Magyar tanyavilág
Nehéz, nagyon nehéz Birtalan Feritől búcsúzni. Nehéz és fájdalmas. Nemcsak azért, mert mindig fájdalmas egy barátot elveszíteni, hanem azért is, mert utólag végiggondolva-végigolvasva életművét, fájdalommal érzem át, milyen nehéz élete volt, mennyi gyötrelem, bántás érte. Nem véletlenül hangsúlyozom, hogy így egybeolvasva műveit, mellbevágott Feri életének sok csapása, együtthatása a maga összetettségében. Mert beszélni sosem beszélt – legalábbis nyilvánosan, vagy nagyobb társaságban nem –, csak ült köztünk masszív támaszként és szelíd kiismerhetetlenséggel mosolygott. Ezt a szelíd mosolyt azért mindig megsemmisítették a versek, amelyek egyesével is sejteni engedték, milyen mélységekből fakadnak fel, de az életművet egybeolvasva rálátást engednek ezekre a mélységekre. Elsősorban azért, mert Feri versei önelemző versek, késpenge élességével fogalmazott, húsba vágó versek. Önelemzéseinek túlnyomórésze az évtizedeken át kísértő lelkiismeret-furdalás eredménye.
Az élete színterét adó minden területen gyötrődve élt. Korosztályának minden mellőzöttségét pontosan írta le, barátjának, Rózsa Endrének elhíresült Az elsüllyedt csatatér című versével egyenrangúan. „A halott, a túlélő, a becsapott apák fel nem nőtt, állampolgári jogokkal felruházott gyermekei vagyunk. Mondhatnánk ezt a korosztályt a kioktatottak, a rendre utasítottak, szemérmesen októberi eseményekről suttogók, Kogutowitz Manó-féle térképek fölött leselkedők, a mindent készen kapottak seregének. Ez a korosztály kivárta a negyvenedik szabad május elsejét, s ha megérjük, hamarosan visszük az unokákat a terekre, tisztesség csorba ne essék, mert nekünk nem volt egy vacak háborúnk, hogy esténként mesélhessük a gyereknek. Hát maradt a percek forradalma, a béke.” De sosem adta fel a cselekvés szándékát: „Hogy milyen korban éltünk, élünk? / Ez adódott. Ha jobbításáért, szebbítéséért tettünk vagy akartunk tenni, már megérte, mert csak a jóság örök, a múlhatatlan, amiért érdemes volt, amiért lenni érdemes.” Az elkeseredés, a rezignáció azonban mindig bekúszik ezekbe a lelkesítő szövegekbe, és mint oly gyakran, a lelkesítő, szívmelengető mozgalmi dalokat forgatja ellentétükbe: „semmik voltunk semmik lettünk / szalad a világ mellettünk / égszakadás földindulás / hej bunkócska te drága.”
Nemcsak az egész ország lecsúszását éli meg tragikusan, de a társadalomból való saját kivetettségét is. Egy háromszakaszos versében a szakaszokat a kirekesztést megfogalmazó mondat három variációjával kezdi: „mindenképpen a körön kívül / kopottan korszerűtlenül…”; illetve: „mindenképpen kívül a körön / aztán úgyis jön ami jön” ill. „ a körön kívül mindenképpen / feladva mindent csak a reményt nem” , s a harmadik szakasznak ez a zárása Feri saját sziszüphoszi „és mégis” erejét mutatja: „… akárha követ görgetve hegyre / lerogyva fölállva visszaesve / tudva nincs kudarc nincs érdem / nem lesz ki helyettünk újra éljen”.
Hogy milyen körön volt kívül? Végső soron minden körön. A munkások között értelmiségi volt, az entellektüelek között proli. Ahogy öngúnnyal nevezi magát: „prolibohóc” vagy „bohócproli”. Pedig felbecsülhetetlenül művelt volt, versei-prózája tele vannak idézetekkel, intarziákkal – csak nem hivalkodott velük. Az irodalom 1988-ig nem fogadta be, a fájó elutasításokat önkínzó módon gyűjtötte. Ahogy írja: „az állandósult kudarcaim az életben, az irodalomban nem jelenthettek más utat – bár én nem voltam értelmiségi – mint az alkoholt, az örökös menekülést a felelősségek vállalása elől.” Elemző képességével életének erről a korszakáról így ítélkezik: „A feledés kell az életben maradáshoz. Önvédelem? … De meddig tart az élet, meddig (mi ellen) védekezünk? Adjuk meg a múltnak, ami az övé, hogy jövőnk lehessen. Kell az értékelés, kell az átértékelés, de nem a megtagadás, mert minden elhallgatott jó szóval mi leszünk kevesebbek, nem az, akitől megtagadjuk.”
Állandó lelkiismeret-furdalás gyötri elveszített szerettei miatt, mintha betegségeiknek ő lett volna az okozója. Ahogy írja: „azóta is kínlódom, hogy a gyöngeségem miatt nem tudtam szembenézni a kézenfekvővel, a szörnyűséggel, hogy leválaszt rólam a nemlét, és nem tudtalak vigasztalni, nem tudtam könnyíteni az elmenésed, és így nehezül, roskad rám az ittmaradásom.”
Másrészt nem volt örömtelen életre kárhoztatva. Nagyon sok mindennek tudott örülni, teljes boldogságához nem kellett több, csak egy szép szerelem, jó és hűséges barátok. Mintha ezzel egyenlítette volna ki az élet az ő libikókáját. Egy viszonylag korai versében, a népdalok hangján így fogalmaz:
ha lenne váram
fokára tűzném az öröm lobogóját
ha lenne váram
egy tornya csupa gyásszal telne
élhetnék örömben gyászban emberül
ha lenne
de csak a torony épül legbelül
Ennek az érzésnek későbbi megfogalmazása: „Magam vagyok a fájdalom / Magam vagyok a gyász. / De ha így van – és én jól / tudom, hogy igen –, akkor / magam vagyok az élet, az ünnep, a / szerelem is. Nem darabokból összerakhatóan. / Oszthatatlanul.”
Átgondolva ezt a termékeny életművet, gazdag életet: sok boldogságot, szerelmeket, gyermekeket, jobb szívvel búcsúznék, ha ő boldogabban ment volna el. De ő így vonta meg a mérleget: „mit vehet el a halál tőlem / mindenemet szétosztottam / aki akart kapott belőlem / talán csinálhattam volna jobban / eldönti kinek hatalma / mennybe jutok pokolra / csakis így lehetett élnem / vagy nem én lettem volna.”
Drága Feri, verseiddel, önelemzéseiddel bizonyítottad: így kellett élned. És így kellett lezárnod az életművet a kis kötettel, az Akár egy etüd-del, amit félszeg mosollyal nyújtottál át nekem: – Erikám, ugye, erről is írsz? Ha írsz, kaphatsz egyet a facebook-ra feltett ételeimből!
Ez nagyon gáláns gesztus volt: Feri úgy főzött, hogy keze alatt alakultak át esztétikai minőséggé a zöldségek, húsok, tojások. Élvezte, hogy van valami, amit ő teremt. Mintha a versek nem teremtés útján születtek volna.
– Ferikém, ha én ebből a csülkös bablevesből ennék, másnap vihetnének az intenzívre!
– Csak nem gondolod, hogy meg akarlak mérgezni? – kérdezte tréfás megbántottsággal. – Majd készítek neked valami diétásat! És másnap ott díszelgett a facebook oldalán egy tányér túrógombóc, bőven meglocsolva tejföllel. – Erikám, ezt csak neked főztem! – írta alá.
Kaptam hát egy tányér virtuális túrógombócot, meg egy vékonyka utolsó kötetet az ajánlással: „Erikának, szép sorait várva, öleléssel Feri.”
Ferikém, mindkettőt köszönöm. Ilyet mástól nem kaphatok.
Birtalan Ferenc emlékének
Elindultak a szentek, gondterhelten
felszálltak a csepeli hévre,
elvegyültem közöttük. Fénytelen
arcok, haza, fejük fölött
glória párolgott.
A sziszegő ajtónál egy hosszúcombú
állt, körtemellén legyek unatkoztak.
Elzavartam a nyarat, de maradt.
Sejtelmessé vált az elmúlás,
megolvadt a fekete képkeret.
Én is találkoztam a lépcsőházban
hétköznapi hősöddel, a levágott
nyelvű asszonnyal. Előre engedtem
az árnyékát, lement a nap a zegzugos
pincébe. Szuszogott a lift.
Kerestem Hófehérkét is, de kórházba
került, hüvelygombát szedett a közeli
erdőben. Ezúttal sem hajtottuk fejünket
lágy szeméremdombra.
Esteledett, beletúrtunk a fák
koromkontyába. A fűz elszomorodott.
Birtalan Ferenc Át a Görgey Artúr téren
című verse nyomán
egészen más lett volna a helyzet
ha a fügefára pisál
főleg ha füge is függ e fán
a Görgey Artúrról elnevezett téren
mert akkor leszedtem volna párat
jövet-menet az orvosokhoz
de hát májusban nem szokott
füge tartózkodni a fügefán
de nem ám
és ő különben is az eperfára
(Morus nigra) pisált
a társa pedig a padon
ott ahol ülni szoktam én
na ott azon a padon nem pisált
én meg csak álltam
és minden összezavarodott hirtelen
az Eperfa téren Görgey Artúr pisált
augusztus este volt
de mégsem volt sötét
a világosságban csak álltam ott
aztán ő szépen leült a padra
ahol ülni szoktam
de épp nem ültem én
álltam a járda szélén
és láttam hogy valamit letett
kollázs Birtalan Ferenc verseiből
ma este béke van
miként ha ravatal volna
Hűvösvölgytől a Moszkva térig
az utcakő sem lószaros már
haláltalanul tiszta minden
az egész egy kicsit hamis
már az elalvás is nehéz
a vers hamiskás gyermeteg
az álmok nem arra lettek kitalálva
hogy a lépcsőházban
összesöpörjék az üvegszilánkokat
s új ablakon új üveg eressze be a fényt
láttam vacog a holnap
szívemre hűl az este
a nagy hivatalban készül a számla
hiába minden kifogy a versem
volt néhány évünk véget ért
utoléri a költőt a verstelenség
alatta lehetne patak itt
fölötte tiszta ég amerre lép
kollázs Birtalan Ferenc
verseiből halálhírére
és ágy se kell se szép halál
ha balladát kérsz hát balladát
üres az ég a harang tátog
nem válaszol a csend
nincsenek akik meséljenek
jaj mi lesz veled mi lesz veled
gennyedő romló sorsunk ellen
betakarózunk a csendbe
visszavágták az angyal szárnyait
az időm elfogy lassan eltelik
esendők vagyunk esendők
ma eddig tartott a mese
ha nem vagyok hát nem lehetsz te se
Magyar tanyavilág
Jókora gödröt ástak irdatlan munkagépek.
A kis fa ott hevert napokig félre dobva.
Heten bütykölték a három vezetéket.
Sárgult, fonnyadt a fácska lombja.
A masinák és a melósok elvonultak.
A kókadt kis fát helyére visszatették.
Most már a budapesti ég beborulhat,
Hullassa távoli szép fákért tiszta könnyét.
Jöttömben, mentemben a fácskához lépek.
Átfogom gyöngéden filigrán törzsét,
Súgok neki valami biztató semmiséget,
Hogy hajtson tavasszal újra lombot.
Tudom, másutt a rémisztőn tetovált őrség
A tüntetőknek törvényesen neki rontott.
Verset imádkoztam érte, de meghalt a kis fa.
Letarolt ligeteinkért a felelősséget ki viseli?
Egy kedd eltöri a jövőt, mint fényt a prizma:
A Költészet Napja előtt meghalt Birtalan Feri.
Ezt a tavaszt nem élte túl, miről ébren álmodánk,
A szabadság és a közjó elsőszülött fia.
Most megint nehéz napok köszöntenek ránk,
Hát búcsúzunk tőled is, jóléti demokrácia.
Ránk törtek identitásunk romantikus hazugságai.
Töltsetek jóféle vörösbort végül a rideg pohárba!
A helyzet, barátim, nem váratlanul lett ily drámai.
Te csak lobogj, lobogj, rég kifakult bérszalagkokárda!
Birtalan Ferencnek 2008. december
Olyanokat tudsz, hogy akkor végveszélyes
a lehulló vas, ha már elfeketült,
s hamiska bölcs ül szemed zugán, és
baráti asztal végén elmerengve
cégértelen-jó borodba, rákérdezel,
mint éli meg az Én a Szarka-tanyán
a lopakodó semmit, mint éli meg…
Mit mondhatnék? Szaporul a tünettan,
baljós a jel, hogy érdektelen már,
úgy, ahogy van, a légi közlekedés, az
ingatlanpiac meg a szállodaipar,
a sztárcsinálás mestersége és
kínálata, sőt a kaszinó, a tőzsde,
a műgyűjtés, az űrturizmus, a
meggazdagodás rejtelmes útja, és,
persze, az operabál – folytatnám, de unnád,
legyen elég, hogy elvagyunk még
töppedt bőrünkben, szokványos nyűgeink közt.
(Ennyi. Ilyen világ. Vagy majd egyszer? Talán?
Az utánunk-jövők?)
barna bikák vad vágtatása szívedben
tág rétek feletti szelíd szél suhogása
izzó vas-folyam sárarany ár-apálya
szerteszakító kín súlyos szerelemben
a nyomor rideg vasabroncsa töretlen
hiába minden lágy tangó szép ígéret
lelkedben rendíthetetlen hűs ítélet:
véded a földre bukókat tiszta versben
véreid igazát – mindét maradandón
nem Juranics-telepi Ladányi Mihály
módján – konok költőként lázító hangon
parázsló dalokkal nyóckeri hű zsivány
minden igás hatalom ellen – szabadon
míg a szív jó uralma értünk ki nem áll
Hollókői vázlatok I
Birtalan Ferenc legújabb könyve gyűjteményes kötet, egy nagyszerű, de mint kritikusai többször megfogalmazták, nem a főáramlathoz tartozó költő válogatott verseinek ünnepi kiadványa. Ellenfényben élni – vagy közismertség sűrűjében – voltaképpen mindegy, a cím kesernyés sugalmazása ellenére is nyilvánvaló, a művek számítanak egyedül. Birtalan esetében van miből meríteni, az esztétikum és az anyagbőség értelmében is. A viszonylag késői pályakezdés (1985 – Bérszalagkokárda) után két évtizeddel, a kettőezres évek közepétől a költő megtáltosodott, az addigi szórványos megjelenéseket követően, évente adja ki újabb könyveit, melyek között egy versbetétekkel, naplójegyzetekkel tarkított önéletrajzi próza is szerepel (Versek regénye – 2010). Birtalan Ferenc versei nagyon erősen kötődtek személyes sorsához, sorsának helyzeteihez… Költői próza és vers arányosan áll dialógusban egymással, s együtt képesek talajtalanságunkból eredő rossz közérzetünket, bizonytalan identitásunkat megérteni és megértetni – írta Pécsi Györgyi a könyvről. A Versek regényét is felfoghatjuk egyfajta összegzésnek, nem nélkülözhetően fontos és őszinte olvasmány Birtalan világához, a lírai világkép megismeréséhez. A 70 vers ellenfényben évtizedek terméséből ad válogatást, a versek ideje pedig szinte egy családtörténeti bemutató, majd a költővé levés korszakainak egymásra épülő darabjaiból áll össze kerek egésszé, a nagyszülőkről szóló versektől a jelen határáig. Birtalan szeret és jól tud emlékezni, lírai kötőanyagként használja fel a múlt legendáriumait és magánmitológiáit. Költeményeinek tükrében nem csak önmagáról, hanem a háború utáni honi állapotokról is érzékletes helyzetjelentéseket kapunk:
Szólnak a nóták a kolhozrádióban.
Sparhelten a víz vígan lobog.
Minden szép, és azóta sem értem,
miért nem lehettünk boldogok.”
…
„Ahogy kihal, dől az akácfa.
Ahogy elárvul mindenki ágya.
Ahogy elveszett, eltűnt a sánta asztal,
s én nem tudom, mit kezdjek magammal.
,
(Gyermekkorom)
A lírai én minden versében központi szerepet játszik, de a mindig reflektál a korszak problémáira, általános hangulataira, a saját lét primér élményvilágainak kiemelése mellett – Birtalan Ferenc a legalanyibb közösségi költő – így Gyimesi László. Nem akar kitűnni, kísérletező, új utakat keresni költészetében, nyelvezete a 70–80-as évek lírai beszédmódjának, könnyed, szinte olvasmányosnak is nevezhető változata és továbbírása. Az egyénieskedő stílus szándékos elutasítása ellenére, hangját azonnal felismerhetjük. A legtöbb esetben kesernyés ez a hang és nem nélkülözi az iróniát:
Rozzant talicska, benne csend,
hordom benne a végtelent.
A legkisebb fiúk dolga menni.
Ne gondolj Titokra, mese ez. Ennyi.
(Népmese)
Birtalan Ferenc életútja versei alapján is nyitott könyvként áll az olvasó előtt, azonosítható szereplők, évszámok váltakoznak benne. Megtudjuk milyen slágereket hallgatott a nép 63-ban, („adott a ritmus / kicsit lazábban mint Zorba / rázta a seggét a szocializmus…”), kik voltak Simonék, a keresztszülők, budapesti városrészek és utcanevek bukkannak fel, munkahelyek és szerelmi helyszínek kapcsán. Még a túlvilág és múlt szimbólum-lényei is kelet-európai rossz közérzettel, de kétségkívül hatásos módon idéződnek meg ebben a költészetben: „Ötvenegyben az istenek kiraboltak”… „nyitom a markom menjen a francba / ne levesbe a béke galambja” Egy remek, karácsonyi bevásárlásról szóló versben a kerekes „banya-taxit” maga után húzó költő a profanizált esztétikum rá jellemzően őszinte soraival szinte lakótelepi szakralitást teremt:
hazafelé kicsit szúrt a szívem
de mi az a majd hatvankilenc évhez
Jézusnak vacakabb volt
…
egy öregedő költő
fekete zsákban utazó karácsonyfája
(A harmadik)
A fanyar hangütések, a sokszor undorral tapasztalt realitások világába kényszerítik Birtalant, mintegy általuk láttamozza a menthetetlen valóságot. Az állandó visszaemlékezések sűrűjéből azonban olyan lim-lomok bukkannak elő, melyeket csak igazi költő képes pár odaillő kifejezéssel alkotássá nemesíteni:
a jégszekrény hiánya még évekig nem jelentett gondot
ami volt elfogyott
de közeledett már a fridzsider-idő
(Hokedlire tett nagy lavór)
Az elmúlás motívumait variáló versek a kötetben egyre gyakoribb szerepet kapnak, Arany őszikéi és Kosztolányi halál-játékai távoli minták Birtalan súlyos tartalmú skicceléseihez:
Hülye magány, az égre nézek.
Temető nélkül is hiányban élek.
Kik elmentek, bennem maradtak.
Türelmesek. Tudják, visszakapnak.
(Az Angeli úton)
Csak fény van, tiszta, kék.
Minden könnyű, jó, banális.
Le van szarva az ősz, a rohadék,
s az ajtóm előtt toporgó halál is.
(Nyarat kapsz)
Ahogy a költő fia, Birtalan Balázs is megjegyzi a fülszövegben, a szerző, élete során többször is megpróbálta abbahagyni a versírást. Szerencsére nem sikerült. A közel húszkötetnyi eddigi termés nagyívű összefoglalása lett a 70 vers ellenfényben, a pályakezdés és a kibontakozó sorstörténet lírai tereit tartalmazó könyv. Az életmű kedvelőinek ajándék, az ismerkedőknek pedig hasznos és nagyon ajánlott olvasmány. A látszólag egyszerű eszközökkel is jelentős költészetet létrehozó alkotó könnyed stílusa hosszú prózaverseiben is mesteri szinten ébren tartja a figyelmet. Kötött formákat alkalmazó művei pedig, (bár rímjátékai néha az öncélúság határán mozognak), izgalmas, sajátosan megszűrt képi megoldásokat vonultatnak fel. A könyvnek talán egyetlen bírálható pontja az elrendezés, illetve az utolsó versben szereplő káromkodós búcsúzás. Lehetett volna bármelyik másik költeménnyel is zárni, ha már gyűjteményről van szó. Persze gyorsan hozzátesszük, lehet, hogy az a megoldás mégsem lett volna olyan Birtalanosan fanyar gesztus.
(Cédrus Művészeti Alapítvány Napkút Kiadó Bp. 2015)
Birtalan Feri emlékére
Pépies vagy turbános?
Av (h)angárd vagy proccmodern?
Melyik ketrecbe préseljük?
S ha mindegyikből kilóg?!
Mi van, ha semelyikbe
sem fér be verdeső szárnya?
Ha minduntalan kiröppen
minden ócska kalitkából?
Rozsdás ketrecek és panel
digitális klisék fölé
emelkedik szellemi
szárnyain – túl földi kocsmán!
Épp túl a világvégén
Még soká napsütés és
Példátlan nyugalom van
Rügyek a föld szegélyén
Álló ég árad mégis
Tengerbe hajt a szomjam
Mert múlás a lét őre
Volt erdők méltósága
Árnyék vagy kő a kőris
Csak mindég itt lévőre
Nem várakozunk másra
Elmúlt a jövendő is
B. F. magyar költő gyönyörű verseit
saját hangján visszahallgatni:
együtt/v/érzés
Vasmunkás
Birtalan Ferenc emlékének
Amikor reggel felébred, első pillantása mindig az olajzöld fajansz kancsóra esik. És a körötte álló tucatnyi égetett agyagpohárra. Nem is annyira poharak, fületlen köcsögök, hullámos abroncs díszítéssel. Mindegyiken két betűs monogram. M. F. vagy F. J. Az egyiken három: N. I. P.
