mint szakszervezeti bizalmi elég sokan hallgattak rá, így akár az is könnyen megeshetett volna, hogy helyette engem tesznek lapátra.
– Csak azért, mert őszinte volt? Ezt nem tudom elhinni, hiszen épp az imént sopánkodott, hogy magához senki sem őszinte.
– Az őszinteség egy, a becsületsértés kettő, kedves fiatal barátom. Én nagyra értékelem a nyíltságot, de ez nem jár feltétlenül együtt a destruktív, tekintélyt, rendet és fegyelmet ignoráló kampánnyal. Márpedig Fruzsina pontosan ilyen volt: destruktív, hű, de destruktív, következésképp veszélyes. Mi az, rosszul van? Csak nem kapott itt időközben napszúrást?
– Azt mondta, Fruzsina? Nem Áts Fruzsina véletlenül, Bárdos úr?
– Maga ismer engem?
– Balszerencsémre, de még inkább a húgoméra, aki azóta is munkanélküli, és depresszióval kezelik. Lehet, hogy őt is mindjárt idehozom, hogy egyszerre repüljenek Ábrahám kebelére.
– Remek, vagyis rettenetesen sajnálom, viszont önnek is meg kell értenie, hogy minden dolgozónak igazodnia kell munkahelye írott és íratlan törvényeihez. Jaj, adjon már egy pohár vizet, mert megsülök!
– Magának? Egy kortyot se! Kellemes repülést, majd teszek egy koszorút a sírjára.
– Előre is köszönöm, de még… még meggondolom ezt a repülést. Azért az élet, nem is olyan kibírhatatlan, mint képzeltem.
– Ilyen nincs! Hic Rhodus, hic salta: itt van Rhodus, itt ugorj!
– Úristen, mi… mi a szándéka? Ne közeledjen, mert segítségért kiáltok, és magát, jóember, gyilkossági kísérlettel fogják vádolni.
– Az élet egy színes álmodás,
Mely egyszer véget ér.
A sír lesz majd a végállomás,
A szív pihenni tér.
– Segítség!
– Szeressük egymást, gyerekek, /A szív a legszebb kincs. /Ennél szebb szó, hogy szeretet /A nagyvilágon nincs.2
– Segítséééééég!
– Hát ez elrepült. Pedig nem megmondtam, vigyázzon, mert ha a szél feltámad, isten irgalmazzon Őszinteségének.
Csak nyugodtan, tárgyilagosan és hűvösen, gége- és szívgörcs nélkül lehetőleg.
Nyugodtan és tárgyilagosan arról van szó, hogy ez a dolog karácsony előtt történt, mely a béke, a szeretet és a család ünnepe állítólag.
Tehát előtte. Mikor is egy terepszínű egyenruhába öltözött, a miniszterelnökre feltűnően hasonlító egyén már bejglit osztogatott katonáinak Boszniában, s már úton voltak a csillag jelezte cél felé a napkeleti bölcsek, sőt régebb óta állott már az istálló is, ahol majd az esemény megtörténik, de a barmok még önfeledten, mondhatni, fölöslegesen párállták testük melegét az istálló magasába.
József meg persze gondterhelten vezette a szamarat, melyen Mária ült, terhétől elnehezülten, mosolyogva, nem izgatta, hogy Názáretben nem kaptak szállást, s most Betlehem felé kocognak. A gond József gondja, aki valóban, töri is a fejét, hogy miként zajlik ez a megszületés, javasasszonyok segítsége nélkül, ki vágja el a köldökzsinórt például, s egyáltalán, bár Mária már célzott rá, ő maga korántsem volt bizonyos abban, hogy az újszülött gyermek fiú lesz-e, avagy leány?
Szóval, ilyen ünnep közeli hangulatban hámozom a krumplit a konyhában, fél füllel a rádiót hallgatva. S akkor ez a fél fülem azt hallja, hogy fertőző felső légúti megbetegedések vannak, vagyis influenza az nincsen, de viszont a kórházakban a fertőzőosztályok megteltek. Itt a szomszédban a Madarász utcai gyermekkórház is tele van beteg gyerekekkel, akik többnyire azért kerültek oda súlyos állapotban, mert szüleik nem tudták kiváltani gyógyszereiket.
Ekkor dobbant egyszerre kettőt a szívem, és ledobtam a krumplit, a kést. Először még azt hittem, hogy rosszul hallok, de nem, mert a továbbiakban az orvos tárgyilagos, de nem közönyös szavaiból kiderült, hogy a szülők egyharmada általában nem tudja kiváltani gyermeke gyógyszereit a patikában, nem felelőtlenségből, hanem pénzhiány miatt.
Egyharmada – gondolom magamban. Már megint ugyanaz az egyharmad: a lakosság létminimum alatt élő egyharmada. Az az egyharmad, amelynek a gyerekei alultápláltak, fehérje- és vitaminhiányban szenvednek, nyilván, hogy ők kapják meg először a betegségeket, a gyógyszereket pedig kényszerűségből már a kórházban, ahol láztól lihegve, köhögve, verítékben úszva várják a karácsonyt.
Kisdedek, gyerekek, kórház, karácsony, de ünnepektől függetlenül is naponta mindig. Hétköznapi történet ez valójában.
S ekkor eszembe jut az egészségügyi miniszter, aki pár hete ugyancsak itt a rádióban közölte: ő nem fél attól, hogy a jövő évi gyógyszer-finanszírozási összeg nem lesz elég, bár hatmilliárddal kevesebb a tavalyinál. Nem fél.
Amikor ezt hallottam, rögvest félni kezdtem, mert olyan pocsék természetem van, hogy amikor a miniszter nem fél, én rögvest félni kezdek. Tudom, hogy bátor miniszter. Annak idején bátran ígért négyszáz majd kétszáz százalékos fizetésemelést az egészségügyi dolgozóknak, nemrég bátran közölte, hogy most más prioritások vannak (NATO). Viszont ha még bátrabb lenne, akkor merne félni is, de legalább aggódva reménykedne, hogy ez a csökkentett gyógyszerpénz talán elég lesz.
Így persze nem kell félnie. Ha a szülők egyharmada nem tudja megvenni gyermekének a gyógyszert, a pénz elég lesz. Ha a nyugdíjasok nem tudják megvenni (márpedig gyakran nem tudják, s így a temetőbe költöznek időnap előtt), akkor a pénz nemhogy elég lesz, de még marad is belőle. Most 300 dollárnyi összeg jut évente egy-egy magyar állampolgár egészségügyi ellátására. Szép pénz, nem? Reálértékben fele a tíz év előttinek. Európa jobb országaiban tízszer ennyit költenek állampolgáraik egészségére évenként. Úgy látszik arrafelé a prioritások közé tartozik.
Ha manapság egy új Megváltó készülne világra jönni ebben az országban, Józsefnek és Máriának azt tanácsolnám: szegény emberek lévén a lakosság nélkülöző egyharmadából, menjenek inkább Betlehembe. Ott jószágok leheletétől meleg istálló, pásztorok, aranyat, tömjént és mirhát ajándékozó háromkirályok várnak az újszülött kisdedre.
A megváltás meg úgyis keserves lesz: már nőnek a fák, amelyekből annak idején majd megácsolják a keresztet.
Népszabadság, 1999. január 26. szerda
Előző számunk már nyomdában volt, amikor megkaptuk a szomorú hírt, hogy augusztusban elhunyt dr. Budai-Sántha János (1936-2017), a folyóiratunk megindítását lehetővé tevő, Ezredvég Alapítvány egyik alapítója, az alapítvány kuratóriumi tagja.
Mindig zavarban vagyok, amikor olyan embert kell búcsúztatnom, aki közel állt hozzám. A temetéseken használatos könnyes közhelyek idegenek tőlem, méltatlanok lennének hozzám, de főleg ahhoz, akit búcsúztatok. Legszívesebben csak azt mondanám, amit Arany János vetett papírra, amikor kislánya halálakor verset akart írni: „Nem megy. Nagyon fáj.”
Én is hiába erőlködöm, hogy valami lírikushoz méltó, szép szöveget mondjak Budai-Sántha Jánosról, nem jutok tovább Arany négy szavánál. Csak azt tudom elmondani, hogy csorbább vagyok nélküle. Ahhoz, hogy a magam és mások tégláiból fáradságos munkával összehozott személyiségem építménye viszonylag szilárdan álljon, kellett az a tégla is, amelyet János malterozott az agyamba és a lelkembe, élete példájával, gondolkodásával, szilárd jellemével. Nem tudom, mondhattam-e barátomnak. Csak azt tudom, hogy vele bármikor elmentem volna – Garai Gáborral szólván – egy közös kulaccsal akár a sivatagba is.
A barátaival az ember általában sülve-főve együtt van, mi pedig nagyon ritkán találkoztunk, az utóbbi időben csak évente egyszer, rendszerint szeptember valamelyik szombatján, amikor is nála, a Tamási Áron utcában gyűltünk össze néhányan, egy elvű emberek, egymást erősíteni. Az idei összejövetel elmarad. Pontosabban: előrébb került, mára, augusztus utolsó napjára. Sajnos nem olyan, mint az eddigi, jókedvűen termékeny összejövetelek. Ez most szomorú, fájdalmas együttlét, de küldetését most is betölti, mert János még a ravatalról is képes erősíteni bennünket. Abban a meggyőződésünkben, hogy a kiszolgáltatottak, a determináltak sanyarú sorsán nem elég elborongani és siránkozni, de tenni is kell azért, hogy egy olyan világnak legalább a reménye ébredjen bennük, amely őket is emberszámba veszi. János az utolsó métereken is fáradozott ezen, az idei könyvhétre jelent meg kitűnő – szerintem korszakos – könyve, amelyben egy új, jövőbeni társadalom megszületésének történelmi törvényszerűségeit villantja fel, reményt keltő módon. Komoly társadalomfilozófiai felkészültséggel vázol fel egy olyan világot, amelyben igazságosság, szabadság és fenntarthatóság a jellemző. Jól tudta, hogy a kapitalizmus – minden ellenkező híresztelés ellenére – korántsem minden világok legjobbika, egyáltalán nem meghaladhatatlan, ideje máris lejárni látszik. Rajtunk is múlik, hogy mi jön majd utána.
Én nem mondom, hogy nyugodjék békében. A nyugalom sosem illett a képletébe. Hogy egy régi versemből idézzek:
Neki a sír nem nyughelye,
csak színhely a szétáradásra,
hideg rögökbe fut vele
a szív elásott lángolása.
Hát, lángolj tovább – ahogy én hívtalak – Don Giovanni, bennünk, mind nehezebben fűthető személyiségünk kicsinyke kamoráiban.
* Elhangzott 2017. augusztus 31-én, a Farkasréti Temetőben tartott búcsúztatón. [vissza]
Alföldi temető
Sándor Kálmán (1903–1962) feledésbe kényszerített marxista meggyőződésű, baloldali író volt az Ezredvég alapító szerkesztőinek írói példaképe, a folyóirat szellemiségét az író regényeinek, elbeszéléseinek jegyében igyekeztek kialakítani. E körülmény – s nem kevésbé az a szándék, hogy felhívjuk az olvasók figyelmét Sándor Kálmán antikváriumokban talán még fellelhető műveire –, indokolja, hogy a szokásosnál bővebben emlékezzünk meg róla halála 55. évfordulója kapcsán.
Hányszor hajtogatta, recsegte,
pipáját szortyogtatva közben,
járkálhatunk akármi görbén,
de beszédünk egyenes legyen!
A 60 éves Sándor Kálmán köszöntésére íródott ez a cikk. A nyomdagépek indulása előtt, december 24-én, érkezett hozzánk a fájdalmas hír, hogy a szabadsághegyi szanatóriumban – néhány héttel hatvanadik születésnapja előtt – meghalt Sándor Kálmán. A lap tördelését megváltoztatni már nem tudtuk: ami köszöntőnek készült, így lett búcsúztató. Az élő írónak küldött üdvözlet szerepet váltott: tiszteletadás ez most a bátor, igaz tollú nagy szocialista művész nem feledett, tovább élő emléke előtt.
Sándor Kálmán kórházi ágyban tölti be hatvanadik születésnapját. Már esztendők óta – nyaranta néhány hét megszakítással – a szabadsághegyi szanatórium az otthona. Ez az „otthon” sivár, egy-ágyas szoba a második emeleten ,az ágy mellett oxigénpalack, az éjjeliszekrényen gyógyszerek között táskarádió, az asztalon könyvek (többnyire fiatalok neki dedikált kötetei, A legsoványabb tehén esztendejének orosz kiadása, egy német nyelvű irodalomelméleti lexikon), a tükörajtós szekrényben néhány üveg fütyülős, amiről jellegzetes, kissé gunyoros mosolyával néha megjegyzi, csalogató a látogatók számára. A látogatók felbontják az üveget, húznak belőle egy kortyravalót, ő pipára gyújt, „megvagyok” – feleli, amikor állapotáról kérdezősködnek, betegségéről röviden, nyersen szól, hogy a következő percben már, a balzaci anekdotát idézően, „komolyabb dolgokról”, tehát irodalomról, politikáról, a világ megannyi fontos és kevésbé fontos dolgáról beszélgethessen. Fáradt arcán ilyenkor kisimulnak a ráncok, szeme felélénkül, meleg, eleven, gunyoros fénnyel csillog, ő maga szenvedélyes, vitázó kedvű – furcsa, képtelen ellentmondásnak rémlik, hogy beteg –, gondolatai szikrázóak, dinamikusak, s bár erről vagy arról kialakított vélekedése többnyire határozott, olykor megsemmisítő erejű, soha sincs híján a kétkedésnek, a csípős, sándorkálmáni fanyarságnak.
Izgalmas egyéniség, vérbeli író. Egy kicsit mindig ilyennek képzeltem az írót. Író, művész ízig-vérig – anélkül, hogy erről többet vagy kevesebbet beszélne a kelleténél –, mert ahogy érzékeli a világot, a jelenségeket, az embereket, egész környezetét, ahogy mindezt tudatában felfogja, értékeli, átalakítja, ahogy figyeli és előadja, azt a legtipikusabban s mégis a legegyénibben írói módon teszi. S ha azt adja, azt a legtipikusabban s mégis a legegyénibben írói módon teszi. S ha azt mondanám, hogy ez a különös, csupán jelentős művészeknek megadatott tulajdonság a vérében van, keveset mondanék, nagyon távol járnék az igazságtól, hiszen ez a tulajdonsága – e kétkedéssel, állandó analízissel, „kötelező tiszteletlenséggel”, okos önbizalommal, nagy tapasztalatokkal, lebilincselő szuggesztivitással teli tulajdonság – élteti, ez adja meg erejét, akaratát, hitét, ez formálja gondolatait, tölti be egész életének tartalmát. Talán paradoxonnak látszik, s talán maga Sándor Kálmán is tiltakozna íróságának ilyen erős hangsúlyozása ellen, hiszen sem művészi, sem emberi mivoltában nem tartozik az irodalmi széplelkek közé, és alighanem teljes szívéből utálja, megveti a literátor-póz bárminemű megnyilvánulását, de ez a látszólagos paradoxon mégiscsak valóságos, mert kevesen vannak, akik annyira írók, mint ő, s még kevesebben, akik annyi egyszerűséggel, természetességgel, öntudattal, mértéktartással, ugyanakkor annyi nyugtalansággal, lázadással, öniróniával és tiszteletlenséggel fogadnák ezt el, mint éppen ő.
Különös, kivételes egyéniségű ember Sándor Kálmán, különös, kategóriákba sorolhatatlan művész, akárcsak a művei. De különössége, műveinek izgalmas kivételessége nem a kuriózumok, a szélsőségek, a „mache”-szerű csinálmányok „művészete”. Marxista író. A szó legjobb, legnemesebb értelmében, ami azt jelenti, hogy világnézete, alkotó művészete korszerű, méghozzá tagadhatatlanul egyéni, összetéveszthetetlen módon az. Ezt éppen úgy bizonyítják szépírói alkotásai, mint a felszabadulás utáni közéleti szereplése; e tudatos kiérlelt világnézetről, korszerű művészetről tanúskodnak regényei, A legsoványabb tehén esztendeje, a Szégyenfa, a Tolvajok kertje, drámái, elsősorban A harag napja, pompás novellái. Marxista író, mert a világot összefüggésében, teljes összképében látja és láttatja, mert realizmusa – e sajátos, lírai, groteszk, szatirikus, és drámai elemekből vegyített módszer – mindenkor marxista mondanivalóját, gondolatainak tartalmi kibontakoztatását, ábrázolását szolgálja. Hogy alkotói módszere milyen sokrétű, s ezen belül mennyire árnyalt, hogy művészete milyen magas fokon elegyíti a korszerű próza eszközeit, arra legjobb példa, számomra legkedvesebb regénye, a Tolvajok kertje.
A Tolvajok kertje azon regények közé sorolható, amelyekből egy fiatal prózaíró a regényírásnak szinte valamennyi eszközét, csínját-bínját elsajátíthatja; ez a regény iskolapéldája a tartalom és forma, oly sokat hangoztatott – s többnyire oly kevéssé értett – egységének, az írói gondolat és a művészi megvalósítás tökéletes összecsengésének. Valóban, kevés regény született a magyar irodalomban, ahol az írói gondolat, az eszmeiség, a tartalmi kibontás ilyen szerencsésen egyesülne, helyesebben mondva: realizálódnék a modern regényírás sokféle kellékével, hogy egy bonyolult, sokszínű gondolat, egyetemes, maradandó mondanivaló, egy hatalmas társadalmi freskó, nagy horizontú korrajz, sok ágon futó cselekmény, az emberi jellemek ezernyi mozaikkőből való felépítése, nagyrealista epikusság és robbanó drámaiság – egyszóval: ilyen nagyigényű írói vállalkozás ennyire ökonomikusan s mégis határtalan gazdagsággal keljen életre. Olyan regény ez, amelyből nemcsak szüntelenül tanul az ember, hanem amely olvastán maga is írni szeretne. Inspiráló, önkontrollra és mély-mély töprengésre késztető alkotás. Nagyon magyar, és nagyon egyetemes könyv.
Mert Sándor Kálmán, előttem, a közé a kevés magyar prózaíró közé tartozik, akiknek művei túlemelkednek a provinciális kisszerűségen, ostoba, földhözragadt naturalizmuson, éppen világnézetének, tehetségének, korszerű művészetének egyetemes érvénye folytán. Viszont az is igaz, hogy sohasem számított a könnyen népszerűvé váló napi-írócskák, a szenzációhajhász „tíz éves halhatatlanok” népes családjába, s talán éppen ezért válik az évek múlásával művészete egyre aktuálisabbá és egyre maradandóbbá, s talán éppen ezért dolgozik – többek közt – számára is olyan következetesen és vasszigorral az idő.
Hadd fejezzem be, néhány szubjektív sorral ezt a köszöntőt. Fiatal író vagyok, aki pályája kezdetén tart, de aki már eddig is sokat köszönhet Sándor Kálmánnak. Aki sokat köszönhet műveinek, de barátságának is, bírálatainak, soha meg nem alkuvó egyenes véleményének; aki sokat tanult művészetéből. S ha egy másik fiatal író, Nyerges András, nemrégiben közölt szép cikkében azt mondja, hogy nagyon részrehajlóan, nagyon elfogultan szereti Sándor Kálmánt, hadd tegyem meg én is ezt a vallomást. Szeretem Sándor Kálmánt, mert olyan művész ő, akitől szüntelenül tanulnom kell, akinek ars poeticáját vallom és folytatni szeretném.
Kortárs 1963. évi 1. szám
Frontra induló francia katonák
Sándor Kálmán (1961)
Példaképek nélkül maradunk, fiúk,
most mennek el az utolsók is,
Megfáradtan vonulnak el szemünk elől,
alig köszönnek valakinek.
Kinek köszönnének, fiúk,
kinek köszönnének
a szegény, vacogó öregek?
Ki csodálja közülünk,
hogy végigülték a börtönöket
és sorrajárták
a munkatáborokat?
Ki bocsátja meg nekik,
hogy nem értettek
divatozó elméleteinkhez,
nem csatlakoztak évente máshoz és
nem döngették utána mellüket?
Most hát
melyik zászlót
vonjuk le ünnepélyesen?
Miféle indulót
játsszon a katonabanda?
Itt éltek köztünk,
mit tanultunk meg tőlük,
hogy továbbadjuk
az utánunkjövőknek?
Itt éltek köztünk,
s megmosolyogtuk
vagy elkerültük őket.
Inkább a nők érdekeltek
és zavaros kis találmányaink,
a furán eszkábált szavak,
és rettentőmód megcsodált,
vad látomásaink.
Lassanként férfiak leszünk,
fontoskodva ráncoljuk homlokunkat,
intézkedünk,
ítélkezünk,
és pipával a szánkban
állunk a fényképezőgép elé.
Fiaink fiatal lányokhoz járnak,
ám néha gondjaikkal
keresnek valakit,
akire támaszkodni lehet.
De csak X jut eszükbe,
aki mindig alkalmazkodott
és nem mondott nem-et.
És Y, aki eladta magát,
akinek és ahányszor lehetett,
és Z, akinek az volt a véleménye,
hogy a hivatalos vélemény
az egyetlenegy elfogadható,
és Z barátja, aki csak
azt becsülte valamire,
ami megehető vagy megiható.
Most délután van,
s a délutáni lapban
egy név áll
fekete léniával bekerítve,
őszi divatfotók között.
Íme,
az öregek
így mennek el szemünk elől,
így, hogy
alig köszönnek valakinek.
Szemérmes, tartózkodó ember volt. Nem szeretett magáról beszélni, nyilatkozni, vallani. Rendkívül kevés, rövid interjúnak volt csak alanya, emlékezéseit sem adta közre ünnepi alkalmakkor halhatatlanná vált barátokról, írótársakról, nem akart „a halhatatlanság társbérlője” lenni. Emberi magatartásának egyik legjellemzőbb dokumentuma éppen ilyen című írása, amelyben keserű gúnnyal kérdezi egy kőszobortól – barátja, József Attila szobrától –, mit szól ahhoz, hogy a halála óta egyre sűrűbben publikált emlékiratokból és tanúságtételekből ítélve „mintegy hat gyaloghadosztálynyi” barátja, kartársa, csodálója, ihletője, „ultipartnere” volt életében, és ennek ellenére hogyan lehet az, hogy mégis „nyomorúságban, ínségben, el nem ismertségben halt szörnyű halált Horthy Miklós, a »mélymagyarság« és a Baumgarten-díj Magyarországán”. Sándor Kálmán nem szerette a tülekedőket, a feltűnési viszketegségben szenvedőket, a szerencselovagokat, a köpönyegforgatókat, az önérvényesítőket és az alibi-igazolókat. Nem szerette a bolhacirkuszt. Ahogy Illyés Gyula írta róla: „ragaszkodott az egyszer elfogadott életszemlélethez, gondolatvilághoz”. Ehhez is tartotta magát. Szinte gőgös zárkózottsággal sáncolta magát írásai mögé, azoknak is látszólag szenvtelen, pontos, tárgyias, objektív hangvétele és megfigyelései mögé. […]
Sándor Kálmán egy újpesti könyvelőnek és egy fehérnemű varrónőnek volt 1903-ban született gyermeke. Szegény és népes családja sok tapasztalattal gazdagította, a kispolgárok kifogyhatatlan galériájához adták a legmaradandóbb első benyomásokat. Mindenekelőtt azonban az nem tekinthető véletlennek, hogy Sándor Kálmánnál gyakran szerepelnek dolgos, küszködő fehérvarrónők.
1919-ben önkéntes emigránsként Bécsbe ment, ezenkívül egyetlen hosszabb tartózkodásáról tudunk (a deportálástól eltekintve), a párizsiról, 1926-ban. Itthon tisztviselősködött, újságíróskodott sok helyen, mindig rövid ideig, mert hol sztrájkot szervezett, hol megjelent írásaiért tették ki állásából. Nem sok túlzás volt Nagy Lajos szavaiban, amelyeket mélységes élet- és emberismerettel a fiatal Sándor Kálmánhoz intézett: „Mit nevet? Maga éhen fog halni.” Ha éhen nem is halt, de világnézete és makacs jelleme az irodalmi élet perifériájára szorították. 1930-ban, huszonkét éves korában írott első regénye, A legsoványabb tehén esztendeje, bár egy pályázaton Schöpflin Aladár és Benedek Marcell első díjra ajánlották, tizenhét évig nem talált kiadót, Thury Zsuzsa díványában vészelte át a kézirat az idők viharát 1947-es megjelenéséig. A felszabadulásig mindössze néhány novellája és az Ártatlanok című regénye látott nyomdafestéket. Seregi Kálmán álnéven írt tízfilléres ponyvákkal, szakácskönyvek, szerelmi levelezők, lányregények írásával tartotta fenn magát, miközben állandóan küszködött a még egészen ifjúkorában, spanyol náthából szerzett, súlyos tüdőbajjal. Illyés Gyula emlékezése szerint azonban jól viselte sorsát: „Oly tárgyilagos volt, hogy a hallgatás sem bántotta”, „egy nagyúr közönyével nézte a jelent, a jövő volt a birtoka”.
A felszabadulás után sorra jelentek meg írásai a legkülönbözőbb műfajokban.
1948-ban a Neandervölgyi főkönyvelő című novelláskötet, A legsoványabb tehén esztendeje című regény és Az idegen szavak szótára marxista magyarázattal című úttörő tudományos munkája. 1949-ben a Tolvajok kertje, 1951-ben a Szégyenfa, 1952-ben mutatták be Kossuth-díjjal kitüntetett darabját, a Harag napját, 1955-ben a Senki városa című dráma premierje következett, 1957-ben Széplányok sisakban című novelláskötettel, 1961-ben Díszes esküvő címen újabb összegyűjtött elbeszélésekkel jelentkezett. Közben – különösen 1956 után – mint félelmes tollú publicista is megmutatta nem mindennapos írói erejét. 1962 telén halt meg, tüdő- és szívasztmában. Párttag sosem volt, de kommunistának vallotta magát.
Sándor Kálmán a vele történteket, a saját egyéniségét tehát csak ritkán, rejtve állította írásai középpontjába. Annál nagyobb hangsúllyal szerepel gyermekkori élményeinek színhelye műveiben. Mindjárt első regénye, A legsoványabb tehén esztendeje is Újpesten játszódik. De Újpestről álmodozik a Tolvajok kertje kedves figurája, Zák Ede is a külországi szanatóriumban, és Újpest a szülőföldje a Szégyenfa Égető Ferencének is. Ez a város, ma városrész, melyről az író azt mondja: „villamoson huszonhárom percnyire (van) a magyar fővárostól”, természetesen nemcsak azért ihletője Sándor Kálmánnak, mert gyerekkorában itt élt, hanem azért is, mert képzeletét és szívét a külváros és annak lakói foglalkoztatták mindig. A város peremén élők és azok sorsa. Nemcsak barátja, hanem kétségtelen rokona is volt abban József Attilának, hogy azokra figyelt, akik „levesének nincs sava, borsa”, „a lucsok holtjaira”, „a kosarat, szatyrot cipelőkre”, a „hozomra újságpapírosba” sót, krumplit méricskélőkre, a „másolás után loholókra”. Emberábrázolása, látásmódja, hangulata legtöbb írásában azonos a Mondd, mit érlel…, a Kirakják a fát, az Iszonyat stb. világával.
A legsoványabb tehén esztendejében hat újpesti kisember történetével ismerkedünk meg, 1930-ban, mikor „a fillér volt a legkisebb magyar váltópénzt. A magyar királyság kormányzó székében egy Horthy nevű ellentengernagy ült. Három olyan állam volt a kontinensen, amely nem ismerte a munkanélküli-segélyt: Portugália, Törökország és Magyarország. Az év végén a londoni Economist szerint hatmillió ember állt munka nélkül a polgári Európában Hammerfesttől Gibraltárig. U. előváros fele úton feküdt a kettő között” – Sándor Kálmán mottószerű előszavának jellemzése szerint.
Mint már a dátumból és a bevezetőből is érzékelhető, az író témája az az iszonyú elnyomorodás, amelyet a tőkés rend általános válsága előidéz. A regény sűrű, balladai tömörségű novellák sorozata inkább, a szereplőket csak az fűzi egymáshoz, hogy egy lakásban laknak. De ebben a műben már jelentkeznek Sándor Kálmán legjellemzőbb alkotói vonásai, és legfontosabb írói erényei. Mindenekelőtt a szereplők kiválasztásában és ábrázolásuk módjában. Egy péksegéd, egy kis szappanügynök, egy motorszerelő, egy koldus és fia, és egy szegényasszony, a lakásadónő a regény alakjai. Tehát a nyomor gyermekei. Ezeket a figurákat az író a szereplők egymásról mondott és gondolt véleményei, álmok, cselekvések, leírások együttesen feltárják azt, amit az emberek magukról hisznek és amilyenek valójában. Az emberformálás biztonságán és gazdagságán kívül a drámai légkörteremtés képessége, a szinte kopogóan puritán stílus, a pontos és nagy tárgyismeret, a magas fokú pszichológiai érzék és érdeklődés a mű fő kvalitásai. És a groteszk látásmódnak az a magyar irodalomban rendkívül ritka adottsága, mely nemcsak szellemi gyönyörűséget okoz frappánsságával és egészséges, előítélet-romboló természetével, hanem alkalmas egy ideológiailag igen fontos, és Sándor Kálmán egész életművében jelentős motívum hangsúlyozására. Arra tudniillik, hogy a beteg, rossz társadalomban az áldozat is tönkremegy emberileg. Nemcsak az urak, a haszonélvezők lelki gnómok, hanem az elnyomottak humanitása is sérültté válik a kizsákmányolás ördögi malomkövei között. Ez a művészileg magas színvonalon kifejezett mondanivaló Sándor Kálmán e művének legkiemelkedőbb, maradandó eredménye. Hogy 1930-ban meg tudta írni regényirodalmunk leghátborzongatóbb, legillúziótlanabb, legfenyegetőbb dokumentumát a magyar viszonyokról. Lehet kifogásolni ennek a regénynek novellisztikus felépítését, egyes stílusfordulatainak a korban divatos weimari ihletését, és azt a kilátástalanságot is, melybe a szereplők belefulladnak a jobb jövő reményének leghalványabb fénye nélkül. Az író maga is úgy nyilatkozik meg a könyv második kiadásához írt utószavában, hogy számon kéri magától „az alagút kijárata messzi, apró világosságának nagyobb történeti s öntudatbeli hangsúlyát”.Teljes joggal írhatja viszont a következőket is:
„Hogy milyen sötét alagútban bandukoltunk 1930-ban Magyarországon, azt a regény hű realizmussal mutatja, s ezért bízom abban, hogy része marad nemzeti irodalmunknak.” Valóban, bármilyen nemzeti irodalom büszke lehet az ilyen eredeti, markáns és igaz alkotásokra, mint amilyen Sándor Kálmán első prózai kísérlete. […]
Válogatott novelláskötetéből (Széplányok sisakban) kitűnik, hogy a rövid prózai műfajban rendkívül sokfélét alkotott: tárcát, karcolatot, humoreszket, szatírát, életképet, irodalmi riportot, fantasztikus elbeszélést, szorosan vett novellát, és ezzel még nincsenek kimerítve a változatok. Az is kétségtelen, hogy novelláin nyomon követhetők bizonyos hatások, iskolák, mesterek. Thury Zoltán és Nagy Lajos befolyása éppúgy tetten érhető egyes periódusaiban, mint Dosztojevszkijé vagy a weimari kísérleteké, de Rabelais-nak, Voltaire-nek ihlető szelleme is érvényesül. Sőt, vannak írásai, melyek elképzelhetetlenek Franz Kafka közvetlen, vagy közvetett inspirációja nélkül. (Leo Xylt novellák)
Gyakran találkozunk olyan novelláival, melyekben regénymotívumait variálja: vagy úgy, hogy előbb novellának dolgoz fel egy-egy témát, vagy úgy, hogy meg nem jelentetett regényének egyes darabjait formálja önálló novellává. Egyik legjobb írása például, a Nagypapa orra című, később jellemfestő funkcióval a Szégyenfába illesztve még kiemelkedőbb jelentőségre tett szert. A legsoványabb tehén esztendejének néhány motívuma viszont legjobb elbeszéléseinek forrása is lett (Balcsillag, 28; Megértél a halálra; Kőszáli sas stb.)
Legfontosabb novelláinak zöme két csoportra osztható: szatírákra, melyek az uralkodó osztály és rendszer rothadtságát teszik visszataszítóvá és nevetségessé, hol fantasztikus történet, hol ezópuszi mese, néha pedig realista elbeszélés formájában. A gyakoribb, fantasztikus megoldásokban éppen az a frappáns, hogy valószínűtlenségük megvilágítja a tények, a tükrözött valóság abszurditását. Ilyen például a Papírkorszak című novella, melyben kiderül, hogy „az ország ezeresztendős levegőjébe ismeretlen kémiai összetételű, lúgos hatású bomlasztó anyagokat csempésztek. Méghozzá keletről!” Ennek következtében minden papírnemű anyag szétroncsolódott és az ország vérkeringése megállt. „A kormány senkivel sem tudta közölni a rendeleteit. Az erkölcsök végveszedelemben forogtak: a törvénytelen gyerekeket, a vadházasságokat, a rovott múltúakat, a hitközség pótadóit és az őrgrófi címeket nem lehetett nyilvántartani…” Nem volt mit mást tenni: „Az ország levegőjét elkobozták. Negyvennyolc órán belül rendbejött minden.”
Novelláinak másik csoportja szomorkás kis groteszkekből áll munkanélküliekről, takarítónőkről, szegény hivatalnokokról, utcai árusokról, menhelyi öregekről, tengődő nyugdíjasokról, egyszóval esett és esendő emberekről, akiket testileg-lelkileg elnyomorított a könyörtelen-nyomorult világ. Nem forradalmárokról szólnak ezek az írások, és nem szólítanak fel forradalomra. Csak azt ábrázolják egy bonckés élességével, hidegségével és tárgyilagosságával, hogy a világ ilyenformán elviselhetetlen, gazdasági-társadalmi okai vannak, az emberek pedig belerokkannak, belehülyülnek, belepusztulnak ebbe a világba, és ilyen módon se életüknek, se haláluknak nincsen értelme. Nem volt jelentéktelen mondanivaló, nem volt csekély tett ez sem a harmincas évek Magyarországán.
Ami pedig a megírást illeti, Sándor Kálmán A legsoványabb tehén esztendejében és legjobb novelláiban sikeresen valósítja meg már a felszabadulás előtt, társadalmi tettvágytól fűtött, realista ars poeticáját. Az irodalmiassá vált, öncélú, műveltségét fitogtató escapeista próza virágkorában ragaszkodik a hasonlatok és félrevivő mellékképek nélküli, „az elbeszélő nyelv, értelmi és érzékleti gyökereit” őrző, tudatosan és nyíltan tendenciózus alkotó módhoz, ahhoz, hogy írásai társadalmi, emberi és ne irodalmi élményeken alapuljanak, ahhoz, hogy „tapintatlan”, világos, osztálytudatos szemléletet tükrözzenek, a törvény száraz, hűvös nyelvén. Kerülte a pátoszt, a képzelet kilengéseit, a történetek megnyugtató ki- és lekerekítését. „Parányi ügyeken alapvető emberi dolgokat” akar megmutatni tárgyilagosan, szűkszavúan. Novellái logikusan, szikáran felépített darabok, figuráit cselekvéssel, beszélgetéssel plasztikusan, tömören jellemzi, szemlélete biztos, tárgyismerete elmélyült és sokoldalú. Lélekrajzai pontosak, csak a legszükségesebb részletekre tér ki, de azok hitelességére nagy gondot fordít. Ezzel az írói programmal és a megvalósításnak ezekkel az eredményeivel nem nehéz eljutni a szocialista realizmushoz, melyhez felszabadulás utáni legjelentősebb műveiben Sándor Kálmán el is jutott.
A felszabadulás után írt első regénye a Tolvajok kertje. Már tematikájában is egyedülálló ez a mű a fasizmus, illetve a nácizmus rémtetteit és természetrajzát ábrázoló rengeteg szépirodalmi alkotás között. Sándor Kálmán nem a hitleri fasizmusnak és áldozatainak sorsával foglalkozik, hanem a fasizmus szükségszerű újjászületésével az amerikaiak által megszállt Németországban, közvetlenül a háború befejezése után. Mint a deportáltak UNRRA-szanatóriumának egyik lakója, Sándor Kálmán tévedhetetlenül látja és érzékeli a folyamatot, amely a nácizmus fenntartásában érdekelt német tényezőket amerikai segítséggel feltámasztja és óriási áldozatokkal leküzdött rendszerüket újratermeli. Észreveszi 1945-ben, hogy „a Libalépések Birodalmának romjaitól igen jól látható szálak vezetnek máris a Bádogdobozok Köztársasághoz”, és mozgósítani akarja az antifasiszta erőket, számoljanak a veszéllyel és szálljanak vele idejében szembe. De akármilyen lényeges mondanivaló is ez, még se csupán ennyit mond el Sándor Kálmán az ő pokolbeli, szatirizált Varázshegyében. Mert Varázshegy ez is, a világtól elzárt betegtenyészettel, ábrándozással, nőéhséggel, vitatkozó értelmiséggel és készülődő veszélyekkel. Ennek a Varázshegynek a lakói azonban nem szép lelkiéletükkel és fennkölt eszmélkedéssel vannak elfoglalva, hanem azzal, hogy a kapitalista múlthoz és a kapitalista környezethez alkalmazkodva kezdjenek majd új életet. Ebben a regényben az eddigieknél is élesebben jelentkezik Sándor Kálmánnak az a társadalmi-lélektani igazsága, hogy az áldozat hasonul merénylőjéhez. A deportáltak tömegei elembertelenedtek, degenerálódtak, üldözőik, gyilkolódik iszonyú nyomása alatt. Lopnak, csalnak, becsapják egymást, nemzetiségi és egyéb előítéletek alapján kikaparnák és alkalmanként ki is kaparják egymás szemét, foggal és körömmel tarthatják fenn magukat az elpusztításukra szánt haláltáborokban. A Sándor Kálmán ábrázolta világnak tudományosan mindig megbízható a társadalmi-gazdasági megalapozottsága. Figurái magatartásának gazdag indokoltságában egyaránt szerepet játszik osztály-hovatartozásuk, múltjuk és a környezet, amiben élnek és amihez hasonulnak: az amerikai üzletelő szellemhez és a német fasizmus szívós kísértetének jelenlétéhez. De sosem csak közvetlen társadalmi okokkal jellemzi alakjait. Mindig megtalálja azokat a lélektani transzmissziókat, amelyeken keresztül a társadalmi befolyás érvényesül. Ábrázolni tudja azt, amit hirdet, hogy tudniillik az ember rendkívül bonyolult szerkezet, melyben a tudat, a ráció csak egy jéghegy vízből kilátszó csekélyke része. A mélyben munkáló ösztönök, indulatok, emlékek, öröklöttségek, sérelmek és vágyak befolyásolják az egyes embert cselekedeteiben, társadalmi érdekén és belátásán túl és kívül. Ennek megfelelően sokféle, változatos módszerrel közelíti meg nagyszámú alakját, hogy a tónus is az illető jellemeknek feleljen meg. A szanatórium kisebbségét képező néhány szovjet polgárt és a más országokból összeverődött kommunista és haladó embereket mértéktartóan alkalmazott, de hősi és drámai színekkel jeleníti meg, hiszen ők képviselik azt az eszmét és életformát, mely nehéz, de végül is győzni fogó harcát vívja a kül- és belvilági káosz ellen. Az igazi emberi érzések, a honvágy, a tiszta szerelem, a bajtársi együttérzés, a gyermeki fájdalom lírai színekkel fénylenek fel a tárgyilagosan, vaskosan és gúnyosan ábrázolt tolvajvilág haragoszöld és piszkosszürke tenyészetében. A kíméletlen szatirikus pengéje villan, amikor az álszenteskedő volt náci kórházszemélyzetet vagy hivatalnoki kart, a durva és korrupt amerikai megszállókat, a Németországban székelő Magyar Vöröskereszt helyükön maradt úri léhűtőit, vagy a gyilkos indulatú lengyel nacionalistákat leplezi le. Legkifejezőbb ábrázolási módja azonban a groteszk elemek sűrű és hatásos alkalmazása. Sándor Kálmán figurái itt is, mint mindig, túlnyomórészt kisemberek, zavaros gondolatokkal, ellentmondásos, félénk cselekedetekkel, riadozó szívvel, gyenge és bizonytalan nézetekkel. Tehetetlen, kiszolgáltatott, semmi emberkék ezek, lelkük a gorkiji „se ide-se oda című végnélküli komédia” szín- és csatatere. Sándor Kálmán megmutatja, hogy ezek a jellegtelen, megnyomorított, ezek az úgynevezett átlagemberek társadalmi produktumok, olyanok, amilyenekké a rendszer, amelyben élnek, formálja őket. […]
Regényírói csúcsát mégis az 1951-ben megjelent Szégyenfában érte el. Ebben a műben, amelyben a Tanácsköztársaság bukása után hatalomra kerülő szakszervezeti kormány országlásának csúfos öt napját mondja el, minden írói erénye a legmagasabb fokon jelentkezik. Hogy ebben az írásban is úttörő, az szinte természetes. Ez ugyanis az egyetlen nagy erejű művészi feldolgozása a Tanácsköztársaság bukásának és nem utolsósorban a bukás okainak. Szemlélete tudományosan tárgyilagos, átfogó és lényeglátó, és egyúttal minden figurán, minden szituáción, minden leíráson átsüt a szenvedélyes, lélegzetvételszerűen ösztönössé felszívódott pártosság. A kommunizmus, a munkásosztály ügye melletti tántoríthatatlan állásfoglalás. Itt sem hajlandó megalkudni, élesen exponálja, hogy milyen csekélyek a tudatos, szívós kommunista erők, hogy milyen ingatag és bárdolatlan a közvélemény, hogy mennyi az ellenség, az áruló, a gazember, az ostoba. De itt az arányok helyesek, itt a valóságos történelmi perspektíva által igazolt optimizmus ragyogja be és fűti át a regény legtragikusabb lapjait is. […]
Stílusához híven mindjárt a regény indításakor, egy groteszkül kiélezett felkiáltással, teremti meg a hisztériás fejvesztettségnek azt a légkörét, mely egyedül alkalmas temperatúra egy ellenforradalom előkészítéséhez. „Tizenhét levágott apácaemlő volt a pénzszekrényben! Gazság!” – sipította a villamosban egy rezesorrú, gyászfátyolos matróna a kommunistaellenes koholmányok egyikét, 1919. augusztus 3-án. Röviddel ezután egy postás ekképpen méltatlankodik: „Használt keresztény koporsók!…”
De a valóság mélységes ismeretén alapszanak figurái is. Mint mindig – mert mindig balzaci teljességre törekszik –, rengeteg alak vonul fel itt is. Harcos kommunisták, bátor munkások, ijedt kisemberek, kétlelkű értelmiségi, különcködő fölösleges ember, okos gyerekek, buja kispolgárnők, bölcs öregasszonyok, civilizáltnak álcázott szörnyetegek, cinikus politikusok, otromba katonatisztek, elszánt tőkések, alattomos papok, hordárok, rikkancsok, kávéházi kibicek, házmesterek hosszú sora. Az egész magyar világ feudalizmusával, kapitalizmusával, militarizmusával, klerikalizmusával, nacionalizmusával, szociáldemokráciájával, zsidaival és svábjaival és a mindennél pusztítóbb fasizmus előszelével. Ady Endre „láp-országa” jelenik itt meg prózai változatban. Ez a mű szatíra, amikor Horthyékat és körüket mutatja be, hősi eposz, amikor Égető Ferenc kommunista vádbiztos meginduló illegális életét, vagy a vasöntödei munkások ellenállását ábrázolja, és szomorú, groteszk fintor, amikor kifogyhatatlan kisembereinek, értelmiségijeinek, közvélemény-formáló utcai járókelőinek szűkös világába enged bepillantást, akikben nem is nyomorúságos sorsuk a legtragikusabb, hanem az, hogy nem tudják szegények, hogy mit cselekszenek és főleg, hogy mi történik velük. Ebben a regényben még az előzőeknél is hangsúlyosabb az írónak az a törekvése, hogy beható tárgyismerettel, szinte szakszerűen tudjon mindent ábrázolni, ami látókörébe kerül. Siker koronázza azt a törekvését is, melyet Nagy Lajosban olyan nagyra becsült, hogy írásainak élményanyaga elsődleges legyen: „a haragról, a fájdalomról, a szeretetről, az irigységről, az elnyomatásról, a pénzéhségről, az erőszakról, a szadizmusról, a kizsákmányolásról”, tehát az élet primer megnyilatkozásairól szóljon. Stílusa is szándékának megfelelő: dísztelen, lényegre törő, nem hasonlatokra épülő, nem megvilágítani, nem érinteni, nem illusztrálni akar, hanem megérzékíteni, felmutatni, elbeszélni, szinte definiálni. Vitatkozni lehet azon, hogy hibája-e a regénynek a dokumentáló módszer, holott az ábrázoltaknak önmagukban is teljes valóságértékük van. Nehéz ezt a kérdést eldönteni. Kétségtelen, hogy a realista ábrázolásmódnak önmagában nem volna szüksége történelmi-társadalmi elemzéseknek és helyzetmagyarázatoknak hol tudományos, hol publicisztikus betétjeire, de a szocialista realista igény, mely az írót arra készteti, hogy az adott magyar viszonyok mindenoldalú, minden lényeges okozati összefüggést feltáró, dialektikus képét adja, jogossá teszi, és más megoldásokkal egyenértékűvé ezt a kísérletet, annál is inkább, mivel a felsorolt adatok, tények, a beékelt tanulmányok szervesen hozzátartoznak az ábrázoltakhoz. Mindenesetre, akár hátránya a Szégyenfának, akárcsak sajátossága ez a műfajkeverés, nagyon kevéssé méltányolta eddig ezt a művet az irodalmi közvélemény. Nem hiába állapította meg Bölöni György erről a regényről, hogy tárgyával, eszmevilágával, formájával társtalan a magyar irodalomban. Pedig nagysikerű színdarabot is formált a regény alapján Sándor Kálmán, aki már regényeiben és novelláiban is megmutatta elsőrendű drámateremtő érzékét. Nem véletlen tehát, hogy bárcsak kirándulásnak tekintette a darabírást a regényírás területéről, mégis vérbeli drámát teremtett első nekifutásra: a Harag napját. 1919 májusában, huszonnégy óra alatt zajlik le a történés egy Salgótarján melletti városkában. Huszonnégy óra alatt kétszer fordul a hatalom a vörösök és a fehérek között. És a két harcoló fél vezérei féltestvérek. Ez a többszörösen kiélezett szituáció rendkívül alkalmas a különböző embertípusok bemutatására, de arra is, hogy vérségi, illetve osztály-összetartozás konfliktusában állást foglaljon az író, és ezen túl azt is meggyőzően ábrázolja, mi a különbség kommunista és polgári humanitás között. Az alkalmas helyzetet Sándor Kálmán ki is töltötte gazdag tartalommal. Megmutatta, hogy az osztály-hovatartozás a legmélyebb kapcsolat ember és ember között, megmutatta, hogy a kommunisták embersége még terrorisztikus kötelezettségeik teljesítése idején is hasonlíthatatlanul magasabb rendű, mint tetszetős nemzeti és keresztény jelszavakba burkolózó, eszménytelen ellenfeleiké. És teremtett néhány feledhetetlen figurát, elsősorban egy kommunista vasöntő, egy szociáldemokrata funkcionárius, egy humanista tanár és a főhős anyjának, Sós Juliska fehérvarrónőnek személyében. […]
Azt mondta magáról, hogy ő nem is író, hanem ügyvéd. És jó ügyvéd volt, mert nagyon jó író. Nem mentes ugyan modorosságoktól, nem mentes korának, amelyben felnőtt, kevésbé termékeny művészi befolyásaitól: expresszionista túlhajtottságtól, naturalista gépiességtől, az újtárgyiasság harmincas években divatozó irányzatának néha erőltetett szenvtelenségétől, a pszichologizmus vadhajtásaitól, a groteszk ötletek nemegyszer öncélú alkalmazásától. De legjobb műveiben még hibáit is erényekké tudja átfordítani. Az expresszionizmus közösségi ihletéssel, a naturalizmus aprólékos megfigyelő hajlammal, az újtárgyiasság bizonyító kedvvel, a pszichologizmus lélektani kíváncsisággal, a groteszk látásmód előítéletmentes, friss szemlélettel ruházza fel, és így tud iskolák, hatások, irányzatok szintéziseképp egy átélt, kiküzdött szocialista realista alkotómódszert kialakítani, olyat, amelynek birtokában nem ok nélkül nézte „egy nagyúr közönyével a jelent”. Mert hisz a jövőben. 1964-ben, két évvel a halála után örömmel is és sajnálkozva is azt kell megállapítanunk, hogy még mindig „a jövő a birtoka”. Illyés Gyula így fejezi be róla szóló feljegyzését: „Mikor rám is elkövetkezett a világtól való csendes elvadulás ideje, mikor elszakítottam az addig is ritka társasági és baráti szálak utolsóit is, féléjszakákat vele ültem át együtt. Olyan kocsmákba vezetett, ahol engedélykérés nélkül telepednek az emberek asztalához a napszámosok és szeneslegények. Ezekkel sem beszélt, ezek közt sem az »élményt« kereste. Épp csak figyelte őket. Ez volt az ő szemében a figyelemre és könyörületre méltó élet…”
Nos, aki vigyázó szemét szeneslegényekre és napszámosokra veti, és jól tud figyelni, mint Sándor Kálmán tudott, annak a múló idő lebírhatatlan szövetségese.
Kritika, 1964. 6. szám
– Ferde! – szólt a piros orrú, vézna öregasszony, behunyt fél szemmel, szigorúan.
Szürkült. A sírásó szerszámait szedte össze s a koporsóeresztő kötelet meg a deszkákat. Asztmatikusan szuszogott, fel sem pillantott.
Valahol harangoztak is: távolabb, a temető főútján elkésett, fejkendős asszonyok bandukoltak, szatyrukban vastag üvegpoharú faggyúmécsesek s cserepes virágok, főként őszirózsa a közeledő halottak napjára. Néhány férfi is ment, többnyire idősebbek, borostás képűek, papírszagúak.
– Mondom: ferde! – szólt a hetedik parcella közepén újólag a vékony hang.
– Mi ferde? – A harcsabajszú sírásó fölegyenesedett, s nézte a magányos kis mámit a frissen hantolt sírnál. A fejkendős öregasszony mutatóujjával a fejfa fölé bökött, melyen ez állt: Kiss Géza, író, Kossuth-díjas, 1907–1954. A gyászolók, a hivatalos részvevők s az imént még egymást gyomrozó temetési kíváncsiak elszéledtek már.
A sírásó mogorván vállat vont. Azután meggondolta magát. Lapátjával kettőt a fejfára ütött, egy lépést tett hátra, behunyta a fél szemét ő is, mint a nénike, s ketten nézték a fejfát. – Na, mama? – kérdezte a sírásó. A kis öregasszony helyeslően bólintott. (1954. október 31-én történt ez egy budapesti temetőben.) – Mennek a mécsessel – mondta az öregasszony szétnézve, és az orrát törülgette.
– Maga kije? – kérdezte kis hallgatás után a harcsabajszú. A fejfa felé mutatott. – Valami szegényebb rokon?
A fejkendős nénike kis tétovázás után a fejét rázta.
– Hát micsoda? Cseléd?
