Bortnyik Sándor: Kávéházban olvasó férfi
– Jó napot kívánok!
– Jó napot kívánok! Megkaphatnám a sorszámát?
– Ó, de szeles vagyok! Persze, tessék.
– Köszönöm. Miben segíthetek?
– Az egyik tévéreklámban láttam az igen kedvező kamatozású új személyi kölcsönüket…
– Jobb helyre nem is jöhetett volna! Valóban, a többi bankhoz viszonyítva – ahol, hangsúlyozom: azonnal átvernék Önt valami ócska, szemfényvesztő ajánlattal –, mi, igazodva a ma emberének korszerű igényeihez, és, természetesen a pénztárcájához, alkottuk meg ezt a konstrukciót.
– Ez kell nekem! Tudja, elromlott a mosogatógépünk, és kéne már egy jó plazmatévé is.
– Remek! Mi segítünk a bajbajutottaknak. Önnek lesz új mosogatógépe és új plazmatévéje, ha a fene fenét eszik, akkor is. Örül neki?
– Valósággal madarat lehet fogatni velem!
– Néhány papírocskát azért ki kell töltenünk.
– Hajrá, vágjunk bele!
– Jó. Dolgozik?
– Igen, kozmetológus, fotológus és fénymásológus vagyok egy multinacionális cégnél. A párom ugyanitt raktárügyi szakasszisztens.
– Ez mind számít. Mennyit is szeretne?
– Ötszázezer forintot.
– Tehát félmilliót, helyes. A papírjait kérném.
– Tessék.
– Köszönöm. Igen, igen, jó. Akkor én most fénymásolgatnék egyet, ha nincs ellenére.
– Már hogy is lenne, hisz mondtam: fénymásológus is vagyok, hihi…
– Nos, itt vannak az Ön papírjai, tegye el, a többit meg olvassa át és írja alá, legyen szíves. Nem mintha nem bíznánk meg vakon az ügyfeleinkben, de a törvény az törvény.
– Egyetértek Önnel. Én pedig átolvasom, nem mintha nem bíznék Önökben, csak a miheztartás véget, tudja.
– Tudom.
– Nos, tehát ezek szerint 24 hónap alatt kell visszafizetnem az összeget, heti 10000 forintjával.
– Jól látja, Hölgyem. És, amennyiben nem fizetné az egyik héten az adott részletet, azonnal birtokba vesszük a lakását, úgyszólván örökre a miénk lesz, Önök pedig mehetnek, ahová tudnak. De ilyen természetesen nem fordulhat elő, hisz mi bízunk az ügyfeleink lojalitásában.
– Igen, ez teljeses érthető, sőt jogos is. Miután kitöltöttem, mikor utalják a pénzt?
– Akár azonnal.
– Ez csodálatos! Ezt a gyorsaságot. Tessék, átolvastam őket és aláírtam mindet.
– Igen, rendben, jó… Készen is vagyunk! Utalhatom máris?
– Ö… Csak utalni bátorkodott, hogy ha nem fizetem a…
– Az nem utalás volt. Az egy következmény, így akarjuk serkenteni az ügyfeleinket, hogy fizessenek.
– És, ha elbocsátanak a…?
– Akkor felvesz, szintén tőlünk egy kedvező kamatozású hitelkiváltó csomagot, és – ennyi. Láthatja, mi mindenre gondolunk.
– Megnyugodtam. Utalhatja!
Bortnyik Sándor: Kávéházban olvasó férfi
A Császár Őfelsége f. hó 22-én tartott körmenetén kisebb incidens történt, amellyel kapcsolatban széles körű nyomozásra adtam utasítást. A nyomozás eredményét a következőkben kívánom jelenteni.
Mint ismeretes, a Császár Őfelsége f. hó 22-én kegyeskedett a népnek bemutatni az új ruháját, amelynek anyagát két derék és köztiszteletben álló takácsmester szőtte, s amelyet maga e két mester varrt meg, a Császár Őfelsége legnagyobb megelégedésére. Munkájukat a Császár Őfelsége a „Császári Udvari Főtakács” cím adományozásával kegyeskedett elismerni. A szövetet és az elkészült ruhát a körmenet előtt megvizsgálta több Miniszter Úr, valamint a Főhopmester Úr, és valamennyien gyönyörűnek találták. Ismeretes egyébként, hogy varázsszövetről van szó, amelyet csak az nem láthat, aki buta vagy méltatlan a tisztségére.
E megnyugtató előzmények után mégis történt egy sajnálatos incidens a fönt említett körmeneten.
A tömegben elvegyült, és a bűncselekmény színhelyének közelében tartózkodó nyomozóink, valamint több ügynökünk egybehangzó jelentése alapján megállapítható, hogy egy körülbelül hat-hétéves korú fiúgyermek a körmenet láttán a következő kijelentést tette: „De hiszen nincs is rajta semmi!”
Apja, ahelyett, hogy illő eréllyel rendreutasította volna a gyermeket, aki fiatal kora, tapasztalatlansága és képzetlensége miatt nyilvánvalóan butának minősül, és mint ilyen valóban nem láthatta a császár új ruháját, nyomozóink és ügynökeink egybehangzó jelentései szerint a következőket mondta: „Emberek, halljátok, mit mond az ártatlanság? Nincs is rajta semmi! Ez a kisgyermek azt mondja, nincsen rajta semmi!”
Ezután a körülöttük állók közül többen harsányan nevettek, és azt kiáltották, hogy „Nincs is ruha a császáron! A császár meztelen!”
Nyomozóink gyors és szakszerű közbelépéssel megelőzték a nagyobb mérvű rendbontást. Ennek során ötvenhét őrizetbe vételt eszközöltek, minek eredményeképpen a nevetés megszűnt, és a körmenet a továbbiakban az előzetes forgatókönyv szerint rendben lezajlott.
A kihallgatások során a gyermek és az apja a terhükre rótt kijelentések megtételét elismerték. Védekezésül elmondták, hogy az ő mondataikban nem szerepelt a Császár Őfelsége neve, a „nincs rajta semmi” kifejezést nem a Császár őfelségére értették. Ám hogy kire vagy mire, azzal kapcsolatban eltérő és ellentmondásos válaszokat adtak, ami egyértelműen bizonyítja bűnösségüket.
Az őrizetbe vettek többsége ugyancsak elismerte a neki tulajdonított kijelentéseket, ám ezek az emberek védekezésükben azt állították, hogy csupán a gyermek és az apja szavait ismételték. E tekintetben is többrendbeli ellentmondás esete forog fenn, mivel néhányan, nyilvánvalóan abból a célból, hogy önmaguk bűncselekményének súlyát kisebbítsék, olyan vallomást tettek, amely szerint már a gyermek, majd később az apa is kimondta a Császár Őfelsége nevét, a „nincsen rajta semmi” kifejezéssel összefüggésben. Nyilvánvaló, hogy ezt a hatóságok félrevezetése céljából állítják. Ezt bizonyítja, hogy a fentieket egymásnak ellentmondóan, és a tömegben elvegyült nyomozóink és ügynökeink pontos, egybehangzó jelentésétől eltérő módon idézik. Egyébként valamennyien megbánást tanúsítottak ugyan, de megbánásuk őszinteségével kapcsolatban alapos kételyek merülhetnek föl. Kívánatos tehát, hogy fölépülésük után valamennyien bíróság előtt feleljenek az általuk elkövetett bűncselekményekért.
Vannak néhányan, akik egyenesen tagadják a terhükre rótt kijelentések megtételét, azt állítva, hogy nem is tartózkodtak az incidens közelében. Ez egyébként teljesen képtelen ellentmondás, hiszen őrizetbe vételük kizárja ártatlanságukat. E megrögzött tagadók csoportja azonban, nyomozóink szakszerű tevékenysége következtében napról napra fogy, és alapos okom van föltételezni, hogy egy-két napon belül valamennyien elismerik bűnösségüket.
Az incidens egy kiskorú egyén spontán akciójának minősíthető, és amennyiben azt magasabb államérdek nem indokolja, nincs okunk mögötte a Császár Őfelsége elleni összeesküvést föltételezni.
Végezetül meg kívánom jegyezni, hogy a körmenet biztosításában részt vevő nyomozóinkat és ügynökeinket, valamint biztonsági szerveinket az incidenssel kapcsolatban mulasztás nem terheli.
A 100 évvel ezelőtti 133 napos Magyar Tanácsköztársaság emlékezete.
Harcot és dögvészt aki hoztál
Babonás, régi századokra,
Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap,
Reám ragyogva.
Csupa gyászt és feketét látok,
Amint halódva széttekintek:
Éjszakás, gonosz, részeg balsors
Űz, kerget minket.
Sokáig lesz, sokáig tart még
A régi sors, a régi átok?
Késlekedő, tunya, vörös Nap,
Hozzád kiáltok.
Nem akarok dühvel meghalni,
Ajzott és visszatartott ívvel,
Remény nélkül, fekete gyásszal,
Fekete szívvel.
Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap,
Míg gyűlölök, vagyok és élek:
Hatalmasabb, pusztítóbb lennél,
Hogyha én nézlek.
S ha te rám néznél, lángot küldnél,
Amiként az meg vagyon írva,
A gazokra. És én nyugodtan
Dőlnék a sírba.
„A kormány lemondott. Azok, akik eddig is a nép akaratából és a magyar proletárság támogatásával kormányoztak belátták, hogy a viszonyok kényszerítő ereje új irányt parancsol. A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletariátus veszi a kezébe. A fenyegető termelési anarchia mellett a külpolitikai helyzet is válságos. A párizsi békekonferencia titokban úgy döntött, hogy Magyarországnak csaknem az egész területét katonailag megszállja. Az antant misszió kijelentette, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekintik. Az ország további megszállásának nyilvánvaló célja, hogy Magyarországot felvonulási és hadműveleti területté tegyék a román határon harcoló szovjethadsereg ellen. A mitőlünk elrabolt terület pedig zsoldja lenne azoknak a román csapatoknak, amelyekkel az orosz-szovjet hadsereget akarják leverni. Én, mint a Magyar Népköztársaság ideiglenes elnöke, párizsi konferenciának ezzel a határozatával szemben a világ proletariátusához fordulok igazságért és segítségért, lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népi proletáriátusának.”
1919. március 21.
A novembertől márciusig lezajlott hazai események, tömegmegmozdulások, s a nemzetközi helyzet, az ország külpolitikai viszonyainak alakulása az SZDP vezetőit a kommunistákkal való tárgyalásra kényszerítették. A kommunisták – az SZDP-vel való egyesülés árán – megragadták a hatalmat és kikiáltották a proletárdiktatúrát.
A proletárdiktatúra bukásának okai, sajnos, csírájukban már ekkor, a kikiáltás pillanatában fellelhetők. Többen is aggályoskodtak, vajon az új párt ura tud-e lenni a helyzetnek. A Kommunisták Magyarországi Pártja és a néptömegek között a kapcsolat még nem volt elég mély, a munkások öntudatának fejlődése nem tudott lépést tartani az eseményekkel. A kommunisták forradalmi bátorsága mégis előrelendítette a fiatal pártot, a nemzetközi helyzet és a belső viszonyok helyes ismeretében nem haboztak a dolgozó nép hatalmát létrehozni, a tanácsköztársaságot megteremteni.
Az egyesült párt ideológiai programja nem kristályosodott ki és nem is lehetett egységes. A szocialista világnézetet elég tágan értelmezték. Különböző nézetek harcoltak egymással, különösen a beolvadt szociáldemokrata tagságban: „A szociáldemokrata vezetők szavakban elismerték a leninizmust és megtagadták a szociáldemokratizmust, de a valóságban megőrizték reformista és opportunista nézeteiket… kispolgári, békülékeny magatartást tanúsítottak a burzsoáziával szemben…” Az egység tehát csak formailag létezett, s a jobboldali szociáldemokraták kezdettől fogva a proletárdiktatúra ellen agitáltak a párton belül is.
Az államapparátusban igen kevés volt a kommunista. Magában a kormányzótanácsban is csak kettő (Kun Béla és Vantus Károly), bár a későbbi időben a népbiztosok és helyetteseik között a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták többségbe kerültek. A szociáldemokrata centristák és a jobboldali szociáldemokraták nagy erőt képviseltek, és nem a gyönge pártszervezetek erősítésére, hanem a szakszervezetek előtérbe tolására törekedtek.
A kommunisták ezenkívül sok jóhiszeműséggel, előlegezett bizalommal viseltettek a szociáldemokrata jobboldali csoportok iránt. Nem őrizték meg kellő eréllyel a párt tisztaságát a proletárdiktatúráért folytatandó küzdelemhez.
A legreakciósabb rétegek fiait leszámítva az egyetemi ifjúság demokratikusan gondolkozó része, élen a galileistákkal, egységesen állt a proletárdiktatúra mellé. Kétségtelen, hogy az értelmiségi ifjúság általában balra tolódott, de tény az is, hogy ez nem jelentette ugyanakkor általában a galileisták még erősebb radikalizálódását.
A március 23-ára tervezett tiltakozó gyűlés egészen más feladatot kapott. Március 22-én a közoktatásügyi népbiztosság elé vonultak a proletárdiktatúrát éltetve, és kijelentették: „… a diákság a mai forradalom lelkes híve”. A március 23-i gyűlésen az egyetemi ifjúság, középiskolások, ifjúmunkások hatalmas tábora gyülekezett a Múzeum-kertben. Vidéki küldöttek is érkeztek, például a selmecbányai és kassai főiskolákról. Itt együttesen megválasztották 30 tagú direktóriumukat, és a már előbb megfogalmazott követelésekkel indultak a közoktatásügyi népbiztosságra. Kimondották a magyar közép- és főiskolák diákságának és az ifjúmunkásságnak egységes szervezetbe olvadását; szikratáviratban értesítették a világ szocialista diákságát a magyar eseményekről, s hasonló tömörülésre szólították fel őket.
Az adott pillanatban helyes volt a diákság, ifjúmunkások országos nagy szervezetbe tömörülése, mert így az új hatalom mellé állásukat méltó formában fejezhették ki. Hiba volt azonban, hogy az országos ifjúsági szervezet mamutszervezet maradt. A különböző ifjúsági szervezetek így teljesen felolvadtak, s a különböző szakmák, iskolatípusok ifjúsága nem tudta speciális kívánságait, problémáit megtárgyalni, érdekeit képviselni, a felvetődő kérdéseket jól és gyorsan megoldani. Politikai szempontból helyes volt az ország egész ifjúságának csatlakozását így demonstrálni. Az összefogó direktóriumon belül azonban lehetőséget kellett volna hagyni a különböző szakmák, iskolatípusok szervezeteinek, hogy hagyományaik alapján megfelelő egyesületi életet alakítsanak ki. – A kultúrpolitika irányítói később megszüntették e hibát, s helyes elvi alapokon hozták létre újból a direktóriumot.
Március 23-án az összegyűlt öt-hatezer főiskolai ifjú, egyetemi hallgató – budapestiek, selmecbányaiak, kassaiak, ifjúmunkások –, fiúk-lányok zárt sorokban vonultak fel. A direktórium három választott küldöttje pedig Kunfi közoktatásügyi népbiztosnak átnyújtotta az ifjúság közös szervezetének követeléseit. A kívül maradt hatalmas diáksereg közben a proletárdiktatúrát éltette.
A diák-direktórium kezébe kapta az összes egyesület feletti rendelkezés jogát. Március 23-án munkához is látott, lefoglalta az összes menzát, segítőegyesületet s egyéb intézményeket, azok épületeit, pénzkészletét, s mindegyikhez két direktóriumi tagot delegált. Már a következő hónapokban minden reászoruló hallgató részére vagy természetbeni (lakás, ruházat) vagy pénzbeli segély folyósítását kezdte meg, s a memorandum biztosíték volt arra, hogy ennek alapján valóban jó munka indul meg a hivatalos helyeken.
A közoktatásügyi népbiztosság (KN) is tett intézkedéseket az egységes ifjúsági szervezet érdekében:
A népbiztosságon kommunista munkatársak (elsősorban volt galileisták) bevonása, az osztályok átszervezése már az első napokban éreztette hatását. A népbiztosságon dolgozott a gyermekszociális ügyek osztályvezetője, Kelen Józsefné; az ipari munkásképzés osztályán, mint az ifjúmunkások képviselője, Lékai János; a diákszociális ügyeket pedig Haász Árpád intézte.
Április 1-ével egymás után jelentek meg a Forradalmi Kormányzótanács első vonatkozó rendeletei. A nevelési és közoktatási intézeteket az állam köztulajdonba vette; április 2-án intézkedtek a tudományegyetem újjászervezéséről, új tanulmányi rendjéről, amelyben a „diákság szociális és tanulmányi érdekeit… teljes mértékben” biztosítani ígérték. Április 6-án a népbiztosság lefoglalta s állami kezelésbe vette a diákszállókat, diákmenzákat.
Az egyetemeken új tanárok kinevezésére került sor, közöttük igen sok, a galileisták által kedvelt, társadalomtudományokkal foglalkozó tudós.
Április közepén intézkedtek a munkásosztály világnézeti továbbképzésének, a felnőttoktatás új alapokra helyezésének kérdésében.
Ezzel a cél: a munkásság művészeti, irodalmi és filozófiai ismereteinek nagyarányú fejlesztése lett volna.
Az ipari tanulók oktatásának kérdése a diákszociális ügyosztály munkájának homlokterében állt. Alighogy munkába kezdett, igyekezett az ifjúmunkások számára szakmailag és ideológiailag megfelelő tanítókat, előadókat kiválogatni. Ezért kiemelte az egyetemi – középiskolai – diákok közül az ilyen téren legképzettebbeket, szám szerint ötvenet, s őket „szociális kiképzésben” részesítette. A kiképzés célja „a kommunista agitáció” anyagának elsajátítása, s ehhez szükséges – mondja a tervezet –, hogy a kiválasztottak „tudományos képzettséggel fegyvereztessenek fel”. Harminc előadásból állott egy-egy tanfolyam, amelyeken a marxizmus tanításai mellett a kommunista társadalom berendezését is megismerték. (A tanfolyam előadói között Kőhalmi Béla személyében volt galileistát is találunk.)
E tanfolyam után indult meg az Ifjúmunkás Propaganda Ügyosztály szervezésében az ifjúmunkások szervezett múzeumlátogatása. A harminc tagból álló csoportokat képzett előadók vitték az Iparművészeti, Nemzeti, Szépművészeti, Néprajzi Múzeumba.
A diákszociális osztály a diákságnak elsősorban nem pénzbeli, hanem természetbeni segélyt nyújtott, lakás, könyv, ruhanemű formájában. Diákmenzák egész sora létesült, melyeken egyenként 2-3 ezer diák étkezett naponta. Ezek a főiskolai diákok és ifjúmunkások számára készültek, s egészen mások voltak, mint a régi állami vagy felekezeti étkezőhelyek, ahol nagyobbára vallási hovatartozás szerint étkeztek a főiskolás diákok. Nem voltak „zsúfoltak és piszkosak” sem, mint addig a munkásifjak tanoncotthonai.
Hatalmas arányú munka indult meg más szociális vonatkozásban is: diákkórházak, diákotthonok nagyarányú szervezése folyt. Könyvtárak, laboratóriumok rendelkezésre bocsátására is gondoltak a tanulmányi eredmények emelése érdekében. Már márciusban 1500 egyetemi hallgató kapott megfelelő lakást, 4000 étkezett menzákon, a szegénysorsúak havi 300-350 korona segélyt, illetve ösztöndíjat kaptak. (A 90-120 korona teljes ellátás díja, s a 60 korona lakbér mellett elég szép összeg maradt ebből az egyéb felmerülő kiadások fedezésére.)
A szegénysorsú egyetemi hallgatók régi panaszán, a tankönyvekkel, segédkönyvekkel, jegyzetekkel való ellátáson mindjárt az egyetemi félév indulása utáni harmadik napon segített a tanácskormány. Rendelet szabályozta a jegyzet-, tankönyvkiadást, s a velük kapcsolatos kérdéseket.
1 In.: Új vizeken járok, Gondolat, Budapest 1960. [vissza]
Bortnyik Sándor: Zászlóvivők
Új isten szól hozzátok emberek!
Nem templomok setét hajóin úszó
Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
Barnult szentképek arany keretéből,
Nem oltárok gyertyái közt fehérlik
Alabástrom közönnyel hallgatag,
Hívők csókjától koptatott szobor,
Nem méla, hosszú, vont litániák
Cukros hullámát untan szürcsölő
Egek lakója is!
Nem!
Új isten ez!
Új isten szól hozzátok emberek!
Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
Nagy messze tőlünk, titkos ismeretlen,
Ki arca elé vonta az eget,
Mint egy hűvös, nagy, kékselyem palástot,
Nem!
Óh de nem is föld bálványa Ő,
Mint ama Mammon, aki ült hizott
Gőggel rajtunk s szájától milliom
Élősdi csáp kígyózott szerteszét
S a szürcsölő, szívó karok befonták
A szűzek testét s feltörték finom
Velőért a költő zengő agyát
S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva
Átkúsztak a robotos termek odván
S felitták mind a könnyet és az átkot
S a lomha Rémben mind aranyra vált ez
És új éhséggé, bár a telt belek
Már a nehéz aranytól eldugultak
S a rothadó nagy testre már kiültek
Félelmes és aranyló hullafoltok…
Most új isten szól néktek, emberek!
A véres földnek vére szülte Őt,
A sok kiomlott, sűrü, keserű
Vér összeállt a fájó földeken,
Testté tapadt, alakká tornyosult,
Vérszínű, nagy mezítelen alakká,
Ki országlépő-tágra tárja lábát
S Földet rengésre tépő hangja zeng
Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
„Im eljöttem!
Eljött a Vörös Isten!”
És megy s dörgő léptére messze reszket
A sárga Szajna s medréből kicsap,
Jerikhós visszhangot ver vén Westminster
S az Óceán zöld üvegén vörössen
Előre rezg ezermérföldes árnya
S átfogja a Fehér Ház vak falát…
Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
A szíved hajtó élő, drága nedv,
A diadalmas vörös lüktetés
A mi bús vérünktől is gazdagult
S világra ömlő harsonád sodrába
Gyötört torkunk reszkető hangverése
Szerényen s mégis segítve simul:
A kicsiny, árva magyar jaj-patak
A messze zengő, nagy moszkvai árba,
Mely most tisztára mossa a világot:
Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Te istenek közt új és proletár
Formáld boldoggá pörölyös kezeddel –
Emelj minket roppant tenyereidre,
És a magad képére gyúrj át minket!
1 Első megjelenés: Nyugat, 1919. 7. szám [vissza]
A tanácskongresszuson elhangzott éles bírálatok után júliusban kampány folyt a korrupció ellen, amelyben Lukács környezetéből Lengyel József és mások is részt vettek. Lukács cikke mintegy elvi alátámasztása a kampánynak.
Mi a korrupció? Röviden összefoglalva az, hogy azok az emberek, akikre a közösség érdekeinek védelme van bízva, ezt a rájuk bízott hatalmat a maguk (esetleg barátaik, hozzátartozóik) érdekeinek előmozdítására használják fel. De korrupció az is, ha látják és eltűrik, hogy mások így használják fel a kezükbe adott hatalmat.
Korrupció eddig minden társadalomban volt. Sajnos – meg kell azt nyíltan mondani – van korrupció a proletárdiktatúrában is. Ámde nagy különbség van aközött, hogy az elmúlt vagy a most fennálló társadalomra nézve állapítjuk meg, hogy van benne korrupció. Nagy a különbség főleg azért, mert a régi társadalomnak természetes velejárója volt a korrupció, míg a mi társadalmunkban a korrupció betegséget, mégpedig gyógyítható betegséget jelent. Mert minden eddig fennállott társadalmat az egyéni érdek és a közösség érdekeinek ellentéte jellemezte. Még ha el is tekintünk a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok érdekellentététől, és a közösség érdekein, mint azt a burzsoázia ideológiája mindig tenni szokta, kizárólag az uralkodó osztály érdekeit értjük, még akkor is szemben állottak egymással egyéni érdek és osztályérdek. A kapitalizmus társadalmát a profitéhség mozgatta. Nem csoda tehát, hogy azok az egyének, akik a társadalom fizikai és szellemi erőszakszervezeteit vezették, akiknek feladata az osztály profitjának védelme volt, ezt a hatalmat arra használták fel, hogy a maguk önző érdekeit elégítsék ki.
Egészen más a helyzet a proletártársadalomban. A proletártársadalmat éppen az különbözeti meg minden eddig fennállott társadalmi rendtől, hogy benne egyéni érdek és osztályérdek összeesnek. Aki tehát eléggé öntudatos ahhoz, hogy saját érdekeit józanul mérlegelje, az minden különös lemondás vagy áldozat nélkül el kell, hogy jusson oda, hogy a közösség, a proletariátus érdekeit szolgálja. Ha pedig saját pillanatnyi önző hajlamainak enged, nemcsak bűnt követ el a proletariátus ellen, hanem ostobán is cselekszik: maga alatt vágja a fát.
Ezért oly szomorú, olyan megdöbbentő jelenség, hogy a mi proletártársadalmunkban is van korrupció. Ennek két oka van. Egy az, hogy a forradalom nagy számmal vetett felszínre aljas embereket, akik sohasem voltak proletárok, sohasem szolgálták önzetlenül a proletariátus nagy ügyét, akiket kizárólag érvényesülési vágyuk vezetett a mozgalomba. Ezeket most, hogy megszilárdult a proletariátus uralma, kíméletlenül ki kell irtani. A baj másik oka azonban magában a proletariátusban van. Hiába küzdött a proletariátus a legnagyobb elkeseredéssel a kapitalizmus ellen, elkerülhetetlen volt, hogy számos öntudatlan és erkölcsileg alacsonyrendű egyénére rá ne ragadjon a kapitalizmus mérgező jelleme: a profitéhség, az egyéni önzés uralma a közösség felett. Ezek, mihelyt hatalom van a kezükben, úgy bánnak vele, mint a kapitalisták: a maguk hasznára fordítják, nem a közösség érdekében gyakorolják.
Ezeket persze éppúgy ki kell irtani, mint az előbbieket. A megoldás pedig nem is olyan nehéz. Kíméletlenül, nyilvánosan, minden személyi tekintet nélkül kell leleplezni minden visszaélést, el kell kergetni a hatalomtól mindenkit, megbüntetni mindenkit, aki egyéni önzésének kielégítésére használja fel a hatalmat.
Az ifjúmunkásokra azonban még egy más feladat is vár. Ők már nem a kapitalizmus uralma alatt nőttek fel. Az ő küzdelmük már a kapitalizmus elpusztításáért vívott végső harc idejére esett. Őbennük tehát meg lehet és meg is van az az erkölcsi tisztaság, mely nem tűri meg az egyéni érdekek uralmát a közösség érdekei felett. Az ő feladatuk ezért: ezt az erkölcsi öntudatot nagyra nevelni magukban és társaikban, hogy – ha egyszer az ő kezükbe kerül a társadalom vezetése – a korrupció kérdése még fel se merülhessen.
Uitz Béla: Vörös katonák előre! (Plakát)
Sohse hull le a vörös csillag:
Nap, Hold, Vénusz lehullott régen
S ő dölyföl a keleti égen.
Sohse vörös a hulló csillag:
Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt,
Szeszélye az égi világnak.
Hulló csillag, hullj, hullj, rogyásig,
Ezer eséssel, ezer jajjal:
Egy csillagból is jöhet hajnal.
Vörös csillag, ragyogj és trónolj,
Mióta ember néz az égre,
Vörös csillag volt a reménye.
A MA különszáma Bortnyik Sándor fametszetével
Kálkápolna. Tavasz.
1919. február 23-án, egy nyirkos vasárnap, az esőmosta és még népetlen reggelen automobilok vágtatnak a Keleti pályaudvar felé. Ezeket az automobilokat ismertük már a háború alatt. Az egyikben, a sötétzöldben, a szinte nesztelen kerekűben Zita királyné üldögélt, amikor néhanapján Pesten mutatkozott. A nagyszerű francia gép belsejében ma reggel álmos, veres szemű szerkesztők és írók foglalnak helyet. A többi automobilok, amelyek a köztársaság piros-fehér-zöld rendszámaival vannak ellátva, ugyancsak más pasasérokhoz voltak szokva. Osztrák generálisok, elmúlt, elfelejtett miniszterek, központigazgatók, háború-vállalkozók terpeszkedtek az üléseken, gőgös „gépkocsi-pillantást” szórakozottan vetettek az elátkozott Pestre, amely görnyedni látszott az átok alatt: a háború örökké tart. A pályaudvar felé rohanó automobilokban ma a köztársaság vezérei vizsgálják az időjárást. Csurog az ég. Bokáig érő víz a pesti aszfalton. Mi lesz, ha majd el kell hagyni a kényelmes autót, s leszállnak a különvonatról, amelyről tudjuk, hogy befűtve áll? Mi lesz odakünn az Alföldön, ahová földet osztani megyünk? Térdig érő sárnál nem adják olcsóbban azok, akik az Alföldet ismerik.
Az automobil a Keleti pályaudvarhoz ér.
[…] Ennek a vonatnak az indulása pedig talán nagyobb jelentőségű volt minden régi császárlátogatásnál. Földjét osztani ment a köztársaság elnöke. Míg a régi királyok sohasem hoztak magukkal egyéb ajándékot néhány nevetséges rendjelnél. És elvittek érte aranyat és vért, miután sneidigen visszaszalutáltak a nyársat nyelt rendőröknek, öreg főpolgármestereknek (akiknek már nem szabad este gyufát gyújtani, mint a gyerekeknek). Istenem, talán többé sohasem látok Burgzsandárt sem, fehér lófarkkal és ezüst vérttel! Az elnök testőrei, akik a vonaton elhelyezkednek, kopasz, illedelmes, kiszolgált altisztek. Nem félelmetesek, nem torzonborzak. Szelíd juhászok, akik lábujjhegyen lépkednek a köztársaság fehér báránya körül. A köztársasági gárda parancsnoka (egy ősz hajú fiatalember), piros huszársapkát hord, ez az egyetlen ékessége.
* * *
[…] A kisfüstű zsellérházakban, jobbágykunyhókban az örök magyar nyomorúság lakott. Ezért ment el honvédnak Kossuth hívó szavára a paraszt. S ezért állna sarkára manapság is a föld népe, ha valaki megakadályozni akarná a földosztás mozgalmát, amelyet Károlyi Mihály éppen ma kezd el Hevesben. Akkor jönne csak az igazi háború, ha a nép nem kapná meg, amit ígértek neki.
A vonat áll a csorgó esőben a hatvani állomáson… Vörös zászló áll a vasúti sínek között.
Körülötte szegény emberek, kopott munkások, lerongyolódott földművesek. Hol vannak a régi világ Ferenc József-kabátos deputációi, amelyek csendőrrel zavartatnák hátra a népet a fogadtatásoknál? Hol vannak a rendjeles, kopasz polgármesterek, fénylő helyőrségparancsnokok, izgatott stréberek, vállszalagos rendezők, a polgármester rózsaszínű kisasszony-lánya, aki virágbokrétát nyújtott át – főhercegnek, püspöknek, főispánnak, aki éppen erre utazott! A zsandárok rendszerint megvertek valakit a nép közül, a polgármester új rendjelet érzett a szalonkabátján, s ezzel a vonat tovább robogott az előkelőséggel.
A köztársasági elnök vonatát Hatvanban a nép várta. Sehol egy Ferenc József-kabát, sehol egy krágli: mintha meghaltak volna azok az emberek valamennyien, akik a régi Magyarországban ilyenkor az első sorban szoktak állni. A nép állt az első sorban szegényparaszti gúnyájában, munkászubbonyában, proletárrongyaiban. Midőn a vonat megáll, a vörös zászló meghajlik, egy rövidre vágott ősz hajú munkás teli tüdőből kiáltja:
– Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia!