Éveken át titok övezte a nagy kancsót és a rejtélyes bögréket. Használaton kívül voltak. Kezdetben apja dolgozószobájában a könyvespolcon.
Fura volt leírni, hogy apja. Mert otthon csak „János”-nak hívták. Ezzel fel is háborította elsős tanító nénijét. „Szólj édesapádnak, hogy jöjjön be a szülői értekezletre” – figyelmeztette a régi világ szokásait még levetkőzni nem tudó teremtés, aki mellesleg ugyanolyan proli volt, mint ő. Hogy mit jelent az a szó, hogy „proli” csak később tudta meg. A tanító néni egyszerű fekete kötényruháját fehér gallér tette ünnepélyessé.
– Majd szólok a Jánosnak…
– Ne a Jánosnak szólj, hanem az apádnak –, fogta keményebbre mímelt polgári értetlenséggel és felháborodva a tanító néni.
– Annak szólok, a Jánosnak, mi csak így hívjuk…
János is maradt élete végéig. Később, mint a görög eposzok epitheton ornansa, ráragadt az állandó jelző, „pipás”. Mert a pipát akkor sem tette le, amikor beállt focizni az írók csapatába. Neki kellett anyja – családiasan a „Mami” unszolására befutni a pályára s elhozni a jeles dohányzóeszközt. A bíró észre sem vette, hogy civil volt a pályán.
A korsó a titokzatos Jozafát Társaság ereklyéje volt. Hogy miért éppen a biblikus Jozafát, arra senki nem tudott válaszolni, hiszen a kerekasztal lovagjai mind egytől egyig a kétkezi munka emberei voltak. Az eredetének utána járt: Avennir, India pogány fejedelme Jozafátot elzárva tartotta palotájában, nehogy keresztény hitre térjen, ám egy Barlám nevű remete megtérítette őt és egész népét. Apja barátai többnyire ateisták voltak és csak a kötelező iskolai istentiszteletre jártak be a templomba, így nem volt teljesen világos a választás. Hacsak nem a lázadás a megszokott, a gyűlölt, életüket megnyomorító rend ellen.
Ezt erősítette meg a kancsó hasas oldalára felkarcolt, a híres betyárt, a szabadságimádó Fábián Pistát éltető szöveg. Akit egy disznóólban kaptak el a pandúrok heves harc után.
A Jozafát Társaság tagjai mind erzsébetiek voltak, tisztes munkásnegyed tisztes munkásemberei. S innen jutottak fel az irodalmi Parnasszus első szintjére. Írásaik sorra megjelentek. No, nem a nagy tekintélyű Nyugatban, többnyire a Népszavában. De hisz ez sem volt szégyen, Ady és Krúdy is írt ide. A pipás Jánost egyébként Pillanatfelvétel című versével 23 évesen Kosztolányi Dezső mutatta be a Színházi Élet hasábjain. Ugyan ki másról írhatott volna, mint egy munkanélküliről, aki azért kalapos ember volt – a szegénység mindig méltóságteljes: „a Berlini tér közepén egy ember állt és kacagott!” A lapszámban mellesleg a már akkor is népszerű Latabár-fivérek (ma azt mondanánk celebek – de micsoda különbség?) mutatták be az új divatőrület táncot, a bigint s a bestseller Harsányi Zsolt is publikált. Manapság elképzelhetetlen lenne ez az átjárás, ám az értelmiségiek akkoriban összetartottak. Így jelenhetett meg Jánosnak kisregénye a nagypolgár Zilahy Lajos lapjában, a Hídban. Ahol bemutatták többi társával, a munkásírókkal együtt. Közben a könyvhéten Püski Sándornak köszönhetően könyveik is megjelentek. Igen, ez az a Püski Sándor volt, aki a rendszerváltás után hazatért New Yorkból, ahol tönkre ment az emigráció irodalmi igényeit szolgáló kiadója. Itthon próbálta újra indítani. Itt is tönkrement. De ez már egy más történet.
A Hídat a nyilas hatalomátvétel előtt nem sokkal betiltották. A szerzők illusztris társaságot alkottak, a népi plebejus és fajvédő Féja Gézától Veres Péterig, a kommunista Nagy Lajostól Illés Endréig mindenki szóhoz jutott.
Azután a történelem és a háború szele elsöpörte azt a világot, amely ellen oly keményen harcoltak ezek a munkásemberből lett írók. S megszenvedték annak minden nyomorát. Jánost is leültették pár napra egy „nemzetgyalázó” verse miatt. Ugye ismerős dolog, ma dicső miniszterünk „nem kívánatos irodalomnak” aposztrofálná műveit. Egyelőre talán nem ültetnék le. Maga Hain Péter a politikai rendőrség közismerten kegyetlen vezetője hallgatta ki és próbálta jobb útra téríteni. „Mit keres maga, elismert író ezek között a senkiházik között?” Rossz stílusban kezdte, de nem ezért nem ért el eredményt. Ezúttal a bikacsök elmaradt. Nem úgy egyik költőtársuknál, akit annyira elvertek, hogy élete végéig dadogott. Meg is kapta érte a „dadogós” jelzőt. Szerencsére verseiben nem dadogott, de igazából nem találta meg saját hangját.
A baráti társaság tagjai 1945 után beálltak az új élet formálóinak sorába s belemerültek az országépítők nem könnyű sorsába. János államosított, a papírgyárakat járta végig. Könyvkötő lévén jól ismerte a terepet. Próbálták is a volt tulajdonosok megkörnyékezni. Az ajándékkosarakat rendre visszaküldte. Az éjszaka „véletlenül” feléje küldött pisztolygolyót nem tudta visszaküldeni, de az szerencsésen elkerülte. S elkerülte a személyi kultusz fenyegetése is. Mielőtt Rajk Lászlót letartóztatták, átkerült az irodalom területére. Szerencsésen túlélte a nehéz időszakot, s nem jutott egykori elvtársa sorsára. Egy ideig koslattak utána, még „megfigyelőt” is beültettek hivatalába. Megúszta.
Túlélte, mint ember, mint hivatalnok, de mint költő, társaival együtt kemény pofont kapott. A magyar filozófia és irodalomtudomány egyik kiemelkedő alakja parentálta ki ugyanis társaival együtt az irodalomból. A mindent a nagy német klasszikus irodalom szintjéhez mérő filozófus kerekperec kijelentette, hogy a munkásíróknak nincs helyük a hazai literatúrában. Majdnem igaza lett. Egy ilyen kijelentésnek akkortájt súlya volt.
A Jozafát Társaság tagjai közben, elfeledve a sommás ítélkezést, azért tették a dolguk. És össze-összejártak. Kimentek Rideg Sándor csőszkunyhójához a csepeli bolgárkertész birodalomba, hogy meghallgassák új regényét. A bográcsban főzött gulyás és a savanykás bor megtette hatását. Az el-elbóbiskoló társaságot csőszpuska dörrenése ébresztette fel.
– Az anyátok istenit, a pörkölt jó volt, a regény nem kell!
Az Indul a bakterház írója különben szelídlelkű és jó ember volt. Egy ideig az újjászülető magyar honvédség kultúr-brigádjában dolgozott. Egy este vidáman állított be Jánosékhoz. Megkezdett üveg bikavért és zacskóban islereket húzott elő a zsebéből. Nagy kincs volt ez akkortájt.
– Nektek hoztam, a fogadásról – jelentette ki kedves büszkeséggel babrálva bajszát.
Az évek múltak s lassan mindenki megtalálta a helyét az újjáépülő életben. Volt, aki pedagógiai pályára kapcsolt át, s mint az Országos Pedagógiai Intézet igazgatója ment nyugdíjba.
Érdekesen alakult a N. I. P. monogram tulajdonosának sorsa. Mint a Dési Huber vezette munkásművész kör tagja markáns színvilágú fauvista képeivel aratott elismerést. Majd az iparművészeti gimnázium igazgatója lett. Derűs, nagydarab ember volt, mosolya és öblös hangja betöltötte a szobát. Egy ideig még az erzsébeti rendőrség vezetőjeként egyenruhát is húzott. S barátjuk, a régi világból való Hany doktor úr kérésének is eleget tett, rendőri kíséretet biztosított a teherautókhoz. A makulátlan kétsoros zakót viselő, csokornyakkendős tisztiorvos velük vitette a közfürdőbe a piactéri nyomortanyák barnabőrű népét. S miközben lekopott a kosz, fertőtlenítette a lakásokat.
– Itt nem lesz járvány – jelentette ki s az asszonyok kezet csókoltak a doktor úrnak. Ilyen világ volt. Vajon lesz, aki megírja?
János közben folyóiratot szerkesztett, könyvkiadó igazgató, később az írókról gondoskodó állami intézmény vezetője lett. Közben azért írt, verseket, majd a líra helyét a próza vette át.
Nem járt ilyen szerencsével a kör egyik legtehetségesebb tagja, aki a bögréken a T. L. monogram mögött rejtőzött. Nem tetszett neki a Rákosi-kor világa, munkás lelkének nem volt ínyére a parancsuralmi rendszer. Az 56-os változásokat követelők élére állt s egyik remekbe szabott verse egy életre meghatározta a sorsát, elkaszálta karrierjét. A Piros a vér a pesti utcán kettétörte a sorsát, de nem változtatta meg hitét. Továbbra is bízott egy más, boldogabb, szabadabb világban, s nem a múlt folytatásában. Mint ’56 első napjainak sokezer diák és munkás tüntetője. A cím sokatmondó, első szava az emberekre lövető levitézlett belügyminiszter neve volt, ezt akkor mindenki értette. Tamási bácsi – otthon így nevezték – később a csepeli munkásművelődés egyik atyja lett. Ahogy a helyzet konszolidálódott, kötetei is megjelentek. A sors fintora, hogy a belügyminiszter a szegedi szalámigyár igazgatójaként, nyugdíjas szakszervezeti vezetőként 14 évvel élte túl.
Voltak azért a körnek olyan tagjai, egykori munkásírók, akik tisztes rangot harcoltak ki maguknak. Benjamin László a magyar líra egyik gyémántkeménységű, meg nem alkuvó igazmondójaként vívott ki magának rokonszenvet az irodalombarátok, és félelmet a párt egyes csinovnyikjai körében. A nagyszerű novellákkal induló Molnár Géza, akkoriban az ifjabb nemzedék tagja, mint kultúrdiplomata építette a magyar külkapcsolatokat s regényeivel lett népszerűvé. László Gyula ifjúsági íróként formálta az új nemzedéket, szerkesztette a Népszabadság gyermek-rovatát. Lelkükben sohasem tagadták meg, honnét jöttek. Sokan ortodoxoknak, konzervatívoknak titulálták őket, jogos morgolódásukat gyakran kellett elviselnie, csitítania a 80-as években modernizálódó pártvezetésnek. A rendszerváltást kevesen érték meg, s többnyire hallgatásba burkolóztak.
Egymás után mennek el. Most megint elment közülük valaki, Birtalan Ferenc. Lassan emlékük is elhalványul. Egyáltalán léteztek? Létezni fognak? Vagy megmaradnak az irodalomtörténet szerény lapjain, lexikonokba, lábjegyzetekbe rejtőzve?
A mi dolgunk, hogy tegyünk róla, hogy ne így legyen. Hogy becsülete legyen a munkának, a kétkezinek. Hogy megmaradjon bennünk a hit egy értelmesebb és szabadabb életben.
Amiért lassan a feledés homályába vesző eleink éltek és tettek.
A hegyek. A haza. A sólymok.
Igaz mindenki igazsága.
Van mindenre, ellene elég ok.
Minden mindennek a mása.
Magyara vagyunk a magyarnak.
Illik tudni, ki kinek őse.
Akárki lehet itt hatalmas,
míg kövön nem marad kő se.
Aki azt mondja itt, ma: ember,
hiszi, közöttünk ő az isten.
Nekünk jövő, nem kegyelem kell,
túljussunk végre bűneinken.
majd mondjuk azt ha kérdezik
mi csak szállni akartunk
nézzék a vállunk csonkjait
most is az ég felé tartunk
majd mondjuk azt ha kérdezik
míg a szó a szánkra dermed
mondjuk majd mondjuk azt nekik
már nem adhatunk kegyelmet
szót találni a bedeszkázott ablakú ház csöndjére olyan
mint szerelmet idézni fagyos januári estén
amikor hófelhők mögé bújnak a csillagok
s havat tipró talpunk alatt ropog a fájdalom
bedeszkázott csöndház ahonnan vakon néznek az ablakok
reménytelen mint visszatalálni egy valamikori szerelembe
mikor fényragyogásban forrtunk össze a nyári zenében
s csak a tücskök a fű az ég kéklő koronája zengte a nászunk
vakon néző ablakok csöndház a deszkák
mint megromlott szemeim mögött az álmok
jönnek-mennek évszakok de kilopni belőlem téged
hiába próbálkoznak sátánpofájú tolvaj évtizedek
hallom a hangod mintha te is és ma is azt mondanád
elvesztette hatalmát az idő ne félj
deszkák mögötti sötétben nem múlik el a szépség
mert kell a hűnek-maradás a néma szobákban
a bedeszkázott ablakok mögött soha nem múlhatunk
egyszeri hűségpecsét életünk-halálunk őre
barnult szemfödéldeszkákra néz a január is
categoricus imperativus és csak a csönd a zene a hűség
itt vagyok honn bércektől távol
itt ahol tesped rohad az ígéret
ezer éve úsznak a kompok
s üresen száll égbe az élet
félve kel a reggel szipog az este
csákmáték uralnak rangot
bohócbukszákat tömnek degeszre
mások lesik a tetves galambot
itt vagyok honn hol nincsen honn senki
éhes kutyák egymásba marnak
itt próbálok embernek lenni
rokona koppánynak rokona vajknak
itt hol vérről dadog a táltos
hol szellem nem csak keselyű szállhat
hol rég lovat ma ember embert áldoz
s bő nyállal hazudnak máriának
itt vagyok honn hol stokkol a majré
hol minden kaja ibrahimé
hol sárba tapossuk európát
itt kéne lennünk valamivé
de szép is emlékezni rád
napfényt szikráz a jázminág
nyár van és nincsen semmi baj
talpamra por ég gázolaj
maroknyi hit kell és remény
kezembe fél zsíros kenyér
legkisebb vagyok és erős
nem veszítek az utca hős
piacról jössz nagy cekkerekkel
szaladok eléd más semmi sem kell
nézem a lengő kék ruhát
sietsz felém a százin át
(in memoriam Franyó)
hát dolgozunk vagy nem bögd meg
jó ez a kis piroska kisasszony még egy rundot
szomorkodunk a barátainkkal
tetszik tudni mi vagyunk a munkásosztály
tizenegyedike van
jár ez a kis kikapcsolódás
drusza te meg baszódj az irodalommal
írj verseket vagy mit is mondtál
kisasszony még egy rundot
nem vagyunk mi jambusok
bassza meg a hálaisten
egészségünkre
megérdemeljük vagy nem
jó ez a piroska franyó
igyunk arra is hogy druszák vagyunk
tudod ki a fasz törődik velünk
mi vagyunk a munkásosztály
tudod mik vagyunk mi bögd meg
még egy piroskát kisasszony
ma ünnepel a munkásosztály
ne a kezünket a körmünket nézze
tele vagyunk lóvéval
az asszony úgyis tudja hogy hazamegyünk
így van fizetésnapon
hát ennyi jár
bassza meg az anyját a műhelyben a kalapács
a parasztok meg tudod mit csináljanak a sarlójukkal
még egy rundot kisasszony a pirosból
ma ünnepel a munkásosztály
„Bocsásd el, Uram szolgádat, szavaid szerint békében”
(Lukács 2,29)
„már ha az igazságot (és az Életet)
az Írások valóban megmondják nekünk”
(Birtalan Balázs: In fine)
vasárnap az úr megpihent de azért hagyta járjon a hév meg a metró
kinyitva fekete ernyőm elindulok kies csepelről lágymányosra
kiengedett a tegnapi ónos eső maradéka
de óvatosan araszolva a csigolyatörés emléke meghatározó
odaérek tíz órára
nem tudom mióta nyomaszt a kényszer ne késsek el ha úgy ígértem
megérdemelne egy emlékmélyrétegi búvárkodást
halálról beszélgetni
ha nem szakmai fórum a helyszín
s nem ezerkilométerekre halók az alanyok
ülve egy fehér ágynál
infúziós állvány hánytál a korán behozott ebédes tálca mellett
amire a praktikum miatt a vacsorát is odarakták
próbálva szalonképessé tenni a dolgot nem egyszerű
a lét és nemlét határán másként működnek a dolgok
és akarva nem akarva megjelenik (vagy mindig is ott van) isten
nem működik a kincstári mosoly optimizmus
és egyre gyakrabban kap főszerepet a múlt idő
nincs mód elkerülni a szemkontaktust
a sunyítás mindennél árulkodóbb
és elhangzik az igazított kérés
bocsásd el most szolgádat békességben a békességbe
mintha korbáccsal ütnének arcul a 17-esben
és tudod nem te vagy simeon
de a kiválasztott fekszik az ágyon
hol volt hol nem volt volt a Logodi utca
alatta a Vérmező
fölötte a lovasút-sziklaisándor-lovasút
ahol körbefut a hatalmas várfal
ezerkilencszázhatvannégy
november huszonötödike este
obeliszk-magas zöld cserépkályhában parázs
a szobában épp csak lengő árnyak
ahogy az izzó fából egy-egy kicsi láng felcsap
az a hol volt hol nem volt Logodi utca
még eget hasít a kedv szárnyal
ahonnan Zuglóba visz a busz
egybeolvadok a hajnalsötét gyárral
Csibész pulink mintha tudta volna
óvatosan támaszkodott hasadnak
érezze hűségét-szeretetét
a benned búvó magzat
s akit mégse láthatott
mert a garzonban dönteni kellett
ő vagy a gyermek
az a hol nem volt Logodi utca
zabolátlan csapódó szerelemmel
Bogár Kati Bogár
vergődöm tehetetlenül
mert állandó ítélet állandó kegyelem kell
tanulni elfogadni a felnőttséget
hogy minden pusztulás onnan indul
ha nem szeretsz már ha nem szeretlek téged
az a hol volt Logodi utca
ahová borral jöttek a verstárs-barátok
ahonnan világváltásra csalogattak a kocsmák
égig szökött a kurtítatlan álom
ahol bámultunk a lebukó napra
mint Tóth Árpád a rondellákon
az a volt Logodi utca
az a talán igaz se volt fiatalság
az a hetvenkét lépcső a lakásig
ahol végleg eldőlt mehetek bárhová tőled
soha nem fogok elérni másig
az a Logodi utca
a minden kezdetnek végnek útja
ahol pelyhesedett kinőtt
semmivé lett a szárnyam
Logodi utca
köd előttem köd utánam
ki emlékszik a rózsacsokorra
amiért a Vérmezőre űzött a részeg este
a feldőlt vázára
sebektől csúfított kezemre
ne mondd hogy nem hoztam virágot
tocsogott a víz áztak a vérszínű szirmok
részeg volt az este részegek az évek
a tizenegy év a várban
hányingerig dédelgetett álmok
hit egy jobb világban
mesékben forgatott fiú
szórtam eléd sallangos verseket
törölgettem arcod bánat-patakjait
ki emlékszik a csokorra
ki rád
ki a semmiből lángoló felem lettél
aki tűz nélkül hagyott
aki nélkül létezem
de csak egy rothadó fél vagyok
nem hittem istenekben
hogy sorsunk elrendeltetett
de nem lehetne álmodni szebben
hogy én megátkozott
találkozhattam veled
ma már minek királlyá lennem
dideregtető trónteremben
feküdni baldachinos ágyba
azért hogy hiányod remegjem
összekarmolt részeg rózsaárva
kezd az agyamra menni
a bárzongorista
a vadrózsából került a tabánba
ahogy beléptünk
játszani kezdte
neked white lady az asztalon
és nem jut eszembe
pedig alig több mint negyven éve
hó esett
szikrázott december
felakasztottam a kabátod
a zongorista
ahogy bementünk
nekünk játszott
alig volt több
kezd az agyamra menni
hogy mennyi éve
a tabán
nem a kakas
a presszó
mindig színház után
még hatvankilenc előtt
neked white lady az asztalon
kezd az agyamra menni
a hogyhívták zenész
mit játszott
nem tudom
fogason kék
teddybear kabátod
szép szikrázó havas december
lehet hogy piafot
piafot szerelemmel
ahogy bementünk játszani kezdte
asztalokon fehér terítők
a rojtokra jól emlékszem
csak az arcod nem áll össze
nem
az istenért sem
Szökőár után is hazatér a tenger.
Elcsöndesül az esti madárdal
Denevér suhan az éjben
Egy bogár láng körül szárnyal
A végtelen eléd térdel.
Ébrednek kint a szirének
Gyémántszikrát üt hajukon a Hold
Csillagokig sajdul az ének
Fájó szívedért ne őket okold.
Jakprémes izzó öledbe rejt
Fogad szerelmed televénye
Istennőm vagy és én a kegyelt.
Belehullunk a tejszínű égbe
Parti fövenyre írtuk a jelt
Nyitva az éj arany a szem érme.
Szélisten Esőisten
Hozzatok enyhülést
Sebére szívemnek
Madáristen
Tépd torkomból a jajgatást
Szaladj elő ősi hegyekből
Leopárdisten
Nincs velem az én szeretőm
Napra tárja combjai ívét
Mézcsorgású kútjára
Más hajol enyhért
Tengerszín szeméből
A gyönyör másra sugárzik
Elment a tengerszín szemű
Mikor a medve északra indult
Összeszedte fonott kosarába
Ami hozzá tartozott
Ment a medve után
Nincsen azóta nyugovásom
Állok határunk hegyének ormán
Hiába nézek utána
Látásomat homályosítja a
Szelek Ura
De várok
Szökőár után is hazatér a tenger.