– Ezerkilencszázötvennégyet írunk! – mondta kissé felháborodottan a vézna mámi.
– No, ugye. A fejfa magának ferde! Még a temetőbe is takarítani jött. Oszt azt se tudom, kicsodája? – szólt csöndesen a sírásó. – De nekem mennem kell, elvtársnő.
– Ismerőse vagyok – mondta hirtelen az öregasszony. – Régi ismerőse. Ez egy nagyon szegény újpesti férfi volt. Világéletében újpesti.
– Kossuth-díjas – mondott ellent a sírásó, már elmenőben.
– Attól még lehet újpesti. Mi?
– A szegénységre értettem. Mennem kell – mondta a sírásó.
– Nekem jó barátném volt – az öregasszony váratlanul megfogta a harcsabajszú karját – ennek a szegény Gézának az anyja. Vékonyas lány, fehérvarróné 1907-ben. Egy városi úr csábította el. Hiszi?
– Hiszem, mama – felelte a harcsabajszú sírásó; most erősebben szuszogott, mert az anyjára gondolt. Az ásót a földbe szúrta. „Öt óra elmúlt, most már mindegy”, gondolta, „majd itt várom meg Miskáékat”. Cigarettát sodort magának, s rágyújtott.
– Szép nagy temetés volt ez – szólt az öregasszony. – Az a cvikkeres kövér, olyan piros arcú, azt mondják, volt miniszter. Nagy ember, sétál az utcán, erősen barátkozik a néppel, nemcsak elvtársakkal.
– Hm – ráncolta a homlokát a sírásó –, szép tőle.
– Maga mi volt azelőtt – kérdezte hegyesen a nénike –, hogy így gúnyosan hümmög nekem egy volt miniszterre?
– Senki se születik sírásónak – felelte a harcsabajszú. – Negyed hatkor jön erre a rajonkertész, most már itt köll megvárnom. Beszéljen csak, mama, iszonytatóan érdekel, habár én szatymazi vagyok.
– Kicsit pálinkaszaga van – mondta az öregasszony. – Nevem özvegy Kányáné.
A sírásó sértődötten hallgatott.
– Hiszen nem baj – szólt özvegy Kányáné –, nehéz munka a sírásás. Ugye, maga is törvénytelen születésű?
– Miből tetszett észrevenni? – kérdezte meghökkenten a sírásó.
– Én szülésznő voltam. Bábaasszony.
A harcsabajszú férfi tátott szájjal bámult a kis öregasszonyra.
– Ötven esztendeig – folytatta özvegy Kányáné. – Én most az aggok házában lakom, nincs kivel beszélnem. Hallotta, milyen szépen beszéltek a szónokok? Csakhogy mi az a realizmus?
– Tudja a fene – mondta a sírásó. – Én nem szoktam odahallgatni a temetési beszédekre. Bele is bolondulnék, ha mind beereszteném a fülemen a hét forint órabérért. Jöhetne már az a Miska.
– Pap most nem volt. Kár – mondta az öregasszony. – Azok beszélnek igazán.
– Én semmiféle beszédet nem hallgatok. Koporsóeresztésig én mindig pihenek, félremegyek, és cigarettát sodrok. Ez a halott miket írt?
– Elbeszéléseket. – Az öregasszony szipogott. – Ez a saját anyját is megírta. Hiszi?
– Hiszem. Menjen haza, nénike, úgy nézem, eső jön újra.
– Különösen az állami úr beszélt szépen, hogy szegény Gézuka az életét egészen az ábrázolásnak szentelte. Maga érti ezt?
– Hm – felelt a sírásó. – Nem is akarom érteni.
– Meg az a másik úr, a jó csizmákban.
– Elvtárs – igazította helyre a sírásó. – Kezd hideg lenni.
– Van időm – mondta az öregasszony –, nem kell engem küldeni. – Csaknem pityergett. – Maga mikor született?
A sírásó szíve megesett a mámin.
– Én 97-ben – szólt. – De inkább ennek a Gézának a mamájáról beszéljen, nénike. Hiszen már negyed hat is megvan! Szóval olyan vékonyas lány volt, elcsábították, azt mondta: fehérvarrónő.
– Férfiingeket varrt, egy segéd udvarolt neki a Lévay Ármin és Fiai gyarmatárucégtől, kopaszodott, rossz foga volt annak. Az elvette volna! Én a szomszédban laktam, a szüléshez engem hívtak, tíz percig lóbáltam az újszülöttet, akkor levegőt kapott. Nagy hó esett, csikorgó hideg volt Újpesten, amikor ez született, nyeszlett volt mindig. Gézának kereszteltük a városi úr után, az oda se szagolt többé! A Marika se énekelt többet, nem nagyon sírt, öt hónappal előbb megpróbálta elemészteni magát. Ezek a szónokok igen szépen beszéltek.
– Halottról nem kunszt! – legyintett a harcsabajszú. – Egy sírt szépen megásni, az a nehéz. Az órabér is kevés. Nemsokára fagy, akkor csákányozni is kell. Meg nehéz a kötéllel billegés nélkül, szépen leereszteni a koporsót a fenékig, az ilyen dísztemetéseknél a lökdösődés is nagy. Csupa kíváncsi. Még a temetkezési személyzetet is kiszorítják. Hiszi?
– Nekem a fáklyák is tetszettek.
– Meddig élt a szegény ingvarrónő? – kérdezte a sírásó. – Az én anyám ugyanis meghalt, amikor én ötéves voltam. A fene essen abba a Mihályba, hol marad? Libát is őriztem, sokat fagyoskodtam én, később a MÁV-nál is voltam, most hálistennek, jó helyem van. Másodosztályú temetősegéd. Nem panaszkodok én.
– Legkivált a törkölyt tetszik szeretni, mi? – kérdezte a piros orrú, kis öregasszony.
– Mama! – mondta sértődötten a sírásó, de az öregasszony már nyújtotta is a kis lapos üveget. A szatyrából vette elő.
– Kóstolja csak. Ásás után jó. Ősz is van.
A harcsabajszú rögtön húzott egyet, s nyújtotta vissza az üveget.
– Ez vérré vált – mondta. – Nem hidegkúti. Szatymazon értik ezt igazán!
– Magának mi a neve? – kérdezte a nénike. – Géza?
– Miért volnék én Géza? Silóczky András. Ez a maga ismerőse most nem volt több hatvan kilónál. Érzem én azt mindig a koporsóeresztő kötélről.
– Két kiló nyolcvan deka volt, amikor fürösztöttem – mondta az öregasszony elgondolkozva. – A bábaasszony meg csak a tenyerére veszi, úgy érzi a súlyát. Két kiló nyolcvan. Nem több. Hiszi, Silóczky úr?
– Jó erős volt ez a törköly. – A sírásó pislogott a szatyor felé. – Maga meglehet már hetvenöt éves, elvtársnő. Kár, hogy nem szatymazi.
– Hetvennyolc – mondta özvegy Kányáné. – A beszédekből én rá se ismertem szegény Gézára. 1949-ben még süteményt is hozott nekem Újpestre, és én szépen meséltem neki az anyjáról. Ez a fiú szeretett engem, a szerény szülésznői nyugbért is elintézte a népi demokráciánál, amúgy ő nem volt boldog, a felesége otthagyta őt, kopasz volt ez a Géza, vékonyas; szép lakása, valami darabját nagyon leszólták a színházban, bár én a Csárdáskirálynő-t jobb szeretem, de azért ezzel a Kossuth Lajos-jutalommal mégis szép dolog volt.
– Húszezer – mondta a sírásó. – Kétezerötszáz sírt köll azért megásni. Engem is otthagyott a vadházastársam, és nekem se díj, se semmi. Az arcképem azonban egyszer nekem is megjelent a Híradó Moziban, egyszer egy miniszter mögött fényképeztek le egy hírneves temetésen. A szatymazi törköly azért jobban itatja magát.
– Mennem kell hazafelé – szólt védekezőn a vézna öregasszony. – Szigorúak az aggok házában. Csak azt mondom még, hogy ennek a szegény Gézukának a temetésén nem volt papi beszéd, beteges is volt világéletében, 35-ben börtönbe is vetették valami izgatásért, az én lakásomon rejtőzködött, ott kapták meg, pofonok lettek belőle még nekem is, jó éjszakát, édes fiam.
– Én is ültem nyolc hónapot! – mondta gyorsan a harcsabajszú, megfogta az öregasszony karját, és vágyakozó pillantást vetett a szatyor felé –, csakhogy én nem izgatásért. Súlyos testi sértés. Szatymazon…
– Maga itt van még? – szólt egy férfihang, s kibukkant a tömzsi kertész. – A céjgeket se vitte be? Sötétedik.
– Majd a kocsival visszafelé – felelte a sírásó. – Azzal az igazítással tíz perc alatt megleszünk. Isten vele, mama.
– Jó éjszakát, édes fiam – mondta az öregasszony.
A két férfi el is tűnt már a mindenféle díszes sírkövek mögött, de a félhomályból, talán a negyedik síron túlról azért idáig hallatszott a harcsabajszú recsegő hangja: – Bábaasszony! Ugyanis az új halottat anno dacumal ez hozta világra.
Özvegy Kányáné szorosabbra kötötte a kendőjét. Beszélhettek! – gondolta. – Azért szép temetés volt. Ha ezt szegény anyja megérhette volna! De mit akarhatott az a csizmás úr, hogy realizmus?
Tüsszentett, azután fejcsóválva, elégedetlenül indult a temető kapuja felé.
Tisztelt uram és elvtársam, Sándor Kálmán!
Nem tudom, megkapja-e levelemet, mert annak a helynek a postai irányítószáma, ahol jelenleg tartózkodik, nem található Budapest utcajegyzékében. Igaz, írhatnék a Farkasréti Temető kolumbáriumába, de nevetséges dolog lenne azt hinni, hogy az a marék por, ami ott föllelhető, azonos Önnel. Nem. Én egy olyan tartózkodási helyet képzelek Önnek, ahol mindenesetre kellő mennyiségű oxigén jut tüdejébe, nem úgy, mint élete utolsó időszakában, amikor egyre gyakrabban kényszerült az oxigénpalackok használatára. Ha pedig kellő mennyiségű levegőhöz jut, akkor ott feltétlenül számos pipának is elő kell fordulnia, s nem csodálkoznék azon sem, ha asztalán, mintegy mellékesen, kis szilvapálinkás üvegcsék is előfordulnának, melyekből mértéktartóan kortyintana egyet-egyet, miközben nem mértéktartóan dolgozna, hadakozva és füstölögve, mint valami füstölgő kénsav, ahogy életében is tette, megrögzött marxistaként. Örömmel értesítem arról, hogy élek. Ez ugyan magánügy, még inkább az, hogy mi ebben az öröm, mindenesetre ez a körülmény lehetőséget ad arra, hogy születésnapján egy pohár bort emeljek, ha nem is egészségére, de emlékezetére, és fennhangon kijelentsem: Sándor Kálmán él.
Ez persze egy kissé bonyolult dolog, de akármilyen bonyolult is, azért elég egyértelmű bizonyítékaim vannak erre. Itt vannak például a művei. Általában is, meg konkrétan is, a könyvespolcomon, itt mindjárt felül balra, föl se kell kelnem az íróasztaltól, hogy elérjem őket. S ha megnézné ezeket a könyveket, nyilván nem kerülné el figyelmét, hogy kevésbé porosak, mint a többiek. S nem azért, mintha ebben a sarokban szorgosabban takarítanék, mint másutt. Hanem azért, mert az elmúlt években többször is végigolvastam őket, hol jókedvemben, hol rosszkedvemben.
Tudja, némelykor valami hiányérzetem támadt, olyasvalami, mint amikor a rántott levesből hiányzik a só, s ez az érzés könyvei olvasásakor elmúlt. De úgy múlt el, hogy tudtam: legközelebb ismét elővehetem bármelyiket, hiányérzetem ismét elmúlik. Vagyis van itt só, csak bele kell szórni a levesbe. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez az írói maradandóság jele. A legsoványabb tehén esztendeje, a Szégyenfa, a Tolvajok kertje és jó néhány novellája, úgy látszik, olyan írások, amelyek időnként elővétetik magukat a könyvek közül. Mert jó, ha tudjuk, hogy hová megyünk, de azt is jó tudni, hogy honnan jöttünk. A kettő között ugyanis mintha lenne valami összefüggés. És az se mindegy, hogy honnan tudjuk mindezt, mint ezt már annak idején egy József Attila nevezetű költő, kinek történetesen a barátja volt, megállapította. Igaz, erről a barátságról, bár jó néhányszor beszélgettünk, Ön keveset beszélt. Nyilván azért, mert erősen nehezményezte, hogy a halott halhatatlan emlékművének talapzatára egyszerre csak régi barátok légiói kezdenek felkapaszkodni. Ez a veszély Önt nem fenyegeti, már csak azért sem, mert nincs emlékműve. Viszont nem is emlékszem arra, hogy igényt tartott volna valami ilyesmire. S ha jobban belegondolok, nem sokkal kevesebb egy emlékműnél az a körülmény, hogy a kort, amelyben élt, újra élhetjük műveiben.
Mondják, hogy sajátos szemmel nézte és ábrázolta a világot. Számomra ebből az a fontos, hogy a világot nézte és nem a saját köldökét, és úgy ábrázolta, hogy olvasói számára nyilvánvaló: azt a világot, a gazdasági válság, a fasizmus világát meg kellett változtatni. Ha másból nem látnám, ez is azt bizonyítaná, hogy Ön, Sándor Kálmán, él. De ezt bizonyítja az is, hogy szép fővárosunkban, ahol az utcák szaporodnak, és ebben biztosan állítom, munkásságával része van Önnek is, tudomásom szerint egy akkora kis utca sem viseli a nevét, amelyen két perc alatt végigsétálhatna. Már pedig nálunk egy jelentős halott írónak ennyi kijár a hálás utódoktól. Vagy nem? Bárhogy van is, művei és figurái élnek, teszik dolgukat, némely Ön által életre keltett ügynökök továbbra is festik a bajszukat, némely kisfiúk kőszáli sasok szeretnének lenni és Slarkó József nyugalmazott mintaasztalosnak továbbra is üvegből van az egyik szeme. S biztos vagyok abban, hogy írásait és hőseit mások is és egyre többen, megismerik és megszeretik, s az Ön későbbi születésnapjain már ők is fölemelik poharukat, s miután fenékig ürítették, maguk elé néznek és azt mondják: Nini, milyen érdekes. Sándor Kálmán él. Ennek tudatában fogadja megkülönböztetett tiszteletem kifejezését.
Magyar Nemzet, 1978. január 14.
Sándor Kálmán a tüdő-
szanatóriumban (1961)
Akkoriban, a hatvanas évek legelején – nyaranta néhány hét megszakítással – már a szabadság-hegyi szanatórium volt az otthona; alig fordulásnyi, sivár egyágyas szoba a második emeleten. Az ágy mellett oxigénpalack (egyre gyakrabban kellett használnia a légzőkészüléket), az éjjeli szekrényén, a kikészített gyógyszerek mellett, táskarádió, folyóiratok, nagy halom könyv (fiatalok dedikált kötelei, A legsoványabb tehén esztendejének még nyomdafestékszagú, orosz kiadása, egy német irodalomelméleti lexikon és kedvenc regényeinek egyike, a Svejk, melyet saját bevallása szerint vagy tucatnyiszor olvasott el), a tükörajtós szekrényben néhány üveg cseresznye, csalogató a látogatók számára, ahogy jellegzetes, gunyoros mosolyával néha megjegyezte. A látogatók felbontották az üveget, húztak belőle egy kortyravalót, ő szertartásosan pipára gyújtott, „megvagyok” – felelte, amikor az állapotáról kérdezősködtek, betegségéről mindig kurtán, nyersen szólt, hogy a következő pillanatban már, a balzaci anekdotát idézően „komolyabb dolgokról”, tehát irodalomról, politikáról, a világ megannyi fontos és kevésbé fontos, de őt magát szüntelenül feszült érdeklődésiben tartó dolgairól beszélgethessen. Kemény ácsolatú, fáradt arcán ilyenkor kisimultak, a ráncok, kissé párás, különös mód egyszerre, szarkasztikus és érzelmes kifejezésű szeme felélénkült, eleven, gunyoros fénnyel csillogott, jómaga szenvedélyes volt, sodró temperamentumú, vitázó kedvű – merő képtelenségnek tetszett, hogy beteg, súlyos, sőt, halálos beteg –, gondolatai szikrázóak voltak, dinamikusaik és nyugtalanítóak, különös élvezetét lelte a dolgok ellentmondásainak kipécézésében és fonákjainak megragadásában (nemegyszer úgy érezte az ember: egy dialektikus elme edzésének a tanúja), s bár erről vagy amarról kialakított vélekedése többnyire határozott volt, olykor megsemmisítő erejű, véleményformálásából sohasem hiányzott az önirónia, a kétkedés, az önmagával szemben is következetesen alkalmazott „kötelező tiszteletlenség”.
A „kötelező tiszteletlenség”… Sándor Kálmán alighanem írói egyéniségének és írásművészetének kulcsát adta a kezünkbe e magateremtette, s nagy előszeretettel hangoztatott jeligéjével. Marxista író volt, az osztálytudatos, elkötelezett alkotóknak abból a fajtájából való, akik a valóságot a maga saját, minél tágasabb sokféleségében ábrázolják, akik a társadalmi ellentmondások és a társadalmi oksági összefüggések feltárására törekednek, akik szüntelen az értelem felé törnek előre és az értelemhez apellálnak. S akik mindehhez hozzáteszik a maguk sajátos művészi ismertetőjegyeit.
Sándor Kálmán realista írói módszerének – e lírai, groteszk, szatirikus, polemizáló és drámai elemekből vegyített módszernek – összetéveszthetetlen egyéni ismertetőjegye – ha úgy tetszik: sava- borsa – a világszemléleti és erkölcsi követelményként maga elé tűzött „kötelező tiszteletlenség” tudatos művészi érvényesítése, mely részben az alkotónak a valósággal szembeni szuverenitásában, részint a megjelenítés különös mivoltában realizálódik. Kétségtelen, hogy módszerének sajátos távolságtartó (ámbár a szenvedélyességet soha ki nem iktató) jellege szinte tökéletesen egybecseng Brecht egyik sarkalatos megállapításával: míg az átélés hétköznapivá teszi a különös történéseket, az elidegenítés éppen a hétköznapit teszi különössé, vagyis a legáltalánosabb történések is kivetkőznek szürkeségükből, ha egészen különösnek ábrázoljuk őket.
Mondhatnánk: Sándor Kálmán írói egyéniségére szabott feladat ez. Ha végigtekintünk életművén, azonnal szembeötlik, hogy nem a valóság kitalálására, hanem a sokkal nehezebbre: megtalálására törekedett, témái éppoly kevéssé különösek, mint hősei; a különösség témáinak kezelésében és hőseinek ábrázolásában lelhető fel. Ez már első, és művészileg talán legjobban megoldott regényében, az 1930-ban írt (de csak 1947-ben kiadott) A legsoványabb tehén esztendejében is tudatos és érett módszerként jelenik meg. Ábrázolásának hasonlíthatatlan különösségét művészi tárházának legkimunkáltabb eszközével, az erős szatirikus vénájából fakadó groteszk alkalmazásával valósítja meg. A groteszk – mint a művészi megismerés egyik sajátos módszere – a magyar prózában senkinél sem kap olyan jelentős szerepet, mint éppen Sándor Kálmán műveiben. A Tolvajok kertje, felszabadulás utáni regényirodalmunk egyik legizgalmasabb műve, e módszer alkalmazásának kétségtelenül legszebb példája. Voltaképpen nem is igen csodálkozhatunk az 1949-ben megjelent regény egykorú – enyhén szólva – értetlen kritikai fogadtatásán. A dachaui koncentrációs tábor felszabadultjainak szanatóriumi hónapjairól szóló regény minden bizonnyal legalábbis meghökkentő hatást tehetett az egykori olvasóra. Talán nem is magával a mondanivalójával (a fasizmus áldozata is – ki-ki a maga módján – deformálódik), hiszen ez már akkor sem számított új fölfedezésnek; nem, az értetlenséget és a sokféle ellenérzést a mélységesen tragikus téma profán kezelése keltette. Deheroizálás? – kérdezhetnénk ma. Nem, csupán az illúziók könyörtelen szertefoszlatása. A „kötelező tiszteletlenség” még a nácizmus megnyomorítottjaival szemben is. Az író határtalan szuverenitása még az átélt valóság iszonyával szemben is. Mire van szükség inkább: átélésre vagy távolságtartásra? Arra-e, hogy az olvasó is átélje a borzalmakat, vagy inkább arra, hogy visszavonhatatlanul elidegenedjék tőle? Az együttérzése fontosabb-e, melyet végül felold valamiféle megnyugtató, obligát katarzis, vagy az a fontosabb, hogy ne legyen feloldás, hogy az olvasóban kitörölhetetlen, nyugtalanító, tépelődésre késztető nyomot hagyjon mindaz, ami megtörtént?
Sándor Kálmán jól tudta, hogy a tragikumon olykor nevetni is lehet, még ha nevetésünk közben gombócot érzünk is a torkunkban, mert a tragikum igazi mélysége nem mindig tragikus ábrázolással tárható fel, néha éppen az ellenkezőjére van szükség: a groteszk megjelenítésre. Mert a groteszk, mint ábrázolási módszer, a valóság és az emberi lélek olyan tengermélyi rétegeknek fölmutatására is alkalmas, amelyre bizonyos esetekben – és a Tolvajok kertje témája ilyen – a legművészibb tragikus ábrázolás sem képes.
Nagyon magyar és nagyon egyetemes könyv a Tolvajok kertje. S ahogy ez a regény az évtizedek múlásával egyre maradandóbbnak, időtállóbbnak tűnik fel, úgy tetszik mindinkább fontosnak és követendőnek alkotója profán, marxista ars poeticája is: „a kötelező tiszteletlenség”.
Ha élne, Sándor Kálmán ezekben a napokban lenne 75 éves…
Élet és Irodalom, 1978/2.
Mit olvasok? Sándor Kálmánt.
Sír Simor, a vén szamár.
Hol van Tabák, beszélgessünk.
Varjú se károgja: Kár!
Hol van Györe, hol Ladányi?
Lassú ma a délután.
De sietni miért kéne?
Csak üldögélek bután.
Vége lesz a mai napnak,
Varjú se károgja: Kár!
Hol leszek én öt év múlva?
Odaát, hol Éva vár?
Fejezzük be ezt a verset.
Vacsorázzunk azután.
Széthasad az ember lelke.
Bomlik, akár az urán.
Harminc évvel ezelőtt halt meg Sándor Kálmán, aki a huszadik század legjelentősebb hazai prózaíróinak egyike volt. Jelentősége azonban korántsem köztudott.
Először Illyés Gyula értékelte irodalmi rangjának megfelelően 1945 után. Előszót írt A legsoványabb tehén esztendeje című regény első kiadásához. Sándor Kálmán ezt a művét 1930-ban, huszonhét éves korában írta, a gazdasági válság elesettjeiről. Tizenhét évig nem talált kiadóra, noha Schöpflin Aladár és Benedek Marcell első díjra ajánlották egy pályázaton. Thury Zsuzsa díványában élte át a világháborút, és jelent meg először 1947-ben. Előszó nélkül, Illyés Gyula írása kézirat maradt, máig kiadatlan.
Sándor Kálmán ugyanis elkövette azt a felelőtlenséget, hogy nem halt meg Dachauban, hanem hazatért. Hazatért, és megírta századunk egyik legnagyobb magyar regényét, a Tolvajok kertjét. A gautingi UNRRA-szanatórium egykori lakója nem egyszerűen a hitleri fasizmus áldozatainak és kiszolgálóinak világát eleveníti fel ebben a korszakos jelentőségű könyvben, hanem megmutatja a fasizmus újjászületésének folyamatát, azt az utat, amely a Libalépések Birodalmának romjaitól a Bádogkonzervek Köztársaságához vezet, a hitleri bedugult harsonáktól Hearsték nagyon is harsányan szóló megafonjaiig, az eseményeknek azt a láncolatát, melynek során egy láthatatlan nagy kéz „1945 sugaras őszének kezdetén az imperializmus elszakadt láncszemét próbálta helyre görbíteni Németország amerikai övezetében”, együtt etetve a volt häftlingekkel és kényszermunkásokkal a horvát Poglavnik, a spanyol Caudillo, a román Conducator, a magyar Nemzetvezető, az olasz Duce, a német Führer ügynökeit.
De ezt a regényt is csak megírása után tíz esztendővel emlegetik magyar Varázshegyként. Megjelenésekor a Szabad Nép névaláírás nélküli kritikája „kispolgári naturalistá”-nak nevezi Sándor Kálmánt.
Bölöni György írja 1958-ban, az 1951-ben írt Szégyenfa újbóli megjelentetése alkalmából: „Sándor Kálmán írásai új utat nyitottak a magyar elbeszélő irodalomban, újat tárgyuk, eszmei világuk, művészi formájuk tekintetében. Ma már szinte »haladó hagyomány«-ként kellene néznünk Sándor Kálmán irodalmi munkásságát – társtalanul áll a magyar irodalomban –, mégis valósággal ki kell ásnunk műveit a Horthy-korszak polgári irodalmából, s még a felszabadulás utáni félrecsúszott irodalmi művek iszapos képződményei alól is.” Az első nagy, összefoglaló tanulmány 1964-ben születik meg róla, írója Imre Katalin. Tanulmányát azzal fejezi be, hogy 1964-ben, két évvel az író halála után „örömmel is és sajnálkozva is azt kell megállapítanunk, hogy még mindig »a jövő a birtoka«”. Illyés Gyula kiadatlan írásának egyik mondatára utal ezzel a megállapítással: „Egy nagyúr közönyével nézte a jelent, a jövő volt a birtoka.”
Az Aczél-féle kultúrpolitika és az azt kihasználó irodalmi jobboldaliság ugyanis gondoskodott arról, hogy Sándor Kálmán elfelejtett író legyen. Nevét alig írták le, és olyankor is, amikor véletlenül leírták, igyekeztek a második vonalba tuszkolni.
Életműve azonban ellenáll minden sandaságnak, és napjainkban időszerűbb – örömmel és sajnálkozva írom ezt én is –, mint néhány évtizede. Hiszen ismét látjuk a majmokra emlékeztető politikusokat, a magabiztos honatyákat, és az egykori ébredők utódai is jelen vannak közéletünkben. A Szégyenfa, a Tanácsköztársaság utáni burzsoá restauráció regénye a mai restaurációnak is kegyetlen kritikája. Nagy Lajos, a szigorú kritikus „hibátlan regény”-nek nevezte ezt a könyvet. Kevés hasznosabb olvasmánya lehetne hazai irodalmunkból a mai fiataloknak, mint ez a regény, amely balzaci teljességgel vonultat fel harcos kommunistákat, bátor munkásokat, ijedt kisembereket, kétlelkű értelmiséget, elszánt tőkéseket, cinikus politikusokat, alattomos papokat, buja kispolgárnőket, különcködő fölösleges embereket és okos gyerekeket. „Ady Endre »láp-országa« jelenik meg itt prózai változatban” – írja Imre Katalin.
Ladányi Mihály Öregek címmel írt verset Sándor Kálmán halálakor: „Példaképek nélkül maradunk, fiúk / most mennek el az utolsók is.”
Ha lesz egyszer baloldali könyvkiadó Magyarországon, Sándor Kálmán könyveit új kiadásokban fogja megjelentetni, mert tanulságaik hosszú ideig gondolatébresztők, tettre serkentők maradnak.
1992
Születésének 140. évfordulója alkalmából válogattuk be az alábbi, ma is tökéletesen aktuális írását e számunkba.
Betlehem, a megváltásnak e térképen föl nem lelhető, földhöz nem kötött hazája néma. Betlehem hallgat. Úgy véli, hogy az embereket nem érdemes megváltani s Betlehemnek alighanem igaza van.
Mi, kiknek adatott e vigasztalan, sivár, kietlen korban élni, Betlehem megnyilatkozását még nem hallottuk. Mi már hinni sem akarunk Betlehemben. Lapozgatunk az örök küzdések, a megváltások harcainak történetében. Lapozgatunk és álmélkodunk. A népnek adatott Mózes… Harcoltak és győztek a Makkabeusok… Született újabb megváltásra a Krisztus… kiszegezé öt pontjait Luther… A francia forradalom végiglángolt a világon… Kigyullad az arcunk, lázas a szemünk. Hát csakugyan voltak Betlehemek s voltak megváltások? Voltak s lesznek csakugyan, csak nekünk nem adatik belőlük?
Amint a nagyon messze idők visszfényeként ránk sugárzó francia forradalomnak lángja megvilágosított minden agyvelőt, akként készül most elterülni a világra valami rettenetes nagy sötétség. Emberek, kik még világosságban tanultak gondolkozni, most elrettenve súgnak össze s mondják, hogy ez a sötét reáborította már mindenre az árnyát s jaj azoknak, kik nem tanultak meg rákok módjára hátrafelé menni. Amennyi hamis bálvány volt Baál istenszobrának ledöntése óta, az mind visszakerülni készül régi trónusára. Pogányoknak fanatizmusa, írástudóknak dölyfe, farizeusoknak gonoszsága, főpapoknak istenessége, földi fejedelmek tirannizmusa, mind, mind visszakészül. A csodás gépek sokaságát, hogy megcsinálta a világ, azt tartja, hogy az emberre, mely önmagáé legyen, nincsen semmi szükség. Pedig hajh, sohasem volt ilyen sokaság az ember. Milliók élnek, örökös Jóbok, s a kínszenvedések kálváriáját végig kell járni s úgy leroskadni millióknak… Nem idézzük föl ezredévek temető lakóit, leírhatatlan számát a néhai élőknek, akiknél talán érdemesebbek s Isten képére formáltabbak vagyunk a rég elhullott millióknál s kik távolabb vagyunk mégis Betlehemtől, mint emberi nemzet volt valamikor. És beszélünk e kis földről itt a Duna-Tisza mentén, e kis országról, hova megváltás fogyatkozva jut el a világ erénye, s megdagadva, növekedve minden bűne. Itt eggyel több a kálváriák stációinak a száma. Itt mindenekfölött szörnyűséges siralomvölgy s reménytelenség az élet. Hol van ide Betlehem? Mikor jön ide megváltás? E kis ország valóban a farizeusok örök hazájának látszik. Le fog lehetni győzni őket vajjon majd valamikor? Szeretnőnk ünnepet rontani ezeket elgondolva s szeretnőnk harsányan felkiáltani?
– Farizeusok ünnepeljetek! Mi nem ünnepelünk!…
Ebben a kis szerencsétlen országban embert embertől a farizeusoktól csinált, egyre emelt s egyre szaporított falak egész serege választja el. Itt él és uralkodik százezer ember, születik, vért izzad, kínszenved és meghal sok millió. Itt csak tűretnek azok, kik másként imádják a maguk istenüket, mint ahogy a fény és a dúslakodás urai szeretnék. És jaj, ha valaki a nagy megváltások hőseire gondolni mer. Jaj Mózes gyermekeinek, jaj a makkabeusok utódjának, jaj annak, ki Krisztus valóságos híve, jaj a Luthert követőknek, s jaj, százszorosan jaj, kik a megváltások szent summáriumában, a Voltaire nagy művében mernek hinni és – tovább haladni!… Itt, ebben a kis szerencsétlen országban el kell felejteni gondolkozni az embernek, ha nem akarja, hogy megfuttassák, hamar célhoz juttassák a kálváriáján. Itt a segítség nem azoké, akik segítségre szorulnak, de a bilincs sem azoké, akik megérdemlik. Itt hazugság, megalázkodás és butaság az enyhítői csak az élet kínos terhének. És még mindig visszafelé megyünk. Ameddig csak lehet – a középkorba…
Nem békességnek, szeretetnek ünnepe vagyon most, hanem hitünk és reményünk föladásának áldozati napja. Az egész világ, de kivált a mi kicsiny siralomvölgyünk szörnyű messzeségben van a megváltástól.
Lesz megváltás. Lesz újra megváltás. De olyan irdatlan sötét messzeségben van a megváltásnak napja, hogy onnan még csillag ragyogása sem sejdíttethet velünk semmit.
Betlehem néma. Mit sem ígér. Feketeség fekszik a világon, a koponyákon. Milliók jaja, panasza száll ki a rettenetes éjszakában. Akiknek istenük van, jajgatván, siránkozván fohászkodnak. Örömben, békességben csak a farizeusok s az ő barátjaik ünnepelnek…
1901. december 25.
Az író születésének 120. évfordulóján e történettel idézzük fel a régi karácsonyok hangulatát.
A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is.
Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat; majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkolni, szükség esetén még lódítva is éktelenül.
S aztán tanulni kezdtünk.
Így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kántálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag.
S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.
Karácsony este lett.
Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének, és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába; és öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felől.
Így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon; s miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lobogása.
A falu is megbolydult egészen.
Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s kisöpörte szívükből az esztendő gondjait. Csak éneket termett a száj vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este; hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizéből szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget.
Megálltunk egy ház előtt, mely első volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bévonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosan egy kevés csendet, majd felcsendült a külső beköszöntő hangja, mondván a megkívánt harsány hangon:
Örülj és örvendezz, nemes házigazda:
Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja.
Örülj és örvendezz, kedves háznak népe,
Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye.
A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában, nem volt egy másik nyáj, amelyik belülről, valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. Így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván:
Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan:
Gyertek azért beljebb; akármilyen bátran.
S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót; s mi pedig egyenes cérnasorban, mint a vadlibácskák, bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem mint belső beköszöntőnek, a sor fejénél kellett állanom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel előrevezettem a sort, úgy annyira, hogy a sor végi pásztorocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint a csizmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal, levettük a fejünkről a kucsmát, s én pedig hangzatosan megszólaltam, mondván:
Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk,
Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk.
Mert szólott egy csillag, éppen felkelőben,
Hogy gyorsan induljunk éjféli időben.
Napkelet országból így el is indultunk,
S ezen kedves házba hozott el az utunk.
Dicséretét zengjük Júda nemzetének,
Mert kinyílt virága Dávid vesszejének.
Származásunk felől sem hagyunk kétségben,
Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben;
S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak,
Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak.
Dehát ez voltunkat az Úr nem tekinté,
Hanem angyalával nékünk megjelenté,
Hogy földre lejöve világ megváltója,
Kinek a mi nyájunk igaz szószólója.
Ámen.
S erre az „ámenre”, de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyot puffantott a tűzmester, hogy a lámpában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt.
Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre:
– Szent jó estét kívánunk!
Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Köszöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megillető helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s rotyogott majdnem a káposzta is. Szokás szerint, s hogy az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között.
Aztán enni kezdtünk.
S evés közben egyre jobban megeredt a szó, mely a betlehemi pusztáról lassankint hazarepült, s kezdett megtelni derűvel. Vagyis az ideje megjött a játéknak, melyet előre megbeszéltünk. Ránéztem hát a mókamesterre, s így szóltam:
– Messze van még az idő, amikor szakálla lesz.
– Kinek? – kérdezte a kislány.
– Aki ma született, annak – feleltem.
Tudván, hogy a Kisdedről beszélek, pírba borult a kislány arcocskája. Mi kedvesen nevettünk a rózsaszínű zűrzavaron, a mókamester pedig színre lépett, s így szólt:
– Hát én megelőztem az időt, hallják-e!
– No; s az hogy történt? – kérdezte a gazda.
A mókamester helyzetet vett, s kanyarítani kezdte a történetet, mondván:
– Hol van az a harcsafűrész, te legény? – kérdi apám a tegnapelőtt reggel. – A helyin van – mondom neki, mire apám szól ismét: – Hát ha a helyin van, akkor kondorítsd össze, mert megyünk s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.
Itt megereszkedett egy kicsit a szóval, s folytatta:
– Hát mi el is mentünk, s egy óra alatt megérkeztünk, abban az irgalmatlan nagy hóban. Megkerültük a nagy fát, s a töviről széjjel pallottuk azt a rengeteg havat. Aztán térdre ereszkedtünk, s neki a fűrészt a fának; s oly lelkünkből húztuk, hogy a fa ágain reszketett a hó. Node, haladtunk is dicséretesen, mert egy félóra múlva, mint egy recsegő zuhatag, földre döndült a fa. S a döndülés után, ahogy a verejtéket le akarám vala törölni a homlokomról, hát odapillantottam a fa csonka törzsökére, de fel is akadt rögtön a szemem, mert a fatörzsök fehér lapján nem semmit láttam, hanem az elszomorodott Jézus szakállas fejét.
– Jaj, igazán?! – mondta a kislány, mire a mókamester még bizonykodott is, mondván:
– A béka a hitetlenek nyelvire rakja a tojásait, ha nem így volt.
Éppen tettük volna, hogy tünedezünk a nagy csodán, de akkor megszólalt a nagymondó, s tiszte szerint így szólt:
– Assemmi, hallják-e! Hanem János keresztapám a múlt héten egy vaddisznót lőtt, jó nagy vadkocát. Otthon neki is állott mindjárt, hogy felhasítja; s ahogy ott előttünk éppen felvágja vala a hasát, hát a hasadékból két vadmalac szökött elő.
– Jaj, csakugyan?! – mondta ismét a kislány.
– Bizony – fűzte tovább a nagymondó. – De keresztapámnak is volt esze bezzeg, mert hogy megjegyezze azt a két vadmalacot, a fülit mindjárt béhasította mind a kettőnek; s aztán elcsapta őket az erdőre, hogy majd jövőre meglője őket, mint kész disznókat, s jogos tulajdonait.
– Aj, beh okos volt! – ámult a kislány.
– Okos-okos – nézett a kislányra a mókamester. – De aki elbeszélte, az sem ingyen tette, mert igen nézi a maga fülit.
Megrebbent rögtön a kislány, s a két tenyerével letakarta mindjárt a két fülét; s a két szeme pedig fényben röpdösött, mint két cseppecske madár.
Mosolyogtunk is rajta, de szerettük is.
S kedvelt ő is minket, úgy emlékszem, mert elmenőben virágot tűzött a sapkáinkra. S mi azokban a virágos kucsmákban rázendítettünk egy új énekre; s a patyolat estében zengedezve haladván egy másik lányos ház felé, ragyogott nyilván a mi szemünk is, mint a betlehemi csillag.
Ezzel az írással zárjuk az Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából munkásságának szentelt Arany-évet.
Amikor a balatonfüredi szívkórházban arról hallottam szakszerű előadást, hogy az ember mi módon próbálhatja pozitív önprogramozással ívelő irányba terelni erőit, majdnem hangos szóra fakadtam: de hiszen ezt Arany János is megmondta már. „Megvert reménnyel nem lehet csatába menni.” Nemrégiben utána akartam nézni: pontos-e amire, és ahogyan emlékezem. Bizony nem volt az. Menten le is kaparom a macskakörmöket a mondat elejéről és végéről.
Ám ami a lényeget illeti, az most is ül. Arany János úgy ír Magányban című versében az emberi esendőségről, ember és történelem véres és anélküli összecsapásáról, diszharmóniájáról, dőltéről és nekirugaszkodásairól, hogy az idők távlatában is megbizsereg tőle a szív. Hadd álljon itt az alábbiakban a költő 1861-ben írt verse, nekem a – huszonegyedik századi olvasónak – eme magas hőfokú lírától megérintett tanakodása. Íme az első versszak:
Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.
Szánkáznék tovább az olvasással, hogy ráleljek azon sorokra, amelyek évek óta lelkemben leledzenek, de mégis visszavezet utam a második versszakhoz.
Jön, jön… egy istenkéz sem tartja vissza…
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? – Ah,
Ki mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! szakadna bár méhed gyümölcse…
Ne még, ne még – az istenért! – megállj.
Féltés, aggódás, szinte közeles átokkal sújtás, bajra, bajkeverőkre, de legyen még sansz, s magyarázat is ocsúdásos, ok-okozati összefüggések keresésére és megtalálására. A harmadik versszak:
Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyü csont, ha rajta mindenünk.
Egy lépés a gomolygó végtelenbe,
Holott örvényzik a lét, a halál:
És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:
Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!
Megtorpan a költő? Újabb kétely és újabb remény is az ajkán. S mondja mindegyre, mert ezt kell tennie. A negyedik strófa:
„Még egy kevéssé… De mely kishitűség!
El, el! ne lássam e dúlt arcokat!
Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,
Bátorságot nekünk mindez nem ad?
Megvert reménnyel induljunk csatába?
Hitben feladjuk már a diadalt?…
Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába’
Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!”
Újra meg újra olvasom e sorokat. Amikor sok évvel ezelőtt belém plántálódott a költő szava, még világra sem jöttek az agykontrollok, alfák, egyebek. Elmerenghetnénk személyes tapasztalatok birtokában is azon, mint válhat a vers támasszá, lelki s testi nyavalyákat legyőzni akaró elixírré. Azon nem különben: miként lett e folyamatban parancsolattá, nyelvi esszenciává. Tovább hajt a költemény lüktetése:
Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér - a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.
Majd a hatodik versszak:
Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.
Újabb remény sugallata, újabb esély, földiek és égiek összevetése a roppant távolságok felől. Lehetetlen volna megállni. Jön a hetedik:
És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!… mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!
Prózai és szürkén földön járó szó, de ki kell mondanom: lúdbőrözik a hátamon a hideg arra a gondolatra, hogy vajon hányan értenék, magyaráznák ezeket az Arany János-i gondolatokat is félre, perczászlókat lobogtatva. Megfordul az is az agyamban: vajon mit írna most a költőnk, ha élne? Mily szókkal siratná a jókat, mily szókkal öklözné a gonoszt? Kérdés, kérdés. Az viszont köznapi igazságként is jelenvaló: megvert reménnyel nem lehet csatába menni…
Somodoraszalói raktárak
„A vadászat: vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás!”
(Széchenyi Zsigmond hitvallása)
Ötven éve hunyt el gróf Széchenyi Zsigmond, a 20. század egyik legjelentősebb magyar utazója és vadászírója, akinek írásain keresztül generációk kedvelték meg a természetet, az erdőjárást, és magát a vadászatot hazánkban, és akinek színvonalas és érdekfeszítő könyvei Európán kívülre történő kitekintést is jelentettek a hatvanas-hetvenes évek zárt Magyarországán. Írásomban saját művein és gondolatain keresztül szeretném felvillantani Széchenyi írói nagyságát, humánumát, széles látókörű műveltségét és – nem utolsó sorban –alázatot tanúsító természetszeretetét. Széchenyi legkiemelkedőbb vadásztrófeája egy világrekorder addax (mendeszantilop) volt. Vadászkönyvtára Magyarország – de talán Európa – egyik legjelentősebb vadászati szakkönyvgyűjteménye, amely jelenleg a Magyar Természettudományi Múzeumban tekinthető meg.
Sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi Zsigmond Nagyváradon született 1898. január 23-án. Édesapja gróf Széchenyi Viktor (1871–1945) földbirtokos és gazdálkodó, édesanyja gróf Ledebur Wickeln Karolina (1875–1956) volt. Öten voltak testvérek: Sára, Irma, Márta, Antal és Zsigmond. Ükapja volt gróf Széchényi Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, dédapja, Széchényi Lajos, a legnagyobb magyarnak”, gróf Széchenyi Istvánnak bátyja.
Gyermekkorát a Fejér megyei (ma Sárszentmihályhoz tartozó) Sárpentelén, illetve osztrák és cseh rokonsága Gutenstein-i, Milleschau-i és Niemes-i kastélyaiban, birtokain – az arisztokrata családokra akkoriban jellemző, irigylésre méltó miliőben – töltötte. Középiskoláit a székesfehérvári Állami Főreáliskolában, majd a budapesti Ferenc József Főgimnáziumban végezte. 1915-ben érettségizett, ezután azonnal besorozták és az első világháborúban 1916–1918 között csapatszolgálatot teljesített. Ezután jogi tanulmányokat kezdett, de 1919-ben abbahagyta, mert életcéljának a természet és az állatvilág tanulmányozását tekintette. 1920–1921 között Münchenben és Stuttgartban tanult, majd 1922–1923-ban Oxfordban és Cambridge-ben bővítette nyelvtudását és zoológiai ismereteit.
Hazatérve 1924–1932. között a Somogy megyei Kőröshegyen gazdálkodott, erre az időre esett első afrikai állatgyűjtő és vadászexpedíciója. 1927-től vadászott Egyiptomban, Líbiában, Szudánban, Kenyában, Tanganyikában és Ugandában. 1935-ben Alaszkába utazott. Első házasságát, Stella Crowtherrel, egy angol iparmágnás lányával 1936-ban kötötte. Fiuk, Széchenyi Péter Londonban született 1939. február 4-én. A házaspár azonban hamarosan, 1945-ben, elvált. 1937–1938-ban Indiában vadászott, majd ismét Afrika következett az utak sorában. A második világháború alatt nagy veszteség érte. Leégett budapesti Istenhegyi úti villája, és megsemmisült trófeagyűjteménye. Az ostromot is csak nagy áldozatok és tragédiák árán vészelte át a család.
1947-től vadászati felügyelőként dolgozott az Országos Erdészeti Központban. 1950-ben a Mezőgazdasági Múzeumban szakmuzeológusként tevékenykedett, de 1951-ben kitelepítették egy Hajdú-Bihar megyei tanyára, Polgár mellé. Konkrétan egy tyúkól lett kijelölt szállása. A Rákosi-korszakban sok más igazságtalanság is érte: kitiltották Budapestről és munkát sem kapott. Megjárta az Andrássy út 60-at, az ÁVH poklát, másfél évig Sopronkőhidán és a Mosoni utcában raboskodott. Ezt követően került – barátai segítségével – a Keszthelyi Helikon Könyvtárba. Kezdetben „állományon kívüli segéderőként” alkalmazták, megalázó körülmények között álhatott ismét munkába. Itt dolgozott egy szakbibliográfián a vadászati irodalomról négy nyelven. A – több forrásból származó – anekdota szerint Széchenyi ezt a választ adta, amikor ismerősei azt kérdezték tőle, hogy az ötvenes években miért nem menekült el a kitelepítés és az üldözetések elől: „A Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem tehette…”
1955-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó – legnagyobb csodálatára – ismét kiadta a már negyed százada megjelent Csui!…-t. A második feleségét, Hertelendy Margitot 1959. május 5-én vette el Keszthelyen. Felesége bátorítására és biztatására ismét írni kezdett. 1960-ban hivatalos állami expedícióval (Dénes Istvánnal, Szunyoghy Jánossal, Schuller Imrével és Böröczky Kornéllal) Kelet-Afrikában járt. 1964-ben kilencedszer, de egyben utoljára jutott el Afrikába. Erről az utazásról szól Denaturált Afrika c. könyve. Élete utolsó éveiben megadatott neki, hogy a szocializmusban is valamiképpen elismerjék munkásságát. 1967. április 24-én Budapesten hunyt el. Négy kontinens legendás vadásza a Farkasréti temetőben alussza örök álmát. Szakkönyvtára csodával határos módon túlélte a második világháborút, halálakor már több mint 4000 kötetet számlált.
A következőkben kissé részletesen kitekintek utazásaira: Európában 1915–1930 között Magyarországon a Bakonyban, a Vértesben és a kőröshegyi birtokán főleg gímszarvasra vadászott, és főleg ezért utazott a Kárpátokba is. Erdélybe 1941-től járt rendszeresen, legtöbbször a marostordai Dédabisztrára, ahol a szarvason kívül medvére, őzbakra, vaddisznóra; majd Tirolban zergére és fajdfélékre vadászott. Európai útjai során más országokat is meglátogatott, Skóciában skót hófajdra, Olaszországban alpesi kőszáli kecskére vadászott.
Afrikában 1927-ben járt először, ekkor Almásy László, az „angol beteg” volt a társa és Szudán keleti felében, az abesszin határ közelében lévő Fung-tartományban jártak. Az erről szóló élménybeszámolója a Szarvasok nyomában c. könyvében olvasható. 1928-ban a kenyai Guaso Nyiro folyó mellett lévő Buff and Rhino Campban, a Massai Rezervátumban vadászott leopárdra, oroszlánra, kafferbivalyra, afrikai elefántra, impalára és orrszarvúra. Erről az útjáról emlékezik meg első könyve, a Csui!…. Itt ejtette el azt a hatalmas elefántot, amelynek agyarmérete máig rekord a magyar vadászok között. Ezen az útján gróf Károlyi István volt a társa. 1929 márciusában a Kitui vidékén járt az elefántok nyomában. 1932 novembere és 1933 márciusa között ismét visszatért Kenyába, ahol főleg elefántra, bongó antilopra, és oroszlánra vadászott. Ennek és az 1933 telén tett útjának állít emléket az Afrikai tábortüzek c. könyve. 1933 novembere és 1934 márciusa között ismét csak Kenyában, az északi Guaso Nyiro környékén vadászott kafferbivalyra, a Khulal-hegynél nagykudura, Karácsonykor elefántra, majd ismét bivalyra és oroszlánra. 1934 márciusában a Kitui őserdőbe megy elefántok nyomában… 1935. január és március között a Szudánban elterülő Líbiai-sivatagban részt vett az Almásy László vezette expedícióban, ahol Horthy Jenővel antilopra vadászott. Itt lőtte az azóta is világrekordnak számító Addaxát. A sivatagi élményeket a Hengergő homok c. könyvében örökítette meg. 1938-ban Indiából hazatérőben Egyiptomban vadászott núbiai kőszáli kecskére.