Mennyi csendőrpofont, rúgást és börtönt kapott valamikor ez az öreg munkás, amíg végre eljött a nap, midőn az első sorban állva szabad kiáltani a tiltott jelszót! Mi még emlékezünk a vérbe borult arcú rendőrkapitányokra, akik úgy megvadultak e tilos jelszavaktól, mint a bika a vörös posztótól. A kis inasokból, ipari tanoncokból, akik először visították a szociáldemokrácia jelszavát az ablakok alatt, hogy nyomban továbbfussanak a rendőrcsizmák elől, ma már öreg emberek lettek.
Károlyi leszáll a vonatról.
A nép között áll, kezet fog, posztókalapját, barna bekecsét veri az eső.
– Kérem feltenni a kalapot! – mondja a körülötte állóknak, és a nap folyamán még sokszor ismételi ezt a mondatot, midőn az emberek fedetlen fővel járulnak eléje.
Rendes szokása szerint: a mellére, a szíve helyére néz az üdvözlő szónoknak, mintha a kabáton át akarná meglátni, mennyi az igazság vagy a hamisság az ajkról hangzó szavakban. Aztán egy lépést hátrál. Tetőtől talpig végignézi a szónokot, mintha jól az emlékezetébe akarna vésni minden embert, akivel beszélt. Mióta államfő lett: több szüksége van az emberismeretére. Átható tekintete szinte keresztülnéz a szavakon. Talán zavarba is jönne a szónok, aki hazugságokkal traktálná. De Hatvanban nem kell félni, mindenki tiszta szívből beszél itt a köztársaság elnökéhez. A szociáldemokrata párté az első szó. Az okos szemű, nyugodt arcú, meggondolt szavú munkás, aki Károlyit Hatvanban üdvözli: a százezrek közül való, akik az életük és vérük árán is megvédenék ezt a férfiút, aki nekik a háborút elsöprő forradalmat, a nagy reményű holnapot hozta. Akinek fellépésére, mint varázslóéra: odúiba vonult vissza a megöregedett, elpudvásodott szívű és meghibbant elméjű Magyarország, valamennyi lánccsörgető kísértetével, szuronyos rémalakjával, veres kabátos vámpírjával. Ez a férfi hozta a békét. Hogyne menne érte tűzbe minden munkáskar, amelyet tétlenségre, vagy legföljebb Fáraó-munkára kényszerített az elmúlt háború.
A komoly munkás után a hatvani függetlenségi-párt elnöke, majd egy polgár a város közönsége nevében üdvözölte Károlyit.
Az eső csorgott, a különvonat utasai aggodalmasan nézegetik az órájukat, a masiniszta kérdően dugja ki a fejét a mozdonyról, de a szónokok nem tartanak szünetet. A lelküket, a szívüket hozták el négyesztendős keserves némaság után, amikor hallgatni kellett, bármint csikorgatta a fogakat a fájdalom; most szabad a szó, repülhet a gondolat, itt van az új világ, amelyről annyit álmodtunk. Hogyan lehetne kurtára fogni a szót ennyi szenvedés után! Hisz a börtönből tértünk vissza, mindnyájan! Majd csak elér Kápolnára a különvonat, de most Hatvanban vagyunk, az állomáson, amelyet német katonaság tartott megszállva.
Károlyi kezet fog a szónokokkal. Végre szólani kezd. A hangja eleinte fáradtan kong, de aztán emelkedni kezd ez a hang, mint a hőmérőben a higany. Már mindenki hallja, visszafojtott lélegzettel figyel a fekete szemű kisasszonyka is, aki eddig a szerkesztő urakat simogatta kancsi tekintetével: vajon kérhetne autogramot Móricz Zsigától, aki a miniszteri szalonkocsi ablakában könyököl?
Száll a Károlyi hangja:
– Azért jöttünk, hogy amit eddig hirdettünk, azt valóra váltsuk. Büszke vagyok arra, hogy a földosztást az én birtokomon kezdhetjük meg. Ez a földosztás Kossuth Lajos eszméinek továbbvitelét jelenti. Kossuth Lajos fölszabadította a jobbágyokat, mi fölszabadítjuk a zselléreket és a gazdasági cselédeket. A költő szavát, hogy itt élned, halnod kell, megtoldjuk egy szóval, azzal, hogy itt dolgoznod kell.
A tömeg éljenez… A hatvani állomás éljene nem korteskéz intésére hangzott el. Kitört az a szívekből, felgurult a torkokból, könnybe lábasztotta a szemeket. Ez volt az első őszinte éljenzés hosszú idő óta Magyarországon. (Utunk további részében még sokszor volt részünk ezekben a soha nem hallott éljenekben.)
A vonat folyosóin közben végigfutnak a küldöncök. Az elnöki futárok Csizmadia Sándor államtitkárt keresik. Szólni kell neki is a néphez, aki tegnap még a nép között állott a hasonló fogadtatásoknál: egyszerű földműves volt, ma a gazdaminisztérium államtitkára. A kurír az egyik kocsiban megtalálja Csizmadiát. Néhány parasztember, komoly földműves elvtárs szállott fel tarisznyájával Hatvanban a különvonatra. Azokkal barátkozik Csizmadia Sándor. Kezelnek, komolyan néznek egymás szemébe, mint testvérek, akik hosszú, viszontagságos vándorlások után ismét találkoznak.
– Szólni kell a néphez – jelenti az elnöki futár. Csizmadia széles, mély ember. A haja koszorúként övezi kopasz homlokát, mint a szentképeken láthatjuk. Szakálla van – szakállas ember a népköztársaság vezetői között. Lassúdad, magyaros tempójú. Nyugodalmas, mint a mezei élet. Soha nem siet. A nép megvárja őt, ahogy abba a kocsiba érkezik a folyosókon át, ahonnan a szónokok beszélnek. Aztán megáll a nyitott ajtóban, és úgy beszél a néphez, mint annak eleven lelkiismerete. Ez a szónok sohasem dicséri meg hallgatóit, a nép őfelségét. Ez a szónok telve van szemrehányással, pirongatással, lelkiismerettel. Ő korholhatja a népet – hisz közülök jött tegnap. Ő felemlegeti a nép hibáit, gyarlóságait, hisz ismeri őket. Ő nem fél a népnek szemébe megmondani, hogy igenis, ő is hibás volt, hogy annyi ideig késett Magyarországon a mindent megváltó forradalom, a nép önként hajtotta az igába a nyakát. A nép pedig lesütött tekintettel hallgat. Nincsen olyan földművelő, akiben meg ne mozdulna a lelkiismeret, midőn Csizmadia Sándor szónokolt.
Hallgatom, hallgatom a szónokokat, én, aki egyetlen szónoklatot, sőt pohárköszöntőt sem tudtam még elmondani életemben. Mindig csak írtam apró betűket, és csak ritkán tudtam meg, hogy el is olvasták őket. Mennyivel könnyebb és nemesebb dolga van a szónoknak, mint az írónak. A szónokot meg kell hallgatni, de az írót nem kell elolvasni. Az író mondanivalói, eszméi előtt bezárhatja lelke kapuját az, aki nem olvas. De a szónok hangja a szív közepébe talál, megmarkolja a lelkét, teleszórja magvetésével az agyvelőt. A szónokot nem lehet egykönnyen elfelejteni. A szónok bűnre és erényre taníthatja hallgatóit, hogy azok nem állhatnak ellent szavainak. Elviheti hallgatóságát a vérpadig vagy a megváltásig.
A mozdony fütyül. Isten veled, Hatvan, isten veled, megázott vörös lobogó, kopott, megviselt magyar nép, lerongyolódott állomás. Ezentúl majd minden másképpen lesz, ha újra találkozunk. A szomorúság elsimul a ványadt arcokról. Új ruhák lesznek az embereken. Az állomást tán kimeszelik. És a fekete szemű leányka bátran kérhet autogramot.
A kútágasok, napraforgók, nyírek és akácok földjén áll a kálkápolnai állomás, ahol a földosztás elkezdődik. Eddig legfeljebb arról volt nevezetes, hogy itt szaladt el a vasúti vonal Szerencs, Miskolc, Nyíregyháza felé. Zúzmarás téli éjszakákból, amikor erre gyakran utazgattam, még ma is felém hangzik a vasúti kondoktorok rekedt, kéményfüstös hangja, amellyel Kálkápolnát a sötétben kiáltották. Tavaszodik. Az álmok beteljesülnek. Soha ilyent nem mutatott még az egyiptomi nagy álmoskönyv.
* * *
Az eső még mindig fáradhatatlanul szakad.
Ködbe, tavaszi párázatba, vízcseppek fátyolába van takarózva a beláthatatlan rónaság. A Mátra oly messziről kéklik, mintha a világ végén volna. Az állomáson a vonattal együtt hömpölyög a nép folyama.
[…] Megy a hosszú kocsisor a kápolnai országúton. A kis fakó parasztszekerek, öreg lőcsök, szalmaülések, kasok elkényeztetett pesti szerkesztőket, minisztereket ráznak az úton, amelyen csaknem tengelyig ér a sár. Ezt a sarat nem bírná el gyalogszerrel a pesti lábbeli. Csak egy-két okos embernek van csizmája a pesti vendégek között. A legtöbbje olyan könnyedén szállt le Kápolnára, mintha a Váci utcába menne korzózni. De baj nincs. Mindenkinek jó kedve van, mint a lakodalmakon illik. Híres hajadon megy itt férjhez ma. Annak a lagzijára öltöztek fehérbe, koszorúba a kápolnai szüzek, akik az állomásnál várták Károlyi násznagyot. És most fehér felső szoknyájukat kímélés szempontjából a fejükre borítják a szakadó esőben, és gyalogszerrel sietnek a kocsisor mellett a fehérlő házak felé. Nagy hivatás vár ott még rájuk. Ők hordják körbe a pörköltöt az ebédnél. Jaj, csak le ne öntsék valakinek a kabátját a paprikás lével. A legszebb kápolnai leány az elnököt fogja megkínálnia pulykapecsenyével. Készülődött is már napok óta a tálalóedény helyes fogására. Örök szégyene volna Kápolnának, ha valami nem menne rendben a mai ünnepélyen.
[…] A földosztó miniszter a plébánia bricskáján kap helyet. A plébános betegen fekszik. A káplán jött el helyette. Legalább két mázsát nyom. (Közel vagyunk az egri kanonokok földjéhez. Igaz, hogy jött velünk egy kanonok, dr. Pfeiffer, aki tán egy fél mázsa sincs. De az: kassai.) Tovább haladunk a kocsisor nyomán. Most a bakról szólal meg egy kövér úriember, akit eddig észre sem vettünk
– Farkas László, Jász-nagykun-szolnok megyei földbirtokos vagyok. Tisztelettel kérem, hogy a vármegyében az én birtokaim legyenek az elsők, amelyeket a népnek szétosztanak. – Úgy négyezer holdacska. Tehermentes – fűzi hozzá nem minden büszkeség nélkül a jászkun.
Ülök a miniszter oldalán. Nézem ezeket az egyszerű, komoly magyar urakat, akik azon vetélkednek, hogy ki legyen az első, akinek a földjeit elvegyék. Teremtő istenem, milyen nagyot fordult a világ pár hónap alatt! Nemrégiben tán hadat szereztek volna, amellyel a birtokaikat megvédelmezik, ha valaki hozzá akar nyúlni legféltettebb, legdrágább kincsükhöz, a földjükhöz! Jóravaló ország ez. Szívesen hajlik a magyar a történelem intő szavára. Hisz Kossuthtal sem ellenkezett senki. Pedig akkor is a legdrágábbat, a nemességet kérte a magyartól a történelmi akarat. Nézem a négyezer holdas urat a bricska bakján. Borotvált, kékszemű, jóképű úr. A Táltos című könyvkiadó vállalat is az ő tulajdona Pesten. Tán erre még büszkébb, mint a holdjaira.
* * *
Már ott áll Károlyi a kápolnai síkon, a honvédszobor körül emelt emelvényen. […] ma, 1919. februárius 23-án, midőn más esztendőben bolond farsang vagy még bolondabb háború szokott dúlni Magyarországon, Károlyi Mihály ott áll a síkság közepén, amely a nagy magyar Alföldet határolja: a kápolnai csatamezőn, és onnan beszél az országhoz, hogy a süketek is megértik a szavát.
Egy történelmi csoda folyik itt a szemünk láttára. Szeretnék megnézni, elfelejthetetlenül megőrizni minden arcot. Még a Károlyi körül testőrködő politikus urakét is, pedig azok csak urak, s úgy tudják változtatni az arckifejezésüket, ahogyan akarják. Ámde odalent, ahonnan a visszhang adja vissza Károlyi hangját, a magyar nép áll. Többé nem az a nép, amelyet régi népszínművekből és a Víg cimbora kalendáriumokból ismerünk. Nem a futóbetyárokért rajongó, virtuskodó, regényeskedő nép a múlt századból. Egy vesztett háború szenvedéseitől megtört és kipusztított, halálosan szenvedett és ismét felemelkedő nép áll odalent a síkon. Ennek a felragyogó, tavaszi nap sugaraiban tüzelő (Károlyi beszéde alatt kisütött a nap a fellegek mögül, a borulat eloszlott), önmagára talált, megtért és jövőjében most már bízva bizakodó népnek az alakjait, szemeit, arculatait óhajtanám úgy az emlékezetembe vésni, hogy soha többé egy pillanatig se kételkedjem nemzetem jövőjében. Ott állnak félkörben az emelvény alatt, beláthatatlanul sokan. A szemem nem győzi sorra venni őket.
Az a fekete, vasárnapi ruhás férfi vajon miért csüggesztette le eddig fejét oly szomorúan varjúbajszával? Háborút látott, s még eddig nem tudta elfelejteni a retteneteket, amelyeken négy esztendő alatt keresztülvonszolta magát, a krisztusi kálvárián.
De most kezdi felemelni fejét, amint Károlyi szól hozzá, éppen úgy, mint a többihez. Megtört tekintete, fakó arca mind nagyobb figyelemmel fordult a szónok felé. Mintha már simulnának is a mély barázdák az arcról! Mintha már éledezne az életnek valamely lángja a halott szemekben. Mintha már nyiladozna a lélek kunyhója, amelynek ajtaját a lezuhanó romok végleg elzárták. Ember, dolgozó, munkás, gazdag ember lesz még ebből az elcsüggedtből. Most még nem is tudja azt az áldást fölfogni, amely a szónok szavainak májusi esőjével hull lelkére, de hazamegy, s gondolkozik a hallottakon. Ha még van benne egy cseppnyi magyar és ép lélek: ráeszmél, hogy Károlyi a megváltás földjére, az ígéret országába akarja őt kivezetni a szenvedések és nyomorúságok világából. Az lesz csak a gyönyörű reggel, az lesz csak a diadalmas tavasz, amikor ez a szomorú, csüggedt magyar magához tér a keserves kábulatból, a bánatból, a szegénységéből: a maga földjén. Az lesz csak a paradicsomi nap, amikor a saját szerszámait találja a kezében. Övé a pacsirta a barázdán, övé a felhő a feje fölött, övé a verejtékes munka, de annak a munkának aranyló haszna is.
Hogy ápolja, dédelgeti, kalapjával, tenyerével védi majd a szálat, amely az ő földjéből, neki hajtott ki! Hogy áldja Istenét május esőjében! Hogy vidul és mosolyog körülötte a határ. Hogy simulnak el embertársai orcái! Hiszen mindenkinek lesz földje, aki dolgozni akar. Nem lesz többé koldus, jobbágy, földönfutó Magyarországon. A boldogság országa lesz ez… Hogy emelkednek fel az arcok, a szívek, amikor Magyarország legnagyobb embere, Károlyi Mihály szól a néphez!
Történelmi csoda történt itt. Magához tért a tetszhalott Magyarország!
[…] Károlyi így beszélt a néphez:
– Évszázados igazságtalanságot jöttünk jóvátenni. Alapkövét rakjuk most le annak a demokratikus birtokreformnak, melyet a nép akaratából alakult kormány készített a nép számára. Ez a nap egyúttal ünnepe az új Magyarországnak, mert a feudális Magyarország utolsó maradványait temetjük el. Ezen az új, független, demokratikus, szociális intézményekkel telített Magyarországon azé lesz a föld, aki dolgozik. Mi a dolgozó Magyarországért küzdöttünk, és a forradalom vívmányainak első ünneplő napja a mai nap, a forradalom első diadalmas zászlóbontása a mai zászlóbontás.
– A földbirtokreformot megalkottuk. Ez azonban az alkotásnak csak egyik része. Most a dolgozó nép munkájára van szükség, hogy az alkotás maradandó legyen. Mert ha a nép nem lát munkához, romba dől az egész alkotás és ott fog heverni a romok alatt az egész nép és a reakció kicsavarja kezéből a már-már győzedelmes zászlót, és a zászló rúdjával fogja fejbe vágni, hogy húzza tovább az igát. Aki igazán akarja a köztársaságot, aki igazán akarja, hogy a föld a népé legyen, az segítse a kormányt nehéz munkájában. A legnagyobb pedig az, ha ásót és kapát vesznek a kezükbe, odaállnak az eke szarva mellé, és arra törekednek, hogy többet termeljünk, mint eddig. Az a legfontosabb, hogy a kisemberek is olyan belterjesen gazdálkodjanak, mint eddig a nagybirtokok, hogy a földművelés intenzív legyen, és elérjük a többtermelést. Itt azonban nem szabad mindent az államtól várni. A kezdet nehézségei között itt-ott érezni fogják az állam segítő kezét, azonban az állami támogatásnak soha sincs meg az az éltető ereje, mint annak, ha az emberek egymást támogatják. A többtermelés sikere a szövetkezéstől függ, és ezért szövetkezeti alapon való együttműködésre hívom fel az ország kisbirtokosait. Termelő, beszerzési és értékesítő szövetkezeteket kell alakítani.
Ekkor már úgy ragyogott a nap a kápolnai mező felett az égboltozaton, mintha sohasem lett volna szomorú tél.
Mayer János lépett az emelvény szélére, és bejelentette harsány hangján a népnek, akit ő itt személy szerint ismer, hogy Buza Barna kíván szólni.
És azután felriadt a földosztó erőteljes hangja:
– Új korszak, új élet eljövetelét jöttem hirdetni közétek – mondotta. – Azt szeretném, ha gyenge szavam végigszállna síkságon, hegyeken, folyókon, az ellenséges önkényuralom fegyveres erőszakkal vont határvonalain át, hogy hirdesse az elnyomatás gyötrelmei között a felszabadulás bizonyosságát. Hirdetni jöttem, hogy saját akaratából felszabadult a nép és a nép akaratából felszabadult a magyar föld. Az új törvény azt jelenti, hogy ezután senki sem élhet ebben az országban munka nélkül, a mások munkájából.
– A magántulajdon szentségének pajzsát takarták eddig rá a legnagyobb igazságtalanságra. Azt mondták, hogy a magántulajdon jog, ez pedig szent, és nem szabad hozzányúlni senkinek a százezer hold földjéhez. Mi azonban hozzányúlunk ehhez a szentséghez, és azt mondjuk, hogy ne legyen senkinek ezer holdja mindaddig, amíg vannak verejtékező földmunkások, kiknek nincs egy talpalatnyi földjük sem. Mi azonban nem akarjuk erőszakkal elvenni a földet. Mi meg akarjuk venni. Dicséretére mondom a magyar népnek, hogy ezren és ezren jártak nálam, amióta a földbirtokreform megalkotását megkezdtük, és egy sem akadt olyan, aki ingyen akarta volna vagy erőszakkal akarta volna elvenni másnak a földjét.
– Nem szabad addig nyugodni – folytatta Buza –, amíg mégegyszer annyit nem terem a magyar föld, mint eddig termett. Az lesz az igazi honszerzés, ha a többtermelést az egész vonalon elérjük, hiszen ez annyi, mintha még egy Magyarországot hódítanánk meg. Így legalább visszatérhetnek Amerikába szakadt véreink, akik eddig ennek a földnek csak kitagadottjai voltak.
– Nagy gyönyörűség nekem itt kezdeni meg a földosztást, Kálkápolnán. De Károlyi Mihály akarata ez. Ő követelte, hogy ha eddig mindig hirdette a földosztást, akkor kezdjék ezt meg az ő birtokán.
– Károlyi ezzel a földosztással szegényebb lesz jó sok ezer holddal, de megszámolhatatlanul gazdagabb a magyar szívek szeretetében.
* * *
A kápolnai csatát elvesztette az ellenforradalom, és megnyerte Buza Barna, a földosztó.
A csatavesztes ellenforradalom megtanulhatta, hogy az ország népe a köztársaság mellett van. Sok rémlátásnak, suttogva továbbadott hajmeresztő mesének, károgó hírmondásnak láttuk szappanbuborékát elpattanni a kápolnai mezőn. A nap sütött, és ragyogott sárga fala a káli toronynak. Az egykori urasági birtok zsellérnépe áhítatosan fújta a Himnuszt, mintha ma szabadult volna fel szenvedéseiből, nem pedig negyvennyolcban. Általában a negyvennyolcadiki napok hangulata, színe, illata szálldosott a levegőben, a honvédemlék körül. Akkor szabadságot kapott a nép – aminek nagyon örült. Most pedig földet – aminek még jobban örvendezett. A népszónokok, ezek a serény aranybányászok a hangulatkeltés bányájából valamennyien elővonták az 1848/49-i éveket. A régi svindler időkben bizonyosan akadt volna egy álöreg, egy álhonvéd, aki hivatkozott volna sebeire, amelyeket a kápolnai csatában kapott. Itt, ezen a napon senki se emlékezett a csatákra, se a régiekre, se a tavalyiakra. Az újonnan született, borús múltat felejtő feltámadás napja volt az. Régen járom az életet. Annyi boldog arcot, annyi önfeledt tavaszi mosolyt, olyan égbe néző, hívő, szinte paradicsomi emberszemeket még esküvőkön, keresztelőkön, sőt disznótorokon sem láttam (ahol pedig többnyire nem unatkoznak az emberek).
A kápolnai mező a boldog emberek mezője volt. Földet – fekete, édes földet, amelyet adásvételnél megkóstolni, szájba venni szokás – kapott a nép.
* * *
A nép a mezőn napestig elhallgatta volna a szónokokat, akik évszázadok óta, mióta Magyarország fennáll, most nem jöttek üres szóval, ígéretekkel, hanem elhozták magukkal azt is, amit a népnek adnak. Elhozták gyönyörű eszméiket, s elhozták Károlyit a saját földjére, amelyet nyomban megkezdtek szétosztani a nép között. Nagy dolog ez. A régi királyok győzelmes harcok után megajándékozták a vezéreiket, katonáikat a meghódított tartományok földjeiből. De Magyarország elvesztette a háborúját, elkergette királyát. És íme, mindenki kap földet. Legelsőnek pedig az a rokkant szegény katona, név szerint Antal János kápolnai illetőségű nincstelen ember. Antal János volt a legelső ember Magyarországon, aki földet kapott. A sánta vitézt tolták, vezették, ölelgetve vitték fel az emelvényre, mindenki megsimogatta a szegény katonát.
– Hány gyermeke van, Antal János? – kérdezte az elnök.
– Öt gyermekem, beteg feleségem van.
– És földje?
– Egy csepp se.
Károlyi kezet fogott a katonával:
– Ezentúl lesz földje. Lesz gyermeke. Meggyógyul a felesége. Dolgos, boldog ember lesz magából, fiam.
– Ígérem, dolgozni fogok – felelt a mély csendességben a katona. Mintha esküt tenne le. De nem a császárnak, hanem a kápolnai nép előtt, amely visszafojtott lélegzettel figyelt odalent a síkságon. Ez az Antal János megtartja az esküjét, ha emberi becsület van a földön. A népnek esküdött. Ő csak egy szegény katona. A királyok szokták Magyarországon megszegni az esküjüket.
A köztársaság elnöke vette az irónt, és bejegyezte Antal János nevét abba a nagy árkusba, amelyet nemsokára megtölt Magyarország minden szegényemberének a neve. Nagy az az árkus papiros. Sok szegényember neve ráfér. De vannak ám új árkus papirosok is, ha ez, az első megtelik a szegények nevével. Az elnök ezután még egyszer kezet szorított a katonával.
Megindult most az urak tábora az emelvényről, megindult a nép tengere a kápolnai síkságon. Az elnök arra a helyre vezette az embereket, ahol az ő birtoka határos az egri püspök uradalmával. Itt megállottak. Az elnök kezébe vett egy ásót, és egy ásónyi földet átdobott a püspök birtokára. Így ossza fel az egri érsek is a földjeit, mint ő teszi.
Utána mások is megragadták az ásót. Minden ásó földdel nőtt-növekedett a domb.
Eddig csak koronázási dombokat ismert a nép. Itt táncoltatták meg lovaikat a királyok, midőn először tették fejükre István koronáját. Ezentúl földosztó dombok is lesznek.
A hét vezéreket az első honfoglalás után dombok oldalába temették. Ezek a honfoglalás dombjai. Mutogatják még manapság is a régészek Szabolcsban.
A második magyar honfoglalás dombja Heves megyében emelkedik.
Repülőgép szállt a tavaszi égen. Fehér papírlapokat hullajtott a magasból. Végig, amerre szállott. Az üzenet hirdette a második magyar honfoglalás megtörténését messze városoknak, falvaknak.
* * *
A visszatérő különvonatot egy kék szemű, gyönyörű asszony várta a Keleti pályaudvaron.
Könnyekkel volt borítva az arca, és mégis ragyogott a szeme. A leggazdagabb és legbüszkébb hitves volt ma este Magyarországon. Az ura szétosztotta a birtokát a magyar nép között.
Pór Bertalan: Világ proletárjai egyesüljetek! (Plakát)
Ki itt belépsz, templomba lépsz be,
Szentség a munka és erő,
Ez a jövő nagy menedéke,
Embert egekbe emelő.
A munka, a rend és a béke,
Az életünknek lelke ő.
Csak az bitang és az hazátlan,
Ki here módra él magában!
Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be,
Mely millióknak ád jogot
Vérért, verítékért cserébe,
Hogy legyenek mind boldogok!
Hogy a gyalázott Ember képe
Ragyogjon, mint a nap lobog!
S a munka ne legyen robot csak,
De himnusza a dolgozóknak!
Ki itt belépsz, hozd el magaddal
Piros zászlónak a reményt,
Ki itt kimégysz, vidd diadallal
A mély hitet, vidd szerteszét!
Dolgozni föl mind, lankadatlan,
Amíg az élet fénye ég!
Hirdessük: itt nem boldogul más,
Csak aki alkot, aki munkás!
Harminchat éves már elmúltam, valami írói gőg terpeszkedett bennem, olyan gondolatok feszengtek elmémben önmagamról, hogy valami érdemem nekem is van a történtekben, írói működésem által. Egyéni sikeremnek tehát éppenséggel nem tekinthettem, hogy a Borsszem Jankó társszerkesztésén kívül, semmiféle álláshoz nem jutottam. Az igaz viszont, hogy olyan állást nem fogadtam volna el, amely valami alacsonyabb rendű segédkezés lett volna más mellett. Vállalom hibának, vállalom minden munkában, tevékenységben, cselekvő harciasságban való teljes elképtelenedésnek, mindegy hogy minek, de tény, hogy megmaradtam egyszerű írónak. Lemaradottságom miatt kissé szégyelltem magam, inkább önmagam előtt, de nem éreztem, hiszen nem is igen érezhettem különösebb sértődöttséget. Az emberiség nagy ügyét néztem, a magam pillanatnyi sorsával nem törődtem. Az volt a nézetem, hogy aki híve a forradalomnak, az nemcsak az őt ért jó eredményeket könyveli el megelégedéssel, hanem megnyugvással viseli el a kudarcait is. Különben is azt hittem, hogy ami történt és történik, az csupán az indulás, de egyszer majd alkalmas lesz a terep és a légkör arra, hogy sikeresebben küzdjek a magam mesterségével, az írással, az emberiességi eszmékért.
Az Otthonban összegyűltek megint a magukat forradalmiaknak tartó írók, persze most már sokan. És megalapítottak valamilyen egyesülést. Távollétemben folyt le a gyűlés, mert éppen gyógykezelésre kellett mennem, mégis engem és Barta Lajost választottak elnökökké. A fiatal íróknak ez az elismerése jólesett nekem. Kunfi Zsigmond volt azonban a közoktatásügyi népbiztos. Ő nem hagyta jóvá ezt a szervezkedést és a nála járt küldöttségnek kijelentette, hogy az irodalom ügyét majd másképpen intézik el. Tegyük fel, magyarázatot keresve, hogy a szervezet azért nem tetszett Kunfinak, mert az elismert polgári írók nem voltak tagjai közt. Ő különben az írók tágabb körű csoportját is fogadta és azokkal közölte, hogy most irodalomra nincs szükség, hanem csak propagandára.
Én vegyes érzésekkel és gondolatokkal reagáltam minderre, nem voltam tisztában azzal, hogy van-e az íráson túl valami új teendőm, de meg a Tanácsköztársaság fennmaradásában való hitem megingott. Hogy mit és miért kell írnom, azt ösztönösen meghatározottnak éreztem, egyébként tele voltam zavarral.
Később, amikor már nem Kunfi rendelkezett az irodalomról, megalakult az írói „kataszter”. Három osztályba sorozták az írókat. Tíz vagy húsz író került az első osztályba, a számra már nem emlékszem pontosan. Engem a második osztályba tettek. Tökéletesen láttam azok gondolkozását, akik ezt az intézkedést megtették. Elég nyugodtan viseltem el ezt a bukásomat is. Magányosnak, bizonyos eszmékért egyedül küzdőnek éreztem magam.
Az első osztályba soroltak nevét nem írom le, én egyiket sem tartottam odavalónak. Talán túlságosan szigorú volt ez a véleményem, de hát hiába, akkor így gondolkoztam és az akkori gondolataimat írom most le. Hogy egy kissé védjem akkori szigorúságomat, mégiscsak leírok néhány nevet, olyan írókét, akiket az első osztályba soroltak: Ignotus, Bíró Lajos, Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Szomory Dezső. Ez íróknak a tehetségét ma már teljes mértékben elismerem, de még mindig azt hiszem, hogy a proletár államnak nem éppen ezeket kellett volna az élre helyezni… A tervezet szerint – mert ez már csak tervezet maradt – az írók havi fizetést kaptak volna, mégpedig az első osztálybeliek havi háromezer koronát, a második osztálybeliek kétezernégyszáz koronát, a harmadik osztálybeliek ezernyolcszáz koronát. Egészen pontosan csak az első osztálybeliek tervezett fizetésére emlékszem.
Ez a kataszter tehát úgy készült el, hogy az írók értékelésénél a polgári irodalmi életben való érvényesülésüket vették alapul. Akit a polgári irodalmi életben mellőztek, az legföljebb a második osztályba kerülhetett. Akit egészen mellőztek, talán éppen forradalmi társadalomszemlélete miatt, az csak a harmadik osztályba jutott. Az egész kataszterizálást Osvát szelleme lengte át.
A könyvkiadást is rendezték. Egy hivatalt létesítettek ezzel a címmel: Szellemi Termékek Országos Tanácsa. A cím persze rossz. Ezt a hivatalt Elek Artúr vezette, Osvát Ernő híve és egyik legjobb barátja, nyilván Osvát ajánlatára. Én magam mindenesetre összevetem azt a két tényt, hogy: 1. Osvát Ernő az Egy délután a Grün irodában című novellámat azzal a haragos megjegyzéssel adta vissza, hogy: „Nem művészet a társadalom arcába köpködni.” 2. Most a régi társadalom megdőlése és a proletárság hatalomra jutása után megint csak ő osztályozott engem. Még közlöm, hogy Elek Artúr, Az Újság című napilap munkatársa volt, polgári író és hírlapíró, társadalomszemléletében forradalomellenes.
Így látom, hogy sokszor használom ezt a meghatározást: polgári író. Tudom, hogy a meghatározások nehezek, gyakran önkényesek. Közölnöm kell tehát az írókról való ezt a felfogásomat: Vannak polgári írók, illetve vannak osztályírók, és vannak írók – kevesen! – akik az „általános emberinek” a magaslatán állnak. Példákon lehet a különbséget a két kategória közt bemutatni: Szomaházy István polgári osztályíró volt, Mikszáth Kálmán ellenben író volt.