Tengerszínszemed búcsúztasson
Emlékszel még szaladtál nevetve
Friss virágokat lengetett hajad
Fű csókolta meztelen talpadat
Repültél a mezőn mint a lepke.
Smaragdokat kaptál nagy szemedbe
Tengerzúgás volt igéző szavad
Tenger szemed a tenger te magad
Szellővel lettél a tavaszba festve.
Hordlak magamban miként ha terhet
Hogyan lehet a szép ilyen nehéz
Elveszett belőlem rég a gyermek.
A Nagy Szellem már tudja terve kész
Nem kell kérni se kapni kegyelmet
Szemedbe hullok én a tengerész.
volt hatvanegy napunk a közös ég alatt
beleborzongok
veled együtt én
a maradék a satnya
mit tudtam én mi van New Yorkban
mit tudtam én hol ki a magyar
homlokomon az átszúrt érbe
lüktetett
anyám vére
nem tudta ő sem én se:
az óceánon túl elfogy
egy kis haza nagy zenésze
van-e kezdet
van-e valami készen
hatvanegy év után sincs válaszom
kínzatunk gyönyörben szenvedésben
s ha szívünkig ér egy zongora
hegedű hangja
megértjük-e miért jöttünk
e nagy kalandra
ide hol gyermekgyönge az egység
kellenek hát kik küldetnek: szeressék
verssel ecsettel sámánvarázzsal
húrosokkal ütőkkel cselesztával
(Amiről egy költőnek az jutott eszébe…)
Ahogy mentem az emlékmű mellett,
eszembe jutott, neki mi jutott eszébe,
s szégyelltem, nekem semmi fennkölt,
csak az, mennyire bebasztam az este,
mint löktem újabb söröket a felesekre,
aztán bort, pedig a hülye is tudja:
a gyomornak visszafele is van útja.
Ez jutott eszembe – a nevek kőbe vésve –,
az emlékmű mellett amint mentem.
Kannás borral kellene locsolni őket,
a jégben-nyárban seholba menetelőket,
kikről senki se tudja, miért, mikor, hogy…
Itt romlanak, rabtartójuk az oszlop,
s róluk himnuszokkal zengenek dicsőséget.
Én meg csak szomorú vagyok, zúg a fejem.
Nekem ne szarjon galamb az emlékművemen.
Ne olvassa a nevem holmi részeg állat,
nem kell dicsőség, süket magyarázat,
mit is akartam ezzel a verssel mondani,
hisz’ jaj: csavargó Dani jól tudja a választ:
akarta a… menj az uszodába, eredj mosdani.
őszi levél hull hősi halottak
kockakő-barikádos az utca
hiába vak nem látni amottat
vajh hó takará senki se tudja
avar ég arra nem látszik füst csak
domb mire léptél vagy sír a halom
kis erecskék tavakba csorognak
jaj ne gyaláztass meg forradalom
elmúlt az az idő, amikor gyerekek visongtak
az asztal üres összecsukva
tegnap volt szombat
nem villódznak a fények
estéről ragadt itt valami süteményillat
lefekvés előtt megnyitom az ablakot
és az is itt hagy
letelik egy élet
nem nagy ügy
csingilingik jövőre is lesznek a fákon
mária pelenkát cserél
jön új karácsony
éjjel fölébredtem
együtt veled
összefonódtak lábaink
megsimogattam arcodat
bódított az ágymeleg
de elhagyott az álom
már nem simult hozzám a melled
tudtam nem vagy
hogy nem ölellek
fölkeltem
pisilni kellett
a kórház utáni első éjszakán meggyötörtek az álmok
miként kerültem Újpestre
öt-hat év körüli fiammal nem tudom
átszaladtunk az úttesten
villogott már a zöld
a busz indulóban
odaát vettem észre
a városba nem arról az oldalról kellene menni
szemben félutcányira a megálló
hülyén éreztem magam
láttam kik a lámpánál rekedtek
figyelik miért akarok visszamenni
a megálló városfelőli része dombos volt
fiam leszaladt ideges lettem
ordítottam: azonnal gyere vissza
a hangom megijesztette
és egy latyakos részen
igyekezett visszajönni a megállóba
de egyre mélyebben tapadt a sárba
s én kiabáltam: ne arra
de már elterült a mocskos lében
arcra borulva
nyúltam utána nem értem el
valahogy visszamászott a domb aljára
és elszaladt a város felé
álltam tehetetlenül nem tudtam mit kellene tennem
és mit fog szólni az anyja
hova lett a gyerek ha nélküle megyek haza
végül elindultam de valahogy letévedtem a Váci útról
teljesen ismeretlen volt a környék
és reménytelennek látszott még az is
hogy onnan valaha kikeveredjek
elővettem a mobilom és hazatelefonáltam
a fiam vette föl
de már a mostani a majdnem negyvenéves
és mondom neki mi történt
de nem tudom mit válaszolt annyira össze voltam zavarodva
és leesett az a rohadt telefon
és utána már hiába nyomogattam
csak világított mint egy elemlámpa
– nem is tudtam addig hogy az is van rajta –
végül találtam valakit
aki megmondta miként jutok vissza a Váci útra
indultam tovább a város felé
de újra csak összevisszaság
éreztem kiver a víz
innen már nem fogok hazajutni sosem
és ha igen
mi van velem mi van a gyerekeimmel
felkínlódtam magam az álomból
kinyitottam a szemem
néztem az idegennek tűnő szobát
vártam a kórházfolyosóról rám törő hangokat
csönd volt
Zselyke mocorgását hallottam a másik szobából
hazajöttem de a kisfiú elveszett
és igazából nem tudom ki volt
lassan kikéredzkednek az erkélyre
a növények
a szoba árva
áporodik a magány
örökölt nippek
könyvek között a sok lom
tűnik minden ami élő
ravatalosodik az otthon
állnak a poros esernyők
szekrényben halálra ítélt ruhák
nincsenek a falakon
családi képek
fekszenek döglött szőnyegek
mereng a vetetlen ágy
kifogytak vágyaim
nincsenek
a felkelek-lefekszem gördít tovább
itt győzni nem lehet
voltunkat bomló anyag sem őrzi
az ablakon betévedt darázs berreg
maholnap berobban a nyár
az ősz a tél
aztán elmegy
valaki mindig elmegy
nehéz szembenézni a szörnnyel
leterít az éjjel nincs menedék
előbújik a rejtekekből
feléd vicsorítja nappalodat
ha elfogy a szerelem
nincsenek érveid a tavasz mellett
beleizzaszt a sötétségbe
a nemléttől való iszony
nehéz szembenézni a szörnnyel
ha beléd hasít:
kívül-belül te vagy a lidérc
te akit szárnyak emelnek
téged hívnak a tengerek
és tudod: nincs kegyelem
te vagy a bűn az ítélet
te a hóhér és akit vesztenek
Jó idő van végiggondolásra.
Nincs csont-hideg, de őszül mocskosul.
A leveleket szél hajkurássza,
felhős az ég, már délben alkonyul.
Mit gondolok tavaszról, télről,
semmi súlya nem lehet ilyenkor.
Távolodóban gyásztól, reménytől,
helyem adott, ismerhetem jól.
Magamnak teszek föl kérdéseket,
nem kellenek égi válaszok.
Voltomat tudom, mivé leszek:
a képlet pontos, rám szabott.
Megméretett mihasznaságom,
nem titok, mi került latba.
Jó lenne, maradna hiányom,
ha belehullok a nagy kalapba.
Így a szép, jó. Esővel, fénnyel.
Szimfóniává dicsőül e nap.
A karmester beint, vezényel.
Beethoven néz, mintha a hangokat.
a Szent Imre téren ahol a Hév megáll
s valaha egy vekni kenyeret nyomtak
a kezét zsebében tartó Lenin hóna alá
a fotós bolt bejáratánál
támaszkodik befelé néz beszél
fején fekete kendő megkötve hátul
az egész alak olyan régimódi rockeres
eleinte azt hittem a szomszéd zöldségkereskedő
idejét múlatja az optikussal
aztán teltek a napok hetek
s hogy támasztotta tovább az ajtóoszlopot
kezdett gyanús lenni a dolog
a zöldségboltban mindig volt ki dolgozott
de őt belül nem láttam soha
hajléktalan – mondta a lányom – bolond
ugyanaz a póz ugyanaz az ajtó
hót-koszos ruha
tiltakoztam még – ugyan ne mondd
de a tények túlontúl egybe estek
fogytak érveim fogyott a tán esetleg
egyszer
mert én is inkább csak magamba járok
hangos szitokszavakkal valaki mögöttem jött perelt
nem fordultam vissza igazán nem érdekelt
ahogy mellém ért s továbbhaladt
jellegzetesen csosszanó láb csámpás bakancs
fölismertem: a fotósbolt-ajtós-rockeres
kit addig csak egy helyben állni láttam
megy mellettem hadonászik integet
s káromkodik bizony
figyelmen kívül hagyva az illemet
valami rosszéletű némbert szapulva
nem volt mellette senki se de ő pörölt vele
hogy szemét a világ s te vagy a mocska te
te ócska kurva
ment csoszogva s én szokás szerint
a magam tempójánál maradva
tovább a megszokott úton
kicsit figyelve még a hangra
hirtelen belerettentem:
ugyan néznek-e így engem
ki Csepelt nap-mint nap botommal tekergem
lehet hogy beszélek is
s ha szembe jönnek
nem érdekel szemem se rebben
nem mindegy ajtó körbe-út
lehet én is rég legenda lettem
nézd: a félnégyes barom
mutat az optikus az ablakon
a zöldséges bólint
s a rocker mondja mondja
(Ab urbe condita)
Feledve a Város messzi születését, Livius,
ennyi ezerév múlva ideidézlek, lásd mivé lettek
a győzni akarók, hogy feledték szívükből ki a békét,
zsarnokok büszke harcosainkat mint tették kutyákká,
s lett romlott a valamikori szép-akarat a jóért.
Hiába újrázik a pilátusi kérdés, a nép hangja
Krisztus nevét átváltoztatja Barabásra.
Mondd, Titus, szolgákká lettünk mind, mi a büszkék,
emberi jövőt nem érdemlők, fényes babérra érdemtelenek?
A hősök még tudták, megcselekedték, de rólunk kik,
hova viszik a gyávaság hírét, hogy hagytuk, a zsarnok
nyakunkra tiporva arcunkba röhögje: ő a király!
Belepiszkítva hullagödörbe rohadnak az eszmék,
erre képes ez a város, ez a gőgös, múltba meredő had.
Valahaiak, kik védtük e hazát mindenek ellen,
magunkra, testvéreinkre emeljük ma a fegyvert.
Sírunkon új évezredek gyalogolnak, s hogy
lábaik alatt fekszünk, elfedi gyógyítón majd az idő.
Lesz-e mondója történetünknek:
Itt reszkettek a gyávák,
kik nem merték szavukat, dárdájukat felemelni.
Szolgahad volt. Ne emlékezzen rájuk a Város,
kik hagyták, ócska Nérók lantszó-kísérve
rájuk gyújtsák az otthont, ennyit ért náluk az egyakarat!
Méltón a városalapítókhoz, ébredni kéne,
elűzni e senki hordabagázst.
Vihar készül
Sok évtized után újra itt.
Halántékod vágóasztalán a falu:
a tehenek egyedül ballagnak haza,
félnótás Béla hozza este a tejet,
sakkozni kell vele és kikapni,
a hízó halk röffenéssel tartja fültövét
apámnak, aki a döfés elől
kora hajnalban eltűnt kiküldetésbe,
cicánk se babázott le nélküle,
mi meg a drága öntött vaskályhát
a MÉH-be cipeltük: az úttörő
így csapta pofán akkor a gaz Nyugatot…
Most meg itt gyülekszünk
Te ki vagy?
B. Erzsi hol van, nem tudja senki?
Zefirelli-álmodta arcából
tudtam meg mi a szerelem,
szerettem volna elmondani Neki,
mielőtt végleg bekerít a csend… –
Egyforma fényképek járnak körbe,
beszámolók is mintha indigóval,
ráncok, táskás szemek,
a közelgő semmi kényszere,
leendő urnákra hullongó kitüntetések,
a címlistán egyre több delete,
egymást vagy volt magunkat keressük,
ki kérdezett akartam-e…?
Aztán végre szétárad lassan
vérünkben az örök varázsló,
az alkohol…
Találkoztunk
A délután korán felissza
már a fényt
persze tél jön megint
naponta gyászjelentés
vársz, nézed hogy hull a hó
leendő végső bunkeredre
ha majd tragikus hirtelenséggel,
(régésznek se leszel öröm)
csak hull, hull a csend
örökzöld növények fejüket hajtják
talán melléd kerül kit szerettél
az utcán se ismer rád senki
pedig sokan neked köszönhetik,
sebaj, majd melléd fekszenek ők is,
még vannak kicsit, addig ameddig
összenéznek, miről beszél ez…?
Semmi, semmi, rossz sírvers-kísérlet
se hó, se csend, lassan zajló halál
ki kérdezett, kell-e ennyi fájdalom? –
De mondhatjuk szebben is:
Hívatlanul egyszer erre járt,
Semmi és Végtelen között,
ez a maroknyi por emlékszik csak
hogy volt, szeretett, majd elköltözött
Egy férfi ül az ablaknál. Az ablak történetesen egy panelházból nyílik, a férfi történetesen a Birtalan Ferenc nevű költő. Az ablakból kinézve nem a tájat szemléli, hanem emlékeit kutatja, magában mormolva, félhangosan kimondva vagy az előtte lévő papírral megbeszélve – verseket írva – életét szeretné felidézni, újra megélni. Ezekből az emlékekből állított össze három kötetet: Rigótörténet feleségének (2013); Játszik éjszakát (2015); Barbár-mennyország (2015) címűeket. (A tanulmányban a kötetek címeit kezdőbetűjükkel jelölöm, a mellettük álló arab számok az illető kötet oldalszámai.)
tíz éve mióta itt lakom
egyfolytában fúrják a betont
ha felejteni akarok
kinézek az ablakon
(B 78)
egyedül vagyok mint mesékben a vének
van hogy fölkapom a fejem
szent ég megint magamnak beszélek
( J 33)
Rigótörténet
Birtalan önmagáról mesélő költő: verseit egyes szám első személyben írja, egyszerűen, a köznapi beszéd kifejezéseivel és sodrásával, avagy lassító tempójával. Van ugyan kivétel: éppen a Rigótörténet, feleségének – ezt prózában, elbeszélő módban, egyes szám harmadik személyben írja. Elbeszéli a kedvesnek mi történik, amióta egyedül maradt, mi volt a legerősebb, a legutolsó emlék a feleségével való együttlétről. „A rigókról mindig beszámolt. A végén már csak a rigók maradtak. Róluk mesélt. A két fiókáról, hogy kiröpültek, hogy üres a fészek… – Róluk írj… a rigókról” (R 78) És Birtalan írt, nemcsak prózában, hanem főként versben is. A rigó gyermekkorától kíséri, a tavaszt, az ifjúságot, a boldogságot jelenti: „visszapörögnek az évtizedek / és kisfiú vagyok / újra kamasz a simogató márciustól / hiába tudom / semmi sem igaz / kigombolt ingembe bújó szél se / mégis megbolondulok érte / a rigóénekért / gerleénekért…” (B 46). Másik elbeszélő darabja vers, az egyedül maradás éveiről, amelyek a költő teljes szétesését mutatják, amely szétesést a magánmitológia – rigó – egy visszatérő képe eleveníti meg: „a fontos dolgok is elenyésznek / emlékeid közt nem találod / széthullik mint a rigófészek / hiába keresed hiába várod” Az otthon szétesik, a rigófészek széthullik, de a legszebb rekviemet mégis a rigók zengik (R 66). Aki az emlékeket tudatosan keresi és gyűjti, annak számára nincs nagyobb veszteség, mint hogy felejteni fog: „a félelem / hogy idő előtt felejtek / arcokra is alig emlékszem / állok gondolák közt a közértben / és nem tudom mi az a fontos amit / és azt se mi miért nem” (B 14)
A Rigótörténet valójában Birtalan élettörténete felesége halála után. Elviselhetetlen magányában születtek a legmélyebb, legkeserűbb versek:
magam vagyok
borostyán-gyász avarban.
Úttalan úton dünnyögök,
csak el ne higgyem: baj van
(R 65)
A gyermekkori emlékek és kamaszálmok közt bolyongva Birtalan kortalannak érzi magát:
balga vagyok
elhasznált korban élek
bennem retteg egy kisgyerek
s a lángoló kamasz
(R 16)
Amiben biztos, ami szilárddá képes tenni, a belső élet, önmaga költő-létének fontossága. Tudja, hogy a költő-lét igen mélyről irányítja, olyan mélyről, ahová rajta kívül senki sem férkőzhetik: „az orvosok nyitott mellkasomban látták-e / a vér a szikék és érfogók közti tolongásban / félelemtől reszketően hol rejtőzködnek a versek” (B 48) Ha nem is a lélek belsejében – amiként a latinok mondják: in infimis cordis, azaz a szív legrejtettebb zugában –, de a valóságban ott áll előtte egy tárgy, ami – nem kevésbé fontos – külső ösztönzője volt költészetének: egy íróasztal. Mert lehet a tárgyakhoz is erős érzelmekkel kötődni: „az íróasztal kb. 90 x 45 cm-es / fiam kiszolgált gyerekbútorából (némi mesterkedéssel) / évek óta a tett színhelye már /…/ íme a vers szülőhelye / így lehetne mondani szépen” (R 52)
Magának írja, mondogatja verseit, de azért izgatja a művek továbbélése, értékelése is: „ha nem leszek / ki mint ítéli meg a verseket / miket magam miatt írtam magamnak / mind kicsikart vallomás (…) szóhalmazokat mentettem a nincsből / halált szerelmet tavaszt” (R 16)
A megmentett szóhalmazok alanyai nincsenek, csak Birtalan emlékeiben. Az ablakon kinézés, a versírás tehát emlékgyűjtés.
„miből lesznek emlékek?”
„buta kérdés: mindenből / amit megélünk ami nem hal túl minket. és kezdünk kutakodni / sokasodnak, tágulnak a fehér foltok – eltűnik / egy arcél, egy illat, ami hozzá tartozott…” (B 28) És akár a tudatos emlék-kereséssel, akár egy emléknyom beszüremkedésével megelevenedik a múlt egy darabja: „ érezni a / készülő vasárnapi ebédek konyhaablakon át udvarra úszó illatát”; „érzed / kezeden egy kéz melegét szikrázó hóesésben” (B 22)
Birtalan étel-emlékei mindazoknak felidézik az ötvenes-hatvanas évek illat- és ízvilágát, akik ezeken az anyai furfanggal ehetővé, sőt jóízűvé varázsolt táplálékokon nőttek fel. A sosem feledhető ételekből egy lakomára való: „a parazsat evő táltos esti mesékben / míg alma sül a kályhaplatnin / s a zsarátban krumplik édesednek” (J 9); „sör se volt csak málna / és fehér tekert zacskókba lapáttal mért cukorkák / voltak sütemények egy tíz volt a krémes / nagy ritkán minyont és tortát is ettünk / de semmi sem ért a fagylalt nyomába” (B 90); „a világ egy tepertős pogácsa / paradicsomleves minek a realitása” (B 45) A Radnóti írta Nem tudhatom deklamálására és meleget árasztó nosztalgiájára emlékeztet Birtalan nem tudom-ja, s ha amott a hazát, itt az otthont idézi a vers: „hogy kinek mit jelent / az újév hajnalán sparheltre tett fazék / nem tudom / nekem a konyha gőzmelegében anyut / ahogy Ilona nénivel nevetnek / a maradék székelykáposztán / mint változik át korhelylevessé” (B 104).
A költő személyiségének alaprétegéhez tartozik mindaz, amit otthonról hozott: a „tányérnyi szeretet” emléke (B 52); az, hogy az ételek tálalása intimitás, az, hogy anyjától tanult nyelvében megmaradt még néhány étel és növény régi, népi elnevezése (J 50-51). A főzés folyamata és a főzött-sütött ételek végigkísérik Birtalant egész életén, csak a konyhában tevékenykedő személy változik: először ő főz a tanult módokon beteg anyjának, feleségének (R 68); „csináltam köménymaglevest / mikor betegségeimből lábadoztam / anyu mindig főzött s ha jólesett / az a gyógyulásomat jelezte”, „ha tojást is csorgatott bele / rongyoslevesnek nevezte / én a szegénységre gondoltam” (J 32). Még uborkát is a tanult módon tesz el (J 104). Igyekszik pontosan követni a példát: „régóta visszaérzem a szeretett ízeket, ha főzök” (J 32).
„mik tudnak emlékké lenni? nevek bukkannak elő / a semmiből (…) egyre gyakrabban jut eszedbe, írod le, vagy inkább / mint mágikus ábrát a barlangrajzokon vésed / az emléked falára, mert nem szabad elmúlnia.” (B 22)
Akinek az emlékei erősebbek, mint egy szép vers terve, azzal megtörténhet, hogy „ a hirtelen beúszó sült krumpli szaga / bármit eszembe juttathatna / rólad ezen a kora estén” (B 16) – ez a szerelmes verset elűző sültkrumpli-szag legszebb szerelmi vallomásainak egyike; egy régi bőrtáska „szomorú-keserű szagában a zsírkenyér-uzsonna illata is benne maradt” (B 106); „anyutól örökölt szavakat hurcolok hét évtizede” (J 9); és a portörlőnek használt, mára már teljesen elfelejtett eszközök nevét és az anyai intést, hogy alaposabban dolgozzon velük (B 36). De nemcsak szavakat örökölt, hanem az emlékeket pókhálóként beszövő horgolásmintákat, és velük az anya halálát: „a lakást elborító kis-nagy terítők / ahogy ujjára karikázódik a fenyő-perle (…) mikor nem volt több fonal / és beterítettek mindent a csipkék / testét összekaszabolta a rák / aprócska díszei messzire vitték” (J 18). És felidézik a gyermekkor világát a mára már jelképessé vált kellékek: „egy klottgatya egy rossz cipő / egy kék egy vörös nyakkendő / bakancs talpában jancsiszög”, meg a hétköznapok valóságai: „falatnyi hit és remény kell / karéjnyi zsíros kenyérrel / amihez vadsóskát harapsz”, és amiként az emlékezés a tárgyak segítségével végigfut az időn, úgy összegezi a gondolat, jót-rosszat betakarítva, az addigi életet: „hova vitt majd hét évtized / jeges tüskés göröngyös út / álmodtad / nincsenek tanúk / magához húz a végtelen / jövőtlen múltad sincs jelen” (J 17).
