Sarló és kalapácsos csendélet
Megértem önt, én is itt várok, láthatja, majd megy a busz, ha mennie kell. A türelem az első. Látja, én is itt ülök az árnyékon, újságot olvasok. Maga se berzenkedjen, dőljön neki a lámpaoszlopnak, és csodálja az eget. Igenis csodálja, mert szép, igaz, felhős kissé.
Most meg az a baj hogy esik az eső, az előbb meg hogy tűz a nap és nem megy a busz, mi? Ne aggódjon, majd megy, addig meg csináljon esernyőt a kezeiből. Úgy. Látja, megy ez magának, láthatja igazán, én se türelmetlenkedem.
Megeszem a szendvicsem is. Hogy magának nincs, az nem az én problémám. Ebéddel várják? Akkor pláne ne siránkozzon, hagy hűljön kicsit az a leves. Megvárják, ahogy mi is megvárjuk, míg megy a busz, ugye?
Megiszom a kávém is szépen, már magát persze nem kínálhatom meg, annyi nincsen, de láthatja, én remekül elvagyok.
Most pedig felveszem szépen az egyen-zakóm, és beindítom a motort, na, mit mondtam? Beszállás!
Élt egyszer egy hal a Halországban, aki mint minden hal folyton az apjára hallgatott. Az apja igen bölcs hal volt, mert maga is nagyon sokat hallgatott. A mi halunk jól ismerte a hal illemet, fejből tudta mind a legfontosabb tételeket:
– hogy a halnak hallgatnia kell, az idősebb hal előtt
– hogy a halnak hallgatnia kell az okos szóra
– hogy a halnak jó példával büszke némaságban kell elől járnia
– és legvégül, hogy a haltársaságban nem illik semmit se szóvá tennie.
A mi halunk tudta, hogy ha száját kinyitotta, jobb ha be is csukta, hogy az úszáson és evésen kívül másra ne is legyen gondja. A mi halunk megtanulta, hogy semmit sem ér, ha fecseg, és hogy ne figyeljen oda ha valaki valamit is csicsereg.
Ám Halországban a halnak nem is volt nehéz dolga, hisz a szabályokat az összes hal betéve tudta. Így esett e rövid mesében, hogy a mi halunk hallgatva szépen leélte rövid életét, és röviddel atyja után maga is a csendes mélybe tért.
A fejét mélyen lelógatta. Mozdulatlanul állt, csak az orrcimpái remegtek meg néha. A fuvaros a kocsmában ivott. Ketten voltunk az utcán. Odaléptem hozzá, és megszólítottam.
– Úgy látom, búslakodik.
– Na, hallja! Elég nagy a fejem.
Ilyen olcsó viccelődéssel akart kitérni a beszélgetés elől, de nem hagytam lerázni magam.
– Csak ezért búsul?
Rám nézett.
– Komolyan érdekli magát?
– Igen.
Egy darabig habozott, hogy szóba álljon-e velem, de talán már unta a néma álldogálást.
– Maga rendes magyar embernek látszik, magának elmondom. – Közelebb léptem, mert suttogni kezdett, mintha nagy titkot árulna el. – Minket üldöztek, uram. Kiszorítottak az élet perifériájára. Szinte már csak a cirkuszban és a lovin maradt számunkra hely. Lehet, hogy egy külföldről beengedett teherautó holnap még ezt a nyomorúságos munkát is elveszi tőlem.
– Ilyen az élet… amióta elterjedtek a gépek…
– A gépek! – Indulatosan felhorkant, és dobbantott az egyik lábával. – Az emberiség a vesztébe rohan, amikor elárul minket a gépek miatt! Pedig évezredeken át mi voltunk a fejlődés motorjai. A maguk ősei nekünk köszönhetik, hogy egyáltalán eljutottak idáig. Nekünk történelmi hivatásunk van ebben az országban, és a régiek tudták ezt. Mennyi szép szobrot állítottak nekünk, Istenem!
– Szobrot?
– Minden valamirevaló emlékművet nekünk szenteltek!
– A lovas szobrokra gondol?
– Maguk így hívják. Persze, valami emberi alakot is mindig raktak oda. – Elakadt a szavam, ő meg eltűnődött néhány pillanatig, azután folytatta: - Milyen gyönyörű lehetett, amikor az őseink rohamra indultak az ellenséges lovak serege ellen! A régi magyar történelem korántsem lett volna olyan dicsőséges nélkülünk. De azután jöttek a gépek… a teherautók meg a tankok. Maguk elfelejtették a magyar lovas virtust, és el is vesztettek két világháborút. – Közbe akartam szólni, de nem hagyta. – A gépek csak pusztulást hoznak, szennyeződik a világ, jön a globális fölmelegedés. De ez most megváltozik. Az emberek felismerik, hogy akkor volt jó dolguk, amikor velünk tartottak. Vannak bizonyos jelek… Egyre többen lovagolnak, nyilaznak… meglátja, rövidesen megint úgy lesz, mint régen volt… eljön még a mi időnk! – Egy pillanatra elmerengett, így megszólalhattam: – Ebben nem vagyok olyan biztos. A gépek egyre fejlettebbek, lassan átveszik az emberek munkáját is, nemcsak a…
Gúnyosan fölnevetett. – Én ebből semmit sem látok.
– Talán a szemellenző miatt…
Nagyot horkantott, a szemei szikráztak a dühtől.
– Rajtam… szemellenző?
Elfúlt a hangja. Fölemelte a lábát, tudtam, hogy legszívesebben agyonrúgna.
Látjátok feleim szümtükhel,
Mik maradtanak: Íme, zsíros, üres
Tányérok. Mennyi lúdzsír-malasztban
Sütteté kezdetben mi ételünket:
Disznótorust, és íznek adottá valá neki
párádicsumot, és még
párádicsum mellett minden gyümölcsöket,
S mondá neki sülnie! Héon
Pár perce, hogy kihozá elibénk
Eme husokat, és sülteket; s bizom
Mondom nektek, gyomrunk
Dőreség dagadásával telt.
Hallá csámcsogásunk, de nem jöttend
Ki hozoánk, hanem bent maradt a konyhában.
De bizom benne, hogy evék ő is…
És bizom, ahogy ti látjátok szümüthükkel:
Eme husok mind eltünedeztenek.
S nem maradt már mása, ezért
Mondom nektek: Imádjuk Urunk,
Isten kegyelmét az életért, és
A szakácsot az ebédért dicsérjük!
Omnis pinguis bonus! *
* A kövér jó ember!
Sarló és kalapácsos csendélet
„Hogy a tárgyat valóban megismerjük, minden oldalát, minden kapcsolatát és összefüggését kell felfognunk és kikutatnunk. Sohasem fogjuk ezt tökéletesen elérni, de a sokoldalúság követelése megőriz a hibáktól és a merevségtől.” (V. I. Uljanov) **
Különösen áll ez a képzőművészetre, mert a mai társadalom fetisisztikus karaktere, viszonyainak eldologiasodása, jelenségeinek széttöredező, megmerevülő tendenciája mellett csak ennek szem előtt tartásával lehet eredményes a kutatás. A művészetnek mint a gazdasági alépítmény legelvontabb szellemi elváltozásának kialakulása már természeténél fogva is nehezen követhető. A gazdasági és politikai érdekek végtelenül finom etikai, pszichológiai és esztétikai megrezdüléseken át realizálódnak a művészet síkján, az alkotó individuum legtöbbször nem is jut tudatára azoknak a konfliktusoknak, melyek cselekvésre késztetik; tudatalatti élete épp fetisiszta szemlélete miatt szent terület előtte, az alkotás misztérium, maga a mű – kinyilatkoztatás. Így azután természetes, hogy a művészet titokzatos, idegen valamiként áll az emberek előtt. Lezárt területté alakul, ahol sok a furcsaság és még több az értelmetlenség, ahol ki merre lát, arra tart és oly sokféleképp beszél, hogy végül senki sem tudja, mit akar. Növeli ezt a zavart az a sok tanulmány, kritika, nyilatkozat, ami napvilágot lát, s amelyekben a „meg nem értett és épp ezért „agyonmitologizált” (Lukács) társadalmi valóság torz képe mered ránk. Mindegyik a sötétben topog, mert nincs tiszta képük sem a társadalom épületéről, sem építőjéről, az emberről és legkevésbé szelleméről. Tehetetlenségük azt a tanácstalanságot tükrözi, ami annyira jellemzi a kapitalizmus mai emberét: számukra a művészet egy idegen törvényektől uralt, elvont valami, mely Mohamed koporsójaként a természet és a társadalom közt, légüres térben lebeg, ahol nem tartja más, mint az alkotó individuum „felsőbb erőktől” megszállt intuíciója.
Királyi mesterség elméletben, mindenki kutyája gyakorlatban a művészet. Létezése, alig tűrt működése ki-kihagy, mint az asztmatikus ember lélegzése, és annyira megrendült a beléhelyezett bizalom, hogy lassan felesleges luxusnak minősítik, holott egyidős az emberrel és útja az altamirai barlangtól máig mindenütt együtt haladt vele. Indokolt tehát felvetni a kérdést, minő okok idézték elő lefokozását.
Önarckép
Kezdjük ott, hogy a művészet keletkezését, változásait, formáinak sokféleségét lehetetlen megérteni szociológiai iskolázottság nélkül és mindaddig, míg valaki (vagy valakik) el nem végzi a művészetek szociológiájának megalapozását, csak félmunkát végezhetünk. A művészet polgári magyarázói nem látják a fától az erdőt, sőt – a levelektől a fát! Ahelyett, hogy a társadalmak létéből vezetnék le művészetelméletüket, mindenféle abszolút törvények oltalma alá helyezik; egyszer a természet vak másolását, másszor a belső élmények maradéktalan kivetítését tűzik ki célul, s ha nem az istent, úgy az ideát teszik meg plasztikus magnak. A társadalmi, vagy épp a politikai okok hatóerejét mereven tagadják. Mi köze van a művészetnek a politikához, hogy jön hozzá a társadalom, hisz a művészet független és szabad, s a művész isteni erők varázsbűvöletében állva, ember voltának legmélyebb rejtekéből bányássza napfényre kincseit? De, hogy ember volta honnan származik, létét, ideáit milyen erők formálták olyanná, amilyen, arról mélyen hallgatnak, és e hallgatás mögött politika van. Társadalmi létéről nem beszél szívesen a polgár, és jól tudja, miért; érzi: rejtett veszélyek gödre ásít felé, de épp ezért kell az új esztétikának itt kezdeni. A művészet szociológiája megírásra vár, mert nem véletlenek, hanem társadalmi szükségletek formálták mágikussá a primitív, ünnepélyesen heroikussá az egyiptomi, intimen emberivé a görög, dogmatikusan szigorúvá a bizánci és érzelmesen misztikussá a gótikus művészetet. Társadalmi sajátosságok és történelmi szükségszerűségek hajtják újabb és újabb formák felé a ma művészetét is, és – tagadják mégannyira is a korifeusok – politika, társadalmi tudat nélkül nincs művészi alkotás.
Már Hegel is rámutat esztétikájában, hogy az „eszmény” (és a művészet, szerinte, az eszmény megtestesülése) „közvetlen a közönséges realitásba, a valóság hétköznapjaiba, a közönséges élet prózájába nyúlik” …, s hogy az újabb idők idealistáinak ködös képzete, mely szerint a művészetnek minden összefüggést el kell vágnia, ami ehhez a viszonylagos világhoz (dieser Welt des Relativen) köti, mert „külső” valóság a „belsőhöz” viszonyítva alacsonyabb rendű, tulajdonképp a modern szubjektivitásnak egy előkelő absztrakciója, mely nem rendelkezvén az élethez szükséges bátorsággal, erőltetetten fölébe óhajt emelkedni, hogy innen az érzelmek belső világának emelkedettségéből szemlélve, leértékelhesse azt. Hegel élesen kritizálja ezt a felfogást és kimutatja, hogy „az érzés, mint olyan, éppenséggel üres formája a szubjektív szándéknak…”, s épp ezért olyan szemlélet, mely azoknak az érzéseknek a vizsgálatából indul ki, melyek a művészetet hevítik vagy hevíteniök kell, s teljesen a meghatározhatatlanban áll, és éppen a tulajdonképpeni tartalomtól, annak konkrét lényegétől és fogalmától vonatkozik el.
De az „újabb idők idealistáit” társadalmi helyzetük kényszeríti az ilyen szemléletre, mert a kapitalista gazdasági rend szétdarabolja, elszigeteli, megmerevíti a társadalmi viszonyokat, megsemmisíti a közéjük ékelt embert, és a „szubjektív szándék” épp az „eldologiasodástól megsemmisített ember gondolati helyreállítása” (Lukács). Ezért van szükség az érzések ellenőrzés nélküli belső világára, és ezért zavaró a közönséges élet prózája, hol lépten-nyomon épp a megsemmisített ember kerül a szemlélő elé. Az adott valóság helyett így egy mesterségesen konstruált, az élet minden szagától megtisztított világ tárul a köznapok problémáitól megkínzott polgári lélek elé. Egy olyan világ, ahol nincsenek konfliktusok, nincs kizsákmányolás, osztályharc, ahol még az éhező is derűsen mosolyog, és nyugalom, békesség, harmónia borul a művészet formái fölé. Mint látjuk, a polgári esztétika magatartása, valamint módszere társadalmi létéből következik.
Ha azonban – visszatérve eredeti tárgyunkhoz, a művészeti formák általános törvényeinek kereséséhez – ezeket a formákat az egyes korok történelmi, társadalmi valóságába állítva, mint világtörténelmi termékeket szemléljük –, úgy rögtön tisztábban áll előttünk kialakulásuk folyamata. Észrevesszük változásaikat, és ugyanakkor azt is meglátjuk, hogy e változások rendkívül analóg formákat mutatnak a mindenkori társadalmi formákkal. És ahogy a társadalmi formák sorozatában eddig főleg kétfajta volt észlelhető: statikus vagy dinamikus, abszolutisztikus vagy demokratikus, metafizikus vagy természettudományos – úgy a művészetben is az elvont-törvényszerű vagy az organikus-élethű formák váltakoztak. A művészetet végső fokon az ember biológiai lénye (mely maga is folytonos változásoknak van alávetve, társadalmi és természeti együtthatások következtében) és a mindenkori társadalmi tudat formálják. Ez a társadalmi tudat, miként a társadalmi valóság, a termelőerők fejlődésétől hajtva, egyszer kiegyensúlyozott, nyugodt, másszor nyugtalan, feszült. Ha nyugodt a viszony a termelőerők és a társadalom között, akkor az ember tudata kiegyensúlyozott, intim, meghitt viszonyba lép a természettel is, jelenségeit saját felszabadult organizmusán át élvezi és művészetének formái is organikusak, élethűek lesznek. De ha nyugtalan ez a viszony, úgy egyszerre „egy idegen világ áll fölötte, melytől függ, anélkül, hogy hathatna rá”, és ettől a tudattól kínozva arra törekszik, hogy a világot „gondolatilag-fogalmilag birtokba vegye”. Ehhez a művészet, mint egyik legelvontabb síkú tevékenység különösen alkalmas, és a művészet formái elvontak, törvényszerűek lesznek, épp az előbb jellemzett törekvés miatt. A formaváltozások egyik oka tehát itt keresendő, valamint annak bizonyítéka is, hogy társadalmi lét és művészi forma szoros egységet képeznek. Ismét Hegel az, aki történelemfilozófiájában rámutat arra, hogy „filozófia, jog, vallás, művészet, sőt technikai fejlettség legszorosabb összefüggésben állnak egymással, és hogy bizonyos vallásnak bizonyos államforma, éppúgy, mint bizonyos államnak bizonyos filozófia és művészet felel meg…” Itt van mindjárt egy példa: a középkor gazdasági bázisát robotos földművesek és kézművesek képezték, az élet reprodukciója az akkori termelőerőknek megfelelően végtelenül lassú volt, generációk és generációk múltak el az élet jelentősebb változása nélkül; mindez a „mozdulatlanság”, az „előre elrendeltetett” látszatát keltette, mintha csak valaki ezt így teremtette volna. Érthető tehát, hogy a rá épülő feudálkeresztény társadalom isteni erőkre helyezte államépületének alapjait, jogtudományát, filozófiáját onnan származtatta, művészetének (Bizánc, gótika) úgy fogalmi, mint tárgyi világa onnan táplálkozott, és formáit az istenség szelleme lebegte körül. Méhében születő gyermeke, a harmadik rend, feltörő útjában mindenütt emez isteni erőkkel találván szembe magát, fegyverre szorult, és e fegyvert a természetben találta meg, és mert ami a hatalomhoz vezető útjában akadályozta, az az isteni jog és a belőle fakadó kultúra volt, kialakította a maga természetjogát, természetfilozófiáját és erre építette államát, világnézete természettudományos lett, és művészete is (naturalizmus, impresszionizmus) a természet jegyében nőtt naggyá. De – hogy ismét az alapra térjünk vissza – termelőerőinek folytonos fejlődése nélkül sohasem tudta volna szétrombolni a polgárság az istenség fogalmát és még kevésbé a belőle folyó középkori ideológiát. Termelőerőinek belső dialektikája hajtotta a természet felé, mert az élet reprodukciójának fokozása csak a természet erősebb kihasználása mellett volt lehetséges. Nem a megismerés vágya, hanem a gazdagodás reménye, a profit hajtotta a középkor polgári hőseit újabb és újabb földrészek felé, a kereskedelem, a folyton fokozódó áruforgalom volt a motorikus erő, amely előrevitte.
Mint ez a kis példa is mutatja, a művészet polgári magyarázóinak módszertani hibája ott van, hogy rendesen „az ideologikus kihatásokból, mint számukra közvetlen adott valóságból” (Lukács) indulnak ki és onnan próbálják levezetni „a meg nem értett és épp ezért agyonmitologizált” formai változásokat, és nem jutva túl bizonyos pszichikai jelenségeken (korszellem), kénytelenek mindenféle külső erőkhöz folyamodni, ami természetesen újabb misztifikációt szül.
Az előbbiekkel azt próbáltuk kimutatni, miként vonja maga után a társadalmi forma változása a művészi forma átalakulását is. A továbbiakban megkíséreljük a művészet formaváltozásait nyomon kísérni és megérteni egyazon társadalmi formán belül. A polgári művészet pl. a természet ölén izmosodott meg, formáit a természeti előkép sugallta, színeit az atmoszferikus hatások ellesett titkaival gazdagította (legnagyobb festőjének, Cézanne-nak legjelentősebb tette a szín-nüanszok tárgy- és térképző erejének felismerése volt), kompozíciós törekvéseiben szinte szolgailag ragaszkodott a természetben tapasztaltakhoz, és mégis a természet „torz” képeihez jutott fejlődése során (expresszionizmus). Itt egy magában a polgári társadalomban fellépő változással állunk szemben; ami kezdetben egészséges életigenlés volt, az később ideges kapkodássá fajult. A természet, mely a feltörő harcos, ifjú burzsoázia számára maga a megnyilatkozás volt, az az elaggott, elfáradt burzsoázia szemében titokzatos, rejtélyes szörny alakját vette fel. És ahogy itt, úgy más társadalmi formában sem öltött állandó alakot a művészet formavilága, hanem eredője lévén különböző anyagi és eszmei törekvéseknek, valamint társadalmi történéseknek árnyként kísérte útjukban őket, velük változva, velük alakulva. Az emberi fejlődés történetének vonala dialektikusan nézve egy mindig magasabb régiók felé haladó spirális kör, melynek szakaszai folyton változó tartalommal telítettek. Ez a tartalom a társadalmi tudat, és e tudat függvénye a társadalmi állapotoknak, mely állapotok a maguk részéről a termelőerők fejlődési fokától határoztatnak meg és aszerint, aminő a viszony köztük, minősül át a tartalom ilyenné vagy olyanná, egészségessé vagy neurotikussá.
