Bortnyik Sándor: Balett (Fából faragott királyfi)
karc hidegtűvel
Thick-thack, thick-thack,
múlik a modern magyar idő,
a fővárosi. Szél kél,
vörös az ég alja,
tányérantennák közt csusszanva
kapucsínóba csobban a Nap
a régi gyártelep mögött.
Múltunk épp a jövőnket falja.
Az aláírásgyűjtők már elvonultak,
nyomukban elnyújtott panaszszó
lapul a penészes lépcsőházban,
a burjánzó gyűlölet bűze
böfögve szavazni vágyik.
Több tonna beton nyomja itt a rendet,
kinek, minek magyarázzam,
hogy néha a gégemetszés életet menthet,
Stadionország vajúdni vánszorog
a jegesen villogó, vetetlen ágyig.
A tévéhíradóig még bőven van idő,
a sok semmiség csak nem áll
mindenséggé össze. Mint száradó háló,
lebben a függöny az ablakokban,
elég a városi fény, zokog az abortáló alkony,
a pneumatikus kapunyitó az egyetlen ellenálló.
Zihál az utakon az araszoló autócsorda,
járdaszélre hullva hallgat a törten
maga alá fordult, csapzott krizantém.
Az úttesten elgázolt harangszó lapul.
Fejét fel itt már senki nem veti,
sunnyogó hősök vonalkódos pályázataiból
épül vacogó szíveink köré bánat karantén.
Hatodik kötetem hoztam a nyomdából,
azon könyökölök rodini pózban,
a hetedikért embriókat ölök, mindhiába,
jól látszik innen is a történelem,
a távolodó és a jövő,
sikeres minden, akár a szabadstrand Szibériában.
Úgy távolodik a gondolat a tettől,
mint sikoltás a megkarcolt üvegtől.
Még alig fáj, inkább csak sajog,
versekbe keserednek a hitegető órák.
Pengetarajos drótkerítés közt élünk,
lustán terpeszkedik bennünk a jó rák.
Ha jön a tömeg, ha nem, szabad,
hanem, ha kell,
az útmenti lámpa pirosra vált,
a pulzáló idő, mint mindig,
csak a lehetőséget menti,
makacskodik, mint törötten fénylő zöldág,
tömött sorokban vonul
tanulságért a zord valóság.
Omladozó falak között
lüktet bennem e vers lazán.
A létezés peremén
rám sem figyelsz, édes hazám!
Betonba harapva csorbul a tejfog,
míg az idő, katonabakancsban
a körletfolyosók meandermintás
kőlapjain, szüntelen kopog,
életünk mindenképp elfogy.
Az indulat forr, habzik a cefre,
sok és kevés is, hogy igazán hasson.
A szomszéd házról, látom,
most ugrik le egy lilapulóveres asszony
A kanyaron túl versenyt rikácsol
Riadóztatva egy rendőr-, egy mentő-
Egy tűzoltókocsi
Anziksz Prolinéziából.
Csontdaráló stadion-ország
Mint csuklópánt az anjebment
Ajtómon váratlan ess be,
mint magozatlan meggy a rétesbe
R. M. füzetében üresen maradt az utolsó oldal
fehéren villog, ásít
egy pihenő puha nő lába közt,
ahol a pihe nő
Szerdahelyi István után
A rendnek nincs osztálytartalma,
ha alákerülsz, iszonyú súlya van,
ha kitérsz előle, szabadsággal komázó,
könnyelmű suhanc Don Juan.
amíg (ha) van még idő,
ha elfogy: adieu!
Tél van, rosszkedvünkkel tele.
Véges határain a kékes végtelennek,
múltunk és jövőnk közt toporogva,
letenném már a fegyvert,
az én harcom lassan véget ér.
Letenném már ide a fegyvert,
a sárgára fonnyadt koszorúk közé,
hol nyáron lüktető torkú gyík jár,
s most csak félvak sün motoz,
a szomszéd síron reklámszatyornyi múlt,
és hűs ülés esik itt, a sztélék szélén,
a bombázó gesztenyefák árnyéka alatt.
Hallgatva guggol a táj, álmélkodik a temető,
fogait összeszorítva gurul pattogva
egy elszabadult fenyőtoboz.
Édes a bomlás illata itt,
beletörődve hámlik, fakul a rozsda,
konganak a becementezett ajtajú kripták,
útszélen kapaszkodva vacog a kövirózsa.
A márvány sírlap sarkán
fegyvertelenül kuporogva,
vagyok figyelemfelkeltő kérdőjel
a gyűrött lap alján, a történelemkönyvben,
fölös helytállás vázára fagyva, mint
ünnepnapokon áramtalanított toronydaru,
vagy hóesésben a sörkerti terített asztal,
kitépett tőkén zöldellő rügyfejecske,
amikor már a lényegtelen is lényeges,
hűségem is csak a rím kedvéért marasztal,
mert nem ragyogó rézkürt ércszava zeng,
csak egy mobiltelefon szól,
de hamar elnémul az is, szavaszakadva,
mint akit rajtakaptak.
Készülhetnék még félrelökve
ez újrahasznosított honban,
akár egy hátafoszlott bőrkabát,
ülnék hunyorogva a hűvös sírlap sarkán,
még messzebb néznék, hazám, mint máskor,
hallgatnám hogy nyikorog-csikorog
a szélhimbálta koszorúk rozsdálló drótkerete,
s látnám, hogy surran el a fák közt fürgén, kacagva –
a forradalom
A Farkasréti temetőn át vezet a Denevér út, amelyen a Bürök utca felől ki szoktam kerülni a Németvölgyi út forgalmát. „Denevér”, „bürök”, milyen baljóslatú szavak, előbbiről a vámpírok jutnak az ember eszébe, amelyeket Mary Shelley Frankenstein című rémregénye kanonizált a félműveltség toposzai közé, utóbbiról a halálos méreg, amelyet Szókratésszal itatott ki az emberi ostobaság.
A halál maga a változatlanság, a temető viszont állandóan változik. Az omladozó kerítés helyébe egy szakaszon szép, méltóságteljes, fehérre meszelt kőfalat építettek, akár luxusvilla is emelkedhetne mögötte alsó-ausztriai stílusban, magyarországi minőségben kivitelezve. A Denevér út Rácz Aladár úthoz közel eső szakaszán fekszik egy zsidó parcella, amelyet megtisztítottak és sírköveit felújították. Mennyivel méltóságteljesebbek ezek a szabályszerűen elhelyezett, egyforma, tekercsbe hajló fehér téglalapok az egymással vetélkedő giccses gránitfelépítményeknél, emlékműveknél és heroikus mészkőszobroknál. Kinek akarnak bizonyítani a hátramaradottak e nekropoliszbeli pazarlással? A megboldogult nyughelyét akár egy kaviccsal is megjelölhetjük, ha ahhoz a kavicshoz mindig visszavezet a szívünk. Ennek ellenkezőjeképp a kitárt szárnyú hatalmas mészkőangyallal és az égbe szúró, aranybetűkkel telerótt fekete obeliszkkel letudott kegyeleti kötelezettségünket – bárki láthatja. A „bárkit” szolgáljuk vele, nem szeretett halottunkat, még inkább önmagunkat, hiszen e költséges giccsel kérünk elnézést mindazért, amit éltében nem tettünk meg az elhunytért.
A Denevér úton autózva mintha egy rengeteg erdőn haladnék keresztül, amely csupa jellemidézés: a hiúság nagyra növekedő, majd kipüffedő mérges gombává változik. A kapzsiság borostyán, mindent körbefonni kész fojtogató. Az önzés kiszáradt taplóvá változik, de esőben, vagy bármely életnedvvel találkozva, újra megszívja magát. A gyűlölködés aszat, amelyet mindenki irt, de a gyökere végéig nem áshat le. A hatalmaskodás és a kegyetlenség szélbe szórja pelyhének miriádjait, amelyek beleragadnak szoknyába, harisnyába, nadrágba, gyapjúba és műszőrmébe, sőt a fejbőrünkbe is, örökös viszketegséget okozva. A jóság terebélyes tölgy, hatalmas árnyékkal beborítva az önzést, a hiúságot, a rátartiságot, a kapzsiságot, a kegyetlenséget, a hatalmi mámort és a gyűlöletet. Az automobil szélvédője egyszerre kamera és mozivászon, mint díszlet lengedezik fölötte a kizöldült tölgyfaág, mint akció tűnik rajta át a varjak kísérte temetési menet, mint hó akarják fehér feledésbe beborítani a barkák és a virágok. De míg a moziban az ember csak lelke felindulásával vesz részt a fénynyalábok előrefutásában, vezetés közben a fizikai mozgás folyamataira – mondjuk egy váratlanul feltűnő gyalogosra vagy az útkanyarulatra – valóban reagálni kell. A legtöbb baleset oka a sofőr belefeledkezése valamilyen illúzióba, amely lehet a megismételhetetlen természet. Lehet a szerelem, amely minden tavaszkor kihajtja orgonaágait a Denevér út fölé is, szirombontáskor az elmúlt lányokat lila, a legényeket fehér virágokba öltöztetve, és lila illat uralkodik a zsongó tájon.
Mindannyian a temető felé haladunk, még az életet, győzelmet, összefogást, stb. leghangosabban kiabálók is. A vérivó hatalmasra tátja vámpírfogakkal teli száját. Denevérraj rebben fel, kísérteties vijjogás. Mire Szókratész: „Érted, amiről beszélsz?” Tehetetlenül tátva maradt fogsor: „De hiszen én nem mondtam semmit.” Kétezer-ötszáz év alatt mennyi tágra nyílt semmit mondást rögzített az emberi szellem? És mégis az eltorzult, ordító ajkaké a világ. Uszító üvöltésük miatt csak denevérből hány milliót pusztítottak el? A denevérek rendjének (amely után már a főemlősöké következik) tizenkilenc családjából a vámpíroké csupán egy. A denevér az egyetlen emlős, amely csapongó repülésre képes, akár teljes sötétben is, mert ultrahangokat bocsát ki, amelyek visszaverődését nagy érzékenységű fülével képes felfogni. Első maradványai hetven millió évesek. (Az ultrahangot az emberiség csupán a II. világháború idején alkalmazta először tengeralattjárók felderítésére.) A vámpírok legfélelmetesebb képviselője, a Brazíliában élő „nagy vérszopó” hét centiméter hosszú. Megtámadja a napszállta után is szabadon tanyázó lovakat, öszvéreket, szarvasmarhákat, juhokat, kutyákat, házi szárnyasokat, sőt még a mozdulatlanul alvó embereket is. (Akkor én, ha Brazíliába vetne a sors, nem lennék veszélyben, mert hánykolódom éjjel.) A támadás abban áll, hogy a becserkészett áldozatokat hangtalanul megközelíti, marjukon vagy a nyakukon borotvaéles fogaival tűszúrásnyi sebet ejt, amelyből annyi vért lakmározik, hogy szinte el sem bír repülni. Ám a megtámadott alig, vagy egyáltalán nem érzékeli, hogy a bőrét vagy a húsát felsértették.
A Denevér úton, ahol nincs is járda, ezért kifejezetten veszélyes gyalogolni rajta, egyszer csak a távolban egy kosztümös hölgyalak tűnt fel, csinos kis kalapban, aki nagyon idős, kissé sántikáló asszonnyá változott, amikor beértem. Csodálkozott, hogy megállok és felveszem. Mialatt besegítettem az utastérbe, a mögém ért kocsi vezetője idegesen rám dudált.
– Tudja, kedves, régen, amikor még nem ért idáig a temető, denevérek tanyája volt ez a hely. Gyermekkoromban gyakran szöktünk ki az erdőbe, hogy egy sziklahasadékban, a pihenőhelyükön, meglessük őket. Éles vijjogással reppentek fel, amint kővel megdobtuk őket. Ereinken borzongás futott végig e hangtól. Hanem egyszer – micsoda ijedtség – apánk alakja tornyosult előttünk. „Miért bántjátok ti a denevéreket? – förmedt ránk. – Nagyon hasznos kis állatok. Számtalan rusnya férget és rovart elpusztítanak, amelyek csípnek és rágnak benneteket. Mars haza! Meg ne lássam itt egyikőtöket sem!” A háború alatt a pincénkbe is beköltözött egy denevércsapat. Először lábujjhegyen közeledtem a födémgerendáról alácsüggő jószágokhoz, nehogy felébresszem őket, de apám elmagyarázta, ez fölösleges, mert olyan mély, letargikus alvásba zuhannak, és olyannyira lecsökken a testhőmérsékletük is, mint amikor téli álmot alszanak. „A bőregerek téli álmot alszanak, mint a medvék?” „Vagy mint a mormoták és a hörcsögök. Egyébként helytelen őket bőregérnek nevezni, mert nem rágcsálók. Azért pusztították őket hosszú évszázadokon át, mert az ostoba babonaság madár-egér keveréknek, éjjeljáró kísérteteknek bélyegezte őket. Már a Bibliában is utálatosnak nevezi őket az Úr.” Micsoda képességünk van arra, hogy gyűlölködjünk, csak azért, mert azt mondják.
– Hová tetszik igyekezni?
– Az orvoshoz, a Rácz Aladár útra. De az arra nyíló kapun kocsival nem lehet kihajtani.
– Majd visszafordulok.
– Nagyon kedves, hogy felvett. Jó egy kicsit pihenni ebben a tikkasztó hőségben.
Jó egy kicsit megpihenni? Mástól mit lehetne hallani? Majd szétpattan a feje, alig húzza lábát, már kétszer volt trombózisa, marokszám szedi a gyógyszert, bár megérne egy olyan napot, amikor nem kell valamitől szenvednie. Sok, magát egészségesnek tartó fiatalember a sarki fűszereshez is kocsival hajt el, hogy visszaváltsa az éjjel kiürült borosüvegeket, ez a hölgy pedig kilométereket gyalogol hegynek fel a fájós lábával a gyalázatos, elhagyatott Denevér úton.
– A korai denevérek röpte hasonlít a fecskékéhez – mesélte. – Az ilyen forró nyári napok alkonyán naplemente előtt indulnak portyájukra, és ha figyelmesen szemléljük a napkorong előtt elszárnyaló árnyakat, kedves madarainkat meg lehet különböztetni repülő emlőseinktől. Odafent, a vadászat izgalmában ugyanúgy, mint a fecskék, magas, átható hangokat hallatnak.
– És nem bántják egymást?
– A korai denevérek inkább a más denevérfajok egyedeivel szemben barátságtalanok.
Odaértünk a temető gyalogoskapujához.
– Az Isten áldja meg, kedves – hálálkodott, miközben kisegítettem az automobilból.
Sokáig néztem vánszorgó, kicsi alakja után. Mi volt az apja? Biológus vagy tudós állatorvos? És ő? Akár táncosnő, vagy mozgástanár is lehetett ezzel a kicsi törékeny alakjával, amelyben még mindig annyi erő lakozik. Esetleg hosszú, hétvégi gyalogostúrákon edzette meg magát nyáridőben? Talán már teljesen magára maradt, azért beszél a repülő emlősökről? Vagy van egy fia, aki erősáramú mérnök Kanadában? Vajon nem is a temetőre gondol, amint nap nap után átbotorkál ezen az úton, hanem a denevérekre, a régi csínytevés borúfelhőjével kísérten, hogy egy izgalmasnak tűnő játékba bekapcsolódva komisz cselekvővé vált maga is?
Mindegyre néztem a távozó hölgy után. Az elegancia nem öregszik meg. Hozzá még biztosan jár varrónő, krepp kosztümjét méretre készítette a női szabó, és a hőség dacára is harisnyát viselt. Ő még délutáni kékbe öltözött a zsúrokon, amelyeken bal kezével a csészealjat tartotta, míg jobbjával ajkához emelte a porceláncsészét. Még oda tudott ülni a zongorához, ha a társaság valamelyik tagja dalra akart fakadni. Amikor az államosítás után eltűntek a rőfös üzletekből az anyagok (sőt a rőfösök is), szabóra pedig nem volt pénz, ő maga is el tudta készíteni a ruháit. Meglehet egy tüllfüggönyből pazarabb estélyit varázsolt, mint Monsieur Lanvin és grizettjei a legfinomabb selyem organzából. Micsoda érzés lehetett egy ilyen öltözetben magára vonnia a férfitekinteteket!
Néhány héttel később a Denevér útra kanyarodva egy rendőr, sőt egy tűzoltókocsi mellett ácsorogtak kissé tanácstalanul a hivatalos személyek. Egy luxusterepjáró repült át az Ágnes út felől a kerítés felett (mert itt még nincs meszelt fal) és több sírkövet összetörve az egyik tetején kötött ki. Mintha egy óriás denevér elveszítette volna a tájékozódó képességét (a kutatók a 19. században akkor ismerték fel, hogy a denevérek a hallásuk révén érzékelik a teret, amikor bedugaszolták az állatok fülét). A hatósági emberek gyűrűjében toporgott egy halottsápadt, még minden ízében remegő alak, fülén telefonnal, heves hadonászással magyarázva. (Nincs szükségünk már a személyes kontaktusra, csak az ahhoz fűződő gesztikulációra.)
– Azt kell majd bebizonyítanod – kiabálta káromkodva –, hogy nem jelezték ki az út végét. A meredek alján csak jobbra vagy balra lehet menni. Ki hallott még ilyet?
Én sokszor hallottam, sőt láttam is ilyesmit. Ám azzal nem találkoztam, hogy jeleznék egy út végét, hacsak nem zsákutcáról van szó (persze arra is az utca elején figyelmeztet a tábla). De hát egy remek ügyvéd nyilván ezt a megbízást is teljesíti jól bevált – ha nem is szigorúan a közlekedési jog tárgykörébe tartozó – eszközök segítségével. A kárt szenvedett (és kárt okozó) a legutóbbi divatot követve olyan rövid, a csípőt is alig elfedő zakót viselt, mintha annak készítése közben elfogyott volna az anyag, de – mondjuk a következő tárgyalásra vagy randevúra – sebtében mégis be kellett fejezni valahogy. Az ujj felső részénél körben és az állógallér alatt kialakított dísz(nek szánt)varrás azokat a gyors, fehércérnás öltéseket idézte, amelyekkel a szabók az első próbára összefércelik az öltönyt. Elképzeltem, amint odalépek a divat e mostoha gyermekéhez, és egy határozott mozdulattal letépem a zakója bal ujját. Vajon ez elég ok lenne arra, hogy abbahagyja a telefonálást? Mert biztosan az okos készülék jelentette számára a füldugót. De hát, ha az ember minden vágyát megvalósítaná, mint a mozihősök, akkor állandóan a börtönben, vagy a bíróságon (bocsánat, a „nemzeti” szóhasználat szerint: törvényszéken) ülne.