Ázsiában 1937 decembere és 1938 márciusa között járt. Indiai vadászélményeit Năhar c. sikerkönyvében örökítette meg. Észak-Amerikába 1935 nyarán utazott, ahol Alaszkában vadászott jávorszarvasra, Kodiak-medvére, kanadai vadjuhra és cariboura. Erről a kalandos utazásáról szól Alaszkában vadásztam c. könyve. 1
Széchenyi egész életében kínos alapossággal dokumentálta vadászeredményeit, amelyet szórakoztatóan, élvezetesen, végtelen öniróniával tálalt olvasóinak. Az Európán kívüli utazásairól szóló könyveiben a vadászatok leírásán kívül olvashatunk politika-, gazdaság-, vallás- és társadalomtörténeti részeket éppúgy, mint geológiai, botanikai, zoológiai és etnográfiai-kulturális antropológiai leírásokat is. Az útjai során megismert népek szokásait, az idegen tájakat éles szemű és pontos megfigyeléssel írta le. Műveit rendszerint saját felvételeivel is illusztrálta, és hamar kiderült, hogy nemcsak az íráshoz van tehetsége, hanem kitűnő és elhivatott fotós is. Bár írói tekintélyét és hírnevét az afrikai, indiai és alaszkai vadászélmények és tapasztalatok plasztikus és hiteles megjelenítésének köszönheti, fontosnak tartom a kezdet felvillantását is. Az Ahogy elkezdődött… c. könyvében a gyermekkorába repíti vissza az olvasót, és így írt az első veréb (!) elejtéséről:
„Augusztus tizenötödikén történt, délután fél háromkor, az Úrnak ezerkilencszáz és negyedik esztendejében. A mileschaui kastély meredek sziklalábát csendes kis tó oldalazta, hajdani várárok maradványa. Tiszta vizét még tisztább hegyipatak bugyogta által, tele volt szivárványos pisztránggal. A kis tavat alacsony kőfal szegte. Azon a kőfalon üldögélt és ott csiripelt! Sokkal tisztábban emlékszem rá az érettséginél meg a világháborúk valamennyi borzalmánál! Pedig hát az a tóparti veréb jóval régebben csiripelt utolsót. Olyankor, közvetlen ebéd után, a felnőttek nemigen mozdultak ki a házból. Zavartalanul dolgozhattunk, viszonylagos biztonságban. Nagy vastag fának takarásában lopództunk, közelébe. A felajzott flóbertet csak ott adta a kezembe az öreg »Forstmeister«. (…) Nekinyomtam hát a csövet a fatörzs oldalának, célba irányoztam, és – nagy vitézül odacsettentettem. A veréb pedig – eltűnt a fal mögött. (…) Onnét halásztuk ki nagy nehezen, valami hosszú kampósbottal. Lucskos volt, undorító, akár a vízbe fulladt egér – de megvolt. És ma is úgy érzem, felért az első őzbak, az első szarvasbika – az első oroszlán elejtésének örömével!” 2
Említésre méltó az első mókus elejtésének krónikája is: „(…) Nem sokáig kellett keresgélnünk. A tóhoz vezető út mentén, a hatalmas vén tölgyfák valamelyikén pillantottuk meg. Szép, vörös, zászlósfarkú mókust! Legfelül, a koronában villogott, ágról ágra lódult, kíváncsian le-letüsszögött… A könnyű kis huszonnyolcast elsütni – a tegnapelőtti tizenkettes nyaklevese után – »gyerekjátéknak« bizonyult. A mókust eltalálni – már kevésbé. Magas volt a fatető, meg-megugrott a mókus, izgalomtól vacogott a vadász foga, vadász kezében a huszonnyolcas puska. Négy patron ráment, mire szegény mókus megunta a zaklatást, és leesett. Diadalmenetben vittük haza. Sok bolha volt benne.” 3
Az első fácán-zsákmányt még több tízezer követte az évtizedek során: „Két hónappal később avattak fácánvadásszá. Véletlen játéka, hogy a vadászat védőszentjének névünnepén, Hubertus napján ért a kitüntetés. Való igazság azonban, hogy fácánt lőttem életemben legtöbbet, s hogy a szélhajtotta »toronykakast«, ha módom lenne rá, ma is a legkívánatosabb sörétlövésnek tartanám. Noha hajdan, az a Hubertus-napi »első«, nemhogy magassal, még alacsony repüléssel sem dicsekedhetett. Én még kevésbé dicsekedhettem a meglövésével, hiszen sebes ültében durrantottam le éjjelezőfájáról, álmában, vérbeli lesipuskás módjára. Késő ősz volt, késő őszi alkonyat. Apámmal kettesben ballagtunk hazafelé, s miközben a sötét kerten végigbotorkáltunk, a lombtalan fatetőkön gubbasztó, éjszakára elült fácánokat számolgattuk. Alig volt akkoriban fa, amit meg ne szálltak volna. Fekete árnyképük jól kiötlött a szürkén borongó égen, sőt, farka hosszáról a kakas is könnyen megismerszett. Bizonyára igen sóváran nézhettem, félreérthetetlenül méltathattam őket, mert mielőtt az udvarba fordultunk volna, éppen saját szobám ablaka előtt, apám belenyúlt a zsebébe, elővett egy szem töltényt, belecsúsztatta puskája jobb csövébe… Aztán kezembe nyomta azt a nagymarha tizenkettes »Purdey«-t, és kiszemelt számomra egy magasan ülő, különösen hosszú farkú kakast. Miközben céloztam, hátulról fogta a két vállamat. A váratlan durranásra – lámpafényes ablakokban, ijedt arcok jelentek meg. Én pedig örömrivalgás közben emelgettem első fácánomat. Hosszú sarkantyús, vén kakast. Örvösnyakút!” 4
Végezetül ebből a kötetből az első róka elejtésének felelevenítése érdemel említést: „Kiugrott a róka, könnyű távolságra. Nem vöröslött már, csak feketéllett az esthomályban. Éles szeme mégis elkapta vállhoz szökkenő puskámat – villámgyorsan perdült vissza a sűrűbe. Lövésemet vaktában, csak ösztönösen vethettem búcsút intő »vitorlája« után. Majd bosszúsan kiáltottam Flóriánnak: – Elhibáztam! Ne vesződjenek tovább, bújjanak ki oldalt a hajtásból! Megvizsgáltuk a róka beugrásának helyét. Befurakodtunk utána a töksötét sűrűbe, összevissza csúsztuk-másztuk a rálövés környékét. De bizony, véresre karistolt ábrázatoknál egyebet, nem eredményeztünk. »Ez alighanem eement – állapította meg Flórián –, jobb futó, mint azelőtt vót!« Magam sem kételkedtem benne: megkéstem a kapással, rövidet lőttem, a róka elment, ott egye meg a fene. Lógó orral baktattam hazafelé. Ismerjük az ilyenkor beálló hangulatkeverék alkotórészeit. Csalódás. Fáradtság. Szemrehányás. Önvád. Lázadozás a sors ellen… De Flórián, noha kevés meggyőződéssel, vigasztalni próbált: – No, talán majd a Bászli!… És másnap reggel, saját megnyugtatásomra, s hogy a lelkiismeretes »nyomkeresés« vadász-szabályának eleget tegyek, ismét a helyszínen voltunk. Velünk volt az öreg Bászli kutya, négy-öt hajtógyerek, de a reménynek csak alig parányi szikrácskája. S lám, az a pici-kis reményszikla mekkora örömlánggá lobbant! Mert jóformán neki sem állítottuk még a hajtókat, mikor a magánszorgalomból sűrűben portyázó Bászli már cibálta is kifelé a dermedtre fagyott rókát! Hamarjában azt se tudtam kit ölelgessek: rókát, Bászlit, Flóriánt vagy a hajtógyerekeket? Szép nagy kanróka volt. Zsarátos, hamvas málú télikabátban.” 5
Könyveiben többször ír – sokszor meglehetősen szarkasztikusan – a gyarmatosítás káros következményeiről, az európai telepesek és vadászok természetkárosításairól, a bennszülött kultúrák furcsa, szokatlan, néhol taszító és bizarr szokásairól. Egy műve „Civilizációmarta Afrika” c. fejezetében így értekezik mindezekről: „Nagyot fordult itt a világ, mióta utoljára erre jártam. Nagyot lódult. Akkoriban két szálloda volt mindössze, egyik csendesebb a másiknál, meg egyetlen kopott kis bank. Azóta három vadonatúj, négyemeletes szálló szökött fel a földszintes épületek bátortalan soraiból, liftes, jazzbandes, rádiós kaszárnyák – és két hatalmas bankpalota, melyekben márványcsarnokon kívül – pénz is van! Mégpedig jócskán. Mert itt Kelet-Afrikában – bármennyire hihetetlen dolog manapság – még pénzük is van az embereknek. (…) Mivé lesz az eddigelé titokzatosnak tartott »sötét világrész«? Titokzatosságának máris befellegzett. Az őserdők, a szavannák érintetlenségét előbb-utóbb kirándulóhellyé csúfítják. Turisták özöne, weekend-elefántvadászok, nászutasok és nyugdíjas üdülők lepik el a tájat, hétfőnként zsíros újságpapírt kell majd összeszedegetni. Svábhegy lesz a Kilimandzsáróból. A Nairobi repülőteret – a végeláthatatlan Athi-síkság sok százezernyi vadcsapatától kobozták el – tegnapelőtt óta drótkerítés övezi, hogy az antilopok, zsiráfok, zebrák, struccok ne alkalmatlankodhassanak a gép leszállásakor. Múlt héten még negyedórát kellett pufogva köröznie, mire félrehessegette útjából a békésen legelésző vadat. Most aztán körüldrótozták a rétet, kívül szorult a vad. Ha ilyen tempóban szorítják, kicsinyenkint kiszorul Afrikából. Ugyanúgy jár, mint Dél-Afrikának alig huszonöt éve még mesebeli vadállománya. Ma már a Zambezi folyótól délre csak állatkertben bőg az oroszlán, akárcsak Budapesten. Hanem itt, legalábbis egyelőre, még bőg. Hála a sok szúnyognak, a maláriának, meg a kiváló angol vadásztörvények szigorúságának. Itt még ősi birodalmában bőg, ugyanolyan teli torokkal, ahogy annak idején, vagy ötven évvel ezelőtt, rábőgött arra a fehér emberre, aki elsőnek merészelte megháborgatni. Hogy azonban a felette berregő repülőkre kelljen rábőgnie – az már valahogy nincs rendjén. Ennyit mégsem szabadna tőle követelni. Afrika sokat emlegetett varázsát halálra ítélték. Siessen, aki még életben akarja találni.” 6
Legnagyobb példányszámban elkelt, 10 kiadást megélt műve a Csui!… c., amely kora többszörös bestsellere, az olvasók kedvence lett. Ebből idézem fel az öt veszélyes afrikai nagyvad (oroszlán, afrikai elefánt, kafferbivaly, orrszarvú és leopárd), azaz a „Nagy Ötös” („big five”) elejtéseinek krónikáját és egyéb érdekességeket: „Délután négy óra tájban, amint egész nap gyanútlanul haladunk, meglehetősen nyílt, csak néhány nagy fa által gyéren beárnyékolt telepen, valamelyik közeli termitavár mögül, mintha a föld alól jönne, jószarvú rinocérosz lép elő… Alkalmas széllel állunk. Nem vesz észre minket, csak valami gyanús lármát hallhatott… Mire elkapom Ndolótól a nagyobbik puskát, az orrszarvú trappban elindul; gyorsan válla közepébe küldök egy acélgolyót, amely térdre ejti. De rögtön megint talpon van. Második lövésre már rá sem érek, mert alig tesz egy-két lépést, felbukik és vergődésében akkora porfelhőt kavar, hogy egyelőre semmi egyebet nem láthatok. És mire a por elszáll, kimúlva fekszik az orrszarvú. Farkával billent ugyan még egy-kettőt, kap még egy biztosító golyót a füle mögé. Nem kiváló, de elég jó, erős szarvú állat. Hátsó szarva alig rövidebb az elsőnél. Így tehát első rinocéroszom elejtése minden különösebb izgalom nélkül ment végbe, akárcsak otthon egy őzbaké.” 7
A kafferbivalyok vonulása és az első példány elejtése mélyebb nyomokat hagyott a vadászban: „Szinte hihetetlen az a bivalytömeg, ami ott elhaladt. Nem becsülhettem meg számukat, mert csak a körülöttem, vagyis a tőlem jobbra-balra elvonulókat láttam; de ezek mögött a távolban, még számos porsáv jelezte, hogy ott még mindig újabb és újabb csordák következtek. A mellettem kétoldalt – összesen mintegy 1000 lépés szélességben – áthaladó bivalyok számát legalábbis ötszáz-hatszáz darabra tartottam. Az volt a szerencsém, hogy jóformán liba-sorban, lassan cammogó, lusta lépésben vonultak, így aztán az egyes állatokat jól szemügyre vehettem. Egyet-egyet morogva, böffentve ballagtak egymás után. Farkukkal, fejükkel, sőt néha még hátsó lábukkal is az alkalmatlankodó legyek után vágtak és penetráns, hamisítatlan, hazai ököristálló-szagot terjesztettek. Ismét elfelejtették velem, hogy ők az a sokat emlegetett »legveszélyesebb nagyvad«; önkéntelenül a »kolompost« kerestem, s vártam a kaffogó pulikutyát, hogy majd előtereli a lemaradozókat. Számos borjastehén, rossz bika, gyengébb-közepesebb darab után végre egy nagy testű, szénfekete, igen marcona képű bika következett. Széles homlokpáncélja feltűnően szürkéllett, fejét mélyen hordta, mintha csak húzta volna lefelé a súlyos szarvpár. »Terpesztését« nem ítélhettem meg, minthogy oldalvást láttam, és fejét egyszer sem fordította felém. Hanem »páncélját« – a »boss«-t, ahogy az angol hívja – azt láttam, hogy feltűnő széles. Ndolo is nagyon kuba szánázott (»nagyon nagy« szuahéli nyelven).Vesztegetni való idő sem volt, cselekedni kellett. Hogy biztosabban célozhassak, hasra fekszem, és lehetőleg mélyen, lapockája alsó csücskére lövök. Térdre esik, felkel és néhány bizonytalan lépés után, nehéz zuhanással elvágódik. Sűrű porfelleget kavar a széjjelugró csorda, nem látni semmit, csak a tovavágtató állatok dübörgése s a halódó bivaly olyan különös hörgése hallatszik a gomolygó szürkeségből.” 8
Egy sokat ígérő oroszlánvadászat végkifejletét így örökítette meg a szerző: „(…) Az oroszlán hangja mind mérgesebb és türelmetlenebb, ingerült korgás kavarog torkában. Kétszer-háromszor már valóban úgy tetszik, mintha megelégelte volna az abajgatást. A bokrok mozgásából látjuk, amint elordítván magát, felénk csörtet, de a bozót szélén, mikor már éppen elő kellene tűnnie, mindig megint meggondolja a dolgot, visszahúzódik rejtekébe. Egyik ilyen »áltámadás«-kor mégis meglátom, de csak pillanatra villan elő – lövésről szó sem lehet. Minthogy így semmire sem megyünk, elhatározzuk, hogy Stubbal ketten megkíséreljük a bemászást. Mialatt az emberek ordítása leköti az oroszlán figyelmét, mi majd oldalról becsúszunk hozzá. Ez részben sikerül is: öt-hat lépésre bejutunk az oroszlán mellé, látjuk, hol mozgatja a sűrűt, de az állat maga még most is láthatatlan. Tehetetlenségünkben még egy utolsó kísérlethez folyamodunk. Mindenekelőtt néhány lépéssel visszább húzódunk. Itt aztán megegyezünk Stubbal, hogy majd kisebbik puskámmal a bokormozgás irányába lövök, aztán hamar átveszem tőle a nagyobbikat, hogy a valószínű támadásra készen legyek. Lövésemre – halálos csend! Felejthetetlenül izgalmas pillanatok ezek! Minthogy semmi sem mozdul, ismét közelebb bátorkodunk; megint öt-hat méternyire vagyunk. Még egyszer odalövök, ahol az oroszlánt meghúzódni sejtem. Felordít, oldalvást ugrik, pillanatra kimutatja vállát, gyorsan odavetek egy golyót. Farkával felvág, visszaperdül, ismét beveszi magát eddigi búvóhelyébe. Ott állandóan morog, félelmetesen »gurgulázik«. Nyilván nem sok baja történhetett. Újabb kőgyűjtés, bombardírozás – kezdődik a mulatság elölről. Az oroszlán bömböl, néhányszor ismét támadni akar, de mindig csak a tüskés széléig jut, onnan megint csak beljebb áll. Taktikája világos: kijönni nemigen mer; tisztában van azzal, hogy őt keressük, azt is sejtheti, hogy mi célból. Azon van tehát, hogy elijesszen minket, anélkül, hogy mutatkoznék; ezért kísérletezik a látszólagos kirohanásokkal. Még egyszer bemászom hozzá. Hatalmasat ordítva felém csörtet – a széthajló tüskeágak jelzik közeledését. Hogy a bokornál ismét meg ne akadjon, odavetek egy lövést, ahol a fejét sejtem. Csend. Egy mozdulat, egy morgás, egy ágroppanás sincs. Nem értjük, hogy most mi történhetett. Teljesen elhibázhattam, különben csak adna valami jelt… Óvatos visszahúzódás után, újabb dobálásra indítjuk az embereket. Az oroszlán nem mozdul. Ez már gyanús. Körülkerülünk a bokor túlsó oldalára, honnét leguggolva kémlelgetjük az ágak alját. – Ahol ni! Sárga folt. Megdobáljuk. Nem mozdul. Hosszú bottal megpiszkáljuk. Nem mozdul. He is dead, sure enough – jelenti ki Stub –, you got your first one anyhow – wonder, what sort of a chap he is. (Ennek vége van – az szentigaz. Az első mindenesete megvolna, most csak az a kérdés, miféle legény lehet? – Sz. Zs. fordítása) A megkönnyebbülés sóhaját váltják ki belőlem ezek a szavak, és kimondhatatlanul jólesik a vizes kulacs a közel egyórás idegfeszülés után. Van mit dolgozniuk az embereknek, mire késükkel a tüskék közt nyílást metszenek az alig két-három méterre előttünk, kimúlva fekvő oroszlánhoz. Végre hozzáférnek. Hason fekszik, farral errefelé. Vagy öten elkapják a farkát, annálfogva húzzák elő a tisztásra. Nagy hímoroszlán! Sajnos, azonban teljesen sörénytelen.” 9
Széchenyi első párducvadászatáról így ír: „Amint kipillantok a tisztásra – hosszú sárgás valami, villanásszerű hirtelenséggel ugrik el a zebramaradványtól… Hamarjában az elébb ott látott hiénának nézem. Nincs is nálam puska. De Ndolo hirtelen mellettem terem és Csui! (párduc!) kiáltással kezembe nyomja a Mausert. Lövésről persze szó sem lehet. A párducot, ha ugyan az volt, elnyelte a sűrűség. De tüstént kész a haditerv: a velem levő emberek visszavonulnak, míg Ndolo és én a közeli cserje alá lesbe ülünk. Hátha visszatér még a párduc, hogy megzavart reggelijét befejezze. Mialatt embereim távoznak, felmászom arra a dombhajlatra, amely mögött az állatot eltűnni láttuk. Óvatosan tolom fel fejemet, de mindjárt vissza is rántom, mert közvetlen a sűrűség szélén, tőlem vagy hatvan lépésre, szürke, gömbölyű fej mutatkozik fel a fű közül… Tétovázásra nincs idő. Felkapom a puskát, és csak úgy találomra célozva, a szürke fej alá, odavetem a lövést. A fej eltűnik – teljes csend. A mellém ugró Ndolót lemondó miszi-miszi-vel (missed, elhibáztam) fogadom. Mivel a párduc ilyen hangtalanul tűnt el, lövést nem kaphatott. Átkozom magam, amiért így elhamarkodtam a dolgot. Kelletlenül indulunk a lövés helyére; két-három méternyire vagyok, mikor – még a lélegzet is torkomra akad – a fű közül kitarkállik a pettyes bunda, amely után annyira sóvárogtam! Hatalmas párduckandúr fekszik előttem kimúlva. Örömöm leírhatatlan! De nemcsak én, Ndolo is, a többiek is, egyaránt örülünk. Mindenki parolázik a másikával, kölcsönösen gratulálunk egymásnak, közös lelkesedéssel táncoljuk körül a párducot. Most utólag nevetségesnek tűnik, amint ott gyermek módjára, vademberré süllyedve, rikoltozva, ugrabugráltam fekete cimboráim között. De ott nem éreztem az eset komikumát. Őszinte volt. Szívből fakadó.”
Az első elefánt elejtésének krónikája kifejezetten kalandosra és hosszúra sikerült: „Az aljnövényzet ritkul. Ha leguggolunk, ellátunk vagy tíz lépésre, de csak térdmagasságban. Azon felül már összeborul az ágazat. Mukula hasra ereszkedik. Int, csússzam oda melléje… Alig néhány méternyire, négy szürke oszlopot látok. Az elefánt lábait. A föléjük boltozódó lombozaton átszürkül a teste… Olyan magasan felszürkül, nem is látom a tetejét… Azt sem tudom, hogyan áll, merre fordul fejjel; agyarából pedig semmit sem látok. Olyan, mint valami szürke sziklatömb. Mozdulatlan… Aztán megpillantom ormánya végét. Lába közt, a földön mozog, alig észrevehetően kavargatja a port, mintha vastag szürke kígyó vonaglana. Mukula int, hogy lőjek. De nem akarok addig, amíg az agyarakat meg nem nézem… Még közelebb csúszom. Nyolc lépésre. Mukula teste merev, mint a szobor, de arca annál mozgékonyabb. Kétségbeesetten mimikáz, szeme majd kiugrik, rángatózó ábrázata ezerfélét magyaráz… Csak annyit értek belőle, hogy kuba szána, nagyon nagy. Stub is hisztérikusan sziszeg mögöttem: Lőni, lőni… De nem látom a fogát… Tehát még odább. Öt méter. Úgy nézek fel a szürke hegyre, mint a háztetőre… De fejét, agyarát még most is lombok takarják… Most mozdul a fej… És előtte vagy másfél méternyire villanik az agyar vége… Szent ég, de mekkora agyar!… Most már lőnék, csak azt tudnám, hová. Célozgatom a szürke árnyat, fejét keresem, a halántékát… De akkora mindene és annyi előtte a lomb, nem tudok eligazodni… És most lassan felém fordul az óriási fej… Eltisztulnak előtte az ágak… Kifeszülnek a nagy fekete vitorlák… És farkasszemet nézünk. Dióverő póznával fejbe üthetném. Aztán lassan, hangtalanul – irányomba emelkedik az ormány… Hegye apró köröket rajzol a levegőbe… Kígyózva szimatol… Most vagy soha… Az ormánytő közepébe, a két szeme közé sütöm a puskát. A szürke hegy eltűnt. Egyetlen nagy reccsenéssel. A lombkárpit összecsukódott előtte. Még néhány távolodó ágroppanás hallatszik, aztán helyreigazodik az őserdő csendje. Mintha semmi sem történt volna. Mintha az a nagy elefánt is csak káprázat lett volna… Hátha nem is elefánt volt? Hátha csak túlfeszített képzeletem tréfált meg? De nem, hiszen hallom is már Stub vészkiáltását: Man! You missed the biggest elephant in Africa! (Ember! Eleresztette Afrika legnagyobb elefántját! – Sz. Zs. fordítása) A többit lehetőleg rövidre fogom, mert még leírni is keserves. Órák hosszat követtük a vérnyomot. Lövésem kissé alacsonyan érhette az elefánt fejét, közvetlen az agyvelő alatt csúszhatott el. Márpedig a fejlövés csak akkor halálos, ha az agyat találja. Akkor pedig helyben összeroskadt volna. Otthagytuk. Lemondtunk róla. Mit írjak a lelkiállapotomról? Úgy érzem, mintha nem is az elefántot, hanem engem kólintottak volna fejbe. Kár, hogy nem vagyok kisgyerek. Akkor legalább pityereghetnék.” 10
Az elefántvadászat végül is happy end-del zárult, amelynek a szerző önálló fejezetet is szentelt könyvében „Mégis megkerült a nagy elefántom!” címmel: „Bennszülött vadászok találtak rá, alig egy hónappal elutazásunk után. Az agyarakat az állam lefoglalta, csak egy évig tartó vesződséges bizonyítgatás után sikerült őket megszereznem. Most érkeztek meg, alig néhány nappal ezelőtt. Súlyuk, a nairobi hivatalos mérlegelés szerint 133 ½, illetve 134 ½ angol font, tehát még nagyobbak, mint a naplómban ismételten említett Colville-féle agyarak. Magyar vadász még nem lőtt ekkora elefántot.” 11
Könyvében sokszor említést tesz a bennszülöttekről. Így ír egy helyen a maszáikról: „Magas, karcsú, széptermetű nép a maszái. A harcosok (elmoránok) egész testüket barnásvörös agyaggal kenik be, s ezáltal inkább rézbőrűeknek látszanak, mint feketéknek. Hajukat cigarettavastagságú varkocsokba pödrik, és szintén vörös festékkel kenik. Mintha vörös paróka lenne a fejükön. Fülük cimpáját kilyukasztják, és különböző feszítőkkel addig tágítják, míg csak vékony bőrszalaggá nem lesz, és lelóg egészen a vállukig. Az ekképp elkészített bőrhurokban, melyen akár egy alma is keresztülfér, mindenféle ékszert, karikát, füzért, varázsszert hordanak. Sőt az előkelőbbeknek néhány európai kapcsos tű (magyarul ziherheictű) is fityeg a füle cimpáján. Ruházatuk állatbőrből való, félvállra vetett kacagány. Fegyverük a hosszú, vékony, lapos pengéjű hajítódárda, melyet reggeltől estig kezükben szorongatnak.” 12
Később a vandorobok vadászati szokásáról is érdekes leírást közöl: „Déltájban három vándor-bennszülött vadász érkezik a táborba. A vandorobo törzsből valók. Lisztet akarnak. Nagyon érdekes figurák. Íjjal felfegyverkezve, rengeteg fülbevalóval, nyakravalóval, karikával, üveggyönggyel teleaggatva. Lefényképeztem őket, majd nyilaztattam velük egy skatulyára. Kitűnően csinálták. Kértek, hogy most már én is lőjek a magam puskájával. Kitettünk néhány konzervdobozt, azokra lődöztem flóberral. Minden lövés után hozzám léptek, nagy komolyan megrázták kezemet. Megvizsgálták puskáimat, patronjaimat, aztán megmutogatták saját »lőszerüket« is. Nagyrészt mérgezett nyilaik vannak; a méreg közvetlen a nyíl hegye mögött van. Minden nyíl hegyét vékony bőrpakolás védi, hogy el ne görbüljön, s a méreg le ne verődjék róla. Csak használat előtt bontják le a bőrpólyát. Mesélték, hogy bivalyt, sőt rinocéroszt is nyilaznak, s hogy félóra alatt még az ilyen nagy állattal is végez a méreg.” 13
Végezetül megemlítendő az egyik legkülönösebb és legmegrázóbb leírás a könyvből, amely a sáskajárást tárja elénk: „… A dobok egyhangú kopogása hirtelen elakadt. A feketék rémült arccal mutogatnak a hegytetőre, a felette megjelent, vörösen gomolygó felhőre: »Jönnek a sáskák!« A gyanútlan Machakos falucskát váratlanul éri a veszedelem. Mint tiszta égből a villám, úgy szakad ránk a tengernyi vándorsáska. Sűrű tömegben ereszkednek a völgyre, féltve őrzött kukorica- meg édeskrumpli földekre. A táncosok hanyatt-homlok rohannak haza. Nem telik bele tíz perc, már füstfelhők mutatkoznak mindenfelé: a bennszülöttek tüzelnek, émelyítő szagú gyökeret égetnek, hogy a sáskahadat veteményeiktől távol tartsák… De a hegy éle fölött mind újabb és újabb sáskafelhők gomolyognak elő. Fénylik, csillog tőlük a levegő, amint a napsugár rájuk vetődik. Hol vöröseknek, hol feketéknek, hol meg fehéreknek látszanak, mint valami kavargó hóvihar… Ellepik az ültetvényeket, egymás hátán lógnak a kukoricaleveleken, egyre vörösödik tőlük a környék. A feketék kétségbeesett tüzelése vajmi keveset használ. Rikácsolva, fejüket vesztve futkosnak, kézzel rázogatják le minden egyes növényről a vastag fürtökben rajtacsimpaszkodó férgeket. Reménytelen munkát végeznek. Akárcsak a tengert akarnák kanállal kimerni. Tehetetlenül nézzük mi is a szerencsétlenséget, és a tánc lefényképezésére szánt filmeken a sáskajárást örökítjük meg. Hazafelé tartva, földre hullott sáskák vastag rétege borítja az utat. Mint a síkos sarat, úgy keni őket széjjel a kocsikerék. Miután már kikeveredtünk a rajzó férgek közül, még jó ideig eltart, míg kidobáljuk a körülöttünk mászkálókat, úgy megtelt velük a kocsi. Autónk fehér vászonfedele megfeketedett a felette elvonuló sáskahad undok hullatékától.” 14
Indiai utazásait a Năhar c. könyvében örökítette meg. Az alábbi részben az indiai Gangesz folyóhoz kalauzolja az olvasót: „A piszok, a szag és a látottak undorától ugyancsak émelygünk. De ha már itt vagyunk, nyeljünk egy nagyot és nézzük meg gyorsan a Ghatot is. Hamarosan odaérünk. Sekély, moslékszínű, iszapos folyócska: Adi-Ganga, a Gangesz-delta legrégibb, legszentebb ága. És nyilván a legmocskosabb is. A Gangesz kétezer-hétszáz kilométer hosszúságban szállítja India szennyét a tenger felé. Mire ideér, érthetően összesűrűsödik. Széles lépcsősor vezet le a vízre, ez a Ghat, a szent mosakodás helye. Jókora embertömeg álldogál a alig térdig érő, áporodott szagú folyóban. Szorgalmasan öblögetik ösztövér testüket a gangeszi szenteltvízzel. Tisztálkodásuk végeztével pedig nagyot isznak a varázserejű, minden-sebre-ír folyadékból. A fürdőzők tetemes része beteg, bélpoklos is akad köztük szép számmal. A mosakodók közt jönnek-mennek a kecskeáldozatra készülődök is: a lenyakazandó gödölyét előbb itt, a szent folyó testet-lelket tisztító vizében kell megfüröszteni, csak aztán lehet belőle áldozati kecske.
(…) Kali-Ghat-i kálváriánk utolsó stációja a halottégető. Sajnos, itt nincs olyan szerencsénk, mint múltkor a bombayi égetőben. Itt javában folyik a munka, négy-öt helyen is tüzelnek. Émelyítő égett hússzag terjeng a kőfallal körülzárt udvarban. Alig léptünk be, máris két újabb hullát hoznak. Csontvázzá zsugorodott anyókát és fiatal lányt. Lerakodnak az udvar közepébe, aztán tüzelő után néznek, rakni kezdik a máglyát. A részvét, a szomorúság legkisebb jele sem látszik a hozzátartozókon. Komáznak, tereferélnek, kérődzve rágják a bételt, nagyokat és vörösöket köpnek. Rühes kuvaszok is mászkálnak az udvarban, ide-oda szaglásznak az elhamvadt máglyák közt, maradék után kutatnak. Itt nemcsak hiszik, nyíltan be is vallják, tüntetően ki is mutatják, hogy a test csak átmeneti, értéktelen tokja a léleknek. Mihelyt a lélek elköltözik belőle, nincs már rajta tisztelni való, nem egyéb romlandó tűzrevalónál. Nekem azonban elég a karácsonyi kirándulásból. Gyerünk innét. De gyorsan.” 15
Végezetül India legendás urairól, a maharadzsákról is szó esik: „Minden gyermek tudja, hogy a maharadzsák a világ leggazdagabb emberei. Hanem azt tán mégsem tudja mindegyik, hogy a világ egyéb tájain használatos számjegyek nem elégségesek a maharadzsáknak. Évi jövedelmeik szemléltető kimutatására nem alkalmasak. A kényszerűség tehát abba hajtotta szegény fejedelmeket, hogy különös, mifelénk ismeretlen számjegyeket vezessenek be, megtakarítva ezáltal egy csomó nullát, mely zavarossá s áttekinthetetlenné komplikálná könyvvitelüket. A maharadzsák ezen pénzügyi gondjain könnyítő számok: a lakh és a crore. A lakh százezret, a crore pedig tízmilliót jelent. Előbbinél tehát öt, utóbbinál hét nullát spórolnak meg. Méltán visszatetszhetne, hogy vendég létemre házigazdám vagyoni helyzetét ismertetem. Minthogy azonban ez legkevésbé sem titok, sőt a hivatalos India Year Bookban bárki elolvashatja a maharadzsák bevételeinek hiteles kimutatását, minden indiszkréció nélkül árulhatom el, hogy Jaipur fejedelmének évi jövedelme mindössze csak egyetlen crore és huszonöt lakh. A többit tessék kiszámítani. Megjegyzendő, hogy rupiáról van szó, a mi pengőnknek mintegy duplájáról. És maharadzsai mértékkel mérve, egyáltalán nem túloztam, mondván, hogy »mindössze csak egyetlen croce«. Mert például a haiderabadi Nizam, a nábobok nábobja, évi csekély kilenc crore-ral dicsekedhet. Vagyis kerek száznyolcvanmillió pengő évi gázsival. Ennyit vall be. És nem valószínű, hogy többet vallana be a valóságnál.” 16
Könyveinek többsége szinte azonnal bestseller lett, művei összesen 52 kiadást és jóval több mint másfélmilliós példányszámot produkáltak eddig. Továbbá írásai megjelentek angol, német és szlovák nyelven is. Ez kiemelkedő siker, a korabeli – de főleg a rendszerváltás utáni és jelenlegi – könyvkiadási adatokból kiindulva. A „számszerűsíthető” népszerűségen túl az író személyiségét talán egy – tévesen neki tulajdonított, valójában Oscar Wilde-tól származó – idézettel lehetne összefoglalni: „A fantáziát kárpótlásul kaptuk mindazért, amik nem vagyunk; a humorérzéket pedig vigaszképpen azért, amik vagyunk.” 17 Széchenyi bölcs, humoros, intelligens és kalandvágyó ember volt, a hazai vadászirodalom egyik úttörő alakja és igazi nagysága.
JEGYZETEK
1 Az életrajzi összefoglalóhoz az alábbi szócikkeket, írásokat használtam fel:
http://lazarus.elte.hu/~zoltorok/Discovery/szechenyizsigmond/eletrajz.html
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9chenyi_Zsigmond
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/
(Letöltés ideje: 2017. június 8.) [vissza]
2 Széchenyi Zsigmond: Ahogy elkezdődött… Egy magyar vadász hitvallása. Budapest, Szépirodalmi, 1961. 37-38. old. [vissza]
3 Uo. 77. old. [vissza]
4 Uo. 79-81. old. [vissza]
5 Uo. 166-168. old. [vissza]
6 Széchenyi Zsigmond: Afrikai tábortüzek. Vadásznapló kivonatok 1932-1934. Budapest, Szépirodalmi, 1966. 8., 11-12. [vissza]
7 Széchenyi Zsigmond: Csui!… Afrikai vadásznapló 1928. október – 1929. április. Budapest, Szépirodalmi, 1962. 51-52. old. [vissza]
8 Uo. 53-55. old. [vissza]
9 Uo. 84-85. old. [vissza]
10 Uo. 291-292. old. [vissza]
11 Uo. 331. old. [vissza]
12 Uo. 59-60. old. [vissza]
13 Uo. 67. old. [vissza]
14 Uo. 189. old. [vissza]
15 Széchenyi Zsigmond: Năhar. Indiai útinapló. I. Budapest, Szépirodalmi, 1960. 96-100. old. [vissza]
16 Uo. 146-147. old. [vissza]
17 „Imagination is a quality that was given to man compensate him from whats not. The sense of humor was given to console him from what is.” (Oscar Wilde) [vissza]
A körtvélyesi kastély
Halálnak 60. évfordulója alkalmából a közismert mellett egy talán kevésbé ismert oldaláról is bemutatjuk az írót.
A pápaszemes svájci kalauz benéz az ablakon… Zürichben nem szállt be senki, még mindig egyedül vagyok a kupéban, nyugodtan továbbmehetünk Bázel felé. Párizs felé a mozdulatlan őszben, amely lustán hever még a hegyeken. Pedig nemsokára indulnia kellene neki is, poggyászát úgy-ahogy, el is rendezte már, ott fekszik a fák tövében gondosan összegyűjtve a sok millió hervadt levél, amelyet magával visz. Hová? Hol tölti az ősz a telet? Szabadságra megy, vagy csak most kezdődik az igazi munkája: kézbesíteni azt a sok levelet, a nyár titkos üzeneteit, ő tudja, kinek. Október végén még renyhén, álmosan odafekszik a svájci napnak, amely évmilliós semlegességébe belefáradva, gépiesen cirógatja bágyadt sugaraival. Délután két óra, jó meleg van, kifárasztott a nagy út, álmos is vagyok egy kicsit, hátradőlök az ülésen, és behunyom a szememet a nyitott ablak mögött.
Én is odatartom arcomat a napnak, a langyos levegőnek, egyedül vagyunk, csókolózzunk, nem tudja meg senki. Idegen vagyok, átutazó, itt sem vagyok már, ki tudja, találkozunk-e még valaha?
Behunyom a szememet, de nem alszok, csak enyhe kábulás bénít meg, gondolkodni se nagyon tudok, nem is akarok. Visz a vonat… ha kinyitnám a szememet, és kinéznék az ablakon, annyi minden jutna eszembe, hogy nyomban meg kellene rántanom a vészféket… álljunk meg, emberek, hiszen itt még nem voltunk, nézzünk körül, nem szabad ilyen közönyösen elmennünk az ismeretlen mellett, hátha itt találjuk meg azt, amit egész életünkön át hiába kerestünk. Nem, nem, jobb így, behunyt szemmel, az ülésben hátradőlve, gondolat, cél, terv és vágy nélkül hallgatni a vonat fásult dohogását, csikorgó és sikoltozó muzsikáját, amellyel egy megőrült zenekar vágtat el a tarka svájci házak mozdulatlan filmje előtt.
Mégis, lassan-lassan valami kényelmetlenség nehezedik rám, az a szorongató érzés, hogy nem vagyok többé egyedül, valaki nesztelenül belépett a kocsiba, szemközt leült, és most fürkészően, mereven, mozdulatlanul néz rám. Nem akarom a szememet kinyitni, de kényelmetlenségem mindjobban fokozódik, érzem, mindjobban érzem ezt a szigorú tekintetet, amely mintha át akarná fúrni szemhéjamat, hogy belemerülhessen az enyémbe, kiolvassa belőle, ki vagyok, mit akarok tőle és az élettől.
Talán még elszunnyadtam egy kicsit, akkor jött be az ismeretlen?… Nem, nem aludtam, és mégis itt van, érzem, hogy itt van. Mind követelőbben, mind parancsolóbban néz, és nekem engedelmeskednem kell, hiába védekezek, hiába tiltakozok, ki kell nyitnom a szememet, föl kell néznem…
És fölnézek.
A kocsi üres. Tévedtem? Még mindig egyedül vagyok? Nem. Valaki volt itt, rám nézett… éreztem. Szemhéjamon éreztem, mint két tüzes nyilat. Eltűnt, úgy, ahogy jött? Vagy elbújt? Nem. Itt van most is, érzem, néz. És akkor végre én is észreveszem őt, ott ül velem szemközt az ülésen komolyan, némán. Furcsa útitárs… egy pillangó!
Kis vörös pillangó, szinte egybeolvadva az ülés vörös bársonyával, ott ül mozdulatlanul. Nagyon fáradt, azért ült vonatra. A nyitott ablakon repült be, most velem utazik Bázel felé. Párizs felé a lusta őszben, amellyel elmúlik az ő élete is. Honnan jött, hová megy? Szeretném megkérdezni tőle, ahogy útitárstól illik, de nem tudom. Ő sem kérdez tőlem semmit. Csak nézzük egymást hosszan, sokáig, magányos lelkek, a ránk törő alkonyatban, amelyre hamar ráüti nagy fekete pecsétjét az est.
Négy óra. Mindjárt Bázelben vagyunk. Odakint sűrűsödik a sötétség. A pápaszemes kalauz még egyszer benyit, gépiesen körülnéz. Útitársam megrezzen; én magam is kíváncsian figyelem, észreveszi-e a kalauz, hogy valaki jegy nélkül utazik? De a kalauz hátat is fordít már nekünk, nem látta meg a pillangót, semmit sem lát, senki sem szállt föl, rendben van minden. Megy kifelé, és én megkönnyebbülten lélegzek föl nyugodtan utazhatunk tovább.
Bázel, át kell kerülni a francia oldalra. Útlevélvizsgálat, vámvizsgálat. Útitársam nem mozdul. Nem jelentkezik sem az útlevélvizsgálatnál, sem a vámvizsgálatnál, és most először gondolok arra, hogy ez a pillangó nem amolyan megbízható polgári pillangó, aki szófogadóan beleilleszkedik a társadalmi rendbe, bizony valami nincs rendben körülötte… Talán útlevele sincs, ahogy jegye sincs, talán titkos holmit csempész be egyik országból a másikba… mindenféle nyersanyagot vámmentesen… svájci hímport a francia virágoknak vagy franciát a svájciaknak, mit tudom én? Mit tudom én, miféle szerzet. Francia lepke, svájci lepke? Csempész? Kém? Gonosztevő? Alig várom, hogy visszakerüljek kocsimba, alig várom, hogy újra lássam. Ha elrepült azóta…
Nem. Ott ül még mindig meglapulva, elrejtőzve, mozdulatlanul, mintha nem is élne már. De amikor a vonat elindul, csakhamar felröppen, mintha csak erre várt volna, rászáll az ablakpárkányra, egy utolsó pillantást vet rám, azután kirepül a sötétségbe, az estbe, a csöndes francia mezők virágkocsmái felé. Kirepül nagy lendülettel, diadalmasan, gúnyosan, szélhámos, csibész, meg sem köszöni, hogy nem jelentettem föl, el sem búcsúzik tőlem, cinkosától, az egyetlen valakitől, aki látta, milyen szemtelenül szökött át a jól őrzött határon. Kirepül, örökre eltűnik, szomorúan nézek utána az üres sötétségbe… hol van már a kis hálátlan?
Ki volt? Francia lepke? Svájci lepke? Csempész? Kém? Titkos üzenetek postása? Boldog együgyű, aki nem tudja a törvényt? Lázadó, aki fittyet hány a rendeleteknek, szabályoknak, szokásoknak és jó erkölcsöknek? Jókedvű ördög, aki álruhában lopózik az emberek közé, hogy balgaságukon mulasson? Vagy költő, aki magasan repül akkor is már, amikor csak virágról virágra száll? Költő, aki egy ibolyaszál csúcsáról úgy nézne le a földre, mintha egy másik világból nézne le rá? Egy másik világból, ahonnan csak vakondtúrásnak látja ezt az elbizakodott, puffadt hólyagot, és nem látja többé rajta azokat a hajszálvonalakat, amelyek csak a térképcsinálók és a vámhivatalnokok fantáziájában nyüzsögnek, és állítólag országokat és embereket választanak el egymástól.
Mert dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
– Minek tagadjam gyöngeségem –
Kegyedhez írtam, kis Kató.
És dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható,
Kegyednek semmiképp se tetszett,
Sőt visszatetszett, kis Kató.
Igaz, hogy önt tegezni mertem,
Ami botránynak mondható,
Mert önt csupán magáznom illik
Vagy kegyedeznem, kis Kató:
De dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
Mégis szívemből szívhez írtam,
Az ön szívéhez, kis Kató.
Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
Már ez malőrnek mondható,
Ha bánatomban meghalok most,
Magára vessen, kis Kató.
Magára vessen, ha belőlem
Más nem marad meg, kis Kató,
Mint dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható.
Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.
Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szivének
Legjobb barátja én legyek.
Legjobb barát! szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.
Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én, aki angyal nem vagyok?
Olyan kevés amit kivánok…
Ha osztozkodni restel is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.
Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.
Legyen övé minden poézis.
És az enyém: csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.
Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:
Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat!
Park aktokkal
Halála 90. évfordulója alkalmából műveivel és e tanulmánnyal tisztelgünk Rippl-Rónai József (1861-1927) művészete előtt.
„Alapjában véve forradalmat csinált”
(Juhász Gyula a festőről)
Véletlen, mégis úgy vélem, szimbolikus egybeesés, hogy A holnap második kötete nem sokkal az 1909-es nagyváradi MIÉNK-tárlat előtt jelent meg, s az antológia bemutatkozó estjén Ady a „fővárosi színtelenséggel szemben” a magyar „vidék, a magyar ugar kiaknázatlan kincseire” irányította a figyelmet. A „vidéknek” két távoli, de a művészi célokban és életfelfogásban érintkező pontokkal bíró „bolygója” volt Rippl-Rónai és Juhász Gyula. Mindkettőjüknek fő témája a Szép volt, ennek változatait és mindennapi lehetőségeit keresték. Juhászé – mint egyik méltatója megjegyezte – „nem az a szépség, amit a természet nyújt, hanem amit más művész produkál”. Való igaz, akkori verseinek inspirálóiként a képzőművészet legjobbjainak neveit lehet sorba állítani: ihlette Meunier-szobor, Rippl-Rónai-kép, Rodin-szobor, Piombo-kép. A költő festészeti érdeklődése persze már ezt megelőzően ismert; kitűnő Rembrandt-cikke a Szeged és Vidéke című lapban bizonyítja, hogy nemcsak szerette, de mélyen értette is a piktúrát. Nagyváradon a Fekete Sas termében rendezett kiállítás matinéján együtt vett részt Ady és Juhász Gyula, aki a megnyitó beszédet is vállalta.
Ezek után mondhatjuk, hogy szinte szükségszerűen vonta magára figyelmét egy Rippl-Rónai-rajz, amely először a Művészet 1903-as évfolyamában jelent meg, s amely egy somogyaszalói parasztembert ábrázolt. A rajz kifejező erejének és élményt adó voltának bizonysága, hogy verset eredményezett, még személyes ismeretségüket megelőzően. Kortársi emlékezet szerint 1906 tavaszán egy Benkó Lajos nevű, írónak induló fiatalember tárlatot, szűk körű kis bemutatót rendezett Pesten Gulácsy és Márffy Ödön műveiből. Az előzetes munkálatokban részt vevőkből kisebb társaság jött össze az akkori Modern Kávéház teraszán, az Erzsébet-híd mellett, hogy megvitassa a művészet alapvető gondjait. Ott volt Rippl-Rónai és felesége, Gulácsy, Márffy, Benkó és Farkas László. Az összejövetelen megegyeztek abban, hogy a jövőben rendszeresen egybegyűlnek, s az egyik későbbi találkozásra meghívást kapott Juhász Gyula. A költő ezt megelőzően barátainak többször kijelentette: „Szeretnék megismerkedni Ripplivel”. Az egyik résztvevő emlékezése szerint az összejött társaság szívesen és figyelemmel hallgatta a festőt, aki a jellemzés szerint „rendkívül intelligens és művelt”, és „nagyon szép férfi volt, nagy, barna, kifejező szemekkel”. A társalgást Juhász Gyula szavai szakították félbe, azon véleményének adott hangot, hogy mennyire mély és igaz Rippl-Rónai művészete. A piktor – a krónikás szerint – tiltakozott, és egy történettel adott hangsúlyt ellentmondásának: „Egyszer meglátogattam Maillolt és ugyanezt mondtam neki. Ám Maillol, miközben kikísért a kertjén keresztül, lehajolt egy szál liliomért, s fölemelve megjegyezte: C’est complet, pas mon art.” Az est végén a társaság elhatározta, hogy átsétálnak Budára, Rippl műtermének irányába. A költő hosszan elkísérte a házaspárt és útközben elmondta a festőnek hozzá írt költeményét. „Másnap – írja Farkas László – Rippli megbocsátó, elnéző mosollyal mondta el ezt nekünk. Ő tudniillik a viselkedésében, a modorában, az egész lelkiségében nem volt úgynevezett művész.”
A vers, amit Juhász Gyula elmondott, a Szomorú Friss István címmel ismertnek egyik változata lehetett. Ugyanis a Könyves Kálmán kiadóvállalat helyiségeiben a leírt találkozókat megelőző hónapokban volt Rippl-Rónainak egy gyűjteményes kiállítása, amelyben a parasztportré is szerepelt. Az élményszerű találkozás a képpel, pontosabban a költőre gyakorolt hatása valamiféle belső egyezést mutat a két művész között. Erre egyébként Juhász Gyula Szép csöndesen címmel megjelent egyfelvonásos füzetének kritikusa, Göndör Ferenc (Nagyváradról Kaposvárra került) hírlapíró már 1909-ben utal: „Benn rezeg Juhász Gyula végtelenül finom, mély és nemes lírája. Egy halvány skisz ez a darab, afféle tipikus Rippl-Rónai-kép, tele elhaló hangokkal, szürkébe bágyadó színekkel, amelyeket azonban a képben meg kell látni s a színdarabban – meg kell láttatni”. A festő hitvallásának egyik sarkalatos gondolata az volt, hogy emberi élet ne értelmetlenül összegyülemlett dolgok közt folyjon le, hogy az artisztikumnak meghatározó szerepe legyen a mindennapokban. Juhász Gyula is ilyes dolgoknak adott hangot egyik cikkében: „Az Ipar-utcai fiúk az időben (a század legelején – L. A.) nagyon erősen készültek valamire. Az életre, a magyar életre, amelyé a jövő, így gondoltuk, és amely akkor Ady Endre első verseiben, Jób Dániel novelláiban, Rippl-Rónai képein bizonytalankodott. Mi ilyen végtelenül fiatalok voltunk. Rabok, akik a pávát várják, a szabadulást a tunya, beteg, romlott magyar élet tömlöcéből.”
A vers, a cikkek utalásai mutatják, hogy a költő pontosan tudta, mit jelentett a magyar festőművésznek Rippl-Rónai piktúrája, a ragyogó és borús színek „varázslójának” látta, aki európai viszonylatban is sokat adott. Halálának hírére készített írásában ki is mondta: „Ez a csodálatosan meleg kedélyű és mélységesen bensőséges kaposvári művész alapjában véve forradalmat csinált a hazai piktúrában, olyan forradalmat, amely sok tekintetben rokon azzal az irodalmi ribillióval, amelyet valamivel később a fiatal Ady föllépése okozott. Mikor Rippl-Rónai megjelent a magyar művészet ugarán, sivár, szomorú akadémizmus csöndje feküdt rá a lelkekre… Valami hallatlan életkedv és életerő lobogott benne, valami isteni könnyelműség, amely nem törődött az ócska salabakterek dörmögésével és mormogásával, amely fütyült a hülye konvencióra, és végezte a maga dolgát, festette tovább a maga látomásait és álmait, csak arra a szóra hallgatva, amely bensejében intette és buzdította.” Juhász olyan eszmei szövetségest látott a piktorban, aki igazi értékek teremtésével határolta el magát azoktól, kik – a húszas években – „céltalan handabandázással” kultúrfölényt emlegettek. A költő úgy vélte, hogy „eszmék és igazságok” keresése viszi igazán előbbre a nemzetet, a népet és az emberiséget. Ebbe a perspektívába illesztette bele Rippl művészetét és sorsát. Különösen nagyra értékelte azt, hogy nem lett a magyar művészet tragikus hőse (mint sok elődje és kortársa), hogy mosolygó és győzelmes forradalmár volt, aki Párizs meghódítása után itthon is diadalmaskodhatott. Műveivel. Mert képei – írta – „a magyar szellem diadalát hirdetik, olyan finomságról és nemességről, olyan gyöngédségről és erőről tesznek tanúságot, amelyek mindig büszkeségei és boldogságai lesznek a mi gazdag szegénységünknek, és közös kincsei az egész emberiségnek…” Életében és oeuvre-jében a művész sors tipizálható vonásait látta, s legerőteljesebben azt: az újat hozó nem bukik bele vállalkozásába!
Párizsi intérieur
A Nyugat kiadója saját rajzaival díszítve, szép virágmintás vászonkötésben jelentette meg 1911-ben Emlékezéseit. Az emlékezés végül is irodalmi műfaj és Rippl-Rónai el is mondja, hogy literátorok ösztönzésére fogott hozzá: „Azért írok, mert beugrattak. Néhány íróművész ugratott bele. Meglátták egy művészi dolgokról szóló tárcacikkemet s buzdítottak, írjam össze emlékeimet.”
Emlékezéseiben az önmagára találás útjának plasztikus bemutatása az egyik legnagyobb érték. Mondhatnám úgy, hogy azt az emelkedést teszi szemléletessé, amely Munkácsytól önnön egyéniségig vezet. Szükségképpen nézett szembe azokkal az akadályokkal, amelyeket a rosszindulat, a meg nem értés vetett útjába. A párhuzam itt csaknem kikerülhetetlen, mármint az, hogy – maga is hangsúlyozta – ugyanolyan volt sorsa, piktúrájának teljesedése, mint a francia újítóké Puvis de Chavannes-tól és Cézanne-tól, túl Rodinen és Toulouse-Lautrecen, egész Foran-ig, ha meg is emeli türelmének jelentőségét az a tény, hogy a lekicsinylő támadásokat megadással viselte. „Rippl-Rónai – írta könyvének értékelője – azon forradalmárok közé tartozik, akik szellemileg sziklát gördítenek el útjukból, szinte emberfeletti energiával és az intrazigensek speciális kegyetlenségével robognak lelki céljaik után, mint emberek azonban krisztusi lágysággal és gyöngédséggel térnek ki az útonálló madárijesztők elől.” Írásában – jól nyomon követhetően – egyéniségének művészi oldala nyilatkozik meg a legerőteljesebben. Az a fölény, amely a célját elérő ember sajátja.