Engem kineveztek a Borsszem Jankó szerkesztőjévé, de – Szenes Bélával együtt. Szenes Béla békés, szelíd ellenforradalmár volt, aki a történő dolgokon csak mosolygott. Mi – én és Szenes – követtük állásában a régi szerkesztőt, Molnár Jenőt. Szenes Béla fizetése havi háromezer korona lett, azzal az indokolással, hogy neki, mint az Április szerkesztőjének, már a polgári világban is ennyi volt a fizetése. Az én havi fizetésem kétezernégyszáz korona volt, jeléül annak, hogy Szenes Béla mellett én csak segédszemély voltam. A régi rajzoló-szerkesztő, Bér Dezső helyébe kirendelték új szerkesztőül Bíró Mihály plakátrajzolót. Háromezer korona lett az ő fizetése és havonként egyszer jelent meg a szerkesztőségben, a fizetését fölvenni. Elseje táján persze nem lehetett csekély Bíró elfoglaltsága, mert a Borsszem Jankó képszerkesztésén kívül még néhány állást halmozott össze magának. – A Borsszem Jankó képszerkesztését tovább is Bér Dezső intézte, rajzolt is a lapba, olyan forradalmi szellemű képeket, amilyenek csak kellettek.
Nem folytatom az irodalom terén jelentkezett fonákságok felsorolását. Hittem benne, hogy ha maradunk, a fonákságok lassan el fognak tűnni. Az volt a kérdés, hogy maradunk-e? Ez minden gondolatban, tervben kísértett. Én nem tudtam a realitással számot vetni. Nem is tudom ábrázolni az akkori lelkiségemet. Értelmemmel majdnem bizonyosnak láttam a bukást. Érzéseim azonban nem alkalmazkodtak értelmemhez. Csak talán annyira, hogy óvatos voltam. Lélekben a forradalmat vártam és akartam és úgy gondoltam, hogy ha a magyar Tanácsköztársaság meg is bukik, bukása csupán ideiglenes lesz.
Érzem, hogy zavarosan írok most, de azt hiszem, az nem baj, így érzékeltetem akkori zavaros állapotomat. És nem is akarok most már többet mondani a Tanácsköztársaságról. Fölösleges lenne, mert azóta a hozzáértők sok cikkben és könyvben megmagyarázták keletkezését, azt a hivatást, amit betöltött, és bukását. Mindezekből a magyarázatokból kiderül, hogy én a politikához nem értettem, s a felület mögött levő okokról nem tudtam jóformán semmit. Néhány részletet, melyekre emlékszem, mégis elmondok.
Elrendelték mindjárt az első napokban az üzletek bezárását. Egy gazdag óra- és ékszerkereskedő ismerősöm megszólított az utcán és kétségbeesve méltatlankodott erről az intézkedésről: „Mit szól hozzá, ezek elvették az üzletemet?” Azt mondtam neki, hogy: „Ez nagyon igazságos, nem muszáj magának tulajdonosnak lenni és hússzor annyit keresnie, mint az alkalmazottjai, vagy például én; majd vezetője lesz a boltnak ésszerűen megállapított fizetéssel.” Éppen a Rákóczi úton mentünk, a kereskedő kétségbeesetten mutatta a boltját. Be volt zárva, kirakatának a redőnye is leeresztve. A város képe különben, a mindenhol leeresztett redőnyökkel, igen szokatlanná vált. Nagyon is kétséges, hogy az ilyen kép megteremtésére szükség volt-e… Természetesen feloszlatták az államrendőrséget és helyébe vörösőrséget létesítettek. Megteremtették a vöröshadsereget. Az ügyvédséget megszüntették… A házak, üzletek, vállalatok állami tulajdonba kerültek, úgyszintén a száz holdnál nagyobb földbirtok is… A nagy lakásokba lakásnyomorúságban szenvedő proletárokat helyeztek el… Megszervezték a forradalmi törvényszéket… Az együttéléseket házassággá nyilvánították… Felállították a központi lakásbizottságot… A biztosító intézeteket szocializálták… Munkás-, katona- és földművestanácsokat állítottak fel… A veszélyesnek tartott ellenforradalmárokat a gyűjtőfogházba szállították: Wekerle Sándort, Lánczy Leót, Hazai Samut, Balogh Jenőt, Rákosi Jenőt például – ezek csupán fogságba kerültek, de bántódásuk nem esett… Elrendelték a levélbélyeg-gyűjtemények beszolgáltatását… Elrendelték a kék pénz bevonását és helyébe új pénzt nyomattak, melyet azután a lakosság fehérpénznek nevezett.
Így láttam, hogy a munkásság és a szegényparasztság csaknem a maga egészében, az úgynevezett „értelmiségiek”-nek pedig egy része lelkes híve volt a Tanácsköztársaságnak. Az ellenforradalmárok a sötétben mozgolódtak, több helyen fegyvert is szereztek és harcot akartak kezdeni a kommunisták ellen. Budapesten június 24-én felkelést kíséreltek meg, melyet a kommunisták néhány óra alatt levertek. A fölkelés résztvevői közül négyszázkettőt forradalmi törvényszék elé állítottak, a törvényszék tizenegy halálos ítéletet hozott, de az ítéletek végrehajtását Romanelli alezredes, az olasz misszió vezetője, mögötte a külföldi burzsoázia egész fegyveres hatalmával, megakadályozta. Igen, a világ burzsoáziája védte a maga embereit, szóval a terroristákat is; a Tanácsköztársaság bukása után azonban, mikor a fehérterror jelentkezett és kegyetlenkedett, Romanelli elutazott (november 18-án) és a külföldi burzsoázia nem látta szükségesnek, hogy a proletárokat védelmezze a gyilkosok ellen.
A Tanácsköztársaságnak azok az intézkedései, amelyeket felsoroltam, a polgárokban óriási felháborodást keltettek. A polgár, ha hatszobás lakása volt is és annak két szobájába egy munkásházaspárt lakoltattak be, ezt teljes meggyőződéssel észbontó igazságtalanságnak tartotta. Ha a forradalom hevében egy ellenforradalmár életét vesztette, azt olyan eseménynek vélték, amely még ezer év múlva is benne lesz a történelemkönyvekben, de nyomban a forradalom bukása után igen megértően tértek napirendre a tömeggyilkosságok felett. Ha egyesek el is ítélték azokat, fejcsóválásaik és enyhe szavaik kimerítették helytelenítésüket.
A Tanácsköztársaság alatt, hogy ne maradjak tovább lakásínségben, szóval, hogy külön, egyedül lakhassak, lakást akartam szerezni. Egy öreg hírlapíró meg, Kálnoki Izidor, Az Újság munkatársa, attól félt, hogy nem élvezheti nyugodtan a Városligeti fasorban levő pompás kétszobás legénylakását, mert hátha betelepítenek valakit hozzá, engem kért meg, hogy a lakáshivatalnál igényeljem ki a lakását, ő meg átköltözik a rokonaihoz. A kérvényt beadtam, de a lakást nem kaptam meg. Egy ötgyermekes szegény munkásházaspárt helyeztek el benne. Egy szavam sem lehetett a döntés ellen és eszem ágában sem volt elégedetlenkedni. Lakás persze azért kellett volna nekem is, nem nagyobb, mint egy kis szoba, akár albérleti. A lakásínség azonban már a háborúban megkezdődött és mindinkább fokozódott. A margitszigeti Nagyszállót már elhagytam, megint csak anyám egy szobájába jártam aludni, lakást sehogyan sem tudtam szerezni, kénytelen voltam tehát a Royal Szállóban egy szobát kivenni. Ott laktam a Tanácsköztársaság tartama alatt és még utána is egy kis ideig, néhány hétig, de mennem kellett, mert az ellenforradalom beálltával rögtön kereset nélkül maradtam. Kereset nélkül, mert írással pénzt keresni akkor csak annak lehetett, aki a Tanácsköztársaságot ócsárolta: azt persze a tollforgatók egy része nagy buzgalommal tette meg, ontva a hazugságokat és a rágalmakat, messze esve a tárgyilagos ábrázolástól vagy az értelmes bírálattól.
Felállítottam az egyéni mérleget: a háború bomlásakor és a forradalmak alatt tudtam írni és megéltem; a régi liberális világban nyomorogtam; az ellenforradalomban éppen csak lélegezhettem.
Ferenczy Béni pénzérme terve
Bennünket be lehet börtönözni, mi elpusztulhatunk, de a Gondolat él!
(Korvin Ottó börtönnaplója, 1919.december 12.)
A Ludovika-akadémia növendékei több órás harc után megadták magukat. A mieink közül ebben a telefonközpont visszafoglalásáért vívott harcban sokan vesztették életüket. Miután a forradalmi törvényszék a ludovikások parancsnokát halálra ítélte, a növendékek ügyében való ítélet is aktuálissá vált. Száznál többen voltak, a legidősebb 22 éves, a legfiatalabb 16 éves, de mind, a tizenhat évesek is lőttek a mieinkre. Korvin Ottó volt az, aki gondoskodott arról, hogy a gyilkos harc után elfogott úrifiúkat a tömeg meg ne lincselje.
– Mi lesz ezekkel a nagyobbrészt fiatal gyerekekkel, akik nyilvánvalóan csak egy embertelen nevelésnek, beléjük oltott hamis ideáloknak áldozatai? – ezzel a kérdéssel állítottam be pár nappal a forradalmi törvényszék tárgyalása előtt Korvin Ottóhoz. Írást kaptam tőle, mellyel felkereshettem a Martinovics-laktanyában őrzött ludovikásokat. S mikor onnan visszatérve beszámoltam Korvinnak a látogatásomról, előadtam neki tervemet: internálják a ludovikásokat, hangozzék az ítélet nevelőmunkára, én fogom tanítani őket. Sose fogom elfelejteni azt a mosolyt, mellyel ezt a tervet s a hozzá fűzött optimista indoklást meghallgatta. De megszorította a kezemet, magáévá tette tervemet, és nem nyugodott, míg – nagyon is érthető ellenállások legyőzésével – keresztül nem vitte, hogy a ludovikásokat, a kiskorú munkásgyilkosokat, a budapesti Horánszky utcai, majd a Gyep utcai zárdába internálják, az én nevelésemre bízva őket.
Én naponta hat órát töltöttem a ludovikásokkal, Munkám sikerének feltétele volt, hogy ne lássák bennem az ellenséges diktatúra képviselőjét. Eddigi őreiket visszaküldtem, s az őrség helyébe a növendékek közül állítottam általunk választott bizalmikat. – Ha valaki megszökne, ezért nemcsak a bizalmikat vonnák felelősségre, hanem engem is – mondtam nekik, és mint egész idő alatt, parancs helyett csak kértem – kértem, hogy bizalmamat hasonló bizalommal viszonozzák. Ebben nem volt hazugság; idővel személy szerint ismertem mindegyiket, és őszintén szerettem őket; úgy látszott, ők is engem, mert második nap már nem bizonygatták, hogy kommunisták, hanem meg merték mondani, mit gondolnak rólunk, vörösökről. – Nem fogom követelni, hogy máról holnapra kommunisták legyenek; ahhoz akarom csak segíteni magukat, hogy gondolkodó, lelkileg szabad, döntésre képes emberekké váljanak – mondtam nekik, s a Kommunista kiáltvány mellett Tolsztoj- és Dosztojevszkij-szemináriumokat tartottam velük…
Mindez szörnyű naivitás volt? Igen, azért, mert a diktatúra már az utolsó heteit élte. Ha azonban a diktatúra nem bukik meg, akkor talán ezeknek a ludovikásoknak nagyobb része ma nem fehér tiszt, hanem munkás tagja a magyar szovjet-köztársaságnak; s mi akkor, egész az utolsó napokig a közeli világforradalom s nem a magyar proletárdiktatúra lehetséges bukásának perspektívájában éltünk.
Utoljára a diktatúra bukása napján találkoztam Korvin Ottóval. Budapesten akkor már ott voltak a falakon az új szociáldemokrata kormány első plakátjai, melyek a magántulajdon teljes visszaállítását hirdették, s a házakon nemzeti színű zászlók. Korvin Ottó még mindig az üres Szovjetházban ült, hogy az elvtársakat utasításokkal lássa el, s főleg, hogy búvóhelyeket jelöljön ki nekik. – Mi van a ludovikásokkal? – kérdeztem, mert az utolsó két napot a fronton töltöttem. – Fehérterrort fognak csinálni – válaszolta Korvin Ottó, akit pár nappal később elfogtak az utcán, s éjjel-nappal verték, rúgták, bosszúból és azért, hogy megtudják tőle, ki hol bújt el. Korvin Ottónak már nem mondhattam el, hogy mikor a fehérterror idején búvóhelyet kellett cserélnem, két volt ludovikás jött velem szemben az utcán. Mikor megláttak, lesütötték a szemüket, és zavartan tisztelegve, szótlanul mentek tovább. Mert ilyenek is voltak köztük.
1 1 In.: Korvin Ottó „…a Gondolat él…”, Magvető Könyvkiadó, Budapest 1976 [vissza]
Tűz a monitorokra!
A kikötésről van szó – jelentkezett a parancsnoknál a főtörzsőrmester, aki a bajszával bárkit képes lett volna felnyársalni, de a lelke mélyén a jóindulat folyama fodrozódott.
– Kikötés! – harsogta a nagyothalló fregatthadnagy, aki a tisztek zömével ott tereferélt a törzsirodán. – A legnehezebb folyami művelet. Kihajózni könnyű, abban nincs kockázat. A manőver annyiból áll, hogy miután a mólóbakokról visszarepültek a fedélzetre a tartókötelek és felvontuk a horgonyt, félgőzzel eltávolodunk a parttól, hogy azután – a bevetési parancs szerint – hegy- vagy lejtmenetben teljes motorkapacitással nekiinduljunk. A szél oly vidáman lengeti a kétfejű sast a lobogón, mintha a szárnya alá akarna kapni, hogy elrepítse, mert még messzi vidékeken is vigyáznia kell ránk.
A szavain csüggő tartalékos flottazászlós tisztelgett. Rakoncátlan, rézvörös fürtjeit mintha meglebegtette volna a menetszél.
– Kikötéskor ellenben vihar elsüllyesztette, olajzöld ladikra futhatunk, amely megrongálja a hajócsavart, váratlan széllökés nekisodorhat a partfalnak, még mielőtt az ütközőzsákokat leeresztették volna, vagy a megedzett vasbordákon keresztül hirtelen felcsaphat a szúróláng – recsegett a hadastyán hangja, mint a trombita. – A Szávát ellenőriztük a Temes monitorral állandó bevetésben, hogy megakadályozzuk a szerb hídverési kísérleteket.
– Ez még tizennégyben történt – fontoskodott a tartalékos flottazászlós, aki (kellő tisztelettel) az egész táborban elterjesztette a fregatthadnagyról, hogy a flottillától már nyugdíjazták, de azonnal jelentkezett a nemzeti hadseregbe tavaly, midőn az antant lefoglalt öt monitort és két őrnaszádot, hogy a szerbek kezére játssza, holott őfelsége az egész dunai hajóhadat Magyarországnak adományozta.
– Hát persze, hogy tizennégyben. Október 22-én a Temes parancsot kapott, hogy semmisítse meg a Skela-ágban elrejtett ellenséges átkelési eszközöket. Kísérő hajónkkal, a „b” őrnaszáddal a Skela-sziget fölött heves ágyútűzbe kerültünk, de teljes gőzzel haladva sikerült kikeveredünk belőle. Ezután a sziget alsó csúcsánál megfordultunk, és úgy foglaltunk állást, hogy a folyamágat és a szerb ütegeket egyaránt lőhessük. Az átkelési eszközök darabjai a világító lövedékek fényében, mint a megzavart denevérek szálldostak. Megsemmisítésük után visszafordultunk, majd az éj leple alatt a folyamon hegymenetben haladva, elégedetten hallgattuk a motor egyenletes dohogását, mígnem a Grabovci-sziget magasságában aknába ütköztünk. Akkora detonáció következett, hogy a bal fülem azóta is sípol. Az I. lövegtorony egyszerűen a folyóba repült. A II. lövegtorony teljes személyzete szörnyű halálát lelte a felcsapó szúrólángban. A jégesőként ránk zúduló golyózáporban mellettünk kikötő „b” őrnaszád géppuskái és a mi épségben maradt gyorstüzelő fegyvereink válaszoltak az ellenségnek, amíg Wulff sorhajóhadnagy utasítására a monitorról átraktuk a sebesülteket mentőhajónkra. Végül a vizet szivattyúzó matrózok, a géppuskások, jómagam és a parancsnok is átszálltunk. Az őrnaszád hajógépei feldobogtak, de még hevesebben dobogott a szívünk, érezve, amint a Temes hullámsírjába merül.
A törzsirodán ott kelepeltek a géppuskák, szörnyű robbanások hallatszottak, jól látszott a szerb folyamőrség lövegeinek torkolattüze és félelmetesen felcsapott a szúróláng, pokoli hőjét mindenki a bőrén érezte. A főtörzsőrmester nem értette a szúrólángot. A bátyja, csoportvezető a Weiss Manfrédnál – „hogy mutassak neked valami rendes munkát” – nem egyszer körbevezette az üzemben, ahol szikraeső csillagoztatta a hatalmas csarnokokat (hol vannak már a kis kovácsműhelyek?), ott e – nagy hőenergiát kibocsátó tartályból kiáramló – vékony tűzsugárral forrasztottak és hegesztettek, amely szörnyű égési sebeket tudott okozni egy embernek, de hogy a szúróláng több tucat hajós halálát okozza, az képtelenség. A Temesben a robbanástól alighanem az üzemanyag lobbant be, amely nem szúróláng felcsapását, hanem tűzvész kitörését eredményezi.
– A Temes adta le a nagy háború első lövését – a tartalékos flottazászlós a halántékához érintette az ujjait. – A Bodroggal és a Szamossal együtt romhalmazzá lőtték Belgrád török látta, komor várát. Legénysége három hónapon át hőstettet hőstettre hajtott végre. A grabovci bravúr után a haditengerészet parancsnoka, Haus Antal tengernagy hajóhadparancsban a Legfelsőbb Szolgálat nevében dicsérő elismerését fejezte ki.
A főtörzsőrmester szerint e hadfi korábban a Balaton partjai között vidáman pöfögő turistagőzösön szolgálhatott, ahol az lehetett a tiszte, hogy az előkelő – és duzzadozó bőrpénztárcájú – utasoknak szalutáljon. Szabályos mozdulat: a jobb kéz középső ujja pontosan a halánték felett. De hajadonfőtt bokacsattintás és főhajtás – zászlónak fővetés – az alakias tiszteletadás!
– A grabovci pokolban a monitor nyolcvanhárom főnyi személyzetéből harmincegy ember veszítette életét és tízen megsebesültek – recsegte a fregatthadnagy. – A lőszerkamrákban szolgálatot teljesítők közül az egyetlen túlélő megőrült. Miután végrehajtottuk az evakuálást a pusztulásra ítélt Temesről, a „b” őrnaszádon kezdtem minden ízemben remegni. A törzsorvos a leghevesebb tiltakozásom ellenére alkalmatlannak nyilvánított a további szolgálatra. De hát mi az, hogy alkalmasság?
– Hiába, a dunai hajóhad megállíthatatlan! – csobogtatta tovább a tartalékos flottazászlós a folyami dicsőség fantáziáját. – Milyen szép volt az is, amikor most júniusban a vörösök orra előtt a Maros monitor, a Pozsony és a Fogas őrnaszádok kitűzték a nemzetiszínű zászlót. A szél oly vidáman lengette a nemzeti színeket, mintha a szárnyuk alá akarna kapni, hogy elrepítse őket, mert még messzi vidékeken is… vagyis… Egyszóval a monitorok felvonultak a Lánchíd alatt, ahonnan tűz alá vették a „Szovjetháznak” elkeresztelt Hungária Szállodát. Lett ott azután akkora riadalom, a népbiztosok a fullajtárjaikkal együtt csúsztak-másztak a pincében.
– De még előtte összeverekedtek a szűk lépcsőn – tette hozzá egy huszártiszt, aki a térdén lovagoltatta a csákóját, de annak a díszével valami történhetett, mert kakastollat tűzött a helyébe, mint a csendőrök.
– Csak Lukács György, a filozopter maradt a helyén, parancsba adva, hogy mindenkit koncoljanak fel, aki ellenforradalmi magatartást tanúsít vagy fegyvert rejteget. Végül a bolsevisták hiába adtak le lövéseket a rakpartokról, a hidakról és a Gellérthegyről, a hajók nyugodtan déli irányba fordulhattak.
– A vörös disznók a nagybátyámnak kommunizálták a birtokát – tüzeskedett egy hegyivadász alhadnagy.
– Ezek olyan ostobák voltak, hogy a földet nem a parasztoknak osztották ki, hanem szövetkezetet hoztak létre. Na, most mi az, hogy szövetkezet? Abban sem az úr, sem a paraszt nem érdekelt.
– Mi ezer veszéllyel dacolva megnyertük a háborút a fronton, a kommunisták meg a zsidók pedig hátba döftek bennünket, hogy elveszejtsék a nemzetet.
– Dél felé tartó bajtársaink hajóihoz a Munka felfegyverzett gőzös, valamint a Lajta és a Komárom monitorok is csatlakoztak – csobogott tovább a tartalékos flottazászlós. – Paks mellett azonban a Munka szembefordult a hajórajjal és tüzet nyitott a Pozsonyra és a Komáromra. A harc során a mieink két tisztje hősi halált halt, viszont a Munka elsüllyedt. A hajók azután Baja felé folytatták útjukat és elhagyták az országot.
Pedig, tűnődött a főtörzsőrmester, azok a hadihajók is csak az antant kezére kerültek, amelyek a vörös őrség elől iszkolva Baján vetettek horgonyt. Ezek a szakértők itt jószerivel mind a nagy háborúban elhullott régi tisztek sorait feltöltött tartalékosok. Kiváltképp kedvükre való, hogy a fronton élet és halál urai, több száz ember hallgatja a szavukat vigyázzállásban, mondjanak bármekkora ostobaságot is. E gyalogoskötelékben egymás mellé szervezett huszárok, vadászok és tengerészek (a folyamőr- és tengerésztisztek rangjelzését úgy kellett megtanulnia) jelentik a nemzeti hadsereget. Fegyver, de főleg lőszer alig is akad, a legnagyobb kincs pedig a közlegény. Akit minden elöljáró legszívesebben kiköttetne. Persze a kikötést általában összekeverik a gúzsbakötéssel. Holott egész másról van szó. A gúzsbakötés sem kellemes, elszorítja a végtagokat, a kioldozás után napokig a karjukat, lábukat zsibbasztó érzésről panaszkodnak a katonák. De hová is kanyarodtak el a kikötéstől ebben a nemzeti kaszinóban? Kész szerencse, hogy a társaságban nincs egy kiugrott prókátor is, aki elmagyarázná a fogalom jogi aspektusait. És ugyan ki figyelt erre? A parancsnok.
– Szóval, főtörzsőrmester?
A kikötést úgy kellett végrehajtani, hogy a fenyített karját hátracsavarták, a csuklójánál összekötözték egy erős, hosszú kötéllel, amelynek a másik végét egy póznán, vagy arra alkalmas, egyenes törzsű fán rögzítették, mégpedig úgy hogy a szerencsétlennek csak a csizmaorra érje a talajt, a feje pedig lelógjon a föld felé. Nem is a fizikai szenvedés, sőt a váll kificamodásának előérzete jelentette a legszörnyűbb terhet, hanem a kiegyenesedésért folytatott hiábavaló küzdelem, miközben folyamatosan az agyba áramlott a vér. A megbüntetettnek persze megszégyenítésből a sapkáját is levették, ezáltal a tarkóját melegben a nap hevítette, hidegben a fagy szurkálta.
– Parancsnok úr, kérek engedélyt annak a kérdésnek a feltételére, hogy Szabó Jánost ugyebár gúzsbakötésre ítélte, nem kikötésre – húzta ki magát a főtörzsőrmester. A parancsnok valósággal beleakasztotta horgas tekintetét és összepréselt ajakkal sziszegte:
– Kikötésre ítéltem.
– Az elkövetett vétségért az őfelsége által életbe léptetett – a fizikai fenyítést tiltó –szolgálati szabályzat értelmében gúzsbakötés sem járhatna, csupán erőteljesen megterhelő alaki gyakorlatoztatás, különösen veszélyes frontszolgálat vagy elzárás. Ha mégis testi fenyítés volna szükséges, akkor a gúzsbakötés is bőségesen elegendőnek mutatkozna, hiszen a kikötés – túl a lelki tusa okozta szenvedésen –, a fej lógatása miatt tartós tudatzavart, sőt agyi károsodást is okozhat. Szabó János pedig jó katona, erős és terhelhető.
– Maga csak ne foglalkozzon Szabó János várható tudatzavarával, mert az már be is következett. Kösse csak ki! És ne mérlegelje a parancsaimat, különben magát is ott találja mellette.
– Igenis.
A főtörzsőrmester hiába próbálta szorosabbra húzni a rögzítő kötelet, hogy Szabó János feje a kritikus pontnál mégiscsak magasabbra kerüljön, a parancsnok szigorúan ellenőrizte a büntetés végrehajtását, majd távoztakor leplezetlen kajánsággal pillantott fel a delelőjén álló augusztusi napra. A nap pedig, saját koronájának fényességétől talán nem is látta szegény Szabó Jánost, és erősebben perzselte magából a hőt, mint 1919 nyarán valaha is. A katona tarkóját mintha egyre forróbb olajjal öntözték volna. Az undorító lé szétterült és beleragadt a hajába, a bőrébe, tépdesve, feszítve azt. Szeme előtt vörös karikák táncoltak, vagy talán sárgák, kékek, piros-fehér-zöldek? Tudatzavara egyre fokozódott. A parancsnok a reggeli szemlén olyan peckesen masírozott el az arcvonal előtt, mintha egy jól táplált, kizsinórozott testőrgárda (még a csillogó derékszíjak is egy magasságban) feszítene előtte, nem pedig egy horpadt hasú emberekből összeverbuválódott kompánia, amelyben nem akadt két egyforma egyenruha. „Kérdés?” – csattant végül a parancsnoki szó. Szabó János, akit a tanyájáról soroztak be – miután elrekvirálták a jószágait –, ráadásul túlkorosként (de hát harcolni kell a hazáért), nem tudta, hogy e szóra a katonaságnál, de különösen ennél a csapatnál még feszesebbre húzza magát az ember és hallgat, mint a sír. Ő viszont: „A Szegedről elinduló nemzeti hadsereg miért nem a románok ellen vonul?”
A kötélen fejjel lefelé lógó Szabó János, a nemzeti hadsereg katonája pedig jól hallotta az előző napokban, amint e kérdés végigzsong a századkörletben, a gyakorlótéren és a táborban. Mit keres egyáltalán a román hadsereg Magyarországon 1919 augusztusában, amikor még előző év novemberében megkötötték az antanttal a fegyverszünetet? Miért a nemzeti hadsereg összefogást, nemzeti egységet, Magyarország területi integritását sürgető szólamai, ha egyszer a hazát lábbal tipró durva agresszorokkal szemben fel sem lép? Miért a forradalom elleni uszító propaganda, és a vöröskatonák elleni hajtóvadászat – most hogy a tanácsrezsim összeomlott –, holott a bolsevisták fegyveresen szembeszálltak a románokkal? Miért dezertált a vörös hadseregtől rengeteg tiszt a nemzeti hadsereghez, ha nem ennek keretében akarta folytatni a harcot? Mitől „nemzeti” ez a hadsereg, amikor a saját nemzete ellen támad? Nem is hadsereg. Parasztok torkán lépdelni, korbácsolni, akasztani a csendőrök is tudnak. De nem, a csendőrök kipofoznak bárkit, belelőnek a tömegbe, ám törvényes ítélet nélkül nem hajtanak végre kivégzést. Attól lenne nemzeti ez a terrorcsoport, hogy miután a megfélemlített, magalázott, hasmánt kúszásra kényszerített tömegeket kikötötte piros-fehér-zöld kötélbakjaihoz, páratlan cinizmussal a vélt magyarság göndör fellegeire irányítja a tekintetüket?
A kikötéstől egyre súlyosabb tudatzavarba süllyedő katona fejéről a ragacsos lé lassanként a földre kezdett csöpögni. A sívó homoknak némi változatosságot, életszerűséget kölcsönöztek a reménytelenség cseppjei. Persze a kiszáradt talaj hamar felitta e kevés nedvességet, amelynek emléke azonban sötétebb színárnyalat formájában mégiscsak megőrződött. Szabó János földre lecsurgó verejtéke lassanként kirajzolta a szigorú nemzetközi kikötésekkel új határvonalai közé szorított Kis-Magyarországot, és folyamait, amelyek továbbra is szabadon, ellenőrzés nélkül távozhatnak innen.
Bortnyik Sándor: Munkás zászlóval
1.
Hajna András 1878-ban született Izsákon. Paraszt volt. Orosz fogságba került, majd harcolt a polgárháborúban a fehérek ellen. A Tanácsköztársaság idején az orgoványi Vörös Őrség parancsnoka volt. 1919 szeptemberében Király József, B. Farkas János és Kristók József – Francia Kiss Mihály csendőrei – elfogták a tanyáján. Az Eszes-major közelében végeztek vele és több társával, miután összeláncolták őket. Tetemüket megcsonkították.
Csak a félelem magyarázza
annak tettét,
aki ellenfele tetemét is
megsemmisíteni igyekszik.
Csak a félelem,
amely reszketi a harmadik napot,
az esetleges feltámadás
rettenetét.
Csak a félelem,
amely hangoskodó magabiztossággal
födi el dermedtre kukult önmagát
önmaga elől.
Csak a félelem,
amely csupán akkor fortélyos,
amikor a csalóka remény
mostohagyerekeit igazgatja,
de nagyon is – szinte nyomorultul –
áttetsző,
leplezhetetlenül egyértelmű,
amikor a remények kivégzőosztagát
serkenti erőfitogtatásra.
Ezért világos mindig
a legsötétebb tettek logikája.
2.
Mészáros János 1879-ben született Aradon. Mint asztalos-vándorlegény sokat bolyongott Európában, és komoly műveltségre tett szert. Néhány nappal a Tanácsköztársaság leverése előtt Nagykőrösre küldték, városparancsnoknak. Ott fogták el a román csapatok. 1919. augusztus másodikán a köveket hajigáló „statisztéria” sorfala között a városháza elé ácsolt pódiumra terelték, ahol egy román őrmester fejbe lőtte. Amíg mindez zajlott, Mészáros János menyasszonyát, Szabó Júliát a városháza erkélyén meztelenre vetkőztették és megbotozták.
Nem tudják, mit cselekszenek.
Nem-e?
És ha az egykori halálraszántak
utódai egyszer valóban
kikaparják nekik a gesztenyét:
mit kezdenek majd vele?
Válhat-e gyülevész sokadalomból
a „hozzáértő, dolgozó nép
okos gyülekezete?”
Akinek mindig is helyén volt a szíve,
annak hogy lehet most helyén a feje?
Meddig foltozható
a tömegek jelleme?
Ó jaj, mi lesz a sorsod
te szegény gesztenye?
3.
Szalma István 1886-ban született Budapesten. Itt, valamint Máramarosszigeten és Kaposvárott nyomdászkodott. A Tanácsköztársaság idején több fontos megbízatása volt. 1919 szeptemberében a tiszti különítményesek előbb kiszúrták a szemét, majd a nádasdi erdőben megásatták vele a saját sírját, és belelőtték.
Csak ásd, csak ásd a sírodat –
csupán a földbe menekülhetsz.
Mindenki másnak nagyszerű hecc,
hogy temeted saját magad,
csakis neked, neked nehéz
kivájni annyit a talajból,
amennyit nyomsz a latban. És
megmér a hely, ahol megalszol.