Továbbhajtottam. A rengeteg fölött remegett a forró augusztusi levegő. E hőségtől terhes napon – amelynek alkonyán a denevérek felszálló rajai majd a fecskék közé keverednek – a találkozásaimon tűnődtem. A másodikon persze nem sokat. Tipikus anti-Batman (jól ropogtassuk meg e többszörös fogalmi ellentmondást), tucatalak, átlátszó, mint az üveg, amely mögött nincs semmi. Ám az erdőt járó hölgy maga a talány, egyéniség, aki itt maradt nekünk egy olyan korból, amelyre ma azt mondják, nem termett egyéniségeket. A pillantása, a tartása, a hallgatása áram, amely felkelti a figyelem feszültségét. De talán nem is az előző századból lépett elénk – amelyben a villamoson még beszélgettek az utasok (nem pedig egymás mellett kapaszkodva meredtek mobiltelefonjaikra, mint varázsgömbökre, hátha hívja őket valaki) –, hanem még azokból az időkből, amikor mítoszokból teremtették meg önmagukat az emberek. Ő a nagy denevéristennő, a különleges érzékenység, a halláson túli érzékelés, a mindig vágyott repülés meglényegülése. Aki többet tud közölni egy mozdulattal, egy testtartással, vagy a csöndjével, mint mi többórás beszélgetés alatt. Hiszen ahhoz, hogy gondolatok ébredhessenek bennünk, meg kell tanulnunk hallgatni. Azokra is, akik már a Denevér út jobb és baloldalán fekszenek.
leveleket írnak a kitakarított fiókok
mögöttük életre kelnek
az elsietett hazugságok
a papírokból visszasíró szavak
leverik az idő lámpását
visszájukra fordulnak a mondatok
s a pofonokhoz járó feloldozást
ágyhoz szögezi a bűnös lelkiismeret
arcodon simogatás emléke jajdul
ülsz az elaggott verandán
felhők rései közt kitágult pupillával
bámul rád a lenyugvó nap
lettél kopár lakatlan sziget
múltadhoz kérdések kötöznek
felforrósult álmok
s a hiány hiánya
„tehetsz nekem egy szívességet” –
dünnyögöd ilyenkor durcásan
mert cserbenhagyott megint
kétarcú Istened
1.
hirtelen őszülni kezdett az ég
a zuhogó esőben fejedre
húzott gyékénytáskával menekültél
kimondhatatlan nevű sikátorok
szeszélyeit követve – míg egymásba
nem folyt félszeg didergésünk
2.
szempillám súrolta arcodat
a válasz hálás dorombolás:
hagyd most a fényt a hiénáknak
hagyd a részeg álmokat hagyd hogy
mellénk csússzanak a fenyvesek
hogy magányunkat levethessük
hagyd hogy tied legyek a fulladásig…
3.
a parkban csitrik fecsegtek
kólát szürcsölve nézték a véneket
ültünk egy padon a fényes ég alatt
figyeltük az idő leszakított levelét
s amint a szökőkút pereméhez ért
megvakult akkor az ég
elfordultak a szégyenlős tekintetek
s csak én maradtam ott – kettesben veled
Bortnyik Sándor: Balett (Fából faragott királyfi)
Szevasz Rudikám!
Már napok óta készülök elrejteni ezt a levelet, de mindig van itt valaki. Nagy ötlet volt ez a parkettanyílás, de hogy mi van itt mostanában, papuskám, arról fogalmad sincs. A Tóra elejéből kitéptem egy lapot, most erre írok, ha apa rájön, biztos hogy agyonüt. Szóval a lényeg: mivel titkos dolgokat írok benne, nem kockáztathattam semmiképp, hogy bárki is rátaláljon. De először kezdem az elején. Katonák jártak nálunk. Öten voltak és testvérek. Legalábbis így szólították egymást. Ha nekem öt ilyen bátyám lenne! De csak ez az egy balfék öcsém van, akit megint meghúznak vagy kettőből. Láttad volna a nagyapát, amikor ezek megjöttek, úgy remegett, mint a nyárfalevél, azóta nem is kínoz a hegedűjével. Megúsztam. Szóval ezek körbejárták a lakást, méricskéltek és papírokat vettek elő. Anna azt hitte megint költözünk, és hogy apáék vissza akarnak menni a Király utcába. Mondom ez hülyeség… A Nagyatádiból a Királyba? Azt sem értem minek jöttünk ide, az még nagyobb volt, mint ez. Mindegy, te úgy is jártál ott. Szóval, itt voltak ezek a katonák. Láttad volna a ruhájukat! Papuskám ezeket nem a Manci néni varrta! Feketék voltak, mint az éjszaka, már szinte fénylettek. Puskájuk is volt. Ha mi is szereznénk pár ilyen göncöt, a Biharit megütné a guta! Képzeld el, papuskám, ahogy a Hitler téren jönnének velünk szemben, abban az ócska vörös mellényben! A Keresztesé már így is teljesen szétfoszlott, mert lekopik róla a fonál! Ja! Egyébként most tudtam meg a Papír ikrektől, hogy tényleg a nagyapja pulóvere! Igazam volt! Csak levágta az ujjait. Szóval, ott állnának velünk szembe, mi meg jól kiröhögnénk őket! A Bihari ott helyben elégetné a nyavalyás tigrises zászlójukat. Ahogy a katonák elmentek, pár napra idegeneket hoztak a Klauzálról. Nem tudom, kik ezek. Csak a Papírékat ismerem. Van köztük ötvös, pék, még állatidomár is. Ja, meg egy latintanár. Ez egész nap egyféle szöveget mormol maga elé: Lupus est homo homini. A nagyapát megkérdezte, mi ez, ő azt mondta: ember embernek farkasa. Farkas! Érted, papuskám. Ilyen híresek lettünk. Már a latinok is tudják, hogy létezünk és védjük az egész Dob utcát. Úgyhogy vagyunk itt vagy negyvenen. Fura lett minden, jövés-menés, apa ideges, mert délután nem tud aludni, pedig milyen jó volt az. El tudtam csenni az apróját. Egyszer hazajött egy tömött bukszával, annyi volt benne, hogy beleszóródott a táskájába. Akkor mentünk el a parkba papuskám! Ott ettük azt a sok krémeset, hogy szegény Sanyika fél este ott guggolt a Duna parton. Meg ott volt a Helga is. De szerintem hagyjad azt a lányt, aki egy lángosért megmutatja a bokáját, az nem tisztességes nő. Azt, meg hogy a távollétemben bevedd a farkasok közé, egyenesen megtiltom! Érted? Megtiltom! A Kenéz is összeszedte azt a lányt a Tabánból és teljesen meghülyült! És mi lett a vége? A vezér nem törődött a csapatával, aztán feloszlottak. Fillérekért árulták a csapat vagyonát. Akkor vettük az üveggolyókat. Szóval nekünk erre nincs szükségünk. Most fontosabb dolgok következnek: A Kazinczy fürdő odúját én mint parancsnok, ezennel felszámolom! Annyit emlegetik itt mostanában, hogy megszűnt a levelek biztonsága. A csapat összvagyona négy pengő és hetven fillér. Ezt elrejtem a levélbe tekerve a parketta alá. Tudom, hogy kellett volna a festékre, de nem tehetek róla, egész falat építettek ide és senki nem mondja meg miért.
Tudom, egy farkas ne panaszkodjon, de baromi kényelmetlen a földön aludni. Pláne hogy itt alszanak még vagy tízen. Mindegyik gyerek, de nem értek szót velük. Komolytalanok. Az egyik, egy vörösképű azt hajtogatta, hogy az egész ház utazik. Elvisznek minket. Megkérdeztem a nagyapát, de az csak hallgatott. Egyre csak hallgat, amióta csillagot festettek a ház falára. A lényeget elfelejtettem! Az öreg Bőhm, az a részeges, na, ő lett a házparancsnok! A mi régi zászlónkat elkobozta, hogy mekkora hülyeség bandásat játszani, erre meg a felnőttek közt lett ő a főnök. Éhes vagyok. A pék lett itt az úr. Az kijárhat a falon túlra, néha még hoz is valamit. De… elég nyomasztó itt minden papuskám… A vizet úgy hordják valahonnan… és hideg van.. egészen hideg… félek… de ezt el ne áruld senkinek… Amíg a levelet írtam, azon gondolkodtam, hogy ideiglenesen lemondok. Megteszlek téged vezérnek. De csak addig, míg hazaérünk. Onnantól fogva átveszem az irányítást. A kulcsod, remélem, megvan. Ha elmegyünk, úgy is itt keresed az üzenetemet. Eddig nem tudtam elrejteni, mert tele volt a szoba, de ma elvittek egy pár gyereket. Írni sem akartam, amíg nem tiszta a levegő, mert az öcsém folyton a sarkamban van. Most megmondtam, hogy neked üzenek. Anna, és Peti is üdvözöl. Anna szerintem szerelmes beléd, ma kétszer is kérdezte mi van a Rudassal, úgyhogy Rudikám, ha megjövünk, hívd el a Bakátsra. Ők már mindent tudnak. De a zászló helyét csak neked árultam el. Már nincs helyem írni, úgyhogy elköszönők. Ha megjöttem kiülök a Klauzálra pontban hatkor. Ott megtalálsz. Ezt mondd el a többieknek is. Simiék már tegnap előre mentek, de itthon találkozunk. Vigyázz a zászlóra!
Anna, Peti, és Gergő
Egyedül várok hármas keresztútnál.
Hintaján már jön, jön Hekaté,
Kezében ezüst tőr a Hold.
Az éj csahol.
Hódolat Neked,
Alvilág Úrnője, aki élsz
Három alakban!
Kérő fohászom száll feléd:
Oltalmazóm Te légy!
Küldd, ó, mélyen alvó,
Felfuvalkodott, pimasz, hitvány
Ellenségeimre lányaidat;
Hosszú, hegyes körmükkel
Szelíden, lassan
Cirógassák
Agyukat.
Mélyesszék belé!
Lángoló vörös szemű fekete vérebeid,
Lángoló sárga szemű fekete vérebeid
Vonítása dermessze meg őket
A Styx jéglepte partján!
Levelek hullanak alá a ködben,
Ráncos kezek.
Rothadó avarból temető
Homloka bukkan elő.
Közömbös kárhozottak,
Lógatva karjukat
Bolyonganak
A fák.
Elhagyott házhoz érek,
Betaszítom kapuját.
Szürke teremben
Kígyó ágaskodik, sziszeg.
Te a tükörből rám szegezed
Tekinteted,
Ismerős, mély pillantásod átjár.
Mögéd lépek,
Megérintem hideg nyakad.
Valaki játszani kezd a zongorán.
Eső a folyosókon.
Keringőzünk némán,
Fehér arccal,
Körben vörös gyertyák
Fekete lángja magasba csap.
A munkámból kifolyólag gyakran járok busszal Csabára Gyuláról. Munka, tudjátok ez a szó honnan ered? Egy orosz származású barátom világosított fel, hogy a munka szláv, és nem mást, mint szenvedést takar. Honfoglaló eleink egy párás reggelen belovalták magukat a Kárpát-medencébe és szembetalálták magukat pár szláv jó emberrel, akik éppen kapálni vagy sarlózni készültek – kasza még nem volt.
– Mit csináltok jó emberek? – kérdezték az ősök.
– Munka – felelték azok. Mióta ezt tudom meggyőződésemmé vált, hogy magyar embernek a munka szenvedés – hiszen ha szláv átvétel, miért nem a robotot használjuk helyette? Persze használjuk azt is: robotol – hát ez se szebb. A magyarnak a munka szenvedés, szó szerint. Ez előtt lassan két évszázada a nemzettudatosság a nemes kiváltsága volt – a parasztnak nincs neme. A magyarság, mint náció dologtalan kisnemeseink, és mágnásaink örököse – legalábbis a munkához való viszonyában biztosan. A műveltség alászálló dolog, mindig csak süllyed és ebben a legmeglepőbb, hogy mindig van hová. A nemesség elveit idővel a parasztság is magáévá tette.
Miben állt ez a nagy nemesi erkölcs? Mikor Mária Terézia katonákat kért a nemességtől a Birodalom védelmére a magyar úr így kiáltott fel: „Életünket és vérünket! – de nem a pénzünket!” Vérünket, azaz jobbágyaik vérét többnyire, de lépjünk tovább: 1842-ben leteszik a Lánchíd alapkövét, a hídét, mely, mint Széchenyi megálmodta nem ismer majd különbséget nemes és nemtelen között, egyformán fizet majd rajta hídvámot a jobbágy és az uraság. Félt is ettől a sok méltóság: gróf Cziráky Antal országbíró e napot „Magyarország végső romlásának napjának” nevezte. Az ő szempontjából igaza is volt, hiszen számára ez az ország nem a benne élő milliókat jelentette pesti sváb polgárostul, békési tótustól, deszki rácostul, alföldi magyar földtúróstul, hanem azt a maréknyi embert, kiket nem ám a származás, a közös nyelv, esetleg a közös vallás, hanem a közös kiváltságok fogtak egybe. A Lánchíd el is készült, és elvben fizetett is rajta minden nemes és nemtelen – de kis hazánkban az elvek és a tények ritkán vannak fedésben: egy 19. századi angol utazó beszámolója szerint… na de, hadd idézzem e helyen Szerb Antal szavait, hiszen olyan szépek: a vámosok „ha jól öltözött úriember jött, azt szó nélkül keresztülengedték; ha népi viseletű ember érkezett, azt mindenképpen megállították. A jobbágy ilyenkor búsan, de szó nélkül fizetett; aki káromkodott és tiltakozott, arról a vámőrök tudták, hogy nemesember, és minden további származási okmány nélkül átengedték.” Magam előtt látom honfoglaló ősinket, ahogy hatalmas csibukkal a szájukban ülnek sátraik előtt, kumisz csepeg a bajszuk végéről és nézik a szénahordó szerencsétleneket – jaj de szép is ez. Dolce far niente – nyújtózkodik a lován elégedetten egy Itáliát megjárt kalandozó. Édes a semmittevés, és ha valami mitugrász fejedelmi jegyszedő jönne és sátorhelypénzt követelne, hát a gyereknek is lenne legalább min a célba lövést gyakorolnia az íjjal aznap este.
Várom a buszt Gyulán, reggel, annyira reggel, hogy nekem ez még álmos éjjel – nem a nap kel még, csak az éjszaka sötétje kopik. Azt olvastam, hogy az emberek zöme reggel tíz-tizenegy óra körül mosolyog először egy nap – most félhat van, és zombik vesznek körbe, a jókedv is csak a későbbi busszal jön, ha jön egyáltalán. Régi álmom Szabó Lőrinc verseket megosztani szerencsétlen sorstársaimmal, kiragasztani pár versszakot a menetrend alá – ha én nem, hát te tedd meg helyettem, hiszen úgy kellene a pályaudvari félhatokra, de tényleg, a Negyedóra Isten és a Hivatal közt melegsége, mielőtt elsuhannánk
a pénz felé,
a város felé
az inkvizítor munka
irigyelt kínkamrái felé
(…)
mert ez a végső
búcsú magunktól, ez a perc
a munka előtt, napos utcán:
ez a perc a miénk, a pihent
érzékek lázadása, szabadság
mindennapos reménye,
egyetlen szent negyedóra
Isten
és a Hivatal közt
„Az inkvizítor munka irigyelt kínkamrái” – nem lenne rossz cégnév. A hivatalban nincs Isten, isten otthon van, mert isten a szeretet – a munkának ördöge van. Az ördögnek meg összkomfortos légkondicionált bugyrai, amiket irodáknak hívnak, mert tévedés ne essék a pokol hideg számító hely, a melegség is otthon maradt, hiszen az Isten mégse fázhat sose. Boticelli illusztrációkat festett Dante Isteni színjátékához, ezeken a rajzokon az ördögöt nem forró lángnyelvek között, hanem jeges fagyban ábrázolta – az olaszok tudják mi a dörgés, hiszen náluk sem éppen szenvedést takar az a bizonyos mediterrán életérzés, melynek a hőség is részese. A hőség, mely narancsot, articsókát, olívát, szőlőt, parmezánt, spagettit, pizzát és legfőbbképpen sziesztát érlel. Az olasz munka se délen melegebb tájakon tanyáz, hanem fent északon az Alpok hűs völgyeiben, hósapkák alatt, Milánóban, Torinóban és Tirolban, ahol Itália népei németül beszélnek és szemükben is a jég színe játszik.
És én várom a buszt és velem várja a nyugdíjba lépést az öreg hölgy, ki minden nappal egyre elkeseredettebben félti egészségét, hogy még arra a pár munkamentes évre meglegyen. A minap a buszon velem szemben ült két nő, és mikor az egyik közölte a másikkal, hogy tegnap ment nyugdíjba amaz ráfelelte: „Sokáig élvezd!” – micsoda kincs a nyugdíj, a dolgozónak egyetlen végső reménye!
Egy történelemtanár ismerősöm mikor a rómaiakat tanítja diákjainak, mindig elmeséli milyen szörnyű dolga volt egy rabszolgának a gazdája házában. A szolga gazdájától zsebpénzt kapott, hogy legyen miből szórakoznia, legalább annyit, hogy a tavernában (kocsmában) berúghasson este, másra nem kellett, a színház, a könyvtár a fürdő az edzőtermek a sportpályák ingyen várták őt is, mint a szabad embereket – milyen kegyetlen állat ez az én ismerősöm! Aztán elmondja azt is nekik, hogy igen, akadt rabszolga, kinek pechje volt és kénbányákban szenvedett vagy gályán – bűnösök, kik lázadtak, hadifoglyok, gyilkosok vagy csak a rosszkor-volt-a-rossz-helyen emberek. Hozzá teszi nyomban hamiskás mosollyal, hogy a rabszolgák zömének azonban egész tűrhető sora volt, heti négy nap dolgoztak, de a másik három szabad volt, és ha kis zsebpénzük nem szórták a cirkuszban vagy a tavernában el hanem félre tették, addig gyűjtötték, míg megváltották magukat. Nem egy rabszolga akadt ki gazdagabb lett volt uránál, volt császár kinek őse szolga volt. Ez volt a város, Róma, de mi volt vidéken? Pannoniában a Balaton mellett sorakoztak a villák, gazdag polgárok üdülői, melyeket az úr alig-alig látogatott, jobb szerették már akkor is az Adriát. Ezeknek a villáknak az udvarán csobogó szökőkutaktól frissült a levegő, festmények és selymek borították a falakat, mozaikképek játszottak a fénnyel a padlón és a ház körül gránátalmák és citrusfélék roskadoztak. A kamrában száradt a datolya vadak húsa és erdei gombák között. Selyemút hozta rizs pihent a búza mellett az egyik amforában, a másikban olíva és rózsaolaj, megint másikban helyi vagy görög bor vöröslött.