Tulajdonképpen az élet ritmusáról kéne beszélni, a hangsúly ezen van, és a változás rajta mérhető le. Ahogy pulzusunk rendesen 60-80 között mozog, de láz vagy más beteges elváltozás nyomása alatt 160-ra is felszökik, befolyásolva, sőt megváltoztatva egész érzés- és gondolatvilágunkat, úgy a társadalom beteges elváltozásai is megváltoztatják az élet ritmusát, magát az életérzést, egyszóval a társadalom érzelmi és értelmi világát.
Összeütközés, beteges feszültség áll fenn a termelőerők és társadalmi viszonyok közt, gátlások jönnek létre, neurózis keletkezik, és a művészet ebben az esetben ebből a neurózisból táplálkozik, törekvése nem egyéb, mint azoknak a hiányoknak a pótlása, amik érzelmi és értelmi világunkban támadtak, vagy még egyszerűbben: a láz következtében rendetlenné fajult ritmust bizonyos narkózissal csökkenteni. Míg ha az al- és felépítmény közti viszony kiegyensúlyozott, úgy életigenlés áll elő, hatványozott életérzés fűti a társadalom érzelmi életét, ritmusa egyenletes, és a művészet törekvése épp ennek az érzésnek a kiélése, formába öntése. A társadalom tehát különböző természetű, de egymással szorosan összefüggő részekből álló egészet alkot; ezeknek a részeknek az egyike a művészet, és így formái szükségszerűen veszik fel a társadalom formáit. A kérdés most csak az: mi kényszeríti erre.
„Az alakot a tevékenység szabja meg és alakítja. Ez a tétel a modern biológia legértékesebb tétele, alapja és kiindulópontja… Roux pl. azt találta anatómiai tanulmányai közben, hogy ezrei az olyan alkalmazkodásnak uralkodnak az egész állati testen, melyek helyreállítják a részek belső harmóniáját, melyek nélkül egy élőlény sem lehetne életképes. Mindenkinek tekintettel kell lenni egymásra, az izmoknak, a kötőszöveteknek, csontváznak, bőrnek, a vérkeringés, lélegzés, emésztés szerveinek, hogy ne akadályozzák kölcsönösen egymást, ezt pedig nem lehet tenyészteni, hanem karöltve kell menni működésükkel, mint funkcionális alkalmazkodásnak, amennyiben először az erősebb működést végzik, azonkívül azonban növeli munkaképességét, és így tulajdonságait is megváltoztatja.” (Raoul Francé: A darwinizmus mai állása.)
Ez a biológiai törvény a társadalmi organizmuson belül is érvényes lehet. A társadalom is élő egész, melynek egyes szervei, mint gazdaság, politika, etika vagy filozófia, művészet, irodalom stb. csakúgy tekintettel kell legyenek egymásra, és keletkezésük, intenzitásuk, valamint formájuk szintén „funkcionális alkalmazhatóságuktól” függ.
Ahogy az egész organizmus, úgy a társadalom is mindenkori szükségletei szerint fejleszti szerveit.
A különböző szociológiai, esztétikai, pszichológiai törvények mellett ez a biológiai tétel vihet közelebb bennünket a művészet hét pecséttel zárt ajtajához. Persze ez az út zegzugos, a formák mindenféle ideológiai törmelék alatt fekszenek. Hajszálfinom történések, kusza rezdülések váltják ki az egyénből az élményt, intuíciója rejtett utakon ugrásszerűen kerül felszínre, és épp azért, mert oly nehéz nyomon követni, kell az alapból kiindulni. Ha a polgári esztétika a felületi nyomokon indult el, a marxi esztétikának előbb a társadalmi szerkezet gyökereit kell feltárnia, hogy az így nyert ismeretek világánál hozzáfoghasson a tulajdonképpeni munkához: a társadalmi, az osztályember szellemének és ezen keresztül a művészet változásainak megértéséhez. Ami eddig titok volt, egyszerre érthetővé válik, ha „társadalmi funkciójában” vizsgáljuk meg. Kitűnik, hogy a művészet formáját (alakját) társadalmi tevékenysége alakítja ki, míg tartalmát a társadalmi élet valóságos tartalma adja meg. „Állapotaink tartalmak, a forma tett” – mondja Hegel – és a tartalom itt a társadalmi lét, összes tartozékaival, míg a formát épp az teszi tetté (a művész tettévé), ha kifejezi műveibe azon tartalmakat (nemcsak a politikait, hanem az élet összes tartalmait), amelyek a társadalmi létet teszik.
Az új esztétikára ezek szerint a művészet mozgástörvényeinek felkutatása, megszövegezése, majd a különböző művészi formákban élő különböző társadalmi relációk kimutatása vár, de mert a művészet, amint láttuk, nem földöntúli régiókból, hanem a társadalom talajából nő ki, ennek a társadalmi humusznak a vegyi összetételét kell megkeresni (elemezni-összegezni), de nem misztikus sejtésekre, hanem tudományos alapokra fektetve, mert ahogy a növény színét, formáját, a gyümölcs ízét és rendeltetését, úgy a művészet formáit is csak akkor érthetjük meg, ha ismerjük a talajt, amelyből kinőtt. Tulajdonságait úgy állapíthatjuk meg, ha felismerjük létezésének előfeltételeit, míg funkciójában akkor láthatjuk meg, ha nyomon kísérjük kialakulását a társadalom életében.
Korunk, 1933.
* In.: D. H.I.: Művészeti írások (Kossuth Könyvkiadó) [vissza]
** A cenzúrára való tekintettel a szerző Lenin születési nevét használta. [vissza]
Nyitott ablak a dési templommal
Dési Huber István: Régi-régi temető
Dési Huber István: Déli pihenő
Dési Huber István: Kubikosok
Dési Huber István: A dési templom
Születésének 200. évfordulója alkalmából az Egy vadász feljegyzései című kötet egy elbeszélésével tisztelgünk az orosz realista író emléke előtt, akit a cári önkényuralom börtönbüntetésre és száműzetésre ítélt a földesúri önkényt, a hatósági személyek megvesztegetését, a jobbágyok kegyetlen elnyomását bemutató írásaiért.
Volt már szerencsém, kedves olvasóm, egy-két szomszédomat bemutatni; engedd meg, hogy most, amikor kapóra jön (a magunkfajta írófélének mindig kapóra jön), megismertesselek még két földbirtokossal. Sokszor vadásztam náluk, tiszteletreméltó, jóakaratú emberek, mindenki becsüli az egész környéken.
Előbb megfestem Vjacseszlav Illarionovics Hvalinszkij nyugalmazott vezérőrnagy arcképét. Képzeljetek el egy magas és valamikor karcsú, most már bizony egy kicsit megpocakosodott, de egyáltalában nem roskatag, sőt meg sem öregedett embert, érett erejében – ahogy mondani szokták: a legjobb férfikorban. Igaz, hogy arcának szabályos, még most is kellemes vonásai egy kicsit megváltoztak, az orcái petyhüdtek, sűrű ráncok helyezkedtek el küllő-szerűen a szeme körül; egy-két foga kihullt, ahogy Szádi mondta, Puskin állítása szerint; szőke haja, legalább is annyi, amennyi belőle megmaradt, lilaszínűvé változott, ezt a színt pedig annak a hajfestéknek köszönhette, melyet a romjoni lóvásáron vett egy zsidótól, aki örménynek adta ki magát, de Vjacseszlav Illarionovics fürgén lépked, csengő hangon nevet, pengeti a sarkantyúját, pödri a bajuszát, öreg huszárnak mondja magát, pedig hát ismeretes, hogy az igazi öregek sohasem mondják magukat öregnek. Rendesen állig gombolt hosszúkabátot visel, magas nyakravalót, keményített gallérral, katonás szabású, szürke, pettyes nadrágot, kalapját a szemére vágja s fedetlenül hagyja a fej hátsó részét. Nagyon jó ember, de elég különösek a nézetei és a szokásai. Például ha olyan nemesemberekkel érintkezik, akiknek nincs vagyonuk, s nincsen rangjuk, érezteti velük, hogy nem egyenrangúak vele. Ha beszél velük, csak oldalról néz rájuk, két orcáját erősen reátámasztja kemény, fehér gallérjára, vagy hirtelen fogja magát s reájuk szegezi világos és mozdulatlan tekintetét, elhallgat és a haja tövén felhúzza a feje bőrét, még a szót is másképpen ejti s nem azt mondja például, hogy: „köszönöm, Pavel Vaszilics”, vagy „parancsoljon ide, Mihajlo Ivanics” – hanem „kszöm Pall Aszilics”, vagy „prancsjon ide, Mihail Vanics”. Olyan emberekkel szemben pedig, akik a társadalom alsóbb rétegeihez tartoznak, még különösebben viselkedik: egyáltalában nem néz reájuk; mielőtt valami kívánságát vagy rendelkezését közölné velük, gondba és álmodozásba merült arccal kérdi, olykor többször is egymás után: „hogy hívnak? … hogy hívnak?” – szokatlanul éles hangsúllyal emelve ki az első szót, a „hogy”-ot, a többi szótagot pedig olyan gyorsan ejti, hogy ez egész beszédmódját igen hasonlóvá teszi a hímfürj pitypalattyolásához. Szorgoskodó ember, rettentő zsugori, de nem jó gazda: tiszttartónak felfogadott egy nyugalmazott őrmestert, valami kisoroszt, egy rendkívül ostoba embert. Egyébként gazdasági dolgokban nálunk még senki sem múlta felül azt a pétervári nagytekintélyű és magasállású tisztviselőt, aki az intézője jelentéseiből megállapítva, hogy uradalmának gabonaszárítói gyakran esnek tűzvésznek áldozatul s ezért sok gabonája elpusztult, kiadta az igen szigorú rendeletet: addig nem szabad kévét csűrbe rakni, amíg teljesen ki nem alszik a tűz. Ez a tisztviselő találta ki azt is, hogy minden földjét bevetteti mákkal, nyilván a következő egészen egyszerű számítás alapján: a mák drágább a rozsnál, ebből pedig az következik, hogy mákot vetni hasznosabb. Azt is ő rendelte el, hogy az uradalomban minden asszony Pétervárról küldött divatminta szerint viselje a fejdíszt s viselik is valóban birtokain az asszonyok azt a kokosnyikot mind a mai napig, de a régi kicska-dísz felett. De térjünk vissza Vjacseszlav Illarionovicshoz. Vjacseszlav Illarionovics roppantul kedveli a szebbik nemet s mihelyt járási városkájában a körúton megpillant egy csinos alakot, azonnal utánaveti magát, de mindjárt bele is sántul – ami pedig ilyen esetben igen figyelemreméltó körülmény. Szeret kártyázni, de csak alacsonyabb helyzetű emberekkel. Tőlük ezt hallja: „Őnagyméltósága”, ő meg lehordja és lepocskondiázza őket, ahogy jólesik. De ha megtörténik, hogy a kormányzóval vagy valami rangosabb személlyel kártyázik, csodálatos átalakuláson megy át: mosolyog, bólintgat, a szemükbe tekint – az egész ember csupa méz… Még akkor sem panaszkodik, ha veszít. Vjacseszlav Illarionovics keveset olvas; olvasás közben állandóan mozgatja a bajuszát meg a szemöldökét, mintha hullámot terelgetne az arcán alulról felfelé. Különös figyelmet érdemel ez a hullámszerű mozgás Vjacseszlav Illarionovics arcán, amikor megesik néha (természetesen olyankor, ha vendégek vannak nála), hogy a Journal des Débats hasábjait olvassa. Választásokon elég jelentős szerepet szokott játszani, de a nemesi marsall megtisztelő szerepét elfogadni fukarságból mindig vonakodik. „Uraim – szokta mondani a nemeseknek, akik ilyenkor felkeresik s a hangja feszül a pártfogói fölénytől és az önállóságtól – nagyon köszönöm ezt a megtiszteltetést, de elhatároztam, hogy szabadidőmet a magányosságnak szentelem.” S mikor ezt elmondta, meghordozza a fejét jobbra is, balra is, s utána nagy méltósággal nyakkendőjére bocsátja állát és orcáját. Fiatalkorában segédtisztje volt egy igen nevezetes személyiségnek, akit ma is csak keresztnevén és apai nevén emleget; azt beszélik, hogy ott nemcsak a segédtiszti teendőket vállalta, s hogy például teljes díszbe vágva magát, sőt állig begombolkozva, felettesét a gőzfürdőben nyírfavesszővel csapkodta – de hát nem szabad hitelt adni minden szóbeszédnek. Maga Hvalinszkij tábornok különben nem szeret szolgálati idejéről beszélni, ami elég különös dolog; úgy látszik, háborúban sem járt. Hvalinszkij tábornok egyedül lakik egy kisebb házban; a házastársi boldogságot soha meg nem ismerte s ezért vőlegényjelöltnek, sőt jó pártinak számít még ma is. Ellenben van egy házvezetőnője, harmincötéves, bogárszemű, testes, friss és bajuszos; hétköznapon is kikeményített ruhában jár, vasárnap pedig fátyolszövet-ujjakat húz fel még rá. Különösen mutatós alak szokott lenni Vjacseszlav Illarionovics díszebédek alkalmával, amilyeneket földesurak rendeznek kormányzók és más hatalmasságok tiszteletére; olyankor aztán, amint mondani szokták, egészen elemében van. Ilyenkor rendesen, ha nem is éppen a kormányzó jobbján, de nem nagy távolságra ül tőle; az ebéd elején meglátszik rajta, hogy teljes tudatában van a maga méltóságának, hátradől s oda sem fordítva fejét, oldalpillantásokat vet a vendégek kerek tarkójára és felálló gallérjára. Ellenben az ebéd vége felé jó kedve kerekedik, mosolyogva fordul mindenfelé (a kormányzó felé már az ebéd elején is küldözgette mosolyát) s még az is megesik, hogy pohárköszöntőt mond a szebbik nem tiszteletére, mely – az ő szavai szerint – bolygónk főékessége. Jól mutat Hvalinszkij tábornok minden ünnepélyes és nyilvános alkalommal, iskolai vizsgákon és templomszenteléskor is; példás abban is, hogy odalép a paphoz az áldás elfogadására. Kitérőknél, átkeléseknél és más efféle helyeken Vjacseszlav Illarionovics emberei nem zajonganak és nem kiabálnak; ellenkezőleg, szétválasztva az odacsődülteket és a kocsira mutogatva, kellemes, erős baritonhangon mondogatják: „tessék utat nyitni Hvalinszkij tábornoknak”, vagy: „ez a Hvalinszkij tábornok fogata!” ez a Hvalinszkij-fogat bizony meglehetősen ósdi szabású; a lakájokon elég kopott már az inasruha (azt, hogy szürkeszínű és piros zsinóros, azt hiszem, fölösleges megemlíteni); a lovak is már meglehetősen élemedettek, becsülettel kiszolgáltak, de Vjacseszlav Illarionovicsnak nincsen kedve a hivalkodásra s nem tartja rangjához illőnek, hogy port hintsen a világ szemébe. A beszédre különösebb tehetsége nincs, vagy az is meglehet, hogy nincs alkalma ékesszólását megmutatni, mert nemcsak a vitát, hanem általában az ellenvetéseket sem tűri, s kerül minden hosszabb eszmecserét, különösen fiatalabb emberekkel. S ez így valóban helyes álláspont; mert bizony, elég baj van ezzel a mai nemzedékkel: valósággal megtagadja az engedelmességet, s akkor odalesz a tekintély. Magasabbrangúak társaságában Hvalinszkij többnyire hallgat, de az alacsonyabban állókhoz, akiket szemmelláthatóan lenéz, de akikkel mégis csak érintkezik, szakadozott és éleshangú beszédeket intéz, állandóan ilyenszerű kifejezéseket használva: „os-to-ba-ságokat beszél”, vagy: „végre is kénytelen vagyok itt, kedves uram, leszögezni”, vagy: „de hát végül is tudnia kell, hogy kivel van dolga”, satöbbi. Különösen a postamesterek, meg a véglegesített ülnökök és állomásfőnökök félnek tőle. Otthon egy teremtett lelket sem fogad s az a híre, hogy zsugorogva él. Mégis egészen kitűnő birtokos. Öreg katona, önzetlen ember, megvannak a maga elvei, „vieux grognard”, így emlegetik a szomszédok. Egyedül a kormányzósági ügyész engedi meg magának, hogy elmosolyodjék, valahányszor Hvalinszkij tábornok kitűnő és megbízható tulajdonságait emlegetik előtte: de mire nem viszi reá az embert az irigység!…
De most már ideje, hogy a másik földbirtokosról beszéljünk.
Mardarij Appolonics Sztyegunov semmiben sem hasonlít Hvalinszkij tábornokhoz. Aligha teljesített katonai szolgálatot, szép embernek sem számított soha. Mardarij Apollonics alacsony öregember, pufók, kopasz, tokás, puhakezű, pocakos. Igen vendégszerető ember s nagy tréfamester; a maga kedvére él, szokták mondani róla. Télen-nyáron vattával bélelt csíkos hálókabátban jár. Egyetlen egyező pont van közte és Hvalinszkij tábornok között: ő is öreglegény. Ötszáz lélek van a birtokán. Mardarij Apollonics elég felületesen foglalkozik a birtokával; megvásárolt, hogy el ne maradjon a kortól, jó tíz esztendővel ezelőtt Bootenhop-nál Moszkvában egy cséplőgépet, bezárta a színbe s azzal megnyugodott. Kivárja a szép nyári napokat s olyankor befogat a könnyű droskába s kikocsikázik a mezőre megtekinteni a vetést és búzavirágot szedni. Mardarij Apollonics teljesen az apák életmódját követi. Ódonszabású építmény a háza is: az előszobában, ahogy illik, kvasz, faggyúgyertya és állatbőr szaga érzik, jobbra az ebédlőszekrény áll, törlők és svábbogarak találhatók benne; az ebédlőben arcképek, legyek, nagy cserép muskátli, elhanyagolt zongora, a szalónban három heverő, három asztal, két tükör és egy rekedt óra megfeketedett zománccal és bronzból metszett mutatókkal; a dolgozószobában asztal, rajta papirosok, odább kékes-színű ellenző, teleragasztva képekkel, melyeket a múlt század különböző műveiből ollóztak ki, szekrények, öregszagú könyvsorokkal, pókokkal, fekete porral, puffadt karosszék, olaszos szabású felsőablak, s egy erősen beszegezett ajtó, mely a kert felé mutat… Egyszóval: megvan itt minden, ahogy dukál, Mardarij Apollonics birtokán sok az ember s mindegyik ódivatú ruhát visel: hosszú kék kaftánt magas gallérral, seszínű nadrágot és rövid sárgaszínű mellényt. A vendégeit így szólítják nála: „bátyuska”. Muzsikból lett ispán vezeti a gazdaságát, ködmöne aljáig leér a szakálla; a háztartását egy barna-fejkendős öregasszony, ráncos és fukar. Mardarij Apollonicsnak harminc különböző nagyságú lova van az istállókban; házi gyártmányú, százötven pudos kocsiban szokott kimozdulni. A vendégeket nagy örömmel fogadja s pompásan megvendégeli, vagyis: hála az orosz konyha szédületes jótulajdonságainak, estig teljesen megfosztja őket minden lehetőségétől annak, hogy a preferánszon kívül mással is foglalkozzanak. Maga soha semmivel sem foglalja el magát, még az „Álmoskönyv” olvasását is elhagyta. De ilyen földbirtokos bőven terem Oroszországban s éppen ezért joggal kérdezhetné valaki tőlem, hogyan került éppen ő a tollamra s miért írtam éppen róla? Engedjétek meg, hogy felelet helyett elbeszéljem, hogyan látogattam meg egyszer Mardarij Apollonicsot.