Ablakból kinézve olykor gyerekzsivaj hallatszik fel, a kiáltozásba-sikongatásba az ismert, együgyű dalocska szövege vegyül („éliás tóbiás…”); a hangzavar hallucinációvá válik: „ülök a gép előtt az ablak mellett, / nem hallgatózom, csak hallom őket / és fölismerem a hangomat” (B 88). A gyermekkorból fájdalmas emléket is őriz, amely emlék életre szóló személyiség formáló erő maradt: nem érte el a vécéláncot, s a kudarc kiváltotta kisebbrendűségi érzés máig kísért: „magassá növesztette bennem a hiányérzetet” (J 8). És milyen felemelő, hogy a gyerekkortól folyamatosan gyötrő fájdalmas emlékek után így zár egy verset: „hogy nem pusztultam bele / hogy mindezzel dacolva / boldogan éltem” (B 81).
A becenevek és megszólítások
A Rigótörténet megszólítottja Bogár, ez a név a feleség neve mind a három kötetben: ez lehetett valódi beceneve is. És illett a mesebeli becenév egy olyan lányhoz, aki a megfoghatatlan múltból szökött elő, akinek léte valamikor csak elkezdődött:
ki emlékszik a rózsabokorra
amiért a Vérmezőre űzött a részeg este
…
ki emlékszik a csokorra
ki rád
ki a semmiből lángoló felem lettél
…
nem hittem istenekben
hogy sorsunk elrendeltetett
de nem lehetne álmodni szebben
hogy én megátkozott
találkozhattam veled
(R 42)
A semmiből termett lány úgy szállt el, mint az ifjúság:
az a talán igaz se volt fiatalság
volt Logodi utca
az a hatvankét lépcső a lakásig
(R 37)
Emlék és álom attól lesz még szebb, attól nyer bizonyosságot, hogy a Logodi utca lépcsőit pontosan megszámolja a költő – tehát valóban volt. (Mint Radnóti versének címe: Pontos vers az alkonyatról.) Az elmúlt ifjúságnak nem minden pillanatát őrzi tisztán az elme, és a költő gyötrődik, ha hiányos vagy homályos emlék lép tudatába: „… mindig színház után / még hatvankilenc előtt / neked white lady az asztalon / kezd az agyamra menni / a hogyhívták zenész / mit játszott / nem tudom / fogason kék /teddybear kabátod / szép szikrázó havas december / lehet hogy piafot / piafot szerelemmel / ahogy beléptünk nekünk játszott / (…) asztalokon fehér terítők / a rojtokra jól emlékszem / csak az arcod nem áll össze / nem / az istenért sem” (R 39-40). És még keserűbben: „Nézek utánad. / Reménytelen visszaidézni arcodat, / Mereven állok akár egy oszlop, / Nehogy az emberek eltévedjenek” (B 64)
Van egy másik, becéző-rejtő megszólítása is: Tengerszínszemű. Ő nem Bogár, ő egy másik életszépítő társ. A Bogár névről még elmondható, hogy egyszerű becézés, a Tengerszínszemű azonban más. A szó egy jelzőből, méghozzá egy állandó jelzőből (epitheton ornans) önállósult névvé, a jelző beszélő szó: azt jelenti: akinek a szeme olyan színű, mint a tenger. Szigeti Csaba nagy és érdekes tanulmányt írt a következő, rejtélyes címen: A Senhal, a név neve. Végig követi a szeretett nőket megszólító névadási szokásokat a provanszál költőktől az újkor kezdetéig, és kimutatja, hogy a titkolt szerelmi viszony rejtésének módszere a költészetben a szeretett nő nevének elhallgatása, pótlása egy fantázianévvel. Birtalan megoldása hasonló, de annyival szellemesebb, hogy nem akármilyen fantázianevet használ, hanem hölgye díszítő jelzőjét főnevesíti és változtatja ezáltal senhal-lá. (Az eljárás gyakori a világ költészetében a provanszál kort megelőzően is: Catullus Lesbiája is beszélő név, jelentése: leszboszi, Beatrice boldogot jelent, Laura babért stb. Balassi és Csokonai is használ álnevet, de – mint ismeretes – a Léda is a „név neve”.) Birtalan Tengerszínszemű-je az általánosnál gazdagabb jelentéssel bír.
Álmok és rémálmok
A megélt élet utólag mintha nem tartoznék a valóság terrénumába. Nyomait máshol találja meg a költő.
volt egy álmom
leéltem vele egy életet
mosolyogtató
talán
de olyan szép volt mint a ma esti hold
erzsébet felett
…
volt egy álmom
hogy muszáj boldognak lenni
mint parázsban sült krumpli melegét fújni
(B 134-136)
A felforrósodott éghajlat beköszöntekor Afrikába képzeli magát a költő: a fojtó levegőben, a felizzott porban már idegen vándorként érzi magát. „Valóságba lép az álom” – mondja, „lát a szem de a szív nem érti”: az álom vízióját csak képek vetítik ki, érzelmileg távol marad az idegen tájtól.
Az álom viszont segít emlékezni, s ha már az álom is halványul, félő, hogy elillan az emlék: „mit hazudozzak / mély álmimban ér csak utol a hangod / arcodra alig emlékszem / megfoghatatlanná / szivárványmesszivé lettél” (B 122)
Álomban találkozni, érintkezni addig jó, amíg tart az álom. De ha rémálomban jelenik meg a szeretett lény, mindig más-más alakot öltve, „belakik öt álmot”, az álmodó „nyög, sír és kiált”. Az enyhülést hozó szép álom azért nem oldja fel a bánatot: nem találhatja meg az elveszett arcot. Mintha Orpheusz szál tolna az Alvilágra Eurüdikéért – hiába: „majd vadvirág / simogató szelíd len / hullámzik át az álmon / melléd fekszem / elveszett arcod / nem sikerül exhumálnom” (J 60-61).
Álom és ébrenlét között a költő gyakran él meg egy harmadik típusú, módosult tudatállapotot: a félálomban ébredést, amikor még húzza az álom, de ébredni sem akar, mert az igazinak érzett életét álmában éli. „Balázzsal mentünk / ezt megint ébrenlétben kell kikutatni” (J 82). A felébredés utáni visszaalvás, az álom kikényszerített folytatása gyakran sikertelen. A félálomban látott képek pedig bántóak, zavarosak: „az álomfolytatás nem egyszerű / életszerűtlenek a helyzetek” (B 60); „három órakor felébredtem / (…) aztán visszafekve próbáltam folytatni a történetet / de csak derengő képen álltak / színüket vesztett terrakotta katonák // egy lány volt velem / nem Bogár nem Tengerszínszemű / mégis természetesnek tűnt mellettem léte” (J 83). Olykor a félálmok rémálmokba váltanak, így jönnek létre A másodálmok:
indulsz felébredés után az elveszettbe
keresgélsz minden mocsárvilágban
hiába tudod
már semmi fölött nem rendelkezel
szárnyalsz zuhansz kapaszkodva
elváltoznak az arcok
kifordulnak ismerős fák a földből
ágkígyók sziszegve indulnak nyomodba…
(B 35)
Az álmok okozta bódultság nyomot hagy az ébrenléten is: egy félreolvasás – műrepülés helyett mélyrepülés – visszavezeti a gyerekkorba, amikor álmában szeretett repülni. A mélyrepülésnek más a jelentése – a költő borzad a gondolattól, hogy pszichológus boncolgassa. Felnőttként e repülés rémálommá válik: „most vonatok autók törnek össze / visszavágták az angyal szárnyát (…) vonszolom szárnycsonkjaim / ég ura nem hagyhatom el a földet / ez a mélyrepülés mondogatom” (B 56).
Álmában a főváros képeit is látja: idegenül téblábol az átépített Moszkva téren, ahol egyedül maradt a villamosmegállóban, de a villamosok is idegenek-furcsák. Az átnevezett Moszkva tér régi nevét sem használja, itt is alkalmaz egy senhalt: aki az igazi Moszkva teret szerette, annak mindig Kalef marad. (B 73) Lát álmában egy háromlábú lovat is, amely érhetetlenül közel kerül hozzá – sántaságával, bicegésével a költő hasonmása: „a háromlábú ló kicsit teátrálisan / elém formázta életemet” (B 74)
Valami realitás
A félálmok és rémálmok értelmezéséhez a hetvenéves költő már nem keresi az álmoskönyvek magyarázatait; önmaga próbál összerakni a képekből valami realitást, de „az utolsó képsor annyira irreális / hogy távolléted a valóságtól igazolható” (J 94). S hogy egy szépnek, intimnek, kedvesnek induló álom miképpen fordul át félelmetesbe, arra mesteri példa Birtalannak alábbi néhány sora:
én meg kerestem az ágyat
rendet akartam rakni
helyet csinálni a fehércsillagos kék pongyoládnak
de ahogy bejöttél már nem volt rajtad az arcod
(J 89)
E hosszú álomleírást egy oldottabb szakasz zárja, amelynek végén a kötetek egyik legszebb négy sora áll:
talán tavaszt is álmodok
fényeset
ahol gyöngülő szívemhez
hízelkednek a kaktuszok
( J 92)
„Nem teremthetek nekem tetsző rendet” (J 12)
Már a születés kijelölte az életutat: „vagyok mert elrendeltetett / egy félelemteli ölelés összeterelje a sejteket / s létemet meghatározza egy vécélánc hossza” (J 12) Sorsának kulcsszavai e néhány sorban: „félelemteli” – az egész élet; „ölelés” – a gyönyörű szerelmek; és a vécélánc okozta kisebbrendűségi érzés, mely később átterjed a testmagasságról az önértékelésre. A „félelemteli ölelés” gyümölcse háborús körülmények között jön a világra („Anna szövőszék mellől ment szülni a gizellába”), az őket befogadó Tánczos néni „férje kinn maradt a Donnál”. A háborús idők krónikáját a férfi-Birtalan az idők távolából egy gyönyörű hosszúversben írja meg, a cím: Éposztalan idők maskarájában – Juhász Ferenc műfaj-meghatározását veszi át, egy bravúros ötlettel: Juhásznál az éposz az epikus hőskölteményt eszményül kitűző hosszúvers neve, Birtalan éppen a lényegtől, az eposzi hősiességtől fosztja meg versét. (B 26-28) Nehezen ragadok ki sorokat ebből a különlegesen erős versből, de a legjellemzőbb képeit megpróbálom összeszedni:
Mindenki útra kel, kegyetlen űzik a remény pillanatai,
amikor a háborúk már rég utolértek, gázolok át a
mindennapokon,
és ónszínű pengéket gyűlölet-kígyókat ragyogtat az
álmodozó Nap,
gyermekemlékeket füstölögtetnek a letérdelt házak,
…
Európa sötét ölén most könnyet pergetnek
a sápadt, szomjas ajkú asszonyok
…
(B 26)
Kisgyermekként a világgal való ismerkedés egy térképpel kezdődött, és meg kellett tanulni a térkép szolgáltatta igazságot: „ irigyeltük kik nagyszülőkhöz mentek nyáron / mi / túl hetedhét határon / a kettétépett Kogutowitz Manó-térképet néztük / keresve holnemvoltban merre van Kőrispatak Marosbogát / és meg kellett szeretni ami volt / a kistenyér-hazát” (J 11)
Kiskamaszként, már ha nem is cselekvő részese a történelemnek, de felnőtt tudatú átélője, aki minden kis momentumot rögzít az emlékezetében. Helyszíneket, tárgyakat, hangulatokat képes felidézni az ötvenes évekről, 1956-ról és a rá következő évtizedekről, mindössze négy sorban:
rohangáltam a hosszú sor mellett
a kenyérgyári kultúrterem vasajtajánál
ott mentünk be ha bál volt ha vetítettek
ott adták ki a kenyeret
…
Az ezután következő képek már a gyerekek „forradalmi készülődését”, „felfegyverkezését” mutatják:
októbervég sütött a nap
oldalamon pisztolytáska
hulladékanyagból szabta Jóska
…
És az emlékező visszaréved a mába, ahol csak gyermekkori álmainak megsemmisülését látja:
hol a pisztolytáska
anyu Jóska a kenyérgyár
én még úgy teszek mintha élnék
szabadon
jaj szabadon
hívogat sok látványpékség
hűl minden
mint a forradalom
(J 20-21)
A két idősíkot egybemosó feljajdulás a forradalomért szól:
romhalmazvilágom
gyönyörű gyerekkor
lánctalprekviemmel
ezerkilencszázötvenhatból
fölsebzett utcák
tankok égnek
…
A visszatekintés a mából a megszentségtelenített emlékre:
egy nemzet tanult ellen- helyett ötvenhatozni
szent szabadság legyen a neved áldott
elzúgtak Európa hallgat
Fintor, gúny is éri ezt a tanulékony nemzetet: „rázta seggét a szocializmus”; „vettünk részletre Tavasz tévét (…) szeretni kell / rengeteg halál után a békét” (J 42-43)
Birtalan életét – mint mindannyiunkét – korszakokra osztja a történelem. Az ő életének első fordulópontja 1956 volt, a rá következő 1989. A két dátum közt eltelt idő egy generációnyi, és éppen ez az időszak a legfontosabb a költő életében. Kortársa vagyok, ezért érint olyan mélyen az alábbi szakasz: „harminchárom év / megtalált elhagyott szerelem/ azt mondjátok korszak / az a harminchárom év volt mindenem / fiatalság élet / amit most elsíbolnak / szégyenkezve hallgatom / miket beszélnek / ámulok hogy fogynak a gazok / szaporodnak a jók a szépek / vannak millióan / azt a harminchármat ki lopta el / hol van”. És a folytatásában ott van a dac, az akkori korszak igazolása: „a ma nem mondhatja / hogyan volt az akkor / örültünk szerettünk / akárhogy is / éltünk / felülírható-e / harminchárom évünk” (J 44-45).
A nagyon fontos harminchárom év után átszalad az időn a költő, és elérkezik a mába. Se fény, se ünnep, se jókedv: Birtalan felölti a sírásó szerepét:
Most mit mondjak Yorick
szar ez az egész
…
az ifjú dán
puffasztott rizs lett
tűnnek a koponyák az asztalokról
megöregedve se lettem bölcsebb
valahogy nem jön soha jobb kor
(B 18-19)
Az első kötet tömör mondata : „ez a világ nem rám szabott” (R 7) alaphangulata végig megmarad a kötetekben. Ám van, hogy a bölcs felülkerekedik a fájdalmas költőn, és filozófusok által is megirigyelhető tételt fogalmaz: „csak egyén külön boldogulásából épülhet egészségesebb / vírusoknak ellenállóbb társadalom” (J 75) De ha elhangzik is ez a tézis, keresztülhúzza a költő keserű meggyőződése: „Belepiszkítva hullagödörbe rohadnak az eszmék, / erre képes ez a város, ez a gőgös, múltba meredő had” (B 154), amit ugyan a Róma dicsőségének lehanyatlását letörten néző Livius szájába ad, de a „maszkos” szöveg nekünk szól.
Rossz korszak
Birtalan nagyon érzékeny mindarra, ami „nem jön soha”. Sorolja is a rossz korszak tüneteit: „eltelt így-úgy hat évtized/ jövőre bontják a népstadiont mit épülni láttam / alámerül egy nyugtalan nemzet álma” (kiem. Sz.E., B 92-93) És érzékeny a gyűlöletgerjesztő hatalmi taktikákra: „körbe üres várak / sehol az ellen / tatár török muszka / huszonegyedik század / cirkusz van se kenyér se munka” (B 42) Mindannyiunk mindennapos élménye: „egy nő megszólított / csak sejtettem kenyérre kért / adtam egy kétszázast vegyen kenyért” (J 126) És felmerül benne is, mint oly sokakban: tényleg jobban teljesít az ország? (J 126) Mert a látható valóság: „jobb Magyarország meleg ruhák / de nagyon szürke volt a kedvem / láttam fázós ölelő tenyerekben a bort / merülő kanalat gőzölgő levesben” (J 54)
Ha már fentebb idéztem Rómára célzó sorait, egy imaszerű versben az egész római Pantheont szólítja, nem téve különbséget istenei között, és az utolsó sorban mintha még a keresztény istent is – egy idézettel megidézve – ide hívja:
számolj vedd elő mindkét kezed
mit tettetek velem ti istenek
állok nyakamon rakás évtizeddel
vedd el keserű poharam vedd el
(B 148)
Ha meglepő is, hogy Krisztusként áll elénk, van ennek előzménye a harmadik kötet elején, de a célzás még nagyon sejtetett, nem ennyire kimondott:
Indulj, mert az út te vagy, s mást nem tehetsz.
(kiem. Sz E., B 28)
De a rendíthetetlen materialista költő legszebb imája mégsem istenhez szól, hanem a nagy természetvallások urához és az egész föld felett uralkodó égitesthez: „Mondom bizony, ma fáradt és nagyon szomorú vagyok, / de a hajnal kiűz álmaim közül. / Kelj föl, Nap, fogadj melegeddel.” (B 28)
„elég ennyi év hogy értsem / magánvilágvége” (J 108)
Az a férfi – s főként, ha költő –, aki mellől eltávoztak a legszeretettebb nők, úgy érzi, kivettetett a világból. Megmaradt neki az elhunytak emléke és álmai róluk, és hiányukban elkezdi magát figyelni. „sokat nyom a latba a magány évtizede / a ritmussal küszködő szív magánelőadása / de racionális válaszokat / álomfejtésre nem ad az elme” (J 98) Megváltozik az a látószög, amivel a világot nézi, olyan tárgyaknak tulajdonít jelentőséget, amikre korábban nem is figyelt. „… az a betonból hamisított elefántcsonttorony / hetedik emeletén (…) ahová a mentősök hordággyal nem jutnak fel lifttel” (B 36) Betegség- és halálközpontúvá válik a világa – nem ok nélkül. A beteg családtagokkal töltött nehéz és fájdalmas évek után van ideje magára figyelni, s az új körülmények hatására valóban kezdenek megnyilvánulni korábban lappangó betegségei: „az új naptárba beírtam mikor kell orvoshoz menjek / nincs más ami fontos / rendnek kell lenni rendnek” (B 67) – mondja a férfi, aki ismerte a test gyönyöreit: „cipelem szörnyű elátkozott testemet / aki öleltem ölelve voltam”; „barmolják késekkel a testem” (B 68). Nadrágvásárlása is beteg testét juttatja eszébe – apropójával elmondja műtéteit (J 52-53). Saját testi nyűgei emlékezetébe idézik szeretteinek betegségeit, halálát, („anyu a belsőbe került az onkológiáról / másnap hazavittük / legalább együtt legyünk / ha már nem tudtuk megmenteni a ráktól”, J 10). Maga is észleli gondolkodásának megváltozását: „a lét és nemlét határán másként működnek a dolgok”, olyannyira, hogy ő, a megrögzött materialista, így folytatja ezt a megállapítását: „és akarva nem akarva megjelenik / vagy mindig is ott van isten / nem működik a kincstári optimizmus / és egyre gyakrabban kap főszerepet a múlt idő” (B 147). (Már korábban, Bogár halálakor – ha kételkedve is –, de feltételez egy jóindulatú, segítő istent: „Majd jön a szél, hogy elröpítsen: / találjunk boldogabb hazát. / valahol él talán egy isten / ki a menthetetlent menti át”, R 60).