A Balaton friss halát hozza egy szekér éppen a piacról. Kint a villa körül kecskét fejnek, méhészkednek, gyümölcsöt szednek a fáról és a villa bejáratában egy mosolygós kövér ember áll csillogó szemekkel. Olyan pohár borral vendégeli meg a kocsist, melyet jó római szokás szerint mézzel és fűszerekkel kevertek el. Majd mivel már estére jár és hosszú az út haza, ott marasztalja. Lányok jönnek, táncolnak a fák körül a fák alatt, mint meséik nimfái és közben előkerül a lant, a líra, a fuvola. Zeneszó kíséri nyugodni a napot, és egyre csordogál a bor, míg a pincéből előkerül más ritka csemege: a nyugati szomszéd barbár népek gabona-bora, a ser. Közben a konyhán megsültek a halak, lakomázik a ház népe. Reggel senki se kel korán, bőséges uzsonnával megrakodva távozik a kocsis, hosszúra nyúlt álom után kora délután. Ki volt az a mosolygós kövér ki a szekerest fogadta, talán a villa gazdája? Dehogy, csak a rabszolga, kire rábízta az úr. Jó, ha amaz egy évben kétszer, egy hétre lenéz a házba…
Tanár ismerősöm mindig az ablaknál áll, mikor ehhez a villás részhez ér a mondókájában. Nézi az utcát, ahol feketerigó csábítja szerelmét kukacával – az győz, ki nagyobbat visz a nősténymadárnak. Néz az ablakon kifele, melyen beinteget a nyírfa ága, majd befejezi a mesét: tudjátok az ókori Rómában a tanárok többnyire görög rabszolgák voltak. A tanárrabszolgák aztán mindenhova együtt jártak ifjú tanítványaikkal, bejáratosak voltak a palotákba a legdíszesebb lakomákra, és ha eljött az idő vagy alkalom adódott rá, együtt mentek Athénba, vagy le Egyiptomba, Alexandriába, hogy szélesítsék a serdülő ifjak tudását.
Az én tanár barátom két sör mellett úgy hívja ezt a mai világot, hogy bérrabszolgaság és közben visszasírja azt a másikat, mely úgy, ahogyan ő látja sosem volt egészen igaz – de az igaz sose egész, csak apró részletek, mik együtt szövik a hazugsággal a valóság fonalát.
Lassan becsorog a busz és ráfolyunk mi is, és megint eszembe jut, hogy a jobbágy az, aki búsan szó nélkül fizet, és csak a nemes, ki lázadoz. Ez valahol vígasztal is, mert én minden reggel lázadok szívemben a munka ellen, a lelkem ezer felkiáltójellel mondja, hogy ne menjek és csak az eszem meg a lábam az, mi búsan is, de felültet a biciklimre, mely elteker a buszig, mely felszáll és csüggedten lehuppan, ha van hová. A szív, a lélek nemes, de szolga az ész, a láb.
És miközben a busz egyre közeledik Csabára, nekem már csak az egy végső reménységem marad minden reggel, hogy a busz nem ember és nincsen se esze se lába, hogy fellázad, mert neki se kell, hogy legyen hivatása. Nálam van egy könyv, és mint valami ravasz kis ördög az ablakhoz hajolok és arcomat a függönnyel eltakarva a busz fülébe sugdosom belőle, hogy ostoba beszéd az, hogy mindenkit ki kell tanítani valamire és ki kell használni valaminek. Hát kell-e az erdő minden fájából okvetlenül szerszámot faragni? Csak abból, amelyik már a gyökerén kínálkozik rá. Arra is kell a fa, hogy a mókusnak legyen hol fölszaladni, leszaladni. Arra is kell egy-két gally, ahová a madár a fészkét lerakja, arra is, ahová a vándorló legény a tarisznyáját, kis pók a hálóját akasztja. Szóval mindenféle fa kell. Sőt olyan fa is legyen az erdőben, melynek még ennyi szerep se jut. Csak éppen, hogy ott van. Megnő, susog, zörög, hajladozik egy-kétszáz esztendeig, aztán visszarothad a földbe. Ami erőt, zsírt kiszítt onnan, visszaadja annak a saját szétmálló testével. És hát minden úgy van a végén, mintha semmi se történt volna. Se a fa nem vesztett, se a föld nem vesztett.
Nem győztem meg még soha egy reggel se, de kitartok, mert egy nap úgy is eljön, hogy a varázslat hatni fog, és a busz lefordul egy csárda mellett, Veszelynél. Nem törődik ő többé a hajcsár sofőrrel, mit neki a sok utas, neki csak az kell, hogy egy jó-rossz harcsapaprikást ehessen a csárdában, utána bevesse magát az erdőbe, vadászra lessen és éjjelente kürtjével ijesztgesse az eltévedőket – mindenki legenda szeretne lenni, egy busz miért ne lehetne. Vagy jó, ne menjen a csárdába, hajtson tovább a repülőtérnek, de ott aztán már igazán szálljon fel. Irány délnek vagy északnak, nekem teljesen mindegy, csak el innen.
Aztán beérünk Csabára. Minden gyulai tudja, hogy Csabán hidegebb van egy-két fokkal, mint odahaza. Csaba – mint a holtak birodalma – északabbra van, mint Gyula, lehet ez az oka, vagy ennek is köze van Dantéhoz, Botticellihez. Tudok egy tudományos választ is, tudományos, mert tudós vagyok, bár az egészet most találom ki: Gyula forró termálvízéről ismert fürdőhely, a víz 90 fokos melegséggel törekszik a felszín felé mifelénk és így nálunk örökös a padlófűtés, míg szerencsétlen csabaiak másban se bízhatnak, mint a nap erejében. Nálunk parkok lombjai őrzik a meleget, Csabán ligetek árnyai űzik el. Nálunk gőzölög a közös folyam, az Élővíz-csatorna, Csabán már csak nyirkosan párolog.
De az is lehet, hogy csak az otthon melegét hiányoljuk, ki tudja, talán csak az istenek, kik olyannak teremtették az életet, hogy robotoljunk a robotok helyett.
Bortnyik Sándor: Önarckép 2.
mérhetetlen szomorúsága
naplemente
múltán
:
mégis
mindenkor
fokozottan változékonnyá
:
fénytől
félúton
:
hozzáillő
harmadjára is szerelmes
lángolásban
mégsem gyűrűsjegyese
:
talán másra várakozik
olyasvalakire
aki ellenállhatatlanabb
:
szívfacsaró
áhítozással
:
kiböjtölhető
bérautóval érkeznek haza
nincs ebben semmi
meglepő
:
még néhány sikersorozat
aztán ismét sajáttal
furikáznak
:
mellesleg
lehetetlen
:
télbeálltáig
Bortnyik Sándor: Linómetszet
Most hülyülsz… Dehogyis… Akkor most mi van?… Nézd! Kilencvenháromezer négyzetkilométert megfelezel, … .Vonalzóval? vagy hogy?…az még mindig baromi nagy. Így is kezelhetetlen… De… Ok. Próbálj lazítani. Vonalzóval?! Aranyom! Ez nem Afrika. Hogyan?! Hát valahogyan. Engedd el magad… Laza vagyok, csak nem értem. És nem. Nem ez a probléma… Ok. Figyelj. Csak, kérlek, picit lazíts, tegyél egy kísérletet, hogy akarod érteni, amit mondok. Rendben? Figyelj! Tehát, ezúttal nem három részre rendeződik az ország mondjuk, hanem csak kettőre, mint nem szokatlan viszonyunk az osztáshoz, némileg az osztódáshoz, közös nevező nélkül. A legkisebb közös képviselő pedig nem mellékesen. No, meg a tendencia. Ível fölfelé… Mi? Ok. Igen. Majd ötszáz év alatt… Istenem… Ötszáz évente egy rész leválik, kiválik, beválik, igekötősen működünk (honnan nézzük?), hogynemondjam, van egy ritmusa. Mozgásban van. Hisztorikusan. Hisztodinamika. Hisztodinamika-érzékenyen. Nézd! Nem mondom, hogy nincs benne kockázat. Akkor is, minimum pikáns volt. Zizis. Persze. Két király egy időben s közben a török közvetít… hát igen. Kínos. Meg nem is praktikus. Ez még Álmos könyve szerint sem jelent jót. Feszültség borítékolva. Némi konfliktussal. Átengedett előny. Hátrány a hazai pályán. Kilátottmégilyet! Hogyha egy éket megduplázol a támadó szekcióban, akkor szétesik a középpálya, elveszíted az egyik széledet, vagy a jobboldalt vagy a balt, pedig szélsőjátékban mi mindig jók voltunk. És akkor hogyan szerveződik a csapat – kérdezhetné bárki is –, ha nincs középpálya? Na, mindegy. Drága asszonyom. Legyen őszinte. Tegye szívére a kezemet. Na, mindegy.
Gondold végig! 46,500 km2. Nem rossz szám ez. Ízlelgesd. Barátkozz vele. Mondogasd magadban, ez az elfogadás legegyszerűbb módja. Gyakorold. Negyvenhatezerötszáz. Kétszer akkora még így is, mint huszonháromezerkétszázötven. Az Egyenlítő negyvenezer kilométer. Ok. Nem jó a hasonlat. Igen. Az egy vonal. Meg… igen, persze, az egy virtuális probléma. Csak gondolkodtam, hogy mi kezdődik négyessel. Vatikán területe 44 hektár=74,8 hold (Magyarországon, az 1948-as törvények szerint kuláknak számított az a paraszt, akinek legalább 25 hold földje volt)… Városi ember könnyebben számol méterben, még ha falusi is… Ok. Vatikán 0,44 km², a második legkisebb állam Monaco, 2,02 km². Kőbánya területe 32,49 km², Budapest, XI. kerülete, 21 városrésszel 33,49 km², Budapest teljes területe 525,2 km². Na? Voalá! Óriási. Több száz, lehetséges állam kialakulásának a lehetősége. Egy Mini-Európa. Hogy számok? Nem. Még mindig nem fogod. Ezek számok is. Érted? Is! Valóban. Két ország… Milyen két ország?… Hát, amelyek a mifenét követően létrejönnek. Két állam. Mindenki otthon lesz, de legalább is otthon érezheti magát. Mondjuk, a Duna adja magát… Mert ott feleznéd meg? Én? Én nem. Nem, nem. Én csak képileg gondolkodom… Még hogy otthon?! – naiv vagy. Ok. De ne rágj be! – csak fantáziálok. A Csepel-sziget területe kb. kétszázötvenhét négyzetkilométer. A vasmű és kapcsolt részei, éppen a tizedét fedi le, de tized (nem egyházi! – ne értsd félre) az a rész is, amely Budapesthez tartozik. A Lövölde téri konzervgyár után Weiss Manfrédék léptéket váltottak. Arányok. Az aránymetszés szabályai. Mondjuk egy kis királyság ott? Egy icike-picike és szerény… hülye vagy! – lábtengóban nem illik dekázgatni… Én csak az arányokról beszélek. A lehetőségekről. Mibenlétei a gondolkodásnak.
Csepel, méretét tekintve is alkalmas volna önállóságra. Van egy szigetállam, valahol a Csendes-óceánon, a Nauru Köztársaság, amelynek kb. tizenháromezer lakosa van és a Csepel-sziget méretének a tizedrésze. Még hogy vasmű… Ja, igen. Tudom. Ez az a hely, ahol nem is olyan régen csak milliomosok éltek, aztán mindenki tönkre ment és valamennyien elhúztak onnan?… Aha. A foszfátból gazdagodtak meg. A sirályok odajártak kakálni. Negyven évvel ezelőtt, a világ legmagasabb egy főre jutó GDP-jét produkálták. A mi mostanink kétszeresét… Durva. Az ezredfordulót követően aztán paff. Jött a csőd ezerrel. Valódi csőd. Nem olyan, mint amilyenről általában, mostanság mi itt Európában, mohó kívülállósággal beszélünk, kvázi csőd. Nem. Nem volt áram, nem volt élelmiszer, működésképtelen tömegek esélytelen küzdelme folyt az életben maradásért vagy egy közeli, kevésbé kellemetlen halál kegyeiért.
Aztán az ausztrálok elkezdték segíteni – vagy hogy mondjam – az államot, s cserébe olyan közigazgatást alakítottak ki, amely formailag megfelelt offshore-cégek bejegyeztetésének és nem utolsó sorban, koncentrációs táborokat létesítettek, a különböző országokból menekült vagy erőszakkal oda szállított emberek számára… Quantánamo?… Kb. A szigetállam legfőbb bevételi forrása így a – viszonylag – lassú halálra ítélt menekültek vagy rabok után kapott ellentételezés lett. Na! –milyen?
De, visszatérve az ittésmosthoz. Van tehát két, hivatalos, szabályos állam… De mitől lesz hivatalos? Hogy szabályos, azt már nem is kérdezem… Hát, azt nem tudom, van ennek egy menete nyilván. Majd elismeri az Ensz1 vagy az Ensz2, tervezünk egy frankó zászlót, illetve kettőt… Frankót?… Jaj. Kukacoskodsz. Egy tutijó zászlót. Így rendben? Megmaradhatna a három szín, csak kerülnének rá még dolgok. Ok? Sőt! Lehet, hogy nem is kellene hozzányúlni. Na, mindegy. Szóval, lesz közigazgatás, főváros, pénz, himnusz. Minden… Pénz? Miből lesz pénz?… Hát, hát minden országnak szokott lenni pénze. Belekerülünk egy nemzetközi izébe, vérkeringésbe, egy nemzetközi helyzetbe, barterezünk, bizonyos dolgokért meg pénzt kapunk vagy szerzünk valahogy. Meg ilyenek. De, ezek részletek. Kialakul. Nagyobb gond most, hogy össze kellene rakni, hogy mi minden kell még egy országnak? Könnyebben tudnánk tervezni, hogyha lenne legalább egy listánk. Egyébként is, listával valahogy komolyabbnak tűnnek a dolgok. Hát igen. Kell orvos, tanító, rendőr, gyerekek, meg felnőttek, még nyugdíjasok is, szóval a nép, ja meg kell vezető… De, ezek nagy része mondjuk már adott… Attól az még nem lesz könnyebb. Sőt. Nehéz összerakni, főleg valamiféle fontossági sorrendben, hogy mi is kell egy országnak, mert mégiscsak röhejes, hogy például a mezőgazdaság mellett eszembe jut, hogy fodrászüzletek, meg trafik, meg nyilvános vécék, meg bíróságok, folyószabályozás és tilalmi zónák, illetékhivatal meg iskolai szertár… A nép meg a lakosság az ugyanaz? …Hát, az attól függ, honnan nézzük. Matematikailag, pontosabban alkalmazott matematikailag nagyjából. Mert az egy dinamikus kategória. Nem fennkölten dinamikus, csak úgy dinamikus, mint ahogyan dolgok dinamikusak szoktak lenni. Mozgásban van. Ma lakos vagy, holnap nép leszel. Mondjuk, fordítva nem biztos, hogy ugyanúgy működik. Ha a nép beszélni tudna!… Akkor mi lenne? …Akkor tudnánk… Mit tudnánk? Hát! – hogy lakosnak vagy népnek gondolja-e önmagát. Más szóval: kerettag vagy-e a csapatban vagy játszol is? Az, hogy van mezed, meg számod, az olyan, mint a rézeleje.
De mi kell még egy országnak? Ja igen. Munkahelyek, tömegközlekedés (már ha van tömeg), élelmiszer, lakhatás. Ez az… Apránként beugranak dolgok.
Színház, vegyipar, szökőkutak. De, menjük vissza a matekhoz. A Hősök tere 28 000 m²=4,86 hold, a Kossuth tér 56 100 m²=9,75 hold. Tömegrendezvényeken egy ember számára 0,25 m²-t számolnak hivatalosan. Ehhez persze nagyon jóban kell lenni az egymás mellett állóknak, hiszen válluk erősen összeér. Mintegy vállvetve. Hogyha nem tömegrendezvényekben gondolkodunk, hanem életvitelszerűen egymás mellett élő emberek halmazában, ad absurdum, mondjuk családokban, lakó vagy munkahelyi közösségekben, kirándulókban és nyaralni indulókban, akkor ez az arány természetesen változik. Hogy hogyan? Hát fene tudja. Minden országban vannak törvények, szabályok, szabványok, tudomisén, meg kulturális tradíciók. Azok majd alakítják. Nézd! Ezek részletek megint. Ne tekintsünk el attól, hogy minden országnak, minden népnek, sőt minden polgárnak (mert azért ez utóbbi a perspektíva) néptribünnek és bészektorosnak egyaránt vannak érdekérvényesítő eszközei, bizonyos értelemben önjáróak lehetnek… De ez mit jelent? – hogy van BKK-bérlete? …Ne ragadj le ennél. Most globálisan gondolkodunk. Érted? Az unokabratyónak van egy haverja. Valami közgazdász fószer. De nagyon vágja. Ha arra kerülne a sor, hogy …mire gondolsz?, csak nem arra, amire én? Játszunk. Vagy nem? Abba minden belefér. Csak azt akartam mondani, hogy ő tuti tud azokra a kérdésekre válaszolni, amiket mi most átugrunk, mert mi ezeket a részeket nem vágjuk. Aztán meg van neki egy másik haverja, akinek meg van további… meg… Na jó! Ez azért nem grundfoci vészkapussal… Méltányolom az aggodalmad. Kettészakadás esetén, képzeld el, minden embernek lenne negyvenhatezerötszáz négyzetméter területe ezen az oldalon is, meg a másikon is… Ezt itt, most kiszámítottad vagy blöffölsz?… Mit gondolsz?… De ebben benne vannak a mezőgazdasági területek, ipar, különböző vizek, nem?… Hát dehogynem… Meg a csecsemők?… Persze. De te nem akarnál földet s folyót, meg legelőin mindenfélével? Engedd, hogy ez alakuljon. Lassan, természetesen. Ne lépjünk vissza az élettér-dologhoz. Egyébként meg nem blöff. …Na, ne. Nem semmi vagy. Jó, ok, ezt vettem, de hogy gondolod, hogy egy ország csak úgy, természetesen alakul? Az nem egy esőerdő. Mondjuk, ma már azok sem, na mindegy. Ezen kívül mindenkinek más a, hogy mondtad? Érdekérvényesítő képessége. Hogy fog igazságosan felépülni… Igazságosan? Miről beszélsz? Itt egy országról gondolkodunk… Vagy kettőről… Igen, vagy kettőről. Mi dolgod van az igazsággal?… Nem igazságot osztunk, hanem földet? …Óvakodj azoktól, akik megtalálták. Az igazságosság, az nem egy történelmi kategória… Fogtad? …És mi most történelmet írunk?… Na ácsi! Mondom újra. Játszunk. Mért szarozol? Játék, játék, játék. Fantáziálunk barátom. Fantáziálunk… Ok. Értem. Játszunk. De akkor miért nem játsszuk végig? …Mit, hogy végig? …Amikor valamire nem tudsz válaszolni, arra azt mondod, nem fontos… Nézd! Én nem akarok egyedül játszani. Hogyha van ötleted, mondod, ha nincs ötleted, nem mondod. Én most csak, mondjuk úgy: vázlatolok. Emlékszel a Vasladyre? A nyolcvanas években azt mondta, az a probléma a szocialistákkal, hogy előbb-utóbb elfogy a mások pénze… Mondta ezt egy arisztokrata… de – tegyük hozzá a rend kedvéért, hogy – egyébként egy idegesítően okos nőről beszélünk. Ok. Ha van pénzed, miért lennél szocialista? Na mindegy… Mi kell még egy országhoz? Ez nem is olyan egyszerű, igazán segíthetnél te is. Tényleg… Mondjad. Én írom. Hát! Termőföld. Gyökerek… Gyökerek?… (két dolog, amit adhatsz a gyermekeidnek: gyökerek és szárnyak. Ó, kedves Goethe!)… maradva a földön? Tulajdon… Milyen tulajdon?… Hát, mindenki szereti, ha van valamije, ami csak az övé… Aha. Családok. Meg kell múlt és kell jövő… Így borítékban? Nem. Azt nem szeretném, de egy idősíkon. Mindenképpen. Láthatóan. Érzékelhetően. Identitásokkal. …Jelen nem kell?… Talán, előző kettő feltételezi. Adja magát. Vagy nem.