Nyáron mentem hozzá, este hét órakor. Éppen akkor lett vége az esti áhítatnak; a pap, egy igen félénknek látszó fiatalember, aki nemrég hagyta el a szemináriumot, ott ült a szalonban, az ajtó mellett, a szék ülésének a szélén. Mardarij Apollonics, szokása szerint, rendkívül szívesen fogadott; színlelés nélkül örvendett minden vendég érkezésének, de különben is igen jószívű ember volt. A pap felállt s vette a kalapját.
– Várj még, várj, batyuska – mondta neki Mardarij Apollonics, nem eresztve el a kezemet – ne menj még. Szóltam már, hogy hozzanak neked egy kis vodkát.
– Nem iszom, kérem – mormogta a pap s füléig elvörösödött zavarában.
– Mesebeszéd! Aki egyszer pap, az hogyne innék! – felelte Mardarij Apollonics. – Hé, Miska, Juska! Vodkát a batyuskának!
Bejött Juska, egy magas és szikár öregember, nyolcvanéves, egy pohárka vodkát hozott sötétszínű tálcán, amelyen testszínű foltok virítottak.
A pap szabódni kezdett.
– Igyál, batyuskám, ne mórikázz, nem jó az – jegyezte meg a földbirtokos feddő hangon.
A szegény fiatalember megadta magát.
– No, batyuskám, most már mehetsz.
A pap köszöngetni kezdett.
– Jól van, jól, eredj. Nagyon helyes ember – folytatta Mardarij Apollonics, utána nézve – igen meg vagyok elégedve vele; csak egy a baj: még igen fiatal. Mindig csak prédikál s a bort meg nem issza. De mondja csak, batyuskám, hogy van… Hogy él, mit csinál? Menjünk ki egy percre az erkélyre, nézze, milyen gyönyörű este van.
Kiléptünk az erkélyre, ott leültünk s beszélgetni kezdtünk. Mardarij Apollonics lenézett a kertbe s hirtelen rettentő izgalom fogta el…
– Kié ott az a tyúk? Kié ott az a tyúk? – kiáltotta: – kinek a tyúkjai járnak a kertemben? Juska! Juska! Gyere, tudd meg rögtön, kinek a tyúkjai járnak a kertemben? Kié ott az a tyúk? Hányszor meg nem mondtam! Hányszor megtiltottam!
Futott is már Juska.
– Micsoda rendetlenség! – hajtogatta Mardarij Apollonics – szörnyűség!
A szerencsétlen tyúkok, amennyire visszaemlékszem: két csíkostarka meg egy fehér kontyos, továbbra is rendkívül nyugodtan lépkedtek az almafák alatt, csak néha fejezve ki érzéseiket elnyújtott karicsolással, amikor hirtelen Juska, sapka nélkül, bottal a kezében s még három felnőtt cseléd együttműködve megrohanta őket. Elkezdődött a tánc. A tyúkok rikácsoltak, csapkodtak a szárnyukkal, fel-felszöktek, siketítő kodácsolásba kezdtek; a cselédek szaladgáltak, el-elbotlottak, földre estek; az úr az erkélyről ordítozott, mint az eszeveszett: „Fogd meg, fogd meg! fogd meg! fogd meg! fogd meg! fogd meg! … Kié az a tyúk, kié az a tyúk?” Végre az egyik férficselédnek sikerült: elkapta a kontyost úgy, hogy a földre vetette magát s maga alá szorította a mellével. Abban a pillanatban az utca felől átugrott a kert sövényén egy borzashajú, tizenegyéves kislány, hosszú vesszővel a kezében.
– Á! Most már tudom, hogy kinek a tyúkjai! – kiáltotta a földbirtokos diadalmasan: – Jermil kocsisnak a tyúkjai! Natalkát, a lányát, küldte ide, hogy hazakergesse… Persze, Parasát nem küldte ide – tette hozzá halkabban és jelentősen elmosolyodott. – Hé, Juska, hagyd ott azokat a tyúkokat: Natalkát fogd meg nekem!
De mielőtt még a ziháló Juskának sikerült volna futással a megrémült leánykát elérnie, honnan, honnan nem, hirtelen ott termett a kulcsárné, elkapta a kezét s néhányszor jót csapott szegénykének a hátára.
– Ez kell neki – kiáltotta közbe az úr – ez, ez, ez! ez, ez, ez, ez!… Vedd el a tyúkokat, Avdotya – tette hozzá ordító hangon s ragyogó arccal fordult felém: – gyönyörű hajtás volt, mi? Egészen beleizzadtam, nézze.
És Mardarij Apollonics hahotázni kezdett.
Még ott maradtunk az erkélyen. Az este valóban rendkívül szép volt.
Teát hoztak.
– Mondja csak – kezdtem – Mardarij Apollonics, a magáé az a pár kitelepített család ott túl a vízmosáson, az út mellett?
– Az enyém… miért?
– Hogy tehetett ilyet, Mardarij Apollonics! Vétek ilyet tenni. Szűk és hitvány kunyhókba telepítette azokat a muzsikokat; a környékükön egyetlen fát sem lehet látni, kenderáztatójuk sincs; kútjuk is egy van, annak a vize sem jó. Talán nem tudott jobb helyet találni? Azt is beszélik, hogy még a régi kenderföldeket is elvette tőlük.
– Mit csinálhattam volna a mezsgye-megállapítással? – felelte Mardarij Apollonics. – Ez a mezsgye-megállapítás még most is nyomja itt a fejemet. (És a tarkójára mutatott.) Én semmi eredményt ennek a mezsgye-megállapításnak nem jósolok. Ha elvettem tőlük a kenderföldeket és nem ásattam nekik kenderáztatógödröket, az, batyuskám, az én dolgom. Én egyszerű ember vagyok, az eljárásom is olyan, mint a régieké. Szerintem: ha valaki úr, hát úr, ha pedig valaki muzsik, hát muzsik. Így van.
Ilyen világos és meggyőző érvelésre természetesen nem volt mit felelni.
– Azonkívül – folytatta – rossz muzsikok ezek, kegyvesztettek. Különösen két család; már megboldogult apám – isten nyugtassa meg – nem kímélte őket, bizony nem kímélte. Nekem pedig, látja, ez a megfigyelésem: ha az apa tolvaj, a fia is tolvaj; gondolhat erről, amit akar. Ó, a vér, a vér… nagy dolog az a vér! Megvallom őszintén magának, hogy ebből a két családból a fiúkat soron kívül küldtem katonának, bedugdostam ide, bedugdostam oda; de csak nem akarnak kipusztulni. Mit csináljak velük? Szaporák ezek az átkozottak.
Közben a levegő egészen megcsendesedett. Csak néha ért el hozzánk a szélnek egy-egy áramlása; az utolsó, amely aztán el is halt a ház körül, sűrű és egyenletes, ütemes csapások zaját hozta a fülünkig, az istálló irányából. Mardarij Apollonics éppen akkor emelte ajakához a teával telt csészét s már tágította is az orrcimpáit, ami nélkül köztudomás szerint egyetlen tősgyökeres orosz sem szívja a teát magába, de egyszerre abbahagyta, hallgatózni kezdett, bólintott, aztán ivott egyet s visszatéve csészéjét az asztalra, jóságos mosollyal s az ütés hangját szinte önkénytelenül visszhangozva, mondogatta: „Csuki-csuki-csuk! Csuki-csuk! Csuki-csuk!”
– Mit jelent ez? – kérdeztem megütközve.
– Ott az én parancsomra fenyítenek meg most egy gazfickót. Talán tetszik ismerni Vaszját, az étekfogót?
– Miféle Vaszját?
– Azt, aki a minap felszolgált az ebédnél. Azt, akinek olyan nagy barkója van.
A legszilajabb felháborodás is elveszítette volna harckészségét Mardarij Apollonics derűs és szelíd mosolyával szemben.
– No, mi az, fiatalember, mi az? – szólalt meg fejét csóválgatva. – Gonosztevő vagyok én, hogy úgy mereszti a szemét reám? Aki szeret, büntet: tudhatja.
Negyedóra múlva elbúcsúztam Mardarij Apollonicstól. Amikor áthaladtam a falun, megláttam Vaszját, az étekfogót. Ment az utcán és mogyorót ropogtatott. Odaszóltam a kocsisnak, hogy állítsa meg a lovakat s odahívtam Vaszját.
– No, barátom, hát ma megbüntettek? – kérdeztem tőle.
– Hát azt honnan tudja? – válaszolta Vaszja.
– Gazdád mondta.
– Gazdám maga?
– És miért szabott reád büntetést?
– Nem ok nélkül, batyuska, nem ok nélkül. Nálunk semmiségért nem szoktak büntetni; nálunk nem az a rend… nem, nem. A mi gazdánk nem afféle, a mi gazdánk… a mi gazdánknak nem találni párját az egész kormányzóságban.
– Indíts! – mondtam a kocsisnak. „Hát ilyen a régi Oroszország!” – gondoltam, amíg vitt a szekér hazafelé.
ÁPRILY LAJOS fordítása
Üvöltés
Halálának 100. évfordulóján egy könyvrészlettel és verssel idézzük fel a Nyugat nemzedéke egyetlen jelentős nőírójának alakját
És így, ebben a zavaros tolongásban sikerült egyszer mégis, egy alkonyati órán – amire Király Erzsi is remegve, „drukk”-ban gondolt, amiről még ő se remélte, hogy baj nélkül keresztülviszi. – A kis Gross Helénen egy bejáró növendék kurta kabátja és formátlan iskolai kalapja volt; azé a nagyon csúnya és hű kisleányé, aki Fóth néninél volt teljes ellátásban. Kalapot, kesztyűt s egy kopott, szürke utcai szoknyácskát is – az egész bejáró-jelmezt Erzsi kerítette össze, ő lopta fel az újépületből, ahol módszertanórán vette át titkosan a pad alatt; és hurcolta végig a főépület folyosóin, reszketve az Öregtől vagy a többi öregektől. Egy „kammerli”-ba belebújtatta a kis apácajelöltet és a kerek abbégallért gondosan begyűrte az idegen kabátka alá; a hajviseletét kissé megvilágiasította, csak úgy a tíz körmével, hogy lehetséges legyen a kalap. Végre lesurrant vele a hátulsó lépcsőn (egy külön isten őrizte őket), elvegyült pár pillanatra a portafolyosó járókelői közt – s a legalkalmasabb percben, mikor a kapu épp nyitva volt, és hárman-négyen is léptek ki rajta – megszorította Helén karját jó erősen, és fülébe súgta: „Most!” Csak egy pillantást vethetett utána; látta, amint félénk kis leányalakja megrévlik a kapubolt világos terében, honnét drága életzajok tavaszi zsongása árad be… utcalárma, friss lombszagú és porszagú szellők, esti sétálók parfümje, szabad és boldog asszonyoké. Csak egy pillanat – aztán bezárult a porta, és a folyosó újra sötét lett a legközelebbi csengettyűszóig. Erzsi lábujjhegyen surrant fel a lépcsőn és már megkönnyebbülten, szinte boldogan sóhajtott. Csaknem belekezdett egy „Üdvözlégy”-be, hálából, hogy a veszélyes kaland idáig sikerült. Ah, mit is művelt? Megszöktette a zárda egy jelöltjét; megszöktetett a zárdából ötvenezer forintot. – Hisz ha kimehetett volna az újépületből, egyenesen a Marhakapun át… mikor a többi bejárói elmentek – csakhogy Helénkét már rég nem engedték lejárni, a képzőbeli órákat látogatni. Hogy kellett így bujkálniok! A hálófolyosókon végig, fényes nappal az utcai ruhás „bejáró”-val; Úristen! És a földszintre érve hány emberrel találkoztak is, hány apácával - és egy sem tartóztatta fel, hogy mit keresnek erre és együtt! Ó, soha máskor, mint ebben a rendetlen, összevissza időben ilyesmi nem sikerülhetett volna… „Gelobt sei Jesus, Christus”… ah, az öreg, Simonea volt – és bólintott „In Ewigkeit”, és nem szólította meg, hogy mit mászkál erre?… Ámbár most már itt az emeleten hazudhatott volna hirtelen akármit. Csak most baj nélkül a nappaliba jutni; már hallik az öreg hangja! Egy helyiségből Gizu lépett ki, nála a zongoragyakorló kották is. „Te, add ide a kulcsot; te úgyis játszani mégy – add csak! Mintha innét jönnék be!” – „Hol jártál?” – „Pssz”!… És nyugodtan, a legközömbösebb képpel s a kulcsot zörgetve kissé a karikán – lépdelt el az Öreg asztala előtt; az éppen a kis Militorisz Jankát szidta nagyon valami „réndetlen”-ségért.
Csak egy óra múlva, közvetlen vacsora előtt jelentkezett egy kandidátnő kérdezősködni, hogy nem látták-e erre Gross Helén „kedves jelölt”-et? Nem jött ide valamiért, nem lett rosszul, nincs valami baja? Az Öreg épp jókedvében volt; alaposan leszidta a Berchtolda küldöttjét meg az egész rendetlen, komisz, neveletlen újnoviciátot; ahol este össze kell előbb keresni a leendő apácákat, mint a ludakat ülőre. Volna csak ő ott, majd megmutatná! De nemsokára maga Berchtolda jött be csaknem futva, kikelt arccal, valami papírféle a kezében. Amit mondott, attól maga az Öreg is megdöbbent, és szinte barátságos egyetértéssel segített aztán szörnyülködni valamin Berchtoldának. Szidu jól hallotta, mikor indignálódva tiltakozott: „Nem, nem – mi közülünk, innét senki! De minek is ahhoz segítség, hogy valaki megszökjék most ebben a nagy réndetlenségben! Nem, kedves nővér, az én lányaim nem mászkálnak hírem-tudtom nélkül a házban összevissza; én nem olyan rendet tartok!” És Berchtolda lesújtva sietett el. A vacsorához végre lehozta Gizu a bennlakóknak is a teljes újságot; a zongoraszobában tudta meg egy fiatal novic-testvértől, Emerika barátnőjétől. Eszerint – (ahogy Erzsi már előre tudta, hiszen ő főzte volt ki) – Berchtolda egy szép, tiszteletteljes és bocsánatkérő levelet kapott este „hálás híve. Gross Helén” aláírással, melyben a kis jelölt tisztelettel értesíti, hogy már nem jelölt többé; hogy a zárdából még a kora délutáni órákban eltávozott; hogy tisztelt és kedves barátnőjénél, a derék, hű katolika Holzerné-nál fog lakni (gyámatyja előre kikért engedelmével) – pár hétig, Töffler Albert gimnáziumi tanár úrral való házasságáig. Bocsánatot kért, hogy szó és búcsú nélkül távozott el egyelőre onnét, hol oly szívesek és jók voltak hozzá – de el akarta kerülni a hosszas magyarázkodást és esetleges szemrehányásokat – satöbbi, satöbbi. Erzsi csendesen hallgatta e kivonatot saját szerzeményéből, és azon tűnődött, vajon átöltözött-e mindjárt Holzerné valami blúzába a kis ügyetlen? Csak nem mutatta magát abban a ronda gallérban a vőlegénye előtt?
Pedig Erzsinek (és erre nem is gondolt előre) most volt még csak igazi oka a „drukk"-ot elkezdeni: hogy az utólagos vallatások, inkvizíciók útján nem sül-e ki mégis részvétele a szörnyűséges dologban, mely annyi pénztől fosztotta meg az iparkodó derék szerzetet. – Ám a vallatást, kutatást sem csinálták most olyan ambícióval és ügyesen, mint máskor, kisebb dolgokban is szokták. Virginia, máskor az ilyesmik szenvedélyes intézője, most (sajátságos) lanyhának vagy engedékenynek látszott ez üggyel szemben. Berchtolda lelkivádat érzett és szemrehányásoktól félt, mert úgy tudta, hogy ő beszélte rá az itt maradásra ezt a „méltatlan és eltévelyedett teremtés”-t; míg viszont Simonea és társai éppígy voltak a maguk részéről – ők is maguknak tulajdonítva ez utólag kétessé vált érdemet. Ám abban valamennyien megegyeztek, hogy „kígyót melengettek keblükön”, s mert a ravaszul kifundált „csalárdság” ellen nem tehettek már semmit, és a változhatatlanba bele kellett nyugodniok – végre együtt, közös akarattal rágták és szapulták valamennyien a „kis rafinált”-at, a „lassú víz”-et, mely partot mos – a „romlott és kacér nagyvárosi lányt”, akivel – no ugyanbizony jól is jár majd a férje! Kivált a fiatalok heveskedtek így:
– Nem is lesz abból jó sose, csak afféle pucc dáma! Ha a Jóistent meg tudta csalni, hogyne csalná majd meg a földi embert? Afféle pucc dáma lesz az mindig! – így vélte a kis Geralda, és elmondogatta esténként a bennlakóknak is a II-es hálóban a Helénke hajdani ágya előtt; ő pesti lány volt, mégsem tagadhatta, egy-egy elejtett utca-zsargon szava rávallott.
Az öregek még egyre azon sápítoztak, mennyire megviselné a szegény megboldogult Főasszonyt ez a szégyen, tán sírba vinné, tán jobb is, hogy nem érte meg! Az óvodamesternő, soror Adél, egyszer említette csak hangosan és bosszúsan:
– Ej, a kis bamba! Azt hiszi még, hogy érdemes egy férfiért – azt hiszi, nem mind egyforma az: bitang, huncut zsiványok!
És csak lassan, csak néhányan mertek óvatosan pedzeni olyasmit is – hogy hát hiszen a szent házasság is szentség, egy a hét közül, még isten szerezte a paradicsomban.
Ím harsonaszóval riad a reggel,
– Szűzi, gyönyörű dalia ő,
Harchercege, jő sugárseregekkel,
Hullámkék palástján fény a redő,
Ránknevet tág aranyszemekkel…
Ó, áldott, áldott!
Újnak mutatja a világot.
Jöjj távoli balzsamokkal,
Jöjj, dús, rakott kosarakkal,
Szép hajóid tülkölve öntsék
A szigetek aranygyümölcsét!
Te vagy a gazdag bárkás!
Te vagy az üde kiáltás!
– Itt egy megsarcolt, inséges város,
Minden utcája romos, halálos.
Hős istenkakas, sugártarajas!
Kiáltsd fel szívem sok zegzugos házát,
Verd dobra, mi bennem multas, avas,
Csináljunk egyszer még tabula rasát!
– Mosd ki a hullákat friss tengerárral,
Temessek tegnapot únt kegyelettel,
Tanuljak repdesni növendék-szárnnyal,
Utólszor, egyetlenegyszer!…
Ó, gyermeki reggel! ó isteni reggel!
Halála 90. évfordulóján az alábbi válogatással emlékezünk meg a hétköznapi világ szépségét versekbe öntő költőnkről
Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort,
Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas,
Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,
Hadd ülök csöndesen magányos úri tort!
Ülj mellém és kocints, apró germán szemed
Mélyén a kék ravaszság szelíden hunyjon el,
Ős testvér, méla sváb, – nem érzed? – sírni kell!
Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!
Kocints, igyunk! – kire? – kocints a régi, holt
Leányra, akit itt a langyos, régi fürdőn
Szelíd hullám ölelt, s a fénylő, sárga fürtön
Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt.
Ó, más táj van-e még, ahol így tud a rest
Aranynap haldokolni, s hanyatlani dicsőség?
Tudod-e, mennyi nép vidám és hetyke ősét
Ölelte komoran az aquincumi est?
Kocints közülük egyre, egy barna, halk lovasra:
Megállt az esti marton, nézte a vérző fákat,
S nem tudta mért: szivére reálehelt a bánat,
Mint az alkonyi párák a mellén fénylő vasra.
Körül sátorkupok keltek a köveken,
Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján –
Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván,
S az a setét lovas tán ősöm volt nekem…
Kocints, vén sváb! – ragyog az aquincumi este,
Hanyatló napba néz hanyatló nép fia,
Igyunk, örök sor ez, örök komédia,
Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse…
Kocints… a bús kupát hajtsuk fel még vigan,
Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra,
Ki majd itt dől le nászra, és annyi dőre, árva
Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan…
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a színek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére…
Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,
Ki révedezve sejti már a rejtett
Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
Maga körül minden zajt elfelejtett,
Lesiklott róla Gond, Tér és Idő
Körötte durva, lármás utasok
Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
Néztem hevült arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.