Amúgy öregecskén, megtanulja az időjárást okolni a fájdalmakért, az extraszisztolékért (J 56-57), és ő, aki oroszlánerejű hősként élt, megtanult félni a világtól. És megtanul végrendelkezni, halkan, félrehúzódva, észrevétlenül, de azért gondolkozik róla, hogy nyoma maradjon a világban. „a csomagot az ágy mellé teszem / az iratszekrénnyé lett lisztesládára / miután kivisznek a szobából / bontogatjátok a papírokat / egyiket a másik után / de nem találtok semmit / bennük volt az életem” (J 128)
A „nem adom fel” eszközei: játék, mese és varázslat
Birtalan pontosan tudja, mit miért tesz. Ha menekülni akar mélybe húzó gondolataitól, igazi bölcs módján ad tanácsot magának: „vannak módjai az áltatásnak / vegyünk egy idealizált pillanatot / meséljünk magunknak.” (J 70); „maradtak a mesék / maradt az álom” (J 10). A legkorábbi, a gyermekkorból átmentett segítség a mese, amely még társadalmi igazságérzetét is fejleszti: „tűzből mentett könyvet hoz nekem / meséket hallgatok / ahol a szegények győznek a jók” (J 10) Nem véletlen, hogy választott mesebeli alteregói a ravasz, okos győztesek, „furfangos góbé / székely Naszreddin Hodzsa” (J 11). Néha még tovább megy az én-alkotásban: „a magad világában játszol istent / persze maradhatsz a realitásnál” (B 39)
Játszik a halállal is: „főpróbát tesz” meghalásból: „valami ilyen lesz ha eljön / három lépés az asztalig / még öt lépés az ágy / ne nyisd ki mondom / játsszál éjszakát / hogy nem virrad ki / játszd” (J 107)
Álom, ifjúkor és szabadságvágy együttese adja az alábbi versrészlet felfénylő képét: „valami mindig közbejött / a bandázás a lányok // más lettem-e tőlük / megérne egy misét / varázsvilággá fényesült / a nyáresti ég / nem korholtak / az csak egy dolog úrfi / mondta apám / ma hol vagy / legyél szabad / érj oda / ahová álmodod magad” (J 27) Emlékezés egy varázs-jelenetre Bogárral: „ma egy gyűrűre gondolok. nem temették be / az évek. varázsereje volt? talán pár másodpercig éreztem a tenyeremben, rajta az ujj melegével / fénye beragyogta a füstkoszos galériát. tőled volt / szép, a szerelmetektől? (…) még senkinek nem adtad oda, / az ujjadról se húztad le eddig. azóta sokat / gondoltam rá, ki volt a varázsló?” (B 23) És egy igazi, szép varázsének, mágikus bűvölő, a szerelemért, az életért, a halál ellen: „megigézlek legyen szárnyad / gyümölcsösödj ki a nyárnak // utadból szétnyitom a fákat / madarak sírjanak utánad // térdeljen eléd a holnap / haláltalanná kidalollak” (R 31) Egy kérő és bocsánatkérő ima: „Erőm legyen és bátorságom, / szép szeretőmre ékszer. / Rőt koronád az alkonyi égről / ellopom, Uram, nézd el…” (R 32) A halálthozó augusztusra szó-mágiával rontó átkot mond. (R 71)
Amiért érdemes volt élni
Birtalan az élet sok területét megismerte, munkákat, embereket; szerzett barátokat, tudta, kik az ellenségei. Élete legnagyobb élménye mégis a szerelem volt: „Miért jöttem erre a világra, / talán mert tudtam, jössz te.” (B 80) Az élet teljességét tulajdonítja ennek a szerelemnek: „hogy minden pusztulás onnan indul / ha nem szeretsz már ha nem szeretlek téged” (R 16) És születnek tovább a szerelmes versek, Bogár halála után is: „ hiányzol ebből a délelőttből / (…) nem is tudhatok mást akarni / csak maradni / maradni amíg lehet / hériccsel kankalinnal nárcisszal / veled” (J 72-73)
A latin nyelvben van egy grammatikai szerkezet, egy igeragozási mód, aminek a neve: lehetetlen feltétel (casus irrealis). Ilyen casus irrealisban idézi József Attila gyönyörűséges-kegyetlen versét, amikor úgy érzi, vége az életének: „menekülnék csak a kívül-belül-t elírták előlem”, a „könnyű álmot ígérő este” is inkább irodalmi emlék (Sütő András), mint igazi remény ígérete (B 114). És ezen intertextusok mellé (nem szívesen írom le ezeket a posztmodern irodalomtudományi szörnyszavakat, mert Birtalan szövegeinek közük nincs a posztmodernhez, de hát ha a szakirodalom lekötött egy jelenségre egy terminust, akkor azt illik használni, ha odakívánkozik) felsorakozik egy rejtettebb intertextus is, Ady híres sorának variált idézésében: „minden széttörik millió darabra” (B 118).
A túlélés egyetlen lehetősége, ha a költő igyekszik távolabb kerülni minden olyan dologtól, személytől, ami túlságosan leköti, újabb érzelmi szakadékba taszítaná. Először csak magát tünteti fel fenyegető színben, hogy eltávolítsa magától az új kedvest (nem írja, de sejthetően Tengerszínszeműhöz beszél: „ne maradj nálam / vagyok éj sötétje / denevérszárnyú kabátban / sodródok az égen / nem akarok több tavaszt” (B 49). Majd jobban kifejtve a váratlan fordulatot, amely az állandósult magánynak lehet a következménye: „persze jó míg itt vagy / csak ne rendezkedj be állandóra” (B 47)
Az élet értelmétől, szerelemtől való félelem, a kapcsolat kialakulását hátráltató-taszító gesztus a legfájdalmasabb, amire a Rigótörténet és a többi szépséges szerelmes vers költőjét a sors ránevelte. De még ezt is milyen emberien írja meg!
Egy magával sodró költészet költői eszközei
Birtalan versei egyszerűek, magától értetődőek, nem kell semmi mögöttest kutatnunk vagy gyanítanunk mögöttük: egyenes beszédűek, általában egy sor egy gondolat, amiként az ember is gondolatonként vesz levegőt, úgy zárja le ő is a sorvéget. Ritka az enjambement, s ha van, az funkcionálisan van jelen. Legfeltűnőbb, legjellegzetesebb eszköze az ismétlődő sorok használata; ennek sok fajtáját alkalmazza. A leggyakoribb a szakaszok élén álló refrénsor, a Háló című versben az első két szó ismétlődése vagy variált ismétlődése adja a vers szerkezetét. Az ismétlődő két szó az éj sarkából, e két szó mellé szakaszonként más szavak kerülnek.
az éj sarkából mint a pók
…
az éj sarkából nincs tovább
…
az éj sarkában nincs a kincsem
…
az éj sarkában nincsen álom
Az első sor pók-motívuma megismétlődik az utolsó sorban: „hintázok szakadt pókfonálon” (J 97) Nem mindig szerepel a szakaszok első soraként az elő-refrénsor; ha a szakasz belsejében fordul elő, ott sorismétlésnek tartom. (J 65)
A leggazdagabb refrénsor-kezelés az Átír föloldoz című versben olvasható: az előrefrén-sor „az ébredés átír és föloldoz” négyszer tér vissza változatlanul, ötödször, az utolsó szakaszban variáltan, szórendi változtatással („föloldoz a megíratott ébredés”, J 74 -75). Alkalmazza úgy is az elő-refrénsort, hogy keretet is alkot vele („olyan ez az ősz…”, B 12-13).Variált előrefrén válik a kezdő sorból azáltal, hogy a birtokos személyrag megváltozik, mintha a sorok és a szakaszok párbeszédet folytatnának egymással: „volt egy álmom” ill. „volt egy álmod”, emellett belső sorismétlés is dúsítja a szerkezetet: „ma esti hold erzsébet felett” ill. „mint erzsébet felett a hold” és ennek variációi (B 134-136). Három szakaszon keresztül előrefrén, majd a negyedik szakaszban variált refrénsor („ablaknyi keretbe zárva” ill. „kit hiába várok zárt ablak mögött”, B 66). Nagyon kedveli a keretes szerkezeteket; előfordul, hogy a keretek részletei megismétlődnek a versek belsejében (Ilyenkor ünneptájt, B 130-131)
Szóhasználata hétköznapi (genus mediocre, középső stílusréteg) és nem hiányoznak belőle a manapság kialakult új szavak, fogalmak (banya-taxi a kerekes bevásárlókocsira, J 124), nem öncélúak az ún. csúnya szavak és káromkodások (genus humile, alantas stílus), ha a költő indulatát hivatottak kifejezni. Képei láttatóak és egyediek: „rémült pózban gunnyasztanak a panelházak” (B 65); „vasárnap illatú béke” után egy váltósorral: „lehet-e szemérmesebben / betakarni a múltat / kardvirág-vitézek / a fekete földbe szúrnak / mintha messziről / marlene hangja szólna / letakarítja köpenyéről a vért.” (B 157) Egy megrázó metafora egy gyönyörű-melankolikus szakaszt zár le : „Csibésszel épp most indulok / S valami mégis úgy hiányzik. / Üres póráz előtt a múlt kocog.” (R 41)
Ha a vers hangulata úgy kívánja, időmértékes ritmussal teszi dallamosabbá: a zenei ihletésű Cinkeszonáta ötödik szakaszában choriambusok és daktilikus sorok peregnek (B 59).
Az összkép
Nem verőfényes Birtalan világa – nem is lehet az: sem a külső körülmények, sem a szűkebb családi kör sorsa nem adott okot derűs, díszítettebb, könnyedebb versekre. „És mégis” – felzendül benne is a magyar költészet József Attila óta gyakran felhangzó, dacos vállalása. A harmadik kötet címe: Barbármennyország, a szóösszetétel első tagja két jelentésű: egyrészt visszautal Bartók Allegro barabaro-jára, egy vallomásos versben ír erős kötődéséről Bartókhoz : „nem tudom számomra mikor lettél / télhidegben a kályhafénynél / otthontalan bús székelyeknél / szívemig hogyan értél // mit mondhatok a hetven évre / nem vagy azóta / én épp annyira ide ítélve / allegro barbaróra” (B 20-21).Másrészt az ország és saját életminőségét jelzi vele: „látom körben minden ugyanaz / se indulás se cél / nézek az égre / nem tudok odaképzelni istent / rég kihúztuk a listákról egymást” – eddig a közállapotok. Majd az „és mégis” előbb jelzett kitörése: „és ezredszerre is leszögezem / az egyetlen vagyok / kalapács emlékét zengő üllőacél / hittem / jöttömbe a világ belerengett”. A heroikus kitörés azonban a mélybe hanyatlik: „de elrezeg a hang az üres csarnokokból (…) de nyakamra tekeredik a csönd / értelmét veszi a szónak” (B 110-111). És egy búcsúvers, amelyben mindennek a lététől igyekszik megszabadulni; csak a megtagadott dolgokat sorolom: „Kartávolra ér a voltság. / Már semmi, senki nem hiányzik (…) Semmiből leszek örök semmi” – mondja, majd a könyörgés a megszólított világmindenséghez szól, amelyben a föld a barbár principium, a vágyott világ a mennyország: „Engedj el, barbármennyország.” Az elszakadást a világmindenségtől mégsem gondolja azonnal bekövetkezőnek: teremt még egyszer egy varázsigét, amelyben ő „a táltos, / aki Holdon túlra, / túl a Napon” röpül, és felzendít egy mágikus varázsigét, amellyel megteremti örök kapcsolatát ezzel a sötét mennyországgal: „Barbármennyország, szivárványom! / Szórd elém csillagabrakom” (B 145)
Birtalan meggyőződéses materialista. Varázsvilágában, reményeiben mégis megteremti magának a – legalábbis – képzeletben élhető jövőt. Mert jövőkép nélkül nincs költészete, nincs világa, nincs Birtalan Ferenc, a költő.
A panelház ablakából Birtalan Ferenc nemcsak a saját emlékeire lát rá, de emlékeinek környezetében megelevenedik a mi múltunk, a „harminchárom év” szereplői, képei is. Meg a harminchárom utáni évek-évtizedek sötétebb világa – közös életünk.
Városkapu utca
Birtalan Ferencnek
Vatta az ágak rácsán
Rügyek fehér kabátban
Ablakomban cinkepár
Pöröl az éhhalállal
Már-már elmaradt a tél
Virág madár nevette
Sós reggelre hull a hó
Fagyban bukfencelgetve
A rendnek helyreállnia
A jégnek ítélnie kell
Állok az ősbűn tetthelyén
Cinkéket őrző idegen
No, vége, lásd be: ennyi volt.
A Nap lenyugszik, este lesz,
Fehér palackba zárt idő
Nemes penészben: életed.
Fejed lehajtod, ében éj
Sikálja véres ablakod.
Vigyázz magadra! – döng a föld,
Madárhalálba fúl a szó.
Ne hagyj magamra – suttogod.
Ki válaszára vársz, szegény?
Felszántja arcod egy vigyor;
Zavart a szív. A híd felég.
Boldog barátok, búcsúzzunk hát.
Csúnya telünk volt. Nem jő rá tavasz.
Hitünk fogyott el? Vagy csak az arany?
Így is, úgy is, most kicsit meghalunk.
Szorongunk a nagyszombatos csendben,
Angyal sehol, a kő nem moccan magától.
Nincs erőnk egy rendes, új feltámadáshoz,
És ha volna, élhetnénk-e ez egyszer vele?
Gyengeségünk tetszik a győzteseknek.
Még mécsest is tesznek ablakukba értünk.
Szörnyektől féltünk, vagy az árnyékunktól?
Kutathatjuk, köztünk ki, s miben volt hibás.
Alszik a vers, és alszik a tüzes próza.
Birtalan Ferenc is alszik, az álma örök.
Csöndre int egy sosem volt procc isten,
hallgassunk, ránk testált ezer jégmezőt.
Töprengő
Viharmadarak
A golyók süvítve szálltak el mellettük. A hátuk mögött az éjszakában csak a gépfegyverek torkolattüze fénylett fel szinte másodpercenként. A három napja szakadó októberi eső igazi dagonyát csinált a talajból. Alig lehetett rajta közlekedni. A társaik fejvesztve menekültek a visszavonulót fújó kürtös nyomában. Ezt a csatát elveszítették. Árpád Istvánt az ölében vitte. Ő maga sem tudta miben reménykedett. István taposóaknára lépett. Életben volt ugyan, de sok vért veszített és jobb lába szabályosan lerepült a testéről. Árpád levette Istvánról a derékszíjat és azzal szorította el a csonka végtagot, hogy a testvére ne vérezzen el. István ép bal lába most csak akadályozta Árpádot a cipelésben, ahogy a földre lógott és azt is húznia kellett.
Árpád fekete bajuszáról az esőcseppek szélsebesen törtek utat a férfi ráncosodni kezdő arcáról a nyakán keresztül a zubbonya alá. Negyvenötös méretű bakancsán annyi sár volt, hogy már nappal se lehetett volna megállapítani, hogy milyen az eredeti színe. Minden erejét összeszedve cipelte Istvánt, akinek szemüvegét sárpöttyök borították, csapzott gesztenyebarna hajszálait pedig a vérből és sárból készült ragacs fogta össze.
István könyörögve nézett Árpádra.
– Hagyj itt, Árpád! Így úgyse lenne értelme az életemnek!
Árpád ment tovább. Ő is tudta, hogy a testvére, akivel együtt sorozták be, menthetetlen. De mit mondjon az idős beteg anyjuknak, ha hazamegy? Hogy nem tett meg érte semmit? Hogy nem küzdött az öccse életéért az utolsó leheletéig? Nem! Ő nem fog úgy az anyja szemébe nézni, mint aki nem próbált meg semmit!
Menekülő társaik egy darabig fedezték őket, de lassan mindenki eltűnt mellőlük. Sajnálták a testvéreket, de tudták, hogyha rájuk várnak, akkor lelassítják a visszavonulást és még többen ottmaradnak.
Árpád már csak a hátát látta a bajtársainak. Ha nem a testvéréről lett volna szó, talán ő is ezt teszi, de most gyűlölte őket, amiért itt hagyták. Gyűlölte az ellenséget, amiért ezt tette a testvérével! Gyűlölte az egész világot!
István hálásan és könnyes szemmel nézett Árpádra. Átvillant az agyán, hogy vajon ő is megtette volna ugyanezt érte? Cipelte volna golyózáporban az elsősegélysátor felé?
Árpád a távolban egy karszalagos embert látott meg. Boldogan ismerte fel a másik katona karszalagján a vöröskeresztet. Próbálta túlkiabálni a golyózáport.
– Szanitéc! Ide! Itt egy sebesült!
A szanitéc felnézett. Lefogta az előtte fekvő katona szemét. Rajta már nem tudott segíteni. Felkapta orvosi táskáját és rohanni kezdett Árpád és István felé. Az ellenséges csapatok is felismerték a vöröskeresztes férfit. Abba az irányba nem lőttek tovább. Másfelé kerestek célpontokat. Már csak száz méter választotta el tőlük, amikor nagy robbanás rázta meg a helyet, ahol éppen szaladt. Üvöltve repült a levegőbe. Teste darabjai szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. A feje Árpád feje mellett süvített el. A szanitéc úgy járt, mint István. Taposóaknára lépett.
– Te azért jobban megúsztad – mondta Árpád a félig már eszméletlen Istvánnak, akinek csonka végtagjából az elszorítás ellenére szivárgott a vér.
– Hidd el, hogy most irigylem azért, amiért meghalt! Csak terhére leszek mindenkinek, ha így maradok! Hagyj engem meghalni!
– Nem lehet! Nem hagyom, hogy meghalj! Nem állok nélküled anyánk elé! Épp elég volt neki, hogy tavaly apánkat elvesztettük a csatamezőn!
A két fiút és az apát egyszerre sorozták be a hadseregbe, ugyanahhoz a századhoz, amikor kitört a háború. Azt mondták nekik, hogy a hazáért kell harcolni, és ha kell meghalni, de hamar rájöttek, hogy teljesen másról van szó. Gazdag emberek érdekeit kell megvédeni más gazdag emberek érdekeivel szemben. Amikor az apjuk erre rájött, szóvá tette a feletteseinél. Még aznap az első vonalban vetették be a fronton. Az elsők között volt, akik elestek.
István és Árpád onnantól kezdve nem mert szembeszállni a tisztekkel. Engedelmeskedtek a parancsnak. A napjuk abból állt, hogy ettek, ittak, aludtak és parancsszóra vadidegen embereket öltek. Többször elő is akarták őket léptetni, de mindig visszautasították a következő rangfokozatot. Nem akarták a halálba vezényelni a társaikat. Akadt már arra ott elég ember.
Mivel vöröskeresztes már nem volt a közelben, az ellenség ismét lőni kezdett arra is, amerre ők voltak.
István a bátyjára pillantott, aki rendíthetetlenül cipelte a félig élettelen testet és bűnbánóan zokogni kezdett. Ha tudná ez az ember, hogy hányszor töltött el pásztorórákat a feleségével, amikor nem volt otthon! Hányszor lopott ki pénzt a kis ládikójából, amit a szekrény tetején tartott, amikor vendégségben voltak nála! Gyerekkorukban is hányszor kente rá a csínyeket, amelyeket elkövetett! Hányszor verték meg helyette a szüleik!
– El kell neked mondanom valamit Árpád!– súgta elfúló hangon.
Árpád nem hallotta, mit mond. Elnyomták a suttogást a füle mellett elzúgó golyók. Letette Istvánt a földre úgy, hogy megálljon a megmaradt lábán. A saját lövészárkaik felé mutatott.
– El kell mondanom valamit!– erősködött István.
Árpád ránézett Istvánra.
– Már nem sok van hátra. Odáig talán el tudsz ugrálni vagy kúszni. Egy féllábú emberre nem fognak lőni. – mondta és megcsókolta az öccse homlokát.
István csak állt és még mindig nem értette. Alig él! Mégis, hogyan ugráljon el odáig? Miért tette le Árpád?
Árpád biztatóan rámosolygott az öccsére és összecsuklott. István csak most vette észre Árpád mellkasán és hasán az egy-egy golyó ütötte lyukat, melyekből folyt a vér. Árpád hörögni kezdett és pillanatokon belül meghalt.
István üvölteni szeretett volna a tehetetlenségtől. Ott állt halott testvére mellett fél lábon egy csatamező kellős közepén. Az ember, akinek annyi fájdalmat okozott, az életét áldozta érte! Tisztában volt vele, hogy ő nem tett volna meg ennyi mindent a testvéréért. Szeretett volna a helyében lenni, ott feküdni a csatamezőn holtan!
Az ellenség lövészárkai felől megszűnt a tűz. Mindkét tábor várakozóan nézte, ahogy egy féllábú ember áll a harcmezőn a zuhogó esőben egyedül. Egy jelzőrakéta fénye is megvilágította. Így még kísértetiesebb volt az egész jelenet.
István az ellenség felé fordulva ordítani kezdett.
– Mi lesz már? Lőjetek agyon! Megérdemlem a halált!
De nem lőtt senki. Árpád utolsó mondata igaznak bizonyult. Senki sem volt annyira embertelen, hogy egy féllábú emberre lőjön.
Sebzett orgonabokrok ölelik a temetőt.
Kamaszként hányszor feküdtem be
közéjük mámorosan, Istenem. Ha nem
jártam arra, és nem fújt a szél, akkor is
mindig mozogtak a gallyak. Irén
szeretkezett alkalmi szeretőjével.
Engem is ő tanítgatott.
Krisztus szobor állt középen, látott
bennünket, szóra nyílt cserepes szája,
nem hallottuk az intelmeket. Most sem
tudjuk, mi lehetett a bűnünk, a kőbe
vésett mondatokat lecsiszolta az idő,
a sírfeliratok olvashatatlanok.
Már nem szeretkezem bokorban és
kerülöm az orgonaillatot. Isten egyre
gyakrabban szabadnapos.
Kopasz fák
Nevezze meg segédeimet
Valahogy úgy, mint amikor festek. Befelé hunyorogva, előttem a vászon, már nem érintetlenül, elmosódottan, semmi narratíva. Csak az állapot. Csak az állapotot kell tudnom őrizni, megtartani. A részletek, megalkuvás. Prostitúció. Technológia. De abban van a rítus. Narratíva nélkül. Hát igen. Narratíva nélkül.
A szavakat nem lehet homályosan leírni. Gondolni se nagyon. Ott vannak alaktanilag visszavonhatatlanul az értelmezés számára, élesen, keményen, ritkán puhán, hogyha a sejtjeink olykor össze tudják rakni az ajakkerekítéses, mély hangrendű magánhangzók dominanciáját. Jó lenne időnként csak jelzőkkel beszélni.
A felnőttkorból a gyerekkorba ágyazottan akarsz valamit megérteni, így aztán állandóan úton vagy. Visszafelé mész. A jövőbe is hátrafelé lépsz. A megoldás pedig kínálkozik, hogyha nem tudunk változtatni a haladási irányon, előbbre kell lépni egy dimenziót. A jövőből kell visszajönni a jelenbe.