De, hogy? Hogyan kell egy országot alapítani? Lövésem sincs. Hát!? Tényleg nehezíti, hogy már van. Nulláról talán könnyebb?!… Talán. Tulajdonképpen nem is alapítás lenne… Hát nem. És hogy neveznénk? Mert azért kell megkülönböztető név. Vagy egyszerűen csak észak, kelet, dél, nyugat valamelyike?… Hát?! Fantázianeve lenne… Fantázia? Hogy ne lehessen tudni, hogy kik lakják?… Mért? Burundiból például mire következtetsz? Burundok lakják?… Állítólag őszinte embereket jelent a kifejezés… Na látod… De, akkor minket hogy hívhatnak? Egyáltalán, te melyik oldalon élnél?… Nem tudom, hogy mi lenne a két oldal…
És a magyar?… Mi van a magyarral? Hát a magyar mit jelent?… Talán mesélőt, ha jól tudom… Mesélőt? Igen. A sok vándorlás miatt, mindig el kellett mesélni, hogy honnan jöttek… Most hülyülsz?!… Nem. De tényleg.
És mi van akkor, hogyha nem felezni kellene, hanem harmadolni, sőt negyedelni? Hát, erre is gondoltam. A módszer, a jó módszer lényege, nem a számokban van. Hanem? Hanem abban, hogy tök mindegy, hány felé osztasz valamit, hogyha a felosztásnak a szabályai nem változnak, a módszer mindenképpen érvényesül. A méret, az meg nem arányossági probléma. Ha kézilabdapályán focizol, ugyanúgy kellenek védők, csatárok, kapus, csak jobban együtt mozog a csapat, nem válnak szét teljesen a szerepek (az átláthatóság nehézségei!), dinamikusabb a játék, sőt improvizatívabb, több a kényszerítő passz, de, de ugyanúgy kellenek stratégiák, ötletek, cél. A játék mindenképpen gyorsabb, változatosabb, miközben ugyanúgy fociról beszélünk… Ismerős gondolatok… Az arányosság pedig csak két dolog viszonyát jelöli. És, hogy éppen melyik az a két dolog? Hát?… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem… Jó. Belátom, ezek csupán a nagyvonalak, nem hibátlan, de ne rágd magad, ne bonyolódj bele a részletekbe, mert a lényeget nem fogod látni… Mi a lényeg?… Tudod ugye, hogy nincs könnyű dolgom veled? Az a lényeg, hogy… nézd a lényeg mindig változik, mert baromira zűrös ez az egész csiribiri, a punnyadás állapotából nézve meg még különösebben, de mégis azt mondom, az a fontos, hogy lényegileg jól csináld a dolgokat. Mindenesetre. És minduntalan. És tagozódva. Igyekezz megérteni folyamatokat, összefüggéseket, összefüggőket, legyenek barátaid, legyenek ellenfeleid, törékeny termeted legyen törhetetlen, és akkor pontosan tudni fogod, hogy mi a dolgod… Hát igen. Mutatóujjal kísért cicomái a szavak egymás mellé kerülésének. Igen. Ismerem. Légy résen, együtt könnyebb, ha barátom, nem uram, ha uram, nem barátom, persze ismerem ezeket. Ennyire egyszerű? Túlélésre kell játszani? Mindig túlélésre?… Nem olyan bonyolult, de azért egyszerűnek se mondanám. Kell hozzá némi rutin, mélylevegő, kitartás, csapatjáték, egyáltalán: játékosok, meg vereségek, azok tanulságai, melyeket alkalmazni kell tudni. Győzelmekből nehéz tanulni. Tehát tudni kell. Veszíteni is. A tudás, tudod? Ezt is hallottad már… Rémlik. Játékosok? Kik ők? …Hogy kik? Mondom. Akik tudják, hogy mit tesznek, akik nem tudják, hogy tenni kéne, akik nem tudják, hogy tehetnének, akik tehetik, hogy úgy tesznek, mintha nem tehetnének és akik tehetik, amit nem tehetnének. Szóval sokfélék vagyunk. Tőmondatokból és többszörösen összetett mondatokból gyúrt honleányok és honfiak… Hogy mi a dolgom? A túlélés?… Emlékszel a Rinocéroszra? Az Ionescu. Együtt láttuk. Hát persze… Hogy is? Bérenger: Biztos vagy benne, hogy szeretlek? Daisy: Hát persze. Bérenger: Mert nagyon szeretlek. Daisy: Ismétled magad kedvesem. Béringer: Akkor hallgass rám Daisy. Tudom, mit kell csinálni. Megvan. Ez az. Gyereket. Aztán majd a gyerekeink is gyereket csinálnak. Beletelik egy kis idő, de mi ketten megújíthatjuk az emberiséget. Mint Ádám és Éva. Daisy: Mint Ádám és Éva? Bérenger: Mint Ádám és Éva. Daisy: Mint Ádám és Éva? Ők mondjuk pont nagyon elcseszték. Bérenger: De tanulunk a hibáikból. Daisy: Nem akarok gyereket. Unnám. Bérenger: Akkor, hogy akarod megmenteni az emberiséget? Daisy: De hát, miért kellene megmentenünk?… 1
Igen, igen emlékszem, de ez most hogy jön ide?… Csak úgy eszembe jutott. Igazából azt akartam neked elmondani, még mielőtt elkezdtünk dumálni, hogy ma találkoztam Istennel. Most végre megértettem. Azt mondta, ő nem létezik.
1 A Rinocérosz-részlet, Mészöly Dezső fordítása nyomán [vissza]
Két erdő közt a város,
két ima közt a templom,
két szempár közt a magány,
két nappal közt az éj.
De
két város közt a fűszál,
két templom közt az ima,
két magány közt a csók,
két árnyék közt az élet.
1.
Ha beteg vagy,
megáll az idő,
csak a porcicák nőnek
kíméletlenül.
Nem is akárhol,
hanem mindenütt!
De legfőképpen
éppen
legbelül.
2.
A köhögés beléhasít a mellkasomba
s szétdúlja ott a nyugodt, ritmikus rendet.
Újra, meg újra, meg újra, amíg otromba
hús- és csonttömeggé degradálja a termet:
madarak, tündérek és istenek találkahelyét…
3.
Nehéz a sápadt, februári füvek közt felgyógyulni!
(Testem tele ragacsos anyaggal, lábam talajtalan.)
Nehéz a tompa téli tájban újra Tavaszt tanulni,
mikor a szemem oly színtelen s a hangom oly hangtalan.
Nehéz fájó fejjel márciusi madarakra várni,
s a gyöngyvirág eltűnt illatára mégis rátalálni…
Pest külvárosának kávéházában János mélyen a gondolataiba merült az írólap felett. Itt szokott kávézni és írni. Akárcsak a korábbi írók a tizenkilencedik század végén vagy a huszadik század elején. A pincér már megszokta, amúgy is jóban voltak. János épp egy novellán dolgozott. A kávézóban nem sokan voltak, nem zavarták, elég nagy volt a helyiség. János gyötrődött. Zoli, a pincér odaszólt neki.
– Nem megy az írás?
– De megy, csak a stílussal vannak problémáim.
– Ja, vagy úgy. Hát ahhoz én nem értek – viccelődött.
János letette a tollat. Sóhajtott, kért még egy kávét. Elégedetlen ember volt. Már harmincnégy éves, de szíve mélyén örök kamasz. Nem volt kedve hazamenni anyjához, mert itt jobban érezte magát. A keresetéből nem tudott önálló életet kezdeni, s ez fájt neki.
A pincér hamarosan meghozta a kávét. Épp kanalazgatja, amikor egy csinos, szőke lány lép be. Jánosnak rögtön megtetszett. Mintha csak szerelem lenne első látásra.
A lány is csak kávét kért. Ahogy helyet foglalt a kávéval a kezében, János úgy gondolta, megpróbál udvarolni neki. Összecsukta a füzetet, a tollat mellé rakta, a kávét kiitta s felkelt. A lányhoz lépett. Ő azonnal elfordult, mint aki nem kíváncsi semmiféle udvarlóra.
János mégis ráköszönt.
– Jó napot!
– Már este van! – mondta a lány anélkül, hogy humoros kedvében lett volna.
– Bocsánat! Tévedni emberi dolog, még egy írónak is – mondta viccesen Zoli.
A lány meglepődött, de nem szólt egy szót sem Majd elővett egy újságot, s olvasni kezdte.
– Mit olvas? Ja, látom, a Magyar Hírlap!
János kicsit elgondolkodott egy pillanatra. Ezt a lapot ő ugyanis politikai okból soha nem olvasta. De azért tovább próbálkozott.
– Hadd hívjam meg egy lúdlábra!
– Nem vagyok éhes!
– Ahhoz hogy az ember süteményt egyen, éhesnek kell lenni? Nem is tudtam!
– Nem kívánom a süteményt – mondta a lány.
– Hát jó – mondta sóhajtva János.
Még mindig a lány mellett állt, az mindeddig nem küldte el.
Zoli a pult mögül leste a történéseket.
– Semmit nem kíván? – kérdezte végül János. Esetleg még egy kávét?
– Köszönöm, nem!
A lány festett szemei, és feszes, gömbölyded mellei nagyon vonzották Jánost, a világért sem akarta elszalasztani a lányt.
Ő viszont kiitta a kávét, elrakta az újságot a táskájába s hívta a pincért, mert fizetni akart.
Zoli máris odament.
– Kétszázhúsz forint lesz! – mondta.
A lány elővette a pénztárcáját s fizetni akart, de húsz forintja éppen nem volt. János rögtön kisegítette.
– Ó köszönöm! – mondta a lány zavartan.
– Ez egy igazi író ám! Miért nem engedi, hogy meghívja valamire magát?
– De amikor nem kívánok semmit!
– Biztosan? – kérdezte a pincér
A lány sóhajtott és elgondolkodott.
– Isteni itt a gesztenyepüré! – mondta János.
– Na jól van. Kérek egy gesztenyepürét.
A pincér máris hozta. János leült a lány mellé, aki már nem ellenkezett.
– Mit akar tőlem? – kérdezte a lány.
– Maga úgy megtetszett nekem! Csak nincs már fiúja? – tudakozott János.
– Nincs. De nem maga lesz az!
János szomorú képet vágott.
– Tudja, én mindig ebben a kávéházban üldögélek s még soha nem láttam itt ilyen szép, csinos lányt, mint maga. Szeretek itt meghúzódni. Csendben írni. S azt szeretem, ha senki nincs itt éppen. De ha egy ilyen szőke szépség, mint maga megjelenik, akkor már írni sincs kedvem, mert nincs kedvem a fájdalmamat panaszolni, vagyis kiírni magamból.
A lány megsajnálta a férfit.
– És miről ír? – kérdezte.
– Bármiről. Ami az eszembe jut. De mégis leginkább szomorú dolgokról. Most hogy megláttam magát, már nincs is kedvem, szomorút írni.
A lány mosolygott. Ez igazán jól esett neki.
– Köszönöm! Írjon vidám dolgokról! – mondta a lány.
– Az nem olyan könnyű. – mondta János.
– Miért nem? – kérdezte a lány komolyan.
A fiatalember elgondolkodott.
– Mert az életem nem leányálom. – mondta aztán.
– Van valami foglalkozása? – kérdezte a lány.
– Igen. A postán dolgozom. De ki nem állhatom.
A lány nevetett.
– Én sem szeretek az irodában napi nyolc órát végigrobotolni. – mondta.
– Maga mit csinál konkrétan? – kérdezte János.
– Közgazdász vagyok – mondta a lány.
– Nem mondja?
– De igen.
– Na látja, akkor mind a ketten értelmiségiek vagyunk! – mondta János.
– Igen. Magának van felsőfokú végzettsége? – kérdezte a lány.
– Nem, nincs. Csak középiskolám – mondta János ridegen és komolyan.
– Mindegy. Ha maga író, többet tudhat az egyetemistáknál is.
– Köszönöm. Ez jólesett.
Amikor megette a gesztenyepürét, így szólt.
– Holnap ugyanitt találkozhatunk!
– Nagyon örülnék neki!
– De most már mennem kell! – mondta a lány.
– Meg se kérdeztem, hogy hívják – pedzette János.
– Horváth Tündének!
– Engem Szűcs Jánosnak!
– Most már tényleg mennem kell, s kisétált a kávézóból.
János szíve boldog volt, azt mondta a pincérnek – sokat köszönhetek neked!
– Ugyan már! – hárított Zoli.
János visszament asztalához és folytatta az írást. A lány szavaira gondolt: vidám témát írni. Hát, amit éppen írt, az nem az. Csak sikerüljön a randevúm, ez járt az eszében, akkor majd biztosan tudok vígat is írni. De befejezte, amit már elkezdett. Reménykedve, fütyülve indult haza, táskájában a friss novellával.
ha maradnék
mint egy ágra csavarodott levél
kapaszkodva beléd
lekaparnál-e
ahogy rühes kutya a bőrét
vagy hagynád
hogy tápláljalak
amíg semmivé nem foszlok
megöregedtem
fáradt vagyok
sercegő lemezeket hallgatok
a nyolcvanas évekből
anyám a másik szobában
teszkós regényeket olvas
kutyám macskám
együtt kushadnak velem
a hideg októberi szél
fájdalmat hozott csontjaimba
életemen töprengek
annyit elemeztem
tanulmányt is írhatnék odázgatásaimról
de most verset sem tudok
lusta voltam tanulni
olvasni
féltem elég mélyre merülni
önmagamba
anélkül nem lehet
csak szavakat rakosgatni
egymás után
hátha lesz belőlük valami
mindenre az a válasza hogy nem
szürkén remegve
kapaszkodik a kapu oszlopába
négy napja nem evett
a gyermekfejnyi daganatát úgy tartja
a másik kezével
mint a terhes asszonyok a hasukat
gyerekkoromtól ismerem
neki akkor is minden mindegy volt
most sem akar mást
hagyjuk a viskójában
a macskáival
a kutyájával
az összekukázott kincseivel
itt akar meghalni
hiába sorolom az érveimet
a vén diófa árnyéka
mint valami burok betakar
aztán egész este
a metallica fekete lemezét hallgatom
csutkára tekerve
legszívesebben üvöltenék
széttépném a diplomámat
összetörnék mindent
amim van
bebasznám a kukába
akár egy eszelős
Bortnyik Sándor: Linómetszet 2
Apa és Éva sosem beszéltek anyáról. Ha szóba hoztam vagy legyintettek, vagy azzal nyugtatgattak, kicsi vagy még, majd elmondjuk mi történt, ha felnősz. Egy fénykép nem sok, annyit sem láttam róla, a konyhai berendezés, a bútorok mind az ő halála után kerültek a házba, nekem már nem mesélhettek róla, pedig sokszor vágyakozva húztam végig a kezem a konyhaasztal lapján. Elképzeltem, hogy ő is itt evett, nevetgélt, mondott apának valamit ebéd közben, elmesélgette az élményeit… Csak az volt a furcsa, hogy nagymamáéktól és Éva másik húgától, Ritától (Éva anya húga volt, apával a temetés után jöttek össze, de hogy hogyan arról sohasem meséltek) több holmi is volt a lakásban. Addig faggattam Évát, míg csak kibökte, hogy apa a temetés után bánatában anya összes holmiját kidobta. Ezt nem tudtam elképzelni apáról, aki sohasem emlegette anyát, és mikor kisfiúként sokat nyúztam meséljen róla, azzal torkollt le: hagyjál békén, dolgom van, nincs időm ilyen hülyeségekre! Egyszer pedig, mikor csúnyán megvert valamiért (már akkor is sűrűn eljárt a keze) és önkéntelenül felkiáltottam: megmondalak anyának, ő csak durván felröhögött – neki aztán sírhatsz! Azt sem tudtam, hogyan halt meg. Éva csak egyszer mesélte el – már az utolsó időkben mikor sűrűn látogatta a bárszekrényt – véletlenül egy asztal sarkának esett. Véletlenül?
Még azt is sikerült akkor belőle kiszednem, hogy anya fodrász volt. Végig jártam az összes fodrászatot, még a szomszéd kerületekbe is elmentem, de Kalmár Katalin nevű fodrásznőről senki sem tudott semmit. A szomszédokat hiába is kérdeztem volna, tudtam, a temetés után más városba költöztünk, de hogy hol laktunk eredetileg, az nem volt tiszta. Később kikértem a születési anyakönyvi kivonatomat, de a szülővárosomban sem tudott anyáról senki semmit. Megkérdezhettem volna a rokonaimat, de apa szülei ekkor már régen meghaltak, Éva pedig csúnyán összeveszett Ritával a szüleik halála után, állítólag az örökség miatt. Barátaik nem voltak, a szomszédok nem kedvelték őket, ami nem is csoda. Apa mindig is ivott, de az első időkben még nem volt olyan feltűnő. El-elment a közeli kocsmába munka után, de viszonylag hamar hazajött. Éva akkor még boldognak tűnt, azt tervezgette, ha jön a baba, az én kisöcsém vagy hugicám, át kell alakítani a lakást, mert kevés lesz a hely. Aztán valahogy csak nem lett sem kisöcsém, sem hugicám, Éva már a különböző nőgyógyászoknál tett látogatásáról mesélt, egyik ezt javasolta, másik azt, de semmi sem változott. Apát ezek a beszámolók már nem érdekelték, megette a kaját és lelépett. Később már órákat vártunk rá, mire megjött, a vacsora kihűlt, Éva sokszor csak kettőnknek terített. Ilyenkor mire előkerült, már messzire hallatszott részeg gajdolása vagy hangos káromkodásai, rátenyerelt a csengőre, felébresztette a szomszédokat, nálunk pedig tört-zúzott. Egyik alkalommal éjfélkor a kisbaltával törte be a bejárati ajtót, miközben azzal fenyegetőzött, hogy kinyír mindenkit, felgyújtja a lakást, elvágja a torkunkat. A nagyszobában csak úgy recsegtek a bútorok, míg mi a kisszobában barikádoztuk el magunkat. Ott is maradtunk addig, míg el nem csendesült minden, csak a hangos horkolása hallatszott… Mikor másnap hazamentem a suliból az első, amit megláttam, hogy eltűnt Éva esőkabátja…
Onnan kezdve alig jártam haza. Semmi kedvem nem volt az öreget kerülgetni. A haverokkal lógtam egész nap, a suliból is kimaradtam nemsokára. Apától is hamar elköltöztem. A törvény a hülyék mankója, mindig is ezt vallottam és én jól éltem. A sok pénz a nőket is vonzotta, amint meglátták az öltönyömet, az autómat és a bankkártyámat szinte tapadtak rám. Egy-két könnyedebb kis kapcsolatban még én is benne voltam, de mikor felvetették hozzám költöznének, azonnal megszakítottam velük a kapcsolatot. Hamar rájöttem: olcsóbb és egyszerűbb, ha prostikkal kezdek, én megkapom amit akarok, ők is, nincsenek felesleges körök. A lányok tették a dolgukat én pedig az együttlét után pár perccel el is felejtettem az egészet. Apát csak néhányszor hívtam fel. Sokszor azt sem tudta ki vagyok, csak értelmetlen dolgokat motyogott a kagylóba. Épületes kis társalgásaink voltak.