A literatúra iránti vonzalma könyvének lapjain újra és újra előtűnik. Jellemzőnek mondható az az eset, amit Idealizmus és realizmus című tapisszériájának készítéséről jegyzett fel, hogy amíg Lazarine asszony a tűt öltögette, felolvasta neki Balzac Jézus Krisztus Flandriábanját. Irodalomhoz kötő érdeklődése csak fokozódott, amikor Thadée Natanson, a jószemű szerkesztő bekapcsolta a Revue Blanche körébe. A folyóiratnak voltak kisebb-nagyobb saját törzshellyel rendelkező társaságai. A fiatal írók egy része a rue Saint-Honoré egyik kocsmájában találkozott rendszeresen, s itt ismerte meg Rippl-Rónai Alfréd Jarryt, akinek különcködései (halálfejekkel kirakott szobája volt) és Ubu, le roi című darabja felkeltették figyelmét. Jarry a Revue Blanche-ben méltatta később a festő Öreganyám című képét és életrajzának feldolgozását ígérte de „azt nem válthatta be”, mert a piktor addigra hazajött Párizsból.
Egy kompánia a Monteparnase-vasútállomás melletti Café de l’Avenue-ben volt esténként. Itt többször megfordult Oscar Wilde, akinek a Revue Blanche – Rippl szavaival – sokat foglalkozott műveivel, „különösen nagy és érdekes paradoxonokkal” megtűzdelt mondásaival. A festő sajnálkozott azon, hogy nem találkozhattak, mint ahogy arról is ilyen hangnemben emlékezett meg, hogy nem hallgathatta Stéphane Mallarmé virágos nyelvezetű beszélgetéseit. Ezek az írók, kik az említett folyóirat mellett a Mercure de France-ban találtak fórumot, mintegy védekező kényszerből csoportosultak. Rippl-Rónai legalábbis párhuzamot látott a „hivatalos” írók gáncsoskodásai és a „hivatalos” festők impresszionizmus ellenes kirohanásai között.
Persze nem csupán ez, hanem az eredmények is egymás mellé sodorták őket. A kölcsönhatás szép példáját elevenítette fel Emlékezéseiben: „Stéphane Mallarmé Les Pages szép könyvét, amelyet Bruxelles-ben nyomtak, már 1894 körül lapozgattam […] elég szerénytelenül beletettem a könyv lapjai közé olvasás közben csinált kis kontúros, színes rajzaimat dekorációnak. Nagyot is néztek francia barátaim, amikor először meglátogattak Neuillyben, és ott találták asztalomon Mallarménak „általam illusztrált” könyvét;azt hitték, a rajzok csakugyan illusztrációk, a könyv hozzátartozó, kiadott részei. Hogy jutok ilyen megtisztelő megbízáshoz? Mondom, hogyan jutottam, a könyvet pedig, melyet ritka szép nyelvezete miatt sokan excentrikusnak találtak, én éppen ritka szép nyelvezete, annak szinte parfümös illata miatt nem győztem eleget olvasni.” Csak sajnálhatjuk, hogy a rajzok később elvesztek. Megmaradt viszont az a négy kőnyomat, amivel egy év múltán Georges Rodenbach: Les Vierges című novelláját díszítette. Ennek készültéről így számolt be öccsének: „Egy kis könyv kiadásán, illetőleg megcsinálásán fáradozom… A kiadó több mint 2000 frankot áldoz föl, jobban mondva reszkíroz. – A könyvecske nem lesz vastagabb, mint két irka – egy rövid kis históriával, amelyet egyik legelőkelőbb francia (születésére nézve belga) író ír a mi gondolatainkat kifejező rajzok után: tehát amint látják, fordított a viszony.”
Ha a könyvében megemlített nevek egy részét – Verlaine, Rimbaud, Mallarmé, Puvis de Chavannes, Rodin, Cézanne – egymás után írjuk, akkor nyilvánvaló, hogy Rippl-Rónai Emlékezéseiben a maga sorsán keresztül azt a művészi forradalmat mutatja be, mely a századvégi Franciaországban történt, s aminek jelentősége éppen általa lett egyértelmű a hazai festészetben. Bevilágított abba a színekkel birkózó, új eszméken vajúdó kaleidoszkópba, amely Párizsból akkor lendülésre késztette a piktúrát, és új, addig nem sejtett megismeréséhez vezetett. Nem objektíven, nem az értekezés, még csak nem is az esszé eszközeivel dolgozott, hanem közvetlen elbeszélő hangon, itt-ott az epika lehetőségeit kihasználva közöl jellemző epizódokat és ad találó helyzetmagyarázatokat. Nem jólértesültséget fitogtat, inkább az életet igyekezett szemléletessé tenni, nem kérkedik múltjával, természetesen beszél. Ez pedig a mesterkéltség irodalmi divatjában, az ömlengő szerepjátszás burjánzásában a legjobbakhoz – a nyugatosokhoz – kapcsolja könyvét. Korabeli bírálója is megjegyezte, hogy Rippl-Rónait lelki barátság fűzte össze minden olyan művésszel, irodalmárral, akik tettek valamit az „újért”. Méghozzá úgy – ami ugyancsak erénye írásának –, hogy magyarsága ismételten előtérbe került. Erre nem kis mértékben az említett védekező reflex késztette. Mármint azokkal szemben, kik valami okból (leginkább tehetségtelenségből) még csak egy szabadjegyet sem tudtak kijárni azokra a kiállításokra, ahol Rippl szerepelt. Velük is szőrmentén bánik, a nagy, erős emberek szelíd védekezésével.
A festő nagyon jól megértette, hogy múltjáról, élményeiről szólva, mire kell a fősúlyt helyeznie. Elsősorban nem irodalmi hatásokra törekedett, nem pallérozta ki aprólékos gondossággal mondatait, hanem csak úgy eldiskurált azokról a dolgokról, amik éppen adódtak. Prózája mégis – vagy inkább épp ezért – világos, közvetlen, színes. Elrendezettség, „ökonómia alig lelhető fel könyvében” helyettük sok tarkabarka történet, név, adat és meghitt, öreges bohóság.
Az Emlékezéseivel megszerzett irodalmi hírnév eseménnyé tette tárlatait írók, költők számára Budapesten és vidéken egyaránt. Kaposváron az első világháborút megelőzően a legjobb kiállító helyiségekkel a Turul-szálló rendelkezett. Földszinti tágas termeiben gyakoriak voltak az alkalmi bemutatkozások, és Rippl-Rónai különösen szívesen hozta oda munkáit. Leginkább azért, mert bő teret kapott az általa szívesen rendezett „művészi matiné”-hoz. Képeinek bemutatásakor, a közönség élményeinek emlékezetesebbé tételére, gyakran hívott meg irodalmárokat, hírlapírókat, muzsikusokat, színészeket. Kaposvári tárlatainak sorából eseményeinek gazdagságával kiemelkedik a Turulban 1913. december 20. és 1914. január 4. közötti. Érződik ez már a Somogyi Hírlap érzelmi hangulatú beszámolójából: a szálló „földszinti termei fokozott mértékben csalogatják a múlt szombat óta a közönséget. Rippl-Rónai képei varázsolták át búcsújáró hellyé a termeket, melyek a közeli napokban előkelő budapesti írókat is vendégül látnak […] Ekként lesz szerencsénk Sebestyén Károly dr. írótanárhoz, a Budapesti Hírlap munkatársához, aki december 26-án, karácsony másnapján délután öt órakor előadást tart a következő címen: Új formák az irodalomban és a művészetben.
Sebestyén Károly meghívásának okai között fontos szerepe volt a festővel azonos diákkori élménykörnek, ő is a kaposvári állami főgimnáziumban tanult, és Rippl-Rónai budapesti vacsoráin gyakran beszélgettek a diákkorról. Ez meghitten közvetlenné tette nexusukat. Ennek bizonyítéka az a rövid levél, amelyben Sebestyén lemondta a tervbe vett és hírül adott előadást:
„Kedves Mester,
kérem kegyes elnézésedet, de karácsonyra nem mehetek le hozzád. Ma elutazom Abbáziába az ünnepekre. Visszajövet azonban módját fogom ejteni, hogy kiszálljak és előadást tartsak kiállításodon. Érkezésemről idejében értesíteni foglak. Tisztelő híved: Sebestyén Károly.”
A rangos kritikus – mint utóbb kiderült – nem utazott Kaposvárra, de a festő – talán számítva erre – előre gondoskodott arról, hogy mások emeljék tárlatának sikerét. Többek között Gonda Béla művészeti író, aki előadásában Rippl-Rónai művészetének változásaira irányította a figyelmet. Arról szólt, hogy miképpen lépett túl az impresszionizmuson s haladt a nagyarányú, dekoratív piktúra lehetőségeinek kihasználásában előre. Néhány nappal később Feleky Géza budapesti újságíró jellemezte találóan a modern festőművészt Rippl-Rónai személyiségében: „Amiként a mai igazi nagy író nem bíbelődik apró kis részletek hűséges leírásával, éppúgy a modern festő is mellőz témájában minden fölösleges részletezést. A hangsúlyt mindig a föltétlenül lényegesre helyezi. Még itt is a lehető legtökéletesebb leegyszerűsítés eszközeivel él.” Feleky egyébként a későbbiekben még több nagysikerű Rippl-bemutatkozáson szerepelt. Előadásai, cikkei is közrejátszottak abban, hogy a húszas évek elején a festő elkészítette portréját.
Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai a tízes években már az egész országra kiterjedtek. Ehhez adalék, hogy Turul-beli kiállításának január 1-i matinéjára az Alföldről érkezett vendég. A Somogyvármegye kis cikkel mutatta be: „Kaposvárra érkezett Németh Andor, az új magyar irodalom egyik fiatal tehetséges tagja. A fiatal író már teljesen arrivé, az előkelő irodalmi körök szívesen látják a fővárosi művésztársaságokban, bár Németh Andor állandóan Szolnokon tartózkodik és ami egyéniségét különösen vonzóvá és imponáló teszi: tanár. Főleg és elsősorban költő, akinek forró erotikától és rejtett, fojtó tüzektől lobogó versei általános feltűnést keltettek.” Emlékeztet az írás Németh Andor Veronika tükre című vallásos legendájának a Galilei Kör színjátszóival történt botrányára. S természetesen aláhúzta, hogy az író Rippl-Rónait látogatta meg, és tárlatán verseinek felolvasásával fog szerepelni. Ugyanezen a napon a neves pesti operettszínész, Nyárai Antal (kihez Juhász Gyula verset írt) ugyancsak lejött a festőhöz és együtt lépett fel Némethtel a Turul kiállítási termében. A híradás szerint „nagy, lelkes tetszés kísérte a szimpatikus fiatal poéta bemutatkozását”, majd „Nyárai Antal énekelt néhány pompás kabarészámot Németh Andor zongorakísérete mellett. Programját egy remekül előadott Petőfi-verssel fejezte be.”
A nagy siker, amit szerepeltetésükkel elért Rippl, megerősítette a „művészmatinék” szervezésének helyességében, s arra ösztökélte, hogy állandósítsa azokat tárlatain. 1915 októberében az Ernst Múzeumban már a legkiválóbbakat, Bartókot, Móricz Zsigmondot hívta meg, illetve Bölöni Györgyöt kérte föl értékelő előadás megtartására. Bölöni egyik lényeges gondolata Rippl-Rónai művészetéről az „élményszerűség” volt. Ti. az, hogy a képeken az látszik, amit „művészi vágya és hajlandósága” szerint átélt a természetből. „Az élmény – mondotta –, Rippl-Rónai képein jelentkezik minálunk először. Tartalma ma más, mint ezelőtt húsz esztendővel, lényegileg mégis azonos, és Rippl-Rónai képein először mutatta, hogy csakis az lehet művészi munka, csakis az lehet kép, melynek izgalmait a festő átélte.” Bölönivel együtt érkezett a múzeumba Peterdi Andor költő, hogy verseiből olvasson föl, és elmondja Rippl-Rónai piktúrájáról írt költeményét.
Thomas Mann 1913 decemberében a Világ című lap meghívására vállalkozott budapesti látogatásra. Programjának szervezői hangsúlyt helyeztek arra, hogy a nagy író minél átfogóbb képet kapjon a magyar művészeti életről, és megismerkedhessen néhány vezető egyéniségével. Erre is történik utalás Peter de Mendelssohn hatalmas ívű, több kötetre tervezett Thomas Mann monográfiájának nemrég megjelent első részében. Der Zauberer, Das Leben des deutschen Schriftstellers Thomas Mann című könyv az író életének 1875–1918 közötti szakaszát mutatja be.
A biográfus nagy terjedelemben idéz még kiadatlan Mann-kéziratokból, levelekből és feljegyzésekből. Így kerültek napvilágra 1913. december eleji budapesti felolvasó útjáról készített jegyzetei a könyv lapjain. Ebből megtudjuk, hogy december 5-től 8-ig írt „slágvort”-okat, amelyekből számunkra a 7. nap érdekes. Schweitzer Pál fordításában idézem: „December 7. Reggeli a Gerbeaud-ban. Kocsival Budára. Kilátás a Mátyástemplomtól. Belül: különös gótika. Török zászlók. A templom mecset volt a török alatt. A vár. Rippl-Rónaihoz. Műterem. A lánya. Képek, rajzok. Dedikációk. A zongorista. Pálinkák. Kosztolányiék. Ebéd a szállodában. Pihenő. Átöltözés. Séta Fischerrel. Operában. Boccaccio. Falstaff (?) Művészklub. Rippl-Rónai. Kosztolányiék. A zongorista. Fischer és mások. Vacsora, majd lemegyünk és zene a társalgóban. Útrakelés. Kávéház. A bűvész. Elkísérnek a szállodába.”
A festőművész neve kétszer is szerepel a rövid följegyzésben, aznap többször találkoztak. Természetesen nem arról van szó, hogy ez teljesen új tény, felderítetlen adalék Rippl-Rónai kapcsolataihoz, de mindenesetre pontossá teszi megismerkedésük dátumát és körülményeit. Ezt megelőzően főként Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezéseiből tudtunk a találkozásról. Ennek alapján – némi bizonytalansággal – többen úgy vélték, hogy 6-án, amikor a német író a Parlamentben meghallgatta Apponyi Albert interpellációját, azután ismerkedett meg több neves íróval és művésszel: Herczeg Ferenc, Ignotus, Márkus Miksa és Rippl-Rónai, valamint Kosztolányiék neve merült fel. Bizonytalan volt, hogy Mann volt-e a festő műtermében.
Most, az életrajzban közölt dátumok pontosságával, könnyebbé vált a sajtóbeszámolók felderítése. A Világ című lapban ez a híradás olvasható: „Thomas Mann, a kitűnő német író a vasárnapot még Budapesten töltötte. Délelőtt Rippl-Rónai Józsefet kereste fel budai műtermében, délután a városban sétált, amely annyira felkeltette az érdeklődését, hogy – megígérte – valamelyik német lapban cikket ír róla. Este az Operában a Boccaccio-t nézte végig, majd a „Művészház”-ban Rippl-Rónai vendége volt. Késő éjjeli órákig tisztelői körében időzött a klubban, ahol Keéri-Szántó Imre zongoraművész kedves és intim hangversenyt rögtönzött számára.”
Természetszerű, hogy a néhány órás beszélgetésből nem vonhatunk le merész, túlzó következtetést kapcsolatuk minőségét illetően. Első pillantásra alig látszik többnek, mint futó alkalmi együttlétnek, de ezzel a lebecsüléssel is hibát követnénk el. Mann monográfusa is úgy summázta a budapesti látogatás hatását, hogy: „egészében kezdete volt a Magyarországhoz fűződő életre szóló és különösen szoros kapcsolatnak, amely túlélte a következő évtizedek valamennyi politikai megrázkódtatását. Egyetlen más kelet-európai ország sem fordított Thomas Manntól olyan szorgalmasan és folyamatosan, mint Magyarország, egyetlen más városba sem utazott az író olyan szívesen felolvasni, mint Budapestre.”
Ebben az érdeklődésben szerepe volt Rippl-Rónainak is. Néhány évvel később a Pesti Hírlap szerkesztőjének írt levelében Mann szívesen említette, hogy „meleg barátság” fűzi több kitűnő művészhez és íróhoz. Majd a Magyar Hírlapnak 1922 februárjában adott interjújában arról beszélt, hogy „amikor 1913-ban Pesten jártam, akkor két nagyon érdekes ismeretségre tettem szert, amelyeket továbbra is ápolni akarok: Kosztolányi Dezső és Rippl-Rónai József ismeretségére.”
Nem tudunk arról egyelőre, de Mendelssohn sem említ adalékot, hogy a kapcsolat élő maradt-e, s arról sincs biztos hír, hogy amikor a német író másodszor jött Magyarországra (1922-ben) találkoztak-e. Túl messzire vezetne annak megkockáztatása, hogy ismeretségüknek volt-e mélyebb, művészetre kiható tartalmi vonása.
A német író és a magyar festő ismeretsége tényeinek számbavételét azzal zárhatjuk, hogy találkozásuk biztos dátuma mellé odatesszük a Somogyi Hírlap értesülését, amely szerint 1913. december 7-én a piktor Bécsben volt… (Az utóbbi téves hír!)
* * *
Thomas Mann idézett feljegyzései szerint 1913. december 6-án találkozott először Kosztolányi Dezsővel, és másnap – mint láttuk – már együtt mentek el Rippl-Rónai Kelenhegyi úti műtermébe. A költő és a festő nyilván már ezt megelőzően személyes ismeretségben voltak. Megerősíti ezt az az adat, amit Kosztolányi egyik későbbi írásában közölt, miszerint húszéves korától (azaz 1905-től) őrzi leveleit: „Ezeket a kurta episztolákat rendszerint gyufaszál, fogpiszkáló, cigarettatöltő segítségével karmizsálta le, tussal vagy festékkel. Mert, ha a képet írja, az írást viszont rajzolja. A maga egyéni módján.”
A műteremlátogatások, az alkotás pillanatai megismerésének inkább külsődleges összekötőin túl a költő azonosulni tudott a rajzokon, festményeken kifejezett gondolatokkal, élethelyzetekkel és legtöbbször egy-egy mondatban adta találó jellemzését, értelmezését a Rippl-Rónai műveknek: „Hárman kalapálnak nagy csendben. Valóban, a nagy csend is hallgató és látható a dolgozó emberek néma mozdulatán. A szakácsné gyereke mindig bőg. Nem véletlenül, nemcsak most, hanem mindig, mindig, mindig. Nézd meg a képet. Lázár Mária leégve. Egy kis kortörténet. Nincs jobb, mint a disznócsülök. Horatiusi költészet, ecsettel. Testvéreim. Lajos és Ödön rémlenek a vásznon, melynek, mint közli, azt a címet kellett volna adni; József eladja testvéreit 12 000 000-ért. Tudom, fáj neki, hogy nem írhatta ki a katalógusba is. A kis grófné be akar rúgni. Azt hiszem, be is fog. Két szép batisztingért Brachfeld bácsinak szántam, Centrál kávéházban rajzoltam, éjfélkor a kis Ilosvay első fellépte után Bárdos Artúr feleségének, egész suttyomban. Kell-e ennél tömörebb jellemzés. Ő ilyesmikben éli ki dús ösztönét, melyet még a festék sem elégít ki egészen.”
Az ilyen magyarázatoknak mélyebb, „belső” – ha tetszik, pszichés-alkati – indítékai vannak. Kosztolányi lírájának egyik lényeges motívuma, hogy csaknem örömmel lelkesedett az élet elemi adományaiért: dicsérte a kényelmes otthont, a gyümölcsök ízét, a tiszta fehér ruhát, a napfényt.
A hófehér szobában mécsfény lobog,
selyemdagály duzzad Pazar gomolyba,
amerre nézel, hűvös, büszke pompa,
nyújtózkodó, komoly díszbútorok.
Az árny ragyog a gyémánt-könyütől,
bámul a sok, sötétszemű, nagy ablak,
az antik ívek biztosan szaladnak,
mint befagyott tó, fénylik a tükör.
Az idézett Empire-szoba díszítettségében ott rejtezik a gondolat, hogy az élet szervezésének fontos részei, nélkülözhetetlen elemei a mindennapi tárgyak.
Ilyen értelemben nyilatkozott Rippl-Rónai is a lakásról: „A lakás ma úgyszólván a legintimusabb barátja az embernek. Nemcsak benne éli le életének nagy részét, de lelki pihenésének, kontempláló kedvének, kedélyének legmeghittebb részese. Derűsnek, megnyugtatónak kell lenni véleményem szerint a lakásnak. Az emberek nagy része antik bútorokkal, klasszikus festményekkel, metszetekkel, régmúlt időkre emlékeztető tárgyakkal veszi körül magát a lakásban […] Akinek módjában áll, gyűjtsön régi tárgyakat is, keresse az egyes korok törekvéseit kifejező bútorokat, régi művészet alkotásait […] de ezeket ne lakosztálya helyiségeiben helyezze el […] Oda friss, üde dolgok, a mai ízlés és stílus törekvései valók.”
Ezen túl a látásmód, a színek iránti fogékonyság okán is érdeklődött Rippl piktúrája iránt Kosztolányi. Ha a változatos koloritból kiemeljük a feketét, világosabbá válik, mire gondolhatunk. A gazdag választékból illusztrációként vegyük a Bányai Zorka fekete ruhában címűt. A beállítás, a megformáltság eleve olyan, ami a képen uralkodó tónussal ellentétes érzelmeket-gondolatokat kelt. A rőtbarna fotelben félig fekvő nő test- és kéztartása (pontosabban, kezeinek kihívó mozdulata) kigyújtja a férfi képzeletét. A végzet asszonya ez, aki hódít, tekintetével, alabástrom nyakával megigéz. Úgy, miként a fekete asszony Kosztolányi versében:
Te vagy az éjjel és az örvény,
a kárhozat és a mennyország,
mostan lesújtasz, porba lökvén,
majd felemelsz újból tehozzád.
---------------------------------------------
A zöldselyem díványon ültél,
ahogy szobádba bevetődtem,
langyos tavasz volt ott – kívül tél –
rózsás parázs égett előttem.
Mint egy viharcsapott verébfi
omoltam a te lábaidhoz,
mert tudtam, a te szíved érti
költőszívem, s sebére írt hoz.
(A fekete asszonyhoz)
Bányai Zorka kifejező szemeivel hasonlatosan „babonázta” meg Rippl-Rónaiban nemcsak a művészt, az embert is. A róla festett képek hű tükrei az érzelemmel átszőtt viszony hangulatváltozásainak.
A kifejezésbeli hasonlatosságokon túl kelet dekoratív művészete, a vonalak és a színek nagyszerű összhangja, mindkettőjükre nagy hatással volt – lírizmusuknak forrása lett. Így írhatta Kosztolányi, hogy „Rippl-Rónai több mint szakember, több mint nagy festő. Azt, hogy író – az írók közt is kiváló – tudom emlékiratai óta, s szívem mélyén állandóan érzem, hogy költő, varázsos szeszélyes, boszorkányos, olyan, amilyen kevés él ma a föld hátán. Miért nem ír apró, japáni verseket is? Sárgát, halványlilát, kéket. Madár kóvályogna bennük a víz fölött, örök délután sütne a piros abroszra, köd libegne, élően, a haldokló fák fölött. Képei beszélni, sírni, rajongani akarnak, szavakat keresnek mibennünk.”
A művészsors poétákkal, írókkal vállalt közössége „olvasható” Rippl irodalmi portréin. Erre 1923-as kiállításának ürügyén figyelmeztetett Kosztolányi. Osvát Ernő arcképét látva némi megdöbbenést érzett a fej rajzolatán és színezésén, de végül is megnyugodott abban, hogy „itt a kritikust elemzi a festő rokoni, ihletes részletességgel.” Képein a költő azt a lebegést értékelte legtöbbre, ami az érzések fölfelé ívelése és a reáliák visszahúzó voltának ellentétéből fakadt.
* * *
Rippl-Rónai már Thomas Mann-nal való megismerkedése előtt kapcsolatot talált a német irodalomhoz Julius Meier-Graefe író, esztéta személyén keresztül. Amikor 1920 őszén Ödön öccse megkérdezte tőle, hogy ki is légyen ez az irodalmár, akkor levelében joggal írhatta, hogy „kívül-belül” ismeri, még abból az időből, amikor Neuillyben lakott. A művészeti író a Pan című folyóirat vezető munkatársaként ment Párizsba „művészeket és műveket verbuválni” és talált utat a L’art nouveau és a Revue Blanche körül tömörülőkhöz. Rippl-Rónai 1920-as levelében élesen ítélkezett felette: „M. G. még ma is, bár sokat tanult, sok tanulságos utazást és megfigyelést tett, mégis azon a véleményen vagyunk, hogy hiányzik belőle a finomabb megérzés, mert nem igazi művész lelkületű ember, csak iparkodott annak látszani.” Az elmarasztalás eredete hét évvel korábbi. 1913 januárjában Meier-Graefe az Ernst Múzeum meghívására tartott előadást az akkori modern irányzatokról. Ott hangzott el vitát keltő summázata, miszerint: „A modern piktúra csak jelszavakat harsog, de nem nyújt művészetet. A húsz évvel ezelőtti impresszionisták óta folyton hanyatlik a piktúra.” A nap című lap munkatársa – a felzúdulás láttán – Vaszary Jánost és Rippl-Rónait kérte meg, hogy nyilatkozzanak a német esztéta kijelentéseiről. Abban mindkét festő megegyezett, hogy a világhírű író „vigécnek csapott fel”, aki német műkereskedőnek szerez vevőket.
Rippl – aki, mint utaltam rá, húsz évvel korábbról személyesen ismerte őt –, arról beszélt, hogy Meier-Graefe az új törekvéseket nehezen közelítette meg, de a sikereket elérőkhöz mindjárt hozzászegődött. Ingadozónak, de alaposan tájékozottnak állította be, s azon csodálkozott, „hogy olyan ember, mint ő, akinek nagy látóköre révén módjában volna sokkal magasabb szempontból nézni a művészet evolúcióját, agitátori működését olyan irányba tereli, hogy azt a látszatot kelti, mintha speciális célok szolgálatában állna. Ilyen körülmények között kétségbe kell vonnunk, hogy az ő szavának olyan tekintélye és súlya van ma, mint amilyet azoknak eddig tulajdonítottunk. Valósággal érthetetlen, miért kell most Renoirt oly lázasan portálnia, s egyáltalán miért törődik ő a képek áraival.” A vitából számunkra elsősorban az érdekes, hogy a festő szembeszegült a német író irreálisnak érzett értékelésével, azt hangsúlyozva, hogy az esztétikusnak az „Új” megértése és istápolása a feladata. Meier-Graefe mondataiban különösen ott látott veszélyt, hogy a művészi értékeket anyagiakkal hozta kapcsolatba. Ez Rippl esztétikai nézeteinek lényegével állott összeütközésben, ő a magyar művészetből – legalábbis a piktúrából – szerette volna kiiktatni a pénz szerepét.
* Első megjelenés: Laczkó András: Ecset és toll. Rippl-Rónai József és az irodalom. Irodalomtörténeti Füzetek 109. Akadémiai Kiadó, Bp. 1983 [vissza]
Üvegablakterv (Ernst Múzeum)
Vörös sapkás önarckép
Fiatal nő rózsával
A Japán kávéház telefonfülkéjének üvegablaka
Gróf Andrássy Tivadarné portréja
Fekete fátyolos hölgy
Alkonyat egy intim szobában
Női fej virágokkal
Nő zöld kalitkával
Maillon arcképe
(borító)
A szép Zorka
(borító)
A táj megmozgatja a fantáziát, könnyen az asztrális elmélkedés felé, változékonyságával ugyan gáncsolhatja az örök rendet, ugyanakkor mivel minden része szimbolikus, úgy képes összekapcsolni az embert a kozmosszal, hogy közben a szenvedés pátoszát is megteremti. A tájkép – mialatt a hasonlóság lehetőségét felvillantja –, valójában egy leíró, láthatatlan, a Kinyilatkoztatásra emlékezető rendszer.
Lehet, hogy az áhítat líraisága az, ami HAász Ágnes kiállításán magával ragad. A kékek szeretetét, gyakoriságát álarcként ölti magára a művész, talán azért, hogy azok objektivitását kihasználva jelölje az utat a természet eseményeinek személytelenebb folyamatai felé.
A Magyar Műhely Galériában kiállított, a land art formavilágára emlékeztető digitális munkák mögött nincs tájépítmény. A táj manipulatív alakítása HAász Ágnesnél a számítógép lehetőségeiben rejlik. Művészi hitvallás ez, melyet az ego formál, hipotézis, bolygónk féltése. A tájelemek allegorikus értelmezése lehetne félrevezetés is, vagy filozófiai, megnyilatkozásbeli hatékonyság, tér, mely nyitva áll a vizsgálódó szemek előtt, mely az ismertebb gondolatok jegyében körülhatárolja a szűk területeket.
A Munkácsy-díjas HAász Ágnes képei a számítógép virtuális valóságával a klasszikus tökéletesség látszatát keltik. A kékek sokoldalú alkalmazása egyfajta ellenpontozás, az autonóm darabokból álló sorozat sokirányú versenyeztetése egyéb alkotások inautentikus összefüggéseivel szemben. A „most” állandóságára épülő folyamat még nem látható előre, talán egy új paradigma megszületésének fájdalmait jelzi. Az égbolt, és a vizek kékje önmagát adja, alakítja egy reprodukált világ megtestesítőjeként. Az új konfiguráció modelljei, egy vasúti sín, egy zöldellő bozót, egy ártatlan facsemete, kéklő tengerszem, vagy egy fából készült ismeretlen rendeltetésű szerszám, mint kerítésoszlop, egyedi nyelv, megragadja a megragadhatatlant különösen ott, ahol valódi és átvitt értelemben létezik hasonlóság és azonosságtudat. Az építmények, a Parti objektek története az idegenség története. Sárga foltjai megosztanak, néha indokolatlan kíváncsiságot keltenek, esetleg a térben „mozognak”, pontosan úgy, ahogyan azt a beteljesülés megkívánja. Félelmetesek egy idegen világ kellős közepén. Képmotívumként válnak, még vonzóak is, ha szerepüket megelőzi a tapasztalat. A posztmodern esztétika sajátosságaként építmények, partszakaszok, szolgálják egy végzetesnek ígérkező eseménysor vázlatait, közben megoldatlanul hagynak bizonyos ellentmondásokat és módszereket. Az égbolt, a tavak és vizek rekonstruálják azokat a motívumokat, melyek révén a művész gondolata a néző birtokába jut, ezzel kielégíti az igazság közvetítésére vonatkozó igényét, azaz a történetiség hermeneutikáját, mely azt a feladatot tűzi maga elé, hogy a képzőművészeti alkotás megérthető, a jelen és a múlt hagyományai közé beilleszthető legyen.
A képzelet ellenáll az absztrahálásnak, az újrameséléshez kezdő és befejező folyamatokat keres. Látjuk az időt, amint interdiszciplináris párbeszédbe kezd, megpróbálunk más eredetű lehetőségeket is odaállítani, áthidalni a kép és a képnéző közötti szakadékot azért, hogy a kép szövedéke elkerülje az ellentmondások lazaságát. A műalkotás esztétikai önreflexió, mely empátiát igényel. HAász Ágnes objektumai azt sugallják, hogy az új elvárásokat nem lehet különlegességeknek minősíteni, hogy az újítást még nem ismerték fel. A megértés metaforája azt mutatja, hogy a régitől az újhoz való átmenetet nem lehet konfliktusmentesen végrehajtani.
Vízcseppek tolulnak az égbolton. A helyzet váratlan és meghatározott. A kísérlet rövidre zárta az alkotás körét. Annyi esélyt sem ad, hogy a gyakorlatban kipróbáljuk. Az égbolt laza függönye mögött a világűr elmozdul a helyéről. Eltűnik egy olyan helyre, ahol nem fogod utolérni soha. És még ezután is szépnek látod. Őrzöd magadban a tájat, annak kanyarjait, kereszteződéseit, azért, hogy visszajuthass oda, ahonnan elindultál, azért, hogy megőrizd emberi arcodat, félelmeidet, útjelzéseid a hagyomány örökérvényűségét. Ha még jobban akarod látni a föld csupaszságát, akkor rádöbbensz arra, hogy magad is csupasz vagy. Az Akácfa utcai galéria falai között járva az ember lelepleződik.
Az esztétikai elméletek alkotóinak némi stílustörést is el kell viselniük, amikor a tekintet az analitikusabb képek nyílt horizontjára irányul. Viszont, ha nem fogadjuk el az előtanulmányokat, akkor a normaalkotó törekvések vesznek el. A képkészítés – különösen a digitális képzőművészet korában – tudomány is. Tételei igazságok.
HAász Ágnes nem tájszobrász. Talán nem is lesz az, talán az ötleteit kényszerül másnak átengedni, vagy egyszer maga is válaszút elé érkezik, szemben a földdel, a kővel, a fákkal, a növényekkel, az erdővel, a vízzel, melynek felvillanása színhelyként jelenik meg. Véleményem szerint, ha ötleteit csak a számítógép monitorjának végtelenségén belül valósítja meg, akkor is Robert Smithson, vagy James Turell hazai folytatója. A műalkotásnak ez a lehetősége továbbra is probléma marad. A táj nem egyéb, mint magától tenyésző tradíció. A tájképfestés sok mindentől független, és sok mindentől függő alkotói tevékenység. A táj a művészet totális szabadságának megtestesítője.
Akárcsak a számítógép.
Szőnyegszövő nő
Szüleim negyven évi házasélet után
Bevezetés
A Berettyóújfalui Járásban, ahol az Igazgyöngy Alapítvány dolgozik, korábban is jelen volt egyes településeken az iskolai szegregáció, többnyire települési szegregációhoz is kötődve. Ilyen például Hencida, ahol a településen a növekvő számú roma lakosság – és ennek hozadékaként a roma gyermekek létszáma – az iskolában spontán szegregációt eredményezett. Élve a szabad iskolaválasztás jogával először a nem cigány szülők vitték el gyerekeiket a szomszédos települések valamelyikére az ottani általános iskolába, később ehhez kapcsolódtak a jobb társadalmi státuszú, a közösségbe sikeresebben beilleszkedett cigány családok is, akik megengedhették maguknak a másik településen tanulás költségeit.
A spontán szegregációval nem tudott megküzdeni a rendszer, a helyzet pedig romlani kezdett amikor az egyházi iskolák megjelentek a térségben. Ebben a járásban Berettyóújfalu, Biharkeresztes, majd Komádi településeken az egyházi iskolák komoly oktatási szegregációt indítottak meg azzal, hogy nem vesznek fel az iskoláikba halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) roma gyerekeket. Itt már nem beszélhetünk spontán szegregációról, mert mögötte tudatosan irányított folyamatok húzódnak meg.
Az egyházi iskolák megjelenésével a településeken – eltérő mértékben érzékelhető negatív változások indultak meg. A probléma nemcsak itt van jelen, hanem szerte az országban. Azokon a településeken, ahol minimum két iskola van – egy állami és egy egyházi – szinte mindenhol éles különbség tapasztalható a tanulói összetételben. A különbségek pedig tovább gyűrűznek, felgyorsítják a szegregációt, a település jövőképe pedig alapjaiban változik meg.
Az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjeként mindig is integrációpárti voltam. Eleinte hittem abban, hogy a kormány által létrehozott Antiszegregációs Kerekasztalban képesek leszünk változást előidézni. Mikor megértettem, hogy ez nem történik meg, csupán az időhúzás és a legalizálás eszközei vagyunk, felálltam ebből az egyeztetési lehetőségből. Ám helyileg tovább próbálkoztam azzal, hogy a szegregáció ellen tegyek valamit. Az időhúzást itt is érzem. Mégis, itt, szemtől szembe a problémával, a partnerekkel, valahogy jobban érthető, és talán jobban is befolyásolható a dolog. A kimenetelét illetően nem vagyok optimista. De nem hagyom abba, mert úgy tiszta a lelkiismeretem, ha mindent megteszek az esélyegyenlőségért, az alapjogok érvényesüléséért. Nemcsak a gyerekek esélyei miatt, hanem a települések, a járás, a régió jövője miatt is.
Az alábbiakban egy, a kezdeményezésemre elindult helyi együttműködés tapasztalatait írom le. Nem tanulmánynak szánom ezt az írást, nem lesznek benne szakirodalmi hivatkozások. Ugyanis nem tudományos kontextusban írom le a tapasztalataimat, hanem egy együttműködést kezdeményező civilszervezet vezetőjének szemszögéből, vállalva a szubjektív nézőpontot – inkább a folyamatot, a történetiséget, a viszonyulásokat és az elmozdulásokat emelem ki. Meggyőződésem, hogy ezek a tapasztalatok fontosak a deszegregációs folyamatok elemzése szempontjából, és építeni lehet rá ott, ahol a szegregációt a társadalmi mikroközegben nem tartják elfogadhatónak.
Az első levéltől a társadalmi kohéziót erősítő együttműködésig
A történet akkor indult, amikor nyilvánossá vált, hogy Komádiban a református egyház általános iskolai oktatást fog indítani. Az Igazgyöngy Alapítvány, melynek a járásban hat településen van alapfokú művészeti képzése, az iskolákkal történő együttműködésben is fontos tapasztalatokkal bír oktatási és esélyegyenlőségi témában. Közvetlenül tapasztaljuk, mit jelent egy olyan egyházi iskola működése a településen, ahol az iskolák nem egyenlő mértékben osztoznak a HHH, roma gyerekeken. Folyamatában is érzékelhető változásokat éltünk meg az évek során Biharkeresztesen, ahol az állami iskola – az egyházi iskola megnyitásától számítva – fokozatosan a korábbi színvonalas, integráló iskolából az Országos kompetenciamérés átlaga alatt teljesítő, szegregált oktatási intézménnyé vált. Tehetetlenül néztük végig, ahogy a HHH-s gyerekek arányának növekedésével párhuzamosan nőtt az iskolából is kihangosodó, gyakran rendőrségi beavatkozást is igénylő negatív esetek száma, ahogy a pedagógusok eszköztelenségükben egyre inkább a kiégés jeleit mutatták.
Mindezek a tapasztalatok késztettek arra, hogy a komádi iskolanyitás kapcsán levelet írjak az Emberi Erőforrások Minisztériumába (EMMI) Balog Zoltán miniszter úrnak, valamint Fekete Károly úrnak, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökének, kérve, gondolják át a tervezett lépés következményeit, nézzék meg Biharkeresztes példáját, és menjenek elébe a negatív hatásoknak. Levelemre Fekete Károly püspök úr válaszolt: ha ennyire veszélyesnek látom ezt, üljünk le az érdekeltek bevonásával, és beszéljük meg, mi a probléma. E pozitív indítás nagy reményeket keltett bennem. A találkozóra Debrecenben került sor, és képviseltette magát az EMMI Felzárkózásért Felelős Államtitkársága, valamit a Berettyóújfalui Tankerület vezetője, továbbá a biharkeresztesi egyházi iskola vezetősége és fenntartója is. A beszélgetésen adatokkal alátámasztva próbáltam bemutatni a helyzetet folyamatában és a szegregálódás következményeivel. Bár ez nem győzte meg az egyházi oldalt, mégis megállapodtunk, hogy próbáljuk tovább elemezni a folyamatot az összes érintett szereplő bevonásával.
A találkozók feljegyzéseit, szervezését és moderálását én vállaltam. A következő hónapokban a találkozók létre is jöttek, próbáltuk megkeresni azokat a tételmondatokat, amelyek az integrált oktatáshoz kötődnek, és amelyekkel elvben azonosulni tud mindenki. A feszült hangulatú, sokszor személyeskedésektől sem mentes megbeszélések nem igazán vitték előre az ügyet. Végül az egyház közös nyilatkozat megfogalmazását kezdeményezte. Ebben az időben javasolta az EMMI képviselője, hogy a program koordinálását ne a kezdeményező civilszervezet, vagyis én, hanem a tankerület vezetője végezze. Az elkövetkező hónapok azzal teltek, hogy vártuk az ezzel kapcsolatos hivatalos megbízást az EMMI-től. Közben lezajlott a beiskolázás ugyanúgy, mint korábban, vagyis a szegregációt erősítő szabályok szerint. Újra elvesztettünk egy lehetőséget, egy tanévet, újra egy osztálynyi roma gyerek kezdhette meg tanulmányait szegregált osztályban.
A következő tanév elejére érkezett meg a megbízás, és a tankerület vezetője megkezdte a szervezést. Ekkor készült el a „Helyi társadalmi kohéziót erősítő szándéknyilatkozat”-ot, amit az EMMI Felzárkózásért Felelős Államtitkársága, Berettyóújfalu, Komádi és Biharkeresztes polgármesterei, a Berettyóújfalui Tankerület, a Tiszántúli Református Egyházkerület, a Bihari Református Egyházmegye és az Igazgyöngy Alapítvány képviselői írtak alá. Megállapodás született arról is, hogy a folytatásra a települési specifikumok miatt a három helyszínen külön-külön kerül majd sor.
A Tankerület, szerencsére, maximálisan partner a változásban. Az állami iskolák felelőseként szembesül azzal, hogy a szegregáció tarthatatlan oktatási környezetet teremt, ahol a jelenlegi szakembergárdával és feltételekkel nem lehet elmozdulást elérni. Az Országos kompetenciamérések átlagához felzárkózni minden szempontból fontos lenne, ezért, amennyi mozgástere van, abban próbálja előrevinni a folyamatot. Ám köti a rendszer őt is, és bár a kormányzati szándék a szándéknyilatkozat aláírásával kinyilváníttatott, a gyakorlatban nem sokat érezni ebből. Így túl sok eszköz nem marad a kezében a folyamat felgyorsításához. Az azonban, hogy a tankerület vezetője irányítja a tárgyalásokat, mindenképpen szerencsésebb, mert így az egész folyamat az állami rendszeren belüli problémafelvetéssé és megoldáskereséssé változott. Amíg a civilszervezet kezében volt a koordinálás, a „nem kötelező”, „fölösleges kekeckedés” megítélés volt az uralkodó. A tárgyalásokon egyenrangú félként kezelt civil szereplőként most bátrabban vehettem részt én is a megbeszéléseken, míg korábban a vádak állandó kereszttüzében folyamatos magyarázkodásra kényszerültem.
Települési helyzetek, tárgyalások
Biharkeresztes
Alapítványunk Biharkeresztesen és az környező településeken, különösen Toldon végzett esélyteremtő munkája itt a legerősebb a járásban. Itt van a legtöbb kialakult intézményi együttműködés is. Reméltük, hogy itt majd könnyebben történik elmozdulás az oktatási szegregáció témájában is.
A biharkeresztesi, Gárdonyi Zoltán nevét viselő református iskola 1997-ben zeneiskolaként nyílt, majd bővült képzőművészeti ággal, végül a 2009–2010-es tanévben általános és alapfokú művészeti iskolaként, 1–2. osztállyal indítva folytatta tevékenységét. Már az induláskor lehetett érzékelni (hiszen a szülői kezdeményezés is innen indult), hogy a tanulói összetétel tekintetében a település és vonzáskörzete jobb társadalmi státuszú családjaira fókuszáltak, a hatás pedig később csak erősödött. Mire az általános iskolai évfolyamok feljöttek a 8. osztályig, az állami iskolában szinte csak a rosszabb társadalmi státuszú, zömében roma gyerekek maradtak. Bár az egyeztetéseken az egyházi iskola fenntartója mindig hangoztatta, hogy szívesen látják a roma gyerekeket is, a valóságban az ő arányuk az egyházi iskolában nagyon kicsi, és akik romaként tanulnak ott, ők is a jobb státuszú, asszimilációra orientálódó családok gyermekei közül kerülnek ki. Elég csak külső szemmel ránézni a két iskola osztályainak interneten történő eseménymegosztásaira (akár az állami Bocskai Általános Iskola, akár a református Gárdonyi Iskola Facebook-oldalán), hogy lássuk a markáns különbséget.
Az egyházi iskola indításánál megállapodás született az önkormányzat és az egyház között. Ebben vállalták, hogy 25%-ban vesznek majd fel gyerekeket a hátrányosabb helyzetű társadalmi csoportból is. Ám ezt nem tartották be, és azóta sem törekednek erre. Az egyik megbeszélésre a szülői képviseletük is eljött, aki hozzászólásában ki is mondta: az egyházi iskola azzal a céllal jött létre, hogy ott ne legyen cigány, mert a többségi szülők nem akarják egy iskolában taníttatni velük a gyerekeiket. Elmondta azt is, ha egy iskolába kellene járatni az összes gyereket, akkor inkább családostól elköltözne a településről. A település ennek a szülői szándéknak engedett, az egyház pedig partner volt ebben. Ám az érvényben levő magyarországi jogszabályok, az Európai Unió szabályozása és az egyetemes emberi jogok sem teszik lehetővé az ilyen típusú elkülönített oktatást. Így egy méltatlan játék kezdődött nemcsak itt, hanem az ország más településein is, ahol civil jogvédők elindítottak egy folyamatot. Ebben olyan ellentmondások feszülnek, olyan szándékelhallgatások, amiben nagyon nehéz előrelépést elérni. Mert kimondani az alapszándékot, hogy az egyházi iskola nem akar HHH-s roma gyerekeket oktatni, nem akarja senki, hiszen ez törvényellenes, sőt ellenkezik az egyházi tanokkal is, hiszen a Biblia épp a szegények felé való fordulásról ír. Az ellentmondások, méltatlan helyzetek pedig ebből fakadnak: a ki nem mondott, de cselekedetekben realizált szándékból.
Biharkeresztes specifikuma ebben a témában a burkolt információk befolyásoló hatása. A HHH-s roma gyerekek szülei között terjedő mondatok, amiket az egyház rákérdezéskor cáfol, meghatározóak a jelentkezés szempontjából. Ilyen például, hogy csak azokat veszik fel, akik az óvodai fizetős, az egyházi iskola pedagógusai által tartott foglalkozásokon vesznek részt; az egyházi iskolában sok dologért fizetni kell; este hatig is eltartanak a foglalkozások (ami a környező kis falvakban élők számára problémát jelent, mert nem tudnak a menetrend szerinti buszjárattal hazamenni); aki rossz, azt felírják egy füzetbe, és három bejegyzés után mehet az állami iskolába; az egyházi sokkal nehezebb iskola, magasabbak a követelmények. Ezek a gondolatok valahonnan biztosan elindulnak, nem tudni, szándékoltan-e vagy sem, és gyűrűznek tovább, ami miatt az akarat is alábbhagy az integrált oktatási lehetőség iránt a roma családokban. Az ő érdekérvényesítési képességük, a gyerekeik jövőjével kapcsolatos tájékozottság olyan alacsony, hogy nem képesek fellépni saját érdekükben.
Ezen segítendő, javasoltuk, hogy szervezzünk olyan fórumokat, ahol a roma szülők előtt megcáfolják ezeket, és jeleztük, hogy mi szívesen összeszedjük ezeknek a téves információknak a sorát, de ettől az egyházi iskola vezetése elzárkózott. Pedig ez fontos lenne, hiszen akkor tisztán tudnánk kommunikálni a családok felé, hogy mi a helyzet. Azt, hogy nem tiszták az információk, tükrözte más is. Például hiába valós információ, hogy több közmunkában dolgozó szülő kér segélyt az önkormányzattól azzal az indokkal, hogy befizesse az egyházi iskola művészeti képzésért járó díjat, az egyházi iskola állítása szerint ők nem szednek ilyen díjat. A megbeszéléséken az ilyen jellegű ellentmondásokba futunk bele sorozatosan, és ezeken a pontokon nem tudunk túllépni.
Megoldás lehetne a szülők bevonása, mondják el ők, mikor, hol, kitől és mit hallottak. Ám az egyházi iskolás, jobb státuszú gyerekek szülei ebben a kérdésben nem nyilatkoznak, a HHH-s gyerekek szülei – beleértve a pár asszimilálódó romát is –, félnek, hogy az ő gyerekeiken torolják meg, ha szólnak. És félnek a többiek is, akik tudnak róla, hiszen függnek a helyi rendszertől, elég csak felröppennie egy mondatnak, hogy aki beszél, az majd nem kap közmunkát, ezért nem vállalja senki a kérdésekre a válaszadást. A bosszúállás ezer módjára van ma lehetőség, a félelem sajnálatos hozadéka lett napjainknak. Jobb hát hallgatni.
A tárgyalásokon, ahol a deszegregáció érdekében szeretnénk együttműködni, nem igazán tudunk eredményt felmutatni. Az egyház nyert a tanodapályázaton, ami furcsa volt, hiszen épp egy szegregáló iskolafenntartóról van szó, de ők hangoztatták, települési lesz a tanoda. Fel is vettek az állami iskolából pár gyereket, de jellemzően nem a problémásakat, sokkal inkább a jól tanuló, igazgyöngy-ösztöndíjas gyerekeket. A tanoda hatásából így keveset érzékelhetünk, legalábbis, ha azt vesszük alapul, amire létrejött, vagyis a lemorzsolódás kockázatának leginkább kitett gyerekek helyzetét. Mert aki felsőben négyes tanuló, az már ritkábban morzsolódik le, mint aki többször ismételt már osztályt.
A tankerület kezdeményezte, hogy a tervezéshez minden bevont partner írja le, mit tenne a társadalmi kohézió növeléséért, a deszegregációs munka megkezdéséért. A vállalások jellemzően az alaptevékenységekhez, a törvényi előírásokhoz általánosan kötődtek, például az óvoda együttműködik az iskolával a beiskolázás érdekében. A kapcsolattartáson kívül plusz vállalás nem nagyon merült fel. Az egyházi iskola sokáig lebegtetett egy „Szülők Akadémiáját”, ám ennek elindítására nem került sor. Egyébként is, ez nem a legjobb beavatkozási pont, hiszen a helyzet nem igazán változna attól, ha neves előadókat hívnának meg, hogy tartsanak előadást például a kábítószerről. Feltehetően azok a szülők, akik a problémában érdekeltek, nem mennek el. Úgy tűnik, a felkereső jellegű szolgáltatások sehol sem vonzóak az intézmények munkájában.
Az alapítványunk javasolta, hogy ne általánosságokban tegyünk vállalásokat, mert az nem fogja előrevinni az ügyet, hanem válasszunk ki konkrét roma családokat, akiket mi szívesen mentorálunk, hogy az egyházi iskolába kerülhessen a gyermekük. Javasoltuk, hogy minden partner tegye ezeket a családokat a munkája fókuszába, segítve az integrációjukat. A településen mindenki ismer mindenkit, tudjuk, kit választunk, kit támogatunk. Ha egy-egy gyerek problémamentesen bekerül és tanul az egyházi iskolában, lassan feloldódik az ellenkezés a jobb társadalmi státuszú családoknál is, és megvalósítható lesz egy megfelelőbb integrációs célú arány. A tárgyalásokon eddig még nem jutottunk el.