Gyermekkorunk csakis fizikai határok között zajlott. Nem nagyon voltak morális kereteink, a szabályok sem a mieink voltak, hanem a hatalomé. A rendőré, aki nem engedte az utcánfocit, a tanáré, aki semmit sem engedett (egy-két átlátszó blúzban, vagy mély dekoltázsban órát tartó tanárnő kivételével, akik ilyen értelemben hozzáférést engedtek, és nekik ezért nagyon hálásak voltunk), a házmesteré, aki nem szerette, hogyha a porolón mutatjuk be a nagyhalált (de a hasonátfordulást vakolatpergetéssel megoldásunkat sem), az Apámé, aki… Hát igen. Neki is voltak szabályai. A biológiai határokról pedig egyszerűen nem vettünk tudomást.
Túlélésre berendezkedett kaktuszok, semmivel nem kecsegtető, kajla, a természet szépségeit petyhüdten utánzó, de azt végeredményben kijátszó, hiszékeny szobanövények biodíszletei közt spontán alakuló játéktereink határait sohasem rögzítettük (sem térben, sem időben, sem életben maradási esélyeinket tekintve), mert semmiféle szabály nem engedte, hogy bármely irányban is megközelítsük az egyébként láthatatlan határokat. De magát a játékteret sem definiálhattuk (ennek érvényessége kiterjedt egy országnyi ismeretlen földre).
Azok tehát maradtak absztrakciók. Feltáratlan viszonyai a „helyünk a világban”, egyébként a kamaszkort is túlélő (tehát felnőtt szemmel is relevánsnak tekinthető) kérdéskörnek. Mi már akkor tudtunk virtuális világban létezni. Ha nagyon ritkán, mégis elértünk bizonyos határokhoz, azokba belepusztultunk. Ám ezek az absztrakciók adtak lehetőséget arra, hogy túléljünk helyzeteket, mert az önmagunknak való hazudozás virtuóz működőképessége mellett ezek tartós vagy átmeneti fétiseket is teremtettek. És nekik olykor áldozatot mutattunk be. Az áldozat, nem ritkán közülünk került ki.
A felnőttek ellenfelek voltak, akik úgy éltek, hogy minden gondolatukban ott volt: spórolni kell. Még a mozdulatokkal is. Fél fordulat a gáztűzhelytől, hetven-hetvenöt fokos kartartás (a kartársnak), három lépés a csap, és egy levegővel kétszer lehet megkeverni a főzeléket, ezért semmi nem veszélyeztette azt, hogy 12 óra 15 percre elkészüljön az ebéd és akkor 13 óra 20 percre végeznek is az egésszel mosogatással együtt, és így még pont belefér 14 óráig, hogy harmadszor is kiteregessék ugyanazokat a ruhákat, mivel 14 óra 25 perckor már felmosás van etc. Életmentő kapaszkodás egy menetrendbe. A nagylámpát hét körül kell bekapcsolni (télen már lehet négykor is), begyújtás este hétkor, mert akkor még reggelre is marad némi meleg a cserépkályhában (éjjel viszont képtelenség aludni a forróságban, ezért aztán álmodni sem lehetett mindig). Mindezek betartása életbevágó, mert lehetnek még ennél is nehezebb idők. Vasár- és ünnepnapokon kettőtől ötig ezt felfüggesztették, de csak annyira, hogy ne okozzon majd gondot visszazökkenni a megszokott rendbe. A törvényként alkalmazott forgatókönyvek időszerkezetei, az átírhatatlan pontosság beépített garanciái adták jelenlétük okainak magyarázatait, hitét és biztonságát. Ebből az ön- és rendszer-meghatározottságból kilépőkre azt mondták: öngyilkos lett (de ők tudtak herdálni is).
A gyerekkor gyorskoppanású cipők hangjától remegő folyosóin, a boldogság kémiája legtöbbször törvényt szeg, amelyben a szépség nem esztétikai probléma, hanem egy görcs tobzódása, de hiánya esetén is feldolgozhatatlan, sűrűn váltakozó súlyú teher, karrierje legfeljebb csereérték, nincs mit kezdeni vele. Morális ügy. És főleg magánjellegű, ahol a szorosan egymás mellé szochializált családok és a párosujjú szochio-paták, igyekeztek tolerálni hogy a másik is ember. Hogyha ez – olykor – nem sikerült, akkor természetesen folyt a vér.
Ahol a lichthofban, a szemközti ablak áttetszővé mosott vitrázsfüggönyén keresztül olykor feltűnt a szomszéd ritmikus mozgásba menekülő, magányos tömege.
Egyébként is, az ember gyerekként vagy szép, vagy nagyon tud valamit. Ha – ritkán – mindkettő, az baj, mert a szépség felülír mindent. A környezet, rövidtávon, csak azzal tud mit kezdeni, hiszen a gyerek ezt kívül hordja és egy viszonylag zárt kultúrában a szépség megítélésében van egyfajta konszenzus és egy definitív használati érték. A másikhoz, ahhoz, hogy a gyerek tud valamit, tehetséges valamiben, nem férnek hozzá. Nincs rá idő, mód, figyelem, indíttatás, képesség. És főleg nem kollektivizálódik. A szépség körül, egy darabig többeknek van dolga. Célt, feladatot, munkát ad másoknak. Legkevésbé annak, aki a szép. Ez az állapot eltarthat a serdülőkor végéig, de akkor már benne van a paradigmában, s rajta az úton, amely a tudománytól elfelé vezet, és addigra az irigyek (a nemszépek) köre is konkretizálódik, letisztul. A valamitnagyontud gyermek számára van idő, talán tér is, hogy magával és a tudományával foglalkozzon, mert nem háborgatja senki. Elnézőek vele. És elnéznek fölötte. Fölöttébb. Az utóbbi húsz-harminc évben ez sokat változott. Globalizálódott. Ma már nem tudjuk pontosan, hogy ki a szép, de érzékeljük, hogy a kétéves gyermek, egy szabályosnak mondható, dupla oldalszaltó közben, könnyedén old meg trigonometriai feladatokat, noch dacu! lehet, hogy szép is. Jövőjét még csak homályosan sem látjuk.
Gyerekkorom emberei nem engedhették meg maguknak a gyászt. Nem pénzügyileg. Úgy se. Hanem liturgikusan, kiteljesedő kulturálisszokásilag nem engedhették meg. Azzal, hogy feladataid egy kis részének sem fordíthattál hátat, nem okozhattál másoknak hátrányt magánügyként kezelendő szenvedésed okán. Külsőségekben megjelent természetesen a gyász, hiszen ez része volt a forgatókönyvnek. Egy darabig pléhdobozokba kerültek a bizsuk, elvitték a patyolatba a fekete öltönyt, előkerültek a frissen vasalt fekete blúzok és pulóverek, esetleg kendők, amelyek rövidesen, egy újabb mosást követően, visszakerülnek a szekrények mélyére, várva a családi történetírás következő, alkalmi bejegyzéseit, a férfiak néhány napig a közszereplők valahonnan (bizonnyal filmekből) leképzett, méltóságteljes testtartással, hangosabban köszöntek a házlakóknak és nem bömbölt egy-két hétig nóta, a jó ebédhez. (Krisztusnak vajon fájt-e a foga?).
Akinek tele van a zsebe, az énekelni is tud. Akinek nincs tele a zsebe, az nemcsak, hogy énekelni nem tud, de nyilvánvalóan adni sem, legfeljebb valamiféle csereértéket. A probléma csak az volt ezekben a régi szép időkben, hogy mindenki többnyire azonos rendű, minőségű, tartalmú értékkel rendelkezett. A barter tehát nem igazán működött. És aki nem tud adni, az elfogadni sem tud, mert önértéke és a másikhoz való viszonyulásának, összehasonlításának a konklúziója ezt nem engedi.
Ezért, talán egyszer megérted, hogy miért a legnagyobb adomány a részedről, ha egy koldustól pénzt fogadsz el.
Lámpaoltás
Szó nélkül hanyattfekszik, fél kézzel beállítja az ébresztőórát (soha nem kell elmozdítani a valamikor, régen megadott pozícióból), egy mondatba sűrítetten átgondolja a napot, nyaka alá igazítja a párnát, megtervezi, nagy vonalakban elképzeli az elkövetkező néhány percszer hatvan másodpercet, odafordulás nélkül eloltja a lámpát, a rádiósébresztő vörös fénye rövid időn belül szeméhez szoktatja a sötétséget. A következő tizenöt-tizenhét perc során, egyenletes légzéssel elbabrál az asszony felületén, aki közben arra gondol, hogy mindent előkészített-e a holnapi ebédhez és nem gondol arra, hogy már tavaly is és tavalyelőtt is, és már vagy negyven éve annak, hogy ők adják az ebédet és már akkor is, az azt megelőző estén is arra gondolt…, hogy azért nem gondol ilyenekre, mert megtanult védekezni az emlékezéssel szemben (meg egyébként is, már régen alkalmazza, némileg a maga képére formáltan Gödel első nemteljességi tételét, hogy minden formális és axiomatikus rendszerben létezhet olyan állítás, amely se nem bizonyítható, se nem cáfolható és ez végül is egy enyhe, elfogadható kompromisszum), ezért inkább megpróbálja elképzelni, hogy ő hogyan babrálna önmagán, közben és mégiscsak az emlékezetéből idézve halk, bátorító, ösztönző hangokat hallat, ami persze nem is ösztönző, csupán megnyugtatóan komfortos. Mert, hogyha ösztönözne, kinyilvánítaná elégedetlenségét és ezzel elrontaná, megnehezítené közös játékukat, értésére adná a férfinak, hogy igen, tudja, hogy ő most a villanyvasút terepasztalát képzeli maga elé. És ezt nem akarja. Arra gondol inkább, hogy valószínűleg minden magamfajtára jut egy magafajta, mert ez egy árnyalt és nagyon sok elemből álló összerendeződési elv, ami még egy újabb és halvány reményt jelenthet az ember számára. Reményt arra, hogy evolúciós kísérletei során adjon és kapjon még egy alkalmazkodási, elfogadási esélyt a természettől.
Helyzet
Elnök úr! Összeült a Tanács, már csak Önt várják. Igen. Igen. A Tanács. Engedelmével az előterjesztést már átvitettem. Igen? Van egy kis gondom. Az imént, a zuhanyozáskor nem találtam a szappant és… Uram? Szót sem érdemel, megtettem nélküle… Nem egészen értem uram! A szappan volt a kisebb gond… tudja a törülköző nem volt ott… és így… Igen uram?… hát, vizes vagyok. Nem látszik uram, de ha esetleg nem viszi be a fürdőkefét a Tanácsba, nem is lesz feltűnő a dolog. Mert még nem nedvesedett át az ingem, meg majd a zakó. Tudja, hogy van ez?! Nem. Nem tudom uram, de most mit tegyünk? Először is jelentse be, hogy az ebédet, a határozat sürgősségére való tekintettel elhagyjuk. Ezzel is nyerünk egy kis időt. De, tizenhét óra van uram. Már régen nincs ebédidő. Na, látja! Ez akkor nem is lesz kínos. Menjen, addig én megszáradok.
Zimankós tél volt az évben,
A ház jégszakállt növesztett,
a szobában tűz duruzsolt
udvarolva fülnek, szemnek.
Karácsonyra kinyílott a
tűzrózsa is, mint lánglepke
röpködött az ablak felé,
s mi csak néztük meglepetve.
Tűz dorombolt, ablak izzadt,
és, ahogy lement a nap,
amit csak a hold ha látott,
ablakunkon kinyíltak a jégvirágok.
A tűzrózsa társra vágyón
rátapadt az ablakra:
egész éjjel szenvedéllyel
a legszebbik jégvirágot csókolta.
Tűzvirág a jég tüzével
égtek együtt egész éjjel.
Felkelt a nap,
földi égen szikráztak a csillagok;
a tűzvirág sápadt-barnán
ölelte az ablakot.
Az ablakra ráfagyott.
Bolondnak tartották. Minden faluban van egy „falu bolondja”! Sokszor szellemi fogyatékosnak nevezik az olyan embereket, akik másként viselkednek, mint mi, „normálisak”. A bolond meghatározás nekem jobban tetszik. Azért, mert van benn egy kis szeretet, egy kis megértés: „Ugyan, ne bolondozzál már!”A magyar nyelv azonban sokkal gazdagabb, szebb annál, mintsem egyszerűen „lebolondozzon” valakit. Kelekótya, idétlen, eszetlen, féleszű, gyagyás, gyogyós, dilis, lökött, buggyant, dinka, lüke, flúgos, eszelős, golyós, ütődött, balga, hibbant, dilinyós, félnótás, gyagya, zizi, lütyő, habókos és kasu.
* * *
Negyvenéves volt, egy kis cserháti faluban élt. Mivel azon a tájon a kasu kifejezést előszeretettel használták, így mindenki csak úgy emlegette: a Kasu. Kasu szülei elhaltak, egyedül élt egy kis házacskában, a falu szélén. Kerítés nem vette körül a portát, veteményes kertje egybefüggő volt az erdővel. Igen, volt veteményese, sőt egy kecskéje is. Ápolta, gondozta a kertet, etette, fejte a kecskéjét. Akkor miért is nézték bolondnak? Azért mert nem tudott beszélni. Érthetetlen nyögések, hangok hagyták el a torkát, ajkait furcsán formálta, és közben hadonászott hosszú kezeivel. A felnőttek megmosolyogták, a falu gyerekei csúfolták, gúnyolták. Kasu kerülte az emberek társaságát, a gyerekekkel nem törődött, mert tudta, hogy ők még csak gyerekek.
Tavasztól, késő őszig az erdőt járta. Fát gyűjtött télire. Gyümölcsöket, magvakat, gombát gyűjtött, amiket megaszalt, vagy lekvárt főzött belőlük a hideg hónapokra. Az egyik nap, amikor az erdőből hazafelé ment, egy nagy száraz fát vonszolva maga után, gyereksereg szaladt felé. A gyerekek csúfolták, sebtében kitalált rímekkel gúnyolták. Nem szólt egy szót sem, de, ha véletlenül megszólalt, és azt mondta: Nem baj, ha csúfoltok, majd felnőttök!, akkor még nagyobb lett a ricsaj, a csúfolódás, mert torkát csupán furcsa hangok hagyták el.
A gyerekek között volt egy kislány, olyan tízéves forma. Szőkésbarna, bezres haja volt, kék szeme, pisze orra és az orra körül számtalan apró szeplő. Aranyos teremtés volt, de nem ezért tűnt ki társai közül, hanem azért, mert ő volt az egyetlen, aki nem csúfolódott. Mosolygott ugyan, de nem gúnyból. Ilike, mert úgy hívták a kislányt, többször megállt Kasu házikója előtt, és érdeklődve nézte, amint a férfi kecskéjét feji. Olyankor egymásra néztek, és elmosolyodtak. Akkor is mosolyogtak egymásra, amikor az erdőből hazatérő férfival véletlenül összefutott a faluvégen.
Egy őszi napon, a veteményesben kapálgatva Kasu nagy hangzavarra lett figyelmes. Szinte az egész falu az erdő felé ment. Szomorúak voltak, többen sírtak is. A férfi végignézett a társaságon, Ilikét kereste szemeivel, de nem látta. Azt megértette a beszélgetésekből, hogy a kislányt emlegetik. Bajt érzett. Az is volt: a kislány eltűnt. Két napig keresték. Hiába. Még a rendőrség is megjelent, nyomozó kutyákat is hoztak. A keresés nem hozott eredményt. A remény, hogy élve megtalálják a kislányt, egyre kevesebb lett.
A gyerekek nem csúfolták, a felnőttek nem mosolyogtak a bolondon. Nem csak azért, mert mindenki Ilikéért aggódott, hanem azért is, mert Kasu eltűnt. Pár nap múlva, az egyik falubeli, aki a teheneit hajtotta haza a legelőről, furcsa alakra lett figyelmes. Az erdő felől, a dombról egy botladozó alak közeledett, karjában cipelt valamit. Az emberek gyorsan összeszaladtak, és kivették az összeesni készülő férfi karjából Ilikét. Kasu több napig bolyongott az erdőben, míg végül egy szakadékban talált rá az eszméletlen kislányra. Forrásvízzel itatta, erdei gyümölcsökkel táplálta, zúzódásait széttépett ingjével borogatta.
A kislány életben maradt. Attól a naptól fogva senki sem gúnyolta Kasut.
* * *
A Cserhát hegyei között van egy kis falu: Terény. A falu megöregedett, lassan kihalnak az öregek, munkalehetőség híján a fiatalok elköltöztek, sok a gazdátlan, gazzal borított porta, lakatlan ház.
Terény, dombon lévő temetőjének sok sírját benőtte a szúrós csipke. Tavaly, halottak napja környékén, a szúrós csipke fogságából kiszabadult egy hant. Friss virágcsokor díszítette, körben gyertyák égtek. Az egyszerű, fából készült fejfáról nehezen lehetett leolvasni a nevet. Egy szó volt: K A S U.
Két, helybeli idős asszony közelebbről is megnézte a rendbe hozott sírt. Az egyik azt mondta, hogy valamelyik nap egy nagy, nyugati autót látott parkolni a temető előtt, amibe egy asszony, meg a kislánya szállt be.
A kislány kiköpött anyja volt: szőkésbarna, bezres haj, kék szem, pisze orr, az orra körül számtalan apró szeplő.
A szembogár sietve visszapillant.
Cipőm orrára ült a téli dér,
még egy tüdőnyi páratartalom,
az ujjaimba lassan ér a vér,
s ha égve hagytam bent talán a villanyt,
lenyomni messze már az alkalom.
Miként ki buszra vár, az alkaron
csak áll a szőr, takarja hó a fát,
fülemben dermedt autók bús dala,
a zöld kukákra fagyva zúzmara
citálja még a hajnal sóhaját,
hogy „múlni kell megint csak, ó, nahát”
szememből kóbor álmot dörzsölök ki,
de tán ma már a ránc se múlik el,
mint buszra ugró néni, úgy könyökli
egy év az embert arcba; múlni kell.
Virágzó fák
Négy óra előtt értek a peronhoz. Az öregúr letette a nehéz koffert, átvette az asszonytól a kézitáskát. Vártak. Mindkettőjük arcát megcsípte a novemberi fagy, mely már ott lebegett a délutánokban is.
– Félsz? – kérdezte az asszonyt.
– Egy kicsit. Te?
– Én igen, de nem kellene. Pista azt mondta, hogy jó az orvos. Még a tévében is szerepelt.
– Tudom, de akkor is. Persze Pista tudja. Kár hogy nem láttuk azt a riportot.
– Nem baj, nekünk elég az a nyolc csatorna. Még az is sok, tele van marhasággal. Persze jó lett volna látni, hátha leadják valahol.
– Pista azt mondja, Lacika megmutatja nekem az interneten.
Az öreg kigombolta a kabátját és masszírozni kezdte a nyakát.
– Most meg minek gomboltad ki? Majd még megfázol, tudod milyen beteg vagy. Mi lenne akkor Évával… Jaj de nehezen jár ez a felső! Ki kéne tágítani a lyukat. Na, majd ha megjövök, megcsinálom.
Egymásra néztek, mindketten tudták azt, amit soha nem beszéltek meg. Csak hallgattak róla. Mintha a hallgatástól elmúlt volna minden.
– Persze hogy megcsinálod. Mire hazaérsz, én befűzöm a cérnát.
– Ne tereld el… mindig csak tereled a dolgot.
– Mit?
– Tudod te azt.
– Nem. Nem tudom.
– Nem beszéltük meg, mi lesz ha…
– Nem lesz semmi baj!
– Nem lesz, nem lesz… és ha igen? Mi lesz Évával?
– Hát akkor majd… akkor majd lesz valami.
– Lesz valami. Szép.
A háttérben vonatok morajlottak, kerekek csattogtak, egy-egy kiáltás hallatszott. Egymásra néztek, még halványan mosolyogtak is. A hangosbeszélő szinte beleordított magányukba. A vonat nyolc perc múlva indul.
– Nyolc perc – ismételte meg remegő szájjal az asszony.
– Igen. – Az öreg elővette cigarettáját.
– Ne! Ne gyújts rá, kérlek! Legalább most ne. Világéletemben utáltam a szagát, várd meg, míg elmegyek.
– Utáltad? Soha nem mondtad.
– Nem mondtam. Mert tudtam, hogy nem vagy képes leszokni róla. De ha ötven évig eltűrtem, legalább ezt a pár percet bírd ki nélküle. Jó az az óra vajon?
– Melyik?
– Ott, az épület tetején.
– Biztosan. Na, még egy plakát. Mintha nem lenne mindegy ki lesz a kormányon. Lop, csal ez is az is. Teljesen mindegy.
– Ezt már megbeszéltük. Minden este. Most hagyd, kérlek. Pista kijön elém.
– Tudom. Mondtad már az este is.
– Dehogy mondtam.
– Hát ha mondom, hogy igen. Hat órakor telefonált, épp hogy elkezdődött a híradó. Akkor mondtad, hogy „Pista kijön elém”.
– Tegnapelőtt telefonált, délelőtt. Otthon sem voltál. A bőrgyógyászaton ültél éppen, fél kettő is elmúlt mire hazaértél.
– Még forró volt a leves mikor hazaértem.
– Igen, mert láttalak az ablakból és megmelegítettem.
Az öreg türtőztette magát, hogy el ne rohanjon. Itt nem volt hova menni.
– Félek – tört ki az asszonyból a sírás –, nagyon félek.
Az öreg megrendült, hisz mindig ő volt az, aki ellágyult, aki kimutatta minden fájdalmát. Az asszony nem, az mindig csak állt, mint egy kőszikla. Mert muszáj volt sziklának lennie. A férfi megölelte, s amikor látta, hogy fogytán az idejük, már a haját csókolgatta. Elmegy! Elviszi a vonat és ő tudja, hogy az asszony ott marad örökre.
– Még nem lehet felszállni – törölgette szemét az asszony –, akkor sírtam ennyire mikor a frontra vittek. Emlékszel?