S megáldottam magamban ócska könyvét;
Ó, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már -
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!
Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szívét nem bizta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!
Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én.
Rabság (Geisler Eta emlékére?)
A probléma felállítás az emberi társadalmi gyakorlat azon sajátosságából fakad, hogy a „hétköznapi” tevékenységek őseredeti formái is – a neolitikum létfenntartástól kezdve a mágia rítusain és a barlangrajzokon át a fejlettebb képződményekig – „tárgyteremtő gyakorlatként” hozták létre saját objektivációs formáikat. Nem csak a nyelv, a vallás, vagy a tudomány ilyen – mondhatnánk a kultúra részterületeinek is ezeket – hanem a művészet és a jog is. Élhetünk tehát Lukács György azon filozófiai belátásával, hogy az objektivációs formákat érdemes összehasonlítanunk, mert „sajátosságot sajátosságról” (Lukács, 1965, 10.) ismerhetünk meg. Ezért vállalkozunk a jog és a művészet, igaz nem teljes körű, összehasonlítására. Egyrészt, mert a perspektívánkat a típusalkotás határozza meg, másrészt mert nem a művészet és nem is a jog egészét, hanem csak választott perspektívánk szempontjából annak leglényegesebb területeit, mozzanatait vizsgáljuk. Továbbá a ma létező művészetek hármas univerzumából, melyben az egységes esztétika kidolgozása elesik (Almási, 2003,11-19.), a típusalkotás szerintünk csak a klasszikus és az avantgárd művészetre terjed ki, a populáris kultúrára nem áll.
A típusalkotás megértésének kulcsa a létező, mint olyan természetéből vezethető le. Így az elemzés első állomása lételméleti bevezető. A kiindulópontként szolgáló kérdés nem más, mint annak eldöntése, hogy mit is értünk az egyedi, az általános és a különös filozófiai (lételméleti és logikai) kategóriáin? Az egyedi – definiáljuk: „minőségi egy vagy ez”, 1 tehát ez és nem más, ami önmagától minden mást, minden más egyebet megkülönböztet a tagadó kizárással. Megragadható úgy is, mint ami minőségi egyként jelentkezik (a mennyiség, a számosság tisztázása így nem releváns, ahogy az egy határozatlan névelő nyelvi fogalmával se keverjük össze). Az egyediségnél nincs lehetőség elvonatkoztatni valaminő minőségi létezőtől.
Az általános (Á) akként definiálható, mint ami a jelenségek egy adott körében minden egyesben közös – ez a tapasztalatilag érzékelhető, empirikus általános. Ez a legegyszerűbb, a hétköznapi használatban uralkodó formája az általánosságnak. Ha minden egyes ember halandó, akkor általános a halandóság. A minden egyesben meglévő nemcsak közös, hanem egyben lényeges tulajdonság, az az ún. generikus általános (ami a fajra, a fajtára jellemző). Tehát nem minden empirikusan közös vonás lényeges is egyben, azonban nem ez jelenti az igazi nehézséget. Hanem a generikus általános másik fajtája, az amelyik a dologban létezik, de nem önálló jelenségként, és ezért empirikusan sem érzékelhető és mégis lényeges, mert struktúrája, funkciója van. Ez a középkori filozófiában az ún. universalia vita, (magyarul univerzáliák) vita tárgya, ami már bonyolultabb probléma; ami generikus általános, az egészen biztosan benne van a dologban (ez az universale in re – mérsékelt, arisztoteliánus empirizmusa-realizmusa, eltérően az extrém universale ante rem, a létező dologok előtti és fölötti általánost feltételező platonisztikus felfogástól), de léttelen, szellemi természetűek lévén nem alkotnak érzékletes formát, ezért adódik a kérdés: pusztán az összehasonlító elme utólagos absztrakciója-e a generikus általános, ahogy előzőekkel szemben a nominalizmus universala post rem álláspontja kidolgozta, („a nominalizmus a középkor szégyenlős materializmusa” – Marx), vagy – és ez megoldásom – az absztrakció megragadhatja és arra való ismeretelméletileg, hogy megragadja a generikus általános valóságát. Ekkor tehát nem üres absztrakció az általánosság, hanem a rejtetten funkcionáló esszencia gondolati reprodukálása. Ha a jelenség és a lényeg közvetlenül egybeesne, akkor nem lenne szükség a megismerésre. De mivel az igaz, objektív látszatok, vagy a hamis látszások befolyásolják a jelenségek észlelését és érzékelését és ezért a jelenségek, illetőleg a jelenség és a generikus általánosság nem esik egybe, szükségünk van a tudományra, megismerésre. Példáknak erejével szólva: a gyümölcs az almában, szilvában, körtében, szőlőben stb. létezik, nem foghatjuk meg ezektől függetlenül, de lényeges tulajdonságuk, és a gyümölcsvitaminok nélkül aligha funkcionálna szervezetünk, tehát kísérleti úton, empirikusan bizonyítható, hogy létező kategória. Az, hogy a jognak funkciói vannak (a három alapvető: konfliktusfeloldó; regulatív; szociálintegratív), tudományos megismerés eredménye: egyik sem fog „szembejönni” velünk az utcán. A konfliktusfeloldó funkció lényeges és empirikus is érzékletes (például a jogvitákat eldöntő vagy a jogsértéseket elbíráló perek észlelete révén), de már nem közvetlenül érzékletes realitás a társadalmi érintkezéseket magatartásmintákkal befolyásoló funkciójuk. A jognak, mint olyannak a szerkezete – norma – döntés – jogviszony és impérium közötti dinamikus kapcsolatok 2 – pedig létezik és hat a társadalmi viszonyokban, de empirikusan közvetlenül nem érzékletes általánosság, hanem generikus általános. Ahogyan az is generikus általános tulajdonság – és ezt még bizonyítani is fogjuk – hogy a jogi objektiváció másodlagos teleologikus meghatározottságú képződmény, amely az életviszonyokat a magatartásra vonatkozó, érvényes mintákkal koordinálja: ezzel csökkenti a konfliktus-zónát és kiszámíthatóvá és elbírálhatóvá teszi a már bekövetkezett jogellenességek-jogsértések elbírálhatóságát. Pedig ezek az összetevői sem közvetlen adottságok, de mivel ellenőrizhető tudás eredményei, igaz és nem üres elvonatkoztatásnak minősülnek.
A különös (K) kategóriája az egyedi (E) és az általános (Á) között foglal helyet, és sem nem egyedi, sem nem általános. Objektív kategória, létezés-meghatározottság. A félkarú ember is ember, de különös módon az. A különös itt relatíve egyedi az általánoshoz képest, mint ahogy lehet relatíve általános az egyedivel szemben. A különös az egyedi és az általános tulajdonságok kereszteződése, vagy közbenső és közvetítő „mező” közöttük, amely tulajdonképpen egy örökösen mozgó skálán érhető tetten. Ebből kifolyólag hol az egyik- (az egyedi felé), hol a másik irányba (az általános felé) mozdulunk el logikailag, és találhatunk rá az E és az Á közötti új, domináló mozzanatként. Voltaképpen minden létező az egyedi, a különös és az általános kereszteződésének eltérő arányú kombinációja, mert nincs olyan jelenség se a természetben, se a társadalomban, ami ne az egyedi-különös-általános tulajdonságok valamely vegyítődése lenne. Egymást feltételezik, reflexiós meghatározottságokként kell kezelnünk ezeket. Éspedig azért, mert unitas multiplex-ként (N. Cusanus), az egyedi-különös-általános tulajdonságok sokféleségének egységeként egzisztál minden entitás. „Én (Szigeti Péter) ember vagyok, az ember, mint olyan, általános attribútumaival, nélkülözhetetlen tulajdonságaival, de különös létező is, mert nem nőként, hanem férfiként élek és működök, felnőttként és nem gyermekként és számtalan egyedi tulajdonságom következtében (szemem színe, termetem, tenisztudásom, stb.) vagyok az aki és nem más”.
Elfogadva, hogy minden létező a sokféleség egysége, az is láthatóvá válik, hogy bár minden létezőt egyedi, a különös és általános összetevők alkotnak, de az ember számára való használhatóságukat éppen az adja, hogy milyen tulajdonságuk válik elsősorban relevánssá egy adott összefüggésben számunkra. A természeti létezők is osztoznak ebben a tulajdonságban. Előtérbe állhat különösségük – például: kevert gyümölcsök vagy a barack genetikus variánsaként a nektarin (népies nevén a „kopasz barack”) különös tulajdonságokat állít előtérbe. Ugyanakkor a természet nem ismeri a típust, a tipikusságot, mert a típusalkotás ugyan támaszkodik a különös objektív kategóriájára, de a természetből hiányzik az ember általi megformáltság. A típus, mint olyan, a természetben tehát nem létezik, viszont a másik két vizsgálandó területen, a jogban és a művészetben annál inkább, és ott nagy is a típusalkotás jelentősége. A természetben nincs típus, de van különös, ilyen a gyakorisági átlag is, amit gyakran – némiképp helytelenül – átlagtípusnak neveznek, csak éppen a típusalkotás feltételezi megalkotóját, továbbá az általa létrehozott szelektáló-koncentráló formát és tartalmat, ami a művészetben és a jogban éppen nem esik egybe az átlagolással. A természet ebből a szempontból bármilyen gazdag, de ember nélkül vak. A természetnek saját nézőpontjából nincs esztétikuma, nincsenek ilyen inherens mértékei. A természeti formák gazdagságának következtében a növények és az állatok bizonyos tulajdonságait az ember hasznosítja, akár a növénynemesítésben vagy az állattenyésztésben (A Holstein-fríz jól tejelő tehénfajta; a magyar vizsla gyorslábú kutya, jó vadász ösztönnel; a szőke mangalica jó táplálékhasznosító). A művészet az esztétikum szférája, az érzéki megjelenítés területe. Azért, mert a művész alkotása érzékileg jelenít meg emberi-társadalmi tartalmakat, lelki, érzelmi, szellemi élményeket – ezek az érzéki élmények pedig a befogadáshoz, végső soron a befogadó személyhez is kapcsolódnak. A műalkotásokat elsajátítjuk, magunkévá tesszük. Az esztétikum azonban objektív oldaláról is megragadható. Vegyünk egy összefüggést erre. Az érzéki megjelenítés sokkal szélesebb, mint a széptan (kallisztika) de bizonyítékként elég most arra hivatkoznunk, hogy a sok-sok esztétikai minőség és érték között a kitüntetett szerepet kapó szépség nem csak a műalkotásokban és nem csak a természetben, hanem a társadalom életében is előfordul. A művészetben a tipikusság, az esztétikai minőségek és a kompozíció adja az alkotás belső formáját, amíg a természetben gyakorta a természeti szép átélése révén áll elő a tipikus életérzés, gondolati tartalom. A társadalom életében a szépség, mint olyan könnyen bizonyíthatóvá válik, ha a női szépségre, a gyermeki szépségre vagy éppen egy atlétikus férfi test szépségére gondolunk. Észrevehetjük, ha van hozzá szemünk, nemcsak akkor, ha egyenesen a „Milói Vénuszt” megyünk megnézni a Louvre-ba. Az már nehezebb kérdés, hogy a szép mitől szép. Az azonban bizonyos, hogy a rútság-megnyomorítottság-alávetettség ellentéteként az emberi társadalom társadalmiasult egyénének szabadsága a szépség esztétikai minőségében megjeleníthető.
A természeti szép és a társadalomban fellelhető egyéb esztétikai minőségek persze az életszituációk dinamikájában keletkeznek és múlnak el. Fenséges a naplemente nyugodt Balatonja, amikor ezt a tihanyi mólóról szemléljük. Ha viszont a fenyegető vihar tajtékzása közepette a már háborgó Balatonban egy fuldokló embert pillantunk meg, akkor az életszituáció esztétikai átélését fel fogja váltani – legalábbis egy nem gyáva és úszni tudó ember esetében – a segítségnyújtás erkölcsi kötelezettsége. A helytállás erkölcsi motívuma erősebbé válik az esztétikai viszonynál. De megsemmisülhet ez az esztétikai vagy erkölcsi viszony, ha a mélyvízben fuldoklót egy úszni nem tudó személy próbálná kimenteni, mert ekkor a segítségnyújtás olyan vakmerőséggel párosulna, amely irracionálisan, két áldozathoz is vezethetne. Az arisztotelészi etikában „a közép” kategóriája magyarázza a gyávaság-bátorság-vakmerőség közötti differenciát, 3 amely az életszituációk változatos összetevői következtében ölt konkrét, viselkedési formát. A művészetbeli típusalkotás azzal a tényezővel hozható kapcsolatba, hogy minden egyes műalkotásnak van esztétikai minősége, és ez a minőség rendkívül sokféle lehet (pl. szép, rút, tragikus, fenséges, komikus, groteszk, alantas, stb.) A műalkotást öntörvényű, immanens zártság és értelmezési nyitottság együtt jellemzik. A klasszikus esztétika az előbbire, a posztmodern a befogadói átélésre helyezi a fő hangsúlyt („Nyitott mű” – Umbero Eco). Az immanens zártságot az esztétikai minőségek, a típusalkotás és a kompozíció együtt adják, ezek a belső forma legfontosabb dimenziói. Ezen érzékletes, gondolati, lelki-szellemi sokféleség, „többarcúság” miatt a típusalkotást nem is olyan egyszerű megragadni. „A típusban valósul meg a tartalom és a forma egysége, ahol a tipikus az általános oldal eszmei meghatározottságait bontja ki, míg az emberek, helyzetek, hangulatok egyedi mivoltukban megformáltak. Valaminő Általánosnak és Egyedinek érzékletesen megjelenített, szemléletes eggyé válása. Az egyediség a szemléletesség, az érzékletesség hordozója, míg az emberi tartalom, a természeti kép vagy társadalmi eszmeiség az általános vonásokban ölt testet” – Szigeti József esztétikája szerint. 4 Ehhez képest a jogalkotásban már könnyebben kezelhetőnek tűnik a típusalkotás problémája, lévén, hogy a jog a valóság jogszempontú szelekciója, közömbösítő-semlegesítő átépítése, amely a saját egynemű közegébe képes átírni a szabályozásra alkalmas társadalmi viszonyokat, emberi magatartásokat. A jogi norma nem egyszerűen leírja a szituációkat és az abban kifejthető emberi magatartásokat vagy azok típusait, „hanem észlelve a helyzet alternatív jellegét és az erre válaszoló emberi magatartások alternatív voltát” értékeli is ezeket, választ közöttük, és dönt abban a tekintetben, hogy melyik helyzeti és magatartásbeli alternatívát minősíti olyannak, amelyet mint a jogi norma tartalmát a jövőben realizálandónak, jogilag preferáltnak tart” (Peschka Vilmos) 5 A jogi norma értéktartalma magába foglalja egy tényállás (szituációra vonatkozó magatartás) fennállásakor tanúsítható magatartás negatív vagy pozitív minősítését: parancsol, megenged vagy tilt, illetőleg értékel azzal is, hogy a megjelölt magatartáshoz milyen jogkövetkezményt fűz. Büntet-e vagy jutalmaz. A jogi norma tárgyi tartalma tehát az adott tipikus szituációban tanúsítandó, tipikus magatartásra vonatkozó elvárás, amely legtöbbször kizárja az atipikus magatartásokat, helyzeteket – azt viszont nem zárja ki, hogy ne mozduljon el esetenként az egyediség felé – míg értéktartalma az elvárt magatartásban és a hozzá fűződő jogkövetkezményben nyilvánul meg. A jogi normák pedig azok önkéntes követésével és bírósági/hatósági döntéseken keresztüli érvényesítésük (jogérvényesítés) révén váltanak ki jogviszonyokat. A jogviszony voltaképpen nem más, mint a különös-tipikus tartalmú és formailag általános érvényű normák konkretizálódása az életviszonyok alakításában, szervezésében, koordinálásában.
Érdemes röviden megvilágítani, hogy itt milyen gondolati síkon kezelhetjük a jogi típusalkotást. Három kategóriát szükséges jelentéstartalommal felruháznunk, ezek pedig: az átlagtípus, az ideáltípus, és a lényegtípus. Az átlagtípus egyszerűen megmagyarázható a szokásjogi jogképződés segítségével (ismétlődő helyzetek, életszituációk gyakori szabályosságai), ti. a valóság termeli ki ismétlődés révén, szokásnormaként az elvárást. A jogalkotó pedig ezt átveheti és tételezetté teheti. A szokásnormától való eltérést pedig mindig értékelni, vagy legalább is indokolni szükséges, hiszen ha megsértik, ezzel már rákérdeznek a normatartalom/elvárás korábbi érvényességére. (Ezáltal pedig már újítás forrásává is válhat a bevett szokástól való eltérés). A szokásnorma a fennálló azonos szintű újratermelését szolgálja, reproduktív normativitás. Az ideáltípus Weber megértő szociológiájában az értékmentes megismerés eszköze, gondolati konstrukció, aminek nála nincs empirikus és történelmi megfelelője. Mi abban az értelemben használjuk az ideáltípus fogalmát, hogy mi volt a cselekvő/jogalkotó feltehető szándéka, mi lehetett a megalkotott norma motívuma. Ennek belátására három példát hozunk fel: a magánjogban a megbízás nélküli ügyvitel helyzetében a megbízónak megbízottja „feltehető akarata és érdeke” szerint kell eljárnia; a közjogban a szociális biztonság követelménye is egy szándékot fejez ki (amely konkrét formáiban jelentkezhet a mindössze intézmény fenntartási, enyhe kötelezettséget indukáló államcél-ként vagy jogérvényesítésre is alkalmas alanyi jog-ként, de e két, minimum és maximum szélső érték között megannyi megoldás előfordulhat (például egy széleskörű társadalombiztosítás megszervezése vagy csak lakhatáshoz való jog. Itt is a jogalkotó valós szándékát kell kifürkészni a jelentésadáshoz); és végül a jogi személyek fikciós elmélete is ilyen: „tekintsd úgy… mintha” (ti. a magánjogi jogviszonyokban úgy kell kezelni egy speciális szervezetet, a jogi személyt, mintha akarattal és racionális belátással rendelkező természetes személy volna: egy szervezet, amelynek vagyona és megengedett célra irányuló tevékenysége van, képes legyen értelmes akarat kifejezésre ügyletei alakításához és alkalmas is legyen azok képviseletére). A harmadik fajta típus a lényegtípus. Az esztétikum esetében ez a meghatározások olyan koncentrált összefoglalása, amelyeket a társadalom életfolyamatában elfoglalt konkrét hely hív életre. Különös jellegű ez a lényegtípus, az adott konkrét társadalmi viszonyoknak és helyzetnek mind lényegi általánosságát, mind pedig egyedi jelenségformáját megszűntetve-megőrizve úgy foglalja magában, hogy benne a törvényszerű, az általános még világosabban jelentkezzék. 6
A jogban a lényegtípus rendeltetése az, hogy befolyásolhassa a fennálló viszonyokat vagy éppen bevezessen valamiféle újítást. Ne pusztán reprodukáljon, hanem produkció legyen, éspedig tételezetten, tehát a das Sollen („valaminek lennie kell”) értelmében.
A típusalkotás rendeltetése világosan tetten érhető a klasszikus regulatív jogi norma szerkezeti elemeiben – bár a normatartalommal nem rendelkező jogtételek, alapelvek és egyéb magatartásminták esetében már nem vagy nem egészen ez a helyzet –, hiszen a jogi normának a hipotézis és a diszpozíció kapcsolata a szabályozás tárgyi tartalmát adja meg, a diszpozíció és a szankció relációja pedig az értéktartalmat közvetíti – mondhatjuk Peschka Vilmos munkásságára támaszkodva. Mindezzel pedig ténylegesen is képes elérni a fennálló társadalmi viszonyok befolyásolását, átalakítását.