Az elmúlt tanév céljában addig jutottunk, hogy szerencsés lenne, ha Biharkeresztesen mindkét iskolában indulna első osztály. Az „élni hagyni a másikat” elve működött, de ebben – nagyon valószínű – a szerencse is segített, mert nem hallani, hogy az egyházi iskola elutasított volna bárkit a jobb státuszú családok közül, ám az államiban meglett az első osztály indításához elégséges létszám roma gyerekekből. Valószínűleg motiváló volt az is, hogy az utolsó tárgyaláson az önkormányzat jelezte, ha nem lesz elég gyerek az állami iskola első osztályában, akkor nem támogatná az osztályindítást, és felmenő rendszerben megszűnhet az állami iskola. Az önkormányzatnak egyébként is van egy, a demográfiai mutatókat is alapul vevő álláspontja, hogy ezen a településen egy általános iskola is el tudja látni az alapfokú oktatás feladatát. Szóval az a jövőkép, hogy az egyházi iskola megkapja az állami iskola első osztályát is, feltehetően gondolkodásra késztette az egyházi iskola fenntartóját. Mert az, hogy egy fenntartónak legyen egy cigány és egy nem cigány iskolája egy településen belül, nehezebben védhető az alapjogok függvényében. Bár erre is van ma példa, egy településen belül is, büntetlenül.
Hogyan értékelhető hát Biharkeresztes esetében a deszegregáció érdekében végzett eddigi munka? Eredmény, hogy le tudtunk ülni egymással beszélni az ügyről, azonban az álláspontok nem közeledtek. Nincs őszinte hangnem, reális adatközlés és tisztán körvonalazható szándék sem. Az időhúzás és az ellenséges hangnem határozottan érezhető.
Komádi
Komádi esetében a hatások még csak az alsó tagozatban érzékelhetők. 2015-ben döntöttek a református iskola 2016-os újraindítása mellett három osztállyal. A Sulyok István Református Általános Iskola indítása előtt a településen egyetlen iskola látta el a közoktatási feladatokat, a Barsi Dénes Általános Iskola. A település specifikuma, hogy az iskolaköteles gyerekek egy részét – jellemzően a nem roma gyerekeket – a szülők, élve a szabad iskolaválasztás jogával, a szomszédos Magyarhomorogra járatták. Magyarhomorog, ahol kevés gyerek születik, már évek óta a komádi gyerekekkel tudta fenntartani a megfelelő létszámot az iskolában, ehhez a magyarhomorogi önkormányzat autóbuszt is biztosított. A szülők, akik Magyarhomorog mellett döntöttek, azzal érveltek, hogy a komádi iskolában egyre növekvő a cigány gyerekek aránya. A Barsi Dénes Általános Iskola – erre reagálva – már korábban is úgy próbált a jobb társadalmi státuszú szülők számára is vonzó lenni, hogy jelentős különbséget tartott fenn a párhuzamos osztályok összetételében. Az iskolában volt egy kis létszámú, csak roma gyerekekből álló osztály is, amit a KLIK nem engedett tovább fenntartani, tekintve, hogy ez ütközött a köznevelési törvénnyel.
Ez felgyorsította az eseményeket, és a települési döntéshozók – az egyházzal egyetértve – a református iskola újraindítása mellett döntöttek. Az első három évfolyamon ez rögtön szegregáló hatást jelentett, hasonlóan Biharkereszteshez, ide is jellemzően a jobb társadalmi státuszú családok jelentkeztek gyerekeikkel. Az állami iskola érintett osztályaiban HHH-s roma gyerekek maradtak. Elég jellemző adalék a képhez az is, hogy a településen élő állami gondozott gyerekek is mindannyian a Barsi Dénes Általános Iskola tanulói, az egyházi iskolában nem találunk közülük egyet sem.
Az a szándék, hogy ennek folytán majd nem iratkoznak más településre az iskolaköteles gyerekek, nem igazán teljesült. Magyarhomorogon az új tanévben is indítottak első osztályt, ismét a komádi családok gyerekei egészítették ki törvényesre a létszámot. A tárgyalások során az „élni hagyni a másikat is” elv alapján történt a beiskolázás, de az arányokban nem következett be változás, a szegregáló hatás továbbra is fennáll. Itt is sikeres volt a tanodapályázat, nemcsak az egyház, hanem egy másik, nem helyi egyesület is nyert. Sajnálatos módon a tanodás gyerekek itt sem azok közül kerülnek ki, akik a lemorzsolódás kockázatának a leginkább ki vannak téve, itt is a jobban tanuló, motiváltabb, kevésbé problémás gyerekek alkotják mindkét tanoda csoportjait. Mégis, ez a település kompromisszumkészebbnek tűnt a közös munkában, nem volt érzékelhető olyan elutasító attitűd az egyház és az egyházi iskola részéről, mint Biharkeresztes esetében.
Berettyóújfalu
Ez a folyamat a három település közül jelenleg Berettyóújfaluban járt a legnagyobb kudarccal. Itt 1999-ben kapta vissza a református egyház az iskoláját, ami a 2011–2012-es tanévtől mint Diószegi Kis István Református Általános és Művészeti Iskola működik tovább. A városban a csökkenő gyereklétszám ellenére minden iskola fennmaradt, bár összevonások történtek. Az egyházi iskola itt is, a másik két településhez hasonlóan a jobb társadalmi státuszú családokra fókuszált, jellemzően nincsenek az iskolában HHH-s roma gyerekek. A településen egyébként százalékosan nem nagy az arányuk, bár a városban több lakásotthon is működik, de ők is mindannyian az állami iskolákban tanulnak. A szegregáló hatás azt az állami iskolát érinti, amelyik földrajzilag a legközelebb esik a református iskolához, és a beiskolázási körzetében is magasabb a roma lakosság száma.
A nem egyenletes arány megjelenik az állami iskolák között is, az egyházi iskola pedig ezt érvként használja: előbb tegyen rendet az állami iskolák között a fenntartó, aztán keresgéljen szegregáló hatást az egyházi iskolában. Ez kétségtelen átgondolást igénylő érv, de nem változtat azon, hogy minden állami iskolában van HHH-s roma és SNI-gyerek, (sajátos nevelési igényű) míg ez a csoport az egyházi iskolában jellemzően nem fordul elő. A Diószegi Kis István Református Általános Iskola egyébként a környező kisebb településeken is hasonló hatásra törekszik, tanítványainak egyre növekvő százaléka a szomszédos településekről kerül ki, nehéz helyzetbe hozva azoknak a falvaknak az állami iskoláit, ahol kevés a gyerek.
A tárgyalásokon teljes elzárkózást tapasztalhattunk az egyházi iskola részéről. Nem jutottunk el az „élni hagyni a másikat is” elvig sem, az egyházi iskola nem volt hajlandó megmondani azt sem, hány osztályt fog indítani. Az egyik megbeszélésen egy furcsa eset is előkerült, azért írom le, mert tipikus ez is. Ugyanis az SNI-gyerekek sem kívánatosak az egyházi iskolákban. A Diószegi Református Általános Iskolába beiratkozott egy gyerek, akiről csak a tanítás megkezdése után derült ki, hogy SNI-s. A református iskola, arra való hivatkozással, hogy az iskola alapító okiratában nem szerepel az integrálható SNI-gyerekek oktatása, az állami iskolába történő áthelyezéséről tájékoztatta írásban a szülőt. Az állami iskola fogadta a gyermeket, ám utánanézett, és letöltötte a református iskola alapító okiratát, melyben szerepel az integráltan oktatható SNI kitétel. A gyerek pedig ilyen volt, integráltan oktatható, SNI besorolással. Amikor a megbeszélésen ezzel szembesítette az egyházi iskola igazgatóját az állami iskola igazgatója, a válasz az volt, hogy azért utasították el, mert a szülő azzal, hogy nem mondta meg a gyerek SNI státuszát, hazudott, és ez nem keresztyén magatartás. Az egyházi iskola pedig csak azokat tanítja, akik a keresztyén értékrend szerint élnek. (A hazugság fogalmát magukra nézve – az integráltan oktatható SNI-kérdéssel kapcsolatban – nem érezték kifogásolhatónak.) Ez az iskola egyébként ilyen mondatokkal jelenik meg a városban és a környező településeken a beiskolázások előtt: „Iskolánk nem körzetes iskola, így csak és kizárólag azok a tanulók nyernek felvételt, akik számára a fenti értékrend alapvetés.” Fentebb: azokat várják, akik „[…] szilárd alapokon nyugvó keresztyén értékrend szerint, magyarságunk évezredes értékeit fontosnak tartva kívánják iskoláztatni gyermeküket.” Emellett, egészen egyedülálló módon, 30.000 Ft beiskolázási támogatást is adnak a hozzájuk iratkozóknak, ezzel tovább növelve az iskolák vonzereje közötti különbséget. Ezt a beiskolázás előtti hirdetéseikben mindenhol közzétették: „Iskolakezdési támogatás egyedül csak a mi iskolánkban! (30 ezer Ft)” Ezzel az állami iskolák egyike sem tudja felvenni a versenyt. Méltatlan még anyagi előnyökkel is népszerűsíteni magukat, ilyen eddig a magyar oktatási rendszerben nem fordult elő. Berettyóújfalu esetében a legkevésbé érzékelhető a szándék az együttműködésre. Érthetetlen érvek, önös érdekek, illetve a települési szempontok teljes figyelmen kívül hagyása a jellemző.
Okok és következmények
A létrejött helyzet okait érdemes tovább boncolgatni. Mint korábban írtam, az egyházi iskolák nyitása mögött gyakori az az ok, hogy a szülők, élve a szabad iskolaválasztás jogával, más településekre viszik a gyerekeiket, ahol kevesebb a plusz pedagógiai munkát igénylő gyerek, mert úgy érzik, a tanulási előmenetelre nagyobb az esélyük. Így a települési döntéshozók nehéz helyzetbe kerülnek, mivel szeretnék a lakosságot megtartani, beleértve a gyerekeket is az iskolában. Félő, ha a gyereket elviszik, az előbb vagy utóbb a család költözését is magával vonja. Ezzel egy olyan települési szempont is megjelenik, amely segíti az oktatási szegregációt. Az pedig, hogy a lakosság megtartása szempontjából hosszú távon ez milyen következményekkel jár, jelentéktelenné válik a ciklusonkénti döntéshozói jövőképben.
Pedig nem kell nagy képzelőerő, hogy az ember lássa a hosszú távú hatást is. Az egyházi iskolában tanuló gyerekek magasabb szintű oktatást kapnak, hiszen a szülői támogatás adott, a plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekek nincsenek jelen, és az egyházi iskola jelenleg jobb anyagi feltételekkel finanszírozza az oktatást, mint az állami iskolák. Akik tehát itt végeznek, gimnáziumba mennek, onnan a felsőoktatásba, jó szakmát szereznek, és munkát nem ebben a leszakadó térségben keresnek maguknak. Egzisztenciát távolabb építenek, a fővárosban, Nyugat-Magyarországon, esetleg külföldön. A szüleik itt maradnak, megöregednek, a gyerekeik gondoskodnak róluk, el- vagy magukhoz veszik őket, ha már leesnek a lábukról és gondozást igényelnek. A házaik üresen maradnak, próbálják eladni azokat.
Akik a szegregálódott állami iskolában tanulnak, alacsonyabb szintű oktatásban részesülnek, ugyanis a pedagógusok eszköztelenné válnak a begyűrűző problémák növekvő súlya alatt, kiégnek, nem tudják az alapkészségekkel megfelelően felruházni a gyerekeket, szülői támogatásra nem számíthatnak, kevés a speciális szakember, a fejlesztőpedagógus, pszichológus, sok helyen még a szakos nevelő is. (Sőt a legújabb tervek szerint a szakemberhiányt a kormány úgy próbálja orvosolni, hogy „bizonyos térségekben” képesítés nélküli nevelők is taníthatnak.) Sem a tárgyi feltételek, sem a pedagógiai munkát segítő csoportbontások, sem a tanulási környezet nem hasonlítható az egyházi iskoláéhoz. Azok a gyerekek, akik itt tanulnak, a helyi vagy a legközelebbi szakiskolában tanulnak majd tovább, és 16 évesen, a tankötelezettségi korhatár elérésekor, képzettség nélkül lemorzsolódnak az oktatásból. Marad számukra a közmunka és a szociális megélhetés zsákutcája. Hamar családot alapítanak, a mobilitás értelmezhetetlen számukra, munkalehetőség pedig a leszakadó térségben a szakképesítéssel nem rendelkezőknek nem igazán lesz. A bővülő családoknak ház kell, megveszik hát (vagy elfoglalják) az üresen maradt lakóépületeket, egyre növekszik a településen az arányuk, ez az ingatlanárakat egy lefele húzó spirálba viszi, fokozatosan elértéktelenedik minden. A szegénység pedig felerősíti a kriminalizációt, mindez meghatározza majd az egész település arculatát, jövőjét. Mert egyre növekvő mértékű lesz az a lakosság, amely sem szaktudással, sem munkavállalói kompetenciákkal nem rendelkezik, amely a létminimum alatt él, amelynek túlélési stratégiái nem az integrációt erősítik. Ha arányuk a lakosságon belül 50% fölé emelkedik, nagyon nehezen visszafordítható folyamatok indulnak meg. Ekkorra az egyházi iskolának is új stratégia kell, mert fokozatosan elfogynak majd a jobb társadalmi státuszú lakosok a településekről.
E jövőkép kockázata – amire példát adnak a leszakadó térségekben a kis falvak – igen nagy. Viszont maga a folyamat lassú, és éppen ezért nem értelmezi senki a választási ciklusok alatt. Pedig világosan látszik, hogy a kezeletlen problémák évről évre dagadnak. Mindezekkel stratégiaszerűen, kormányokon, önkormányzati ciklusokon átívelően, kellene foglalkozni, egymásra épülő, folyamatos hatásokkal. A választások hatalmi mámora azonban megöli a távlatokban gondolkodás lehetőségét. A „csak itt” és „csak most” (és sokszor a „csak nekem”) elv olyan mélyen épült be a választási értékrendbe, hogy nem tudni, kimozdítható lesz-e valaha.
Egy másik tényezőt is érdemes megvizsgálni. Az önkormányzati testület lépéseiben is sok a személyes érdek. Sokuknak a gyermeke szintén érdekelt az alapoktatásban, és szülőként ők maguk is jobban preferálják az elkülönített oktatást. A másik ok, hogy saját pozíciójuk biztosításaként is, a következő ciklusra gondolva sem állnak ki a deszegregáció mellett, mert a támogatást a választásokon az erősebb és kiszámíthatóbb érdekérvényesítési csoporttól várják. Ez pedig nem a HHH-s roma lakosság. Sőt, az egyre inkább radikalizálódó közhangulatban még arra is számíthatnak, hogy amennyiben bármilyen téren kiállnak a roma lakosság inklúziója ellen, több szimpatizánst szerezhetnek maguknak. Az „érpataki modell” névvel elhíresült szemlélet egyre több hívet szerez magának a problémával érintett településeken. Sajnálatos módon a roma integráció sehol sem szavazatszedő történet, sem települési, sem döntéshozói szinten. Senki sem dolgozik tehát szívesen egy olyan ügyért, amely hosszabb távon hozhat csak eredményt, változást, ráadásul nehézségek, konfliktusok árán.
A legnehezebb itt is, ebben a kérdésben is, az ellentmondás, amit az egyház is egyre nehezebben képvisel. Próbálják a szegénypolitikát a missziók dolgaként jegyezni, és az oktatásukban ezt nem érvényesíteni. Ám az nehezen vállalható, hogy egy egyház, amelynek egységes, tisztességes, történelmileg és a Bibliában is meghatározott viszonyulással kellene viszonyulnia a szegénységhez, az egyik területen így tegyen, a másik területen meg az ellenkezőjét próbálja érvényesíteni. Nem lehet ellentmondásmentesen kettéválasztani az egyházat: ez a rész a szegényeken segít, ez pedig a vallási nevelésen dolgozik, kizárva a szegényeket. Az nyilván sajnálatos, hogy a leszakadó régiókban a szegény gyerekek nagy része roma, akik a szegénységben szocializálódva nem azok felé a magatartásminták felé fordulnak, melyeket az egyház elvár mint keresztyén értéket. De Jézus talán tartott efféle vizsgálatot, amikor lehajolt a tolvajért vagy a prostituáltért? Mérlegelte, mielőtt segített volna rajta, hogy hogyan viszonyul a keresztyén értékrendhez?
Ennek az ellentmondásnak a felerősödése szerintem abból adódik, hogy az utóbbi években az egyházak megerősítése fókuszba került a magyar politikában. A valláshoz való viszony azonban nem nagyon változik. Az emberek, bár már jóval túl vagyunk a rendszerváltáson, nem tódulnak tömegesen a templomba. Semmiképpen sem nő az egyházi iskolák számával arányosan a gyülekezetek létszáma, és nem változik ilyen mértékben a korosztályi összetétel sem. Ezt az egyik megbeszélésen a református egyház képviselője is alátámasztotta, talán épp ezért nem teszik kötelezővé a templomba járást az egyházi iskolában tanuló gyerekek családjainak, mert akkor kevesebben választanák az iskolájukat. Azt hiszem, ez is pontosan mutatja, hogy az egyházi iskolákat nem azért választják a szülők, mert vallási elköteleződést éreznek, hanem azért, mert ott nincs cigány gyermek. Ezt mindhárom településen meg is erősítik a szülők a magánbeszélgetésekben.
Pontosabban körvonalazódott egy véletlen mondatból az egyik megbeszélésen a valós szándék: „nem az iskola a fontos, hanem a gyülekezetépítés”. De akkor hogy’ is van ez? A gyerekek eszközök arra, hogy a gyülekezetek létszáma nőjön? Ehhez pedig megválogatják őket, mert olyanokkal szeretnének dolgozni, akik kevesebb munkával „beterelhetők” a templomokba? A „beterelhetők” számára pedig akkor lesz vonzó az iskola, ha ott nem lesz szocializációs problémával küzdő, esetleg sérült gyerek? Ezért tartanak fenn tudatosan egy szegregáló hatású iskolát? Mi ez, ha nem szándékolt szegregáció? Ebben nincs spontán hatás, sőt nagyon is tudatos. „Nem veszünk fel olyan gyerekeket, aki fordított keresztet rajzol a kezére” – mondta az egyik megbeszélésen az egyházi iskola igazgatója. Hol van itt a krisztusi odafordulás? Aki (tudattalanul, persze, mert a médiából ezt látja) ilyet rajzol a kezére, vagy épp a börtönviseltek jelzését, a négy pontot, az „vesszen”? Most nem léphet be az egyházi iskolába, később talán üldözendő lesz? Ez az a keresztény értékrend, amit meg kell erősíteni Magyarországon?
Az országban vannak a HHH-s gyerekekre fókuszáló egyházi iskolák is, de nagyságrendileg kisebb a számuk a szegregáló hatásúakhoz képest. A HHH-s roma gyerekek kérdését integráló viszonyban valamiképpen nem tudják kezelni az egyházi iskolák. Többségében vagy szegregált iskoláik vannak, vagy elitképzésre törekvők, integrálót keveset találni. A mi járásunkban a református egyháznak nincs olyan iskolája, amely fogadná a HHH-s, problémás, roma gyerekeket. Mindhárom területen az az érv, ők nem erre jöttek létre, hanem arra, hogy a keresztyén értékrend elfogadóit neveljék. Ebbe pedig ezek a gyerekek nem férnek bele.
Próbálom azt is firtatni, hogy ez a felvételinél hogyan derül ki. Mert úgy tűnik, ez a pont határozza meg azt a bizonyos lelkészi ajánlást is. Rá is kérdeztem: az a megfelelő, aki templomba jár? A válasz az volt, hogy ez nem kötelező. (Nyilván, hiszen akkor kevesebben jelentkeznének.) Az a megfelelő, aki fizeti az egyházadót? A válasz az volt, hogy nem. (Nyilván ez megint ellenkezne a Biblia szellemiségével.) Akkor hogy’ derül ki, ki az alkalmas? Beszélgetnek a felvételin a szülőkkel? Vagy a gyerekekkel? Ebből lesz megállapítható, hogy valakinek az értékrendje milyen? Akkor ennek a felvételi beszélgetésnek vannak szempontjai? Melyek azok? Esetleg elmennek családlátogatásra, és megnézik, az élettér keresztyén szellemiségű-e? Ha igen, az milyen? Egyáltalán milyen szempontok szerint mondják ki jogszabály alapján is vállalható, egzakt módon, hogy ez a gyerek alkalmas az egyházi oktatásra, az pedig nem?
Ha valaki át akarna menni az egyházi iskolába, nos, ott is „erős” szabályok vannak. Például Biharkeresztesen – több más szempont mellett – csak az lépheti meg ezt, aki szintfelmérőt ír, és annak az eredménye 40% fölötti. Ez megint szelekciós szempont, aminek az alapoktatásban nincs helye. Középiskolában felvételi rendszer van, ott lényeges lesz, hogy a szakmaszerzés vagy az érettségi szempontjából a tanulmányi eredmény is szempont legyen, vagyis mindenki a képességének, tudásának legmegfelelőbb középiskolát válassza, de az általános iskolában, ahol mindennek a megalapozása történik, ez nem megengedett, mert szegregációs helyzetet teremt.
Merre tovább?
Azt hiszem, abban az alapkérdésben kellene először dűlőre jutni, hogy mi az egyházi iskola dolga. A parttalan viták, melyek eddig voltak, mindig e körül a kérdés körül toporogtak. Persze, az utóbbi években világossá vált, hogy erre központi szándék sincs. Mert általános iskolai szinten, ahol a tudás megalapozása folyik, ott esélyt kellene adni mindenkinek, ám ez lassítaná az egyház erősödését. Anyagilag folyamatosan erősíti az állam az egyházakat, ez most felülírja az esélyegyenlőség szempontjait is. Azt pedig úgy, hogy az alapjogok ne sérüljenek , ma elég nehéz lenne paragrafusokba önteni, hogy az egyházi iskolákban miért nincs helye a szegregátumok lakóinak, a HHH-s, cigány gyerekeknek. Marad hát az időhúzás, az adatok visszatartása, a tények elhallgatása, egy egyre vállalhatatlanabb egyházi magatartás az oktatásban.
Nagyon bíztam (és egy kicsit még mindig bízom) a helyi együttműködésekben, a problémában érintettek közös gondolkodásában. Azt is látom, hogy mint minden, ez is emberfüggő, míg vannak, akik komolyan elgondolkodnak a tényeken, mások hazugsággal vádolják azt, aki feltárja azokat. A szülők pedig a saját gyerekük érdekeit nézik – csak és kizárólag. Nagyon kis százalékuk képes elfogadni azt a tudományosan is igazolt tényt, hogy heterogén tanulócsoportban nagyobb a fejlődés, mint a homogénben. A pedagógusok esetében pedig az ebből adódó többletmunka – megfelelő pótlék nélkül – szintén nem vonzó.
A tankerület magatartása meghatározó a továbblépésben. Megoldáskereső, a továbblépést sürgető hozzáállását, úgy vélem, jól kiegészíti a tények elferdítését feltáró, a HHH-s roma gyerekek érdekképviseletét ellátó, a sajtó nyilvánosságát és a jogorvoslati lehetőségeket is kihasználó civilszervezetünk jelenléte. Bár ez a kettős hatás sem lesz elegendő központi lépések nélkül. Mert nemcsak ezen a területen, hanem máshol is azt is látom, a változásokhoz nem elég az emberi szándékra építeni. Minthogy sokféle jellemmel és sokféle elköteleződéssel megáldott ember érintett a problémában, szükség van „felülről jövő” határozott vezetői szándékra, hogy azokra nézve is kötelezők legyenek a változás lépései, akik a saját szempontjaikat fontosabbnak érzik. Ezt a „felülről jövő” szándékot azonban jelenleg nem látni. Amíg ez nincs meg, akár az egyház, akár a döntéshozók részéről, addig szélmalomharc az egész. Szélmalomharc, amit pár, az alapjogokat komolyan vevő ember vív.
Minden bizonnyal folytatni kell a helyi győzködéseket, beszélgetéseket. Ez az egyik vonal. A másik, hogy amennyiben a döntéshozó nem kívánja, akkor megpróbáljuk azokkal az eszközökkel kikényszeríteni a változást, amelyre civilként lehetőségünk van. Meg kell próbálni érvényt szerezni az alapjogok érvényesülésének azokon a fórumokon, amelyeknek ez a feladatuk – akár Magyarországon, akár nemzetközi síkra lépve.
Ebben 2017. január 19-én tettem egy lépést. Az egyházi iskolák felvételi és átvételi szabályzata ügyében állásfoglalási kérelemmel fordultam az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalához (AJBH), hogy nem sért-e alapjogokat például az, hogy csak azokat a gyerekeket veszik át, akik szintfelmérőt írnak (és 40%-nál jobb eredményt érnek el), továbbá nemcsak itt, hanem a másik két iskola esetében is hogyan értelmezhető a jogszabály szempontjából a „rendezett egyházi kapcsolatok”, a „lelkészi ajánlás” vagy a „keresztyén értékrend szerinti élet” a felvételkor. Az ügyben csak újbóli megkeresésre, május 30-án indult vizsgálat, melynek során megkeresték az érintett iskolákat, a fenntartó egyházat, a tankerületet, illetve minket, civileket is.
Nem tudom, mikorra és milyen eredménnyel fog zárulni ez a vizsgálat. Ha az AJBH kimondja, hogy alapjogokat sért, az kiindulópontja lehet a változásnak. Nemcsak itt, hanem mindenhol az országban. Kérdés persze, hogy mire megyünk ezzel, hiszen számtalan példa van arra, hogy érvényes bírói végzés ellenére is folyik tovább a szegregált oktatás. Ha viszont azt mondja ki, hogy nincs ezzel semmi baj, joga van így tenni az iskoláknak, és ezzel a hatással nincs mit tenni, az elég szomorú képet fest értelmezésben, függetlenségben, jövőképben. Ezért nem lehet megállni itt sem, brüsszeli szintre kell emelni a problémát.
Az egészben számomra az a legfurcsább, hogy nem értem, miért kell minden eszközzel a vallási nevelést erőltetni. Mi itt, Európában, függetlenül attól, hogy vallásgyakorlók vagyunk-e vagy sem, a tízparancsolat elvei szerint gondolkodunk a bűnről, a ne ölj, ne lopj, ne hazudj, tiszteld a szüleid olyan egyetemes emberi viszonyulások, amelyek mentén gondolkodva él az emberek többsége. Az erények és a bűnök megítélésében ezek a meghatározók. Nem lenne kézenfekvőbb, hogy az általános iskolai oktatásban – fenntartótól függetlenül – egyszerűen csak ezeket az emberi értékeket tegyük szemponttá? A legfontosabb az a cél lehetne, hogy önmaguk megvalósításához, a világ jobbá tételéhez adjunk viszonyulást és tudást a gyerekeknek – világnézettől függetlenül. Mindenki azért dolgozhatna, hogy élhetőbb és jobb legyen a világ. Megosztás és kirekesztés nélkül.
* A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója, az Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény igazgatója [vissza]
Komhéjjá
Még sötét van. Megyünk nagyapámmal az úttesten. Nekünk nem szabad a járdára lépnünk. Anyu meg nagymamám messze jár. Anyám nagyokat lép, nagymama pedig tipegő járásával fut mellette. Na, persze. A szokásos üzelmeik. Eleinte csak apró szívességek. Ide egy zseb, oda a zseb. Aztán mikor elterjedt, két varázsló működik a varrodában, jöttek az extra kívánságok. Női ruhák varrására került sor az üzem villanyvarrógépén, munkaidőben. Néha betévedt valamelyik Meister. A frászt hozta rájuk. De a művezetők úgy tettek, nem látják, hogy ruhapróba, vagy méretvétel folyik.
Megyünk a sötétben, ilyenkor a legborzasztóbb a hajnali kelés. Nagyapa persze sétál, nagymamát a saját szavaival „a lapos guta kerülgeti” ilyenkor. Samu, téged egyszer agyonvernek. Az lehet. Verjenek. De nem vernek. Ha pedig mégis… Addig se rohanok potyára. Mert te vagy Földes Sámuel Makóról. Mert én vagyok Földes Sámuel. Azért. Egy Földes Sámuel nem rohan nekik.
Mi sétálunk, ők rohannak. Biztosan jön valamelyik kuncsaft. Mikor utoljára náluk lebzseltem a drukkeráj mellékhelyiségében, éppen egy drabális frau hozott valamilyen anyagot. Anyám undorodva nézegette, morzsolgatta az ujjai közt, aztán fülembe súgta (nem lehetett tudni, nem ért-e a draba valamennyit magyarul,) hogy „ebből a rongyból varrjak neki a kemence seggére.” A nagydarab nő vígan van, míg nagymama méretet vesz. Aztán azzal dicsekszik, tud ő pár szót magyarul (na, tessék!). Büszkén kivágja, elég jó magyaros kiejtéssel: Elmész te a picsába!
Nagymama merőn néz rám, világoskék szemével. Hallottam már cifrábbat is. De most az ő jelenlétében. Nem szabad meghallanom. Ha hallom, nem illik észrevenni. Végképp tilos hozzáfűzni valamit. Így aztán kisompolygok, bevágom az ajtót magam után, hogy ne hallja nagymama kirobbanó röhögésemet.
A varrodában mindig történik valami.
Ez a frau pedig szépen le fog perkálni legalább két tojást. Vagy két almát. Anyám, aki többször első lett a Makói Izraelita Nőegylet szépségversenyén, irgalmatlan az ilyen elhízott asszonyságokkal. Meg kell nekünk, nagyon kell a pótlás. Ma hajnalban se kaptunk semmit a nyavalyás kávén kívül. Legalább meleg lett volna… És hol marad az ebédünk?
Nagyapa sétál. Egyszer baja lehet még ebből. De ő befolyásolhatatlan. Kacsingat rám, és azt mondja: Na, te fekete fej, mondd meg, hová rohanjak? És kuncog. Megint jól átveri őket.
Fázom. Összehúzom magamon a gúnyát. Anyuéknak könnyű. A drukkeráj meleg, mint a pokol, a varrodába is jut belőle. Én meg vacoghatok az udvaron a seprővel. Olyan hideg van, süt a seprőnyél. Na, meglátogatom őket, ott fogok melegedni. Csak a drukkeráj csattogó szíjaitól, meg a csöpögő forró festéktől ne félnék annyira. Nagyapámon persze rajta a kucsma. Azt álmában se veti le. Csak mikor az SS kapuőrség mellett elhaladunk. Azokat meg kell süvegelni.
Egyszer csak azt hallom, visít valaki. Komhéjjáá!
Nézek körül. Semmi.
Megint hallom: Komhééjáá!
Jobbra nézek, hát az egyik földszinti ablakban áll egy néni. A kezében valami, nyújtja felém. Ahogy közelebb érek, látom, jókora szelet kenyér. A néni rózsaszín hálóingben, a haja szénaboglya, álmosan pislog, és előre hajol az ablakban, hogy elvehessem kezéből az adományt.
Danke. Mondom. Danke schön. (Ahogy nagymama tanított.)
Erre ő eltűnik a függöny mögött.
Nagymamának lenne igaza? Szokta mondogatni: „ahol legnagyobb az ínség, ott legközelebb a segítség.”
Kettétöröm a vastag szeletet, felét nagyapának adom. Ő azt mondja: komiszkenyér. Nagyon finom. Én is beleharapok – nem savanyú ez? – kérdezem. – Az a jó benne. Válaszolja nagyapám.
Aztán a gyárkapuig elmajszoljuk a szelet fekete kenyeret.
Úgy hittem, mikor a langyos kávét ittam, hogy rossz nap a mai. Egész műszak alatt éhezni fogok. Erre egy álmos néni megszánt és… de valami nem hagyott nyugodni. – Nem kellett volna anyáéknak? Vagy legalább öcsinek? – kérdeztem.
Nagyapám nagyot hallgatott. Aztán mélyet sóhajtott. – Mi lett belőlünk, fekete fej?
Minden hajnalban arrafelé baktattunk a gyárba. Lestem a földszinti ablakot, nem kapok-e valamit. De soha többé nem volt nyitva.
Visszatérés
Mondják, a tettes visszatér a bűntény színhelyére. Tapasztalatom szerint az áldozat is.
Kétszer látogattam meg Traiskirchen-Möllersdorfban a hajdani Arany Angyal fogadót, amely sokféle szerepe (szálloda, árvaház, munkásotthon) után 1944 júniusától 1945 áprilisáig a lágerünk volt. Jelenleg lakóház, utcai frontján fodrászat működik. Kísértetjárta hely. Öcsém már mindörökké ott függeszkedik, hintázik a szőnyegporolón. Néhány bejáratot áthelyeztek, az utcai fronton üzletajtó lett az ablakokból, de az épületegyüttes semmit se változott. Az udvar is változatlan, ha álmomban látom az ismerős épületeket, csak a műholdas antenna hiányzik az emlékképből. Talán az ukrán őrök kis házát nőtte be teljesen a borostyán meg a vadszőlő. Hasonló a helyzet a gyárral (Alte Fabrik, ahogy a helyiek nevezik), bár legjellegzetesebb épületét, a gyártelep közepén álló óriási üzemépületet (a drukkeráj-t, ahogy mondták) lebontották. Helyén kamionparkoló. A gyár végében romokban, emeletes épület, nem tudom, mi volt hajdan, oda már nem merészkedtem szorgos seprést mímelő mászkálásaim során. Körülötte sűrű hecsedli bokrok, nincs szándékom összeszúratni magam a tüskéjével. Viszont a gyár utca felőli harmada semmit se változott. Kedvem lenne söprűt ragadni és újra sepregetni az épületek közt a kövezetet, ismét gyereknek, s egyszersmind udvaros munkásnak lenni, mint hajdan. 11 éves kortól volt kötelező munkába állni, de velem valahogy kivételt tettek és dolgozni zavartak. Pedig tudhatták volna, hogy éber szemmel figyelem őket. ( Később több könyvben megírtam gazságaikat, ne tetszettek volna kikezdeni velem.)
Strasshofba úgynevezett zarándokúton jutottam el, sok évvel Möllersdorfban tett látogatásom után. Autóbuszunkon lobogott a nemzeti színű zászló, utunk során olykor megálltunk ünnepelni, vagy volt fogadóbizottság, vagy nem. A buszban szabatos tájékoztatás, mindenki tudhatta, hová igyekszünk. Általános humanista frázisok. Voltunk ott néhányan visszatérők. Nem tudom a többiek mire gondoltak. Morfondíroztam a légkondicionált, elegáns buszban, Változnak az idők, ez az út jelentősen különbözött a hajdanitól. Nem az járt eszemben, hogy akkor tehervonaton, lezárt ajtóval. Az utazás feelingje, ha érthető mire gondolok. A két vödör. Egyik üres, kifogyott a víz belőle. Kevés ennyi embernek, hisz annyian szorongunk, leülni nehézkes, fekvésről szó se lehetett. Nappal őrült hőség, éjszaka megvett bennünket az Isten hidege. A teherszerelvények zavaros közlekedése. Megáll, tolat, megy valamennyit, megint áll, kilátni nem lehet, sosem tudjuk, merre járunk. A másik vödör. Az a kübli. Férfiak, nők, gyerekek arra kuporodnak. Hamar megtelik. Sűrű leve alánk folyik. Bűze betölti az alig szellőző teherkocsit. Ha megállunk, ha indulunk, egymásra esünk, hisz lábunk remeg, zsibbad. Szemünket próbáljuk nyitva tartani, de lecsukódik. Értetlenség és kétségbe esés. Miért teszik ezt velünk? Miért teszik bárkivel? Mi emberek lennénk, hogy kerülünk barmoknál szörnyűbb helyzetbe? Állatkínzás. Valamire való gazda ilyet nem tenne a mocskos sertéssel.
Akkor nem tudtam, ma már értem, hogy azoknak az úti társainknak minden nap levertek az önérzetükből, a polgári önbecsülésükből egy darabot. Naponta kiadott rendeletek, minden féle hirdetmény. Most a rádiót kell leadni, elveszik az autót, aztán a biciklit, elnémul a telefon, már utazni se szabad, aztán buszra, villamosra szállni, csak kijelölt hátsó peronon, de az is veszélyes, mert jönnek a detektívek és egykettőre Kistarcsán, vagy Garanyban találja magát az ember. Ékszereket leadni. Valutát leadni. A készpénzt számlára helyezni, amelyről nem lehet többé kivenni. Az újságokat nyitni se érdemes, olyan dolgokat fognak a zsidókra, amilyeneket épeszű ember semmiért el nem követne. Hivatásában, szüleiben, őseiben, foglalkozásában, családi életében meggyalázva, durva szexuális rágalmak özönében, rangja fosztottan, morálisan megalázva, méltóságától megfosztva, hazájából, ahol elődei évszázadok óta éltek kizavarva, és tehervagonba verve, vagyonkája nélkül, földönfutóvá, és rabbá téve a teherkocsiban, s olyan irgalmatlan rabtartóval, mint a Magyar Királyi Csendőrség.
Az ám, a csendőrök. Engedelmességhez, parancsvégrehajtáshoz szoktatott vastagnyakú, vörös képű parasztgyerekek. Lobogott a büszke, férfias felségjel, a kakastoll. Vállukon szuronyos puska. Előbb a tus mozdult rá a lassúléptű öregekre, utóbb a szurony fordult feléjük. Az nem az ő bűnük, hogy nem engedtek „vizet vételezni.” Az parancsra történt. De hogy a végeérhetetlen várakozások alatt nem nyitottak ajtót, távol tartották a néhány irgalmasabb lelket, nehogy korty vizet, falat kenyeret dugjanak be az éhezőknek, szomjazóknak, az már személyes rosszindulat, zsidógyűlölet volt.
Ültem az autóbuszban néztem, de nem láttam az elfutó tájat, fél füllel se hallgattam az idegenvezetést. Három kilométerre a pihenő, tessék egy euróst készíteni. Annyi a mosdó, majd mutatom, hogy kell bejutni. Friss szendvicsek, remek sütik, specialitásuk egy kanadai üdítő, nagyon finom, onnan lehet megismerni, juharlevél van a vignettáján. Vignetta. Hát nem csak én emlékszem erre a szóra. Egy vagyok a strasshofi tizenhatezerből. A kivételezettek. A szerencsések. Nekünk volt a legjobb dolgunk, mi lehettünk együtt, családban, s közülünk tértek vissza a legtöbben az elhurcolt hatszázezerből. Ha arra gondolok, milyen ritka kivételek voltunk, szégyenkezem ki nem érdemelt szerencsémen.
Nagyapám áll a vagon falának dőlve a vizelettel hígított fekáliában, és mint ha lenne kivel beszélnie, (hisz a többiek elfoglaltak, azon vannak, legalább megálljanak a lábukon, ne zuhanjanak a híg szarba) láthatatlan társalgó partnerének azt mondogatta: nem értem. Nem értem. Felém fordul a sötétben, látszólag összefüggéstelenül: A Bakay kenderben (kendergyár Szegeden a Rigó utcában) karcerbe zárták, aki nem teljesítette a normát. A Patzauernál (Likőr, konzerv és lekvár gyár, ugyancsak Szegeden,) adtak 13. havi fizetést, karácsonyi ajándék befőtt, szilveszterre ingyen likőr. A gój Bakay feudális úr volt. A zsidó Patzauer modern gyáriparos. Mi rosszat tett? És mi? Rosszak voltunk? Bűnöztünk? Minket az összes vevő kedvelt, a legjobb kapcsolatban… Haladtunk a korral. Reggeltől estig a boltban. Az is szolgálatféle. Két házvezetőnőnk volt. Két gój siksze. Mikor kiléptek, az egyiknek mi csináltattuk a kelengyéjét. A másiknak pénzt és tanácsot adtam, mikor kiköltözni kényszerültünk a lakásunkból, ő meg bebútorozott oda, és kifőzdét nyitott. Nem győztek hálálkodni. Nálunk cselédeskedni fölért a főnyereménnyel. Mi rosszat tettem én, mondd?
Mondanám, hogy tudtommal nagyapám semmi rosszat se követett el, de a másik fülembe nagyanyám suttog, német szavakra tanít, meg udvariassági formulákra, ahány nyelvet tudsz, gyerekem, annyi ember vagy. Közben arcán piroslik az erkölcsi felháborodás, szólni erről nem szól, de rá van írva, mélyen felháborítja, hogy így bánnak egy Schreiber lánnyal. Lágy ürülékben kelljen egyensúlyoznia két Schreiber unokának, étlen-szomjan, a mozdony durva rándulásainak kiszolgáltatva. Anyám szokás szerint öcsémet vigasztalja. Öcsi hasa előtt lepedőbe csomagolva legkedvesebb játéka, egy nemrég kapott építőkocka. Belenyúlkál az anyám varrta lepedő-batyuba, és a fa kockákat fogdossa. Aztán átmenet nélkül sírva fakad. Hát ő már csak ilyen.
Megállunk. Sokat álldogáltunk, de most a nyílt pályán. Dördül a tolóajtó, integetnek: leszállni, leszállni. Los, los. A szántóföldön gulyáságyú, lajtos kocsi, fehér bóbitás nők, vörös kereszt a bóbitán, integetnek, futás a bokrok mögé, intézzük el a dolgunkat. Aztán sorba állítanak, kezet mosni a lajt kocsinál, adnak csajkát, forró leves húscafatokkal, nem értem, morfondíroz nagymama, ahogy átléptük a határt, már nem tudnak gulyáslevest főzni. A lajtból dől a víz, egyesek aláfekszenek, úgy habzsolják, jönnek a katonák, öregfiúk. Sorba, csak sorban, jut víz mindenkinek. Hová lettek a csendőrök? Hosszú puska lóg a katonák vállán. Dióverő. Mondja nagyapa, de senki se törődik vele. Víz, víz, végre víz. Mutogatnak a vonatra, be kell szállni. Nehezen megy. Aztán elindulunk, jön a huzat, levegő, levegő, a katonák félig nyitva hagyták a tolóajtót. Zsibong a vagon, mi volt ez, mi volt ez, kérdezgetik egymást, észre sem veszik, hogy egyesek csak fekszenek a szarban, le se szálltak, vizet se ittak, és nem is fognak már soha az életben. Munkaerő, kérem. Kímélik a munkaerőt. Mondja nagyapám, de senki se figyel rá. Csak nagymama. Bár igazad lenne, Samukám.
Viszont a csendőröktől megszabadultunk.
Itt ül mellettem az autóbuszban nagymama és elégedett. Az urak jól öltözöttek, a hölgyek elegánsak. Így is kell, fiam. Mondja. Nem hivalkodunk, de jelezzük, mi civilizált emberek vagyunk. Önmagunkat becsüljük meg, ha rendesen és ápoltan megyünk a lágert meglátogatni. Hitlert meg mérgében megüti a guta. Tudod, fiam, sose kívántam rosszat senkinek, de ez az alak kihoz a sodromból. Mi, rabbik és szojferek leszármazottai, nehezen viseljük az ilyen parvenüket.
Helyes osztrák városka. Viszonylag új házak, idegen hely, sosem jártam benne. Most is csak átfutunk rajta. Emlékmű, gondosan ápolt virágágy közepén. Padok. Szónoklatok. Bújunk a napfény elől, meleg van Hőség. Sehogy se akar vége lenni a megemlékezésnek. Türelmetlen vagyok. Oda szeretnék menni. Most. Azonnal. Többször megírtam azt a tábort, látni akarom. Azért jöttem ide.
Aztán be a buszba, ki a buszból. Állok és nézem a nagy semmit.
Itt lehetett a kapu. Éjszaka. Megyünk a kerítés mentén. Jobbra temető. Legalább nem kell majd távolba hurcolászni bennünket. Mondja nagyapám. Aber Samu! Figyelmezteti nagymama. Sátortáborba érkezünk. Pedig út közben fa barakkokat láttunk. Mindegy. Az utazás után végre lefekhetünk. Álmunkat öregasszony hangja űzi el. Minek jöttünk ide? Otthon jó dolgunk volt. Minek kellett idejönni? Hallgasson a mama. Üdülünk. A magyar állam jóvoltából üdülünk – ordítja egy férfihang, érezhető, hogy süket vagy nagyot hall. – Minek jöttünk ide? Üdülünk, mama, üdülünk.
Puszta mező. Gaz veri föl a hitvány füvet. A hatalmas táborból semmi, de semmi se maradt.
Lassan-lassan fölfrissül az emlék. A bejárat felőli kerítés itt kellett legyen, nem kell találgatni, párhuzamos volt a vasútvonallal. Jobbról a temető. Annak a kerítése mellett a szögesdrót, a sarokban a barakk, ahol mi… Hátul meglátom a fenyőfákat. Olyan közel esett a fasor a hátsó szögesdróthoz, hogy a lágerbe hullott a toboz. Abból vittem öcsémnek játszani. Ott tanított meg nagyapám, ha a szögesdrótkerítést nézem, nem látom tőle szépnek a fenyőerdőt. A hatalmas fák most is őrséget állnak sorban, de mögöttük megritkult a liget, nem oly sötét és gyönyörű, mint hajdan, és néhány tíz méter, néhány facsoport után elfogy. Tarra vágták.
Ha már három oldala megvan a téglalapnak, nem nehéz a negyediket hozzáképzelni. Sejteni lehet csak, mert arrafelé semmilyen tereptárgy, a volt koncentrációs láger és a mellette fekvő füves-gazos mező összemosódik.
Itt ettünk először dörgeműzét. Samukám, mondta nagymama, ezt a makói hagymaszárítóban készítették. Gyerekek, ne azt nézzétek, hogy az étel rossz, hanem hogy milyen tápláló. Ott mutatkozott be a csalánleves. Bözsikém, ne vágjál pofákat. Osztrák népi étel.
Itt lóbálták előttünk először rémítő botjaikat az ukrán őrök. Itt hallottuk először, hogy davaj, davaj. Itt csapott meg bennünket a halál bűzös lehelete, hogy azon túl sose szabaduljunk a félelemtől. Innen vittek bennünket Bécsbe, majd szerteszét, különböző munkahelyekre.
Ismét autóbuszban ülünk. Többen a nemrég látott kultúrműsort dicsérik. Mások az ebédet. Néhány magamfajta visszatérő csak ül és néz maga elé. Hát ez volt. Hát itt voltunk. Davaj, davaj, ordítottak az ukrán őrök. Nappal félelem, éjjel rettegés.
Ha nem lenne az emlékmű, nyomunkat is eltörölte volna az idő, vagy a szándék a bizonyítékok eltűntetésére. Később hallottam, ’45-ben a „lakosság” szétlopta a tábort tüzelőnek. Nem firtatom, igaz-e. A fabarakkok alapja például beton. Azzal ugyan nem melegedtek a negyvenötös télen. Fürdő, röntgenrendelő ugyan hová lettek? Mit tettek a temérdek szögesdróttal? Nem szándékosan tüntették el a tárgyi emlékeket? Most ápolják az elosztó tábor (meg a tíz melléktábor) emlékét, helytörténeti kör buzgólkodik, az emlékezésben egy asztalnál ül a falu (kisváros?) jelenlegi és valaha volt valamennyi polgármestere, ebben a kérdésben nincs pártkülönbség. Öreg cinikus létemre a helyi evangélikus lelkész egyszerű szavai megrendítenek. Állok lehajtott fejjel és talán befelé sírok. Egy pillanatra velem vannak mind a tizenhatezren. Hitetlenkedik nagyapám, szégyenkezik magas erkölcsében nagymama, örvendezik anyám, a kacsa, hisz tusolhatott és fiait lecsutakolhatta. Aztán eltűnnek, ahogy a tábor is ott a temető mellett, emlékét csak szavak őrzik, meghalt a láger, újságolnám, ha lenne kinek, de mindösszesen ketten élünk a möllersdorfi táborból, az Arany Angyal Fogadóból, s bizonyára nem nagyon sokan a strasshofi szerencsésekből, ahol ritka kivételképp nem öltek az ukrán őrök, lehetett természetes halállal meghalni, ami, lássuk be, kivételes mázli volt gyerekkoromban.
A Zsidó Örökség Múzeumában megrendezett Az Indersdorfi kolostor árvái kiállítás célja az volt, hogy bemutassa, mi történt a magukra maradt gyermekekkel Németországban az 1945-1946 közötti időszakban. A második világháború során szülők nélkül maradt gyermekek és tinédzserek a München közeli Indersdorf kolostorában lelhettek menedékre.
Húgom és jómagam kiskamaszként szabadultunk fel egy halálmenetet követően a koncentrációs táborból. A többiektől eltérően szilárd meggyőződésünk volt, hogy szüleink várni fognak ránk otthon, Magyarországon. Amikor azzal szembesültünk, hogy sem szüleink, sem otthonunk, sem hazánk nincsen, 1946-ban az Indersdorfi kolostor felé vettük az utat.
Nyolc hónapot töltöttünk Indersdorfban más magyar tinédzser korú holokauszt túlélőkkel. Mivel valamennyien ki akartunk vándorolni Izraelbe, héberül tanultunk és mezőgazdasági munkát végeztünk, hogy felkészüljünk a kinti életre.
Az Indersdorfi kolostor tevékenységét Anna Andlauer dokumentálta Vissza az életbe: Hontalan gyermekek nemzetközi központja az Indersdorfi kolostorban 1945-46-ban ** című könyvében.
Andlauer asszony ez év májusában meghívott, hogy lányommal dr. Miriam Shenkarral keressük fel az Indersdorfi kolostort.
Az egykori kolostorban ma a Greta Fischer Iskola működik, nevét a zsidó származású szociális munkásról kapta, aki a háború után az árván maradt gyermekek egyik gondozója volt. A traumát és abúzust elszenvedett gyermekek kezeléséről szerzett, lejegyzett tapasztalatait napjainkban is hasznosítják a különböző nemzetiségű menekültek segítése érdekében.
Tartózkodásom alatt egy környékbeli gimnáziumban beszéltem a holokauszt alatt átélt dolgokról. Mialatt beszéltem a hátam mögé kivetítettek egy 1946-ban, az Indersdorfi kolostorban rólam készült fotót.
Jóbarátra egész életünk során szükségünk van, de gyermekkorban és kamaszkorban a barátságnak különösképpen nagy szerepe van. Az én legjobb barátnőm Krausz Márta volt.
Mindketten egy Magyarország észak-keleti részén fekvő kisvárosban születtünk, Abaújszántón. Csaknem azonos körülmények között nőttünk fel: ház hosszú udvarral, a házban külön lakrész nekünk s egy másik a nagyszüleinknek, az udvar hátsó végében veteményes és gyümölcsöskert.
Ha Márta átjött hozzám, nagymama legfinomabb süteményeivel, édességeivel traktálta. Hazafelé pedig mosolygós képű, nagy bajszú nagyapám mindig átkísérte az utca túloldalára. Szüleim ilyenkor a házunk utcai frontján levő üzletben foglalatoskodtak.
Mártával ugyanabba az osztályba jártunk. Egymás barátságára még nagyobb szükségünk lett, ahogy a zsidótörvények egyre nehezebbé tették a zsidóság életét. Az iskolában ez szegregációhoz vezetett: elkülönítettek bennünket a többi diáktól. Az erőszakos elszigetelés ugyanakkor bizonyos mértékben könnyített a helyzetünkön: így nem kellett nap mint nap szembesülnünk az antiszemita megnyilvánulásokkal. Egy különálló épületbe költöztettek át bennünket, ahol egyetlen tanteremben, egyetlen tanár felügyelete mellett osztatlanul tanultak az 1-8. osztályos gyerekek.
A helyzet 1944-re vészesen rosszabbodott: valamennyiünket a Kassa közelében létesített gettóba szállítottak. Mielőtt elhagytuk volna abaújszántói otthonunkat minden értéktárgyunkat – órát, nyakláncot, jegygyűrűt – elkoboztak tőlünk. Egymás mellett álltunk Mártával amikor szívtelenül és erőszakosan kitépték fülünkből a fülbevalót, melyet születésünktől fogva viseltünk. A kassai gettóban időnként még találkozhattunk, de aztán amikor különböző transzportokkal szállítottak el bennünket Auschwitz-Birkenauba, elveszítettük egymást.