– Hogy vagy?
– Jól.
– Mi újság?
– Semmi.
Anya nem ment ki a fejemből A neten is megnézegettem egy csomó Kalmár Katalint. Egyik sem ő volt. Mintha sosem is létezett volna.
Egy szép tavaszi napon nagyobb borítékot találtam a postaládámban. Meglepődtem. Leveleket senkitől sem vártam az e-mailek korában, a számlákat a bank intézte, újságot csak akkor vettem, ha kedvem tartotta. Már éppen azon gondolkodtam milyen felesleges a postaláda. A levélben Szekszárdi Éva hagyatéki tárgyalására hívtak meg. Először azt sem tudtam kicsoda az a Szekszárdi Éva, mert az esküvő után apám nevét vette fel, a lánykori neve pedig Kalmár volt. Ki lehetett az a Szekszárdi? Különben is Évával az elköltözése után nem is beszéltem. Úgy emlékeztem eleinte gyerekként még nagyon szeretett, drága ruhákba járatott, a kedvenceimet főzte, csomagolt uzsonnára, karácsonykor mindig megkaptam a vágyott játékokat, a születésnapomra ő készítette az ünnepi tortát… Csak miután kistestvérkém sehogy nem akart megszületni, lettem én is csak nyűg neki. A legolcsóbb ruhákat vette, már nem mesélt esténként, azt sem kérdezte meg mi volt a suliban, csak apámat várta remegve…
A hagyatékin nem sok minden derült ki. Ott volt egy idősebb úr, meg egy elegáns nő (talán Rita?). Csak udvariasságból köszöntek, különben elnéztek a fejem felett, és miután a közjegyzőnő felolvasta a jegyzőkönyvet, sietve távoztak. Éva azt üzente: a kis alakú albumot, amit rám hagyott, édesanyám, Kalmár Katalin emléke miatt őrizte meg. Az albumra még várni kellett, türelmetlenül számoltam a napokat. Szinte aludni sem tudtam az izgalomtól. Mikor megláttam a kis bőrkötéses albumot majdnem elájultam Micsoda kincs! Vajon mi lehet bene? A címlapján csak ennyi állt díszes, lendületes írással: Kalmár Katalin. Családi képekre számítottam apáról, anyáról, Éváról, a nagymamáékról, rólam, de teljesen mást találtam. Beállított felvételek voltak az albumban, amelyek egy fiatal, zöld szemű, hibátlan világító fehér bőrű ábrándos, szomorkás tekintetű fiatal lányt ábrázoltak különböző jelmezekben: lágyan leomló, redős kelmében és saruban, nehéz vörös bársony ruhában, aranyékszerekkel, királynői fénylő aranyszálakkal átszőtt fekete palástban, gyémánt fülbevalóban, a végén pedig színes virágos kalocsai blúzban, hajában hatalmas piros masnival. Egyik felvételen könnyű tavaszi szoknyában és matrózblúzban gitározott is, a másikon különös táncmozdulatot mutatott be. Mintha színházi képek lettek volna, de a színész és a rendező nem volt sehol.
Nem értettem az egészet.
Attól kezdve csak az ő arcát láttam. Mindenhol őt kerestem, az után, a parkokban az üzleti partnereimnél, a szórakozóhelyeken a szőke, zöld szemű, szomorú, fájdalommal teli arcot. Onnét kezdve nekem senki sem felelt meg. Az egyik nőnek túl sötét volt a bőre, a másiknak túl vastag a nyaka, a harmadiknak túl világos a szeme, a negyediknek az alakja volt más, az ötödik túl sokat mosolygott.
Végül kedvenc prostijaim közül az egyik, Szimonetta megkérdezte miután elkeseregtem bánatomat: és hogy néz ki? Megmutattam az albumot. Nem nehéz! – mondta. Felvett egy szőke parókát és berakott egy zöld kontaktlencsét, a bőre amúgy is fehér volt. Mikor legközelebb mentem, csillogó arany palástban várt, ami alatt már nem nagyon volt semmi. Szimonetta tudta a dolgát. Miközben bilincsbe vert és testem véresre csapkodta, hajlongott egy lágy esésű, redős ruhában, vagy éppen bíborszínű köpenyben szerelmes dalokat énekelt ábrándos tekintettel. Sokszor már alig bírtam fékezni magam… Minden tökéletes volt, míg csak egyszer, miközben a hajamat simogatta, keblére ölelt és érzelmes dalokat dúdolgatott lágy hangján, meg nem láttam az arcát. Az az arc minden volt, csak ábrándos nem. Ravaszul mosolygott majd az asztalon fekvő pénzre siklott a tekintete…
Soha többé nem látogattam meg.
Bezárkóztam a lakásba és egész nap csak az ágyban heverve a plafont bámultam
A telefon-segélyhívó egyik munkatársával sokat beszélgettem. Meséltem neki apáról, anyáról, Éváról… ő meleg, csilingelő hangon nyugtatgatott. Nem értettem, miért vonakodik a személyes találkozótól. Aztán megtudtam. … Ott ült egy majdnem kétszáz kilós, jelentéktelen arcú debella! Úgy menekültem ki onnét.
Ismét belevetettem magam a bulizásba, de az egész már nem érdekelt. A lányok üresek voltak és fárasztóak. Ha kérdeztem valamit, semmitmondó válaszokat adtak. (Szerinted mi a legfontosabb dolog az életben? A boldogság. Mi szeretnél lenni? – Még nem tudom, majd kialakul. – Hol szeretnél dolgozni? – A médiában. )
Laurával egyik éjjel ismerkedtem meg. Egy padon aludt, pedig hűvös volt az éjszaka. Nem is tudom miért vittem haza. Talán csak kíváncsi voltam, unatkoztam… Kiderült: intézetis volt 18 éves koráig, aztán megmondták neki le is út, fel is út. A szüleit egészen nagykorúságáig nem látta, akkor hirtelen látogatni kezdték, majd mikor felnőtté válásakor megkapta az intézet által neki gyűjtögetett kis pénzt, elkezdtek tőle kisebb-nagyobb kölcsönöket kérni. Ő pedig boldogan adott – végre volt családja! Ám ahogy a pénz elfogyott, a rokonok is eltűntek, az albérletéből is mennie kellett, egy régi barátnőjénél húzta meg magát, de az összeköltözött a barátjával. Szánalmasan kevés cucca volt, összesen két reklámszatyrot hozott magával. Néhány ruha, egy-két iskolai tankönyv, amiket időnként elővett, hogy ne felejtsen sokat. Laura barna hajú volt és fekete szemű, de Szimonetta óta tudtam, hogy ez nem gond. A parókákat utálta, így rávettem, hogy szőkére festesse a haját. Vettem egy rakás kontaktlencsét. A ruháit kidobtam, kapott lágyan eső, redőzött ruhákat, palástszerű, látványos átmeneti kabátokat, sőt még néhány kalocsai mintás blúzt is beszereztem piros masnikkal. Az éneklés nem ment neki, ezért énektanárt fogadtam, aki tűrhetőre fejlesztette a hangját (bezzeg Szimonetta bársonyos hangja!). Táncolni nagyon bénán táncolt, a tanár is sokat szenvedett vele (bezzeg Szimonetta!) A gitárral viszont sehogy sem boldogult. A színházi ékszerek sem álltak jól neki, pedig derekasan viselte őket, sőt mikor látta, hogy miket aggatok rá, még a tőlem kapott bőkezű havi támogatásból vett is néhány feltűnőbb darabot. Rettenetesen mutattak rajta. Valahogy nem tudta viselni, én pedig egyre dühösebb lettem. Semmit sem csinált, egész nap olvasgatott, nézte a tévét, számítógépezett, sétálgatott, csak arra a pár tanárra kellett volna figyelnie, de az sem ment. A főzéssel is hadilábon állt, igyekezett a különleges kedvenceimet csinálni, de hol rossz alapanyagot vett, hol nem figyelt oda eléggé, végül mindig én javasoltam menjünk inkább étterembe. Ott meg azon sírdogált, hogy ő csak meg akart lepni. Ezután meg újabb és újabb színpadias ruhákat vásárolt, de hiába, rettenetes ízlése volt. Éjszaka meg szinte megfojtott az odaadásával, úgy tapadt rám, mit egy pióca. Arról suttogott, hogy mennyire szeret, mennyire hálás, engem meg a hányinger kerülgetett… Visszasírtam Szimonetta bizarr kis játékait…
Mikor megláttam az esküvői ruhakatalógust, amit a kanapén hagyott, már komolyan megijedtem. Mit akar? Már azon gondolkodtam, hogy szakítani kéne. Hiába a szép ruhák, a tánc- és énekórák, a gitártanár, nem láttam benne anyát, ha ránéztem. Álmaimban viszont gyakran megjelent. Napsütötte réten állt, fehér, redős ruhában és szomorúan mosolygott. Felém nyújtotta a kezét. Engem hívott… és én mentem… alig tudtam magamat lecsillapítani…
Azon a napon későn értem haza… Ekkor már szinte menekültem Laura elől. Korán reggel elmentem, és olyan későn mentem haza, hogy véletlenül se találjam ébren. Ki akartam rúgni, de nem mertem. Rakjam ki az utcára?
Azt hittem alszik, mert először szokatlan csend fogadott. Aztán megláttam a kanapén. A haja akkor már lenőtt a festék alatt, egy idő óta a kontaktlencséket sem hordta, hiába ordibáltam vele. A selyempizsama helyett valami régi nyuszis borzalom volt rajta, azt sem értettem, hogy az hogy maradhatott nála.
A szeme ki volt sírva, a holdfény az arcán ragyogott.
– Gyereket akarok! – motyogta maga elé szinte rám sem nézve.
Nem tudom akkor mi történt velem. Hirtelen láttam magam, amint anyát keresem a kertben, a szomszédokat faggatom, aztán a fodrászüzletekben érdeklődöm, nem dolgozott-e itt bizonyos Kalmár Katalin… Megjelent előttem Laura eltorzult alakja is, amint már nem lesz képes táncolni nekem…
Nem tudom mikor ütöttem meg. Mire észbe kaptam már a földön feküdt mozdulatlanul…
Túljutva anyáink emlőin, nyúlánk,
tizenhat éves zsenik voltunk,
egy ember ismeretében teljes,
akiről úgy tudtuk, más mint a világ,
és a világ sok szarral teljes –
ítéletünk volt vissza és előre,
tudásunk tökéletes, minden
lényegtelen törölve,
csak a lényeg
érdekelt bennünket, a lehetőség,
az ember,
ki jobbá belőlünk lesz,
hisz megváltónak születik
valamennyi gyermek;
és bementünk a Toldi moziba,
ahol a nagy sötétben
nem értettünk semmit:
se a szép svéd nyelvet, se a felnőttek
nyűgét-keservét, még a szexet se,
de mindezt Bergmanon keresztül, akitől
szomorúan, de jó kedvünk lett:
micsoda mélységekkel teli az ember,
ó, ez a fenség,
mocsokban is kikezdhetetlen,
és rítus vagy idő bomolva
mégis istenség,
ha a fenti boltra kikerült az írás:
rögtön jövök,
addig is kitartás,
(nem lesz hiába.)
Akad, aki levelet ír,
Felnőtt ember, ki a görccsel!,
Megteheti, lerendezi;
Nekem ilyen kafkás nincsen.
Megnéztem a temetésen,
Jaj, de nagyon öreg apám,
Elcsúszott a homlokbőre.
Fájt, hogy nem fájt, ilyen lenne,
Fiának, ha apja elmegy?
Tőle vártam tanácsokat,
Később gesztus, mozdulatlan,
Belém írta a hiányát,
Tátom számat, nem jön a szó,
Tudom, most mit kéne tennem,
Mégse teszem, nem jön össze,
Kihátrált apám mögülem.
Húsz évvel vagyok öregebb,
Jóformán kamasz ha maradt,
Mér futottál felelőtlen,
Kicsi apám el előlem?
Kezed kezdtem szorítani,
Szembe véleményt mondani,
Elteremteni előled
A világot, mihez kellesz,
Tudjam honnét, hova menjek.
Batyum tele, mit vegyek ki,
Semmit hordok, súlya nehéz,
Nincsen apám, nincsen anyám,
Egyedül a föld kerekén –
Meg kéne teremtsem őket,
Igazodni honnét jövök,
Igazabbul hova megyek.
Alkonyat közelben, ha egyedül vagyok a tenyérnyi tornácon, hűsítőt keverek, akár a mixerek, mókás ügyességgel. Miután találok hozzá karcsú szívószálat, kiszúrok egy pontot a budai hegyekben, ahol leáldozni készül a vörös naplemente. Hogy ne legyen teljes magányom csendje, tompa csikorogással gépkocsi fékez. Nem sokkal utána nyílik a vasajtó. Nem kell találgatnom, ki lesz a vendégem, csak Jocónak van kulcsa. Ha zselézett a haja, színes a nyakkendő, tudom, nem hozzám jött. Borvirágos arcát enyhén sminkelgeti saját készítésű, illatos porokkal. Ha jól látom, vékony balett táncos az újabb szerzeménye. Mint aki attól tart, leeshet a mélybe, görcsösen szorítja Jocó erős kezét. Kéjesen viháncol, gondolom csak azért, hogy képben legyen mindig dumás partnerének. Mielőtt a felső szintre lépnek az aranysárga lépcsőn, Jocó felém mutat lebarnult kezével: Roxána, a lányom! Tedd hozzá, a nevelt, nyugtázom magamban, az se árt, ha tudod, gobelinfestésben utazom újra, Ferenczy Noémi útjait próbálom követni.
Ha olykor egyedül jön piros sportkocsiján, akkor se azért jön, hogy közelebbről lásson. Régi barátnői valamivel később gurulnak utána. Addig mi pacsizunk, mint a jó barátok. Sose kételkedtem ragaszkodásában. Bár miután megvette ezt a budai villát (ő a pesti oldalon él hiszékeny anyámmal), gyakorta feltettem – inkább csak magamnak – az ötforintos kérdést: azért vásároltad, hogy kedvembe járhass, vagy ki akarod zárni anyám gyanakvását?
Mintha belém látnál, szokásodhoz híven fickósan mosolyogsz. Néha integetsz is, mint a sztár színészek. Azt hiszem, Jocó, mint a művészlelkek, én se vagyok százas. Mióta anyámhoz költöztél, inkább melléd álltam, mint egy hálás cinkos, ki nagy kanállal kapott a vetélytárssal szemben. Hálás vagyok, kicsim, súgtad elmenőben, ha jó „ügyfelet” fogtál. Noéminak hívtál, pedig igen távol állok a nagy eszményképtől. Néha úgy gondoltam, te nem is nagyon ismersz mást a művész palettáról. Ilyenkor nevettél, szerény zavartsággal: ne várj tőlem csodát, nézted sárga szemem, egész nap rohanok, mint egy gyalogkakukk, házról házra szállok, akár csak szép apád…
Miért hagytad abba, kérdeztem Jocótól. Innék egy korty kávét. Tudod, merre tartom, szolgáld ki magadat! Szóval, mondja tovább, s olyan kevélyen mosolygott, mint Seherezádé, ha a gyanakvó szultánnak mesélnie kellett. Bizonyára tudod, ha két lábon akarok maradni a cégem fényes tatján, szépen kell locsognom a szoknyás ügyfeleknek. Iszik másfél kortyot a reggeli kávémból. Remélem, Roxána, tudod, hogy ki vagyok… Sajnos, nyugtáztam magamban. Úgy érzem, mögém tudtál látni, vetted a lapot: úgy hiszed, kislányom, teremhetne babér egy lakberendezőnek, ha nem tudná bűvölni a hiszékeny hölgyeket? Mosolyogva néztem: engem is annak látsz, úgy érzed, hatszázig pacsizok még veled?
– Apád, a volt barát, gondolom, jól tudod, tisztán múlt idő lett, bár nem muszáj azért vészesen sajnálnunk, hisz mint egy Jolly Joker, Bécsben ügyeskedik. Anyád megtiltotta, hogy amíg együtt vagyunk, beszéljek róla. Hirtelen elhallgat. Folytassam, Roxána? Biccentek, tétován, hagyom, hogy kínlódjon, tovább nyögdécseljen. Ám ahogy megcsörren a mobilom, zavartan kap felém: ha az anyád keres… Eltolom a kezét. Mit vársz tőlem, Jocó, meddig falazzak még azért a kis házért, melyet „nekem” vettél?
Ki vagy te, Szaniszló, kérdez a belső hang, ha időnként a tükör elé állok s vágom a szakállam. Olyan kéjes a hang, olyan megalázó, mint egykor a bátyámé. Nyilván sérelmezte, nem bírta lenyelni, hogy minden tekintetben túlléptem rajta. Termetre, akár csak az apám, kínai méret volt. A haja szürkésbarna, vagy inkább seszínű. Anyám, a drágakő, üde balett táncos, titkon engem kedvelt, de lehet, hogy csak magát, mert viszonylag könnyű szívvel maradt kint Párizsban egy neves társulattal. Nem csak tánctudása, a szeme is szikrázott, várakat épített egy-két mozdulattal. A bátyám, ki jobbára apámnak hízelgett, gyorsan utána ment, nyilván úgy gondolta, nyugaton belőle is hamar nagy fa lehet. Ekkor jött apámnak a fekete leves: „közepes” infarktus. Kiütötte picit, ráadásul a széke is felborult. Betegnyugdíjazták. Mellette maradtam, s bár az érvényesülés kapui számomra is zsugorodni kezdtek, festői mániám fél percig se pihent.