Hogyan kapcsolható a társadalmi valósághoz – jelenségek, látszatok és lényeg – a jogi norma tipikussága? Ábránk éppen ezt, a társadalmi valóság önreproduktív szerkezetét magyarázza (persze leegyszerűsítően, sematikusan). Az önmagát újratermelő társadalmi valóságban, ebben a komplex folyamatban nagy szerepe van annak, hogy a szubjektum (akit most tekinthetünk jogalkotónak) képes-e felismerni az őt körülvevő tényszerűségeket, a dinamikusan változó és változtatható (objektív és/vagy az interperszonális) társadalmi viszonyokat és az azokban rejlő lehetőségeket. A lehetőségek lehetnek absztraktak, esetlegesek és konkrétak, sokoldalúan meghatározottak. Ha a jogalkotó szubjektum ténylegesen a felismert konkrét lehetőségekkel operál, akkor tudja igazán megváltoztatni a fennálló valóságot – a lényegtípus gyakorlati használhatósága erre koncentrálódik. Éspedig a normán keresztül történő, kötelező rendelkezéssel és annak realizációjával, a megvalósítással, amelyet a jogalkotó a norma címzettjeinek, a jogalanyoknak a magatartása révén érhet el. Nem a maga számára szól a cél (érték) tételezése, hanem a jogalanyi magatartás eszközén keresztül a viszonyok kooperálására, megváltoztatására.
Ha minderről megpróbálunk tisztán a jogalkotó szerepében gondolkodni, akkor a következő fontos megállapításokat tehetjük. Ha a jogalkotó a szabályhozatal során túlzottan is az egyediség felé mozdul, akkor a kazuisztikus szabályozás csapdájába esik (ennek ékes jogtörténeti példája lehet az 1794-es porosz Allgemeine Landrecht). Ugyanis a túlzottan konkrét részletezésnek kevéssé lehet átfogó érvénye. Ahogy a csalás törvényi tényállása mellé, ahol a tévedésbe ejtéssel vagy tartással másnak jogellenesen kárt okoznak – és ez teljesen kielégítő absztrakciós szintű fogalomalkotás – teljesen felesleges nevesítenie a jogalkotónknak külön csalásfajtákat, a tb csalást, adócsalást, a piramis játékot szervező csalást, stb. Ez esetben ugyanis a csalás minden fajtáját, ami végtelen, számba kellene venni. Ez pedig egyenesen lehetetlen is. 7 (Talán az adócsalás nevesítése még csak-csak elfogadható, ha már az állam működésének alapja ez az elvonási forma). A parlamentek persze szeretnek abban tetszelegni a közvélemény előtt, hogy: „törvényt alkotok – tehát vagyok” – jó munkát végeztünk. A másik véglet pedig az absztrakt általánosság felé való túlzott elmozdulás, ami csekély fokú meghatározottságú, ezért túl sok minden elfér benne, csak éppen fogalmi-jogdogmatikai jelentésének inkonkrétságával jogbizonytalanságot szül vagy túlzottan is kinyitja a jog egyébként sohasem teljesen zárt szövetét. Hasonlóan a túlzóan keretjellegű szabályozáshoz. Az optimális az, ha a jogalkotó ezek helyett a tipikusság-különösség szintjén szabályoz, regulál. Ebbe belefér az is, hogy a tapasztalat szülte szokásnormákat, egyediséghez közeli sztenderdeket nevesítse és akár taxációval (eltérést nem megengedő, kimerítő felsorolással) tegye zárttá a szabályozás egyik vagy másik tárgykörét.
A lételméleti és jogelméleti bevezetés után a művészet terepén vizsgáljuk az egyedi, az általános és a különös kapcsolatát. Elsőként az irodalom segítségével, Petőfi Sándor: Az Alföld c. költeményén (1844) keresztül mutatjuk meg költőnk erőteljesen individuális, érzelmekben bővelkedő viszonyulását e tájhoz. A Petőfi által közvetített képvilágon át kiválóan érzékelhető az egyediség, a különösség és az általánosság kombinációja a líra területén. A Kárpátok képi megjelenítése (zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája) képviseli a versben a hegyvidékek általánosságának síkját, s az Alföldhöz, mint egyedihez viszonyul szenvedélyes átéléssel, amikor a sas madár szabadságához hasonlítja az Alföld tengersík vidékén otthonos, hazaszerető lelkét. Az emberi-társadalmi tartalmat vetíti bele a tájba, és egyediesíti ezzel a természeti képek jelentését, különös-tipikus egységet formálva a szabadság és hazaszeretetével, a róna végtelenségében.
Ugyanakkor nemcsak a líra, hanem a próza is képes e kapcsolódást megteremteni. Hálás témául szolgáltatnak az irodalmi típusalkotásra a családregények. Vehetnénk klasszikus példákat Roger Martin du Gard: Thibault családjából, ahol a családfő ethosza kiindulópontjából válik érdekessé a második generáció: két különböző testvér személyiségfejlődésén keresztül ismerhetjük meg a történelmi kort és a háborúhoz való emberi viszonylatokat, miközben az idősebb báty orvosként hivatástudatában atyját követő, de annak konzervativizmusát levetkőző figura, míg tőle élesen eltér az öcs, Jacques karaktere. Ő lázadó, anarchisztikus-forradalmár alkat, aki kilép a családi hagyományokból és életét az adott történelmi helyzetben magasabb erkölcsi értéknek áldozza: a gyilkolászásban a pacifizmus aktivistája lesz, ember az embertelenségben, életével fizetve meggyőződéséért. De Gorkij: Artamanovokja vagy Galsworthy: Forsyte sagája éppúgy különös történetbe egyesíti a családregény generációs mozzanatait, tipikus és különc szereplőivel, társadalmilag kondicionált helyzetekben kibomló jellemekkel és konfliktusokkal, ahol a szereplők sorsa egyben korrajzot is ad az olvasóknak.
Thomas Mann: A Buddenbrook ház (1901) című családregénye hű korrajzként szolgál a 19. századi észak-német társadalom változásának leírására, mivel egy Hanza-városbeli, tradicionális kereskedő család három generációjának történetét mutatja be. Nézzük részletesebben: A történet elején a patrícius polgárságot, egy Hanza-városbeli, gabonakereskedelemből élő család tündöklésén keresztül ismerhetjük meg, ahol és amikor még a tradíciók tiszteletben tartása és az erkölcsök által uralt szavahihetőség volt a fő szabályozó erő, mind a családi kapcsolatokban, mind pedig a kereskedelmi ügyletek lebonyolításában. Folyamatos gyarapodás, tisztes haszon mellett. Az adott szó kötelez. A legidősebb Buddenbrook, Joachim jelleme ehhez a helyzethez igazodott, ezzel adekvát volt. Ő az a pater familias, aki mindennél többre becsüli a faire üzletet, korrektséget, s mindent megtesz annak érdekében, hogy ezen értékrendet utódainak is átadja. A történelem alakulása azonban nem kedvezett ezen örökség áthagyományozásának; az iparosodó liberálkapitalizmus versenyszelleme háttérbe szorította azt az értékrendet, amelyet a legidősebb Buddenbrook, Joachim képviselt, így az ő helyét átvevő fia, Thomas már egy kiélezett szituációban találta magát. A Hagenströmök nemcsak konkurenciát jelentenek, hanem új, versenymorált is egyben, akiket már nem köt a Pacta sunt servanda. Szívesen hivatkoznak a rebus sic stantibus clausulájára. A családi vállalkozást kihívások érték, aszály, forradalom, válság, amelyből a konzervatív érzületű Thomasnak még úgy-ahogy sikerült valahogy továbblendítenie-fenntartania egy mérsékeltebb üzletmenetet. Fia, a legfiatalabb Buddenbrook, Hanno alatt viszont az üzlet és a család is hanyatlásnak indul. Hannónak hiába van anyjától átvett művészi érzékenysége a zene iránt, amely kifinomult fin de siècle dekadenciával párosul, apjának mély fájdalmat okoz tehetetlensége: felsül az iskolában, képtelen a komoly dolgokat megismerni és a pucájában sincs elég vér. Tehetetlenség és humanista érzékenység egyaránt jellemzi, de egészében nem elég életrevaló, végül betegség, tífusz végez vele. A nagy humanista Th. Mann korrajzában az individuális és privát sorsok reprezentálják az általános, „örök emberi” mondanivalót, az emelkedő majd süllyedő családtörténetet, különös történeti konfigurációban. A három nemzedék életútjában az egyedi – a különös-partikuláris – és az általános tulajdonságok koncentrálódnak; a Buddenbrook-ok jelleme, az adott kor sajátosságai és a liberál-kapitalista üzlet konfliktushelyzetei mind-mind a tipikusság valamely szintjének megmutatkozásai, az elbeszélő széppróza eszköztárának segítségével.
Az irodalom mellett a festészet világában is könnyen fel lehet lelni az általános és az egyedi vonások megnyilvánulásait, típusalkotói szintézisét a képalkotás eszközeiben. Itt szemléletesen is élhetünk a két remekmű összehasonlító módszerével. Paul Cézanne és Hale Woodruff egy-egy azonos tárgyú képének összevetése egy konkrét életszituáció, a játékszituáció általánosságát mutatja meg. Cézanne képsorozata a kártyásokról az általános téma, ami nyilvánvalóan minta volt Woodruff számára, aki ezt vitte tovább. Az általános jegyeket mindkét képen az asztal, az ital, és a kártyalapok az emberek kezében jelentik. A játék olyan kellékei ezek, amelyek érzékletesen jelenítik meg a hétköznapok feszültségzónáiból történő kiemelkedést, a szórakozást-pihenést. Cézanne realista ábrázolása a borosüveggel a héttérben, Petőfi helyzetdalának érzületi valeurjét, „a kellemességet” is felidézheti: „Gondűző borocska mellett/ Vígan illan életem;/ Gondűző borocska mellett,/ Sors hatalmad nevetem” (A borozó/1842/). Mindkét képen a festészet által lehetővé tett kompozíció – a szélesség és a magasság két síkbeli dimenzióját kiegészítő, a mélységet is ábrázolni képes perspektívájával – teszi érzékletessé a játék kikapcsoló, pihentető jellegét. A Cézanne képnél szemből, a Woodruffénál enyhén felülről választott a kompozíciós perspektíva nézőpontja. Ugyanakkor nemcsak az életkép általánossága érhető tetten a képeken, hanem az egyediséggel közvetített általánosság is: részint a kártyázók eltérő karakterében, részint Woodruff-nál szembeötlő az éppen nyerő ütésre készen álló, mozgó kéztartása a baloldali játékosnak, éspedig az arcán tükröződő mohósággal, míg a partit vesztő passzívan, lemondóan támaszkodik kézfejére. Az expresszionista-kubista karakter jegyekkel a kép mintegy „lógó orrúvá” teszi a jobboldali játékost, akinek válla mögött egy kék sapkás kibic-feje is feltűnik, a kártyajáték nem ritka, passzív tartozékaként. A Cézanne képen a játékosok még a parti elején, talán leosztott lapjaikat szemlélik, értékelik, különbözve az expresszionista modorú kép élénk színeivel is ábrázolt „parti közben vagyunk” dinamizmusától.
Paul Cézanne: Kártyázók (1895)
Hale Woodruff: Kártyázók (1930)
Nézzük meg, egy kortárs neorealista alkotónk, Ridovics Péter két képét. A Reggel című festmény egy határozottan világos, bizalomkeltő, optimista nézőpontról árulkodik, mely benyomást szintén alátámasztja a kép jobb szélén megjelenő vonzó női alak, az eleven, de a szoba-enterieur sötétebb és a ablakon túli világ üdébb, kontrasztos koloratúrája. Magának a napszaknak az ábrázolása egy általános életkép, s a többletjelentést hordozó egyedi vonása a képnek a kivilágosodó perspektívával az élethez, az új nap kezdetéhez reményt-jókedvet árasztó optimista hangulat. Az Estefelé című képen emberi alak nem szerepel, helyette egy macska és annak világító szemei ragadják meg a befogadó tekintetét. Jelen helyzetben a többletjelentést a sejtetés módszerével érzékelteti az alkotó, ti. az ábrázolt szobában az asztalon kancsót, lecsúszott terítőt és (talán) a vacsora maradékát láthatjuk, de a félig elhúzott sötétítő függöny arra enged következtetni, hogy valami még hátra van a napból, ami nem most és nem így ér véget. Ridovics a láthatóval a nem láthatót idézi meg, egy meglehetősen sokatmondó eszközzel, így mozdítja el a képet a hétköznapi otthonosság általánosságának síkjából a sejtelmes, képtranszcendens egyediesítés felé.
Ridovics Péter: Reggel
Ridovics Péter: Estefelé
Vegyünk egy olyan alkotást, amely bizonyos konklúzió megfogalmazásában is segítséget nyújt, rávilágítva a befogadás-(esztétika) és a hermeneutika kapcsolatára, mégpedig a művészetben és jogban egyaránt. Az elemzés tárgyául szolgáló festmény William Zorach (1889-1966) egy képe; anélkül, hogy tudnánk a kép címét, az a benyomásunk róla, hogy egy szomorú szerelmespárt látunk, a Verlaine-i Chanson d’automne őszies hangulatával, ahol az egész kompozíció a melankólia, a búcsú/elmúlás, és a fájdalom jegyeit hordozza magán. „Ősz húrja zsong,/ Jajong, busong / A tájon,/ s ont monoton/bút konokon/ És fájón” – szól Tóth Árpás gyönyörű fordításában. Ha viszont megnézzük a feliratot (Spring in Central Park, 1914), a kép jelentése rögtön más megvilágításba kerül: kiderül, hogy tavaszról van szó, továbbá arra, hogy a New Yorkiak paradicsoma a Centrál Park az ábrázolás tárgya, amire még könnyen asszociálhatunk. Ha elolvassuk a kép alatti tábla információját is, akkor pedig az is kiderül: a bűnbeesés előtti Ádámmal és Évával találkozunk, a paradicsomi állapotban létező, „kezdő”, bátortalan szerelmespár meghitt pillanatának lehetünk tanúi. Imígyen tehát az általános síkján egy párkapcsolatot kapunk, a bűnbeesés előtti állapotot látjuk, az Éden kert keresztény ikonográfiájához kapcsolódóan, ahol a Zorach, a művész ábrázolásában párizsi tanulmányai során Henri Matisse és André Derain fauvista munkáinak hatása alá került. Így a kép egyedisége már azt sugallja, hogy Zorach képén egy kapcsolat kezdetébe nyerhetünk bepillantást, ahol még minden bátortalannak-idillinek mondható. A kép címének és egyéb információinak ismerete nélküli jelentéstalálás a befogadót magával ragadja. Ekkor a kép bizony erősebb, mint alkotójának információkkal körülírt szándéka, erősebb az általa közölni kívánt jelentésnél. Ha viszont birtokában vagyunk ezen információknak, akkor olyan plusz adalékot kapunk a jelentésadáshoz, ami a spontán átéléskor nem volt számunkra adott. A befogadó (eltérő) előismeretei benne vannak tehát az értelmezésben, ő is a hermeneutikai körben áll. A kép címe birtokában már „originalista”, a keletkezésekori szándékra is utaló értelmezéssel közelítünk megértése felé. Míg a spontán átélés pillanatában csak a kép, tehát magának a műnek a talaján állunk. Jogilag ez a „textualizmus” álláspontja. Ekkor a mű/szöveg függetlenedik alkotója eredeti szándékaitól, ekkor a már tárgyiasult forma önállóbb életet él. (Ami jogi terminusokban: a szöveg aktuális olvasata erősebb megalkotójánál: a mindenkori jelen felől értelmezzük azt, nem a keletkezéséhez kapcsolódó jogalkotói szándékot fürkésszük).
Konklúziónk már következik a Zorach kép által sugallt megállapításból. A hermeneutika, vagyis az értelmezés és megértés nézőpontjából az az általános kijelentés fogalmazható meg, miszerint mindig a jelen uralkodik a múlton. Mindig a mindenkori jelennek van múltja (különösen a main stream, az „ott és akkor” uralkodó történetfelfogások képviselőinél valóban ez a helyzet). A művészetben ez már kevésbé állja meg a helyét, mert itt a művet befogadó alany ízlésbeli és ismereti szubjektivitásával-relativizmusával szemben objektíve társadalmi ellenható tényező a közösség értékrendje. 8 Továbbá kép és jelentés között kell lennie valami kemény magnak, egy mindenkori állandónak, normálformának, amire sajátos módokon, de támaszkodhatunk a megértésben. (Kép és jelentés normálformájától persze eltér a műszerkezetében az allegória képtranszcendens- és a szimbólum „sejtelmes” jelentése). 9 A jog esetében, mivel annak anyaga egy szövegszerűen és a bírói gyakorlatban letisztult szemantika, jogdogmatikai értelemben vett jelentés, amely a pozitív jogrétegben objektivált, ez még inkább így van. Ennek belátásához elég, ha a jogalkalmazás szemszögéből közelítünk, fogalmazzuk meg érveinket, vagyis: mindig célhoz kötötten, az az a jogeset megoldásához adekvát jelentését kell feltárni a jogi normának. Előbb az életbeli tényállás jogesetté transzformálásával, majd ennek jogi minősítésével, eldöntésével. Ez pedig lezáruló mozgás és nem aporetikusan terhelt, és nem is végtelenített, circulus vitiosus folyamat. A hermeneutika révén fel tudunk állítani jelentéseket (jelentés találás és jelentés adás segítségével), de közöttük a szelekció határai sokkal szigorúbban megvonhatóak, mint a műalkotás esetében. A művészet ugyanis megengedi, hogy olykor-olykor kikapcsoljuk előzetes tudásunkat, és spontánul éljük át a befogadás „tiszta” pillanatát. Ám itt is elképzelhető, hogy az alkotás esztétikuma által közölt tartalom nem teszi lehetővé, hogy a befogadó eltekintsen előzetes tudásától. Ennek egy szemléletes példája lehet Antonio Canova: Kupidó és Psziché (1787 k.) szerelembe esését ábrázoló szobra. Az alkotó a szerelem/csábítás kirobbanásának pillanatát térbelileg, a valóság közvetlen jelenségformájának, az ölelésnek az utánzása révén közvetíti, mimetikusan; a szerelmes pillanat, s maga az életanyag általánossága mellett ugyanakkor akarva-akaratlanul felötlik a szemlélőben az antik mitológia által e két alak köré szőtt történet, amelyre az angyali szárnyak eleve utalnak. Ekkor köt minket a jelentésadásban a kulturális hagyomány ereje.