Csak ásd, csak ásd a sírodat
nagy gonddal, mert magadnak ásod,
szemed, füled, minden nyílásod
telítődik a föld alatt,
betöm a föld mindent hamar,
üregtelen egyenletesség
olvaszt magába. És talaj
leszel te is, hó föd be, meg jég.
Csak ásd, csak ásd a sírodat –
néhány perc múlva belefordulsz,
s minden, mi voltál: szőrzet, csont, hús
– mint tőled szabadult anyag –
betársul engedelmesen
a nagy körforgás kényszerébe.
Nyugalmad nem lesz odalenn,
csak itt, amíg ásol. Csak élve.
4.
Kellner Sándor 1887-ben született Tiszaeszláron, szakmája szerint nyomdász volt. Egyike a KMP alapító tagjainak. A Tanácsköztársaság idején Sopron megye politikai biztosává nevezték ki. A fehérterror tobzódásakor Hartmann százados halálra gyötörte: először összeláncoltatta őt Knapp Gáborral s arra kényszerítette, hogy – lovaskatonák ütlegeinek záporában – térden tegyék meg az utat Soprontól Kőhidáig. Végül Knapp Gábor szemét puskavesszővel kiszúrták és egy lucernaföldön agyonlőtték, Kellner Sándort pedig Hartmann százados a lovával rúgatta mellbe – majd tapostatta halálra.
Egy ló, egy ló lett cinkosuk!
Emberré süllyedt volna ő is?
Nem látta, hogy akibe rúg,
már rég merő seb és merő víz?
Ki tartja féken a lovat,
melynek gazdája a nyeregben
szörnyű sebeket osztogat
vadállatnál féktelenebben?
Annyival sem különb a ló
annál, aki őrjöng a hátán,
amennyivel a nyaktiló
túlnő martalócok dzsidáján?
Így látszik, nincs egyetlenegy
élőlény sem, amely a földön
úgy folytatná az életet,
hogy senki bele ne dögöljön.
5.
Sneff József 1887-ben született. Asztalos volt Nagykanizsán. A vasutassztrájk egyik szervezője volt, emiatt börtönbe került, ahonnan az őszirózsás forradalom szabadította ki. A Tanácsköztársaság idején Zala megye egyik vezetője lett. 1919. október 9-én ölték meg. Akkor már harmadik hónapja feküdt egy barakk-kórházban súlyos tüdőbajával. Ki sem vitték a kórházból: Zsifkovics alezredes a fejét satuba szoríttatta, lábait pedig a vaságy végéhez drótoztatta. Lábujjai közé papírszeletkéket dugdostak és meggyújtották. Így szórakoztak vele jó ideig, végül a satut úgy találták meghúzni, hogy az agyongyötört ember koponyacsontja összeroppant.
Aki tehetetlenre támad,
annak bűnére nincs bocsánat.
A kard-ki-kard, a szemtől-szembe:
ellenfényt hint a küzdelemre
s hős hevületté lesz – a gégen
miatt – a pír, mit fest a szégyen.
Átfényeződik így a kétes
célú harc is, mert kétesélyes.
Ám akit visszaélni késztet
hiánya gúzsnak és kötélnek
s féktelensége mámorában
– melynek mélyén ezernyi gát van –
kikötött ellenfélre támad:
annak bűnére nincs bocsánat.
6.
F. Bede László 1891-ben született Szolnokon. Munkás volt, a MÁV javítóműhelyében dolgozott. A Tanácsköztársaság idején a megyei direktórium katonai szakosztályának vezetőjévé nevezték ki. 1920 áprilisában Héjjas Iván különítménye elhurcolta, s egy magányos erdészházban – az úgynevezett Halálkastélyban – válogatott kínzásoknak vetette alá. Társaival addigra már végeztek: Pálfy János nyomdász holtteste nagyvadak nyúzására szolgáló kampón lógott egy csempézett kamrában, amelynek padlóján Virág János lakatos teteme kettévágva, asztalán pedig Hoksári János fűtő hullája megnyúzva hevert. F. Bede Lászlót még elevenen deszkakoporsóba fektették és szabályszerűen átfűrészelték a fejét.
Mert az ember mindenre képes:
fogat piszkál, mikor kivégez,
koporsónál újságot olvas,
még bekecse bőre is ordas.
Mert az ember mindenre képes:
bankókra váltja, amit érez,
pénzzé teszi szerelmét, gyászát –
kamatozó letét a válság.
Mert az ember mindenre képes,
kétli, amiben illetékes,
ám abban, mihez köze nincsen:
olyan biztos, akár az isten.
Mert az ember mindenre képes,
ha megsimít is – összevérez,
ha megsegít is – föld alá nyom.
Élete túltesz a halálon.
7.
Entzbruder Dezső 1894-ben született. A tanítóképzőt Pápán végezte el, majd Sárváron kapott katedrát. Jól zongorázott, kísérő- vagy szólópianistaként gyakorta szerepelt nyilvánosan. A Tanácsköztársaság idején Sopron városának katonai biztosaként működött. Az összeomlás után feldbachi tiszti különítményesek végeztek vele: kezét vaspánttal szorították a huszárlaktanya őrszobájának asztallapjához és kalapáccsal szétverték, majd megrendezett szökési kísérlet közben egy kukoricaföld szélén agyonlőtték.
Ne lőj a zongoristára –
elég, ha a kezét töröd.
Csak a kezét, hogy meg ne sántuljon!
Csak a kezét, hogy bukjon fel a billentyűsoron!
Csak a kezét, hogy a Marseillaise,
a Rákóczi-induló, a Forradalmi etüd
életre ne keljen többé a kezétől,
de még az Appassionata, az Allegro barbaro sem!
Semmi, ami ripityává zenghetné
az eszmélet tétova előremozdulásának
nyúlós rettegésből kövesült, néma torlaszait!
Semmi,
amitől a lelkiismeret háborgóbb lehet,
maga a lélek pedig csöndesebb!
Semmi, ami magabiztosabbá igézhetné
a Mindenség engedékenységét a parány iránt,
a tétova hajlandóságot mások iránt,
a szívmeleget, mely az űrhidegen átfut,
és a tiszta gyűlöletet, amely aljasságok ellen
lobban fel mindig!
Semmi, ami a lelkek jobbik felének
zengő megtestesülése a csillagnémaságban –
és semmi, ami csak addig érvényes, amíg örök!
Ne lőj hát a zongoristára.
Elég, ha a kezét töröd.
A krisztusi mondás: „Engedjétek hozzám a kisdedeket”, éppúgy nem való a kapitalizmus kereszténységének, mint ahogy a többi krisztusi sem passzol arra a kereszténységre, amely hitét, természetszerűen nem a szívében, hanem az erszényében hordja. Ez a világ, amelyben élünk, még ha akar, sem tud másra tagolódni, csak osztályokra, kor-, nem- és állapotkülönbségek csak annyiban számítanak benne, hogy az osztálykülönbségek bajait súlyosítják. Ebben a világban nem a gyermeknek jó a sora úgy, ahogy a gyermeket a jobb sors megilletné, hanem a kapitalista gyermekeinek, és nem az öreg embernek megy rosszul, hanem a dolgozók elvénültjeinek, aminthogy a betegség is a vagyontalanok betegei számára iszonyú. Így van ez már a normális kapitalista rendben, hogyan lehetne másképp abban a halálvirág-korszakában, amelyben élni és undorodni nekünk adatott, s amelyben a kapitalizmus kereszténysége fehérterrorban tombolja ki magát. Tudod, barátom, hiszen olvashatod minden polgári lapokból, reggel, délben és este, hogy az orosz tanácsbirodalom, fantaszták őrült alkotása, a felnőttnek pokol. De ha nem is ugyanannyiszor, mégis olvashatod még a burzsoázia lapjaiban is, hogy a gyermekek számára mennyország a Lenin országa. Ha van ott valami, akkor a gyermek számára van. Ruhácska, cipőcske, tejecske, amennyire megszerezhető a kapitalista világ fenekedése ellen, amely azt akarja, hogy ruhácska, cipőcske, tejecske a gyermek számára éppúgy ne legyen, mint ahogy ruha, cipő, tej a felnőtt számára nincsenek, a gyermek számára vannak, s a vérengző vörös vadállatok úgy bánnak a gyermekekkel – osztálykülönbség nélkül –, hogy egy angol látogatójuk, aki egyébként minden elképzelhető rosszat elmondott a szovjetről és embereiről, azt írta, hogy boldog volna, ha a nagy kultúrájú Angliában annyi és olyan gondot fordítanának a gyermekre, amilyet és amennyit a rettenetes nélkülözésekben vonagló Tanács-Oroszország…
Mi lehet Magyarországon? Az osztályháború egy ütközete, a magyar proletárdiktatúra, elveszett. Román fegyveres erő verte le a patkánylázadást, de a patkányokat a magyar urak pacifikálták. S annál kegyetlenebbül végezték el ezt a munkát, minél kevesebb aktív részük volt az osztályellenség legyőzésében. A románok győztek a magyar proletárság felett, és a magyar urak mondták ki, hogy: jaj a legyőzötteknek! Apák és anyák börtönbe kerültek, akasztófára is, trágyadomb alá is, tekintet nélkül arra, hogy nem volt közük a diktatúrához, s hogy maradt otthon ennyi vagy annyi gyerekük, akikről még a szomszédok is csak félve mertek gondoskodni, nehogy a hazaárulás bűnébe essenek azzal a karéj kenyérrel, amit az anyátlan-apátlan árváknak a kezébe csempésztek… Az csak természetes, hogy a fehérterror állama, amely az apák és anyák tízezreit megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy gyermekeikről gondoskodjanak, nem gondoskodott magukról a gyermekekről. A kommunista dúvadat leütvén, nem óhajtott a kölyök-vadállatokról, a proletár gyermekekről gondoskodni. De ez csak az elején volt, a gondoskodás hiánya. Később jött az, hogyha valaki gondoskodni akart ezekről az árvákról (hiszen, ha disznó kommunisták gyerekei, akkor is embercsemeték valahogyan!), az állam ezt hivatalosan megakadályozta. Nem hiszed el? Írva vagyon. Nem mi írjuk, disznó kommunisták, hanem megírták odahaza. Figyelj csak!
Odahaza nyaraltató akciók vannak. Persze, csak olyanok, amilyenek abban a rothadt országban lehetnek, de mert ahol gyermekeket nyaraltatnak, ott mégis el lehet lopni némi élelmiszer-mennyiséget, ki lehet állítani egypár hamis számlát, és szervezni lehet állásokat, hát mégis létrejött odahaza valaminő nyaraltatási akció. Persze, hogy ki volt ebből rekesztve a börtönben sínylődők gyermektábora. De egy bécsi gyermekvédő egyesület, nyilván emigrációs közbenjárásra, gondoskodni akart a bűnösök gyermekeiről, és negyvenet közülük Bécsben akart nyaraltatni. Átírt tehát a magyar Gyermekvédő Ligához, amelyről azt hitte, hogy tényleg gyermekvédelemre alakult. A Liga összeállított negyvenet a „bűnös” szülők gyermekei közül, és fölterjesztette Bernolák népjóléti miniszterhez, hogy adja meg az engedélyt a gyermekek kivitelére. A miniszter nem adta meg, hanem azt mondta, hogy hazafias szülők gyermekeit tessék nyaraltatni. Olyan förtelmes volt ez, hogy a Népszava is – még a Népszava is! – föl mert szólalni ellene. S erre Bernolák helyreigazította a Népszava felszólalását. Így:
– Néhány nappal ezelőtt az Országos Gyermekvédő Liga egy 40 gyermekről szóló jegyzéket terjesztett elém, és közölte, hogy e gyermekeket, akiknek jórésze elítélt vagy internált kommunisták gyermeke, a bécsi „Kinderschutzverein”, egy angol egylet költségén, a schönbrunni kastélyban óhajtja nyaraltatni; megkérdezte, hogy mi e kérdésben a kormány álláspontja. Erre a kérdésre a minisztertanács megbízásából azt a választ adtam, hogy a magyar kormány őszinte és meleg köszönettel veszi, ha a bécsi „Kinderschutzverein” a magyar gyermekek nyaraltatását előmozdítja. A tervezett nyaraltatás ellen így egyáltalában nemcsak kifogást nem tesz, de azért köszönetet is mond. Egyúttal kifejezi azonban azt az óhaját, hogy az akciónál, amely különösen kedvezőnek ígérkezik, a hazafias, tisztességes magyar munkások gyermekei elől ne vegyék el a helyet azok, akiknek szülei az országnak súlyos kárt okoztak.
Így mondja el maga Bernolák, a fehérterror egyik törzsfőnöke, ennek a gyalázatnak a történetét. Természetes, hogy az ilyesmi otthon nemcsak óhaj, hanem ellentmondást nem tűrő parancs is.
Össze kell válogatni tehát a börtönlakók gyerekei helyett, akiket a bécsi egylet nyaraltatni akart, a hazafias és tisztességes munkások gyermekeit. Kik a hazafias és tisztességes munkások? Nem azok, akik szakszervezetekben gonoszkodnak. Illetve, ha szakszervezetekben, akkor keresztényszocialista és ébredő szakszervezetekben. Vagyis a munkásságnak azt a leghitványabb szemetét, amely elment fehérterroristának, azt kell jutalmazni még gyermeknyaraltatással is. Nem a megöltek gyermekei nyaralnak, nem, hanem a gyilkosok sarjadékai. Így van ez rendjén. A mai rend rendjén.
Tekintettel arra, hogy az apák az országnak kárt okoztak, a gyermekeik nem mehetnek nyaralni, mert a kurzus keresztény ugyan, és üldözi a zsidót, de azért, ha szüksége van rá, akkor nem a krisztusi mondást, hanem a zsidó istenét veszi elő, a kegyetlen Jehovát, aki megmondta, hogy megbünteti az atyák vétkét a fiaikban és unokáikban, harmad- és negyedíziglen. A bosszúálló osztály állama, mikor bosszút áll osztályellensége gyermekin, nem engedélyezi még azt sem, hogy valaki jöjjön, és kegyetlen kezéből egypár hétre kivegye a magával tehetetlen, védekezni nem tudó, osztályhelyzetében ártatlan kisdedet. Ki kell irtani a kommunistát! Ki kell irtani még a magját is, sőt a magját kell a legalaposabban kiirtani! És magja nemcsak a herezacskóban van, amit különítményi kések lemetélnek, hanem már meglevő gyermekeikben is, akik dögöljenek meg, nehogy annak a társadalmi rendnek kelljen megdögölnie, amely még kutyáknak sem való, nemhogy embereknek való volna. És legkevésbé való kisdedeknek, a minden jót megérdemlőknek és a semmi rosszat maguktól elhárítani nem tudóknak. El kell tenni ezt a miniszteri levelet a mi nagy-nagy múzeumunkba. Hogy írásos okmány legyen a burzsoázia végítéletének megfogalmazásakor a kezünkben, nem arra, hogy tudjuk, hogyan kell bánni a burzsoázia gyermekeivel, akik szintén csak gyermekek és osztályhelyzetükről nem tehetnek, tehát azért felelősségre nem vonhatók, hanem az egész osztály felnőttjeivel, akik ilyenek voltak, ilyen Heródesnél heródesiebbek, mert nem hirtelen halálra ítélték gyermekeinket, hanem lassú éhenveszésre, nehogy a világ lássa, hogy gyermekgyilkosság az, amit szemforgatva cselekszenek.
1 Eredeti megjelenés a KMP Bécsben megjelenő Proletár című lapjában, 1921. aug. 18. In.: G. A. Összegyűjtött művei. Véres augusztus. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1959. [vissza]
– Miféle szocializmust építenek otthon? Maszekvilág, gulyáskommunizmus… Hol a nagy cél, az eszme…
Az udvari kis ablakon alig szüremlett be a fény. Pici szoba, teakonyha, tenyérnyi vizesblokk. Szegényes szerénység.
– Nem kellett volna visszavonulnunk Bártfánál. Sosem bíztam Böhmben…
Párizs külvárosa, majd fél évszázada. Még énekel Gilbert Becaud csúcson van Yves Montand, André Malraux fehérre pucoltatja a füstös Párizst és építi a francia kultúrát, él a kommunista költőóriás, Louis Aragon, metróállomást csak később neveznek el róla. S a csepeli proliból lett egykori 19-es vöröskatona jó fél évszázaddal később még dédelgeti magában a forradalom, a proletárdiktatúra álmát…
Több száz társával a fehérterror elől menekült Franciaországba s tagja lett a „hunoknak Párizsban”. A Renault gyárban dolgozta le életét, kéz a kézben a sztrájkra mindig kész francia munkásokkal, a német megszállás alatt az ellenállókkal. De egyedül. Francia nőnek nem kellett, maradt a szerény, nyugdíjas sors.
– Már kevesen vagyunk, összejárunk egy kis magyar szóra a szomszédos kocsmában… ’45 után a hidegháborús években nem tudtam hazajönni, aztán meg pénzem sem volt. Most pedig, ugyan minek – sóhajt, s körbepillant kis birodalmán. Néhány magyar könyv, a Petit Larousse, a francia kisember tudományának évtizedek óta megbízható tárháza. És mi lett a többi Bártfánál a csehek, a Tiszánál a románok ellen harcoló katonával, rájuk ki emlékezik? És azokkal az ezrekkel, akik nem itt, hanem Oroszországban, a fogolytáborból kiszabadulva, a lövészároktól megundorodva próbáltak új életet kezdeni mások forradalmát segítve?
Mire emlékezünk? Nem sokra. A filmvászonról, a 39-es dandár vöröskatonáját alakító feledhetetlen Bihari Józsefre, a hazai színháztörténet talán leghitelesebb Tiborcára? Írójára, a személyi kultusz megtorlásaiban életét vesztő Karikás Frigyesre már aligha.
Hetvenes évek Madridja. Franco generalisszimusz még él, a zsarnokság halotti csendjében a pubokban, helyi szóval bodegákban Magyarországot szóba hozva lelkesen emlékeznek Panchó-Puskásra, míg a kültelki házak falain ott virít figyelmeztetőül a három betű, a PCE, a spanyol kommunista párt rövidítése. Az Elesettek Völgyében nyugszanak a polgárháború halottai, elsősorban a falangista Franco hívei –, a zsarnokot később kihantolják és elszállítják közülük. Franco makacsságának köszönhetően akkortájt mint ősi kövület még létezett a Horthy-Magyarország követsége a spanyol fővárosban, jóllehet a két ország közötti gyakorlati kérdéseket a hazulról akkreditált konzulátus intézte. Ám a nemzeti ünnepen a senkit nem képviselő horthysta nagykövet állt a protokoll vastörvénye és a spanyol abc tréfája következtében a nagyon is létező Estados unidos (USA) képviselője mellett. A fáma szerint évtizedeken át némán, egy szót sem váltottak.
A konzulátus koszorúzta meg még Franco halála előtti évben is a Hemingway-jel együtt harcoló, a spanyol polgárháborúban életét vesztő, tunyogmatolcsi fiatalemberből lett író, majd tábornok Zalka Máté (Spanyolhonban Lukács tábornoknak ismerték) huescai sírhelyét. Amikor nálunk hajót neveztek el róla, hazalátogató felesége és lánya megosztotta a nyílt titkot, a korában Remarque-kal együtt emlegetett háborús regényt író Zalka kereste a halált. Nem volt biztos, hogy hazatérve a Szovjetunióba nem lesz-e ő is a tisztogatások áldozata. A hajót közben tucatnyi társával és a több száz embernek munkát adó hazai tengerhajózással együtt ügyesen „elprivatizálták”. Semmi kétség, hogy az egykori tábornok 19-ben, ha itthon van, hová áll. Szobrot nem állítottak neki az elmúlt negyedszázadban, de sírját legalább még nem hantolták ki…
Szégyenlős szemlesütés, emlékművek eltávolítása, történelemkönyvek átírása. A 20. századi magyar történelem egyetlen igazságos honvédő háborújának megtagadása, melynek elbukása nem a csepeli munkás, a szabolcsi parasztember gyávaságán múlt. Ők nem akarták Trianont, ellene harcoltak s nem az irredentizmus puffogó lózungjaival vagy ismét rossz szövetségbe ragadással. Fegyverrel, áldozatot hozva. S nem akárkinek, hanem a világháborús magyar vezérkar nemzetközileg tisztelt koponyájának, Stromfeld Aurélnak a vezetésével. Ő is tévedett? Ennyit érdemelnének? A kétségbeesett önvédelem kiváltotta terror aktuálpolitikai emlegetését? A tendenciózusan eltúlzott számháborút? Szemérmesen elfeledkezve az első világégés millió áldozatáról és a több ezer kikötött, kivégzett, harcolni nem akaró katonáról? Nemzetvédővé lakkozva a román szuronyokon hatalomra kerülő lovastengerész különítményeinek tömeges megtorlását? Tömeggyilkos zsoldosát, a Duna-Tisza közén gyilkoló Héjjas Ivánt most állítja a rendszerváltó fiatal demokraták egyik, az adófizetők pénzén néptanítóvá avanzsált és népfőiskolát vezető korifeusa a dicsőség piedesztáljára.
A tények makacsok. A századfordulós békebeli kiskocsmák soha nem volt idilli hangulatát visszaálmodó, Szindbád hősével szerelemre áhítozó, szépasszonyok kegyeit kereső és örök ábrándozó prózaíró óriás, Krúdy Gyula vajon miért vállalta, hogy tőle szokatlanul lelkesült riportokat írjon a 19-ben alakulóban lévő szövetkezetekről? Miért állt rá a magyar történelmi regényírás klasszikusa, az „egri csillagok” megörökítője Gárdonyi Géza, hogy vele társulva, földműveseknek szóló újságot szerkesszen? S ugyan mi késztethette a magyar líra legnagyobb poéta doctusát, Babits Mihályt arra, hogy állást vállaljon az új rend egyetemében, ami után büntetésül legfeljebb középiskolai tanár lehetett?
Vegyük le a polcról a magyar irodalom Rácegresről, paraszti sorból elszármazott nagyjának történelmi regényét. Illyés Gyula az emberi tisztességes mércéje, a nemzeti öntudat hiteles szószólója volt egész életében. Töretlen plebejus hévvel, de időközben magát franciás műveltséggel felvértezve lett világirodalmi rangú. S nem szégyellte, hogy felidézze a sorsfordító hónapokat, „Beatrice apródjaiként” emlegetve a forradalmár tanáruk kiszabadításán szervezkedő, a börtönbe zártaknak vörös segélyt becsempésző diák barátait. Könyvében 1919 emléke tiszta fénnyel ragyog. Oroszországról írott útikönyvét, melyben megörökíti moszkvai találkozását a később a tisztogatás éveiben nyomtalanul eltűnt Kun Bélával, első megjelenése után 50 évvel egy betűváltoztatás nélkül ki lehetett adni.
Olomuc, cseh iparváros. A jezsuita templommal és kolostorral szemben a városi múzeum műemlék épülete. Kőkerítésén plakátok sora hirdeti a 20-as évek modern európai művészetét bemutató reprezentatív kiállítást. Köztük a hazai művészetből, kultúrából az utóbbi években kitagadottak képei. Így Uitz Bélának, a politikai mozgósító plakát nemzetközileg elismert képviselőjének alkotásai. De ott vannak a később elüldözött Moholy-Nagy Lászlónak ma milliókat érő vásznai. A New York-i Museum of Modern Art külön kiállítási részt szentel a 19-es plakátoknak. Nálunk fejek hullanak, ha valaki emlékezni mer a munkássorból a modern képzőművészet csúcsaira emelkedett Kassákra és társaira.
Az író, aki élete végéig a „boldog emberek” mellett állt, ahol mindig hiányzott az a bizonyos hetedik krajcár, soha nem tagadta meg 1919-et. Hű volt hozzá mindhalálig. Bármennyire ifjúsági regénynek tartják sokáig kötelező olvasmányként előírt regényét, nem az. Az alföldi nagyváros országos hírű kollégiumában a múzeumőr majdhogynem bocsánatkérőn próbálta magyarázni azt, amit nem kell. Az írónak, Móricz Zsigmondnak semmi baja nem volt a kollégiummal. Nyilas Misi kijelentése, hogy nem kíván ott tovább diák lenni sokkal inkább annak a rezsimnek szólt, amellyel a szerző nem tudott s nem is akart azonosulni. Arról az első forradalmi próbálkozást elsöprő rendszerről, melynek szerecsenmosdatása elkezdődött. A mű, az alkotó hitele mindennél nyomósabb.
A rendszerváltó történelmi söprögetésben feledésbe merült orosz forradalmár filozófus, Csernisevszkij írta egy angol közgazdász könyvéhez fűzött recenziójában: „A történelem útja nem a Nyevszkij proszpekt járdája, ez az út véges-végig hol poros, hol sáros mezőkön, hol mocsarakon, hol bozóton visz át. Aki fél attól, hogy poros lesz és összesározza a csizmáját, az ne vállalkozzék közéleti tevékenységre.”
Elbukott forradalom szilánkjai köröttünk. A frontok mészárszékét elutasító, forrongó kontinens zsarátnoka lobbantotta lángra számos országban. Az elég volt imperatívusza… Négy hónap múltán az elkövetett hibák következményei és a nagy háború utáni világpolitikai egyezkedés pörölycsapásai zúzták szét…
Vajon lesz, aki ismét egybeforrasztja, rendbe illeszti a kaleidoszkóp fénylő darabkáit?
A közeljövőben aligha.
De legalább csillogásukra s megszívlelendő tanulságaikra emlékezzünk…
Vasas ne hagyd magad! Sződy Szilárd plakettje (Kitűző)
Negyedszázaddal az első világháború kirobbanása előtt jelent meg a Szociáldemokrata Könyvtár XXIV. Füzeteként az 1848-1849-es német forradalomban résztvevő, Marx és Engels baráti köréhez tartozó S. Borkheim brosúrája: Az 1806-1807-es évek hurrá-hazafiainak emlékére. A Zürichben kiadott brosúra hatásos ellenméregnek bizonyult a hivatalos és polgári Németországban a francia háború után uralkodó túláradó hazafias győzelmi mámor ellen. A brosúrához Friedrich Engels, Marx halála után a nemzetközi szocialista munkásmozgalom elismert szellemi vezére írt előszót. Ebben egy eljövendő világháború veszélyére és annak következményeire figyelmeztetett. „Porosz-Németország számára nem lehetséges többé – írta Engels – másféle háború, mint soha nem sejtett kiterjedésű és hevességű világháború. Nyolc–tízmillió katona esik majd egymás torkának és közben úgy letarolja egész Európát, mint soha semmiféle sáskaraj sem. A harmincéves háború pusztításai három-négy évre összesűrítve és az egész kontinensre kiterjesztve; kereskedelmünk, iparunk és hitelrendszerünk mesterséges üzemének menthetetlen szétzilálódása, amely általános csődbe torkollik; a régi államoknak és hagyományos állambölcsességünknek olyan mérvű összeomlása, hogy a koronák tucatszám gurulnak az utcák kövezetére és senki sem akad, aki felvenné őket; teljességgel lehetetlen előre látni, hogy mindez mivel végződik majd és ki kerül ki győztesen ebből a harcból; csupán egy eredmény teljességgel bizonyos: az általános kimerültség és az, hogy létrejönnek, a munkásosztály végleges győzelmének feltételei… A háború időlegesen talán háttérbe szorít bennünket, esetleg megfoszt bennünket egyik-másik kivívott pozíciótól. De ha önök szabadjára engedtek olyan hatalmakat, amelyeket azután már nem tudunk megzabolázni, hát menjen minden a maga útján: a tragédia végén önök összeomlanak és a proletáriátus győzelme, vagy már kivívott tény, vagy mindenesetre elkerülhetetlenné válik!”
Engels szavai beteljesült próféciának bizonyultak. Huszonhat évvel Engels látnoki szavai után kitört a világháború. Ady Endre Krónikás ének 1918-ból című versében borzadva írt erről:
Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek
…
Itt most vér-folyók partból kitérűlnek
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj mik készülnek, jaj, mik is készűlnek?
…
Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békülnek.
S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
Kárhozva halnak, vadakká törpűlnek,
…
Halál-mezőkön bitófák épülnek,
Nagy tetejükre kövér varjak ülnek,
Unják a hullát, el- s vissza-repülnek,
De az emberek meg nem csömörűlnek.
Miként Engels azt előre látta, a világháború, a háborús pusztítások az éhség és az általános kimerültség, elvadultság és bomlás felgyorsították a forradalom feltételeinek kialakulását, növelték a munkások forradalmi elszántságát. A háború végére több európai országban, így Oroszországban, Németországban is forradalmi hullám söpört végig – Magyarországon 1918. őszén kitört az őszirózsás forradalom, 1919 tavaszán kikiáltották a Tanácsköztársaságot.
Utólszor raktak katonákat,
Pandúrt s vérebeket a nyakunkra:
Végig kacag vidám testünkön
Győzelmes tervünk: a Munka.
Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,
Rabságok, sebek, bús keservek
Izzadságos, rossz magyar földjét
S ha most támadunk, le nem vernek.
(Ady Endre:
Rohanunk a forradalomba)
„Elképzelhető-e egy több éves háború mind a hadsereg, mind a néptömegek elvadulása nélkül? Világos, hogy nem. Feltétlenül elkerülhetetlen, hogy egy több éves háborúnak ez a következménye évekre kihasson, ha ugyan nem egy egész nemzedék életére. De a mi betokosodott embereink, a polgári értelmiségnek ezek a pipogyái, akik „szociáldemokratáknak” és „szocialistáknak” nevezik magukat, egy követ fújnak a burzsoáziával az elvadulás megnyilvánulásaiért, vagy az elvadulás különösen kirívó esetei elleni harc rendszabályainak elkerülhetetlen könyörtelenségéért a forradalmat hibáztatják. Holott világos, mint a nap, hogy ezt az elvadulást az imperialista háború okozta, és hogy semmiféle forradalom nem szabadulhat meg hosszú harc nélkül, könyörtelen megtorlások sorozata nélkül a háború ilyen következményeitől”. (Lenin: Látnoki szavak) Az a körülmény, hogy Magyarországon a lakosság általános kulturális színvonala magasabb, a munkások aránya az egész lakossághoz képest nagyobb volt, a forradalmi fordulat könnyebben és békésebben ment végbe, mint Oroszországban, a tehetetlenné vált burzsoá kormány önként lemondott, s így elősegítette a polgári demokráciától a proletár demokráciához, a burzsoá diktatúrától a proletárdiktatúrához történő világtörténelmi fordulat lényegének jobb megértését.
„Magyar munkás elvtársak! Ti még jobb példát adtatok a világnak, mint Szovjet-Oroszország” – írta Lenin a magyar munkásoknak küldött üdvözletében. „Az a háború, amelyet ti viseltek, az egyetlen jogos, igazságos, igazán forradalmi háború, az elnyomottak háborúja az elnyomók ellen, háború a szocializmus győzelméért.” (Lenin: Üdvözlet a magyar munkásoknak)
„A magyar forradalom azzal, hogy egészen másként született meg, mint a mienk – mutatott rá –, megmutatja az egész világnak azt, ami Oroszország tekintetében nem volt világos: nevezetesen, hogy a bolsevizmus az új demokráciával függ össze, amely a parlament helyébe lép… A szovjethatalom a dolgozók hatalma, a millióké, akik maguk uralkodnak, maguk kormányoznak. Lehet, hogy rosszul kormányoznak, mint Oroszországban, de mi hihetetlenül nehéz viszonyok között vagyunk. Abban az államban, amelyben a burzsoázia nem fog ilyen veszett ellenállást tanúsítani, a szovjethatalom feladatai könnyebbek lesznek, munkája során elkerülheti majd az erőszakot, azt a véres utat, amelyre Kerenszkij úrék és az imperialisták kényszerítettek bennünket. Mi a még nehezebb utat is végig fogjuk járni. Ám legyen Oroszország osztályrésze, hogy más országoknál több áldozatot kell hoznia. Ez nem meglepő, tekintve, hogy ránk csak ócska romhalmaz maradt örökségül. Más országok más, emberibb úton jutnak el ugyanahhoz a szovjethatalomhoz. Éppen ezért lesz Magyarország példájának döntő jelentősége.”