Mióta gyengült a szilárdság pillére, gyakran felteszem a kérdést sárguló képemnek, mikor pamacsolok: hol és merre járnál, ha nem segít a mankó? Tettél volna annyit, amennyit egy magadfajta srácnak illene tennie? Anyám, megannyi pillangó, mint már említettem, balettben utazott. Apám, ki tudja, hány évig, megyei székéből figyelte Szent László városát a Sebes-Körös partján. Erdélyben minket, a rendszerváltás táján, aranykor legyezett. Körös part, foci, nyúlfarknyi kis grundok. Mindig azt csináltuk, amit épp akartunk. Nem kellett cidriznünk, hogy örvénybe kerülünk, ha mélyebb vízbe léptünk.
Most se hiszem, hogy gödörbe kerültem, bár az esti dáridótól nem csak a fejem fáj, a gyomrom is úgy rotyog, mint a tűzön hagyott pörkölt. Remek vagy, barátom, dicsért a belső hang, sikerült megint kiütnöd magadat. Még mindig úgy gondolod, ha égig ér a kezed, ha körbe állnak páran, önmagadért teszik? Még mindig nem fogtad fel Petőfi mondását, mely szerint az emberi nagyságot nem centivel mérik?
Megint minősítesz, kérdezem utálattal csipkelődő énem, azt hiszed, ha apály van, nem cikkeznek rólam? Nem gyűjtök színeket az árkádok alatt? Nem próbálom ötvözni a pirosat a kékkel?
Mikor egy helyi pályázaton portré versenyt nyertem, a szobába rohantam s Van Gogh arcát néztem. Mi a véleményed, kérdeztem a mestert, régi eszményképemet, szerinted érdemes már festőállványt vennem? Aki ismerte apámat, azonnal rám nyomta hamis bélyegzőjét: lökött zsidó gyerek, úszik az árral, a méretére büszke, azt hiszi a fickó, az emberi nagyságot sárga rőffel mérik!
Később, vagy akkortájt, már én is feltettem a kérdést: mennyi az annyi, mit és mennyit kéne mindig hozzátennem, hogy jóval az átlagon felül érezhessem magam? Mikor nem jött össze semmi, mindig fogadkoztam: én nem a fél fülemet, a farkamat vágom le! Mit szólsz hozzá, Vincent, elfogadsz másodnak? Bár ha jól emlékszem, anyagias apád téged se szeretett. Jóllehet csak azért, mert nem beszéltél annyit, mint mások a szószéken. Akár a galambok, röppentél otthonról, s azt festetted mindig, amihez kedved volt. Hiába hívtak, nem álltál be sose az ikonfestők közé, az igazi műtermed – csak az öcséd tudta – az olajfaliget forró tenyerén volt.
Ne hívj többet, Liza, nem tudok neked újabbat mondani, talán még akkor se, ha kedvem lenne hozzá. Azért se haragszom, mert néhány rövid évre „kölcsön vetted” tőlem azt az öregedő festőt, akit, azt hiszem, őszintén szerettem. Ha nem lépegetsz feléje bicegő lábaddal, talán akadt volna más hölgy, akinek ugyanazt dúdolja, amit nekünk pingált szivárványszínekkel. Kérlek, ne pityeregj, eláztatod megint az okos telefonod. Úgy hiszem, ismersz már száztizenöt éve. Szókimondó vagyok, akár csak az apám, míg fél méteres nyelvét ketté nem nyiszálták. Sőt, ha már itt tartunk, akkor se segítenék neked, ha segíteni tudnék. Mint ahogy engemet is utált Gólya első neje, amikor kertes házamba engedtem égő tekintettel. Legelső nejével két évig, velem majdnem hétig, veled három és fél évig bírta szikrázó közönye. Én, azóta hogy átköltözött hozzád, bevallom, egyszer se láttam. Nagyon jól ismertem úttalan útjait, mikor merre járkál, kiről készít aktot. Mikor csak tehettem, nagy ívben kerültem zegzugos útjait. Azt hiszed, nem tudom, miért írogattál neki tengernyi levelet a „titkos” villanypostán? Míg Las Vegasban éltél apád árnyékában, vett neked diplomát, festeni tanított egy külhoni barátja, egy középszerű művész. Aztán, ahogy átjöttél Budára, villát kaptál, nagyot, hogy vigyázhass Mamára, apád nagyanyjára, ne üljön kocsiba, nehogy úgy végezze, mint egy sánta kutya. Azt hiszed, Lizu, Gólya sose tudta, miért bicegsz picit, miért jársz mindig földig érő cuccban? Ideje belátnod, olyan formán jártál, mint mondjuk, Frida Kahlo, a mexikói festőnő. Csakhogy őt akkor, mikor találkozott későbbi férjével, már a fél világ ismerte. „Mestere” abban hasonlított a mi kedves Gólyánkra, hogy nem csak dúsgazdag húgoddal, butább csibékkel is ágyba tudott bújni, ha pénzszagot érzett. Nagyon kíváncsi vagy, mit beszélt, és milyen címszavakat szignált rólad titkos naplójába? Ha nem akarsz fájdalmat, próbáld elengedni, dobd el az emlékét a feledés várába. Pakold ki a cuccát, ahogy én is tettem. Vagy még azután is, amit ellened tett, simogatni tudnád habkönnyű kontúrját? Azt hiszed még mindig, mert Munkácsy-díjas lett, bárányfelhőt ölel, forrásvízzel mossa vágyaid angyalát? Nem lehet kétarcú, mint, mondjuk, egy griffmadár? Azt hiszed, édesem, ha újra nyitod kapud összetört zárkáit, sohase fog többet ittasan hazudni?
Ne pityeregj, Liza, ígérem, komolyan, nem bántalak többet. Ha mégis megkísérlem, nyilván csak azért, hogy utakat ajánljak igaz magad felé. A leveleidet, amit neki írtál, ne várd vissza tőlem, kitöröltem őket Facebook oldaláról. Azt se kéne bánnod, hogy a húgoddal is kevert. Ha nem tette volna, a Bella arcát látnád örökkön örökké bánatos szemében. Különben, a te dolgod, mit akarsz tenni. Nem árt, ha belátod, akár csak jómagam, közepes festőcskék vagyunk. Ha életünk végéig foglalkozik velünk, akkor se lehettünk volna olyanok, mint a mexikói Frida.
(fényképről)
Itt állnak a vérben és a mézben.
Fésült haj, iskolaruha.
Lucsok-tesók, kép-szökevények,
állnak a füst-hátú mezőben,
sár csámcsog a rokokó gerinceken.
Hajladoznak egy láthatatlan sorban
felém, mint fáradt aktorok,
bennük elvetélt szerepek halmaza.
Gyermekkorom epizódistáit
így fizette az aprópénz- Haza.
Mint a néma boglya,
vagy rakétahulladék;
bukfencező az Űrben
Mint öreg színész, kitől
a Szó menekülőben
Mint utas, ki visszanéz
Elhajló ág a víz felett,
egy kiskabát a futballpálya szélén;
sebtében odavetett
Mint azok, akik nem
maradhattak itt tovább;
puskaagy öklözte testüket
Mint kiknek szérum, vagy
ólomgolyó a Vágy,
s mint az, kiből az értelem
zarándokútra kelt
s mint az ki nem ismerte fel
falán a Mene Tekelt
Elefánt-lomhán járkál,
húzza a szavakat, mintha
a torokban valami visszafogná.
Csésze kávéval üldögél,
majd az újságért indul, aztán
figyelmesen tanulmányozza a futamokat.
Negyven évig hegesztett a gyárban,
tíz éve özvegy.
A fiúk három világrészben élnek,
„ahová a farkuk vitte őket”.
Karácsonykor azért
rátalálnak a képeslapok.
Uitz Béla: Analízis XXII
„Jusson a néniknek nagy bögre,
szerető mindnek, ki szeret -”
(József Attila: Két dal)
A néni, akit soha senki nem merészelt volna néninek szólítani, s akinek vörösbe meg barnába játszó fürtök szálldostak fehérlő homloka előtt akár az ősz szelíd bálján bulizó falevelek, az erdő közepén lakott egy furcsa házikóban, hol másutt, és az volt a fixa ideája, hogy időről időre segít az embereken.
Azokon is, akik kérik, s azokon is, akik nem… az utóbbiakon kicsit szívesebben, mint az előbbieken (neki is megvolt a maga hibája, akárcsak a többi kétlábonjárónak), ám ez tetteiben egyáltalán nem mutatkozott.
A furcsa házikóban fehérek voltak a függönyök, szinte recsegtek a tisztaságtól, és a néni, akit a Cukoranyó névre keresztelt egy hajdani, kedves látogató, Ágnes, néha összeráncolta az orrát, mert a hang bizony-bizony megijesztette, és kellemetlen emlékeket idézett benne: egy olyan idő képeit, amikor még nem talált biztonságot a bazaltsziklás falak között.
Mégsem akart megválni a függönyöktől, mert szerette őket, és amit szeret az ember, azt nem hajítja ki a szemétbe, sőt, nem is gondol róluk csúnyákat – legfeljebb megijed tőlük kicsit, amikor az erdő roppant téli árnyékai zörgetnek ablakon-ereszen –, befogadja őket szőröstül-bőröstül, akár a kóbor állatokat, akik kedvelték Cukoranyó kökényfa küszöbét; naphosszat heverészett ott kopasz mókus, szárnyát fájlaló harkály, a falkából kiakolbólított farkaskölyök és pöttyöshátú vaddisznó.
Elfért ott minden s mindenki.
Legfőképpen a mézes tea készítésében jeleskedett a jó Cukoranyó és az ingyenes tanácsosztásban.
Szorgos ujjai szinte röpködtek a levegőben a tűzhely, a kormos képű kemence, a folyton-folyvást nyűtt éneket nyekergő diófaasztal és a többi bútor között; mintha hosszú téli éjeken világítottak is volna azok az ujjak, mutatták volna az utat a tejfelszagú sötétségben.
Mert igazán jól a házikóban érezte magát Cukoranyó, a masszív kőtéglákból épített, ormótlan, ám tekintélyt követelő épületben, mely szót értett az alapot támadó, kósza gyökerekkel és a fűvel benőtt tetőzetet ostromló széllel egyaránt.
Nem is háza volt tehát, hanem szinte társa, barátja a mosolygós Cukoranyónak, aki sohasem hessegetett el küszöbéről senkit, aki hozzá fordult – még büdösfarkast se, aki mindenféle legyet meg bogarat gyűjtögetett össze a bundájában, hogy, úgymond, szórakoztassák őt, ha betör az erdőbe a zordidő –, sőt, igen gyakran megesett, hogy ő maga kerekedett fel, ha rejtélyes érzékei rászorulót szimatoltak.
A kicsi, szabálytalan ablakokból kiszökkenő fény a legreménytelenebb korszakokban is képes volt megvilágítani a legocsmányabb, legfeketébb zugot – beleértve az emberszíveket is, ahol borzalmas rémek szokták meghúzni magukat –, hogy kitessékelje onnan a rosszindulatú betolakodókat.
Ahhoz azonban, hogy mindig, minden körülmények között meg tudja állapítani, ki a jó és ki a rossz, példátlan éberségre, világos főre és csalhatatlan ösztönre volt szükség.
Ma, ezen az eszement, forró őszi napon különösen szaggatott ez a fő; ma, amikor a napfény dühösen szuszakolta magát keresztül az ágak közt, és beszorult, mint Micimackó; ma minden kiesett Cukoranyó kezéből.
A fehér, máskor ügyes ujjak megtagadták az engedelmességet: mást csináltak, mint amit parancsolt s elvárt tőlük, akár a betépett kis fehéregerek, össze-vissza futkostak, és, ha tehették volna, fergeteges hahotában törtek volna ki, amikor az áfonyaszörpös palack (ráadásul a „néni” legkedvesebb edénykéje) a padlón landolt, és tartalma vörösen, vészjóslóan fröccsent szét, előszeretettel választva leszállópályaként a világos színű terítőket, polcokat s más felületeket.
– Elég legyen ebből – emelte fel a hangját Cukoranyó, és már-már fölemelte az ujját, amikor bevillant, hogy épp’ ez a probléma, ez az ujj; legyintett hát, s mozdult a partvisért, kecsesen, nesztelenül, akár a puha mancsú szél, mely a padlón lopakodott. – Meg vagyok áldva veletek – vetette oda elmenőben, de aztán ráeszmélt, hogy a kivonulásnak sincs sok értelme, mert az ujjai természetesen vele tartanak. – Az a szerencsétek, hogy fontosabb dolgom van… de hová bújt ez a seprű?
Nem torpant meg, egyetlen minutumot se vesztegethetett, hiszen tudta, hogy az ujjak engedetlen tánca, a testét forró ruhába bújtató, szokatlan hőség, az erdő félig pucér, szégyenkező ágait elfedő pecsvörk lombtakaró, egyszóval az összes körülmény mind-mind egy irányba mutat… a falak keményen szuszogtak, mint esőben a szabadtűzhely.
Mennie kellett.
Valaki bajba került, az is lehet, hogy máris bajban van, s a bajt nem úgy kell elképzelni, mint egy barátságos kis patakot, amelyből, ripsz-ropsz, akárki kievickélhet, legfeljebb a nadrágszára vagy szoknyaalja lesz vizes; a baj az eget-földet felcserélő szerencsétlenség. Még akkor is, ha a kívülálló csupán annyit vesz észre, hogy egy kép ferdén áll a falon, vagy a lábos mérgesen dorombol a platnin.
Kilépett a házból, át az ezúttal üres küszöbön, szórakozottan megcirógatta az alacsony eresz állát, hadd borzongjon a borostyán, és máris azon töprengett, hogyan-merre tovább – illetve azon, nem kellene-e célszerűbb öltözéket húznia.
A drapp, bő ruha igencsak csinos jószág volt a nyomott anyagon kacskaringózó indáival és furfangos mintáival, melyek a lábszára után kapkodó virágszárakhoz vagy a vágtató ló homokban hátrahagyott patanyomaihoz voltak hasonlóak, ám most nem volt róla meggyőződve, hogy illenek majd a feladathoz, amiről egyelőre halvány előképzetekkel sem rendelkezett.
Majd vállat rántott, mert úgy érezte, hogy baj elvárja tőle, hogy szépen nézzen ki. A mozdulattól megsajdult a dereka, ám Cukoranyó aggódó morcosságában rá se hederített.
– A hajamat feltűzhettem volna, de tükör nélkül… – morogta –, és ennek is ti vagytok az okai – arca elé tartotta mindkét kezét, hogy a rakoncátlan ujjak elértsék a célzást, ám megbotlott egy kőben, ami valahogyan elkószált a tisztást alkotó, színes csapattól, s ez elterelte figyelmét. – Más cipőt se ártott volna választani – tette hozzá, mire a fekete orrú, csinoska lábbeli sértődötten felhúzta az orrát.
Lassított egy ütemet, mert a sok-sok, látszólag egymásnak ellentmondó, valójában mégis szerves egészet alkotó jelzés aggasztóbb volt, mint máskor, közönséges mindennapokon, amikor az élet látszólag egyszerű események és jelenségek fénylő láncolata.
Most nem arról volt szó, hogy Henrik üstfoldozó túl sok méhsert nyakalt be, és bevette magát egy barlangba, hogy ott (a felháborodott denevérek szerint) ordítozzon és egyéb gyomorforgató dolgot műveljen; nem is Hannapannáról, akit szokott gombászkosara végén láttak utoljára a kis faluban, sőt, még csak nem is Gizmó apóról, aki a felhők járását követi idelent a földön, és meg nem nyugszik, míg a kiválasztott fehér vagy szürke pamacs vagy impozáns szőnyeg el nem tűnik a szeme elől; akkor hazabattyog szépen a forralt bor mellé, népes családja körébe.
Nem, nem, itt többről volt szó, másról volt szó.
Ezért érzett Cukoranyó fura kedvetlenséget, vagy azért-e, mert el kellett hagynia házikóját, élete kedvesen ismerős helyszínét, ahol nem kellett törődnie az ármánykodó külvilág fortélyos trükközésével? A forró levegő lassította le, vagy a rá váró kínos kellemetlenség kinyújtott karjának megidézett, hideg érintése?
Mindenesetre most nem suhant a ragyogó virágok között a lehulló, sötét árnyékokat kerülgetve, nem dúdolt bizonyos népdalokat, amelyek fészekből kiesett fiókáról, a sánta lóról leszálló királyfiról és a szerecsen szolgálólány szerelméről szóltak, nem dúdolt se vígan, se szomorúan, nem suhant, hanem egykedvűen lépegetett a köveken, amiket a por tartott össze, míg körülötte összesúgott az erdő, azt találgatva, mi lelhette Cukoranyót.
Úgy elmélyedt gondolataiban, hogy észre sem vette, milyen hatást vált ki messziről észrevehető rosszkedve. Nem hallott, nem látott.
Sem a közeli ágra szögezett mozdulatlan mókust, sem a gyökerek közt rejtőző, megdöbbent pockot, sem a hevesen veszekedő vetési varjakat nem méltatta figyelemre, mintha nem is léteztek volna… egyszer-másszor megállt, rázta a fejét, sőt, ujjaira is vetett egy-egy elgyötört pillantást, azután félig visszafordult, mintha a hazatérést fontolgatta volna… ám (mintha meghallotta volna a falak barátságtalan, ösztökélő moraját) mindig elvetette a lehetőséget, és poroszkált tovább.
Hosszú szoknyája lankatag virágokra, elgyengült bokrokra borult, betakarta őket, mint gondos anya a kisgyerekeket, de esze ágában sem volt feljebb húzni; fekete orrú, durcás cipője el-elmerülve küzdött a porhullámokkal.
Cukoranyó valójában semmire sem gondolt: átadta magát a különös, alaktalan előérzetnek, amely láthatatlanul gomolygott előtte, befeketítve gondtalannak ugyan nem mondható, de átlátható életének tiszta lapjait – valami várt rá ott, az útkanyarulat mögött, az előrebukó, csálé lucfenyő takarásában, valami, amiről nem tudott semmit azon kívül, hogy foglalkoznia kell vele, ha akarja, ha nem, s ami fenekestül fogja felforgatni mindennapjait.
– Lehet, hogy ideje volt már? – kérdezte Cukoranyó, és megálljt parancsolt derekának, amikor visszafelé kezdett forogni (a derék boldogan nyilallni kezdett, mert rég erre a mozdulatra várt). – Ideje volt a változásnak? Olyan régóta élek egyedül, önmagamba zárva, hogy saját életem lakoltat ki mindenféle nem fizetett hitel ürügyén? De ez hülyeség… – mondta, és régi, virgonc mozdulatával söpörte tisztára homlokát (a vetési varjak rögvest véget vetettek a civódásnak, a mókus hirtelen boldogságában bukfencezett egyet, és a pocok kimászott a gyökerek közül, peckesen, mint a frissen szabadult rab, aki épp’ indul visszafoglalni életét, amit elvettek tőle). – Hülyeség, ha mondom! Nem lesz itt semmiféle változás! Az vagyok, aki vagyok! Matilda… akinek meg nem tetszik – zsémbelt tovább –, nos, magára vessen.