Felhasznált irodalom
Almási Miklós 2003 ANTI-ESZTÉTIKA Séták a művészetfilozófiák labirintusában Harmadik, javított és bővített kiadás, Helikon kiadó
Arisztotelesz 1997 Nikomakhoszi etika (ford.: Szabó Miklós) Európa Kiadó
G. W. F. Hegel 1979 A logika tudománya II. rész (ford.: Szemere Samu), Akadémiai Kiadó
Hilscher, Eberhard 1966 Thomas Mann élete és műve Kossuth Kiadó
Eco, Umberto 1998 Nyitott mű Forma és meghatározatlanság a kortárs poétikában Európa Könyvkiadó
Lukács György 1955 Német realisták Szépirodalmi kiadó
1957 A különösség mint esztétikai kategória Budapest
1965 Az esztétikum sajátossága Akadémiai kiadó
Peschka Vilmos 1988 A jog sajátossága 70-99. Akadémiai kiadó
1992 A jog mint a hermeneutika modellje in: Appendix „A jog sajátosságához” KJK
Pók Lajos Thomas Mann világa 1975 Európa
Szerdahelyi István 1984 Az esztétikai érték Gondolat Kiadó
Szigeti József 1971 Bevezetés a marxista-leninista esztétikába (második, bővített kiadás) Kossuth
Szigeti Péter – Takács Péter 2004 A jogállamiság jogelmélete (második, bővített kiadás) Napvilág Kiadó
JEGYZETEK
1 G. W. F. Hegel: A logika tudománya II. rész, 1979, 228. [vissza]
2 Szigeti-Takács, 2004, 164-167. [vissza]
3 A túlzó bátorság a vakmerőség, a gyávaság pedig a bátorság hiánya, mert egyikben sincs meg az adekvát mennyiség, a szélsőségek közötti „közép”. Lásd Arisztotelész erénytanát, például: Nikomakhoszi Etika 1997. [vissza]
4 Szigeti József, 1971, 244, 246. [vissza]
5 Peschka, 1988, 82. [vissza]
6 Átvéve Peschka (1988, 84.) Lukács Györgyre támaszkodó magyarázatát (Lukács, 1957, 217.). [vissza]
7 Az egyediség extenzív, kimeríthetetlen végtelenségét ekként jellemzi Peschka. „Az egyediség egyszerisége, esetlegessége és végtelen extenzív totalitása legyőzhetetlen akadályát képezi annak, hogy a jogi norma a szabályozandó helyzeteket, eseteket, dolgokat és magatartásokat a maguk közvetlen egyediségében kimerítően átfogja” (1988, 75.). [vissza]
8 Szerdahelyi, 1984, 387-388. [vissza]
9 Szigeti J., 1971, 223-243. [vissza]
Az áldozatok temetése
Az alábbiakban a szatíra rövid bemutatásával Mészáros Istvánra (1930–2017) emlékezem, aki nemcsak a baloldali társadalomelméleti gondolkodás kiemelkedő alakja volt, hanem jeles esztéta is, elsősorban a szatíra szakértője (Mészáros 1955), de jelentős a József Attilával foglalkozó, már emigrációban, Olaszországban írt könyve is (1964/2004).
A szatíra szó valószínűleg a latin satura lanx ‘vegyes gyümölcsös tál’ kifejezésből származik, téves etimológiája a görög szatürosz ‘szatír’ szóból eredezteti. A komikum legélesebb fajtája, a humornál intenzívebb. Haraggal, gyűlölettel utasítja vissza egy személy, egy jelenség, vagy egy társadalom ellenségesen szemlélt jelenségeit. Legfontosabb eszköze a gúny (keserű szarkazmus vagy leplezetlen irónia). Módszerei között igen gyakori a torzítás, gyakran él a fantasztikum eszközeivel. Minden irodalmi műfajban gyakori: versben, levélben, mesében, vígjátékban, eposzban, elbeszélésben, regényben. A költemények közt leginkább epigrammákban fordult elő.
A görög irodalomban a szatírának jelentős előzményei voltak, például a sztoikus vándorprédikátorok, az ókomédia, a menipposzi szatíra. (Ez utóbbiról érdekes: Szepes 1982.) Azonban a tulajdonképpeni szatíraköltészet a római irodalomban jött létre. Ennius használta először a szatíra (pontosabban: satura) elnevezést vegyes szórakoztató jellegű kötetére – innen a gyümölcsöstálra visszamenő elnevezés. A szatirikus érzelmű szatíra valódi megteremtője Lucilius (Kr. e. 130 körül). Az ő csapongó modorát és társadalomkritikáját a legmagasabb fokon Horatius folytatta, legélesebb hangon pedig a császárkor romlottságának megörökítője, Juvenalis.
A szatíra két fő típusát szokás számon tartani: a formális („direkt”) és az indirekt szatírát. A formálisban, amelyet már Horatius és Juvenalis is művelt, a szatirikus hang első személyben szólal meg, a megszólított pedig vagy az olvasó, vagy a műben szereplő adversarius, aki előhívja és irányítja a szatirikus hang kommentárjait. Az indirekt szatíra a közvetlen (“direkt”) megszólítás helyett más formát ölt, jellegzetesen prózai vagy a prózát verssel elegyítő elbeszélés, amilyen a menipposzi szatíra (Adams 1988: 166–7).
A középkorban elsősorban nem egyéneket, hanem rendeket gúnyolt ki a szatíra. A személyekre támadó reneszánszkori szatíra nagymestere Aretino volt. A legmintaadóbb szatirikus regény Swift Gulliverje, de szatirikus szerzőként ért el sikereket Cervantes és Molière is. A 19. századi orosz szatirikus próza mesterei Ny. V. Gogol és M. Je. Szaltikov-Scsedrin voltak.
A magyar szatíra a reformáció és ellenreformáció korában virágzott először (Heltai Gáspár, Pázmány Péter). A szatíra mesterei az epigrammában Kazinczy Ferenc és Vörösmarty Mihály voltak. A juvenalisi szatírát és a szatirikus eposzt elsősorban Csokonai Vitéz Mihály és Arany János művelte. A 20. századi szatíra legnagyobb hatású művelője Szabó Dezső; az irodalmi szatíráé pedig Karinthy Frigyes volt. (A szatíráról összefoglalóan: Szerdahelyi et al. 1992, Bloom 1993.)
Mészáros István monográfiája (1955) öt fejezetre és az utószóra tagolódik. Első fejezetében a polgárság és az orosz forradalmi demokrácia szatíraelméleteit tekintette át marxista szempontból (1955: 9–32). A német szatíra-irodalom viszonylagos hiányát az ún. anakronizmussal és a „fejletlen, gerinctelen burzsoáziával” magyarázta (1955: 25).
Második fejezetében a szatíra fő sajátosságait vette számba (1955: 33–68). Különös figyelmet fordított arra, hogy a szatíra milyen osztályalapon, mikor, milyen feltételek mellett jöhetett létre? Rámutatott, hogy a szatíra nem műfaj, hanem „a valóság sajátos ábrázolása a művészetben” (1955: 52). Meghatározása: “A szatíra, mint ábrázolási mód (…) a valóságban nyers formában létrejövő »szatirikus események« (…) leglényegesebb belső törvényszerűségeinek visszatükrözése és általánosítása a művészi gyakorlatban” (1955: 54).
Mészáros könyve harmadik fejezetében a nevetés forrását és megnyilvánulásait, a szatírának társadalmi meghatározottságában a komikumhoz és a humorhoz való viszonyát tárgyalta (1955: 69–113). Érdemes tőle idézni a szatíra és a humor jellemzését. „A humoros és szatirikus ábrázolás különbségét abban látjuk, hogy másképp nevetünk az egyik, mint a másik jelenségen. A szatirikus eszközök használatánál az író a bírált jelenségeket egészükben megsemmisítő kinevetéssel ábrázolja, nem így a humorosnál. Itt a kinevetés egyes hibák ellen irányul, az egész jelenség alapvető helyeslésén belül” (1955: 106, kiemelések az eredetiből).
A negyedik fejezet a szatirikus magatartásról, a gúnyról és az iróniáról szól (1955: 114–183). Mészáros a szatíraíró döntő követelményei közül elvetette az indulatosságot, alapvetőnek nevezte meg azonban a kíméletlenséget (1955: 114–5). A könyv ötödik fejezetében a fantasztikumnak és a realizmusnak a szatírában való szerepét tárgyalta (1955: 184–208), utószavában (1955: 209–251) pedig a szocialista szatíra szükségességét hangsúlyozta. Mészáros legnagyobb szatirikusunknak Petőfi Sándort nevezte meg (1955: 32), legtöbbet idézett szerzői pedig Swift, Gogol és Marx voltak.
Felhasznált irodalom
Adams, Meyer Howard: A Glossary of Literary Terms. Fort Worth, etc.: Holt, Rinehart and Winston 19885.
Bloom, Edward A.: “Satire.” In: Alex Preminger & T. V. F. Brogan, eds.: The New Princeton Encyclopedia of Poetry and Poetics. Princeton, N. J.: Princeton University Press 1993: 1114–17.
Mészáros István: Szatíra és valóság. Adalékok a szatíra elméletéhez. Bp.: Szépirodalmi 1955.
– : József Attila és a modern művészet. Bp.: Argumentum – Lukács György Archívum 2004. (Először olaszul, 1964.)
Szepes Erika: “menipposzi szatíra.” In: Világirodalmi lexikon 8: Mari–My. Bp.: Akadémiai 1982: 251–2.
Szerdahelyi István et al.: „szatíra.” In: Világirodalmi lexikon 14: sváb–Szy. Bp.: Akadémiai 1992: 176–184.
Önarckép
Nyitott ablak
Filozófiai érdeklődésemhez további lökést adott apámtól ugyancsak születésnapomra kapott könyv: A gondolat hősei. A filozófia az emberek többsége számára a mindennapi élettől távoli, elvont valami, ami csak a beavatott, vájtfülűek számára érthető. A gondolat hősei könyv a filozófusok személyének és munkásságának szemléletes bemutatásával, tanításaik közérthető ismertetésével emberileg közelebb hozta a filozófiát a laikus, nem filozófus olvasókhoz. Élvezettel és odaadással olvastam a filozófiatörténet nagy alakjainak bemutatását. Figyelmemet és érdeklődésemet különösképpen felkeltette Szókratész kételkedő-kérdező módszere, a fogalmak tisztázására irányuló törekvése; Platón gondolata arról, hogy a tökéletes államban kommunisztikus közösségben élő bölcs filozófusok kormányoznak; Francis Bacon filozófiájában az elme megtisztítása az idolok tévedéseitől, a „Barlang”, a „Színház”, a „Piac” idoljaitól, és a tudomány uralmának utópiája; Descartes szigorú racionalizmusa (Gondolkodom, tehát vagyok); a francia felvilágosodás filozófusainak (Voltaire, Rousseau, Holbach, Diderot) harca a sötétség és tudatlanság, az előítéletek és babonák, a vallás és egyházi zsarnokság ellen (Tiporjuk el a gyalázatost). Miközben a könyvben ismertetett filozófiákból sok mindent nem értettem, vagy nem tartottam figyelemre méltónak. Ugyanakkor A gondolat hőseinek arcképcsarnokából hiányzott a filozófiatörténet egyik legnagyobb alakja, a „gondolat igazi hőse”: Marx. Az ő gondolatait, elméletét és harcát más – hitelesebb – forrásokból kellett megismernem. A gondolat hősei könyv elolvasása azonban így is segített abban, hogy kezdjek megismerkedni a filozófiával, és megpróbáljak eligazodni a filozófiatörténet útvesztőiben.
Apám adott kezembe először marxista könyveket (Engels: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig, Franz Mehring: Marx Életrajza, Karl Kautsky: Marx gazdasági tanítása) ez indított el a marxizmus alaposabb megismerése és mélyebb tanulmányozása útján. 1945 után olvastam Marx és Engels válogatott műveinek Szabó Ervin által összeállított kétkötetes kiadását, az Anti-Dühringet, Marxnak és Engelsnek a Szikra Könyvkiadó által egymás után kiadott munkáit. 1948 januárjában a munkáspártok közös taggyűlésén emlékeztek meg a Kommunista Kiadvány megjelenésének 100. évfordulójáról. Taggyűlésünkön egy idősebb szocdem felszólaló Mózes tízparancsolatához és a Hegyi Beszédhez hasonlította a Kommunista Kiáltványt. Én felszólalásomban fiatalos hévvel a kommunizmus Európát bejáró kísértetét próbáltam felidézni. Ebben a sorban fontos állomás volt a Tőke első kötetének megjelenése magyar nyelven. Késedelem nélkül belevetettem magam tanulmányozásába. Saját bőrömön tapasztaltam azt, amire Marx már a Tőke francia kiadásának elő- és utószavában figyelmeztetett: „A tudományhoz nem visz széles országút, s csak azok remélhetik, hogy napsütötte ormait elérik, akik nem riadnak vissza attól, hogy meredek ösvényeinek megmászása fáradságos”. Bizony ezek az ösvények igen meredekek voltak, megmászásuk kimerítően fáradságos volt, ami időnként a megszédülés és lezuhanás veszélyével járt.
Gondolatok a könyvtárban című versében Vörösmarty Mihály keserűen írta: „Országok rongya! Könyvtár a neved”, „irtózatos hazugság mindenütt”. Keserűn kérdezte: „Hát hol a könyv, mely célhoz vezet?” „Hát ledöntsük, amit évezredek ész napvilága mellett dolgozának”, „a bölcsek és költők műveit”, hát lehetséges az, hogy „ők mind a többi rongykereskedővel, ők mind együtt – a jók a rossz miatt – egy máglya üszkén elhervadjanak"? Vörösmarty verséről készített gimnáziumi dolgozatomban – a marxizmus fiatal, a feladat nagyságától fellelkesült híveként –, a költőnek arra a kérdésére válaszolva, hogy „ment-e elébb a világ a könyvek által” és „hol az a könyv, mely célhoz vezet”, azt válaszoltam: Marx Tőkéje ez a könyv. A marxizmus tanulmányozásába és elsajátításába belevágó, Marxot olvasó, a tudomány meredek ösvényeinek megmászására vállalkozó gimnazista fiatalember Marx könyvében látta azt a fénysugarat, amely a célhoz – a „galád világ megváltoztatásához” – vezet.
Nyolc évtizede Bálint György az elmélet helyzetét az akkori sötét korban a belváros visszavágott, lekopasztott, megcsonkított fáihoz hasonlította: „Nincs többé koronájuk, csak törzsük, félreállítva, megnyirbálva némán és konokul hirdetnek valamit”. Akárcsak az elmélet. Az emberek elmélet nélkül élnek – írta arról a korról Bálint György. „Félnek az elmélettől és csak a gyakorlatban bíznak, a pillanat kézzelfogható problémáiban, melyeket kézzelfogható módon oldanak meg, illetve csak áthidalnak, jól-rosszul, ideiglenesen”. „Elmélet nélkül nincsenek elvek – és nekik nincs elméletük”.
Ez a jellemzés az elmélet mai helyzetére is ráillik. Az emberek többsége ma is fél az elmélettől, elmélet nélkül él, elmélet nélkül próbálja áthidalni a pillanat kézzelfogható problémáit, jól-rosszul, ideiglenesen. Nincsenek elveik, mert nincs elméletük. „Az elmélet dicséretét” hirdető Bálint György bízott az elméletben és sokat várt tőle. „Az elméletet nem lehet elvenni, megsemmisíteni, elrontani vagy megvesztegetni. Az elmélethez mindig vissza lehet térni, az elmélettől mindig újra el lehet indulni […] Nem baj, hogy levágták a fák koronáját, amíg épségben és szigorúan áll helyén a törzs. Gyökerei mélyen fúródnak a földbe, amelyet az aszfalt csak eltakar. Csendben és szívósan dolgozzák fel a föld erejét a szürke fatörzsek. Jövőre vagy két év múlva megint lesz águk, lombjuk, viráguk, levelük […] Az egész csak idő kérdése és az elméleté”. Ha az elmélet a valóságban gyökerezik és áthatja a tömeget. Egyik sem történik önmagától, automatikusan. Az elméletnek fel kell dolgoznia a változó valóságot és meg kell ragadnia a tömeget. Ez a marxisták történelmi feladata a 21. században.
Az elmélet nélküliség és elvtelenség kiszolgáltatja az embereket az uralkodó hatalomnak, tudatuk manipulálásának, a népbutításnak és agymosásnak. Az elvek nélkül élő öntudatlan embert „a fortélyos félelem igazgatja s nem csalóka remény”, „sárgul mint az asztag, de követelni nem serény”, „hol lehet altiszt azt kutatja, holott a sírt hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia” (József Attila). A gyakorlat pillanatnyi problémáinak ideiglenes áthidalására törekvő magányos emberek tehetetlenül sodródnak. Tóth Árpád szavaival: „Hányódó, törött, vagy undok, kapzsi bárkák, kiket komisz vitorlák, vagy vértengerek rettentő sodra visz: kalózok és könnyes árvák”.
Petőfi: Az Apostolban a szőlőszemhez hasonlítja a világot:
A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A Föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez belekerűl
Évezredek- vagy tán évmiljomokba,
----------------------------------------------
A szőlő a napsugaraktul érik;
----------------------------------------------
Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kívánhatnók tehát, hogy
A Föld hamar megérjék?…
A gyümölcsöt ma is a „nagy lelkek”, a „gondolat hősei” s az elmélet világító fényének melege érleli. Ilyen „nagy lélek”, „a gondolat hőse” volt a huszadik században Lenin. A harmincas évek Magyarországán Lenin elméleti írásai nem voltak elérhetők. Írásait nem fordították le, könyvei nem jelentek meg, munkái tiltott gyümölcsnek számítottak. Azokat csak kerülő utakon, más országokban megjelent formában lehetett megszerezni és titokban olvasni. Személyiségét és munkásságát hamis legendák és rosszindulatú vádaskodások övezték, elfedve és meghamisítva annak lényegét, valóságos tartalmát. A szovjet szépirodalom egyes alkotásai (Solohov: Csendes Don, Új barázdát szánt az eke; Alekszej Tolsztoj: Nagy Péter) akkoriban is eljutották hozzánk, azokat apámék munkáskönyvtára is népszerűsítette (hozzám is eljutottak), de Lenin munkái itt sem voltak megtalálhatók. A Szikra Kiadó csak 1945 után kezdte magyarul kiadni Lenin fontosabb munkáit (Mi a teendő?, Két taktika az Orosz Forradalomban, Materializmus és Empiriokriticizmus, Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelső foka, Állam és forradalom, Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegsége, stb.). Megismerésük és tanulmányozásuk új szakaszt jelentett a marxizmus megismerésében és elsajátításában.
A tanulást Lenin az ifjúság legfontosabb feladatának tartotta. Arra tanított, hogy a marxizmus nem dogmák gyűjteménye, amit betéve be kell tanulni és fel kell mondani, mint valami varázsigét, és az akkor minden szükségletet ki is elégit, és ezzel minden el van intézve. A marxizmus a fejlődés elmélete, a változó valóság tanulmányozásának és a cselekvésnek a vezérfonala. Forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem. Élenjáró harcos szerepét csak az töltheti be, aki élenjáró elmélettel rendelkezik.
Azt tanultuk tőle, „hiba volna úgy gondolkodni, hogy elég elsajátítani a kommunista jelszavakat, a kommunista tudomány következtetéseit, anélkül, hogy elsajátítanánk azt, amit az emberi tudás felhalmozott”. „Kommunistává csak úgy lehetünk, ha elménket mindazoknak a kincseknek ismeretével is gazdagítjuk, amelyeket az emberiség létrehozott”. Lenin nyomatékosan hangsúlyozta: „A filozófia története és a társadalomtudomány története világosan mutatja, hogy a marxizmusban nyoma sincs holmi ’szektásságnak’, mint begubózott, megcsontosodott tanításnak, amely az egyetemes civilizáció fejlődésének országútjától távol jött létre. Ellenkezőleg, Marx zsenialitása éppen abban rejlik, hogy választ adott azokra a kérdésekre, amelyeket az emberiség haladó gondolata már felvetett. Tanítása a filozófia, a politikai gazdaságtan és a szocializmus legnagyobb képviselői tanításának egyenes és közvetlen folytatásaként jött létre”. A marxizmus mindig és minden kérdésben „a gyakorlati tapasztalatok mély filozófiai világnézettel és gazdag történelmi ismeretekkel megvilágított összegezése”. Ez a mély filozófiai világnézet elsajátítását és fejlesztését, a történelmi ismeretek állandó gazdagítását, a gyakorlati tapasztalatok folyamatos elemzését követeli meg a marxistáktól.