Auschwitzból húgommal együtt Bergen-Belsenbe szállítottak. Egyik nap a latrinára mentemben ismerős hang ütötte meg a fülemet, valaki kissé messzebbről a nevemet szólította. Megragadtam Erzsike húgomat, és a hangot követve rátaláltunk Mártára. Erzsike később azt mondta, hogy betegnek látszik, én ezt nem vettem észre. Barna szemébe néztem, mely most is gyermeki reményt és optimizmust árasztott – mindig is ezt szerettem benne. Márta, és két évvel idősebb nővére, Vera halálmenet után került Bergen-Belsenbe. Auschwitzban őket is elválasztották szüleiktől és nagyszüleiktől. Megöleltük egymást, és könnybe lábadt a szemünk, amikor Mártának csatlakoznia kellett a csoportjához.
A találkozás mélyen érintett, gyakran eszembe jutott, milyen fájdalmas emlék volt viszontlátni Mártát, de örömet is jelentett, hogy felidézte a régi világot, mely most oly távol volt tőlünk.
Mivel nem sétálgathattunk szabadon a táborban, Erzsikét kézen fogva amilyen gyakran csak lehetett igyekeztem kimenni a latrinára. Hosszasan várakoztunk, de többet nem találkoztunk Mártával.
Egyik nap bejelentették, hogy hamarosan szelektálnak majd közülünk munkára. Bár valamennyien kimerültek és rémültek voltunk, úgy döntöttem, megint várakozunk egy darabig a latrinánál, hátha összetalálkozunk Mártával. Bár Erzsike nagyon félt, mégis velem jött, ám ismét csalódás ért bennünket. Visszarohantunk, hogy idejében felsorakozhassunk az Appelre és a kiválogatásra.
Nem volt semmilyen lehetőségem, hogy tudassam Mártával: el kell hagynom a tábort. Tele félelemmel és izgatottsággal a kényszerű távozás miatt egyre csak Márta kedves arcát próbáltam felidézni. Vajon meddig fog utánam kutatni a találkozás reményében? Bár tisztában van a tábori lét kiszámíthatatlanságával, vajon tudni fogja-e, hogy nem rajtam múlt, hogy nem búcsúztam el tőle. Visszagondolva gyermekkorunk varázslásos játékaira szeretetem és örök barátságom szellemi üzenetét küldtem feléje. Bíztam benne, hogy a gyermeki bűbáj varázslatos szárnyain üzenetem eljut hozzá, s ettől máris jobban éreztem magam.
Fájdalmam még sokkal mélyebb lett volna, ha előre tudom, milyen tragikusan végződik Márta élete, s hogy soha többé nem látjuk egymást. Mindketten tífuszban szenvedtek: nővére egy nappal a láger felszabadítása előtt halt meg, és Márta csupán pár nappal élte túl.
A lágerben történtek közül az egyetlen emlékem, amely nem halványul el soha, találkozásom Mártával. Amikor azokat az iszonyatos fotókat látom a Bergen-Belsenben egymásra hajigált, elégetésre szánt csontvázzá aszott rabokról mindig ott látom közöttük Márta arcát.
Mivel családjukból egyetlen túlélő sem maradt, hogy emlékük fennmaradjon, Márta és Vera nevét felvetettem az áldozatok listájába a Yad Vashemben. S amikor 2015-ben két unokámmal felkerestem Abaújszántót, megmutattam nekik Mártáék egykori házát. S miközben csak kívülről tekintettünk be az udvarra, ahol idegenek jártak fel-alá, elmondtam nekik gyermekkori barátnőm szomorú sorsát.
STRIKER JUDIT fordítása
* Zahava Stessel (született Szász Kati) élettörténetét folyóiratunk 2016/2. számában ismerhette meg a kedves olvasó. 1957 óta az Amerikai Egyesült Államokban él. A cikk az Olam Yehudi (New York) 2017. június 30-ai számában jelent meg. [vissza]
** Anna Andlauer: Zurück ins Leben: Das internationale Kinderzentrum Kloster Indersdorf 1945-1946, Antigo Verlag 2011 [vissza]
Szobám a chartreusi fogolytáborban
Az események elé
150 esztendővel ezelőtt, 1867-ben Bécsben az osztrák és a magyar uralkodó osztályok autentikus megbízottjai aláírták a birodalom két hatalmi tényezője közötti kiegyezést.
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverését követő ellenforradalmi önkényuralom kilátástalannak tűnő viszonyai között ekkorra már látszott az alagút bíztató vége. A felek történelmi választóvonalat húztak. Ám érdekeiket nem egy forradalom radikalizmusával érvényesítették, hanem – az erőviszonyok következtében – mérsékelt, visszafogott reformokkal.
Lezárult a revolúció időszaka, a konfliktust felülről, kölcsönös kompromisszumokkal zárták le. Az egyezmény gyengéje, hogy nem két hozzávetőlegesen egyenlő fél között köttetett meg: a hanyatló, ám még mindig erősebb Bécs rá tudta kényszeríteni a magyarokra elképzeléseit, bár ugyanakkor Deák Ferenc is megtalálhatta számításait. Az alku mindkét résztvevője kereste a kiegyezést, mert a tét a Birodalom megmentése, a tárgyalópartnerek létérdeke volt. A magyarság engedett ugyan a negyvennyolcból, az eredmény ennek dacára is kedvezőbb volt, mint a kiegyezés előtti helyzet, ám messze elmaradt attól, ami a „teljességet” jelentette volna az ország függetlensége és szuverenitása szempontjából. Kóstolót adott a többpártrendszerből, a parlamentarizmusból, a korlátozott alkotmányosságból, ám a nemzeti függetlenség vágya-álma kizárólag az autonómia engedélyezéséig terjedt. A kortársak közül az optimistábbak azt remélték, hogy a megkötött egyezség csak kezdet, tovább tágítható, mígnem eljutunk az 1848-as célokhoz. Nem így történt. Az alku, melyet a felek az ütemezés szerint tízévenként megújítottak szorító keretbe zárta hazánkat, melyet csak az első világháborús összeomlás, illetve a forradalmak törhettek szét.
1918–1919 kísérlete a körülmények megváltoztatására azonban kudarccal végződött. Csak a felszabadulás s az annak nyomán kibontakozó népi demokratikus, majd a szocialista revolúció teremtette meg a feltételeket 1848–1849 és 1918–1919 céljai megvalósításához. Az 1989–1990-es rendszerváltás drámai mérlege, hogy megsemmisítette mindazt, amit elődeink nagy fáradozással, hősi küzdelmekben és áldozatokkal elértek. A történelem igenis megismétli önmagát: ismét napirendre került a demokratikus, majd a szocialista forradalom ügye. Természetesen új körülmények között kell a már korábban megérett feladatokat valóra váltani. Óhatatlan múltunk tanulmányozása ahhoz, hogy küldetésünknek maradéktalanul eleget tehessünk.
Az ellenforradalmi önkényuralom korszaka (1849–1867)
A világosi fegyverletétellel Európa „elcsendesedett”. A progresszió leverésével Bécs (mely csak a cár segítségével és a nyugati hatalmak „jó szándékú” passzivitásával tudott úrrá lenni a magyarok felett) nyakunkra küldte Julius Jakob Haynau táborszernagyot, a „bresciai hiénát”, aki akadálytalanul kiélhette szadista hajlamait. Még Arad előtt, az általa megszállt területeken megkezdte bosszúhadjáratát, melyet Ferenc József ösztönzésére a „lázadók” megfélemlítése és elhallgattatása céljából rendezett. Az európai forradalmi hullám elülte (leverése), s a reakciós erők aktivizálódása kellő hátteret és gyakorlati segítséget nyújtott a megtorlástól lihegő hatóságoknak. A táborszernagy fennhéjazóan jelentette ki: „Száz esztendeig nem lesz többé Magyarországon forradalom, erről a fejemmel kezeskedem.” A katona rossz jósnak bizonyult, mert az elkövetkezendő száz esztendőben hazánkban négy forradalomra került sor.
Majláth János gróf azt követelte, hogy a forradalom és szabadságharc megtorlására állítsanak fel rögtönítélő bíróságot. Dessewffy Emil gróf szerint Ferenc József akkor jár el helyesen, ha „vaskézzel és éveken át tartó katonai diktatúrával idomítja engedelmességre és fizetésre a népet”. Haynaunak nem volt szüksége baráti tanácsokra. 1849 nyarán kivégeztette Mednyánszky László honvédőrnagyot, Gruber Fülöp honvédszázadost Pozsonyban, Ruszkabányán, nyilvánosság előtt megbotoztatta Maderspach Károlynét, mert menedéket adott bujkáló honvédeknek. Világos után kulminált a bosszú: Aradon 1849. október 6-án kivégeztek 13 főtisztet (Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Nagy-Sándor Józsefet, gróf Vécsey Károlyt, Török Ignácot, Lahner Györgyöt, Knézics Károlyt, Pöltenberg Ernőt, Leiningen-Westerburg Károlyt, Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztidot, Lázár Vilmost). Nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül leszámolt a birodalom ellenségeivel. Pesten, az Új Épület udvarán végeztek Batthyány Lajossal, a forradalom és szabadságharc első miniszterelnökével. Ezt követően került sor Csányi László kormánybiztos, Voroniecky Miciszláv, a lengyel légió parancsnoka, Giron Péter, a német légió parancsnoka kivégzésére. Se szeri, se száma a közlegények agyonlövetésének. Ezreket zártak Kufstein, Olmütz, Theresienstadt várbörtöneibe. Kossuth így írt a megtorlásról: „A nemzet hű fiait, kik szabadságért oly dicsőn harcoltak ezrenként kényszerítettek hazánk hóhérját fegyveresen szolgálni”.
A szabadságharc résztvevői tömegesen vállalták az emigrációt, csak hogy ne kelljen „törvény” elé kerülniük, vagy a bécsi önkénynek engedelmeskedniük. Haynau a külföldre menekülök itthon maradt hozzátartozóin állt bosszút. Bebörtönözték azt is, akinél magyar kokárdát, Kossuth-bankót, szabadságharcos újságot találtak. Amikor a táborszernagy baráti látogatáson járt az angol fővárosban, a londoniak kövekkel, féltéglákkal támadtak rá, „Ezt Aradért kapod!” – felkiáltással.
Haynau azonban egyre kínosabbá vált Bécs számára, ezért a Ferenc József elnöklete alatt, 1849. július 6-án tartott minisztertanácson Alexander Bach belügyminiszter javasolta nyugdíjaztatását. (Haynaut távolról sem kegyvesztettként meneszttették: 400 millió forintot kapott vigaszdíjul.) Az új diktátor pedig Alexander Bach lett (1850–1860), aki a Schwarzenberg-féle birodalmi centralizáció híve volt. A potenciális nemzeti ellenállás ellehetetlenítése érdekében az országot öt tartományra osztotta Pest, Pozsony, Sopron, Kassa és Nagyvárad székhellyel. Ezek az egymástól elszigetelt közigazgatási területrészek Bécs tervei nyomán osztrák, esetenként cseh tisztviselők (Bach-huszárok) irányítása alatt működtek. Az országot osztrák fegyveresek szállták meg, akik a katonai diktatúra követelményeinek megfelelő módszerekkel ügyeltek a „rendre”. A szigorú magyarellenes intézkedések nem kímélték a nemzetiségieket sem: a csalogató ígéretek ellenére azt kapták jutalmul Ferenc Józseftől, amit a magyarok büntetésből. Deák Bécs minden manőverezését visszautasította, s azt ajánlotta a magyar nemességnek, hogy ne vegyen részt a közéletben.
„Csak egy helyes politika van jelenleg, nem politizálni!” – ezt tekintette ebben a helyzetben a legcélravezetőbb magatartásnak. Ez az álláspont megfelelt a deáki középutas bölcselkedésnek, de sehol nem vezetett említésre méltó eredményre. Bécs minden magyar daccal szemben bekeményített. A harc kivédésére csakis a harc lehetett a helyes válasz. Akadtak, akik az úri csoportosulások szempontjait érvényesítve az összeesküvés játékszabályai szerint támadták a hatalmat, de ezek a néptől elszigetelt módszerek alkalmatlanok voltak a tartós sikerre. A széles, jól működő besúgórendszer mellett nem tudtak professzionisták gyanánt konspirálni, miáltal már a kísérlet kezdetén lelepleződtek. Így járt Mack József, aki Komárom várának volt tüzérségi parancsnoka, Noszlopy Gáspár Somogy megye volt kormánybiztosa, aki gyermeteg módon akarta elfogni a Magyarországon járt császárt. Kivégző osztag elé került Török János, a marosvásárhelyi kollégium tanára, Libényi János szabósegéd, aki merényletet kísérelt meg Ferenc József ellen. Leöwey Klárát 5 évi várfogságra ítélték, amiért kapcsolatot tartott fenn emigránsokkal.
A kiegyezés előkészítése
Ausztriának az észak-olaszországi területek birtoklásáért folytatott harcban 1859-ben elszenvedett háborús veresége megrendítette a Bach-rendszert.
A magyar nép – a Monarchia további gyengülésére számítva – növelte aktivitását: Kossuth mellett tett hitet és változatlanul az 1848-as program megvalósítását tűzte zászlajára, 1860. március l5-én nyíltan tüntetett 1848 eszméi szellemében. Anton von Schmerling osztrák belügyminiszter – nyilvánvalóan időnyerés céljából – a jogállamiság tiszteletben tartását ígérte, hiszen a törvényesség betartása nem fért meg a diktatórikus módszerek alkalmazásával. Az ellenállás tovább erősödött és új elemmel gazdagodott: megjelent a színen a munkásság, bár egyelőre csak szerény mértékben, ám a lefogottak között egyre nagyobb számmal találkozhattunk velük. A hatóságok jelentéseiben olvashatjuk: „Az ilyen tüntetéseket kiváltképpen kézműiparos legények és általában az alsóbb néposztályhoz tartozó egyének rendezik.” A felvonulókat sortűzzel fogadták. Forinyák egyetemi hallgató belehalt sérüléseibe. Április 3-án rendezett temetésén ezrek jelentek meg. Röpiratterjesztésért Táncsics Mihályt ismét elítélték. 1860. április 8-án Széchenyi István idegileg nem bírván az osztrák hatóságok zaklatásait, öngyilkos lett. Temetése hatalmas nemzeti tüntetéssé vált.
Búcsúzzunk a „legnagyobb magyartól” Arany János poétikus soraival:
Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír,
Oszlásodat még a család siratja –
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?…
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!
A császár, hogy az elégedetlenséget leszerelje, manőverezni kezdett. Bevezette az októberi diplomát, mellyel a jogaiktól megfosztott tartományok számára némi autonómiát „biztosított”. Visszaállították az arisztokrácia által vezetett kormányszerveket, a közigazgatásban megengedték a magyar nyelv használatát, engedélyezték a parlament összehívását.
A „haza bölcse” felismerte, hogy a provizórium (ideiglenes állapot) csak rontja Magyarország kilátásait a kibontakozásra, mert sokakban a jó szándék és engedékenység illúzióját keltheti, másfelől tartani kellett a nép, valamint a nemzetiségiek egyre fenyegető fellépéseitől is. Ezért Deák 1865. április 16-án, a Pesti Naplóban felvetette az uralkodó osztály egy részének kiegyezésre való hajlandóságát (húsvéti cikk). Ebben az írásban a „haza bölcse” konkretizálta azokat az elveket, melyek alapján kész Béccsel tárgyalásokba bocsátkozni a birodalom két államának új státuszáról. Mint írja „… arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztonsága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak… készek leszünk mindenkor törvény szabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztonságával összhangba hozni. Magyarország alkotmányos fennállását biztosító jogokból és törvényekből többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű.” Deák közösnek nyilvánította az uralkodó háztartását, a külügyet, a hadügyet és a fedezésükre szolgáló pénzügyet, s állást foglalt a közös vám- és kereskedelmi politika szükségessége mellett. Megjegyezte: a mindezek alapján létrehozandó kiegyezés megkívánja egy magyar kormány kinevezését, a magyar, az erdélyi és a horvát országgyűlés összehívását.
A kiegyezés
A császár, belátva, hogy birodalma minden ízében recseg-ropog, hajlandó volt a magyarokkal történő megegyezésre. Ezt annál inkább is megtehette, mert Deákék részéről készség mutatkozott a merev negyvennyolcas álláspont lazítására. 1865 nyarán Bécs összehívta a magyar parlamentet. Deák dualista államra tett javaslatot, de az osztrákok csak korlátozott autonómia biztosítására tettek ígéretet. A tárgyalások közepette azonban kitört a porosz-osztrák háború (1866) melynek során Königgrätznél és Magentánál Ferenc József hadserege döntő vereséget szenvedett. Bécs a háborús vereség kényszerítő hatására leszállt a magas lóról. Bismarcknak nem volt célja megsemmisíteni a ferencjózsefi birodalmat, csak ki akarta szorítani a Német Szövetségből. Bécs ugyanis vezető szerepre törekedett az akkor születő német államszövetségen belül, ám a hegemóniára a poroszok tartottak igényt. Miután a 400 német fejedelemség közül a porosz volt a legerősebb, Bismarck porosz kancellár akarata győzedelmeskedett. A németek mindazonáltal egy ütőképes Habsburg birodalom fennmaradásában voltak érdekeltek, mely ellensúlyt jelenthetett a Balkán felé törő cári imperializmussal szemben. A bécsi udvar a katonai helyzet gyökeres megváltozása miatt egyelőre inkább a birodalom életben tartására helyezte a hangsúlyt.
Kossuth Lajos látva Bécs katonai és politikai kudarcát, megfelelőnek vélte a helyzetet arra, hogy szabadságharcot robbantson ki. Kereste a kapcsolatot az olaszokkal, Garibaldiékkal, sőt Bismarckot is számításba vette. Bismarck porosz kancellár tett Kossuthék felé néhány megtévesztő lépést. Ez felbátorította a valójában üres térben álmodozó Kossuthot.
A kormány nehéz katonai és politikai helyzetében Bécs immár a magyarok dualista koncepcióját is elfogadhatónak tartotta. A Birodalom meggyengülése olyan hátrányos helyzetbe hozta Ferenc Józsefet, hogy egy erőteljesebb magyar rezisztenciának, esetleg még egy függetlenségi harcnak is kisebb hatékonysággal állhatott volna ellent, azaz Bécset több kompromisszumra kényszeríthette volna, mint amennyit a magyar tárgyaló felek elérhettek. Deákék azonban nem akartak addig elmenni az engedmények kikövetelésében, hogy abba az udvar belerokkanjon. Nyomós szempont volt az is, hogy Deákék féltették hatalmi pozíciójukat a nemzetiségekkel és az ébredő népi tömegekkel szemben. Bécsre elengedhetetlenül szükségük volt a belső veszélyek elhárítására.
Az 1863–1864-es aszály éhínséggel fenyegette a tagosítással, legelőrablásokkal sújtott parasztságot. Orosházán, Békéscsabán a hadsereget vetették be a nyugalom helyreállítása érdekében. A munkások körében elszaporodtak a sztrájkok. Győzött Deák mérsékelt felfogása. Bécs a kiegyezési okmányokat – elnyúló tárgyalások után – 1867. június 12-én szentesítette. Létrejött az (osztrák-magyar perszonálunióra épülő) dualista monarchia. (Ez az elnevezés is a magyarság megtévesztésére szolgált, mert szó sem volt arról, hogy itt kiegyenlített erőviszonyok között született volna a kiegyezés. Magyarország a kompromisszumok ellenére is alárendelt helyzetben maradt. Minden lényeges kérdésben a bécsi udvar álláspontja érvényesült.)
Az állam élére az osztrák császár és magyar király került. Ferenc József osztrák császárt 1867. június 8-án koronázták magyar királlyá Pest-Budán, a Mátyás-templomban.
A király 1867. július 28-án szentesítette az 1867. XII. törvénycikket, mely 69 paragrafusból állt. Kimondta, hogy a magyar korona országai, valamint „Ő felsége több országai és tartományai” között fennálló jogi kapcsolat a Pragmatica Sanctión alapszik, kimondja Magyarország közjogi és belkormányzati önállóságát, megállapítja továbbá, hogy az uralkodó többi országaiban is alkotmányos kormányzást vezetett be. Közös ügynek nyilvánítja a kül- és hadügyet, valamint az ezek fedezéséről gondoskodó pénzügyet. A közös miniszterek a közös ügyek tárgyalására az osztrák és a magyar parlament által saját kebelükből választott delegációknak felelősek. A delegációk között csak írásbeli üzenetváltás lehetséges, harmadszori sikertelen üzenetváltásuk után is csak szavazásra tarthatnak együttes ülést. A közös költségekből való részesedés arányát a két országgyűlésből delegált úgynevezett quóta-bizottságok javaslata alapján a két országgyűlés állapítja meg. Magyarország méltányosság alapján politikai tekintetekből részt vállal a Monarchia államadósságaiból, hasonlóképpen nem a Pragmatica Sanctióból következően, hanem praktikus okokból vám- és kereskedelmi szövetséget köt Ausztriával, továbbá elismeri a pénzrendszer és a pénzláb közösségét. Az úgynevezett gazdasági kiegyezés tízévenként megújítandó, illetve felmondható. Belügye önálló lett, ám közös külügy, hadügy és pénzügy mellett. Ez hazánkra egyrészt igen súlyos terheket rótt, másrészt rögzítette az osztrákoktól való függést. A „közösködés” megfosztotta a magyarságot az érdekeit kifejező külpolitikától, a külön magyar szempontokat képviselő önálló hadseregtől, s a pénzügyi politikától. Kezét tehát megkötötték a frekventált kérdésekben, (állami alapintézmények közösítése), miáltal még az autonómia is csak torz képződmény lett. Magyarország a közös állami költségek mellett magára vállalta Bécs régi adósságai kamatainak jelentékeny részét és a fedezetlenül kibocsátott pénz 30%-nak beváltását is. Az egész Monarchia területére érvényes egységes pénzrendszer (korona) jött létre. A kiegyezés hosszú időre (1867–1918) Ausztriához láncolta hazánkat gazdaságilag és politikailag egyaránt. Ez a függés egyoldalú fejlődést biztosított, mely főleg az ipar területén mutatkozott meg. Elsősorban olyan ipari ágazatok működhettek, melyek nem ütköztek az osztrák tőke érdekeibe. Ez a körülmény ellentmondásosan hatott a további fejlődésre.
A mezőgazdaság kapitalizációja nem amerikai, hanem porosz úton történt, nagyszámú földtelen, vagy életképtelen kistelkes, parasztot hagyva kielégítetlenül, növelve ezzel a társadalmi feszültségeket. Az agrárproletariátus földéhsége sajátos arculatot adott a kibontakozó munkásmozgalomnak.
A kiegyezés után
Andrássy Gyula miniszterelnök egyik legfőbb kormányfői teendőjét abban látta, hogy intézkedéseivel megszilárdítsa a kialkudott dualizmust. Hiba lenne lebecsülni az elért eredményeket, bár azok jócskán elmaradtak az 1848-as ideáloktól. Mindazonáltal a szűkre szabott autonómia biztosította mozgástér is adott némi lehetőséget a magyar uralkodó elit számára, hogy realizálja osztálycéljait. Ez utóbbi elvárások nagy vonalakban teljesedtek, természetesen az össznemzeti követelések terhére.
A király által jóváhagyott kormány összetétele az alábbiak szerint alakult:
• miniszterelnök: Andrássy Gyula
• belügy: Wenckheim Béla
• vallás- és közoktatásügy. Eötvös József
• igazságügy: Horvát Boldizsár
• honvédelem: Andrássy Gyula
• pénzügy: Lónyay Menyhért
• földművelés, ipar és kereskedelem: Gorove István
• közmunka és közlekedés: Mikó Imre
• a király személye körüli miniszter: Festetics György
A magyar politikusok különbözőképpen kommentálták a kiegyezést. A legautentikusabb férfiú Kossuth Lajos volt, aki elutasította a szerződést, azt árulásnak tekintette és kijelentette: a haza igazi függetlenségét csak a Habsburg-háztól való elszakadással, az 1849. április 14-i trónfosztó nyilatkozat érvényesítésével lehetett volna biztosítani. Mint mondotta: „Egy gondolata legyen minden magyarnak: Ausztria megsemmisítésének siettetésével a népek szövetségét, s e szövetségben a szabadságot megalapítani”. (A közös ügyek hálója.). Ezt a véleményt, az adott konkrét körülmények és erőviszonyok között merev, elvont álláspontnak kell minősítenünk. Nem az alku volt hiba, hanem annak szerény eredménye, a magyarságra nézve hátrányos következményei.
Később, a Cassandra levélben írta: „… Nézz körül magasabb államférfiúi tekintettel, fontold meg a maradandó következtetéseket, melyek felé vezeted a Hazát, melynek élnie kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporladtak. A Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő részét, de a változhatatlan múltat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere.” Kossuth Lajos, a „turini” remete – az évtizedek során – elszakadt a magyar valóságtól, rabja maradt rugalmatlan nemzeti ideáljainak, a negyvennyolcas eszméknek s e prizmán keresztül nézte-látta az ország előtt álló feladatokat, a kibontakozás lehetőségeit.
A kiegyezők nemesi többsége olyan végleges keretnek tekintette az egyezséget, melynek határai között – a birodalom árnyékában, de védelmének ernyője alatt – folytathatja zavartalan tevékenységét. Voltak olyanok, akik az egész konstrukciót ideiglenesnek tekintették, bízva abban, hogy annak kereteit a magyarság ereje növekedésének függvényében a teljes nemzeti függetlenség kivívásáig tágíthatja. Tisza István úgy vélte, nem a birodalmat kell megszüntetni, vagy abból kilépni, hanem azon belül kell kivívni a magyarság hegemóniáját. A gründoló polgárság örömmel üdvözölte az új lehetőségeket. A plebs nem csiszolt mondatokkal fogalmazta meg követeléseit, hanem ásóval, lapáttal, kaszával dacolt a fegyverét használó katonasággal (Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Hódmezővásárhely). A kiegyezés korlátozott alkotmányosságot teremtett, a demokrácia néhány kellékével: többpártrendszer, parlamentarizmus. 1868-ban a Deák-párt hatvanhetes alapon diktált, az ellenzék a 48-as párt, és a balközép szereplése mellett. Ez utóbbiak a szócsatát nem vitték az utcára, hanem a jogállamiság (országgyűlés), falai közé szorították. A tömegeknek nem volt törvényes pártjuk, a parasztság leginkább a negyvennyolcasokat támogatta, ám az megrettent a parasztmozgalmaktól, s mindjobban elhanyagolta a földkérdés demokratikus megoldását, valamint a nép szabadságjogait. Tisza Kálmán balközép pártja jórészt a középbirtokos nemességre támaszkodott s a kiegyezés megreformálásának követelésével lépett fel, ezért tudott valamelyes tömegbázisra szert tenni. A munkásság gyenge, rendőrileg ellenőrzött tevékenysége során bontogatta szárnyait. Jó néhány évtizednek kell még eltelnie, amíg képviselőit beválasztják az országházba (1922-es nemzetgyűlési választások).
A magyar uralkodó osztályok mereven ragaszkodtak az integer Magyarországhoz – egyelőre a birodalom keretei között. A horvátok kezdetben megelégedtek az autonómiával, de erősödésük arányában mindinkább követelték a nemzeti önállóságot, ez a belső feszültségek egyik alapvető forrása lett. Deák Ferenc és Eötvös József közösen kidolgozta az 1868-as nemzetiségi törvényt, mely szabályozta a hazai kisebbségek jogait, kötelességeit, közjogi mozgásterét. Kötelező állami nyelvvé tette a magyart, de helyi viszonylatban lazított a nemzetiségek saját nyelvhasználatán. Megengedték a kisebbségi nyelvű tanintézetek felállítását egyletek, megalakítását. Potenciálisan ezek a törvények nagy szerepet játszhattak volna a kisebbségek nemzeti identitásának fejlődésében. Ám a magyar uralkodó osztályok ettől féltek a legjobban, ezért minden áron akadályozták a maguk hozta nemzetiségi törvények maradéktalan érvényesülését. A parlamentben elfogadott nemzetiségi törvények ilyetén negligálása csak nehezítette a magyar és kisebbségi nacionalizmus közötti együttműködést. A népoktatás általánossá tételének legádázabb ellensége a katolikus egyház volt, mely ellenezte az elemi tanintézmények államosítását. Kossuth Lajos az emigrációból szólt hozzá a vitához. Úgy vélte, hogy az egész népoktatást az állam kezébe kellene letenni. Mint mondotta: „… az államnak magának kell minden vallásfelekezeti színezés mellőzésével közös nemzeti tanodákat felállítani…” Hiába az okos szó, az iskolák nagy része az egyházak felügyelete alatt maradt. Deák tekintélye is kevés volt ahhoz, hogy a gyakorlatban érvényre juttassák az állam és egyház elválasztásának törekvését. Ebben a kérdésben Ferenc József az egyházak szövetségese volt.
A protestáns és izraelita egyházak helyzetének tisztázatlansága, az e körüli huzavona a vallási civódások egyik forrása volt. A zsidó felekezetek (ortodox-neológ) státuszának rendezetlensége, az antiszemitizmussal szembeni bűnös közömbösség az európaisodás tendenciáinak szerény érvényesülése ellenére is táptalaja volt a hazai izraelitákkal szembeni negatív érzelmek felerősödésének. A pogromok által üldözött galíciai zsidóság beáramlása mellett ennek társadalmi oka a kis- és középnemességnek az ország kapitalizálódása folytán bekövetkezett deklasszálódása volt, amiben kétségkívül szerepet játszott a helyi, valamint külföldi zsidóság. A zsidóság elleni aktív fellépés az 1882–1883-ban lezajlott tiszaeszlári eseményekben kulminálódott. A kis Tisza-parti faluban eltűnt Solymosi Eszter meggyilkolásáért a helyi zsidókat tették felelőssé, akik, úgymond, pészachra készülve vérét vették a húsvéti pászka számára. A per világszenzáció lett, így végül felmentéssel zárult született, mivel a vádlók semmi bizonyítékot nem tudtak Scharf József templomszolga és társai ellen felhozni.
Ám az antiszemitizmus mérgező légköre még hosszú ideig körüllengte az izraelitákat. Solymosi Eszter nem magasztosult a rituális gyilkosság áldozatává. A nemzetközi zsidóság összeesküvése van a per hátterében – így a makacs antiszemiták. Nagy irodalma született pro és kontra (Eötvös Károly: A nagy per…). Mai országgyűlésünk jobbikos képviselői még ma is érvelnek mellette a zsidóság lejáratására.
A nemesség nagy befolyása következtében sok feudális csökevény maradt életben, melyektől tulajdonképpen csak az 1945-ös népi demokratikus forradalom szabadított meg bennünket. Az uralkodó osztályra nehezedő politikai és szociális nyomás közelebb hozta egymáshoz a vezető kormánypártot és az ellenzéki közép-pártokat. Közös érdekük lett a dualizmus, s azon belül az integer Magyarország fenntartása. Ennek egyik legfontosabb biztosító szelepe a választási rendszer, Európa egyik legantidemokratikusabb cenzusos struktúrája (iskolai végzettség, vagyoni helyzet), volt, melynek eredményeként hazánkban a választásra jogosultaknak mindössze 6,5%-a jutott el az urnákig. A szigorú kötöttségekben még alkotói sem bíztak meg teljesen. Innen a kontinensen kuriózumnak számító erőszak, korrupció, választási csalások, melyek a mikszáthi irodalom egyik témáját adták.
1875-ben a Deák-párt és a balközép Szabadelvű Párt néven egyesült. Itt természetesen nem a nyugati értelmezésű liberalizmus diadaláról volt szó, hanem egy olyan politikai műről, mely a modernizálást, a polgárosodást elegyítette a feudális konzervativizmus sok átmentett elemével. Mindazonáltal az új hazai viszonyok bátorítást adtak a pénzügyi, ipari és kereskedelmi tőkének a befektetésekre, megindítva, illetve felgyorsítva ezzel a kapitalizálódás folyamatát. A külföldi pénzemberek előszeretettel fektettek be Magyarországon, mert olcsó volt itt a munkaerő, olcsó a nyersanyag. A nehézipar, döntően a vasgyártás, a vasútépítés teljesítménye közelebb hozta a partikuláris Magyarországot a haladottabb Nyugathoz. Ekkor kezdődött meg Pest-Buda világvárossá történő kiemelkedése. A fejlett zenei és irodalmi kultúra mellé kezdett felzárkózni az anyagi kultúra (civilizáció) is. A magyar anyagi érdek s a társadalmi szükséglet sok mérnököt mozgósított a civilizáció építésére. A postakocsit felváltotta a vasúti személyszállítás, az emberi érintkezés kezdetleges, közvetlen formáit a távíró, telefon, a közutakon, s később lassú léptekkel a lakásokban is a világítást mindinkább a petróleumlámpa helyett az áramszolgáltatás biztosította. Az utcai kutakat fokozatosan a hálózati vízellátás váltotta fel. A fejlettségi szintben éles kontraszt alakult ki a főváros és a vidék között, mely hosszú évtizedekig jellemzője volt a feudalizmus maradványaival nehezen birkózó hazánknak.
A kiegyezést követően a nagyiparban alkalmazott erőgépek teljesítő képessége kb. 50 000 lóerő, a századfordulón már elérte a 300 ezret is. Ez a teljesítmény impozáns volt a korábbi helyzethez képest, de így is csak negyedét tette ki az osztrák, tizedét a német kapacitásnak. A gazdasági-technikai feltételek kitermelték a nemzetközi mércével is elismert mérnökök egész gárdáját (Bláthy Ottó Titusz, Déri Miksa, Zipernowsky Károly).
A hazánkba beáramló külföldi tőke mellett megnőtt a hitelintézetek, bankok súlya is. Amíg Magyarországon 1866-ban 88 hitelintézet működött, 1873-ban már 693. Tőkeerejük ez idő alatt meghaladta a korábbi négyszeresét, 66 millió forintról 286 millió (régi) forintra növekedett. Emelkedett az életszínvonal, az árutermelés, az export-import. Kezdtünk részeivé válni Ausztrián keresztül a nemzetközi gazdasági kapcsolatrendszereknek. A mezőgazdaságban is elindult egy szerény tőkésedés, de nem a radikális agrárforradalom amerikai útját követve, hanem a keleti modell (porosz utas) fejlődési minta alapján. A hűbéri jobbágy többségéből „szabad”, ám birtok nélkül hagyott zsellér lett, aki a saját földjével csak álmaiban találkozott. A hazai birtokviszonyok jellegét jól szemlélteti, hogy míg az összes birtokosok egy ezreléket sem számláló nagybirtokosok birtokolták az összes gazdaságok 32,29%-át, addig a birtokosok több mint a felét kitevő, 5 holdnál kisebb területtel rendelkezők 5,84%-ot tettek ki. Ha a nincstelen paraszt nem tudott a mezőgazdaságban elhelyezkedni, s az ipar fejlődése nem volt olyan gyors és nagymértékű, hogy felszippanthatta volna a munkaerő-felesleget, a munkát keresők átmenetileg elhelyezkedhettek a vasútépítésnél, mocsárlecsapolásnál, gátépítésnél, folyószabályozásnál. Ám ezek a lehetőségek csak a nyolcvanas évekig tartottak, s a munkaerő-kereslet e területeken is megcsappant. Aki itthon nem talált magának munkát, József Attila szavaival élve „kitántorgott” Amerikába.
Az árutermelő nagybirtok a maga középkori merevségével lassította a gazdasági élet fellendülését, a parasztpolgárság kialakulását, a nemzeti piac elterjedését. A vasútépítés dinamikájára jellemző volt, hogy 1869 és 1873 között Magyarország vasúthálózata megháromszorozódott. Ebbe a jó üzletnek ígérkező vállalkozásba bekapcsolódott az osztrák, a francia, a német, a belga nagytőke is. Kezdetben a vasutak magánkézben voltak, de később a botrányos panamák miatt az állam kisajátította. A nehézipar fejlődése – legalább is az 1873-as válság kitöréséig –, nagy lendületet vett (bányászat, vasgyártás), a gépgyártás, a könnyűipar azonban – az osztrák konkurencia miatt – döntően a mezőgazdasági és élelmiszeriparra korlátozódott, ha egyoldalúan is, de ugyancsak nagy lendülettel tört előre. A gazdasági konjunktúrát azonban válságok szakították meg. Így történt az 1873-as krízis esetén is. A fejlődés szakaszában gomba módon szaporodó üzemek gomba módon mentek tönkre. A válság legnagyobb kárvallottjai az üzemi munkások voltak, akik elveszítették állásukat, s megismerkedtek a munkanélküliség megalázó és keserves jelenségével. A nélkülözés, a siralmas lakáshelyzet kísérő jelensége volt a megbetegedés, különösen a tuberkulózis, melyet nem véletlenül neveztek magyar betegségnek (morbus hungaricus). 1000 dolgozó közül 300 volt tüdőbeteg. És kísérőjelensége a városok (főleg Budapest) peremén épülő nyomortelepeknek.
Ilyen körülmények között a hazai proletariátus kiutat keresett sanyarú helyzetéből. Az ösztönös munkásmozgalom, mely zömmel gazdasági célokat tűzött maga elé, fokozatosan tudatosodott – részben a magyar valóság kényszerítő hatására, részben az osztrák-német szocialista eszmék behatolása következtében –, mígnem eljutott a szakszervezetek és a pártok megszervezéséhez. Ám a hatalom birtokosai nem tűrték el a tőke és a nagybirtok elleni mozgalmakat, s a betiltások, letartóztatások, legjobb esetben a szigorú rendőri ellenőrzés fegyverével élt a munkásság kísérleteivel szemben.
Akik idilli képet festenek a ferencjózsefi világról nem vesznek tudomást a proletariátus, a szegényparasztság, a munkanélküliek, a nemzetiségiek helyzetéről, halálos áldozatokat is követelő elkeseredett osztályharcáról, a bírósági meghurcoltatásokról (hűtlenségi-per, 1872). A századelői békevilág látszata a középrétegek csalóka illúziója. Nem ők, hanem Ady Endre látott bele a dualizmus boszorkánykonyhájába s lett ellenlábasa a gyűlölt tiszaistváni korszaknak.
Epilógus
A kiegyezés-szülte Osztrák-Magyar Monarchia a nagy történelmi fékek és lehetőségek, a nagy ellentmondások korszaka volt. A gyáva és szervilis magyar uralkodó osztályok szűk, kicsinyes partikuláris érdekeiket féltve sodródtak az árral, saját hatalmukat védve (inkább védetve), ezt a haza óvásának hazudva, nacionalizmussal fertőzve a nép lelkét. Ezzel az eltorzult lélekkel váltak kritikátlan, engedelmes eszközeivé hamis, nemtelen céloknak, ellenforradalmaknak, háborúknak, antiszemita pogromoknak. Ezek a dicstelen körülmények a népet is szolgalelkűvé tették, alkalmasnak arra, hogy eszköze, háttere legyen regresszív törekvéseknek. A munkásmozgalom már zsenge korában is szigorú rendőr-csendőrkordon által bekerítve tevékenykedett, mert a hatalom nemzetellenesnek nyilvánította önnön védelmét. A parasztságot sortűzzel fogadták, ha jussát követelte, a nemzetiségeket etnikai hovatartozásuk okán megalázó törvények közé szorították, az embereket megosztották nemzeti, vallási, társadalmi identitásuk szerint. Csoda-e, ha ez az agyonsanyargatott, kritikátlan massza rokonszenvezve támogatta a sötét középkorból feltámadó tiszaeszlári vádlókat, ha diadalittasan vonult „kutya” Szerbia ellen, ha ellenvetés nélkül tűrte, hogy Horthyék a nácik oldalán megtámadják a civilizált világot, ha passzív szemlélője volt az 1944–l945-ös holokausztnak? Ezek az indulatok a dualizmusban szökkentek szárba, mély sebet ejtve a magyarság lelkületén, helyrehozhatatlan kárt okozva imázsunknak. A Monarchia ezt is ránk hagyta örökül, nemcsak egy, a feudalizmusból kinőtt, világvárossá fejlődött Budapestet és Ady Endre rebellis szellemét. Vessük el, ami ebből a korszakból torz szülemény és óvjuk, ápoljuk, ami előremutató.
Munkácsy Mihály arcképe
Születési körülményei, iskolái, politikai tevékenysége
Rabemananjara 1913. június 23-án született az Antongil-öböl melletti Maroantsetrában (a sziget ÉK-i része) betsimisaraka származású anya és merina származású apa gyermekeként. Szülei származása és házassága kiemelésének jelen esetben üzenet értéke van. Gallieni, akinek nevéhez a sziget gyarmatosításának fontos és végzetes fejezete fűződik, katonai szempontból úgy ítélte meg, hogy tevékenységének sikere érdekében e két népcsoport (a felföldeken lakó merina, és a keleti partvidéken lakó betsimisaraka) közötti – általa hazug módon feltüntetett – ellenséges viszonyt használja ki hódító-gyarmatosító céljai könnyebb elérése érdekében. Ez azonban – legalábbis Rabemananjara szülei esetében, és saját életében – nem így történt. A szerző egy, 1990 áprilisában, Aix-en-Provence-ban tartott nemzetközi konferencián cáfolta Gallieni állítását, és feltárta azok igazi céljait: Az, hogy Gallieniéknek érdekében állt a különböző régiók közötti megosztások kiélezése, a hódító számára része volt egy olyan politikának, amely hatalmát a leigázott népek közötti nézeteltérésekre alapozza. Gallieninek az az akarata, hogy a felföldek emberét szembeállítsa a partvidék emberével, számomra beleillik a dolgok természetébe. Annál inkább könnyen beszélek erről, mivel sorsom homlokegyenest e szándék ellenkezőjét tanúsítja: apám a felföldekről, anyám pedig a partvidékről származik. Sohasem szenvedtem ettől az antagonizmus-komplexustól, melyet előszeretettel emelnek a partvidéki és az imerinai népek közé.
Rabemananjara 1923-ban kezdte el általános iskolai tanulmányait, 1925-től jezsuita nevelést és oktatást kapott. 1935-ben a végzős papokat nevelő intézetben összekülönbözött a rendfőnök atyával, aki eltávolíttatta az intézetből. A papképző nevelőintézetben töltött esztendők annyiban hasznosnak mutatkoztak számára, hogy ott ismerkedett meg a francia irodalom néhány nagy alakjával: Racine-nal, Lamartine-nal, Hugo-val, Baudelaire-rel, Rimbaud-val, Musset-vel, Giraudoux-val; ekkor határozta el, hogy író lesz.
Az írás mellett politizált és közhivatalban vállalt állást. Barátaival megalapították a Revue des jeunes de Madagascar című folyóiratot, melynek híressé vált programja így szólt: Egyre inkább franciává válni, mindvégig mélyen malgasnak maradni. 1936-ban az Alliance Universelle nevű szervezet által kiírt költészeti pályázaton második helyezést ért el – mintegy tizenhárom ezer pályázó közül. 1937-ben meghalt nagy költő elődje, Jean-Joseph Rabearivelo, aki az irodalom „fáklyáját” Rabemananjára bízta, csakúgy, mint irodalmi hagyatékának kezelését. 1939-ben a gyarmatügyi kormányzó javaslatára két másik honfitársával részt vehetett Párizsban a francia forradalom 150. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken. Franciaország ekkor annyira megtetszett neki, hogy Párizsban maradt, ahol hamarosan megkapta a francia állampolgárságot. Megismerkedett Alioune Dioppal és Léopold Sédar Senghorral. 1940-ben a Vichy-kormány a gyarmatokról származó hadifoglyok felügyeletével bízta meg. 1944-ben a Tájékoztatási Minisztériumba helyezték, majd 1946-ban a hadifoglyok hazatelepítésének irányítását intézte. 1946-tól mozgalmas, de sokszor megalázó és súlyos büntetéseket maga után vonó politikai tevékenységbe fogott: főtitkára lett az M.D.R.M.-nek (Mouvement Démocratique de la Rénovation Malgache – Malgas Megújulása Demokratikus Mozgalma). Az 1947-es madagaszkári felkelés kirobbantásával – többek között – őt is megvádolták (a vádat mindvégig mindenütt tagadta), golyó általi kivégzésre ítélték, később a büntetést életfogytiglani kényszermunkára változtatták, majd madagaszkári és francia börtönökbe hurcolták. 1956-ban feltételesen szabadlábra helyezték, ezután újból bekapcsolódott az aktív politizálásba. 1960–1972 között több miniszteri tárcát kapott. 1988-ban a Francia Akadémia a Frankofónia Nagydíjával tüntette ki. 1990-ben Franciaországban a Művészetek és az irodalom parancsnoki tisztségét adományozták neki. 1992-től a világtól magányába vonulva Párizsban élt, immár elfeledett és mellőzött emberként, 2005. április 2-án ugyanitt érte a halál. Hamvait hazaszállították szülőhazájába, ahol grandiózus nemzeti gyásszal emlékeztek meg róla.
Hogyan látja a néger költő helyét, és milyen elvárásokat támaszt vele szemben
„A néger költőre két sors nehezedik, a saját magáé és a fajáé, és valamennyi költő közül egyedül őneki van megtiltva, hogy ad libitum kivonja magát népe nagy horderejű ügyeiből […]” Rabemananjara a párizsi Présence africaine című folyóiratnál – többek között – az új tehetségek felkutatásával, felfedezésével is foglalkozik. Véleménye nem hízelgő a mai (pontosabban az akkori) afrikai és antillai szerzők irodalmi tevékenységével kapcsolatban: „[…] „Ma egy kicsit zavar az a tény, hogy ritkán látok igazi költőket, igazi regényírókat.” mondjuk így, például az első generációs (kiemelés K. T.) költőkkel, írókkal, irodalomkutatókkal összehasonlítva. Ezért most: „A fiatalok felé fordul[ok]: mik most maguk? […] Igazi történelmi korban élnek. Magukra vár, hogy mindezt átadják, lefordítsák.” Szerzőnk esetében még azt is figyelembe kell vennünk, hogy költői magatartását, tematikáját mind verseiben, mind drámáiban felfedezhetjük. És mint generációjának – az első generációnak – költői, drámaírói, a két műfajt ő sem választja szét: nem teszek különbséget költői és drámaírói kísérletezéseim között: mindkettő a kreativitás forrásánál helyezkedik el, és egy olyan belső indíttatásnak engedelmeskedik, amelynek nem mindig ragadjuk meg világosan parancsoló ösztönzését.
Irodalmi tevékenysége: drámái, költészete
Legszembetűnőbb a klasszikus francia, tehát a 17. századi francia irodalom iránti elkötelezettsége: e kor egyes szerzőinek mintájára választ szereplőtípusokat, érzéseket, helyzeteket, majd ezeket ülteti át malgas tematikába és szereplőtípusokba. Ez nem egyedi jelenség a francia nyelvű néger irodalomban: Césaire, Senghor is alkalmazta, még ha ők nem is a 17. századig nyúltak is vissza, hanem a 20. századi művészeti, irodalmi irányzatokban, ábrázolásmódokban találtak példákat, vagy ha a múltba nyúltak vissza, inkább az afrikai vagy antillai történelem egyes mozzanatait, eseményeit dolgozták fel, szereplőit idézték meg. Césaire éppenséggel Shakespeare Vihar című drámáját dolgozta át „néger” sorstragédiává. Rabemananjara írt szabad és kötött versformában: kötött versformában írta Sur les marches du soir (Az est küszöbén, 1940) című első, és Les ordalies (Ordáliák, 1972) című utolsó verses kötetét, valamint Les Dieux malgaches (Malgas Istenek, 1942) című drámáját; a két kötött versformájú kötet közül csak a Les ordalies-ban használ szonett versformát.
Költői érzékenységét, erejét a kegyetlen fizikai és pszichés megpróbáltatások sem tudták megtörni. Antsa 1 (jelentése: Dal) című poémáját ma is legismertebb, legkiemelkedőbb, legszebb, ugyanakkor legmegrázóbb hazafias verseként tartják számon: politikai, erkölcsi elkötelezettség a szabadság, a szülőföld szeretete mellett. Börtönben írta, amikor a francia gyarmatosítók által kiszabott, golyó általi kivégzését várta. Ugyanakkor személyes indíttatása is van a költeménynek: saját bevallása szerint testamentumnak szánta leánya számára.
Rabemananjara költői munkássága mellett ugyancsak jelentős drámaírói tevékenysége. A prózai műfajra (azaz az ő esetében a drámára) történő áttérésben belső késztetések is vezették: szívesen próbálta ki a különböző kifejezési lehetőségeket a pontos, kijelölt szabályok között… Elemzi a színház nyújtotta pozitívumokat, kapcsolatát a közönséggel – ami nagyon fontos éppen az olyan emberi környezetben, ahol az írás nem mindenki számára hozzáférhető. A színháznak megvan az az előnye, hogy beszél, és lehetővé teszi, hogy sokkal szabadabban fejtsen ki számunkra kedves gondolatokat. És még azt is lehetővé teszi, hogy a nyelvezet és a nyelv valamennyi forrásával és regiszterével játszhassunk. Meglepő lehet, hogy ő, aki elsősorban költő (még drámáiban is!), az általa is alkalmazott egyik kötött versforma elé helyezi a drámát: ha a költészet dal, a színház szó, és nagyobb hatással van az igazi vagy feltételezett közönségére, mint például egy budoár meghittségében elmormolt édes szonett. Rabemananjara három drámát, pontosabban tragédiát írt; tragédiát mondok, ugyanis mindháromnak tragikus a cselekménye és tragikus véget is ér. Első drámája a Les Dieux malgaches (Malgas istenek) színpadi változata 1942-ben jelent meg, formáját a 17. századi francia klasszikus költészet és dráma szolgáltatja. A szerző bevallotta, mi vezette ennek a verselésnek alkalmazására, utánzására. A francia iskola irodalom tanára azt a kijelentést tette, hogy Racine drámái olyan tökéletesek, amilyeneket ők, malgas diákok még megközelíteni sem tudnak. Rabemananjara elfogadta a kihívást, és megírta ezt a kötött verselésű drámát, elküldte ennek a francia irodalom tanárnak, aki elismerte: a malgasok is képesek drámát írni francia nyelven.