Miután kedvesen kidühöngte magát senkinek és semminek kárt nem okozva, kissé felvidulva folytatta útját a kanyargó ösvényen, amit a helyi legenda szerint a hajdanvolt rómaiak építettek a fennsíkon; sőt, megkockáztatott néhány tánclépést, primitív piruettet is, jelezve a rejtőző nézőközönségnek, hogy minden a legnagyobb rendben, és csupán egészségügyi sétát végez ezen a délutánon.
A ház belebújt a távolságba, őt sem látta vagy hallotta többé, de tudta, hogy ott van; hogy nyomon követi, mint a dallam, amit nem dúdol már, de nem is képes tőle szabadulni.
Felkészült a bajra, lesz, ami lesz, gondolta; és ismét a ház bukkant fel előtte – ezúttal azonban nem örült a látomásnak.
Nemsokára feltűnt előtte a csálé lucfenyő alá bukó, balra ívelő kanyar, kék-fehéren ragyogva, akár egy gyémántos hajtű, ami egy régi vágású tündérkirálynő kontyából pottyant ki egy szentivánéjszakán, és Cukoranyó, immáron megkönnyebbülve, hogy tisztázta magával a félreértést, könnyű léptekkel eszegette az utat, mintha apránként adogatta volna magának a méterek ízes falatjait; örvendve, hogy az a láthatatlan valami nem ölt testet semmilyen formában – leszámítva azt a fenyőlombokba burkolózó alakot, aki a fa alatt üldögélt, kinyújtott jobb lábát masszírozva.
Cukoranyó óvatosan lefékezett, és úgy tett, mintha csak úgy sétálgatna – ezt se a varjú, se a mókus, se a pocok nem vette be az imént –, és szeme sarkából gyanakodva fürkészte az idegent – a betolakodót.
– Manó nem lehet – fontolgatta –, annak túl nagy darab, a manók ráadásul nem szívelik az őszi meleget, jobban elvannak homályos helyekkel… és nem hegyes a füle, vagyis kósza kobold sem lehet. De akkor micsoda? Menjek közelebb? És ha harap? Vagy rám veti magát, átnyalábol, mint egy köddémon, és, huss, elragad az ő világába, ahol csupa nyálka meg nyirok minden, akár a falusi mosókonyhában… nem mintha valaha összeakadtam volna köddémonnal… – Cukoranyó nyújtogatta a nyakát, pipeskedett, és folytatta a töprengést… ám a meddő tépelődésnek hamar véget vetett az ismeretlen férfi hangja.
A tagbaszakadt, fekete ruhás, aki nem vette észre Cukoranyót, sziszegett, és elkeseredett szózatot intézett a masszírozott lábszárnak. A nő ugyan csak a szózuhatag felét értette, de annak a fele kőkemény, torokhangú káromkodás volt. Noha szívből gyűlölte az erőszak minden formáját, furcsa módon megértette az ismeretlent.
– Nyomós ok kell ahhoz, hogy valaki ennyire kivetkőzzön magából – gondolta, és közelebb lopakodott. Köszönhetően a magányosan töltött időnek, amikor megtanulta, miképpen kell nem zavarni másokat, sikerült a férfi mellé settenkednie, aki már abbahagyta a szitkozódást, és fejét mellkasára lógatta.
Cukoranyó higgadtan, tiszta fejjel tanulmányozta a kopasz fejet, a gubancos ősz szakállt, ami földre hullt pattogatott kukoricahalomra hasonlított, a földre csúsztatott vászontarisznyát, és hamar megállapította, hogy igaza volt: itt a baj.
A baj itt lógatja a fejét előtte sötét ruhában, amit minden bizonnyal nem azért húzott fel, hogy kedvében járjon a mogorva vetési varjaknak; a baj arca gömbölyű ugyan, de mégse tűnik egészségesnek; a baj betegnek látszik, és minden bizonnyal nem csak a lába fáj.
– Segíthetek? – tette fel sóhajtva a kérdést Cukoranyó, de nem várt választ, honnan várt volna? Az erdő sötétzöld, napfényrepedéses fala közönyösen magasodott kétoldalt, akár egy roppant hullám, amely csak jelre vár, hogy (akárcsak az előtte némán gubbasztó baj) felébredjen csipkejózsikaálmából, és rázúdulhasson a mit sem sejtő lídóra. – Segíthetek?
A férfi felpillantott. Meglepően élénk, okos szeme volt, mint a borznak, akit Cukoranyó magával egyenrangúnak tartott a vadonban, olyasfajta, hogy egy idő múlva tekintetének mérhető súlya, formája és múltja lesz.
A nő megköszörülte a torkát, és készült, hogy megismételje a kérdést, amikor a férfi bólintott, és röviden válaszolt. Majd újra bólintott.
– Falak? – ismételte elképedve Cukoranyó? – Falak? Benned? Hogyan lehetséges ez?
– Akármerre fordulok, beléjük ütközöm. Egyenesen alszom, a hátamon mint egy holttest, nehogy beverjem az orromat. A barátaimat nem tudom elérni a falak miatt, és nem merek új dologba fogni. Kimenekültem a szabadba, hátha sikerül elmenekülnöm, de hiába. Magadból nem léphetsz ki, igaz? – Cukoranyó lesütötte a szemét. – A falak mindenütt ott vannak. Lebonthatatlanok.
– Aki képes hiba nélkül kimondani egy ilyen hosszú szót, nem lehet reménytelen – felelt szórakozottan a nő, és fintorgott meglepetésében, majd lecsüccsent az idegen mellé. Szépen maga alá húzta a lábát, a fekete orrú cipő ne szégyenkezhessen.
A betolakodó szavai gondolkodóba ejtették: saját házikójára gondolt, a vastag falakra, a tűzről pattant- és a sziklatéglákra, a kicsike ablakokra és a jó vastag küszöbre, azután a saját életére, ami eddig a másodpercig olyan egyszervoltholnemvoltszerűen nagyszerű volt, akárcsak a mézes-vajas kenyér… azután a kamrára, ahol tavaszi munkaeszközeit tartotta.
– Falak – csúszott ki a száján. – Bizony, a falak komoly gondot jelentenek… ismerek valakit, aki… hopp, figyelj csak! Nincs ám olyan, hogy lebonthatatlan fal – a férfira sandított a várható elismerésért, de az csak üldögélt boldogtalanul –, nincs. Ha én mondom, elhiheted. – Milyen érdekes zöld szeme van, akár a halastó – gondolta. – Csak némelyikkel nehezebb elbánni. Gyere! Gyere velem – és nyújtotta a kezét.
A férfi megfogta, és megszorította.
– Hova megyünk? – érdeklődött, de már nyúlt a zsákjáért.
Cukoranyó ellökött egy súlyos tincset a homlokából, olyan lendülettel, mintha egy képzeletbeli csónakot taszítana el egy képzeletbeli móló mellől:
– Majd meglátod. Gyere csak nyugodtan. Megmutatom, hogyan kell falat bontani.
Uitz Béla: Analízis XXXII
Téged hallgatni ez az én hazám
nem érdekel a külvilág belvilága
s hogy hol vagyunk ez már az a szint
hogy szinte mindegy
az orrod hegyéig érek
csak hallgatólagosan szerethetnélek
mennyei terecskék reggelijénél
a pokol bugyraiban
elillanó csoportmagányban
ázó-fázó szívhangok logaritmusában
folyosón égve hagyott kabátban
üvöltő recepciósok haragjában
az egy igaz örökkévaló isten tenyerén véráramában
sokarcú istenségek tekintetének rádiuszában
Relációkban
Rációban
Relativitásban
persze nem mindegy, de mind egy.
Részegen inni szavaid
szemtelenül figyelni Téged
szemellentengernagyi figyelmetlenségben
csukott szemmel tapogatni a hangod
vézna verébként ülni határaidon
ha vívódsz rátelepedni a mérleg
egyik vagy másik serpenyőjére
ne nyugtalanítson kétely
ha vársz várni veled
jó havárként
beérkezni elsőként és távozni utoljára
minden mást elengedni. ott lenni.
Ragyogó hazám vagy.
A negyvenöt éves Harlam Potter Dallas belvárosában könyvesboltot tartott fenn. Aki teljesen hétköznapi ember benyomását keltette savószínű szemeivel, szürke, hátrafésült hajával és kopott szürkéskék öltönyével. Felesége, a negyvenéves Laura Farrel vonzó jelenség volt. Dús barna haját kontyba kötötte, karcsú alakját úgy hangsúlyozta ki, hogy állandóan szűk kosztümöket viselt. Lányuk, a tizennégy éves Lucy, iskolába járt. A családi villa Dallas gazdagok által lakott kertvárosában volt. Potterék a felső tízezerhez tartoztak. Különböző bankettekre jártak és ők is gyakran tartottak fogadásokat.
Azonban nyilvánvaló volt, hogy a fényűző életmódot a könyvesbolt szerény jövedelme nem fedezhette. Éppen ezért Potter jövedelem-kiegészítés céljából egyéb tevékenységet is folytatott, ami viszont jóval túllépte a törvényesség kereteit. Zsarolással és védelmi pénzek behajtásával foglalkozott. Ezen akcióinak végrehajtásában hattagú bandájára támaszkodott, melynek gerincét négy mexikói gengszter alkotta. Helyettese, Max egy nagydarab szőke cowboy, barátnője, a csinos fekete hajú Carol, aki évekig dolgozott egy elegáns dallasi étteremben, de Max kérésére ő is a bandához csatlakozott. Főhadiszállásuk a város szélén levő, üzemen kívüli kemping központi helyiségében volt, amit valaha irodának használtak. Mindezekről Laurának tudomása volt, de szemet hunyt az esetek fölött.
Viszont a következő akcióról Potter már nem tájékoztatta feleségét. Következő áldozatának Jim Smitht szemelte ki, aki egy bútoráruház tulajdonosa volt. Meggyőződése szerint az illető elég gazdag és védtelen volt ahhoz, hogy a téten emeljen. Carol említette Potternek, hogy ismeri Smitht, mert abban az étteremben, ahol dolgozott, az áruház-tulajdonos gyakran megfordult néhány ismerőse társaságában és kiszolgálta őket.
Potter embereivel elraboltatta Smith kislányát, a tizennégy éves Ellent, aki épp hazamenőben volt az iskolából, a város egy ritkán lakott kertvárosi részén. A bűnözők kocsival követték a kislányt, majd megálltak a járda szélén. Kiugrottak az autóból és a kis Ellent betuszkolták a kocsiba, majd biztos helyre vitték. Potter értesítette Smitht, hogy küldjön neki ötmillió dollár használt bankjegyet kis címletekben, három napon belül. Ugyanakkor feltételül szabta, hogy a váltságdíjat csak egy ember hozhatja, és amennyiben Smith értesíti a rendőrséget, a kislánya ujját levágják és elküldik neki. A pénzt a város egy pontján levő bizonyos számú telefonfülkébe kellett vinni meghatározott időben. A további utasítás szerint a szállítónak a váltságdíjat egy, a város külterületén levő, már nem üzemelő játszótérre kell vinnie és az ott levő alacsony kőfal tetejére rakni és távozni. Ez után Potter egy embere a kőfal másik oldaláról leemeli a táskát, így az illető a kőfal miatt nem látható és nem támadható.
Az akció lebonyolítását az hátráltatta, hogy az útvonalon, ahol a szállítónak a váltságdíjat kellett vinnie a játszótér felé, baleset miatt közlekedési dugó alakult ki és emiatt egy órával később ért a megbeszélt helyre. Ennek ellenére az ötmillió dollárt tartalmazó táskát a fal tetejére tette, de biztonságképp fedezékbe vonult a játszótér másik oldalán és várt. De mivel egy óra elteltével sem jelent meg senki, odament a falhoz és magához vette a táskát, nehogy egy idegen vigye el.
Másnap Smith Pottertől kapott egy csomagot, benne lánya levágott kisujjával és egy mellékelt levéllel, amelyben az állt, hogy retorziókat foganatosítanak azokkal szemben, akik a váltságdíj átadásának időpontját nem tartják be. Miután Smith megkapta Ellen levágott kisujját, azonnal akcióba lépett. Szerencséjére az étteremben szokásos törzshelyén tartózkodott barátaival, amikor a szomszédos asztalnál ülő társaság egy részeg tagja nagy hangon azzal dicsekedett, hogy Potter, a főnökük elkapta egy hülye bútoráruház-tulajdonos lányát, megzsarolta az illetőt és most nagyot fognak kaszálni.
Mikor a banda kiment az étteremből, Smith a barátaival követte őket, akik a Potter villánál kötöttek ki. És ott egy ház alkalmazottjától megtudták, hogy Lucy Dallas környékén iskolai táborozáson vesz részt egy üdülőközpontban. A táborozás végén a szülők mentek a lányokért, hogy hazavigyék őket. Lucyért Carol ment kocsival és elindultak haza. De alig mentek az erdei úton néhány percet, amikor fegyveresek állták el útjukat. Az ijedt lányokat kiszállították a kocsiból és egy lakókocsiba terelték őket. Carolt lefogták, Lucyt Cloretillel átitatott gézlappal elkábították és egy csípőfogóval bal kezének kisujját levágták. Carol próbálta megakadályozni a véres műveletet, de semmi esélye sem volt az emberrablókkal szemben. Mikor Lucy felébredt, rettentő fájdalmat érzett és hangosan sikoltozott. Vérző sebének ellátásához orvost hívtak, aki nem tett fel kellemetlen kérdéseket és nem is jelentette az esetet senkinek. A bűnözők közölték Carollal, hogy maradjanak nyugton, amíg a főnökük megjön, aki sorsukról dönt. Carol érdeklődésére az egyik bandatag elmondta, hogy főnökük, Ahab, a legtekintélyesebb keresztapa Dallasban, nevét onnan kapta, hogy megközelítésig hasonlít a Moby Dick című filmben Ahab kapitányra, Gregory Peck főszereplésével, csak éppen nincs falába.
Rövid idő múlva nyílt a lakókocsi ajtaja és belépett rajta Jim Smith, a bútoráruház-tulajdonos. Mint régi ismerősét, szívélyesen üdvözölte Carolt, aki vadul nekitámadt, hogyan lehetett egy ártatlan kislányt ilyen kegyetlenül megcsonkítani. Erre Ahab részletesen elmesélte Carolnak, hogy lányát hogyan raboltatta el Potter és mivel a váltságdíj nem érkezett meg pontosan a megbeszélt határidőre, elküldte neki lánya kisujját csomagban és további csonkításokat is kilátásba helyezett. Ahab szerint ennek a folyamatnak csak így lehet véget vetni, ha Potter is kap egy csomagot, benne lánya ujjával. Ugyanakkor Carol tudomására hozta, hogy szándékában áll az egész Potter-bandával végezni, de ajánlatott tett Carolnak, ha otthagyja őket, nála munkát kaphat. Carol nem sokáig töprengett, úgy döntött, hogy elfogadja Ahab ajánlatát és csatlakozik hozzájuk, és szakít addigi szeretőjével, Maxszal, akiről közben kiderült, hogy megcsalja egy másik nővel. Így már semmi sem köti a Potterékhez. Ezután elárulta Ahabnak, hogy hol van a banda székhelye. Megbeszélés szerint az Ellenért fizetendő váltságdíj átadására másnap délután négy óra körül kerül sor a kempingben.
Másnap Carol elvitte Lucyt a Potter-házba, de az nem volt otthon, csak Laura, aki, amikor meglátta lánya sérült kezét, nagyon kétségbe esett. De Carol megnyugtatta, hogy ennek így kellett lennie, mivel férje elraboltatta egy bútoráruház-tulajdonos kislányát, és amikor a szabadon bocsátásáért követelt váltságdíj a szállító hibáján kívül nem érkezett meg időben, beváltotta fenyegetését és elküldte Jim Smithnek lánya levágott kisujját egy dobozban. Laura nem akart hinni a fülének, de Carol rábeszélte, hogy ne telefonáljon férjének, hanem a túszátadás napján négy óra tájban menjen oda lányával.
Ezzel egy időben Ahab egyik embere ugyanazon az úton vitte a váltságdíjat tartalmazó dobozt, mint előző alkalommal. De most több szerencsével járt. A telefonfülkében megkapta az utasítást és a játszótér szélén levő fal tetejéről Potter egy embere leemelte a dobozt és rövid időn belül megérkezett vele a kempingbe és a helyiség közepén levő asztalra tette.
Potter telefonált Smith-nek, hogy a váltságdíj megérkezése után Lucyt a közeli taxiállomáson egy kocsiba rakják és hazaküldik. De az események másképp alakultak, mert Ahab nem bízott meg Potterben.
Ez idő tájt Carol már a kempingben tartózkodott. Ahab lányát, Ellent is odavitték, hogy jelen legyen, amikor kicserélik a váltságdíjért. Nemsokára beállított Potter neje, Laura lányukkal együtt. Potter nem örült nekik és közölte velük, hogy rosszabbkor nem is jöhettek volna. De felesége megnyugtatta: – Tudom, van hozzá érzékem.
Potter ezután kérte Maxot, hogy a váltságdíjat tartalmazó dobozt tegye a széfbe. De az, miután megemelte a dobozt, elbizonytalanodott:
– Főnök, ez a doboz túl könnyű! Szerintem ebben egy cent nincs, nemhogy ötmillió dollár!
Ekkor Potter utasította helyettesét, hogy nyissa ki a dobozt. Amit láttak, mindenkiben általános megdöbbenést keltett. Kivéve Carolt, Laurát és Lucyt, akik már ismerték a doboz tartalmát. Potternek néhány pillanatra elállt a lélegzete. Nem akart hinni a szemének, de aztán dühösen kifakadt, hogy épeszű ember hogy mer ilyet tenni, amikor lánya életveszélyben van és váltságdíj helyett egy kislány ujját küldi el neki. Kérdőre vonta Carolt:
– Maga említette, hogy amikor étteremben dolgozott, ismerte ezt a Jim Smitht, aki ebben az étteremben törzsvendég volt és többször kiszolgálta őt! Tudna valami említésre méltót mondani erről az emberről, ami engem is érdekelhet?
– Jim Smith köztiszteletben álló személy, aki különböző rendezvényeken részt vesz feleségével és emberjogi szervezeteket támogat. De ezzel csak törvénytelen tevékenységét leplezi. Neki van a városban a legnagyobb droglaboratóriuma és a legtöbb dílere. Hatalmát a fél városra kiterjesztette. Legjobb barátja a kolumbiai drogbáró, Pablo Escobar, aki laboratóriumát kokainnal látja el. Azelőtt volt egy riválisa, Albert Anastazia, aki szintén kokainnal kereskedett, de Smith néhány hónappal ezelőtt bérgyilkosaival kivégeztette.
– Csak nem Ahabról van szó? – vágott közbe Potter.
– De igen. Ő most a dallasi keresztapa.