A magyar munkásoknak küldött üzenetében írta Lenin: „Nem egyedül az erőszak a proletárdiktatúra lényege és nem is elsősorban az erőszak. A proletárdiktatúra lényege a dolgozók vezető osztagának és csapatának, egyetlen vezetőjének, a proletáriátusnak szervezettsége és fegyelmezettsége. A proletáriátus célja az, hogy megteremtse a szocializmust, megszüntesse a társadalom osztályokra tagozódását, dolgozóvá tegye a társadalom valamennyi tagját és megfossza talajától az embernek ember által való mindenféle kizsákmányolását.”
Nemhogy 133, de három napig sem tudott volna fennmaradni a tanácshatalom egy olyan – ellenséges katonai támadások, imperialista hatalmak fenyegető diplomáciai ultimátumai, ellenforradalmi lázadások és merényletek által szorongatott – országban, amilyen Magyarország 1919-ben volt, a munkások támogató részvétele nélkül. Kun Béla a Tanácsköztársaság kikiáltásának másnapján arról beszélt, hogy mi „nem ígérünk hazug mindenféle jókat. Szenvednünk és éheznünk kell majd. De ha éhezünk, ha szenvedünk, a magunk javáért és a világ proletárjainak egyesüléséért szenvedünk. Nagy és nehéz, romboló és építő munka áll előttünk, amelyben minden munkásnak hősies lemondással, önzetlen szenvedések árán is részt kell vennie.” A Tanácsköztársaság 133 napja alatt a munkások tömege mostoha körülmények között, nehéz gazdasági helyzetben, súlyos élelmiszerhiány közepette, szenvedéseket és áldozatokat vállalva, lelkesedéssel kapcsolódott be a Tanácshatalom kiépítésébe és munkájába, vett részt élet-halál harcában, állt be a Vörös Hadseregbe, fogott fegyvert a forradalom és az ország védelmében.
Fennállásának rövid 133 napja alatt a Tanácsköztársaságnak azonban csak kevés ideje volt a dolgozó osztályok helyzetét javító tervezett és elkezdett szociális intézkedésekre. Ezeket gátolták, hatásukat gyengítették a gazdasági problémák, élelemhiány, ellátási nehézségek, a magántulajdonosokat érintő kisajátítások, a szakemberhiány, a régi tulajdonos-vezetők szabotázsai, az újonnan kinevezettek tapasztalatlansága, a földosztás elmaradása, valamint az elkeseredett, áldozatokkal járó forradalmi önvédelmi harc a Tanácsköztársaság megdöntését célzó fegyveres akciók és a katonai intervenció ellen. A történelem a Magyar Tanácsköztársaságot egyszerre nemzeti honvédő háborúra és forradalmi önvédelemre kényszerítette.
Az egyenlőtlen harcban mindinkább kedvezőtlenné váló nemzetközi helyzetben a munkásosztály is kimerült, legjobbjai a harcokban elvéreztek, mások elfáradtak, tartalékaik elfogytak, csalódottak és elfásultak lettek, a politikai vezetés elbizonytalanodott. A katonai információ, a fokozódó diplomáciai nyomás, az ellenforradalom túlerejével szemben a Magyar Tanácsköztársaság elbukott.
A múlt század elején Ady arról írt, hogy Anatole France, a nagy francia író politikai tárgyú beszédeit és cikkeit tartalmazó könyvében fölesküdött a szocializmusra. „Könnyel és bizalommal telik meg a ma élő jó emberek szíve, ha Anatole France-ra gondolnak. Bizonyos, hogy jó szándékkal van a jövendő az emberiséghez, ha ilyesmi történik. Íme Anatole France: arisztokratája az értelemnek és az ízlésnek. Látja, hogy milyen kevés az ember az emberek között” – írta Anatole France nyomán Ady. „Anatole France nem esett kétségbe. A demokrácia turpisságai sem fosztják meg hitétől. Kell, hogy a világ megjavuljon. Jobb időknek kell következniök. Semmi sincs? Itt van a piros lobogó.” Felcsapott szocialistának.
„Hogy ő is álmodná szegény gyötrődő munkások szent bizodalmát? Nem. Anatole France tudja, hogy a szocializmus még nem lesz megváltás. De tudja, hogy milliószor több szépség és jóság lesz a Földön, mint ma. Nem szabad megtagadni az életet. Az exkluzív művészet ezt teszi. Jönniök kell időknek, mikor élet és művészet megcsókolják egymást. Küzdeni kell azért a csókért, mert ez lesz az expiáció (értsd: vezeklés – szerk.) minden Júdás- csókért. […] Ez lesz az emberiség felmagasztosulása. Mikor? Talán ezer év múlva. Lehet, hogy soha. Mégis ezért kell élni. Egyébként nincs értelme az életnek. meg kell ölnünk magunkat, vagy összerombolni, bombázni mindent, ami van. A szocialisták arra mennek, a cél felé. Ezért kell velük menni. Nem érnek oda. De egy részét az útnak megfuthatja velük az emberiség.” (Ady Endre: Anatole France vallása) Anatole France kiállása a szocializmusért tanulságul szolgál és példát mutat a haladás mai hívei szárára is.
Vér és gazság, csalás, bűn, nyomor, hazugság, veszettség mindenütt a mai világban is. A világ kell, hogy megjavuljon, hogy több szépség és jóság legyen a Földön. Ezért érdemes élni és küzdeni, azért, hogy az emberiség odaérjen ehhez a célhoz. Ennek a véres-verejtékes világtörténelmi küzdelemnek volt egyik töviskoszorús, Júdás-csókos stációja a Magyar Tanácsköztársaság.
Azokkal szemben, akik a Magyar Tanácsköztársaság bukására, illetve a 20. század második felében a Szovjetunió összeomlására és kapitulációjára hivatkozva azt állítják, hogy nem lett volna szabad elkezdeni a szocialista forradalmat, Lenin rámutatott: teljes „harmónia” nem lehet a természet fejlődésében, mint ahogy nem lehetséges a társadalom fejlődésében sem. „Csak egy csomó kísérlet eredményképpen – amelyek közül mindegyik önmagában véve, egyoldalú, bizonyos mértékig diszharmonikus lesz – jön létre a teljes szocializmus az egész világ proletárjainak együttműködéséből.” (Lenin: A „baloldali” gyerekességből és a kis- polgáriasságról.)
A forradalmakat Marx nem a „normális” úttól való eltérésnek, a társadalom betegsége megnyilvánulásának, szélsőségek és hibák szomorú következményének tekintette, hanem a legéletbevágóbb, legfontosabb, leglényegesebb, legdöntőbb pillanatoknak az emberi társadalom történetében. Az ilyen időszakokban oldódik meg az a nagyszámú ellentmondás, amely az úgynevezett békés fejlődés időszakában felgyülemlett.
Marx az egeket ostromló Párizsi Kommünről írta, de a magyar Kommünre is érvényes igazság: „nagyon kényelmes lenne persze világtörténelmet csinálni, ha csak azzal a feltétellel kezdenénk harcot, hogy az esélyek kedvezők.” Marx megértette: „kuruzslás vagy reménytelen pedantéria volna, ha megpróbálná előre teljes pontossággal felmérni az eseményeket. Mindennél fontosabbnak tartja azt, hogy a munkásosztály hősiesen, önfeláldozóan, kezdeményezően csinálja a világtörténelmet. Marx a világtörténelmet azoknak a szemével nézte, akik csinálják – ha nincs is lehetőségük arra, hogy előre csalhatatlanul felmérjék az esélyeket –, nem pedig azoknak a nyárspolgár-intellektusoknak a szemével, akik így moralizálnak: „könnyű volt előre látni … nem kellett volna fegyvert fogni…”
Marx azt is számba vette, hogy a történelemben vannak pillanatok, amikor a tömegek elkeseredett harca, még ha reménytelen ügyért folyik is, szükséges a tömegek továbbneveléséhez, és a következő harcra való felkészüléséhez.” (Lenin: Előszó Marx L. Kugelmanhoz intézett leveleinek orosz kiadásához)
Ilyen történelmi pillanat volt a Magyar Tanácsköztársaság létrejötte és 133 napja.
Uitz Béla: Harc
Bortnyik Sándor: Vörös város
Bortnyik Sándor: Vörös vonat
Bortnyik Sándor: Dinamikus kompozíció
Uitz Béla: Építők
Kádár Béla: Arc
Uitz Béla: Díszletterv (Világ proletárjai, egyesüljetek!)
Kádár Béla: Két fiú lóval
Bortnyik Sándor: Aerodinamikus kompozíció (külső borító)
Bortnyik Sándor: Vörös gyár (külső borító)
Bortnyik Sándor: Sárga-zöld tájkép (belső borító)
Bortnyik Sándor: Zöld-sárga tájkép (belső borító)
Amint ez évi első számunkban jeleztük, állásfoglalása, mondanivalója társadalmi fontossága és aktualitása folytán a teljes évet Ady-évnek tekintjük, számainkban rendszeresen közlünk válogatást alkotásaiból, valamint művészetéhez, tevékenységéhez kapcsolódó tanulmányokat, személyéhez kötődő kortárs szépirodalmi műveket.
A vér taván papírhajó a lélek –
Ahol csak félsziget a Lét, partján a semmi.
S minden gond, és gondolat az égbe néz.
Hogy értse miért kell az egészből kivenni
De képes-e Isten nélkül génjeit feledni?
Hogy jobb sors legyen az újraírt varázs.
Megtörjön átok és émelygő imázs.
S az eszmény ne szolgáljon ideológiát.
Amit hiszünk, azt nem látja senki más –
Így kikerüljük a stílushibát.
Hogy kibeszél a világképből a szubjektivitás
Illés úrhajójába nem jutott be Léda.
Bár a költő szívébe belátott néha.
Nem érzékelte a dicsőséges transzparenciát.
A NÉP megállt,
elfáradt por kering
körötte, mint az őszi köd meg pára,
rászáll a munkások nyakára,
a munkabér, a munkaerő ára.
Unokája vagyok én,
döngetek kaput, falat,
kérdem tőletek:
beszökött az ősz?
Gondolt halálra, borra, nőre,
káromkodott vagy fütyörészet,
s találkozott velem.
Nem hasonlít a trendre.
Nem őspuszták bivalya.
Nem úri nyavalya.
Az igazmondás gyönyöre,
a meggyötört lélek barna kenyere.
S ezek a dombok itt nyugalmasan elterülnek.
Kielégült, megboldogult testtagok.
De emitt az erdő felől öblöske kis szellő lobog.
Mintha ünnep.
Volt harsány ősz. Kacagtak az asszonyok,
s marokkal tépték a dölyfös kukoricacsöveket.
S a férfiak? Az öregek?
Megkomolyult öröm felzokog.
Éled még a csókok íze,
lehet arcokra találnod,
mintha sóvárgó sóvirágok
merülnek az élő forrásvízbe.
1899-ben és 1907-ben két nagy átfogó nemzetközi konferenciára került sor Hágában, amelyeken a részt vevő államok számos, a modern korszakot érintő nemzetközi jogi kérdést kívántak rendezni. Megkísérelték szabályozni a háborúk indításának kérdéseit is – csekély sikerrel.
Ady igen korai verse tökéletes része életművének, ha ismeretlen okból nem is vette be kötetbe.
Hágában konferenciáznak,
Párisban helyreállt a csend.
Nálunk csak úgy dühöng a béke,
Csendes, nyugodt a parlament.
A vén világrész vesztét érzi,
Minden lecsendesült, nyugodt,
Ilyen botrányos békességről
A történet még nem tudott.
Észak ködös, fagyos mezőjén
Egy nép rabláncban görnyedez,
A germánok büszke Cezárja
Szabad sziveknek tőrt szegez,
A gall hajó hullámban táncol,
Egy új Marseillaise hangja cseng,
Kenyeret kér a népek ezre –
S mégis dühöng a béke, csend.
Farkasszemet néznek egymással
Országok, népek, nemzetek,
Ezer törekvés, ezer eszme
Igázza le a szellemet;
Földrészünkön nagy tisztulás kell,
Vihar, mely messze-messze zeng,
Harc kell, mely igaz békét szüljön,
Mert most hazug a béke, csend!…
1899. június 15.
Elhalt nagy költőnk emlékére ma Ady-estét rendezett az Egyetem kupolatermében a Galilei-kör. A gyűlés kezdetét fél hétre hirdették, de az óriási termet oly tömötten töltötte meg a közönség, hogy az előadók nem tudtak az emelvényhez jutni, s így csak jóval hét óra után kezdhették meg az ünnepet. Ha Ady, az egy-két évtizeddel ezelőtt kinevetett, kicsúfolt, sárral dobált Ady ma látta volna ezt a közönséget, felgyúlt volna az öröm fáradt, szomorú, szép szemében: sok-sok ezer ember – nagy részük kinnrekedt, és kétségbeesetten követeli, hogy beeresszék –, csupa fiatalság, aki meghatott, lelkes áhítattal érzi a halott költő közelségét… A munkásdalárda néhány megrázó Ady-dalt énekel, aztán Sisa Miklós nyitja meg az ünnepet, utalva arra, hogy Ady mindenkinél inkább az övék volt, a forradalmi értelmiség és forradalmi munkásság köréé. – Utána Lukács György méltatja a halott zsenit gyönyörű, mély és igaz megállapításokkal. Ady teljes mikrokozmosz volt, mely egy nagy pillanatban megszakította előttünk az élet, a gondolkozás kontinuitásának fátylát, s elénk tárta igaz képében a világot. A clairvoyant-ok fajtájából való volt, Petőfi testvére – ki tudja, ha élne, talán valamikor neki is úgy kellene majd bujdosnia, mint ahogy Petőfinek kellett egyszer bujdosnia az ő forradalma után … Paulay Erzsi és Beregi Oszkár mondották el aztán megrázó hatással Ady költészetének néhány örök gyöngyét, s végül Polányi Károly beszéde fejezte be a szép gyászünnepet, melyet – a rendezőség kérésére – egyetlen taps sem zavart meg.
Tíz év előtt volt, hogy egy új diákkör egy ismeretlen költő ünneplésének szentelte az ő márciusi ünnepét. A költőnek és a körnek is kevesen ismerték a nevét, és akik ismerték, a gúny és a rágalom szólamait hallották csak felőlük. A költő a nagyközönség számára érthetetlen nyelven új hitet hirdetett, új mártíromságra vállalkozott. Amit idehaza hazának neveztek, azt megtagadta és elátkozta, s a hazátlanok hazáját vallotta otthonának. Ennek a költőnek szentelt márciusi ünneppel indult útnak most tíz éve a magyar értelmiségnek az a töredéke, akit ifjúsága avatott a költő hivatott közönségévé.
A becsmérelt és megbélyegzett diákcsoport a Galilei Kör volt. A kinevetett, kigúnyolt és üldözött költő neve: Ady Endre.
Az idegenbe szakadt költőnek jólesett ez az első visszhangja szavának. Erőt adott neki és bátorítást, mint mondotta, és mindég hálával emlékezett meg róla.
De a Galilei Kör történetében is döntő maradt ez az esemény. Nem véletlen volt, hogy nem irodalmi vagy költői társaság, hanem az ifjúság volt az, aki elsőnek állt melléje. Mert Ady nem új irányt hozott, hanem új kort. Irányok közönségét hajlamok és vérmérsékletek szabják meg, új korszak költőjét csak új nemzedék fogadhatja be. A világforradalom előhangját Ady írta meg, a nemzedék, amelyhez szólott, forradalmak kiválasztott nemzedéke volt.
Öt évig kísérte a költő dalával az ifjúság harcait. Öt éven át ment az ifjúság, dalának janicsárjai, rohamról rohamra. Ekkor eljött, már betegen, az ifjúság márciusi ünnepére mint régi barát, és ekképpen búcsúzott el tőle:
„És most szívemnek ifjú testvérei, bocsássatok meg régi és örökös embereteknek, hogy ma nem tud többet szólni – hiszen a több se volna szeretőbb és több –, és bocsássátok el őt békével. Ifjú szívetek öreg testvére most fiatalon dobog, s azt akarja, hogy ne szakadjon el soha tőletek, a fiatalságtól, az igazságtól, a forradalomtól”
Ady Endre valóban a forradalom költője volt. Az emberi lét megoldhatatlan diszharmóniái ellen kétféleképpen védekezik az emberi kedély. Zsongatni és felejtetni a lét diszharmóniáit a szépség dalaival – ezt teszik a nagy Altatók. Az Énekek éneke, Homérosz, Goethe vagy Arany János. De vannak, akiknek az a hivatásuk, hogy fokozzák a lét tűrhetetlenségének a tudatosságát, hogy a régi formák izzó abroncsait szétvetve kevésbé kínzó pántokba és béklyókba zárják a kedélyt. Ezek a nagy Tudatosítók, az emberiség Ébresztői. Az ébresztő költőkből táplálkoznak a forradalmak; példák rá Jesajás és Türtaiosz, Jézus, Byron, Puskin és Petőfi. A kortársak, ezt félreértve, hatásukat szűk történelmi rekeszbe börtönzik be, és azt hiszik, hogy kimerültek az ő céljaik azokban a forradalmakban, amelyek őbelőlük merítették céljaikat. Ám Türtaiosz dala minden előharcost az emberiség legjobbjává avat, nemcsak a hazáét, akit énekelt, hanem a hazátlanságét is. Jézus szavai pedig – „nem békét, hanem harcot jöttem hirdetni, és harc lesz apa és fia, anya és leánya között” – minden eszmei igazság örök kérlelhetetlenségét hirdetik, nem a tetrarcha elleni lázadást, amelyért kivégezték. Ady Endre is az örök Ébresztők közül való, akik magának az életnek a forradalmát teszik meg a lélek életévé. És így túlélik a forradalmakat, mivelhogy ők a forradalom maga.
Ám a félreértés is örök: a kortársak a költő lelkének feszültségéből kipattant villámokat aszerint értelmezik, hogy mely történelmi esemény villámhárítója vezeti le azokat. És amiután a villám lecsapott, elmerülnek ismét a most már éberségnek nevezett álmukba. De a legtragikusabb a félreértés költő és kora között akkor, ha – mint ma van – a költő hitetlen korban születik, oly korban, amelyik a lélek, az eszme és a szellem valóságát tagadja.
Ady nem azzal akarta korát szolgálni, hogy parancsokat kért tőle, hanem azzal, hogy parancsokat osztogatott neki. Így írt:
Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
S parancsoltam élükre seregeknek
Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
Ez az örök Ébresztők szava.
Nekünk ugyebár, e kor embereinek, ezzel szemben az a hitünk, hogy nem az egyes emberek csinálják a történelmet. Egyéni vélemény, egyéni vágy és óhaj nem számítanak, csak a közös sors teremt valóságot. Az elszigetelt lélek sóvárgása és panasza számunkra nincsen, mi csak a társadalom valóságában hiszünk, csak a személytelen tényekben. Hisszük, hogy van tőke, hisszük, hogy van munka, háború, válság és osztályharc. És hisszük, hogy ezek és csak ezek az emberiség élete.
De testvéreim, íme itt vagyunk mégis, hogy gyászoljunk egy furcsa embert, egy felelőtlen rímkovácsot, aki azt álmodta, hogy mi vagyunk a zsinat, akit ő összedobolt, és hogy ő küldte a Dózsáit Magyarországnak. És íme, mi valóban gyászoljuk őt, és gyászzsinatot tartunk az ő parancsára, az ő emlékének a tiszteletére. Vezérünk ő.
Mert hisszük csak, hogy hisszük, hogy csak a társadalom valódi, az egyén nem. A költő vágyai, óhaja és panaszai egyéniek, olyan egyéniek, hogy csak a rím szárnyán száguldó képzelete a kedélynek vihet el oda, ahol az ilyen vágyat megérteni lehet, és mégis: ő a lelkek vezére.
És azt hisszük ugyebár mi, a kor emberei, hogy a társadalmi valóság dönti el az emberi lélek sorsát, a költő lelkéét is. Hogy a megszámolható és megmérhető tényei a külvilágnak a társadalomnak az az alapja, amely minden lelki élet tervrajzát megadja, amelyen annak az épülete felépül. A társadalom fejlődésének a menetétől függ a gondolatok sorsa, a gazdasági haladás irányától az ábrándok jelentősége. Hisszük, hogy a vezető fáklya csak a felcsillanó visszfénye a tömegekben lappangó forradalmi tűznek, és hogy a költő harci riadója puszta visszhangja a társadalmi földrengés morajának. Hisszük, hogy nem az érzéseink indítják meg a világot, hanem a világ indítja meg bennünk az érzelmeket, hisszük, hogy nem eszméink képére alkotjuk meg a való életet, hanem hogy a való élet puszta tükrözése az eszméletünk.
De íme, hisszük csak, hogy hisszük ezeket, tisztelt gyülekezet. Mert a társadalmi valóság és a költő eszmélete közötti hősies és fenséges küzdelem nem lehet látszat, hiszen nincsen, ami annál létezőbb volna. Mert ez a küzdelem fájdalom és erőlködés, teremtő akarat, eleven látomás. E küzdelem megrendít bennünket, és ez a megrendülés itt van, jelen van. Vagy csak a könny volna igazi, amelyet a fájdalom kicsordít, de ez a mi fájdalmunk, amely annál előbb volt és mélyebben él, csupán látszat volna? De mi értelme van látszatról beszélni, ha nincsen valóság, és mi a valóság, ha nem a költő lelkének viaskodásai és a mi megilletődött gyászunk, amellyel a hőst elsiratjuk?
És hiszünk ugyebár abban, hogy az emberiségnek alkalmazkodnia kell a társadalmi valósághoz, hogy a külső dolgok a valódi dolgok, és hogy a tudomány az útmutató bennük. Hisszük, hogy nem az emberek csinálták a háborút, hanem a viszonyok, hogy nem mi emberek vagyunk felelősek érte és bűnösök benne, hanem a viszonyok, és hogy ezért nem magunknak kell megváltoznunk, hanem a viszonyoknak. A mi korunknak az a hite, hogy az emberi lét önmagában jelentés nélkül való, a mai emberiségnek az a hite, hogy ő valójában nincsen is. Mert mi hiszünk abban, megrögzött és eltökélt hittel, hogy hitetlenek vagyunk, hogy mi vagyunk a hitetlenség kiválasztott nemzedéke, akik meg fogjuk találni a hitetlenség ígéretföldjét: a tökéletes intézmények és berendezések világát. Ez a hitetlenek hite: csak így kell szólnia mindenkinek, csak erre vagy arra kell szavaznia mindenkinek, ezt vagy azt kell lelőnöd, és minden jó és tökéletes lesz, anélkül, hogy meg kellene változnunk. A hívő pedig így szól: megváltozom, és minden megváltozott. Ha csak egy kicsit változtam meg, már megváltozott a világom, és ha a többiek is megváltoznak, megváltozott az egész világ. A cselekvést pedig azon mérem, mennyire szolgálja a megváltozásomat.
De íme, hisszük csak, hogy hitetlenek vagyunk, tisztelt gyülekezet, mert miközben a hitetlenséget hirdetjük, íme meghajtjuk gyászlobogónkat a hit hőse, a költő előtt, és magunk is az önfeláldozás útján igyekszünk követni a példáját. Titokban magunk is megváltozunk, mert titokban mindannyian hiszünk.
Semmiféle tudomány nem változtathatja meg, csak megerősítheti azt az igazságot, hogy a madár nem a nehézségi törvény folytán, hanem annak ellenére repül, hogy a fa nem a gazdaságosság elve, hanem teremtő bőség elve szerint fakasztja levelét, hogy a társadalom nem az anyagi érdek folytán, hanem annak ellenére emelkedik mind magasabb eszmei fokra, és hogy az emberi hit, erő és önfeláldozás nem az anyagi érdekek lefelé húzó nehézségi ereje, hanem a vele szembeszegülő szellem szent törvénye szerint vezetnek bennünket felfelé!
Ady írta A kényszerűség fáját.
Nem tudtam, mi vagyok,
Vád akartam lenni,
Vád, nem: ijjedelem
S mint szép példaadás
Virágzik, gyümölcslik
Szegény, szelíd fejem.
Óh, én, kényszerű Rend,
Tagadás fejfája,
Latorból szent szülő,
Óh, én, szegény, szegény,
Pártütőből pártos,
Uzsorás zendülő.
Ady Endre, visszaadtad a hitet egy hitetlen nemzedéknek, utat mutattál az eltévedetteknek.
Itt van az Idő, amelyet a gyermekek szemében olvastál:
Szemetekben rejtőzik a titok:
Mi lesz a Tisza-Duna táján majdan,
Ha mi könnyes jajban,
Jajban és könnyben hunytuk le szemünk
S a Föld megindul s háborogni fog.
A Föld megindult és háborog. De amíg magyar van és lesz, és magyar ifjúság, mi, a nagy forradalom magyar barbárjai lelkünk sötétjében feléd fogunk tekinteni, és így fogunk szólni: „nekünk nem hiába daloltál”.
1 A tudósítás a Világ című lap 1919. február 7-ei számában jelent meg, szerző feltüntetése nélkül [vissza]
2 In.: P. K. Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom. Gondolat, Budapest, 1986. [vissza]
A veréb szó a Magyarországon gyakori házi veréb (Passer domesticus) és mezei veréb (Passer montanus) fajokat jelöli. A két fajt a népi osztályozás többnyire egy egységként kezeli, mint például a Sóvidéken (Gub 1996: 68), s a népnyelv is mindkettőt veréb (vagy csuri stb.) néven nevezi. A veréb is madár szólásunk is arra utal, hogy nem tartoznak a megbecsült fajok közé. Az alábbiakban néhány tanulságos előfordulásukat említem a magyar költészetből.
Ami az egyszerűbb formákat illeti, a Sóvidéken jegyezték fel a következő hessentőt: „Hess veréb szájj odébb, edd meg a papét, s a kántorét, ne a szegény emberét” (Gub 1996: 68). Ugyancsak rövid népi rigmus a következő:
Csiri-biri, csiri-biri, kanveréb
A bolondot lökd arrébb!
(Küllős & Laza 2013: 68).
A Nyugat-Dunántúlon általános ismert a következő rímes időjós megfigyelés:
Ha házasodnak a verebek Bálintkor
készülődhetsz a tavaszra bármikor
(Lanczendorfer & Balázs 1998: 68;
Bálint napja február 14.).
A veréb teljes jogú madárként, a madártársadalom egyenrangú, sőt elsőnek említett tagjaként jelentkezett Édes Gergely (1763–1847) Némely tavaszi madarakról című, disztichonokban írt versében, amelynek rövidebb változata megjelent Szirmay Antal gróf (1747–1812) Hungaria in Parabolis (1804, 1807) című latin–magyar vegyes gyűjteményében is:
Amikor a melegűlt tavasz a kebelét kinyitotta
És a leggyönyörűbb víg nap az égre kerül,
Minden kis féreg csúsz-mász vagy szökdös alá s fel
S a nap alatt kedvét tölti szokása szerént.
A barom a gyepeken legel és fickándoz; azonban
Menvén a vídám pásztor utána, süvölt.
A madarak csevegési miatt hegyek oldali csengnek
Szép hallani miként zeng valamennyi madár.
A verebek csevegik repdesve: csirip! csirip! a gyász
Fecske: firics! fricsér! a cinegécske: vicinc!
A pintyőke pipinty! a csíznek ez a szava: csíz csíz!
A tenglic: tinglinc! így magyarázza nevét.
Mondja a pacsirta: Vidék! ki-ki dicsér, mind kiki dícsír!
Erre rigó görögül mond: flüaréo! ió!
Banka pedig: to to tót! jó tót vót! hup! hup! upup! hup!
Úgy makog; a kakukk is mondani szokta: kukuk!
S nemdenem éneke közt cseng a kis fülemülének:
Gyüjj gyüjj! gyüjj csak gyüjj! füttyre tanítalak itt?
Egyszóval valamennyi madár énekre hevült már
Mindenik a gyönyörű víg kikeletnek örül
(részletek, Mezei, szerk., 1983: 451,
Szirmayt idézi Rácz 1991: 172–3).
Herman Ottó külön fejezetet szentelt a verébnek az Arany János, Tompa Mihály, Petőfi Sándor és a népköltés madárvilágát bemutató művében. „Úgy a nép szemében, mint a költőknél, szóval közfelfogás szerint a szemtelenség, tolakodás, tolvajkodó kártétel minta madara; természethistóriailag Passer domesticus L. Arany példabeszédszerűen hozza fel Vojtina levelei öccséhez költeményében:
Azé a veréb, ki megcsípheti.
Buda halála:
Veréb árnyékába szalma nyilat lőttem.
Tompa mindég a madár biológiai mozzanatait tartja szem előtt, így: Pusztán:
Csipogva fürdik s üt tanyát most
A szemtelen veréb.
Pipacsok:
S ha sárgulnak kalászai:
Veréb pusztítja, vágja ki.
Ugyanott:
Rengő aranykalász a dal!
S hitvány veréb is csipkedi…
Petőfi hasonlata is biológiai mozzanatra van alapítva: Meddig alszol még, hazám? című költeményében:
A veréb is fenn van,
Telhetetlen bendejét
Tömi asztagodban.
Amit a három költő mond, az valóban találó vázlata annak a képnek, amely a verébről a köztudatban él. „Fürdik a porban, baglyas fészke inkább tanya, reáveti magát az érő gabonára, pusztít az asztagon, csipog és tolakodva szemtelenkedik” (Herman 1983: 131–2).
Orvar Löfgren svéd etnológus hívta fel a figyelmet arra, hogy a 19. század második felében Európában az ornitológusok és egyéb madárszerető egyének nem egyforma lelkesedéssel fordultak a madarakhoz. Az általuk jó madárnak tartott fajokhoz tipikusan a kis énekesmadarak tartoztak. Ezeknek szép tollazata van, takaros fészkeket építenek, vegetáriánusok vagy rovarevők, egyszer-kétszer költenek egy évben és soha nem zavarják a többi fészkelő madarat. Szerencsés esetben szépen dalolnak. Sokuk hűségesen visszatér évről évre, remélhetőleg ugyanazon párjával. Életük olyan polgári erényekkel jellemezhető, mint a háziasság, házastársi hűség és ügyesség (1985: 201). Löfgren hozzátette: a más madár fészkébe tojó kakukk és a pimasz, mindenevő, évente háromszor is költő veréb ebben az értelemben egyáltalán nem tartoznak a jó madarak közé (1985: 201–2).
A löfgreni ideálmadár (sőt idillmadár) magyar megverselője Áprily Lajos. Ő azon szerencsés költők közé tartozik, akinek a költészetében megjelenített növényekről és állatokról gondos lajstromot készítettek, s kiderül, hogy hatvanféle madarat megverselt, de verebet nem (Kiss Székely & Kiss Székely 2000, 2. táblázat; Áprily madarairól érdekes: Farkas 2000).
Berda József költészetében a vallásos motívumok felhasználása gyakran mindenféle hitrendszertől független önkifejezési törekvéseket szolgál. Például Irgalmas szegénység című kötetének (1931) élén olyan részleteket ad közre assisi Szent Ferencnek a madarakhoz intézett prédikációjából, amely saját életfelfogása kifejtésének is beillik. „Húgocskáim, madarak! Tömérdek sokkal tartoztok a teremtő Istennek, kötelesek vagytok azért őt mindenkor és mindenütt dicsérni. Íme kényetekre bízta, hogy akárhova szabadon röpülhessetek. Kettős, sőt hármas köntössel födte be testeteket, s annak idején, hogy nemetek végleg ki ne vesszen, helyet szorított nektek Noé bárkájában. Neki köszönhetitek a levegőeget, melynek urai vagytok. Nem vettek, se nem arattok, Isten mégis gondoskodik eleségetekről, s a folyók és források vizét italotokul. Tőle kapjátok a hegyek és völgyek menedékeit s a sudaras fákat, melyeken fészket rakhattok. Szőni, varrni nem tudtok, de Isten fölruház benneteket és fiókáitokat” (1974: 91, idézi Vargha 1982: 80–81).