Álmodozni kell – mondogatta Lenin különösen nehéz feladatok megoldása előtt. Platón a tökéletes államról álmodott. Francis Bacon a tudomány utópiájáról. A francia felvilágosodás filozófusai a világosság győzelméről a sötétség felett. Ady Endre „Álmodik a nyomor” versében proletárfiú „tiszta ágyat és tiszta asszonyt álmodik, kicsit több bért, egy jó tál ételt, foltatlan ruhát, tisztességet s emberibb szavakat”. József Attila versében „szövőlány cukros ételekről / álmodik, nem tud kartelekről”. Vörösmarty arról álmodik, hogy annyi bűn, szenny s ábrándok, a vész és viszály korszaka után, azért „lesz még egyszer ünnep a világon”. A huszadik század elején Lenin egy marxista forradalmi párt megteremtéséről álmodozott, egy gazdaságilag és kulturálisan elmaradott önkényuralmi országban. „Ez az, amiről álmodoznunk kell” – írta a Mi a teendőben.
De vajon álmodozhat-e egy marxista? Plehanov egyenesen kétségbe vonta a marxisták jogát az álmodozásra. „Egyáltalán – kérdezte – van-e joga egy marxistának álmodozni, hacsak nem felejti el, hogy Marx szerint az emberiség mindig csak megvalósítható feladatokat tűz maga elé”. Válaszul Lenin a forradalmi demokrata tudóst, Piszarevet idézte. Az orosz tudós ábránd és valóság között kétféle ellentétet különböztetett meg: „Álmom elébe vághat az események természetes menetének, vagy elcsaponghat egészen más irányba – oda, ahova sohasem juthat el az események természetes menete. Az előbbi esetben az álom semmiféle kárt nem okoz, sőt még támogathatja és fokozhatja a dolgozó ember energiáját. Az ilyen álmokban nincs semmi, ami rossz útra terelné, vagy megbénítaná a munkaerőt sőt, ellenkezőleg. Ha az ember képtelen volna ily módon álmodozni, ha nem tudna néha-néha előrevágtatni és képzeletében előre látni annak az alkotásnak teljes és befejezett képét, amely éppen csak kezd kialakulni a keze között, akkor igazán nem tudom elképzelni, milyen indító ok tudna arra késztetni, hogy nagyszabású és fárasztó munkába kezdjen a művészet, a tudomány és a gyakorlati élet területén és azt be is fejezze… Az ábránd és a valóság ellentéte semmiféle kárt nem okoz, ha az ábrándozó komolyan hisz álmában és az életben figyelmesen körültekintve, megfigyeléseit egybeveti légváraival és általában lelkiismeretesen munkálkodik elképzeléseinek megvalósításán”. Nagyszabású és fárasztó munkába belevágni nem lehet és nem érdemes, ha néha-néha nem tudunk előre vágtatni, képzeletben előre látni annak az alkotásnak teljes és befejezett képét, amely éppen csak kezd kialakulni kezünk között. Fontos azonban, hogy az életben figyelmesen körültekintve, tapasztalatainkat és megfigyeléseinket mindenkor egybevessük álmainkkal és lelkiismeretesen munkálkodjunk elképzeléseink gyakorlati megvalósításán. A világnak ma is a „gondolat új hőseire”, a világot megváltoztatni akaró merész álmodozókra van szüksége. Akik belevágnak a nagyszabású és fárasztó munkába és azt képesek befejezni is.
Tanulmány az „Úttörők”-höz
Gergely Ágnes 85. születésnapja tiszteletére
Gergely Ágnes versei, akárcsak a féléve elhunyt nemzedéktársa, Kányádi Sándor esetében, kifejezetten olvastatják magukat. Ez pedig biztató jel arra nézve, hogy az olvasó ráharaphasson az életműre, amely a Kossuth-díjas költő októberben esedékes nyolcvanötödik születésnapja alkalmából talán újra előtérbe kerül(het). Habár megvallom, a szerző alapvetően nem azoknak a lírikusoknak a sorát gazdagítja, akik jelentős hatást tettek rám, néhány általam kifejezetten szeretett verse közül is gyakran visszatérek a Transzcendens etűd címűhöz. Négyszer négy sor – szabályosan, pontosan. A versvilág nehezen körülhatárolható, mindenesetre annyi bizonyos, hogy a megszólaló én a Tajo folyó felett magasodó Toledóban, a középkori városrész ékkövét adó katedrálisnál áll. „Ott akartam szeretni mindig, / a toledói alkonyatban” – így indul a vers, majd megkérdőjelezhetetlen szentenciában kijelenti: „Az alkony és az élet vége/ egyformán irányíthatatlan.”
Különleges, érzékletes vers ez. Lényeges az alkotónak is, ezt mutatja az, hogy az Útérintő című 2006-ig írt verseinek nagyszabású válogatásában, valamint a Viharkabát című, tíz évvel azután megjelent verseskönyvben is helyet kapott, akárcsak a köztes időben kiadott Jonathan Swift éjszakái – Versek négy arckép alá című könyvben. Ahogy az életmű-kötet elárulja, Gergely 2000 januárjára datálta, de a felsejlő alak, a megszólaló „másik énje” mögött vállaltan az első szerelmet, az 1984-ben elhunyt Papp Zoltán műfordító figuráját kell látni. (Gergely egyébként vőlegényét, meg az ötvenes-hatvanas évek világát érzékletesen jeleníti meg a Két szimpla a Kedvesben című memoárjában.) Így még jobban működik a vers esszenciájának is nevezhető személyesség, amely a párkapcsolati dinamikát finom könnyedséggel – rezignált lemondással – analizáló hangnemmel, a megért lélek belső békéjével társul. Mellesleg az emlékezés aktusa ilyen különlegesen csak kevés modern magyar poétikai munkában teljesedik ki. Tiszta képek, tiszta sorok, fájdalmasan szép keretben. A lírai én a vers nyitó mondatában és zárlatában is egyhelyben áll a gótikus tornyú székesegyház előtt, időközben Dél-Spanyolország szimbolikus terében megelevenedik egy egész élet. Bibliai kapcsolatot nyit az olajfa említése (Gergely életművében számtalan kép rejt ó- és újszövetségi jelképet), mellesleg az sem véletlen az egykorvolt spanyol birodalommal – különösen a zsidók Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella általi kiűzetésével –, önazonossággal és kettős identitással több művében is foglalkozó költő esetében, hogy a középkorban Toledo városa a keresztény, a muzulmán és a zsidó kultúra közös metszete volt. Minduntalan kíváncsian kutattam, miként kapcsolódik a nyilvánvaló, címben egyértelműen elrejtett Liszt-utalás a vershez. Ahányszor elgondolkoztam ezen, mindig Ennio Morricone példája jutott eszembe. A „Maestro” egy ízben azt nyilatkozta, úton-útfélen azt hallja, a Volt egyszer egy vadnyugat ikonikus filmzenéje milyen tipikus vadnyugati zene, holott nincs is olyan, hogy vadnyugati zene. Ezért hiszem: Gergely Ágnes a Transzcendens etűdök megidézésével nem akart többet mondani annál, amit az átlagos zenei képzettségű olvasó is megérthet.
A halvány értelmezői kérdések adják a vers izgató részét, költői szempontból viszont nem lehetnek kérdéseink. Gergely Ágnes ezzel a verssel is bizonyítja, hogy „madárul és lóul is tud.” Csakhogy az egyik kisregény-szereplőjének szavait fordítsuk ellene.
Szepes Erika: „Ez hát a vihar”
Szepes Erika, méretével is tiszteletet parancsoló könyvsorozata, az Olvassuk együtt, a nyolcadik kötetéhez érkezett. Akik figyelemmel kísérik ennek a vállalkozásnak az alakulását, tudják, hogy a szerzőnek nem célja életművek átfogó elemzése, inkább azok legjellemzőbb vonásait kutatja. Vizsgálja egymásra gyakorolt hatásukat, miközben megállapításait gondolatgazdag elemzésekkel támasztja alá. Tanulmányai a nyolcadik kötetben, de a korábbiakban is, többnyire vitairatok megcsontosodott nézetek ellen, illetve nem – vagy véleménye szerint – nem érdemeiknek megfelelően elismert költők védelmében.
Weöres Sándor háború alatt született lírájával bizonyítja, hogy a költő korántsem az az elzárkózó, nem e világban élő alkotó, amilyennek a kritika láttatta, és az irodalomtörténet jórészt láttatja ma is. Bizonyításul nagy erejű háborúellenes tiltakozásaira (XX. századi freskó, Háborús jegyzetek, Magyar tanulság, Elesett katonák, Szirénák légitámadáskor, és főleg prózában alkotott elbeszélő költeményére, a Bolond Istókra hivatkozik.) A Bolond Istókot részletesen elemzi, meseszerűsége mellett megmutatja kapcsolatát kora valóságával. Vicipucli alakjában Weöres megteremti a kor (és hozzátehetjük, minden kor) jellegzetes és félelmetes diktátor-bohóc figuráját, Thomas Mann Cipollájának weöressándori mását. Reményke alakjában pedig megteremti a diktátor-bohóc által elkábított tömegembert, aki, mint Tenohtihuakán város egész népe „Olyan vezetőt álmodik magának, aki rá hasonlít, aki tolong, nyüzsög, ordít, hazudik, és aki a maga legsötétebb álmait vetíti a külvilágra.” És Tenohtihuakán népe hisztérikusan rohan a pusztulásba, amikor Vicipucli „… átveszi a hatalmat, s a zűrzavarban elpusztítja őrjöngő híveit és szennybe-lángba borítja az egész várost.”
Ladányi Mihály 1986-ban meghalt, ám költészetére éppen az utóbbi években irányult ismét erőteljesebben a figyelem. Költészete és életútja egészen különleges a 20. század második felének irodalmában. Olyan kommunista, akit „a szocializmus építői” kiátkoznak, és szilenciummal, elhallgatással szorítanának az irodalmi élet peremére. „Bűne” még nagyobb, mint a „másként gondolkodó” liberálisoké és konzervatívoké, ő ugyanis a rendszer által hirdetett elveket kéri számon a rendszer irányítóin, fenntartóin. Egyaránt támadták jobbról és balról, az ellenzék részéről ugyanúgy, mint a hataloméról.
Helyzetét nehezítette, hogy mindig félreérthetetlenül fogalmazott. Bírálói gyakran igyekeztek valamiféle vagabund szerepet tulajdonítani neki, különcnek beállítani, olyan különcnek, aki maga választotta szerepet játszik. Valóban különcnek látszott abban a világban, amelyben élt, de különcségét nem maga választotta, az elveiből következett. Szepes Erika idézetek sorával igazolja, hogy Ladányi kezdeti forradalmi láza hogyan váltott át iróniába, majd a magány és a kitaszítottság nyomán keserűségbe, látva, hogy a rendszer, amelybe minden reményét vetette, felszámolja önmagát, „… hogy ez a harc még nem az utolsó.”
Ladányi költészetének ritka sajátossága, hogy magánya és kitaszítottsága nem hallgatásra, hanem olyan versek írására késztette, mint például a Vándordal:
Szerelemből szerelembe
akárcsak jobb hazát keresve
akárcsak kenyeret keresve
szerelemből szerelembe
Megy az ember lefelé lassan
mintha egy liliom-lugasban
árván és fogat csikorgatva
egyedüllétből magányosba
Élhettem volna gyönyörűen – írta egyik versében. Erre utalva Szepes Erika így foglalta össze a Ladányiról írottakat: „Nem élt gyönyörűen: nem érte el vágyait, nem teljesíthette céljait. Azt a „gyönyörű életet”, amit ebben a korban oly sokan megéltek, ő minden megnyilvánulásával elvetette. Meggyőződéses proletárként élt egy kibontakozó, majd egyre inkább kiteljesedő haszonelvű társadalomban.”
A könyv terjedelmének majdnem egyharmadát a Függelék foglalja el, amelyben Ladányi kritikai recepciójából és művészi örökségéből ad ízelítőt a szerző. A kritikai recepció rendkívül sokszínű, ami Ladányi esetében korántsem meglepő. A skála a teljes és ingerült elutasítástól a feltétel nélküli elfogadásig terjed. Az első megközelítésre a legjobb példa Király Istváné, akinek szövegén szinte átsüt a düh: „Ami Ladányi Mihály újabb verseinek folyóiratokban való megjelentetését illeti… nem az a felháborító, hogy egyesek általánosítva rossz közérzetüket, nihilista gondolatokat közölnek, hanem az, hogy közben patkolt csizmájukkal összekaristolják a művészet templomának márványpadozatát, méghozzá úgy, hogy hívatlan odatolakodásuk előtt még a trágyát sem távolítják el csizmájuk talpáról!” A megértő elfogadásra jó példa Imre Katalin véleménye: „… egyre világosabban kivehető, min és miért nevet. Gúnyolódik a fejlődés minden akadályán. Az előítéleteken és a babonákon, a kispolgári vágyakon és a bohém örömökön, a percemberkék dáridóján, a modernkedő üresfejűeken, az illúziókon… De legfőképpen szocialista hazáján, saját népén, proletár vérein nevet, mikor botladoznak hivatásuk betöltésében.”
A két ellentétes vélemény között rengeteg átmenet és félreértés is van. Nem véletlen, hogy hasonlítják többek között Sinkához, Nagy Lászlóhoz József Attilához, Brechthez, Villonhoz, Majakovszkijhoz…
A Ladányi Mihály öröksége című fejezetben kortársai és a következő generáció költőinek műveiben keresi Szepes Erika a Ladányi-hatásokat. Ladányinak nincsenek olyan sajátos stílusfordulatai, mint például Petőfinek, vagy még inkább Adynak, amelyeket azonnal felismerhet a tájékozottabb olvasó. Hatása mégis egyértelműen felismerhető. „Szavai, szólamai, indulatai, szövegrészletei végigkísérik a magyar költészetet; szavait szájról szájra, kézről kézre, tollról tollra adják a költők…” Szepes Erika több költőnél szövegszerűen is kimutatja a hatást, amit a költők természetesen a maguk módján, a maguk költői eszközeivel építenek be műveikbe.
A könyv további részében a szerző az előző kötetekben alkalmazott módszert folytatja, azaz a költői életművek legjellemzőbb vonásait kutatja.
Birtalan Ferenc három vizsgált kötetében (Rigótörténet feleségének, Játszik éjszakát, Barbármennyország) ezt főleg az álmokban és emlékekben találja meg: akart álmok, mint emlékek felidézései, rémálmok, álmok és bizonyosság, miből lesz az emlék? Elemzi Birtalan mindezek kifejezésére alkalmazott költői eszközeit. Ez a költészet azonban nem menekülés az álmokba és az emlékekbe. Szepes Erika egyebek mellett így összegzi a Birtalan Ferenc költő világáról írottakat: „A panelház ablakából Birtalan Ferenc nemcsak a saját emlékeire lát rá, de emlékeinek környezetében megelevenedik a mi múltunk, a ’harminchárom év’ szereplői, képei is. meg a harminchárom utáni évek-évtizedek sötétebb világa – közös életünk.”
Rózsa Endre költő világát főleg az 1965-ben írott Az elsüllyedt csatatér elemzésével idézi meg. Ez a költemény saját generációja és több őt követő generáció emblematikussá vált verse lett. Rózsa Endre az úgynevezett Nagy Generáció jellegzetes költője. Költészete alapvetően rosszkedvű a ’68 utáni pangás időszakában, de néha mint Szepes Erika megjegyzi –, „… megcsillan benne a magyar költészet József Attilától származó, ’és mégis’ dacos szembenállása. De egy szólamban elhal… A Nagy Generációnak, ha nagy tettei nem is lehettek, de nagy költészete, emblematikus versei igen, mint Az elsüllyedt csatatér.”
Fodor Ákos költészetéből Szepes Erika a költő kedvenc műfaját, a haikut emeli ki, amelynek, mint megjegyzi, nem sok köze van az eredeti japán haikuhoz, „… a tájba ágyazott szimbolikához…”. Fodor Ákosnál átalakult, filozofikussá és egyúttal személyessé vált: „Amikor szívem/gyáva és agyam lusta:/véleményem van.” A hagyományos haikunak nincs címe, ha Fodor Ákos mégis címet ad neki, azzal megemeli azok jelentőségét. Gyakran a saját használatára árformált haiku sem elég egy-egy összetettebb gondolat kifejezésére, olyankor, megőrizve annak stílusát, szétfeszíti a formai kereteket is, mint a Demokratúra címűben: „Aki RÁNK szavaz:/tartsa föl a kezét! /– Aki/ nem: mind a kettőt!”. De lehetne idézni a Választékunk címűt is: „diktatúra/Vigyázz, mit beszélsz! demokrácia:/Mindegy, mit beszélsz.”
Debreczeny György öt sok olvasója posztmodern költőnek tartja, ez azonban – mint Szepes Erika bizonyítja –, csak a felszín. Debreczeny él a posztmodern eszközeivel, de azokat olyan tartalmak kifejezésére használja, amelyek egyébként távol állnak a posztmoderntől. Gondolatokat, véleményeket közöl. Vallomásos költő, akinek sajátos módszere idegen szövegek beépítése a versébe, ezzel kerüli el, hogy patetikus legyen. Eljut egészen a kollázs-készítésig, sőt olykor ehhez is kifacsarva használja a kölcsönszöveget. Ennek ugyanakkor hátránya, hogy ha az olvasónak nem ugrik be az eredeti szöveg, akkor a módszer nem hat igazán. Mindez lehet öncélú hülyéskedés is, de ha jól csinálják, és Debreczeny jól csinálja, akkor új esztétikai minőség jön létre.
Z. Németh István romantikus költő egy olyan korban, amely egyáltalán nem romantikus. Ezt maga is tudja, és olykor ironizál ezen. Ebből az ellentmondásból az egyik lehetséges út a groteszk felé vezet. A költő szerepeket játszik, másnak akar látszani, hogy önmaga maradhasson. Idézőjelbe kerül sok minden, ami nyíltan kimondva ma már életidegennek hatna, de kiderül, hogy valójában korántsem az. Szepes Erika az ő verseinek elemzésében is alkalmazza hagyományos módszerét: összegyűjti és szembeállítja egymással a költő műveiről megjelent eltérő értékeléseket, kritikákat, és azután fejti ki saját véleményét, a versekről és a kritikákról is. „Szerepekben láthatjuk hát Z. Németh Istvánt, pontosabban alteregókban, trubadúrként, kiborgként és olykor bohócként. Mert ezek az identitások valóban megvannak a költőben, hol az egyik dominál, hol a másik – köteteit ezen fő alteregók nevében írott versek sorba állításával építi fel.”
Tabák András költészete sok vonatkozásban rokon a Ladányiéval, ami nem véletlen, hiszen helyzetükben, a világba vetettségükben is sok a hasonlóság. Barátok voltak, Tabák több versben is emlékezik Ladányi Mihályra. Szepes Erika egy korábbi, 2010-ben megjelent kötete, a Telemre készülődöm alapján elemzi költészetét. Ez azért indokolt, mert Tabák András eredetileg prózaírónak indult, csak a rendszerváltás zűrzavaros napjaiban kezdett verseket publikálni. Ebben a válogatott verseket tartalmazó kötetben már minden együtt van, ami jellemzi a költészetét. Ő is magányos, mint Ladányi, keserűen látja, hogy sok régi barátja, költőtársa hogyan pártol el fiatalkori közös eszméiktől. A Toportyán című versben így ír önmagáról:
Egykor magányos farkas akartam lenni.
s most öregedve üvöltök társak után.
A magányos ember pótlékot keres, és olykor megtalálja a vágyakozásban és a képzeletben, vagy a környezetében lévő tárgyakban, amelyekhez akár beszélhet is.
Az ember végtére megtanul beszélgetni a tárgyakkal
A tollával, hűséges, meg-megbokrosodó írógépével
…
Tabák Andrásról írva Szepes Erika Ladányi Mihály mellett még két költőt említ akikhez Tabák verset írt, ez a két költő Tandori Dezső és Dobos Éva.