Potter egyik ámulatból a másikba esett.
– Emlékszem az esetre, de álmomban sem gondoltam, hogy Smith és Ahab egy ugyanazon személy! Erről mindenesetre tájékoztathatott volna!
Ezzel együtt tisztában volt vele, hogy végzetes hibát követett el és semmi elképzelése sem volt, hogy ebből hogyan másszanak ki. Fejük felett ott lebegett „Damoklész kardja”, hogy Ahab halálbrigádja mikor csap le rájuk.
Azon töprengett, hogy kinek az ujja van a dobozban. Ekkor felesége, Laura odaküldte lányát, hogy mutassa meg apjának sérült kezét. Amikor Potter meglátta lánya bekötözött kezét, azonnal rájött az igazságra. Hangosan felkiáltott:
– Szent ég, mit tettem! Ez megbocsáthatatlan – és átölelte lányát.
De felesége ettől nem hatódott meg és cinikus megjegyzést tett.
– Miért nem nyílik meg a föld, hogy poklok fenekén kössél ki?
De Potternek a legkisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy erre válaszoljon.
Ekkor hirtelen egyszerre vágódott ki a kempingiroda három ajtaja. Gépfegyveresek rohantak be és földre kényszerítették a bent lévőket, akiknek esélye sem volt a védekezésre. Az iroda ajtóit védő őrzőket Ahab emberei előzőleg távolról hangtompítós puskákkal kiiktatták. A bandatagokat a nők kivételével megkötözték. Néhány perc múlva nyílt a kemping ajtaja és Ahab lépett be. Rezzenéstelen, komor arccal, olyan volt, mint a balsors élő szobra. A teremben megállt az élet és síri csend lett. Minden tekintet Ahabra szegeződött, aki Potter felé fordult:
– Megkaptam lányom levágott ujját és a levélben közölt fenyegetését. És most maga szerint mi lenne a járható út? – vetette fel a kérdést Ahab. – Ezután csomagban küldözgessük egymásnak lányaink levágott ujjait?
De Potter csak állt szótlanul, lehorgasztott fejjel, mert igazság szerint a kérdésre semmi elfogadható válasza nem volt. Ekkor váratlanul kis közjáték kötötte le a bent lévők figyelmét. Ellen odament Lucyhez és azt mondta neki, hogy: – Legyünk barátok! –, majd összeölelkeztek. A harcedzett férfiakat meglepte az eset, a nők könnyeztek.
Ezután Laura megfogta lánya kezét és elindult a kijárat felé. Arra gondolt, hogy ha férjét nem is tudja megmenteni, legalább a lányát mentse meg. Kifelé menet egy pillanatra megállt és Ahabra nézett, aki fejével intett neki, hogy távozhatnak. Majd odaszólt Carolnak, hogy vigye haza Ellent.
Ebből Potter rájött, hogy Carol informálhatta Ahabot, hogy hol és mikor kerül sor a váltságdíj átadására. Potter neheztelésére, hogy miért követett el árulást, Carol elmondta, hogy aki miatt idejött, Max, megcsalta egy másik nővel, úgyhogy már semmi sem köti ide és ez után döntött úgy, hogy elhagyja a bandát, és különben sem veszi be a gyomra, hogy ártatlan gyerekeket csonkítsanak meg a váltságdíj meg nem fizetése esetén. Ekkor Max váratlanul megjegyezte, hogy legközelebb jobban meg kéne válogatni, hogy kinek a gyerekét csonkíttatják meg.
– De nem lesz legközelebb – vetette oda Ahab.
Ezután Potterék csapatát felrakták egy teherautó platójára és elvitték őket egy Dallas közelében levő elhagyott farm udvarára, ahol halomra lőtték őket. A halottakat két nap múlva egy hajléktalan találta meg és értesítette a rendőrséget. A rendőrség rövid időn belül azonosította a holttesteket, mindnyájuknak volt már priusza és szerepeltek a rendőrségi adatbázisban. A nyomozás nagy erőkkel indult, de hamar zsákutcába került. A teherautót, amivel a Potter-bandát szállították, megtalálták, de kiderült, hogy lopott volt. A rendőrség meg volt győződve, hogy bandák közti leszámolás történt. Az idők múltával nem történt áttörés a nyomozás során, a nyomozati anyag a megoldatlan ügyek irattárába került és azóta is ott porosodik.
Laura Farrel eladta házát és Lucyvel együtt nyomtalanul eltűnt Dallasból, azóta sem hallott róluk senki semmit.
Bortnyik Sándor: Konstruktivista kompozíció
Murva, repce, kapor:
illatok, tegnap, valahol.
Bár a mondattan zakatol,
a nyelvtan mellette csahol.
Az ige, mint egy magzat, nőttön nő.
Ha páska-vért lát, menekül az Öldöklő.
A magad ura nem lehetsz, lásd be,
rászorulsz, ráeszmélsz! Fáj-e?
Évszaknak évszak ez. Nyár-e?
Akkor Isten áldjon. Zárd be.
Stop. A murva forró, autók nincsenek.
Kavicsot dobsz. Nézegeted az íveket.
Majd egy kúthoz érsz. Jó az Úr.
Egy pillanatig tart a múlt.
Az élet, mint egy burok, a versre nő,
rárakódnak szöszök, pihék, hajak.
Szálanként fonod, szövöd:
fragmentumokból gombolyag.
Mindenen átsüt a szőnyegminta,
mint Henry James emléke az imán.
Mégis csak az én tenyeremtől
melegszik át a Bibliám.
És a műholdakat átjárja
a bűnről szóló tanítás.
Isten a karnagy, ez nem vitás!
1
Akár egy szöveghely, a madárfütty.
Ablak és lélek beszélget.
Pillanatba zárt Hang.
Sorsom az Énedbe vésett.
S ott a véraláfutásos ég.
Égbolt vérkeringése.
2
Meddig terjed bennünk a másik?
Mint egymásba oltódás.
Oldás, bosszantás.
3
Egy elhangolt este?
Semmi szakadás?
Megfosztva, leleplezve?
A beszélő megművelte nyelv.
4
A hervatag kék megunja a lágyságot.
Elmos egy csészét a kávé-reklám alatt.
Egy fél vajas kenyérért
odagondolja az égbe a Nap.
A viharos sivatagi szél zúgva kavarta az udvarunkon a homokszemeket, amelyek őrült, vad táncot lejtettek a száraz levegőben. A személyzet behúzódott a cselédszobákba, csak a fegyveres őreink maradtak kint. Nem sajnáltam őket. Apám busásan megfizeti mindet. Az a dolguk, hogy védjenek minket, és ha kell, álljanak vigyázz állásban fegyverrel a kezükben a legnagyobb homokvihar idején is!
A sofőrünk kint hagyta az egyik Rolls Royce-t az udvaron. Ha bármi baja lesz annak az autónak a homokvihar miatt, nem lesz irgalom se a sofőrnek, se a családjának! A mi országunkban kegyetlenül megbüntetjük a felelőtlen embereket! Példát kell statuálnunk a többieknek, különben a fejünkre fog nőni az egész nép és ezt mi a saját jólétünk védelme érdekében nem engedhetjük meg magunknak!
Apám lépett be a szobába. Szokás szerint egyenruhában volt, amelyen roskadoztak a kitüntetések. A legtöbbet ő adta saját magának. Mióta elkezdett kopaszodni, inkább leborotváltatja mindig a fejét a fodrászunkkal. Jó ötlet volt, mert így sokkal tekintélyesebbnek és erősebbnek tűnik a népünk előtt. A százkilencven centis magasságát mindig irigyeltem. Én csak százhatvan centiméter vagyok. A magasságomat sajnos anyámtól örököltem, aki pár hete halt meg rákban. Javasoltam apámnak, hogy végeztesse ki az orvosokat, akik nem gyógyították ki belőle, de ő nemet mondott. Ha átveszem apám helyét az ország élén, az lesz az első dolgom, hogy akasztófára juttatom őket, amiért nem mentették meg az anyámat.
– Szervusz! Boldog újévet!
– Jó reggelt, apám! Neked is!
– Jól aludtál?
– Jól, de kissé mérges vagyok a sofőrre! Kint hagyta a Rolls Royce-t az udvaron, pedig tudtuk, hogy jön a homokvihar!
– A feleségénél megindult a szülés. Én mondtam neki, hogy hagyjon itt csapot-papot és menjen a kórházba!
– Majd csinál másik gyereket! Egy gyereket lehet pótolni, de egy ilyen drága autót nem!
– Tudnánk pótolni az autót is. Jól jövedelmeznek az olajkútjaink. Te pedig ne becsüld le a népet, mert nekik köszönhetjük a vagyonunkat!
– Akkor miért ölettél meg annyi embert közülük?
– Meg kellett nekik mutatni, hogy ki az úr az országban! Most már tudják. Ma újabb esztendő kezdődik. Amikor anyád meghalt megfogadtam, hogy idén nem öletek meg senkit. Éppen elég vér tapad már a kezemhez. A vagyonunkat már nem kell tovább növelni, mert már annyi pénzünk van, hogy saját magát gyarapítja.
– Minél jobban öregszel, annál gyengébb leszel!
Apám az ablakhoz lépett és nézte a vidéket. A homokvihar elállt, de odakint a sivatagi tájat teljesen átformálta. Mifelénk teljesen felesleges dolog térképeket rajzolni, mert a táj naponta változik. Valahol messze látszott a főváros. Már régen kiköltöztünk onnan, mert az ottani kastélyunkban nem fért el a húsz Rolls Royce és külön cselédszobákat építtettünk a háromszáz fős személyzetnek.
A város felől puskaropogás hallatszott, utána robbanások rázták meg a földet. Bent robbantottak a városban, mégis éreztük mi is a talpunk alatta, ahogy mozog a föld. Füstfelhők és lángcsóvák tűntek fel a város fehérre meszelt épületei között.
– Mi történik ott?
Apám állt az ablakban és az egyre nagyobb füstoszlopokat figyelte.
– Harcol a nép a szabadságért.
– De aki szabad, az szegény is! A szabad népnek nincs pénze!
– Az elnyomottaknak még annyi sincs! Te mindig csak a pompát és a gazdagságot láttad, de a nép évtizedek óta éhezik.
– Miért éhezik a nép?
– Azért éhezik, hogy neked legyen mit enned! Amit a néptől elvettem, azt neked adtam. Tudod te, hány embert lehetne jóllakatni egy Rolls Royce árából? A nép megunta nézni, hogy mi jól élünk, ők pedig nem! Kitört a forradalom!
– Akkor verjük le!
– Megfogadtam, hogy idén nem tapad vér a kezemhez.
– Akkor mindannyian meghalunk!
– Nem, ha most azonnal elkezdesz csomagolni! Elhagyjuk az országot!
– Csak nem akarsz mindent itt hagyni ezeknek?
– A számomra legértékesebb dolgot magammal viszem. Téged.
Apám szeretetteljes pillantásokkal bámult rám. Ezt a keménykötésű embert még soha nem láttam így nézni. Mit akar tőlem? Most egy ostoba fogadalom miatt mondjak le mindenről, amihez eddig hozzászoktam? Mondjak le az eddigi életemről? Akkora hadseregünk van, hogy simán vérbe tudnánk fojtani a lázadást, de nem tesszük!
Néztem mögötte az ablakon keresztül a lángba borult várost. Egyre több épület repült a levegőbe és ő csak állt és nem érdekelte. Szó nélkül hagyná a birodalmat, amelyet felépített darabokra hullani!
Az egyik őr a levegőbe lőtt. Odaléptem én is az ablak mellé és néztem a feldühödött tömeget, ahogy rohan a kastélyunk felé. Az őrök az ablakot nézték és várták apám jelét, de ő nem adta ki a tűzparancsot. Hagyta, hogy közelebb jöjjön a fegyverhez jutott csőcselék. Elegem lett az egészből és lekiáltottam.
– Tűz!
Az őrök továbbra is bizonytalanul nézték apámat. Hol a felénk rohanó tömegre, hol ránk néztek és bámulták az ablakot, de nem lőttek.
Az őrség parancsnoka lépett be a szobába. Megragadtam a grabancánál fogva és a falhoz szorítottam.
– Kiadtam a tűzparancsot! Miért nem teljesítik?
– Engedjen el! – sziszegte a fogai között és közben éreztem, hogy egy pisztoly csövét dugja bordáim közé.
Apám egykedvűen állt és nézte a felénk hömpölygő egyre nagyobbnak tűnő tömeget. A parancsnok fejével intett, hogy álljak oda apám mellé.
– Az őrség átáll a felkelők oldalára! Önök a foglyaink! – elővette a rádióját és beleszólt. Engedjétek be őket és mondjátok meg, hogy a diktátort foglyul ejtettük!
– Miért árult el minket?
– Ez az egyetlen esélyünk, hogy túléljük a forradalmat!
– Önök előbb halnak meg, mint mi! – mondta apám olyan kedélyesen mosolyogva, mintha nem épp most akarna minket felkoncolni a nép.
– Miről beszél?
Az őrök kinyitották a kaput és mielőtt bármit is mondhattak volna, a feldühödött nép nekik esett és szinte egytől-egyig mindet agyonverték.
– Nem tudta, hogy a hatalom kiszolgálói csak nagyon ritka esetekben nem buknak a hatalommal együtt?
Léptek dübörgésének zaja hallatszott a lépcsőn. Hamarosan nagy robajjal betörték az ajtót. Vagy tízen álltak a szobám ajtajában. Az egyik fickó, amint meglátta az őrparancsnoknál a pisztolyt, azonnal lelőtte. Mi apámmal felemeltük a kezünket. Minket nem bántottak, csak megkötöztek és elhurcoltak abba a börtöncellába, ahol most ezeket a sorokat írom.
Apámnak volt egy fogadalma és arra fizetett rá, hogy betartotta. Nekem is van egy fogadalmam! Ha egyszer kiszabadulok innen, bosszút fogok állni a népen, amelyik tönkretette az eddigi nyugodt életem!
Sajnos nem sok esélyem van a szabadulásra. Odakint, a börtön előtti téren a nép felszabadított mesteremberei fütyörészve ácsolják az akasztófámat.
Itt a tavasz. Rövidülnek a szoknyák.
Nyugszik a Nap, megnyújtja az árnyat.
Fák tehetetlenül illatuk ontják…
Hajléktalanok kunyerálnak.
Itt vagyok én is. Nekidőlve a fának.
Madarak telepítik a lombját.
A csövesek odaszólnak a lánynak
s én tehetetlen nézem a combját.
Uitz Béla: Konstruktivista kompozíció arany és ezüst gömbbel
András az ötvenes éveit taposó, akkurátus és szigorú ember volt. Feleségével, Annával a falu közepén laktak egy takaros házban. A falu egy utcából állt. Mindegyik házhoz egy keskeny földsáv tartozott, a házzal szemben. A parcellákat a legelőből törték föl, azért hogy minden családnak legyen egy kis konyhakertje. Más lehetőség nem volt, mert a falu egy hegyekkel-dombokkal szegélyezett völgyben terült el. Az egyetlen művelhető, sík területet a legelő jelentette.
Szóval, András akkurátus ember volt. Erre a legjobb bizonyíték, hogy az ő parcellájának területe húsz év múltával sem változott, míg a többi tulajdonos minden évben egy-egy ásónyom szélességet bekebelezett a legelőből. Persze a karókat minden alkalommal az éppen aktuális mezsgyére ütötték le. Neki nem kellett új karót beütni, mert az igaz, hogy az eredeti már rég elkorhadt, de Andrásék földjének végében egy galagonyabokor jelezte a régi határt.
A faluban azt mondták róla, hogy lusta, vagy csak azt, hogy egyszerűen bolond. A szemébe nem nagyon merte senki sem mondani, mert tiszteletet parancsoló termete volt. Viccelődni meg egyáltalán nem lehetett vele, de még Annával, a feleségével sem. Mogorva emberek voltak. Egymáshoz is csak szükség esetén szóltak. A ház előtt ülve, vagy a veteményest kapálgatva már föl sem kapták a fejüket, ha gyerekzsivajt hallottak, csak magukban sóhajtottak egyet. Több mint harminc éves frigyüket nem kísérte gyermekáldás. Megkeseredtek.
A falu végén egy viskó állt. Egy nincstelen, emberi méltóságát teljesen elveszett család lakta: férj, feleség és Szutyok, az ötéves forma gyerek. Anyakönyvezett nevét senki sem tudta, de nem is érdekelt senkit. Szutyok koszos, rongyos ruhákban járt, haja a zsírtól összetapadt, bordái kilátszottak, állandóan folyt az orra, ám a szemében különös fény égett. A falubeli gyerekek csúfolták, a felnőttek elkerülték. A sors utolérte szüleit: egyszer úgy elaludtak a pálinkás butykos mellett, hogy többé fel sem ébredtek.
Szutyok kitaszított lett. Faluszerte azt beszélték, hogy el kellene vitetni az árvaházba. Egy ilyen beszélgetésbe hallgatott bele Anna. Otthon elmondta a férjének. Percekig némán néztek maguk elé, majd egymásra tekintettek, és tudták, mit fognak csinálni. Magukhoz vették a kisfiút. Az embereknek megoszlott a véleményük. Volt, aki azt mondta, hogy „zsák a foltját…”, meg, hogy „most megtudják, hol lakik a magyarok istene…”, és olyan is volt, aki nem szólt, de magában megértette Annáékat.
Megmosdatták, tiszta ruhában járatták, enni adtak neki és szerették, mert Szutyok szemében az a különös fény úgy égetett, hogy könnyet csalt az ember szemébe, és bele is borzongott, aki sokáig nézte.
Egy vasárnap kézen fogva, szépen kiöltözve igyekezett a család a templomba, ahová azelőtt sosem jártak. A nép egy kicsit morgolódott, susmorgott, de a mise után sokan odamentek hozzájuk, köszöntek nekik, sőt még beszédbe is elegyedtek velük. Pár hónap múlva pedig már nemcsak tisztelték, de meg is kedvelték ezt a különös családot.
Eljött az ősz, az ásás ideje. András vállára vette az ásót, és a vigyorgó Szutyokkal neki indultak. A munka gyorsan haladt, könnyű ásás volt. Késő délutánra a mezsgyéhez értek. András megállt, nézte a szúrós galagonyabokrot és elgondolkodott. Eljött az ideje, hogy megnagyobbítsa a kertet. Ahogy közeledett az ásóval, ingujja beleakadt a tüskés ágba. Amint kiszabadította ingét, a bokor mélyéből furcsa neszre lett figyelmes. Csendben maradtak, egyszer csak az ágak közül egy törékeny madárka bújt elő, és repült fel. Finoman félre húzták a gallyakat. A bokor közepén meglátták a fészket. A rozsdafarkú párja remegve ült fészkében.
A férfi a gyerekre nézett, vállára vette az ásót, és anélkül, hogy egy szót is szóltak volna hazaballagtak.
Uitz Béla: Az emberiség