A maga életeszméihez hangolt Szent Ferenc-i világszemlélet nyer megfogalmazást egyik naiv-groteszk remekében, az ugyanebben a kötetben megjelent Verebek című versében is:
Az aszfalt boldog csibészei ők: úgy
csiripelnek a gőzölgő trágyadomb
körül, mint úribb tollú társaik,
kiknek már kövérebb falatok jutnak –
s érzik, jó szívvel gondola rájuk öreg
szakácsuk, az Isten, ki télen és nyáron
kukaccal s maggal őrködik felettük;
örömét lelvén abban, mint szaporodnak
Ő jókedvének mind nagyobb dicsőségére…
(1974: 100, idézi Vargha 1982: 81).
Sovány kis vers, de sajátos allegóriát képvisel Rimanóczy Olivér 1956 októberében szerzett költeménye, a Veréb:
A veréb azt hitte: véreb
Egyre csak csaholt…
az égen feltűnt egy karvaly
s a veréb csak volt
(Rimanóczy 1998: 19).
Csanádi Imre Pesti verebek című, hétszótagú ütemhangsúlyos verse a következő:
Hú, micsoda ricsaj ez –
tízezer veréb neszez!
tízezer parányi gömb
nyüzsög-mozog odafönt.
Korán, kora-délután
tele velük a platán,
mintha levelek helyett
ők volnának levelek
(1958: 5; első versszakát idézi
Szepes 1990: 97, 1996: 278).
Tandori Dezső madár-imádatán sokan gúnyolódtak – nem értették meg a költő indítékát, azt a lelkiállapotot, amely a madártartáshoz vezette. Nem kell pedig különösebb fantázia ahhoz, hogy belássuk: amikor valaki úgy érzi, annyira idegen már a világban, annyira nem tud tenni érte semmit, a tennivágyásról lemondani nem tudó ember másutt keresi meg segítő szándékának lehetőségét. Tandori madarai társai, barátai – olyan emberek helyett, akik nem értették, így nem érdemelték meg ezt a barátságot. Barátot veszített el hát Tandori abban a madárban is, akinek sírja ihlette a leoidust, az elvont humanizmus e remekét:
Szpéró gesztenyefája, pihenni leültem alája
árnya – a – fénye – a – folt, ő, ami – lett – ami – volt.
Gyászol az ég ma Medárddal, fákon emitt a madárdal,
állok a sírja fölött, jönnek a völgyi ködök.
Járok hajnalok – eljén, tíz év messze kiteltén,
nem lett meg tizenegy, szűken az égben a kegy.
(Szpéró gesztenyefája. Legújabb leonina)
Bortnyik Sándor: Kassák Lajos
Bortnyik Sándor: Vers illusztráció
Különleges bánásmód
1919-ben a román katonai intervenció és az ellenforradalom gyilkos szorításában a Budapesti Munkástanács ülésén személyesen Kun Béla jelentette be a Tanácsköztársaság Kormányzótanácsának lemondását. Szavait gyorsíró rögzítette: „Hangom nincsen már, csak a hitem van meg, hogy a proletáriátus, amely nem engem, nem vezérét, cserbenhagyta önmagát, amely mégsem hibás, mert a kapitalizmusból, ebből a mocskos, ronda kapitalizmusból nem lehetett mást csinálni, mint azt a mocskos és ronda rendszert, amely ebben az országban volt. Én elvtársak, azt mondom, nagyon mérlegeltem, nagyon gondolkodtam rajta, mit tegyek, és most itt hidegen és nyugodtan megállapítom: megbukott a proletárdiktatúra Magyarországon. Megbukott, de nem örökre bukott meg. … Ám mit csináljunk? Barrikádokra álljunk ki tömegek nélkül? … Félrehúzódjunk, hogy más módon küzdjünk újból? Mi, akik, félre állunk ez alatt az idő alatt, azt hiszem, ha megmaradunk, akkor újult erővel, új tapasztalatokkal gazdagabban és érettebb proletáriátussal fogunk harcba kezdeni.”
Bécsben a tanácskormány képviselője az osztrák kormánnyal a lemondott népbiztosok lehetséges menedékjogáról tárgyalt. Ezt az ANTANT képviselői sem ellenezték, akik azt várták, hogy Kun Béla elhagyja az országot, akiből a közvéleményre való tekintettel nem akartak mártírt csinálni. Két különvonat a lemondott népbiztosok egy csoportját és családtagjaikat Ausztriába vitte, ahol internáló táborba zárták őket.
2018-ban egy kis balkáni országban a korábban választáson elbukott volt miniszterelnököt korrupciós bűntettért törvényes eljárással jogerősen kétéves börtönbüntetésre ítélték. Az ítélet végrehajtása elől a volt miniszterelnök megszökött. Ebben országunk kormánya nyújtott neki segítséget. A hatályos jogszabályokat és diplomáciai szokásokat felrúgva három országon keresztül Magyarországra csempészték, ahol barátként és szövetségesként üdvözölték és rendkívüli eljárással VIP-menedéket biztosítottak számára. Arra hivatkozva, hogy volt miniszterelnököknek mindig különleges bánásmód jár.
Érdemes ezt a gyakorlatot egybevetni a 19-es magyar népbiztosok menedékkérelmének sorsával. Két különböző eset. Összehasonlításuk abból a szempontból tanulságos, hogy mikor, kik, hogyan értelmezték volt miniszterelnökök és miniszterek (a népbiztosok is gyakorlatilag ezt a funkciót látták el) menedékkérelmét.
Az ellenforradalmi kormány, amely legitimitását kizárólag a román megszálló csapatoknak, a nemzeti hadsereg tiszti különítményinek, az ANTANT-diplomáciának köszönhette, 1919. szeptember 6-án kiadatási kérelemmel fordult az osztrák kormányhoz. Ebben – mivel politikai okokra nem hivatkozhattak – a Tanácsköztársaság vezetőit közönséges bűnözőként jellemezték, 236 rendbeli gyilkossággal, 19 rendbeli rablással, 6 rendbeli lopással, valamint pénzhamisítás bűntettével vádolták. A budapesti Igazságügy-minisztérium gyilkosságnak az ellenforradalmi felkelések elleni harcot, rablásnak és lopásnak a tőkés tulajdon kisajátítását, pénzhamisításnak a Tanácsköztársaság saját bankjegyeinek kibocsátását minősítette. A bécsi kormánynak a kiadatási kérelem elutasítása nem okozott gondot. Hivatkozhatott a kiadatási egyezmény hiányára, arra, hogy politikai ügyben vádlottakat nem szokás kiadni, a közönséges bűncselekményekről felhozott vádak pedig teljesen általánosak, nem tartalmazzák, hogy ki kit, mikor, hol, hogyan gyilkolt meg – ami nélkül a vád komolytalan.
A népbiztosok kiszolgáltatásának elutasításába az ellenforradalmi hatalom nem nyugodott bele. Tervet készítettek a népbiztosok elrablására. Ezzel a céllal utazott Ausztriába Prónay Pál különítményes csapatvezér. A tervhez megnyerték a vezérkar és maga Horthy jóváhagyását is. A célt naplójában így fogalmazta meg Prónay: „A népbiztosok közül hármat – esetleg négyet – a legsúlyosabb gazembereket (Kun Bélát, Hamburgert, Landlert, Pogányt) elkábítva és az autókba gyömöszölve Magyarországra visszük. Ellenben a többit ott helyben, a várudvarban található lámpavasakra és fákra felhúzva, nekik ezzel a legméltóbb büntetést szántuk”. A terv végrehajtását az osztrák belügyi szervek, akik a tervezett akciókról pontosan tájékozottak voltak, meghiúsították.
Ekkor Prónayék új tervet készítettek. Összeállítottak egy tiszti csoportot, amely a népbiztosok őrzésével megbízott néhány csendőr „likvidálása” után a helyszínen kivégzi a népbiztosokat. „Ezen utóbbit kellett elhatározni, miután sem elegendő kocsi, sem ember rendelkezésre nem állott, ezért elhurcolásukról szó sem lehetett” – írta naplójában Prónay. Ez a terv is meghiúsult.
Ezt követően Prónayék a népbiztosok megmérgezésével próbálkoztak. Süteményeket, déli gyümölcsöt, édességet tartalmazó csomagot küldtek nekik. Akik belőle fogyasztottak, azoknál mérgezési tünetek léptek fel. Az orvosi segítség szerencsére idejében érkezett. A későbbi vizsgálat kiderítette: az élelmiszerek atropint tartalmaztak. Az akció kitervezői közül a Prónay-különítmény egyik tagját, aki két társával együtt megszervezte az akciót, az osztrák rendőrség elfogta. Az Ausztriában internált magyar népbiztosokat hosszabb huzavona után az osztrák kormány végül is Oroszországban fogságba került magas rangú osztrák katonatisztekre kicserélte.
A népbiztosok közül azok ellen, akik az osztrák kormány „vendéglátását” nem vették igénybe, hajtóvadászatot indítottak. Szamuelyt menekülés közben a határon lelőtték. Korvin Ottót elfogták, demonstratív koncepciós perben elítélték és kivégezték.
A győzelmi tort ülő ellenforradalmi hatalom a volt népbiztosokat is különleges bánásmódban részesítette, mint ahogyan a jelenlegi magyar kormány különleges bánásmódban részesített egy a jogerős ítélet végrehajtása elől szökött volt miniszterelnököt Két különböző eset. Az a közös bennük, hogy mindkét esetben a különleges bánásmód a törvényes eljárás felrúgása jelentette, csakhogy ez a két esetben ellentétes előjelű volt és ellentétes célt szolgált. Micsoda párhuzam, micsoda kontraszt.
Az ellenforradalom gyilkos bosszúja nem korlátozódott a népbiztosokra. A fehérterror kíméletlenül lecsapott a Tanácsköztársaság híveire, harcosaira, egyszerű emberekre, munkásokra, parasztokra, értelmiségiekre. Az ország nagy részét megszálló román hadsereg nyomában nyomuló bosszúszomjas tiszti különítmények, Prónay és társai, állati kegyetlenséggel gyilkolták a Tanácsköztársaság híveit, kéjjel öltek, fegyvertelen, védtelen embereket válogatott kínzásokkal kínoztak, szúrták ki a szemeket, nyúzták le a bőrt, akasztották mészáros kampóra a testeket. Vérgőzös kegyetlenségeik a harmincéves háború elvadult martalócainak garázdálkodásához hasonlíthatók.
Harmincéves háború
Négyszáz éve kezdődött a harmincéves háború. A háború keresztény felekezetek – katolikusok és protestánsok – közötti háborúként indult, ám hamarosan országok közötti európai kontinentális háborúba torkollott. (A televízióban érdekes dokumentum-filmet láthattunk róla.) A harcoló felek nemcsak a harctéren ütköztek meg, elvadulva gyilkoltak városokban és falvakban, nemcsak ellenfeleiket, hanem városlakó polgárokat és parasztokat is. A zsoldos seregek Európa-szerte fosztogattak és raboltak. Általánossá vált az egymás iránti gyanakvás, bizalmatlanság és gyűlölködés, az erőszak. Elterjedt a boszorkányüldözés. Terjedtek a járványok.
A folyamatossá vált tartós háborúban Európa elvesztette lakóinak több mint egyharmadát. Az épületek fele elpusztult. A harmincéves háború előképe volt a 20. századi világháborúknak, melyekben az emberélet és anyagi javak pusztítása a háborúban, a háború lélekölő hatása többszörösen megsokszorozódott, ami az emberiséget létében fenyegeti. Ezekről a háborúkról írta Ady endre:
Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek;
Jaj, mik készülnek, jaj, mik is készülnek?
Mindezt nem migránsok és muszlim hódítók követték el, hanem egymással harcoló keresztények. A 20. század két nagy világháborújában is keresztények irtották egymást, egyházak által megáldott tömegpusztító fegyverekkel.
A harmincéves háborúban protestáns német fejedelemségeket támogató katolikus Franciaország szövetséget kötött az oszmán török birodalommal. Franciaországban a protestáns hugenottákat Szent Bertalan éjszakáján lemészárolták. Az ugyancsak katolikus Spanyolország, amely az Ibériai félszigetről kiűzte a mórokat, a protestáns Németalföldön korábbi hódításainak megőrzéséért harcolt. Spanyolországban az inkvizíció kíméletlenül lecsapott az eretnekekre és a zsidókra. A protestáns svéd csapatok hosszú éveken át német területen portyáztak, rabolta, fosztogattak. Ilyen volt a kereszténynek mondott Európa történelme.
Hosszan jóízűen (?) el lehet vitatkozgatni azon, hogy ezekben, és a hasonló esetekben ki a törzsökös őslakó és ki a betolakodó idegen, ki a hódító és ki a tiszta múltú haza védelmezője. A történelmi évfordulók erre bőségesen kínálnak alkalmat és ürügyet. Itt a Kárpát-medencében is. Mintha az emberiséget fel lehetne osztani őslakosokra és idegenekre, feketékre és fehérekre, keresztényekre és nem keresztényekre, istenhívőkre és sátánhívőkre, jókra és rosszakra, ránk és másokra.
Werbőczik országa
500 évvel ezelőtt Magyarországon az oszmán birodalom terjeszkedése ellen összegyűjtött kereszteshad gyülekezése során parasztfelkelés tört ki. Ennek leverése után a felkelés élén álló Dózsa Györgyöt, mint a „parasztok királyát” tüzes trónon megégették. A lázadó parasztokat a Werbőczi-törvénykönyvével, második – korábbinál szigorúbb – jobbágysággal büntették. Néhány évvel Mohács előtt. Nekünk Mohács kell.
Werbőczy és az ő népe című cikkében Ady Endre Werbőczy népének (Populus Werbőczyanus) nevezte a magyarokat, akik messiásként a magyar jogállamiság legszentebb szentjeként tisztelték a törvénykező és rajtuk ítélkező Werbőczyt. „Werbőczy alkalmas időben született, kegyetlen tudatossággal emelkedett” – írta Ady. „Becsapott mindenkit s nem volt pör, vagy kár, ami nem őt gazdagította volna. Tudott kegyes lenni mindenkihez, akiből kihúzhatott valamit. Az első magyar politikus volt ő, ki krétával számította ki, hogy a nemzetieskedés, vagy mai szótárunk szerint, hazafiaskodás, kitűnő üzlet. Dehogy volt ő a köznemesség vezére az oligarchia ellen amely oligarchiába olyan félelmes erővel harcolta föl magát… Neki mindenki eszköz volt önzsebe s új donációs levelek számára. Végül nem volt Magyarországnak vármegyéje, ahol neki falvai ne lettek volna. Az utána következő nagynevű hazafiaktól és hazaárulóktól a modern minisztériumi panamázókig mindenki az ő tanítványa… A jobbágyok nyöghették századokig az ő kegyetlen ütéseit, a Tripartitum, mely egyébként egy alacsonyrendű osztrák törvénykönyv mintájára készült, s egész jogászi működése a jobbágyság örökös leigázására s az úri Magyarország végtelenítésére készült.” Dózsa György tüzes trónon történt megégetése és Werbőczy törvénykezése után alig egy évtizedre volt szükség, hogy Mohács bekövetkezzen.
Érdekes párhuzam: Annak idején, kétezer évvel ezelőtt, Jézust, aki pártfogolta a szegényeket és elesetteket, töviskoszorúval koronázták meg és keresztre feszítették. A keresztfára ráírták: INRI- magyarra fordítva: „Názáreti Jézus a zsidók királya” rövidítése. A mai szegényellenes menekültellenes, idegengyűlölő politika vajon miként egyeztethető össze a keresztre feszített Jézus tanításával a szegények pártfogásáról, a menekültek befogadásáról, a felebaráti szeretetről?
500 esztendővel Dózsa György megégetése után a magyar nép ma a harmadik jobbágyság igája alatt nyög.
Még magasról nézvést
Megvolna az ország.
Werbőczi utódok
Foldozzák, toldozzák.
(Ady Endre: Ülj törvényt, Werbőczy)
Tanúságtétel
A dolgozó osztályok lázadását az uralkodó osztály – Spartacustól a 20. századig – mindig véresen megtorolta. A bosszúálló ellenforradalmi hatalom fehér terrorja egyik áldozatának személyes tanúságtétele, minden kommentár nélkül. Korvin Ottó Horthy börtönében kivégzése előtti napokban naplót vezetett. Ceruzával írott feljegyzései Börtönnapló címmel jelentek meg. (Korvin Ottó: Börtönnapló, Csillag füzetek 1) Néhány részlet a naplóból: A napló az utolsó szó jogán elhangzott szavakkal kezdődik.
„Legyen szabad elmondanom, hogy én változatlanul rendíthetetlen vagyok abban a meggyőződésben, hogy mindaz, ami volt, nem volt más, mint valóságos harccá fajult osztályharc. Ezt ebből a teremből, ebből a távlatból magam is groteszknek, szomorúnak, irtózatosnak látom, de mivel harc volt, mindkét oldalról áldozatokat követelt. Én teljes nyugalommal nézek az ítélet elé, mert tudom, hogy nem a mi egyéni létünk, vagy nemlétünk dönti el ezt a kérdést. Bennünket be lehet börtönözni, mi elpusztulhatunk, de a Gondolat él! Én büszke vagyok arra, hogy a diktatúrában nem egyéni és gonosz szándékokból vettem részt, hanem éppen e Gondolatot szolgáltam, és éppen ezért nem beszélek arról, hányszor tagadtam meg magamat, hányszor követtem el erőszakot magamon, amikor cselekednem kellett. E cselekvéseim sohasem voltak egyéniek és sohasem megváltoztathatatlanok. […] A bűn csak az volt, hogy megtagadtam magamat, hogy sodortattam magamat az árral, és megfeledkeztem mesteremnek, Szabó Ervinnek tanításáról, mely szerint tiszta célokat csak tiszta eszközökkel érhetünk el. […] Ezekkel a szavakkal fejeztem be a tárgyalást, s most várom: meg kell-e halnom? Olyan vagyok, mit egy súlyos beteg, kinek életéről mindenki lemond már, legelsősorban maga a beteg. Szinte abnormális a nyugalom, mellyel sorsommal szemben állok. Nem is nyugalom, hanem fegyelmezettség ez, s idegeim legnagyobb részét önmagam fegyelmezésére használom fel, mondván: »Nur Mut, Nur Mut« (csak bátorság, csak bátorság): helyt kell állni végig. […] Bukott forradalmak sorsa, hogy közönséges bűnösként bánnak el szereplőivel, mert másképpen nem tudnak. Mi azért tiszták vagyunk!”
XII. 13. a Cserny József és a Lenin fiúk perében hozott halálos ítéletek után: „Tizennégy halálos ítélet a Csernyék ügyben. Mit várhatok? Bár az övéké egészen más jellegű ügyek voltak, magánakciók, melyeket már a diktatúra alatt kellett volna üldöznünk (és mennyivel erkölcsösebben állnánk itt, ha ezt megtettük volna!). Mégis mit várhatok, minthogy ugyanígy bírálják el a mi dolgainkat is. Osztályharc paragrafusokba burkoltan! Holott mennyire érzem, a mi ügyünk milyen más. Groteszk, szomorú, irtózatos – mondtam a bírák előtt; de mégis más, mert morális fundamentuma mégis van, mert nem semmiért történt ami történt. […] Mi is azt hittük, halálos diktatúrával megfélemlíthetjük az ellenforradalmat, s láthatjuk szinte erősítettük azt. Ugyanez a helyzet most is. A megfélemlített munkásszívek új erőt szívnak az üldöztetésekből… A közvélemény mindig bűnbakot keres, s most elsősorban engem vél a legnagyobb ellenségének. A háború elején a háborúért ujjongott, a végén, szenvedvén alatta, elűzte azokat, akik megtestesítették azt, amit kívánt. Gróf Károlyiért tűzbe-harcba ment, október végén mindenki szocialista volt. Ma a legnagyobb ellenségének hiszi a köztársaságot és királyokat keres a szeme. Kun Bélát megverték. Kun Bélát szerették. Most megölnék szívesen. Mert az élet sohasem teljesíti az álmokat, s a felelősség áthárítása megnyugtatja a nem gondolkodókat. November 16. óta tudom, hogy meg kell halnom. Ám meghalok! De szeretném messze kiáltani, hogy tévedés azt hinni, mintha ez változtatna a dolgokon. A világ csak előre halad. A társadalom csak előre fejlődik. A szocializmus útja ki van tűzve. Csak az épülő viaduktja szakadt le mostan.
[…] A tegnap esti szürkületben Ady-versek látogattak meg, s a sötétben anyámra gondoltam, ki azt kérdezte vasárnap tőlem: De mit vétettünk mi, hogy ennyire szenvedünk?
Ez fáj kezdettől fogva, mert okozója e szenvedésnek én vagyok, érzem, és nincs, nincsen mód, hogy jóvátegyem. Ó, ha mindazt a belém sűrűsödött jóságot most átválthatnám a tenger bánat helyére, amit hetek óta érzek, mióta látnom kell, kik azok, kik mellettem megmaradtak a rosszban is! Ha tudnák hogyan gyötrődöm a tehetetlenségben, hogy puszta akarás marad csak a szeretetem, és soha nem kaphat formákat. Hogy mondjam el, hogy milyen szentek, kik miattam szenvednek, és milyen áldottak, mert mégis szeretnek; hogyan tegyem ki a szívemet, hogyan nyújtsam oda eléjük, hogy lássák: mi van benne?”
Történelmi lecke
A történelmet nem eufemisztikusan dicsőíteni és ünnepelni, a politika igazolására meghódítani, kisajátítani, meghamisítani kell, ahogyan ezt sokan történelmi évfordulókon teszik. A történelemből tanulni kell. Ideje lenne bevenni a Nemzeti Alaptantervbe Ady versét: Történelmi lecke fiúknak:
Hódították ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jótevői szegény népnek:
Iskolában így tanítják.
De nem így volt ezer évig,
Munkás embert ág is húzta,
Egy-két ezer úr kötötte
Millió jobbágyát gúzsba.
Magyarország dús ország volt,
Van termése, kincse, vadja,
De amit a bús nép szerzett,
Víg uraság zsebre rakja.
A Kulturkampf felkent bajnokai azt szeretnék, ha Magyarországon csak a magyarok dicsőségét hirdető történelmet tanítanák. Más népek történelmét ki kell hagyni a történelemből – követelik. Legfőképp pedig a szakrális rendet megzavaró forradalmakat. Az uralkodó osztály a kizsákmányolt dolgozó osztályok lázadásait mindig – Spartacustól a 20. századig – véresen megtorolták. Azokat, akik a forradalmakról jót mernek szólni, elnémítják.
A történelemből ki akarják törölni a Francia forradalmat, az 1848-as forradalmakat, a Párizsi Kommünt, az 1917-es orosz forradalmat, az Őszirózsás forradalmat, a Magyar Tanácsköztársaságot, a népi demokratikus forradalmakat, a Kínai forradalmat, a Kubai forradalmat. A forradalom írmagját is szeretnék kiirtani és kiseperni. A forradalmi költőket: Petőfit, Adyt, József Attilát. A forradalmakat előkészítő eszméket: a reneszánszt, a felvilágosodást, a marxizmust.
Börtönnaplójában írta Korvin Ottó: „Bennünket be lehet börtönözni, mi elpusztulhatunk, de a Gondolat él.” Az üldöztetések, a rágalmak, a kiátkozások, a tiltások, a Kulturkampf ellenére is tovább él. Megvalósulásához azonban bátor és tettre kész emberekre van szükség, akik életben tartják, tovább viszik, hirdetik, terjesztik és megvalósítják a Gondolatot.
Csináljanak háborút,
A mi örök háborúnk sokkal készebb.
Nekünk öntik a csodát
Emberei a büszke ember-észnek
És mi kacagunk utoljára.
(Ady Endre: Mi kacagunk utoljára)
A Mi Adynál a múlt, jelen és jövő forradalmárait, Spartacust, Dózsát, a jakobinusokat, a kommunárokat, a bolsevikokat, a korábban vereséget szenvedett és a jövőben győzedelmeskedő forradalmárokat, a tűz hajdani, mai és majdani csiholóit, az ember-ész embereinek hosszú sorát jelenti.
A történelmi leckéhez tanítók is kellenek. Ezért hívta és várta epedezve Ady a szabadító Magyar tanítót.
Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
Ott, hol Sötét ül várost és falut
S hol eped fényért cellák milliója,
Magyar sivatag magyar tanítója
Rabok között rabként senyvedt, aludt.
…
Bús-ébredők, a naphoz az arccal.
Pusztul ez ország s az idő repül
S kik hivatottak vezérül a népnek,
Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
Úri gazságok jobbágy őreül.
…
S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
Köszöntjük ezt a zárkanyitót.
Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
kapja meg végtén szegény Magyarország
A szabaditó magyar tanitót.
(Ady Endre: A magyar tanítókhoz)
Uitz Béla: Kilátás a gyárnegyedre
A magyarországi szocialista mozgalom kialakulásakor három szervezetet szokás történetileg kiemelni: 1868-ban alakult az Általános Munkásegylet, 1880-ban a Frankel Leó által kezdeményezett Magyarországi Általános Munkáspárt, és 1890-ben jött létre a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. A később pártlappá lett Népszava legelső változatát pedig 1877-ben indították útjára. A nőmozgalmi problémák már rögtön a kezdeti időkben megjelentek a pártok belső életében, határozataiban és a baloldali sajtóban is.
A 19. század második felétől kezdődően, alapvetően két, a későbbiekben is állandóan napirenden maradó téma volt fontos szocialista- vagy munkásszemmel: az „egyenlő munkáért egyenlő bért” követelése – ez annyira húsba vágó kérdés, hogy ma, vagyis 150 évvel később az Európai Unió komoly összegeket fizet ki profi reklámcégeknek összeurópai kampányokért ugyanezekért a követelésekért. A másik kérdés a nők szavazójogának kérdése akkoriban és egészen a második világháború végéig. Ez több országban, így Horthy-Magyarországon is a vagyoni helyzethez kötött jog volt, vagyis nemcsak a nőket, hanem a szegényeket sem illette meg, hogy hallassák hangjukat és hassanak országuk politikai erőviszonyaira. Ebben a kérdésben nem kellett 150 évet, sőt még ki tudja mennyit várni, hanem a II. világháború után szerencsésen megoldódott, és utolsóként Európában 1971-ben Svájc is megadta a szavazó jogot a nőknek.
Munka által kell létük költségeit fedezni
Élénk vitát váltott ki a nők társadalmi és gazdasági helyzetével foglalkozó írás 1879. június 22-én a Népszava hasábjain. A nők munkajoga címmel közölt cikkben a szerző, egyébként a lap főszerkesztője, Külföldi Viktor kifejti, hogy „… tegyük egyenlővé a női munkát a férfi munkával! A nő, aki ugyanazon munkát végzi, mint a férfi, ugyanolyan bért is érdemel.” A szocialisták feladata az, hogy erről mindenkit meggyőzzenek és felvilágosítsanak. „Mi szabadságot és jogot akarunk mindenki számára, tehát a nőnem számára is, mely éppen oly fontos szerepet visz a társadalomban, mint a férfi.” Ugyanilyen megállapításokra jut Csorba Géza is számos cikkében, illetve az 1877-ben kiadott A demokraczia, mint a közjólét megvalósítója és biztosítéka című könyvében.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890. december 7–8-án megtartott alakuló pártgyűlésén kiadott Elvi nyilatkozat eredeti tervezete nem foglalkozott a nőkkel. Az aradi és brassói küldöttek javaslatára viszont módosították és bevették a követelések közé, hogy „minden húsz évet betöltött férfi- és női személy ruháztassék fel a választói joggal.” Eme alakuló kongresszuson már hivatkoztak a brassói nőképző egyletre, a budapesti munkásnők önképző egyletére, a budapesti könyv- és kőnyomdai segédmunkásnők egyletére, mint már létező szervezetekre, sőt a könyvnyomdai segédmunkásnők képviseletében Szucsányi Irma harcos kongresszusi beszédet tartott.
A párt balszárnyának vezetői éveken keresztül szívós lendülettel agitáltak a munkás, a paraszt és az értelmiségi nők érdekében. Az Engelmann Pál és Silberberg Ignác vezetése alatt megjelenő A Munkás című újság kiválóan szolgálta ezt a célt, mint azt az 1894. február 10-i számban megjelent vezércikk is mutatja: „A proletárnők milliói a szükség folytán kényszerülnek a családon kívül kenyerüket keresni. … Mindig kisebb lesz azon középosztálybeli nők száma, akik a házasságban a házasság folytán találnak ellátást. Mindinkább nő azok száma, akiknek munka által kell létük költségeit fedezni. Miként a proletárnő kénytelen két keze erejét a gyárosoknak eladni, úgy kell ezen nőknek a tanügy, a posta-, távirda-szolgálat, az irodalom, kereskedelem terén agyuk erejét a vállalkozónak eladniok, legyen az akár az állam, község, magánember vagy részvénytársaság…”
Később azonban, a pártvezetésben meglévő politikai harcok a nőmozgalom küzdelmét évekig partvonalra tették, bár az Elvi nyilatkozatban elfogadott „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvét és „a nőkre is kiterjedő választójogot” vagyis az alapköveteléseket továbbra is egyértelműen hirdették. 2
Ettől függetlenül a nőket ott találjuk a sztrájkokban, a tüntetéseken még akkor is, amikor lenézik, becsmérlik őket, és a szervezésükről lemondanak. Lássunk néhány konkrét harcot, a felsorolás nem lehet teljes, hiszen egyedül a Népszava évtizedeken keresztül naponta adott hírt munkásnők által szervezett sztrájkokról. Ott voltak 1869. október 6-án a budai országúton a kartonfestők demonstrációján, 1871-ben a párizsi kommünnel szolidaritást vállaló tüntetésen, 1882-ben a terézvárosi és soroksári úti dohánygyárak tüntetői között főszervezőként. 1896-ban az újpesti jutagyárban 1000 munkásnő hetekig sztrájkolt az emberséges körülményekért, a fizikai bántalmazások ellen. 1897 júliusában Budapest összes téglagyárának közel 12 000 férfi- és nőmunkása lép sztrájkba emberibb körülményekért, elkülönített hálóhelyekért, illetve minden fizikai és goromba viselkedés megtiltását követelve. 1900. június 21-én a Népszava méltatja a nők szerepét, akik erős támaszai a harcoknak „ők buzdítják férjeiket a kitartásra, s nemhogy zúgolódnának a hiányzó kereset miatt, inkább mindenképpen igyekeznek enyhíteni annak hátrányát, s tudni sem akarnak arról, hogy férjeik megalázkodjanak és meghajtsák fejüket…” 1895. június 11-én több száz munkásnő gyűlt össze Budapesten, szónokuk özv. Galambos Jánosné a nyomorba taszított nők helyzetéről beszélt. A gyűlésen tizenöt fős nőbizottságot választottak, hogy megszervezzék a munkásnők budapesti mozgalmát. Az 1899. évi szociáldemokrata pártkongresszuson Geleta Róza újpesti küldött „a nők és gyermekek szociáldemokrata eszmékben” való nevelését követelte. 1899-ben számos demonstrációt szervezett a párt az általános titkos választójogért, ezeken a felvonulásokon a menetet mindig több száz szocialista nő vezette. A szervezési feladatokban kiemelkedett Oharszky Anna könyvkötőnő, Kasza Andrásné, 1902-től a makói Kocsis Sándorné és Tutora Anna. A falusi nők szervezésében Torontál-Vásárhelyen alakult munkásnőszervezet vezetője Kerti Mária és félszáz nőtag. Szentesen és Csongrádban Fenyvesi Eszter és Szabó Mária vezette a nőszervezet. A hódmezővásárhelyi földmíves asszonyok lelkes 100 fős szervezetét Bárdos Julianna vezette, „nem hiányozhat Nagy Zsófia, Csorba Mária, Dodáné Elek Anna, Héderné Lukács Mária. 3
Vezetői szerepre először 1900-ban választottak női tagokat, a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete elnökségébe Lindenfeld Zsenit és Gárdos Mariskát. A századfordulón a nők megtalálhatók a szociáldemokrata pártban, a szakszervezetek soraiban és alakítottak önálló nőszervezeteket is.