A darab cselekménye szerzője szerint 1863-ban Tananarive-ben játszódik. Öt felvonásból áll, cselekménye két szálon fut: az egyik II. Radama király 2 uralkodása és bukása, a másik egy, sakalava népcsoportból származó leánynak és a királynak egymás iránti őszinte, tiszta, de törvény- és szokás ellenes szerelme. Radama szembeszállt anyjával, I. Ranavalona királynővel 3, hogy egy új nemzetet és politikai rendszert hozzon létre. A király és ifjú felesége mellett a dráma harmadik „főszereplője” a megszemélyesített Sziget, azaz Madagaszkár, amely elbűvöli, eksztatikus imádatba ejti az idegen származású ifjú királynőt, Anját: a „Boldog Sziget” nevet adja neki, és úgy érzi: „[…] Imerna megbabonáz, és lélegzetem eláll. / A föld mintha nővérem lenne, mosolyog rám / És minden csak mormol, harmóniát és nyugalmat ád…”
A mű szerkezetében és cselekményében előrevetíti a szerző második drámáját, Les boutriers 4 de l’aurore-t (A hajnal hajósai, 1957). Anja, az első, fent említett dráma fiatal női szereplője ugyanolyan megbabonázottan, megilletődötten beszélt a Szigetről, mint Rabemananjara e második drámájának ugyancsak idegenből – méghozzá Anjánál földrajzilag jóval távolabbról – odakerült lakói, a Szigetet benépesítő, Távol-Keletről odavetődött hajósok (a ’boutreirs’), közöttük szintén egy fiatal házaspár: Ananda hercegnő és Kashgar herceg. Ez utóbbi elbűvölt látomásában egy új képzettársítást is találunk, melynek – nem véletlenül – megint egy Nő, Ananda hercegnő az egyik tagja: „Ananda hercegnő (elbűvölten): A Sziget! – Kashgár herceg: Az öböl, ahol apoteózissá olvad az arany, tiszteletedre díszes ruhába és azurba öltözik s korsód érett csókjáról álmodik […] A tenger és a Nap erejének egyezségével - így vált eggyé – egyetlen hatalmas izzásban – a nő imádata és a Föld szeretete…”
A szerzőnek ezt a második drámáját csakúgy, mint a Les Dieux malgaches-t, történelmi drámának nevezhetjük. Témája, a Sziget – még most is többé-kevésbé ködbe burkolt, ma sem teljes egészében tisztázott körülmények között és időpontban, pontosan nem ismert származású lakói által történő – benépesítése. A szerző ugyan a dráma elején a szigetet elfoglalókat dél-kelet ázsiai származásúaknak vallja, benépesítésének időpontját azonban, egyszerűen csak „több évszázadra” vezeti vissza. A darab főszereplői a szigeten letelepedő hajósok, a ’boutriers’, közöttük a már említett Ananda hercegnő és Kashgár herceg, ez utóbbi a hajósok vezetője. Romantika és tragédia a két főszereplő sorsa; romantika addig, amíg a fiatalok boldogan élnek népükkel a szigeten, amelyet teljesen lakatlannak hisznek. Ezt a romantikát, szenvedélyes szerelmet tragédia követi: az ifjú hercegnőt nemcsak a sziget bűvölete keríti hatalmába, hanem annak egyetlen ott élő és felbukkanó „őslakója”, egy 25 éves fiatalember. Nem tudni, kik az ősei, hogyan került oda, mint ahogy azt sem, ki és mikor adta neki az Anjali herceg nevet. Ananda hercegnő, anélkül, hogy tudatában lenne, egyre szenvedélyesebb érzelmet kezd táplálni a fiatalember iránt, aki azonban nem érzékeli, nem érti az ifjú hercegnő iránta kibontakozó érzelmeit, hiszen addigi teljes magányában a szigeten még sohasem tapasztalt ilyen érzéseket, élt a maga naivságában.
Ananda és Kashgár házasságából fiuk születik. Kashgár észreveszi felesége különös viselkedését Anjali iránt, és meggyanúsítja, hogy a gyermeknek nem ő, hanem Anjali herceg az apja. Szörnyű vádakkal illeti feleségét, a gyermeket is elátkozza. Anjali tudomást szerez az eseményekről, hajóján elmenekül a szigetről, de az óceánba fullad. Ananda hercegnő súlyos depresszióba esik, senkivel – még gyermekével sem – törődik hosszú éveken át. Csak e minden szereplőt megviselő betegség után tér vissza lelkileg a normális életbe, és kezdi újra a régi, megszokott életét élni, kezd el már kisfiúvá érett gyermekével is foglalkozni. A hajósok is élik tovább megszokott életüket, az ifjú anya és hercegnő és férje megbékülnek, visszatér a boldogság…
Rabemananjara harmadik, utolsó drámája (melyet ő maga „malgas tragédiának” nevez), az Agapes des Dieux. Tritriva (Istenek lakomája. Tritriva). A címben szereplő Tritriva egy tó a szigetnek csaknem a közepén, nem messze Antsirabé városától, egy kialudt vulkán kráterében. A következő legenda fűződik hozzá: egy fiatal szerelmespár, amelynek tiszta szerelmét megmérgezte, és boldogságát lehetetlenné tette a családjaik közötti viszály, ebbe a tóba vetette magát. A tó partján aztán két, egymásba fonódó fa nőtt a szerelmesek lelkéből (vannak örökké tartó legendák…).
Rabemananjara drámájának tartalma röviden: Hanta, egy herceg tizenhat éves leánya és a húsz esztendős fiatalember, Ratrimo egy véletlen találkozás során egymásba szeret. Egybekelésüknek azonban súlyos erkölcsi akadálya van: a fiatalok apjai valamikor jó barátok voltak, azonban amikor a fiú apjának pénzügyi gondjai támadtak, s a barátjához fordult segítségért, az visszautasította. A fiú apja öngyilkos lett – a Tritrivába vetette magát. Családja anyagilag tönkrement, vagyonukat elárverezték, azt a volt barát vásárolta fel roppant kedvező feltételekkel. A fiú, amikor ezt megtudta, először durván visszautasította, eltaszította magától a leányt, aki teljes szívéből beleszeretett már, és akinek nem volt tudomása apja gyalázatos tettéről. Végül a fiatalok megtudják az igazságot, tiszta szerelmük újra kibontakozhat – de nem tarthat sokáig, a sors ismét lecsap rájuk: a fiú édesanyja is a tóba veti magát, majd követi őt a két fiatal is.
A tragédia, amely eddig az erkölcs és erkölcstelenség síkján mozgott, kiegészült még két szállal. Az egyik egy különös módon létrejött, de nem kölcsönös érzelmeken alapuló szerelmi háromszög, melynek két szereplője a már megismert fiatal pár, a harmadik pedig egy erőszakosan betolakodott személy, a fiatal királynő, aki szintén beleszeretett a jóképű, jó kiállású fiatalemberbe. És ekkor megindul egy pszichológiai „csata”. Meg tudja-e magának szerezni a királynő a fiút, ez utóbbi lemond-e szerelméről, a kis Hantáról, az pedig hogyan reagál a fejleményekre. A királynő megfenyegeti Hantát, hogy Ratrimót minden áron elcsábítja, annak ellenére is, hogy az visszautasította közeledését. A „csata” vagy „harc” – mely kezdettől fogva egyenlőtlen hiszen a királynőnek minden eszköze megvolt erőszakos terve megvalósítására, míg Hantának „csak” tiszta, Ratrimo iránti őszinte szerelme – felfedi mindhárom szereplő pszichikai erejét, elkötelezettségét, szenvedélyét, mely a fiatal pár esetében mentes minden szennytől, udvari ármánykodástól, a királynő esztelen szenvedélye viszont mérhetetlen bosszúvággyá alacsonyodik: mindent megmozgat, hogy a fiatalokat elválassza egymástól. Ők, látva és érezve a minden oldalról szorító ellenségeskedést végül a tóba vetik magukat. A királynő rádöbben, hogy elveszítette a Ratrimóért és a Hanta ellen viselt „harcot”, úgy dönt, ő is öngyilkos lesz, mégpedig kétszeresen: megfojtja magát a fiú ágyékkötőjével, melyet szinte fetisizál a fiú iránti érzelmei miatt, miközben megissza a tanguint, a mérget, melyet az ősi malgas szokásjog szerint azzal itattak meg, akiről ki akarták deríteni, bűnös-e vagy sem. A harmadik szál a drámában a politika és a politikusok aljas módszereit, cinizmusát leplezi le; ennek a vonalnak élő példái Hanta már említett apja, valamint a Főkamarás, aki a Ratrimo elleni hamis vádakat kifundálja és a piszkos munkák elvégzését a korrupt rendőrségre és bírákra bízza…
Melyek a szerző leggyakrabban felbukkanó témái, kik és mik köré állíthatjuk azokat?
Kettőt emelnék ki, amelyek alapvetően végigkísérik műveit, mind líráját, mint drámáit: a Nő mint olyan – így, nagy kezdőbetűvel, és Madagaszkár, a „Nagy Sziget”, ahogyan sokszor nevezik. E két vezérmotívum azonban nem antitézisként, hanem egymást kiegészítő, egymásba olvadó entitásokként jelenik meg, ahogyan azt a szerző megfogalmazta: Általánosságban szólva, minden művem szerelmi költemény. Ez a szerelem népem vágyait tükrözi. Például, amikor az Antsában dalolok, Madagaszkár, a sziget, nővé válik, mindenné: feleséggé, nővé vált számomra. Egész szerelmemet átalakította, átváltoztatta a népem iránti szeretet.
Az eddigiekben a tradíciókat csak a Nő és a Sziget kapcsolatában érintettem. Most nézzük meg, a tradíciók milyen egyéb tartalmakban és formákban jelennek meg a művekben.
Nem igazán közismert, hogy a sziget tudományos szemszögből vizsgálva mesésen gazdag csak itt termő növényekben és itt élő állatfajokban, mindemellett a sziget történetéhez kapcsolódó földrajzi nevek és hagyományok is bőséges anyagot szolgáltatnak a kutatóknak, de gazdagítják a költő-drámaíró műveinek nyelvezetét, hangulatát is.
Vegyük egyrészt a természetet, azon belül a növény- és állatneveket, s azok szimbolikus, legendákhoz kapcsolódó értelmezését, másrészt a földrajzi-történelmi hivatkozásokat.
Növények: nonoka: a fügefa családhoz tartozó fa; mivel általában az ősök sírjára ültetik, a hagyományok szimbóluma; ravenala v. ravinala: Madagaszkár keleti partvidékén elterjedt fafajta (jelentése kb., franciából fordítva: „az utas/utazó fája”, K.T.); sahondra: az aloé virág egy fajtája, voara: a fügefa-családhoz közel álló fa, gyümölcsét általában az ősöknek szánják, innen a bölcsesség szimbóluma, zahana: nagyon kemény madagaszkári fafajta, a bátorság és az erő szimbóluma; jambrosa: az Indiai-óceán partvidékein elterjedt növény, gyümölcse az érzékiség szimbóluma; flamboyant: élénk színű trópusi növény (mely szinte minden, a trópusokról származó szerző műveiben gyakran előfordul, K.T.); voafotsy: tea készítésére használt növény; dombeja v. dombéja: fa és cserje neve; tanguin: mérgező dióféle, Madagaszkáron a belőle készített mérget a gyanúsítottal itatták meg stb…
Állatok: baratata (portugál ’barata’ szóból); svábbogár, souïmanga: „zománcos mézmadár”, a kolibrira hasonlít, a hímnek fémes csillogású tollazata van; aepiornis v. aepyornis: (görög eredetű szó), „elefánt-madár”-nak is hívják, kizárólag Madagaszkáron élt „ősstrucc”, a 17. században kihalt; alcyon: (görög mitológiából), mesebeli madár, a tengeren találkozni vele szerencsét jelentett; railovy: szép hangú fekete dalosmadár (jelentése franciából fordítva: „madár-király”) stb…
A földrajzi-történeti aspektust illetően felbukkannak valószínűleg ázsiai, a szigetre érkezők eredetére utaló szavak. Ne feledjük, a ma Madagaszkárt benépesítő első népcsoportoknak a dél-kelet-ázsiai, tehát közöttük malájokat tekintik. (K.T.) Ezért találkozhatunk pl. indiai istenségek nevével: ’Indra’ az Istenek királya, a férfiasság Istene; ’Ishtar’, a termékenység Istennője nevével. Betegséget jelöl a maláj eredetű ’amok’ szó, amely ma emberölési rohamot jelent; ’tromba’: a malgas vallási szertatásokban előforduló transzba esés, megszállottsági állapot.
Több jövevény szó Madagaszkár földrajzát idézi: ’Ivondro’ vagy ’Ivoundre’: folyó a sziget keleti partvidékén; ’Manangarèze’ vagy ’Manangareza’: a görög ’Léthé’ szóból, amely a görög mitológiában szereplő folyó neve; ’Mangour vagy ’Mangoro’: Madagaszkár keleti partvidékének egyik folyójának neve; ’Ikoupe’ vagy ’Ikopa’: folyó Madagaszkár észak-nyugati vidékén; ’Alassour’ vagy ’Alasora’: szent domb a sziget belsejében; ’Maningoro’ vagy ’Maningory’: folyó a sziget keleti partján stb…
A művekre ható további elemek a malgas hagyományok, melyekben fontos helyet foglal el a temetkezés, a hozzá kapcsolódó rítusokkal, a temetkezési hely(ek) fekvésének kiválasztása, a sírok építése és azok díszítésében az ’aloalo’-knak nevezett, többnyire népi motívumokkal díszített sírkövek kultusza. Érdekes jelenség a francia és malgas szavakból összeállított több malgas népi kifejezés, mint pl. ’promener à babena’: ’a hátán viszi a gyermeket’. Színes életképekben ismerhetjük meg a malgas néphagyományokon alapuló szokásat, életmódot, a rendszeresen ismétlődő munkákat, ünnepeket – ez utóbbiak közül legfontosabb az aratás, az Új Rizs ünnepe, a gyermekek készülődése erre az ünnepre, a rizsaratók dalai stb…
Rabemananjara műveit áthatja a líraiság: lírai kifejezése a szerelemnek, a Nőnek, nemkülönben az Ősökhöz és a tradíciókhoz való ragaszkodás. A lírai forma és tartalom együttesen az első és az utolsó verseskötetében, a Sur les marches du soir-ban illetve a Les ordalies-ban jelenik meg, a lírai versek főszereplői (kiemelések tőlem, K. T.) elsősorban a fentebb már kiemelten tárgyalt Nő és a férfi, a kettejüket összefűző lelki-testi kapcsolat. S végül idézzünk néhány költői és stilisztikai alakzatot, fordulatot a szerzőtől. Az ilyen alakzatok minden szerző esetében elsősorban saját környezetéből, neveltetéséből, kulturális tájékozottságából, szülőföldjéből, annak tradícióiból, vallásaiból, orális irodalmi örökségéből, társadalmi szokásaiból nőnek ki.
Az ég rejtett csillagait fürdeti
Mint a hullámban felfedezett emlékeket.
A habokban tajték- s villámvirágok nőnek
A zöld rácsozaton hol az alkony csügg,
Finom ujjaim a tavirózsákon végigfutnak,
A szitakötők foszforeszkáló zöldjét megragadják.
De hamarosan a kacsák hápogása még elfedi,
Látom majd, a Hold ahogy szétszórja élettelen harmóniában
Ezüstkék zokogását a zöld vizek játékának pilláin […]”
(kiemelések K.T.)
Ez az idézet az impresszionista hatás mellett más jelenséget, alakzatot is magában foglal, mégpedig a szinesztéziát. Ide sorolhatók a következő kifejezések: „zöld tó”, „gyékények zöldjét”; „récék szivárványszíne”; „zöld rácsozat”; „szitakötők foszforeszkáló zöldjét”; „ezüstkék zokogását”; „zöld vizek”. S van még egy érdekes kifejezés, ami egy további modern művészeti irányzatot jelez: a szürrealizmust: „[…] hol az alkony csügg […]”;
„[…] Ratsilefy (II. Radama unokatestvére):
Erre a különleges pillanatra vártam
lélegzetem visszafojtva és őriztem erőmet
amikor minden keserűségem
szabadon és fényesen fellobbanni látom arcán
a Gyilkos Miniszternek, a faj ellenségének,
az aljas, a kegyetlen, a kivételes gazembernek,
a szörnynek, melynek napjai szégyen a természetre,
akinek leheletéből halál, gyűlölet és szélhámosság árad,
és aki már oly régóta fürdik a vérben
és akit a villám mindeddig elkerült […]”
(nyersfordítások K.T.)
Befejezésként e rövid tanulmányhoz: ebben a Rabemananjara műveiből vett, mindössze rövid idézetekkel tarkított tanulmánnyal csupán érzékeltetni kívántam a költő-író különböző vonatkozású, mind politikai, mind művészeti tartalmú gondolatait, azok kifejezési formáit. A szerző munkáságának részletes – mindenre, vagy csaknem mindenre kiterjedő – ismertetése hosszabb lélegzetű munkát igényelne.
1 Antsa magyar fordítása megtalálható Kun Tibor (szerk.): Hazatérés a szülőföldre című antológiájában, Mundus Novus Könyvek, [vissza]
2 II. Radama király (1829 – 1863). Uralkodott 1861 – 1863. Országának világ felé nyitása és az említett idegen népcsoportból származó leánnyal kötött házassága miatt ellenségei megfojtották. [vissza]
3 I. Ranavalona királynő (?1788 – 1861). Uralkodott 1828-tól 1861-ig. Üldözte a külföldieket, a keresztényeket és a katolikus vallást. „Véreskezű”-nek, „Vérszomjas”-nak nevezték. II. Radama anyja volt. [vissza]
4 boutrier: a ’boutre’ szóból; eredete bizonytalan, talán arab, kis vitorlás hajó, ’boutrier’: az ilyen hajón szolgáló tengerész. [vissza]
Nemes Marcell
Ha Ady „a Halál rokona”, akkor az osztrák Georg Trakl esetében valami egészen közeli rokonságot kell sejtenünk. A tragikusan fiatalon és tragikus körülmények között elhunyt Trakl lehetne a „halál kisöccse”. Költészetében nem azt kell keresnünk, melyik verse úgynevezett „halál-vers”, hanem azt, hogy melyik nem. Van-e egyáltalán Georg Trakl lírájában olyan vers, amelyben a halál hűvös angyala ne legyezgetné kisebb-nagyobb lendülettel a szárnyait? Van-e olyan verse, ahol a költő nem engedi az olvasót az elmúlásra asszociálni? Rövid életében „holt költő” volt, hisz egy szűkebb irodalmi kör, néhány folyóirat és néhány értő barát ismerte csupán a verseit. Életében mindössze egy kötete jelent meg. (Gedichte; 1913) Igazi értő közege Ludwig von Ficker lapja, a Der Brenner folyóirat volt. Jóval halála után fedezte fel személyében először magának nagy nemzeti költőjét az osztrák irodalom, majd lassan az egész világlíra. Teljes életműve még az osztrák irodalomban is csupán 55 évvel a halála után, 1969-ben látott napvilágot (Dichtungen und Briefe; Otto Müller Verlag, Salzburg). Pedig korábban is esett némi figyelem az apai ágon egyébként Sopronból származó költőre Magyarországon is. A harmincas években már fordította néhány versét Dsida Jenő, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc. Költészete méltó világirodalmi helyét azonban csak a második világháború után, az ötvenes évek közepén kapta meg. Költészetének halál-víziói táplálkozhattak az első világháború traumájából, a fiatal költő eredendően szorongásos személyiségéből és szuicid hajlamából, de gyógyszerészként kialakult addikciója, a kokain is segíthetett előhívni bizarr, meghökkentő képeit. A morfium és kokainfüggőség lehetett eredendő hajlam, de a törékeny és zilált lélek számára a háború traumája is lehetett az ok. Kosztolányinak, a szinte kortárs magyar költőnek sorai jutnak önkéntelenül eszembe: „Csodálkozol a kokainistán, s nem érted? / Gondolkozzál az okain is tán, s megérted.”
Milyenek Trakl halál-versei? Egyaránt felfedezhetők halál vízióiban a francia szimbolizmus, egyfajta ernyedt impresszionizmus, a szecesszió és a korai expresszionizmus hatásai, lenyomatai. Témái mindig a konkrét és elvont határán lebegnek, minden képe inkább hangulat, mint észlelés. Határhelyzet jellemzi halál-vízióit is. Evilági és túlvilági mosódik egybe, a halottak igen aktívak, mozognak, megszólalnak, a csontvázak járnak-kelnek, olykor hegedülnek is, sok „vitalitást” mutatnak, a feltámadottak lágyan énekelnek. Az élők viszont épp az élénk halottak ellentétei: passzívak, merengők, halottasan dermedtek, katatonok vagy halálra készülve agonizálnak: „Valami beteg sír ezüstlőn / az esti tónál, / szerelmesek fekete csónakon / halálba hajóznak.” (Nyugat; Hajnal Gábor fordítása) „Este szívesen kószált a porló temetőben, vagy megleste az alkonyuló halottasházban a hullákat, szép kezükön az enyészet zöld foltjait.” (Álom és éjbeomlás; Rónay György fordítása) „Ó szív, / átragyogsz a túlvilág havas hűvösségébe.” (A szív; Hajnal Gábor fordítása) Élők és halottak groteszk „szimbiózisban” kavarognak a Trakl-versekben: „A pincelyukban gyertya ég, / vigyorgó csendet falra ott / fest a fehér halott. / Az alvó suttog egyre még.” (Éji románc; Kálnoky László fordítása) „A kertben a nővér szellemekkel beszélget.” (Erdősarok; Weöres Sándor fordítása) A lidércek, kísértetek ebben a költői világban mindennaposak, és az élők teljesen természetesnek tekintik a jelenlétüket: „Minden születő szíve oly beteg! / Tanyák körül lázfuvallat kering / de ágak közül szelíd szellem int, / és fájva messze tárja szívedet.” (Derűs tavasz; Tandori Dezső fordítása) „Ezüstlő talpukon előbbi életek osonnak itt tova.” (Psalmus 1.; Jékely Zoltán fordítása) Ó, a hajuk sár és féreg lepte gubanca, / mikor ezüstös lába tiporja, / s ők holtan kilépnek a puszta szobákból.” (Helian; Lator László fordítása) „Egy vézna holttest feküdt a kamra sötétjén, / s hideg pilláit rányitotta.” (Sebestyén álomban; Lator László fordítása) Gyakran nem lehet tudni, hogy akiről ír, az élő-e, vagy holt. Ha valaki élne véletlenül, az is az őszi alkonyatban él és sírkertek, temetők, őszi ligetek terében botorkál magányosan, lemondóan és sápadtan. A hollók állandóan visszatérő madarak. Ez a spleenes hangulat modorosságnak, keresettnek hatna, ha nem lenne Traklnak olyannyira szuggesztív atmoszférateremtő képessége, amely sajátos hangulati és képi világba delejezi az olvasót. Ez a képi világ már túl van a normalitás partjain, olykor a téboly határozott jeleit mutatja. Szerb Antal így ír A világirodalom történetében: „Trakl elmebeteg volt és őrültként halt meg. Vele szemben is azt érezzük, amit József Attilával szemben. A schizofréniás költőnek olyan előnyei vannak a normális költővel szemben, hogy szinte tisztességtelen versenyről lehetne beszélni.” A normális költő töprengve, merészen fantáziálva vagy Rimbaud módszerével, mesterséges hallucinogénekkel képes merész, új képzettársításokat írni, az őrült költőnek pedig éppen az a nehéz, hogy szabályos, szokványos legyen a gondolatmenete és ne legyen furcsa vagy merész a képalkotása. Az enyészet, pusztulás, elmúlás képeit olykor Baudelaire Egy dög című versének naturalista borzalmasságát idézően rajzolja meg. Máskor Kosztolányi őszies halálra készüléséhez olyannyira hasonló képet rajzol, hogy például nehezen hihető, hogy egy-egy Trakl és Kosztolányi vers közt ne lenne kölcsönhatás. Erre példa két őszi vers meghökkentő analógiája. Nézzük először Trakl Magános ősz című versének kezdő sorait Radnóti fordításában: „Homályos ősz jön, telt gyümölccsel édes, / a nyári nap halódó fénye sárga.” Kosztolányinál pedig az Őszi reggeli kezdő sorai így hangoznak: „Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket / üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd / szőlőt, hatalmas jáspisfényű körtét.” Poe is eszünkbe juthat halálkultuszáról és legismertebb verséről, melyben a vészmadár holló az elhunyt szerelmes visszatérésének lehetetlenségéről károg. Gyakran visszatérnek a Trakl-versekben hűs angyalok és valami titokzatos halál-nővér képzete. Ez a misztikus nővér-alak vagy apáca különböző versekben inkarnálódik és mindig a halál vagy életből halálba történő tranzit szimbólumaként. „Őszi éj jön hűvösen,/ csillagfényesen vonul / szétdúlt férfitetemeken át / csendes apáca.” (Búskomorság; Tandori Dezső fordítása) „Vess apátnő, éjszakádra!” (Éjbehullás; Tandori Dezső fordítása) „Nővérek árnya bolyong a halott ligetben.” (Grodek; Keresztury Dezső fordítása) Trakl életrajzírói e mögött a nővér-alak mögött Trakl valódi nővérével való rendezetlen, bűntudatos szerelmi viszonyát sejtik. Trakl verseinek személyei, szereplői nélkülöznek minden egyediséget. Kivéve azokat a verseket, amelyekben valamely legendás vagy irodalmi alakot idéz (Ofélia, Szonja, Afra, Helian). Egyébként a versek szereplői szimbolikus vagy általánosított, arctalan, karakter nélküli figurák (nővér, angyal, kisgyerek, anya, magányos sétáló, szerzetes, stb.) Ez a személytelenítés később a magyar expresszionista lírában is megjelenik, különösképp Újvári Erzsi egyedi prózaverseiben. Más magyar példa is eszembe jut. Füst Milán szintén ilyen határozatlan figurákat rajzol költeményeiben, ám ő ellentétben Trakl vagy Újvári Erzsi verseivel, nem kortársi környezetben, hanem egyfajta maga kreálta fiktív középkorban. Trakl az életet nem ajándéknak, hanem tehernek és agóniának tekinti, a halál szemszögéből, az elmúláshoz viszonyítja. „Az élet tarkán festett képeit / én alkonyattól elborulva látom, / mint kúsza, hideg árnyakat, alig / hogy megszülettek, már halálra válón.” (Confiteor; Rónay György fordítása) Halász Előd így ír a Georg Trakl válogatott versei című magyar kiadás tanulmány-értékű előszavában: „Kilép az őskozmoszból, az élet előtti, kapcsolattalan, osztatlan ősállapotból, amely Trakl számára az egyedül elviselhető, bűntelen és tiszta állapot – a kék végtelenség. A születés erőszakosan kiszakítja az embert az időtlen nemlétezésből, és egyéni életre kényszeríti, amelynek lényege a szenvedés, a vég nélküli űzöttség, az egyedüllét, a magány.” Ez a gondolat kísértetiesen visszhangzik Kosztolányi bizonyos verseiben, legkivált talán az Ének a semmiről című versben: „Annál, mi van, a semmi ősebb / még énnekem is ismerősebb / rossz sem lehet, mivel erősebb, / és tartósabb is, mint az élet, / mely vérrel ázott és merő seb.” Trakl így fogalmazza meg ezt a különös kalandot, ami a létezés, a halál perspektívájából szemlélve: „Lehelet-árnyból megszülettünk / elárvultan bolyongani, / (…) Járunk sivár odüsszeákat, / felhők, örök szélfújta kör; / halál-hidegen remegő virágok / várjuk, hogy valaki letör.” (Dal az éjhez; Tandori Dezső fordítása)
Trakl lírájában van valami töretlenség. Még akkor is kijelenthető ez, ha tudjuk, hogy eleinte metrikus verseket írt, majd később tért át az expresszionisztikus szabadversekre. Ezekben találta meg az igazi, érett hangját. Ha egyáltalán beszélhetünk egy 27 évet élt költő esetében érettebb korszakról. De miért ne beszélhetnénk? Petőfi is épp huszonhét évet élt és világirodalmi rangú költészetet hagyott hátra. Pilinszky pár sora jut eszembe a Trakl-líra egészéről: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.” Szerb Antal így ír erről a Trakl-lírára jellemző egy tömbből faragottságról: „Általában Trakl minden verse olyan, mintha valami értelmes egészet széttörtek és azután darabjait minden ésszerű terv nélkül egymás mellé rakták volna. Egész költészete csak néhány motívumból áll, azok térnek újra meg újra vissza, váratlan összeállításban, mint egy kaleidoszkóp ábrái.” (A világirodalom története) Ez a költészet lehet, hogy mozaikos vagy kaleidoszkóp-szerű, de sosem diffúz vagy széttartó. Nagyon is töretlen, kompakt. Korai halála pedig tragikusan „hitelesíti” egész életművét, melyet megjövendölt a „halál kisöccse”, a Különös tavasz című versében: „Hangos madár szólt, / furcsa mese, / s én értettem, mit énekel: / első vágyad se töltve be / már halnod kell, már halni kell.” (Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Apám
Előhang
Németh András érdekes, sajátos alkotója a kortárs magyar költészetnek. A bölcsészkarra is járt, ám végül jogi egyetemet végzett költő csendes szemlélődőként sok helyen jelen van, a nevét viszonylag széles körben ismeri az irodalmi élet, mégis ritkán látni rendezvényeken, s a folyóiratsajtóban is ritkán nyilatkozik meg. Verseskötetei is viszonylag későn, ötven-egynéhány éves korában jelentek meg egymás után, ám nem akárhol, hanem a nagy múltú, patinás Helikon Kiadónál, melynek neve a művek magas irodalmi-esztétikai színvonalára talán már önmagában is garanciát jelent.
A szerző három, tematikailag szoros egységet képező verseskötete, a 2011-es megjelenésű Philadelphia, a 2013-ban megjelent Musica Sacra, valamint a 2014-es Copia Publica lényegében ugyanarról adnak számot más-más tematika és utalásrendszer mentén, más-más nézőpontból, de mégis következetesen hasonló poétikai eszközökkel – egy lírai keresési-kutatási, önkeresési és önmegismerési folyamatról tudósítanak, a kötetek beszélője pedig minden esetben olyan tartalmak után kutat rendületlenül, melyeket az ember csak önmagában, önnön lelke mélységeiben találhat meg.
Jelen sorok írója mindennek fényében úgy véli, a három önállóan is olvasható, ám együtt mégis egy teljes és szerves egységet képező, egyszerre szépség-, műveltség- és emberségközpontú, minden szempontból humanista költői programot megvalósító, figyelemre méltó verseskönyvről egyenként is érdemes néhány értékelő bekezdés erejéig szót ejteni…
1. Philadelphia
Németh András triptichonjának első kötete negyvenöt klasszicizáló, kötött formájú verset tartalmaz, egyetlen ciklusba rendezve. A költemények formájukat tekintve főleg petrarcai szonettek és azok egyéni variánsai, de a könyv magában foglal néhány egyéb kötött formákat egyéni módon kombináló szabadverset is.
A kötet borítóján egy antik görög Apollón-szobor, Praxitelész Apollón Szauroktonosz – Apollón, a gyíkölő című művének fennmaradt, a vatikáni Museo Pio-Clementino-ban máig megtekinthető római kori másolata látható, illetve a kötet versei között ugyanennek a szobornak az egészalakos képe többször is felbukkan, ám minden egyes képen más-más részlet hangsúlyozódik. Ezen Apollón-szobor a könyv negyvenöt költeményének kulcsmetaforája, a szövegek programszerűen idézik fel az antikvitást, a görög-római kulturális örökséget és mitológiát, a szövegek lírai beszélője és megszólítottja pedig versről versre jobbára meghatározatlan és meghatározhatatlan marad – mindez egy igen komplex párbeszédességet, dialogicitást eredményez a versszövegekben, a „ki beszél kihez?” kérdés pedig e rétegzettség okán számos alkalommal megválaszolhatatlan, az önmegszólítás lehetősége pedig csak úgy ott rejlik a versekben, mint a szobor-költői beszélő-olvasó szubjektumok hármasságának tetszőleges viszonyrendszerének lehetősége. A versek beszédmódja és tematikája felettébb hasonlít Rilke Archaikus Apolló-torzó című világhírű, költői-művészi programot megfogalmazó költeményére, fő témájuk pedig ugyancsak a művészet és a művészi szépség lélek- és társadalomformáló, nemesítő ereje…
A kötet kulcsmetaforája, olykor talán beszélője, olykor pedig megszólítottja tehát az antik istenszobor, annak múlandósága és / vagy maradandósága, történelmi tanú-, illetve kultúraközvetítő szerepe. A költő klasszicizáló, kötött versformáival, tiszta rímeivel, letisztult szintaxisával maga is egyfajta versszobrászatot, illetve verbális kulturális-archeológiai leletmentést folytat, a posztmodern korban kísérli meg szavakkal, a versek világában megörökíteni, megidézni, s talán egy bizonyos módon a saját értelmezésében újrateremteni az antikvitást, a görög és a római kultúrát, az istenszobrok helyét és idejét, azt, ami volt, vagy éppenséggel azt, ami abban a bizonyos elképzelt-idealizált formában soha nem is létezett…
A kötet utolsó, Op. ± ∞ (az egész ciklus számozott opusokból áll, az utolsó, negyvenötödik vers pedig szám helyett matematikai jelekkel a plusz-mínusz végtelen jelzetet viseli) című verse remekül összefoglalja mindazt a művészeti-kulturális-történelmi eszményegyüttest, amelyet a költő beszélője versről versre, opusról opusra, szólamról szólamra keres, ám olybá tűnik, talán sosem találhatja meg – ily módon a mű záró versét talán érdemes teljes terjedelmében idéznünk:
Op. ± ∞
Úgy vesznél a végtelenbe,
hogy a törvényed ittmarad.
Nyomot keresnél, az enyémbe lépve
juthatsz vissza hozzám, már nem vagy magad.
Együtt porladunk. A békét
mi zárjuk a szemek mögé.
Mozdulatlanságunk örök, sosem két
út, egy visz a semmi és a lét közé.
Érzed, ahogy én, a mítosz
kevés a hazug önvallomásokig.
Nemes szívű kő, a pátosz
nélküli valóság embertől alig
különböztet meg, a kozmosz
bár megkegyelmez neked, de csak amíg
életben hagyod a gyíkot.
Könyörület meg a tétován balek
etika adhatna sípot,
lantot a kezedbe. Nincs? Minek. Hiszek
a jellemedben. Nem alkot
időtlen időt a tér, ahol rád nézhetek?
Nem irigyeljük egymást. Mert a lélek
reprodukciója vagy te is, az ész
zabigyereke. Ha félek,
mint a megjátszottan merész,
a haláltól, mikor majd elenyésznék,
engesztelődj velem. Helyettem, tudom,
csillag beszél, hamueszmék
világban is lesz a számodra irgalom.
Akkor és mindig tekints engem a magadénak.
Miként látható, Németh András költeményeinek versbeszéde valóban sokban rokon Rilkéével annyiban, hogy a költő filozófiai-bölcseleti mélységekbe merülve, humanista poeta doctusként, hagyományt, művészetet, kultúrát őrizve-mentve próbálja – jó értelemben – tanítani mindenkori olvasóját. Rokonítható azonban e költészet a Rilke lírájával egyébként szoros kapcsolatban álló újtárgyiasság poétikájával is, amelynek továbbvivői a magyar líratörténetben elsődlegesen az Újhold költői – Nemes Nagy Ágnes, Lator László, Rába György, Pilinszky János vagy éppenséggel Somlyó György. Németh András is ezt a líratörténeti tradíciót folytatja a maga módján, igen letisztult és klasszicizáló, nagy klasszikafilológiai műveltséganyagot és széleskörű intertextuális utalásrendszert mozgató, mégis egyéni, jól felismerhető költői hangot és következetes, egységes versbeszédet, lírai ént kialakítva.
Az e ciklusnyi kötetben felépített Philadelphia – mely cím természetesen nem a kortárs amerikai nagyvárosra, hanem az ókori hellén-egyiptomi, majd római városra utal, mely a mai jordániai főváros, Ammán helyén terült el, a szó pedig görögül testvéri szeretet jelent – nem annyira egy valóságos, a múltban létezett, mára csupán romokban fellelhető város, nem egy fizikális, a térképen megtalálható és régészeti eszközökkel rekonstruálható helyszín. E város sokkal inkább egy vágyott, szimbolikus, képzeletbeli hely, a tökéletes művészi szépség és antikvitás-ideál otthona, ahol az ember maga is végre megtalálhatja a békét és a harmóniát, s ahol maga is tökéletessé válhat – s amely helyre leginkább az emberi lélek mélyén, annak legnemesebb szegleteiben, a költészetben, a művészetben és az általa elérhető lelkiállapotban találhatunk rá. Philadelphia, a művészi tökéletesség és az antik harmónia, illetve az ember és ember közti testvéri szeretet eszményi városa mibennünk lakozik, s csak és kizárólag rajtunk múlik, a versek hangját követve képesek vagyunk-e megtalálni…
A huszonegyedik században köztudottan nem divat sem a nosztalgikus-idealizáló múltba fordulás, sem pedig a művészet lehetséges társadalomformáló szerepének túlértékelése. A Philadelphia versei mégis meglehetősen bátran és határozottan, magas líraesztétikai színvonalat képviselve arra tanítják olvasójukat, hogy e nagyon felgyorsult és értékvesztett korban is merjünk olyan dolgok felé fordulni, és olyan dolgokban hinni, amelyek értéke nem feltétlenül fejezhető ki egy az egyben anyagiakban, a művészet emberi lélekre gyakorolt hatását és erejét pedig korántsem kell lebecsülnünk…
2. Musica Sacra
Németh András verseskötet-háromságának második darabja, a Musica Sacra beszélője Farinelli (született: Carlo Maria Broschi, 1705–1782.), a híres XVIII. századi olasz kasztrált operaénekes szerepébe helyezkedik, az ő szájába ad lírai / drámai monológokat, azonban, miként azt a költő a kötet szennycímlapján is jelzi, a monológfüzér akár Farinelli valamelyik utódjának szájából is elhangozhatna – azaz tartalma, üzenete nem annyira történelmi kor- és társadalomrajz, hanem bármely későbbi, így nyilván a mai korra is érvényes, egyetemes mondanivaló…
A kötet verseinek értelmezéséhez érdemes ismerni mindazonáltal bizonyos történelmi és életrajzi tényeket, korabeli sajátosságokat – a XVIII. századi Olaszországban mintegy hatezer gyermeket kasztráltak a beavatkozásnak alávetetettek különleges énekhangjának kialakulásának reményében, a kasztrált énekesek közül csak kevesen tettek szert európai hírnévre, s művészi készségükért cserébe hatalmas áldozatot hoztak – jellemzően nem önként.
A kötet verseinek egy része a beszélő, Farinelli (?) életéből villant fel epizódokat, színházi / operaházi / udvari szituációkat, emlékképeket, a poémákat pedig zenei utalások rendszere hatja át, főként egyes operákra való referenciák formájában, másik részük azonban inkább tömör, lapidáris formában megírt filozofikus elmélkedés az emberi élet és a művészet lényegéről, lehetséges értelméről és útjairól… A formakultusz, a metrikus formák dominanciája – szoros összhangban a zenei utalások rendszerével –, hasonlóan a Philadelphia című korábbi kötethez, a Musica Sacra verseiben is meghatározó, Németh András Farinelli-alteregója a „szent zené”-t, az emberi nyelven és zenén túli (isteni) zenei nyelvet, a szférák zenéjét szeretné megtalálni, meghallani, a kötet tehát a Philadelphia verseihez hasonlóan nem más, mint egy vágyott ideál, létállapot keresésének költői programja…
Az utolsó londoni fellépésére készülő Farinelli című hosszú költemény a mű vége felé a ciklus egyik központi verse, mely lírai csúcspontként remekül összefoglalja a Musica Sacra költői programját, célját, a versek beszélőjének világ- és művészetszemléletét, éppen ezért ezt is érdemes teljes terjedelmében idéznünk:
Az utolsó londoni fellépésére készülő Farinelli
Messze? Északabbra, ahol hideg,
nyirkos köd színek után kilátástalanul
vágyó szemekre úgy tapad, mint öreg
inasra a szürkehályog, és gyertya simul
alaktalan fényével minden ujjhoz,
rendbentartott fiókok legmélyére lapul
a kottákra írt nyár, a csend feloldoz
hamis hangot, a bűnök cimbalmára Saul
Pál fülével emlékezhet, puritán
oratóriumok temetnek maguk alá
áriákat, öltözők tiszta falán
megtapadt lehelet már nem szállna sehová,
de festménynők fölött szelet hajt az ág,
vissza, lánykorukig, az érzelmek csapdája,
az öleléssel bezárt néma világ
senkire se emlékeztető arc, nem látja
benne a jövőtől rettegő angyalt
az emberré lett magány. Kiszolgáltatottság
keres helyet, Bach borát, a rég elhalt
finálét, mártani való kenyeret. Itt vág
beléd a gyerekkor, az első bimbó
lemetszésre szánt vérbüszke feje. A késnél
több, múló sebeknél kevesebb. Hintó.
Hallod a kerekek zaját. Ritmus. Ne késsél.
Tartsd, akár egyetlen óra ütemét.
Búcsúzóként jársz erre. Merre? Akik várnak,
azoknak te testesíted meg a hét
lenézett főbűnt. Hogy képtelen vagy Ádámnak
látszani. Belőled nem sarjad igaz
protestáns. Neked szabad, nincs mit veszteni.
Ének vagy. A megélhetetlen egy. Az
üres éden. Talán. Kit űznek a léptei?
Hang. Az illatok hangja. A pompáé.
Bibékre hulló por hangja. Mag aranyházé.
Indulsz. Kérdezel. Kertész? Hol? Mi tenné
boldoggá? Az új szopránt. Friss csokor. Elhinné
álszentek vetkőztető dicséretét.
Szólsz. A csodálat díja elég. Komornával
hozatsz rózsát, azt úgyse szaggatja szét
a férj. És az öltözőasztalon elférne még.
A Philadelphia beszélőjéhez hasonlóan a Musica Sacra költői szubjektuma is valamiféle végső, tökéletes igazságot keres, melyhez a művészet mellett talán az emberi jóságon, önzetlenségen keresztül vezet az út. Farinelliről köztudott, hogy kora elismert, ünnepelt művészeként igen magas társadalmi pozíciókba is eljutott, többek között V. Fülöp, majd VI. Ferdinánd spanyol király befolyásos udvaronca is volt, ám befolyását többnyire arra használta, hogy másokkal jót cselekedjen. A művészetfilozófiai elmélkedések, a művészet, a zene mindenhatóságának és szentségének motívuma mellett erre is számos utalást olvashatunk a monológciklusban. A Farinelli (vagy valamelyik utódja?) által keresett Musica Sacrát, a szentséges zenét az ember csupán a másokkal való jó cselekedeteken keresztül, önnön lelkében hallhatja meg…
3. Copia Publica
Németh András koncepciózus, a költői ön- és igazságkeresés folyamatát feldolgozó verseskönyv-hármasságának utolsó darabja a sorozat előző két darabjához hasonlóan antik, görög, illetve jelen esetben latin címet viselő Copia Publica, mely cím egyébként a római katolikus egyház intézményrendszerében a szentté avatási eljárás megindításához szükséges dokumentációt, jegyzőkönyvet jelenti. A költő két korábbi kötetéhez híven itt is széleskörű műveltséganyagot mozgat és tár olvasója elé, a versek pedig ugyancsak többnyire klasszicizáló, kötött formákban íródtak, üzenetét és a beszélő kilétét illetően azonban sokkal egyértelműbb és letisztultabb versszövegekről beszélhetünk.
Az intertextuális módon megidézett irodalmi és történelmi alakok között ott találjuk ugyan Assisi Szent Ferencet, Csáth Gézát, Kosztolányi Dezsőt vagy éppenséggel Petrarcát, a költemények jó részének költői beszélője azonban sokkal inkább egy bizonyos (kortárs? magyar?) hányatott sorsú alany, egy jól körülhatárolható és stabil identitással rendelkező ember (talán nem túlzás-e azt állítani, hogy egyértelműen a szerző maga?), aki a saját életének eseményeiről, csalódásairól, tragédiáiról ad számot erősen alanyi lírában strófáról strófára, versről versre, ugyanakkor szinte szavakba önthetetlen szeretetet, megértést, részvétet fogalmaz meg az önnön közvetlen környezetében tapasztalt társadalmi-emberi sorstragédiák, akár egészen konkrétan a mai magyar társadalom elesettjei, nyomorultjai iránt… A biográfiai utalások és a beszélő környezetében tapasztalt sorsok, tragédiák egyetemes költői humanizmussá állnak össze, melynek alapvető mozgatója az embertársak iránti mindenkori, végtelen felebaráti szeretet…
A Copia Publica beszélője által megfogalmazott élmények és érzések együttesét, világszemléletet talán a Kilátástalanságelégia című költemény összegzi a legtalálóbban, így az előző két kötet kulcsverseihez hasonlóan ezt is érdemes teljes terjedelmében idéznünk:
Kilátástalanságelégia
Emberarcom is lehetne,
És mondhatnák azt rám, gyökértelen,
Szemembe hazudva, ha ősz üzen
Fiam leveleivel, de
Becsapottnak mégse érzem
A nyár után magam, kering a nap
Törzsem körül annyit, erőre kap
Tőle aggastyán gerincem,
Büszkén, kiegyenesedve,
Újra, hisz minden Filemonutód
A saját mítoszából él, tudod
Jól te is, göthöske néne,
Baukiszlány, asszonyéhség
Felém sosem hajt már, gyermektelen,
Kőgyöngy földben egymást várva pihen
A vágy, a test neve, oly rég
Láttalak, kezem, a kéreg
Meg se simogatna, kopár sziget
Viszi hírünk, úgy kellünk, vízre vet
Hajóalakban a féreg
Lelkű kalandor, ezért nem
Hiszek többé fészkemből vett jelek
Béljósvilágának, hogy öljenek,
Irtsanak bennünk, az érdem
Ennyi, sziklák hófehérje,
Öröksivár szirtfok a képzelet
Szülte istenszobroknak ad helyet
A kormányosfélelemre
Figyelmeztető mesékkel,
Bár fordulna vissza időkerék,
Én emelnék fejszét szerepcserék
Törvénye szerint, megérlel
Koronafejemben áldott
Babér dicsősége helyett a tűnt,
Pusztító aranykor favágókra bűnt
Olvasó űrt, csendet, átkot.
A beszélő élethelyzete, s egyúttal az egész őt körülvevő világ helyzete, akár általában az ember földi léte, földi életbe vetettsége alapvetően kilátástalannak hat, ennek ellenére mégis szinte csak és kizárólag szeretettel fordul más emberek felé, ez az odafordulás a mindenkori másikhoz pedig egyúttal a könyvhármas első két darabjához hasonlóan egy keresési folyamat része is. A könyv egyházi tematikát idéző címéhez híven a versek többségében megfigyelhető egy laza vallásos / istenkereső motívumrendszer is.
A költői beszélő ez alkalommal nem mást keres, mint egy csalódásokkal, sorstragédiákkal, veszteséggel, emberi nyomorúsággal szélsőségesen teli – látszólag istentelen és megválthatatlan – világban, bizonyos költemények tanúsága szerint egyúttal a halál félelmetes közelségében Istent és / vagy a megváltás lehetőségét. A lírai szubjektum minden kétségbeesésre és pesszimizmusra okot adó tényező ellenére sem esik kétségbe, és továbbra is képes az őt körülvevő világban a jót meglátni és minden erejével a jóságra törekedni. A lírai beszélő versről versre haladva vet számot, készít egyfajta jegyzőkönyvet saját életéről, tapasztalatairól és világlátásáról, megkérdőjelezhetetlen, örök értékek mellett kötelezve el magát az utolsó pillanat előtt még összeállítja a saját Copia Publicáját, az önmaga felett való ítélkezést azonban felsőbb hatalmakra, Istenre, illetve egész személyiségét leplezetlen őszinteséggel kiszolgáltatva a mindenkori olvasóra bízza…
A Copia Publica egyszerre profán és szakrális, egyszerre megrázóan személyes vallomásokat és egyetemes emberi üzeneteket hordozó verseinek sugalmazása szerint Istent és a megváltást csak úgy, miként Philadelphiát, az eszményi, sosem létezett, mégis nagyon is valóságosan létező várost és a Musica Sacrát, a szentséges zenét természetesen ugyancsak elsősorban önmagunkban, az emberi lélek mélységeiben kell keresnünk, s nem más módon, mint a másik emberhez való önzetlen és szeretetteli odafordulás által találhatunk rá…
Utóhang
Németh András három, egybeláncolódó verseskötetének művei más és más perspektívából, látszólag más és más korból (az antikvitásból, a XVIII. századból és a közvetlen mából), mégis ugyanazon a hangon szólnak hozzánk. Bölcselkednek, vezetnek, tanítanak, közelebb juttatnak minket másokhoz, és persze mindenekelőtt önmagunkhoz. A költői beszélő látszólag mindhárom ciklusban / kötetben valami egészen mást keres, az igazság különböző formáit, e háromféle igazság azonban, ha figyelmesen egybeolvassuk a köteteket, rá fogunk döbbenni, hogy valójában egy és oszthatatlan. Philadelphia, a tökéletes művészet, az aranykori harmónia és testvéri szeretet spirituális városa, a Musica Sacra, az emberi lélek szentséges zenéje, illetve a megváltás / Isten közelségének elérése a másik ember iránti feltétlen felebaráti szeretet által lényegében egy és ugyanaz a hely, egy és ugyanaz a minden ember által vágyott, és egyúttal – bár nagy nehézségek árán, de mégis – minden ember számára elérhető spirituális tartalom, egy és ugyanaz a létállapot…
A költő e három különböző korba elhelyezett beszélőn, három lírai hangon és alteregón keresztül indul el, hogy az antikvitás újrateremtése, a művészi és emberi önfeláldozás, illetve az önzetlen felebaráti szeretet által megtalálhassa azokat a spirituális tartalmakat, igazságokat, amelyek által az ember önmagánál többé, jobbá, nemesebbé válhat – és bár a keresés folyamata a költői introspekció útján történik, e belső utazás pedig látszólag végtelenül magányos kutatási folyamat, a költői szubjektum sosincs egészen egyedül, hiszen sosem, még monologikus verseiben sem csupán kizárólag a vak sötétségbe / önmagához beszél, mert szükségszerűen mindig ott van, ott kell, hogy legyen vele a mindenkori olvasó. A költői beszéd tárgya és címzettje legfeljebb csak látszólag és csak részben a megnyilatkozó alany maga – Németh András három kötetének filozofikus, bölcseleti mélységekbe merülő, nem kioktató regiszterben, hanem mindig jó értelemben tanítani próbáló versei pedig a mindenkori címzett által könnyen fogadható és dekódolható lírai üzenetek.
Mind a hellenisztikus kor, az archaikus Apollón-szobor bölcselkedő, s egyébiránt valóban bölcs, bizonytalan körvonalú költői narrátora, mind a lírai monológokat meditatív hangnemben maga elé deklamáló Farinelli-alteregó, mind pedig a költői biográfiai személyének megkettőzött, letisztultabb énje hozzánk, nekünk és értünk beszélnek, az emberi műveltségről, az embert jobbá és többé tevő művészetről, illetve a mindnyájunkban ott élő és a megváltás lehetőségét mindnyájunk számára elérhetővé tevő emberi felebaráti szeretetről szólnak nekünk. Elmondják, amit a maguk klasszikus líranyelvi eszközeikkel el tudnak mondani arról, amit mindannyian keresünk, s amire önmagunkban mindannyian rátalálhatunk. Elmondják nekünk – nem többet és nem kevesebbet. A költő kétségtelenül nem csupán önmagának és önmagáért, hanem nekünk, velünk és értünk beszél – csupán rajtunk múlik, meghalljuk-e a hangját…
Nő a kertben
Hawaii szigetein alapvető gasztronómiai élmény a földre potyogott mangó, avokádó és papaja dézsmálgatása, ám a helyi ételek közül a halat (különösen a nyers halból készült pokét) és a poit (poikását) szokás emlegetni. A regionális konyha eredete az első polinézek bejöveteléhez kapcsolható, akik több, máig a hawaii konyhán használt növényt honosítottak meg. A poke (’szelet’) nyers halból és más tengerből nyert alapanyagból áll, sóval és erőspaprikával ízesítik, továbbá az inamona nevű alapanyaggal, ami pörkölt, sózott, őrölt kukui dió. A poi taróból készített hagyományos hawaii fogás. Különböző változataihoz járulékos nyersanyagok: kenyérgyümölcs, édesburgonya, banán. A XIX. század közepétől a bevándorlók minden hulláma (kínai, japán, filipinó stb.) gazdagította a hawaii konyhát. A világkonyhán a hawaii módra kifejezés elsősorban grillezett hússzeleteknek ananásszal való elkészítését jelenti.