Dobos Éva rejtőzködő költő, írja Szepes Erika. Rejtőzködő többféle szempontból is. Életében mindössze három vékony verseskönyve jelent meg, nem kereste a nyilvánosságot. Ez a magatartás azonban nem azonos a világból elvonultsággal. Dobos Éva figyelemmel kísérte, hogy mi történik a világban, és reagált a történésekre. Volt véleménye a nagyvilág eseményeiről és az itthoniakról is. Ingerült iróniával írt a nincsteleneket megalázó „… puccos-parádés arisztokratát játszó nagyvilági senkik…” embertelenségéről. A Szellemmacska című, 2006-ban megjelent kötete negyven év költői termését gyűjti össze, de ma is olyan időszerűnek hatnak a benne olvasható versek, mint amilyenek megírásuk idején voltak. Ennek két oka van: témái ma is időszerűek, és mint Szepes Erika írja „… annyira önazonos a személyiség, aki negyven éven át formálta őket.” Rejtőzködő költő, de nem személytelenül szemléli a világot, személyisége ott van a háttérben, megbúvik a sorok között. Olykor kinéz a maga állította paraván mögül, és halkan vallomást tesz, mint az Idegenben című versben:
… kutatom a lába nyomát
egy talán sosem volt szerelemnek
turisták és idegenek között
turista és idegen önmagammal
Szepes Erika, talán még újabb kötetekkel is gazdagodó könyvsorozata fontos előkészület lehet egy rendszeres új irodalomtörténethez, vagy annak a költői életművekről szóló részéhez. De ami eddig elkészült, az önmagában is nagy szolgálatot tesz a magyar irodalomnak, hiszen újszerű szempontokat vezet be rangos költők értékelésébe, és olyanokat fedez föl, akik csak hosszabb idő után – vagy talán sohasem – foglalhatnák el méltó helyüket a magyar irodalmi köztudatban. (Napkút Kiadó 2018)
A Kaláka című internetes szépirodalmi folyóirat, amely hazaiak mellett rendszeresen publikálja külföldön élő költők és prózaírók műveit, 2018-ban antológiát jelentetett meg szerzőinek írásaiból. Címlapján A. Turi Zsuzsától Vihar Juditig hetvennégy szerző neve szerepel, és benne, ha jól számoltam, 361 vers és próza olvasható.
Egy ilyen terjedelmes antológiától nem várható, hogy egységes legyen tartalmi, esztétikai és erkölcsi-világnézeti szempontból, még akkor sem, ha egyetlen folyóirat szerzőinek művei közül választottak a szerkesztők. Mégis az utóbbi szempont érvényesül leginkább, hiszen szerzőire általánosan jellemző a szociális érzékenység, a „megalázottak és megszomorítottak” iránti együttérzés, bár ezt sokféleképpen fejezik ki, a sajnálattól a felháborodásig. Íme példaként Fövényi Sándor Én menjek el? című versének néhány sora:
… Itt kell élni?
hol választott királyok, és
parasztból lett urak
mutatják nekem az utat
melynek végén ősz fejemnek
karéj nyomor a díj?…
Az antológia szereplőinek többségét talán kevésbé ismerik a magyarországi olvasók, de néhány jól ismert név is felbukkan a szerzők között, például Andrassew Iváné, Asperján Györgyé Baranyi Ferencé, Debreczeny Györgyé, T. Ágoston Lászlóé, Vadász Jánosé. Többnyire az ő műveik az antológia erősebb darabjai, bár más szerzők is szerepelnek jó írásokkal a könyvben, legyen szó versekről vagy prózáról egyaránt. A művek többsége vers, a néhány elbeszélés, tárca, vagy inkább prózaversnek tűnő lírai darab a kötet jóval kisebb részét alkotja.
Természetesen a 361 írás esztétikailag is eltérő színvonalú. A szerkesztők lehettek volna szigorúbbak, főleg olyan esetekben, amikor egy-egy szerző jó verse vagy versei mellett gyengébbeket is beválogattak a kötetbe.
Jellemző vonása az antológiának, főleg a versek esetében a formai konzervativizmus. A legtöbb vers szerzője a hagyományos páros-, kereszt- vagy ölelkező rímeket használja. Üdítő kivételek Andrassew Iván, Kaskötő István, Márkus László és Vihar Judit haikui, még akkor is, ha nem egészen szabályos haikuk, például nem mindig a filozófiai gondolatot közvetítő hagyományos természeti képpel kezdődnek. Néhány szerző sikerrel kísérletezik az időmértékes verseléssel, mint Jeney András Lélek-harang című versében:
Hol van a kéz melege? – csak a jéghideg ész tüze lángol;
Szürke betonkoponyán szikkad a szó meg a szív.
Kevés szabadvers olvasható a kötetben, ezek között igen jók is vannak, például Albert-Lőrincz Márton Chagall világát idéző költeményei vagy Baranyi Ferenc versei.
Vannak bravúros formai megoldások is, mint Hajdu György Weöresre emlékeztető Varázsolok című verse: „varázsolok varázsolok/égből aranyat/jégből a nyarat/ vasból paripát/ kasból fapipát/sárból palotát/ várból kalodát…”
Az antológia több szerzője külföldön él, de kevesen vannak, akiket a külföldre szakadt magyar sorsa ihletne versírásra. Inkább a múltra, az itthoni életre emlékezések uralják a verseket és a prózákat. Ez bennem keltett némi hiányérzetet, szívesen olvastam volna többet arról, hogy egy élete nagy részét már idegenben töltő magyar – különösen ha költő vagy prózaíró – hogyan éli meg magyarságát. Kaskötő István Számadás című verse is csak érinti ezt a témát.
Szomszédom olasz, spanyol, sváb… meg kínai,
s ha netalán kérdezi valaki,
azt mondják rám: „magyar”
…
ki annyi év után,
még ma is magyarul számolja,
- hányan vannak,
ha ködös őszi alkonyatban
zajló gágogással délre húznak
a kanadai vadludak.
Kevés szép szerelmes vers olvasható a kötetben, például Efraim Staub, Kamarás Klára, Kardos András versein kívül nem is nagyon tudnék mást említeni. De még a szerelmes verseknél is kevesebb a humoros költemény. A költők inkább a megrendülésre, az elvágyódásra, a rosszul berendezett világ miatti felháborodásra, vagy a természetben való feloldódásra hajlamosak, a humort szinte kizárólag Mándy Gábor versei képviselik.
Mivel a kötetben mindössze tizenhárom prózai írás olvasható, joggal gondolhatja az olvasó, hogy a Kalákában is a líra a fő műfaj. A tizenhárom prózai mű között vannak elbeszélések (Kovács Gabriella: Hát ennyi volt…, T. Ágoston László: Vadkolbász, Gligorics Teru: Hajléktalan), tárcák (Kaskötő István: Hárman ülnek a padon), anekdoták (Bányai Tamás: Lány a placcon, Kajuk Gyula A piros vödör), prózaversnek ható ritmikus próza (Efraim Staub: Ne sírj, kedves).
A kötet anyagát Kaskötő István és Kamarás Klára válogatta, Baranyi Ferenc írt hozzá szubjektív hangú előszót.
(Kaláka Szépirodalmi Folyóirat 2018)
Bárány László: Most, a régi szép időkben
A novellák témája változatos, a cselekmény néha a régmúltba, máskor a jelenbe vezeti az olvasót, de mindig valami időszerű kérdés kerül terítékre a szereplők feszült hangulatú, pergő párbeszédeiben. Az Istenkísértésben például a megöregedett Pál, az egykori Saulus kihallgatáson beszél a római helytartóval, de a kihallgatás inkább vita, két világ erkölcsiségének összecsapása. Ebben a novellában szó esik többek között az idegenek, a menekültek, a bajban levők befogadásáról. Saulus Periklészt idézi, aki azzal büszkélkedett, hogy Athén sohasem utasított ki idegent, és Euripidészt: „nekünk, embereknek fáj az idegenek baja is”. A nagy pillanat című novellában a győztes spártai és a csatát elveszített, sebesülten fogságba esett athéni hadvezér szópárbaja maga a cselekmény lényege.
Az Átszállás című novellában három ismerős véletlenül összefut a zürichi repülőtéren, mindhárman ugyanarra a tudományos konferenciára érkeznek. Szakmai kérdésekről vitatkoznak, többek között közérdek és magánérdek viszonyáról, majd a beszélgetés során felszakadnak a múlt sebei. Megtudjuk, hogy Máriát klerikális szervezkedés vádjával annak idején kizárták az egyetemről, és csak később, levelezőn tudta befejezni a tanulmányait. Kiderül az is, hogy az jelentette föl, akivel most a konferenciára érkezett, és aki a beszélgetés során kioktatta őt „a magánérdekhez való kötődése” miatt.
A Derengés című novella hőse, Széchenyi István, aki Döblingben a saját gondolataival viaskodik, itt egy rövid bevezető rész után maga a gondolatfolyam a novella cselekménye.
Nagyon időszerű, a kötet talán legjobb novellája, a Visszaút is. A napjainkban játszódó történet színhelye, a környezetrajz alapján jól azonosíthatóan, Szeged, ahol két egykori egyetemi évfolyamtárs összefut egy konferencián. Megörülnek egymásnak, mert egyetemi éveik óta nem találkoztak. Beszélgetésük hagyományos módon kezdődik, felidézik egykori diákéveik sok közös kalandját, beszélnek pályakezdésükről, tudományos munkásságukról, erkölcsi kérdésekről. Úgy látszik, teljes köztük az összhang, feloldódik az első percek formális udvariaskodása. Nem mindenben értenek egyet, de vitájuk is barátságos mederben folyik. Sok egyéb mellett azonban arról is szó esik, hogy kikre szavaztak a nemrég lezajlott választásokon, és akkor kezdődik a baj. Kiderül, hogy nem ugyanarra a politikai táborra adták a szavazatukat, és ettől hirtelen megfagy a levegő közöttük. Kínos mellébeszéléssel kerülik a témát, és egyszerre minden más megvilágításba kerül. Alig telik el néhány perc, és már egyáltalán nincs miről beszélgetniük. Egyikük a vonatot is lekési, hogy ne kelljen együtt utaznia egykori egyetemi évfolyamtársával, aki viszont ezt némi megkönnyebbüléssel veszi tudomásul. Ez a novella kitűnő példa rá, hogy ha a politika nem elvek és programok, illetve ezek képviselőinek versengése, hanem kíméletlen, már-már élet-halál harc lesz, hogyan rombol emberi kapcsolatokat, s ezzel hogyan rombolja a társadalom szövetét is.
Bárány László új kötete nagyobbrészt nem szokványos felépítésű novellákat tartalmaz, noha távol állnak tőle a formabontó, a nyelv határait feszegető, a történeteket eltérő idősíkokban megjelenítő megoldások. Maga a történet gyakran csak keret: két ember találkozik egy bizonyos helyzetben, és egy, akár a múltban a kár a novella jelen idejében történő, esemény nyomán fölvetődő erkölcsi kérdésre keresik együtt a választ. Vitáik mindvégig izgalmasak, fenntartják az olvasó érdeklődését. Talán esszénovelláknak lehetne nevezni ezeket az írásokat, amelyeket a környezetrajz, az emberi gesztusok és az élőbeszéd jól eltalált fordulatai emelnek szépirodalommá.
(Hungarovox Kiadó Budapest 2017)
Budakeszi gépház vörös kéménye
Amikor elkezdtem azon gondolkozni, hogy a Törökbálinti Tüdőgyógyintézet légzésrehabilitációs osztályának (IV-es osztály) milyen kapcsolódási pontja lehet hozzám, aki az ország másik szegletében él, először azt mondtam magamban: semmi. Aztán rájöttem, hogy ha áttételekkel is, de lehet, hiszen alvási apnoé, mint légzési probléma miatt évek óta légzőkészülékkel alszom; édesanyámat tüdőrákkal operálták és meg is mentették a deszki tüdőszanatóriumban; feleségem nővérének a férje tüdőgyógyász-főorvos volt Makón, és asztmaklubot működtetett rászorulóknak. Ennyinek pedig elégnek kell lennie ahhoz, hogy ismertetést írjak Artner Szilvia író, újságíró, és Déri Miklós fotóriporter, fotóművész nemrégiben megjelent, Ápolók (a IV-es osztály) címmel megjelent közös könyvéről. Bevezetőül elmondható, hogy már a kötet címlapja sem nélkülözi az ötletességet, hiszen a két szerző neve közti „plusz” jel vörössel van szedve, s így a vöröskeresztre utal.
A könyvben a IV-es osztály ápolóinak, főnővérének, orvosainak és főorvosának vallomásai olvashatóak az osztályon zajló munkáról, életszemléletükről, a munkájukban való hitükről – illetve ugyanezeket jelenítik meg a kitűnő portréfotók. A történetekhez a megszólalók sorstörténetei és az osztályon zajló mindennapok, egyes krónikus betegekkel kapcsolatos történetek is kapcsolódnak, így adva valami egészen mást, mint látleletet a magyar egészségügyről. A kötet irodalmi interjúk, leírások és portréfotók segítségével mutatja be az intézményt. A könyvben szereplő egészségügyi dolgozók egytől-egyig ÁPOLÓK, a szó szoros értelmében, olyanok, akikkel mindenki találkozni szeretne, ha kórházi kezelésre szorul – olvasható a kötet hátlapján. Amikor ez az ismertetés megjelenik, nem tudom, milyen lesz a helyzet, de most, amikor írom ezt az ismertetést, mint egy falat kenyér, úgy kell ez a könyv abban a korban, amikor orvosok, nővérek mondanak fel az ország különböző egészségügyi intézményeiben, munkájuk, megélhetésük ellehetetlenedése miatt. Orvosi eredményekről, betegségek leküzdésének mikéntjéről megjelennek szakkönyvek, ismeretterjesztő cikkek, de magukról az orvosokról, az ő mindennapjaikról, gondolataikról, az egészségügyhöz, a betegekhez való viszonyukról már kevésbé, az ápolókról pedig egyáltalán nem. Ez az agyonhallgatás várt volna a törökbálinti intézmény dolgozóira is, de a sors összehozta őket Artner Szilviával, aki évekkel ezelőtt Éjszakásnővér címmel írt internetes naplót, és akkor talán még ő sem tudta, de ez a cím csíraként magában hordozta az Ápolók című könyv kezdeményeit. A könyvben pedig mindent, ami nem látványos, nem a gyógyításnak a kívülállók számára hősiesnek tekinthető pillanata, mint egy nagy műtét vagy egy újraélesztés. Hanem, vallja a szerző a kötet bevezetőjében, a mindennapos alázatos gondoskodás, a rengeteg munkával, fizikai erőfeszítéssel, odafigyeléssel járó testi és lelki ápolás, a hozzátartozóknak nyújtott támogatás, a mosoly, a finom viccelődések, és a nevetés.
Amikor először lépett be az osztályra – mondja Artner Szilvia –, úgy érezte, hogy az itt dolgozók különös képességekkel rendelkeznek, s ez nem misztérium: láthatóan többet tudnak, mint enyhíteni a tüneteket. Szeretik a betegeket. Otthonos környezetet, biztonságot, rendszert, természetességet és humort nyújtanak az ápoltjaiknak, miközben arra törekszenek, hogy amikor eljön az ideje, a hozzátartozók egy teljes élet szép lezárásaként éljék meg a kedves családtag eltávozását.
Artner Szilviának édesanyja betegsége adta az alkalmat arra, hogy megismerkedjen ezekkel az igaz emberekkel. Figyelve csendes munkájukat, beszélgetve velük, azt élte meg: tiszteletre méltó mindennapjaik mögött izgalmas történetek, különleges sikerek és kudarcok húzódnak meg, amelyek mindannyiunk számára meglepő tanulságokat hordoznak. „Valójában az élet képzett ki ápolónak” – mondja a kötetben Kati nővér, aki negyvenhét évesen sem érezte úgy, hogy idős lenne a változtatáshoz. Az első kórházi munkanapjától kezdve mindent tudni akar a betegekről, és legfőként az idős emberek érdeklik, akik extra türelmet, empátiát, szeretetet, törődést érdemelnek. Az ápolási munka legnehezebb része Kati szerint is a halál elfogadása. Éveknek kellett eltelnie, mire a munkája részének tudta tekinteni ezt. Szerinte azzal, hogy a szenvedés megszűnik, mindenképpen könnyebben elviselhető a gyász.
Ilike nővér annak idején azért választotta pályaként az egészségügyet, mert tudta, hogy ebben a szakmában el lehet helyezkedni; ahonnan ő érkezett, nagyon sok fiatal nem jutott munkához. Aztán nem is vágyott kipróbálni a kórházi ellátás más területeit, azonnal megtetszettek neki a családias körülmények a rehabilitáción, és úgy döntött, marad. Mónika főnővérről írva Artner Szilvia azt mondja, a filmdrámákban a főnővérek sosem mosolyognak, „de a mi főnővérünk, az osztály lelke és szervezője nem megy a szomszédba egy kis derűért akkor sem, ha a műszak végén találkozunk vele”. Annak ellenére, hogy egy krónikus osztályon kiemelten nehéz ápolónak lenni, mert alig van látványos eredmény – az itteni betegeknek kevés az esélyük a gyógyulásra, inkább az a cél, hogy minél lassabban romoljon az állapotuk.
Dr. Kiss Csongor úgy fogalmaz, az orvosnak elsősorban az a célja, hogy megelőzze a fellángolásokat, tünetmentessé tegye a beteget, és olyan állapotba hozza, ami segíti a betegség feldolgozásában, mivel az agyban is sok minden dől el. A Csonti becenevű nővér, aki kemény embernek tűnik, miközben egy hiperérzékeny irgalmas nővér, szinte „beleköt” az emberekbe azzal, hogy segíteni akar. Vali „szabad ember, aki azt vallja, nem érdemes mást csinálni, csak szeretni. Tudja, hogy mi a lemondás, a szárnyait is odaadta rég valakinek.” Erzsike vőlegénye nem veszi zokon, hogy a menyasszony állandó éjszakás; egyébként munkája mellett a nagynénjét is ápolja. Ági doktornő hangsúlyozza: el kell fogadnunk a halál tényét, és minél boldogabban élnünk, amíg bekövetkezik. Eszter A kis hercegből olvas fel ápoltjainak idézeteket, a már demenciával is küzdő, valaha értelmiségi foglalkozást űző időseknek feladatokat is ad belőle, aztán közösen mondják fel a leckét, és örülnek, ha sikerül.
Sanyit igazából Alexandernek hívják, és még nem beszél jól magyarul, de az ápolás nemzetek feletti nyelvét már rég elsajátította. Ildikó azokon is segíteni akar, akik nem akarják. Briginek, ha nem lett volna hite, nem bírta volna végigcsinálni – mondja azzal kapcsolatban, hogy ezen az osztályon végigkísérik a betegeket a halálukig.
Irma azt tartja legfontosabbnak, hogy ne okozzon fájdalmat semmivel. Zsolt felhívja a figyelmet: az ápolás nagyon nehéz szakma, ha az ember teljes odaadással csinálja. Zsuzsi minden egyes betegére emlékszik. Kata főorvos kapcsán ezt írja Artner Szilvia: „Harminchat igaz ember él a földön, akinek a lététől függ a világ. Nem tudhatjuk, mikor találkozunk az egyikkel, ezért kell minden embert tisztelnünk, mert lehet, hogy épp az egyik igazzal állunk szemben. Az orvosnő, aki nemcsak a betegeket, de magát az orvoslást is gyógyítani hivatott, mindenesetre gyanús.” Lehet, hogy ő is az egyik igaz?
(LÉT könyvek, Légzéssel a Lélekért Alapítvány, 2018)
Pihenő szénbányász
Description
xxx
xxx
------------------------------------------------------------------------------------------------------
Description
SIGN
xxx
SIGN
xxx
IRODALOM
Literature
JEGYZETEK
1 Footnote [vissza]
------------------------------------------------------------------------------------------------------x. PART
Description
Player: Text
------------------------------------------------------------------------------------------------------x. PART
Description
| Player | Text |