Munkásnők és nőtisztviselők együttműködése/egymásra találása
A nőpolitika területén az első áttörés az 1903-as pártprogramhoz kacsolódik, ahol több pontban is szerepelt a nők védelme valamint a politikai és általános jogegyenlőség kiterjesztése a nőkre. A pártprogram tartalmazza a „nők teljes politikai és gazdasági felszabadítását”, a nők teljes egyenjogúsítását a férfiakkal. A követelések ekkor már szélesebben értelmezik az emancipáció kérdését, így követelik például a törvénytelen gyermekek teljes egyenjogúsítását a törvényesekkel, az elhagyott gyermekek gondozását, a házasságkötésnek és a válásnak egyszerűbbé és könnyebbé tételét. A szocialista párt felerősíti nőpolitikáját és soraiba hív minden nőt. 4
Pedig a pártvezetőség nem volt egységes a nőkérdésben, így például Csizmadia Sándor a pártvezetőség tagja Kelecsényi György álnéven ír a nőkérdésről, hosszan értekezik a nők „hibáiról” majd végkövetkeztetésül egy, a párttól független női tömegszervezet létrehozását tartja célszerűnek. A külön brosúrában megjelent téziseket, még a Népszava is hirdette.
1895. és 1903. között, ha nem is látványosan, de országosan alakulnak a munkásképző körök, asztaltársaságok, vigalmi- és műkedvelő munkástársaságok, melyek megteremtették azon közösségeket, ahol a politikai felvilágosító munka kiteljesedhetett. Ugyanakkor a nőszervezetek tagjai egyre nagyobb nyomás alá helyezik a szociáldemokrata párt vezetőségét, a párttagokat arra buzdítják, hogy nődelegáltakat küldjenek a soron következő kongresszusra, és követelik, hogy a kongresszus alatt külön nőértekezletet is tartsanak. 5
A párt vezetősége végül enged, és 1903. február 12–13-ra „összehívta Budapest és környéke szakmai munkásnőinek képviselőit, hogy megvitassák helyzetüket és megbeszéljék a legközelebbi tennivalókat…” A női tanácskozás a Cipőfelsőrész-készítők Szakegyesületének termében zajlott le, az alábbi napirendi pontokkal: 1. A munkásnők általános gazdasági, politikai és társadalmi helyzete; 2. A munkásnők egyenjogúsításának kérdése; 3. a szervezkedés célja és módszerei. Ezen a tanácskozáson született döntés a Magyarországi Munkásnő Egyesület megalakításáról. Ebben komoly szerepet vállaltak magukra, és jelentős támogatást nyújtottak az 1897-ben alakult Nőtisztviselők Országos Egyesületének (NOE) képviselői, így a tanácskozás pikantériája, hogy a második napirendi pontot az a Bédy-Swimmer Rózsa terjeszti elő, aki akkor a NOE elnöke volt, majd később a Feminista Egyesület vezetője lett. Az ülésen jelen van, és az alapszabály szerkesztését végzi a későbbi NOE elnöke Gergely Janka. A két női szervezet jól érzékeli az egymásra utaltságot, és fennállásuk alatt odaadóan és kölcsönösen segítették is egymást.
A szociáldemokrata párt titkára, Weltner Jakab megnyugvással jelenti az ülésről, hogy „a pártvezetőség megtette kötelességét.” 6 A Magyarországi Munkásnő Egyesület – a belügyminiszter által többször visszadobott – bejegyzési kérelmét végül 1904-ben fogadták el. Gárdos Mariska az országos szervező bizottság élén Bordás Simonnéval, Kalmár Zsófiával, Michower Eszterrel, Rosenfeld Józsával, és másokkal lázas lelkesedéssel veti bele magát a szocialista nőmozgalom szervezési munkáiba. Még ebben az évben két nagyszabású rendezvényt tartottak, az elsőt 1904 májusában. A párt vezetősége nagy nőgyűlést hívott össze Budapesten, amelyen a párt férfi vezetői mellett szónokolt: Kalmár Zsófia, Gálné Farkas Zsófia, és Molnár Miklósné. Mindösszesen két napirendi pont volt: 1. A munkásnők helyzete; 2. Mit ad a szociáldemokrácia a nők részére? A második nyilvános nőgyűlést október 16-ára hívták össze, ahol Gárdos Mariska, Klopfstein Ernőné, Tomacsek Anna mellett Buchinger Manó is felszólalt. A munkásnők a lakás- és élelmiszeruzsora ellen emeltek szót, valamint nem titkolták el véleményüket a pártvezetőség részéről megnyilvánuló „lebecsülés” és „leértékelés” miatt.
A Munkásnő Egyesület elsődleges feladatának tekintette a művelődést, az oktatást, az ismeretterjesztést – benne a nemi felvilágosítást –, összességében élénk oktatómunkát folytatott. Nem feledhetjük, hogy a nők körében a szakmunkások és az elemi végzettséggel sem rendelkezők között ez utóbbiak voltak többségben. Az oktatásból kimaradt női segédmunkások, falusi parasztasszonyok szervezhetősége számos komoly problémát vetett fel, a „kettős kizsákmányolás” vagyis a családban betöltött kiszolgáltatott helyük miatt. Egyre világosabbá vált, hogy a nők megszervezhetőségéhez egyrészt női szónokokra, agitátorokra van szükség, másrészt a sajátos női problémák felvetésére.
Mindez nehezen volt összeegyeztethető a szociáldemokrata elvekkel, és a párt csak nehezen ismerte el a nőkérdést a mozgalomban. Ehhez szembe kellett nézni a szakmunkás réteg „alatti” képzetlen munkássággal, melyben túlnyomó számban voltak a nők. A párt részéről ekkoriban a legfontosabb célnak az látszott, hogy a nőket megpróbálja kivonni az egyház befolyása alól, és nem támogatta valódi női politikai aktivista hálózat létrehozását, nem kívánta a politikai irányításba bevonni a nőket. A szocialista nőmozgalom az első gyermeki lépéseivel komoly akadályokba ütközött, és kiszolgáltatott függőviszonyba került a párttól. Így annak minden hibájában is osztozott. 7 Eredménytelenül leplezte le 1907-ben a II. Internacionálé stuttgarti kongresszusán Clara Zetkin a nők szervezésében megnyilvánuló kétszínűséget.
A magyar szociáldemokrata párt vezetősége akkoriban hosszú évekig a képviselőházi tagság elnyerésén alkudozott, és a nők általános választójoga ebben az alkuban kapott szerepet. A különböző kormányokkal folyó vitákban a nők választójogának követelése állandó tárgyalási pont maradt, amelyet hol elővettek, hol ellenkezőleg, háttérbe szorítottak. Ezzel a taktikával fordult szembe Alpári Gyula, aki szerint „a szociáldemokrata pártot nemzetközi párthatározat köti” a nők választójogának követelése ügyében. Itt a Szocialista vagy másik nevén a Második Internacionálé határozatára utalt, amely ekkoriban minden tagszervezetétől elvárta, hogy küzdjenek a nők általános választójogáért. Kiállása hiábavaló volt.
Az 1910-ben megtartott pártkongresszuson Tímár Szeréna, aki az Országos Nőszervező Bizottság vezetőségi tagja volt, élesen támadta a párt vezetését, hogy a választójogért küzdő országos agitáció során a párt hivatalos szónokai egyetlen egyszer sem követelték a nők választójogát, még a választójogi küzdelem támasztotta kötelességeikre sem tértek ki. „Fenn jártam számtalanszor a párttitkárságon és figyelmeztettem az ott lévő elvtársakat, hogy ilyen értelmű határozati javaslatot már elfogadott a kongresszus. Akkor engem kinevettek, vagy azt mondták ilyesmivel nem kell idejönni.” 8 A női választójogért folyó harcról való lemondás következménye az lett, hogy a nőmozgalom a polgári nők vezetése alatt vált sikeressé. A feministák lapja 1912-ben a II. Internacionálé stuttgarti és koppenhágai határozataira hivatkozva kimutatta, hogy a magyar szociáldemokrata pártvezetőség saját programját árulja el, amikor szabotálja a nők választójogáért folytatott harcot. A pártvezetőséget sem a külső, sem a belső kritika nem hatotta meg, tulajdonképpen visszafogták és fékezték a szocialista nőmozgalomban lelkesen munkálkodó nőket.
A csüggedés ellenére tovább folytatja munkáját Shaffer Rózsa, Fritsné Pál Mária, Kovács Péterné Csorba Mária, Schmittmayer Vilma, Kalmár Zsófia, Szécsi Frida, Gárdos Mariska, Hatnakovics Teréz, Tímár Szeréna, Molnár Miklósné, Mánulel Sári, Farkasné Fellner Gizella, Jócsák Kálmánné, Weltner Ilona, Malonyai Istvánné, Frankel Juliska, Braun Amália, Kovács Ilona, Kermüller Mária, Buchinger Manóné Ladányi Szeréna, Lefkovits Irma, Főközi Róza, Sebők Etel, Kozler Mariska, Lázár Anna, Pollák Franciska, Ovics Ferencné, Gyagyovszky Emilné, és sok száz nőmunkás. A szervezett nőmunkások száma az egyesületben 1905-ben 3014 fő; 1907-ben 5952 fő; 1909-ben 5171 fő; 1913-ban 6932 fő.
A nőmunkás programok nagyszámú érdeklődőt vonzottak, előfordult, hogy ezer fő hallgatta a beszédeket Budapesten. A női szervezetek lelkesedését és aktivitását mutatja, hogy 1905 márciusában életre hívták az első magyar szociáldemokrata nőújságot a havonként megjelenő Nőmunkást. 1905 áprilisától két szervezet képviselte a magyar szociáldemokrata nőmunkásokat: a Magyarországi Munkásnő Egyesület és az Országos Nőszervező Bizottság. Ez a megosztottság azonban szintén gátolta a női munkásmozgalom további megerősödését, s bár a hatásköröket megosztották, ez a gyakorlatban mit sem jelentett.
Ebben az időben vesz lendületet a szakszervezeti nőszervezés is, és egyre nagyobb létszámban lépnek be nők is a különböző szakszervezetekbe. 1905-ben Vácott a sztrájkoló szövőnőknek a váci rendőrkapitánnyal kell megküzdeniük, aki kijelentette, hogy „csak olyan nőt enged beszélni a gyűlésen, aki erkölcsi bizonyítványt hoz arról, hogy nem szocialista!” A nők egyre erőteljesebb politikai aktivitását, az évi félszáz sztrájkban való részvételét a csendőrség nem nézte tétlenül. A sztrájkoló nők letartóztatása és megaláztatása rendszeresé vált. A Népszava 1905. július 21-én a pécsi bányászok sztrájkjáról illetve a bányászcsaládokról azt írja: „… hogy milyen drákói szigorral hajtották végre a bányászcsaládok kilakoltatását, fényesen bizonyítja, hogy az éj folyamán két munkásasszony a szabad ég alatt szülte meg gyermekét… ezzel azonban még nem merült ki a munkásnők megalázása és szenvedése… az utcára kitett asszonyokra megfájdult a csendőrség foga… Katonák léptek közbe, és ők védték meg az asszonyokat a csendőrök brutális támadása ellen.”
A bánkúti uradalom egyik cselédlakásában 42 nő tanácskozott és a Nőmunkást olvasták. Az eleki járás szolgabírója ezért 8 nőt 1-1 nap elzárásra, a többi 34 főt 6-6 óra elzárásra és két-két korona pénzbírságra ítélte. Ennél súlyosabb volt a medgyesegyházi nőszervezet szocialista tagjainak büntetése. A szolgabíró a Nőmunkás terjesztőit lecsukatta, majd a nincstelenek számára hatalmas pénzbírságot vetett ki. Mivel fizetni nem tudtak, így mindenüket, ami vihető volt a lakásban elvitték. „A felvágott kenyeret az asztalról, a vánkost a fejük alól.” 9 Végül a hatalom elérte, hogy a Nőmunkás 1908. október és 1912. november között nem jelent meg.
A Magyarországi Nőmunkások Egyesülete 1913-as kongresszusán a jelentés szerény fejlődésről beszél. A jelentés feltárta a nőmozgalom eredményeit és problémáit. A Nőmunkás újság már 6000 példányban jelenik meg, 1445 budapesti előfizetővel rendelkezik. A szervezés nehézségei között továbbra is súlyos gátként áll, hogy a hagyományos „férfi szervezetekben” a nők számára alig van hely, és hogy a pártvezetés nem szorgalmazza a nők vezetőségbe választását. A beszámolóból kiderül, hogy Budapesten 1912-ben 22 nőgyűlést, 119 értekezletet 32 „szervező ülést” tartottak a nőmunkások szervezésében. A megválasztott új elnökség: Kalmár Zsófia elnök, alelnök: Csorba Mária, vezetőségi tagok: Buchingerné Ladányi Szeréna, Rózsa Jakabné, Vincze Sándorné, Hegedűs Katica, Porubszky Jenőné, Manné Frankl Juliska, Tímár Szeréna, Faragó Juliska, Weisz Giza. 10 Követeléseikről határozatot fogadtak el: tiltsák be a nők éjjeli munkáját, s általában a veszélyes női munkákat; 8 órás munkaidő; szabad szombat délután; a szülő nők számára 8 heti „gyermekágyi munkaszünet” és biztosítás. Fölvetik a gyermekvédelem szükségességét is. A háború előtti nőmozgalom utolsó nagyobb demonstrációjára az 1914-es nők napján került sor.
Az első világháború éveire két irányzatra bomlott a szociáldemokrata nőmozgalom. Az egyik irányvonalat az Országos Nőszervező Bizottság jelentette, amely fenntartások nélkül képviselte a pártvezetőség politikai döntéseit: egyetlen szót sem ejtettek a fenyegető háború következményeiről, s továbbra sem agitáltak külön a nők választójogáért. Az ONB elnöke Ladányi Szeréna lett, őt természetesen elfogadta a pártvezetőség, és elismerte az ONB-t mint a párt szervét. Ennek bizonyítására Buchinger Manó, aki eddig „nem tudott pénzt adni, mert a nőmozgalom arra nem érdemes”, amint felesége Ladányi Szeréna került az elnöki székbe újra talált fedezetet a Nőmunkás újság kiadására.
A másik, a radikálisabb irányzatot a Magyarországi Munkásnő Egyesület képviselte, nekik a pártvezetőség kulturális mozgalmi szerepet szánt, illetve rájuk bízták azon nők szervezését, akiknek tilos volt a szakszervezeti szervezkedés: ide tartoztak a háztartási alkalmazottak vagy például a dohánygyári munkásnők. 1915 őszére egyre jobban elmérgesedett a vezetőség által elfogadott illetve az ellenzékbe szorult két mozgalom közötti kapcsolat. A szeptember 5-én megtartott országos nőértekezleten heves és viharos vitára került sor, így Fonyó Sári, Lerner Dezsőné, Mánuel Sári, Tímár Szeréna éles hangon bírálták nemcsak a pártvezetőség szellemi vakságát a nőpolitika ügyében, hanem a megalkuvó ONB-t is.
Gárdos Mariska – aki a mozgalom őskorában a Munkásnő Egyesületet és a Nőszervező Bizottságot is vezette – amerikai útja majd párizsi tartózkodása miatt tulajdonképpen egy időre szétesett a nőmozgalom, illetve háttérbe szorult az eredeti elképzelésből adódó nőképviseleti munka. Az ONB irányító szerepét a Munkásnő Egyesület nem fogadta el, ez már az 1913-as IV. munkásnő kongresszuson nyilvánvalóvá vált. 1915-től 1918 végéig a nőmozgalom ellenzéke: Gárdos Mariska, Tímár Szeréna, Mánuel Sári és más Munkásnő Egyesületi tagok tulajdonképpen nem vettek részt a munkában. A nőszervezetek éles szétválása egyértelműen tükrözte a párton belüli megosztottságot, és jelezte a szociáldemokrata baloldal átmeneti vereségét is.
1918. január 1-ével a szociáldemokrata párt vezetősége – a háború és az orosz forradalom hatására – meg akarja erősíteni a nőmozgalmat és létrehozta a nőtitkárságot, melyet legelőször Singer Vera vezetett. „Elfoglaltam a helyemet a Conti utca 4. szám alatti pártház második emeletén, a Népszava szerkesztőségéhez tartozó, kis üres szobában. Gépírónő nem volt, hiszen az egész párttitkárságon összesen egy gépírónő volt, a csinos, kék szemű, szőke, fitos orrú Varga Margitka, így meg kellett tanulnom gépelni.” 11
A Tanácsköztársaság idején természetesen újra találkozunk a nevükkel, a bécsi emigrációban pedig sokan kibékültek – így Gárdos és Buchingerné – és másokkal együtt újra közösen dolgoztak.
A forradalom lavinájában gomba módon alakultak mind Budapesten, mind vidéken a nőcsoportok, melyek alakuló gyűléseikre, működésükhöz egyre nagy támogatást kértek a párttól és a nőtitkárságtól. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Újság rendszeresen tájékoztat a tervezett nőgyűlésekről és a napirendi pontokról: „Május 15-én csütörtökön este ½6 órakor a következő helyeken lesznek gyűlések:
Napirend: A politikai helyzet.
I. ker. Fehérvári út 30, előadó: Gárdos Mariska; I. ker. Bors u. 2., előadó: Filipovics Katica; I. ker. Budagyöngye, előadó: Andics Margit. II. ker. Margit körút 44. előadó: Einwachter Teréz. II. ker. Budai Vigadó, előadó: Sipos Erzsi. III. ker. Lajos utcai iskola, előadó: Gergely Janka. III. ker. Gázgyári kantin, előadó: Spády Adél. IV. ker Kossuth Lajos utca, előadó: Schmidtmayer Vilma. IV. ker. Cukor utcai iskola, előadó Kiss Kató. V. ker. Váci út 12. Népház előadó: Tímár Szeréna. V. ker. Váci út. előadó: Fehér Jolán. V. ker Váci út 21, előadó: Goldschmied Sárika, VI. ker Bajza u. 31. előadó: Fogyó Sári. VI. ker Teréz körút7., előadó: Mánuel Sári. VII. ker. Dohány u 76. előadó: Bogdány Simonné. VII. ker. Aréna út 68. előadó: Rózsa Jakabné. VII. ker. Őrnagy u. előadó: Vágó Lajosné. VIII. ker. Mária Terézia iskola, előadó: Bartos Erzsébet. VIII. ker. Csobánc utcai iskola előadó: Lerner Dezsőné. VIII. ker. Tisza Kálmán téri iskola, előadó: Brandstein Illésné. IX. ker. Bakács tér 14. előadó: Vince Sándorné. IX. ker. Ferenc tér 1. előadó: Singer Vera. IX. ker. Gyáli úti iskola, előadó: Besse Margit. X. ker. Füzér utca 13. előadó: Aladi Mária. X. ker. Százados úti iskola, előadó: Hacker Boriska.” 12 Előadásokat és női agitációt tartott még: Gyémánt Hedvig, Rózsa Mariska, Malonai Istvánné, Knurr Pálné, Fonyó Anna, Szakasits Árpádné, Onyaki Miklósné, Steiner Riza, Grossman Margit, Csorba Mária, Neumann Hilda, és még sokan mások országszerte. 13
Többen magas tisztséget kaptak, így lett Bogdán Istvánné, a VII. kerületi lakáshivatal vezetője, Fonyó Sári az állami bank igazgatóságának tagja, Kelen Jolán a Közoktatásügyi Népbiztosság Gyermekszociális Ügyosztályának vezetője; Bartos Erzsébet az országos ipari szakoktatás vezetője; Szántó Gizella a főváros iskolaügyeinek irányítója; Hacker Boriska a budapesti III. kerületi forradalmi törvényszék vezetője; Braunauer Károlyné a szentendrei tanácsvezetőség tagja.
A Forradalmi Kormányzótanács 26. számú rendelete kimondta a nők politikai egyenjogúságát: „A Tanácsköztársaság csak a dolgozó népnek adja meg a választójogot. Választók és tanácstagokká válaszhatók nemre való tekintet nélkül mindazok, akik 18. életévüket betöltötték, és a társadalomra hasznos munkából élnek, mint a munkások vagy alkalmazottak stb. vagy olyan háztartási munkával foglalkoznak, amely az előbb említett munkásoknak, alkalmazottaknak stb. munkáját lehetővé teszi…” A Tanácskormány nemcsak megadta a nők szavazati jogát, de bátorította őket, hogy éljenek szavazati jogukkal és valamennyien vegyenek részt a választásokon. Röplapokon, újságokban, falragaszokon hívta fel őket politikai jogaik gyakorlására, az 1919. április 7-i tanácsválasztásokon.
A Vörös Újság 1919. június 17-i száma hosszabb írásban tudósított az első szocialista-kommunista Nőszervező Bizottság országos kongresszusáról. Összesen 236 küldött napirendi pont előtt Rosa Luxemburgra emlékezett néma felállással, majd Vincze Sándorné elnök megnyitójában a börtönben sínylődő nőkre hívta fel a figyelmet, így Molnár Miklósnéra, aki Kassán, Greilich Elzára, aki Pozsonyban, Kis Etelre, aki Szegeden, Kerekes Margitra, aki pedig Kolozsváron ült ekkor börtönben. A nőkongresszus többek között követelte a nyilvános házak bezárását, a kiszolgáltatott nők átnevelését és szakmai oktatását. Követelte a nemi erőszakoskodás súlyos büntetését, a 18 év alattiak védelmét. A háztartási munka alól felszabadult nők számára pályaválasztási tanácsadók felállítását kérte. Csorba Mária és mások helytelenítették azt az elképzelést, hogy a párt nőtagjai külön pártjárulékot fizessenek. A nők azt panaszolták, hogy kevés helyen választották be nőket a tanácsokba, a végrehajtó bizottságokba, egyáltalán a vezető tisztségekbe. A pártkongresszus küldöttei között 8 fő volt nő, a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács 500 tagja között 36 nő volt, 14 a Budapesti Tanács 80 tagú Intéző Bizottságában pedig csak két női tag volt. ennek következtében érthető, hogy a nőkongresszus határozatban követelt több helyet a nőknek a párt és az állam irányításában.
A Tanácsköztársaság leverése után a megtorló intézkedések a nőket sem kímélték. A miskolci ügyészség vádat emelt Hózi Margit, Hózi Józsefné, Kovács Jánosné hejőcsabai nők ellen, mert a Tanácsköztársaság alatt azt hangoztatták, hogy minden burzsuj tisztet meg kellene bunkózni. Hollós Zoltánné és Tóth Margit ellen azért indult eljárás, mert a miskolci háztartási alkalmazottak gyűlésén azt hirdették, hogy „a régi társadalom letiporta, a szocialista társadalom fel akarja emelni őket a dolgozó emberiség közé…” Dr. Forgács Lajosnét a sátoraljaújhelyi törvényszék 8 év 6 hónapra ítélte, mert mint a tokaji munkástanács tagja és a lakáshivatal vezetője, lakásokat utalt ki hajléktalanok számára. A budapesti büntetőtörvényszék dohánygyárakban (Eger, Szombathely, Sátoraljaújhely stb.) tartott beszédei miatt 6 évi börtönre ítélte Keresztény Józsefnét. Berzeviczy Gizellát, mint az Erzsébet Nőiskola vezetőjét 8 évi börtönre ítélték és 2000 korona pénzbüntetésre, mely a növendékek és a tanári kar előtt szociáldemokrata agitálást végzett. 15 Sörtély Antalnét 1 évi börtönre ítélte a Győri Törvényszék, mert Nyúlfalun a nőgyűlésen azt magyarázta a hallgatóságnak, hogy a vallás magánügy, és helyes volt a feszület eltávolítása az iskolákból. Bicskey Józsefné és Molnár Ferencné Pécelen a tejkiosztó helyen azt hangoztatták, hogy a papság ceremóniás öltözékéből ruhát kellene varrni a szűkölködő szegény gyermekeknek, illetve hogy tejet csak a szakszervezeti tagoknak árusítsanak. Mindkettőjüket 8 év 7 hónapra ítélte a Pestvidéki Törvényszék. A fentiekhez hasonló ítéleteket oldalakon keresztül lehetne sorolni – a nőmozgalom szerény elismerése után, az ellenforradalomban a nők a büntetés vaskos részét kapták. 16
A Tanácsköztársaság bukása és a nőmozgalom vezetőinek bebörtönzése, néhányuk meggyilkolása és emigrálásra kényszerítése után a munkásmozgalom sorai nagyon lassan rendeződtek. A törvényszéki eljárások mellett a pártban heves viták folytak az elmúlt évek tanulságairól. 1920. január egyik vasárnapján ül össze először a Nőbizottság azzal a céllal, hogy megszervezzék a bebörtönözöttek hozzátartozóinak segélyezését, illetve hogy talpra állítsák a nőmozgalmat. Ezen az ülésen jelen volt Buchingerné, Háryné, Arató Emilné, Horváth Katica, Cseri Ilona, Róth Juliska, Wlach Mária, Goldschmied Sári, Singer Vera. Az emigrációban és a szökésben lévők helyét új lelkes és aktív nők vették át: Stern Szeréna, Hámán Kató, Koltói Anna, Martos Flóra, Rónai Jolán, Kéthly Anna, Szamek Mariska, Drexler Margit és sok más fiatal elvtársnő. A Nőbizottság vezető tagságát kibővítették: az új tagok: Arató Emilné, Martos Flóra, Stern Szeréna és Kéthly Anna. 17
1921. május elsejéről a szociáldemokrata párt kellően méltó ünnepséggel kívánt megemlékezni. Müller Ernőné, a Nőbizottság vezetőségi tagja, a Nőmunkás főszerkesztője javaslatára a gyűlés elnökségébe női jegyzőnek Kéthly Annát választották meg.
Visszaemlékezésében Müller Ernőné ezt írja: „Ki az a Kéthly Anna? – kérdezték egyszerre többen még a bécsi emigrációban lévő elvtársnők is. – „A Magánalkalmazottak gépírónője, jó hangzású neve van, Kéthly, h-val, y-nal nagyon jól beleillik a mai kurzusba, senki sem emelhet kifogást ellene. Így jutott Kéthly Anna a május elsejei tattersali gyűlés pódiumára, s mivel a Népszava tudósítást közölt az egyébként nagyon harcias gyűlésről, és nevét, mint a gyűlés jegyzőjét megemlítette, egyszerre a nyilvánosság reflektorfényébe került. Az 1920. január elején megtartott nőgyűlésen tűnt fel először. Nagyon örültem, hogy ilyen tehetséges új tag lépett megritkult sorainkba. Később azonban, mikor a körülmények komoly és áldozatos feladatok elé állították, jelentkeztek negatív vonásai is.”
Müller Ernőné a nőbizottságtól 1921. június 28-án, bécsi tartózkodása alatt – férjét halálra ítélték a Tanácsköztársaságban betöltött szerepéért – kapott levélre vonatkozik az utalás, mely súlyos dilemma elé állította.
„Kedves Elvtársnő!
A mai napon megtartott bizottsági ülés foglalkozott t. Elvtársnő szabadságolásával, tekintettel arra, hogy helyettesének ideiglenes szabadsága letelt, s azt meghosszabbíttatnunk nem sikerült. Ön – jól tudjuk – tudatában van annak, hogy a nőmozgalomra mit jelentene az, ha ez a pozíció, ha csak ideig-óráig is betöltetlen marad, e kérdésben csak azokra a harcokra kell utalnunk, melyek e tisztség létesítését megelőzték, s mely harcok csak megújulnának, ha átmenetileg lemondunk ezen jogunkról. A bizottság átérzi azt a felelősséget, amely az egész mozgalom előtt őt terheli a történendőkért, s ezért felkéri a t. Elvtársnőt, hogy sürgősen nyilatkozzék, hogy távolléte még mily ideig tart, hogy visszatérte után számíthatunk-e arra, hogy helyét elfoglalja, mivel ideiglenes betöltésekkel egyrészt azt kockáztatjuk, hogy mozgalmunkat nem tekintik olyan komolyságúnak, milyet az megkíván, másrészt olyan megrázkódtatást jelent ez minden komoly munka folytonosságában, mely csak az egésznek rovására mehet. Ezért kéri a bizottság sürgősen válaszát, amely határozottan kifejezi, hogy Ön hajlandó-e és mikor hajlandó helyét elfoglalni. Mert ha szabadságára még huzamosabb ideig szüksége lenne, úgy kénytelen lenne a bizottság az állás állandó betöltéséről gondoskodni, bármennyire nehezére esne is Önt nélkülözni.
Kéthly Anna, Matancsovics Anna, Martos Flóra, Knurr Pálné.”
Müllerné Singer Irén válaszában nem osztotta az aggodalmakat, ám lemondott a Nőbizottság vezetőségében betöltött szerepéről. „Ezzel betettem magam mögött az ajtót a Szociáldemokrata Pártban. Életem új szakaszába léptem. De még a senki földjén álltam.” 18
A nőmozgalom számos régi harcosa szorult ki így, voltak, akik az emigráció okán vagy radikálisabb baloldali politikai nézetük miatt, mivel nem nézték szó nélkül az árulásig meghunyászkodó gyáva politikát. Az aktív nők közül egyre többen lettek, akik meg akartak szabadulni a szociáldemokrácia hamis illúzióinak ballasztjától, és megcsömörlöttek a megalkuvó politikától és ezért az illegális kommunista szervezetekbe léptek be.
1 Alföldi Andrea nőtörténész, a feminista és a rendszerkritikai baloldal új nemzedéki tagja. A Magyar Nők Szövetségének elnöke. [vissza]
2 Erényi Tibor: Szocializmus a századelőn, Kossuth 1979 [vissza]
3 Gárdos Mária: Szállj gondolat…, Budapest 1961 [vissza]
4 S. Vincze Edit: A Magyar Munkásmozgalom dokumentumai [vissza]
5 Magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak, Budapest 1903 [vissza]
6 Gárdos Mariska: Szállj gondolat… Budapest, 1961 [vissza]
7 Gárdos Mariska: Nő a történelem sodrában, Budapest 1942 [vissza]
8 Buchinger Manó: Küzdelem a szocializmusért 193. [vissza]
9 Nőmunkás 1907/9. szám [vissza]
10 Nőmunkás 1913/2. szám [vissza]
11 Müller Ernőné visszaemlékezése, Kossuth 1964 [vissza]
12 Vörös Újság, 1919. május 12. [vissza]
13 Vörös Újság, 1919. június 17, 1919.július 4, 1919.július 10-i számai [vissza]
14 A Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács nőtagjai: Aladi Mária, Brandsteinn (Mónus) Illésné, Cseri Ilonka, Csorba Mária, Duczynszka Ilona, Felszeghy Istvánné, Fehér Jolán, Filipovits Katica, Fonyó Sári, Gárdos Mariska, Goldschmied Sári, Gőtz Irén, Geiszt Lajosné, Hacker Boriska, Hegedűs Ida, Hegyi Janka, Horváth Katica, Kelen Jolán, Kovács Béláné, Lerner Dezsőné, Mánuel Sári, Müller Ernőné, Nagy Zsuzsa, Neumann Hilda, Pál Elza, Platinczki Mária, Sallay Karola, Spády Adél, Singer Vera, Shőn Sarolta, Szakasits Árpádné, Szántó Béláné, Teich Rózsi, Tímár Szeréna, Weisenburg Béláné, Wlach Mária. [vissza]
15 Berzeviczy Gizella: Márianosztra. Börtönemlékek a fehérterror éveiből. Budapest 1953 [vissza]
16 Hősi harcok emlékei. A magyar munkásmozgalom múltjából. Szikra 1955 [vissza]
17 Müller Ernőné: Eszmélés Budapest, 1964 [vissza]
18 A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 1-6. kötet Budapest 1960 [vissza]
Uitz Béla: Absztrakt kompozíció
Áll egy férfi az alkonyba borult domboldalban és sír. Nem hüppögve, nem káromkodva, csöndben csorognak a könnyei. Két dolgot sirat így az ember: amit megtett, és amit nem tett meg. Amit elkövetett, és amit elmulasztott. A vállvonogatások és az elmaradt hálacsókok miatt. A tovatűnt gyermekkorért és a sírba tett anyáért. A megállíthatatlan idő, a visszavonhatatlanul múlttá váló idő miatt.