A lu’au ünnepi lakoma, eredeti elnevezése pedig ‚aha’aina vagy pa’ina, jelenlegi nevét a szintén lu’au nevű tarólevelekről kapta, amelyeket az ünnepen szintén felszolgálnak. A taróleveleket tintahallal és kókusztejjel készítik el, s szolgálhatnak még hús és hal burkolására is, így pedig párolva laulau a nevük. A lu’au alkalmával fogyasztanak poit és pokét is, a legfőbb étel azonban a kálua disznó az imu nevű gödörben sütve. Kevésbé hagyományos ilyenkor a csirke rizzsel és a lomilomi lazac (szeletelve, paradicsommal és hagymával elkészítve). Mindenesetre lu’au alkalmával több fogást szolgálnak fel.
A hawaii magyarok legnevezetesebbike Makkai Ádám, Ignácz Rózsa fia, aki 1956-ban távozott Magyarországról, egy hawaii élményét A luau disznót fürgén kitömték című szonettjében örökítette meg.
A luau disznót fürgén kitömték
izzó kövekkel, majd a mély gödörbe
temetni készen, ünnepélyes körbe
felállt a nép: az égett barna sörték
szanaszét szálltak: pörkölt pálmagally szag
keveredett a csípős barna füstbe,
s a főkolompos most a sárga üstbe
gyömbért dobott: »Hogy őrült nászra ajzzak
minden bámész bolond fehér turistát,
hadd süljön össze gyömbérrel a sáfrány,
lakomával az ős-hawaii ármány!«
S míg mormolta a ráolvasás listát,
a körben álló férfinép szemébe
szikrát vetett egy gyors kaland reménye.
A szerző jegyzete az 1959-ben Honoluluban írt vershez. „A luau lakomát jelent hawaiiul. A megmosott, kitisztított félkövér disznót órákon át tűzön hevített láva kövekkel kitömik, a pálmalevelekbe göngyölt disznót elföldelik 6–7 órára, majd ünnepélyesen kibontják. Valamikor ez mindennapi látvány volt. Manapság főként a nagyobb szállodák külön e célra kiépített imuiban, azaz luau disznósütő, padokkal körbevett gödreiben történik Hawaii stílusú disznósütés a turisták szórakoztatására, akik ezért borsos felárat fizetnek. 1959-ben Honolulu egyik nyilvános strandján, a Queen Surfön hetente ismétlődő esemény volt, melyen bárki részt vehetett igen szerény áron” (Makkai 2005: 119). Ignácz Rózsa lelkesen idézte gyermeke versét és ironikusan írta le a luauzást (Ignácz & Vámos 1974: 25–26; a 32–33. lap között fotó: „Luaura viszik a süldőmalacot”).
Makkai felesége, Arany Ágnes önéletrajzi könyvének függelékében emlékezett meg a kálua disznóról. „A luau ünnepséget, hagyományos hawaii lakomát jelent, amelynek szerves része a kalua malac vagy sertés sütése, és taro gyökeréből a poi elkészítése. (A kalua szó tulajdonképpeni jelentése ’földben/gödörben sütni’.)” Receptje a következő:
Hozzávalók:
1 egész sertés
durva szemcsés tengeri só
ti levelek
olajpálma ágak, banánpálma törzse hosszában rostjaira bontva vagy szeletekre vágva
körülbelül 20 db kerekded bazaltkő
tűzifa
sűrű szövésű, jó méter hosszú drótháló
4–5 db szizál zsák oldalt felvágva, kiterítve
2 db nagy, erős műanyagból készült fólia.
Elkészítési mód:
Ássunk egy bő méter széles, jó fél méter mély gödröt. Rakjuk bele a tűzifát, és gyújtsuk meg. Várjuk meg, amíg a gödör alján a vastag rönkök is nagy lánggal égnek, azután tegyük rá a bazaltköveket, és hevítsük vagy három óra hosszat.
Amíg a kövek izzanak, vágjunk le egy sertést, tisztítsuk meg, távolítsuk el a belsőségeket. Dörzsöljük be alaposan kívül-belül tengeri sóval. Vágjunk nyílást a nyakába, és a két mellső hónaljába. Fektessük a dróthálót a gödör mellé, tegyük rá szép sorjában a ti leveleket úgy, hogy a dróthálót teljesen eltakarják. Fektessük rá a sertést hátával lefelé. Tömjünk vagy négy-öt nagyobb forró követ a hasába és a mellkasába, egy-egy kisebbet a nyaki, illetve a hónalji nyílásba. Tegyünk pálmaágakat és banánfatörzs darabkákat a gödörben levő kövekre, majd a drótot gondosan összehajtva emeljük a sertést a tűzre. Fektessünk köré és fölé ti leveleket, banánfatörzs szeleteket. Tegyük rá a maradék pálmaágakat. Takarjuk le az egészet a vízben áztatott, nedves szizál zsákokkal, majd a két erős műanyag fóliával, és lapátoljuk vissza a gödörből kiásott földet. Pároljuk a sertést ilyen módon vagy hat–hét óra hosszat, hogy a rostok közül kiolvadjon a zsír. A hús pedig szálaira essék szét, és ezáltal különleges ízt kapjon.
Körítésnek a bennszülöttek egészben sült yamgyökeret, azaz édesburgonyát, és poi-t, vagyis a taro gumós gyökeréből készült pépet adnak hozzá” (Arany S. d. 233–4).
A disznósütés eme európaiak számára különleges módjához hasonló eljárást máshonnan is ismerünk, például a zoológus Balogh János hasonló leírását adta Új-Guineából, egy faluból a tüzesített köveken, földbe temetve készített disznónak. „A lenyilazott malacot nagy lángon, akárcsak nálunk, megperzselték, utána felbontották. Közben már égett a tűz, amelyben a köveket tüzesítették. Mire a malac feldarabolása befejeződött, a kövek is tüzessé váltak, és megkezdődött a főzés ősi óceániai módra. Gödröt ástak, ebbe tették a tüzes köveket, majd ezekre gyömbér- és banánlevelekbe takart húsdarabokat. Azután a húsokat levelekkel még egyszer letakarták, majd egy bambusznád darabot állítottak a gödörbe, mint valami kéményt, és betemették a gödröt. Pillanatok múlva csak a bambuszdarab állt ki néhány centiméternyire a földből. A kéménybe egy fazékból vizet öntöttek, s amikor a víz a megtüzesített köveket elérte, gőzzé vált, a gőz pedig hamarosan kitódult a kéményen, melyet ekkor betemettek. A kőkorszakbeli kuktaedény használatát láttuk. A fűszeres levelek közé temetett malachús a forró gőzben párolódik, fő, anélkül, hogy zamata eltávozna belőle. Ezért olyan jóízű az óceániai hús, ha így készítik el.” (Balogh 1984: 132).
IRODALOM
Arany Ágnes: Erőszakok. Bp.: Tinta Könyvkiadó, Chicago: Atlantis-Centaur S. d.
Balogh János: Haldokló őserdők nyomában. Bp.: RTV–Minerva 1984.
Ignácz Rózsa & Vámos Magda: Tűzistennő Hawaiiban. Yamamaoto Valéria közlései alapján. Bp.: Táncsics 19632.
Ignácz Rózsa & Vámos Magda: Tűzistennő Hawaiiban egykor és most. Bp.: Gondolat 1974.
Makkai Ádám: Jézus és a démonok imája. Összegyűjtött versek (1952–2005). Chicago: Atlantis-Centaur, Bp.: Tinta Könyvkiadó 2005.
Egy sokat olvasott barátomtól azt kérdeztem a napokban, ismeri-e Tabák András műveit? Visszakérdezett, hogy egy újonnan feltűnt szerző-e ő a kortárs irodalomban? Erre néhány részletet felolvastam neki a Három magyar pikareszk című kötetből. Figyelmesen hallgatott, majd azt mondta, nem úgy ír, mint egy kezdő, sőt… Ellapoztam a könyv végére és összeszámoltam, hány kötete jelent meg Tabák Andrásnak.
– Mit gondolsz, mennyi? – kérdeztem, és szinte azonnal elárultam a kötetek számát.
Később eltűnődtem: hogyhogy nem ismeri Tabák András munkásságát? A barátomnál nagyobb magánkönyvtárú ember – aki eddigi életének túlnyomó részét olvasással töltötte – aligha él Salgótarjánban, pedig a rendszerváltást követően, amikor lapot alapított és néhány év után csődbe jutott vele, az akkori több tízezres állományát az utolsó darabig el kellett adnia. Innen építette újra az egészet. Ki, ha ő nem? – tűnődtem magamban.
Még aznap délután egy másik, szintén sokat olvasott ismerősömmel futottam össze. Ő elkötelezett szocialista volt egykoron, ma pedig a kultúra közvetítésében tölt be már-már apostoli szerepet. Örömmel osztotta meg velem – rövid közös sétánk során – azt, hogy személyesen is találkozott Tabák Andrással. Mint elmondta: Baranyi Ferenc ismertette össze őket az 1980-as évek elején.
Az első kérdés, amit ezt követően föltettem magamnak: egy megrögzött ellenzéki könyvmoly miért nem ismerhette/ismerheti Tabák András munkásságát? A Három magyar pikareszk – a keletkezése idején – erős rendszerkritikát jelenthetett. Nyelvezete ezeknek a pikareszkeknek pontosan olyan, amilyenekért mind a barátom, mind az ismerősöm rajong, holott sohasem tartoztak ugyanahhoz az elv-táborhoz. Azt pedig nehezen tudom elhinni, hogy nem köröztek a kéziratok rotagépes másolatai – keletkezésüket követően – 1962-től, 1968-tól, 1982-től legalább az értelmiség körében. A bennük tobzódó humorra, az ironikus-szatirikus hangra vevő volt az akkori társadalom jelentős része. Miért nem váltak szamizdattá ezek a pikareszkek? Vagy azzá váltak, csak Salgótarján már akkor is a világnak egy másik féltekéjén, dimenziójában foglalt el helyet?
Meglehet. Viszont Grosz József ügynököket, Terstyánszky Ernő hamiskártyásokat, Králik Béla cipőfelsőrész-készítőket, és egyéb kommunista eszme által megkísértett személyeket bőségesen termett ez a vidék is. Meg anomáliákat is számukra. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy Sztálin 70. születésnapja közeledtével itt is kitört a felajánlásláz 1949 novemberében, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünneplése környékén. Azt gondolhatnánk, ekkor kifizetődő volt lelkes sztahanovistának lenni, de 1950 januárjában „Papp Gyulát, az MDP városi titkárát és Gergely Dénes propaganda osztályvezetőt leváltották a »sztálini felajánlások« túlteljesítéséért, mely majdnem teljesen megszüntette a városban a kisipart és a kiskereskedelmet. Nagy Lajos [bányamunkásból lett] polgármestert dorgálásban részesítették”, majd hamarosan szintén menesztették, végleg eltüntették a politikai közéletből.
Higgyék el, fránya dolog komolyan venni az eszmét és a hozzá kapcsolódó vállalásokat politikusként, közszereplőként, és magánemberként is! Karrierépítés szempontjából hibás állásponton volt Grosz József, amikor kijelentette: „Én legnagyobb mértékben a magam pártját fogom” (6.). Bizonyára kalkulált ezzel Tabák András is, amikor az 1962-ben született Grosz – avagy Grosz József ügynök viszontagságos élete és békességes halála című pikareszkjében az ötvennyolc évet élt zsidó „kommunista szent” megélhetéséért vállalt szenvedéstörténetét mutatja be. A temetése indítja el a róla való beszédmódot, „hiszen, tudvalevőleg, a kitűnő elmék halhatatlanok” (5.), a halhatatlanok sorsát pedig minden kor mitologizálja. Hogy Grosz erre érdemes, azt leginkább a jeles mondásai bizonyítják. Amelyek ugyan világmegváltásra nem alkalmasak (nem is arra hivatottak), de a túlélést jól szolgálják egy olyan világban, ahol fölötte álló erőknek kiszolgáltatott az ember, és a létezését leginkább vándorlás és sodródás jellemzi. Ha nem is meggyőződéses kommunista, alapállása leginkább mégiscsak annak bizonyult: részt vett a spanyol polgárháborúban, Hitler-ellenes megnyilvánulásai voltak ’44-ben, a megvásárolt svájci állampolgársága révén biztonságot jelentő lakásán pedig, miután a befogadottjai agyára mentek a hangoskodásukkal – „bejelentette a legszigorúbb proletárdiktatúrát” (9.). Ezt követően 1950-ben „a komlói városépítésre zsuppolták” (10.), ahol „sztahanovista oklevelet kapott”, ám ennek érdemeként meg se melegedhetett Budapesten, már a kistarcsai büntetőtáborban találta magát, ahol kifejthette, hogy a „banánhéj tulajdonképpen az a véletlen, ami a szükségszerűség okszerű megnyilvánulása. A marxizmust tisztességesen kell tanulmányozni” (11.). Hamarosan bizonyíthatta, hogy ő már ezt megtette, rábízzák „a barakk elméleti továbbképzését.
– Nézzék, én nem vagyok valami elméleti szakember – közölte szemináriumával –, én a fejemmel szoktam gondolkodni.” (12.)
Hát mivel is mással tehetné ezt az ember? – mondhatnánk, de a kor „elméleti továbbképzéséhez” ideológiai elkötelezettség kellett leginkább, a sulykoltak átgondolása pedig könnyen fejhullást vont maga után. Az ember alkalmazkodott minden szinten, s nem engedhette meg magának a gondolkodás luxusát. Vagy megengedte, csak azzal kiírta magát a köztudatból.
Tabák András ahhoz az 1956 utáni fiatal generációhoz tartozik, amelyet a bebörtönzött vagy önkéntes és nem önkéntes szilenciumon levő irodalmárok helyére állítanak. Ami nem azt jelenti, hogy alaptalanul, csupán azt, hogy a hatalom a tehetséges huszonévesekkel pótolta az íróit. Salgótarjánból például ekkor tűnt fel Gerelyes Endre. Pályájuk feltehetően – normál esetben – akkor indult volna el, amikor a valóságban elnémulnak vagy elnémítják őket, a ’60-as évek második felében. Van, aki kiissza magát nem csak az irodalomból, hanem az életből is, van, aki a háttérbe vonul, csendbe burkolódzik. Az előbbi megoldással elsősorban a munkás környezetből kiemeltek élnek, az utóbbival a polgári háttérrel rendelkezők. Mi okozza ezt? Feltehetően rájönnek ezek a fiatalemberek, hogy eszközök voltak a hatalom kezében, s ha nem, hát éreztetik velük – ’63 után szép lassan visszatérnek a „nagy öregek”. De az a tény sem elhanyagolható, hogy az értelmiségi feladatukat, művészi küldetésüket komolyan véve egyre inkább rendszerkritikussá válnak. Kitűnő példa erre Tabák András Groszról szóló pikareszkje, amely akár sokat mondó szállóigéket is onthatott volna, miközben remekül jellemzi az elhallgatás-kultúrát is.
„Kistarcsa, az államtitok, fiam, a proletariátus terrorjának fontos talpköve…” (13.) – mondja a büntetőtábort megjárt Grosz, nem teljesen wittgensteini (amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell) értelemben.
Don Quijote-i pillanat, amikor 1956. október 23-án a történet főszereplője és munkatársa indítványát elveti a kerületi párttitkár, így ők a tettek útjára lépnek, felelős személyeket gyűjtenek be a munkatárs lakására, mert a „demokráciában mindenkinek joga van egy kis akasztáshoz…” (15.), illetve a delikvensek értékesítésére is akár. Vagy mégse?: „Nem fog itt azzal szórakozni, hogy összeszedi előlünk a kommunistákat.
(…)
– Ja kérem, ez a szabad verseny! A konkurencia megjelenése… a nagy hal megeszi a kis halat… Maguk akarták…” (15.)
Aztán a sitten világosságot gyújt az értelmezésével: „a forradalmak rendszerint felfalják saját gyermekeiket, de (…) az ilyesfajta félreértéseket az utókor mindig tisztázni szokta.” (17.) No, ezt tegye a kirakatba! – mondaná a kortárs európai, akinél az élet a legfőbb érték. Vagy legalábbis a sajátja.
Szintén Grosz halhatatlan mondásai közé tartozik: „A fogalmakkal tisztában kell lenni. Ahogy apja nadrágjába lassan belenő a gyerek, úgy jutunk el mi is, szépen, csendesen a kommunizmushoz.” (22.) Csak hát a gyerek nem szívesen nő bele az apja nadrágjába, ennél jobban szeretne egy sajátot. Nadrágban is, életben is.
A második történet, Tertyánszky – avagy A hamiskártyás (Tüdőszanatóriumi történet 1962-ből), amelyben a főszereplő inotai ténykedése, amint kifejti, „ékesen jellemzi a magyar fejlődés egész karakterét” (24.), „hisz már Lenin elvtárs is megmondotta, hogy a szocializmushoz vezető úton olyan lábakkal kell járdalnunk, amilyenek a rendelkezésünkre állnak, ámde abban már kételkedem, hogy azt is hozzáfűzte volna, miszerint lábainknak okvetlenül büdöseknek kell lenniük” (27.), vagyis a „lábmosás emelkedő tendenciája a népi demokráciákban a tőkés Nyugattal szemben”-i (24.) harc fundamentuma lehet. Persze a „Vörös Lábmosó Brigád” a rendszer arcának azt az oldalát mutatja meg, amelyik kortárs megfelelőjének megvillantása előtt inkább leharapnánk a nyelvünk. Errefelé valahogy mindig az eszme győz, nem a józan ész, s az elvtársiassághoz mindig hozzátartozik, hogy mindenkinek ugyanolyan büdös a lába. Mert abban legalább tisztán érezhetik az összetartozást.
A szocializmus elvekben küzdött az egyenlőségért, az alsóbb társadalmi rétegek „felvilágosításon keresztüli” felemeléséért, mert ez hitelesíthette a „proletár diktatúrát”, másfelől leginkább a középszert éltette és favorizálta, nem a kiugró teljesítményekre képeseket. Hiába az örök igazság felismerése – „Az igénytelenség szörnyű kolonc azok nyakában, akiknek fel kellene emelkedniük. Az igénytelenség az elmaradottság és a primitívség szimptómája. Elmaradott és primitív emberekkel pedig felette kilátástalan bármi olyasmibe fogni, amit elmaradottságuk és primitívségük miatt felérni sem tudnak.” (33.) –, az alkalmazott eszközök látszateredményeket produkálnak, vagy még rontanak is a helyzeten: amikor megszűnik a felülről jövő politikai ösztönzés, minden összeomlik. „A buta embernek ugyanis megvan az a rémes tulajdonsága, hogy egyetlen nap alatt elrontja tíz lángész több évi munkáját, ha módjában áll.” (43.)
Nem kevésbé gyilkos humorú az 1982-es születésű Králik…, melyben egy felvidékről származott cselédlány törvénytelen – a kommunista eszme iránt korán és rendíthetetlenül elkötelezett – gyermekének szenvedésben bővelkedő életútja tárul fel. Králik Béla az elvekhez való hűsége miatt olyan golgotai utat jár be, amelynek végén, a nyugtalan lelke lenyugtatásán túl, bizonyosan nem a mennybejutása áll.
Tabák András ekkorra már visszatér(het) az irodalmi közéletbe, 1981-től sorra jelennek meg a könyvei, habár, mint azt a Králik… bizonyítja, még mindig dolgozik az asztalfióknak is. Mert az írónak végül is az a feladata, hogy megírja a saját korát. A többi már hit és remény kérdése, hogy valaha eljut valakihez a „palackba zárt üzenete”, hogy olvasókra talál. De talán nem azért, mert a „magyar ember, mielőtt akaszt, mindig megadja az utolsó szó jogát.” (80.)
(A szerző magánkiadása, Budapest, 2008)
* * *
A szerző a három pikareszken keresztül a valósághoz meglehetősen jó közelítéssel vázolja fel Tabák András irodalmi életútját. Egy ponton esik tévedésbe: Tabák András kizárólag könyvkiadón keresztül történő megjelenés formájában kívánta írásait nyilvánosságra hozni. Nem mozgott „értelmiségi körökben”, zárkózott, műveit a megjelenésükig másokkal megosztani nem kívánó író volt, távol állt volna tőle, hogy műveit szamizdatként bocsássa mások rendelkezésére.
Álljon hát itt a pikareszkek keletkezéstörténete:
Tabák András közvetlenül Sargasso tenger című regényének befejezése után, 1964-ben látott hozzá kezdetben Héttorony, majd végül Átmeneti emberek című, az adott (és az azt megelőző) korszak társadalmi kérdéseit, emberi viszonyait egy fiatal, a maga útját kereső író szemszögéből ábrázoló nagyregényének. A főhős mellett a regényben igen jelentős szerep jut Babrián Dezső írónak, akinek alakját Tabák írói példaképéről, Sándor Kálmánról (írói munkásságát, emberi magatartását lásd a Koszorú rovatban) mintázta. A három pikareszk eredeti (az önálló kötetben megjelentnél talán egy kissé kevésbé kiélezett stílusú) változatát e regénynek a Magvető Könyvkiadó számára tízévi munka után leadott első változata tartalmazta. (A szatirikus történetek többségének remek előadója Babrián Dezső). Tabák ez idő alatt (sőt még további három évig) szabadúszó író volt, kizárólag a regény folyamatos tökéletesítésén dolgozott, nem is kereste a megjelenés más lehetőségét. A kézirat mintegy 1200 oldal terjedelmű lett, és öt oldalban indokolt elutasításban részesült. Ebből csak az idevonatkozó részt idézzük: „Sablonosnak, ezért hiteltelennek és nem képviselhetőnek tartjuk azt a módszert, amely túlnyomórészt polarizált figurákkal kíván egy társadalmat bírálni. Amely egy szatirikusnak szánt mesével azt a közhelyet, egyben a szocializmus szempontjából ellenzékivé váló nézetet szuggerálja, hogy az eszméihez mindvégig hű, harcos egyén sorsa minden uralmi és társadalmi rendszerben megveretés, kínzatás, nevetségesség. (Králik története, amely végül újra felidézve különös súlyt kap.)” És a summázat: „A regényt hatékony átdolgozás, a szemléleti, tartalmi, szerkezeti, részben stiláris kívánalmak teljesítése nélkül nem tartjuk kiadásra alkalmasnak.”
Tabák nem az asztalfióknak írt, hitt ábrázolásmódja előremutató, jobbító szándékában, és bízott abban, hogy a kiadó ezt vállalhatónak tartja majd.
Az elutasítás természetesen nagyon megrázta, de nem adta fel a megjelenés lehetőségét: a regényt lerövidítette, kihagyva jó néhány beillesztett, elhagyható eszmefuttatást, tompította, lerövidítette a kifogásolt történeteket, változtatott egyes, nem központi figurák ábrázolásán. Ez élete öt évét vette igénybe, az 1980-ban leadott kéziratot végül elfogadták és a könyvet kiadták, de a regényírástól végleg elvették a kedvét: a későbbiekben csak elbeszéléseket írt, illetve a kimaradt történeteket formálta önálló elbeszélésekké. Korábbi, Sargasso tenger című regényét A sötét ablak címmel átdolgozta, ennek átdolgozott második kiadásként történő megjelentetését a Magvető 1989-ben már nem vállalta. E könyvét és két további kötetét a Zrínyi Kiadó jelentette meg. A rendszerváltás után pedig maradt a magánkiadás. (A Szerk.)
Körhinta
Putyin augusztus 28-i látogatására sajtóbeszámolók szerint „Szovjetre cserélte a Momentum az utcaneveket”, azaz ideiglenesen a szocialista korszak utcaneveire ragasztották át-vissza egyes budapesti közterületek nevét. Fekete-Győr András, a párt elnöke később a műveltebb „baloldali” értelmiség szórványos rosszallására Marx esetében némileg visszakozott, azonban érezhető, hogy számára még Marx is alapvetően az elítélendő és kriminalizált 1990 előtti korszak egyik kellemetlen ikonja, s ez felülírja esetleges tudományos erényeit.
Mivel Fekete-Győr András, a Momentum elnöke felnőtt életének jelentős részét Franciaországban és Németországban töltötte, pártja utcanévtáblás performansza alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy ezek az évek minden bizonnyal szörnyű kínok között teltek.
Különösen a Párizs környéki banlieue-k ma is jelentős részben kommunista vezetésű ceinture rouge-ában érezhette magát kényelmetlenül. Hiszen ott (de nemcsak ott) csak úgy sorjáznak a La Commune (Kommün), Libération (Felszabadulás), Vladimir Ilitch Lénine, Stalingrad, Karl Marx, Maurice Thorez, Jacques Duclos, Waldeck Rochet, Georges Marchais (utóbbi négy a PCF – Francia Kommunista Párt – egykori vezetői voltak) elnevezésű ruek (utcák), avenuek (sugárutak), place-ok (terek).
Ha például kilépünk a le blanc-mesnili városháza kapuján, a szovjet íróról elnevezett Rue Maxime Gorki-on elsétálhatunk az Avenue Vladimir Ilitch Lénine felé. A sugárút végén balra kanyarodva pedig buszra is szállhatunk, csak a Lénine megállót kell megtalálnunk. A 152-es járat a Colonel Fabien buszpályaudvartól indul (C. F. eredeti nevén Pierre Georges, a híres francia kommunista ellenálló-mártír). Villejuifben a Rue Aragon, a Rue Youri Gagarin és az Avenue Karl Marx által határolt területen áll a Stade Karl Marx futballstadion, a Collège Karl Marx névre hallgató iskola (a felső tagozat 10-14 éveseknek) és a Stade Nautique Yuri Gagarinra elkeresztelt városi uszoda. Marxról elnevezett sportintézményt találunk más francia városokban is, Lenin nevét pedig talán még több intézmény viseli. Az esetenként bájos, máskor elgondolkodtató példák szinte a végtelenségig sorolhatók, s az átnevezési kísérletek Marx, de még Lenin esetében is többnyire szórványosak és erőtlenek voltak az elmúlt évtizedekben.
Vannak persze kevésbé népszerű „kommunista” utcanevek is. Rue Georgi Dimitrovot és Rue Bela Kunt azért találunk az országban (főleg Réunion tengerentúli megyében), még ha nem is túl gyakran, hiszen közvetlenül nem sok közük volt Franciaországhoz, s nem is olyan ismertek, mint például Lenin. Ha pedig „elzarándokolunk” az észak-franciaországi Essômes-sur-Marne-ba, akkor végigsétálhatunk Franciaország utolsó Rue Staline-ján. A többnyire a fent érintett városokhoz hasonlóan a PCF-re (Francia Kommunista Párt) szavazó helyiek – még a mai PCF számára is kellemetlen módon – 2014-ben népszavazáson védték meg az antifasiszta koalíció vezető erejének szimbolikus jelképét. (Ha már Roosevelt, Churchill és De Gaulle nevét is utca viseli a településen.)
Mondhatnánk erre, hogy ők sosem láttak „kommunizmust”. (Valójában formációelméleti szempontból mi sem.) Bár lehet, hogy gyakrabban láttak-látnak kommunistákat…
Azonban Fekete-Győr németországi tapasztalatai is elég keserűek lehettek, pedig annak keleti fele mégis csak belekóstolt a szocialista átmenet felemás, kelet-európai kísérletébe. Karl-Marx-Allee (többek között) Berlinben, Jénában és Kölnben is van. A kisebb-nagyobb Straßék (utcák), Platzok (terek) és Ringek (körutak) nevében Marx megjelenik számos településen, s nemcsak az egykori Kelet-Németországban. Értelemszerűen Engels neve is meglehetősen népszerű. Lenin nem kerülhette el az átnevezéseket, de a heves támadások ellenére számos település – zömmel dél-keleten – kitart Lenin mellett. Ernst Thälmann neve az átnevezések ellenére gyakran megjelenik a közterületeken, hiszen nemcsak a KPD (Németország Kommunista Pártja) vezetője, hanem a nácik egyik legtovább koncentrációs táborban tartott-kínzott áldozata is volt. Elsősorban keleten találunk ilyen elnevezéseket, de nem is olyan messze Heidelbergtől – ahol Fekete-Győr jogot hallgatott – Mörfelden-Walldorfban is van Thälmannstraße. (Fekete-Győr jelenleg Berlinben tanul, ott sem „rózsás” a helyzet.) Sztálin az 1961-es keletnémet desztalinizáció során eltűnt a német közterületekről, de pl. Dimitrov (aki a lipcsei perben leleplezte a nácikat) neve feltűnik itt-ott. (Németesen Dimitroffként.)
A Momentumnak természetesen szíve-joga antikommunistának lenni. Lényegében az egész magyar politikai osztály az, nincs ebben újdonság. Az egymással acsarkodó burzsoá pártok kölcsönös kommunistázásához való csatlakozás sem meglepő, elég csak fellapoznunk a Kommunista Kiáltványt: „Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?”
Az sem meglepő tehát, hogy Putyint vélelmezik kommunistának. Putyin ugyan (ma már?) legkevésbé sem az, pártját és magát előszeretettel nevezi konzervatívnak, politikája is efelé tendál, a legnagyobb kommunista párt (KPRF) minden megalkuvása ellenére szemben áll Putyinnal, s a választási csalások legnagyobb kárvallottja, a kisebbeket pedig gyakran üldözik. Tény azonban, hogy egyes külsőségekben és rítusokban Putyin sikeresen ötvözi a két egymással valójában kibékíthetetlen orosz hagyományt, a cári-ortodoxot és a bolsevikot. Ettől azonban Putyin nem lesz kommunista, csak jó hatalomtechnikus, aki mesterien szállja meg a politika szimbolikus tereit. Putyin nyilván egyáltalán nem kíván Magyarországon utcákat átneveztetni, ez nem része az üzletmenetnek. Nem ezért fizeti az itteni strómanokat. (Ha egyáltalán fizeti.) Nem lenne meglepő a magyar politikai elit orosz korrumpálása, illeszkedne a nemzetközi trendekbe, hiszen banánköztársaságok vezetőinek kilóra történő megvétele régi imperialista módszer, amelyhez talán az oroszok is csatlakozhattak, bár nyilván ezen a területen nem versenyezhetnek a nyugati hatalmakkal, elsősorban az Egyesült Államokkal. Putyin bűneiről természetesen hosszasan lehetne értekezni, de egyfelől rengeteg a dezinformáció minden oldalon, másfelől a tényleges bűnök eltörpülnek például Jelcin bűnei mögött, akit Oroszország teljes lezüllesztéséért és kiárusításáért a nyugati politikusok elnéző-lenéző mosollyal mégis csak hátba veregettek.
Még azon sem lepődhetünk meg, hogy a szocialista múltra emlékeztető utcaneveket könyörtelenül üldöző Orbán-rezsimet támadják az átcímkézésekkel. A logika hiányát az utóbbi évtizedekben felnőtt polgártársak egyre ritkábban veszik észre. A posztmodern korszak hazai, fasisztoid válfaja egészen lesújtó képet nyújt a kognitív folyamatok szintjén (is).
A meglepő sokkal inkább az (valljuk be: dehogy az), hogy ezek a „világlátott”, diplomás fiatalemberek teljesen feleslegesen töltöttek el éveket a Lajtától nyugatra.
Marx (s természetesen Engels) ugyanis nemcsak a munkásmozgalom ideológusait (köztük nemegyszer valóban kétkezi munkásokat, amely Magyarországon ma már szinte elképzelhetetlen) inspirálta, hanem egyfelől a teljes baloldal elvi és módszertani alapjait lefektette, másfelől a modern társadalomtudomány egyik megteremtője.
Az ezer ágra bomló kommunisták Marx örökösei, de a szociáldemokraták is azok. A huszadik század derekáig a szociáldemokrata pártok belső vitái különböző marxista irányzatok vitái voltak. 1945-ben a magyar SZDP pártprogramjában országos marxista társadalomtudományi intézet kialakítását tűzte ki célul, s bár a nemzetközi szociáldemokrácián belül az MSZDP majd az SZDP inkább a baloldalon állt, Bad Godesbergig – de kisebb részt utána is – Marx egyik szellemi örököse a szociáldemokrácia volt.
Bár nem túl gyakori, de „marxista” nem kizárólag kommunista vagy szociáldemokrata lehet, a marxista módszertant lényegében bármilyen pártállású ember követheti. (A legeklatánsabb magyar példa talán Eörsi Istváné.)
Talán érdemes megjegyezni, hogy Marxból politikai gyakorlatot levezetni meglehetősen ingoványos talajra vezet bennünket. Marx például az emberi munkához kapcsolódó alapkérdésekben egyáltalán nem értett egyet az akkoriban már egyre inkább „marxista” szociáldemokratákkal, lásd A gothai program kritikája c. művét. A leninista politikai ideológia és gyakorlat pedig sok szempontból szakítás Marxszal, még ha egy állítólagos marxista-leninista szájából szokatlan is ez a megállapítás, hiszen a hivatalos ideológia évtizedeken át mást állított. A marxizmus Lenin és követői általi sorozatos módosítása természetesen értelmezhető kiterjesztésnek vagy továbbfejlesztésnek, de egyes alapvető kérdésekben a leninizmus cezúra a marxista elmélettörténetben, amelyet aztán a kommunista mozgalom elképesztő elágazásai és szkizmái követtek. Politikai szempontból talán „vegytiszta” marxizmust az ortodox marxisták képviseltek, de ők – leginkább Kautskyt leszámítva – sosem voltak politikailag igazán befolyásosak, s ma már inkább csak nyugati egyetemeken maradt hírmondójuk. Csendes bája a mai politikai közbeszédnek, amikor például antirevizionista marxista-leninistákat „ortodoxoznak” le. Ha fellapozzuk Lenintől A proletárforradalom és a renegát Kautskyt vagy beleolvasunk Sztálin A leninizmus kérdései c. művébe, nyilvánvaló lesz a marxista-leninisták és az ortodox marxisták (egykori) totális szembenállása.
Politikai szempontból az egymásra számos esetben egyáltalán nem hasonlító, marxista és marxista-leninista (ihletésű) pártok – az időszakos, regionális fellángolások ellenére – évtizedek óta defenzívában vannak. Ennek történelmi okai sokrétűek. Azonban a szocialisták mellett a civilizált országokban (egyes marginális, ultrabaloldali csoportokat leszámítva) a kommunisták is a politikai élet elfogadott vagy legalább megtűrt résztvevői. A részben történelemhamisításra épülő kriminalizálásnak hívei máshol is akadnak, azonban a magyar, a lengyel és a balti antikommunizmus manapság szokatlan a nyugati kultúrkörben, leginkább a provincializmus és az antidemokratizmus bizonyítéka. A Momentum esetében ez a fajta mucsai szemlélet különösen elszomorító, bár valójában nem meglepő.
Ha a momentumosok a munkásmozgalmi politikai hagyományt el is utasítják, legalább odafigyelhettek volna a külföldi egyetemeken eltöltött évek során. (Nem mintha az EU által finanszírozott részképzésekben a többség a tanulással foglalkozna.) A nyugati tudományos élet ugyanis ma is jelentős részben marxista. Ha nincs is olyan marxista túlsúly, mint a hatvanas-hetvenes években, az utóbbi másfél-két évtizedben a marxizmus mint tudományos módszertan és világnézet részben visszaszerezte korábbi súlyát, egyelőre komolyabb politikai következmények nélkül. Talán azt is érdemes megjegyezni, hogy egyes marxista tudományos irányzatoknak (pl. analitikus marxizmus, marxista strukturalizmus) nincs egyértelmű politikai irányultsága. Egyesek – különösen a marxista-leninisták – szerint az efféle marxizmus nem marxizmus. Mindenesetre, ha a momentumosok egy picit figyelnek, rájöhettek volna, hogy a legtöbb nyugati társadalomtudós nem kerülheti el, hogy valamilyen szinten ne pozícionálja magát Marxhoz képest. Ha tehát Marxszal riogatnak, valójában az a modern társadalomtudományi gondolkodás földbe tiprása.
A „régi-új utcanevek” listáján szereplő nevek meglehetősen esetlegesnek tűnnek. Marx mellett a legnagyobb idiotizmus – ha egyáltalán vannak nem imbecilis elemek ebben a politikai tragikomédiában – Majakovszkij szerepeltetése.
Majakovszkij világhírű s egyben elkötelezett kommunista költőből lett kiábrándult kritikusa a korai szovjet korszaknak, s életének végül önkezével vetett végett. Ráadásul jelenlegi tudásunk szerint még csak párttag sem volt. Művészete az orosz, majd a szovjet avantgárd csúcsteljesítménye, s egyben a korai szovjet korszak páratlan kordokumentuma. Ha utcanévtáblát kapna, valójában nem sértene senkit.
Jelenleg természetesen bármilyen közterület munkásmozgalmi hagyományokra vagy a szocialista korszakra utaló elnevezése meglehetően irreális felvetés. A szimbolikus politikai térben zajló több évtizedes éves harcot a magyar szélsőjobboldal és jobboldali-liberális ellenzéke (az állítólagos „baloldal”) rég megnyerte. Ennek a térnek a legalább részleges visszafoglalása nélkül bármilyen baloldali fordulat elképzelhetetlen Magyarországon. Lehetetlen úgy baloldali politikával kacérkodni, hogy közben minden jelentős baloldali elméleti, politikai és kulturális hagyomány megvetett, megbélyegzett, vagy egyenesen üldözött, s az ezeket a „baloldali megújulás” vezető politikusai sem vállalják fel.
Tanulmány a Rózsát tartó nőhöz
Egy recenziós kötetről írni recenziót, egy kicsit olyan, mintha egy olyan fotográfusról készítenénk portrét, aki – éppen – portrékat készít. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen Oláh András könyve esszéket, kritikákat is tartalmaz. A könyv pedig, amelyet ebben az évben adott ki a Hungarovox Kiadó: A spanyolfal mögött címet viseli.
A spanyolfal mögött – furcsamód – igen élvezetes és olvasmányos mű, mondhatnánk: a szakmában nem jártas, érdeklődő, laikus olvasóknak is bátran ajánlható.
Mindjárt az elején alaposan meghökkenthetünk. A kötet első darabja ugyanis egy tanulmány, Jókai Anna műveit, sőt életművét elemzi, méltatja. Az „ügy” szomorú aktualitását jelzi, hogy a kötet megjelenésére a neves író – már elhunyt. Ám mégis, épp ettől lett olyan hiteles ez a szöveg. Művei kapcsán írja ezt Oláh, és egyúttal az ő világszemlélete is megnyilvánul: „Nap mint nap láthatjuk, szembesülhetünk a ténnyel, hogy a luciferi tagadás, bizony a lábát megvetette, és ennek nyomán éppen az ember az, aki a legtöbb cinikus kritikát megfogalmazza önnön rendeltetésével és Teremtőjével szemben is” (Célkeresztben/ „Isten egyetlen tévedése”, 7. old.)
Értékőrzés, haza, hit. Talán ez a három szó – és nyilvánvaló, hogy ez Oláh András számára sem csupán csak „három szó” – határozza meg leginkább, a könyv alapfilozófiáját. És hozzátehetjük még, hogy: a szeretet. Hiszen a szerző nemcsak a művekről ír, hanem egyben – bensőséges – portrékat is fest, az alkotójukról. Például, amikor Ködöböcz Gábor könyvének kapcsán ír, akkor Ködöböcz Gáborról is fogalmaz, illetve az ő beszélgetéstechnikájáról, mintegy az (értő) olvasó szemszögéből: „A beszélgetésekből pedig nem csupán egy-egy írói portré bontakozik ki, hanem egy olyan erőtér, egy olyan aura, ami csak a legnagyobbak sajátja” (– Perbeszédek –/ Perbeszéd az értékőrzés mellett, 172. old. ) Mindazonáltal Oláh a könyvében további, nem kevésbé ismert írókról és költőkről illetve műveikről ír, hogy csak néhány példát említsek: Kiss Anna, Szentmártoni János, Vári Fábián László, Fecske Csaba, Kaiser László, Jónás Tamás, Saitos Lajos, Dienes Eszter, Szigeti Lajos, Kürti László, és még folytathatnám.
Korunkban bizony sok-sok illúziónknak megkérdőjeleződik a – mondjuk úgy – létjogosultsága. Ez, ugye, teljesen nyilvánvaló. Csakhogy ennél sokkal nagyobb baj az, hogy meg is fosztanak tőlük. Sőt: „(…) lassan eljuthatunk annak a felismeréséig, hogy az omladozóban levő társadalmi moráltól miért is vezet egyenes út Weöres Sándor csöngei szobrának ellopásához, feldarabolásához” (– Perbeszédek –/ Egy papír-blogger szenvedése, 189. old.).
Ilyen a mi korunk. És még ilyenebb jövő sejlik fel… Ezek után föltehetjük a kérdést: min lehet még meglepődni? Csak egy dolgon. A meglepődésen. Hogy azon lepődünk meg, hogy meglepődünk. Oláh számára: „(…) úgy tűnik, hogy a kekeckedő önelégültségben tobzódó Nyugat az abszurdumok irányába tart” (– Perbeszédek –/ Ima a vonaton, 195. old.)
A kötet alaptónusa, egésze azért nem ilyen komoly. Pontosabban: nem ennyire sötét és elcsüggesztő. A szerző – mint literátori recenzens, kritikus –, természetesen irodalmi műveket vesz górcső alá, ugyanakkor a bírálataiba bele-belecsempész, némi társadalomkritikát is. Tehát mondhatjuk, hogy a helyzet valóban kritikus. És itt lép be az újabb „csavar”, amiről a legelején írtam: bírálatot írni egy bírálati könyvről, vagyis A spanyolfal mögött-ről.
Szó mi szó, meglehetősen fura jelenség, ám kalandnak annál izgalmasabb. Nagy kedvencem például ez a mondat: „Frappáns, rövid, szinte ostorcsapásszerű mondatok keresik az utat a befogadóhoz” (– Ami fáj a földnek –/ „Ahány emlék, annyi fényforrás”, 90. old.). És azért a nagy kedvencem, mert ez a frappáns, rövid, szinte ostorcsapásszerű mondat – személyemben – megtalálta az utat a befogadóhoz. Egy másik kedvencem az alábbi szövegrész, mert jól mutatja azt, hogy Oláh valódi íróember, tehát művész: „Az első ciklusban mellbevágóan erősen van jelen a pusztulás. Záporoznak a végre és végzetre utaló mondatok” (– Ami fáj a földnek –/ A spanyolfal mögött, 106. old.) Máshol viszont a szerkesztő kritikus szeme villan elő: „Négy-öt olyan vers került az anyagba, amely kevésbé kidolgozott, és amelyek nélkül talán erősebb, ütősebb lenne a kötet, de az így is érdekes, izgalmas olvasmány” (– Ami fáj a földnek –/ Áramszünet, 117. old.)
Mi pedig végszóra elmondhatjuk Oláh András legújabb kötetéről (mégpedig magának a szerzőnek a szavaival), hogy: „Izgalmas, laikusok számára is olvasmányos tanulmánygyűjteményt, valóságos filológiai krimit tett az olvasók asztalára…” (– Perbeszédek –/ Ködösítés nélkül, 182. old.)
Aki elolvasta ezt a kötetet, az már tudja, mi van, illetve: kik vannak A spanyolfal mögött. Nem takarja őket semmi. Előttünk állnak. És előttünk áll Oláh András is, nem rejti el magát, nem takargatja véleményét, hiszen az alkotó „keze nyoma”, jól láthatóan ott van mindegyik írásán. (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2017)
Szakács a chartreusi hadifogolytáborban
Vagy harminc évvel ezelőtt egy jemeni fiatalember Magyarországra jött tanulni, és tanulmányai végeztével nem tért vissza a hazájába. Dolgozni kezdett, beilleszkedett az itteni életbe, és olyan jól megtanulta a magyar nyelvet, hogy amikor úgy érezte, mondanivalója van az emberek számára, nem az anyanyelvén, hanem magyarul kezdett írni. Az egykori fiatalembert Ahmed Amrannak hívják, és néhány, folyóiratokban közölt, novella után most kézbe vehetjük az első könyvét.
Azt hiszem, ilyen esetben az olvasó először a stílusra kíváncsi. Arra, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy valaki stilárisan teljes értékű művet teremtsen egy olyan nyelven, amelyet felnőttként tanult meg, igaz, évtizedek alatt, és majdnem minden más nyelvi hatást kizáró környezetben.
Nos, Ahmed Amran példája azt bizonyítja, hogy lehetséges, még akkor is, ha a magyar szöveg mögött, olykor földerengenek egy másik nyelv színei, zamatai. Ez azonban stilárisan nem zavaró az olvasó számára, inkább színesebbé, élvezetesebbé teszi a szöveget. Meglepő, hogy egy-egy, valószínűleg az arab nyelvből átemelt, „magyarított” fordulat olyan könnyen belesimul a szövegbe, hogy a magyar olvasó, mint újszerű nyelvi megoldást érzékeli.
Csak példaképpen említem a Gyökvonás című novella egyik nyelvi fordulatát, amelyben az iskolai évnyitó ünnepségen az új matematika tanár „az igazgató felhőjében ül” . A szövegkörnyezetből egyértelmű, hogy a tanároknak az igazgató körül kialakult csoportjáról (hagyományosan akár úgy is mondhatnánk, hogy az igazgató sleppjéről) van szó. Ugyanezt éreztem A híd című novellában, ahol „… A lomtalanításra képtelen, állott lelkek” a „tóember” jelzőt kapják, nyilvánvalóan a mozdulatlanság, a pangás érzékeltetésére.
Az ember akkor mondhatja el, hogy jól megtanult egy idegen nyelvet, ha azon szójátékokat is képes formálni. Ahmed Amran könyvében több ilyen szójáték is van. Például , még mindig a Gyökvonás című novellában eljátszik a „hatvány” és a „hitvány” szavak hangzásbeli hasonlóságával, A híd című novellában pedig egy házasság megromlását úgy kommentálja, hogy „…az idők során leesett egy ékezet. Minden báj baj lett.”
A kötet minden novellája monológ, ez talán nyelvi szempontból megkönnyíti az író munkáját, oldottabb, kevésbé feszes stílust tesz lehetővé, és a beszélő azonnal kommentálhatja is a történetet, anélkül, hogy a mindentudó szerző szerepében kellene föllépnie. Megszakíthatja az elbeszélést, és erkölcsi, filozófiai mini esszéket iktathat bele. Néha azonban csupán álmonológról van szó, a beszélő reagálásából tudjuk meg, hogy a másik fél mit mondott.
A szerző novellafolyamnak nevezi könyvét, ez szokatlan, különösen egy kétszáz oldalnál kevesebbet számláló kötet esetében. Magam azt vártam ennek alapján, hogy az egyes írások végül többé-kevésbé összefüggő történetet alkotnak. Ez csak részben valósul meg, vannak novellák, amelyek mintha mások folytatásai lennének, összességében azonban csak tematikai hasonlóságok fedezhetők föl egyes novellák között.
Ahmed Amran fő témája ebben a kötetben, az emberi kapcsolatok, különösen a nők és a férfiak kapcsolatának sok-sok buktatója. Elbeszélői néha férfiak, néha nők, és mind a maguk szemszögéből vizsgálják és kommentálják történetüket. A novellák női szereplői olykor elviselhetetlennek érzett házasságból lépnek ki (A híd), vagy pánikba esnek az öregedés jeleitől, még „pörögni” akarnak, mint sok évvel azelőtt, lánykorukban. El akarják hinni, hogy ez lehetséges, és csak későn kénytelenek észrevenni, hogy méltatlan kapcsolatokba kormányozták az életüket (Gyertyák).
Az Ingatlan férfi főszereplője ingatlanügynök. Két lakáseladást intéz, szinte ugyanazokkal a szavakkal, majd amikor a feleségével megbeszéli, hogy elválik tőle, úgy tárgyal az asszonnyal is, mintha lakást kínálna eladásra. Monológja egy teljesen elidegenedett, érzelmeket, erkölcsöt nem ismerő ember nyelvi paneljaiból áll össze.
A kötet címadó novellájában egy házaspár látogatást tesz Jemenben, a férfi falusi családjánál. A novellából megtudja az olvasó, hogy nem ez az első közös látogatásuk, ám különleges, hiszen elhozták néhány hónapos gyermeküket, hogy megmutassák a férfi apjának, a családfőnek, aki a nemzetség folytatását látja a kisfiúban. A hangulat idilli, készülnek az utolsó ebédre, amikor a feleség észreveszi, hogy eltűnt kétszáz dollár, amiből ajándékot akart vásárolni a fővárosban. Az asszony a férj családját vádolja a pénz ellopásával. Dühe olyan váratlan erővel robban ki, amit nemcsak a férj, de az olvasó sem érez indokoltnak. Így beszél:
„– Persze, védd csak meg őket. Velem szemben mindenkinek igaza van, ugye? Mindenki jó, mindenki tökéletes, csak én nem. A családod szent, bezzeg az enyém az szar.”
Sejthetjük, hogy korántsem csak a később megkerülő kétszáz dollárról van szó, másnak is lappangania kell a kitörés mögött, de erre nem történik egyértelmű utalás a novellában. Ha a szerző árnyaltabban ábrázolná a férj és a feleség kapcsolatát, hitelesebb lenne az asszony reakciója, és maga a történet.
Más novellákban is előfordul, hogy rossz házasságról ír a szerző, és ezek egy részében ugyanaz a hiányérzete maradhat az olvasónak, mint Az utolsó ebédben. Például nem tudjuk meg, hogy az Esti mese című novellában szereplő feleség miért ingerült a férjével és a gyerekével. Utalni kellene az előzményekre, így kerekebb, arányosabb lenne a történet.
Ahmed Amran novelláinak visszatérő témája a szülő-gyermek viszonyban összezárt emberek vergődése is. A Szélütés női főszereplője kómában fekvő apja betegágyánál emlékezik kettőjük kapcsolatára. Önmagában is fölfedezi apja rossz tulajdonságait. Ennek a novellának az olvasása után nem marad hiányérzet az olvasóban, mert megtudja, és indokoltnak érzi a lány apjáról kialakított véleményét.
Hasonló az Igazán című novella története is, csak itt egy férfi monológját olvashatjuk, aki elvált szülők gyermekeként szeretet nélkül nevelkedett, és elhatározza, hogy nem házasodik meg, mert úgy érzi, ő sem tudna más lenni, mint a szülei, és nem akarja születendő gyermekét olyan helyzetbe hozni, amilyenben ő nevelkedett.
Véleményem szerint A tisztelet a kötet legjobb novellája. A történet nagyon egyszerű és nagyon emberi. Egy arab faluban játszódik, egy fiú születéséről szól, de valójában egy egész család, sőt egy egész közösség életét mutatja be, helyenként szociografikus pontossággal. Cselekményvezetése lassú, kitérők, emlékek és reflexiók színezik, az egészben van valami időtlenség. Ez a szerző más írásaiban is jelen van. A gyermekek öröklik szüleik hibáit, elkövetik a bűneit, vagy, mint az Igazánban, küzdenek, hogy mások legyenek.
Ahmed Amran írói munkássága több szempontból is érdekes jelenség a magyar irodalomban. Első könyve okkal kelthet érdeklődést, és nem csak szerzőjének életútja miatt. Sajátos arab-magyar kulturális kötődése olyan színt hozhat irodalmunkba, amilyennel, emlékezetem szerint, eddig nem találkozhattunk.
(Fekete Sas Kiadó 2017)
Lajos és Ödön
Rippl-Rónai József: Karácsony