– Igen. Akkor voltam utoljára távol tőled, meg amikor Leningrádban voltam.
– Nem voltál te Leningrádban. Jankával voltál Aligán. Tudom. Megtaláltam a leveleit. De én nem hagytalak el. Akkor is vele voltál, mikor kiengedtek a vizsgálatiból. Nem haza siettél, hanem hozzá. Pedig már megvolt Éva is. De én, én akkor sem hagytalak el. Nem akartam tőled elszakadni, azt hittem, érdemes volt odaadnom a legnagyobb kincsemet, az időt. Az időmet. Ki tudja mi lett volna, ha ötven éve másnak mondom, hogy „örökké”. De így lett, szerettelek, és most is szeretem azt a képet, amit őrzök rólad, és amihez a tíz körömmel ragaszkodom.
– Hallod? A vonat tíz perc késéssel indul. Most miért nem szólsz semmit? Miért hallgatsz?
Ott álltak elbúcsúzkodva, és elfogytak a szavak. Az öreg átölelte az asszonyt, és egy régi dallamot dúdolt a fülébe. Még tipegtek is… Ötven év reménykedés után boldog volt. Tíz perc: csak egy pillanat.
Megfognám az isten lábát,
ha átgyalogolna rajtam.
Apám – ha volt is –, esendőbbé tett.
Rosszabbik felét kitakartam.
Kíváncsi vagy, hiszek vagy sem.
Mostanában akármiben.
Fortes fortuna adiuvat:
aki férfi, szúrjon szíven.
tegyen hamis ígéretet,
hogy engem majd jobbá tehet.
rajta kívül, nincsen másom.
nevessen az elmúláson.
ketten feküdjünk a hőre
lassan lágyuló időre.
S ha a halál sírva jön el,
ő legyen ki sírba ölel.
Fekvő lány
Katával úgy voltak a férfiak, hogy nézték egy darabig, hagyták beszélni, aztán elkapták, és se szó, se beszéd, szájon csókolták. Kata elnémult, és onnan már nincs messze az ágy…
Katának elvei voltak, és következetes volt: ha valaki már belékóstolt, attól hagyta magát végigenni. Ez a fiú azonban láthatólag nem kér a kóstolóból. Csak megy mellette, zsebre dugott kézzel, nem szól egy szót se, csak bámul a semmibe.
– Mi van a zsebedben olyan fontos? – kérdezi Kata.
– A kezem.
– És mi lenne, ha kivennéd? Csak nem zsebhokizol?
A fiú elpirult, és titokzatosan csak ennyit mondott: – Most nem akarok erről beszélni. Egyszer majd úgyis megtudod.
„Úristen, csak nem rejteget valamit? Talán nyomorék?”
Kata nem járt messze az igazságtól. Máté ugyan nem volt nyomorék, de egy máig kiderítetlen gyerekkori élmény hatására ökölbe szorult a keze, és úgy maradt. Pici volt – úgy mesélték –, még karon ülő kisbaba. Kapdosott minden után, mozdulatai szögletesek és koordinálatlanok voltak, mint a legtöbb kisbabának eleinte. Aztán már csak azt vették észre, hogy ökölben a kis keze, és attól kezdve nem nyitotta ki soha többé.
„Milyen erős a fogóreflexe!” – gondolták a szülei. „Vajon mit szorongat? Csak nem valami veszélyes dolgot? Jaj, és ha lenyeli? Nyissuk szét a pici ujjait óvatosan!” – próbálkoztak.
De a pici ujjak se szép szóra, se csiklandozásra, se feszegetésre nem nyíltak szét. Szülei persze orvostól orvosig cipelték: „Mit lehet itt tenni?”
Valamennyien széttárták a karjukat és tehetetlenül álltak a probléma előtt. Az ujjak épek, egészségesek, az idegpályák működnek, de a görcs, ami ökölbe zárta őket, ellenállt minden beavatkozásnak. Végül egy pszichológus nyugtatta meg a szülőket: – Higgyék el, mihelyt a fiú olyan fontosnak ítél valamit, hogy megfogja, akkor a kéz megnyílik magától. Várni kell!
De Máté semmi után nem kapott, bárhogy kecsegtette az élet csingilingi játékokkal, finom csemegékkel, képeskönyvvel, kismacskával. Az öklök makacsul kaszáltak a levegőben.
Máté nem tanult meg simogatni. Csak öklözni és taszigálni. Sokáig etették és pelenkázták. Nők matattak a szája és a végbélnyílása körül. Ez csak később kezdte őt zavarni, de mégsem annyira, hogy megfogjon egy kanalat vagy kitörülje a fenekét. Nem. Ő ragaszkodott a zárt ökölhöz. Amit az orvosok szerint bármikor kinyithatna. Lassacskán maga is elhitte, hogy ez csakis rajta múlik. Hatalom volt a kezében. Ezt nem akarta kiengedni. Egyre jobban elhatalmasodott rajta valami titkos gőg, amitől kezdte a világot úgy szemlélni, mint egy őt nem érintő, alantas dolgot, amit jobb elkerülni. Fogyatékosságát úgy kezelte, mint kiváltságot. Ha kérdezték: – Mi van a kezedben? – mindig azt felelte: – Az élet lényege! Tréfának szánta, de komolyan gondolta. Szentül meg volt győződve róla, hogy ha akarna, lehetne miniatűrfestő, tojáspatkoló vagy órásmester, esetleg zongoraművész. Álmodott is ilyesmiket: álmában hárfát pengetett, tollat ragadott, vagy eszményi nők testén futtatta ujjait. Felébredve azonban úgy találta, hogy nincs az a hang, nincs az a szó, nincs az a nő, aki kedvéért… Az ő kezébe fontosabb dolog van rejtve.
Gyakran menekült álomba ébren is. Próbált visszamenni az időben. Misztikus kíváncsiság hajtotta: vajon mitől zárult ökölbe a keze? Elkapott valami fontosat, ami elillan, mihelyt kinyitja? Vagy megrettent valamitől és örök védekező állásba helyezkedett? Arra egy percig sem gondolt, hogy kinyissa a kezét és megnézze, valóban van-e benne valami. Amíg zárva van, lehet hinni, hogy kincset rejteget.
Minden kísérletre, ami arra irányult, hogy szétnyissák az ujjait, még görcsösebb szorítással válaszolt. Minden próbálkozás kudarcra volt ítélve.
Kata ezt eleinte nem tudta. Mint minden nőt, őt is izgatta a zárkózott fiú szemérmes, rejtélyes lénye. A kezét, hát azt mindenképp ki akarta varázsolni a zsebéből! Kata egyébre sem vágyott, mint ölelésre, és azokra a váratlan csókokra, amiktől aléltan tántorog az ember az ágy felé…
Máténak – fogyatékossága miatt különös szokásai alakultak ki. A toalettre tisztálkodószerek egész arzenáljával vonult. Ezért aztán óhatatlanul elterjedt róla, hogy netán homoszexuális.
A nők persze egymás sarkát letaposva igyekeztek ennek ellenkezőjét bebizonyítani. Kata is beállt a sorba. Sőt, továbbment. Azt gondolta, hogy ő lesz az a jó tündér, aki leveszi Mátéról a rontást. Mindent bevetett: női bájaitól kezdve konyhaművészetén át csillogó intelligenciájáig.
Minden hiábavalónak bizonyult. Máté érzéketlen volt a valóság iránt. Az ideálist kereste mindenben. Akármi került elé – mondjuk egy hegy –, rögtön megjegyezte: – Mi ez a Himalájához képest? Vagy egy finom ebéd… Miután végigette, megjegyezte, hogy milyen rafinált fűszerek kellettek volna hozzá, hogy tökéletes legyen. A tavasz kellős közepén képes volt kijelenteni, hogy a világ egyéb égtájain bezzeg már őszül… és így tovább.
Ő maga például azért nem csinált leginkább semmit, mert nem érezte megfelelően méltónak a körülményeket, hogy az általa ítélt tökéletest akárcsak megközelíthesse. Állandóan fölfelé nézett, az egekbe. Eközben egy sereg dolgot persze letaposott, többek közt Katát is.
Kata viszont olyan erős volt, mint a betonon is áttörő fűszál. Nem sokáig bírták együtt.
Évek, évtizedek teltek el, mire újra találkoztak. Kata közben bejárta a világot. Mindenhol járt, ahol Máté csak képzeletben. Mindent megvalósított, amit Máté csak tervezgetett. Mindent megölelt és a kezében tartott, ami csak az útjába akadt. És mindről bebizonyosodott, hogy kincs. Máté egész életében azt hitte, hogy zárt ökle kincset rejteget, eközben elengedte maga mellett mindazt, amiért érdemes élni.
Halála körülményei az utolsó esélyt adták neki, hogy kinyissa az öklét, és megkapaszkodjon valamiben. Az történt ugyanis, hogy kirándulás közben a Rám-szakadékban beakadt a lába egy gyökérbe, és fejjel lefelé zuhant az árokba, ahol egy sziklakőnek ütődött. Mindezt elkerülhette volna, ha megkapaszkodik egy gallyban, amely a keze ügyében volt. Nem tette.
Ravatalát népes gyászoló közönség vette körül. Többen sírtak. És akkor lassan szétnyíltak az ujjak. Az emberek rémülten felsikoltottak: – Feltámadott!
Pedig csak az ernyedő izmok játéka volt.
A
bánat
elillan,
ám utána
magadra maradsz.
Ha
nincs
gondolat,
apátia
ül a nyakadra.
Vén
fűzfa-
levelek
ősi mesét
susognak halkan.
A
fájó
emlékek
tartanak meg
embernek lenni.
Ha
ellátsz
orrodnál
továbbra is
nem bukhatsz nagyot.
Mi
csodás
szerelem
karjaid közt
megsemmisülni.
A
fényről
csak hiszed,
egyformán jó
nyíltnak és sunyinak.
Vágy
szaggat
szét érted,
szerelem ez,
nem párzási düh.
Ma
tova
repít a
vonat tőled,
gyógyulsz idővel.
Most
elég
a remény,
de holnap már
rád hull a magány.
Álmában összeszedi az éjjel kihajtott szótöveket s színeket a memória kertjéből. A nyelv, az ágy, a bútorok egybe mennek. Létrejön e legtömörebb kép, amit szem egyáltalán láthat. Van benne illat, fájdalom és hormon is. Egyfajta vágy, ami a képzeletet birizgálja a szíve közepén. A múltnak még azonosítható árnyképe van a tudatalattijában. Egy kvantumszemcse rögzíti az élményt. Az egyedüliség, az egyetlenség jelenik meg a félregombolt égbolton. A legegészségesebb szellem csinál most az individuumnak tojásrántottát. A világosság sós. A sósságban mégis van egy kis sötétség. Néven szólítja azokat a dolgokat, amelyeknek még nincs előtaláltatásuk. Textus receptus, kontra. A Logosz álló pillanat. Nincs az apokalipszis fátyla kibontva. Az Igét a vér permanensen mondja.
A megkülönböztetések érvényüket vesztik. Isten országa nem beszédben áll, hanem erőben. Egyszerűen fölemel magához a láthatatlan. És lepottyant a becsomagolt tengerpartra. Majd egy szobában látja magát felülről.
Kiugrik az ágyból, mint egy rajtakapott szerető. Elhúzza a függönyt, megnézi az időt. A lenyugvó nap színei, akár az oktávok. Eggyel magasabb szinten énekli a rigó a reggelt, fejhangon sikolt az ablakon a páracsepp. Mint egy picike bárányfelhő, olyan az esély a jóra. Ugyan? Nemcsak költészetből áll a felkelés. Hanem imákból, érzékszervek beszédéből és fogmosásból. Kávéból és életuntságból. Érzi azért, hogy jó napja lesz. Egy tiszta lakás ablakából nézi a teremtett világot.
A Lánchíd meg bámulja a várost, Budapestet. A kopár óceán, koppar köldüs 1, aposztrofálja a pörgő memória. A Duna, akár egy fénysivatag. Moccanatlan, rezzenetlen vízfelszín. Hihetetlen, mennyire meg tud állni a tekintet egyetlen nüánsznyi motívum sílécén.
Persze soha nem fagy le a róla alkotott kép a fejben, de mégis egyetlen darabja kiesik, ha visszaalszik. A sötét tükörre szúnyoglárvák másznak és pillanatokat szülnek a csillaghullás ömlő kábulatában.
Mintha szétáradna a lelkesedés az ízületekben, de rögtön alábbhagy, átalakul folyássá, szétárad a zsigerekben, mint égbolt a vérkeringésében, ahogy Mallarmé aposztrofálja, azután eltűnik. Mint a veinhageni rózsabokrok. Hogyan foszlik szerte a bizakodás ilyen hirtelen? Mint Hahn-Hahn grófnő szavai. Vitorlák tűnnek fel, tündöklő reflektálás gyanánt a parti sirályok röptére, egy matróz integet az Európai Erudíció nevű tankhajóról. Uraim, értsék meg, fehéren izzó, hatalmas vásznak nőnek fel mellettünk, ahogy hajózunk, s nem vesszük észre.
Szkülla és Kharübdisz anyasziklái között egy új szemlélet vajúdik. Mindig a tenger, mármint jobb híján a Duna, mindig az egyenletes és az egyetemes simogatás, ami a vágyak forrását korbácsolja fel, mint szomjúságot, hajnaltájt. Ez jelenti most az eszmét, ami a feltápászkodó férfiember fejében motoszkál, mint szertefröccsenő narratíva.
Rendszerint egy menóra kezd világítani az agyban. Isten hét szelleme. Ah! A baloldalon egy verssor mászik ki a gyertyatartóból, Isten országa nem beszédben áll, hanem erőben, az kezdi ki a fásultság gyalulatlan (gyanútlan) kérgét.
Jön a bizsergés, a viszkető öröm, kérészéletű sóvárgás, liánok és hínár csapódnak a csónakba, halak ugrándoznak ki-be, szembe pedig jön a tejben és vajban kiáztatott köd és pára, mint egy tankhajó, de lehet, hogy jéghegy – esetleg zátony. Álmodja a város az életemet? Budapest szívében vagyok egy csak, egy pálcika, egy idegsejt, egy szívbillentyű? Nem. Emlékszem a hétfő reggelre, ma szerdán. Ez azt jelenti, nem ittam semmit, nem maradtam a pezsgőbárban, az Astoria mellett, nem szívtam el az egyetlen cigim, ami a tarisznyám belső zsebében didereg, hanem hazamentem időben.
Csak egy zuhanyozó, női akt várt rám a fürdőkádban, kis lámpával a kád szélén. Kölcsönadtam az albérletem egy napra a barátomnak, és rögtön beköltöztette Helgát. A múlt héten szedte fel a Blaha Lujza téren. Eleinte azt hitte fiú, amikor tüzet kért tőle a hetes busz becsapódó ajtaja előtt. Olyan vékony nőként festette le nekem. És most láthatom Helgát fürödni.
Az epekedés elsőre elillan, a folyosón valaki részegen vonszolja a csónakház kulcscsomóját s egy míves ezüstlánc zörög a lépcsőkön, ahogy csúszik lefelé a társasház pincéjébe. Kinézek a lépcsőházba. A krupié jött haza részegen. Valaki arcáról a küszöbre hull egy vércsepp. Semmi nem árnyékolja be immár az alvást. Majd, nem tudom, reggel vagy este? Rádöbbenek, hogy a szomszéd szobában Helga alszik. A meghalást feltartóztató textus az utolsó pillanatban hangzik fel a lélek mélyén, mint Isten elbeszélése. És akkor a hang, az idő és a fény egybekelnek. Budapest vetkőzik éjjel, ledobálja a hajnalt, a reggelt, az évszázadokat és a háborúkat magáról, mint elrongyolódott, véres göncöket. S ott áll előttem kicsit gyűrötten, de szép és rokonszenves hölgyként, akit szeretek. Hát lehet haragudni arra, aki túlélte a túlélhetetlent?
A gettókat, a nyomort, a halomra gyilkolt, szemüveges szatócsokat, a szimpatikus és bölcs rabbikat, akik ránézésre megmondták, hogy ki a jó szerencsés és áldott karakter, kinek van talentuma, ki ápol kapcsolatot az Örökkévalóval, tudták az időjárást, a vetés-aratás törvényét és a cím-cum észbontó paradigmáját.
Aki tűrte, hogy végigmenjen rajta az orosz, a német, a szerb, a román és az ottomán? Majd kisírta magát a Duna mélyén és újraszőtte a lelkét, mint egy makulátlan hárfát. Hát lehet-e bármit is a szemére vetni egy szellemiségnek?
A meghalást tartóztatta fel a textus.
A múlt, ami benne ketyegett, mint egy aktatáskába rejtett pokolgép. De az éned elbeszélése olyan lesz, mondom Helgának, mint egy mese, a pokolgép átváltozik menny-géppé és nem károsultjai lesznek a robbanásnak, hanem hasznosultjai. (Lázár Ervin abszolútum-mondata.)
A robbanás újjáteremti a reményt, a lenyúlt-lenyalt kultúrát, az emberek élni akarását. Új strandok, uszodák nyílnak Budán. Igen, ez a város fogalmi alapzata. Az organikus szellem. Ez a mázlija. Helga átjön hozzám, a szobámba, beszélgetni akar, kávéval kínálom. Hozzáér a kézfejéhez a szőröm. Felállnak a fák a Fekete Erdőben.
Átad nekem egy kis dobozkát, gyűrű van benne. Vigyem el a feleségemnek. Ő kapta, de nem tetszik neki. A barátom vette, aki ötvös. A gyűrűt felhúzom a középső ujjára. Olyan ez az ékszer, mint egy kézirattöredék, mondja Helga, nincs kész, benne van a nagy mű ígérete, de csak az ihlet erejéig megy el. Íme, az ellenállás melankóliája. 2
Közben teljesen kioldódik a pongyola öve, a vállára hull a szív, a szivárvány, lecsúszik a frottír a hamvas vállakról, majd lehajol egy mazsoláért, ami az asztal alá hull a kezében foszló kalácsból, kibukik a melle, rázúdul meztelen térdére, vörös bestia, a hajzuhataga.
A megkívánás és a vonakodás egyetlen hajókötél. Kinéznék az ablakon, a Margitszigeten hatalmas daru emel be a kockaházba egy szelet dobostortát, de visszamászik a tekintetem Helgára, a lábaira, az aranyló pihékre és oda guggolok Budapest szája elé, ahogy bekapja a mazsolát, engem is bekap.
Akit szeretsz, kapd be! S a tenger, a Duna, az én óceánom, ez a ribanc, újra elszundikál. Én meg állok a Lánchídon. A hajnal a pirkadatba nyomul. Reggel és éj forrósodik eggyé Helgában, egyetlen szövetté szövődik az idő Budapest felett. Nézem a Gellérthegyet. Helga a hajamba szánt az ujjaival. Logoszt eszek. Agapé a vitamin benne.
1 Tandori Dezső: Koppar Köldüs (Koppenhága, Párizs, Köln és Düsseldorf kezdő hangjaiból szőtte a két nyelvújító kifejezést.) [vissza]
2 Krasznahorkai László szókapcsolata [vissza]
Számban tövig elszívott cigaretta
sarkamban a hajnal kutyái
egy leélt élet
settenkednek régi veszélyek
s Te csak nevetsz, ha néha beszélek
szeretem el nem hangzó szavaid
Szeretem nyakad ívét
ajkadon az örök mosolyt
s mindent, mi Te vagy
mert nekem tárod fel tested titkait
Szememből könnyet dörzsölök
a felkelő nap fénye hasít
s bennem a kétség sötét vitorlás
mit ismeretlen szél messze taszít
Hagyj élni még kegyetlen elme
férfikoromnak legszebb szerelme
született s kíván beteljesedni
Olvasó leány
Ott bújt a bokor mögött. Szemei karikásak voltak, arca igen sápadt és beesett. A Nap hevesen perzselt a nyári kánikulában. Lujzikának melege volt, de inkább ezt tűrte, minthogy otthon üljön egy anyával és két kiállhatatlan testvérrel.
Elővett egy szendvicset, amit még otthonról csent el, s enni kezdte. Volt táskájában még egy könyv, egy mobiltelefon s egy kis üveg üdítő is. Persze a mobil kikapcsolva, hogy ne lehessen hívni. Egészen jól érezte magát. Eszeget épp, amikor egy kutya közelít feléje. Megérezte a szendvicsszagot.
– Eridj innen, te!
A gazdája aztán rászólt a kutyára:
– Ne bántsd a lányt!
A kutya lassan visszacammogott a gazdihoz Lujza látta, hogy nem lesz könnyű ezután az élete. Folytonos sérelmek és bántalmak. Idilli nem volt a hangulata, de rossz sem. Az utcával még csak most ismerkedik. Sokat figyelte az utcán sétáló elemis és gimnazista diákokat. Eszébe ötlött mikor még iskolába járt… Annak már rég vége. Apját korán elvesztette, s most harmadikos magántanuló. De döntött: ő többet nem foglalkozik az iskolával. Tizenhét éves, a fiúk járnak az eszében, nem a tananyag. Dóra, az anyja ugyan rendesen nevelte, Lujza megváltozása valószínűleg az apja elvesztésével magyarázható. Ő szigorúan fogta. Ő miatta lett egyáltalán magántanuló.
Aztán egy öregember jött feléje.
– Mit bujkálsz itt? – kérdezte.
– Mi köze hozzá? – vágott vissza Lujza.
– Hát szólni sem szabad hozzád?
– Tizenhét éves vagyok. Nagylány. Hagyjon engem békén.
– Mit keresel a bokorban? – kérdezte az öreg.
– Mondtam már, hogy semmi köze hozzá!
– Csak nem elszöktél otthonról?
– És ha igen?
– És ha én szólok a rendőröknek?