Nincs megoldás, nincs feloldás. Csak a mágia, csak a varázslás marad. A kimondhatatlan kimondása. A férfi asztalhoz ül, előtte papír, írni kezd. Megpróbálja rendezni az életét. Utólag. Lehajtott fejjel, lecsupaszított lélekkel. Elrendezni. Ilyen egyszerű ez.
Egy-sze-rű?!
Ádám Tamás legújabb verskötete kereséskönyv. Lázasan keresi benne mindazt, bármit, ami magyarázatul szolgálhat a kínzó múlt felidézéséhez, segíthet feltárásához, megértéséhez, ami segíthet elviselhető jelenné változtatni a tovatűnt anyavédelmezte gyermekkor világát. A lelkiismeret-furdalás, a sajgó fájdalom könyve, a megkésett, az utólagos, kétségbeesett keresésé. Kereslek árnyékos lapulevelek, szégyenlős borókabokrok, hóbortos kapalapú gombák tövében (Merre vagy?) – sorolja a megkésettség rémületében.
Vékonyka könyv. Súlyos könyv. Hangnemében, fogalmazásmódjában szokatlanul egységes kötet (Szepes Erika ökonomikus szerkesztői munkája). Komor képekbe rejtve ritkán, nehezen kimondható gondolatok terhelik. Emlékezetes olvasmány, mély sebeket hagyó. Nem szúrt, vágott sebek, ömlő, gőzölgő vérrel, hanem horzsolások, nehezen gyógyuló sérülések, égett szélű, szivárogva nedvedző sebek. Együttérzést kíván, de nem szánalmat. Nem lázad a múlt ellen, szembenéz vele, beletörődik a jóvátehetetlen mulasztásba. Közérthető, férfias líra, pátosz nélküli múlt- és anya-búcsúztató. Nagyon magányos, kívülről figyelő, és higgadtan meditáló hang, nem rezignált, de szűkszavúan és visszafogottan csendes. Szétszálazhatatlanul összefonódik ebben a hiányban, amely pedig hagyományosan alig érzékelhető, hiszen füllel nem hallható, szemmel nem látható, mégis a legmélyebb jelenlét fejeződhet ki benne, az elvesztett anya és a visszavonhatatlanul tovatűnő gyermekkor utáni sóvárgás. Az elárvulás. Ezután bármikor utazhat haza – többé nem lehet hazamenni. Soha.
Nem a fenti állításaim igazolására, bizonygatására, egyszerű példatárként néhány idézet:
Keresem anyám szerethető szigorát (Keresem); Az ősz elsodor a temetőbe, ahol a csontok erősen vacognak (Hazatérés); Hány vihart éltünk át, édesanyám?! (Zápor); Utoljára még visszanézek (…) Isten szivárványt hajlít fölénk (Zápor); Szeretetedre éhezem (Masina); Estére elfogynak ruháink, elfogysz te is, anyám. (Mángorló); Anyám (…) megáll a kapunál, összeráncolja homlokát (Drótostót); Fiának sző gyémánt álmokat (Lassított felvétel); Anyám megőrzésre hagyta kínjait, őrzöm, míg bírom, arra jó vagyok (Nyakamban törek); Rózsabokor karmolja véresre a hajnalt (…) anyámmal vacogok a csikókályha előtt (Róka jár); Anyám veremben éjszakázik (Veremben éjszakázik); Mondj értem egy rózsafüzért, anyám! (Végtelen szárítókötélen).
A tudományos világ jó egy évtizede vizsgálja az amnéziával ellenkontrasztú, hipermnézia megjelöléssel illetett – többnyire az érzékbeli szinesztéziával együtt járó és együttható „túlemlékezésre” képes tünetet, amellyel az alkotó tevékenység során a művészek kezdetek óta dolgoznak. Az alkotó-teremtő lélek egyébként alkalmasabb is, hajlamosabb is a pontos múltidéző képességre, amelyet a képvilág akkurátus felelevenítése mellett az illatok emlékezetindító katalizátora jellemez (közhely példák: Schiller, Proust). Ádám Tamás fölidézi az idillgyanús kamaszkor húsvirág illatát, később anyám (…) kontyának húsleves illatát (Keresem), hintőporszagú félelmeit (Szökés), kötetében savanyú szagot árasztanak a gyalult deszkák (Pinceajtó), kemény vásznak tiszta illatát hozza a szél (Végtelen szárítókötélen), máshol ázott kenderszagot (Bevallás), bontott hajuk dohányszagát (Őszi rianás). A túlemlékezésnek ez a foka sem nem szokatlan, sem nem meglepő, hisz tudható, az illatérzékelést végző, limbikus rendszer egy része, az ún. amygdala felelős az emlékekért és az érzelmekért is. A „túlemlékezés” áradása miatt az Így mélyül című verskötetet bemutatni kívánó (egyelőre még csak az én fantáziámban készülő) ajánló-film, divatos szakszóval: reklám szpot készítő stábjában minden bizonnyal a berendezőnek lesz a legnehezebb dolga. Nézzük csak (önkényes csoportosításban, a hangulatidézés okán), a költő gyermekkorának bemutatásához miket kell előteremtenie a versek tanúsága szerint: fűzfa kosár, vályogtégla, hokedli, foltos matrac, bicska, harangok, templomtorony, gyertyák, rózsafüzér, bakancs, elemlámpa, lópokróc, bádoglavór, tepsi, olajos talpfák, szövőszék, rongyszőnyeg, mángorló, tiloló, nyújtótábla, szárítókötél, borbélyszék, csikókályha, törkölypálinka, sarló, kapanyél, szalmazsák, Csepel-bicikli, gumicsizma, tintaceruza – s ez még csak a tárgyi világ, de szerepelnek még kislibák, akác tövise, csalán virága, lepkék, madarak, szederinda, borostyán, krizantém csokor, cseresznyefák, lapulevél, meztelen csigák, darazsak, pókok, egerek, hangyák, békák, tücskök, ecetes muhar, dáliák, rózsabokor, sündisznók, verebek, vakondok, varjak, s még mi minden!
A kötet pszichologizáló kedvű olvasóinak különleges témát kínálhat az is, hogy amiként Aba Novák festményein az ismétlődő maszkabáli álarcok, a kötetben újra meg újra látványosan megjelennek a gyermeki fantáziavilágban figyelmeztetőn, fenyegetőn nagyra növő különféle madárijesztők: Éhes madárijesztő kalapjában szánalom gyűlik (Kukoricafosztás), Madárijesztők bajuszát szemtelen őszi szél cibálja (Vonszolod), Nyugdíjba mentek kertedből a vacogó madárijesztők (Deres kilincs).
A kötet meghatározó motívumai közül nem maradhat említetlen a költő megvallott keresztény hite. Szerencsénkre szerény természetességgel megvallott hite, s nem valamiféle melldöngető konfesszionálás. Ritka szép képpel jeleníti meg szemérmes áhítatát: szögek elől menekülnek az olajfák (Altató), s a gyermekkori emlékek közé szervesülve idéződnek a hitélet hétköznapi mozzanatai: gyónásom hézagos (Nyakamban törek), Ministrálok, csengettyűt rázok (Mellékszereplő), később egyenesen verscímbe emeli nemcsak a tisztelendő urat, de még a harangozót is. A kötetzáró versben azután végül lehajtott fejjel, megrendítő önuralommal így fohászkodik: Uram, nincs már lakodalom, csak temetés (Szűkül).
Ádám Tamás legújabb kötete veszteségkönyv. Fényképalbumot lapozgatván, mázsás súlyokat emelek (Falak); Minden lépésnél elveszítek valamit (Költözés); Anyám már nem dúdol altatót (Altató); Hozod a madárfészket is, amelyről röppen a remény (Közelítő erdő); Gondjaidtól meghajolnak az olajos talpfák (Széndarabok); A tepsiből elillant az olaj, lassan feketedő darazsak dongnak hideg sütőben (Darazsak dongnak); Mire hazaérsz, forró lesz az ünneplőbe öltöztetett vályogház, anyám. (Mire hazaérsz); Még be sem horpadt sírod (Bevallás); Szűk kertre szorongó kiskapu tárul (…) beragad a kulcs, nehezen nyílik a szájzár (Kulcsok); Ölelni kellene még, kifűzni cipődet (Merre vagy?); Kezedről még le sem kopott a barna folt, kötényedben még ott lapul az érett dió íze (Elhagyott diófa); Túl hangos az első fagyott rög koppanása (Fekete szegfűk); Erős advent jön (…) omló sírgödörrel (Így mélyül); Arcod fölszántott kertjét eső verte (…) mint kitavaszodott, habzó cseresznyefák lobogtak csontodon (Habzó cseresznyefák); Méltósággal pihensz, szelíd borostyán kúszik megfáradt karodon (Négylevelű); Ki nem mondott szavakat hantolok, szemlesütve. (Meg is sértődhetnék).
Az idézetek azt mutatják, hogy Ádám Tamás bánata különleges szerkezetű, hiszen idill nélküli világra emlékezik, mégis úgy tudja érezni benne a boldogtalanság mozdulatlan elemeit, hogy sebesre horzsolják a múló idő felületeit. Sodródik benne, mint limányos áradatban. Némely boldogtalansága rövid, pár másodpercig tartó, a másik képes órákon, napokon, heteken, éveken át kitartani, mielőtt enyhülve oldódnak, mielőtt valami átmenetileg kibillenti belőle. Többnyire kibillenti, hiszen ez az élet. Erről szól az élete. A visszavonhatatlanul tovatűnőről. Ahogy mindannyiunké. Nehéz beletörődni, ha már nem old kékítőt az ég vizében – ha értik, mire gondolok.
Amikor a szerettünk meghal, emberfeletti erővel igyekszünk felidézni a hangját, a szavait, a tekintetét, a nevetését, a haragját, az indulatait, az együtt átélt történeteket, mert már csak emlékezve tudunk együtt lenni vele.
Ádám Tamás arra tanít, hogy túl kell lépni ezen az érthető fájdalmon, mert az emlék elsősorban magára a veszteségre emlékeztet, és meg kell élni, hogy általa, a segítségével mégis a miénk maradhat a múlt.
Hiszterizáltan átpolitizált közéletünk jelen szakaszában, a meghirdetett Kulturkampf idején megkerülhetetlen kérdés: Kiknek is ajánlom olvasásra jó szívvel Ádám Tamás vékonyka kötetét? Nos, csak azoknak, akiknek még él az édesanyjuk. Meg azoknak, akik már csak a temetőbe járhatnak megcsókolni szülőjük lába nyomát.
Nincs tovább. Nincs, kit okoljon, nincs, kivel pereljen. Egy elárvult, esendő férfi áll az alkonyatban, és megállíthatatlanul hullnak a könnyei. Gyémántkönnyek. (Ádám Tamás: Így mélyül – anyám könyve. Palócföld Könyvek, Salgótarján, 1918.)
Gáspár Ferenc számos történelmi regény szerzőjeként ismert az olvasóközönség előtt, ám újabban jelenkori, társadalomkritikus novellákkal és egy kisregénnyel is jelentkezett. Az Ördögvér című kisregény és egy tucatnyi novella jelzi, hogy a ma társadalmáról is van mondanivalója. Elemzésünk tárgya, a Janus is ki-kikacsint a jelenbe és elsősorban a történelmi regény új útjait próbálja kijelölni. Merész vállalkozás ez, hiszen ha a jól bevált receptnél maradunk: a szerző kijelöl egy érdekes korszakot, belehelyezi a szereplőket, aztán jöhetnek az események és a csaták, az átlagos olvasó elvárása teljesül, a feladat elvégezve. Gáspárnál ez csupán a keret. A főszereplő Janus Pannonius, eleve kettős személyiség, elfelejtett elődje, Ádám, egy korábbi időszakban hasonló úton járt. A regényben felsejlik, hogy Janus Ádám későbbi megtestesülése, amire a reinkarnáció elmélete is jelenthet egyfajta magyarázatot. Ez a misztikus szál újabb jelentésréteget fejt fel, ami magyar történelmi regényekben szintén ritka. De ha lehet keresztény misztikum egy magyar történelmi regényben, akkor miért ne lehetne keleti filozófiák szerinti? A szerző többször arra is utal, lehet, Janus csak álmodja Ádámot – vagy Ádám álmodja őt? Eszünkbe juthat a Dzsuang-Dszi álma Szabó Lőrinctől:
„mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –”
és a kétezer éves kérdés:
„kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.”
A többrétegűség más epizódokban is tetten érhető. Janus álmai keverednek a valósággal és már nem tudjuk eldönteni, mi az álom és mi a valóság. A regényben azonban mindig megtudjuk végül, mikor álmodik a főhős, tehát senki nem marad bizonytalanságban. Mégis azt mondhatjuk, a hagyományos történelmi regények olvasóinak ez bizony „sok lehet”. Gáspár vállalja a kockázatot. Ha irodalmi életünk egészségesebb lenne, bizonyára több kritika születne erről a könyvről, sőt a szerző ezt megelőző regényeiről, a Pogányokkal táncolóról és a Holló a napba szállról is, ahol szintén ismerkedhetünk ezzel a regényszerkesztési technikával. A szerző sajnos még nem került az őt megillető helyre, ami az irodalmi megítélést illeti, bár társadalomjobbító törekvéseit szerencsére méltón értékelték, hisz ismeretterjesztő tevékenységéért megkapta a Magyar Kultúra lovagja címet. A magyar kritika részéről azonban még nem részesült hasonló elismerésben… Inkább nyugat-európai példával hozakodnék elő. David Mitchell angol író Felhőatlasz című regénye a közelmúltban elsöprő sikert aratott. A mű egyfajta történelmi regényként is értelmezhető, hiszen a szereplők sorsa különböző korokon átívelve kapcsolódik egybe. Mégis misztikus mű ez, nem is titkoltan a lélekvándorlás elméleteit vallva. Misztikus, de nem vallási alkotás, az értelmezési kereteknek szabadon teret engedve. A könyvből nagy sikerű hollywoodi film készült Halle Berryvel és Tom Hanksszel. Természetesen nem akarom összehasonlítani a két művet, a lehetőségek sem ugyanazok, de úgy vélem, mindig díjazni kell azt a törekvést, amely összetett narratívával és igényes regényszerkesztési elvekkel kísérletezik, anélkül, hogy az olvasó számára érthetetlen lenne. Gondoljuk végig, nem egyszerű feladat ez, az elmúlt időszakban csak nagyon kevesen tudták megoldani. Csodát persze nem várok, de úgy vélem, az igényeket nem csak kiszolgálni kell, hanem fel is kell kelteni. A magyar történelmi regény az olvasói igényeket az utóbbi időben – jó értelemben – kiszolgálta, az eladási számok meggyőzőek voltak. Ám miért ne lehetne egy történelmi regény keretein belül filozófiai és erkölcsi kérdéseket vizsgálni? Emiatt kevesebben olvasnák el? Még ez sem biztos. A Felhőatlasz és Mitchell korábbi sikere, a Szellemírók (mely Nagy-Britanniában elnyerte a legjobb 35 év alatti íróknak szóló díjat) cáfolja ezt. Hogy a magyar olvasóközönség nem tart még ott, ahol a brit? Természetesen nem is fog, ha nem állítunk fel egy reális értéksorrendet. Ez lenne a kritika feladata, ha ellátná…
A kötetet Diószegi Szabó Pál versei színesítik, a lírai betétek a szövegbe szervesen illenek. Azt gondolom, mind a trubadúrkorszakot, mind a reneszánsz időszakát nehéz lenne megérteni a lírai hang felelevenítése nélkül. Néhol, ahol indokolt, Gáspár tolla is líraivá válik: A szerelmesek találkozása mindig felemelő és szorongató élmény. Várják, kívánják a pillanatot, egymás illatát keresik minden virágban, minden utcasarkon, ahogy a szél meglebbenti a vízhordó lányok haját, vagy akik kaszálni indulnak, legeltetni, a szerelmes örökké azt hiszi, ez az ő illata, az ő szemét látja felcsillanni, ha szembe fordulnak a lányok, az ő hangját, énekét hallja. A regény végén Gáspár Ferenc saját versét is olvashatjuk a kötetben. Ki tudta egykor, hogy együtt lépünk, / Míg virított a buzakalász. / Hogy egymásba fonódik éltünk, / S szívünket köti a nász. Száz meg száz torok harsant, / Tenger mélyén úszott az idő, / S már növekszik előttünk a hant, / A hangaszálat eső verte el. Visszanézünk vagy előre, sejted? / Romokban úsznak szerveink, / De őszben is pompás a kerted / S odakint vak rigó figyel. Ha vége is lesz, akkor is szép volt, / Gyönyör és fény a hajnalunk, / Nem feketíti be sötét folt, / Ha egy nap majd együtt halunk.
A könyvet jó szívvel ajánlhatjuk a történelmi regények kedvelőinek, de azoknak is, akik kedvelik a misztikus, filozofikus kérdéseket boncolgató műveket, a szellemi játékokat és az elmét élesítő szellemi kalandokat. (Gáspár Ferenc: Janus; Coldwell Art Bt. – Historycum Kiadó 2018.)
Bortnyik Sándor: Fehér labdás kompozíció
A szegedi Reggeli Délvilág stábja 1991 és ’96 között megpróbált színvonalas lapot adni az olvasók kezébe, és mégis talpon maradni. A csak „lila” Délvilágként emlegetett szegedi lap már régóta nincs, de megmaradtak Farkas Csaba furcsa, szubjektív tárcái, amelyek a zsurnalizmus és a szépirodalom határán egyensúlyozva sallangmentes stílusukkal, olykor meghökkentő gondolati akrobatamutatványaikkal mindig képesek voltak megragadni az olvasók érdeklődését.
Szubjektivitást említettem, de ez elsősorban a stílusra és a témaválasztásra vonatkozik. Farkas Csaba tárcái nem olyan értelemben szubjektívek, hogy magánéletének apróbb-nagyobb eseményeivel, konfliktusaival traktálná az olvasót. Inkább csak a tárcák kiindulópontja szubjektív, valahol ő lát valamit, őt éri valamilyen hatás a környezetéből, ami elindítja a gondolatfolyamot. Jellegzetes például a Cserépben című tárca indítása: „Most, amint eljött, mi több ’beköszöntött’ a tavasz, kitört rajtam valami ősi földművelő láz”. A folytatásban viszont gyorsan világpolitikai összefüggésekbe kerül a tápsókon szűk cserépben is óriási leveleket hajtó növény, a megfelelő alap nélkül hirtelen naggyá nőtt szervezetek szimbólumaként.
A tárcák másik jellemzője a közvetlenség. Farkas Csaba úgy írje ezeket az apró szösszeneteket, ahogy mások társaságban sztorikat mesélnek, megspékelve saját véleményükkel, azonnal levonva a tanulságot is, vagy éppen annak a hiányát konstatálva, mint a Mezaliansz című írásban, ahol így fejez be egy véletlenül halállal végződő kocsmai incidensről szóló beszámolót: „De – hopp! –, csörög a telefon, ez a hívás lesz alighanem, amelyre vártam. Épp ideje, hogy befutott, mert különben most menthetetlenül tanulságokat kellene levonnom”.
A befejezés fanyar humora szinte általánosan jellemző a kötet tárcáira. Ilyen humorral is lehet komoly dolgokról értekezni, mint ahogy a Gradációban történik. Ez amolyan példabeszéd, hiszen a tárcaműfaj szinte mindent kibír, az egy-másfél flekkre tömörített elbeszéléstől (ilyen például Az irodalmi vonalzó vagy a Sertésjava á la nulla) a publicisztikán keresztül a céltalannak látszó, „írok, ami éppen eszembe jut” féle akármiig. Egyetlen követelmény van, az írás legyen olyan érdekes, hogy az olvasó ne lapozzon tovább az első tíz sor után. Erre lehet példa Az eltűnt könyv, amelynek története sincs, gondolatilag sem jut el benne a szerző A pontból B-re, statikus helyzetet, állapotot ír le.
Farkas Csaba kedvenc témája az emberi viselkedésmódok bemutatása sajátságos körülmények között. Mint szinte minden írásban, a Szocreál helyett kapreálban is személyesen jelen van a szerző, két egykori közeli ismerősével együtt. Az egyik ismerős „feltört”, fontos ember lett, azért nem ismeri meg Újszegeden a május elsejei ünnepségen, a másik pedig, aki ugyanott édességet árul, azért nem, mert szégyelli, hogy csak ennyire vitte. Az ilyen, nagyon is emberi történetek a könyv legemlékezetesebb írásai. Az emberi viszonyok sokszor állatmeseszerű írásokban jelennek meg, ilyen például a Naphal és sügér, amelyben az akváriumban úszkáló békés sügér megunja a naphal állandó zaklatását, és jól beleharap, amitől az agresszív naphal rájön, hogy a gyengébbnek vélt fél nem is olyan gyenge, ettől egyszerre jámborrá válik. A szabadság vágyáról és illúziójáról szól a Félszárnyú tengelic, vagy a ketrecéből kiszabadult és a szabadságot egy verébrajhoz csatlakozva a tél beálltáig önfeledten élvező papagáj, „aki” azonban megfagy az első hideg napokon (A sárga papagáj).
Hogy a tárcaműfaj mi mindent kibír, annak további jó példái azok az írások, amelyekben a szerző vendéglős, presszós tapasztalatait örökíti meg. Farkas Csaba a könyv tanúsága szerint gyakran kerül összeütközésbe lusta és faragatlan pincérekkel, felszolgálókkal. Másvalaki ilyen esetben kéri a panaszkönyvet, esetleg sérelmeit az újság Olvasóink írták vagy valami hasonló című rovatában teszi közkinccsé, ő viszont tárcát kerít a tapasztalataiból. Több ilyen írás is olvasható a kötetben, mint például az Antivendéglős, de olykor a gonoszul ellenálló tárgyak, a nehezen bontható pezsgősüveg vagy a zárat nem nyitó kulcs is hasonló írásokra késztetik.
A tárcák hátterében majdnem mindig ott van a szerző városa, Szeged, a Tiszával, a körutakkal, a Kárász utcával, a panelházakkal, a városszéli bányatavakkal, a Stefánia parkkal, és persze a Sajtóházzal. Több tárca is úgy kezdődik, hogy a szerző kinéz a szerkesztőség ablakán, és meglát valamit, amit más talán észre sem vesz, de benne elindít egy gondolatsort, és hamarosan megszületik a másnap reggeli lap tárcája.
Farkas Csabát leggyakrabban a hétköznapok apró-cseprő ügyei késztetik írásra, ritkábban fordul elő, hogy elvont módon foglalkozzon társadalmi kérdésekkel, de azért ilyen tárca is van a kötetben, mint például A szegénység stációi, amelyben azzal a hazug szemlélettel vitatkozik, miszerint a szegénység összehozza az embereket valami egymást segítő, támogató idilli közösségbe. A nyomor első stációja – írja –, amikor az emberek egymást marják néhány falat kenyérért, néhány forintért, osztályharc helyett kenyérharcot vívnak – egymással. A másodikban elviselik egymást, mert rájönnek, hogy a többieknek sincs semmije, a harmadik stáció a nyomor idillnek látszó állapota, amikor már csak a beletörődés marad, a kilátástalan, tétlen belenyugvás a változtathatatlannak hitt helyzetbe. „Ám ne adja az ég, hogy ez bekövetkezzék,” – teszi hozzá a szerző.
Az imént azt írtam, hogy Farkas Csaba tárcáit szinte mindig jellemzi a fanyar humor, de azért előfordul, hogy a hang komolyra vált, olykor dermesztően komolyra, mint A szegénység stációi, de még inkább a Szomszédok. Ebben azzal a gondolattal játszik el, hogy egy társadalmi felfordulásban, ha a törvények nem érvényesülnének, vajon hogyan viselkednének az emberek egymással, hogyan használnák ki az exlex állapotot régi sérelmek megtorlására, anyagi haszonszerzésre, vagy „csak úgy” ok nélküli kegyetlenkedésre. Jó volna, ha ezt a tárcát valamiféle abszurdnak tekinthetnénk, de az elmúlt évszázad történelme arra tanít, hogy ezek egyáltalán nem abszurd feltételezések. (Pelikán Egyesület Kiadó Szeged 2018)
Bortnyik Sándor: Önarckép
A Holokauszt egykori szemtanúinak nemzedéke az elkövetkező években hal ki, ez kegyetlenül hangzik, de sajnos ez az igazság. Az egykori túlélők közül az akkori gyermekek is nyolcvan év körül vannak már – az elkövetők közül pedig most már csak a százéves egykori közlegények és tábori könyvelők kerülnek a hatóságok célkeresztjébe.
Meggyőződéses antifasisztaként úgy látom, hogy rendkívül kontraproduktív módon: ugyanis amíg a hordágyon a tárgyalóterembe szállított emberi roncsok látványa együttérzést kelt, az egykori felbujtóik szabadok maradtak, továbbörökítették vagyonukat és ártalmas tudásukat: a rabszolgamunkán hízott nagytőke zavartalanul mentette át cégbirodalmait Nyugat-Németországba, majd az egyesültbe. Az egykor a közlegényeket és könyvelőket a gyilkos gépezet fogaskerekeivé tevő propaganda pedig best practice-ként szolgál a mostani neofasiszta rendszerek működtetői számára is az egész világon: a konkrét példákat a tisztelt olvasókra bízom.
Megsemmisítő- és kényszermunka táborokra, tömeges kivégzésekre már (vagy még?) nincs szüksége a különböző neofasiszta rendszereknek, de a népcsoportok megbélyegzését, a félelem- és gyűlöletkeltést már használják, játszadoznak a gyilkos játékkal, úgy gondolják, figyelemelterelésre kiváló lehetőség ellenségeket gyártani szerencsétlen, ismeretlen, de idegennek nevezhető emberekből.
A memoárok különösen fontosak hogy megértsük, milyen förtelmes botrány történt a huszadik század közepén. Nem engedem, hogy a huszadik századot odaadjuk a náciknak, és történetét az ipari mértékű tömeggyilkossággal azonosítsuk. A huszadik század legalább annyira a tudomány százada, az űrkutatásé és a számítógépé, a jóléti államé és az egyre több és több embert felszabadító forradalmaké; a náci szörny tombolása után több évtized előremutató építkezés következett, a hidegháború sajátos körülményei között is.
De hogyan vehettek részt az életben azok, akik a Holokauszt szörnyűségeit elszenvedték? Erről is szól Marceline Loridan-Ivens könyve, az És te nem jöttél vissza. A 21. Század kiadónál megjelent, egy lélegzetre elolvasható, az ifjúsági regényekhez hasonlóan szellősen tördelt könyvecske elbeszélője az 1928-ban született író- és rendezőnő, aki társszerzővel, Judith Perrignonnal együtt írta meg ezt a művet. Marceline már nincs köztünk azóta: a kötet 2015-ben jelent meg először, hazánkban pedig 2018-ban, Tóth Tímea fordításában, Marceline Lirodan-Ivens pedig 2018. szeptember 18-án hunyt el Párizsban.
Találónak tartom a Timesnak a kötet borítóján is olvasható ajánló sorait: „Egy lány szerelmes levele az Apjának. Gyönyörű. El kell olvasni.” A kötet valóban végig az apát megszólító, rendkívül érzelmes és gyengéd, ugyanakkor keresetlenül őszinte, olykor megdöbbentően kitárulkozó, szemrehányó, önostorozó, olykor viszont sajnos nagyon fontos eseményeket és mozgatórugókat is csak jelzésszerűen megíró szöveg – egy napló, vagy valóban egy titkos levél intimitásával. A lányt Auschwitzba, az apját Birkenauba deportálták, s „azóta a Történelem szimpla kötőjelet tesz a kettő közé”. A kamaszlány túlél, az apja belehal, évek múlva nyilvánítják holttá. Csodaszámba menő, nagyon ritka kontaktus akad apa és lánya között a táborvilágban, de egyre inkább az apa hiánya uralkodik el az életen és a szövegen – a felszabadulás utáni évtizedeket bemutató oldalakon is: „az én visszatérésem egyet jelent a te hiányoddal. Annyira, hogy ki akartam magam radírozni, magam is eltűnni”.
A könyvből megtudhatjuk, hogy a francia állam – és sajnos a társadalom is – mennyire közömbös és elutasító volt a harmincas-negyvenes években: hiába az apa kísérlete, hogy beilleszkedjen, hogy tiszteletet vívjon ki – a fasizálódó korban ez nem segített.
Majd megismerhetjük a táborok életét, azt, ahogy ártatlan embereket ítéltek halálra zsidó származásuk miatt, idegenítettek el, nyomtak állatinál is rosszabb sorba, megismerhetjük, hogyan sodródik, hogyan él túl, hogyan küzd és hogyan várakozik a kamaszlány, aki tisztes polgári jólétből, sőt egy takaros vidéki kastélyból került a lágerbe.
„Pedig a táborban mindent megtettem, hogy az élők sorában maradjak. Sohasem engedtem meg magamnak azt a gondolatot, hogy a halál megnyugvást jelent. (…) Én kitartottam. Legyőztem a betegségeket, küzdöttem a kísértés ellen, hogy hagyjam magam tönkretenni.”
Persze a belső tartáson és a relatív egészségen kívül a túléléshez az is kellett, hogy ne kerüljön az első szelekciók alkalmával gázkamrába, amint az milliókkal történt – köztük azon magyarokkal is, magyar zsidó polgártársaink százezreivel, akikről ír is a könyvben.
„Május 10. annak a dátuma, hogy az oroszok felszabadítottak Theresienstadtban. Aznap születtem.”
A kötet szívbemarkoló és pszichológiai szempontból is fájdalmasan tanulságos része a túlélők Holokauszt utáni évtizedeit mutatja be: a borzalomból visszatértek hogyan próbálnak visszailleszkedni az antiszemitizmustól még mindig mérgezett társadalomba, a családok hogyan esnek szét apa nélkül, a trauma hogyan keserít meg, mérgez meg, épít le, öl meg embereket a történtek után évtizedekkel is. (Egyébként generációkon át, hiszen a pszichológiai szakirodalom is ismeri az „emlékmécses” kifejezést a Holokauszt után születettekre, akik szüleik terheit, gyászát viszik tovább.)
Ezek a sebek, elfojtások, hiányok és sérelmek Marceline Loridan-Ivens életében is jelen vannak, tiszteletre méltó a bátorság és őszinteség, amellyel ír róluk. Világnézeti mozgatórugóiról viszonylag keveset tudunk meg (rövid ideig a Francia Kommunista Párt tagja volt, Algériától Vietnamig egy sor történelmi eseményt dokumentál vagy részese azoknak élete során, ezen éveiről, az apjával egykorú Joris Ivens rendezővel való kapcsolatáról megtudhatunk azért néhány momentumot). Néhány, erősen negatív megjegyzést a Szovjetunióra is tesz, mi azért a tárgyilagosság kedvéért megjegyezhetjük, hogy az „oroszok”, akik felszabadították Theresienstadtban, a Szovjetunió Vörös Hadseregének tagjai voltak. „Aznap született…”
Marceline Loridan-Ivens egy különleges, csodálatos nemzedék tagja volt: túlélte a náci népirtás poklát, értékes, alkotó életet élt. Ezt tekinti át könyve, fókuszban a Holokauszt időszakával és édesapja elvesztésével. Az életút és a kamaszlány nézőpontja alapján is, Anne Frank naplója és Kertész Imre Sorstalanság című regénye mellett egy olyan művel gazdagodunk, amelynek szépirodalmi értéke és dokumentumértéke is van, s lélektani szempontból is fontos tanulságokkal szolgál.
Tegyünk meg mindent, hogy se apák, se lányaik ne kerülhessenek többé embertelen rendszerek halálgyáraiba. (Marceline Loridan-Ivens: És te nem jöttél vissza, 21. Század Kiadó, Budapest, 2018)