Lujza felállt s otthagyta az öreget. Valami nyugalmasabb helyet keresett. A város peremére ért, ahol egy fás, bokros terület mellett húzta meg magát. Elővette a könyvét s olvasni kezdte. Nem sokáig olvasta, csak pár percig. Aztán egyszer csak az öreg Sanyi bácsit pillantja meg, aki az ő házukban lakik. Erős szívdobogás tört rá. Nem veheti őt észre! Ám mire elrejtőzött volna, Sanyi bácsi hangosan rákiáltott:
– Lujza!
A kamaszlány nem tudott mi tenni, előbújt. Sanyi bácsinak ideges volt az arca. Azt mondta:
– Anyád otthon sírva aggódik érted!
Lujza lehajtotta a fejét. Kicsit szégyellte magát.
– Miért nem jössz haza?
– Mert elegem van abból, hogy otthon legyek.
– És talán anyádnak nincs elege belőled?
Lujza megvonta a vállát, az öreggel végül hazament. Mikor felértek a harmadik emeletre, s Dóra meglátta a lányát Sanyi bácsival, az asszony nem tudta titkolni az örömét.
– Tudtam, hogy végül hazajössz!
A két testvér is aggódott már, de szégyellték kimutatni, inkább nem is néztek Lujza szemébe. Sanyi bácsi nyugtatgatta Dórát:
– Ne haragudjon a lányára! Még fiatal. Nincs tisztában cselekedete súlyával.
Dóra annyira aggódott, hogy már a rendőröknek is szólt. Most felhívta őket, hogy minden rendben van – ne keressék tovább… És nincs többet rájuk szükség. Sanyi bácsi minden jót kívánt s csak annyit mondott:
– Vigyázzon a lányára!
Majd becsukta maga mögött az ajtót.
– És mit csináltál, hol jártál? Na, mondd már! – faggatta az anyja.
Belenézett a táskájába. Látta a könyvet, a mobilt, egy szendvics papírját és a kólás dobozt. Megkérdezte.
– Nem vagy éhes?
– Nem, nem vagyok.
– De tényleg mit csináltál? – kérdezte ismét.
– Hagyd már békén anya! – szólt közbe a fia.
– Most le kell pihennem! – mondta Lujza.
– Hát persze, aranyom!
– Jó lenne, ha akkor is ilyen kedves lennél velem, ha nem szökök meg! – s durcásan a szobájába vonult.
Az anya a konyhába ment, rágyújtott s sírva fakadt. A nagyfia utána ment, vigasztalni próbálta.
– Hagyd anya, kamasz, kíváncsi az életre!
– De hiszen iskolába sem akar járni!
– De már dolgozik!
– És segédmunkákból akar megélni? A nevelése el lett hibázva, de erről nem én tehetek.
A fiú nem adott igazat anyjának, de inkább nem szólt semmit. Magára hagyta az anyját. Belesett Lujza szobájába, látta, hogy a csellengő lány már mélyen alszik.
Budakeszi erdő
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg
(József Attila)
egymásban elterülve izzó naplementék,
egymás szemét vakító ablaküvegek?
vagy erre tévedt néhány kocsma-vendég
visszhangja kong, pohár alá pereg?
pupilláik mögül komor
dorong-utak emléke porzik, förgeteg
sodor, fedél-se-otthonuk nyomor,
hol űz az este, ver a nappal,
bölcsőtől hóttig éhgyomor,
szitok, mely összeszabdal…
kálváriájuk balga hit, hű szenvedély,
kalap-levett viszony a pappal
~ ha semmid, sohse félj! ~ de minek élj?
lélekharang, dalárda, kardal,
kísértenek, közel az éj
Egyszer csak megszólalt a kaputelefon. Tibi káromkodott egy cifrát, mert épp a kedvenc színészétől, Steven Seagal-tól ment a tévében a Törvényre törve című filmalkotás – amit nem lehet elégszer megnézni. Morcosan fölkelt hát az ágyából, és felvette a kaputelefont:
– Mgen?
– Jó estét kívánok, Ön Róka Tibor?
– Személyesen.
– A Mentőktől vagyunk, és örömmel közölhetem, hogy hazahoztuk Takácsnét.
Mentők? Haza? Takácsné? Mi ez? Tibi szédelgett.
– Ö… itt valami tévedés van – szólt aztán.
– De hát Ön Róka Tibor, nem?
– Ez igaz, csakhogy… Fogalmam sincs ki az a Takácsné, nem ismerem, soha nem is hallottam róla.
– Akkor fölvihetjük?
– Kit?
– Takácsnét.
– Várjanak, lemegyek.
Mi ez a baromság? – morogta, majd a szobájába ment, hogy cipőt húzzon. A filmben az a jelenet ment, amelyben a főhős egy rúgással három gerincet tör el. Tibi megbabonázva nézte, utána cipőt húzott, fogta a lakáskulcsát, és lement a kapuhoz.
– Jó estét kívánok, vigyék el innen a hölgyet máshová, mert nem itt lakik, semmi közöm hozzá! – mondta a mentősöknek határozottan, miután leért, és azzal a lendülettel már ment is volna fel, hogy a maradék film lehető legkevesebb jelenetéről maradjon le. A mentősök azonban visszatartották, és Tibi élet-filmjének Takácsné-jelenete folytatódott.
– De, uram – szólt a mentőorvos –, a papírok szerint Takácsné itt lakik.
– Itt ugyan nem!
– De, nézze csak – kérlelte a kérlelhetetlen Tibit, és elővett egy papírt, majd Tibi kezébe nyújtotta.
Tibi elhűlve nézte. Hisz valóban ott állt az iraton, hogy „Takácsné Mezei Virág. Bp. 1124. Böszörményi út 45. IV. em. 04-es lakás.” Tibi kezdett begurulni.
– Nézzék, már mondtam, hogy soha…
– Nézze meg inkább őt, hátha felismeri.
– Köszönöm, nincs kit.
– Naaa, uram! – fogta meg a mentőorvos Tibi karját, és szelíden a mentőautóhoz vezette.
Az egyik mentőápoló kinyitotta a kocsi ajtaját. Tibi zordonan figyelte ténykedését. Aztán feltárult a néni arca. A néni fogatlan szájjal, idétlenül mosolygott. Tibi elhűlve nézte, és a fejét rázta.
– Nem, nem ismerem – mondta.
– Biztos benne?
– Olyan biztos, mint még soha. Elmehetek végre?
A mentőorvos megszólította a nénit.
– Takácsné, Takácsné!
A néni továbbra is ugyanúgy mosolygott, de nem reagált.
– Demencia? – kérdezte halkan Tibi a mentőorvostól.
A mentőorvos némán bólintott.
– Akkor én mennék is, elvégre… – szólt Tibi tétován.
A mentőorvos ismét némán bólintott, aztán visszacsukta a mentőautó ajtaját.
– Mióta a kórházból elhoztuk, így mosolyog… – jegyezte meg, és Tibi nem tudta, hogy ezt most neki vagy magának mondta. – Mindazonáltal – tette még hozzá –, a néni nem maradhat a kocsiban, úgyhogy…
A mentőajtó belsejéből ekkor a következő monológ tört fel.
– Hűlalilalla!
Tibi összerázkódott, mintha ütés érte volna. A mentősök vállat vontak, a néni pedig folytatta.
–Ésakkorelolvastaésösszetéptealeveletmégmegisköpködteadarabkáitmielőtteldobta…
Tibinek ez övön aluli volt. Villogó szemekkel fordult a mentőorvoshoz.
– Ebből elég volt! Én megyek! – ordította magából kikelve, és erős léptekkel indult a ház felé.
– Rendben van, uram! – kiáltotta utána a mentőorvos. – De a Hatósággal Önnek kell rendezni Takácsné ügyét.
Tibi erre már megállt.
– Ezt meg hogy érti? A néni nem lakik itt.
– Nyilvánítsa „fiktívvé” a lakcímét…
– Deaztánmondtamnekijóhateisúgyénisésasodrófávalúgykupánvágtamhogycsakna… – rikoltotta a néni.
Tibinek több se kellett, rohant föl a lakásába.
A mentősök még ott tétováztak, hogy hogyan tovább. Tibi meg arra gondolt, hogy szegény valakinek az anyja. Aztán a saját anyjára gondolt. Félúton megállt. Fogalma sem volt, mit kéne tennie. Talán valamit segítenie kellett volna. Nem befogadni, persze, de azért ez a film és a valóság azért más minőség. Kétségbeesett önmaga miatt. Tétovázott egy ideig, majd lerohant. A mentősök már elmentek. Szomorúan indult visszafelé, vagyis tett egy lépést előre, aztán vissza.
És egy ideig még ott toporgott a kapu előtt.
Konyhasarok
A főutcai suszter zárva volt. Kicsit mérgelődött, felesleges volt megvenni a méregdrága parkolójegyet. Sebaj, kimegy a másikhoz. Úgyis régen járt a keleti városrészben. Élt ott – körülnéz.
Ide költözködtek egykor a férjével. Két szobás „szolgálati”, a hírhedt lakótelepen, igazi betondzsungel, de ő szerette. Az első saját otthon… Végre a maga ura lehetett, nem pofázott bele senki semmibe, ha megpróbálta, hamar rájött, hogy felesleges.
Hetekig tartott, mire levakarták a tíz réteg tapétát. Átfestették a nyílászárókat, négerbarnára a tokokat. Akkoriban a legtöbb lakásban négerbarna volt a tok; nem is villogott rögtön, ha a gyerek maszatos kézzel belekapaszkodott.
Bő hétig csinosítgatta az ocsmány piros beépített konyhaszekrényt. Famintás tapétát vett meg díszlécet, hatszögben ragasztotta az ajtóra. A szépen megmunkált faárut fűrészlappal szabta le, a hosszúcska előszoba futószőnyegére négykézláb térdelve. Az volt mindig a műhely. Napokig érezte fenekében az izomlázat. Amikor készen lett nem győzött gyönyörködni; egész éjszaka kijárt a konyhába – boldog volt.
Micsoda csacskaságok – mosolyodott el. A járdaszegély mellé kanyarodott, leállította a motort, de nem szállt ki; belebámult a múltba.
Kölcsönkapott lakberendezési újságokat lapozgatott, kiírta, melyik számban, melyik oldalon van megvalósítható ötlet. Alig várta a fizetésnapokat, addigra kikalkulálta, mit engedhet meg magának és mit nem. Ritka volt, ha nem valósított meg valami olcsó, de mutatós lakásdekorációs tippet. Havonta futkostak kölcsönkérni a Hiltit, mert a betont csak az ütvefúró vitte – az is csak alig. Vettek egyet a lengyel-piacon, de az első fúrásnál odakozmált a motor.
Szép volt a lakás, otthonos. Kivéve, amikor tele volt üvegcserepekkel, meg széttört berendezési tárgyakkal. Józan bolond – mondták az ismerősök a férjére, pedig neki sem kellett a hirtelenségért meg a szemére boruló vörös ködért a szomszédba mennie.
Ó, azok a sakkpartik! Micsoda játszmákat vágtak le! És a ruhaválogatás; akkoriban annyira gyűlölt vasalni, hogy a leszáradt ruhát szépen bevágta az akasztós szekrény aljába – nagy, hasas szekrény volt, sok minden belefért –, aztán amikor a kupac emberessé dagadt, nekiestek. Ő vasalt, a férje hajtogatta, a gyerek ott csivitelt körülöttük. Jóemlékű esték. A gyerek… A szépséges, jóillatú lányka. A mesék, dalocskák, a nagy hasalások a posztószőnyegen.
Igen, a szőnyeg. Kijárta a városgazdálkodásnál, hogy lecseréljék az avítt, összement, felpöndörödött, piros linóleumot. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy addig kávéztatta a kirendelt felelőst – linóleum-, padlószőnyeg-, csempecsere élet-halál urát –, hogy végül még a padlószőnyegeiket is lecserélték. Kérés nélkül. Igaz sima, rondaszínű, kommersz szőnyegre, de az legalább nem volt a betonig kikopva, és porszívózáskor nem bukkantak elő az előző lakó által feljavított, betömött, cigarettaparázs-égette lyukak.
És milyen jókat beszélgettek a férfival! Jóval idősebb volt nála, ez kapóra jött. Okos volt, tapasztalt, szellemes, sokat tudott a világról. Aztán véget kellett vetni a társalgásoknak, kávézgatásoknak, mert a férfi szerelmes lett belé, és ez tönkretette az egész barátságot. Belépett az egyoldalú, erőszakos, szemellenzős vágy. Azt meg nem tolerálta. Férjes asszony, dehogy csal. Érdekes, mennyivel könnyebb lesz a korral a szex súlya is. Bár lehet, csak az ego csitul. Enyém, tiéd, övé. Velem, veled, mással? Egészségedre.
Ide született a lánya, és itt veszítette el a második gyerekét. Semmi extra, négy hónaposan elfolyt a magzatvíz. Megszülte, kikaparták belőle a lepényt, másnap mehetett haza. Egyedül, mert a férje nem jött be érte. A kórháztól bőgött egész hazáig. Meg vagy két napig. A könnye, meg a taknya kicsípte a bőrét. A szemhéjai kitüremkedtek: két lottyadt sárgabarack.
Később sokáig patáliázott emiatt, egyszerűen nem értette, hogy hagyhatta cserben az az ember, aki a társa. Közös gyerek, közös fájdalom. De akkor megtanulta, hogy a fájdalom nem így működik. Azt nem lehet megosztani. Persze, ez nem volt akkor ilyen kopogósan egyszerű. Megviselte, fájt nagyon. Először csak lelkileg, de aztán belövellt a melle. Na, az szar volt. Jegelte és lepedővel szorította le. Pár hét alatt oda is lett az addig szép formájú cickó, de nem számított.
A testi kín és a szomorúság, mint egy rózsaszín, keskeny, pengeéles selyemszalag tekergett benne. Metszette sokáig. Jó darabig a szex sem ment. Az érzés, ahogyan a magzat kisiklott belőle, tökéletes mása volt a belőle kicsusszanó péniszérzésnek. Milyen régen jutott ez eszébe. De nem számít. Régen volt. Ó, de hosszú, sűrű élete volt, pedig félszáz éves sincs.
A keskeny hosszú gang, ahol a mogorva szél a csapóajtónál nekirohant, lendületet vett a szomszédok előtt, majd bőszen, elszántan besuhant hozzájuk a csukott ajtó alatt, mellett, felett, és átrohanva az előtéren, a két szoba közt igazságosan elosztva magát kifütyült a szobaablakok résein. Télen, ha jól nekieredt, hó is jutott a bejárati ajtó széles rése alatt. A vastag függönyök, mint a viharban a vitorlák. Nem kellett a szélforgót kivinni a szabadba.
Télen jégverem, nyáron katlan. A hetediken lakni nem volt túl remek dolog. Feletted lapostető, és csak egyik oldalról védett, szigetelt a szomszéd.
Mégis. Oda kellene visszamenni az időben. Újrakezdeni…
Akkoriban még megvolt benne a láng, nagyon ügyelt, érdekelte hova, milyen környezetbe ér haza a családja. A tisztaságnak is más fokmérője volt. Csak és kizárólag patyolat. Ma már nem számít a pók a sarokban, por a polcokon, és a rendetlenség sem rántja össze a gyomrát. Most sem mindegy, de bele lehet szokni a mosatlan csészékbe, és a lepottyanó sárra az előszobában. Szétesett a Nagy Rend; igaz, nem volt káosz, csak kavargás. Kit érdekel – kényelmes így.
A kor az évekkel sok mindent hozott. Jót, rosszat. A hanyagság megváltó enyhét, a lustaság jóleső édességét, de hozott meszet a csontokra, zsírt a szövetekre, és hormonháborút. Meg súlyokat a vállra.
Nem laktak itt sokáig, talán négy évig, mert közben lezajlott egy rendszerváltás, a bauxitbánya bezárt, a lakásokat értékesítették, potom pénzért lett a bérleményből valódi saját tulajdon. Tovább lehetett lépni, családi házra. Az is meglett.
Igen, nem laktak itt sokáig, mégis, minden reggel tavaszra nyílt, akármilyen zimankós volt is az este.
A nő a táskáért nyúlt, megelégelte, haladni akart. Vigyük azt a cipőt.
A műhely, és benne a suszter sem változott sokat az évek alatt. Éppen úgy ült a sámlin, mint ezelőtt vagy húsz évvel. A meggörbült test is megkapta a maga súlytöbbletét csontra, vállra, a szemüveglencse is vastagodott. A cipészműhely tökéletes volt, most is. Elhagyott, már semmit nem remélő porlepte, és a még csillogó, reménykedő lábbelipároktól roskadozó polcok, markáns enyv, kellemes bőr, az elegyet hígító, csitító csoda tudja milyen illatok.
A cipész fehér szegfűt szorongató asszonnyal diskurált, odaköszönt, odamosolygott a bejárati ajtó csengésére. A szegfűs nő fizetett, a csengő tompábban, de felcsilingelt. A suszter, még mielőtt ő megszólalt volna, bűvészt meghazudtoló manőverrel fehér szegfűt vett elő a háta mögül. „Szeretettel nőnapra.” Nahát. Nőnap van? Ki nem állhatta a szegfűt, de mit számított. Nő. És ez most nagyon jólesett.
A kocsiban megszagolta a virágot, de nem volt illata. Hátratette az ülésre – ott nem töri össze semmi. Micsoda hülyeség. Hiszen utálja.
Nem vette az irányt hazafelé, elkanyarodott, elhajtott a régi háztömb előtt, majd kettővel feljebb megállt, így az egész tízemelet belefért a látóterébe. Letekerte az ablakot, hátha élesebb lesz a kép. Hiába, a kor beköpi a szemet is.
A monstrum talán kicsit fakóbban, de éppen olyan robusztusan terpeszkedett társai között, mint egykor. A kocsiból éppen rálátott a bejárati ajtóra és a konyhaablakra. Ugyanaz a rondazöld reluxa. Ugyanaz a bejárati ajtó. Ugyanaz a fekete korlát, barnára vakolt fal. Talán még a konyhaszekrény is az, amit ő csinosított fel, vagy harminc éve.
Megfordult, lépésben ismét elhajtott a ház előtt, és odadobta a szegfűt az épület előtti kiégett gyepre. „Van, ami soha nem változik…” gondolta, majd hármasba kapcsolt.
Vázlat a Ganz gyár udvaráról
1.
Ökölbe szorult emlékezet
szelíd felejtés arcába csap,
s marad ami volt. A sár marad.
Ki lehel belénk új életet?
2.
Égre szegzett fakó kezek,
tócsába tört fekete fák.
Duzzadt, szürke folyó felett
lélekvesztő híd vezet át.
Épp a közepére érek,
s rengni kezd a talpam alatt.
Megállok és hátranézek:
kiválik egy sötét alak.
Üres kabát, nincsen arca,
se szárnya, se glóriája…
Átsiet a túlsó partra
a nappali éjszakába.
Mint ahogy ő, én sem vagyok,
ideillek a homályba.
Fakó kezem csöndben vacog
s beletörik a tócsába.
3.
Zsibbadt levelet cibál a hetyke szél
s felsepri a szétszórt álmokat.
Megdermed az utca s többé nem mesél,
a kenyérillat sem látogat
meg éhes lelkeket.
Borostás égre egy holló ráfagyott,
rikoltását megőrzi a hold.
Csillagtól csillagig a világ halott,
de valaki él még valahol
és mindent eltemet.
Elengedtem fátyolfelhőt, folyóba dőlt füzeket,
elengedtem a fűszálon lecsorduló harmatot,
elengedtem egy madarat, kit szemem fogva tartott,
elengedtem a repülést, a felnyíló távlatot.
Elengedtem holt árnyékok közé hintett fényeket,
s elengedtem egy nő ajkán rámmosolygó holnapot.
Elengedtem szűk torkokból fölszakadó éneket,
s puha, meleg méhében a meg sem fogant magzatot.
Elengedtem a kilincset, melyre kezem ráfagyott…
Frissen húzott ágyba fekszem, a külvilág havazik.
Mire egyszer felkelek, majd kialszom a bánatot.
Feszült, fakó föld,
csorba fényű fák,
elcsitult beton,
csukott lelkű ház.
Tépett varjútoll,
pörgeti a szél,
mögötte a menny,
hajlított acél.
Kopott, régi kedv,
rámfagyott kabát,
föld és menny közé
függeszti magát.
Magányos nagy fa
A parkot belepte az ezüst-fehér csillogás.
A befagyott tóra a fényhíd is ráfagyott.
Gally, kéreg, tört levél, széjjeltszórt szemét s minden,
ami a földhöz ért, kristályos kontúrt kapott.
Csipkézett rámában csinos kis csendéletek;
talált tárgyakat így ragasztott egybe a rend.
Csupán engem fűtött konok, lassú léptű láz,
s kiolvadt belőlem a borongó, méla csend.
Feszült, pucér fákat füröszt a téli fény,
mosolytalan házak tűrik a hideget.
Dacosan felszegem kendőzetlen arcom;
láthatatlan penge, fagyott szél fenyeget.
Csak a csönd áll közénk, lassan kihűl az is.
Menekülni kéne, vár egy meleg szoba,
s bár nem lakik ott más, mint én meg a képek,
de létezik, s ez már magában is csoda.
Tágas szürkeségből tiszta hó esik,
s beléfullad a sötét folyóba.
Csak a hattyú marad, tömény fehér folt,
mely emlékszik a hajdani hóra.
Fekete csizmáim maguktól járnak,
szürke szemem némi zöldet kutat,
de csak rég megsárgult, téli fű van itt.
Csüggedt fény lepi a kemény utat.
Ám a szürkeségből mégis hó esik!
A távolságot magába oldja,
mely hattyúként úszik, mind messzebbre el;
űzött remény tömény, fehér foltja.
Rákocsabai diófa